Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain

A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás

"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)" 

G. W. Allport 1954

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley¹ után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"² elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)³

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől⁴.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben⁵

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

¹ Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

² A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

³ Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

⁴ Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

⁵ Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.

A cikk Paul Sweezyt köszönti kilencvenedik születésnapja alkalmából. Egyúttal hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem: a Paul Baran és Paul Sweery szerzőpáros Monopoly Capital című munkája (1966), mely Marx, Keynes, Kalecki, továbbá Schumpeter meglátásaiból kiindulva a tőkefelhalmozás és a válság gazdag elemzését nyújtja, a mai napig a legcélravezetőbb nézőpontot kínálja az Egyesült Államok és más fejlett tőkés gazdaságok történelmi fejlődésének áttekintéséhez. Írásomban ezt az átfogó értékelést arra szándékozom felhasználni, hogy észrevételeket tegyek korunk – a második ezredforduló és a globalizálódó monopoltőke kora – gazdaságának egynémely központi jelentőségű tapasztalati tényével kapcsolatban.

A gazdasági elemzők, jól tudjuk, nagyon eltérő véleményeket vallanak a gazdaság működéséről. A legdöntőbb és legfontosabb választóvonal a jobb- és a baloldal között, tehát osztályalapon húzódik. De még a baloldalon állók között is éles nézetkülönbségek mutatkoznak. Az egyik ilyen vitaterületet Keynes forradalmi gazdaságelméletének jelentősége képezi. Vajon az elméleti kutató Keynes és Kalecki nevével összekapcsolódó, forradalmian új gazdaságfilozófia a marxista politikai gazdaságtan művelői számára alapvető tanulsággal szolgál? A másik vitatott kérdés a monopólium és a verseny szerepe. Mennyire meghatározó a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció napjaink kapitalista rendszerének megértésében – egy teljes évszázaddal azután, hogy a marxisták más radikálisokkal együtt először emeltek szót a monopolkapitalizmussal szemben? Bármi legyen is elvont elméletünk, márpedig minden elmélet természeténél fogva bizonyos mértékű elvonatkoztatás, hasznosságát az a képessége mutatja, hogy mennyiben magyarázza a mindennapi valóságot, és kínál-e a gyakorlati forradalmi megoldásokhoz nélkülözhetetlen stratégiai elemzést?

A Monthly Review fennállása óta a monopoltőke-, más néven a stagnálás-elméletet hirdette. E szerint a felfogás szerint, melyet Paul Baran és Paul Sweezy vázolt Monopoly Capital című munkájában, Marxnak az a tétele, hogy "a profitrátának törvényszerűen csökkennie kell", a huszadik század kezdetén kialakuló monopolkapitalista gazdaságra közvetlenül nem alkalmazható, helyette "a többlet növekedésének törvényszerűségéről" kell beszélnünk. Eszerint a többlet a termelésben résztvevők munkabérének és a teljes hozzáadott értéknek a különbsége. A kapitalizmus monopolista szakaszának legfőbb ellentmondása tehát a növekvő többletből és a többlet abszorbciójához társuló problémákból fakad.¹

A többlet növekedése és a "többlethegyek" akkumulációja azt jelenti, hogy a tőkés vállalatoknak meg kell birkózniuk ezek felhasználásával, azaz a felhalmozódott készpénz profitot hozó hasznosításának a feladatával. Tény, hogy a tőkés saját élvezetére is költhet, csakhogy ez elenyésző az egyre növekvő többlet mértékéhez képest. Tehát a kérdés: miként lehet a ténylegesen és potenciálisan elérhető többletet a maga egészében felhasználni? Új befektetésekkel – szól az általános jótanács. Azonban ez a tőkeexpanzió ellentétes a jövedelemelosztásból fakadó korlátozott fogyasztással: ki fogja megvásárolni az egyre nagyobb mennyiségű termékeket? A korszakos találmányok – emlékezzünk csak a gőzgép, a vasút és az autó átfogó hatására a tőkefelhalmozódásra – meggyőzően és kielégítően profitábilisnak bizonyulhatnak, ám ezek a korszakos találmányok nem annyira gazdasági, inkább történelmi jellegűek, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni, amikor a többletfelhasználás úgy követeli. Még a hihetetlen gyorsasággal terjeszkedő számítógépes/digitális technológia is mindössze kis részét kötötte le annak a többlettömegnek, ami a gazdaság fölött lebeg. A külföldi befektetés, ami korábban a többlet felhasználására szolgált, hatékony eszköz arra, hogy a többletet a kapitalista rendszer perifériájáról a maghoz, a központhoz juttassa, tehát tovább fokozza a nehézséget. Mindez azt jelenti, hogy mivel a termelés szintjén ténylegesen és potenciálisan keletkező többlet megfelelő hasznosítására nem képes, a rendszernek határozott hajlama van a stagnálásra. A problémát részben (de csak részben) ellensúlyozza a különféle, ezzel ellentétes hatású tényezők erősödése, úgymint az eladási készség, a katonai kiadások és a pénzügyi növekedés fellendülése.

Mint minden elméletet, ezt is a rideg valósággal kell szembesítenünk, és aszerint módosítanunk, ahogy a változó történelmi körülmények magyarázatához az szükséges. A következőkben a legfrissebb történelmi fejleményekre összpontosítva azt fogom konkrétan megmutatni, miért tartom ezt a megközelítést napjaink, egy újabb évezred küszöbének gazdasági helyzetére érvényesnek.

"A nagy buli"

Az első dolog, amire az ember felfigyel, ha az üzleti lapok domináns beszámolóit olvassa, hogy a nagy társaságok valósággal fürdenek a profitban. 1999 utolsó hónapjaiban a pénzügyi sajtó kitörő örömmel tette közzé, hogy "a nagy buli" – ezzel a rendkívül magas profit akkori időszakára célzott – folytatódik a 2000-es évekbe átvivő ezredfordulón túl is. A Business Week-ben augusztus közepén megjelentetett negyedéves profitkimutatás szerint az amerikai nagyvállalati profit egyenletes és kényelmes sebességgel kúszik fölfelé…

A Business Week nagyvállalatokról szóló eredménylistáján szereplő 900 cég örömteli 28%-os bővülést regisztrálhatott csupán az év második negyedévében, ami 1996 vége óta a "legjobb teljesítmény." A pénzügyi ciklus feltámadásának időszaka azért tudott elhúzódni, miként azt a lap két héttel korábbi száma jelezte, mert a vállalatokat elárasztotta a készpénz, 851 milliárd dollár tartalék/visszatartott kereset. 1999 decemberében üzleti körökben az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai gazdaság "példanélküli és robbanásszerű módon"² lépi át az ezredfordulót.

Felesleges mondanunk, hogy a társadalom gazdasági elitjének látványos felfutása kirekesztő jellegű. A csúcson lévők jólétének fokozódása – írja a Business Week vállalati olvasóinak – együtt járt a skála alján lévők jövedelem- és életszínvonal-csökkenésével. Reáljövedelem-emelkedés alig mutatkozik az aktív keresők körében. Egy 1999-es év végi Harris-felmérés szerint az amerikai lakosság zöme úgy értékelte, hogy számára nem volt hasznos mindaz, amit ma – a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda szerint – az ország történetének leghuzamosabb, 1991 márciusával induló gazdasági konjunktúrájaként tartunk számon. Ez nem meglepő, hiszen a bérek még mindig "nehezen mozdulnak", és a lakosságnak csak alig egyötöde rendelkezik a nyugdíj-alapokon kívüli részvényekkel. "A legélesebb törésvonal" – írja a Business Week 1999. december 27-i számában – azok között az amerikaiak között húzódik, akik a tőzsdén vagy egy dot.com munkáltatótól jutnak extra jövedelemlehetőségekhez, illetve akik nem ilyen csoportok tagjai. Az új gazdasági korszak legszembetűnőbb eredménye sokak számára a 40 órás munkahét megszűnése volt: az amerikaiak manapság több időt töltenek munkával, mint bármely más ipari ország dolgozói. Eközben azonban a reál-órabér növekedése 1998 harmadik negyedévének az egész évre vetített 4,3%-áról idénre 2,3%-ra esett vissza… Ez indokolhatja, miért érzi az amerikaiak 51%-a úgy, hogy munkáltatója becsapta – közli az Opinion Research Corp., International új tanulmányában.

A Business Week valóban figyelmeztette vállalatvezető olvasóit, hogy a lakosságnak az az 52%-a, amely a Harris-felmérésben együttérzését fejezte ki a seattle-i tiltakozókkal, tényleges gazdasági gyötrelmeknek van kitéve, és az utcai tiltakozás könnyen munkahelyi tiltakozássá válhat.

A monopoltőke és a többlet növekedési hajlama

A gazdaság ellentmondásai ugyanakkor sokkal égetőbbek annál, mint ahogy az a gazdasági sajtó puszta olvasgatásából sejthető, ez ugyanis a felhalmozás egész folyamatát csak a monopolkapitalizmus körülményei között vizsgálja. Ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jelenlegi körülményeit megérthessük, érdemes közelebbről szemügyre vennünk a társadalom által előállított gazdasági többletet.

A teljes gazdasági többlet sorról sorra való elszámolása, ideértve a költségvetés bevételeinek és kiadásainak hivatalos kormányzati becsléseiből leszűrhető minden releváns összetevőt, komoly feladatot jelent, amibe itt nyilván nem foghatunk bele. Ámde egy ilyen elemzés végsőkig leegyszerűsített változataként a "vállalati profit + amortizáció + nettó kamat" képlet a tényleges gazdasági többlet első megközelítéséhez alkalmas lehet. Igaz, így sok olyan elem figyelmen kívül marad, amely szűk értelemben véve a többlet része, például a marketingköltségek – ezek manapság egy billió dollár fölött alakulnak évente.³ Ha a gazdasági többlet változási tendenciáit ezeken a korlátokon belül figyeljük, azt találjuk, hogy a többlet aránya az össztermékhez viszonyítva nő. A profit + amortizáció + nettó kamat éves átlaga a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) az 1946 és 1973 közötti 14,2%-ról 1974 és 1998 között 14,7%-ra emelkedett. Ráadásul a vállalati nyereség + amortizáció + nettó kamat a GDP arányában mindenkori legmagasabb szintjét, 16,6%-ot ért el 1977-ben. Ezzel a második világháború óta először haladta meg az 1929-es (a nagy gazdasági válság éve!) 16,1%-ot és a háborús csúcsesztendő, 1942 16,5%-át.⁴ Mindez határozottan azt sugallja, hogy a többlet növekedésének problémája cseppet sem enyhült az utóbbi évtizedekben, és a monopolkapitalizmus az új évezredbe ezzel a betegséggel lép át.

A többlet növekedési hajlandóságának erejét – mint már láttuk – történelmileg visszavezethetjük azokhoz a változásokhoz, amelyek a rendszer evolúciója, a szabadversenyes kapitalizmusból a monopol szakaszba, tehát a főként apró, családi vállalkozásokon alapuló gazdálkodásból a monopol jellegű vagy oligarchikus nagyvállalati dominancia korába való átmenet során fordultak elő. A verseny monopóliumhoz vezet, a monopólium pedig versenyhez – de az idő előrehaladtával változó módon. A verseny ahelyett, hogy egyszerűen megszűnnék a monopolkapitalizmus keretei között, bizonyos szempontból megélénkült. A versengés a termelékenység és az innováció terén – mely tartósan alacsony költségre ösztönöz – ugyancsak felgyorsult. További jellegzetes versenytípusok jelentek meg, elsősorban a marketing területén belül: a potenciális vevőkör feltérképezése, termékfejlesztés, reklám, termékbemutatók.

Viszont az ár, a termelés és a beruházások némely változása a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében verseny formájában zajlott le – ez határozottan elválasztja egymástól a monopolkapitalizmust a megelőző szabadversenyes korszaktól. Az óriásvállalatok felvirágzása gyakorlatilag véget vetett a monopol helyzetű iparágak közötti árversenynek – nem így az új keletű iparágakban (lásd a számítógépes és digitális technológiát általában!), ahol a vállalatok egymás torkát szorongatják, illetve azokban az ágazatokban, ahol a cégek működése a korábbi verseny-stádiumot idézi.⁵ A mega-vállalatok gyakran titkos paktum keretében – Joseph Schumpeter kifejezésével – korrespektív árat alkalmaznak, és ahelyett, hogy elfogadnák, ők szabják az árakat. A gyártással keletkező termékek ára a kifejlődött monopolpiacokon csak egy irányba szokott elmozdulni: felfelé. Ezért aztán az infláció (akár kétszámjegyű, akár alacsonyabb) a monopolkapitalizmus állandó kísérőjelenségévé vált. Az árdefláció, ami korábban a kapitalizmus elfogadott része volt, a "nagy bizniszek" uralma alatt szinte eltűnt a fejlett iparágakból és átfogóan a rendszer egészéből.⁶ Ez annak ellenére így van, hogy a nyersanyagárak, különösen a harmadik világban, igen alacsonyak (a deflációs spirál érvényesülése miatt) – íme az imperialista rendszer működésének egyik eredménye.

Az árverseny hanyatlásának a rendszer egészén belül a termék és a befektetés meghatározásának megváltozott módja felel meg. Ahelyett, hogy a szabadversenyes gazdálkodásnak a kereslet esetleges csökkenését árcsökkentéssel megelőző gyakorlatához folyamodnának, a mamutvállalatok jellegzetesen visszafogják termelésüket, egyúttal fokozzák extra termelői kapacitásukat, hogy ezáltal biztosítsák a nyereség (az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs) mértékét. Következésképpen az elvárásokhoz igazodó befektetéseket sokkal inkább a fölös kapacitás mértéke és – amennyiben ezt a kapacitást kívánták bővíteni – a befektetéstől gyári berendezés formájában remélt profit szabja meg. Tapasztalatra alapozott tanulmányok sorra bizonyítják, hogy csak a teljes gazdaság legalább 85%-os kapacitáskihasználtsága mellett élénkül meg a beruházás országos átlaga. Ám ez önkorlátozó folyamat, mivel az új beruházás további gyártó kapacitások növekedésével jár, aminek aztán piacot kell találni – a beruházás tehát végül kihasználatlan kapacitást eredményez.

A monopoltőkének ebben a különös, félig szabályozott világában nincs szó a kiforrott kapitalista vállalat létét veszélyeztető élethalál harcról (jóllehet fúziók a szélesebb monopolhelyzet érdekében gyakran fordulnak elő). Inkább az a jellemző, hogy a napjaink gazdasági életében uralkodó "óriások" elsősorban viszonylag csekély piaci részesedésért szállnak harcba. Miközben a "bevett" közgazdasági tankönyvek még mindig arról beszélnek, hogy a teljességgel versenyre alapuló gazdaság, ha egyáltalán, csak a rövid életű gazdasági haszonnak kedvez, a kései kapitalizmus valódi világában a nagy cégek nemcsak állandó profitélvezők, de profitjuk szerint hierarchiát alkotnak. Ez a világ sok szempontból a vállalatok számára változatlanul kompetitív, csakhogy a cél mindig a monopolhatalom megteremtése vagy fenntartása – magyarul az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs révén állandó és magas gazdasági profit biztosítása.⁷

A többlet előállítása és felhasználása

Mivel itt az a szándékunk, hogy megmutassuk, miként kötődik a monopoltőke növekedése olyan alapvető tendenciákhoz, mint a többletfokozás és a gazdasági stagnálás, vagy hogy miként vezet a tőkés gazdaság (önmagától) elvárt működésének torzulásaihoz, érdemes a poszt-keynesiánus közgazdász, Myron Gordon művéhez fordulnunk, aki a termelő munkások bére és a hozzáadott érték közötti arány középpontba állításával tapasztalati elemzést nyújtott a felhalmozás mintázatáról.⁸ Gordon rávilágít, hogy míg 1899 és 1949 között ez az arány az Egyesült Államokban 2,50 körül ingadozott, addig 1949 és 1994 között viszonylag egyenletesen 5,25-ra, tehát az 1949-es érték több mint kétszeresére nőtt.⁹ Ez azt jelenti, hogy adott termelési szinten a többlet növekedett a termelő munkások béréhez viszonyítva.

termék minA gyárak foglalkoztatási szerkezetének módosulása, tudniillik hogy a főként a termelésben közvetlenül résztvevő munkásállományt a termelésben közvetlenül részt nem vevők óriási száma váltotta fel, szorosan összekapcsolódik a termelési többletnek ezzel a növekedésével, a monopolhelyzet és a nyereség iránti olthatatlan vággyal. A XX. század kezdetén – jegyzi meg Gordon – a gyártó cégek elsősorban, sőt kizárólag termeléssel foglalkoztak. A század végére már főként a monopolhelyzetre törekedtek. A modern nagyvállalatok a monopolpozíció megőrzése és erősítése érdekében magukra kényszerítik a nem-termelő tevékenységek széles körének költségeit. Ezeket ezért monopoltevékenységeknek nevezik. A monopolhatalom célja az ár növelése a cég termékeinek előállítási költségéhez képest, továbbá a termék minél tömegesebb eladása ezen az áron. A tevékenységek közé tartozik a kutatás-fejlesztés, hogy a már létezőősége jobb legyen, hogy új termékekkel bővüljön a választék, hogy csökkenjen az előállítási költség. Ide sorolható az eladást elősegítő értékesítés és reklám, valamint az árnak a termelési költségen felüli kiszabása. Ebbe a körbe tartozik még a vállalati légkör, mely a munkásokat rábeszéli, illetve megfenyegeti: termeljenek többet, vagy kisebb lesz a bér. Része ennek mindezek mellett a politikai összefonódás, a lobby és az állami hivatalnokok megvesztegetése, hogy kedvező feltételekkel lehessen természeti erőforrásokhoz és más előnyökhöz hozzájutni. Jogászokat, könyvelőket, más pénzügyi szakembereket foglalkoztatnak, hogy segítségükkel kikerüljék az adófizetést, és beleszólhassanak az adótörvénykezésbe. És még hosszan sorolhatnánk. Lehet, hogy a költségektől és a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásuktól eltekintve ezek a tevékenységek ártalmatlanok. Lehet, hogy a termelés növekedése szempontjából jótékonyak, de az is lehet, hogy társadalmi hatásuk romboló. Annyi azonban minden esetben elmondható, hogy a monopolhelyzetből fakadó nyereség lehetősége hajtja őket.¹⁰

A monopolhelyzet kiharcolásának költségein túl a profit természetesen más költségek köntösében is elrejtőzik – ilyen példának okáért a vállalati csúcsvezetőség számára biztosított hatalmas jövedelem (végkielégítések és nyugdíjak céljából félretett tartalékokkal együtt). Bár ezeket mint "költséglevonásokat" szerepeltetik a haszon kiszámítása előtt, ezek az összegek nyilvánvalóan a profit részét képezik. A vállalat legfőbb vezérkarának és a holdudvarnak juttatott bőkezű adomány valószínűleg a monopolhelyzet sikeres kivívását jutalmazza, ami napjaink "stratégiai irányításának" közvetlen célja.

A "monopóliummunkások" Gordon szerint: az összes foglalkoztatott mínusz termelő munkások, tehát monopóliumdolgozó egyenlő nem-termelő dolgozó.¹¹ 1899 és 1949 között a monopóliummunkások száma több mint megkétszereződött a termelő dolgozókéhoz képest. 1949 és 1994 között a termelő dolgozók létszámnövekedése stagnált (az időszak végére visszaesett), miközben a monopóliummunkások létszámának éves átlagos növekedése 2% körül alakult.

Ennek a radikális nagyvállalati változásnak jó példáját figyelhetjük meg a Microsoft esetében. Az 1997-es pénzügyi évben a Microsoft teljes eladási bevétele 11,4 milliárd dollár volt, munkaerő és termelési költsége viszont csupán 1,1 milliárd dollár. (Kutatásfejlesztésre 1,9 milliárdot, eladásra és marketingre 2,9 milliárdot, általános adminisztrációra 362 milliót fordítottak, az adózás előtti teljes profit 5,3 milliárd dollárra rúgott.) Az elsődleges termelési költségek (a termelés munkaerő- és anyagköltsége) tehát az eladási bevételek kevesebb mint 10%-át tették ki, míg a profit elérte a 47%-át. A többit a monopolhelyzet eléréséhez írták jóvá. Az 5,3 milliárd dolláros bruttó hasznot a kevesebb mint 2 milliárd dollárt érő ingó- és ingatlanvagyon-befektetésekkel érték el.¹²

A Microsoft szélsőséges példának tűnhet, de mivel a világ vezető hi-tech vállalata, jól tükrözi a tőke mozgására általánosan jellemző szélsőségességet. Sőt, a jelenség nem korlátozódik a számítógépes szoftver-cégekre vagy dot.com-okra. A Nike, hogy egy másik esetet is lássunk, szinte egész termelését kínai, indonéziai és vietnami gyártulajdonosokkal végezteti alvállalkozói szerződésben. Az ezeknél az alvállalkozóknál alkalmazott ázsiai munkások tízezrei gyártják a Nike-cipőket, a cég tehát szinte teljes fizetett állományát a monopolhelyzet kialakítására vetheti be. 1992-ben a Nike dolgozói névsora összesen nyolcezer nevet tartalmazott, és a nevek tulajdonosainak szinte mindegyike a vezetés, a termékbemutatás vagy a reklám területén működött – hogy hozzák a Nike-termékek márkajelzéséhez illő elsöprő lendületet.

Az ily módon előállított többlet ugyanolyan óriási, mint a Nike monopolhelyzetre való törekvésének költségei. 1992-ben Michael Jordan húszmillió dollárt kapott a cégtől, hogy annak termékét reklámozza. Ez az összeg megegyezett azzal, amit a Nike négy indonéziai gyárának teljes gárdája fizetésként átvehetett. A főleg női foglalkoztatottak olykor mindössze tizenöt centes óradíjjal dolgoztak napi tizenegy órában. 1996-ig ezek a munkakörülmények nem sokat változtak: huszonötezer dolgozó évente hetvenmillió pár cipőt gyártott (melyek párja negyvenöt és száz dollár között kelt el Észak-Amerikában), átlagosan napi 2,23 dollárt keresett, és gyakran kényszerült hat órát túlórázni. Vietnamban, ahol a Nike az 1990-es évtized végéig sok gyártói alvállalkozói szerződést kötött, a feltételek még ennél is rosszabbul alakultak. 1997-ben a Nike-nak dolgozó harmincötezer vietnami alkalmazott zöme nő volt, akiket tizenkét órás munkanapokra és két dollár per egy pár cipő munkaerő-költséggel vettek igénybe. A cipőit előállító üzemek dolgozóinak tiltakozására a Nike azt válaszolta, hogy ő csak kereskedelmi cég, a termeléshez és annak körülményeihez semmi köze. Ázsiai területi alelnöke így nyilatkozott: "A gyártásról sejtelmünk sincs, mi kereskedők és tervezők vagyunk."¹³

A Nike extrém eset, főként azért, mivel nagyrészt külföldön és alvállalkozói rendszerben dolgoztat. A legtöbb termelő vállalat számára létfontosságú a termelésbe való közvetlen befektetés, mivel a többlet előállításának mértéke a termelés és a megfelelő szinten előhívott innovációk függvénye. A vállalatok egész viselkedésére jellemző, hogy a termelésről a marketingre és a pénzügyekre való általános "átállás" meghatározó szerepet töltött be a nagyvállalat utóbbi százéves fejlődésében. Egy szövetségi kereskedelmi felmérésben a General Motors már 1939-ben felfedte, hogy egy 950 dollárért árusított Chevrolet előállítási költsége úgy 150 dollár, az ár többi része a marketing, az áruterítés és a profit szükségleteit fedezi.¹⁴

A fúzió és a pénzügyi spekuláció

A többlet létrehozását – egy folyó kutatás alapján – megkönnyíti az adott cég monopolhelyzetre törekvése, ugyanakkor a monopolhelyzetre törekvés költségekkel jár, amelyek egyre inkább uralják a vállalati mérlegkimutatásokat. A monopolhelyzet kivívásával összefüggő kiadásokat nem lehet egyszerűen az értékesítés számlájára írni, hanem olyan többlet-elnyelő műveleteket is ide kell számítanunk, mint a vállalati fúzió vagy a spekuláció. Ahogy a többlet nő, úgy szaporodnak el a vállalati fúziók, amelyek célja a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció révén bekövetkező magasabb fokú monopolhelyzet. A többletet tehát, amit beruházásra lehetne fordítani, inkább cégek vásárlására és eladására fordítják, miáltal az egyre kiszélesedő versengés az ügylet lebonyolításának sürgősségében jelentkezik. A történelem két legnagyobb fúziós hulláma a XX. század elejéhez és végéhez kötődik. "A gazdaság méreteihez viszonyítva – írta Az Elnök 1999-es gazdasági beszámolója – csupán a XIX-XX. század fordulóján lezajlott trösztalakítási sorozathoz hasonló fúziós hullámnak lehettünk tanúi". A fúziók és kivásárlások értéke az USÁ-ban 1998-ban önmagában meghaladta az 1,6 milliárd dollárt. A vállalatfúziók és üzletrész-vásárlások aránya egyetlen esztendő kivételével évente mintegy 50%-kal növekedett 1992 és 1998 között. 1999 első három negyedévére összességében több mint kétmilliárd dollárnyi vállalategyesítést jegyeztek be.¹⁵ Ebben a fúziós kedvben a csúcstechnika, a média, a távközlés és a pénzvilág járt az élen, bár a közvetlen gyártásban is előfordulnak sokszoros összeolvadások.

A fúzióknak és üzletrész-vásárlásoknak nemcsak a növekvő mértéke számít, hanem a típusa és célja is. Sok ilyen fúzió – miként az elnöki jelentés megállapítja – "a szinergia érdekében" köttetik, hogy a nagyvállalatok – belépve egymás szorosan összetartozó piacaira – élvezhessék az így "kiszélesedő gazdaság" előnyeit. Ráadásul, miközben a XX. század eleji fúziós hullám elsősorban a hazai piacot döntően kézben tartó három-négy vállalat korlátozására szolgált, napjaink fúziós stratégiájának az a célja, hogy stabilizálja a nemzetközi piacokból szerzett tekintélyes részesedést. Ez két módszerrel lehetséges: a) termelő egységek felállításával külső ipari országban (ahol a legszélesebbek a piacok) és b) határon túli részvény-vásárlásokkal, illetve fúziókkal.

A Daimler Benz és a Chrysler 1988-as fúziója, mely létrehozta a 130 milliárd dolláros DaimlerChrysler vállalatot, és amelyről a Business Week azt írta, hogy "az első globális autógyár-kolosszus", pontosan az, amiről szó van. Arra irányult, hogy egy olyan iparág helyzetét szilárdítsa meg a globális piacon, amelynek "megvan a kapacitása, hogy a kelleténél évente legalább 15 millióval több járművet gyártson". A McGraw-Hill üzleti elemzői szerint elkerülhetetlen, hogy a gépkocsi-gyártásban efféle világméretű konszolidáció menjen végbe, melynek következtében a világ vezető autógyárainak száma negyvenről húszra, azaz a felére fog zsugorodni az új évszázad első évtizedei során.¹⁶ A DaimlerChrysler-fúziót követte, hogy a Ford tavaly felvásárolta a Volvót. És az autóiparon belüli monopoltőke globalizációja csak tovább gyorsul. A The Wall Street Journal 2000. február 14-i száma alapján a világ két legnagyobb autógyára licitháborúra készül egy csődbe ment dél-koreai autógyár megszerzéséért. A végeredmény eldöntheti, melyikük lesz a "világbajnok".

A Ford Motor Co. a General Motors elé akar kerülni a Daewoo Motor Co. árverezésén – erősítette meg W. Wayne Booker, a Ford elnöke a hétvégén, amivel véget vetett a Ford terveit övező több hetes spekulációknak. A GM azzal indította meg az árverést, hogy felajánlott mintegy 6 milliárd dollárt a Daewoo vagyonáért. Közelálló körök azt állítják, a DaimlerChrysler AG is komolyan fontolgatja a részvételt. A cég szóvivője az értesülést nem volt hajlandó kommentálni.

Ám ez a verseny a világuralomért folyik. A Fordot 90-es évekbeli vásárlási sorozata – melyet a Volvo Cars Ltd. tavalyi megvétele tetőzött be – esélyessé tette arra, hogy a GM-et megelőzze az autógyártás globális uralmában. Bármelyikük szerzi is meg a Daewoo Motor körülbelül kétmillió kocsi/év-es kapacitását, azé lesz a győzelem lehetősége.

Annak ellenére, hogy a jelenlegi fúziómámor, ahogy a fenti példa is drámaian bizonyítja, nem annyira a hazai, mint inkább a globális piacra irányul, a mögötte meghúzódó szándék régi ismerősünk. Michael Mandel, a Business Week gazdasági szakírója 1999 októberében így fogalmazott: "A piac régi törvényei érvényesülnek: a koncentráció fokozódásával a bennmaradóknak mind egyszerűbbé válik, hogy árat emeljenek. A réziparban a konszolidáció folytatódásával lehetőség nyílt arra, hogy június közepétől az árakat további 20%-kal felsrófolják."¹⁷

Mindaz, ami ma a kapitalizmus legnagyobb fúziós hullámába tartozik, szélsebesen alakítja át a globális versenykörnyezetet. Az 1990-es évek közepén a világ háromszáz legnagyobb vállalata már 70%-nyi külföldi közvetlen befektetést és a világ tőkeállományának 25%-át könyvelhette el. A tíz legnagyobb távközlési cég a 262 milliárd dolláros világpiacnak már 86%-át tartja kezében – és a szakértők arra számítanak, hogy a világpiacot uraló telekommunikációs óriások száma még az évszázad elején a felére fog csökkenni. A mamutvállalatok közötti rivalizálás nemzetközi szinten élénkül, ahogy a cégek egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekeznek a maguk számára kihasítani a világpiacból.¹⁸

Ennek a legújabb, tömeges fúziós hullámnak a mozgatórugóit akkor érthetjük meg még jobban, ha azt vizsgáljuk, mi a pénzügyi háttere. Jóllehet a közgazdasági tankönyvek gyakran azt állítják, hogy a kötvénykibocsátásnak és hitelfelvételnek a nem-pénzügyi vállalatok részéről elsődlegesen a gyártókapacitásba való befektetés finanszírozása a célja, ez távolról sem igaz. Az 1980-as évek folyamán az amerikai vállalatok nem azért vettek fel súlyos kölcsönöket, mert valódi beruházásaikat (melyeket változatlanul a bruttó profitból pénzeltek) akarták ezúton fedezni, hanem azért, hogy részvényeiket visszavásárolják (ezáltal megemelve azok értékét) és teljes részvényvállalatokat vehessenek tulajdonukba. Ez a hitelfelvétel tehát arra irányult, hogy a meglévő készleteket spekulációs céllal felvásárolják abban a reményben, hogy ezáltal nő a tőkenyereség, illetve a tulajdonba vételek esetében az "erőegyesítés" újabb monopóliumokhoz juttathat. Az 1990-es években megélénkült a Wall Street-en kezelt vállalati pénzalapok "szétszórása", de a cégek ezért inkább saját profitjukban, és nem az adósságban bíztak (mindazonáltal továbbra is vettek fel hiteleket, védekezésül az esetleges részvénytulajdonos-váltások könyörtelenségével szemben). Az internethez és főként a Nasdaqhoz kapcsolódó spekulációs hangulatkeltés olyan, a földtől teljesen elrugaszkodott helyzetet teremtett, melyben a digitális óriás America Online (AOL) egy 183 milliárd dolláros üzlet keretében meg tudta venni a Time Warnert. Ez minden idők eddigi legnagyobb (igaz, még függőben lévő) fúziója. És az AOL annak ellenére volt képes ezt végrehajtani, hogy a Time Warner éves bevételének csak 20, munkaerejének pedig mindössze 15%-ával rendelkezett.¹⁹

Egyre inkább olyan világgazdasággal van dolgunk, melyet a pénzügyi spekuláció és a globális monopólium (vagy oligopólium) megteremtésére irányuló törekvés jellemez, élén a média- és távközlés-iparral, de szerteágazva a termelés minden területére. Ebben a globális játéktérre való áttérésben valószínűnek látszik a tőkés táborok közötti valuta- és kereskedelmi háború kiéleződése, miközben a centrum-tőke úgy igyekszik a bajokat elhárítani, hogy nemzetközi szintű szabályozó testületeket hív életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). A valódi erő azonban nem ezekben a tőke szempontjából nemzetközivé sosem váló nemzetközi szabályozó testületekben rejlik, hanem az érintett államokban és vállalatokban.

Az Egyesült Államok és a világverseny

A globálissá szélesedő tőkeáramlás korában nagyrészt az Egyesült Államok diktálja az iramot. Ennek az előnynek a forrása Amerika oldalán nem egyszerűen a dollár sajátos szerepében, az ország katonai erejében, vagy vállalatainak abban a képességében keresendő, hogy a globális piacon stratégiailag tudják a lábukat megvetni és ezáltal spekulációs nyereséghez jutni (ami a monopolhelyzet bizonyítéka), és nem is a külföldi tőke számára biztonságot jelentő helyzetében keresendő, hanem abban is, hogy a többi tőkés ország termelő ágazatához képest az Egyesült Államok gyáriparában az egységnyi munkaerőköltség (az egységnyi termékre eső nominális órabér) növekedése csekély. Ezt mutatja az 1. sz. táblázat (ld. lent!). 1985 és 1990 között Amerika és Kanada kivételével minden úgynevezett G-7-es országban kétszámjegyű volt az egységnyi munkaerőköltség arányának az árfolyam-változást figyelembe vevő növekedése. Sőt, Amerikában 1990 és 1998 között az egységnyi munkaerőköltség árfolyam-változáshoz igazított aránya még alacsonyabb maradt, mint két legfőbb versenytársáé, Japáné és Németországé.

Az egységnyi munkaerő-költségnek az alkalmazottakhoz eljuttatott része közvetlen és közvetett kifizetéseket egyaránt magában foglal. A közvetlen kifizetések körébe tartoznak a napi, heti és havi munkabérek (a vállalatvezetőségéét is ideértve), a szabadság idejére járó fizetés, a borravaló, jutalom stb. A törvényben előírt biztosítási programok munkáltatói hozzájárulásai, valamint a szerződésbe foglalt egyéni járadékok, társadalombiztosítás, magánnyugdíj, egészségügyi és jóléti intézmények, illetve a sérülésekért kifizetendő összegek a közvetett kifizetések közé tartoznak.

Az egységnyi munkaerőköltség átfogóbb mércéje a nemzetközi versenyképességnek, mint a munkaerő termelékenységének növekedési rátája, amelyet egyébként részben tükröz. Tehát az Egyesült Államok egységnyi munkaerő-költségének viszonylag lassú növekedése indokolja az ország döntő fölényét 1985 óta minden versenyhelyzetben vetélytársaival szemben – vélekednek a Statisztikai Iroda elemzői.²⁰ Azért ennek az előnynek az igazi oka nem lehet kétséges: a munkaerő ellen folytatott eredményes osztályharc. Egy tanulmány szerint a termelő munkások adózás utáni reál-órabére az amerikai gazdaságban majdnem 14%-kal csökkent 1977 és 1995 között.²¹ A napjainkban tapasztalható expanziót a szakszervezetek egyre gyakoribbá váló megfélemlítése kíséri: a "nem rendes foglalkoztatás" (ebben a részmunkaidős és a változó körülményeknek kitett foglalkoztatás a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítva egyre nagyobb teret kap), a hosszabb munkaidő és a szociális célú állami kiadások lefaragása. Ebben a színvonal-csökkentésben az amerikai tőke vitte és viszi a prímet, miközben főbb versenytársai egyre nagyobb sebességgel ugyancsak ebbe az irányba tartanak.

Az az általános folyamat, amelyet az amerikai gazdaságban kísérhetünk figyelemmel, globálisan sokkal szélesebb és sokkal szélsőségesebb skálán megy végbe. Amit Harry Magdoff a The Age of Imperialism-ben (Az imperializmus kora) még 1969-ben megállapított, csak még jellemzőbb lett mára (igaz, sok ország mamutvállalataira vonatkoztatva): "Ezeknek a nemzetközi cégeknek [értsd: amerikai multiknak] az a bevallott célja, hogy világszerte a legalacsonyabb egységnyi munkaerő-költséget érjék el. Az is céljuk, még ha nem is hirdetik nyíltan, hogy fúziók révén az európai Közös Piac élére kerüljenek, és a világpiacból ugyanakkora részt tarthassanak kezükben, mint az Egyesült Államokéból." Valójában az amerikai gazdaságnak és külgazdasági szemléletének "lényege az egységesség". A vezető nagyvállalatok egyetértenek abban, hogy a hazai munkaerővel szemben folytatott harc azonos a többi kapitalista táborral folytatott küzdelemmel, és azzal a küzdelemmel, amelyet a harmadik világ már kizsigerelt munkaereje ellen folytatnak. A felsoroltak mindegyikének esetében a hajsza célja az alacsony előállítási költség, a haszon növelése, a tőkenyereség fokozása és a globális monopolhelyzet – minden más érdek és érték rovására.²²

Felesleges hangsúlyozni, hogy a felhalmozási vágynak ez az "egységessége" a rendszer minden szintjén a XXI. század hajnalán saját belső ellentmondásait fedi el. Seattle-ben a WTO elleni tiltakozók talán azt jelzik előre, hogy a tőke "nagy bulijának" ebben a történelmi pillanatban már vége lehet – és nem csak egyféleképp.

(Az írás a Monthly Review-ban jelent meg, vol. 51, No. 11., 2000 április. Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Paul A. Baran-Paul M. Sweezy: Monopoly Capital (New York: Monthly Review Press, 1966.), p. 125. Hangsúlyoznunk kell, hogy "a többlet növekvő tendenciájára" utalva Baran és Sweezy nem valamiféle merev törvényt állított fel, amely semmilyen ellentétes erő hatására sem módosul vagy enyhül. Azt a nézetüket kívánták fenntartani, hogy ez tendenciaként (vagy a tendencia törvényszerűségével) érvényesült, és nem lehetett elszigetelni az ellentétes irányú tényezőktől.

² Business Week, 1999. augusztus 16., pp. 88-90., augusztus 2., pp. 28-31. és december 27., pp. 52-55.

³ Kevin J. Clancy-Robert S. Shulman: Across the Board (1993 október), p. 38. és Marketing Myths that are Killing Business (New York: McGraw Hill, 1994.), pp. 140., 171.

⁴ National Income and Product Accounts of the United States, vol. 1., 1.1 és 1.16. sz. táblázat; valamint az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma: Survey of Current Business, vol. 79., no. 8. (1999 augusztus), pp. D2, D5. Itt köszönöm meg barátom és kollégám, Michael Dawson előzetes elemzőmunkáját. Meg kell jegyeznünk, hogy az értékveszteséget sokszor olyan költségnek tekintik, melyet a nettó profit kiszámítása előtt le kell vonni. Az értékveszteség (amelynek összegét a megnövekedett értékcsökkenési leírás alaposan megemelte) ugyanakkor gyakorlatilag a tőke számára megszerezhető társadalmi felhalmozás (más szóval teljes gazdasági többlet) része, ezért a többlethez kell számítani. Vagyis a felhalmozás elemzéséhez a következő tényezők a mérvadóak: bruttó profit, bruttó megtakarítás/többlet és bruttó nemzeti termék (értékvesztés mindegyikükben szerepel), nem pedig a nettó profit, a nettó megtakarítás vagy a nettó nemzeti termék. A kérdést sokkal részletesebben tárgyalja, s a többlet növekvő tendenciájának lényegesen átfogóbb, empirikus elemzését adja Michael Dawson-John Bellamy Foster: The Tendency of Surplus to Rise, 1963-1988, in: John B. Davis (ed.): The Economic Surplus in Advanced Economies (Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 1992.), pp. 42-70. A kutatás eredményeit kivonatosan ld. azonos címmel Monthly Review, vol. 43., no. 4. (1991 szeptember), pp. 37-50. A többlet növekedési tendenciájának grafikonos bemutatását ld. Michael Dawson-John Bellamy Foster: Is There an Allocation Problem?: Accounting for Unproductive Labor, Science & Society, vol. 58., no. 3. (Fall 1994.), p. 323.

⁵ A gazdaság monopoljellegű és versenyre épülő ágazatai változatlanul egymás mellett léteznek, de a monopolkapitalizmus tipikus dinamikus üzleti formája az árak, a termelés és a beruházás színvonalát nagymértékben irányító nagyvállalat. A monopóliumok uralta iparágak és a versenyszektor kétféle árszerkezetének különbségeire rámutatva a Természeti Erőforrások Hivatalának (Natural Resources Committee) jelentése The Structure of the American Economy címmel (összeállította: Gardiner Means) megállapítja, hogy a "monopólium" kifejezés "minden olyan helyzetre alkalmazható, amelyben egy bizonyos termelő vagy egymással összejátszó termelők a monopolprofit, azaz akkora profit érdekében, mely a monopolszektoron kívül elhelyezkedő iparágak új beruházáshoz szükséges profitarányát meghaladja, kezükben tartják az árakat". Mégis, "a rendszert egészében kompetitívnek nevezték, mintha nem lenne elegendő árkontroll ahhoz, hogy monopolprofitot lehessen elérni." Gardiner Means (szerk.): The Structure of the American Economy, Part I (Washington, D.C..: U.S. Government Printing Office, 1939.), p. 139.

⁶ Vö. Harry Magdoff: A Note on Inflation, in: John Bellamy Foster – Henryk Szlajfer (szerk.): The Faltering Economy: The Problem of Accumulation Under Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1984.), pp. 118-23. A nagy gazdasági válság természetesen kivétel a monopolkapitalizmus inflációs tendenciái között.

⁷ Azt a versenytípust, amelynek egyes technológiák, illetve piacok monopolizálása révén legfőbb célja a (többletprofit vagy kizárólagos bérleti szerződések kikényszerítését jelentő) monopolhelyzet kialakítása, némelyek Schumpeter-féle versenyként említik, és ez közel jár ahhoz, ahogy a "verseny" szót a mai üzleti világ értelmezi. Vö. James Galbraith: Created Unequal: The Crisis in American Pay (New York: The Free Press, 1998.), pp. 40-42.

⁸ Myron Gordon: Monopoly Power in the United States Manufaturing Sector, 1899 to 1994, in. Journal of Post Keynesian Economics, vol. 20. no. 3. (1998 tavasz), pp. 323-25. Gordon elemzését Michael Kalecki fogalomalkotása, a "monopóliumfok" ösztönözte, mely az elsődleges átlagos termelési költségre rátett haszonkulcsot takarja. Kalecki és a Baran – Sweezy szerzőpáros elemzéseinek összehasonlítását ld. John Bellamy Foster: The Theory of Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1986.).

⁹ Gordon: Monopoly Power, pp. 323-25. A termelőmunkás kategóriáját, melyre Gordon elemzése nagyban támaszkodik, a Census of Manufactures (a.m. gyári összeírás) a következőképpen írja le: "A jelentésben foglalt helyzet alapján ide tartoznak (egészen a csoportvezető szintjéig) azok a dolgozók, akik a gyártás, feldolgozás, összeszerelés, ellenőrzés, átvétel, tárolás, anyagmozgatás, csomagolás, raktározás, szállítás (de nem a vevőhöz!), karbantartás, javítás területén, vagy gondnoki, illetve őrzői szolgálatot ellátva, továbbá a termékfejlesztésben, a gyár működéséhez közvetlenül kapcsolódó termelésben (pl. erőmű), az irodai munkában és egyéb, a gyártási műveletekhez szorosan kötődő feladatok ellátásában fejtik ki tevékenységüket. A művezetői szintet már nem sorolják ide." GeneralSummary,Census of Manufactures, 1922, p. A-1. A legtöbb gazdasági kimutatáshoz hasonlóan a termelőmunkás-kategória itt is felvet elvi kérdéseket, amelyeket az adatok alkalmazásánál figyelembe kell vennünk. Ilyen például az a tény, hogy a számok között nem szerepelnek a termelés felügyeletét a csoportvezetői szint felett ellátó dolgozók (ideértve a nem-termelő alkalmazottakat is). Ugyanakkor az értékelés élesen különválasztja egymástól a használati érték előállítási folyamatában közvetlenül résztvevő termelőmunkások és az elsődlegesen a vállalatirányítást segítő, vagy a marketing, pénzügy stb. területen működő, ún. nem-termelő dolgozók két nagy csoportját.

¹⁰ Gordon: Monopoly Power, pp. 326-27.

¹¹ A "nem-termelő dolgozók" és az ún. "monopóliummunkások" halmazai közé csak komoly elvi fenntartásokkal tehetünk egyenlőségjelet. Hogy csak egyet említsünk: a monopolhelyzet rendesen a termelésből következik, tehát ilyen értelemben a termelőmunkások is monopóliummunkások. Persze világos, Gordon arra kívánja a figyelmet felhívni, hogy a termelőmunkásokat "elemészti" a termelésnövelés könyörtelen kapitalista logikája, miközben az egységnyi munkaerő-költséget alacsonyan tartják – magyarul fokozzák a kizsákmányolást – a nem-termelő dolgozók (más néven "monopóliummunkások") munkaerő-költségéhez képest, akiknek éppen az a dolga, hogy ezt a különbözetet növeljék.

¹² Ibid., pp. 327-28.

¹³ Richard J. Barnet – John Cavanagh: Global Dreams (New York: Simon and Schuster, 1994.), pp. 325-28; Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Global Capitalism (New York: W.W. Norton, 1999.), pp. 106-7., 147-48; David Korten: The Post-Corporate World: Life After Capitalism, 1999., pp. 77-78.

¹⁴ A General Motors helyzetéről ld. Douglas Dowd: The Waste of Nations (Boulder: Westview Press, 1989.), pp. 65-66. Példánk természetesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az eladási igyekezet – ahogy arra Veblen, majd utána Baran és Sweezy is kitért – ténylegesen átáramlott az ehhez hasonló nagyvállalatok termelési folyamatába, így aztán a termelési költségekbe beágyazódva a gyakori modellváltással összefüggő költséggé vált – ez az autógyártásban a teljes előállítási költség egyharmadát tehette ki a múlt század közepén. Vö. Baran – Sweezy: Monopoly Capital, pp. 131-38.

¹⁵ Economic Report of the President, 1999, p. 39; Korten: The Post-Corporate World, p. 42; New York Times, 1998. január 19., p. A1; Michael J. Mandel: All These Mergers are Great But…, Business Week, 1999. október 18., p. 48.

¹⁶ "The First Global Car Colossus", Business Week, 1998. május 18., pp. 40-41.

¹⁷ Mandel: All These Mergers, p. 48.

¹⁸ Michael Dowson – John Bellamy Foster: Virtual Capitalism in: Robert W. McChesney – Ellen Meiksins Wood – John Bellamy Foster (szerk.): Capitalism in the New Information Age (New York: Monthly Review Press, 1998.), pp. 53-54.; Egyesült Nemzetek Szervezete (UN): Human Development Report (Jelentés az emberi viszonyok változásairól), New York: Oxford University Press, 1999., p. 3.

¹⁹ Doug Henwood: Wall Street (New York: Verso, 1997.), pp. 72-75.; Business Week, 2000. január 24., p. 37.

²⁰ U.S. Department of Labor (USA Munkaügyi Minisztérium), Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Iroda): A BLS Reader on Productivity, Bulletin 2474 (1996 április), p. 12.

²¹ Eric A. Nilsson: Trends in Compensation for Production Workers, 1948-1995, Review of Radical Political Economics, vol. 31., no. 4. (1999 december), pp. 133-63.

²² Harry Magdoff: The Age of Imperialism (New York: Monthly Review Press, 1969.), p. 200. Az amerikai felhalmozás "lényegi egyedüliségéről" ld. Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present (New York: Monthly Review Press, 1978.) p. 239.

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből a történetből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlanságáról van szó. Mindezekről a problémákról az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve beszélgettünk május elsején az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel.

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlansága húzódik emögött. Ezekről beszélgettünk május 1-jén az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel,az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve.

Eszmélet: Melyek a vasutat érintő legfontosabb gazdasági problémák?

Márkus Imre: A magyar privatizáció, illetve az állami tulajdon átalakítása, ami a kilencvenes évek elején kezdődött, a vasutat ez idáig nagyrészt érintetlenül hagyta. A tulajdonos magatartása sem változott; tovább folytatódott a "megrendelés igen, szolgáltatás ellenértékének kifizetése nem" képlettel összefoglalható gyakorlat. Ez jellemezte az államszocializmus utolsó éveit, és a kilencvenes éveket is. A MÁV-ból az évtized elejére mintegy négyszáz milliárdnyi forint hiányzott, most pedig mintegy hatszáz-milliárd. Egy normális, európai szintű vasút működtetéséhez ennyi befektetés kellene.

Az állammal, vagyis a tulajdonossal a MÁV menedzsmentjének folyamatosan vitája volt a soron következő költségvetési tárgyaláson. Kialakult egy csendestársi viszony az adott MÁV vezetés és a szakszervezetek között, és amit a tárgyalóasztalnál a KHVM és a Pénzügyminisztérium nem volt hajlandó elfogadni, azt mi szépen becsomagoltuk egy kollektív bértárgyalásba. Ez a módszer annak ellenére működött, hogy 1990 óta öt-hat MÁV menedzsment váltotta egymást.

Amikor a szocialista párt 1994-ben hatalomra került és kormányt alakított, Békesi pénzügyminiszter elképzelései szerint akarták EU konformmá tenni a magyar vasutat. Ez 3500 kilométer mellékvonal megszüntetését jelentette volna, mondván, hogy azok veszteségesek. Holott ez a teória közgazdaságilag és vállalkozáspolitikailag is hibás, Magyarországon ugyanis nem a mellékvonalak vesztesége nagy, hanem a fővonalaké, ahol a személyszállítás nagy része zajlik. Mert minél több ember utazik a vasúton, annál nagyobb a veszteség.

Mi ezt a koncepciót megtámadtuk; nem vártuk a szocialista párttól, hogy ezzel jön elő, hiszen a vasút problémája ezzel nem oldható meg. Ráadásul nem is EU konform a megoldás, hiszen Magyarország egyes régióit hátrányosan érintette volna: a kelet- és dél-magyarországi térségekben alig maradt volna vasúti közlekedés, miközben Nyugat-Magyarországon egyetlen vonal szűnt volna meg, a kőszeg-szombathelyi, amely viszont gazdaságosan üzemeltethető. Úgy tűnt, hogy a kormányt "bevitték a sűrűbe", és nem is igazán tudja, mit mond.

Ennek következtében 1994 decemberében és 1995 áprilisában sor került a sztrájkra. Nem sokkal később, május elsején Horn Gyulával a Városligetben (sör és virsli mellett) sikerült megállapodni a rendezésről. Akkor még a három vasutas szakszervezet sokkal távolabb állt egymástól, mint ma. Mégis létrejött Horn Gyula irodájában egy megbeszélés Lotz Károly miniszterrel, Kálnoki Kiss Sándor akkori MÁV elnökkel, Rigó Zoltán akkori vezérigazgatóval, a három reprezentatív szakszervezet vezetőjével, és természetesen az ügyeket vezető Kiss Elemérrel.

Az alku eredményeként a kormány vállalta, hogy hároméves költségvetési támogatást biztosít a MÁV-nak. Ennek a lényege egy kiszámítható középtávú finanszírozás volt, aminek alapján már létrejöhetett az alku a szakszervezetek és a menedzsment között is. Ekkor rendezettnek látszottak a viszonyok. Igen ám, csakhogy fél év múlva leváltották a MÁV vezérkarát, arra hivatkozva, hogy csináltak 13 milliárd forint veszteséget. A mai napig tisztázatlan módon hoztak egy új menedzsmentet. Átmeneti állapot jött létre, ami három évig tartott, és nem kerültünk közelebb a MÁV gazdasági problémáinak megoldásához.

Eszmélet: Milyen változást hozott az 1998-as kormányváltás?

Márkus Imre: Az Orbán-kormány legelőször is rá akarta erőltetni a 13,3%-os béremelést a vasútra, ami nem sikerült, és csináltunk belőle 16%-ot. Ekkor még a kormány nem érezte magát annyira erősnek, hogy nekimenjen a szakszervezeteknek. Ebben az időben a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, amely a Ligához tartozik, még külön úton járt, és nem írta alá a megállapodást. 1999 őszére azonban jött a totális ellentámadás a kormány, a minisztérium és a MÁV oldaláról. Bele akarták kényszeríteni a szakszervezeteket a sztrájkba. Az 5,8%-os bérfejlesztési javaslatot azért tették, mert ha azt elfogadjuk, akkor egy puskalövés nélkül letettük a fegyvert, és mi magunk számoltuk fel Magyarországon a szakszervezeti mozgalmat. Ha belemegyünk a háborúba, akkor átgázolnak rajtunk. A céljuk az volt, hogy a szakszervezeteket valamilyen módon szétrobbantsák.

A hatalom jól ismerte fel, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon a szakszervezetek versengése meggyengítette a munkavállalói érdekképviseletet. Ezt akarta most kihasználni a kormány. Semmi másról nem szólt a történet. Nem tudták elképzelni, hogy ezúttal a munkavállalókért érzett felelősség, meg az ésszerű önvédelem nem engedi a szakszervezeteknek a különutat, és ez a konfliktus egy platformra kényszerít bennünket. Félretettük a konfliktusainkat, és azt mondtuk: együtt kell szembeszállnunk a kormánnyal.

A sztrájk során a tárgyalásos helyzetet úgy tartotta fenn a MÁV, hogy naponta egy-két órát kívánt tárgyalni, de az a hivatalos tárgyalás is azzal telt, hogy valakinek volt egy ötlete, a másik szünetet kért, vagyis tíz perc tárgyalást követett harminc-negyven perc szünet. Utána tíz-tizenöt perc összegzés, és valakinek már mennie is kellett. Decemberben megvolt a kilencórás sztrájk, miközben a kormány jogászai azt vizsgálták, hol hibáznak a szakszervezetek, hogy azonnal bírósági pert lehessen csinálni az ügyből. Nagyon sok keresetet meg feljelentést adtak be, tehát az alkotmány- és jogellenesség gyanúja folyamatosan ott lebegett a munkavállalók fölött. Pszichikai kényszer volt ez, amihez helyenként fizikai kényszer is párosult.

Eszmélet: Mondhatjuk-e, hogy a kormány azért akarta sztrájkban tartani a szakszervezeteket, hogy az elmúlt tíz év alatt összegyűjtött sztrájkalapot lemerítse?

Márkus Imre: Egyértelműen. Én nem tagadom, hogy százmilliós nagyságrendű sztájkalapokat képeztek az elmúlt időszakokban. Minden szakszervezet megpróbálta a lehetőségekhez képest összeszedni magát. De azért fontos volt számunkra, hogy ne sztrájkoljon mindenki, csak a forgalommal összefüggő munkakörök álljanak meg, hogy az egyhetes sztrájkra ne menjen rá a gatyánk. Az irodisták vagy a raktárosok attól még nyugodtan megkaphatták a rendes fizetésüket, hogy egyébként sztrájk volt. Más volt tehát a sztrájk természete, mint korábban. Azelőtt arra koncentráltunk, hogy minél nagyobb tömegtámogatásunk legyen. Most azt mondtuk, hogy legyen minél vékonyabb, mert biztos, hogy nekünk fognak jönni. Minden szakszervezet tudta, hogy ez élet-halál harc lesz.

A hatvan órás sztrájk azért lett 60 órára meghirdetve és nem 72-re, mert tudtuk, hogy nem fognak megállapodni. Teszteltük az embereket, hogy mire képesek. Ilyen sztrájkra még nem volt példa Magyarországon, a vasút 150 éves történetében. A tárgyalásokon a vezérigazgatót kötelezték a részvételre, de ő meg nem volt ura a szavának. Semmilyen ígéretet nem tehetett, megállapodási lehetősége nem volt. Az emberi viszonyok a nullára redukálódtak. Arra sem volt képes a vezérigazgató, hogy 17 órakor, a tárgyalások befejezésekor elmondja nekünk, az utána következő sajtótájékoztatón bejelenti, hogy jogellenes sztrájk címén feljelent bennünket. A sajtótájékoztatón tudtuk ezt meg mi is. Ha már idáig eljutunk, akkor nincs miről tárgyalni. Azért van hidegháború a MÁV-nál, mert a velem tárgyaló partner nem képes arra, hogy először velem közölje, mi fog történni. A sajtóból tudom meg, és ennek üzenetértéke van.

A megállapodás végül létrejött, a sajtó nyilvánossága előtt írtuk alá. Hogy jutottunk el ide? A szakszervezetek mérlegelték a helyzetet, amikor az utolsó másfél százaléknyi bértömeg fedezetét berakattuk a kollektív szerződésbe étkezési hozzájárulásként. Tehát azt a forrást, amit eredetileg jutalmakra szántak (vagyis oda akarták adni a sztrájktörők díjazására stb.), odatettük étkezési hozzájárulásként a vasutasoknak (1400 forintról 2200-ra emelkedett, ami nettóként értendő). Azt mondtuk, most kell aláírni a megállapodást. Felhívtuk a vezérigazgatót az irodámból, ahol ott volt mindhárom szakszervezet vezetője, és mondtuk, hogy átmegyünk aláírni. Jó, gyertek. Be a kocsiba, átmentünk, jött velünk a sajtó is. Bementünk a főbejáraton a sajtó kíséretében, de közben a vezérigazgató a hátsó ajtón keresztül elmenekült, hogy ne kelljen neki aláírni a megállapodásokat, mert tudta, hogy akkor vége lenne a sztrájknak. ők pedig azt akarták, hogy amíg van pénz a sztrájkalapban, addig ne legyen vége. Nem is tudták volna újraindítani a vonatokat, mert az ő forgatókönyvükben ez a megállapodás nem szerepelt.

A sztájk alatt olyan vezénylési módszereket alkalmaztak, hogy ha valakit felhívtak a lakásán, megkérdezték tőle, sztrájkolni megy-e be, vagy dolgozni. Ha azt mondta: sztrájkolni, akkor azt válaszolták, ne jöjjön be, mert nem akarták, hogy legyen két vasutas egymás mellett, akik erősítik egymást abban, hogy sztrájkolni kell. Lélektani hadviselés folyt. Aki meg bement, azt olyan teher alatt tartották (fenyegetés, kényszerítés), amit igen nehéz volt elviselni. Előfordult, hogy egyedül dolgozó kollégánkhoz rendésszel, gumibottal és néha jogásszal együtt ment ki a főnök, hogy egy-egy vonat továbbítására kényszerítse. Sokszor csak annyi időre váltottak le egy sztájkolót, amíg átengedtek egy vonatot, aztán visszahelyezték szolgálatba. Viszont számos olyan leváltás történt, hogy a leváltónak nem volt képesítése. Imádkoztunk, nehogy baleset történjen, hiszen annak szörnyű következményei lettek volna. De a MÁV vezetőinek és a hatalomnak ez nem számított.

Eszmélet: Milyen tapasztalatokat szereztetek a médiával kapcsolatban?

Márkus Imre: Mi, szakszervezetiek a klasszikus módon készültünk, mint ahogy az elmúlt tíz évben is. Józan paraszti ésszel, józan érvekkel odaültünk a kamerák elé, és mondtuk a magunkét, gondolva, hogy az elég is lesz. Tévedtünk. Ennek a konfliktusnak a legnagyobb tanulsága, hogy a szakszervezetek a kommunikációs háborút teljes mértékben elvesztették. Nem azért, mert képtelenek lennénk rá, hanem, mert nem volt rá pénz, és későn is kezdtünk hozzá. Ellenfeleink olyan előnyre tettek szert, amit nem lehetett behozni. Nem használtuk ki a belső információs lehetőségeket, például röplapokat kellett volna fölrakni a még elégséges szolgáltatásban közlekedő vonatokra, hogy miről is szól a történet. Mert az nem függ attól, hogy egy főszerkesztő kiszerkeszti-e. Utólag sokan mondták, hogy legalább az ülésre letehettük volna a röplapjainkat, de nem gondoltunk rá.

A másik oldalon viszont precíz előkészületek folytak, a MÁV sajtóirodájában a következő napi forgatókönyv mindig meg volt írva. Volt olyan nap, amikor eggyel előbbi lapot adtak ki, és mi elolvastuk az újságban, hogy tegnap ezt meg ezt tárgyaltuk. Pedig akkor még nem is tárgyaltuk meg, de ez nem számított. Hatalmas gépezet lépett működésbe. A MÁV-nál terülj asztalkámmal egybekötve rendeztek sajtófórumot az újságíróknak, szabadjegyek osztásával egybekötve, a hatvan órás sztrájk után. A délutáni sajtótájékoztatók anyagát a MÁV már délelőtt megíratta, így mindegy is volt, hogy mi történt a tárgyalásokon napközben, délelőtt már az újságírók kezében volt az ideológia.

Ha mi mindezekre PR menedzserekkel felkészülünk, akkor se lehet sokat tenni. Mert az aljasságra az ember nem tud felkészülni. No, de ez nagy figyelmeztetés. Ha a jobboldal elindul egyszer, akkor ott kő kövön nem marad. Ezt mi megtapasztaltuk a bőrünkön. És eddig csak azokról a jogszabályokba nem ütköző eljárásokról beszéltem, amelyek egyértelműek voltak. A jogelleneseket, a telefonügyleteket, fenyegető leveleket nem említettem, pedig azok hozzátartoznak a legkisebb vasutas konfliktushoz is. Mindezek mellett rendszeresen meghirdetik, hogy ukrán vendégmunkások jönnek majd…

Eszmélet: Hogyan reagált a társadalom?

Márkus Imre: Soha nem látott mértékű szolidaritás mutatkozott a sztrájk mellett. Ez először is anyagi támogatásban jelent meg, hiszen több szakszervezet is milliós nagyságrendű összegeket küldött a sztrájkalapba. Persze nem olyan sokat, mint ami időnként megjelent a sajtóban, vagyis nem tíz- meg százmilliós nagyságrendről van szó. Mégis, az elmúlt évekhez képest ez egy tíz mérföldes ugrás volt.

Szerencsére a társadalom nem volt vevő azokra a manipulációkra, amelyekkel megpróbálták összeugrasztani a vasutasokat a pedagógusokkal meg egészségügyiekkel, mondván: "ennyit keres egy mozdonyvezető, annyit meg te, értelmiségi". Felháborító volt, ami megjelent az esti (állami) tévéhíradóban, ahol a közölt adatok alá írták, hogy a Vasutasok Szakszervezete a forrás. Én kértem a főszerkesztőt, hogy igazítsuk helyre, amit meg is tett, de másnap már ennek nem volt hatása. A tévénéző azt jegyezhette meg, hogy a mozdonyvezető 118 ezret keres, de nem volt hozzátéve, hogy hány órában. Mert nem 168 órában, és nem 172-ben, hanem sokszor 190-ben meg 200 órában havonta, szombati és vasárnapi műszakban, éjjel-nappal.

Az én hibám is volt – meg néhány kollégám kishitűsége -, hogy a privatizáció problémáját nem hangsúlyoztuk ki eléggé. Hagytuk, hogy a sztrájk bérsztrájk szintjén maradjon, holott ebben a konfliktusban ez volt a legkevesebb. Úgy tűnik, a mi fejünkben sincs rend, és nem tisztáztuk még, hogy egy munkaügyi konfliktusban zászlóra lehet-e tűzni a privatizáció kérdését. Miért pozitívabb, ha a bérről beszélünk? Mert az egy klasszikus szakszervezeti szöveg. Már látjuk: nagy hiba ehhez ragaszkodni.

Ugyanakkor az állam is tett róla, hogy ez bérsztrájkként jelenjen meg, és így a vasutasokat össze lehessen ugrasztani a többiekkel. Hogy ezek már tíz éve csak elégedetlenek, erről sok szó eshetett. De hogy közben az igazi veszély a vasút és a vasúti ingatlanok kiárusítása, meg a vasúti üdülőké és sportlétesítményeké, ez mind a színfalak mögött zajlott. Ebből a szempontból a kereskedelmi televíziók sem jártak el korrektebbül, mint az állami tévé. Persze nem voltunk naivak, tudtuk, a média a hatalom kezében van, a hatalom eszköze, lényegében a tulajdonos osztály fegyvere.

Eszmélet: Mondanál néhány szót arról, hol tart a privatizáció a vasútnál?

Márkus Imre: A MÁV-nál napirenden levő téma a portfóliók eladása. Több mint száz korlátolt felelősségű társaságról van szó, amelyek jelentős része kifejezetten nagy értéket és specifikációs tevékenységet képvisel (járműjavítók, pályafenntartási kft-k stb.). Az, hogy a kertészeti kft-t ki veszi meg, és az állomáson kinek a muskátlija lóg az emberek feje fölött, az ugye mindegy az utasnak. A nagyobb kérdés a háttéripar.

Olyan helyzeteket kell elképzelni, mint hogy például egy lengyel nevű, holland érdekeltségű, de amerikai tőkével működő társaság járműjavító cégeket akar vásárolni, de már Aradon vett is egyet. Mi attól tartunk, hogy itt megveszik a konkurenciát, lakat kerül a kapura, és Aradon olcsóbban megjavítják a vasúti kocsikat. A másik nagy vagyontömeg a sportingatlanok. Mi lepleztük le például Debrecenben, hogy hogyan akarták egy kft-nek átjátszani az ottani ingatlanokat fillérekért. A MÁV-nak nagyon sok ilyen ingatlana van, elég kimenni Zuglóba, és megnézni a BVSC-t meg a környékét. Ezen túl az üdülőingatlan is jelentős, balatonparti és dunaparti telkekről is szó van, nem beszélve az úttörővasútról. Sejthető, hogy itt már ki is nézték maguknak, melyik csoport mit tud megszerezni.

Eszmélet: Milyen változásokon megy keresztül maga a szakszervezeti mozgalom?

Márkus Imre: A szakszervezeti mozgalomra ellentmondásos hatást gyakorol a konfliktus, mivel nagyon sok belépő és kilépő tag van. Kilépnek azok a kollégáink, akiknek a munkaköre jobban főnöki kötődésű, és ajánlott most nem szakszervezeti tagnak lenniük. Belépnek viszont azok, akik eddig a szakszervezeti megosztottság miatt, meg a radikalizmus, a keményebb fellépés hiánya miatt nem voltak tagok. Átmenetileg a vasutas szakszervezetekben egy hullámvölgy következik, mert megtiltották a munkahelyeken a szervezkedést, és a tagdíjlevonást megtagadta a MÁV. Ez azt jelenti, hogy a lakáson, szabadidőben, hétvégén kell megkeresni az embereinket, új nyilatkozatokat kell tenni, hogy most átutalási számlán fizet-e vagy csekken, esetleg zsebből. Mindennek a pénzügyi feltételrendszerét ki kell alakítani. Ez nehéz lesz, de át fogjuk vészelni. Átmenetileg többezres létszámcsökkenésről van szó. De a végén nem lesz taglétszám-csökkenés, és közjegyzővel fogjuk ezt leigazolni, mert ugye arra jár munkaidő-kedvezmény.

Egyébként pedig a tisztségviselők üldözése folytatódik. Létszámcsökkentés, zsarolás, pofázás – a legkülönbözőbb módszerekkel. Vannak olyan kemény módszerek, amelyekhez a Bethlen-Peyer paktum idején sem folyamodott a hatalom, pedig akkor a vasutasok meg a postások be voltak tiltva. Most szinte teljes terror uralkodik. Hogy mikor tárgyalhatunk, azt a munkáltató dönti el. Ami most van, az se nem munkabéke, se nem jogállamiság. Tárgyalások nélküli helyzet van, és a fiúk úgy próbálják irányítani az országot, hogy abból a munkavállalók, a szakszervezetek kimaradjanak. Azt hirdetik, hogy ők itt a jó gazda, a gondoskodó állam megtestesítői, holott egészen másról van szó.

A legjelentősebb változás a mai szakszervezeti mozgalomban az, hogy a hat konföderáció együttműködik, az egységet, a közös fellépést keresi. Vége az önálló kiskirályságoknak, az "egyenlő távolságot tartunk" doktrínának, és hasonló őrültségeknek. Rendezni kell a sorainkat. Mindenki tegyen rendet a saját szakszervezetében, és utána megbeszéljük, hogy együttesen mit tudunk tenni. Ennek érdekében nem elég meghirdetni az eszméket: tenni kell! A mi szakszervezetünk egyeztetett már az MSZP és az MSZOSZ vezérkarával, valamint a Vasas Szakszervezettel, és a konzultációk folytatódnak. Mi minden baloldali párttal le tudunk ülni, ha csak egyetlen egy kérdés is van, amiben segíteni tudunk egymásnak. Ehhez az újjászerveződéshez várunk segítséget a baloldali értelmiségtől.

A kilencvenes években a magyar foci látszólagos professzionalizálódáson ment keresztül. Hasonlóan más társadalmi és gazdasági területekhez, ezen a téren is tovább nőtt leszakadásunk a Nyugattól. A szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat be a nemzetközi futball vérkeringésébe.

Krausz Tamás az "Eszmélet " 42. számában megjelent vitaindító cikke abból az állításból indul ki,

"hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései."

Ez az állítás önmagában is indokolta, hogy a labdarúgás megoldhatatlannak tűnő mély válságának elemzése a sport-szakmai kérdések köréből a társadalompolitikai fórumok asztalára került. A vitaindítónak tökéletesen igaza van abban, hogy a rendszerváltás, amely a globalizálódó pénztőke számára a labdarúgásban is szabad utat eredményezett, tovább mélyítette a rendszerváltás küszöbére érkezett, szinte gyógyíthatatlan válságban szenvedő magyar labdarúgás katasztrofális helyzetét. Figyelembe véve, hogy a magyar labdarúgás gyorsuló ütemben megnyilvánuló ellehetetlenülése több, mint öt évtizedes folyamat következménye, pontosításra szorul az a politikai diagnózis, amely a labdarúgás válságát összekapcsolja a rendszerváltás kritikájával.

Az Eszmélet által szervezett kerekasztal vitában látszólag a bennfentesség álarcában veszek részt. Több, mint három évtizede vezetőségi tagja, egy éve tanár elnöke vagyok az 1897-ben alapított, az első magyarországi "football" bajnokságon résztvett csapatnak, a "Műegyetemi Atlétikai és Football Club" (MAFC) labdarúgó szakosztályának. Talán nincs a nemzetközi mezőnyben egyetlen olyan sporttársadalom sem, amelyben a vázolt kultúrtörténeti klub ilyen mértékben a labdarúgás perifériájára került volna. Ez a körülmény megengedi, hogy hozzászólásom a bennfentesség elfogultságától függetlenítve "outsider" legyen. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás méltatlanul elhanyagolt helyzete nem tekinthető közvetlen előidézőjének a hazai futball katasztrofális válságának. Ugyanakkor a diák-labdarúgással kapcsolatban tapasztalható szemlélettorzulás lehetőséget biztosít a futballválság anatómiájának megértéséhez. Megítélésem szerint a labdarúgás ezredfordulóra kiteljesedett katasztrofális válsága nem a labdarúgás megváltozott szerepköréből, hanem a sport társadalompolitikai hátterének "megerőszakolásából" fakad. Természetes jelenség az, amikor a társadalom szerkezetét tükröző politikai élet gyökeres változása "begyűrűzik" az arra élénken reagáló labdarúgás alrendszerébe. Ugyanakkor, mint azt a két világháború közötti példa igazolja, a labdarúgás struktúráját érintő gyökeres változást is lehet megrázkódtatás mentesen, evolutív módon biztosítani.

A Horthy rendszer labdarúgásra irányuló sportpolitikája tökéletesen idomult a keresztény középosztály kiváltságait megőrző, a társadalmi mobilitást fékező, a parlamenti polgári demokráciát mímelő jobboldali autokratikus politikai gyakorlathoz. A futball iránt megnyilvánuló tömegméretű érdeklődés a labdarúgást a politika el nem hanyagolható eszközévé kényszerítette. A magyarországi jobboldali kurzus konszolidációját követő másfél évtizedben a labdarúgás iránti politikai törekvések mellett az üzleti szempontok érvényesítésére fontos, de csak kiegészítő szerep hárult. Nem gyengíti a fenti állítást a nemzetközi labdarúgás élvonalában megjelenő professzionalizmus, amely közel öt évtizeddel előbb törte meg a többi sportágban tovább élő coubertini amatőr élsport egyeduralmát, a profi és amatőr labdarúgás békés szimbiózisát hozva létre. A vázolt szervezeti megoldás tökéletesen megfelelt a dolgozó osztályok társadalmi mobilitását korlátozó keresztény középosztály kiváltságait védelmező avítt politikai érdekeinek.

A labdarúgás iránt fizetőképes kereslet formájában realizálható jelentős méretű igény kielégítése, illetve a bevonható játékosállomány többségének szociális helyzete az "úri passzióból űzött sport" kategóriájából az egzisztenciát biztosító foglalkozás körébe emelte e sportágat. A vázolt szervezeti megoldás pontosan tükrözte a – baloldali munkásérdekeket és az ultra jobboldali populista nézeteket elutasító – polgárinak nem nevezhető ókonzervatív politika ízlésvilágát. Egyrészt egyetlen perspektívát és egzisztenciális kitörési lehetőséget biztosított a kulturális és oktatási kiváltságoktól elzárt dolgozó fiatalok számára. Másrészt a futball, átvéve a "panem et circensem" funkcióját, jelentős, kilátástalan helyzetben lévő rétegeket vont el a populista demagógiát alkalmazó ultra jobboldali politika vonzásköréből. A professzionalizmus megjelenését a labdarúgásban a profi és amatőr liga megszervezése reprezentálta. A harmincas évtizedben megvalósított átszervezés pozitívumát a napjainkban megismételt akció működésképtelensége minősíti. A professzionalizmus bevezetésének rendező elvei a következőkben foglalhatók össze:

• a kialakult szerkezet sikeresen oldotta meg a labdarúgás önfinanszírozását;
• a profi és amatőr státusú labdarúgók elkülönítését nem az egyesületek közti hierarchia, hanem a clubok keretében valósította meg;
• legnagyobb pozitívuma az élsport rendkívül széleskörű utánpótlás forrásánakbiztosításában jelölhető meg.

a) A labdarúgásban szereplő reprezentatív profi clubok (Hungária, Ferencváros, Újpest, Kispest) illetve a többnyire a nagyobb városok egyesületei, mint a debreceni Bocskai, a kaposvári Somogy, a Nagyváradi AC, a Szegedi A. K. stb. játékosaik egy részét hivatásos labdarúgó státusra szerződtették.

A labdarúgás élvonalában megjelentek a hazai nagy és középvállalatok által üzemeltetett csapatok, mint például a csepeli WMFC, illetve a Gamma, amelyek vállalati álláslehetőséggel is hozzájárultak a játékos állományuk feltöltéséhez.

A két világháború közti munkaerőpiacon tapasztalható egzisztenciális létbizonytalanság az élvonalbeli labdarúgók számára vonzóvá tette a szolid, de nyugdíjas állást biztosító közüzemek labdarúgó csapatait. Így a negyvenes évtized egyik sikercsapata a Szolnoki MÁV, de megemlíthető az első osztályban szereplő Phőbusz (Újpesti Erőmű csapata), az Elektromos, a BESZKÁRT labdarúgó együttesei.

A harmincas évtized hazai profi labdarúgásának önfinanszírozási lehetősége a következőkkel jellemezhető:

• mivel a nemzetközi méretű játékosáramlásra csak kivételesen, elvétve került sor, ezért a profi labdarúgók díjazása több nagyságrenddel múlta alul napjaink csillagászati magasságot elérő szerződtetési díjait;
• a szervezés rugalmasságát igazolja, hogy nem volt kötelező a klub teljes játékos keretével profi szerződést kötni, lehetővé téve amatőr státusú labdarúgók szerepeltetését;
• a labdarúgó üzletágnak a globalizációs pénztőke által történt felfedezése előtt a profi futball klub pénzügyi eredménye közvetlenül a mérkőzések jegybevételeiben realizálódott. Ez a mai értelemben elhanyagolható bevétel jelentősen haladta meg a labdarúgás viszonylag alacsony működési költségeit, megteremtve ezáltal az állami költségvetés támogatásától függetlenített labdarúgás önfinanszírozó képességét.

b) A játékosok alacsonyabb osztályból felsőbb osztályba irányuló egészséges áramlását elősegítette az a pragmatikus szervezési elv, amely a profi és amatőrök közti választóvonalat nem az egyesületek hierarchikus bajnoki osztálybesorolása alapján határozta meg. A profi klubok keretében fennmaradtak azok amatőr részlegei (MTK, FTC, UTE, WMTK), melyek játékosai – státusváltás illetve igazolás nélkül – szerepeltethetővé váltak klubjuk profi csapatában. Egyetlen megkötés volt, hogy a profi szerződéssel rendelkező játékosok az amatőr liga által szervezett bajnokságban nem vehettek részt. Megjegyzendő, hogy amíg a "Multinacionális Olimpiai Szuperholding" nem szakított totálisan az olimpiai mozgalom coubertini elvével, addig az olimpiai részvétel kizárólag a nemzeti amatőr futball-válogatottak részére volt biztosított.

c) A hazai labdarúgás katasztrofális helyzetét elemezve a legfontosabb tanulság a II. világháború előtti sportpolitika utánpótlást biztosító magatartásából vonható le. A Horthy rendszer avítt osztályszerkezete széleskörű társadalmi rétegek ifjúsága számára a futball által biztosította a szórakozás és az egzisztenciális kitörés lehetőségét. A profi illetve cégcsapatok játékos utánpótlását a grundok kimeríthetetlen forrását felszívó, amatőr alapon működő ún. nevelő egyesületek (UFC, SZAC, III. kerület stb.) közvetítették a labdarúgás élvonala számára. A rendkívül gazdag utánpótlás forrás ellenére a sportpolitika fontos feladatának tekintette az értelmiségi pályára készülő fiatalok labdarúgásának támogatását. Az egyetemi-főiskolai futball klubok jelentős szerepet játszottak az ország labdarúgásában. Ezen túl társadalmi és szakmai figyelemben részesültek a középiskolai diákok számára rendezett KISOK bajnokságok is.

d) A két világháború közötti korszak labdarúgással kapcsolatos értékelése nem lehet teljes a harmincas-negyvenes évtizedben bekövetkezett fordulat ismerete nélkül. A Fehér terror konszolidálására berendezkedett keresztény nemzeti konzervatív jobboldal a II. világháborút kirobbantó német fasizmus befolyása alá került. A magyarországi fasizálódási folyamat előtérbe kerülése a labdarúgás közvetlen "átpolitizálódásában" jelentkezett. Ennek kiváló példáját a szervezett vasmunkások által támogatott VASAS SC labdarúgó csapatának a bajnokság első osztályába kerülése szolgáltatta. A korlátozott anyagi lehetőséggel, illetve szerény tudású, ugyanakkor baloldali elkötelezettségű játékosállománnyal rendelkező lelkes kollektíva – a fasizálódási sportpolitika minden ármánykodása ellenére – alkalmasnak bizonyult a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb anyagi feltételekkel és játékosállománnyal rendelkező élcsapatokkal szembeni helytállásra. A Vasas labdarúgó mérkőzései antifasiszta, háborúellenes politikai demonstrációkká váltak. Az 1944. március 19-ét követő német megszállás megmutatta a hazai fasiszta sportpolitika igazi arcát. Ez kinevezett kormánybiztos által a baloldali szakszervezeti csapat autonómiájának felszámolásában, nevének, klub színének megváltoztatásában realizálódott. A német fasizmussal kollaboráló magyar sportpolitika a zsidó "Endlösung" előjátékaként betiltotta a zsidó polgárság által favorizált Hungária (MTK) sport klubot.

A labdarúgás "szocialista átalakításának" paradoxona

A negyvenes-ötvenes évtized fordulóján végrehajtott, hatókörét tekintve totális, módszerében radikális voluntarista átszervezés nem kerülhette el a labdarúgás szervezetét sem. A hazai autokratikus sportpolitikának a bürokratikus centralizmus elvén alapuló államosítása – a többi sportegyesülethez hasonlóan – likvidálta a patinás egyetemi-főiskolai klubokat is, és az egyetem-főiskola mellé szervezett labdarúgó alapszervezeteket a HALADÁS névre hallgató "szervezeti falanszterbe" osztotta be. A futball struktúráját megerőszakoló beavatkozás számlájára két egymással ellentétes hatás írható. Amíg az egyik oldalon alkalmasnak bizonyult ez a struktúra az "arany csapat" megszervezésére, addig az amatőr labdarúgás szétverése révén megalapozta a labdarúgás évek múlva kifejlődött katasztrofális válságát.

A társadalom valamennyi szektorára kiterjedő erőltetett és uniformizált szocialista átszervezési politika a sportot, ezen belül a labdarúgást – a diktatúra jellegének megfelelően – a politika szolgálólányává silányította. Míg azonban a Rákosi-rendszer néhány éves tevékenysége a gazdaság, a társadalom szektorait súlyos válságba sodorta, addig a magyar sport az 1952. évi Helsinki olimpián, a magyar labdarúgás legendás "aranycsapata" pedig 1953-54 között érte el történetének legfényesebb diadalát. Az "aranycsapat" világraszóló eredményét a bürokratikus centralizmus alapján végrehajtott átszervezés tette lehetővé. Ennek legfontosabb jellemzői a következők:

• a legfontosabb változtatást a totális államosításban lehet megjelölni. Ennek értelmében a labdarúgás irányítását az akkori ágazati minisztériumnak megfelelő Sport Minisztérium (OTSH) egyik részlegének hatáskörébe utalta. Ebben a militáns szervezetben Sebes Gusztávnak mint az OTSH elnökhelyettesének személyében összpontosult – a mai értelemben – az MLSZ elnökének, illetve az "aranycsapat" szövetségi kapitányának funkciója;
• a sportirányítás másik lényeges vonását a labdarúgó csapatok illetve a labdarúgók szabad átigazolásának megszüntetésében lehet megjelölni. Így utasításos alapon jelölték ki a csapatok szervezeti hátterét és összeállítását. A korszak két legnagyobb egyesülete a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd illetve az MTK-ból átalakított Bástya, amely az Államvédelmi Hatóság csapatának minősült, az UTE-ből átalakított Dózsa pedig a rendőrség csapata lett. Mindhárom egyesület játékosait honvéd, rendőr illetve államvédelmi tiszti rendfokozattal látták el. Arra is volt példa Orbán Viktor jelen elképzelését több évtizeddel megelőzve, hogy egyes csapatokat területileg is átcsoportosítottak. Így került a Kőbányai Dózsa Budapestről Pécsre, Pécsi Dózsa néven, illetve a Légi Erő csapata Szolnokra. A vas és acél országának megfelelően NB I-es minősítéshez jutott a Sztálinváros csapata, amely kezdetben Sztálinvárosi Építők, majd a vasmű felépítése után Dunaújvárosi Vasas névre keresztelődött. (Természetesen a sztálini személyi kultusz feltárása a Sztálinvárosi Vasast Dunaújvárosi Vasasra változtatta.)
• A többi nagy csapat az ágazati minisztériumok finanszírozása alá került. Így a már említett Honvédelmi illetve Belügyminisztérium által üzemeltetett csapatokon kívül a Ferencvárosból Kinizsi névre átkeresztelt csapat az Élelmezési és Földművelésügyi Minisztérium, az MTK jogutódjának számító, első fázisban Bástya néven szereplő csapat Vörös Lobogó néven a Könnyűipari Minisztérium, a Vasas névre keresztelt csapatok a Kohó és Gépipari Minisztérium kereteibe kerültek. A minisztériumok a játékosok finanszírozását a felügyeletük alá tartozó szocialista nagyvállalatok útján biztosították.
• Elsősorban a kiemelt "aranycsapat" és a két nagy reprezentatív csapatban szolgáló játékosok ösztönzését az akkor kiváltságosnak számító külföldi utakon való részvétel és győzelem esetén a vámszabályok elnéző kezeléséből származó jövedelmek jelentették.

Az 1954-es Labdarúgó világbajnokságon elért ezüstérem szétrobbantotta az "aranycsapat" töretlen fejlődésének lehetőségét. A csapat elvesztette a korábbi évek alatt szerzett kivételes presztízsét, s ezt az 1956-os események hatására történt tömeges disszidálás tette teljessé.

A válsághoz vezető "csúszda" kezdete

Az 1956 után bekövetkezett politikai illetve stílusváltás sportpolitikája a tartalom és forma konfliktusával jellemezhető. A patinás sportegyesületek (MTK, FTC) mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok is visszakapták eredeti nevüket, egyesületi színüket és egyéb kellékeiket. Az egyetemi labdarúgás példájából levezetve ez a formai engedmény már nem tette lehetővé az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság extrém esetének megismétlését. Az FVB labdarúgó tornájának aranyérmét az a komplett aranycsapat nyerte, amelynek későbbi világhírét nem egyetemi tanulmányai alapozták meg.

A formai engedmények ellenére az 1945 után kialakult főiskolai labdarúgás helyzetében semmi nem változott. Az állami illetve szakszövetségek szemlélete egészen az Orbán-Deutsch-Mészöly triumvirátuséig bezárólag alkalmatlannak bizonyult a főiskolai labdarúgás kezelésére. Az egyetemi labdarúgó csapatok helyét – a futottak még közt – a hivatalos labdarúgás negyedik-ötödik vonalában jelölték ki. Az elmúlt négy évtizedben a szabályt erősítő kivételként néhány éven keresztül két "egyetemi" futball csapat szerepelt a labdarúgás élvonalában (a SZEAC az NB I-ben, a DEAC az NB II-ben). A két nevezett csapat finanszírozása, szerkezete tökéletesen megfelelt a többi élvonalbeli klub által képviselt szervezeti modellnek. De hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen Szeged városára a tekintetben, hogy két egyeteme képes eltartani egy NB I-es foci csapatot, az egyesület nevében is "beolajosodott" és SZEOL néven folytatta tevékenységét.

Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hazai futball strukturális válságát a főiskolai labdarúgás bajnoki osztálybesorolásával kötöm össze. A főiskolai labdarúgás – ellentétben az atlétikával, úszással, kosárlabdával, vízipólóval stb. – egyetlen külföldi országban sem tartozik a futball élvonalába. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás a jól működő piaci koordinációban meghatározott funkciót tölt be. Ennek hiánya alkalmas a hazai labdarúgás súlyos strukturális ellentmondásának bemutatására. A vázolt feloldhatatlan strukturális ellentmondás néhány következtetés levonására ad lehetőséget.

A katasztrofális válság gyökerei a labdarúgás "szocialista átszervezésének" időszakára, ezen intézkedések következményeire vezethetők vissza. Ezek:

• a labdarúgás monolit szerkezetének kialakítása, amely együtt szüntette meg a hazai futball professzionális és amatőr státusát;
• a sportág hivatalos önfinanszírozásának modell rendszerű kiiktatása megteremtette a fekete gazdaság térnyerésének feltételét;
• a játékos utánpótlás szervezett csatornáinak felszámolása.

Bár az ötvenes évtized első felében a labdarúgás gyökeres átszervezése lerakta a katasztrofális válság alapjait, az ideológiai szempontokat szolgáló totális sportpolitika a rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek, a kiváltságokat jelentő direkt szabályozó eszközök révén a magyar futball soha meg nem ismételhető aranykorát hozta létre. Ebből logikusan következik, hogy a csúcsról a szakadék felé vezető csúszda a kádári korszak már említett elvi tartalma és a fokozatos engedményeket tartalmazó forma inkonzisztenciájának terméke. A vázolt gyorsuló ütemű folyamat a következő jelenségekkel illusztrálható:

a) A labdarúgás kialakult – a profi illetve amatőr státust kiküszöbölő – uniformizált szerveződési elve a teljesítménykényszert negligáló "ösztönzés" létrejöttét eredményezte. Az országos sőt a területi bajnokság alacsonyabb osztályaiban résztvevő egyesületek álamatőrizmusa Puskás őrnagy elhíresült "kis pénz, kis foci" mondását, "kis foci, nagy pénz" magatartássá változtatta. A könnyebb ellenállás, párosulva a korábban kizárólag élsportolók alkotta kiváltságosok körének felhigulásával a labdarúgók alulról felfelé áramlását megfordította. A tendencia az első lépcsőben növelte a "rugalmasabb" gazdálkodást lehetővé tevő szövetkezeti szektorban üzemeltetett Spartacus illetve Vörös Meteor vonzerejét. Jól illusztrálja a vázolt jelenséget a pályafutása zenitjén álló többszörös válogatott Mátrai Sándor esete, aki az FTC-ből az alacsonyabb játékerőt illetve presztizst jelentő, de nagyobb jövedelmet biztosító egyesülethez kényszerült átigazolni.

b) A labdarúgás vázolt belső szervezeti deformálódása, kiegészülve a társadalmi-gazdasági fejlődés strukturális ellentmondásaival, szélesre tárta a kaput a feketegazdaság érvényesülése előtt. A labdarúgás gyökeres átalakításában kulcsszerep hárult az önfinanszírozást felváltó költségvetési finanszírozásnak. Az állami költségvetés mint forrás apadásának következtében a költségvetés-centrikus jövedelemáramlást fokozódó mértékben a kontroll nélküli feketegazdaság-típusú pénzmozgás egészítette ki. Ez a folyamat megerősítette a teljesítménykényszer nélkül működő labdarúgás mechanizmusát, kialakította a labdarúgás környékén tevékenykedő ügyeskedő "szakemberek" körét. A tendencia a hatvanas-hetvenes évtized "bunda botrányaiban" került felszínre.

c) A Kádár rendszernek az életszínvonal, életmód javítására, illetve a társadalmi mobilitás elősegítésére irányuló politikája megszüntette a grund-foci egyedüli vonzerejét. A társadalmi viszonyok változásához alkalmazkodó utánpótlás-modell kialakításának hiánya, a II. világháború előtt született utolsó generáció (Albert, Göröcs, Varga Zoltán, Bene stb.) kiöregedése következtében, a magyar labdarúgás elvesztette a korábban nagy számban megjelenő nemzetközi klasszisú futballista utánpótlását.

Rendszerváltás a válság körülményei közt

A Kádár-korszak felemás társadalompolitikai magatartása következtében a magyar labdarúgás a nemzetközi csúcsról a futballvilág perifériájára szorult. A rendszerváltás a nemzetközi presztízsétől megfosztott labdarúgást katasztrofálisan lerobbant állapotban találta, amely a vitaindító következő diagnózisának pontosítását igényli:

"A magyar futball kihelyezése a világpiacra, a "nyitás" valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett" (Krausz Tamás: Eszmélet 42. 164. oldal)

A globalizálódó pénztőke által felfedezett nemzetközi futballvilág felé nyitó hazai labdarúgás számára a rendszerváltás nem a katasztrófa kiváltó okát, hanem a már kialakult válság további elmélyülését jelentette. A szakmai, morális és pénzügyi válság okozta presztízsveszteség a magyar labdarúgás egészén túl a játékosok, edzők piaci értékét is devalválta. A rendszerváltás a magyar labdarúgás szerkezetét, finanszírozási rendszerét radikális mértékben változtatta meg. A KGST piac összeomlása a hazai labdarúgást fenntartó "szocialista nagyvállalatok" zömének megszüntetését illetve privatizálását eredményezte, s ezek labdarúgó szakosztályai (Csepel, Volán, DVTK, Videoton stb.) elvesztették működésük finanszírozási forrásait. Ugyanakkor a privatizált, de különösen a multinacionális vállalatok igazgatóságaiban a cégek nevét viselő labdarúgó csapatok működtetésére nincs hajlandóság.

Az állami költségvetés krónikus deficitje negatív módon befolyásolta a Honvédség illetve a Rendőrség által működtetett reprezentatív klubok (BP Honvéd, illetve Újpesti Dózsa) rendelkezésére álló pénzügyi kereteket.

A rendszerváltást követő súlyos recesszió különösen az alsóbb osztályú NB III-as illetve a területi bajnokságokban működő kis csapatok megszűnéséhez vezetett. A hazai labdarúgópályák jelentős része – néhány kivételtől eltekintve – tökéletesen elhasználódott, a nemzetközi mérkőzések megtartására alkalmatlan. Az ország futballpályái közül viszonylag sok kis csapat pályája lett a hazai ingatlanpiac áldozata. Összegezve tehát: az elmúlt tíz év negatív hatását az igazolt játékosok illetve pályák számának csökkenése jelzi.

A rendszerváltás során a csörgedező állami pénzforrások hirtelen elapadása a "professzionalizmus" bevezetésének kényszerét váltotta ki. Ennek lényege, hogy az állami pénzforrások dominanciájából s az ezt kiegészítő feketegazdaságból származó vegyes finanszírozás helyét a legalizált "magán" pénzügyi forrás dominanciája váltotta fel. Ennek menedzselése – a kivételektől eltekintve – ugyanazokra a labdarúgás körül "ügyeskedő szakemberekre" támaszkodott, akik korábban az antiprofesszionista nézeteikkel segítették elő a "zavarosban halászást". Ez a körülmény a korábbi évtizedek megváltó ígéretének ítélt professzionalizmus sajátos idomulását idézte elő a vezető elithez. Még a hazai rendszerváltás folyamatában is példátlan a futball szakmának az a negatívuma, amely a radikális átszervezés ellenére is stabilizálta a labdarúgás teljesítménykényszer nélküli mechanizmusát. A vázolt átszervezési folyamat kulcsmondata a "szponzor kerestetik" lett, mely törekvés típusai a következők:

a) Az átszervezett labdarúgás legkezdetlegesebb lenyúlási módszere a reklám ürügyén történő szponzorálás. A magyar futball nemzetközi megméretésben elért "homokzsák" funkciója, illetve a hazai közvélemény érdektelensége kizárja a szponzorálásnak a reklám funkciójával való összekapcsolását. Ez a legújabb kori finanszírozás olyan kompenzáció nélküli egyirányú pénzáramlási forma, ahol az adományozó saját presztízsét növelendő "baráti támogatást" nyújt a néhány évtizeddel korábban a nemzetközi labdarúgó piacon teljesítménye alapján jegyzett, ezáltal a médiák által "feltupírozott" labdarúgó személyiségeknek. Annak ellenére, hogy a hazai labdarúgóipar negatív teljesítménye alapján méltatlannak bizonyult reklámhordozó szerep betöltésére, mégis, a reklám alapú szponzorálás az átalakult pénzügyi mechanizmus tartós alapformájának bizonyult. A reklámhordozó jelleget illusztrálja a labdarúgó csapatok ragadványnevének gyakori változása, továbbá a játékosok meze mint "hirdetőtábla". A megváltozott pénzügyi mechanizmus módosította a futballvezetés szakmastruktúráját. Megjelent a színtéren a szakma legfontosabb pénzügyi feltételét biztosító pénzügyi menedzser réteg, melynek egyéni jövedelemszerzési érdekei meghatározó szerepet játszanak a teljesítménykényszer nélkül működő hazai futballipar stabilizálásában. Ez a meghatározó befolyás a kialakuló menedzser réteg sajátos összetételét hozta létre. A hazai labdarúgás kontroll nélküli, rendezetlen állapota mágnesként vonzotta a kétes manipulációkban rutint szerzett, többnyire a fejlett nyugati piacgazdaságokból hazatérő "honfitársainkat" és a hozzájuk csapodó, hazai talajon nevelkedett "osztap bender" típusú "vállalkozókat". Az így összegyűlt "money-maker" szakemberek befolyásuk érvényesítése érdekében koalícióba tömörültek nemzetközi sikereket felmutatni tudó sportolókból verbuválódott, a legmagasabb edzői képesítéssel rendelkező, illetve a nemzetközi és hazai élvonalban tapasztalatot szerzett sportvezetőkkel (pl.: Dr. Szívós, Szabó Bence, Dr. Páncsics, Dr. Bálint, Komora, Mészöly stb.).

b) A reklámorientált szponzorálás kezdetleges módszere a TV-sportközvetítés jogdíjának megszerzése útján került továbbfejlesztésre. Az így kialakított nagyüzemi módszer felfedezése és működtetése az Egyesült Államokból hazatelepült nagy organizátor, a Szaknévsor és a Szerencsejáték vállalkozó tulajdonosa, Bodnár úr nevéhez fűződik. A nagy fehér varázsló egy rendkívül "ügyes" szerződést kötött a korábbi MLSZ vezetőséggel, és külön kiemelten az általa preferált "Profi Labdarúgó Liga" vezetőivel. Bodnár úr színrelépése alapjában változtatta meg a magyar labdarúgás vezetési struktúráját. Nevezetesen a labdarúgó közvetítések jogdíjai által lenyúlható nagy összegek kerültek a labdarúgásirányítás centrumába. Ennek érdekében, ha a szükség úgy kívánta, lehetett a közvetítések lebonyolításában érdekelt MLSZ elnököt és elnökséget választani. A labdarúgó bajnokság első osztályában szereplő csapatok számát kizárólag "futball szakmai okokra hivatkozva" tizenhatról tizennyolcra emelni. (Bodnár úr eredeti javaslata húsz első osztályú csapat szerepeltetésére irányult.) Az így kialakított FUTBALL DUO KFT a "Profi Labdarúgó Ligán" keresztül befolyásolni tudta a bajnoki kiírások rendjét és a közvetítésre kerülő meccsek időpontját. A nagy üzlet ellenére a magyar labdarúgás helyzetére jellemző, hogy a nemzetek rangsorában megközelítette a 100. helyet. Mint ismeretes, a Jugoszláv-Magyar labdarúgó mérkőzés katasztrofális eredménye alapján 1998 februárjában Kovács Attilával az élen alakult át az új MLSZ vezetőség. Kovács Attila mint egy modern "Naszredin Hodzsa", a magyar fociban fellelhető amorális rendszer felszámolására törekedett. Így szinte természetes, hogy egyetlen tervét sem tudta megvalósítani, s alkalmassá vált az "Orbán-Deutsch-Mészöly" triumvirátus által meghirdetett progresszív irányú labdarúgó reformot akadályozó, ezért leváltandó szerepének eljátszására.

c) A reklámorientált finanszírozáson kívül megemlítendő az a törekvés, amely a labdarúgó létesítmények felszámolásán keresztül próbál jelentős jövedelemhez jutni. Ennek illusztrálására egyetlen példa, amely a magyar futball egyik nagy alakja, Dr. Bálint nevéhez fűződik. Dr. Bálint nagy manővere a népligeti Ganz-Mávag pálya ingatlanpiaci értékesítése.

d) A labdarúgás "humán erőforrást" kiszívó módszere lehetővé teszi a játékosok átigazolását elősegítő nemzetközi licenc, illetve kontroll nélküli menedzseri tevékenység elburjánzását. Így a klubok a játékosvásárláshoz szponzorok pénzügyi támogatását veszik igénybe. A többnyire feketegazdaságból származó pénzügyi támogatás fejében az adományozó megszerzi a labdarúgó viszonteladásából származó többletjövedelem egy részét. (Ennek illusztrálására egy példa az ún. "Mészöly-szindróma". A kiváló labdarúgómúlttal rendelkező edző szakmai támogatására egyik nagy tisztelője saját pénzéből egy 100 kg-os testsúlyhoz közelítő csatárt vásárolt, hozzájárulva ezzel egyik hazai élcsapatunk játékosgondjának megoldásához. A másik kirívó példa egy néhány hónapja feltűnt magyar-belga "lenyúló" szakértő, Pintér úr esete Komora Imrével.)

A vezető magyar klubok a bevételeik jelentős részét a játékosok külföldi eladásából szerzik. A legálisan engedélyezett játékosexport néhány évtizede indult el. Korábban, amikor ez a labdarúgás mai presztízsénél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel rendelkező néhány válogatott játékosra korlátozódott, a játékosok szerepeltetése és árfolyama megfelelt a nemzetközi labdarúgópiac színvonalának. Ezzel szemben a magyar futball átalakuló mechanizmusában meghatározó szerephez jutó pénzügyi menedzser rétegnek elemi érdeke a kontroll nélküli játékosáramlás. A klubok többsége az üzemeltetés elemi feltételeit kizárólag játékosai eladásából tudja biztosítani, amely a magyar labdarúgó árfolyam szégyenteljes leértékelődéséhez, a játékosok kiszolgáltatottságához vezetett.

Összegezve: a szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat a nemzetközi futball vérkeringésébe. A tömeges játékos-kiárusítás kényszere tovább devalválja a magyar labdarúgás üzemeltetése szempontjából szerényen csörgedező pénzügyi forrásokat. A vázolt egymást erősítő ok-okozati összefüggések a válság irányába lefelé mozgó spiráleffektushoz hasonlíthatók, amely gátját képezi a nemzetközi és magyar labdarúgás színvonala közti szakadék csökkentésének.

Perspektíva az alagsorból

A hazai labdarúgás négy és fél évtizedes folyamatos mélyrepülés után a lejtő végállomására, a nemzetközi sereghajtó pozíciója révén "kritikus elágazási ponthoz" érkezett.

Felmerülhet, hogy a Futball Duó és más parazita finanszírozási mechanizmus működtette "profi" futball vegetálását érdemes-e költségvetési injekciókkal támogatni?

A válasz:

• egyrészt azért nem, mert a magyar nemzetgazdaság adott külső és belső feltételrendszerében nincs olyan költségvetési forrás, amely alkalmas lenne a globalizált pénztőke által felfedezett nemzetközi futballipar és a hazai színvonala közötti szakadék csekély mértékű csökkentésére;
• másrészt azért sem, mivel az "eredményeitől és nézőközönségétől függetlenített kvázi labdarúgóipar" fenntartásához olyan súlyos anyagi érdekek fűződnek, hogy működtetését a "nemzetközi szintű vállalkozóink" önmaguk is biztosítani képesek.

A költségvetési források csapjainak gondos elzárása nem rokonítható a – mindent legjobban tudó – tévériporter "Hagyjuk abba…" kezdetű bugyuta kifakadásával. A XX. század talán legnépszerűbb játékának mágikus hatása okán "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" a focit a magyar társadalomból kiiktatni nem lehet. A következő példákkal illusztrálom állításomat:

a) a magyar labdarúgás élvonalát képező ún. profi liga 18 csapata közül akad 3-4 olyan labdarúgó szakosztály (MTK, Dunaferr SE, Gázszer stb.), ahol az üzemeltetés a kultúrországok átlagos szintjén folyik. Az MTK közismert kivételes helyzetén túl a történelem fintora, hogy a vas és acél országának politikai stratégiája által, hatalmi eszközökkel konstruált és fenntartott Sztálinvárosi Építők, illetve Dunaújvárosi Kohász SE jogutódja, jelenleg a Dunaferr politikai támogatás hiányában éri el kiemelkedő sporteredményeit;

b) pozitív jelenségnek tartom a futball-amatőrizmus reinkarnálódását, amely a BLSZ bajnokság osztályaiban résztvevő csapatok közt kezd spontán módon terjedni. Csak a BLSZ II. osztályában az elmúlt 6-8 évben kb. 8-10 olyan labdarúgó szakosztály alakult, ahol a játékosok fizetik a szakosztály felmerülő összes működési költségeit.

c) A 103 éves MAFC labdarúgó szakosztályának működése jól igazolja az amatőr szemlélet reinkarnációját. A 15000 egyetemi hallgató, 1800 igazolt sportoló verseny- illetve tömegsport igényét huszonhárom szakosztállyal, tíz diák sportkörrel rendelkező klub próbálja kielégíteni. Az egyetemi versenysport illetve tömegsport intézményére szánt állami (egyetemi) támogatás összege (8 millió Ft) nem éri el a profi labdarúgó csapatoktól nagy gyakorisággal menesztett edzők belépési összegének 20-25%-át sem. Ez a minősíthetetlen költségvetési támogatás kizárólag az egyetemi sport működőképessége látszatának bizonyítására szolgál. Az elvárható intézményesített anyagi és erkölcsi támogatás hiánya a klub elnökségének mozgásterét szűkre szabja. Vagy megszünteti egyes szakosztályok (a MAFC esetében: kosárlabda, sí, torna, vívás stb.) tevékenységét, vagy a versenysport működtetésének látszatát fenntartva, takaréklángon, a szakosztályok "önfinanszírozó" képességére bízza a sporttevékenység folytatását.

A "lenni vagy nem lenni" költői kérdése a labdarúgó-szakosztály életben tartásával kapcsolatban is felmerült, annak ellenére, hogy az 1897-ben alakult MAFC nevében szereplő "F" betű a hazai futballt alapító klub nevét őrzi. A sporttörténeti hagyomány megőrzése az érzéketlen sportpolitika, illetve az állami, egyetemi gazdasági bürokrácia helyett a szakosztály egykor és jelenleg sportoló játékosai futball szeretetének és a klubhűségének köszönhető. Működési költségeinek finanszírozásában a labdarúgó szakosztály nem számíthat a tőkeerős pénzügyi intézmények illetve multinacionális vagy hazai tőkeerős vállalatok szponzorálására. Az anyagi támogatáson túl a klubhűség megnyilvánulása, hogy volt játékosaink aktív sporttevékenységüket a klub színeiben folytatják, egy részük az első és a tartalék csapatban. A 10-20 év előtti csapat játékosállománya MAFC Favorit néven 100%-osan a játékosok finanszírozásában működik. A versenyzők öntevékeny helytállását az alamizsnaszint alatti állami finanszírozáson túl a sporttevékenység alapfeltételét meghatározó sportpálya gond is nehezíti. Mint ismeretes, a MAFC és a BEAC sportpálya az EXPO áldozatává lett, ezért több, mint két teljes bajnoki szezonon át a szakosztály idegen pályán, albérletben, embertelen körülmények között kényszerült folytatni sporttevékenységét. Annak ellenére, hogy több százmillió Ft állt rendelkezésre a sportpálya helyreállítására, az egyetem gondnoki osztálya képtelen volt a kivitelezőt a pálya hibátlan átadására kötelezni. Ezért a felmerült pályabérleti díjtöbblet kizárólag a vétlen szakosztály saját kiadásait terheli. A már említett sportlétesítményt a Club ügyvezető alelnökének önkéntes segítségével sikerült vitatható állapotban 1999. szeptember 1-jén sportolási célra átadni. Azóta a létesítmény igénybevételének engedélyezése az egyetem gondnoki osztálya vezetőjének kizárólagos döntési kompetenciájába került.

A felsorolt méltatlan és mostoha körülmények ellenére a szakosztály működik, sportolási lehetőséget nyújt az egyetem rendkívül tehetséges hallgatóinak. Ez a pozitív teljesítmény kizárólag a Clubhoz hűséges, tanulmányaikat 10-20 éve végzett játékosok anyagi-erkölcsi támogatásának köszönhető. Kiemelésre méltó közülük a csapat volt játékosa, Dr. Simon János, a NIKE hazai képviselőjének a labdarúgók felszerelésében nyújtott támogatása. A felsoroltakon kívül, a hazai labdarúgás alapító szakosztályának fennmaradásában meghatározó szerep hárult Dózsa Attila edzőre, aki a csapat szakmai irányításán kívül a szakosztály technikai igazgatói, a mosodai tevékenységet is magában foglaló szertárosi feladatokat látja el – többségében társadalmi munkában.

Összegezve

Labdarúgásunk súlyos morális szakmai válsága ellenére néhány olyan biztató jelenség tapasztalható, amelyek a kibontakozás csíráját hordják magukban. Mindez felveti a politikai hatalom és a labdarúgás kapcsolatát. Az 1998-as kormány koalíció a labdarúgás kezelését tekintve megváltoztatta az "állam visszavonulásával" kapcsolatos korábban uralkodó filozófiát, abból kiindulva, hogy a társadalomfejlődés alapkérdéseit tükröző futball válságának megoldásában a politikai hatalomnak fontos feladata van. Ám ez a funkció nem a jelenleg kialakult parazita futball továbbélésének költségvetési injekciókkal történő támogatásával valósítható meg. Az ambiciózus miniszterelnök kormányzati filozófiájának torzulása a legjobban a futball területén nyilvánul meg. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a labdarúgás területén is érvényesíteni kívánja az ötvenes évek sajátosságának számító bürokratikus centralizmus elvét. Ennek érdekében megalakult a modern piacgazdaságok institucionális rendszerétől teljesen idegen Ifjúsági és Sport Minisztérium, amely a költségvetési válság körülményei közt jogosítványt szerzett a sport célú költségvetési pénzeszközök elosztására. A tervgazdálkodás idejétmúlt hagyománya köszön vissza a hat "kiemelt" szakszövetség preferált támogatásában, ami bevezetése pillanatában is komoly zavarokat okozott a hazai sporttársadalom reprezentánsainak körében. Ugyanígy minősíthető a futball átszervezését szolgáló bugyuta orbáni program is. A sport átszervezését a bürokratikus centralizmus jegyében vezénylő minisztérium a megfelelő költségvetési eszközök hiányában objektíve is alkalmatlan a "fennkölt" program megvalósítására. Ekkor még nem ejtettünk szót a frontparancsnok, Dr. Deutsch miniszter úr és apparátusa államigazgatási tapasztalatairól. Az ellentmondást reprezentálja az a koalíció, amely egyrészt az eszköz nélküli bürokratikus centralizmus politikusai másrészt a magyarországi parazita futball képviselői között megköttetett.

Nem látszik reménykeltő megoldásnak Dr. Torgyán társuralkodó "sikeres" expanziója, amely a nemzeti kincs funkcióját megtestesítő FTC elnöki székének megszerzésében reprezentálódott. A Dr. Torgyán-Dr. Szabadi által érvényesített kézi vezérlésű "piac orientált" filozófia mögött az a primitív elgondolás húzódik meg, hogy a nagy politikai befolyással bíró elnök pozitív szívóhatást gyakorol a tőkeerős vállalkozók szponzorálási szándékára a közpénzek egyidejű elherdálásával.

Végezetül megítélésem szerint az orbáni-torgyáni politika alapján nem valószínűsíthető a magyar futball megújulása. Szerencse az általános szerencsétlenségben, hogy a magyar futball nemzetközi összehasonlításban elért pozíciója már tovább nem süllyedhet. Ugyanakkor optimizmusra ad okot, hogy ez a foci az elmúlt évtizedek során oly sok megpróbáltatáson ment keresztül, hogy ezt is túl fogja élni.

Reflexiók Mandel Miklós írására, annak okait kutatva, hogy vajon miért került Magyarország határain kívülre az igazi, profi futball.

A magyar labdarúgás története mintegy 120 esztendőt ölel fel. Mandel Miklós igen érdekes írása a magyar labdarúgás összeomlását, mint ezen időszak magyar történelemének szerves jelenségét vizsgálja. S érzékletesen ábrázolja is mindazt, ami az elmúlt évtizedekben felépült, illetve elpusztult. Az én megfigyelésem – amit korábbi írásaimban is bizonyítani kívántam – az, hogy ez az "összeomlás", a "pusztulás" ténye egyáltalán nem érthető meg a nemzetközi háttér nélkül, a tőkés piacgazdaság bevezetése nélkül. A magyar futballt az üzlet egy meghatározott történelmi formája tette tönkre anélkül, hogy megjelent volna az üzlet egy olyan másik formája, amely magát a futballt érdemesnek tartotta volna a megmentésre.

A pusztulás tényét már a régi, államszocialista rendszerből eredeztethetjük, mint magát a rendszerváltást is. E megsemmisülési folyamatot – szimbolikus értelemben – leginkább a futballpályák eltörlésében érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, futballpályákat 1989 előtt is, példának okáért két gyerekkori csapatom pályáját, amelyeken nem kevés időt töltöttem el játékostársaimmal (több száz gyerekre kell gondolni): a Bp. Előre edzőpályáját a gázgyárnál, egy villamosmegállóval az MTK pálya után, vagy a taxi-pályát Pestújhelyen. Ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltást követő évtizedben ment végbe, amikor is – a Népszabadság 2000. március 2-i számának (33.o.) tájékoztatása szerint – az összes sportpálya több mint 30%-át semmisítették meg, legutóbb a Kistext pályáját számolták fel. Mindegy most az, hogy benzinkutat vagy parkolót építettek a helyükre, a lényeg az, hogy nem volt többé "érdemes" fenntartani őket. Tehát nem közvetlenül a labdarúgás utánpótlásának a felszámolása történt meg, nem az volt a cél, vagyis nem létezett olyan terv, hogy a labdarúgás utánpótlását megsemmisítsék. Nem arról volt szó, hogy a fiatal generációk ne használhassák e pályákat saját épülésükre vagy netán az élsportra való felkészülés részeként. Sőt, mindenki, mindenkor szóban és írásban éppenséggel meg akarta menteni az utánpótlást. (Az utóbbi 20 évben biztosan nem volt olyan nap, hogy valamely lapban, folyóiratban valaki vagy valamely szervezet ne akarta volna megmenteni az utánpótlást.) Meg akarták tehát menteni, de a kérdést üzletileg tették fel, s ezzel meghúzták a lélekharangot…Az üzlet ugyanis lényegét tekintve tőkekiáramlást jelentett a házunk táján, s mint látni fogjuk, ennek nemcsak külföldön, hanem belföldön is voltak nyertesei. Igaz, nem a nézők, a szurkolók, hanem mások, még a játékosok és edzők is, akik komolytalan teljesítményekért havonta vettek fel annyi pénzt, amennyit egy orvos egész esztendőben. De…

1. A szubjektivista megközelítés zsákutcája

A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita arról, hogy mely megoldási javaslatok reálisak a magyar futball katasztrofális válságának megoldására. Az egyik irányzat állandóan a rendcsinálást követelve megmarad a játékosok (vezetők, üzletemberek, edzők) felületes szidalmazásánál, mintha ők lennének az összeomlás okai. Örökösen visszatérő a kérdésfelvetés, hogy "ezek a falábúak, dilettánsok miért tesznek el milliókat a semmiért". Ez az unalmas gúnyolódás és szidalomhalmaz az 1950-es-70-es évek futballsikereire utalgatva egy szégyenlős nosztalgiába menekül. Jövőképünk – a múlt. Az ilyen "elemzőknek" nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes, hisz ez folyik az élet minden területén. A társadalom alapértéke a "pénzcsinálás" mindenáron. A labdarúgás ebbe a logikába csak úgy fér bele, mint a pénz "kivételének" forrása és nem mint a pénz "betételének" egy lehetősége.

A másik irányzat, amelyet feltételesen nevezzünk az utolérés álláspontjának, nem jobb az előbbi moralizáló beállítódásnál. Sőt. Ennek hívei a kormánytól várják a dolgok jobbra fordulását. Micsoda ostobaság, ahogyan néhány, nemzeti hangsúlyokkal operáló újságíró naphosszat kiabálja, pontosabban kiabálta (hiszen megtörtént a kormányváltás), hogy még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás a futballban. Ezzel az érveléssel csak az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálták ki, amely késznek mutatkozott a futball politikai meghódítására is. Más kérdés ennek következménye. Az éppen 100 esztendős Ferencváros esete mutatja, hogy ez az átpolitizálás csak még tovább rontja a helyzetet. (A kormány 21 milliárd forintja arra lesz elegendő, hogy a magyar csapatok nyugat-európai csapatokat fogadhassanak saját pályáikon.) Mindkét irányzat közös vonása, hogy szubjektív hibákra vezeti vissza a történelmi szituációt, s elfogadja azt az évszázados és teljességgel bizonyítatlan közhelyet, amely a rendszerváltás után kötelező ideológia lett: Magyarország, úgymond, felzárkózik a Nyugathoz. Azonban az utolsó tíz esztendő története lényegét tekintve inkább az ellenkezőjéről szólt, s ez tükröződött labdarúgásunkban is.

2. A nemzeti keretek leomlása

Nézetem szerint a tisztázáshoz egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, a múlt pedig objektív történelmi-gazdasági okok következtében nem állítható vissza. A magyar futball kihelyezése a világpiacra a rendszerváltás után, tehát a "nyitás", valamint az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – tényszerűen vezetett a katasztrófához, amennyiben katasztrófának tekinthető a hagyományos futball felszámolódása, versenyképtelensége a világpiacon, s ennek megfelelően itthon. A 2000. júniusi EB megmutatta az új futball minden sajátosságát. Nem termékeny arról vitatkozni, hogy a rendszerváltás idézte-e elő a magyar labdarúgás összeomlását vagy azt még az államszocialista rendszer "katasztrofizálta". Én úgy véltem (és vélem), hogy a régi rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás – funkciója szerint – nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belelökte a sírgödörbe. (Nem szabad elfelejteni, 1986-ban a Népstadionban mégiscsak megvertük a brazilokat 3-0-ra. Azóta azonban nagyot fordult a világ: ma már Ciprus vagy jobb esetben Izrael színvonalán mérik a nemzeti válogatottat.)

A világpiac felé nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett az elmúlt évtizedben. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, forráskivonás, brain drain, kiárusítás stb. A klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni. (Gondolkodás nélkül belementek abba, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni. S olyanok jöttek külföldről, akik között a román Miriuta volt a sztár. (Emlékeztetésül mondom, úgy fordult az egyébként jó rúgótechnikával rendelkező futballista, mint egy csuklósbusz. És tényleg ő volt a legjobb a hazai idegenlégiósok között.) Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál és Izraelben). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki, még a jugoszláv és a horvát nemzeti bajnokság is megsínyli a kiárusítást.

A cseheknél a nemzeti válogatottnak a magyaréhoz hasonló összeomlása nem következett be, de ott a rendszerváltás egésze is másképpen ment végbe, ahogyan a balkáni futball sorsa, társadalmi-gazdasági és politikai háttere is eltérő. A horvát, szerb, román futball legjobbjai a nyugati élcsapatokban úgy kapnak helyet, hogy közben jelentős pénzek visszakerülnek a helyi futballba is. E régióban ugyanis a futball presztizse még mindig óriási. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. Nálunk a politikusoknak nemigen van gazdasági befolyásuk, a legfontosabb gazdasági döntéseket a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzintézetek hozzák. Ha arra gondolunk, hogy egyes csapatokat pártpolitikusok megszállnak, akkor csak a közpénzek elcsaklizása útján illegálisan "segíthetnek" választott csapataikon. A futball presztizse a Balkánon szervesen összefügg azzal a ténnyel, hogy a labdarúgás ott még ma is a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés), sokkal inkább, mint Magyarországon. A parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszerekben az etnikai nacionalizmus nyomása is erősíti a futball és a sztárok presztizsét nemzeti szinten. Igaz, a balkáni labdarúgás szintén – ha késéssel is – a "neoliberális-szabadkereskedelmi rendszerváltás" szorításába került, de következményeit a fentebbi tényezők mérsékelték.

A modern világ a labdarúgásban is úgy működik, hogy nemcsak az előnyök, hanem a hátrányok is felhalmozódnak.

3. Alkalmazkodás és globalizálódás: amatőrizmus és profizmus

A valódi problémát jól tükrözi az a közhely, hogy az egyetemes szabadkereskedelmi folyamat részeként, a tőke szabad áramlása során a futball is globalizálódott, s Magyarország ennek a folyamatnak (is) a nagy vesztese. A nemzetközi labdarúgásban is olyasmi játszódott le, mint példának okáért az ökölvívásban már régen: létrejött a profi ökölvívás, amiben egy-egy magyar bokszoló is részt vehet. Vagyis az igazi labdarúgás is funkcióváltáson ment keresztül, visszavonhatatlanul szórakoztató iparrá változott, amelynek gyakorlatilag minden másodperce és mozzanata üzlet, totálisan piacosított ágazat. Ezen ágazat piacát a multinacionális társaságok (a nagy klubok, mint a Real, a Barca, a Manchester, a Chelsea, az Arsenal, az Ajax, a Bayern München, a Juve, az Inter, a Milan stb.) monopolizálták és uralják olyan árakat diktálva, amelyekkel csak a kevés multinacionális cég tudja felvenni a versenyt. Magyarországnak és Kelet-Európa jelentős részének nem osztanak itt kártyát, mert nem piacképes, nincs "felesleges magyar tőke". Vagyis a TV-csatornák és az egyes multinacionális vállalatok a fogyasztói piacra be sem engedik a tőkeszegény klubokat, országokat, így Magyarországot sem. Gazdasági értelemben meghal(t) a (kis)nemzeti futball. Ismétlem, Kelet-Európa csak abból a szempontból érdekes, hogy a munkaerő hátországot bővítse, hogy színezze a piacot egy Maribor vagy egy Dinamo.

Olyan jelenség tehát, hogy magyar multi, tulajdonképpen nem létezik, hiszen még Várszegi Gábor sem tud megvásárolni egy közepes nemzetközi klasszist, mert annak minimális ára kb. 1-3 millió dollár, vagyis megközelíti az 1 milliárd forintot, ami a magyar profi bajnokságban játszó épkézláb focisták összértékével lehet azonos. Tehát a profi futball az európai Bajnokok Ligájában és az UEFA kupában, illetve a FIFA kupáiban koncentrálódik. Ebben a darálóban a magyar futball a nagy, tőkeerős multik alvállalkozásává válhat, egy-két magyar játékost (mint mondjuk Kokót az ökölvívásban) majd láthatunk az európai profi I-ben. A másik jelenség lehet, hogy közvetlenül betagozódnak a magyar nagy klubok egy-egy nagy európai csapat holdudvarába, ahogyan ezt az MTK próbálja a hollandokkal-belgákkal csinálni. Mindezzel szemben a másik út a saját piac védelme, egy újszerű protekcionizmus, ami azonban az EU keretein belül, ahová Magyarország törekszik, nem igazán járható, 1989-ben még reális lehetőségnek látszott…

Az utánpótlás nevelése már szintén a világpiacra történik, ott érdemes eladni az árut (a játékosokat), itthon ugyanis – mint látjuk – már nem üzlet az utánpótlás nevelése sem. Hát így állunk. Nekünk pedig – úgy tűnik – meg kell elégednünk azzal, hogy a szerény keretek között fennmaradjon egyáltalán az elkerülhetetlenül amatőrré váló magyar futball, ami kb. úgy hasonlít már ma is az Európában dívó focihoz, mint ahogyan mondjuk a 70-es években a magyar jéghoki hasonlított a szovjethez. Ezzel a helyzettel meg kell majd békülnünk, de nem kell megbékülnünk az amatőrizmus likvidálásával, a futballnak mint sportnak a megszűnésével, megszüntetésével. Ennek megmentése lehetne állami feladat (ha "jóléti állam" lenne), miközben a futball kluboknak civil társadalmi szervezetekké kell(ene) válniuk a szurkolók és a sportolni vágyó fiatalok közreműködésével. Ez az "önszerveződő futball" is meg tudna fizetni néhány olyan játékost, akiknek a kedvéért kijárnának a szurkolók a mérkőzésekre.

Miután az igazi profi futball Magyarország határain kívül került, legalább legyen becsületes és színvonalas amatőr futballunk, amely fölött létezhet majd egy kelet-közép-európai profi liga. Ha néhány magyar csapat mégis kikerülne ily módon a nemzetközi futball-vizekre, itthon még megfelelő edzőpartnere sem lesz. Tehát már most érdemes végigondolni egy közép-európai regionális bajnokság lehetőségét (Belgrád, Zágráb, Rijeka, Bécs, Graz, Salzburg, Budapest, Győr, Dunaújváros, Debrecen stb.).

A profi futball (értsd: szórakoztató ipar) Magyarországon – saját meggyőződésem ellenére írom le – tőkeerő híján csak a nagyobb klubok fúzióin keresztül jöhet létre, mely problémára elsőként Várszegi Gábor vállalkozó érzett rá. Persze nem az Újpest és az MTK az összeillő pár. A nagy pesti kluboknak a vegetáló kis klubokat kellene egyesíteniük. Perspektívában két-három nagy fúzió képzelhető el Budapesten a legnagyobb hagyománnyal és nemzetközi hírnévvel rendelkező csapatok vezetésével. Ennek részleteibe nem érdemes belemenni, úgyis az élet dönti el. A két-három budapesti szupercsapat (országosan 8-10 csapat regionális központtal) rendelkezne egy-egy új nagy stadionnal, míg a régi stadionok továbbra is az amatőr labdarúgást szolgálnák. (De akár két-három csapat is bérelhetne egy stadiont.) Az üzletemberek átvették a kultúra fölötti ellenőrzést is, látjuk a következményeit, amit a köznyelv "mcdonaldizálódásnak" nevez. Miért gondoljuk, hogy a sport, a futball "mcdonaldizálódása" meggátolható lenne? A mai futballban az üzlet és a fizikai erő párosul, hogy minél előbb a soccer hasonlatossá válhasson az amerikai futballhoz: a labdaművész gladiátorok kiképzése és fenntartása nem lehet nemzeti feladat a szó fentebbi értelmében. A reklámügynökségek mohón várják, hogy a labdarúgó mérkőzések is méltóak legyenek a komoly amerikai üzleti vállalkozásokhoz, vagyis kerüljön előtérbe a látvány (ne legyen les, legyen nagyobb kapu meg palánk és ki tudja még milyen őrültség), és persze legyen több szünet is a reklámok kellő bemutatása érdekében.

Ez volna az alapkérdés vázlata. Meggyőződésem: egy másféle, jobb, de reális alternatíva puszta elképzeléséhez egy másik rendszer létrejöttére volna szükség, amire rövid távon nemigen látszik esély.

Persze azok, akik a magyar futballt – tudatosan vagy öntudatlanul – "szétglobalizálták", nem jártak rosszul sem az anyagi, sem a kapcsolati tőke tekintetében. Más kérdés, hogy mi szurkolók, sok millióan nagyon rosszul jártunk, de hát ez a nóta nem rólunk szólt. Ideje lenne felébrednünk: a foci pitiáner kis "alrendszer" egy egész történelmi óceánban. Legyünk hát nagyon óvatosak, amikor a labdarúgás "megmentőit" hallgatjuk.

Az EB – 2000

Mindeközben az európai labdarúgásban egész forradalom játszódott le: soha korábban nem ismert látványos futball, káprázatos technika és erőnlét-gyorsaság, lebilincselő játék sorozatban. Az előnyök is felhalmozódtak, nemcsak a hátrányok. Mondhatnánk, a beléfektetett pénz megtérült. Ám több itt a tapasztalat: a "futballglobalizálódás" nyertesei kápráztattak el bennünket. A legjobb nemzeti válogatottak a bevándorlók, a külföldiek honosításának toleráns útját járva, egy Benetton reklámhoz hasonlatos bőrszín összetételű "globális" csapatot verbuváltak össze (ld. erről in. Wall Street Journal Europe 2000. június 28. Frederick Kempe: A Political Football Scorecard. 11. o.), mint a zseniális francia vagy a nem kevésbé zseniális holland csapat, de még a nemzetileg homogénebb – egyébként leszerepelt – német csapatnak is van brazilja. Az angolok és a németek gyengébb szereplését talán azzal is összefüggésbe lehet hozni, hogy a túl sok külföldi, amennyire feljavítja a nemzeti bajnokság mérkőzéseinek színvonalát, úgy gyengíti a nemzeti válogatott erejét. Ezzel szemben a francia bajnokság színvonala gyengébb, mint a német, mert a francia világsztárok mind külföldön játszanak, és a francia klubok nem tudnak szériában olyan sztárokat vásárolni, mint a németek vagy az angolok. Az EB-n győztes francia válogatott tagjai csaknem kivétel nélkül olasz csapatban játszottak vagy játszanak, ám az egy-két mérkőzésre káprázatos, de öregnek tetsző román vagy jugoszláv csapat tagjai is csaknem kivétel nélkül nagy nyugati klubokban játszanak. A törökök is jelentékeny előrelépést tettek. A pénzkoncentráció olyan méreteket öltött, amit már csak néhány nagy multi csapat tud követni. Z. Zidane, a világ talán jelenlegi legjobb futballistájának az ára – az Arsenalnak tett ajánlat szerint – 40 millió font (kb. 16 milliárd forint), ami nem sokkal kevesebb, mint a leendő budapesti Nemzeti Színház felépítésének ára. Igaz, egyelőre az angol csapat vezetői sokallták az összeget. Hogy érzékeljük a globalizációs folyamat olyan veszteseinek helyzetét, mint Magyarország, megjegyezzük, hogy a futball területén a tőkefelhalmozódás még a kétmillió lakosú Szlovéniában is jelentősebb, mint Magyarországon.

Ez az európai szuperfutball a nemzeti államok gazdasági felbomlása idején kétségtelenül a nemzet egyfajta pótlékaként, a nemzeti presztizs megnyilvánulásaként jöhet számításba. Érzelmi – bár terméketlen – szembenállás ez a globalizáció egyformává gyúró tendenciáival szemben. Köztársasági elnökök, uralkodók és miniszterek, helyi és "globalizált" sztárok, "nagy formátumú" politikusok avatták az EB meccseit politikai eseménnyé, s használták fel propagandacéljaikra. Egyes megfigyelők, mint például a politikailag közismerten prostituálódott D. Cohn Bendit a hollandok jugoszlávia elleni 6:1-es győzelmét "a demokraciának Milosevics diktatúrája fölötti győzelmeként" értékelte. (Ilyesfajta megközelítésre mi még emlékszünk, a kelet-európai államszocialista rendszerek sajátja volt felsőbbrendűségük bizonyítása egy-egy nagy győzelemmel…) Párizsban a győzelem éjszakáján (július 3-ára virradóra) milliók tomboltak a francia nacionalizmus szellemében. Az angol nacionalizmus is éreztette hatását, a rendező országok, Hollandia és főleg Belgium örökre megjegyezték (ha elfelejtették volna a Brüsszeli Heysel stadionban lejátszódott korábbi tragédiát), hogy az angol futballhuligánok nem szeretik a kontinens konkurens világát, törtek-zúztak, áradt a szenvedély és a gonosz indulat. Bárki megértheti hát a futball politikai jelentőségét. Sokszínű és sokoldalú a jelentéstartalma, akárcsak a globalizáció új hullámáé.

A futball tehát egyetemes játékká (játékká?), showbusinessé vált, ami egyes országokban már csak televízión keresztül nézhető. Csak azt nehéz eldönteni, vajon kiterjedt-e a világ vagy összezsugorodott… De egy bizonyos, a kapitalizmus emberarca csak máz vagy maszk, alatta ott van a Nike és más nagy cégek rabszolgatartó arca, amely kedvesen mosolyogva és kéjelegve kereskedik a tehetséges kisgyerekekkel, segítve – ahogyan ők mondják – a futball felvirágzását. A Nike képviselője egy propagandafilmen megjegyezte a Spektrum televízió műsorában július 3-án késő este – megnyugtatva a nézőket -, hogy mindeközben nem feledkeznek meg a profitról sem, hiszen a mit sem sejtő gyerekek fölött szépen csendben átveszik a gyámkodó-jótevő tulajdonos szerepét, jóllehet az emberi jogok és az ENSZ alapokmányának tétele szerint a gyermek munka és a profittermelés általa tilos és büntetendő cselekmény. Mégis, a magyar műsorszerkesztők természetesen üdvözölték a gyermekek bérrabszolgaságának ezen új formáját, mint a határtalan fejlődés új etapját. Végül is a profittermelés érdekében mindenütt megindult a "fiatalítás" a McDonald's-tól a Nike-ig, hiába, a fiatal sztár munkaereje olcsóbb, mint a Zidane-é, vagyis a fizikai és lelki kiszipolyozást nem lehet elég korán elkezdeni. Új korszak nyílt a labdarúgásban, a futball-pedofilok uralma. Amikor annak idején az NDK-ban napvilágra került a "szocializmus" magasabbrendűségét szolgálni hivatott "gyermektenyésztés" az úszás terén, a mai "tenyésztők" még leleplezni akarták a jelenséget. Ma már ők azok, akik sokkal magasabb szinten globalizálják e tapasztalatokat a futballipar és az emberiség nagy szégyenére. A magyar gyerekek is hamar kikerülnek a piacra, de nincs, aki tiltakozna. Visszatértünk volna a gladiátorok világába?