A szerző szerint az úgynevezett "orosz válság" oka nem más, mint a neoliberális sokkterápia elvei alapján megkísérelt válságkezelés és gazdasági rendszerváltás. A Nemzetközi Valutaalap felelőssége közvetlenül is tettenérhető. A lejárt IMF-receptek helyett inkább olyan intézkedésekre lenne szükség Oroszország talpraállításához, amelyek az egykori New Dealre emlékeztetnek.

Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról – bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból – más fizető munka pedig úgysincs.

A dolgozók többségének – az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel.

Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói – az IMF szakértőinek szoros közreműködésével.

Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember idő előtti halálát okozta – alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőző betegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében.

A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítő kezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 késő tavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból.

A Clinton-kormány – félve, hogy Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből — nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak.

Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát.

Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethető vissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűző hatásaként késő tavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődő piacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év első hat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból.

Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból.

Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végső oka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van.

Hogy hogyan és miért döntötte végnélküli zuhanásba az orosz gazdaságot az IMF által inspirált neoliberális program, azt megírtam a Dollar and Sense egy korábbi számában (Russia in Shock. 1993. június). Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét – megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével – új létrehozása híján – a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt.

Az infláció leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenő kereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelező költségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban.

Ilyen körülmények között azután semmiféle IMF-prédikációnak nem lehet foganatja az adók beszedésével kapcsolatban. Sokat írtak például a kormány sikertelen próbálkozásáról, hogy behajtsa a Gazprom, a privatizált földgázmonopólium hatalmas adóhátralékát. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a költségvetés kifizetetlen gázszámlája meghaladta a Gazprom adóelmaradását – hála az IMF által kikényszerített kiadáscsökkentésnek.

Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza – ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti – ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években.

Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban – noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Csak jelzésszerűen felsorolunk néhány intézkedést, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak:

• Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit.
• Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz kibocsátás iránt.
• Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett.
• Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára – befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből.
• Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez.
• Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre.

Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 85-90%-a importból származik.)

• Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében.
• Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést.
• Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére.

A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására".

Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belső piac.

Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett.

(Fordította: Kővári Gábor)

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

Ha mostanában Gore-Tex cipőt viselt vagy a United Airlines gépein utazott, olyan céget támogatott, ahol a részvények többsége munkások kezében van, munkavállalói részvény-tulajdonosi programon, MRP-n keresztül. Az elmúlt tíz évben az MRP-k száma és vagyonuk jelentősége nagy mértékben nőtt. MRP-k 11 000 amerikai vállalatban működnek, 2 500-ban a munkások kezében van a részvények többsége. Az MRP egyfajta munkavállalói juttatási rendszer. Részvényeket kap mindenki, aki legalább egy évig teljes munkaidőben a vállalatnál dolgozott. A juttatások a relatív fizetésen alapulnak. Amikor egy alkalmazott elhagyja a vállalatot, eladhatja részvényeit a piacon (ha a részvény jelen van a tőzsdén), vagy a vállalat visszavásárolja egy kívülálló becsüs által megállapított áron (ha nincs jelen a tőzsdén).

A munkavállalók az esetek 2%-ban lemondanak a fizetés egy részéről az MRP-ért cserébe, az esetek felénél a más (nem pénzbeli) juttatások rendszere változik meg. Az MRP-k jellemzően jobban támogatnak más nyugdíj-programokat, mint az MRP-t nem alkalmazó vállalatok. Az általános vélekedéssel ellentétben csak az MRP-k 1%-át hozzák létre csődközeli vállalatok megmentésére. Az MRP-k többsége "zárt" táraságokban indult be (ezek olyan cégek, melyeknek részvényei eredetileg egy személy kezében voltak), nem pedig nyílt részvénykereskedésben résztvevő cégekben. A munkavállalók tulajdonában lévő részvények aránya jellemzően a nyílt tulajdonlású vállalatoknál az alacsonyabb. De a nyílt tulajdonlású cégek általában nagyobbak, így a részvénytulajdonos munkások körülbelül fele nyílt tulajdonban lévő vállalatoknál található. Az MRP-k felénél a munkavállalók kivásárolták egy sikeres cég részvényeinek egy részét, a fennmaradó esetekben a MRP-t az alkalmazottak juttatásainak részeként használják.

Az MRP-ket egy bizottság irányítja, akiket a közgyűlés választ. A nyílt forgalmú vállaltoknál az alkalmazottaknak meg kell szabniuk az igazgatósági tagoknak, hogy hogyan szavazzanak részvényeikkel, a zárt tulajdonlásúaknál ez teljesen a vállalton múlik. Az alkalmazottak csak 40%-ban kaptak teljes szavazati jogot a többségi munkás-tulajdon esetében.

Amikor a munkások a részvények többségét birtokolják, és teljes körű szavazati joggal rendelkeznek, lehetőségük van a saját igazgatótanácsbeli tagjuk megválasztására, de gyakran arra szavaznak, aki már eddig is az igazgatótanács tagja volt. A nem menedzseri állásban lévő alkalmazottaknak csak mintegy 4-5% van képviselve az igazgatótanácsokban.

Egy michigani és ohioi jelentés szerint az MRP-k nagyobb valószínűséggel hoznak létre munkavállalói részvételi programokat, például önszabályozó csoportokat, mint az MRP nélküli cégek. De az MRP-k alig egyharmada vonja be a munkásokat a munka-szintű döntésekbe.

A Nemzeti Munkavállalói Tulajdonosi Központ 1987-es jelentése szerint az MRP-k 8-11%-kal erőteljesebben nőttek, mint társaik. Több további kutatás erősítette meg ezt az eredményt. Természetesen a munkások számára is vannak kockázatok, mivel nem minden MRP váltja be a hozzáfűzött reményeket. Az MRP-k 0,8%-a ment tönkre, veszélybe sodorva ezzel a munkások nyugdíj-ellátását.

Sajátosságok, lopakodó keynesizmus, perspektívák¹

Sok jel szerint az 1997. évi ázsiai válsággal a világgazdaság a II. világháború óta nem tapasztalt mélységű súlyos válság, depressziós és deflációs folyamat felé indult el. Igaz, a válságfolyamat 1999 folyamán enyhülni látszik, de ez valószínűleg nem lehet tartós.

A válságok szerepe a kapitalizmusban az, hogy félresöprik a nem elég profitabilis termelőtőkéket és a felesleges pénztőkéket az általános elértéktelenítés útján. Marx és részben az ő tudományos érvei nyomán Shumpeter és lényegében Keynes, s a világ legtöbb közgazdasági fakultásán oktatott Samuelson-féle közgazdaságtan, valamint Galbraith és sokan mások – természetesen különböző formában és hangsúlyokkal – egyaránt a kapitalizmus immanens tartozékának tekintik a recessziókat, az azokat kísérő tőzsdei mélyhullámokat, krachokat. Erről a fellendülések időszakában előszeretettel szoktak elfelejtkezni.

A történelmi tapasztalat szerint a XIX. századtól kezdve a fejlett tőkés gazdaságok általában 7-10 éves konjunktúraciklusokat írnak le, ezeket azonban speciális körülmények esetenként jelentős mértékben befolyásolják, módosítják. A világgazdasági kapcsolatok szervesülésével párhuzamosan a gazdasági hullámzások – 1847 óta – többé-kevésbé nemzetközivé lettek.

A kapitalizmus gazdasági válságai között – ugyancsak történelmi tapasztalat – olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Közismerten ilyen volt az 1929-33-as nagy világgazdasági válság, amely a korábbi – akkor már évtizedek óta válsággal küszködő – gazdasági liberalizmus háttérbe szorulását és az állami szerepvállalás jelentős erősödését hozta magával a tőkés világban, annak centrumában és perifériáin is.² Ezt nevezi a szakirodalom strukturális válságnak, modellválságnak. Az ilyen válsághelyzetek kísérője a domináns gazdasági-társadalmi koncepciók, ideológiai irányzatok (“paradigmák”) megváltozása. Mint a továbbiakban bizonyítani próbálom, most feltehetően ilyen válságperiódusban vagyunk.

Az 1973 óta “görgetett” válság

Az 1997-ben (sőt tulajdonképpen Japán 7-8 éve tartó stagnálásával és az 1994. évi mexikói válsággal) megkezdődött világgazdasági vészhelyzet gyökerei a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Ma már világos, hogy az akkori “világgazdasági korszakváltás” lényege nem a nyersanyagár-emelkedés volt. Az azóta bekövetkezett fejlemények fényében bátran állíthatjuk, hogy a korábbi, keynesi ihletettségű gazdaságpolitika viszonylagos sikerei után a hetvenes évek elején olyan nagy és pusztító gazdasági válságnak kellett volna bekövetkeznie, amely csak a húszas-harmincas évek fordulójához hasonlítható. A nyersanyagárak hirtelen megugrásában, a világgazdaság növekedési ütemének mérséklődésében, sőt a II. világháború óta először annak megtorpanásában, a piaci-realizálási nehézségekben, a korábban soha nem tapasztalt negatív nemzetközi hitelkamatokban a világgazdaságban felhalmozott immár megfelelő hatékonysággal (profittal) nem realizálható pénztőke és jelentős nagyságú, a csökkenő tendenciájú profitráta nyomása alá került, fizikailag és erkölcsileg elkopott, leértékelődött termelőtőke hatása jelent meg. Az akkori világgazdasági helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy bekövetkezett a “paradigmaváltás”, a liberalizmus előretörése.

A sokkal mélyebb válság elodázását akkor több tényező tette lehetővé. Mindenekelőtt: (1) a világgazdaság tőkepiaci globalizációja, amely a felesleges (azóta lavinaszerűen felduzzadó) likvid tőkék nemzetközi mozgatásával, a fejlődő és közepesen fejlett, közöttük az akkori szocialista országoknak a történelemben példátlan, negatív kamatokkal megédesített eladósításával, az árfolyamkülönbségek, a vásárlóerőparitástól eltérített valutaárfolyamok, állampapír-hozamok, tőzsdei műveletek segítségével – és ennek útján jelentős nagyságú nemzetközi jövedelem-újraelosztással – a legnagyobb befektetőknek – a termelés (“reálgazdaság”) szempontjából teljesen felesleges tőkéknek – továbbra is jövedelmet biztosított. Azoknak a tőkéknek, amelyek zárt nemzetgazdasági keretek között elértéktelenedtek volna. Ráadásul a nemzetközi kizsákmányolás fokozódását is tükrözve – a kapitalizmus korábbi időszakától eltérően – magasabb profitot, mint amilyent a termelő tőke realizál. A pénzügyi szféra a termelés finanszírozójából annak jövedelem-lecsapolójává lett. Ezért is a világgazdaság növekedési üteme a hetvenes évek óta – évtizedes átlagokat számítva – fokozatosan mérséklődött.

A válságot továbbá elodázta (2) az elavult technikai-termelési eszközök áttelepítése az alacsony bérű országokba, (3) a rugalmas termelési rendszerek kialakítása, melyek az információs háttér javításával együtt a súlyos túltermelést megakadályozták. A fizetőképes keresletet tartotta fenn (4) az államoknak, a termelőüzemeknek és a lakosságnak a fejlett országokban jellemző eladósodása és – bár ezzel a liberális kormányzatok nem szoktak dicsekedni – (5) az államok és a központi bankok gazdaságpolitikája, amelyek – ha kellett – a régi, “jól bevált” keynesi recept szerint a hitelezők megmentése érdekében (mint az USA-ban 1981-82-ben) drasztikusan “központilag” kamatot emeltek, s mesterséges likviditást és keresletet teremtettek, ha jelentősebb megrázkódtatás fenyegetett (mint az 1987 októberi New York-i tőzsdekrachhal fenyegető bessz esetében, vagy éppen a gazdaság szereplőinek széleskörű eladósodása támogatásával). Fontos tényező (6) volt újabb “fogyasztói piacok” kialakulása, elsősorban ázsiában, ahol többszázmillió ember kereslete nőtt meg a reáljövedelmek növekedése révén. Ugyancsak újabb komoly felvevőpiacot jelentett a közép-kelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagországai piacának meghódítása.³

Az 1973–75-ös, és főleg az 1982–83-as és az 1991–93-as világgazdasági depresszió ilyen körülmények között nem általános, nem csomópont-válságként, hanem “közbülső” válságként jelentkezett. Az 1991–93-as válság idején azonban már a korábbiaknál is súlyosabb – az állami költségvetések, az államok eladósodása, a nemzetközi fizetési pozíciók és mérlegek zavaraiban megnyilvánuló – makrogazdasági feszültségek kerültek felszínre. Várható volt a “közbülső” konjunktúraciklus lerövidülése. Ezt a Világgazdasági Kutatóintézet 1994–95-ben készült prognózisa előre jelezte. Továbbá a világgazdaságban egyre szabadabban mozgó-spekuláló likvid tőke mennyisége (a pénzügyi luftballon) olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem nagyon volt kezelhető, a spekuláció alapjaiban veszélyeztetette az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likvidítását, az ingatlanpiacokat stb., s a luftballon kipukkadásának lehetősége ugrásszerűen erősödött.

A világgazdaság a II. világháború óta még 1973–75-ben sem tapasztalt “veszélyzónába” került. Egyidejűleg a reálbérek a fejlett országokban a hetvenes-nyolcvanas évek eleje óta lassan csökkenni kezdtek, a munkanélküliség viszont jelentős mértékben – átlagosan 5%-ról 10%-ra – emelkedett. A liberális gazdaságpolitikai kurzus nyomán a fejlett országokon belüli és a nemzetközi, az országok közötti jövedelmi különbségek a korábbiaknál gyorsabban nőttek, ami ugyancsak jelentős veszélyforrás világunkban.

A válság kibontakozása

A kilencvenes években a nemzetközi pénzügyi luftballonon az első komolyabb szakadást – erről ma gyakran elfelejtkeznek – a “túllikvidítás” miatt “felfúvódott” japán ingatlanpiac kipukkadása, s ennek folytán a japán bankrendszer megingása jelentette. Ezermilliárd dolláros hiányok keletkeztek. Ez úgy is felfogható, hogy ezermilliárd dollárokról derült ki, valójában nem is léteznek, reálfedezet híján csak papíron, a számítógépek memóriájában tűntek valóságosnak. (Csak a japán tőzsdén – az árfolyamesések miatt – 2000 milliárd dollár “tűnt el” 1990 és 1998 között, ehhez kell hozzáadni a bankok 6-700 milliárd dollárra becsült behajthatatlan, “rossz” követeléseit, amelyek az utóbbi években már nem csak az ingatlanpiacon halmozódnak.⁴ (A japán gazdasági nehézségekben más, az USA technikai színvonalának megközelítéséből, a nemzetközi kereskedelem liberalizálásából, az USA és részben az EU kereskedelmi nyomásából, egyes ágazatok világméretű túltermeléséből, a japán nagyvállalatok gyengébb alkalmazkodási képességéből adódó hatások is közrejátszottak.)

Az 1994. évi mexikói tőzsdeválság is az új világhelyzet megnyilvánulása volt. Egyes kedvezőtlen gazdasági mutatók, mexikói cégek nehézségei nyomán a pénzügyi befektetők nem érezték biztonságban pénzüket és hirtelen dollár tízmilliárdokat vontak ki Mexikóból, többek között és elsősorban a magas hozamú mexikói állampapírokból. Itt is kiderült, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer adott szegmensében nincs annyi likviditás, valódi érték, amennyi a befektetők kielégítését és Mexikó nemzetközi pénzügyi egyensúlyát, valamint a fizetési deficit és “bizalomvesztés” továbbterjedését megakadályozhatta volna. A pénzügyi luftballon réseit itt 50 milliárdos, az USA és az IMF együttműködésével szervezett gyorssegély tapasztotta be. Akkor kijelentették, hogy hasonló segítségre más országok nem számíthatnak…

Az 1997. évi, az újonnan iparosodó országok élenjáró és második csoportjára kiterjedő pénzügyi válság is azzal kezdődött, hogy néhány thaiföldi és dél-koreai cég nehézségeire a külföldi és a hazai tőke meneküléssel, az adott országok pénzneme elleni spekulációval reagált.⁵ Ezekben az országokban (az előbbiek mellett elsősorban Indonéziában, Malajziában és részben Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken) is összeomlottak vagy depresszióba kerültek az ingatlanpiacok, tőzsdék, amelyeket elsősorban éppen a legfejlettebb országok 1991–1993. évi gazdasági válsága nyomán az ázsiai térségbe áramlott “karvalytőke” pumpált fel.⁶ A következmény ebben az esetben is – akárcsak Japánban – a bankok válságos helyzete, a gazdaság megnehezedő finanszírozása lett. Az érintett országok többségének a tőzsdeindexe csökkeni kezdett, pénznemét jelentős mértékben leértékelték, ami újra hatalmas “értékvesztés” volt,⁷ bár utóbbi elvileg az exportot ösztönözte. A leértékelődések, értékvesztések tovagyűrűző hatását – a korábbi fogadkozás ellenére – a fejlett országok ezúttal 150 milliárd dolláros segélycsomaggal próbálták lokalizálni. Ma már tudjuk, ez a nagy összeg sem hozott gyors fordulatot, a térség pénzügyi és termelési válságfolyamatai 1998 áprilisától újra felerősödtek, 1999 folyamán elcsitultak.

De itt és most nem elsősorban ezek a félperifériás helyzetű országok az érdekesek, hanem a fejlettek, amelyek meghatározzák a világgazdaság általános állapotát. Nos, csak az ázsiai tőzsdekrachok következtében a külföldi, fejlett tőkés országokbeli bankok, befektető-társaságok 1997. évi veszteségeit legkevesebb 3000 milliárd dollárra becsülik. (Ez az összeg a teljes éves világkereskedelem fele.) Ehhez adódnak az 1998. évi veszteségek, melyeknek nagyságrendjét még nem ismerjük, de joggal feltételezhetjük, hogy meghaladták az 1997. évit. Ugyanis például a “feltörekvő országok” tőzsdeindexeinek zuhanása – jórészt az oroszországi válság által gerjesztve – 1998 nyarától gyorsult fel, s ugyanekkortól több ország nemzeti pénznemét leértékelték, vagy bújtatottabb formában kezdtek értéktelenedni. 1998 őszéig a “feltörekvő országok” – közöttük immár a latin-amerikaiak és a kelet-európaiak – és Japán tőzsdeindexeinek csökkenése folytán újabb ezermilliárdos “értékek” tűntek el. A “feltörekvő országok” értékpapírpiacainak mozgását kifejező IFC index színvonala 1998 nyarán az egy évvel korábbinak a felét tette ki.⁸ Végül a Federal Reserve kétszer is növelte irányadó kamatlábát 0,25 százalékponttal, ami október második hetétől világszerte stabilizálóan hatott a tőzsdéken, az árfolyamok emelkedni kezdtek.

Mindennek fényében az 1998 nyarán kirobbant oroszországi válság – melynek a belső, hazai okai⁹ közvetlenebbül játszottak közre a tőzsde összeomlásában, mint a délkelet-ázsiai országok esetében – lényegében intermezzo a kilencvenes évek (pontosabban a hetvenes évek) eleje óta tartó folyamatokban. Az Oroszországban befektetett külföldi tőke nagysága ugyanis nem túl jelentős – még a “feltörekvő országok”-ban összesen befektetett tőkéhez képest sem.¹⁰

ázsiában nagyságrendekkel nagyobb veszteség érte a befektetőket, ezen belül a bankokat. Ebből következik, hogy 1998 nyarától nem egyszerűen, nem elsősorban az oroszországi válság miatt vonták ki a tőkéjüket a nagy nyugati befektetési- és nyugdíjalapok, bankok az egyébként tűrhető makrogazdasági helyzetűnek tekintett közép-kelet-európai és latin-amerikai országokból, pénzpiacokról. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy a saját portfoliójukban – ezzel a globális pénzügyi luftballonban – keletkezett lyukakat (veszteségeket) próbálták betömni (ellentételezni). Tehát nem pszichológiai tényező, nem az országkockázatok növekedése játssza a főszerepet, vagyis lényegében nem arról van szó, hogy “Oroszországot és a többi feltörekvő országot egy kalap alá veszik”. A tőkekivonási folyamatnak objektív alapja van, s fontos, hogy a folyamatot, az összefüggést lássuk a világméretű pénzügyi túlfejlődés (tőkefelesleg), a japán, az ázsiai, az orosz, a közép-kelet-európai, a latin-amerikai helyzet között. És akkor még nem értünk a sor végére!

Igaz, közvetlenül az oroszországi válság által gerjesztve, de valójában az egész vázolt világhelyzet miatt a világgazdaságot megrázó tőkeelértéktelenedési folyamat, azaz a pénzügyi luftballon 1991 óta tartó hasadási folyamata 1998 közepén felgyorsult, olyannyira, hogy elérte a legfejlettebb országok tőzsdéit is. így például a világgazdaság helyzetét, általános állapotát leginkább tükröző és befolyásoló Dow Jones tőzsdeindex 1998 júliusa és szeptembere között közel 25%-kal esett. A New York-i tőzsdén koncentrált hatalmas (kb. 8 ezer milliárdos) kapitalizációt figyelembe véve itt kétezer-milliárd “tűnt el” a befektetők számára.

összességében tehát 1997 nyarától 1998 szeptemberéig – elsősorban a legfejlettebb országok befektetői, tehát a nagy befektetési és nyugdíjalapok, a nagybankok – tízezer milliárd dollár körüli veszteséget szenvedtek elsősorban a tőzsdei árfolyamesések következtében. Ez a becsült összeg az USA évi GDP-jének másfélszerese, Földünk GDP-jének 1/3-a, a nemzetközi kereskedelem értékének 1,7-szerese. A válság – amennyiben főfunkcióját, a felesleges tőkék elértéktelenítését nézzük – már ennek alapján is a legsúlyosabb volt a II. világháború óta. Olyan helyzet teremtődött, amikor a befektetők követeléseit a pénzátcsoportosításokkal egyre nehezebb kielégíteni.

A folyamat – bár 1999-ben, mint alább szó lesz róla, némileg stabilizálódott – feltehetően azért is tűnt nehezen megállíthatónak 1998 őszén, mert nem csupán a befektetési alapok és a tőzsdei műveletek önmagába zárt köréről van szó. A papíros (virtuális) osztalék csak akkor múlhatja felül ugyanis a reális profit színvonalát, ha a tőzsdei befektetések és osztalékuk, ezek nagyobb hányada a tőzsdeműveletek körén belül marad. A nemzetközi pénzügyi szférában felhalmozott tőke azonban fokozatosan kilépett a saját köréből és egyre jelentősebb spekulációs tevékenységbe kezdett elsősorban egyes országok és térségek ingatlanpiacain és a valutapiacokon, még ha valamennyi új termelési kapacitások létrehozására, illetve kivásárlására is jutott. A tőkebőség és a nemzetközi jövedelemátcsoportosítás, jövedelem-lecsapolás egy ideig magas ingatlanpiaci, tőzsdei hozamokat eredményez a befektetőknek. A tőkefeleslegből adódó túlfűtöttség – például az ingatlanpiacokon, de a túltermelésben is – előbb-utóbb kiderül, a magasnak tűnő hozamok realizálása az ingatlanpiacok összeomlása, az árupiac – részben a liberális gazdaságpolitika által előidézett – szűk keresztmetszete (kereslethiány) miatt már nem lehetséges.

Az értékfolyamatokban, a pénzügyi szférában beálló következményeket nevezhetjük közvetlen pénzügyi dominóhatásnak. A pénzügyi-fizetési dominóhatás tulajdonképpen ördögi kört képez az egyes érintett országok és a világgazdaság számára. A részvényárfolyamok esése, az ebből származó pénzügyi veszteség, a tőkemenekülés, sok ország nemzetközi fizetési mérlegének felborulása és a valuták gyengülése egymást erősítő folyamattá áll össze, egyben az általános (pénzügyi) tőkeelértéktelenedést fejezik ki.

A reálgazdasági és a pénzügyi folyamatok valójában közvetlenül, szervesen fonódnak össze. Az a pénztőke, amely a nemzetközi pénzügyi luftballont eredetileg eredményezte, valójában a termelő folyamatokban vált – már a hetvenes évek elejére – feleslegessé. (Később ezt tovább pumpálták mesterséges likviditás-teremtéssel, melyet – a korábbi korszakokkal ellentétben – már nem a központi bankok hoztak létre.)

A reálfolyamatok és a pénzügyiek szoros kapcsolatát példázza az is, hogy a pénzügyi luftballon azon országokban lyukadt ki és okozott először jelentősebb zavarokat, amelyekben egyrészt jelentős mennyiségű spekulációs külföldi tőke volt jelen, másrészt a belső gazdasági-strukturális gondok is halmozódtak. Elsősorban az ázsiai országokról van szó, Japánról és az újonnan iparosodó országokról, melyeknek az utolérésből, a bérek és a fogyasztás emelkedéséből, a piaci nehézségekből, az USA nyomására nyitottabbá váló piacból, egyes ágazatok túltermeléséből adódó gondjai már a nyolcvanas évek végén nehézségeket okoztak.

Kevéssé köztudott, hogy az ázsiai pénzügyi válságot megelőzően, tehát 1996-ban (az említett okok miatt) jelentős mértékben romlott az újonnan iparosodó országok kereskedelmi és ennek következtében nemzetközi fizetési helyzete. Ilyen körülmények között egyes thaiföldi és dél-koreai cégek törvényszerűen csődbe mentek. Ezekből az országokból ekkor indult meg a tőkekivonás, ami az ingatlanpiac összeomlását, a valuták értékvesztését, a belső kereslet szűkülését eredményezte. Végül a tőkekivonás tőkemenekülésbe csapott, ami újra negatívan hatott vissza a reálfolyamatokra (termelésre, szolgáltatásokra).

A pénzügyi válság, azon belül elsősorban a tőkemenekítés, deflációs politikára (a kamatok és az adók emelésére, a hitelek korlátozására, a költségvetési kiadások csökkentésére) kényszeríti az érintett országokat. Ennek következtében a belső kereslet, a gazdaságok dinamizmusa csökken. Mivel a kereslet alacsony és a termelők a bevételük csökkenését a termelés, a kivitel fokozásával próbálják ellensúlyozni, erősödnek a túltermelésre jellemző szimptómák: nőnek az eladatlan készletek, csökkennek az árak, illetve azok növekedési üteme (defláció). Korunk sajátossága, hogy mindez elsősorban a nyersanyagokat érintette, mivel a késztermékek előállítása jobban alkalmazkodik a kereslethez.¹¹ A kialakult helyzet csökkentette a nyersanyagexportőr országok bevételeit és visszavetette gazdasági növekedésüket.

Az is reálgazdasági vonatkozású, hogy azok az országok, amelyek a pénzmenekítés, tőkemenekülés spekuláció nyomását nem tudták ellensúlyozni, a nemzeti valutájuk, ezzel nemzeti munkájuk leértékelésére kényszerültek nemcsak a tőkekiáramlás fékezése, a nemzetközi fizetőképesség megőrzése, hanem az export növelése, a kereskedelmi mérleg javítása érdekében is. Egyes országok exportképességének, nemzetközi fizetési helyzetének a valutaleértékelés segítségével való javítása azonban más országok világpiaci versenyképességét rontotta, így azok ezért is devalválni kényszerültek fizetőeszközüket.

Ma már talán teljesen világos, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben – nem csupán pénzügyi jellegű a válság. 1998 végére, 1999 elejére a világgazdaság GDP-jének közel felét produkáló országok csoportja depresszióba került, a többi ország növekedési üteme pedig általában csökkent. A világpiaci kereslet visszaesett. A világkereskedelem volumene 1997-ben még 10%-kal emelkedett, 1998-ban már csak 3,5%-kal, s 1999-ben is hasonló mértékben nő a WTO előrejelzése szerint. Dollárban számítva 2%-kal csökkent a világ árukereskedelmének értéke 1998-ban!

Mint szó volt róla, a pénzügyi luftballon és a kibontakozó pénzügyi válság a világgazdaság egészében, a globalizáció folyamatában leli magyarázatát. A pénzügyi megrázkódtatások összefonódtak a világgazdaság mintegy negyven százalékára kiterjedő recesszióval. Az más kérdés, hogy a széles értelemben vett – az áruforgalomra, a növekedési rátákra, gazdasági egyensúlyi zavarokra kiterjedő – válság először a monetáris szférában jelentkezett látványosan.

A (válság)folyamatok egységessége, a lopakodó kynesizmus és az alternatívák

A világgazdaság 1999 folyamán némileg stabilizálódott, de ez több szempontból is csupán viszonylagos.

A kedvezőbb jelek között talán a következők a legfontosabbak:

• a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai elcsendesedtek, a tőzsdék stabilizálódtak;
• a brazil válság tovagyűrűző hatása némileg kisebb volt a vártnál és főleg Latin-Amerikára korlátozódott;
• az Egyesült államok konjunktúraciklusa hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt korábban várták;
• Európa, azon belül az EU gazdasági kilátásai – a lakossági fogyasztás bővülése (ösztönzése) és az exportlehetőségek javulása folytán – némileg pozitívabbak;
• az ázsiai négy “kicsi tigris” túljutott a válság mélypontján és lassú gazdasági növekedésnek indult, a többi iparosodó délkelet-ázsiai ország némileg konszolidálta gazdaságát;
• néhány jelentős ország – a korábbi félelmek ellenére – dinamikusan fejlődik, például Kína, India, Kanada, Ausztrália, Mexikó.

Az eredmények azonban egyben a világgazdaság rizikótényezőinek bizonyulhatnak. így például a nemzetközi pénzügyi rendszer – a megingott tőzsdék, az egyes fizetési válságba került országok, pontosabban a nekik hitelező bankok, befektetési alapok – megmentése, stabilizálása hatalmas monetáris expanzióval, jelentős nagyságú “központi” mentőcsomagokkal sikerült. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel csak továbbgörgették a problémákat, s azok még magasabb szinten, még pusztítóbb formában törnek majd felszínre. Itt elsősorban a New York-i tőzsdeindexre utalok, amelynek jelentősebb korrekcióját már régen aktuálisnak tartották a szakértők, s most részben a mesterséges likviditásteremtéssel ez újra elhalasztódott. Az amerikai tőzsde 1999 őszén már 100%-kal van magasabban, mint 1996. december 6-án, amikor Alan Greenspan, a Fed elnöke az “irracionális túlburjánzásra” figyelmeztetett. A tőzsdei papírok összértéke (kapitalizáció) napjainkban, az USA-ban a GDP másfélszeresét teszi ki, ami történelmileg példátlan. Az előző csúcs 1929-ben volt, amikor a GDP 81%-ot tett ki…!¹² Az észak-amerikai konjunktúrát és a tőzsdeindexet is többek között az évi 200 milliárd dollár feletti nettó forrásbevonás finanszírozza. Az USA nemzetközi kötelezettségei azonban nem növelhetők sokáig. Magyarul, az Egyesült államok ma már a világ legnagyobb, gyorsan növekvő nettó adósságállományával rendelkezik, s nem biztos, hogy a külvilág ezt sokáig finanszírozni fogja. (Igaz, az USA mint a világpénz birtokosa, akár dollár-emisszióval is enyhíthet kötelezettségein.) Továbbá – ezt nem szokták hangoztatni – a fejlett országoknak a kilencvenes években megmutatkozott egyenlőtlen fejlődése nemcsak oka az USA felé immár két évtizede irányuló, egyre koncentráltabb nettó tőkeáramlásnak, hanem egyben következménye is. Tehát a tőkemozgások liberalizálása – aminek az USA volt az élharcosa, valamint tőkeexportőrként és tőkeimportőrként is a fő kedvezményezettje – csúnyán visszaüt. Konzerválja (természetesen sok más tényező mellett) az egyenlőtlen fejlődést, ami nagy veszélyeket hordoz magában. (Az előző évtizedekben a fejlett országok között inkább a szinkronitás volt a fő tendencia, a kilencvenes években az aszinkronitás.) A nemzetközi gazdasági élet főszereplői nagy aggodalommal szemlélik, hogy a világgazdaság növekményének felét, a fejlett országokénak a kétharmadát egyedül az Egyesült államok adja.

Tehát a világgazdaság egyes erőközpontjainak gazdasági helyzete – bár az elmúlt években divergált – a legszorosabban összefügg egymással. Itt most nincs lehetőség annak részletezésére, hogy a technikai versenynek, a tőkekoncentrációs folyamatnak, a piaci pozíciószerzésnek, azaz a konkurenciaharcuknak, a nemzetközi pénzügyeknek, a gazdasági és technikai szintben mutatkozó utolérésnek, továbbá a belső társadalmi-gazdasági modellbeli különbségeiknek milyen hatásai vannak.

Talán csak egy elemet emelnék ki ezek közül, mert a századvégi alapvető gazdaságpolitikai-elméleti viták szempontjából rendkívüli a jelentősége. Gyakran és nagy hangerővel vetették fel az elmúlt években, hogy az európai régió részben azért nem tud lépést tartani az észak-amerikaival, mert munkaerőpiaca nem rugalmas, nem eléggé liberalizált. Magyarul, túl magasak a relatív bérköltségek, azokat nem lehet csökkenteni. Azt azonban nem szokták hangsúlyozni ebben az összefüggésben, hogy az európai reálbérek immár két évtizede lényegében változatlanok, miközben az Egyesült államokban a fizetőképes kereslet az elmúlt években (bár munkaerőpiaca “rugalmasabb”, mint Európáé), a reálbérek növekedése és a munkanélküliség csökkenése folytán is emelkedett. Nyilvánvaló, hogy az észak-amerikai konjunktúrát a lakossági fogyasztás bővülése is táplálta. (A lakossági kereslet emelkedése persze nem csak ok, hanem okozat is volt.)

Európában ezzel ellentétben a kilencvenes évek derekáig jórészt az export és részben a beruházások voltak a gazdaság dinamizáló tényezői, s arról beszéltek, hogy a konkurenciaharc jegyében a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni. Valóban történtek lépések a bérekhez kapcsolódó közterhek csökkentésére, de ezzel együtt is az elmúlt másfél–két évben a lakossági keresletet anticiklikus eszközként, a recessziós tendenciák elleni harc keretében ösztönözni kezdték – eddig még sikeresen. Ahol ez nem sikerült, például Angliában, Olaszországban, ott sokkal nehezebb a gazdasági helyzet.

Tehát a válsághelyzet, az exportlehetőségek szűkülése – erről is volt már szó más vonatkozásban – előtérbe állítja a fejlett országokban a nemzeti keretekben folyó konjunktúraélénkítést, sőt a piacvédelem kifinomult, nem vámjellegű formáit. Az inga visszaleng, persze egy a korábbinál erősebben globalizált világgazdaságban. A keynesi gazdaságpolitikai elemek elegyítése a “mainstream” közgazdaságtan egyensúlyi elveivel egyre erőteljesebb, még akkor is, ha erről a hivatalos körök nem nyilatkoznak őszintén.¹³ Elsősorban azért nem beszélnek erről, mert a jóléti rendszerek lebontása továbbra is napirenden van, továbbá az elmaradottabb világnak egyensúlyvesztés esetén még mindig elsősorban a restrikciós, fogyasztáscsökkentő gazdaságpolitikát ajánlják, főleg azért, hogy azok a mindenkori, éppen lejáró nemzetközi adósságtörlesztéshez szükséges forrásokat biztosítani tudják. Valójában azonban ezzel a gazdasági dinamizmust és a hosszú távú adósságtörlesztési képességet veszélyeztetik – még ha tudjuk is, hogy a makrogazdasági egyensúly bizonyos szintjét biztosítani kell. Ez az egyensúlyi szint azonban – bizonyos határok között – a (jövedelem)termelés bővítésével, a bevételek növelésével is közelíthető, nem csak a kiadások lefaragásával.

E kérdésekről egyre magasabb szinten folynak a viták, ha nem is mindig nyilvánosan vagy közvetlenül. így például az IMF, mely maga is több tekintetben módosította álláspontját – s azzal ellentétben, hogy korábban már az országok tőkemérlegeibe tartozó forrásáramlások teljes liberalizálását is követelte, most ellenőrzöttebb rövidlejáratú tőkepiacokat javasol, sőt egyes félperifériás országokban esetenként gazdaságélénkítést is lehetségesnek tart – közvetve súlyos vitában áll a Világbankkal. Ez utóbbi intézmény elnökhelyettese például már odáig jutott, hogy kijelentette: “a tőkemozgások liberalizálása komoly kockázatnak teszi ki azokat az országokat, ahol a pénzügyi intézmények gyengék. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy ez a liberalizálás hozzájárul a gazdasági növekedéshez vagy a befektetések élénküléséhez”.¹⁴ A Világbank az elmaradott világ gondjainak orvoslására pedig – az elmúlt húsz év receptjeivel ellentétben – azt javasolja, hogy a kormányok a fiskális és monetáris politika révén erősítsék az összkeresletet és terjesszék ki a szociális hálót.¹⁵ Nem véletlen, hogy a Világbank intézményét manapság kemény támadások érik…

Érezhető, hogy ezekben az “elméleti” vitákban is összefonódik–összeütközik az elmaradottabb és a fejlett világ helyzete, érdeke. Ugyanígy a “fejlődő világ” gazdasági helyzete is természetesen szorosan összekapcsolódik a fejlett világgal. Manapság általában külön ázsiai, orosz, latin-amerikai válságról szoktak beszélni, holott a globalizáció korszakában a regionális folyamatok – bár vannak helyi tényezők – természetesen összefüggnek egymással. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai iparosodó országok (és nem különben Japán) pénzügyi piacainak és ingatlanpiacainak felfúvódása és összeomlása jelentős mértékben a világméretű tőke-túlfelhalmozásnak, a fejlettek gazdaságpolitikai lépéseinek volt a következménye.

Amikor 1995 áprilisában a G7-ek pénzügyminiszterei a japán konjunktúra érdekében úgy döntöttek, hogy a dollár árfolyamát megerősítik a yenhez képest, szinte bekódolták a termelési és fizetési csődöket. Az ázsiai országok dollárhoz kötött valutái felértékelődtek, exportjuk versenyképessége – az egyébként is túlkínálattal jellemezhető világpiacon – rohamosan romlott, ebből származó bevételük már 1996-ban stagnált. Thaiföldön, ahol 1997 tavaszán elindult a válsághullám, egyes kisebb cégek pénzügyi nehézségei hazai bankok pozícióját ingatta meg – ami azután láncreakciót indította el. Egyszercsak kiderült, hogy a jórészt a külföldi bankokból és befektetési alapokból származó pénzügyi és ingatlanpiaci befektetések nem tudnak azon a magas áron (árfolyamon) elég jövedelmet biztosítani. (A külföldi tőke komoly hányada olcsó hitel formájában éppen a gazdasági válság által sújtott Japánból érkezett.) A külföldi tőke menekülni kezdett, ami megingatta az érintett országok nemzetközi fizetési, részben adósságtörlesztési képességét. Csak ázsiában többezer milliárd dollárnyi volt az ingatlanok és értékpapírok értékvesztése. Ezektől a veszteségektől nem volt független, hanem éppen ellenkezőleg, ezekből közvetlenül következett a fejlett országok banki és egyéb befektető társaságai egy részének portfólió-értékvesztése, gyengülő egyensúlya, közülük egyesek csődhelyzete, majd a vezető tőzsdék 15–20%-os értékvesztése 1998 derekán.¹⁶

Veszteség esetén természetes, hogy a legkétesebb kinnlevőségeket próbálják begyűjteni a befektető társaságok – különösen, ha ki kell elégíteni a bizalmukban megingott kisbefektetők egy részét. Elsősorban ezért terjedt szét a pénzügyi válság a világgazdasági perifériákon. Nyilván az orosz gazdaság katasztrofális helyzete is közrejátszott abban, hogy a befektetők onnan is kivonták elsősorban rövidlejáratú pénzügyi invesztícióikat. De menekülni kezdett a tőke a jobb helyzetben lévő kelet-közép-európai országokból is, megroppantva tőzsdéiket. Brazília gazdasági helyzetéből – önmagában – ugyancsak nem következett a tőkemenekítés szükségessége. A befektetők “portfoliótisztítása” mellett itt – mint egyes ázsiai országokban – közrejátszott a helyi pénznem elleni spekulációs nyereség lehetősége is. Persze az egyébként jobb gazdasági helyzetben lévő országok (Latin-Amerika, Közép-Kelet-Európa) jobban átvészelték a tőkemenekülés időszakát.

A tőkekivonások magyarázata általában az volt, hogy “csökkent a bizalom a felemelkedő országok iránt”. Persze a felszínen ez így jelentkezett, valójában mindenekelőtt a befektetési alapok lyukait kellett betömni mindaddig, amíg az elsősorban Egyesült államokbeli likviditásnöveléssel, további tőkebevonással a nemzetközi pénzügyi rendszer (luftballon) szakadásait – legalábbis időlegesen – be nem sikerült tömni.

Ugyanakkor – mint már részletesebben szó volt róla – a világgazdasági reálfolyamatok és a pénzügyi rendszer említett jelenségei is összefüggnek egymással. Nem véletlen, hogy Japánban a gazdasági növekedés megállása és a pénzügyi luftballon kipukkadása egyidejűleg, egymással összefonódva kezdődött. Az újonnan iparosodó ázsiai országokban – mint láttuk – a tőkemenekülést egy-két évvel megelőzték az első komolyabb túltermelési jelenségek, amelyek elsősorban a világpiaci kereslet csökkenésével, az exportbevételeik 1996. évi stagnálásával voltak összefüggésben. Mint a regionális elemzés során kiderült, napjainkban Latin-Amerikában a vállalati csődhullám éppúgy kapcsolatban van a piaci realizálási, elsősorban exportlehetőségek csökkenésével, mint a szindikált hitelek felvételének megdrágulásával.

A dekonjunktúra és megingott pénzügyi szektor “kezelése” a fejlett ipari országokban sem válik el egymástól, hiszen meghatározzák egymást. A legnagyobb bajban lévő Japán példája mutatja a legvilágosabban, hogy a hitelező bankszféra rendbetétele nélkül nem lehet a termelő-szolgáltató ágazatokat finanszírozni. Kevésbé szokták napjainkban – legalábbis nyilvánosan – az ellenkező irányú összefüggést hangsúlyozni. Valójában ugyanis a reálszféra egészségén múlik, hogy egy gazdaságon belül mennyi realizálható jövedelem keletkezik, mennyit lehet elosztani – részben a bankszektoron keresztül.

A pénzügyi és a valódi értékeket teremtő (termelő) szektorok között tehát dialektikus a kapcsolat, amit a pénzügyi-valutáris szférán keresztül realizálható (illetve elveszthető) külföldi (belföldi) jövedelem különösen hangsúlyossá tesz napjainkban. E kölcsönviszony azonban nem, távolról sem szimmetrikus. Hosszú távon meghatározó erővel az értéktermelés, annak realizálható jövedelme bír. Ezért tesznek meg napjainkban mindent a fejlett országok – beleértve a nem liberális gazdaságpolitika módszereinek alkalmazását is – a gazdasági konjunktúra fenntartása érdekében. Ugyanez a gazdaságpolitika azonban súlyos csapdát is jelent. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat eltüntethetnék.

Pénzügyi oldalról a mesterséges likviditásteremtés, a termelés fenntartásában pedig a lakossági keresletösztönzés, a tőkekoncentrációs folyamat, a termelő és forgalmi folyamatok racionalizálása – mindez megint csak időlegesen oldhatja fel az 1999-ben újra egyre jobban felfúvódó pénzügyi luftballonban és vele a legszorosabb összefüggésben, a termelő-szolgáltató tevékenységek világpiaci túltermelésében, túlkapacitásaiban megmutatkozó feszültségeket. Előbb-utóbb (esetleg csendesített, vezérelt formában) a nagy korrekciónak, krízisnek be kell következnie, aminek eredményeként a világgazdaságban túlfelhalmozott likvid és termeléshez kötött tőkék egy részének “le kell íródnia”!

A globalizáció önmagában elvileg lehetőséget biztosíthatna a világgazdaságban felhalmozódott feszültségek közös, az összes nemzet demokratikus együttműködésén alapuló enyhítésére. A világgazdaság stabilizálása feltételezné a pénzügyi luftballon és a felesleges termelő kapacitások regulált leépítését, a fejlődő országok adósságainak leírását (ezek tőkerészét egyébként már bőven visszafizették), a fizetési mérlegek kiegyenlítő finanszírozását, a nemzetgazdaságok és az életszínvonalak harmonizált fejlesztését, ennek érdekében jelentős nettó tőkeátcsoportosítást a fejlett térségekből az elmaradottabbakba, általában a világgazdaság hierarchikus rendjének egy demokratikusabbal való felváltását. Valójában minderre középtávon nincs reális esély.

A kapitalizmus az ezredvégi általános válságából saját keretei között csak a jövedelmek jelentős mértékű nemzetközi újraelosztásával, a túltermelés (túlkapacitások) nemzetközi szabályozásával, keresletösztönző világmodell bevezetésével menekülhetne ki. Tehát általános “modellváltásra”, “paradigmaváltásra” lenne szükség. Ez – elvileg – a nemzetközi, a világgazdaság egészére alkalmazott (új)keynesizmus lehetne. Valójában ennek megvalósítására nincs sok esély. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok (vállalati, tőkéscsoporti elkülönültség, a nemzetközi kizsákmányolást hordozó hierarchikus nemzetközi gazdasági függőség) ezt nem teszik lehetővé.

A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel együtt járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel. Mi várható egy nagy világgazdasági válság esetén és utána? Weimarizálódás, fasiszta veszély, a világ gazdasági újrafelosztása, még erősebb militarizálódás, háborús helyzetek, s egyben a baloldal, köztük a kommunista erők megerősödése. Az már egészen új helyzet lesz. Akkor már a történelmi fejlődés újra alternatívákat tűzhet napirendre.

Jegyzetek

¹ A tanulmány első része a Külgazdaság 1999. áprilisi számában megjelent, A világgazdaság válsága az ezredvégen című cikk elméleti jellegű megállapításait tartalmazza – kisebb átdolgozással.

² Ugyanakkor az állam gazdasági szerepe iránti bizalom növekedése elősegítette a szocialista irányba mutató átalakulást Kelet-Európában és ázsiában.

³ Például Oroszországban az importtermékek aránya (az egyébként egyharmadával csökkent) belkereskedelemben a kilencvenes években 15%-ról 55–60%-ra nőtt!

⁴ L’Expansion, 549. szám 1997. május 15-28. 97. o. alapján saját számítás, illetve Népszabadság 1998. szeptember 29. 2. o. A tokiói tőzsdén jegyzett érték az 1990. évi 4,1 billió dollárról 1998-ra 2 billió dollár alá esett.

⁵ Alább még kicsit részletesebben lesz szó az ázsiai országok saját, már a nyolcvanas évektől sokasodó belső gazdasági nehézségeiről, azok okairól.

⁶ Az ún. feltörekvő országok összes tőzsdei kapitalizációja az 1990. évi 840 milliárdról 1997-re közel 3 ezer milliárd dollárra, azaz 3,5-szeresére nőtt, ezen belül az ázsiai országoké még gyorsabban. (L’Expansion 549. szám, 1997. május 15-28. 98. o.)

⁷ Az értékvesztést mindenképpen realitásként élik meg a befektetők és a pénztulajdonosok. Ugyanakkor kihat a GDP-k színvonalára is, amelynek esetében az “értékvesztés” már nem kalkulálható olyan egyértelműen. Például a nemzeti valuták dollárhoz mért árfolyama, annak realitása nagymértékben befolyásolja az egyes országok kalkulált GDP-jét.

⁸ A The Economist adata. Lásd: Világgazdaság, 1998. augusztus 24. 2. o.

⁹ Az orosz gazdaság a teljes szétzilálódás állapotában van, és még nagyobb a “szakadék” a reálgazdaságok és a pénzügyi szférája között, mint más országok, térségek esetében.

¹⁰ így például a “feltörekvő országok” részvényalapú befektetési alapjaiból az oroszországi ország-alapok értéke csak 1%-ot, 1,3 milliárd dollárt tesz ki. A moszkvai tőzsdén 1997-ben 68 milliárd dollár volt a papírok összértéke, ami a világ tőzsdéin forgó papírok összértékének négy-ezrelékével volt egyenlő. World Investment Report, 1997. UN. 1997. 284-285. old.

¹¹ A Commodity Research Bureau 17 nyersterméket magában foglaló ún. CRB indexe 1998 augusztusában a tíz év előtti, pontosabban az 1986 júliusi szintre esett. Napi Gazdaság 1998. 08. 28., 9. o.

¹² Kristóf, Micholas D., Wiatt, Edward 1999: Global contagion. A Narrative = The New York Times I.: február 15., II.: február 16., III.: február 17., IV.: február 18.

¹³ Bowles, Brian 1999: The Unacknowledged re-Adaption of Keynesianism. In.: Socialist Campaing Group News, No. 143. május 3.old.

¹⁴ Stiglitz, Joseph E.: Mi szorongatja a fejlődő gazdaságokat? = Világgazdaság, 1999. április 14., 12. old.

¹⁵ Világbank – jelentés a globális kilátásokról. A válság már elérte mélypontját. = Világgazdaság, 1999. február 26. 2. old.

¹⁶ Ezt mutatja be többek között Kristof és Wiatt 1999. cikksorozata a New York Timesben.

1. Bevezető gondolatok a globalizáció természetéről

• A globalizáció gyökere: a tőke növekedési (koncentrálódási és centralizálódási) hajlama. E tekintetben nincs minőségi különbség a múlt század és korunk kapitalizmusa között: akkor is a nagyvállalati kör volt a piac meghatározója, a kisebb vállalatoknak így vagy úgy, de azokhoz kellett alkalmazkodniuk. Legfeljebb az akkori nagyvállalatok még kisebbek, és kevésbé “transznacionalizáltak” voltak.

Annak a megállapításnak az igazát, miszerint “a tőke természeténél fogva növekedésre tör”, az utóbbi évtizedekben sokan szerették volna megkérdőjelezni. (gondoljunk a mikroelektronika által felszínre dobott kisvállalati szféra körüli illúziókra, amelyeket igen szemléletesen foglal össze Schumacher könyve és annak szlogenné vált címe: “Small is beautiful”!) A kisvállalkozás 1970-es és 80-as évekbeli istenítői egyben implicite a tőke (nagytőke esetében szükségszerűen kézzelfoghatóbban megjelenő) kizsákmányoló funkcióinak visszaszorulását is láttatni akarták. így minden, a nagyvállalatok továbbra is meghatározó szerepéről szóló tanulmányt, érvelést a sutba vágni vágyott baloldali elméletek (mindenekelőtt a marxizmus) “begyepesedett képviselőinek” igyekeztek tulajdonítani. Ma, a globalizáció korában már senki sem meri kockáztatni szakmai hírnevét azzal, hogy a kisvállalkozást kiáltja ki a piac hajtóerejének.

• Mindezt Magyarországon nemcsak az egészen kicsi vállalkozások, de a transznacionális vállalatokhoz (TNC-khez) mérten szintén kicsinek számító egész hazai vállalati szféra érzi a bőrén. A magyar vállalatok már jórészt külföldi tulajdonban vannak. A megmaradtaknak pedig hosszabb távon igen rosszak a növekedési, s így túlélési kilátásaik. Már amennyiben többé-kevésbé önálló termelésre kívánnak beállni. Ahogy Simai Mihály megállapította 1999 májusában tartott előadásában: a globalizáció korában két út áll a társadalom (s így a gazdaság) szereplői előtt: az egyik, a kívül rekedés járhatatlan, a másik a transznacionális vállalatokhoz való integrálódás. így a megmaradó magyar vállalatok közül is csak azok számíthatnak hosszabb távon túlélésre, amelyek utat találnak a transznacionális szférához.¹ (Vagyis amelyek csak formálisan maradnak “magyar” tulajdonban.) Persze egy ilyen alternatíva, pontosabban “álalternatíva” felállítása hamis, hiszen implicite éppen az alternatíva nélküliséget sugallja. Pedig alternatíva mindig van (kell legyen). Ennek a korábbi kutatások eredményeit összegző tanulmánynak a célja is az, hogy felvillantson néhányat, legalább a gondolatébresztés végett.

• Közvetlenül a külföldi termelőtőke dominanciájánál is nagyobb baj a spekulációs tőke térnyerése. Az utóbbi évtizedben a spekulációs tőke a világon sokkal gyorsabban halmozódott fel, mint a termelőtőke. A tőke ugyanis a csökkenő profitú termelésből – ha már nem talál új, jobb beruházási környezetet – a spekulációba “menekül”. Magyarországon a rendszerváltást követően az áruforgalom mellett a tőkeforgalmat is gyorsan liberalizálták. Ugyanakkor köztudott, hogy sem a transznacionális vállalatokkal szemben, sem a spekulációs tőkével szemben nem építettek ki védelmi mechanizmusokat.

Ez persze nem speciálisan magyar probléma. Jellemző ez a világ számos függő helyzetű országára, amelyek hazai tőkéje túl gyenge ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit – ha kell, saját komprádor osztályos társaival és azok ideológusaival szemben is. Igaz, vannak árnyalatnyi különbségek, amennyiben egyik-másik kormány igyekszik ellenállni a fejlett gazdaságok által diktált “nemzetközi elvárásoknak”. A jövő nagy kérdése, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az ellenállási kísérleteknek: erejük, számuk a globalizáció előrehaladtával vajon nő, vagy csökken.

• Magyarországon egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy a belátható jövőben lényeges fordulat állhatna be az 1989 óta folytatott gazdaságpolitikában. Sőt, az egymást követő (és a magyar politikai palettán igen különböző irányultságúnak számító) kormányok egymásra licitálva hozzák a nyugati nagytőke iránti lojalitásukat demonstráló intézkedéseiket – nem egyszer kérés nélkül és grátisz (már ami a társadalomra rótt terheket illeti). Ez mind a gazdasági életre, mind a politikára jellemző.

• A tömegek helyzete a piacvezérelt gazdaságokban az elosztást meghatározó viszonyokon túl a gazdasági növekedéstől függ. Az elmúlt évtizedben felhalmozódott munkaerőpiaci és társadalmi problémák piaci viszonyok között csak kellően magas növekedés mellett enyhíthetők – ha feltételezzük, hogy az ezt célzó szándék megvan. Márpedig az előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedek átlagos növekedése – világszinten – nem lesz több néhány százaléknál. Magyarországon a kormánykörök ennél nagyobb, 4-5 (sőt több) %-os termelésbővülést látnak megvalósíthatónak rövid-, sőt középtávon is. A világátlagnál, és a fejlett országokban általában várhatónál dinamikusabb növekedés a “feljövő” piacok jellemzője szokott lenni. A globalizáció korában pedig azok a piacok számíthatnak e megtisztelő jelzőre, amelyeket a transznacionális tőke (újólag vagy most először) integrál. Az ilyen függő helyzetű gazdaságok teljesítménye tehát alapvetően a transznacionális vállalatok teljesítményét takarja. így gazdasági növekedésük java is a transznacionális vállalatok növekedéséből származik. A transznacionális vállalatok stratégiája (beruházás, profitrepatriálás, termelés-áttelepítés) pedig nyilván önmagukra és nem a fogadó ország társadalmára irányul. Ezért az így generálódott “többletgazdagság” szociális indíttatású felhasználása sem garantált – még a fogadó ország kormányának jó szándéka mellett sem.

• Továbbá: a társadalmi problémák mai formája (munkanélküliség, munkavállalók reáljövedelmének csökkenése, kétharmad-egyharmad, vagy inkább négyötöd-egyötöd társadalom kialakulása és ami mindezzel együtt jár) egy meghatározott gazdaságtörténeti fejlődés eredménye. Nevezetesen a termelékenység-növekedés vállalati keretekbe zártságának, e vállalati keretek monopolizálódásának, vagyis – végkifejletében – a transznacionális vállalatok világméretű tevékenységének eredménye. Mint ilyen, az adott gazdasági forma keretei között nem mulandó, hanem éppen rendszerspecifikus elem. Ezért az említett problémák a legjobb esetben is csak ideig-óráig enyhíthetők, de – az adott keretek között – ki nem küszöbölhetők. Ezzel a rendszer komplex vizsgálatakor elengedhetetlen tisztában lenni.

• Mindebből pedig az következik, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb lecsúszó, elszegényedő részének bajaira a különböző kormányok mindaddig nem fognak végleges és kielégítő megoldást találni, amíg az e problémákat létrehozó okok fennállnak. Magyarország társadalmi bajai nem az itt 1989 után megvalósult “vadkapitalizmus” számlájára írhatók, hanem egyszerűen a kapitalizmus, vagy más néven: a piac korlátlan uralmának következményei. Ideje leszámolni azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus jó, csak nálunk nem úgy működik, ahogy kell. A kapitalizmusnak pontosan így kell működnie: hierarchiákat létrehozva, fenntartva és erősítve nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. A kis országok, mint amilyen Magyarország is, óhatatlanul a hierarchia alsóbb fokain helyezkednek el. Különösen, ha olymódon integrálódnak a világpiacba, hogy saját nemzetgazdaságuk (nemzeti piacuk) fejlesztését eleve a külföldi nagyvállalatoknak alárendelten valósítják meg.

2. A magyarországot érő fő világgazdasági tendenciák

Az 1973 utáni konjunktúra története nem más, mint hosszan ható trendek kifejeződése. Ezek a hosszan ható trendek a “dezindusztrializáció”, valamint az ipari globalizáció fogalmával összegezhetők.

2.1. “Dezindusztrializáció”²

– A “dezindusztrializáció” kifejezés tulajdonképpen pontatlan, mert azt a benyomást kelti, hogy az ipar elveszti a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepét. De megtévesztő azért is, mert korunk világgazdaságának krízishelyzetét implicite puszta szerkezeti problémaként magyarázza. Valójában az ipar (feldolgozóipar) továbbra is a tudomány eredményeinek szükségszerű és legfőbb közvetítője a gazdálkodás felé, hiszen ezek az eredmények alapvetően az ipar által gyártott anyagi eszközökben testesülnek meg. Az ipar térvesztése látszólagos, az értékek (árak) szintjén érzékelhető aránycsökkenés (mely amúgy is részben statisztikai, számbavételi kérdést) nem jelenti a gazdasági fejlődésben játszott szerepének letűnését. Az, hogy a szolgáltatások részaránya a fejlett országok GDP-jében nő, arra világít rá, hogy a szolgáltatási szféra munkaerő-igényesebb, az iparnál, különösen a feldolgozóiparnál kevésbé hatékony (és kevésbé termelékeny), ám annál profitábilisabb ágazata a termelésnek.

– Immár elismerten hosszú távú, s gyakran a “dezindusztrializációval” összefüggésbe hozott trend a munkanélküliség (“természetes”) rátájának növekedése a fejlett, s ennek következtében a fejlődő országokban: a foglalkoztatottság korábbi szintje a konjunktúra javulásával sem állt helyre. Ez azonban nem természeti törvényszerűség, hanem az új technológiák következtében megnövekedett termelékenységnek a sajátos lecsapódása a tőkés országokban.

– Szintén tendenciálisnak tűnik a termelékenység növekedési ütemének csökkenése a konjunkturális hatásoktól eltekintve is. Ez a trend a (termelékenység növekedését lehetővé tevő) technikai fejlődés szakaszos (időnként csökkenő) ütemű vonulatán kívül a tőkésországok termelékenységnövelő képességének immanens korlátaira utal.

– A technikai haladás okozta termelékenység-növekedés, valamint a munkanélküliség és a reálbércsökkenés piacgazdaságokban egymással járó hármasa az egységnyi munkerőköltség reálértékének csökkenésében jelenik meg

– A világgazdaság polarizációjának növekedése a különböző országcsoportok eltérő iparosodottságán is lemérhető. A fejlődő országokban a feldolgozóipar részesedése a GDP-ből a 70-es évek óta alig nőtt, s még a 90-as évek közepén sem érte el a fejlett ipari országokat 1970-ben jellemző szintet. Az ipar összessége pedig 1980 óta mind kisebb részben járul hozzá a GDP-hez. A fejlődő és fejlett országok iparosodása közti szakadék a fejlődő országok nagyobbik felére vonatkozóan az átlagadatokban tükröződő mértéknél is nagyobb, tekintve, hogy a “fejlődő” kategória tartalmazza a NIC-eket (újonnan iparosodott országok) is. A fejlett országokban az ipari részarány-csökkenés az iparosodottság (ipar/GDP arány) magas fokának elérése után következett be, ezzel szemben a fejlődő országok GDP-jében az ipar részaránya a 80-as évekig növekvő volt, ez az arány azonban ezt követően – még mielőtt elérte volna a fejlett országok 1960-as színvonalát! – visszaesett. Ez a transznacionális munkamegosztásban elfoglalt helyük következménye.

– új (?) világrend. A globalizációs folyamatokkal együtt, azt erősítve bontakozott egy új világrend, melyben a kelet-európai rendszerek bukásának döntő szerepe volt. Mint előadásában Simai Mihály megfogalmazta (1999), politikailag egyközpontú, hierarchikus világrenddel van dolgunk, amelyben a nemzetállamok fennmaradása és szaporodása ellenére mindössze 7-8 állam a meghatározó, az egyetlen, minden (katonai, politikai, gazdasági, technológiai) szempontból “szuperhatalommal”, az USA-val az élen. Az erőviszonyok ilyen koncentráltsága, polarizáltsága egyedülálló a világtörténelemben.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi világrend minden kuriózuma ellenére is csak viszonylagosan nevezhető újnak. Lényegét tekintve mindig is ilyen volt a korlátlan árutermelésre épülő gazdaság. Alapvető jellemzői (ellentmondásai) nem változtak meg, legfeljebb kiteljesedtek, s az egész Földre nézve érvényessé váltak: világpiac és nemzetállam, globalizáció és differenciálódás, kozmopolitizmus és nacionalizmus kettőssége, továbbá a liberalizmus egyeduralomra törekvése mindig is az általános árutermelés, a piaci verseny, és az ehhez tartozó társadalmi-politikai-ideológiai rendszer attribútuma volt. Ezzel szemben maga az általános árutermelés a történelemnek csak egy adott pontján, az ezt követelő feltételek megérésének hatására kialakult rendszer. S mint ilyen, méltó a fejlődés minden velejárójára (születés, növekedés, változás, elmúlás).

Az általános árutermelés természete az elkülönültség, melynek alapja a magántulajdon (tulajdoni elkülönültség). A kapitalizmus sejtszerű gazdasági- társadalmi-gazdasági képződmény, és nyilvánvalóan globalizálni is csak e mintát képes. Hiszen maga ez a sejtszerűség, vagyis a magánérdek önzése hajtja előre. Ezért nem számolja föl, hanem még erősíti is a nemzetállamok szerepét a globalizáció – még ha a kormányok politikai erejét csökkenti is. Ezért nem szünteti meg a termelés vállalati formába zártságát a TNC-k uralma és stratégiai szövetségeik. Ezért nem az egyezőség, hanem a differenciáltság nő.

2.2. Az ipar globalizációja – a transznacionális vállalatok uralma

– Bár a tőke növekedésre való hajlama nem új jelenség, e téren a 70-es évek elejétől ugrás következett be. A tőkekoncentráció és -centralizáció folyamata ugyanis kikényszerítette azokat az egyéb gazdasági-társadalmi-politikai (és technológiai) folyamatokat, amelyek aztán a tőke “transznacionalizálódását” felgyorsították. A világpiacon meghatározóvá váltak a transznacionális vállalatok. Ezért a gazdasági fejlődésnek ez az új szakasza “transznacionális monopolkapitalizmus” meghatározással írható le a legpontosabban. Míg korábban a vállalatok külföldi tevékenysége meghatározó módon a kereskedelem elősegítésére irányult (nyersanyagimport, készáruexport), addig napjainkban a termelés extenzív kiterjesztése a céljuk. A transznacionális vállalatok versenyképessége külföldi leányvállalataik tevékenységében rejlik.

– Mindezzel együtt járt a 80-as években a működőtőke (FDI) -kivitel gyors növekedése. 1970-ben a világ összes FDI-exportja 12 milliárd USD-t, vagyis a világexport 4,2, a világ GDP-jének pedig 0,4%-át, 1980-ban pedig 47 mrd USD-t, (a világexport 2,5, a GDP 0,4%-át) tette ki. 1990-ben viszont már 243 milliárd dollárnyi (a világexport 7,1, a világ-GDP 1,0%-a), 1996-ban pedig 349 milliárd dollárnyi (az export 6,6, a GDP 1,3%-a) működőtőkét ruháztak be külföldön.³ A transznacionális vállalatok tevékenysége következtében tehát a világpiacon áramló működőtőke mennyisége 1980 és 1996 között hét és félszeresére, súlya két–háromszorosára nőtt.

– Csökkenő profit, élesedő verseny. A transznacionális vállalatok kezében magas szerves összetételű termelőkapacitások összpontosulnak, ami azt eredményezi, hogy a profit rátája csökkenő tendenciát mutat. Ez a csökkenés pedig csak monopolárak és növekvő értéktöbbletráta mellett ellentételezhető. Ezért a vállalatok közötti verseny éleződik, a konkurenciaharcban új eszközök nyernek teret. Például: a tőke az alacsony bérköltségű országokba vagy a spekulációba “menekül” és új technikai, munkaszervezeti megoldásokat keres, új piacok megnyitására és a régiek “összenyitására” (integrálására) törekszik.

– új munkaszervezet. A rigid munkamegosztáson alapuló taylori munkaszervezet fénykora lejárt. A tőkekoncentráció és centralizáció a technikai haladás miatt mindinkább csak új szervezeti formában képes előrehaladni. A termelés mind nagyobb hányada válik szervezetté: ezt jeleníti meg a kisebb vállalatok tömörülését és együttműködését jelentő “cluster”-ek kialakulása, a transznacionális vállalati kapacitások növekedése.

– “Piacosítás”. Az adósságválságra adott IMF-“ajánlásoknak” megfelelően a 80-as években megindult a piacok liberalizációja és deregulációja. Igaz, ez inkább csak a világpiaci hierarchia alsóbb fokain álló gazdaságok számára kötelező recept. (A 80-as években a fejlett országok protekcionizmusa kifejezetten nőtt, főként a nem tarifális jellegű importkorlátok alkalmazása révén.)

– Technikai fejlődés. Ugrásszerűen fejlődtek és terjedtek el a mikroelektronika alapú technológiák, felgyorsítva az üzletmenetet és a kommunikációt a világ távoli pontjai között is. A dereguláció és az informatikai fejlődés lehetővé tette, hogy a fejlett országok fölös tőkéi a pénzpiacok összekapcsolásával újabb befektetési lehetőségekre leljenek.

– A fejlett országok integrációjának fejlődése: az EU. A világpiaci versenyben lemaradni látszó Európa az integrációs folyamat mélységi és szélességi kiterjesztésében keresett orvosságot, ami közvetlenül és közvetve is a globalizáció egyik hajtóereje lett. A pénzügyeiben is egységes európai piacra való felkészülés a vállalatok részéről a tőkekoncentráció és -centralizáció további felgyorsulását jelentette.

– Rendszerváltás és új piacok. A szocialista rendszerek összeomlása után új piacok (felvásárolható vállalatok, felvevőpiacok) nyíltak meg a kapitalista országok tőkéje előtt nemcsak Kelet-Európában, de számos, a szocialista orientációt kapitalistára cserélő fejlődő országban is.

– Helyi és globális társadalmi-gazdasági polarizáció. A transznacionális vállalatok tevékenysége révén megvalósuló globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését, nyomást gyakorol a bérekre, és a társadalmi-gazdasági különbségek növekedése irányába hat. A(z ipari) globalizáció természetéből adódóan növeli az egyenlőtlenségeket. A globalizációval járó nemzeti és nemzetközi szintű fejlettségi, társadalmi polarizáció tehát nem véletlen, vagy mulandó gyermekbetegség, hanem törvényszerű.

3. Az ipari-technológiai fejlődés hosszú távú trendjei és Kelet-Európa

A fejlett tőkésországok által determinált világpiaci mechanizmusoktól saját nemzeti és regionális modernizációs stratégiájuk révén jórészt elzárt volt szocialista országok ipari fejlődésének elemzéséből⁴ kitűnik, hogy

1. Az “iparosodottság” szintje tekintetében a 80-as évek végére (éppen a rendszerváltás előtt) utolérték a fejlett tőkés országokat (ld. pl. SZU, Kína), továbbá, hogy

2. az utóbbiakénál dinamikusabb ipari, feldolgozóipari növekedésükhöz – szemben a fejlődő országokkal – a termelékenység számottevő, felzárkózást biztosító emelkedése járult. (Míg a hetvenes évek első felében az egy munkásra jutó bruttó termelés tekintetében a fejlett tőkésországok 236%-kal haladták meg a kelet-európai országok és a SZU szintjét, addig 1990-re – amikor pedig már a volt szocialista országok gazdasága is érezhetően megrendült – ez az előnyük 180%-ra apadt. A fejlett és fejlődő országok közti különbség ugyanekkor nőtt.)

A témához igen jól értő Szász Gábor (mérnök, BME) példákkal bőségesen illusztrált dolgozatából⁵ különösen érdekes tényeket, összefüggéseket tudhatunk e régió, s benne Magyarország iparosodási múltjáról. Tehát arról az “alapról”, amelyre a rendszerváltás, az ipari-műszaki bázis privatizációja, Magyarország globális világrendbe való (re-) integrálódása épült. Érdemes citálni főbb megállapításait.

– A volt szocialista országok műszaki-tudományos fejlődése nem kis mértékben a II. világháború előtti időszakban gyökerezik, amikor is a régióban egy szűk értelmiségi réteg meglepően jó színvonalú ipari fejlesztő és kutatómunkát végzett. A Szovjetunióban ekkor alapozták meg azt a tudományos potenciált, amely az 50-es évek második felében elkápráztatta a világot. (Korszakalkotó eredmények születtek pl. a matematikában, a technológiai tervezésben, a repülés elméleti és gyakorlati fejlesztésében stb.) A Szovjetunióban a műszaki fejlesztés bázisának mennyiségi növekedése mellett gyorsan nőtt a munka termelékenysége, mivel az extenzív fejlesztés is jelentős gépesítéssel járt. (1913-ban Oroszország és az USA munkatermelékenységének aránya 1:9 volt, 1957-re a Szovjetunió és az USA megfelelő aránya már 1:1,6.) Politikailag különböző okokból a régióban mindenütt autarkiás gazdasági fejlesztési tervek születtek. A háború miatt meg nem valósult terveket a háború után újra elővették. (Pl. Magyarországon a villamos erőművek egységteljesítményének növelése, a hőerőműveknek hazai szén eltüzelésére alkalmas kazánokkal való fölszerelése, Nagymarosnál vízi erőmű céljára szolgáló vízlépcső építése, tiszalöki víztározó stb.)

– A II. világháború után a hadiipari üzemeket igyekeztek átállítani a polgári termelésre (ezt a törekvést a hidegháború keresztül húzta). Az újjáépítés szükségletei felkeltették az automatizálás iránti igényt. (A Szovjetunióban az 50-es évek végén már a komplex automatizálással kísérleteztek.) A hidegháború miatt a termelési és kutatási kapcsolatok is megszakadtak a Nyugattal, így a régió országai saját fejlesztő bázis kiépítésére voltak kénytelenek. Az amerikai atommonopólium megtörésére tett erőfeszítések, s általában a katonai szembenállás hadiipari igényeinek kielégítése a lakosság életszínvonalának rovására mentek. A Kínai Népköztársaság kikiáltása, a politikai függetlenséget nyerő (nagy) gyarmatok a műszaki segítségnyújtás iránti igényt keltették fel. Ez a robosztussággal, az alulképzett munkaerőt is hasznosítani képes megoldásokkal jellemzett szovjet technika számára adekvát kihívást jelentett.

– Az 1950–65 közti felzárkózási időszak első felére a régió országai elérték az ipari érettség szakaszát. (Egy ország technostruktúrája akkor van az érettség stádiumában, ha a műszaki fejlesztés szellemi hátterét mindenütt kiépítették, s a korszerű ipar termelő infrastruktúrája olyan színvonalú, hogy nem gátolja a stratégiai ágazatok termelését és kapcsolatait.) Csehszlovákia (és Németország) már a II. világháború előtt elérte ezt a szintet, a többi szóban forgó ország csak az 50-es években vagy később (a Szovjetunió 1955-ben). A Szovjetunió a reálértelmiség (mennyiségi és minőségi) képzése terén az élre tört. (1950-ben üzembe helyezték a világszinten legtökéletesebb technológiát képviselő teljesen automatizált dugattyúüzemet. A komplex automatizálással a Szovjetunióban még az elemi típusú automatizálás megvalósítása előtt próbálkoztak – sikerrel –, ami a kis vállalati egységekre épülő kapitalista országokban értelmetlen lett volna, de az állami méretekben tervező nagy országban indokolt. A komplex automatizálás az elektronizálás hiányában azonban túl merev volt, így nem volt érdemes továbbvinni.) A KGST-ben a korszak végére létrejött egy olyan technostruktúra, amely a Nyugattól függetlenül is dinamikus fejlődést tett lehetővé. A katonai kutatásokhoz kapcsolódó területeken kívül (atomenergetika, űrkutatás – “szputnyik-sokk”) a gépgyártásban (pl. számítógépes folyamatirányítás), kohászatban, gyógyszergyártásban, a nagyüzemi agrotechnikában, a növénynemesítésben, valamint a gyártmánytervezésben, a műszaki és természettudományos alapkutatásokban is kimagasló eredmények születtek (elsősorban a Szovjetunióban). A Szovjetunió katonai potenciálja, világpolitikai befolyásának növekedése, az űrkutatás terén kivívott vezető helye és kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagforrásai elterelték a figyelmet azokról a belső ellentmondásokról, amelyek a következő korszak kihívásai során felerősödtek (az elsőgenerációs munkásság munkakultúrájának hiányosságai, magas fajlagos anyag- és energiaigény, az információfeldolgozás alacsony hatékonysága, a termelésben ebből kifolyólag növekvő adminisztrációs “vízfejek”, az újítók ösztönzöttségének hiánya stb.).

– A 1960-as évek közepétől a TTF által megkövetelt fejlesztéseket, a hatékonyság növelését a volt szocialista országok elhanyagolták, holott a Keletről Nyugatra áramló technológiák tanúbizonysága szerint is meg lettek volna ennek a szellemi-tudományos alapjai. A fejlett tőkésországok átlagos termelékenységét ugyan soha nem érte utol a KGST-országok termelékenysége, de azért akadt néhány olyan ágazat, amelyekben sikerült valamelyiküknek az élvonalba kerülni. Mint egy elfogulatlan amerikai szakértő (John W. Kiser, az amerikai külügyminisztérium egykori kutatási tanácsadója, a “keleti blokkból” származó technológiák transzferére specializálódott vállalat alapítója) is megállapítja, ez olyankor fordult elő, amikor a tervszerűségből kézzel fogható előny származott. Az ő megállapítása szerint a világ “agykapacitásának” 30 %-a a KGST-országokban volt található a 70-es években (ennek öthatoda, vagyis a világkapacitás egynegyede a Szovjetunióban). Ezt a kapacitást a nyugatitól eltérő innovációs szisztémában használták: a legegyszerűbb megfelelő technikára koncentráltak. Ez tudatos választás eredménye volt, hiszen egyébként a bonyolult (haditechnikai) készülékeket is elő tudták állítani. A korlátozott források azonban azt követelték, hogy az elégségesség szabályát kövessék: csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami elégséges ahhoz, hogy az adott célt szolgálja. Az iparban több olyan, a nyugatinál jobb műszaki megoldást fejlesztettek ki (pl. a kohászatban), amely csak a munkaerőpiaci feszültségektől való mentesség, és az előre látható keresleti szint által lehetővé tett tömeggyártás talaján volt (gazdaságossági szempontokból) lehetséges. (A Keletről Nyugatra áramló licencek alacsony száma és értéke tehát nem elégségesen illusztrálja a két országcsoport műszaki potenciáljának viszonyát.) Mindez arra is rámutat, hogy a Nyugatról származó importtechnológiára épített technológiafejlesztés a 70-es években (pl. a számítógépesítést illetően) nemcsak e technológiák szükségszerű elavultsága, hanem a működő gazdálkodási rendszerrel való inadekvátságuk miatt sem volt a legjobb (de semmiképpen sem az elégséges) megoldás.⁶

– A volt szocialista országok ipari-technikai fejlődésének elemzése kapcsán különös hangsúlyt nyer az a megállapítás, hogy a beruházások nem önmagukban, hanem csak a műszaki fejlődést hasznosító hatásukon keresztül generálnak teljesítményjavulást. A felhalmozási ráta nem határozza meg a műszaki fejlődés eredményességét, ez utóbbi viszont meghatározza a beruházások hatásfokát. A volt szocialista országok évtizedekig történelmileg kiugróan magas felhalmozási rátát produkáltak, ami kezdetben – figyelembe véve az iparosítási feladataikat – a gazdasági modernizáció irányába hatott. A hatékonyság követelményének elhanyagolása azonban a 70-es évek közepére az éppen e hatékonysági gondok miatt növekedési zavarokat mutató gazdaságok számára súlyos tehertétellé változtatta a beruházásokat. Ez a helyzet azonban a felhalmozási arány csökkenésén kívül nem járt a szükséges hatékonyságnöveléssel: a beruházási ráták visszaesését (különösen Magyarországon és Lengyelországban) növekvő nyugati hitelfelvétellel és (technika-) importtal “ellentételezték”. A 80-as évek első felében már a legtöbb országban nettó dezinvesztíció következett be. Ez a stratégia abszolút mértékben csökkentette a műszaki fejlődés bázisát, s egyben növelte a technológiai függést (a dráguló import révén előrehajtva az eladósodás szekerét is).

4. Következmények Magyarország számára

1. Modellváltás a technikai fejlődésben. Mint a fenti két fejezetből kitűnik, Magyarország az elmúlt fél évszázadban két különböző típusú modernizációs “ösvényen” járt. Az elsőt, amelyet idézett művében Szász Gábor “a legegyszerűbb megfelelő”-elvű innovációs stratégiának nevez, a kelet-európai rendszerváltás jóvoltából váltotta fel a második, amelyet analóg módon a “legolcsóbb profitábilis”-elvű innovációs stratégiának nevezhetünk.

2. Alárendelt világpiaci integráció. Az új típusú innovációs út a transznacionális nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódást jelenti. Ez a folyamat a 90-es években játszódott le, és az addigi ipari-műszaki bázis gyökeres technikai, szervezeti és tulajdoni átalakításával járt. E folyamat idején Magyarország gazdasági teljesítménye az első években oly erőteljesen visszaesett, hogy azt a 90-es évek közepén beinduló fejlődés a mai napig nem tudta kompenzálni. Az időközben végbevitt privatizációval az érintett vállalati vagyon több, mint fele (közel 3000 milliárd forint), azaz a nemzeti vagyon jó egytizede veszett el. 1997 szeptemberéig 1859 állami vállalatból 353 került felszámolásra, 105-öt végelszámoltak, 1053-at teljes mértékben privatizáltak, s mintegy 360 maradt kisebb-nagyobb mértékben állami. így a privatizáció révén az üzleti szférában alkalmazott tőke durván 80%-a magánkézbe, felerészben külföldi vállalatok kezébe került.⁷ Kelet-Európa átlagához képest a nemzeti tőke aránya Magyarországon extrémül csekély (50% alatti), miközben a működőtőke-import aránya a beruházásokban kiemelkedően nagy (1995-ben pl. 60% volt). Magyarország éppígy kimagaslik a régióból az egy főre eső FDI-állományt tekintve is. Ennek értéke 1997-ben 1.63mrd USD (az utána következő legnagyobb értékek: Csehország 621 mio, Lengyelország 465 mio USD) volt. A külföldi tőkének ez a térnyerése egyértelműen az állami vállalatok magánkézbe adásának köszönhető: 1990 és 1997 között a devizális bevételek aránya az áVü, áV Rt., áPV Rt. összes bevétele között átlagosan 68%-ot tett ki.⁸ Mint Tardos Márton összegzi: a privatizáció sikeres volt.⁹

3. Gyenge hazai vállalkozóréteg. A privatizáció lényegét tekintve már 1995–96-ra lezárult, s eredményeként a következőkkel jellemezhető vállalatstruktúra alakult ki:

– A korábbi állami nagyvállalatok kapcsolatrendszerének köszönhetően, valamint kiegészülve a zöldmezős beruházásokkal, a kialakult vállalatszerkezet leginkább a nyugat-európai holding-típusú (diverzifikált) struktúrához hasonlít (szemben az amerikai integrált vállalati struktúrával, vagy a pl. Japánban elterjedt kis- és nagyvállalatokat összefogó “csillagszerű” modellel).

– A leggyakoribb vállalatnagyság számottevően változott a rendszerváltás következtében. Míg 1988-ban a 100 főnél nagyobb vállalatoknál dolgozott a foglalkoztatottak 81,6%-a, az 1000 főnél nagyobbaknál pedig 29,5%-a, addig 1997-re az arányok rendre 49,6 és 6,7%-ra csökkentek. A 100 fő alatti vállalatok aránya a foglalkoztatásban ennek megfelelően 18,4%-ról 50,5%-ra nőtt.¹⁰ A nagyvállalati modellt tehát – éppen a TNC-k, a globalizáció korában! – felváltotta a kisvállalati túlsúly. Ez pedig a függő típusú gazdasági fejlődés egyik feltétele.

– A magyarországi vállalkozói szférát a koncentrált (természetesen magán-) tulajdon jellemzi. Ez azt jelenti, hogy – mint a jelentősebb magyar cégek vizsgálata alapján Tóth (1998) kimutatta – a cégek (a tőzsdén szereplők kivételével) 81%-ában a többségi részesedés egy tulajdonos kezében van. (A vizsgált cégek közül 14% volt többségi külföldi, 80% többségi belföldi magántulajdonban.)

– A magyarországi vállatok nagy része (77%-a) ugyanakkor “izolált”, vagyis kapcsolódási pontok nélkül való: nem tulajdonosai más cégeknek és tulajdonosaik közt nincs belföldi társaság. A nagyobb (100 főnél többel működő) cégek között az arány jóval kisebb (36%). A kereszttulajdonlás tehát inkább csak a nagyobb cégekre jellemző.

– összefoglalóan elmondható, hogy egyrészt Magyarország vállalati szférájának dandárját közvetlenül integrálta a külföldi tőke: a termelés és vállalati vagyon nagy, az export döntő része ezek birtokában van. (Az összes kettős könyvelésre kötelezett vállalkozás árbevételéből 1997-ben 65%-ban részesedtek a külföldi érdekeltségű cégek, a bankrendszerben 62% volt a külföldi tulajdon aránya.¹¹) Másrészt kialakult egy “saját” hazai tőkésosztály, amely azonban nem vált gazdaságszervező erővé. Ez a réteg döntő mértékben kisebb vállalkozásokat tart a kezében. Tulajdonosi szempontból ugyan nem, de beszállítóként, illetve input-beszerzőként és technológia-vásárlóként maga is jórészt a nagyobb külföldi vállalatok függeléke.

4. Lassú technikai modernizáció. A statisztikai és empirikus elemzés szerint Kelet-Európa gazdaságaiban (így Magyarországon) a privatizáció idején (1995-ig) nem ment végbe áttörés az ipari modernizációban, beruházásokban. Ezekben az években a vállalatok csak a meglévő kapacitások jobb kihasználásra koncentráltak, jelentősebb struktúra-, technológia-átalakító beruházásokra csak szűk körben került sor.¹² Mindez annak ellenére volt így, hogy 1991 és 1995 között Magyarországon a bruttó beruházásokból kb. közel egynegyeddel részesedett a működőtőke-import (1994-ben 14, 1995-ben pedig 60%-kal). Ez sokszorosa a nemzetközi átlagnak, ami világszinten 3–5%, a fejlődő országok egészében 5–8%, Latin-Amerikában 8–10% körül alakult ugyanabban az időszakban.¹³ Elgondolkodtató, hogy miközben a rendszerváltással, liberalizációval, privatizációval és külföldi tőkebevonással sokak szerint elhárultak a fejlett országokhoz való felzárkózás akadályai, addig a magyar termékek világexportból való részesedése a korábbi időszakhoz képest (tovább) csökkent: a 80-as években 0,4% körül (afölött) alakult, 1990–96-ban viszont 0,3% a megfelelő átlag.¹⁴

5. Nemzetközi integrálódás belső fejlődés előtt/nélkül/helyett. Ma már több neves szakember¹⁵ is rámutat arra, milyen hátrányokat rejt magában, hogy a rendszerváltást követő magyar világgazdasági integrálódást nem előzte meg a rekapitalizált (privatizált) iparok belső integrálása, saját alapú fejlődése, vagy legalább lábra állása. A nyitás sokkszerű és túlzott volt, a kelet-európai országok “túlnyitottak”. A gazdaság irányítói recessziós időben, átgondolatlanul, alkalmazkodási idő hagyása és exportösztönzők bevezetése nélkül, felértékelődő nemzeti valutával, egyoldalúan stb. tárták ki az ország kapuit. Épp ilyen átgondolatlanság és hirtelenség jellemzi az Európai Unióba való igyekvést is.¹⁶ A világpiaci integrálódás és a rendszerváltás együttes folyamatai még egy Magyarországnál erősebb gazdaságot-társadalmat is próbára tettek volna. Igaz, e kettős folyamat terheit nem egyaránt viselik a társadalmi rétegek. A fő gond csak az, hogy túlnyomó többségben vannak azok, akiknek az életszínvonala romlott, és folyamatosan romlik, s a társadalom igen nagy hányadának (hosszú távú munkanélküliek, nyugdíjasok, hajléktalanok stb.) egyenesen kilátástalan a jövője.

5. Az alkalmazkodás néhány lényeges szempontja

magyarország számára a világfolyamatokhoz való szerencsés alkalmazkodás a globalizáció vázolt viszonyai közepette igen nehéz: az eljövendő évtizedekben számos súlyos és immanens¹⁷ problémával terhes, több megoldatlan válságot maga előtt görgető, s roppant hierarchizált, a végsőkig haszonelvű¹⁸ világgazdasággal kell szembenéznie. Bár ezt a globalizációt a fejlett országok hivatalos közgazdaság-tudománya – élén a liberális kapitalizmust a fejlődés csúcspontjának kikiáltó Fukuyamával – mint egyedül üdvözítőt köszönti, mind több a globalizáció árnyoldalaira, immanens konfliktusaira, antagonizmusaira rámutató szerző is.¹⁹ Ami a nemzetközi és magyar tapasztalatok alapján már most biztos, az az, hogy a globalizáció erőinek, vagyis a transznacionális vállalatok érdekeinek a szervilis kiszolgálása nem hoz valóságos felzárkózást, csak olyan függő helyzetű, dualista, társadalmi problémákban gazdag fejlődést, amely legfeljebb egyes makrogazdasági mutatók sikerén alapuló látszateredményeket produkál. Mit lehet tenni, ami ennél kedvezőbb eredményre vezet?

– Mindenekelőtt – miként arra árva és Diczházi (1998) rávilágít – tudomásul kell venni, hogy a globalizáció kimenetele még bizonytalan. Ezen azt kell érteni, hogy a globalizáció kárvallottjai (régiók, országok, társadalmi osztályok és rétegek) már most is kisebb-nagyobb ellenállást fejtenek ki a globalizáció erőivel szemben, vagyis a globalizáció viszonyai közt és e viszonyok természetére vonatkozóan már ma is társadalmi-gazdasági harc folyik a világban. “… hosszabb távon nem biztos, hogy a globalizáció határokat és mértékeket nem ismerő elmélyülése felé halad a világ.” – fogalmaz árva és Diczházi.²⁰ Ezért a globalizáció folyamatainak aktív kiszolgálása és passzív elszenvedése helyett arra kell törekedni, hogy annak szervezőivé lépjünk elő. Ugyanis “a globalizációban elsősorban az nyer, aki a nemzetközi tőkemozgást szervezi, és az veszít, … aki passzívan elszenvedi ezeket a folyamatokat.”²¹ A nyertesek klubjába kerüléshez pedig azok kiszolgálása helyett tudatos, a nemzetgazdasági, -társadalmi érdekeket előtérbe helyező (ennek alárendelten kompromisszumos), hosszú távú stratégiára van szükség.

– A globalizálódó világban való helytállásnak azonban feltételei vannak: Simai (1999) – a fentiekkel egybevágó – véleménye szerint a XXI. században azok az államok számíthatnak sikerre, amelyeket a gyakorlatias, nem csoportérdekű kormányzás, demokratizmus, társadalmi kohézió, közmegegyezés, szociális biztonság, munkaalkalom, szakértelem, makrogazdasági stabilitás, kiszámíthatóság, áttekinthetőség jellemez, s amelyek jól választják ki nemzetközi partnereiket.

– Ugyancsak Simai (1999) szerint felzárkózás csak a gazdaság bizonyos szegmenseiben lehetséges, de Magyarország még egyetlen ilyen szegmenset sem tudott felmutatni (a külföldi tőkebehatolás mértéke kivételével). Itt azért meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás óta nem egyszerűen a felzárkózó szegmensek hiányáról van szó, hanem – Szász (1994) alapján – a felzárkózásnak indult, esetenként Európa- vagy világszínvonalú “szegmensek” eltűnéséről, leépüléséről, külföldi kézbe kerüléséről.²² A felzárkózásra képes “szegmensek” tehát részben már léteznek Magyarországon.

– Ezek a fent említett szegmensek leginkább az általánosan művelt, magas fokon szakképzett, kreatív munkaerőre épülő területek (K+F, szoftver). Persze ez a “komparatív előny” is mulandó, különösen, ha a globalizációnak (EU-csatlakozásnak) feláldozott oktatási struktúrára gondolunk… Mint Lapid (1997) is megállapítja, a Magyarországon felhalmozott termelési tapasztalatok egyelőre még lehetőséget adnak arra, hogy az ország valamilyen formában csatlakozzon az “ötletgyártók” táborához. Az alacsonyabb bérű országok versenyével szemben a magyar gazdaság vállalatainak rugalmasságát, képzett munkaerejét kínálhatja, mely tényezőkkel a középmezőnybe kerülhet a világversenyben.²³

– A műszaki-technológiai fejlesztést hosszú távon célszerűbb e hazai potenciálra építeni, mint a betelepült transznacionális vállalatoktól várni. Nemcsak ama közismert tény miatt, hogy a fejlesztések eredményeit a vállalatok monopolizálni igyekeznek, hanem azért is, mert e beruházásoknak nem is közvetlen, de még csak nem is “dobogós” célja a technológiai fejlesztés. A termelékenységi, hatékonysági és profit-mutatók körüli zavarnak tudható be az a széles körben elterjedt nézet, hogy a hazánkba települt multik a korábbi magyarnál fejlettebb technológiát honosítottak meg. Mint a már idézett Kaucsek et. al (1997) felmérése mutatja, a vállalati adatokból számolt “termelékenységi és becsült munkahatékonysági” mutatók Magyarországon a multiknál emelkedtek a leginkább, ami a szerzők szerint – többek között – a magyar export növekvő versenyképességében is lecsapódott. Ugyanakkor leszögezik, hogy a relatíve olcsó munkaerő (és tegyük hozzá: a munkanélküliség) bázisán a hatékonyságnövelést a munkaintenzitás növelésével oldották meg.²⁴

Irodalomjegyzék

ANTAL, László (1998): Magyarország és a világgazdaság. Globalizáció és szuverenitás. Európai Utas. 9. évf. 3. sz.

Artner, Annamária (1997): Az ipari-technikai fejlődés tendenciái. MTA VKI, november

árva, lászló – diczházi, bertalan (1998): Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon. Kairosz Kiadó/Növekedéskutató

KAUCSEK, György – NÉMETH, Tibor – SIMON, Péter (1997): A nemzetközi vállalatok Magyarországon és az emberi erőforrások. Munkaügyi Szemle XLI. évf. január

KORTEN, David C. (1996): The Truth about Global Competition. The Economic Myths behind Globalization. Development and Cooperation. No 3, May/June

KORTEN, David C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest

kovách, imre – csite, andrás (1999): A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyvállalatok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben. Közgazdasági Szemle, XLVI. évf. február

lapid, koty (1997): Versenyben a világgal. A magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének mikrogazdasági tényezői. BKE, Vállalatgazdaságtan tanszék. Műhelytanulmányok. 23. kötet

MARTIN, H.P. – SCHUMANN, H. (1998). A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest

palánkai, tibor (1996): Gazdaságpolitika: koordináció és alkalmazkodás. Európai Tükör, december

palánkai, tibor (1998?): Magyarország európai integrációja: globalizáció és nemzetállam, integráció és nemzeti érdek. Előadás. Gépirat. A/21.534:2 raktári szám alatt megtalálható: MTA VKI TTSZ.

práger, lászló (1998): A nyolcvanas évek kiterjesztett nyitottságelmélete és napjaink magyarországi reálfolyamatai. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. november

rodrik, dani (1998): Globalisation, Social Conflict and Economic Growth. The World Economy, Vol. 21, No. 2, March

simai, mihály (1999): Magyarország, mint félperiféria felemelkedésének lehetőségei. Előadás az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának “A XX. század tanulságai és a jövő alternatívái” című május 5-i ülésén

szanyi, miklós (1998): Ipari Beruházások az átalakuló gazdaságokban. Egy empirikus felmérés eredményei. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. szeptember

Szász, Gábor (1994): A szocialista irányultságú országok műszaki színvonala 1945–1990. Az F4632. sz. OTKA keretében készült tanulmány.

TARDOS, Márton (1998): Sikeres-e a privatizáció? Magyarországi tapasztalatok. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. április

tóth, istván János (1998): Vállalkozások tulajdonosi kapcsolatai Magyarországon. Közgazdasági Szemle, XLV. évf., június

(A tanulmány a Farkas Péter által vezetett A.1435/I. sz. OKTK-projekt keretében készült.)

Jegyzetek

¹ Ld. Simai Mihály előadását az MTA-n 1999. május 5-én.

² Bővebben Ld. Artner (1997)

³ Az adatok forrása az ENSZ és az IMF. In.:árva-Diczházi (1998), 249. old.

⁴ Bővebben Ld. Artner (1997)

⁵ Szász (1994)

⁶ Hasonlóképpen működési zavart – és nem hatékonyságjavulást – előidéző lépés volt például a vállalati dollárkitermelési mutató, az eszközlekötési járulék, a bérszintszabályozás bevezetése, a “Bukaresti árelv” jóvoltából eleinte kevéssé érzékelt olajárrobbanás figyelmen kívül hagyása (energiatakarékosság elhanyagolása), vagy az egyéb olyan intézkedések, amelyek egy, a tervszerűségre épülő rendszerben éppen e rendezőelvet gyengítették. (Pl. az elektronizálási program során sok kiváló finommechanikai vállalatot tettek tönkre az NDK-ban, pedig ezekre a számítógép-perifériák gyártásánál is szükség lett volna, vagy Magyarországon a gazdasági reformfolyamat során az üzemi karbantartás szabályozási szintű elhanyagolása, mely e fontos termelési fázis gyakorlati elhanyagolását is jelentette.)

⁷ Ld. Bővebben Tardos (1998)

⁸ Ld. árva-Diczházi (1998) adatait, 253., 254., 257., 261. old.

⁹ Tardos (1998) 331. old.

¹⁰ Kovách – Csite (1999), 132. old.

¹¹ árva – Diczházi (1998) 263. old.

¹² Részletesebben ld. Szanyi (1998)

¹³ árva – Diczházi (1998) 254. old.

¹⁴ Práger (1998)

¹⁵ Ld. Pl. Simai (1999), Palánkai (1996), Práger (1998)

¹⁶ Palánkai (1998?)

¹⁷ Hogy a globalizáció nem véletlenül, hanem lényege szerint okoz károkat, azt a “hívői” is elismerik, de ezeket a “szükséges rossz” kategóriájába sorolják. Ahogy például Antal (1998) fogalmaz: “A globalizációnak persze valóban vannak súlyos negatív következményei is. Ezek sajnos nem kiküszöbölhetők.” Ilyen például az uniformizálás, vagy a pénzügyi robbanások globalizálása, az egyes országok védtelenné válása a külső sokkhatásokkal szemben. De “A globalizáció magas rendű racionalitásának sajnos ez, a nagyobb robbanásveszély az ára.” (42. old.)

¹⁸ Kaucsek – Németh – Simon (1997) a Magyarországra települt multik körében végzett felmérése szerint e körben a “tiszta profit-érdek” uralkodik. Tehát még a piacbővítés, vagy a vevői elégedettség is csak ennek alárendelt szerepet játszanak a vállalati döntésekben. (i.m. 17. old.)

¹⁹ Hogy csak néhányat említsünk: D. Korten., H.P. Martin és H. Schumann, a hazaiak közül árva és Diczházi, Simai stb.

²⁰ árva – Diczházi (1998) 96. old.

²¹ árva – Diczházi (1998) 96. old.

²² Simai (1999) szerint is a hazai kutatásfejlesztés a rendszerváltás egyik legfőbb vesztese. Miközben a vállalati szféra átalakításával (privatizálásával) jelentős kapacitások épültek le, a transznacionális vállalatok hálózatába való integrálódással külső függésük számottevően nőtt és nő.

²³ Lapid (1997), 56. old.

²⁴ Kaucsek et. al. (1997), 19. old.

²⁵ Pl.: A fejlődő országok széles körű vizsgálata azt mutatta, hogy a globalizáció kibontakozásával együtt a GDP/fő növekedési üteme mindenütt drasztikusan visszaesett, a növekedést nemegyszer csökkenés váltotta fel.

²⁶ Rodrik (1998), 157-158. old.