Történelem és politika

A szuverén gondolkodás pozíciói láthatólag meggyengültek, képviselőit szép fokozatosan kiseprűzik a szellemi élet centrumából. Hiába, az új korszak új uralkodó eszméit kifinomult tudományos vizsgálódásokkal nem lehet "beleverni" az emberek fejébe. Ide balta kell, amelyet fiatal kezek ügyetlenül ugyan, de kellő arroganciával és mérhetetlen önbizalommal forgatnak. ők az új rend szellemi konstruktőrei.

Eme újfajta ideológiai rend tagjai politikai publicisztikájának (másfajta publicisztikájuk úgyszólván nincsen) minden szellemessége kimerül abban, hogy ellenségeiket, ellenfeleiket és bűnbakjaikat egyetlen fogalomba gyömöszölik bele, a kommunizmus fogalmába. Önmagában nem az a baj, hogy a kommunizmus mindenfajta bűn és perverzió összefoglaló neve lett, istenem, hisz vannak bizonyos erkölcsi feladatok, amelyek nevében az igazsághoz át kell hazudjuk magunkat. A probléma inkább az, hogy e neoprimitív gondolkodásmód éppen a gondolkodásról szoktat le, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi jelenségeket – mint például szocializmus, bolsevizmus, sztálinizmus, átmeneti korszak, államszocializmus, Gulag, Auschwitz, diktatúra, totalitarianizmus – a kommunizmus fogalmában összegzi. Minél egyszerűbb a dolog, annál könnyebb az új-jobbos propagandisták feladata.

Éppen ezért nem tanulság nélküli, ha egy igazi polgári műre hívom fel a figyelmet, amely szintén "totalizálja" a kommunizmus fogalmát, de végre-valahára színvonalasan teszi ezt. Kiderül, hogy az antikommunizmus is lehet intellektuális élmény, lehet mélysége és kultúrája. A magyar jobboldalnak tehát lenne mit eltanulnia. Francois Furet Egy illúzió múltja – Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról című könyvének magyar nyelvű kiadása a hazai szellemi sivatagban nyilvánvalóan esemény, az őszintén vállalt jobboldaliság elméleti összefoglalása egy meghatározott témakör keretein belül. Az egykor baloldali történész ideológus nem rejtette el sem ideológiai, sem politikai premisszáit. Lehet vele vitatkozni.

A "demokratikus antikommunizmus" végre színvonalas formában áll az újjászületett magyar polgárság előtt. Megszületett a "kommunizmus történetének" az az új ideológiai paradigmája, amely megfelel a rendszerváltó elitek szellemi szükségleteinek, és alkalmasnak látszik arra is, hogy tovább korlátozza a marxista történelemmagyarázat befolyását. Még hivatalos tankönyv is lehet, mivel a mű a szabad piacgazdaság és a polgárság, a demokrácia és a kapitalizmus elkerülhetetlen találkozásának ideológiai és historiográfiai apoteózisa.

Valóban egy új korszak könyve ez: feladja az 1945-ös politikai és tudományos konszenzust, amely a bipoláris világrend ellenére az alapvető politikai választóvonalat a fasizmus és az antifasizmus között húzta meg. Furet úgy hangszerelte át a "kommunizmus" történetét, hogy intellektuálisan lerombolta azt a kapcsot, amely a liberalizmust a "kommunizmussal" – minden alapvető ellentét ellenére is – évtizedeken át összefűzte. Vagyis újrafogalmazta a "két tábor" koncepcióját – a modern történelem a demokráciák és a diktatúrák harcaként jelenik meg. Furet összevonja a konzervativizmust és a liberalizmust az előbbi zászlaja alatt, hogy szembeállítsa ezen "egységes frontot" a totalitariánus diktatúrák (értsd fasizmus és kommunizmus) fenyegetésével.

Furet a viszonylag rövid életpályájának lezárulását (61 éves korában halt meg) közvetlenül megelőző években rendkívül érdekes és tanulságos levelezést folytatott Ernst Noltéval, az ismert német konzervatív (egyes értékelések szerint inkább szélsőjobboldali, pronáci) történésszel azokról a nagy történeti kérdésekről, amelyek Furet könyvének centrális témáját, a fasizmus és a kommunizmus viszonyát alkotják.

Nolte egy 1996. december 11-i keltezésű levelében a rendszerváltást követő új "konszenzusban" látja saját álláspontjának igazolódását, mintha csak a magyarországi fejleményeket tanulmányozta volna: "Hamarosan általános konszenzus látszott kibontakozni: néhány kivétellel azok, akik tegnap még az NDK barátai voltak, maguk is átvették a totalitarianizmus fogalmát. Egymás mellé helyezni Hitlert és Sztálint, sőt még Auschwitzot és a Gulagot is hamarosan közhellyé vált." (Világosság, 2000. 4.sz. 45.o.) Nos, a két történész letörölte a port a totalitarianizmus elméletéről, és csatasorba állították a II. világháború utáni hidegháborús, konzervatív jobboldal rehabilitációja érdekében. Az 1989-es rendszerváltás folyamatából adódó politikai hátszél a Nolte-Furet jellemezte irányzatot is közel sodorta az európai szellemi élet centrumához.

Van azonban köztük különbség is. Nolte a fasizmust a liberalizmus és a marxizmus kritikájának ellenforradalmi radikalizálódásából vezeti le, a francia történész maga is akceptálja a fasizmus "kommunista" természetét, amennyiben elfogadja, hogy a fasizmus a kommunizmusra adott válasz volt. Ám Furet szerint – ellentétben Noltéval – a fasizmus éppenséggel nem ellenforradalmi, hanem forradalmi válasz, amennyiben a fasizmust és a kommunizmust is a polgárság elleni totalitárius forradalomnak tekinti. Mint Szabó Miklós a levelezést értékelő írásában megjegyzi, már Furet sem tesz különbséget "a fasizmus és kommunizmus között veszedelmességük tekintetében".

Nolte – Furet által is elfogadott – értelmezésében a konzervativizmus kiindulópontja filozófiailag a "partikularizmus" és az "univerzalizmus" ("abszolutizmus") ellentéte, az előbbi védelmében. Vagyis a fennállóhoz való kritikátlan ragaszkodás gondolata ölt itt elméleti formát a valóság "utópista" irányultságú megváltoztatásával szemben. Minden gonoszság a fennálló világ radikális átalakításának kísérleteiből fakad. A "partikularizmushoz", a "részlegességhez", a "pillanathoz" való ragaszkodás, a vagyonát, a privilégiumait féltő konzervatív polgár elmélete ez, amely kifejezi annak a "kisembernek", annak a "védtelen polgárnak" az életérzését, aki retteg a változásoktól, aki már oly sokszor csalódott a nagy reményekben, a "nagy elméletekben", az "utópiákban". Hogy miképpen lesz a múltba tekintő ellenforradalmi mozgalom Furet-nál forradalmivá, az már egy önálló történelmi elemzés végkonlúziója.

Furet 1988 után tért meg végleg a jobboldal politikai táborába, és az új-jobboldal filozófiai hatása alatt dolgozta ki a konzervatív és a liberális történetírás (és politikai gondolkodás) furcsa szintézisét, amennyiben "kiszelektálta" belőle az amerikai "revizionista" történetírást (vagyis a modern szovjetológia egyik meghatározó áramlatát), mondván, hogy azok történelemmagyarázata mentegeti a kommunizmust. E "revizionista" szerzők úgymond nem tudtak megszabadulni a nosztalgikus viszonytól, amely az amerikai-szovjet együttműködés sok évtizedes hagyományából következik, nem ismerték fel a fasizmus valódi természetét, s ezért ragaszkodnak még ma is az antifasizmus fogalmának "1945-ös" amalgámjához.

Ha a Szovjetunió nincs többé, már a története sem ugyanaz, mint létezésének idején. Ez volna a "posztmodern" új-jobboldal egyik, ma már egyáltalán nem meghökkentő tézise.

A polgárság mint a történelem áldozata

Tehát a fasizmus – kommunizmus (fasizmus-antifasizmus) analógia Furet által szétbogozhatatlannak nyilvánított története áll előttünk, mint valamiféle közös "összeesküvés" a polgári demokráciák ellen. A "kommunizmus" a könyv lapjain úgy jelenik meg, mint ami csupán a "forradalmi szenvedély" története, csakis e konkrét szenvedély megnyilatkozásaként elemezhető, "nem testesített meg semmilyen civilizációt". Olyan valláspótlék, amely végső értelmét a fasizmussal való párviadalban találta meg. Mindkét mozgalom és rendszer közös lényege "a polgárság gyűlölete", ez az a közös szellemiség, amely mindvégig áthatotta a "vörös és barna forradalmat". Még történeti forrásaik is közöseknek nyilváníttatnak. Mindkét "szenvedély" az I. világháborúba belefáradt tömegek pszichózisa, amit előbb Lenin, majd az ő nyomdokain Mussolini lovagolt meg. Később Sztálin és a sztálinizmus, másfelől Hitler és a nemzetiszocializmus között fejlődött ki belső kontaktus a forradalmi szenvedélyek eredményeként, és öltötte magára mindkét szenvedély az Abszolút Hatalom, vagyis az egypártrendszer kormányzati formáját. Elérkezett hát a totalitariánus diktatúrák végső harca a polgárság ellen. E négy diktátor cezaromániás szenvedélye világtörténelmet írt. Ebben a koncepcióban nem fontos, legfeljebb különös véletlen, hogy az európai polgárságot a fasizmustól éppenséggel a Vörös Hadsereg mentette meg Auschwitzban és Berlinben.

Furet koncepciója szerint tehát a modern polgár a XX. századi történelem valóságos áldozata. Legfeljebb csak annyiban oka áldozattá válásának, amennyiben "a polgárellenes szenvedély középpontjában ott van a polgár állandó lelkiismeret-furdalása vagy rossz közérzete is". Furet szerint a polgárnak ettől az öngyűlölettől kell megszabadulnia, amelyet írók és értelmiségiek gyökereztettek meg benne a terjedő szegénység miatt érzett lelkiismeret-furdalás következtében.

A polgárságnak ez a szenvedéstörténete még a francia forradalomból ered, amely az egyenlőség forradalmi követelésével, ezzel az utópisztikus szenvedéllyel szabadjára engedte a tömegek irracionális ösztöneit, és végső soron aláásta a polgári jogállamba vetett hitet. A tömegek nyomorúsága tehát az új történelemértelmezésben nemigen függ össze magával a polgársággal. A nyomorúság itt természettörténeti szükségszerűségként jelenik meg, valamiféle véletlenként, de semmiképpen sem a tőkefelhalmozás és a tőkés termelés eredményeként. Sőt, a dolgok mintha éppen az ellenkezőjét sugallnák. Még a polgárság "öngyűlölete" is az elnyomásra való képtelenségéből fakad. Furet-nál ugyanis ennek az öngyűlöletnek a végső oka az, hogy a létrehozott dolgok és a gazdagság, az áruk és az emberek fölött a polgárságnak nincsen legitim hatalma. Ezt úgy kell értenünk, hogy közvetlen politikai úton a polgárság nem tudja a társadalmi igazságtalanságokat megszüntetni, mert akkor maga is az utópia és a totalitariánus diktatúra birodalmába tévedne a józan racionális számítások helyett. Ezért válhat a polgárság a demokratikus politika bűnbakjává is.

Furet koncepciójában nem a burzsoá és a citoyen kettészakadása a lényeg, ahogy azt megszoktuk Marx, Gramsci vagy valamely más "utópista" szerző alapján; az igazi ellentmondás a polgár technikai zsenije és politikai tehetetlensége között áll fenn. Hogy e "politikai tehetetlenség" mit is jelent valójában és mi lehet ennek valóságos oka, ahhoz kevés fogódzót kapunk. Félretéve a megszokott magyarázatokat, Furet valóságos rejtélyeket lát a történelemben, melyeket 800 oldalon át próbál megfejteni. Oknyomozását érdemes legalább néhány összefüggésben nyomon követni.

Az első rejtély: a háború eredete

Furet polgára tehát a történelem áldozata. Itt van mindjárt a XX. század első és talán legfontosabb történelmi eseménye, amely új korszakhatárt nyitott az emberiség történetében: az I. világháború. E háború egyszerre keltette fel a legszélesebb tömegekben a "nemzeti szenvedélyt" és a béke iránti vágyat, amely úgymond váratlanul, korábban nem tapasztalt módon összekapcsolódott a "szociális szenvedéllyel". E szenvedélyek lobbantak lángra a forradalmi eszme megújulásában mind a baloldalon, mind a jobboldalon, ami – Furet szerint – széles terepet kínált a polgárellenes szenvedély kiélésének. De mi ennek a "frusztrációnak" az oka? Másként fogalmazva: miben kell látnunk e háború kirobbanásának okait? Egy dolog bizonyos csak, "ne a rendszerben keressük a hibát", itt "kifinomultabb" elemzésre és némi szépírói vénára van szükség.

Furet "narratívája" arról szól, hogy le kell számolni a világháború leegyszerűsítő magyarázatával, amely még Hilferdingtől, Rosa Luxemburgtól és Lenintől ered. A bolsevik vezér (nota bene Furet számára valójában csak ő fontos) a háborút a tőkerendszerből, vagyis olyan közönséges és primitív dolgokból magyarázta, mint a profit és extraprofit hajhászása, egyáltalán a tőkefelhalmozás és a piacok újrafelosztásáért folyó harc, mely küzdelem legfőbb alanyai a monopóliumok és a nagyhatalmak. Az ilyen nézetek már csak azért is tévesek, mert belőlük elkerülhetetlenül háborúellenes-antikapitalista konzekvenciák adódtak.

Furet modern ajánlata ezzel szemben a szenvedélyek megértése: "egy mai nyugati kamasz még csak felfogni sem tudja azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az európai népeket egymás gyilkolására indították négy éven át… A 20. század első háborúja egyike a modern történelem legtalányosabb eseményeinek", melyet "egy véletlen esemény robbantott ki". Ha az ökonomista okfejtés "durva leegyszerűsítését" félretesszük, akkor megkerülhető két alapkérdés: a "szenvedélyek" fellobbanásának okai és a háborúért való felelősség problémája.

Furet elsősorban és végső soron a népeket, a közvéleményt okolja a háborúért. (A hagyományos történetírás eleddig a népeket áldozatnak tekintette.) A végzetes konfliktus kirobbanása – írja Furet – "ha technikai értelemben a diplomáciai tevékenységnek tudható is be, lényegét tekintve a népek egyetértésével magyarázható, amelyre a közhatalmak számíthattak". Úgyszólván "magától" jött létre az a "társadalmi konszenzus", melyre a kormányok támaszkodhattak. Sem az ökonomista okfejtés, sem a rendszer kényszerítő apparátusai, sem a médiahatalom, nem megyünk semmire objektív természetű okkal, hiszen a világháború egyszerűen egy demokratikus háború volt. Sic. A "demokratikus háború" – ahogyan Furet fogalmaz – leglényegesebb sajátossága, hogy a vesztes országokban, illetve Oroszországban olyan "emberanyagot" konzervált és termelt újra, amely nem kért a háborúból, illetve elutasította a következményeit (20 millió halott, ennél több sebesült, példátlan éhínség, járványok stb.) De mit kellett volna tennie? Csak találgatni lehet: tovább gyilkolni – vagy itt tényleg egy rejtélyről van szó.

A második rejtély

Tehát egy "új" diskurzus körvonalazódik: a "demokratikus háború" a nacionalizmus (fasizmus) és az univerzalizmus (kommunizmus) konfrontációjába sodorta a világot. A polgárság ezzel ki is kerül az elemzés centrumából, s áldozatként vergődik tovább az 1989-es nagy győzelemig a két összekapcsolódó nagy "szenvedély", a két nagy illúzió között, megpróbálván mindvégig a racionalitás és a jogállam alapján maradni. De ha "a jogállamban a pénz a fegyver" (József A.), akkor a világháború is lefolytatható jogállami alapon. Ennek persze nagy ára van: a fasizmus és a kommunizmus – tudjuk meg Furet-től – a háború gyermekei. Ez valódi meglepetés, mert a kommunizmus és a fasizmus előtörténete egész egyszerűen zárójelbe kerül. Itt, a kelet-európai térségben jól ismerjük ezt a szindrómát: ha a történelem zavarja a koncepciót, akár el is tekinthetünk tőle. Tehát "a kommunizmus és a fasizmus ugyanabból a televényből nő ki", az olasz szocializmusból. Igy azután a háború is lekerül a napirendről mint döntő magyarázó elmélet, és szinte észrevétlenül a fasizmusért is a szocializmus lesz a "felelős", aminek egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, hogy Mussolini mint szocialista kezdte pályafutását (mintha egykori szocialisták tucatjait nem lehetne megtalálni mondjuk a liberális eszmevilág képviselői között az I. világháború után). Végül is, ha Hitler ideológiai sületlenségeiből, propaganda-kifejezéseiből, például a nemzetiszocializmus fogalmából magyarázzuk a hitlerizmust, akkor persze a náci fasizmus is mindjárt átkerülhet a kommunizmus-szocializmus összevont történetébe, sőt, mindebből még valami titkos szövetség is kikerekedhet egy kis fantáziával.

Furet a kommunizmus és a fasizmus közös ideológiai származását nagyon komolyan veszi, olyannyira, hogy a kommunizmus keletkezéstörténetével kapcsolatosan a "zavaró" tényeket, sőt, a polgári történettudomány eredményeit is félreteszi. Számára "a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának legnagyobb titka mégis az, hogy egy közös ellenfelük van …a parlamentáris demokrácia", s ennek tükrében minden különbség lényegtelenné foszlik, még az is, hogy az egyik eredetileg is egy rasszista diktatúrában gondolkodott, míg a másik, a kommün, "a társult egyének közösségében" fogant. Természetesen Furet tisztán látja a filozófiai és tradicionális különbséget a fasizmus és a kommunizmus között, de mindkét táborban a demokrácia elutasítása azonos a "radikalizmus" fokában. A demokratikus beszédmódban e "szublimált" radikalizmus érdektelen apróság. Furet a "leninista beszédmód titkát" úgy fejti meg, hogy Lenin műveit nem is vizsgálja. Mert mit kezdjünk például Lenin olyan elméleti írásaival és politikai dokumentumaival, amelyek "a polgári civilizáció vívmányainak elsajátításáról" vagy a "munkásérdekeknek a szovjet államhatalommal szembeni védelméről" szólnak. Ezek lényegtelen mozzanatok, mert nem illeszkednek a terror nagy narratívájába.

Furet struktúrákban gondolkodik, ennélfogva a szokásos történeti források értéke lecsökken, Lenin 55 kötetének egyetlen sorára sem kell hivatkozni, mert a par excellence alapvetés adott: a polgári individualizmus tagadása a bűnbeesés igazi forrása, ez az alapvétek: "a fasizmus, akárcsak a leninizmus, immanenciába merevült". A furet-i fenomenológiában már csaknem eltűnik mindenfajta különbség a fajra vagy osztályra hivatkozó szellemi-politikai mozgalmak között, ha egyszer mindkettő totális diktatúrába torkollik. A kommunizmusnak még az sem számít igazi előnyének, hogy története utolsó negyedszázadában a "totalitariánus" jelleg meggyengül, mert minden, ami nem totalitariánus, az már a felbomlás, a bukás része, nem pedig a "kommunizmus" története. Magyarán: a "kommunizmus" minden formája és szakasza totalitariánus, ha pedig nem az, akkor már nem "kommunizmus".

Csak az alapvető diskurzust kell megtalálni. A diktátori akarat, a szenvedély megnyilatkozásaként felfogott történelem természetesen már tele van titkokkal, hiszen a szenvedély csak különleges úton-módon kifürkészhető jelenség. A megfejtés kulcsa azonban csak kevesek zsebében lapul. Furet igazi titka az, hogy a "kommunizmus" az orosz forradalom európai izolálódása után is aktív elem maradt a történelem színpadán: "a bolsevizmus kezdeti ideológiai sikere Európában kész titok, ez a titok pedig hasonlít valamelyest a másikhoz, amely ugyanebben a korszakban a fasiszta eszme fejlődését övezi. A két mozgalom ugyanis az akció-reakció viszonyában van". A nolte-i tézis bukkan itt föl, alig rejtett módon azt sugallja Furet, hogy a fasizmusért is a kommunizmus a felelős.

A furet-i narratívában felcserélődik ok és okozat. Ami furcsa, hogy a piacgazdaság őszinte ideológusa, Furet teljesen negligálja a gazdasági érdekeket a történelemben. Az ideológiák önfejlődése figyelhető meg, egyszerűen a nagy és rossz eszmék leszállnak a földre és megtestesülnek. Furet-nál kizárólag pártpolitikai érdekek és a diktátorok individuális politikai érdekei léteznek. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen rejtélyesek maradtak a világháború kirobbanásának okai is. De Furet egész koncepciójának belső logikája kizárja a gazdasági mozgatókat, hisz akkor a fasizmust is összefüggésbe kellene hoznia a kapitalizmussal, amit viszont hosszú-hosszú oldalakon éppen cáfolni igyekszik. E téren Furet odáig jut, hogy még az általa igen nagyra tartott és tisztelt Hannah Arendt totalitarianizmus-könyvének bizonyos részeitől is kénytelen finoman elhatárolódni, mint "marxista hatásoktól" (Hilferding, Luxemburg stb.). Arendttel a valóságos baj az, hogy "kezdetben" a nácizmust a polgárság rovására írta, amennyiben a rasszizmust a tőke globalizációjával hozta összefüggésbe, "a polgárság vad terjeszkedési vágyához kötődő imperializmust" mindenekelőtt az európai fejleményekkel, a fasizmussal kapcsolta össze. Furet a tőke szerepét egyszerűen kidobja a fasizmus magyarázatából, mert különben fel kellene adnia a fasizmus és a kommunizmus "egyesítését" a totalitarianizmus zászlaja alatt. Nevezhetjük ezt szelektív történetfelfogásnak, amely önkényesen figyelmen kívül hagyja a fasiszta mozgalom és rendszer finanszírozásának egész problémakörét, a Kruppok és Siemensek mesés profitjait vagy a svájci bankárok máig ható nyereséges üzleteit, amelyek közvetlenül kapcsolódtak az elgázosított zsidók szájából kitépett aranyfogakkal való kereskedéshez.

A terror nem bolsevik találmány, még csak nem is a fasiszták találták ki. A modern terror, a modernitás extremitása (Hobsbawm), vagyis az emberek ipari szintű megsemmisítése, elgázosítása (Ypern) stb. a "demokratikus világháború" (Furet) terméke, vagyis "polgári" termék. De – mint hangsúlyoztuk – semmi nem áll távolabb Furet-tól, mint hogy a fasizmust a kapitalizmus sajátos megnyilatkozásaként szemlélje. Külön vitát folytat e tekintetben a Frankfurti Iskola tekintélyeivel, Horkheimerrel és Marcuséval. Előbbinek azt a szállóigévé nemesült tételét kifogásolja, mely szerint "Aki nem akar a kapitalizmusról beszélni, az ne beszéljen a fasizmusról". Marcuse ugyanezt a gondolatot más oldalról így fogalmazta meg 1967-ben: "A liberális állam átalakulása 'totálisan autoriter' állammá egy változatlan társadalmi rendre alapozva megy végbe. Ehhez a változatlan gazdasági alaphoz képest mondhatjuk azt, hogy a liberalizmus hozta létre – fejlődése egy fejlettebb stádiumának megvalósításaként – a totálisan autoriter államot…" Furet nemigen időz el e nézetek kritikájánál, pedig Marcuse ítélete túlságosan sommásnak tűnik, hanem "narratívát" vált. A fasizmust antikapitalista forradalomként ábrázolja, s ezzel megtakarítja a "rendszer-vitát". Ha a totalitarianizmus-elmélet funkciója az, hogy elméletileg megalapozza a fasizmus és a kommunizmus lényegi azonosságát, a formációelméleti kiindulópontból éppenséggel a fasizmus kapitalista eredete válik döntő momentummá. A Kruppok, a Siemensek, a Thyssenek és a többi ártatlan polgár, akiket a kommunizmus kérlelhetetlen polgárellenes antifasizmusa kergetett a fasizmus ölelő karjaiba, nem döntő szereplők ebben a Furet rendezte drámában. A francia történész nem von le a polgárságra nézve komoly következtetést abból a tényből, hogy a nácik 34 %-os választási eredményét végső soron a polgári pártok segítették át az ismert "többségi" pozícióba. Furet eufemisztikusan fogalmazva arról beszél, hogy a "Reichstag enged a megfélemlítésnek, és teljhatalommal ruházza fel Hitlert". A szegény polgárságot megint kényszerítik, most nem a kommunisták és az antifasiszták, hanem a Reichstag. Ezt a bűnt nem lehet sem a kommunisták, sem Sztálin, sem a szociáldemokraták, sem a liberális értelmiségiek rovására írni. Ez német ügy volt, a német történelem része, de más népek számára is szolgálhat tanulságul, hacsak nem "titkoljuk" el előlük egy historiográfiai varázslattal.

Ahogy az ún. német történész-vitában, a 80-as években egyes történészek – Noltéval szemben – megfogalmazták, nem jó dolog, ha egy történész a "reflektor-módszert" alkalmazza. Vagyis Nolte (és tegyük hozzá, Furet) úgy közelít a történelemhez, mintha az egy sötét barlang lenne, amelybe a napfényes felszínről egy lámpással bevilágítanak, és egyes, számukra érdekes tárgyaknál megállnak, elidőznek, jól megvilágítják azokat, más tényeken, jelenségeken, tárgyakon túllépnek mint érdekteleneken.

Furet nemigen gondolkodik el azon a tényen, hogy a kapitalizmus a világrendszer félperifériáján (Oroszország, a Balkán, éppenséggel a két világháború közötti Magyarország vagy Latin-Amerika) még a fasizmus és a "kommunizmus" felbukkanása előtt nem demokratikus politikai formában szilárdult meg. Függetlenül minden forradalmi szenvedélytől, II. Miklós orosz cár (őt sem szoktuk forradalmárnak tekinteni) kedvenc olvasmánya a Cion bölcseinek jegyzőkönyve volt. E tény interpretációja sem illeszkedik Furet értelmezésébe. Vagyis nem inkább az "elvadult orosz kapitalizmus" termékeként kellene tekintenünk a forradalmi fellendülést és annak részeként a bolsevizmust? A forradalom és a kommunisták mégiscsak e rendszer következményei. Amikor Furet azt írja, hogy "a német szociáldemokráciától mind a nemzeti, mind pedig a forradalmi beszédmód idegen", nem vet számot azzal, hogy ennek éppen a "kapitalizmusok" közötti eltérő fejlődés adja meg a talaját. S nem a véletlen eredménye az, hogy a bolsevikokkal ellentétben a német szociáldemokraták többsége támogatta a császárt és a kormányt a háború lefolytatásában – hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a forradalom epicentruma a kommunisták vezetése alatt Oroszországba tevődjön át. A bolsevikok tévesen úgy vélték, hogy a kapitalizmusnak az a "könnyed" összeomlása, amelyet Oroszországban tapasztaltak, a centrum-országokban, mindenekelőtt Németországban is gyors és radikális lesz.

Furet olyan racionalitásokkal ruházza fel a "kommunista ideológiát", amelyekkel az egyáltalán nem rendelkezett. Sok történésszel egyetemben Furet sem veszi számításba, hogy az egyetemes, illetve ennek függvényeként az oroszországi történelem alapvető folyamatai sohasem abba az irányba mozdultak el, amelyeket a "kommunista ideológia" megjövendölt vagy ezen ideológia hívei megterveztek. Az összeesküvés-elméletek sem a bolsevizmusra, sem a fasizmusra nem alkalmazhatók. A bolsevikok sohasem számoltak 1920 előtt az orosz forradalom végzetes izolálódásával, senki sem tervezte meg előre a hadikommunizmust, a NEP-et, vagy éppenséggel a "sztálini áttörést". A dokumentumok tükrében egyértelmű, hogy Sztálin még 1926-ban sem gondolt az erőltetett iparosítás gyors beindítására. Sőt, ebből a szempontból igen tanulságosak Molotovhoz írt személyes levelei, amelyeket Furet egyébként forrásai között meg sem említ. Az utólagos érdekracionalizálás tehát nem fogadható el, bele kell nyugodnunk: sem a szovjet, sem a világtörténelem nem Lenin és Sztálin intencióinak realizálódása. Az ősgonosz logikája alapján a fasizmus sem elemezhető. A szenvedélyektől vissza kell térnünk a kevésbé romantikus valósághoz, a fasizmus nagyon is "profit szagú" természetéhez. Jobb híján. Vagyis a titok megoldása az, hogy a fasizmust mégsem forradalomként, hanem "preventív ellenforradalomként" érdemes értelmezni. Nem elegendő a politikai hatalom struktúrájának vizsgálata csupán, hanem számításba kell venni a tőkés tulajdonviszonyok, a tőkés termelés alapstruktúrájának fasizmus általi megőrzését is. A polgári érdek itt bukkan föl a felszínre. A fasizmus azonban nemcsak a "kommunizmus", a szociáldemokrácia, hanem a polgári demokrácia lerombolását is jelentette, amit a kommunisták Nyugat-Európában a háború éveiben éppenséggel megvédelmeztek. Éppen Furet hazájában a kommunisták álltak az ellenállási mozgalom élén.

A harmadik rejtély

Furet nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy a sztálini rendszerváltás mind a politikai hatalom szerkezetében, mind a tulajdonviszonyok struktúrájában alapvető változtatásokat idézett elő (gondoljunk az állami tulajdon teljessé tételére, a társadalmi szervezetek államosítására, a pártellenzék száműzésére stb.). Ez esetben a Lenin-korszak és a Sztálin-korszak nem különül el, Furet itt egyenes vonalú fejlődést tételez fel, aminek ellentmond az utóbbi évtizedek történetírásának alapvető trendje (Carr, Cohen, Deutscher, Davies, Fitzpatrick, Tucker vagy az oroszok, Buldakov, Hlevnyuk, Loginov, Tyutyukin stb.). Furet könyvének historiográfiai bázisát Conquest vagy Pipes, Nyekrics vagy Heller, vagyis a 70-es évek szovjet emigráns irodalmának képviselői alkotják, ami tisztán szakmai szempontból egy ilyen kitűnő történész esetében, mint Furet, több, mint problematikus. Úgy tűnik, az ideológus elnyomja Furet-ben a történészt. Ez az oka annak, hogy Furet számos ellentmondásba keveredik önmagával. A nácizmus felemelkedésének és nemzetközi pozíciója megszilárdulásának okát egyfelől – igen helyesen – abban látja, hogy a Nyugat a 30-as évek közepén, második felében nem tud dönteni Sztálin és Hitler között, aminek legpregnánsabb bizonyítéka a Müncheni Egyezmény, vagyis a hírhedett kísérlet arra, hogy a nyugati demokráciák Hitlert megbékítsék. Ám ez egyszerűen csak a "hiba" kategóriájába kerül Furet-nál. Míg ennek következményét, Sztálin 1939-40-es "flörtjét" Hitlerrel, fontos bizonyítékul használja arra, hogy a "kommunizmus" és a fasizmus történetét továbbra is "egységben" szemlélje. A másik, már említett közhelyes igazság, amelyet Furet nem akart (?) a "helyére tenni", hogy a Vörös Hadsereg mentette meg a náciktól az európai polgári rendszereket. (Sőt, a nyugati polgári demokráciák jóléti vívmányai a tőke részéről a munkának tett olyan engedmények, amelyek jelentős mértékben a szovjet kihívásra adott válaszok voltak – e problémán maga Furet is elidőzött.) Ehelyett Furet igen sajnálatosan lehorgonyoz annál a megfejthetetlen és végső soron érdektelen "rejtélynél", hogy vajon Sztálin a nyugati demokráciát vagy a fasizmust gyűlölte-e jobban. (Mindenesetre az előbbivel kötött szövetséget az utóbbi ellen.) Ha az érdek fogalmát a szenvedély fogalmával váltjuk fel, akkor persze a vezér történelmi szerepe tényleg akkora lesz, amekkorává ő maga, illetve propaganda-stábja felnövelte. Meghatározott szempontból a szenvedély lényegében az érdek érzelmi kitörése csupán. Az a körülmény viszont, hogy az emberek rosszul vagy egyáltalán nem ismerik fel érdekeiket, már egy egészen más történeti és filozófiai problematika, amelynek "megoldásával" adós maradt tulajdonképpen az egész XX. századi társadalomtudomány.

Francois Furet Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000

A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999

Több, mint hinnénk – tartja a történész Walter LaFeber Michael Jordan és az új keletű globális kapitalizmus című, frissen megjelent, karcsú kötetében. A könyv kísérlet a kosárlabda történetének és a vállalati piacteremtés elemzésének ötvözésére, hogy ezáltal illusztrálva lássuk, hogyan árad el a földgolyón az amerikai kultúra annak a két irányú folyamatnak a révén, amely egyidejűleg gazdagítja az amerikai cégeket, és fenyegeti a helyi kultúrákat világszerte.

LaFeber elegendő részletességgel ír a kosárlabdás Michael Jordanról ahhoz, hogy világos legyen: mint szurkoló elismeri a Chicago Bulls visszavonult játékosának sportolói tehetségét. A közölt életrajzi anyag azonban – zömében korábban megjelentetett írások kivonata – nem szolgál sok újdonsággal.

Ügyesebben jár el LaFeber, amikor azt tárja elénk, hogyan segítette Jordan a Nike-ot meg számos más vállalatot, hogy egy halom pénzt kaszálhassanak, s bővíthessék amerikai és külföldi piacaikat. A Nike hozzájárult Jordan figurájának közismertté tételéhez, ezáltal népszerűsége robbanásszerű növekedéséhez. Aztán ezt az arcot arra használta fel, hogy termékeit újabb külföldi piacokon adja el. LaFeber értékelése szerint Jordan elszánt kapitalista, aki politikai kérdésekben nem kíván határozottan állást foglalni, nehogy slágercikk-árusi státusát veszélyeztesse, vagy szakítania kelljen a Nike-kal, mondjuk amiatt, hogy a cég embertelen körülmények között dolgoztat Indonéziában, Kínában és másutt.

LaFeber szemében ennél gonoszabb ördögök a Nike Phil Knight-szerű ügyvezető igazgatói, akik üzleti stratégiájukat a Föld legolcsóbb munkaerejének bérbevételére alapozzák, miközben a Nike "szárnysuhogása" minden nemzetközi sporteseményen végigsöpör.

A szerző rámutat, hogy a Nike minden elemében eleget tesz annak az ötös feltételrendszernek, amelyet a teljesen globalizált multinacionális vállalatok új generációjáról felállított: külföldi munkaerő alkalmazása; a kereskedelem hangsúlyozása a formatervezésben (jelen esetben: cipő) és a szaktudásban, szemben a természeti erőforrások vagy az ipari javak előtérbe állításával; a külföldi fogyasztói piacoktól való függés; jól megfogalmazott és tömeges hirdetés a termék iránti kereslet növelése céljából; végül arra való képesség, hogy (legalább részben) kikerüljék bármely ország kormányának korlátozó felügyeletét.

(Ezzel ellentétben – jegyzi meg LaFeber – a század korábban jellegzetes és még ma is létező multinacionális cégei, amelyek elsősorban amerikai munkásokat foglalkoztattak, és főként ipari javakat állítottak elő, vagy természeti erőforrásokkal kereskedtek, szinte egytől egyig az amerikai piac talaján vertek gyökeret, és létüket inkább fenyegette a belföldi szabályozás, például a trösztellenes törvény.)

LaFebernek a Jordan-jelenségről szóló elemzése, hogy szerinte hogyan lett a sport az amerikai vállalatok egyre növekvő erejének és az amerikai kultúra szimbólumrendszerének országhatárokat ledöntő közvetítő eszköze, egyszerű, mégis alapvető megállapítást tartalmaz: miközben a kosárlabda-játékban sok a tényleges és értékes elem, és abban is, ahogy számos amerikai a sportághoz és annak népszerű játékosaihoz viszonyul, ezek a jó és hiteles vonások összefonódtak a profit hajszolásával, az amerikai vállalatok hatalmi terjeszkedésével, egy olcsó és kiszolgáltatott, óriási munkaerőbázis kizsákmányolásával.

LaFeber szerint nemcsak a fejlődő világ fundamentalista és nacionalista mozgalmai fognak tiltakozni az amerikai kultúra beáramlása ellen, hanem a fejlett világ országai is, ahogy például Franciaország is tesz lépéseket a helyi kultúra védelmében.

Ezzel együtt LaFeber azt sugallja, hogy az amerikai életmóddal szemben megnyilvánuló ellenállás a világon inkább csak szórványos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kínai iskolások Jordant tartják "a XX. századi történelem két legkiemelkedõbb alakja egyikének". A szerző azt a jóslatát fogalmazza meg, hogy a napjainkban zajló párviadalt "a kapitalizmus új technológiai formái" és a helyi kultúrák között "végül a kapitalizmus fogja megnyerni… éppen úgy, ahogy ötszáz évvel korábbi, korszerűnek mondható megjelenése óta döntött már le politikai, gazdasági, társadalmi és földrajzi korlátokat".

LaFeber könyve szellemes alapmű az amerikai kultúra és a globális kapitalizmus kölcsönhatásáról. De két apró hibára ki kell térnünk.

Először, míg LaFeber azt sejteti, hogy az amerikai sportok iránti rajongás a világon mindenütt hozzájárulhat a helyi kultúrák elsüllyedéséhez, megfeledkezik arról, hogy a labdarúgásnak, a világ legnépszerűbb sportjának hatalmas kulturális játékterén egyáltalán nem érvényesül az amerikai hegemónia.

Másodszor, LaFeber nem teszi fel az olvasó számára minden bizonnyal legkézenfekvőbb kérdést: Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik Michael Jordant ugyan imádják, de gyűlölik a globális kapitalizmust? Átkot szórni a sportra mint valami ördögtől való dologra politikai értelemben is veszteséges, és logikailag sem visz előbbre – a sport és a sportcsillagok mindig is vonzóak maradnak, és változatlanul igényt tarthatnak az amerikai lakosság többségének töretlen figyelmére.

Érdemesebb kiindulásként arra az ellentmondásra rámutatni, hogy Amerika milyen lelkes híve a fair play-nek, miközben az amerikai cipőgyárosok embertelen körülmények között és jogtiprás közepette dolgoztatják alkalmazottaikat, ahogy több száz egyetemista is ezt teszi az utóbbi öt év során. A másik annak a ténynek a szűnni nem akaró bírálata lehet, hogy a média-nagyhatalmaknak a sportágak és a sportolók feletti uralma mennyire rombolja magának a sportnak a hitelességét és igaz voltát.

(Fordította: Battyán Katalin)

Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Capitalism, W.W. Norton & Co, 1999

A kanadai szociológus szerint az 1998-99-es megvesztegetési botrány után egyfelől, a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét, másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az olimpia szellemiségéről és eszményeiről szóló diskurzus kialakulása – legalább – az újkori olimpiai játékok múlt század végi kezdetéig vezethető vissza, jóllehet Richard Pound, a NOB alelnöke szerint ezen "időtálló" eszmények háromezer éves töretlen múlttal bírnak (Pound, 1999; 2). Érdemes az 1998-99-es megvesztegetési botrány előtti és utáni diskurzusokat összehasonlítani, mivel nem várt irányba történtek változások, ha csak minimálisak is. Egyfelől a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét; másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1996-os atlantai nyári játékok kiszabadították az "olimpia szellemét" a palackból, mint ezt Sandra Levy kanadai atléta, a torontói kétezer-nyolcas jelölőbizottság tagjának szavai is érzékeltetik:

Az olimpiai játékok megtestesítik mindazt, amit mi, amit a világ megvalósítani képes – a nemzetek közötti összetartást. Utópista ábrándnak tűnik, ám aki az olimpiai faluban megtapasztalja ezt az utópiát, valóban hinni kezd ezen álom megvalósulásában… Az "olimpiai család" kifejezés e faluközösséget jelöli – egy nyelvi kísérlet arra, hogy a nemzetközi egység élményét megóvjuk a feledéstől (Levy, 1996).

Levy sugárzó, ha nem idealisztikus szavai éles ellentétben álltak az amerikai kosárlabdacsapat egynéhány tagjának megvető és lekicsinylő megnyilatkozásaival. A dúsgazdag hivatásos sportolók szemmel láthatólag csekély érdeklődést mutattak az olimpiai falu közössége iránt, inkább luxusszállodákban húzták meg magukat.

A média kulcsszerepet játszott az olimpiai szellemről szóló diskurzus megteremtésében. Nemcsak, hogy olimpiai történetek kerültek be a hírek közé, de számos újság- és hírlapkiadó, valamint tévétársaság a nyári játékok meghatározó szponzorává lépett elő. Egy 1996-ban megjelent Newsweek cikk példákkal érzékeltette a különböző médiumok reklámjainak hirtelen előtérbe kerülését:

[Az olimpiai játékok] a bátorság borzongató példáit hagyják örökül számunkra… [valamint] örökké emlékezetes sikereket, felejtenivaló vereségeket, és egy kislány képét, aki mérlegállás közben elesik (az ajkába harap, repül a lófarka, a háttérben a könnyeikkel küzdenek a szülei) – e tökéletesen megörökített transzcendens pillanatot a Valhalla sportrovata tette örökbecsű emlékké (Adler, 1996).

Amikor pár héttel később a tornagyakorlatokra került a sor, a hősies ifjú tornászlány képe, ahogy az várható volt, ténylegesen megjelent milliók tévéképernyőjén, ám sok néző számára az a tudat, hogy Kelly Strugnak kificamodott bokával kell végrehajtania a gyakorlatát, nem egy transzcendens pillanat élményét, hanem az emberi kegyetlenség egy kirívó példáját nyújtotta.

Kanada egyik országos lapjának, a Globe and Mailnek "Az olimpiai játékok jelentősége" címmel 1996-ban megjelent vezércikke hasonlóan lírai húrokat pengetett:

Az olimpiai játékok a sport szabadkereskedelmét valósítják meg – mindenünnen sportolókat hívnak, hogy a nacionalista elkülönülés falait átugorják, a kegyelem és szépség eszméit tökéletes formába öntsék… az emberiséget várják a versengés üstkatlanjába, melynek fénye, hitünk szerint, korunk sötétségét váltja fel. E két hét alatt planétánk minden lakóját megérinti a jóakarat szelleme, és az emberi méltóság érzése tölti el. E napokban az olimpiai játékokkal kapcsolatban nem akarunk rosszra gondolni. (The importance of the Olympics, 1996)

1999-ben, röviddel a botrány után helytállóbb volna az olimpia (véleményem szerint) kritikátlan közfelfogását a PR cégeknek tulajdonítani. Sportmarketinggel foglalkozó szakemberek, többek közt Michael Payne, a NOB marketingigazgatója is, azt tanácsolták a rendező városoknak, hogy "a zűrzavart a reformok katalizátoraként" használják fel. Payne sokatmondóan így folytatta: "Ez nem csupán egy sportesemény… ez egy olyan különleges dolog, amiért lelkesednek az emberek, így kötelességünk azt megoltalmazni" (Payne, idézi Thompson, 1999). Kijelentését alátámasztja, hogy 1999 nyarán, amikoris négy nemzetközi vizsgálat felszínre hozta az Olimpiai Bizottság köreit érintő visszaéléseket, a média, a sportolók és a sportrajongók továbbra is az "olimpia szellemébe" vetett hitüket hangoztatták.

A Toronto Star olimpiai tudósítója, Randy Starkman, hazája kiemelkedő sportemberének, Renn Crichlow-nak példamutató lelkesedését és teljesítményét így kommentálta: "Nézzünk szembe a valósággal! Semmilyen más esemény nem kelti életre úgy a népünkben rejlő spirituszt, mint az olimpiai játékok. A Renn Crichlow-hoz hasonló sportemberek miatt érdemes életben tartani a játékokat" (Starkman, 1999a).

Hasonlóképpen, a Sydney Morning Herald vezércikke a százméteres futás rekordját megdöntő Maurice Greene-t méltatta, akinek teljesítménye "a sport megváltó erejéről tett tanúbizonyságot, és segít túllépni a NOB és az Ausztrál Olimpiai Bizottság elhibázott cselekedetein, s egyúttal a nyári játékaink jövőre esedékes megrendezéséhez is erőt nyújt" (Our Games, 1999; kiemelés tőlem). Vegyük észre, hogy a sport "megváltó erejéről" vallási köntösben beszélni nem ugyanaz, mint liberális álláspontból az olimpiai játékok tekintélyének "helyreállítását" hangsúlyozni! A – jobbára – hajdani olimpikonok visszaemlékezéseihez hasonlítható ez inkább, amelyekben a játékok "varázsáról" avagy kevésbé líraian goosebumps factor-ról lehet hallani.

A megvesztegetési botrány közepén a Salt Lake Tribune hasonló kísérletet tett arra, hogy a közvélemény figyelmét ismét "a tiszta sportolókra" irányítsa. "Az egykori olimpikonunk szerint Salt Lake City valóra válthatja álmát" (Gorrel, 1999) címmel 1999 februárjában megjelent írás John Nyber hivatásos szónokot és egykori úszó olimpikont méltatta, aki – nem véletlenül – Salt Lake Cityben járt ez idő tájt, hogy az új, Feléledt bennem az olimposzi láng című könyvét reklámozza. A hányattatott sorsú olimpiai városoknál jól bevált receptet alkalmazva Nyber arra ösztönözte a Utah állambelieket, hogy a botrányt "az erejük összegyűjtésére" használják fel, és "így próbálják mindenki szívében feléleszteni az olimposzi lángot." Utolsó szóvirágjában egy vallási rítust is felelevenített: "Megadatott nekünk a lehetőség, hogy az olimposziakhoz hasonlóan cselekedjünk – visszanézzünk és így nyugtázzuk diadalunkat: 'legyőztük őket'."

Nyber jóslata szerint a botrány jelenlegi hatása ellenére "az emberek eszében 2000-ben nem ez fog járni". Carl Lewis amerikai atléta hasonlóképpen nyilatkozott: "Amikor a versenyre minden készen áll, a sportolók kimennek a pályára és megteszik a magukét. Csak őrájuk emlékezünk az olimpiákból… nem a szervezőkre vagy bárki másra" (Business as usual, 1999).

"Az emberek felejteni fognak" szlogen kulcsfontosságú szerepet játszott az olimpia támogatóinak azon igyekezetében, hogy elvegyék a botrány élét. A stadionokban és a képernyők előtt ülő nézőket könnyen rászedhető, kritikai érzék nélküli és rendkívül rossz emlékezőképességgel rendelkező, ámde a "tiszta sportoló" és az olimpiai szellem retorikájának könnyen bedőlő együgyű alakokként képzelték el. Antonio Samaranch-nak a NOB 1999. márciusi ülését megnyitó beszéde tökéletesen példázza mindezt:

Az előttünk álló feladat nem más, mint a világ figyelmét a polémikus helyzetről ismét a lényegre irányítani: az olimpiai játékokra és a világ sportolóira. őszintén szólva, a sportolók elvesztek e folyamat során. … E fiatal emberektől kevesek hibás cselekedetei nem vehetik el az álmaik megvalósításának lehetőségét. (Samaranch, 1996; 6)

A hátrányos helyzetű lakosság és a társadalmi igazságosság elkötelezettjei számára komoly következményekkel járt a sportolók olimpiai "álmainak" abszolút elsőbbsége. Az olimpiát kritikával illetni egyet jelentett e fiatal sportolók kemény és odaadó munkájának s a jövőt illető reményeinek semmibevételével. Az olimpiai ipar retorikája hallgatott arról, hogy az Atlanta, Szöul, Toronto vagy Sydney utcáin élő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek is lehet saját (otthonról, állásról, biztonságról vagy az önmegvalósításról szóló) álmuk – eltekintve a megszokott ígérettől, miszerint e problémákat egy gazdasági fellendülés segíthetne megoldani (jóllehet az olimpiai jelölő és szervező bizottságok siettek leszögezni, hogy az olimpia nem társadalmi problémák "orvoslására" jött létre.) A "tiszta sportoló" és a "tiszta sport" mítosza elterelte a közvélemény figyelmét a hátrányos helyzetűek álmairól.

A sporttal tudományként foglalkozó körökben is ritkán merült fel problémaként az "olimpiai álom" retorikája. A 80-as és 90-es években a színes bőrű kamaszok sekélyes "gyűrű álmairól" folyt parázs vita. A fekete fiatalok többsége arról ábrándozott, hogy egykor az NBA sztárja lesz, jóllehet ismeretes ennek a rendkívül alacsony statisztikai valószínűsége. Az intézményesült raszszizmus felkarolta és támogatta a színes bőrű fiatalok sporttevékenységeit, miközben a szellemi gyarapodásukra kevesebb figyelmet fordított (pl. Hoberman, 1997). Ezzel ellentétben, habár hasonlóan csekély a statisztikai valószínűsége annak, hogy valakiből olimpikon váljék, kevés kritika érte az "olimpiai álom" diskurzusát, viszont annál több támogatásban részesült.

Régre nyúlik vissza a sporttal és az olimpia szervezésével kapcsolatos tényezők elkülönítésének mitológiája, amely 1999-ben különösen hasznosnak bizonyult az olimpiai ipar túlélése szempontjából. Utah állam szenátorának, Scott Howellnek a kijelentése is ezt példázza: "Közös erővel képesek vagyunk az olimpia szellemét előmozdítani. Nem szabad elfeledkeznünk a játékok lelkét adó sportolókról!" (Howell, idézi Fantin, 1999a). Kanadában Ken Read és Mark Tewksbury, egykori olimpikonok is e szavakat visszhangozták:

A jelen válságos állapotában rendkívüli fontosságú, hogy különbséget tegyünk az olimpiai játékok és a NOB között… Az olimpiai játékoknak – nyárinak és télinek egyaránt – a szívét és a lelkét a sportolók adják, akik továbbra is léteznek, és az ismeretlenség homályában fáradoznak egyazon cél eléréséért. (Read, 1999)

[Az olimpiai eszmékben] erősebben hiszek, mint bármikor. Fordulóponthoz értünk: az olimpiai játékokat visszaadhatjuk a fiataloknak, a sportolóknak. Megmutathatjuk, hogy az olimpia nem száztizennégy NOB tagé. (Tewksbury, idézi Grange, 1999)

Hasonlóképp, a sportolók képviseleti szerve (Olympic Advocates Together Honorably) egyik fő célkitűzéseként egy olyan folyamat beindítását szorgalmazta, amely "szem előtt tartja szervezete minden tagjának érdekét, és elismerteti, hogy az olimpia lelke egy a sportolók lelkével" (OATH, 1999).

Ezen észjárás szerint, az olimpia igaz "szíve" nem más, mint a "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport, míg a NOB, a NOC (Nemzeti Olimpiai Bizottságok), az NBC, a Coca Cola, a doppingolás, stb. csak mellékes szennyfoltok. A "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport történetietlen és kiragadott fogalmai igencsak megroppantak, mint azt bármely kritikai szociológiai vagy történeti vizsgálódás megállapítaná. Az igazat megvallva, amennyiben a professzionális kosárlabda vagy jégkorong vonatkozásában hoznánk fel kritikai érveinket a "tiszta" sportoló és a "tiszta" játék védelmében, s az NHL-t, a TSN-t vagy a Nike-ot bírálva, fejtegetésünket reménytelenül naivnak és anakronisztikusnak tartanák.

Az olimpikonok nem homogén csoportot alkotnak – amatőrök és hivatásosak, gazdagok és szegények, gyerekek és felnőttek, erkölcsösek és erkölcstelenek. Az olimpiai iparban résztvevő sportolóknak, társadalmi helyzetüktől függően, megvan a lehetőségük arra, hogy ellenálljanak az olimpiai hegemóniának, avagy hozzáidomuljanak ahhoz. A demokratikus országokban élő sportolók ellenállásának egy formája lehet, hogy lemondanak az olimpiai szereplésükről és alternatív nemzetközi versenyeket szerveznek. Mindezek ellenére, a "tiszta" sportolók 1999-es kampánya reformokat és nem egy gyökeres átalakulást sürgetett. A mitikus "aranykorhoz" való visszatérést hangsúlyozták – amikoris az újkori olimpiák még csak a sportról szóltak. E reformok támogatója az OATH volt, a NOB pedig, ahogy az várható volt, gyökeres változások helyett egy fokozatos átalakulást szorgalmazott.

A botrány egész ideje alatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság PR szakemberei egy olyan diskurzus létrehozásán fáradoztak, amely "a sportolók" homogén csoportját a NOB "rothadt almáival" (Pound alelnök urat idézve) állítja szembe. Az olimpikonok az "igazság letéteményeseiként" jelentek meg: a bölcsesség hangjai voltak ők. A tévéképernyőn és az újságok oldalain egyre az olimpikonokkal megbízásból készített interjúkkal találkozhattunk, míg a NOB tagjai, illetőleg az olimpiai ipar felsőbb körei szinte teljesen kiszorultak a médiából. Az egészben az volt a komikus, hogy nyilvánvalóvá vált, nem elég az olimpián részt venni ahhoz, hogy valakinek megnyerő személyisége legyen vagy etikus a magatartása. A hivatali kötelességmulasztással vádlottak között szép számmal találunk egykori olimpikonokat (Coates, Coles, Geesnink, Haeggman, Henderson, Tallberg és Wallwork), míg mások (Arroyo, N'Diaye, Keita, Kim és Mukora) edzői múlttal bírnak vagy a sportadminisztrációban tevékenykedtek. Samaranch és Pound gyakran hozta fel védekezésül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sportolókkal való szegényes kapcsolatát firtató váddal szemben, hogy 1998-ban, az eltávolítások előtt, a NOB száztíz tagjából harminchárom egykori olimpikon volt.

Tekintettel arra, hogy az általánosan elterjedt nézet szerint az olimpikonok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, elsikkadt az a körülmény, hogy a "tiszta sportolók" különbözőféleképpen vélekednek a megvesztegetési botrányról. Az Associated Press egy 1999. januári jelentése Mark Spitz és Carl Lewis amerikai sportolók nézeteit adta közre. A két olimpikon állítása szerint a korrupció már jó ideje jelen van az olimpiai helyszínek kiválasztásában, nagyrészt a hibás elbírálási folyamat és a NOB tagok szabályozatlan jogkörének köszönhetően (Business as usual, 1999). A kanadai Tewksbury és Read idealistább szemmel nézi a történteket: személyes csalódásként és az "olimpiai mozgalom" elárulásaként élték meg a NOB tagjainak viselkedését (Read, 1999; Grange, 1999). Mindeközben az ausztrál sportolók egyezményben rögzítették országuk sportolóinak közös értékeit, többek között a doppingszerek és a csalás egyéb formáinak elutasítását, valamint a vesztesekkel való könyörületes bánásmódot (Athletes…, 1999).

Amellett, hogy a sportolók tisztességtelen és rasszista megnyilvánulásait, a "hülye vicceiket" elutasítjuk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az olimpikonok, más foglalkozásúakhoz hasonlóan, nem alkotnak homogén csoportot. A nem, társadalmi osztály, etnikai hovatartozás, szexuális orientáció, vallás és nemzetiség nyilvánvaló kategóriái mellett, fontos különbségek vannak az olimpikonok politikai nézeteit, neveltetését, analitikus képességeit és éleslátását illetően is. Röviden, az "olimpikonság" kategóriája nem áll a társadalmi elemzés többi kategóriája felett, s egyúttal az olimpikonok sem per definitionem szakértő elemzői az olimpiának. Továbbá, az olimpiai elemzők egy a radikálisoktól a konzervatívokig terjedő politikai skálán helyezkednek el, és legkevésbé az olimpiai ipar hegemóniájával szembehelyezkedő radikális elemzők hallathatják a hangjukat. (Jó példa erre az egykori jégkorongjátékos olimpikon, Jan Borowy, aki tíz évig volt a "Kenyeret és ne cirkuszt" olimpiaellenes szövetség [Bread Not Circuses Coalition] meghatározó alakja, s akivel interjút is készítettem a kutatásaim során).

A média szelekciós kritériumai nyilvánvalóak voltak, mivel figyelmének oroszlánrésze a "tiszta sportoló" eszményét leginkább megközelítő olimpikonokra összpontosult. Ben Johnson, egykori kanadai olimpikon, azon kevesek egyike, akiket szteroidok használatán kaptak és meg is büntették ezért, szóvá tette, hogy a NOB kettős mércét alkalmaz: a tisztességtelen tagjait felmenti a vádak alól, míg a tisztességtelen sportolókat megbünteti. Johnson, egy fekete sportoló, a helyi, torontói média figyelmét keltette fel valamelyest (Starkman, 1999b), Tewksbury és az OATH viszont a nemzetközi médiának parancsolt figyelmet 1999 januárjában és februárjában. Az OATH legtöbb, bár nem valamennyi alapító tagja fiatal és fehérbőrű; liberális és idealista inkább, semmint radikális és elcsigázott; a reformterveik pedig könnyen emészthetőek voltak az olimpiai retorikán felnőtt fogyasztói generációk számára. Richard Pound azon kevesek egyike volt, akik szót emeltek egy olyan kezdeményezés ellen, amelyet a legtöbben tapssal üdvözöltek. Keveseknek szúrt szemet az, hogy az OATH "új bort régi palackokban" rendelt.

1999 elején azzal a feladattal jött létre a NOB 2000 Bizottság, hogy a szerkezeti reformmal kapcsolatos ajánlásokat tegyen. 1999 júniusában tette közzé a részidős jelentését. Az olimpia eszményeinek, értékeinek, egyediségének, örökségének, jótéteményeinek stb. megszokott sallangjaiban bővelkedő jelentés javaslata szerint "minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a sportolók mögött álló mozgalmat folyamatos (azaz nem forradalmi) változtatásokkal demokratikusabbá tegyük, s egyúttal autonómiáját és függetlenségét is megőrizzük" (IOC 2000 Commission, 1999; 3). Nemcsak a NOB hozzáállását tükrözte a "folytonos, azaz nem forradalmi" kitétel, hanem a sportolók képviseleti szerve, az OATH ugyanez év júniusában "A demokrácia lángjának felélesztése" címmel tartott szimpóziumán kidolgozott küldetésével is egybecsengett. A NOB jelentésével vetekedvén, az OATH is részben a demokratikus intézmények megerősítésével kívánta helyreállítani az olimpiai mozgalom eszméit. Röviden, az 1999-es év első felének számos történése tanúskodik arról, hogy az olimpiai ipar nagyban támaszkodik a tiszta sportoló és a tiszta sport mítoszára. Egy mindenekelőtt gazdasági vállalkozás, azaz nem vallási mozgalom részéről a "reformokhoz" való ilyetén hozzáállás nem elfogadható.

(Fordította: Rövid Márton László)

Elhangzott "A következő évezred olimpiái" címmel a University of New South Wales Centre for Olympic Studies által Sydneyben rendezett konferencián. A tanulmány jelentős része megtalálható – Inside the Olympic Industry: The Politics of Olympic Bids and Preparations, State University of New York Press, 2000.

Irodalom

Adler, J. (1996) It's the Olympic spirit that still moves them. Newsweek (July 22)

Business as usual (1999). Associated Press (January 13)

Fantin, L (1999). Utahns react to Olympic scandal: cynicism, anger. Tribune (January 9)

Gorrell, M. (1999). Olympic alumnus tells SL it can achieve dream. Tribune (February 26)

Grange, M. (1999). IOC report on Games scandal not enough, Tewksbury says. Globe and Mail (Jan. 27)

Hoberman, J. (1997). Darwin's Athletes. New York: Houghton Mifflin.

IOC 2000 Commission (1999). Intermediary Report (June 2)

Levy, S. (1996). Cultural unity through sports. FAME Newsletter 15 (March), 1, 7

OATH (1999). Background: What is OATH?

Our Games (editorial) (1999). SMH (June 18)

Pound, R. (1999). Keynote address to the 1999 Sport Summit, New York. (January 21)

Read, K. (1999). Special to the Calgary Herald. (January 26)

Samaranch, J.A. (1999b). Transcript of Speech to open 108th Session (March 17)

Starkman, R. (1999a). Crichlow speech shows true Olympic spirit. Star (February 7)

Starkman, R. (1999b). Johnson calls for ban. Star (March 9)

The importance of Olympics (editorial) (1996). Globe and Mail (July 29)

Thompson, A. (1999). Dirty deals could spark cleanup. Star (January 31)

A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 230 millió dollárt költött arra, hogy a 2000. évi, Sydney-ben tartandó olimpiai játékokat az "emberi szellem ünneplésének" (celebrate humanity) szlogenjével népszerűsítse. A global branding (a márka-menedzsment globális alkalmazása) ez ujjgyakorlata révén akarják elérni, hogy a játékokat azon legjobb tulajdonságok ünnepléseként lássuk, amilyeneket ez az "emberi szellem" csak nyújtani tud: nemzetköziség, egészségesség és sportosság. A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

De a NOB ködösítése mögött felfedezhetjük az igazi mozgatórugókat. George Orwell a nemzeti gyűlölet és irigység szerepe miatt egykor úgy jellemezte a versenysportot, hogy az "háború, fegyverropogás nélkül". Bár az olimpiát sportkarnevál öltözetében tálalják, valójában kőkemény politika. Nemcsak a világ sportolóit támogatja a NOB abban, hogy "magasabban, gyorsabban, erősebben" teljesítsenek, de a leggazdagabb országok és vállalatok céljait is előmozdítja. Az olimpiák a vállalati szektor harci gépezetének részei.

A modern olimpiai játékokat Pierre de Coubertin báró hívta életre 1896-ban. Célja a francia fiatalok moráljának emelése volt, az 1870-71-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereség érzetének kompenzálásával; a nemzeti karakter és harci szellem kifejlesztése a versengés segítségével. Már az első olimpiák is, így az 1900-as és az 1904-es, kereskedelmi vásárokhoz kapcsolódtak – annak jeleként, hogy a résztvevő kormányzatok a kereskedelmi nyereség elérése egy lehetséges útjának tartották a sportot. Hogy ez a hagyomány ma is él, jelzi, hogy a 2000. évi Sydney-i játékok szorosan a Világgazdasági Fórum melbourne-i tanácskozása után kezdődnek. Az olimpiák újjászületésüktől az első nyereséges olimpiáig (1984), mindig is szorosan kötődtek a vállalati szektor érdekeihez.

Az ez évi olimpia sem kivétel. Az Olimpiai Biztonsági Irányító Központ (Olympic Security Command Centre, OSCC) kézikönyvben fektette le a New South Wales-i (Ausztrália leggazdagabb szövetségi állama, itt található Sydney és Melbourne is) rendőrség számára, hogy mit tart az olimpiai stadionban megengedhető magatartásnak. A "tiltott tárgyak listája" tartalmazza a "vállalati márkajelzéssel ellátott tárgyak és dolgok" tételt is. Ez azonban nem azt jelzi, hogy a kormányzat az olimpiát vállalatmentes zónává akarja tenni. Ellenkezőleg. A kormány nyilvánvalóvá tette, hogy kész a rendőrséget is bevetni az olimpia vállalati szponzorainak védelmében, akik szabad kezet kapnak a versenytársak logóitól megtisztított stadionterületen. Az olimpiai faluban csak a McDonalds-nél lehet ételt vásárolni és Visa kártyát lehet csak használni. Az olimpián dolgozók csak Nike cipőt viselhetnek. Többek között a Holden, a Coca-Cola, az IBM, a Westpac cégek mint olimpiai szponzorok képeivel halmoznak majd el bennünket. Bármilyen, a versenytárs logóját feltűnő helyen tartalmazó ruhadarab vagy jel eltávolítható. 50 joghallgatót vettek fel a viccesen csak "pólórendőrségnek" (T-shirt Police) nevezett szervezetbe, hogy a fentieket betartassák.

A New South Wales-i rendőrségi kézikönyv a "részt nem vevő országok címereit és zászlóit" is a "tiltott tárgyak listáján" tartja számon. Ezzel a kitétellel akarják kizárni az olimpiai látványosságokról a tüntető megmozdulásokat és a radikális politikai megnyilatkozásokat. A NOB az olimpiákat mindenkor felhasználta az imperializmus politikai érdekeinek előmozdítására. 1912-ben Finnországtól megtagadták a saját csapat indítási jogát, a finn sportolóknak az orosz zászló alatt kellett felvonulniuk. Az 1920-as olimpián nem vehettek részt az I. világháború vesztes hatalmai, Ausztria-Magyarország, Bulgária, Németország és Törökország. 1936-ban a német nemzetiszocialista kormányzat otthont adhatott a játékoknak, és Hitler felhasználhatta ezt a lehetőséget faji "tisztaságról" vallott nézeteinek terjesztésére: megtagadta az érmek átadását a fekete atlétáknak. 1968-ban a mexikóvárosi játékok elleni tüntetésen 260 ember életét vesztette, 1200 pedig megsebesült – a játékok persze folytak tovább. 1988-ban a Dél-Koreát uraló katonai junta saját nemzetközi elismertetésére használta fel a játékokat. 100 000 rendfenntartót vezényeltek Szöulba, hogy visszariasszák a diákokat a demonstrációktól.

Idén az ausztrál kormány tesz meg mindent, hogy kritikusait megfélemlítse és elhallgattassa. Lehetővé tette a 118 ausztrál őslakos (aborigin) csoportot képviselő Metropolitan Land's Councilnek, hogy az olimpiai faluban felállítson egy kulturális pavilont. Nyilvánvalóvá tette azonban azt is, hogy ellenőrizni akarja a bemutatásra kerülő anyagot. Azok a bennszülött csoportok és támogatóik, akik az olimpiai falun kívül kívánnak demonstrációt szervezni, új törvények tömegével találják szembe magukat, amelyek felhatalmazzák a rendőrséget politikai anyagok elkobzására, tüntetések feloszlatására és embereknek az olimpiai falu környékéről való eltávolítására. Hamarosan a parlament elé kerül az a törvényjavaslat, amely a Játékok idejére megkönnyítené a kormány számára a hadsereg bevetését.

A Sydney-i Olimpia Szervező Bizottsága (Sydney Olympic Organising Committee, SOGOC) biztonsági őrök ezreit fogadta fel a tömegek kordában tartására és a demonstrálók elleni fellépésre. Hogy a világot az esetleges bennszülött tüntetésekről a médiákon keresztül "fekete – fekete ellen" képekkel láthassák el, ügyeltek arra, hogy Csendes-óceáni szigeteki és maori biztonsági szakembereket alkalmazzanak.

A megfélemlítés ilyen magas szintje ellenére is összefogtak a bennszülöttek csoportjai, és a Játékok nyitóünnepségének napjára, szeptember 15-ére, tüntetést szerveztek. Egy ún. őslakos Sátras Nagykövetséget (Aboriginal Tent Embassy) hoztak létre a Victoria Parkban, a város közepén – ez az intézmény vált az olimpiaellenes kampány központjává. Ausztrália minden részéből érkezett őslakos csoportok gyülekeznek Sydney-ben, hogy részt vehessenek a Sátras Nagykövetségtől induló és a Homebush-öbölbeli Olimpiai Stadion felé haladó tüntetésen. Az arabunnák csoportja "béke-gyaloglást" szervez, át egész Ausztrálián, a dél-ausztrál sivatagból Sydney-be.

A dél-sydney-i önkormányzat már elfogadott egy indítványt a Sátras Nagykövetség bezárásáról, de egy spontán tüntetés megakadályozta a Sátor elleni rendőrségi intézkedést. Aktivisták riadóláncot hoztak létre, hogy az olimpia közeledtével biztosítsák a Sátras Nagykövetség működését és védelmét.

Az olimpia Ausztráliára irányítja majd a világ figyelmét. Élve a lehetőséggel, az őslakos csoportok szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy az ausztrál kormány hogyan sérti meg az emberi jogokat. A bennszülött és nem-bennszülött aktivistákat egyaránt tömörítő Olimpiaellenes Szövetség (Anti-Olympic Alliance) négy központi követelést fogalmazott meg a demonstrációk céljaként:

1. A "kötelező börtönbüntetés" eltörlése. Ausztrália két szövetségi államában is olyan törvények vannak életben, amelyek alapján a visszaeső bűnösök mindenképpen börtönbüntetést kell hogy kapjanak – még kisebb kihágás esetén is. Ez azt jelenti, hogy olyan csekélység elkövetéséért is, mint az étellopás – hogy legyen mit enni – és a ruhalopás – hogy meg ne fagyjon az ember -, börtönbe küldhetők az elkövetők. Egy fiatal őslakos meghalt az őrizetben, miután festék és színes ceruza lopásért bezárták.
2. Bocsánatkérés és jóvátétel az "Ellopott Nemzedékekért". A kormányzat őslakos gyermekek ezreit szakította el erővel szüleitől, hogy beolvasszák őket a fehér kultúrába. A jelenlegi kormány nem ismeri el, hogy bocsánatkéréssel, illetve jóvátétellel tartozik az érintetteknek. Egy nemrégiben készült kormányzati jelentés még az "Ellopott Nemzedékek" létét is megpróbálta tagadni.
3. "Szerződés" és valódi föld-tulajdonjog. Ausztráliának kevesebb, mint 15%-a van bennszülöttek kezén. A legtöbb bennszülöttnek semmi joga sincs saját földjéhez. A mozgalom olyan "Szerződés" megkötését tűzi ki célul, amely elismeri a föld korábbi őslakos tulajdonát, és valódi jogokat juttat az őslakosoknak.
4. A szociális igazságosság és nem a nagyvállalatok olimpiájának támogatása. Amíg a SOGOC 815 millió dollár bevételre számít a televíziós közvetítési jogok értékesítéséből, a bennszülöttek várható átlagos élettartama 20 évvel marad el a nem-bennszülöttekétől, és sok bennszülött közösség ma sem jut hozzá tiszta ivóvízhez és az elemi egészségügyi szolgáltatásokhoz.

Harmincnégy nappal az olimpia kezdete előtt az ausztrál média szinte önkívületben követi az olimpiai láng útját Sydney-be. Azt mondják, hogy az olimpiai láng nyomon követése révén részesülhetünk az "olimpia szellemében". A fáklyát azonban 1936-ban a nácik emelték be a játékokba. Joseph Goebbels Birodalmi Propagandaminisztériuma a fáklyás váltót az árja atléták tökéletességének és dicsőségének hirdetésére dolgozta ki. Az 1948-as londoni játékok idején vita folyt arról, hogy megtartsák-e a náci eredetű elemet – ám túl jó ötletnek találták ahhoz, hogy kiiktassák.

A sydney-i játékokra való felkészülésben az olimpiai láng célba juttatása jelenti a legnagyobb pénzt generáló eseményt a résztvevő nagyvállalatoknak. A láng által megtett 26 000 km-t olyan gondosan tervezték meg, hogy csak Shell töltőállomások és Mc Donald's éttermek mellett haladjanak el a Nike cipőt viselő futók (hogy még véletlenül se reklámozzák a versenytársakat), kihangsúlyozva, hogy az eseményt az AMP biztosító cég jóvoltából láthattuk. A tv-közvetítés jogát a Channel 7 csatorna kapta meg, és a fáklya Ausztráliába érkezését 15 perccel késleltették, mert a Channel 7 emberei még nem készültek fel a filmezésre.

Az olimpiák története korántsem makulátlan. A nagyvállalatok dollármilliók kifacsarására használták fel az ünnepségeket. A játékoknak otthont adó kormányok tüntetőket támadtak meg és megpróbálták szőnyeg alá söpörni az általuk elkövetett emberi jogi visszaéléseket. A NOB-ot áthatja a korrupció. A Sydney-i baloldali mozgalmak ezért fel kívánnak lépni a "vállalati játékok" ellen és tüntetni akarnak a bennszülöttek jogainak védelmében.

(Fordította: Paul Valley)