Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

 

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

Eörsi László ugyanezen címmel nemrégiben megjelent történettudományi munkája elfogultság és sztereotípiák nélkül elemzi 1956 őszének forradalmi eseményeit-a főváros kilencedik kerületében, amely heves csatározások színhelye volt akkoriban is.

Az 1956-os tematika az új rendszer legitimációs ideológiájának alapvető kérdésköre. Az 1990-es parlament első számú törvénye ki is mondta ezt a legitimációs szükségletet, amikor törvényt hozott arról, hogy 1956 többé nem "ellenforradalom", hanem "forradalom és szabadságharc".¹ Történészek serege kezdett foglalkozni a korábban elhallgatott és meghamisított történelem újrakutatásával és újraértelmezésével. Hamarosan egész intézetet szerveztek a témakör kutatására, majd 1998-ban, a Politikatörténeti Intézettel egyetemben az állami költségvetés csaknem megvonta az összes támogatást az 1956-os Intézettől is.² Itt most fordulat lesz e témakör kutatásában, pontosabban nem is a kutatásában, hiszen egy új intézet szakmai hátterét egyelőre még csak körvonalazni sem lehet, hanem nyilván új interpretációk születésére kell majd számítanunk, amelyek a soros-aktuális ünnepek kiszolgálását segítik elő. (Egy kollégám úgy fogalmazott, hogy a történetírás jelentékeny mértékben többé nem a politika szolgálólánya, hanem prostituáltja.) Amíg az új művek megjelennek, addig egy új "56-os" könyvre szeretném a figyelmet felhívni: Eörsi László: Ferencváros, 1956. A terület fegyveres csoportjai (Budapest, 1956-os Intézet, 1997.).

Azt eddig is tudtuk más, szaktörténeti vagy a labdarúgással foglalkozó publikációkból, hogy a Ferencvárosban, amely a szovjet csapatok budapesti bevonulásának útvonalába esett, különböző okokból erős volt a "nemzeti elkötelezettség", "nemzeti indulat" hagyománya. Emellett Eörsi joggal emelte ki a lokálpatriotizmus és a kisközösségek szerepét a városrész mindennapi életében. A legerősebb összetartás a legszegényebb területeken (Illatos út, Vágóhíd, Mária-Valéria-telep), és a Középső-Belső-Ferencvárosban (Üllői út-Ráday utca-Mester utca, Tűzoltó utca, Ferenc körút) volt, amely egy sűrűbben lakott, városias település volt már a háború előtt is. S a kerület a maga kispolgári jellegével a két világháború között erős ipari, nagyipari karaktert is öltött. Ez a háttér alkalmas volt arra, hogy lakossága a nemzeti és lokálpatrióta identitás alapján szembeszálljon a megszálló szovjet csapatokkal. Hozzá kell azonban tennünk mindehhez még valami mást is: nem a magyar munkásság egésze tekintette a szovjet csapatokat megszállóknak, vagy ha sokan annak tekintették is, erősebb volt annak érzése, hogy ugyanezek a csapatok szabadították fel Magyarországot a náci Németország alól, aminek pozitív értéke a rákosista elnyomás ellenére sem halványult el. Ez a körülmény is magyarázza, hogy a fegyveres ellenállás ferencvárosi gócában néhány száz, többnyire munkásember vett rész, akiknek többsége még fiatal éveiben járt, sok volt közöttük az ipari tanuló. Ahogyan Eörsi írja: "sokféle indítékból" fogtak fegyvert, amiben "szerepet játszhatott a hazafiság éppúgy, mint a kalandvágy, az egzisztenciális elkeseredettség vagy a szovjet partizánfilmekből ellesett harci romantika". A résztvevők politikai iskolázatlansága, az egész harc spontaneitása és mindenfajta politikai ésszerűség, kompromisszum félredobása önmagában is jelezte a fegyveres ellenállás korlátait.

A ferencvárosi és józsefvárosi komponenshez, mint történeti háttérhez mindenképpen hozzá kell kevernünk még egy színt, amelyről Eörsi nem tesz említést: a nyilas párt erős gyökereire gondolunk ezekben a kerületekben. Az 1939-es választásokon minden negyedik budapesti a nyilas pártra szavazott, de a VIII. és IX. kerületben ez az arány még rosszabb volt. Ez a "tradíció" a helyi lakosság jelentős csoportjának részéről az új rendszerrel és magával a rákosista rezsimmel szemben is erősebb ellenállást inspirálhatott, nem pedig baloldali szimpátiákat.

Eörsi könyve az első sortól az utolsóig következetesen a legnagyobb fokú tárgyszerűségre törekszik, még ott sem megy át ideológiai célzatú fejtegetésekbe, ahol erre a téma igazán erősen csábít. Ez a dicséretes hozzállás nem párosul semmiféle sanda sugalmazással, a szerző egyértelműen a munkástanácsok szocialista célkitűzéseinek nézőpontjával vizsgálja és értékeli az eseményeket, nézőpontját nem kényszeríti rá az olvasóra, pusztán jelzi a maga értékrendjét.

Azok, akik – az 1-es számú törvénnyel szemben állva – 1956-ot ma sem hajlandók forradalomként értékelni, akceptálhatják a mű hatalmas tényanyagát, amelyek pro és kontra tartalmaznak tényeket a végső értékelés szempontjából. A magam részéről mindenekelőtt azt bocsátom előre, hogy Eörsi könyve szaktudományos eszközökkel (ne feledjük, jelentős forráskritikai és forráselemző muka áll a könyv mögött, amit egy szakmai folyóirat nyilván nagyobb terjedelemben méltányolna) ad acta teszi a mai jobboldali rezsim ideológiai purifikátorainak hamisságait. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a ferencvárosi felkelők között, főképpen a parancsnokok között, s nemcsak a Tűzoltói utcaiak (Angyal István-, Szirmai Ottó-csoport) esetében, erős volt a baloldali, szocialista elkötelezettségű beállítódás, ami a harci morál lényeges komponense volt. Ez az ideológiai magatartás bukkant fel például az Iván Kovács és a Pongrácz Gergely közötti konfliktusban, a baloldaliaknak a köztársasági téri véregzéshez való elítélő viszonyában vagy éppenséggel az Angyal István és Dudás József Blaha Lujza téri konfliktusában. Például Angyal követelését, hogy a corvin köziek küldjék el a 17 évesnél fiatalabbakat és a horthysta tiszteket, Pongráczék elutasították. Angyal Dudásékat nemcsak ellenforradalmároknak tartotta, hanem egyenesen banditáknak, akik lejáratják a felkelőket. (98-99.) A felkelők közötti eltérő tradíció, gondolkodás, politikai reflexek és erkölcsi magatartásformák bemutatása során írja Eörsi László (112.), hogy Angyal, Csongovai, Szirmai véleménye szerint (tegyük hozzá, akárcsak a központi pártemberek pártálláspontja szerint, akik, Kádárral az élen, legalábbis november 1-ig forradalomról beszéltek) "a forradalomban ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak". (Pozíciójukat jelezve, november 7-én kitűzték a vörös zászlót a piros-fehér-zöld és a fekete mellett. "Angyalt megrendítette a tény, hogy a forradalom ünnepén kommunisták támadnak kommunistákat.") "Kádár János meghívta a csoport képviselőit az MSZMP október 31-e délutáni alapító gyűlésére, a pártközpont Nádor utcai épületébe." Csongovai a "munkástanácsok szocializmusáról" és a nemzeti függetlenség összekapcsolásáról, valamint a múlt hibáiról beszélt. (84. és 232-233.) A Tompa-Ráday utcai csoporton belül a bal-, illetve jobboldali szembenállást a két – kivégzett – vezető, Bárány János és Ozsvát Károly közötti különbség is mutatja. Erről így ír Eörsi László: "ők ketten ellentétes értékrendet képviseltek a forradalom idején, mintegy szemléltetve, hogy a felkelők közt is milyen óriási erkölcsi és politikai különbségek voltak." Ozsvát közönséges gyilkos volt, az egykori rendőr részt vett a Köztársaság téri lincselésben, a felkelés bukása után pedig feljelentette számos felkelőtársát. (213., 273.)

Tehát a fegyveres harcok története is azt látszik bizonyítani, hogy – eltérően a mai rendszer ideológiai konstruktőreinek neobarokkos-ünnepies, provinciálisan magyarkodó, élesen antiszocialista beállításaitól – az 1956-os felkelés magában foglalta a demokratikus szocializmus mozgalmi, politikai és ideológiai komponenseit, amelyek mind a sztálinista diktatúra, mind a kapitalista restauráció kiiktatását szorgalmazták. Itt nemcsak a munkástanácsok mindenfajta pártosodást elutasító, antikapitalista, a magántulajdonos rendszer elvetésére és az állami bürokratikus tulajdonnak közösségi tulajdonnal való helyettesítésére irányuló beállítódását húznám alá, hanem azt a módot is, ahogyan maguk felkelők hangot adtak mindennek és megfogalmazták ezt az irányvonalat. Ez utóbbi vonatkozás bemutatása Eörsi László könyvének egyik legfontosabb érdeme.

A műből az is kiderül, hogy a megtorlás időszakában a legsúlyosabb ítéleteket éppen a felkelés baloldali vezérei ellen hozták Tutsekék. Alighanem arról volt szó, hogy Kádár a "munkástanácsi szocializmus" vezéreiben reális alternatívát látott saját magával szemben, egy másik szocialista hatalmi centrum lehetőségét érzékelte. Ennek kikutatására még várni kell, de az már ma is jól kivehető, hogy a felkelőknek egy pillanatra sem voltak esélyei a szovjet túlerővel szemben. S az az "ahistorikus" feltételezés is nyilvánvalónak látszik az 1956-os (és az 1989-98-as) tények tükrében, hogy a szovjet katonai beavatkozás elmaradása esetén a (fegyveres) felkelés egymással kibékíthetetlenül szembenálló irányzatokra esett volna szét, ami a polgárháború kitörésének lehetőségét valószínűsítette volna.

Új kutatási eredményeket vehettünk kézbe, ami új elméleti elgondolások lehetősége előtt is utat nyithat. Például e kutatások tükrében nem is olyan egyértelmű, hogy 1956-ban kik voltak a forradalmárok, és kik nem. A könyvet minden olvasó embernek ajánlhatjuk, legyen szó diákról vagy tanárról, munkásról vagy munkanélküliről.

 

Jegyzetek

¹ A "hogyan nevezzük" dilemmáját Lukács György 1957-ben úgy oldotta meg, hogy egyik megfogalmazást sem akceptálta, hanem a különböző tendenciák összefonódása miatt (is) a "sajnálatos októberi eseményeket" kövekezetesen felkelésnek nevezte.

² Egész tiltakozási mozgalom keletkezett az intézetek elleni kendőzetlenül politikai célú eljárás miatt, amely mozgalom azonban nem tudta megakadályozni a költségvetési támogatás megvonását és ebből a pénzből egy új jobboldali kormányintézet létrehozását. A tiltakozást gyengítette, hogy az 56-os Intézet kuratóriuma elutasította a két intézet közös szolidaritás kinyilatkoztatását. Az "igazságot" egy nyilatkozatában az "56-os" Pongrácz Gergely mondta ki a rá jellemző egyenességgel: elég volt 1956 reformkommunista kisajátításából, 56-ot vissza kell adni a "pesti srácoknak". Ismerve Pongrácz politikai és ideológiai beállítódását, ettől a kijelentéstől sok jót nem lehetett várni. Ez a szélsőjobboldal hamisítatlan hangja volt, amely ma nagyon tetszik a hatalom birtokosainak.

Magyarországon is ismert az amerikai politológus elmélete arról, hogy korunkban a macdonaldizálódás és a dzsihád kultúrája áll szemben egymással. Ezúttal a McDonald-társadalom antidemokratikus vonásairól értekezik. A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Az álmodott jövőben pedig az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztató ipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak.

Az egész világot behálózó amerikai hamburger-kultúra inkább közömbös, semmint ellenséges a demokráciával szemben. Közösségek és polgárok – tehát potenciálisan rossz vásárlók – nélküli új társadalmat kíván teremteni, egy új emberi fajta, a fogyasztó civilizációját. Ez az új, globális kultúra nemcsak az őt reakciós szemszögből elemzőket golyózza ki a mezőnyből, de saját vetélytársait is, akiknek pedig egy nemzetközi civil társadalom az álmuk, amelyet a legkülönfélébb kultúrák szabad polgárai alkotnának.

A gyarmatok és a helyi kultúrák, akárcsak a gyarmatosítók meg a világpiac együttműködést hazudnak egymásnak. Az előbbi azért, mert a minimumra szeretné csökkenteni alávetettsége mértékét, az utóbbi pedig hegemóniáját stabilizálandó. Ám ezzel az együttműködéssel is az a helyzet, mint az óriáskígyóval, amelyik nyulat evett: a valódi hatalom kizárólag az egyik oldalon összpontosul. A McVilág-óriáskígyó is pár másodpercre még magára ölti az elnyelt kultúrák színeit. A Los Angeles-i barriókban latin meg reggae elemekkel tarkított popzene szól; Párizsban francia sört isznak a Big Mac-hez; Kelet-Európában a hamburgert bolgár marhahúsból készítik; EuroDisneylandben meg franciául beszélő Mickey egérrel találkozhatunk. A MusicTv (MTV), a McDonald’s és Disneyland – végeredményben trójai falovak, a más nemzetek kultúrájába beszivárgó amerikai kultúra ikonjai.

A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Egy integrációt és uniformizációt hozó, gazdasági, technológiai és ökológiai erőktől alakított jövőt álmodó Amerika. Ebben a jövőben az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztatóipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak. A hamburger-kultúra még azokon a területeken is hatékonyabbnak bizonyul, ahol a vallás és a vérségi kapcsolatok (törzsi összetartás) ereje gátolja kibontakozását. Az iráni fundamentalisták egyik fülükkel talán még mollahuk szent háborúra hívó szavaira ügyelnek, a másikkal azonban Rupert Murdoch csatornáját, a Star Televisiont figyelik, amelyiken már sokadszor megy a Dinasztia.

Európában, Ázsiában és Amerikában a piac hatására már erősen erodálódott a nemzeti önrendelkezés; új kultúra született: a nemzetközi bankok, kereskedelmi szervezetek, transznacionális érdekszövetségek (pl. OPEP), a világméretű médiabirodalmak (pl. CNN, BBC), és multinacionális cégek kultúrája. Új urak egy új világban, melyben a nemzetállamok többé már nem képesek szabályozni saját gazdaságukat, s még kevésbé képesek irányítani a nemzetközi piacok tőkeáramlását.

Jóllehet sem közös érdekeket, sem egységes törvénykezést nem szolgál, a piac mégis egységes fizetőezközt és közös nyelvet követel. A dollárt és az angolt. Sőt, mindenhol egyforma viselkedési formákat ültet el, egy egyszerre urbánus és kozmopolita életvitel sablonjait. A segédpilóta és az informatikus, a filmrendező és a bankár, a színházi híresség és a filmcsillag, a környezetvédelmi szakember meg az olajmágnás, a demográfus, a könyvelő, az ügyvéd és a sportoló mind-mind egy új emberfajtát képviselnek. Számukra vallás, kultúra, etnikai hovatartozás csak mellékes momentumok. Identitásukat mindenekelőtt foglalkozásuk határozza meg.

De az új világkultúra hozadékai nemcsak anyagi formák, meg különféle áruk széles skálája, hanem az ikonok vagy az esztétikai rendszer is ide tartoznak. Ez egy külsőségekre redukált kultúra; itt a ruha teszi az embert, s a külső bizonyos ideológiát közvetít. Üzletházak, magántulajdonba vett közterületek és kertvárosi villanegyedek lettek az elüzletiesedett civilizáció új templomai. Egy-egy új termék nem is annyira áru, hanem inkább ikon, egy egységes érzésvilág megteremtésének eszköze. S ezt a közös planetáris tudatot logók, sztárok, slágerek és márkanevek közvetítik. Az erőviszonyok lassan befolyásként kezdenek működni; az ideológia fokozatosan bitekben és videoklipekben megnyilvánuló hangzó anyaggá, videológiává alakul.

A videológia a hagyományos politikai ideológiánál zavarosabb, ezért lényegesen hatékonyabban képes értéket fecskendezni az arra ácsingózó világpiacba. Ezeket az értékeket nem kormányzati kényszer vagy egy autoriter oktatási rendszer diktálja, hanem álkultúrtermékek pumpálják őket a köztudatba. A filmekből vagy reklámokból pedig materiális javak, a divat és a szórakozás kiegészítői származnak. Az Oroszlánkirály, a Jurassic Park vagy a Titanic nem egyszerűen filmek, hanem valódi keresletgenerátorok: élelmiszert, zenét, ruhát és játékokat adnak el.

Amerika világméretűre duzzadt hamburger-kultúrája szinte feltartóztathatatlan. Japánban például a hamburger és a sültkrumpli tulajdonképpen kiszorította a sushit meg a tésztaféléket; a fiatalok, csak mert az olyan "cool", angol kifejezésekkel vagdalkoznak, pedig alig értik őket. Franciaországban, ahol nem egészen tíz éve a puristák még ádáz harcot vívtak az angol eredetű kifejezések térhódítása ellen, az egészséges gazdasági fejlődést mára már a párizsi Disneyland sikerén mérik. Az, hogy Halloween hirtelen francia ünnep lett – élénkítendő a Karácsony előtti holtszezont -, nem több mint ennek az amerikanizálódási folyamatnak egyik lehangoló illusztrációja.

De van itt más is, nem csak az uniformizálódás. A törzsi villongások, a terrorizmus, a vallási szélsőségek, a szélsőjobbos fanatizmus és a polgárháborúk megingathatatlan valóságával szemben csúfos vereséget szenvedtek a Fukiyama-szósszal nyakon öntött, vége-a-történelemnek próféciák. Ám a mikro-konfliktusok állandósulásával, a McVilág piacok hatására létrejövő homogenizálódás feltételezhetően a kereskedelmet és a fogyasztást stimuláló makro-békét teremt. Ezzel végleg az információt, a kommunikációt és a szórakoztatást uralók kezébe adja a kultúra feletti, az emberi sors feletti hatalmat. Ez azt is jelenti, hogy Paul Kennedy félelmei teljességgel megalapozatlanok. ő ugyanis attól tartott, hogy a hagyományos, anyagi javakra alapozott gazdaság összeomlásával Amerika csillaga is lehanyatlik. Ennél különben már az a variáció is valószínűbbnek tűnik, mely az információtechnikai hatalmára, s nem a hazai össztermékre, vagy ipari termelékenységére támaszkodó új nagyhatalom kialakulását tételezi.

Létezik-e a kereskedelemnél eredendően globalizálóbb hatású folyamat; a nemzeti sorssal szemben a kapitalizmusnál közönbösebb ideológia; a piacnál nagyralátóbb vállalkozás? Az óriáscégek több szempontból is sokszor fontosabb szerepet játszanak a nemzetközi ügyek intézésében, mint az egyes nemzetek vagy nemzetiségek. Multinacionálisként emlegetjük ezeket a vállalatokat, holott helyesebb volna "posztnacionálist" vagy "antinacionálist" mondanunk. Hiszen elutasítják a határoknak vagy a provincializmusnak még a gondoltát is. Egyáltalán bárminek, ami akár idő, akár tér tekintetében gátat szabna működésüknek. "A Reebok világában nincsenek határok" – hirdeti a sportcipő-gyártó cég szlogenje.

Az USA-ban egy protekcionalizmust támogató, népszerű matricán a következő mondatot olvashatjuk: "Az igazi amerikai amerikait vesz." S nagyon sokan úgy vélik, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (NAFTA) sérti az amerikai munkások érdekeit. Na de melyik autó a legamerikaibb? Talán a Chevy, amit más országokból importált alkatrészekből szerelnek össze Mexikóban, hogy aztán onnan exportálják az Államokba, ahol a fogyasztók azt hihetik, valóban amerikai kocsit vesznek? Vagy esetleg a Ford, ami Németországban török munkaerővel készül, és Nigériába exportálják? A világpiacon már sem a tőke, sem a munkaerő, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó tényező. A tálalás a döntő. Az, hogy az információ, a kommunikáció és az adminisztráció – az új gazdaság valódi irányadói – miként manipulálják ezt a három elemet.

Ezek az inkább virtuális, mint kézzelfogható gazdasági irányítók ellenszegülnek a "minimális állami beavatkozás" ideológiájától kikezdett kormányzati kontroll-szervek területi és fizikai rendszerezésének. Sok elemző már teljesen magától értetődőnek kezeli a virtuális vállalat koncepcióját, ami néhány évvel ezelőtt, mikor Robert Kuttner útjára indította, még kivételesnek számított. Kuttner találmánya egy olyan vállalat, mely nem egy kötött telephelyen, állandó csapattal működő konkrét entitás, hanem számítógépen, telefonon és faxon bonyolított időleges kapcsolatok állandó mozgásban lévő halmaza.

Az előbbi definíciót alapul véve: hogyan is lehetne összeegyeztetni a globalizációt a nemzeti, demokratikus önrendelkezés hagyományos koncepciójával? Egy bizonyos, a piac diktálta új kényszerek láthatatlanok, sőt, a választási és fogyasztói szabadság tetszetős retorikájától kísérve még kívánatosak is. "Mi megadjuk önnek a szabadságot – hirdeti egy sültkrumpligyártó cég reklámja az USA-beli Midwestben -, mert nálunk Ön választhatja a szószt!" Szabadságunk egyre inkább ilyen formát ölt: eldönthetjük, hogy milyen szósszal kérjük az egyetlen létező fogást.

A 60-as években Herbert Marcuse megjósolta a személyiség redukálódását: elég némi konformizmus, terror helyett technológiai uralom, s a civilizáció máris kizárólag "egydimenziós embereket" termel. Ám akkoriban a marcusei dialektikának egy másik oldala – a tiltakozás lehetősége (capacité de contestation) – került előtérbe, s előbbi próféciája túlzónak tűnt. S még ha érzékelte is az ipari kultúra egységesítő, sőt totalitárius irányzatainak erősödését, bízott abban, hogy majd lazul a szorítás.

Marcuse félelmei ma megint aktuálisak, hiszen a piac rendkívül ügyesen olvasztja magába a különbségeket és a tiltakozásokat, és keni el, információ és tálalása közti csúsztatásokkal, az ideológiai ellentéteket. A világméretűvé duzzadt fogyasztási láz olyan társadalommal fenyeget, melyben a vásárlás lenne az egyetlen emberi aktivitás, s következésképpen az embei lényeg meghatározója. Az üzletházak szerkezetében, ahol a közös tereket kiszorítják a kereskedelem ösztönzésére kialakított irodák, az egyén egydimenziójúsága kitapintható, térbeli formát nyer. Ezek a centerek Privatópia megtestesítői. A közönséges, soknemzetiségű és veszélyes tömegek számára elérhetetlen városé, a nyugalom és a biztonság szigorúan őrzött univerzumáé.

A piac tömjénezői rendszerint úgy tekintik ezt a kritikát, mint ráadást Herbert Marcusénak, az ő szemükben egyébként lila gőzös próféciáira. Sokan támogatják azt az elképzelést, mely szerint a fogyasztói társadalom, még ha ízlésromboló is, a választási lehetőségek megsokszorozásával megteremti a fogyasztói demokráciát. Ám a piac világában köttetett kapcsolatok nem helyettesíthetik a társadalmiakat. Nem magával a kapitalizmussal van probléma, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a kapitalizmus önmagában is választ adhat minden emberi szükségletre, s megoldást kínálhat az összes problémára. S ugyanúgy, mint régen, amikor bizonyos haladó gondolkodók azt hitték, hogy egy paternalista kormányzat minden gondot képes lenne megoldani, most az anti-etatista konzervatívok erősen kételkednek nem csak abban, hogy az állam bármit is megoldana, de abban is, hogy a piac sikert arathat ott, ahol az állam előzőleg megbukott.

Végzetesen összemosódott két állítás: az a józan és szélesen megalapozott tétel, mely szerint a gazdasági termelékenységnek és a tőkefelhalmozódásnak nincs jobb eszköze, mint az óvatosan szabályozott piac, keveredik azzal a zavaros kijelentéssel, hogy csak egy teljesen szabályozatlan piac képes kitermelni és szétosztani mindazt, amihez ragaszkodunk. A tartós fogyasztási cikkektől kezdve a szellemi értékekig, a tőkeújratermeléstől a társadalmi igazságosságig, a jelenlegi rentabilitástól a jövő századoknak megőrzött környezetig, Disneylandtől a magas kultúráig, a személyes boldogulástól a közjóig. Ez az elképzelés egyeseket arra indít, hogy olyan tisztán közhasznú egységeket, mint az oktatás, a kultúra, a teljes foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás vagy a természetes élőhelyek védelme, a magánszektorba utaljanak.

Szabadságjogainkat és a közjót valójában csak az oly sokszor kikezdett állam garantálhatja. S ha felszámolják is az államot, azt nem a függetlenség érdekében teszik, hanem, hogy a világcégek és a fogyasztói materializmus jármába kényszerítsék a polgárt. Ezt az evidenciát olyan amerikai konzervatívok is elfogadják, mint M. William Benett vagy Patrick Buchanan. A piac nem arra van, hogy véghezvigye, ami a demokratikus közösségek feladata lenne. Ám lehetővé teszi számunkra, hogy mint fogyasztók megmondjuk a gyártóknak, hogy mit is akarunk. Vagy sokkal inkább a gyártóknak ad lehetőséget arra, hogy reklámokon keresztül és a kulturális befolyás útján megmondják nekünk, hogy mi mit szeretnénk. Mindenképpen gátolják a polgári eszmecserét, megakadályozák, hogy megvitassuk a fogyasztóként hozott személyes döntéseink társadalmi következményeit. Mint fogyasztó akarhat az ember egy 220 km/h végsebességű autót, de polgárként biztos, hogy a sebességkorlátozás mellett teszi le a voksát, ami egyfelől üzemanyagot takarít meg, másfelől garantálja a közúti biztonságot.

Egy piac mindig inkább egyezményes, mint közösségi. Az egyén egóját mindenben kiszolgálja, ám az általános jólét iránti vágyakat már nem elégíti ki. Tartós fogyasztási cikkeket és tűnékeny álmokat kínál, s nem teremt közösségi összetartást, öntudatot. Ezért szerveződnek olyan identitásformáló, nem demokratikus közösségek, mint a klánok és szövetségek. Ha nem tudunk a demokratikus közössségek számára lehetőséget biztosítani arra, hogy összetartozási igényüket kifejezésre juttassák, az így keletkező vákuumot a szabadság és az egyenlőség rovására a nem demokratikus közösségek fogják kitölteni. A lakószövetségek helyét gengszterek veszik át, az önkéntes csoportosulásokét pedig maffiák.

Azoknak, akiknek megvannak a megfelelő eszközeik, a piac biztosítja a kívánt javakat, de a vágyott életformát már nem. Néhányaknak gazdagság jut, a legtöbbeknek kilátástalanság; méltóság pedig senkinek. Az a közel huszonhatezer nemzetközi és nem állami szervezet egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy felvehesse a harcot a McVilág ötszáz legnagyobb multinacionális cégével szemben. Az ötszázas listát egyébként az amerikai Fortune magazin közölte. Ugyan mit ér a Pentagon Disneylandhez képest? A Pentagon egyetlen amerikai katona életét sem merné kockára tenni, míg a Disney cég üzleti bátorsága nem ismer határokat: Floridában, Celebration-ben egy villaparkot hozott létre; New Yorkban megszerezte és rendbehozatta a Times Square-t, valamint kísérletet tett a Függetlenségi Háború eredeti hadszíntereinek rekonstruálására, mondván, "azok a területek úgyis kihasználatlanok".

Vajon eredményesebben gondoskodik a United States Information Agency (USIA) az USA dicsőségéről, mint Hollywood? S mennyit nyom a latban az ázsiai válsággal küszködő ENSZ, vagy akár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a tőzsde 1500 milliárd dolláros napi forgalmával szemben?

A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő – amint azt Henry Ford felfedezte – tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.

A privatizációval foglalkozó ügyvédek váltig állítják, hogy a piac, lényegéből adódóan, demokratikus. Ismét összetévesztik a fogyasztóként hozott személyes döntéseket az állampolgárként hozottakkal. A 27 féle aszpirin közti választás nem hasonlítható össze egy általános társadalombiztosítási rendszer megszavazásával. Viszont a fogyasztói autonómia rendszeres hangoztatása kedvez a termelőknek, igen népszerű diskurzusra ad lehetőséget: Nem tetszik az egyhangú hamburgerkultúra? Ne a termelőket hibáztassa, hanem a fogyasztókat!

Mintha az a 200 milliárd dollár, amit az USA-ban évente reklámra költenek, csak dekorációra menne el! Mintha a fogyasztói igények a semmiből születnének! Mintha azokat a szükségleteket és vágyakat, amelyekből a piac táplálkozik, nem maga a piac alakítaná és generálná! Mintha nem a New Yorker-ben nemrégiben közölt esszé után "vásárlás- tudományként" emlegetett tevékenység lenne a fogyasztói ipar tanácsadóinak egyik legjövedelmezőbb profilja! Azt tanítják a kiskereskedőknek, hogy miként lehet ügyesen elhelyezni az árut, és üzletükben vásárlásra ösztönző légkört teremteni.

A hagyományos piacok telítődése és az árutúltermelés folytán a kapitalizmus már nem engedheti meg magának, hogy kizárólag valós fogyasztói igényekre termeljen. Az igényeket mesterségesen, ösztönzéssel, tálalással, reklámmal vagy kulturális befolyásolással gerjesztik, hogy felszívják az árukínálatot. Míg a hagyományos gazdaság a testet célozta meg, addig a virtuális szolgáltatások új gazdasága az elmét és a lelket veszi célba. "Nem akarom, hogy a vevőknek az a benyomásuk legyen, hogy egy ruhaüzletben kóvályognak – magyarázza Dona Karen divattervező -; azt szeretném, hogy úgy érezzék, mintha egy teljesen új közegben mozognának, mintha kivonnám őket a mindennapi létükből, hogy eddig teljesen ismeretlen élményekkel találkozanak, melyeknek semmi közük az öltözködéshez, de saját egyéni identitásukat juttatja kifejezésre."

Az amerikai termékek világméretű keresletéhez az igényeket is hasonló mértékben kell gerjeszteni. A nagynevű cégek – Coca-Cola, Marlboro, Nike, Hershey, Levi’s, Pepsi, Wrigley vagy McDonald’s – mikor amerikai termékeket adnak el, magát Amerikát adják el. Eladják kultúráját, annyiszor hangoztatott gazdagságát, képzeletvilágát, sőt, még a lelkét is. A marketing árucikkeket és szimbólumokat egyaránt érint; nem termékeket kíván eladni, hanem életstílusokat és sablonokat. A vagyonos városi, a kemény cow-boy, a hollywoodi csillag életét, vagy a végtelen Édenkert, a szociális érzékenység, a "political correct", a meghódított üzleti világ sablonjait kínálja. Ez utóbbiba nem egyszer belevegyülnek – groteszk módon – a fekete gettók életképei. Ám az itt megjelenített feketék amolyan nemtörődöm repper-félék, vagy a Michel Jordan típusból valók, de semmiképpen sem a szociális segélyből élő börtöntöltelék fajta.

A Coca-Colának nem sok esélye van a teaivó nemzeteknél: Ázsiában az atlantai vállalat hadat üzent a bennszülött teakultúrának. A mediterrán országokban megszokott kényelmes, otthon elköltött ebéd nagyban gátolja a gyorséttermek térhódítását. Ám azok a láncolatok, melyek itt gyökeret eresztettek, csakúgy, mint a hollywoodi akciófilmek, alapjaiban rengetik meg a családi értékeket. A hamburger-kultúrákban a munka az első, az emberi kapcsolatok csak aztán következnek, a gyors átlép a lassún, és az egyszerű győz az összetett felett.

De hasonlóképp fékezi a hatékony tömegközlekedés az autópiacot, s következésképpen jelentős károkat okoz az acéliparnak, továbbá a cement-, a gumi-, és a petróleumgyártásnak. A hagyományos mezőgazdasági életmód (hajnali kelés, munka a mezőn reggeltől estig, lefekvés szürkületkor) nehezen egyeztethető össze a tv-nézési szokásokkal. Azok, akik nem nézik a tv sportközvetítéseit, nemigen vesznek edzőcipőt. A mértékletesség morális logikája, ami keresztények, hithű muzulmánok és laikus aszkéták számára egyaránt kedves, ütközik a piac fogyasztói logikájával. A cigarettagyártók pedig kénytelenek célba venni a fiatalokat, mert termékeik folyamatosan megtizedelik a régebbi fogyasztókat.

A technikai kütyük, melyek azt ígérik, hogy "kiszabadítanak" minket az irodából, valójában egy folyamatosan duzzadó munkaburokba zárnak. Az autonómia címén a faxok, a mobilok és a különféle modemek kezünk-lábunk megkötözve kiszolgáltatnak minket a "bárhol, bármikor végezhető" munka elektronikus csápjainak. A sétálómagnó munkahelyi vagy szabadidős zenehallgatásra való; azután arra ösztönöz, hogy rendszeres, a nap 24 óráját kitöltő kazettákat vegyünk. A dzsoggingolás is egy sor új termék – sportkazetták, sportcipő – megvásárlására késztet. De fordítva is igaz, a sportcipők rengeteg kazettát és walkmant adnak el.

A piaci öntörvényűség McVilág-i univerzumában a nagyvállalatok vezetői nem ítéltettek talán eleve a felelőtlen polgár szerepére? S az eddig részidős polgárnak végképp teljes fogyasztói munkakört kell vállalnia ahhoz, hogy minden eladható legyen? A régi belvárosok és üzleti negyedek, ahol még sokfajta tevékenységet folytattak, most kihaltak, a tömbszerű, csak az eladásra koncentráló üzletkomplexumok viszont dugig vannak. Ezek a centerek és plázák pedig mindent elkövetnek, hogy saját profitéhségükhöz mért új emberfajtát kreáljanak.

A McVilág egyre szélesedő univerzumának fővárosai és szórakoztató centrumai az üzletközpontok. Nem találunk bennük sem színházat, sem gyermekellátót, sem egy nyugodt helyet, ahol megszólíthatnánk a járókelőket, sem vallási kegyhelyet, sem egy polgármesteri hivatalt, mezőgazdasági szövetkezetet, vagy iskolát… Nincs ott más, csak üzletek hosszú sora, s mindegyik arra tör, hogy megfosszon minket identitásunktól, hogy semmi ne maradjon belőlünk, csak a fogyasztó; azt követelik, hogy mondjunk le polgári mivoltunktól, hogy minél jobban kiélvezhessük a vásárolgatás magányos örömeit.

Létezik egy tévhit, még a fogyasztói autonómiát érintőnél is régibb és szilárdabb, mely szerint a piac demokratikus, és még maguknál a fogyasztóknál is szabadabb. Pedig a nagyából lojális kapitalista konkurrencia is csak a keynesi politikát folytató demokratikus kormányzatok őrködésével tudott kibontakozni. Az önmagának kiszolgáltatott piac képtelen hasonló eredményt elérni. Ami annyit tesz, hogy a konkurens piacok életképessége még sosem volt annyira veszélyeztetett, mint a dereguláció és az állami kivonulás jelenlegi szakaszában. S főként, mivel információ, szórakoztatás és telekommunikáció azonos gazdasági szektorban összpontosul. Az "információs szórakoztatás eme tv-szektorában" fúzió és monopólium szinte már kötelező.

A Walt Disney, miután megszelidítette az Oroszlánkirályt és birodalmához csatolta a Times Square-t, 19 milliárd dollárért visszavásárolta a Capital Cities/ABC-t, valamint megvette az Anheim Angeles base-ball-csapatát. Murdoch Ruppert és cége, a New Corporation, a Los Angeles Dodgers-t vásárolta meg, mintegy a tv-csatornát élénkítendő, továbbá megvette a Fox Televisiont is, hogy versenyben maradhasson az Atlanta Brave-es Ted Turnerrel (a Time Warner alelnöke) meg a Florida Marlins-os Wayne Huizingával (Block-Buster Video) szemben. De mire jó egy kommunikációs rendszer, vagy egy kábelcsatorna, ha az embernek nincs mit sugároznia?

"Szinergiaként" [energiaközpontosulás] emlegetik ennek a feltartóztathatatlan, vertikális integrációnak a rendezőelvét. "Monopólium", egy kis eufemizmussal. A McVilág-univerzum legtöbb konglomerátumnak mintájára a Disneynek sem csak stúdiói, szórakoztató parkjai meg sportcsapatai vannak, de tulajdonát képezi több kiadó, tv-csatorna, újság, sőt, új városok is… Egy vállalati vezető teljesen elámult a Disney üzleti stratégiáján, mert a cég az ABC visszavásárlásával már nem világ-, de univerzális méreteket öltött. Ugyanezt a stratégiát követi a Paramount is, amelynek pont azelőtt sikerült megszereznie a Simon and Schustert, a Madison Square Garden, a Knicks kosárlabdacsapat és a Rangers hokicsapat tulajdonosát, mielőtt őt magát is fölvásárolta a Viacom. A nagy halat megeszi a még nagyobb.

Egy hardvergyártónak érdemes szert tennie egy operációs rendszereket gyártó cégre. Akinek tv-állomásai vannak, az vegyen sugárzási jogot; Ted Turner is ezt tette, mikor megvette és kicsit kipofozta az MGM filmrepertoárját. De ugyanígy járt el Bill Gates is, a Microsoft tulajdonosa: megvette a múzeumoktól a gyűjtemények terjesztésének a jogát, ezek így elérhetők lesznek a Microsoft CD-ROM-jain.

Bill Gates, hogy a konkurens Networköt kiüsse a nyeregből, minden egyes Windows operációs rendszerrel felszerelt számítógépre, valamint a hálóra ingyen feltette saját navigátorát, az Explorert. Akciója olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még az igazságügyi hivatalt is felrázta szendergéséből, aki aztán kénytelen volt trösztellenes eljárást indítani. A Ruppert Murdoch féle New Corporation saját kiadóját (Harper Collins) használta fel arra, hogy fennhatóságát Kínára is kiterjessze. A Cristopher Pattennel, Hongkong ex-kormányzójával kötött megállapodást végül semmisnek nyilvánították, azzal az indoklással, hogy a szerződés Kínára nézve túlságosan diszkriminatív. A McVilág-univerzumban az értékek és a választási szabadság pluralizmusának eszméjét rendre legyőzi a praktikum.

Volt idő, mikor állam és piac pólusai között még létezett egy középső, de mindenképpen létfontosságú út. Kezdetben a civil társadalom volt az amerikai polgári céltudatosság és a demokratikus erők bázisa. Sok jelentős vívmánya közül az egyik az volt, hogy megosztotta az állammal a köz dolgai iránti felelősséget, valamint hogy közösen ügyeltek az általános érdekek, illetve a közjó tiszteletben tartására. A civil társadalom közvetítő szerepet tölthetne be állam és magánszektor között. Összekapcsolhatná egy magába zárkózó törzs féltékenyen őrzött, s a magára hagyott fogyasztó egyre elmosódottabb identitását. Híd lehetne a dzsihád és a hamburger-kultúra között. Mivel állam és piac között nem létezhet középút, fogyasztóként még talán elvegetálunk valameddig, de az állampolgárnak nincs esélye a túlélésre.

(Fordította: Mihályi Patricia)

A kialakult világrendben defenzívába szorultak mindazok a jogok és igények, amelyek a felvilágosodás kora óta az európai progresszió céljait képezik. A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása egyebek között feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szféra uralma alá került területeket.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány második fejezetének (Proletárok és kommunisták) végén tíz olyan "rendszabály" foganatosítását javasolja, "amelyek… a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon". Ezek a földtulajdon kisajátításától a gyermekek gyári munkájának megszüntetéséig és a nevelésnek az anyagi termeléssel való egyesítéséig terjednek. A tíz rendszabály célja – ami hallgatólagos utalás a Tízparancsolatra -, "hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét", s "hogy az állam… kezében centralizáljon minden termelési szerszámot". Mindezt az első időkben "zsarnoki beavatkozások" útján gondolják megvalósítani.

Noha magától éretődően eltérő keretek között, a nemzetközi pénztőke – a globalizáció motorja – napjainkban éppolyan megkerülhetetlenül uralja a gazdaságot, mint azt a múlt század közepén a "burzsoázia" tette. A kommunizmusra hivatkozó rendszerek csődje mégis minden "zsarnoki beavatkozásra" épülő, az állam által irányított társadalmi átalakulást hiteltelenít.

Fizikai vagy lelki elnyomás, éhínség, munkanélküliség és nyomor: az emberszázmilliók által elszenvedett s további százmilliókat fenyegető erőszak különféle megjelenési formáira ma csak a békés véleménynyilvánítás, a törvényes szavazás és a jogrend számít az egyedül helyes reakciónak. Még akkor is, ha ez viszonzás nélkül marad. Chilében például (1970 és 1973 között), amikor az uralkodó osztályok erőszakkal, sőt a terror eszközével harcoltak a különben demokratikus keretek között megválasztott kormányprogram végrehajtásával szemben, a nép kitartott a törvényesség mellett. Súlyos árat fizetett ezért: majd’ két évtizednyi diktatórikus kormányzat lett a bére.

Ha ma valaki a Kiáltványban meghirdetett intézkedések "aktualizálására" vállalkozna, csupán egy igen egyszerű elvet kellene követnie. Nevezzük ezt "az állampolgári érdekek elsőbbsége" elvének. A pénz és a piac mindent elborító, öngyilkos áradatával szemben ma egyre nagyobb szükség mutatkozik a társadalmak emberiességi deficitjének kiegyenlítésére. Arra, hogy az embert visszahelyezzük a politika: a stratégiai célok és döntések centrumába. S az emberen itt nem a részvénytulajdonost, a járadékost, a fogyasztót vagy az adófizetőt értjük, akinek csak az itt és most számít. Nem, nem ezeket, hanem az emberi lényt, az embertársaival szolidáris állampolgárt. Azt, aki nem csupán saját szűkebb vagy tágabb – helyi és nemzeti – közösségével vállal szolidaritást, hanem az emberi közösség egészével, sőt, ezen túlmenően, az eljövendő generációkért is felelősséget érez. Ennek eléréséhez szakítani kellene a világ mostani hatalmasságainak gyakorlatával és "értékrendjével", valamint radikális döntések meghozatalára lenne szükség. Álljon most itt ezekből a "rendszabályokból" tíz, csak hogy hűek legyünk a játékszabályokhoz.

Nem lehet egy merőben új világról a régi fogalmak és kategóriák szerint gondolkodni. Világítsunk rá először is a közgazdasági retorikát alkotó fogalmak viszonylagos és nem egyszer abszurd természetére! Ilyen például a munkanélküliség százalékaránya, amelyet más tényezőktől – így a népességnövekedéstől, az elítélteknek az aktív lakossághoz viszonyított arányától (ami az Egyesült Államokban közel 2%-ot tesz ki), a részleges foglalkoztatottság jelenségétől, a nők munkavállalási lehetőségeitől, a bérszínvonaltól stb. – elszigetelten s országonként különböző számítások szerint közölnek. Ez minden összehasonlítást megnehezít, s bármiféle modellalkotást kockázatossá tesz. De ugyanez igaz a bruttó hazai össztermékre is. A közúti balestek és a velük kapcsolatos árbevételek (Franciaországban évi 100 millió frank) igencsak "megdobják" a GDP-t, míg – mondjuk – a kerékpárközlekedésre való áttérés éppenhogy csökkenti azt! "Termelékenység", "gazdagság", "szabadkereskedelem", "versenyképesség": gyanítható, hogy ezek a terminusok is egytől-egyig hasonló félrevezető torzítást takarnak.

Helyettük olyan új értékmérő fogalmakra lenne szükség, mint amilyen az ENSZ Fejlesztési Programja által megalkotott emberközpontú fejlődés kategóriája. El lehetne különíteni például az elsődleges (emberi és természeti) erőforrásokat, a belőlük származtatott, a meglétüket feltételező erőforrásoktól. Avagy ki kellene alakítani egyfajta "rombolási indexet": azaz a deficitoldalon feltüntetni mindazt, ami ugyan része a GDP-nek, de a környezetre és a lakosságra nézve pusztító hatású (balesetek, környezetszennyezés stb.), a pozitív oldalon pedig megjelölni a megelőzésnek köszönhető megtakarításokat. Röviden: új típusú, terminológiájában is rendhagyó közgazdaságtanra lenne szükség, amelyben a szavaknak jelentésük van, s amely az emberi lényeket nem egyszerű számadatként kezeli. Sürgős és hatalmas munka ez, mely olyan közgazdászokra vár, akik nem ragadtak bele a liberális konformizmus csirizébe.

A tömegeket vonzó nagy televíziós és rádiós magáncsatornák világszerte ipari és pénzügyi óriáscsoportok kezében vannak. Számukra egy-egy médium birtoklása hatalmi eszköz a piacért folyó küzdelemben. Bizonyítja ezt a francia példa, többek között a TFI, az M6 és az Europe 1 helyzete. A "piaci zsurnalizmus" is ennek a kártékony gyakorlatnak a spontán vagy kényszerű alkalmazása.

Minthogy ugyanezek a nagy vállalati csoportok egymással versengve hirdetik, mennyire fontosnak tartják a szabad információáramlást, ideje, hogy a jogalkotó végre szavukon fogja őket, s megteremtse a "szerkesztői szentség" törvényes és kötelező érvényű kereteit, jogi és pénzügyi értelemben egyaránt. Minden (a híradóban, a magazinokban megjelenő) információ tartozzon az újságíró kizárólagos felelősségi körébe, amellyel ilyenformán a közönségnek valóban elszámolással tartozik. A kereskedelmi műsorok készítői pedig – akiket normál körülmények között csupán részvényeseik vonhatnak felelősségre -, felügyeljék azokat a "programokat", amelyek segítségével nézőiket és hallgatóikat eladhatják hirdetőiknek.

Tegyük hozzá: az érintett médiumok részvényeinek az efféle rendszabályok életbe léptetésével kiváltott (estleges) csökkenése pontosan lemérhetővé tenné, milyen mértékűnek értékeli egyáltalán a tőzsdepiac azt a politikai befolyást, amelyet a Bouygues, a CGE vagy a Matra-Hachette élvez az általuk ellenőrzött tévé- és rádió-hírműsorokon keresztül. A rádióhallgató és tévénéző közönségnek ugyancsak alá kellene vetnie magát e szabályoknak, illetve megfelelő formában, ezt kellene tennie a szerkesztőik által nem kontrollált sajtóorgánumoknak is. Az úgynevezett vélemény-újságírás külön szabályozás alá esne.

Az információáramlás és a kommunikáció robbanásszerűen fejlődő új technológiáinak köszönhetően – amelynek jelképe az Internet – a legjobb úton haladunk egy olyan "információs társadalom" felé, amely szinte kizárólag a kereskedelmet, a multik érdekeit és az amerikai hegemóniát szolgálja. Az állampolgárnak itt helye nincs. Ám ezek a technológiák, amelyek behálózzák az emberi tevékenység legtöbb területét, korántsem ártalmatlanok: meghatározzák a tanulás, a gondolkodás, a termelés, a csere, a döntéshozatal és a világban való eligazodás mikéntjeit. E technológiák elsajátítását az közhatalom köteles lenne beilleszteni a társadalom egészének állampolgári nevelésébe. S ennek érdekében anyagi áldozatvállalásra szorítani az informatikai szektor vállalatait, nem pedig tálcán felkínálni számukra a közoktatás intézményrendszerét. Vajon lassúbb lenne-e így a multimédia terjedése, "lemaradnánk"-e valamiről, valamihez képest ? Nem kerget a tatár. Az egyedüli valóban sürgető tényező: az állampolgárok felkészítése a demokratikus működés ezen új eszközeinek használatára.

Az információipari robbanás mind több termék és szolgáltatás előállítását teszi lehetővé, mind kevesebb emberi erőforrás felhasználásával. Aminek jó hírnek, vívmánynak kellene lennie, legtöbször ürügyként szolgál egész társadalmi csoportok mellőzéséhez. Meg kell fordítani hát a "re-engineering" logikáját, hogy az állampolgárok érdekeit szolgálja. Először is azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy milyen társadalmat akarunk, s azután felépítéséhez fel kell használni a számtalan eszközök valamelyikét, elsősorban a politikai és technológiai eszközöket. Igen, immár megvan a pénzügyi és a műszaki lehetősége annak, hogy megfelelő mértékű jövedelem garantálásával és a legalapvetőbb szociális juttatásokkal mindenki számára biztosítva legyen a minimális személyes biztonság, függetlenül attól, van-e állása vagy sem. Ez a munkalehetőségek és a bérek újraosztását kívánja, olyan plurális gazdaságot, ahol a piac a mozgástérnek csak egy részét fedi le, ahol létezik szolidáris szektor, s mind több és több szabadidő áll rendelkezésre. Hasonló javaslatok már többször napvilágot láttak. Megvalósításukhoz azonban most, amikor talán még nem késő, amikor a marginalizáció és társadalmi kirekesztés folyamatai még nem lépték át a visszafordíthatatlansági küszöböt, hiányzik a kellő a politikai akarat. Pedig aminek ma érvényt szereznek Északon, az holnaptól az egész világon elterjedhet.

A pénzügyi globalizáció nem csupán nem ténylegesen világméretű, de ráadásul a Föld érintett térségeiben hatalmas társadalmi és ökológiai károkat okoz: Kelet-Ázsia a szomorú példa rá. Nincs ebben persze semmi meglepő. Hiszen volt-e valaha is más célja a tőkének, mint a lehető leggyorsabb megtérülés? Törődött-e bármikor egy fikarcnyit is azzal, hogy mi történik a rendszerint időleges befektetési terület népességével vagy az ottani természeti környezettel? A gazdag Észak által felkínált "fejlődési" modell ökológiai szempontból elviselhetetlennek bizonyul.

Biztosítani kell Dél érdekeit is, azaz véget kell vetni a szerkezetátalakítási programoknak, el kell engedni az államadósságok jelentős részét, növelni kell a fejlesztési segélyeket, amelyek pillanatnyilag zuhanó ágban vannak, és a közös fejlődésen keresztül elő kell mozdítani az önmagukra összpontosító vagy legalábbis nem túlságosan nyitott gazdasági rendszerek fejlődését. Csak ezek a lépések garantálhatják az egészséges növekedést s biztosíthatják az élelmezés biztonságát. Hatalmas arányú beruházásokra van szükség az iskolák, lakások és egészségügyi központok létesítéséhez. Ivóvízhez kell jutatni azt az egymilliárdnyi emberi lényt, aki jelenleg meg van fosztva az ivóvíztől.

Északnak el kell fogadnia saját zsákmányszerző életmódjának megkérdőjelezését, főleg ami az energiaforrásokat illeti, a világméretű egyensúlyteremtés érdekében pedig meg kell mozgatnia minden köz- és magánforrást. Itt kiváltképp a high-tech-őrületbe ölt dollármilliádokra kell gondolnunk. A szociális háló nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre. Véges világunkban ez a háló csak határokon átívelő lehet. Mert ha nem ilyen, akkor felesleges is lesz megpróbálni ellenállni a destabilizáció erőinek (tömeges elvándorlás, fundamentalizmus), amelyek számára az északi egoizmus majd úgyis kitapossa az utat.

Mivel az állampolgár demokratikus jogainak összességét – ha egyáltalán rendelkezik ilyen jogokkal – kizárólag nemzeti kereteken belül tudja gyakorolni, a megoldásra váró problémák s a mögöttük álló főbb tényezők (pénzpiacok, transznacionális vállalatok, maffiák) globálissá válása átfogó, világméretű rendezést kíván. Elvben ez a nemzetközi szervezetek és kormányközi intézmények feladata lenne, amelyeknek érdekérvényesítő képességét meg kell erősíteni. Ha pedig az Egyesült Államok, amely mellesleg nem fizet az ENSZ-nek, a multilaterális struktúrák ellehetetlenítésére törekszik, hogy a kétoldalú formákat helyezze előtérbe – amelyekben ő diktálhat -, ez a világ többi országa számára legalább lehetővé tenné egy Amerika-mentes szervezet kidolgozásának tervét. Miért is ne követelhetné egy európai vagy ázsiai kormány, hogy az ENSZ helyezze át székhelyét New Yorkból máshová, vagy hogy a Világbank és az IMF (feltéve, hogy egyáltalán szükség van rájuk) költözzön el Washingtonból?

Ezek a nemzetközi szuperstruktúrák azonban – hasonló léptékű közösségi tér hiányában – kényszerűen megragadnak az oligarchia és bürokrácia szintjén. Ezért minden olyan eljárás és eszköz, amely a határokon átívelő kapcsolatok kialakítását vagy megszilárdítását szolgálja, s amely hozzájárul a földgolyó-méretekben való gondolkodás megszületéséhez, üdvözlendő: egyesületi, szakszervezeti, vallási, sport- vagy kulturális hálózatok; humanitárius vagy más civil szerveződések (NGO-k); a nyelvi közösséget (francia, spanyol, portugál) előtérbe helyező kezdeményezések; a szolidaritás-elvű vagy alternatív gazdaság, illetve az egyenlő előnyöket biztosító kereskedelem érdekében létrehozott társulások – a felsorolást a végtelenségig folytathatnák.

Anélkül, hogy idealizálni akarnánk a sokszor nem igazán demokratikusan működő egyesületeket, vagy hogy olyasfajta reprezentativitást tulajdonítanánk nekik, mint amilyet csakis az általános választójog biztosíthat, az efféle szervezetek nagy számú jelenléte, véleményünk szerint, a közösségi világtér létrejöttének elsődleges, mindennél fontosabb feltétele. E szervezetek ugyanis a nyomásgyakorlás és a tudatosítás eszközei lehetnek a kormányokkal és a kormányok alkotta nemzetközi szervezetekkel szemben.

A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szférával szemben előzőleg elveszített területeket. A szóba jöhető módszerek némelyike közismert: a tőke, a pénzbevételek és a valutapiaci tranzakciók jelentős mértékű megadóztatása (Tobin-adó); az állami és állami feldatokat ellátó vállatok számára a folyószámla-nyitás megtiltása olyan bankoknál, amelyek valamelyik adóparadicsomban működtetnek fiókintézményeket. Az ilyen bankok listáját rendszeresen és széles körben nyilvánosságra kelle hozni. Hasonló céllal nemzetközi kampányt kell indítani a magánkézben lévő vállalatok részvényesei körében is. Követelni kell a banktitok feloldását elsősorban Svájcban és Luxemburgban. El kell vetni a juttatásos alapon működő nyugdíjrendszer magánnyugdíjpénztárral való felváltását. Mindezeknek a kérdéseknek a kidolgozása lesz egy hamarosan megalakuló nemzetközi szervezet, az Attac (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – Akció az állampolgárok segélyezését célzó Tobin-adó bevezetésére) feladata.

A rosszemlékű AMI-tervezet (Accord multilatéral sur l’investissement – Multilaterális Beruházási Egyezmény), a "tőke egyetemes jogainak nyilatkozata", megmutatta, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai – a befektetők vége-hossza nincs ígérgetéseinek engedve – mennyire készek lemondani a közjó védelméről. A közvélemény nyomása azonban – a francia kormány emiatt volt kénytelen valamelyest visszatáncolni – egy pillanatra sem lanyhulhat, még akkor sem, ha az egyezmény aláírását elhalasztották. Itt lenne a megfelelő alkalom egy valódi AMI-projekt beindítására, amely ezúttal a befektetéseknek helyet adó ország polgárainak jogaira s a befektetők kötelezettségeire épülne. Ezek a következők: feltétel nélkül tiszteletben kell tartani a mai és a jövőbeli társadalmi-környezeti normákat; a beruházóknak kötelezniük kell magukat a hozzáadott érték bizonyos hányadának helyi felhasználására, a megtermelt javak egy részének régión belüli értékesítésére, valamint a profit részleges visszaforgatására; vállalniuk kell, hogy az állami kölcsönöket kamatostúl visszafizetik, valamint, hogy delokalizáció esetén nagy összegű bírságot fizetnek.

A fékevesztett szabadkereskedelem avagy a szabadjára engedett üzletelés – a bérek állandó lefaragásával és a környezet elpusztításával – a társadalom széteséséhez vezet. A szabályoknak azonosaknak lenniük nemzeti és regionális szinten egyaránt: helyi termelés és helyi fogyasztás, export és import csak kivételes esetekben. Természetesen szó sincs autark gazdasági rendszerről. Csupán arról, hogy a szervezeti egységek (országok vagy országcsoportok) stabilitását, fejlődésük demokratikus irányítását, szociális – egészségügyi, oktatási, nyugdíj- stb. – rendszerük védelmét nem lehet más módon biztosítani. A különféle termékek és szolgáltatások importjával sérülnek a gyártó és a vásárló ország szociális és környezeti normái, s az áruk szállítása még szennyeződést is okoz; az így felmerülő költségek egy részét, változó mértékben, a határt átlépő árukra kellene terhelni.

Az importból befolyt összeg nem feltétlenül maradna a célországban, illetve régióban, hanem – pontosan ma még meg nem határozott módozatokkal – visszaszállna a terméket előállító országra, ahol oktatási, kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Ezt az összeget pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek zsebelik be. Első ránézésre feltűnik, hogy ezek a szabályok a Kereskedelmi Világszövetség újjászervezését teszik szükségessé, méghozzá az annak mostani alapszabályában foglaltakkal ellentétes elvek szerint.

Egy megújult Európai Unió rendelkezik az ezeknek a rendszabályoknak a megvalósításához szükséges hatalommal és legitimitással. Pillanatnyilag mégsem ebben az irányban halad. Bár a közelmúltban visszautasították az amerikai érdekek érvényesítését, s felhagytak, szerencsére, az Új Transzatlanti Piac kialakításának tervével, nincs, ami igazán gátat szabna a liberalizmusnak, a szabadkereskedelemnek s a pénztőke uralmának.

Egy olyan kormányzatnak, amely megfelelő történelmi rálátással rendelkezik, s amely tisztában van azzal is, miféle nemzeti és kontinentális tétek forognak kockán, nincs miért tartania egy átmeneti válságtól; nyugodtan síkra szállhat a közvélemény előtt az Európai Bizottság által szorgalmazott parttalan liberalizáció megfékezéséért és a közösségi vívmányok védelméért. Így feltárható lenne, hogy milyen Európát akarnak valójában a nemzetek, s azután a kellő ideig tartó, elmélyült viták nyomán ki lehetne dolgozni és a világ elé lehetne tárni egy, már a jövő századra érvényes civilzációs modellt. Olyan hatalmas köztestületeket lehetne így kialakítani, amelyek egy új kiáltvány, az állampolgári érdekek elsőbbségének kiáltványa szellemében sokkal többet tehetnének az európai közösségi tér megteremtéséért, mint amennyit eddig a több évtizednyi elhallgatás, és a kész tények politikája hozott…

(Fordította: Mihályi Patricia)

Jegyzet

¹ Szójáték: "ami" jelentése franciául "barát" (a ford.)

Gondolatok századunk első feléből – a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a pénzről, az üzletről, a közösségről, s e fogalmak alkalmazásának nehézségeiről. A szerző szerint a kapitalizmus lényege "nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje".

Felkértek, hogy tegyem közzé az egyéni tulajdonról szóló, kissé elnagyolt vázlatomat, amely valamikor egy hetilapban látott napvilágot, s amely arról az egyéni tulajdonról szólt, amely olyannyira elfelejtődött a magánvállalkozás körüli újságírói örvendezés közepette. Maga az a tény, hogy az újságírók éppen olyan keveset beszélnek az elsőről, mint amilyen sokat a másodikról, mintegy mutatója korunk erkölcsi hangvételének. A zsebtolvaj ugyanis magától értetődően bajnoka a magánvállalkozásnak, ám talán túlzás lenne azt állítani, hogy bajnoka az egyéni tulajdonnak. A kapitalizmus és az üzlet lényege – ahova a legutóbbi időkben jutottak – éppen az, hogy sokkal inkább az üzlet bővítését kellett prédikálni, mint az egyéni tulajdon védelmének fontosságát, és a sajtónak minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy a zsebtolvajt felruházza a kalózok némi erényével. A kommunizmus lényege ezzel szemben az, hogy azzal alakítják át a zsebtolvajt, hogy betiltják a zsebeket.

A zsebek és az egyéni tulajdon melletti érvek számomra nem csupán ésszerűbbeknek tűnnek, hanem méltóságteljesebbeknek is, mint az igazán szennyes individualizmuséi, amely a magánvállalkozásról beszél. A magánvállalkozás nem éppen a legnemesebb módja annak, hogy bizonyítsuk vele az egyik parancsolat igazságát, de volt idő, amikor legalább többé-kevésbé létezett. A manchesteri radikálisok meglehetősen nyers és kegyetlen fajtáját prédikálták a versenynek, de ők legalább azt tették, amit prédikáltak. Azok az újságok azonban, amelyek ma a magánvállalkozást dicsérik, pontosan az ellenkezőjét hirdetik mindannak, amit bárki gondolna vagy álmodna annak gyakorlati megvalósulásáról. Minden mai kereskedelmi és üzleti tevékenység a nagy egyesülések felé tart, amelyek többnyire imperialistábbak, személytelenebbek és nemzetek felettibbek, mint a legtöbb kommunista elképzelés az általános jólétről. Vagyis olyan dolgok felé, amelyek legalább annyira kollektívek, ám egyáltalán nem kollektivisták. Remekül lehet ismételgetni: "Mi lesz ebből a sok bolsevizmusból?" – csakhogy ugyanilyen fontos megkérdezni: "Mi lesz bolsevizmus nélkül?" A magától értetődő válasz ugyanis a monopólium. Ami azonban talán mégsem magánvállalkozás. Akkor már igazabb lenne a spanyol inkvizíciót magánbíráskodásnak nevezni. A monopólium se nem magán, se nem vállalkozás. Éppen azért létezik, hogy megakadályozza a magánvállalkozást. Márpedig a trösztöknek és monopóliumoknak ez a rendszere, amely az egyéni tulajdon tökéletes lerombolását jelenti képezi jelenlegi haladásunk lényegét, még ha egyetlen bolsevista sem lenne a földön.

Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a centralizáció gyógyszere a decentralizáció. Ez úgy hangzik, mint valami paradoxon. Nyilvánvalóan van valami fantasztikus és szemtelen abban az állításban, hogy ha a tőke túl sokká válik túl kevés ember kezében, akkor jogos dolog azt visszaszolgáltatni a többségnek. Ám a szocialisták még kevesebb ember kezébe adnák: politikusoknak, akik (legjobb tudomásunk szerint) a többség érdekében kezelnék azt.

Mielőtt a kedves olvasó elé tárnám a jelen értekezés sűrűjében foglaltakat, előre kell bocsátanom néhány meghatározást, meg kell világítanom néhány kifejezést, és részleteznem kell bizonyos feltételezéseket. Ahhoz, hogy mondanivalóm világosan érthető legyen, néhány definícióval, vagy legalábbis körülírással kell kezdenem.

A kapitalizmus például meglehetősen kellemetlen szó. Ugyanennyire kellemetlen dolog is. Miközben a dolgot, amiről beszélek, definiálhatónak találom, a szó maga meglehetősen alkalmatlan erre. Nyilvánvaló persze, hogy valamilyen szóra szükség van. Amikor "kapitalizmust" mondok, általában olyasmit értek rajta, amire igaz a következő megállapítás: "Az a gazdasági állapot, amelyben létezik a tőkéseknek egy jobbára felismerhető és viszonylag kicsi osztálya, amelynek kezében olyan mértékben koncentrálódott a tőke, hogy ez az állampolgárok túlnyomó többségét arra készteti, hogy munkabérért szolgáljanak nekik." A dolgoknak ez a speciális állapota lehetséges és létezik, és így szükség van valamilyen szóra, hogy megnevezzük, illetve valamilyen módszerre, hogy megvitassuk. A kapitalizmus szó azonban kétségtelenül rossz erre a célra, mert különböző emberek egészen különböző dolgokat értenek rajta. Úgy tűnik, vannak, akik egyszerűen az egyéni tulajdon rendszerének látják. Mások viszont abból indulnak ki, hogy minden olyan dolgot kapitalizmusnak kell tartanunk, amelyben a tőke használata megjelenik. Ha ezt szó szerint vesszük, a meghatározás túl tág és túl általános. Ha a kapitalizmus a tőke használata, akkor minden kapitalizmus. A bolsevizmus is kapitalizmus, az anarchista kommunizmus is kapitalizmus, és minden forradalmi eszme, akármilyen vad is, nem kevésbé kapitalizmus. Lenin és Trockij legalább annyira hittek abban, hogy a mai gazdasági műveletek szükségszerűen előidéznek valamit a holnapi gazdasági helyzetre vonatkozóan, mint Lloyd George és Thomas. Ebben a gazdasági értelemben azonban a kapitalizmus csupán ennyit jelent. Ebben az esetben a szó használhatatlan. Az, ahogy én használom, lehet hogy önkényes, de nem használhatatlan. Ha a kapitalizmus az egyéni tulajdon rendszerét jelenti, én kapitalista vagyok. Ha a kapitalizmus a tőke használatát jelenti, akkor mindenki kapitalista. De ha a kapitalizmus azt a speciális állapotot jelenti, amelyben a tőkét a többségnek munkabér formájában fizetik ki, akkor az valami kézzelfoghatót jelent, még ha valami mást kellene is jelentenie.

Amit kapitalizmusnak neveznek, sokkal inkább proletarizmusnak kellene nevezni. A lényege ugyanis nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje. Fiatal koromban hősies erőfeszítéssel próbálkoztam, ahogy jártam a világban, hogy mindig proletarizmust mondtam kapitalizmus helyett. Utam azonban csak a megpróbáltatások és a meg nem értés rögös útja volt. Azt tapasztaltam, hogy amikor Northumberland grófját proletarizmusa miatt bíráltam, szavaim nem találtak megértésre. Amikor azt mondtam, hogy gyakrabban értenék egyet a The Morning Posttal, ha nem lenne olyan sajnálatosan proletarista, úgy tűnt, hogy bizonyos akadályok keletkeztek, amelyek eltorlaszolták a tökéletes megértés útját. A létező kapitalizmus védelmére felhozott érveket azért hibáztatom – még ha szigorúan pontosak lennének is -, mert ez az érvelés az embereknek a munkabértől való függését védelmezi, vagyis azt, hogy a legtöbb embert tőke nélküli állapotban tartják. Nem tartozom azok közé a szőrszálhasogatók közé, akik előszeretettel fejtik ki szabatosan azt, hogy mit nem akarnak mondani, ahelyett, hogy kevésbé szabatosan elmondanák azt, amit akarnak. Nekem tökéletesen másodlagos a kifejezés a tárgyához képest. Nem sokat törődöm azzal, vajon megnevezhetek-e egy dolgot egy k-val kezdődő egyszerű, nyomtatott szóval mindaddig, amíg úgy látom, hogy az egy bizonyos dolog és nem valami más. Nincs ellenemre, hogy egy kifejezést éppen olyan önkényesen használjak, mint egy matematikai jelölést – mindaddig, amíg úgy is értik, mint egy matematikai jelölést. Nem esik nehezemre x-nek nevezni az egyéni tulajdont és y-nak a kapitalizmust, mindaddig, amíg senki nem gondolja szükségszerűnek azt az állítást, hogy x = y. Nincs ellenemre macskának nevezni a kapitalizmust és kutyának a disztributizmust mindaddig, amíg az emberek megértik, hogy ezek a dolgok épp eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy úgy marakodjanak egymással, mint kutya a macskával. A disztributizmus, vagyis a tőke széleskörűen kiegyenlített megosztásának javaslata ugyanaz marad, bárminek nevezzük, vagy bárminek nevezzük a jelenleg létező kirívó ellentétét. Amit állítunk, ugyanaz marad, akár azt mondjuk, hogy túl kevés kapitalizmus van az egyik értelemben, akár azt, hogy túl sok a másik értelemben. Valójában semmitmondó szőrszálhasogatás azt mondani, hogy a tőke használata maga a kapitalizmus. Akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden szociális dolog szocialista, hogy a társadalmat azonosíthatjuk egy társasági összejövetellel, vagy a köztulajdont egy közös pohárral. Sajnos azonban nem ez a helyzet.

Mindazonáltal meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a szocializmus meghatározása körül is. A szocializmus olyan rendszer, amely egy, a társadalmat testületileg képviselő csoportot tesz felelőssé minden gazdasági tevékenységért, illetve mindenért, ami az alapvető életfeltételeket meghatározza. Ha bármi fontosat eladnak, a kormányzat adja el, ha bármi fontos kapható, azt a kormányzat adja, sőt, ha bármi fontos dolog még megtűrhető, a kormányzaté a felelősség, hogy megtűrje azt. Mindez pont az ellentéte az anarchiának: inkább valami szélsőséges rajongás a hatalomért. Az értelem erkölcsi méltóságának túlértékelése, egy hihetetlenül bonyolult kollektív felelősség elfogadása. Ostobaság arra panaszkodniuk a szocialistáknak, hogy a szabadság lerombolásának nevezzük a rendszerüket. Ám majdnem ugyanilyen ostobaság, amikor a szocializmus ellenfelei arra panaszkodnak, hogy a bolsevik kormányzat természetellenes és brutális módon söpri el politikai ellenfeleit. A szocialista kormányzat egyike azoknak a kormányzati formáknak, amelyek természetüknél fogva nem tűrnek meg semmilyen valódi ellenzéket. Mivel a kormányzat hoz létre mindent, ostobaság számon kérni rajta, hogy nem hozta létre az ellenzéket.

Nem mehetünk oda egy szultánhoz ezzel a szemrehányással: "nem segítettél az öcsédnek, aki meg akart fosztani a hatalomtól, és el akarta foglalni a kalifátust". Nem mehetünk oda egy középkori királyhoz, mondván: "Felség! Adj mellém kétezer lándzsást és ezer íjászt, s én felkelést szítok ellened." Még kevésbé követelhetünk ilyesmit egy olyan kormányzattól, amelyik azt állítja, hogy ő hoz létre mindent, mert nem fog létrehozni semmi olyasmit, amivel le lehet rombolni azt, amit létrehozott. A lázadás és az ellenállás az egyéni tulajdontól és a szabadságtól függ. Ezeket pedig csak ott tűrhetik meg, ahol az uralkodó központi jogai mellett más jogok is gyökeret ereszthettek. Ezeket a jogokat olyan erkölcsi törvényeknek kell támogatniuk, amelyeket még egy uralkodó is vonakodna megszegni. Az állam kritikája csak ott létezhet, ahol a jogok egyfajta vallásos felfogása megvédi a jogot a saját íj és a saját lándzsa, vagy legalább a saját toll és a saját nyomdagép birtoklására. Képtelenség feltételezni, hogy kölcsön lehet kérni a király tollát a királygyilkosság érvényesítésére, vagy állami nyomdagépet lehet használni az állam korrupciójának leleplezésére. Éppen ez képezi a szocializmus lényegét: ha minden nyomdagép állami nyomdagép, a nyomdászokat el lehet nyomni. Minden az állam igazságszolgáltatásán múlik, ez az, ami minden tojást egy kosárba tesz. Lehet közöttük sok záptojás, de attól még nem lesz megengedve, hogy bárki felhasználja azokat a politikai választásoknál.

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az öreg New Age-ben és a New Witness-ben néhányan hirdetni kezdtük a szétosztott kistulajdonok rendszerének politikáját (amelynek azóta a disztributizmus az elfogadott – ügyetlen, de szabatos – elnevezése), ahogy akkor mondani akartuk, a kapitalizmus és a szocializmus két véglete ellen. Az első bírálatot a rendkívül szellemes fabiánusoktól, elsősorban Bernard Shawtól kaptuk. Ez az első bírálat csak annyi volt: az elképzelésünk képtelenség. Nem más, mint a tündérmesék világába tartozó katolikus hiszékenység tipikus példája. A bértörvény és más gazdasági törvényszerűségek elkerülhetetlenné teszik, hogy a tulajdon kicsi patakjai belefussanak a pénzuralom tavába. Igazából a fabiánusok szellemessége nyilvánult meg ebben, s nem csupán azé a tory bohócé, aki így támadta a mi látomásunkat: "És ha holnapra szétosztanánk mindent mindenkinek?!"

Mi válaszoltunk a bírálatra, s bár azóta sok más érvet is találtunk, talán tisztázni fogja a kérdést, ha megismétlem álláspontunk lényegét. Igaz, hogy én hiszek a tündérmesékben, abban az értelemben, hogy annyira csodálkozom mindenen, ami létezik, hogy kész vagyok csodálni bármit, ami létezhetne. Megértem azt az embert, aki hisz a tengeri kígyó létezésében, mert sokkal több lény él a tengerben, mint amennyi valaha kikerült belőle. De még jobban megértem őt azért, mert a másik ember, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa a tengeri kígyó létezésének lehetetlenségét, rendszerint azzal érvel, hogy nemcsak a tengerben nincsenek kígyók, de sehol a világon. Tételezzük fel, hogy Shaw úr, magyarázva a hiszékenységemet, azért hibáztat engem, mert elhiszem (néhány hazug pap szavára), hogy a kövek képesek felemelkedni a levegőbe, és úgy lebegni ott, mint valami szivárvány. Képzeljük el, amint elnézően mondja, hogy biztosan nem hinnék a mágikus kövek pápista meséjében, ha valaha is hallottam volna a gravitáció törvényének tudományos leírását. És képzeljük el, hogy mindezek után kiderül, csak a boltív építésének lehetetlenségéről beszélt. Azt hiszem, a legtöbben két fő következtetést vonnánk le róla és a követőiről. Először is meglehetősen tájékozatlannak tartanánk abban, hogy mit is jelent egy természeti törvény ismerete. Egy természeti törvényt felismerhetünk a megkerülése vagy túlfeszítése révén, vagy – mint a gravitáció esetében – az önmaga elleni felhasználása útján. Másodszor, és sokkal súlyosabban: megdöbbentően tájékozatlannak tartanánk őket mindabban, ami valójában már létezett a földön.

Így az első tény – amikor arról vitatkozunk, hogy lehetséges-e a kistulajdonok rendszere – az, hogy már létezik. Ezt ugyanúgy látni lehet, mint azt, hogy nem csak létezik, de fenn is tud maradni. Shaw egyfajta elvont dühvel maga erősítette meg, hogy "a kistulajdonok nem maradnak kicsik". Érdemes itt megjegyezni, hogy az olyan dolgok ellenfelei, mint a különálló tulajdonok rendszere, két teljesen ellentétes érvet szoktak felhozni ellenük. Folyamatosan hangoztatják, hogy a latin vagy más országokban lévő parasztság élete monoton, elmaradott, gyomos babonákkal teli, s voltaképpen a kőkorszak egy kövülete. S miközben ezen a kövületen gúnyolódnak, azzal érvelnek, hogy ez az életforma soha nem tud megszilárdulni. Szerintük a parasztság egy földhözragadt növényhez hasonlít, amit azonban vonakodnak bárhová is elültetni a földön, azon a különleges alapon, hogy képtelen gyökeret ereszteni. A két állítás eléggé vitatható, de ahhoz, hogy megbélyegezzék a parasztságot, ennek a megbélyegzésnek tartalmaznia kell valamit, amit megbélyegeznek. Ha igaz az, hogy a parasztság rendszerint gyorsan elenyészik, nem lehet igaz az, hogy olyan primitív szokásokat és konzervatív véleményeket mutat, amellyel vádolják. Józan ésszel nem lehet egy dolgot egyszerre azzal vádolni, hogy ősi, és azzal, hogy rövid életű. A száraz tény, ami világosan látható, természetesen az, hogy a paraszti kistulajdon nem rövid életű. Akárhogy is, Shaw úrnak és követőinek nem kellene először azt állítaniuk, hogy boltívet nem lehet építeni, azután pedig arra panaszkodniuk, hogy elcsúfítják a tájat. A disztributív állam nem egy hipotézis, amit meg kell cáfolni, hanem tény, amit meg kell magyarázni.

Igazság szerint az az elmélet, hogy a kapitalizmus a kistulajdonok rendszeréből fejlődött ki, olyasmit ír le, ami a valóságban sehol sem fordult elő. Ezt az igazságot földrajzi tények is alátámasztják, olyan tények, amelyek fölött, úgy tűnik, egyszerűen átsiklottak. A modern, kapitalista típusú civilizáció tíz eset közül kilencben azokon a helyeken keletkezett, ahol az olyan disztributív társadalom, mint a paraszti közösség, ismeretlen volt. A kapitalizmus egy olyan szörny, amely a sivatagból nőtt ki. Az ipari szolgaság majdnem mindenhol azokon az "üres" helyeken keletkezett, ahol az öreg civilizáció gyér volt vagy hiányzott. Így könnyebben tudta felütni a fejét Észak-Angliában, mint Délen, pontosan azért, mert Észak összehasonlíthatatlanul üresebb és barbárabb volt azokban a korszakokban, amelyekben Délen a céhek és a parasztság civilizációja virágzott. Ezért jött létre könnyebben az amerikai kontinensen, mint Európában, mert ott semmi mást nem kellett elpusztítania, mint néhány vad törzset, míg Európában ki kellett volna irtania a sokféle mezőgazdasági kultúrát. Ahol ilyen kultúra létezett, a vályogkunyhó soha egyetlen lépést sem tett a városi manufaktúra felé. Ahol létezett a vályogkunyhó, ott minden esetben a szabad parasztság, illetve a céhek felé haladt a fejlődés, és soha egyetlen centimétert nem tett a manufaktúrás város irányába. Ahol úr és szolga puszta viszonya létezett, az majdnem azonnal át tudott változni elnyomó és elnyomott puszta viszonyává. Ám bárhol létezett szabad ember, még ha viszonylag szegény vagy erőtlen volt is, puszta hagyományai lehetetlenné tették az ipari kapitalizmus kialakulását. A kapitalizmus olyan ellenség, amely gyomot vet, de még ellenségnek is gyáva, mert csak azokra az üres helyekre veti a magvait, ahol nincs búza, amely felnövekedve megfojtaná.

Hogy folytassuk a hasonlatunkat, először is láthatjuk, hogy boltív létezik, sőt nemcsak létezik, hanem meg is tud maradni. Száz római vízvezeték és amfiteátrum mutatja, hogy pontosan annyi ideig képes fennmaradni, mint bármi más. S ha egy haladó gondolkodó arról tájékoztat minket, hogy a boltív általában gyárkéménnyé fejlődik, vagy rendszerint ledől, mert gyengébb, mint a gyárkémény, vagy arról, hogy ahol az emberek ledőlt boltívet találtak, azt rendszerint gyárkéménnyé építették újjá, lehetünk elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjünk ezekben az állításokban. Amit esetleg elismerhetünk az az, hogy a kémény statikai elve egyszerűbb, mint a boltívé, és pontosan ez az az ok, amiért könnyebb gyárkéményt építeni boltív helyett a vigasztalan pusztaságban.

Ám hasonlatunk tágabban is alkalmazható. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a latin országok jobbára a kistulajdonok rendszerének modelljét követik, ez csak annyit jelent, hogy a történelem bizonyos periódusaiban egyedül ők képviselték a boltívet. Volt idő, amikor minden boltív római boltív volt, s a Temze vagy a Liffey partján élő ember épp olyan keveset tudhatott róluk, mint maga Shaw úr a paraszti tulajdonosokról. De ez nem jelenti azt, hogy valami merőben idegen dologért küzdünk, hogy a boltívet egyfajta itáliai specialitásnak tartjuk. Nem akarunk vele mást mondani, mint hogy a Temzét ugyanolyan sárgának látjuk, mint a Tiberist, vagy hogy mindenkire egyforma hatással lehet a makaróni vagy a malária. A boltív eszméje emberi, és az egész emberiség számára, az egész emberiség által alkalmazható, ugyanúgy, ahogy a nagyjából egyenlően elosztott egyéni tulajdon eszméje. Az a néhány római boltív, amelynek a maradványai Britannia területén találhatók, nem azt bizonyítja, hogy itt lehetetlen boltívet építeni, hanem azt, hogy lehet.

És most, hogy teljessé tegyük a hasonlatot, tegyük fel a kérdést: mi is voltaképpen a boltív alapelve? Nevezhetjük, ha tetszik, a gravitáció megszégyenítésének, de helyénvalóbb lenne a gravitációhoz intézett kérdésnek neveznünk. Az alapelv úgy szól, hogy ha bizonyos alakú köveket kiválogatunk, és azokat bizonyos módon egymáshoz illesztjük, akkor elérhetjük, hogy éppen a lezuhanásra való törekvésük fogja megakadályozni őket abban, hogy lezuhanjanak. S bár ez a hasonlat puszta illusztráció, nagy általánosságban érvényes marad az egyenlővé tett kistulajdonok működésére nézve is. Ami a boltívet összetartja, az a különálló kövek egymásra gyakorolt egyenlő nyomása. Ez az egyenlőség egyrészt segítséget, másrészt korlátozást jelent. Igazán nem nehéz kimutatni, hogy egy egészséges társadalomban a különálló tulajdonok erkölcsi nyomása ugyanilyen módon hat. Ám ha ellenfeleink ezt a magyarázatot nem találják kielégítőnek, nekik kell másikat találniuk. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények nem mondhatnak ellent a tényeknek. Az az állítás, hogy bármely törvényszerűség, mint például a bértörvény, ellentmondana ennek a rendszernek, csak abban az értelemben lehetne igaz, hogy sok természeti törvényszerűség mond ellent az erkölcsnek, vagyis áll ellentétben emberi mivoltunk lényegével. A tudományos érvek pontosan annyit érnek ebben az esetben, mint amennyit Shaw úr esetében értek az élveboncolás elleni vitájában.

Végül pedig nemcsak az igaz, hogy a kistulajdonok boltíve fenn tud maradni, hanem az is, hogy az ilyen boltozatokból emelt épületek képesek növekedni, mind mennyiségileg, mind minőségileg. A francia paraszt például kimondatlanul már a Nagy Francia Polgári Forradalom előtt is tulajdonos volt, és a forradalom csak még jobban megerősítette ebben a helyzetében. Egy francia paraszt ma valószínűleg sokkal kevésbé adná föl ezt a rendszert, mint valaha, amely most, a háború megpróbáltatásai között másodszor – ha nem századszor – bizonyította, hogy a virágzás legstabilabb típusát képviseli. Egy ugyanilyen hősies és még legyőzhetetlenebb forradalom Írországban már egyaránt szétoszlatta a kommunista ábrándokat és a kapitalista valóságot, méghozzá olyan energiával, amellyel még senki sem merte kijelölni a határokat. A rómaiak és a normannok boltívei hosszú korszakokon át ereklyeként maradtak fenn, de a kereszténység újjászületése megtalálta számukra mind az újjáépítés, mind a továbbfejlesztés lehetőségét. Így szökött a boltív egy pillanat alatt a gótika titáni formáiba, amikor az ember szinte istennek tűnt, aki a semmi fölé függesztette világait. Akkor újra megsejtettek valamit abból az ősi titokból, amely egyformán különösnek festi a papot és a hidak építőjét. S ma, amikor azokra a hidakra nézek, amelyeket ők emeltek a levegőbe, megértem azokat, akik képtelenségnek tartják őket, mert ez az egyetlen valóságos dicséret a számukra.

Mit értünk azon, hogy a "nyomás egyenlősége"? Általában azt mondhatjuk, hogy a modern szenvedély, a nyughatatlan és fáradhatatlan adásvétel szenvedélye együtt jár a túlságosan gazdag és a túlságosan szegény emberek egyenlőtlenségével. A paraszti életforma folyamatossága (amelyet ellenfelei nem tudnak megmagyarázni) éppen abban leli magyarázatát, hogy ahol függetlenség létezik, azt pontosan ugyanolyan tiszteletben tartják, mint bármely más méltóságot, amely az ember természetéhez tartozik, mint ahogy senki nem jár meztelenül, vagy nem vereti magát bottal pénzért.

Az az elmélet, hogy azok, akik nagyjából egyenlő feltételekkel indultak, képtelenek megőrizni egyenlőségüket, tévesen azon a társadalmi berendezkedésen alapult, amely már a kezdetekkor is szélsőségesen egyenlőtlen feltételeket biztosított. Való igaz, hogy amikor a kapitalizmus meghalad egy bizonyos pontot, a tulajdon széttört szilánkjait nagyon könnyen képes elnyelni. Más szóval, igaz ez akkor, amikor a kistulajdonokból kevés van, ám egyáltalán nem igaz akkor, ha sok van belőlük. Abból, hogy mi történt a nagy üzleti tülekedésben a szétszórt kistulajdonok legyőzésekor, arra következtetni, hogy minek kell minden esetben történnie, még ha a különböző tényezők nagyjából egy szinten vannak is, meglehetősen logikátlan. Olyan, mintha a Niagarával akarnánk bizonyítani, hogy tó, mint olyan, nem létezik. Borítsuk föl egyszer a tavat, s az összes víz egy irányba fog rohanni, mint ahogy a kapitalizmus összes gazdasági tendenciája egyetlen irányba rohan. De hagyjuk meg a tavat tónak, vagyis az egyenlő feltételeket egyenlőnek, és semmi nem fogja megakadályozni, hogy a tó mindaddig fennmaradjon, ameddig be nem következik valami természeti katasztrófa, miként a paraszti társadalom egyenlősége is fennmaradni látszik a balsors beütéséig. Mindez tapasztalati tény, még ha elméletileg nem magyarázható is, de a helyzet az, hogy az elméleti magyarázatot is megkísérelhetjük. Az az igazság, hogy mindaddig nem létezik semmiféle gazdasági tendencia, amely a kistulajdonok eltűnését eredményezné, ameddig azok olyan kicsivé nem válnak, hogy megszűnnek tulajdonként működni. Ha valakinek van száz hold földje, a másiknak meg csak egy, akkor ez valószínűleg elég ok lesz arra, hogy az utóbbi nem fog tudni megélni a földjén. Ebben az esetben az ő számára érvényesülni fog az a gazdasági tendencia, hogy el kell adnia a földjét, amivel az előbbi embert százegy hold büszke tulajdonosává teszi. Ám ha az egyik embernek harminc holdja van, a másiknak pedig negyven, semmiféle gazdasági tendencia nem fogja azt okozni, hogy az egyik eladja a földjét a másiknak. Egyszerűen hamis az az állítás, hogy az egyik nem fog tudni megélni a harminc holdon, vagy a másik nem fog megelégedni negyvennel. Tökéletes képtelenség, olyan, mintha azt mondanám, hogy ha valakinek van egy bull-terrierje, kénytelen lesz eladni annak, akinek egy mastiffe-ja van. Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem tarthatok lovat, mert van egy különc szomszédom, akinek van egy elefántja.

Mondanom sem kell, hogy akik kitartanak amellett, hogy a nagyjából kiegyenlített tulajdonok rendszere nem létezhet, valamennyi érvüket arra alapozzák, hogy az már egyszer létezett. Hogy bizonyítsák álláspontjukat, azt kell feltételezniük, hogy az emberek Angliában valamikor egyenlők voltak, csak azután igen gyorsan egyenlőtlenekké váltak. Éppen az teszi teljessé álláspontjuk nevetségességét, hogy azt kell feltételezniük, aminek létezését cáfolni akarják, méghozzá éppen abban az egy esetben, amikor az nem fordulhatott elő. Úgy beszélnek, mintha tíz bányász futóversenyt tartott volna, s a bajnokból lett volna Northumberland grófja. Úgy beszélnek, mintha az első Rotschild egy paraszt lett volna, aki türelmesen ültetgette a többiekénél jobb káposztáját. Az igazság ezzel szemben az, hogy Anglia azért lett kapitalista ország, mert hosszú ideig oligarchikus ország volt. Meglehetősen nehéz lenne kimutatni, hogy egy olyan országnak, mint például Dánia, miért kellett oligarchikus országgá válnia, de még nehezebb, ha a gazdasági szempontokhoz hozzátesszük az erkölcsieket is. Ha egyszer kialakul egy széles kiterjedésű tulajdonosi társadalom, azonnal létrejön egy közvélemény is, amely erősebb, mint bármely törvény, és nagyon gyakran (amit a mai kor még erősebben mutat) létrejön egy törvény is, amely a közvélemény megnyilvánulása. Meglehet, a mai embernek nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem telhetetlenségükért vagy szomszédaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom önöket arról, hogy a földi paradicsomnak ezek a különös szigetei valóban fennmaradtak a földön.

Az igazság az, hogy az a bizonyos első bírálat, miszerint a mi elképzelésünk már önmagában is képtelenség, meglehetősen laposnak tűnik az emberi természet és a tapasztalat tükrében. Nem igaz az, hogy az erkölcsi normák nem tudják elégedetté tenni az embereket egy ésszerű helyzet elfogadásában, sőt, hogy ne tennék őket elég óvatossá ahhoz, hogy törekedjenek annak megőrzésére. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy amiért néhány férfi vonzóbb a nők számára, mint a többiek, ezért a Victoria korabeli Balham nevű villanegyed lakói nem maradhattak volna meg a monogámia keretei között, ahol egy férfi egy nőhöz tartozik. Ezek szerint előbb vagy utóbb minden nőt a körül a néhány vonzó férfi körül kellene találnunk, míg a kevésbé vonzók számára nem maradna más, mint az agglegénység. Az egész városrész előbb-utóbb száz remetelakból, és néhány háremből állna. A valóság azonban nem ez. Nincs így, bármi történt is, még ha elvesztek is a házasság erkölcsi hagyományai Balhamben. Mindaddig, amíg ezek a hagyományok élnek, amíg megvetik mások feleségének elcsábítását, vagy tiszteletben tartják a hitvesi hűséget, léteznek majd azok a határok, amelyeket még a legelvetemültebb nőcsábászok sem fognak tudni áthágni Balhamben, hogy felborítsák a nemek közötti egyensúlyt. Ugyanígy: bármely földhalmozó igen hamar fel fogja ismerni azokat a korlátokat, amelyek között felvásárolhatja a földet egy ír, egy spanyol, vagy szerb faluban. Amikor egyformán gyűlöletesnek számít elrabolni Nábót szőlőjét és meggyalázni Urija feleségét, nem lesz nehéz megtalálni azt a helyi prófétát, aki Isten ítéletét hirdeti. A kapitalizmus légkörében azt az embert csodálják, aki földet föld mellé halmoz, ám a tulajdon légkörében azonnal ki fogják gúnyolni, vagy talán meg is kövezik. Az eredmény az, hogy a falu nem süllyed bele a pénzuralomba, sem a kertváros a poligámiába.

A tulajdon a tisztesség alapja. A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz az, hogy az emberek mindig ki fogják árusítani azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, akár a test, akár a testvériség tekintetében. Vannak, akik mindkét értelemben megteszik ezt, csakhogy az ilyeneket ki fogják közösíteni. Az pedig semmiképp sem igaz, hogy a többség tenné ezt, és ha valaki ezt állítja, az tudatlan – nem a mi elképzelésünk vagy javaslataink szempontjából, nem abban a tekintetben, hogy ki mit álmodik vagy hirdet a disztributizmusról, vagyis a tőke különféle módszerek szerinti megosztásának kérdéséről, hanem a történelem tényeinek és az emberi természet lényegének szempontjából. Aki ezt állítja, nem más, mint egy barbár pogány, aki még sohasem látott boltívet.

Amit még meg kell jegyeznem ebben az írásban, az az, hogy egy ilyen egyszerű modellnek a helyreállítása egy ennyire bonyolult társadalomban nyilván meglehetősen nehéz. Itt csak abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy megmutassam: amit valaha érvényesnek gondoltunk, az ma is az. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy lehetetlen helyreállítani azt a világot. Azt a régi, misztikus dogmát vallom ugyanis, hogy amit az ember egyszer már megtett, azt meg tudja tenni újra. Úgy tűnik azonban, hogy ellenfeleim egy még régibb és misztikusabb dogmát vallanak, hogy tudniillik az ember azért nem képes megtenni valamit, mert már megtette. Ebből azt lehet kihámozni, hogy az egyéni tulajdon elavult. Ami valójában azt jelenti, hogy minden tulajdon halott. Ez a gondolatmenet azt tartalmazza, hogy mindannyian egyre nagyobb mértékben veszítjük el tulajdonunkat, amelyet egy olyan rendszer nyel el, amely ugyanolyan személytelen, mint amennyire embertelen. Ha nem tudunk visszafordulni ezen az úton, aligha lesz értelme előre menni.

Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.