Az idei év tavaszának slágertémája: az ország "sikeres" csatlakozása a NATO-hoz. Az 1997-es népszavazás előtt az észak-atlanti integráció mellett érvelők azt is állították, hogy a belépés meggyorsíthatja az EUbővítés folyamatát is. Két elismert szakértő: Rácz Margit és Csapody Tamás az illúziókkal szemben a realitások talaján elemzi a kettős integráció várható hatásait.

"Hátunk mögött NATO, fejünk fölött EU" címmel rendezett fórumot 1998. május 8-án a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Meghívott szakértők: Rácz Margit, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének és Csapody Tamás, a SOTE Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Az alábbiakban a bevezető előadások és a vita legérdekesebb részleteit ismertetjük.

Rácz Margit: Amikor a 90-es évek legelején megismerkedtem az Európai Unióval, olyan kritikai észrevételeim voltak, hogy attól kezdve engem a magyar hivatali élet azon tagjai, akik szoktak újságot olvasni, veszélyes euroszkeptikusnak minősítettek. Azóta olyan sokan, olyan sokfélét mondtak az integrációról és a közösségen belül is olyan sokan bírálják azt a halasztott reformtömeget, amit meg kellene oldani, hogy én ma már eurooptimistának számítok ahhoz képest, amiket mondani szoktak. Egy nagyon sztereotip dologgal kezdeném, de egyértelműen le kell szögezni: nem a farok csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát. Ez azt jelenti a mi esetünkben, hogy ha Magyarország eldönti, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni akar, és technikai és stratégiai szempontból úgy véli, hogy minél előbb, annál jobb, akkor nem sok esélye van arra, hogy meghatározza azokat a feltételeket, amelyek között csatlakozik. Másodszor: a keleti bővülésnek nevezett legújabb bővülési fázisban sokkal kevésbé látszik a közösség érdekeltsége, mint bármelyik korábbi fázisban. Tehát ennél a bővülésnél a mi szándékaink erősebbek, akár gazdasági, akár politikai, akár hatalomszociológiai szempontból, mint a közösségéi. Ezek azok a keretfeltételek, amelyek mellett szeretnék néhány észrevételt, néhány sajátosságot megfogalmazni arról, hogy ha bekerülünk, akkor hova kerülünk. Az Európai Uniót ma úgy kell elképzelni, hogy a 90-es évek elejétől kezdve a geopolitikai helyzet megváltozásával, a globalizálódással jellemzett új világgazdasági folyamatokkal együtt ők legalább olyan súlyos, váratlan, minőségileg új kihívások elé kerültek, mint a rendszerváltás éveiben ez a régió.

Először is nézzük meg, hogy a 90-es évek elején megváltozott európai geopolitikai helyzet mit jelentett az Európai Unió – akkor még Közösség – számára! Az első, amivel mindenkinek szembe kellene nézni – sokan nem szívesen teszik -, hogy mit is jelent az Európai Unión belül a német újraegyesítés. Minden, ami 1989 után történik az Európai Unión belül, kapcsolatban van az újraegyesült Németország elhelyezésével a Közösségben, illetve a németek önmagukról alkotott elképzeléseinek megfelelően a saját érdekű mozgásokkal. Amikor most május elején az Európa Parlament és az Európa Tanács (ami két nagyon magas szintű intézménye az Uniónak) jóváhagyta a fejlődési stratégiát, és megadta a jogi hátteret ahhoz, hogy 1999. január 1-re tényleg létrejöjjön a Monetáris Unió, a közös jegybank, a nemzeti valutákat lassan megszüntető közös pénz, mindenki szeme láttára összeveszett egymással Franciaország és Németország, de ha szebben fogalmazok, akkor azt mondom, hogy 14 országgal Franciaország. Nagyon lényeges kérdések nyitva maradtak még a Monetáris Unióval kapcsolatban, a jegybank működésével összefüggésében, a bevezetés technikai kérdéseiben, mindenfélével kapcsolatban, amit itt-ott megemlítenek a pénzügyi szakemberek. És ezek helyett miről vitatkoztak? A jegybank elnökének személyéről. Ez a vita olyan mély nyomokat hagyott a világsajtóban, hogy amikor befejeződött Brüsszelben az EU-csúcs, három nappal később Avignonban találkozott a francia elnök és a német kancellár, hogy kétoldalúan megbeszéljék: akkor most jóban vannak-e, vagy sem. Ez a tény egy különleges és egyáltalán nem jól prognosztizálható változást takar. Nevezetesen, amikor 1957-ben a Közös Piac alapító dokumentumát a Római Szerződésben aláírták, akkor egy két részre osztott Németország nyugati felével békült az a Nyugat-Európa, amelyik nagyon is jól emlékezett még arra, hogy mit is csinált a Harmadik Birodalom vele. És ez a Németország egy nagyon szoros francia kapcsolaton keresztül kezdett "kimenni" a világba politikai, katonapolitikai, diplomáciai, erkölcsi és mindenféle szempontból. Ahogy múltak az évek, a francia-német kapcsolatok egyre mélyebbé váltak, úgyhogy maga az amúgy a lényeges kérdésekben egyáltalán nem transzparens Európai Közösség is azt tanította magáról: az egész integráció a Párizs-Bonn-tengelyre épül. Amikor 1990-ben Németország egyesült, akkor nem volt a Közösségben olyan vezető politikus, aki ezzel egyetértett volna. Volt, aki hangosan nem értett egyet, volt, aki csendesebben. Az újraegyesülést egyetlen politikai vezetés akarta, nevezetesen a német, és elérte, amit akart. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, minden létező francia politikusnak és vezető értelmiséginek – teljesen függetlenül a pártállástól és a vérmérséklettől – egyetlen kérdése volt: ha a németek hegemóniára fognak törekedni Európán belül, hogy lehetne ezt a hegemón törekvést – még mielőtt létrejönne – lehetetlenné tenni. Állítólag – a Spiegelben olvastam – Mitterand már akkor nagyon keményen megmondta Kohlnak, amikor még csak az újraegyesítési törekvések látszottak, hogy ha Németország egyesül, akkor Franciaország csak úgy tudja tolerálni ezt a változást, ha a németek lemondanak a márkáról, és hajlandók beleépíteni az egész gazdaságukat egy pénzügyi unióba. Állítólag akkor ezt neki Kohl megígérte. A mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy a Monetáris Unió a németeknek miért érdeke. Tudniillik a Közösség nemzeti valutái közül a német márka az egyetlen, amelyik a világ pénzügyi mozgásaiba be tudott kapcsolódni. Sikerült kiizzadni a Közösségnek egy olyan nemzeti valutát, ami hiteles az egyszerű állampolgárok számára is (akik megtakarítanak ebben), a nagyobb bankok számára is (amelyek tartalékként használják), és ami a legfőbb, hogy a valutatőzsdék is hisznek ennek a pénznek az értékállandóságában és a mögötte álló jegybank függetlenségében. Bármi is történt ezzel az országgal az újraegyesítés után a pénzügyi stabilitást illetően, a márka nimbusza nem csökkent. Tehát a legnagyobb áldozatot a Monetáris Unióval a németek hozzák, továbbá azok az országok, amelyeknek erős a pénzük, például Hollandia. Mindazok az országok nyernek, amelyeknek gyenge a valutájuk, mert a létrehozott pénzügyi unióban egy keverék fog kialakulni a közös pénzben és a gyengékhez képest erősebb, az erősekhez képest gyengébb valuta jön létre. Németországban választások lesznek most ősszel, és ezen a választáson elkezdődik egy nemzedékváltás a német politikai vezetésben. Nagy kérdés, hogy az új generációk hogyan fognak viszonyulni a Párizs-Bonn-tengelyhez, vagy a Párizs-Berlin-tengelyhez, mennyire fogják tolerálni egymás markáns érdekeit, és mennyire fognak kijönni életképes kompromisszumok. Tehát az első kérdés az európai jövő szempontjából az, hogy Németország miként illeszkedik – megváltozott helyzetében – az európai együttműködésbe.

A második probléma, hogy amikor létrehozták a Közös Piacot, akkor hat olyan ország próbált szorosabban együttműködni, amelyik hasonló fejlettségű volt. A bővülések során bekerültek olyan országok is az Európai Közösségbe, amelyek fejlettségét legkönnyebben az összes tagállam egy főre jutó átlagos GDP-jével lehet bemutatni: 100%-nak véve az átlagot mondjuk Portugália esetében ez az arány 45% (miközben a luxemburgi 170%). Tehát nagyon különböző fejlettségű és gazdaságú országok kerültek be a Közösségbe, és lényegében az a filozófia fogalmazódott meg, hogy ez egy fejlesztő integráció, amely homogén struktúrát fog létrehozni. Tehát a belépés után az elmaradottabb, a kevésbé fejlett, szegényebb, rosszabb infrastruktúrájú területeket és országokat a Közösség pénzforrásaival is segíteni kell a gyorsabb felzárkózáshoz. Ez mindmáig zajlott. A 90-es évek végére a legnagyobb finanszírozó, Németország azt mondta, hogy én többet nem tudok adni. A 15 tag közül 7 ország van, amely többet fizet be a közös költségbe, mint amennyit onnan elvisz. Németországnak ez a nettó többlete – ezt a németek számolják, a Bizottság egy kicsit másképp számol – mintegy 10,7 milliárd ECU. A másik hat országnak az összes befizetése alig több mint 7 milliárd ECU. Ezért ha a németek azt mondják, hogy a GDP-nk 1,24%-a fölött nem fizetünk többet a továbbiakban, sőt az 5 kelet-német tartományért többet fogunk lehívni, ez praktikusan azt jelenti, hogy szűkülnek a Közösség pénzügyi forrásai. Ezt azért mondtam el, mert 98-ban hiába kezdődtek el a kiválasztott hat országgal a belépési tárgyalások, 99-ben fölülvizsgálják a költségvetést, és bizony-bizony Brüsszelben, de főleg Avignonban elhangzott, hogy valahogy meg kell oldani még a csatlakozás előtt ezeknek az országoknak a beillesztését a közös költségvetésbe. Ez azt jelenti, hogy feldúlják azokat a pozíciókat, amelyek a nettó befizetők és a nettó haszonélvezők között volt, és majd tessék megkérdezni egy görögöt, egy portugált, egy spanyolt vagy egy írt, hogy mit szól ahhoz, hogy a keleti bővülés kapcsán az ő eddigi pénzügyi lehetőségei, amiket realizálhatott a közös költségvetésben, csökkenni fognak. Nem hiszem, hogy el lennének bűvölve a keleti bővítéstől.

A harmadik dolog: az elhalasztott reformlépések között nagyon nagy súlyt foglal el egy olyan kérdés, amely nem igazán polgárközeli, de meg lehet fogalmazni úgy, hogy nagyon is olyan legyen. A Közösségen belüli intézmény- és döntéshozatali rendszerről van szó. 1997 júniusában az amszterdami EU-csúcson másfél éves munka eredményét hagyták jóvá, aminek az volt a feladata, hogy felülvizsgálja az intézmény- és a döntéshozatali rendszert. Olyan kérdések merültek föl, hogy hol kell egyhangú szavazás, hol lehet többségi szavazás, az Európai Parlamentnek milyen befolyása legyen a Bizottság fölött. És van egy rejtélyes kérdés, amelyhez minden ország másképpen viszonyul: az európai integrációs folyamat. Ez a Római Szerződés óta úgy szerveződött, hogy az Európai Bizottság az országok főhatóságaival nagyon szoros informális kapcsolatrendszerben kialakította a stratégiát, az EU-csúcson ezt a tagországok kormányai és államfői jóváhagyták, majd ez visszabomlott a nemzeti parlamentekre és azok is jóváhagyták. Tehát lényegében egy felülről építkező, homogén struktúra kialakítására törekvő integráció volt. A szubszidiaritás elve kikezdi ezt a struktúrát. A szubszidiaritás azt jelenti, hogy a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol a megfelelő információk rendelkezésre állnak. Nagyon sokan vallják, hogy például ne Madridban döntsék el, hogy Kasztíliának a városi metróhálózat fejlesztéséhez mennyi pénzre van szüksége, és hogy kell ezt csinálni. Pláne ne az EU alakítsa ki az elosztási elveket, a fejlesztési prioritásokat. A szubszidiaritás elve bekerült abba a maastrichti csomagtervbe, amellyel a Monetáris Unió is indult, mint egy nagy fejlesztési elképzelés. Létre is jött egy úgynevezett Régiók Bizottsága a Közösségen belül, aminek csak egyetlen feladata nincs: nevezetesen, hogy beleszóljon a pénzek elosztásába. 1991-ben a szubszidiaritás rémületet váltott ki, az EU-t kedvelő magyar jogászok testületileg azt mondták, hogy a szubszidiaritást az találta ki, aki szét akarja verni az EU-t. Tudniillik abban, ami felülről bomlik lefelé, csak útakadályokat jelenthet, ha elkezdenek alulról építkezni. Abból csak zűrzavar lehet. Ebben annyi igazság volt, hogy az elmúlt 7 évben nem is épült alulról semmi, gyakorlatilag a Brüsszeli Bizottság kibekkelte az egészet. Itt állunk egy 15 országból álló unióval, ahol lobbikkal blokkolni lehet, mondjuk, a mezőgazdasági finanszírozás átalakítását. Lényegében nem látható már át a Közösség irányítása, mert túl nagy a szervezet (360 millió emberről van szó). Tehát valahol az egésznek a regionális különbségeket ki kellene fejeznie, a tartós különbséget ki kellene fejeznie, és egy alulról építkezési joggyakorlatnak, érdekérvényesítésnek is meg kellene születnie. Ez nem történt meg. A keleti kibővülés szempontjából nagyon hátrányos lesz nekünk, ha a mi különbségeink alapján kezd el regionalizálódni az Európai Unió, a mi fejlettségi szintünknek megfelelően, a mi környezetvédelmünknek, a mi infrastruktúránknak megfelelően, és akkor majd meg lehet nézni, hogy mennyi pénzhez fogunk hozzájutni. Sem a brit-ír felvételnél, sem a görög-spanyol-portugál felvételnél, sem a három kis EFTA-ország (finn-osztrák-svéd) csatlakozásánál nem voltak olyan problémák belül, az országérdekek harmonizálása szempontjából, a Közösségben, mint amilyenek a keleti bővülés kapcsán felmerülnek. Másrészt, ma a Közösség sokkal szegényebb az elmaradottság finanszírozására. Harmadrészt, van egy aszimmetria a bővülésben: mi nagyon akarunk menni, ők meg elég megosztottak, ami nem volt jellemző a korábbi bővülésekre. Tehát az eddigi legnehezebb kibővülés elé nézünk.

Csapody Tamás: Rövid előadásomat két részre osztanám: elsőként a múltról beszélnék, a második részben pedig azt is vizsgálnám, hogy előttünk a NATO, tehát jelen és jövő. Magyarország és a NATO viszonyában egy tízéves periódussal foglalkozom. Az első periódust a lappangás időszakának nevezném, ez Horn 1989-es felvetésétől az 1994-es országgyűlési választásokig tartott. A második időszakban a NATO-csatlakozási tárgyalások – a maguk összes vonatkozásával – intenzívebb szakaszba léptek. A harmadik szakasz már a népszavazás utáni, a mostani, a preintegrációs szakasz, ami a NATO-tagságig, tehát feltehetően 1999 márciusáig tart. Ezt követően kell a negyedik szakaszról beszélni, ami már Magyarország teljes jogú NATO-tagságának az időszaka. Ezt a négy időszakot lehet egy másik metszet mentén is elemezni, a demokrácia érvényesülésének szempontjából. Ezen belül van egy elvi, formális megközelítés, ami inkább a demokratikus jogok érvényesítésére vonatkozik, és a demokratikus kritériumok alapján van egy tartalmi rész. Az elsőt adottnak véve, és a másodikat közel sem adottnak véve szeretnék megemlíteni néhány esetet. Tehát azt vizsgálom, hogy a tartalmi demokrácia az említett periódusokban hogy működött.

Mindenekelőtt a törvényesség kérdését kell kiemelni, a törvényességnek a különböző szintjeit. Az első szint fölülről lefelé haladva – ha lehet ezt mondani – az Alkotmánybíróságnak a szintje. Itt két beadványról kell említést tenni: egy munkáspárti beadványról, ami 95 őszén érkezett, és a NATO-népszavazást követő beadványról (azt két civil szervezet és egy párt adta be). Az Alkotmánybíróság, mint a jogi hierarchia legmagasabb szintjének megfellebbezhetetlen fóruma, mind a két ügyben kinyilvánította illetéktelenségét, ami egyrészt jogi nonszensz, másrészt a problémának az elhárítását jelenti. Az Alkotmánybíróság a politikai elit által megkívánt megoldás irányába tolta el a választ, nevezetesen jóváhagyta az eggyel alatta lévő szintnek, vagyis az országgyűlésnek a döntését.

Ezzel elértünk a második szinthez, az országgyűléshez. Nem elemezném, hogy politikailag hogyan viszonyult a kérdéshez, hanem pusztán a törvényhozói munkáját szeretném kiemelni. Ennek egyik ága, hogy minden törvényt, minden jogszabályt megelőz bizonyos vita, előkészítés. A NATO-val kapcsolatos jogszabályalkotás eseteiben – az IFOR, SFOR vonatkozásában különböző csapatmozgások jóváhagyása, jogharmonizáció a normák átvételével, sőt magához a NATO-hoz való csatlakozás vonatkozásában is határozatok születtek – ilyen nem történt. Vagy például a munkáspárti beadvány kapcsán született egy országgyűlési határozat. Ezek mögött valós és érdemi vita sohasem volt. Rendre egységes "igent mondás" következett, ami demokratikus parlamentekben szokatlan. A demokratikus parlamentekben bizonyos vitáknak és elméleti előkészítéseknek mindenféle jogalkotást meg kell előzniük. Ez Magyarországon egyszer és mindenkorra elmaradt.

A másik vonatkozás az, hogy az országgyűlési bizottságok hogyan foglaltak állást. A bizottságok – itt kitüntetett szerepe volt a Külügyi bizottságnak és a média-sajtóügyekkel foglalkozó bizottságnak – egyike sem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel akkor, amikor már tudvalévő volt, hogy a médiatörvény nem tud érvényesülni. Ezen túlmenően a Külügyi bizottság politikailag és leirat formájában – a régi módszereket idéző módon – próbált az ORTT-re hatni, ami nemcsak a módszerekben való közösségvállalást jelent az előző rendszerrel, hanem sokkal inkább azt, hogy a törvényhozó testület egy végrehajtó testületet próbált helyettesíteni. Tehát a hatalmi ágak szétválasztásának problematikája merült itt fel. Maguk a törvények nem érvényesültek, amelyeket természetesen ez az országgyűlés hozott. Elsősorban a médiatörvény, a közbeszerzési törvény és a reklámtörvény sérült a NATO vonatkozásában. A médiatörvényt külön is ki kell emelni, amelynek rendelkezési közül elsősorban a szponzoráció, támogatottság tilalmát, illetőleg a kiegyensúlyozott, objektív tájékoztatás követelményét nem tartották be. Itt különböző jogerős határozatokról, illetve állásfoglalásokról van szó. Ez azért is hangsúlyos kérdés, mert a Külügyminisztérium mintegy 120 millió forinttal rendelkezett a NATO kommunikációs stratégiájára, a honvédelmi tárca pedig mintegy 50 millió forinttal. Mindaz a támogatás, amit ebből a 170 millió forintból a tévé és a rádió kapott, megsértette a médiatörvényt. Ezeknek csak kis százalékban – 8 adás esetében – lett jogi következménye. Összességében a magyar sajtó – és itt természetesen érdemes és kell is differenciálni az elektronikus és írott sajtó között – nem tartotta be a demokratikus játékszabályokat, a nyilvánosságra vonatkozó szabályokat, vagy éppen a pályáztatásokra vonatkozó szabályokat. Hiszen azokat a támogatásokat, amelyeket a külügytől vagy a honvédelmi tárcától megszereztek, sohasem nyilvános módon, sohasem kihirdetések nyomán, s adott esetben a közbeszerzési törvény betartásával szerezték meg, hanem informálisan, baráti alapon. Részben a régi technikákat továbbélesztve, részben pedig az új klientúrán keresztül. Ez kérdésessé teszi a NATO-kampányban – és általában is – az egész magyar sajtó szabadságát.

Ki kell emelni azt is, hogy a Magyar Parlament 1997 júliusában elkövetett egy olyan illetlen dolgot, amit alkotmányos demokráciákban ritkán követnek el. Amikor a NATO-népszavazásról a döntés már megszületett (tehát hogy ez vélemény-nyílvánító formában kerül kiírásra), akkor a Magyar Parlament megváltoztatta a népszavazásról szóló törvényt. Nagyon illetlen dolog volt az érvényességi és eredményességi határoknak a megváltoztatása, és egyébként is a népszavazásra vonatkozó jogi keretek megváltoztatása. Ráadásul – és ez akár szakmai, akár magabiztossági tünetet jelent – a Magyar Parlament elmulasztotta ennek a konkrét, precíz, védhető, jogi megfogalmazását, aminek azért lett volna jelentősége, mert későbbiekben – mint azt valamennyien tudjuk – a részvételi arány nem érte el az 50%-ot. Ez felvetette a népszavazás érvényességének és eredményességének a kérdését is, aminek következtében egy újabb alkotmánybírósági beadványra került sor.

Körülbelül ennyit szeretnék mondani arról az időszakról, amely 1997. november 16-án lezáródott. Ez a múlt, ezzel már különösebben nem lehet mit kezdeni. A legfőbb feladat ezeknek a visszásságoknak a dokumentálása, a nyilvánosságra hozatala, hiszen az értelmezés hatalma is a mindenkori hatalom kezében van, és a maga eszközeivel – részben szellemi tőkével, részben gazdasági tőkével rendelkezve – ezeket az értelmezéseket a hatalom meg is teszi.

Ami viszont a jövőt illeti: a NATO arra megállapításra jutott, hogy Magyarországgal szemben van 46 konkrét elvárása. Ezek közül Magyarország 29-et teljes egészében elfogadott, 4-ről úgy gondolja, hogy talán teljesíteni tudja, míg 13-at fontolóra vett. Hogy ezeknek a pontos tételei mit jelentenek, nem lehet tudni, de az egyértelmű, hogy a bővítéssel kapcsolatos katonai beruházásokat szabályozzák. Ez azt is jelenti, hogy Magyarországnak négy periódusban kell a NATO elvárásoknak megfelelnie. Ennek az első időszaka az azonnali (egy éven belüli), az ezt követő a rövid, a közép- és a hosszú távú megfeleltetés. Az azonnali periódusban egészen a csatlakozásig a nyelvtanulás, a kompatibilitás, az információáramlás követelményeinek kell megfelelni, illetve különböző katonai – elsősorban a légvédelmi rakéták rendszerbe állításával és a légtérellenőrzéssel kapcsolatos – beszerzéseket kell végrehajtani. Ennek természetesen szabványügyi, jogharmonizációs vonatkozásai is vannak. A második időszak feladataira a csatlakozást követően mintegy 2-3 év áll Magyarország rendelkezésére. Ekkor már kiderül, hogy milyen NATO-alapokhoz férhetünk hozzá. Itt a beruházási alapot szokták emlegetni, amitől Magyarország azt reméli, hogy a sokat emlegetett radartendert ki tudja írni, amit vagy egészében, vagy részben a NATO finanszíroz. Ez mintegy 20 milliárd forintos tételt jelent. Ennél nagyobb volumenű a repülőgépek beszerzése, vagyis a magyar repülésnek a katonai megújítása. Itt 400 milliárd forintról van szó. Ez magába foglalja mintegy 30 vadászrepülőgép megvételét és rendszerbe állítását. Pillanatnyilag a Honvédelmi Minisztérium költségvetése 112 milliárd forint. Ennek közel négyszeresét fogjuk – segítséggel vagy segítség nélkül – vadászrepülőgépekre költeni. Ami, ha a honvédelmi tárca kiadásából megy, akkor is óriási tétel. De mivel 1995 óta Magyarországon létezik a katonai költségvetés mellett az ún. programköltségvetés intézménye is, ez azt jelenti, hogy feltehetően külön kormányzati alapból fogjuk ezt az összeget kifizetni, tehát ez plusz költségeket fog jelenteni. Ebben az időszakban elkezdődik a magyar hadsereg teljes átfegyverzése, ami szó szerint a teljes hadsereget jelenti: a ruházattól kezdve a technikai, logisztikai fejlesztésig, ami kb. 2010 környékén áll be arra a NATO-szintre, amit részben a NATO elvár, részben mi teljesíteni akarunk. Fölmerül a kérdés, hogy körülbelül mennyit fogunk költeni erre. A válasz az, hogy pontosan nem lehet tudni, mert ennek számos összetevője van. A GDP-növekedésnél például a Gazdaságkutató Rt. három variációval számol. Az ország anyagi megterhelése attól is függ, hogy melyik variáció jön be, hogy a NATO mennyire ölel a karjai közé minket, hogy a magyar politikai elit mennyire szervilis módon viszonyul a NATO-hoz, és mennyit vállal. Az a megközelítés, hogy Magyarországnak megéri a csatlakozás, mert többet kapunk, mint amennyit adunk, nyilvánvalóan nem igaz. Számszerűsíthetők az adatok. Ezek az adatok általában 13 évre, tehát 1997 és 2010 közötti időre vonatkoznak, és nyugati adatok szerint 330 és 440 milliárd közötti összegekről van szó. Ezek a számítások 1995-ös árakon értendők. A magyar politika szereti azt hangsúlyozni, hogy kizárólagosan a NATO-hoz való kompatibilitásnak a megoldása kerül pénzbe, de elfelejtik hozzátenni, hogy a magyar hadsereg egész modernizációjára sor fog kerülni.

Ugyanakkor a költségvonzat nem kizárólagos problémája a NATO-csatlakozásnak. Nagyon fontos ezen kívül megnézni a politikai következményeket. Itt van mindjárt Oroszország problémája, amely az amerikai szenátusvitáknak is központi kérdésévé vált. De ez nekünk nemcsak politikai kérdés. Nekünk különösen nem mindegy a tőlünk keletre lévő országok viszonyulása, és ennek politikai, illetve gazdasági vonatkozása. Ugyanígy nem mindegy Ausztriának a kérdéshez való viszonyulása sem, hiszen Ausztria jelenleg – ha nem is annyira, mint Svédország és Svájc – militáns semlegességet valósít meg. Mihelyt Magyarország a NATO tagja lesz, Ausztriában is felerősödnek a NATO-párti nézetek.

Nagyon fontos kérdés a NATO bővítésének második vagy harmadik köre, és itt nem elsősorban a baltiakra gondolok, amely országok felvétele minden bizonnyal nem fog bekövetkezni, hanem Magyarország szomszédaira, azon belül is elsősorban Romániára. Magyarország NATO-tagságának akkor lesznek a magyar-román kapcsolatokban különösen negatív következményei, ha elmarad ez a bizonyos második kör.

Lényeges újabb szempont az atomfegyverek és a csapatok állomásoztatásának a kérdése. A választásokon induló pártok közül a többség nem foglal állást ezekben a kérdésekben. Ez egyrészt felveti a pártok és a pártprogramok, illetve a szellemi elit és a szakértői gárda szakmai és morális problematikáját. Másrészt pedig jelenti azt is, hogy mivel a kormányzati babérokra törekvő pártok tartózkodnak attól, hogy ezekről a kérdésekről érvényesen nyilatkozzanak, ezeket majd nem is lehet rajtuk számon kérni. Vagyis hallgatólagosan úgy gondolják, hogy ezekkel a kérdésekkel nem kell foglalkozniuk, mert automatikusan elfogadják azt a nyugati elvárásrendszert, ami ezekben a kérdésekben majd meg nyilvánul. Márpedig Magyarországon mindenképpen lesznek idegen csapatok, s a jövő idő használata ebben az esetben nem is indokolt, hiszen már itt vannak. Természetesen a már itt lévők hosszú távra települtek ide. Éppen azért adott Magyarország területet, technikát, lehetőséget számukra, mert a NATO-tagság felé kacsintgatott. Taszáron már jelentős amerikai bázis van. Mi úgy gondoljuk, hogy Magyarországon nem lesznek amerikai csapatok, de a NATO már kinyilvánította – pont Oroszország megnyugtatására -, hogy jelentős csapatokat nem fog állomásoztatni a csatlakozó országokban, ami azt jelenti, hogy a NATO mindenképpen igényt tart valamilyen katonai jelenlétre. Ezáltal Magyarország elveszíti azt a kedvező helyzetét, hogy atomfegyvermentes ország. Ez a helyzet 1991-ben, a Varsói Szerződés megszűnése után vált biztossá. Tehát Magyarország újkori történetében mintegy nyolc olyan év van, amelyről egyértelműen kimondható, hogy Magyarországon nincsenek nukleáris fegyverek. Ez nem azt jelenti, hogy a NATO rögtön 1999. április 4-én nukleáris erőt telepít Magyarország területére, de azt igenis, hogy ennek a telepítésnek megteremti a feltételeit, vagyis a katonai infrastruktúrát ki fogja építeni. Magyarország NATO-tagsága azt is jelenti, hogy a NATO "atomütőerejében" is benne lesz. Amikor Kelet-Németország – a német egyesítés nyomán – tagja lett a NATO-nak, a kelet-német elitpilótákat elkezdték kiképezni olyan repülőgépek vezetésére, amelyek atomfegyverek használatát teszik lehetővé. Ez nyilván a magyar pilótákkal is meg fog történni. Továbbá, a magyar repülőtereket ki kell építeni (leszállópálya, biztonsági rendszer), hogy egy esetleges NATO-konfliktus esetén a magyar repterek alkalmasak legyenek ezen repülőgépek fogadására. Ezáltal Magyarország de facto elveszíti atomfegyvermentes státuszát. Ez azért is kellemetlen, mert jelenleg egy nyugat-keleti (Svájc, Ausztria, Magyarország, Ukrajna) és egy észak-déli tengely mentén (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) van egy térség, ahol nincsenek atomfegyverek. Tehát megszűnik ez a kedvező státusz, amely részben bizalomerősítő, részben pedig komoly katonai és szakmai vonatkozásai vannak, a véletlen balesetek veszélyétől az állampolgári közérzetig.

Kérdező: Miért kell nem csupán Magyarországnak, hanem ennek a régiónak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakoznia? Nincs az egész mögött egy amerikai-német ellentét? Szerintem nagy feszültség húzódik meg a két csatlakozás között: az egyik amerikai biznisz, a másik német biznisz. Magyarországnak nincs reális választása, be fog lépni az EU-ba is, akár akarja ezt, akár nem. Azok a struktúrák, amelyek meghatározzák a közvéleményt, a hatalmi elit szigorú ellenőrzése alatt állnak, és így nem tud más történni. Az egész problémát két érdekszféra küzdelmével magyarázom, és beillesztem abba az összefüggésbe, hogy az amerikai-német ellentét érvényesül Kelet-Közép-Európában. Ez egy világhatalmi összeütközés. A leghíresebb amerikai szovjetológusok egyike szerint elsősorban azért kell Magyarországnak a NATO-ba belépnie, mert az amerikai csapatok németországi tartózkodása gyakorlatilag értelmetlenné, tehát igazolhatatlanná vált. De Amerika nem akar Európából kimenni, és a NATO keleti bővítése lehetőség Amerika számára, hogy itt maradjon. Ezért a legbrutálisabb gyarmatosításra emlékeztető dolgokra is hajlandók az amerikaiak, hogy itt katonailag is megvessék a lábukat. Itt már most nem olyan feltételekkel vannak jelen, mint Németországban, hanem sokkal szabadosabban, és perspektíváikat tekintve is sokkal ellenőrizhetetlenebb pozícióba kerülnek. ők lesznek az urak Magyarországon ebben a katonai pozícióban.

Gazdaságilag valami nagyon hasonló játszódik le német részről. Én még a Monetáris Uniót is abszolút német biznisznek látom. Németország fogja ellenőrizni a pénzügyi rendszert, hiszen az egyesülés utáni Németország ma már Európa elsőrendű gazdasági hatalma. Belátható időn belül megvalósul Németország gazdasági uralma Európa fölött. Ezért Magyarországnak nem az érdekes, hogy mikor veszik be az EU-ba, hanem hogy mi lesz Magyarország gazdasági funkciója. Mi lesz az, amit a német piacról ide kitolnak, milyen szemetet fognak ide tenni. Egyre inkább Németországban fog eldőlni, hogy milyen társadalmi csoportokra lesz szükség Magyarországon. Az egész Monetáris Uniót abban az összefüggésben értelmezem, hogy megszűnt a nemzetállam. Ez egy új Szovjetunió, csak nyugati irányítással. A lényeg nem a Monetáris Unió, hanem ami az eredeti 1957-es dokumentumban van, hogy "közös a piac". Tudjuk, hogy a piac úgy működik, hogy nagyon különböző dolgokra lehet piacot találni. Magyarország is jó piac lesz, de nem tudjuk még pontosan, hogy mire. Magyarország kiszolgáló ország lesz, ahol kiszolgáló értelmiségre lesz csak szükség. A komoly társadalomtudományi értelmiség fölöslegessé válik, hiszen azt a német centrumban meg fogják termelni. Magyar nemzetállam gazdaságilag tulajdonképpen már nincs is, ennyiben Magyarország, mint nemzet, megszűnt létezni. Nincs reális hatalom a kormány kezében: már semmilyen szempontból sem a magyar kormány dönt a gazdasági kérdésekben.

Rácz Margit: Szeretném egy picit elmosni azokat a kontúrokat, amelyeket felvázolt. Én el tudok képzelni egy olyan alternatívát is, hogy Amerika a globalizáció révén egyedül van uralmi helyzetben a világban. Még kevésbé van versenytársa, mint a II. világháború után, és Európa a kultúrájával, a bajaival, a nyavalyáival egyre érdektelenebb. Hogy Németország Amerika ellensúlya legyen, azt nem tartom reális elképzelésnek. Amerika inkább abban érdekelt, hogy az az ezerfelé húzó és féllábú óriás, ami az Európai Unió (amelyben külpolitikailag és katonailag semmiféle közösség nincs), mozduljon el egy együttműködés felé. És például egy olyan elhúzódó válságot, mint a balkáni, oldjon meg Európa. Úgy néz ki, hogy Amerika ebben a dologban fokozatosan távolodik Európától és Európában egyre inkább Németországra tesz.

A másik kérdéskörhöz. Önmagában elgondolkodtató tény, hogy miközben a SZU legvirágzóbb állapotában a magyar külkereskedelmi forgalomban a szovjet részarány 33-34% körül volt, addig 1997-ben a magyar külkereskedelmi forgalom 40%-a németekkel bonyolódott. Tehát abban, hogy egy német gazdasági folyamat által motivált magyar gazdasági átalakulás zajlik, nem vitatkozunk. A jelenség értelmezésében azonban vitatkozunk. Németországban egy olyan átalakulás zajlik, amelyben a szociális piacgazdaság szociális és piacgazdasági része egymásnak feszül, és a küzdelem – úgy tűnik – a piacgazdasági oldal javára mozdul el. A német cégek elsősorban a magas állami adók elkerülése érdekében szedik a sátorfájukat, és menekülnek olcsóbb helyekre. Magyarország szempontjából is ez történt. Nem csupán a vackot hozzák ide, hanem mindent, ami mozdítható. Ezáltal Magyarországon – Kelet-Európában senkihez nem hasonlítható módon – a befogadott működőtőke nagyobbik fele már német. Kérdés, hogy amit ezzel elértünk, az nekünk mennyire jó. Magyarországon volt egy spontán privatizáció, azután jött a nyugati tőke, amelyik szönyegbombázás-szerűen eltörölt egy csomó mindent. Hozta magával a munkanélküliséget, az inflációt és a régiók leszakadását, és a korábbi nagyipar eltűnt.

Csapody Tamás: Az említett ellentét a NATO-val kapcsolatban, főleg a fegyverkereskedelemben markánsan jelen van, de nem mint amerikai-német ellentét, hanem mint Amerika és Európa ellentéte. Különösen a repülőgépgyártás és a multicégek egyesítése kapcsán. Ez Magyarországon élő probléma. Sőt az, hogy Magyarország a többi csatlakozni vágyó közép-kelet-európai országgal együtt nem döntött ebben a kérdésben, jelentős részben annak tudható be, hogy ezek az országok megvárják a ratifikációs folyamat befejezését. Tehát például egy amerikai szenátusi döntés előtt nem akarnak ebben a kérdésben dönteni, mert ez üzenet lett volna Amerikának, hogy nem amerikai vadászgépeket vesz Magyarország, hanem adott esetben svédet, tehát hogy az európai piacot részesíti előnyben. Ez egy komoly és létező probléma azzal kiegészítve, hogy az európai fegyvergyártók jelentős részben a harmadik világra, az arab országokra is koncentrálnak, tehát ezen piacokért is folyik a küzdelem. A közép-európai piac, ami nemcsak Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot jelenti, hanem Ausztriát, Szlovéniát, Romániát is, csak a vadászrepülőgépekre gondolva mintegy 10 milliárd dolláros piac. Itt azért megy a harc, hogy tudnak-e ezek az országok együttműködni a vételben, hol lesz a javítóbázis, ki lesz beszállító.

A másik a munkahelyteremtés problematikája. Különböző előrejelzések azt mutatják, hogy Magyarországon évenként mintegy 1800-2000 munkahely teremtődik a NATO-csatlakozás nyomán, és ez a magyar államháztartásnak évi egymilliárd forintot fog hozni. Bár minden munkahely önmagában véve sokat jelent, de ez az eredmény a kiadásokhoz képest elhanyagolható. De általánosabban még az sem várható, hogy a magyar gazdaság (elsősorban a katonai iparral összefüggő gazdaság) profitálni tud a NATO-csatlakozásból. Így nyilván majd az a másod- vagy harmadhegedűs szerep jut Magyarországnak, amelyik már most körvonalazódik. Ez a Varsói Szerződés esetében is így volt, azzal a különbséggel, hogy akkor bizonyos katonai iparágak – ha lehet azt mondani – már-már a világszínvonalat jelentették, és nemcsak beszállítói rendszerben működtek. Ma ez a szint elérhetetlennek látszik. Itt al-alvállakozói szinten jelentkeznek a beszállítások, amit valaki úgy fogalmazott meg, hogy egy repülőgépből esetleg egy orr- vagy egy szárnyrésznek a beszállítására kerülhet sor, ami az egész nagyságát tekintve jelentéktelen. Tehát a magyar gazdaság ebből keveset fog profitálni.

Kérdező: Adott, hogy Magyarország a NATO tagja. Nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb valamilyen "renitenskedés" történik az országban. Kérdésem: a NATO logikájába belefér-e egy erre adandó Grenada-típusú válasz?

Csapody Tamás: A NATO-népszavazás előtt megfogalmazódott, hogy azért kell Magyarországnak csatlakoznia, mert akkor az esetleges belső feszültségek egyszer és mindenkorra kiküszöbölhetők. Tehát egy MIÉP-től vagy ennél is szélsőségesebb erőktől való félelem miatt mondtak nagyon sokan igent a NATO-csatlakozásra. Más kérdés, hogy ennek mennyi realitása van. Értelmiségi műhelyekben tapasztaltam azt – az egyébként a politika által kihasznált megközelítést -, hogy a NATO-csatlakozás a demokrácia hajójához való végleges csatlakozást jelenti azzal a jelentős záradékkal, hogy a szélsőségesek többé nem fognak teret kapni Magyarországon. Mint tudjuk, ez nem így van, mert a NATO-tagországokban (például Németországban, Franciaországban), és minden demokráciában, örök probléma a média és a vélemény szabadságának mértéke. Sőt, az úgynevezett szélsőséges erők a NATO-országokban is jelen vannak, és viszonylag sikeresek is. Tény, hogy a NATO történetében a tagországok szélsőséges erőinek korlátozására nem került sor. Magyarországot nem vennék tagjaik közé, ha a szélsőségesek hatalmi esélyével kellene számolni. Viszont itt van Törökország esete, amelyik a NATO leggyengébb láncszeme, például az iszlám és a világi rendszer állandó konfliktusa miatt. Ebben a katonai beavatkozás lehetősége is benne van, de a NATO ezt a terhet eddig sikerrel tudta kezelni. A NATO jelentősen veszítene a presztízséből, ha direkt és katonai módon beavatkozna Törökországban. A NATO és az EU beavatkozási technikája sokkal finomabban érvényesül. Tehát nem kell ahhoz katonaság a NATO esetében, hogy a társadalmi feszültségekre reagáljon. A technikák sokkal kifinomultabbak: a média, a tőke, az érdekek révén érik el a célokat. Például feketepénzeket adnak, bizonyos pártokon keresztül nézeteket jelenítenek meg. Ez a beavatkozás ma is jelen van, és egy kiélezett helyzetben is elsősorban ilyen beavatkozás valószínű.

Kérdező: A NATO-hoz, és az EU-hoz való csatlakozás egyaránt sokba kerül majd a lakosságnak. Elképzelhető, hogy a NATO-költség és az EU-költség gazdaságilag erősen megterheli az országot, ami további életszínvonal-romláshoz, valamint ennek nyomán tömeges lakossági elégedetlenséghez vezethez. Nem kizárt, hogy az országban olyan társadalmi feszültségek keletkeznek, amelyek NATO-ellenes, illetve EU-ellenes irányt vesznek. A társadalmi feszültségek kihordására két változatot vennék figyelembe. Az egyikben a lakossági elégedetlenség a kormány elégedetlenségével párosul, a másikban a kormánnyal szembeni elégedetlenség formáját ölti. Első kérdésem: melyek az esélyei egy ilyen NATO-val, illetve EU-val való szembefordulásnak abban az esetben, ha ez kormányszintű? A másik kérdésem: mi történik, ha a kormány továbbra is akarja azt, amibe bemasíroztatta a népet, a nép meg nem akarja?

Csapody Tamás: Ha a kormány a NATO-val szemben elvárásokat támaszt, vagy esetleg ki akar lépni a NATO-ból, a NATO alapokmánya ehhez biztosítja a jogi kereteket. Tehát egy év határidő után ki lehet lépni a NATO-ból. Franciaország, Spanyolország és Norvégia próbált komoly kritériumokat meghatározni, nevezetesen hogy nukleáris fegyvereket nem telepít az ország területére, illetve a NATO katonai szárnyából kilépett. Ezeket persze nem mindenki teheti meg. Hiába egyenlők a NATO-tagok, amit Franciaország a történetiségénél, világbirodalmi ambícióinál fogva megtehetett, azt Magyarország, vagy akár a többi NATO-ország nem tehetné meg. Az a fajta szerződéses magatartás, amit a magyar elit elképzel, nyilvánvalóan irreális. Valójában nincs játéktér: mondjuk hiába akartuk volna elfogadtatni, hogy a NATO nukleáris szárnyához nem csatlakozunk – ez egyáltalán nem volt téma sem a NATO, sem Magyarország oldaláról. Tehát a kuruckodásnak semmi esélye nincsen.

A másikról is hasonlóan gondolkodom. A hivatalos megközelítés a NATO-kiadásokat elviselhetőnek véli az ország lakosságára nézve. Én úgy gondolom, hogy nem elviselhetők, mert ezeknek a kiadásoknak máshol lenne a helye. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a lakosság a NATO-költségekkel is kapcsolatba hozná elszegényedését és szociális helyzetének romlását. Ezt a politika maximálisan el tudja fedni. A média, a propaganda teljesen le tudja határolni. Tehát a NATO jelentős megterheléseket okoz, igenis megfizethetetlenek ezek a terhek, szükségtelenek ezek a beruházások. Mégsem gondolom, hogy ha ebből bármiféle elégedetlenség származna, azt a NATO-csatlakozásnak fogják tulajdonítani.

Rácz Margit: Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy még csak közelítő ismereteim sincsenek arról, hogy nekünk mibe fog kerülni az EU-csatlakozás. Tehát nem tudom komolyan venni, amit eddig kiszámoltak, mert az adatok szélsőséges határok között mozognak. Ha pedig nem ismerjük a konkrét adatokat, akkor egy picit bizonytalanabbá válik az ítéletünk is.

Említettem, hogy Magyarországon egy rendszerváltó gazdasági szőnyegbombázás ment végbe. Elképzelhető, hogy Magyarország ráállítható egy növekedési pályára, aminek lesz olyan következménye, hogy reálbér-növekedés indul el. Az EU érdektelenségét a kibővüléssel kapcsolatban döntően abban látom, hogy ami ebben neki haszon, azt már megkapta. Tudniillik egy szabadkereskedelmi összeépülés jött létre, ami nálunk elszegényedéshez vezetett, és most már az EU-nak kellene adnia valamit. Mi egy költségelőnyt adtunk neki, amit adott Spanyolország is, amikor belépett a maga fejletlenebb infrastruktúrájával. Le is rohanták a cégek abban a pillanatban, amikor belépett, magas is lett a munkanélküliség, de elindult az egy főre jutó GDP növekedése. Valami ilyesmi történik Közép-Európában is. Két problémát azonban jelentősnek látok. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió – tőlünk teljesen függetlenül – saját belső problémái miatt működésének és létezésének egyik legnehezebb korszakában van. A Monetáris Unió a látens gazdasági feszültségeket még nagyobbá teszi, és ezek a feszültségek megszűnnek látensnek lenni. Az, hogy a munkanélküliség Spanyolországban 20%, Kelet-Németországban 20%, Franciaországban és Németországban 10% fölött van, akkora probléma, aminek a megoldását a végtelenségig húzni nem lehet. Nagyon jól látszik, hogy a gazdasági prioritások ezeken az országokon belül kifejezetten abba az irányba mennek, hogy pénzügyi stabilitást érjenek el, amit vagy elérnek, vagy nem, de ennek az oltárán rövid távon és középtávon a kilencvenes években föláldozták a munkahelyteremtéssel kapcsolatos próbálkozásokat is. Tehát olyan fellendülés van, amely munkahelyvesztő. Ha most ilyen nehéz helyzetben van az EU, akkor nem feltételezhető, hogy hathatós segítséget tud adni azoknak a közép-európai országoknak, amelyekben egy óriási nemzetivagyon-veszteséggel zajlott a rendszerváltozás, és amelyek a görög egy főre jutó Gdp-nek is csak körülbelül a felével rendelkeznek. Ezek az országok a gazdasági rendszerváltás során az amúgy sem fejlett szociális hálójukat szétszaggatták, milliós társadalmi rétegeket tartósan reménytelen helyzetbe hoztak, ami magában rejti a társadalmi feszültségek növekedésének lehetőségét. Az EU-országok ezt nem fogják tudni megoldani. Egyet tudnak tenni (ami nagy divat lett a 90-es években a homogén struktúrák iránt oly nagy vonzalmat érző Európai Unión belül is): sok esetben egymásra mutathatnak, és azt mondják egymásnak, hogy ti csináltátok a bajt, oldjátok is meg magatok. A szerzett előnyökről senki nem akar lemondani a keleti bővülésben.

Kérdező: A kérdésem a szubszidiaritás érvényesíthetőségének határaira vonatkozik. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc történetem a következő. A gyarmati Amerika feje a brit uralkodó volt. Ez azt eredményezte, hogy ha indián betörések fenyegettek egyes községeket, akkor hajóra ültethettek egy futárt Londonba, hogy védelmet kérjenek. Mivel a szolgálati út ilyen betartása nem igazán működött, spontán módon megszervezték az önvédelmüket. Említette, hogy az EU-n belül létrejött egy olyan vízfej, amely sok szempontból diszfunkcionális, működésképtelen. Nincs esély arra, hogy kialakuljon a szubszidiaritás logikájának megfelelően egy párhuzamos hatalom, mint a spontán önszerveződés intézményesülése? Tehát miközben van a csúcs, ami nem működik, megszerveződhet-e az ellátatlan funkciók helyi ellátásának technikája és mechanizmusa?

Rácz Margit: Az analógia látványos, de az EU-ban nem működik. Azért nem, mert itt nehezebben átlátható az egész. Mondok egy példát arra, hogy mennyire árnyalt a kép. A brüsszeli bürokraták nagyon szofisztikáltak, tisztában vannak saját privilegizált helyzetükkel. A legjobban fizetett hasonló szintű európai bürokrata fizetésének körülbelül a két és félszeresét lehet Brüsszelben megkeresni, és ehhez még mérhetetlen mennyiségű ingyenes juttatás járul. Ez azt eredményezi, hogy rendkívül kreatívak, ha saját érdekeikről van szó. Ez a vízfej tulajdonképpen diszfunkcionális, de nagyon hatékony is tud lenni, és összekapja magát, ha az érdekeiről van szó, és így minden szubszidiaritásban alapvetően ellenérdekelt. Ezért azután a szubszidiaritás irányába való elmozdulás helyett (amiről az államok sem nagyon látják, hogyan kéne csinálni) kitalálta az interreg-1, meg az interreg-2 programot a kilencvenes évekre. Például a következők történtek: a határokon túlnyúló, régiókat összekötő infrastrukturális fejlesztéseket kezdtek finanszírozni Brüsszelből úgy, hogy Brüsszelnek, az adott állam központi hatalmának, meg a regionális helyi hatalmaknak egy dzsumbujszerű együttműködéséből valami kezd kikristályosodni. Sikerült hozzájutnom Luxemburggal kapcsolatos empirikus vizsgálatok anyagaihoz. Luxemburg egy nagyon kis állam. Határa közelében fejletlen francia részek is vannak. És Luxemburg nem csak nagyon kicsi, hanem nagyon svindlis ország is. Az egy főre jutó GDP-je az EU-átlaghoz képest 170%. Ez a nagyon gazdag állam az EU-ban nem nettó befizető, hanem nettó felhasználó. Azon az alapon tudta ezt elérni, hogy a legtöbb EU-támogatás kofinanszírozó jellegű, tehát fifty-fifty alapon a nemzeti költségvetésből kell a felét finanszírozni. Ebből az következik, hogy bármilyen célra csak az tud pénzhez jutni, akinek magának is van. Ezt használta ki Luxemburg. Kialakította a környező szegény régiókkal való együttműködést, amelyben ő hajlandó a francia területen fejlesztett infrastruktúrák nemzeti részét is fizetni. Ez egy olyan interreg-1, meg intereg-2 program, amit Brüsszelben imádnak emlegetni. Kitalálták Brüsszelben, hogy a régióknak nagy szerepe lesz, hiszen az egységes belső piac létrejötte után a fejletlen még fejletlenebb lett. A piac általános szabálya, hogy "kiugrasztja" a fejlettebbet a fejletlennel szemben. Erre hivatkozva a Brüsszeli Bizottság különböző ügynökségeket szervez, és szétszórja őket az EU területén. Az ügynökségek neki jelentenek, és ahol régiófejlesztésre van szükség, megpróbál pénzt átcsoportosítani. Ebből az következik, hogy négyszögesítette a kört: úgy akar az állami akarat mögé nyúlni, a régióhoz közvetlenül eljutni, hogy ne a régió bombázza őt, és ne a régió határozza meg, hogy mit akar, hanem ő mondja meg, hogy te vagy az a régió, aki pénzt kap. Ebből is látszik, hogy mennyire összeszokott, a saját érdekeit keményen és szakszerűen védeni tudó apparátus – mintegy huszonötezer ember – a Brüsszeli Bizottság.

Kérdező: Elgondolkoztam azon a népszavazási kérdésen, amit feltettek nekünk, tehát, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét. Az orvoscsoport Boszniába küldése nem igazán Magyarország védettségét növeli, a taszári randalírozás sem feltétlenül, de a magyar állampolgárok megvédése a környezeti ártalmaktól, az egészségügyi problémáktól, a szegénységtől igen. Ebből a szempontból a NATO-hoz való csatlakozás akkor értelmezhető szerencsésnek, ha a NATO – mint a világ legnagyobb fegyveres ereje – tesz valamit azért, hogy a világot leszereljék, illetve ha Magyarország mint tárgyalási partner hivatkozik arra, hogy a népszavazáson történt felhatalmazás szerint ilyen irányban kell biztosítani az ország védettségét. Ezt értjük az ország védettségén, és nyugodtan követelhetjük a képviselőinktől, hogy ezt képviseljék a NATO-tárgyalásokon.

Csapody Tamás: Azáltal, hogy Magyarország tagja lesz a NATO-nak, Magyarország aláírja a Washingtoni Szerződést. Vagyis az abban foglaltakat legitimálta a magyar nép, a Washingtoni Szerződés összes pontját fogadta el. Ha a NATO azt mondja, hogy Boszniában, Koszovóban az érdekei sérülnek, akkor a NATO-n belüli döntéshozatalban tizenkilenced súllyal lehetünk jelen. Nyilvánvalóan a NATO alapvető összérdeke fog itt érvényesülni, tehát ilyen értelemben ez a játszma elveszett.

Kérdés: Tételezzük fel, hogy Oroszország hirtelen összeszedi magát, és azt mondja, hogy vissza akarja állítani a korábbi satus quót akár fegyveres erővel is. Ebben a fegyveres konfliktusban elképzelhető taktikai atomfegyverek alkalmazása is. Vajon az USA vállalna-e Magyarországért vagy akár Németországért egy nukleáris konfliktust?

A régi terminológiákban egy fegyveres konfliktusnak háromféle kimenetele lehetett. Valamelyik fél legyőzte a másikat, illetve a kibékülés. Egy atomháborúban azonban valószínűtlen, hogy valaki valakit le tud győzni, jóval valószínűbb, hogy kölcsönös megsemmisülés következik be. Ha pedig Magyarországra nukleáris fegyvereket fognak telepíteni, vagy olyan bázisokat létesítenek, amelyek nukleáris fegyverek fogadására képesek, akkor az ország közvetlen célponttá válhat. És ha Oroszország "szorult helyzetben" érzi magát, akkor NATO-Magyarországot a nukleáris csapástól senki nem tudja megvédeni. Isten ments attól, hogy Magyarországot meg akarja védeni valaki egy ilyen külső támadástól, mert akkor ennek az országnak a megsemmisülése fog bekövetkezni.

Csapody Tamás: Ha Magyarország aláírja a Washingtoni szerződést, annak az 5. pontját is aláírja, ami a kollektív biztonságra és a kollektív védelemre vonatkozó pont. Eszerint Magyarország teljes jogú tagsága esetén Magyarországot a NATO többi országa meg fogja védeni. Bár ez nem olyan automatikus, mint ahogy azt mi gondoljuk. Ilyenkor a NATO-t – a konszenzus-elv értelmében – össze kell hívni, és a megvédésbe mindenkinek bele kell egyeznie. Erre még nem volt példa. A másik dolog, hogy teljesen igaza van Önnek. Itt nemcsak nukleáris fegyverekről, hanem biológiai fegyverekről, illetve más környezeti katasztrófákról is szó van. Ezektől – mint a biztonságos környezetet veszélyeztető problémáktól – egyik ország sem védett. Vannak továbbá a NATO-n belül is központi kérdések: Amerika biztonsága a legfontosabb, és ezen túl Anglia, Németország és Franciaország érdekei előbbre valók. Vagyis létezik egy első kör, egy második kör és egy harmadik kör. Mi mindenképpen a harmadik körbe fogunk bekerülni. Igaz az is – és a NATO-ellenes érvek között próbáltuk ezt érvényre juttatni -, hogy Magyarország eddig egy keleti tömbnek, a Varsói Szerződésnek a nyugati bástyája volt, most pedig egy másik szövetségnek a keleti végvára lesz. Ezen úgy próbál segíteni a magyar külpolitika, hogy a bővítések későbbi körében tovább tágítja a NATO határát. Vagyis, ha Románia, Szlovákia – és esetleg talán még Ukrajna is – tagja lesz a NATO-nak, akkor nem mi leszünk a peremen. Ilyen stratégiákban lehet gondolkodni, de kétségtelen – és ez a Varsói Szerződés idején kimondott doktrína volt -, hogy Magyarország feladata az ellenség feltartóztatása. És itt percekben mérhető időket mondtak. Nem volt kérdéses, hogy Magyarország elpusztul, felvonulási területté válik, vagy – más megfogalmazásban – mi hozzuk az emberáldozatot. A NATO részéről ezt nem így fogalmazzák meg, de akár a szenátusbeli, akár más parlamenti vitákban mindig ezt értik azon, hogy "ki fog Budapestért meghalni". Tehát Budapestért és szövetségeseink földjéért nem a NATO-katonák és nem az amerikai katonák akarnak meghalni, hanem minden bizonnyal nekünk kellene meghalnunk. Ezt ki is lehet terjeszteni. Vagyis ha Boszniában, Közép-Európában, Kelet-Európában probléma van, akkor igenis az itt lévő, közvetlenebbül érintett országok polgárai vállalják a kockázatot. Sőt, akár egy amerikai érdekeket meghatározó iraki vagy más konfliktusban is vegyenek részt ezek az országok.

A NATO-bővítéssel szemben ellenérvként hangzott el, hogy a NATO bővítése Oroszországot Kína felé tolja, illetve Kínát Oroszországhoz. Egymáshoz kényszerítésük nyomán létrejön egy olyan pólus, amely – mint gazdasági és katonai nagyhatalom – a maga ázsiai hagyományaival, beidegződéseivel komoly ellenféllé válhat, és hosszabb távon új katonai veszélyforrást is jelenthet. A NATO-ban elkezdődött egy új ellenségkép kialakítása: már nemcsak iszlám veszedelemről, hanem sárga veszedelemről is beszélnek.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

Amikor 1989-ben a korábban szovjet befolyás alatt álló kommunista tömb megszűnt létezni, majd 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy Közép- és Kelet-Európa országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdaságfejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett tervgazdasági rendszer megakasztotta ezt az ígéretes folyamatot. Irigykedő párhuzamokat vontak a szomszédos Ausztriával, illetve a távolabbi Spanyolországgal és Olaszországgal. A kelet-európai utat összehasonlították még Európán kívüli példákkal is, főképpen az “ázsiai tigrisekkel”. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy az állam ellenőrzése alól az 1990-es évekre kiszabadult országokban igazolja az új “piacgazdaságok” eljövendő fényes kilátásait. Látnunk kell azonban, hogy ezek a remények sehol sem váltak valóra. Tanulmányunk bizonyítani igyekszik, hogy e tévedés megértésének egyik előfeltétele az a felismerés, hogy a múlt ez optimista szemlélete hamis. Ezek a gazdaságok ugyanis mind a múltban, mind a belátható jövőben a világgazdaság egyenlőtlenségének kárvallottjai maradnak.

1. Fokozódó egyenlőtlenség

A kapitalizmus mindmáig a legdinamikusabb rendszer a világtörténelemben, és legfőképpen ez a dinamizmus adja vonzerejét. ám a kapitalista fejlődés időben mindig egyenlőtlen. A világgazdaság változásának tempóját nemcsak a normális gazdasági ciklus határozza meg, hanem a hosszú távon érvényesülő, ellenőrizetlen fejlődési irányok is, melyek viszont arra utalnak, hogy a kapitalizmus fejlődésének vannak bizonyos korlátai. Hasonló egyenlőtlenséget, óriási földrajzi szóródást mutat a kapitalista dinamizmus térben is, s mindez az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerén alapuló világgazdaságot eredményez.

A térbeli egyenlőtlenség nagyrészt a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban alakult ki, és úgy tűnik, ezt az egyenlőtlenséget a rendszer folyamatosan újratermeli. Nyugat-Európában a kapitalizmus a 16. és a 17. században hosszan érlelődött, ezt a szakaszt a mai fogalmaink szerint preindusztriálisnak nevezzük. A 18. század végére már gazdasági szakadék tátongott Nyugat-Európa, illetve Közép-, Kelet- és Dél-Európa között. Mennyiségi értelemben ez a megosztottság még viszonylag kis mértékű volt. összehasonlítási alapul szolgálnak e tekintetben Paul Bairoch heurisztikus számításai; Bairoch megközelítő értékeket adott arról, mekkora lehetett 1800-ban az egy főre jutó termelés. Az ő adatai alátámasztják Simon Kuznets kiinduló hipotézisét, mely szerint 1800-ban Európában sokkal magasabb volt a fejlettség szintje, mint százötven évvel később a harmadik világban (Kuznets, 1966). Ugyanakkor Európában a leggazdagabb és a legszegényebb régiók (a mai Kelet-Európa területei már ekkor is ide tartoztak) közötti fejlettségi különbség mindössze 25% körül volt (Bairoch, 1976). Bár fejlődésbeli és strukturális különbségek már ekkor is léteztek, a korabeli fejlettségi szintek összehasonlító felbecsülése leginkább a viszonylagos elmaradottság mennyiségi adatain alapulhat, és főképpen annak vizsgálatára irányulhat, milyen mértékben rendelődtek alá az egyes gazdaságok a kapitalista termelés követelményeinek.

A nyugat-európai ipari forradalom megváltoztatta ezt a helyzetet, és egyre nagyobbra nyitotta a fejlettségi szakadékot Európában (és a világ többi részében). Nyugat-Európa dinamikus fejlődése végül is egyre újabb európai régiókat vont be a növekedés és változás folyamatába. De a korábbi időszak sodró erejű fejlődése olyan strukturális egyenlőtlenségeket teremtett, amely viszonyok között Nyugat-Európa tartósan meg tudta őrizni fejlettségbeli előnyét. A kapitalista iparosítás ugyanis a nemzetgazdaságokon belül és az egyes nemzetgazdaságok között is egyenlőtlenül fejlődött – a nemzetgazdaságok előrehaladása az “egyenlőtlen és összefonódott fejlődésen” alapult abban az értelemben, hogy egymás mellett éltek a modern és a régi formák, felemésztették és újratermelték egymást, ahogyan lényegileg még ma is működnek, bár kétségtelenül jóval magasabb fejlettségi szinten (Haynes, 1998).

Ha megkíséreljük a világgazdaság fejlődésének általános menetét felvázolni, ahogyan az a kapitalizmus fentebb vázolt expanziójából következik, segítségünkre lehet a következő három komponens számbavétele.

Az első komponens nem más, mint a kapitalista világgazdaság “visszafelé ható” terjeszkedése, ami a prekapitalista világot fokozatosan integrálta a világgazdaságba. Az Európán kívüli területeken ez a folyamat gyakran öltötte a gyarmatosítás formáját, bár korántsem volt azzal azonos. Mivel azonban e visszafelé ható terjeszkedés gyakorlatilag a 20. század elejére befejeződött, a világgazdaság e fejlődési formájának mára csak történelmi jelentősége van.

A második számú komponens a kapitalista fejlődés frontvonalának előrenyomulása a világgazdaság legfejlettebb régióiban. Ez az összetevő a rendszer intenzív fejlődését, a technika magasabb szintre emelkedését illetve az új technika előretörését veszi figyelembe. Mivel manapság senki sincs, aki komolyan képviselné a teljes gazdasági összeomlás hipotézisét, azt kell feltételeznünk, hogy mindaddig, amíg létezik a dinamikus, versengő világkapitalizmus, tovább tart e frontvonal előretörése is. Ennek az előrehaladásnak a történelmi dinamikája azonban további vizsgálatot érdemel. Arról van szó ugyanis, hogy a frontok előrenyomulásának tempóját meghatározó, a rövid távú normális felfutási és hanyatlási mechanizmus fluktuációitól függetlenül időnként megjelennek zavaró, hosszú távú variációk, amelyek rontják a rendszer fejlődési képességét. A két világháború közötti időszakban például általános volt a közgazdászok körében az a fájdalmas gondolat, hogy a kapitalizmusnak inherens megrekedési tendenciái mutatkoznak. Erre rácáfolt azonban az 1950-es és 1960-as évek látványos gazdasági felfutása – a franciák ezt a korszakot nevezik a “harminc dicsőséges esztendőnek”. Az 1970-es években aztán ez a “dicsőség” kezdett szétfoszlani, amikor a fejlett világban lassulni kezdett a fejlődés üteme.

E viszonylagos lassulás azonban meglehetősen jelentős volt. Ha a fejlett világ az 1970-es és az 1980-as években is azonos tempóban fejlődött volna, mint az 1950-es és az 1960-as években, akkor egyes számítások szerint a világ termelése ma negyven százalékkal magasabb volna. A fejlett világ azonban nem tartotta a korábbi tempót. Ellenkezőleg, egy kóros betegség támadta meg a fejlett világot, s ennek hatására a növekedés lelassult, és sok országban megnőtt az egyenlőtlenség mértéke (Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b).

A divatos közgazdasági elméletek ezt a lassulást úgy értelmezték, hogy a háború utáni keynesiánus konszenzus helyébe a sokkal lazábban szabályozandó piac elméletét kell állítani, a piac korlátainak hangsúlyozása helyett a “kormányzati” vagy “állami irányítás hibáira” kell a figyelmet irányítani. Bár az új nézőpont gyakorlatilag a mai napig alátámasztja a politika érveit, a növekedés lassulásának lényegi kérdését nem tudta megválaszolni, és a divatos elméletet képviselő közgazdászok mindmáig adósak a magyarázattal, miért is csökkent az elmúlt negyedszázadban a fejlett országok gazdasági növekedése. De ha nem foglalkozunk ilyen “múló problémákkal”, az a benyomás keletkezik, hogy már nem is számíthatunk arra, hogy a fejlett világ a jövőben nem lesz képes a világgazdaság motorja lenni – abban az értelemben, ahogyan 1945 után harminc évig az volt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a fejlett világ hasonlóan nehéz helyzetben volna, mint a két világháború között volt, ugyanakkor igazolja azok kétségeit, akik – mint például J. K. Galbraith – megkérdőjelezték az 1989-1991 közötti időszak általános eufóriáját.¹

Ha a fentebbi megállapítás helyes, akkor a világgazdaság változásának harmadik komponense óriási jelentőségre tesz szert. A harmadik összetevő a kevésbé fejlett világgazdaság azon képességét jelenti, hogy relatív értelemben közelíteni tud a frontvonalakhoz. Az ideális állapot az volna, ha a kapitalizmus a világgazdaság minden területét azonos fejlettségi szintre tudná emelni. Ez a növekedési ütemek konvergálását tételezné fel, vagyis a fejletlenebb régióknak gyorsabban kellene fejlődniük, mint a fejlettebbeknek. Vannak olyan időszakok és olyan országok, ahol példát láthattunk erre, főképpen az 1950-es és az 1960-as évek gazdasági virágkorában. De a hosszú távú eredmények azt mutatják, hogy ez a közeledés cseppet sem egyetemes érvényű, és hogy nehéz hosszú ideig fenntartani (Ambramovitz, 1986; Baumol, 1986; Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b; Haynes, 1998). Különösen szembeötlő a második és a harmadik komponens közötti összefüggés. Amikor az intenzív kapitalista fejlődés erőteljesen és kitartóan nyomul előre, akkor szemmel láthatóan életre kelti a konvergenciát előmozdító pozitív erőket is. Amikor viszont a fejlődés gyengébb vagy akadozik, akkor a közeledés megáll, és olyan erők jelennek meg, amelyek mélyítik a fejlettségi szakadékot, sőt még visszaesést is előidézhetnek – Kelet-ázsiát leszámítva ez a jelenség az 1970-es évek óta nyilvánvaló (UN, 1995, A1-es táblázat, 229). Ez nem zárja ki, hogy bizonyos csoportok az egyes gazdaságokban vagy régiókban fejlődési lehetőségekhez jussanak, és mérsékeljék lemaradásukat, de egyértelműen ellehetetleníti a hosszú távú egyetemes konvergenciát a világ népességének többsége számára. Az a tény azonban, hogy néhány országnak mégis sikerült gyorsan előrehaladnia, reménysugár lett minden elmaradott gazdaság számára, és egyben igazolta is pl. az IMF-nek és a Világbanknak a fejlődés irányát kijelölő téziseit. E tények hatására számos strukturális betagozódási program lépett életbe, de ezek, az esetek döntő többségében nem hozták meg a hosszú távú, egyenletes növekedést, és nem számolták fel a rövid távú megingások okait sem. Ugyanakkor e programoknak súlyos társadalmi ára volt, és az ígéretekkel ellentétben nem “szivárgott le” a strukturális betagozódásból fakadó jólét azokhoz, akik elsődlegesen megfizették a változások árát. Sőt, bármiféle siker reménye is a jövőbe tolódott ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gazdasági felzárkózás a fejlődő országokban évtizedekig, sőt bizonyos szempontból évszázadokig a fejlett gazdaságokénál nagyobb fejlődési sebességet követel, mivel az elérendő cél maga is halad előre.

2. Közép- és Kelet-Európa jellemzői

Most pedig megkíséreljük e tágabb keretben pontosabban elhelyezni Kelet-Európa gazdaságait. Ebben gazdaságtörténészek generációinak erőfeszítései segítenek: a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket egyre korábbi történelmi korszakokra terjesztették ki, legújabban közelítő módszereket alkalmaznak, hogy azokra az országokra is adatokat szerezzenek, ahol az iparosodás régebbi dokumentációja hiányzik. Bár élénk vita folyik a pontos becslésről, illetve egyes eseteket illetően, Bairoch, Maddison, Crafts és Good, valamint az egyes országok adatait nagy erőfeszítéssel tisztázó történészek munkája nyomán mára már megbízható számok állnak rendelkezésre az európai régiók összehasonlításához. A történészek munkái egészében azt sugallják, hogy a XIX. század első hetven évében óriási szakadék nyílt az iparosodó nyugat-európai centrumországok és az őket követő közép- és kelet-európai államok között. Ezután a leszakadt területek is kezdtek belépni az iparosodás folyamatába. Vasutak épültek, megerősödtek a belső piacok, amelyek a terjeszkedő világgazdasághoz kapcsolódtak, és néha egészen látványos rövid távú átalakulást eredményeztek.

Igaz, hogy az I. világháború előtt Kelet-Európában jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, a lényegi kérdést mégis a viszonylagos előrehaladás problémája jelenti. Vajon ezek a gazdaságok már felzárkózóban voltak, és csökkenőben volt a lépéskülönbség? Az 1. táblázat, melyet Good becslései (Good, 1994) nyomán közlünk, a régió általános állapotát mutatja.

Röviden tekintsünk át néhány stratégiai jelentőségű gazdaságot, s kezdjük a régió legnagyobb országának, az 1914-ben 160 millió lakosú cári Oroszországnak a vizsgálatával. A rekonstruált egy főre jutó termelési adatok azt mutatják, hogy 1914-ig Oroszország még viszonylagos hatást sem gyakorolt a fejlett országok vezető szerepére. A szakadék a két terület között óriási volt, és nem is mutatott csökkenő tendenciát, mivel Oroszország érzékenyen reagált a rövid távú változásokra is. Ezt a következtetést Paul Gregory munkája is megerősíti, aki a cári időszakból fennmaradt adatokból rekonstruálta az orosz nemzeti jövedelem számait. Gregory nemrégiben azzal állt elő, hogy számításai megerősítik azokat a nézeteket, melyek szerint a modern Oroszország jövőjét a piacgazdaság jelenti; Gregory szerint a cári gazdaság történelmi adatai alapján “nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, melyben a volt Orosz Birodalom területe ma ne lenne világgazdasági hatalom, ahol garantált a nyugat-európaihoz viszonyítható életszínvonal” (Gregory, 1994, 137. oldal). Ez a merész következtetés azonban két ponton is vitatható. Az első pont az, ahogyan Gregory saját adatai alapján elemzi a történelmi eseményeket. A hosszú távú növekedésre vonatkozó egy főre eső termelés adatai alapján Oroszország nem nőtt gyorsabban, mint a fejlett Nyugat-Európa, következésképpen aligha lehet konvergenciáról beszélni. Akkor sem jobb a helyzet, ha az 1914 előtti növekedési korszak legmagasabb értékeit extrapoláljuk, mivel a szerző saját bevallása szerint is ez a periódus rövidebb ideig tartott, mint más országok hasonló korszakai. Ráadásul az Oroszországra vonatkozó termelékenységi adatok nem túl lenyűgözőek, és szintén a szerző bevallása szerint valószínűleg felduzzasztja őket, hogy a szükséges munkaerő értékén alul szerepel bennük. A második probléma azzal kapcsolatos, mi történt volna, ha Oroszországban 1917-ben elmarad a forradalom. Noha Gregory bizonyos szempontból optimista, azt is elismeri, hogy “nehéz megmondani, vajon a cári gazdaság növekedése tartós lett volna-e, felgyorsul, netán visszaesik a kapitalista körülmények között”, és végül ahhoz az állásponthoz vonul vissza, hogy “a kapitalista Oroszország megszenvedte volna a gazdasági világválságot, de részesült volna a II. világháborút követő általános gazdasági fellendülésből, így nehéz megvonni a mérleget” (Gregory, 1994, 130. oldal). Gregory szóhasználatában “a kapitalista Oroszország” a világgazdaságra nyitott belső piacot jelent. Rögtön szembetűnik az is, hogy Kelet-Európa többi országának két világháború közötti tényleges fejlődése Gregorynak a felzárkózás tényleges lehetőségére vonatkozó, se hús, se hal álláspontját igazolja. De azt is meg kell jegyeznünk korábbi vitákra utalva, hogy az az előfeltevése, miszerint a piacgazdaság Oroszországban profitált volna a háború utáni gazdasági fellendülésből, implicite alulértékeli annak valószínűségét, hogy a gazdasági csodát a hidegháborús katonai kiadások eredményezték; a katonai kiadások egyfelől fokozott igényeket támasztottak, másfelől paradox módon a “permanens fegyverkezési gazdaság” (Kidron, 1968; Harman, 1984) révén stabilizálták a világgazdaságot. Ha ez igaz, akkor viszont kérdéses, vajon a fejlett piacgazdaságok ilyen ütemben növekedtek volna-e, ha nincs a hidegháború.

A legpregnánsabban Románia és Bulgária mutatja meg a széthullott Török Birodalomból kisarjadt államok sorsát. Spulberg már régen igazolta, hogy a függetlenné válást követő kezdeti nehézségek után az elszigetelődés gazdasági szempontból kedvezőbb volt számukra, mint az, amikor “Európa beteg emberéhez” voltak láncolva. Románia mind abszolút, mind relatív értelemben jelentősen fejlődött, igaz, Románia olyan feltételekkel rendelkezett, melyek a volt Török Birodalom többi részében nem voltak jellemzőek: jobb belső kommunikációs és közlekedési rendszer, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság “nyomott vidéki fogyasztási színvonallal”, valamint olajexport, amely 1860-ban 8000 hordó kivitelét jelentette, 1913-ban viszont már 13,5 millió hordóét (Spulberg, 1963, 350. oldal). Ezzel szemben Bulgária 1910 előtt abszolút értékben visszafogottabb fejlődést produkált, és az 1870-es szinthez viszonyítva relatív értelemben tovább esett a fejlődés üteme (lásd még Lampe, 1975).

A Török Birodalom széthullásának áldásos következményeivel szemben a történészek ma erősen vitatják, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia olyan életképes gazdasági egység volt-e, amely kedvező alapokkal szolgált a később belőle kifejlődő államoknak. A birodalom egyes területeinek fejlődését vizsgálva Good arra a következtetésre jutott, hogy mind a császári Ausztria, mind a császári Magyarország nagy léptekkel haladt előre. A felzárkózás mértéke jelentősebb volt Magyarországon, de itt nagyobb volt a behozandó lemaradás is. 1910-ben az egy főre eső termelés Ausztriában még mindig egyharmaddal több volt, mint Magyarországon. Ha ezek az adatok megfelelőek, akkor szemmel látható előrehaladás mutatkozik ugyan, de a birodalom egésze még mindig erősen elmarad Nyugat-Európától. A kép cseppet sem biztató, mert Goodnak a birodalom belső fejlődésére vonatkozó adatai azt is bizonyítják, hogy a birodalom egyes régiói között olyan mértékű egyenlőtlenségek tapasztalhatók, mint a fejlettebb országok és az Osztrák-Magyar Monarchia fejlettségi szintjei között. A birodalom ipari kapacitásának döntő hányada például a későbbi Csehszlovákia területén összpontosult: itt zajlott a bányászat és a nyersfémkitermelés több mint fele, illetve a textilipari termelés háromnegyede (Pryor et al, 0971, p. 48). Ez a belső egyenlőtlenség nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem az Orosz Birodalom és a Balkán fejlődését is jellemezte, bár nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy erről teljesen tiszta képet alkothassunk.

így hát 1910-ben, az egyik legragyogóbb növekedési periódus befejeztével Közép- és Kelet-Európának a fejlett nyugat-európai régióhoz való viszonyát alapvetően az elmaradottság határozta meg, melyet ellentmondásos felzárkózási törekvések színeztek. Világméretekben a fejlettségi különbség még nagyobb volt, mivel az Egyesült államok (amely valószínűleg már 1870-ben megelőzte az egy főre jutó termelésben a legfejlettebb nyugat-európai országok teljesítményét) figyelemreméltó növekedést mutatott ebben az időszakban, és 1910-re az egy főre jutó termelésben 40%-kal haladta túl Nagy-Britanniát (Broadberry, 1998). Ha ezzel a ténnyel vetjük egybe Kelet-Európa fejlődését, akkor azt mondhatjuk, gyakorlatilag egy lépést sem tettek a fejlődés útján. Egy helyben topogtak – ha akarjuk, persze ezt is eredménynek tekinthetjük, hiszen a világ sok más régiója egyre inkább lemaradt –, vagyis aligha látjuk igazolva a versengő világgazdaságban a kelet-európai régió konvergenciáját a legfejlettebb területekhez.

A fentebbi megállapítások során szándékosan figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a gazdasági nehézségek szorosan kötődnek bizonyos politikai konfliktusokhoz. Nem azért jártunk el így, mert le akarjuk választani a politikát a gazdaságról. Kelet-Európa politikai instabilitása történetileg mindig is szorosan összefonódott a gazdasági formációval. Ezek a politikai nehézségek azonban csak tovább súlyosbították az amúgy is rossz gazdasági helyzetet. Ha például valódi súlyuknak megfelelően vesszük figyelembe a balkáni háborúkat, akkor az 1911–1913-as periódus képét még sötétebbre festhetnénk. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, a versengő nagyhatalmak érdekeinek tektonikus hullámai megrengették a Balkánt, és ezzel kezdetét vette három évtized, melyben a politikai konfliktusok elhomályosították az abszolút és a relatív gazdasági fejlődés nehézségeit.

Az I. világháború a volt Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom nemzeteinek függetlenségéhez vezetett, és siker koronázta a Balkánnak a Török Birodalomtól való elszakadási kísérleteit is. ám a háború okozta válságból való kilábalást – bár ennek gazdasági és politikai súlyát általában nem szokás figyelembe venni – erősen fékezték az egymással versengő nacionalizmusok és a felbomlás káosza. Aztán amikor a régió kezdett magához térni, beütött a nagy gazdasági válság. Ennek hatását csak a Szovjetunió tudta elhárítani: gazdaságát félig az autarkiára építette, és gyakorlatilag magába fordult.

A 2. táblázat megmutatja, a fentebb vázolt körülmények között hogyan alakult a legjelentősebb kelet-európai országokban az ipari termelés. A szakemberek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az ipari termelés adatai további pontosítást igényelnek. Berov a balkáni államok ipari termelésének alapos elemzése során kimutatta, hogy az adott időszakban óriási különbségek voltak a rendszeres adatközlésben, és ez kihat a két világháború közötti korszak összehasonlítására, de befolyásolja az 1939 előtti és az 1945 utáni periódus összevetését is (Berov, 1988). A fenti adatok azonban mégis általános képet festenek a két háború közötti korszakról. Mennyiségi értelemben a leglátványosabb ipari teljesítményt Bulgária produkálta. De a látszat csal. Jó harminc évvel ezelőtt Alexander Gerschenkron részleteiben elemezte Bulgária gazdasági teljesítményét, és azt állította, hogy a fejlődés jellegét az extenzív növekedés, az alacsony termelékenység és a textilipar meghatározó szerepe határozta meg, végül arra a következtetésre jutott, hogy

a század eleje és a második világháborút záró évek közötti korszakban Bulgáriában számottevően nőtt az ipari termelés, de ez a növekedés eltakarja a súlyos elmaradottság körülményei közepette fejlődő ipar hirtelen felfutásának specifikus vonásait. így hát sokkal inkább magyarázatra szorul a strukturális változások hiánya, mint a növekedés elmaradása (Gerschenkron, 1962, 213).

Ezt a képet a gazdaságtörténészek 1989 után is többé-kevésbé elfogadják Bulgáriában (lásd Tutundziev et al, 1996). Jól mutatja az egész balkáni térség akkori fejlődésének gyengeségét az a tény, hogy exportjának mindössze 2%-át adták az ipari termékek. A gazdaság tehát lényegileg a nyersanyagokra épült, s messze elmaradt a fejlett országok technológiai szintjétől (Spulber, 1963, 358. oldal; lásd még Lampe és Jackson, 1982).

Ha ez a megállapítás érvényes Bulgária teljesítményét illetően, akkor a többi kelet-európai ország tapasztalata még beszédesebbnek tetszik. A másik véglet Lengyelország, ahol 1939-ben az egy főre jutó termelés ténylegesen kisebb volt, mint 1913-ban. Lengyelországban a beruházások csúcspontját 1928 jelentette, de aztán 1933-ban az 1928-as adatnak csak 33%-át érte el (a számítás alapja Poland 1937, 54. oldal; lásd még Skodlarski, 1995). A 2. Táblázat azt is megmutatja, hogy a “nyugati minőségéért” sokat dicsért csehszlovák gazdaság mint egész sem kerülhette el a két világháború közötti korszakban szomorú sorsát. Az új Csehszlovákia a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából vált ki; az új államban a monarchia lakosságának 27, illetve ipari munkásságának 43%-a élt. 1920 és 1929 között az egy főre eső GDP lenyűgöző tempóban, évi 5,1%-kal nőtt, bár az 1913 és 1929 közötti hosszú távú növekedési ráta kevésbé tűnt lehengerlőnek: évi 2,35%-os volt. Ezzel együtt 1929-re az egy főre eső GDP közel 60%-kal haladta meg az 1920-as szintet, illetve 45%-kal az 1913-ast. Aztán 1929 és 1935 között az egy főre eső GDP 21,1%-kal esett vissza, és 1937-re is csak az 1929-es szint 94,1%-át érte el. Ha tehát az 1913 és 1937 közötti időszakot egységében tekintjük, akkor az egy főre eső termelés növekedése hosszú távon mindössze évi 1,3% volt, az 1920–1937 közötti rövidebb szakaszban pedig 2,4% (az adatok alapját Pryor et al, 1971 adta). így tehát annak ellenére, hogy Csehszlovákia megörökölte a volt Osztrák-Magyar Monarchia ipari körzeteit, 1938-ban az egy főre jutó össztermelése körülbelül az európai átlag kétharmada volt, és lényegesen – mintegy 20-25%-kal – alatta maradt a korábbi brit gyarmat, a döntően mezőgazdaságból élő Dél-írország egy főre eső termelésének (lásd Harrison, 1994 a vásárlőerő-paritás összehasonlító adataival).

A kelet-európai agrárszektor teljesítménye, ha lehet, még ennél is siralmasabb képet mutatott, mivel közvetlenül érintette a nyersanyagok világpiaci árának zuhanása (Maddison, 1989, Aldcroft és Moreland, 1995). Nem csoda, ha ilyen körülmények között az adott periódusban a gazdasági növekedés nem volt számottevő, és aligha meglepő Spulbergnek a Balkán gazdaságtörténetével foglalkozó, úttörő nyugati munkájának következtetése, melyet más történészek terjesztettek ki Kelet-Európa egészére:

Iszonyatos elmaradottság, növekvő demográfiai nyomás, következetesen hibás gazdaságpolitika, a régió békés együttműködését gátló leküzdhetetlen nacionalista korlátok; mindezek természetesen útját állják a gazdasági növekedésnek… a terület jónéhány más országgal együtt Európa legelmaradottabb része maradt. (Spulberg, 1963, 359; lásd még Spulberg, 1966, Aldcroft és Moreland, 1995)

3. A kelet-európai fejlődés és az állam

A kelet-európai problémák egyik lényegi oka az, hogy a piac által szabályozott fejlődésnek nem sikerült ezt a régiót közelebb hoznia a fejlett nyugati országokhoz. Ezért az állam Oroszországban és Kelet-Európában is a kezdetektől fogva megpróbálta a fejlődést elősegíteni, és ellensúlyozni a piac gyengeségeit.

Ennek a nézetnek a legismertebb megfogalmazása Alexander Gerschenkron írásaiban olvasható (Gerschenkron, 1962, 1968). Gerschenkron azt állította, hogy Európában (abban nem volt biztos, hogy állítása ezen a régión kívül is érvényes) a versengő iparosítás csak fokozta az elmaradott országokra nehezedő nyomást, s egyfelől modernizációs és iparosítási ideológiákat termelt ki (beleértve az állami marxizmus különböző verzióit), másfelől arra késztette az államokat és a kormányokat, hogy saját eszközeikkel is támogassák a nemzetgazdaságok fejlődését. Leegyszerűsítve, minél elmaradottabb egy gazdaság, annál meghatározóbb szerepet játszik az állam a gazdasági fejlődésben.

Gerschenkron nézeteit meggyőzőnek találják azok, akik az államnak az iparosításban játszott komparatív szerepét vizsgálják, másfelől azonban súlyos bírálatok is érték. Senki nem vitatja az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét, ám a bírálatok azt fogalmazták meg, hogy az állam intézkedései nem voltak elég adekvátak. Az állami döntések sok esetben következetlennek is bizonyultak – ezt a tényt Gerschenkron sem tagadja, csak kissé alábecsüli. A szabadpiac hívei még azt is hozzáfűzik, hogy csak rontotta a helyzetet, ha az állam próbálta a piac kezdeményező szerepét átvenni (lásd Kahan, 1967; Gregory, 1991, 1994). Itt most nincs helyünk, hogy ez utóbbi megállapítással foglalkozzunk, elegendő arra utalni, hogy e tanulmány elsődleges célja annak a nézetnek a bírálata, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai egyenlőtlen fejlődés alapproblémáira.

Az első két megállapítás azonban egy jóval érdekesebb lehetőséget is felvet. Gerschenkron elemzése kényelmesen beleillett az 1950-es és 1960-as évek meghatározó ortodoxiájába, különösen az a keynesianusok által is hangoztatott nézet, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az állam sikeresen léphet fel. A változásokat ő lényegileg optimistán ítélte meg abban az értelemben, hogy a relatív elmaradottság problémájának súlyosbodása bizonyosan ki fogja kényszeríteni az állami korrekciót. Aztán ahogy az elmaradottság csökken, az állam fokozatosan utat enged majd a nyugati típusú piacgazdasági modellnek. Másfelől azonban Gerschenkron túlságosan is felkészült történész volt ahhoz, hogy a dolgot ennyiben hagyja. Számos esszében fejtette ki aggodalmát amiatt, hogy a várt válasz elmarad, sikertelen lesz, és hogy voltak “sikertelen gazdasági nekibuzdulások” – így jellemezte az osztrák helyzetet. Ugyanakkor nem kísérletezett azzal, hogy elméletileg közelítsen a sikertelen reakciókhoz. ő alapvetően a siker teoretikusa volt. De nem túl nehéz Gerschenkron alapelveit továbbgondolni, és akkor eljuthatunk az elmaradottság problémáinak olyan megközelítéséhez, mely a későbbi bírálatokkal is számot vet. Gerschenkron helyesen hangsúlyozta az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét. Azt is jól látta, hogy e nyomás hatására az állam majd kedvezőbben viszonyul a fejlődéshez. ám azt figyelmen kívül hagyta, hogy az állam nem autonóm erő, és hogy gazdaságpolitikáját a hazai viszonyok alakítják. Itt ugyanis maga az elmaradottság azt eredményezi, hogy a közömbösöknek is meghatározó befolyása van a változások irányára, illetve azoknak is, akiknek érdekei fűződnek az egyenlőtlen fejlődés fenntartásához, és ezek az ellenérdekelt erők nemcsak kívülről fognak az államra hatni, hanem az állami bürokráciában és a politikai gépezetben is jelen lesznek. Mivel az ilyen gazdaság képtelen volt az önkorrekcióra, az elmaradottság olyan belső nyomást eredményezett, amely maga is fenntartotta a fejlődést gátló struktúrákat (Haynes és Husan, 1998).

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as években jelentősen megnőtt az állam szerepe Kelet-Európában. Az állami beavatkozás mértéke megelőlegezte az 1945 utáni fejleményeket. Egy lengyel közgazdász az 1960-as években azt írta, hogy “1930-tól számítható a gazdasági életben az állami beavatkozás koncepciójának győzelme” (Karpinski, 1964, 30. oldal, kiemelés a szerzőktől). Az állami beavatkozás módszerei is hasonlóak voltak a későbbiekhez, különösen az, hogy a fejlődés gyújtópontjába a katonai – nehézipari szektort állították.

A növekvő katonai kiadások és beruházások… az állami beavatkozás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyultak, mellyel a legtöbb kelet-európai állam a világválság után egy sor gazdasági szektort próbált feltámasztani, főképpen a hazai megtakarítást, ez viszont hozzájárult a védelmi képességek megerősödéséhez (Hauner, 1986, 50. oldal).

De mégsem bontakozott ki az az erő, amely tartósan biztosíthatta volna a gazdasági áttörést. Éppen ellenkezőleg, az állami beavatkozás e formáit a belső ellentmondások, a bizonytalanság és a politikai belharcok jellemezték, ezért aztán a kelet-európai rendszerek a fent leírt helyzetben hagyták maguk mögött az 1930-as éveket.

A II. világháború végén tehát általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az állam még erőteljesebb beavatkozása szükséges a fejlődéshez. E nézetnek egyik legpontosabb megfogalmazása volt Rosenstein-Rodan úttörő elemzése, mely később a gazdaságelmélet klasszikus műve lett, bár eredetileg csak Délkelet-Európa problémáira kereste a választ. Azt hangoztatta, ha a lakosságnak 25%-a részmunkaidős vagy munkanélküli, akkor nincs más megoldás, mint az állam irányította “nagy áttörés” egy széles frontvonalon.

Ha az elmaradott régiók iparosítása kizárólag a magánvállalkozók szokásos kezdeményezésén múlna, akkor a folyamat nem lenne sokkal lassabb, a befektetés mértéke sem lenne alacsonyabb, és (ennek következtében) a nemzeti jövedelem sem lenne kevesebb… a régió egész gazdasági struktúrája más lenne (Rosenstein-Rodan, 1943, 206-207).

Ez a nézet a nyugati kommentárokban népszerű kifejezési formát kapott. Egy brit haditudósító fogalmazta meg azt a véleményt, hogy

ma úgy tűnik, szerte Európában elterjed az a forma, melyben a bányák, az acélipar, a vasút és a nagy gyárak köztulajdonban lesznek, a kisebb gazdasági egységek pedig magántulajdonban működnek majd – így lesz ez Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de valószínűleg Franciaországban és Olaszországban is… A “magántulajdon” mint kifejezés is groteszkül hat Varsó romjai között. “A nemzetközi kereskedelem újjáéledése” – isten nyugosztalja a drága, öreg Cordell Hull-t, ez a gyógyír semmit sem jelent azoknak az országoknak, melyeknek az ipara gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmijük, amivel kereskedhetnének. Tényleg remek lenne, ha amerikai autók és mosógépek árasztanák el Európát, de ez egyirányú forgalom volna (Jacobs, 1946, 282).

És persze Kelet-Európában 1945–1947-ben ezt a nézetet nemcsak a kommunista és a szocialista pártok osztották, hanem a társadalom széles köreiben is hasonlóan vélekedtek. De vajon mi akadályozta meg az államot abban, hogy koherensen és makacsul támogassa a gazdaság fejlődését?

4. A szovjet kommunizmus szerepe

Ebben rejlik a sztálinista Oroszország illetve Kelet-Európa fejlődésének különbsége. Az 1917–1921 közötti időszakban a forradalmárok Oroszországban is, Európában is tökéletesen megértették a viszonylagos elmaradottság problémáját, de a megoldás módszerét másképpen látták. A gyárakban munkásoknak kell irányítani a termelést, a burzsoá államot fokozatosan le kell építeni, a “permanens forradalom” révén pedig a forradalmat nemzetközivé lehet tenni: mindezzel megteremthető az elmaradottság nem versengő felszámolásának lehetősége. Nagyszerűen összegzi ezt Antonio Gramsci egy 1920-ban írott tanulmányában:

Az ipari termék előállításának minden állomása összekapcsolódik a proletárok nézőpontjából, és a termelési folyamatot állítja a középpontba – vagyis világméretekben nézve az angol szén az orosz olajjal olvad egybe, a szibériai gabona a szicíliai kénnel, a Vercelliből való rizs a stájerországi fával alkot egységet…egyetlen szervezet irányítása alatt, az egész emberiség nevében kormányzó nemzetközi adminisztráció igazgatja a Föld kincseit” (Gramsci, 1977, 263-264).

Ez nem valósult meg. Az orosz forradalom elszigetelődött, és külső meg belső hatásokra bürokratikus degenerációvá vált, mely nemcsak személy szerint Sztálinnak adott hatalmat, hanem egy új uralkodó csoportnak, amely megváltoztatta a gazdaságpolitika irányvonalát, és az utolérő fejlődésen alapuló nemzeti, versengő gazdaság formáját erőszakolta rá. E politika előjelei fölsejlettek már az 1920-as évek vitáiban, valamint a “szocializmus egy országban”, helyesebben szólva “fejlődés egy országban” doktrína kialakulásában. Szilárd formát pedig az első ötéves terv időszakában az “utolérés és elhagyás” logikájában öltött.

Mint közismert, az I. világháború, a forradalom és a polgárháború együttes hatására az össztermék az 1913. évi szint 38%-ára esett vissza, az ipari termelés rátája pedig mindössze 31% volt (Nove, 1969, 68. oldal). A NEP évei a fájdalmas felépülést hozták, így 1927-1928-ra a nemzeti jövedelem kicsit túl is szárnyalta az 1913-as szintet, az ipari termelés pedig egyötödével lett magasabb. Most nem foglalkozunk a szovjet gazdaságtörténetnek a NEP immanens belső korlátairól folytatott éles vitájával. Nekünk most sokkal fontosabb, hogy bármilyen lenyűgöző is volt a NEP a belső fejlődés szempontjából, a szovjet gazdaságnak az összehasonlító adatokból következtetett felépülése sokkal kevésbé volt látványos. Ha az 1913 és 1928/1929 közötti éveket egészében tekintjük, szinte minden más európai gazdaság jobb teljesítményt mutat, mint a Szovjetunió, az USA-ban pedig az egy főre jutó termelés ebben a periódusban 55%-kal nőtt. Oroszország tehát a NEP-korszak végére relatíve még veszített is 1913-as teljesítményéből. Másodszor, nemzetközileg meggyengítették helyzetét a világ más tájain kifejlődött versengő iparosítási stratégiák és a mezőgazdasági fölösleg mennyiségének növekedése, melyek mind megkérdőjelezték az orosz gazdaság túlélési esélyeit és képességeit a szabad piacon. Harmadrészt, ha nem a termelés mennyiségi mutatóit vesszük figyelembe, hanem a termelékenység összevetett szintjeit vizsgáljuk, akkor a szovjet gazdaság gyengesége még egyértelműbbnek látszik, mivel “a szovjet ipart a nyugati iparral szemben technikai elmaradottság jellemezte, mely sokkal súlyosabb volt, mint 1914-ben, és a tények azt mutatják, hogy például a szerszámgépiparban még az 1920-as évek végén sem csökkent az elmaradás” (Wheatcroft et al, 1986, 270-271. oldal). Negyedszer, a fegyverkezési verseny tekintetében a Vörös Hadseregnek óriási volt a technikai lemaradása. 1928-ban mindössze 92 tankjuk volt – a legtöbb elavult darab, melyeket a polgárháborúban a britektől és a fehérektől zsákmányoltak –, illetve 1200 autó jutott a több mint 500.000 fős katonaságra (Tupper, 1982, 7.oldal)

így hát amikor 1931-ben Sztálin elhíresült beszédében az ipar irányítóihoz szólt, és azt állította, hogy “ötven–száz évvel kullogunk a fejlett országok mögött”, akkor pontosan határozta meg a szakadék mélységét, melyet át kellett hidalni (Sztálin, 1947, 355-356). Más volt viszont most a helyzet annyiban, hogy ő és támogatói már le tudták vonni az elszigeteltségből adódó következtetéseket, és megpróbáltak az Oroszországra nehezedő gazdasági, politikai és katonai nyomásnak ellenállni. Módszerük a fejlődési lemaradás felszámolása volt a gyors iparosítás – főképpen a nehézipar megteremtése – révén, illetve ezáltal a Szovjetunió fegyveres erőinek megerősítése. A hatalmat a sztálinista csoport szerezte meg, mely a forradalom eltorzult örökségét eszközül használta a maga céljaihoz, hiszen a potenciális belső ellenzéket korábban már felszámolták. Az arisztokrácia és a magántőkések eltűntek a forradalom, a polgárháború és a háború utáni emigráció viharaiban. Az ellenzék tehát csak a párton belül, a munkásságból – mely maga is bizonytalan társadalmi helyzetbe jutott – és a parasztságból verbuválódhatott. A párt belső ellenzékét az 1920-as évek végén felszámolták, a munkások és a parasztok ellenállását pedig 1928 és 1932 között sikerült megtörniük. Ennek eredményeként az állam ellenállás nélkül biztosította a gazdasági fejlődés forrásait, és ezzel egyidőben ugyancsak az állam leszállította a munkások és a parasztok életszínvonalát, hogy a szükséges felhalmozási arányt el tudja érni.

Kelet-Európában ez az átalakulás 1945 után játszódott le, amikor szovjet nyomásra a kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. De a minőségi fejlődés valójában sokkal kisebb mértékű volt, mint gyakran hiszik. Ennek egyik jele volt, hogy jól lehetett támaszkodni az állami beavatkozás korábbi hagyományaira (Spulber, 1966). De az állami irányításra való áttérés könnyedségét óriási hatalmi vákuum kísérte, mely a II. világháború öröksége volt. A nácik megsemmisítették a “zsidó tőkét”, és egyéb értékeiket, vagyontárgyaikat is megszerezték, tovább gyengítve ezzel a magántőke bázisát. Az ő vereségük a tőke további szétdarabolását eredményezte, mert a kollaboránsok tőkéjére az új, nem kommunista kormányok csaptak le, és az etnikai tisztogatások is a tőke “átcsoportosításával” jártak. Főképpen tehát a kommunista hatalomátvétel következtében, 1946–1947-re minden fontos kelet-európai gazdaságban megerősödött és gyakran egyeduralkodó lett az állami szektor, olyannyira, hogy Bierutnak, a lengyel vezetőnek a szavaival “ez törvényes cselekedet volt, mely csak a valóságos tényeket és folyamatokat szentesítette. Csak annyi, hogy a törvényt a valósághoz igazítjuk” (Gluckstein, 1954, lásd még Harman, 1988).

Hátravolt még persze a meggyengült magánszektor felszámolása, amire 1948-ban került sor. A munkások és a parasztok is potenciális ellenzéket jelentettek, hiszen esetleg vonakodnak majd az erőltetett fejlesztés áldozataivá válni, ám ezt az ellenállást szinte teljesen megsemmisítették 1948 és 1952 között. Különösen alárendelt helyzetben voltak a munkások, amint ezt az alábbi utasítás is érzékelteti, amelyet a Lengyel Kommunista Párt Gazdasági Osztályának vezetője adott ki 1948 novemberében:

A gyár igazgatósága az igazgatóval az élen annak a szabálynak megfelelően vezeti a gyárat, hogy ők alkotják az egyetlen hatalmat a kérdéses vállalatnál. ők felelnek a gyár minden tevékenységéért, a terv teljesítéséért, a gyár munkásainak munkakörülményeiért. A gyári pártsejtnek kötelessége az igazgatóság tekintélyét támogatni, és a gyárat vezető egységes hatalom alapvető szerepének jelentőségét megvilágítani. A munkástanácsoknak nem szabad az igazgatóság tevékenységébe beavatkozniuk, hanem a munkafegyelem és a munka hatékonyságának fokozásáért kell küzdeniük (idézi Blit, 1951, 14).

A kommunista pártokon belül nem létezett olyan ellenzék, amely az 1920-as évek oroszországi ellenzékéhez hasonlóan alternatívát kínált volna az izolációs fejlesztéssel szemben. Az ekkoriban zajló viták, melyek tisztogatásokhoz vezettek, sokkal inkább a “nemzeti” és a “szovjet” érdekek egyensúlyáról szóltak, ám abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődési lemaradást be kell hozni.

Az a tény, hogy a kelet-európai kommunista pártok képesek voltak ezt a perspektívát felkínálni, és eközben támaszkodni tudtak a Szovjetunió nyilvánvaló sikereire, lehetővé tette, hogy az értelmiség széles köreinek támogatását is élvezzék; ez az értelmiség ráadásul már kiábrándult a piac és a magántőke korábbi felzárkózási kísérleteinek sikertelenségéből. 1945-ben a kommunista pártok általában kis taglétszámmal rendelkeztek, de mivel a puszta elnyomásnál többet ígértek, rohamosan nőttek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európában sok elemző próbálta a szovjet rendszert kizárólag külső kényszernek bemutatni – az ember ekkor részben arra gondol, hogy ez a magyarázat csak kibúvó a hatalomban kompromittálódott hazai erők számára. A valóságban a kommunista pártokban megvolt a lehetőség a fejlődés előmozdítására és a “nemzet” egészének megváltására, valamint arra, hogy az egyes pártszimpatizánsoknak biztosítsák a társadalmi mobilitást. Amit a két világháború közötti időben megígértek a lakosságnak, azt most új formában, de megvalósítják, és ez még azoknak is vonzóvá tette ezeket a pártokat, akik a független nemzeti fejlődés stratégiájának elkötelezett híveként akartak karriert csinálni. J. M. Montias szavaival: “Visszatekintve figyelemre méltó, hogy Sztálin megbízottjai Kelet-Európában saját céljaik kompromittálása nélkül be tudták vonni a hazai értelmiség ilyen nagy részét politikájuk megvalósításába” (Montias, 1978). ám ez az együttműködés kevésbé figyelemre méltó akkor, ha arra gondolunk, hogy ezek a rendszerek tudatosan takaróztak a “nemzeti fejlődés” leplével. Romániában például sok elemző rámutatott már arra, hogy milyen erőteljes a hasonlóság az egy országban zajló fejlődés 1948-as román kommunista ideológiája és a román Liberális Párt 1920-as években vallott nézetei (jelszava is ez volt: “Csak mi magunk”) között.

5. Az állam irányította gazdaságok felemelkedése és bukása

A kelet-európai vezetés képes volt az államhatalmat az 1930-as évek szovjet mintájára felhasználni. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy óriásira nőtt az állandó beruházás aránya a paraszti és munkástömegek fogyasztásának kárára. Másodsorban, a befektetések 50-60%-át az iparban, főképpen a nehéziparban eszközölték – elsősorban a mezőgazdaság rovására. Ezáltal sikerült megteremteni azt a nehézipari bázist, melyet a független nemzeti fejlődés sine qua non-jának tekintettek. Hogy ez az állapot kialakulhasson, csökkenteni kellett a világpiaci verseny hatásait, mert ez letörte volna az éretlen, gyenge ipari bázis életképességét. Az alapvető különbség a szovjet és a kelet-európai módszerek között abban állt, hogy mivel a Szovjetunióban a külvilággal folytatandó versengés központi hajtóereje a katonai verseny volt, ezért ott a kelet-európainál sokkal erősebbek voltak az autarchiás törekvések. Azonban a kezdeti sikerek után mindkét régiónak óriási árat kellett fizetnie a világpiactól való viszonylagos elszigeteltségért.

Az 1950-es és 1960-as években a szovjet és a kelet-európai stratégia átfogó eredményei nagyon is meggyőzőnek tűntek, mivel a fejlettségbeli hátrány kezdett eltűnni. A múltbeli szomorú teljesítményekhez és a hidegháborús légkörhöz viszonyítva túlzottan is optimista remények támadtak a lemaradás teljes felszámolásáról. ám ezek a remények nem váltak valóra. A hidegháború csak segítette a fejlett világ gazdaságainak általános felvirágzását, és a centrum országaihoz kapcsolódó elmaradottabb gazdaságok is viszonylagos fejlődésnek indultak. De elsőként a kelet-európai gazdaságok produkálták ezt az eredményt, míg Nyugaton nem látszott ilyen egyértelműen a felzárkózás lehetősége. Miközben például Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország röviddel a kelet-európai “gazdasági csodák” beköszönte után szintén a “csoda” jeleit mutatta, addig a spanyol gazdaság egészen az 1950-es évek végéig semmi jelét sem adta a viszonylagos előrelépésnek a portugál és a görög gazdasághoz hasonlóan. A kelet-európai gazdaságok viszonylag gyors eredményei még inkább lenyűgözőek, ha figyelembe vesszük Nyugat-Európa és az USA, illetve Kelet-Európa és a Szovjetunió kapcsolatát. Míg az első esetben a hidegháború idején az USA jelentős támogatást nyújtott Nyugat-Európának, addig Kelet-Európából a szovjet vezetés kivonta a forrásokat (legalábbis 1956-ig) a szovjet gazdaság talpra állítása érdekében. Görögország például egy időben az össznemzeti termékének 15%-át kitevő segélyt kapott (Spulber, 1963). A kezdeti eredmények szédületesek voltak az Európán túli területekkel összevetve is. A II. világháború utáni időszakban például a legfejlettebb latin-amerikai gazdaságok csak néhány évig tudták viszonylagos előnyüket fenntartani, és ma ugyanabban a relatív helyzetben vannak, mint voltak ötven évvel ezelőtt – dacára a térség gazdasági növekedésének és iparosításának (Maddison, 1995b).

A fő problémát mind a Szovjetunió, mind Kelet-Európa gazdaságainak az okozta, hogy az 1960-as években növekedési rátájuk hanyatlani kezdett. A korábbi növekedési mutatókat Nyugaton sem lehetett fenntartani, de a kelet-európai visszaesés gyorsabb volt, ráadásul a Kelet és a Nyugat leszálló trendjei keresztezték egymást. Ennek következtében az 1970-es évek végére nyilvánvaló lett, hogy a fejlődési elmaradás nem csökkenthető, az 1980-as évekre pedig egyre sokasodtak a gazdasági nehézségek.

Hogy az így előállott problémák milyen súlyosak, attól is függ, mivel vetjük őket egybe. Az 1960-as évekig az egy főre eső termelés tekintetében Nagy-Britannia volt az európai gazdaság vezető ereje. Később azonban a brit gazdaság a fejlett világ leggyengébb növekedési mutatóit produkálta, így visszacsúszott az első helyről a fejlett országok középmezőnyébe. Ha tehát az Egyesült Királyságot vesszük kiindulópontnak, akkor ez felértékeli a konvergencia mértékét. Ha viszont az újabb vezető gazdaságokhoz viszonyítunk, melyek Nagy-Britannia helyébe léptek (és még jobban változik a kép, ha nem európai, hanem világméretekben gondolkodunk), akkor a viszonylagos felzárkózás még szerényebbnek tűnik.

Noha a kelet-európai gazdaságok relatíve hanyatlani kezdtek, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy az 1970-es évek végétől világszerte ugyanez volt a tendencia – bár az európai tömbön kívül akadt néhány gazdaság, mely a fejlettek nyomába eredt (főképpen a kelet-ázsiai “kistigrisek”). A nyugati tábor egésze számára viszont a közeledés ténye egyre kétségesebb lett, és ugyanez igaz a fejlődő országok tekintetében is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ebben az értelemben a kelet-európai gazdaságok összeomlásának elemzése azt mutatja, nincsenek specifikus, csak erre a tömbre jellemző okok. Inkább az érvényes, mint azt Arrighi állította, hogy a világgazdaságban mint egészben hiányoztak az erőteljes és folyamatos közeledési trendek, éppen ezért most a “fejlődéseszme általános válságával” kell szembenéznünk (Arrighi, 1991).

Az iparosítás egyre nagyobb teret nyert, de a világgazdaságnak csak kis része tudta relatív helyzetét megőrizni az 1990-es évekre. Kétségtelenül nagyon kellemes alternatív fejlődésről ábrándozni, de az eredményes felzárkózást megvalósító országok nem tipikus és korlátozott sikerei valójában nem voltak minden ország számára elérhetőek. A Kelet-Európán túli fejlődő országok zömében a füstbe ment remények jelentik a valóságot. Ez a sokkal általánosabb tévedés arra int, hogy szkeptikusabbak legyünk Kelet-Európa reális lehetőségeit illetően is. Arrighi azt írta, nehéz “elfogadható érvet találni arra, hogy a kommunista Kelet-Európa és a Szovjetunió mai és korábbi területei jobb gazdasági teljesítményt nyújtottak volna, mint mondjuk Latin-Amerika, ha nincs a tervgazdaság és a világpiacról való leválás” (Arrighi, 1991, 55).

Ehhez még hozzá kell tennünk a fentebb már jelzett dilemmát a történelmi spekulációkat illetően. Ugyanis ha azon spekulálunk, mi történt volna a kelet-európai gazdaságokban, ha nyitottak, és a világgazdaság részeként működnek, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy elmaradtak volna a hidegháború gazdaságilag jótékony hatásai, az 1950-es és az 1970-es évek közötti korszak jóval bizonytalanabb lett volna, jelentősen csökkentve a gazdasági közeledés lehetőségeit is.

A probléma specifikusan kelet-európai vonását az adta, hogy az elszigetelt nemzeti fejlődés következtében a globalizáció kedvező hatásai nem érvényesülhettek teljes egészében. Az egyre gyengébb eredményekkel járó fejlesztési programok teremtette egyensúlyhiány méreteiről Winiecki ad alapos képet. Hollis Chenery jól ismert módszerét használva kiszámította, hogy 1965-ben a kelet-európai ipar részesedése az össztermékben 52% volt, szemben egy feltételezett, hasonló egy főre jutó termelési mutatókkal rendelkező piacgazdaság 39%-os részesedésével. 1979-re a tényleges kelet-európai adat 63% volt, szemben a modellezett piacgazdaság 40%-os mutatójával (Wiernicki, 1988, 81). Bár az elszigetelt szovjet tömbön belül ez az ipar döntően életképes volt, amikor a világgazdaság színvonalával kellett megmérkőznie, ez a forma megbukott. Itt ellentmondásos dialektika érvényesült. Egyfelől, mint Rainnie és Hardie rámutatott, “az állam által támogatott fejlődés bizonyos mértékig elvetette önnön pusztulásának csíráit is, amennyiben elősegítette és felgyorsította az integráció és a nemzetköziesedés folyamatát” (Rainnie és Hardie, 1996). De a globalizáció már az 1970-es évektől azt is jelentette, hogy a világgazdaság külső nyomása aláássa a belső gazdaságot. Ha a lassuló tempójú gazdaságokat hatékonyabb, intenzívebb pályára akarták átállítani, akkor a fejlett országok technológiájának és know how-jának átvétele elengedhetetlenül szükségessé vált, ami viszont azt eredményezte, hogy ezek a gazdaságok egyre inkább belesodródnak a nemzetközi termékáradatba – kölcsönök formájában a pénzpiacot is beleértve, a kölcsönöket pedig valutában kellett visszafizetni.

így tehát egyfelől a világgazdaságba való lassú integrálódás új lehetőségeket tárt fel, másfelől azonban egyre nehezedő kényszert jelentett a növekvő adósság, a kereskedelmi egyensúly hiánya és a külföldi inflációs nyomás révén, s mindez súlyosan megterhelte a belső tervmechanizmust. A gazdaságok belső átalakuláson mentek át, a gazdasági kötöttségek sok országban enyhültek a mezőgazdaságban dolgozók, a kisvállalkozók és a később “nómenklatúra-tőkéseknek” nevezett csoport javára. Ez utóbbi réteg kialakulása már az átmenet jele volt, mivel az uralkodó osztály tagjai az állami tulajdon feletti ellenőrzési jogukat kezdték törvényileg és társadalmilag biztosított magántulajdonosi formákba átmenteni. Tovább könnyítette ezt az átmenetet, hogy egy új és ideológiailag kevésbé elkötelezett nemzedék kopogtatott a hatalom ajtaján. Ennek eredménye az lett, hogy 1989 küszöbén e társadalmak vezető szereplői kétirányú nyomásnak voltak kitéve (bár ennek mértéke országonként eltérő volt) – egyfelől, hogy újítsák meg a régi rendszert, másfelől, hogy bontsák le azt.

6. átmenet és divergencia

Az 1989 és 1991 közötti periódus történései a lebontásnak kedveztek, és új vezetést dobtak felszínre, amely a tömegek változások iránti igényét a maga hasznára fordította. Ez nem kis mértékben abból adódott, hogy megvolt a maga “technokrata” koncepciója a reformok menetéről. További támogatást adott a folyamatoknak a nyugati kormányok és hivatalos tanácsadóik helyeslése. A nyugati támogatás azonban nem a fejlődéshez való közvetlen hozzájárulást jelentette, hanem inkább a nemzetközi pénzügyi stabilitás és a kelet-európai tömb fizetőképességének biztosítását; a fizetőképesség viszont rövid- és középtávon a növekedés rovására őrizhető meg. A változások tiszta nyeresége egyfelől az volt, hogy az új vezetés mindenhol képes volt óriási változásokat elérni Kelet-Európa népeinek életében, ami természetesen közelebb vitte őket a nyugati modellhez, és egyben elsodorta a tömegek reményeit a szabadabb és virágzóbb jövőt illetően.

Milyen hatással volt mindez a gazdasági közeledésre? Az alábbi táblázatok azt mutatják, hogy még a legoptimistább forgatókönyvek (amelyeket néhányan az átmenet első időszakában reálisnak gondoltak) szerint is a konvergencia hosszú időt vesz igénybe.

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra² (az éveket kerekítettük):

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra (az éveket kerekítettük):

De az átmenet, melyről azt gondolták, csak rövid ideig tartó “átmeneti visszaeséssel” jár majd, nemhogy a várt konvergenciát nem hozta meg, hanem a termelés hosszantartó zuhanását eredményezte, ami a fejlett világtól való további elmaradást jelentette. Az átmenet lendületének fenntartása és a lemaradók bátorítása végett az elemzők általában a lehető legkedvezőbb fénybe állítják a talpraállást igazoló tényeket, és azt mondják, a válság mértékét felnagyítják a statisztikai adatgyűjtés problémái, a javulás jelei pedig ugyanezért alábecsültek. Annak érdekében, hogy a kilábalás jelei a lehető legmarkánsabbak legyenek, a statisztikai adatsorokat ma inkább 1991–1992-vel kezdik, nem pedig 1989-cel (vagy még korábbról), amikor az átmenet válsága kezdetét vette. A statisztikai adatok alapján azonban a kilábalást hangsúlyozó megközelítésekkel ellentétes gondolatmenet is bizonyítható (e vita részleteiről lásd Rosati, 1994, Summers és Andor, 1998). De még ha a legoptimistább számítást fogadjuk is el, akkor is tény marad, hogy a tanulmány írásakor (1999 közepén) csak a lengyel gazdaságnak sikerült egyértelműen utolérnie és elhagynia az 1989-es termelési szintet. Az állítólagos sikertörténeteknek azonban a folyamatos dinamizmust is igazolniuk kellene, mely majd visszaemeli őket a korábbi szintre. A hagyományos piaci érvelést azonban a történelem már diszkreditálta a világnak ezen a vidékén. A volt Szovjetunió utódállamaiban a helyzet még ennél is katasztrofálisabb. Valószínűleg ez volt a fejlett országok gazdaságtörténetében és a gazdaságtörténetben általában ismert legsúlyosabb összeomlás békeidőben. És amikor 1998 nyarán megrendült az orosz pénzügyi rendszer, ezzel az addig gyakran hivatkozott érvelés – hogy ti. mindez elfogadható, amíg biztosított Oroszország pénzügyi stabilitása – is megingott.

Hogy az átmenet válságának sajátosságait és a kelet-európai gazdaságok felzárkózásának elmaradását teljes egészében megértsük, figyelembe kell vennünk a következő négy szempontot. Az első az, hogy az átmenet a strukturális átalakítás versenyre építő megközelítésén alapult. Kelet-Európa “a nemzetköziesedés és struktúraváltás folyamatát alig fél évtized alatt vitte végbe, melyhez Nyugat-Európának több mint negyedszázad adatott” (Rainnie és Hardie, 1996). Ennek következtében a volt Szovjetunió és a kelet-európai gazdaságok erősen leértékelődtek a nemzetközi munkamegosztásban. ám ez nem volt szükségszerű. 1989-ben még nagy reményeket fűztek a nyugati befektetések és támogatások beáramlásához, amelyek majd segítenek az omladozó ipari struktúrák megújításában (Haynes, 1992). A támogatás azonban elmaradt, vagyis az immár világpiaci mércével megmért ipar összeomlott – kivéve, ha az állami beavatkozás vagy a piac tökéletlen működése meg nem óvta.

Másodsorban, még ha az átmenet élvonalát alkotó gazdaságokra vonatkozó legoptimistább értékeket fogadjuk is el, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a gazdasági talpraállás önmagában még nem egyenlő a felzárkózással, hiszen ezek a gazdaságok mozgó célpontot üldöznek: a fejlett országok továbbra is növekszenek – igaz, az 1990-es években egyenlőtlenül. Amikor az átmeneti gazdaságok elérik 1989-es termelési mutatóikat, relatíve akkor is nagyobb lesz a lemaradásuk, mint 1989-ben volt. A felzárkózáshoz az szükséges, hogy hosszú időn át sikerüljön fenntartani a magas növekedési rátát, így visszajuthatunk a kezdeti relatív lemaradáshoz, s majd ekkor lehet nekilátni a gazdasági különbségek kiegyenlítésének.

Harmadsorban, amint azt már a tanulmány elején hangsúlyoztuk, a felzárkózás eddigi története azt mutatja, hogy e folyamatnak a dinamikusan fejlődő világgazdaság nyújtja a legkedvezőbb hátteret. Az 1989-ben megindult átalakulás egybeesett az 1980-as évektől tartó fellendülés kifulladásának kezdetével, és a világgazdaság eredményei azóta is nagyon egyenetlenek voltak, a legutóbbi időszakban pedig a súlyosbodó válság jeleit mutatják. Ha ez a tendencia nem is hozza a legpesszimistább jóslatok beteljesedését, akkor is kérdéses, vajon lehetséges-e hosszú távú visszatérés a növekedés 1945 után tapasztalt aranykorához. Nagy kérdés marad, vajon Közép- és Kelet-Európa gazdaságai képesek lesznek-e hosszú távon a fejlett gazdaságokhoz való közeledésre, és valószínűnek látszik, hogy a belátható jövőben ezek az országok az Európai Unió fejlett gazdaságainak mérsékelten szegény szomszédai maradnak.

Végül pedig világos, hogy bármilyen lesz is a térség gazdasági felépülése, ez az átmeneti gazdaságok többségében felerősíti a regionális különbségeket. Egyértelműen látható ez Magyarország esetében, mely a térségben az átlagosnál jobban vonzza a külföldi befektetőket. Beszédes azonban, ami az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium adataiból olvasható ki; eszerint “a külföldi befektetők 15 milliárd dollárjának – melyet Magyarország 1990 óta kapott – mintegy 75%-a Budapestre és a nyugati megyékbe irányult. E tőkének csak alig egy százaléka jutott Kelet-Magyarország négy megyéjébe” (Haynes, 1998). Ez persze szélsőséges példa, de mélyebb problémára utal, és azt sugallja, hogy a regionális különbségek a jövőben súlyosabb problémát jelentenek majd, mint a közelmúltban. Ennek alapján úgy tűnik, amint ezt Rainnie és Hardie Lengyelország esetében kimutatta, hogy a rendszerváltás a térség egyenlőtlen fejlődését csak felerősíti. A versengő átalakítás eredménye szavaik szerint az, hogy “ a periferialitás tengerében kialakulnak a viszonylagos fejlettség szigetei” (Rainnie és Hardie, 1996). Ezek a szigetek négy tényezőre épülnek. Az első a régi rendszerben háttérbe szorított szolgáltató ágazat terjeszkedése. A nagyvárosok modernizációjában ez az elem játszik lényeges szerepet. A második elem egynéhány nyugati multinacionális cég leányvállalatainak megjelenése. A harmadik a sikeres helyzetű hazai iparágak jelenléte. A negyedik a marginális kisipari tevékenységi formák fejlődése. Rainnie és Hardie különösen ironikusan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy ez a szektor lehetne az intenzív fejlődés motorja, és azt állítják, hogy Lengyelországban a kis- és a közepes vállalkozások többsége “a bolhapiacnak, nem pedig a szabad piacnak a résztvevője, ahol alacsony vagy nem létező profitot állít elő”. De a kelet-európai ipart az alacsony keresetek ellenére is megterheli a drága munkaerő (Husan, 1996), és emiatt nem is vonzanak jelentős külföldi befektetést (és akkor még nem is beszéltünk a politikai bizonytalanság következményeiről, melyek a volt szovjet tömb országainak többségét jellemzik).

Következtetésünk tehát az, hogy a keleti tömb gazdaságtörténete azt bizonyítja, Közép- és Kelet-Európában a hosszú távú fejlődés útjában olyan nehézségek állnak, melyeket eddig még egyetlen rendszernek sem sikerült megoldania. A lemaradás felszámolását a történelem folyamán hol az államtól, hol pedig a piactól remélték, ami a régió lakosságára óriási, bár egyenlőtlenül eloszló terheket rótt. Minden átnyergelést azzal igazoltak, hogy a változások a terheket viselőknek a relatív lemaradás csökkenését és magasabb életszínvonalat hoznak majd. A múlt gyászos tényei azonban kevés okot adnak arra, hogy elhiggyük, a volt Szovjetunió és Kelet-Európa mostani vezetői elődeiknél sikeresebben oldják meg majd ezt a problémát. A globális egyenlőtlenség problémáját nem lehet részletekben megoldani, és a ma kínált receptek bizonyosan nem jelentenek megoldást.

(Fordította: Baráth Katalin)

Irodalomjegyzék

Aggrihi, G. (1991) “World income inequality and the future of socialism”, New Left Review, 191, (Sept.-Oct).

Aldcroft D & Moreland, S, (1995) Economic Change in Eastern Europe Since 1918, Aldershot: Edward Elgar

Ambramovitz, M. (1986) “Catching up, forging ahead, and falling behind,” Journal of Economic History, 46: 385- 406.

Bairoch, P. (1976) “Europe’s Gross National Product: 1800-1975,” Journal of European Economic History, 5: 2 ; 273- 340.

Baumol, W. (1986) “Productivity growth, convergence and welfare: what the long-run data show,” American Economic Review, 76: 1072-1085.

Berov, L (1988) “About the comparability of the industrial statistics data in the individual Balkan countries before and right after the Second World War”, Etudes Balkaniques, 1;

Blit, L. (1951) Trade Unions in Communist Countries, Birmingham (England): Town Crier Publishing.

Broadberry, S. (1998) “How did the United States and Germany overtake Britain? A sectoral

analysis of comparative productivity levels, 1870–1990", Journal of Economic History, 58 : 2 (June), 375-407.

Crafts, N.F.R. (1989) “Gross National Product in Europe 1870-1910: some new estimates,” Explorations in Economic History, vol. 20 ; 387-401.

Galbraith, J.K. (1992) The Culture of Contentment, London: Sinclair Stevenson

Gramsci, A (1977) Selections from Political Writings 1910–1920, London: Lawrence and Wishart

Gerschenkron, A 1962, Economic Backwardness in Historical Perspective, Cambridge Mass.: Harvard U.P.

Gerschenkron, A 1968 Continuity in History and Other Essays, Cambridge Mass.: Harvard U.P.,

Gerschenkron, A 1977, An Economic Spurt that Failed, Princeton, NJ:

Gluckstein, Y 1954, Stalin’s Satellites in Europe, Allen and Unwin

Good, D.F. 1994, “The economic lag of Central and Eastern Europe: income estimates from the Habsburg successor states, 1870–1910", Journal of Economic History, 54: 4 (December), 869-891.

Gregory, P 1991 “The role of the state in promoting economic development: the Russian case and its general implications’ in R.Sylla & G.Toniolo eds., Patterns of European Industrialisation: the Nineteenth Century, London, Routledge.

Gregory, P 1994 Before Command: An Economic History of Russia from Emancipation to the First Five Year Plan, Princeton. N.J.

Hardy, J & Rainnie, A 1996 Restructuring Krakow: Desperately Seeking Capitalism, London: Mansell

Harman, C 1984 Explaining the Crisis. A Marxist Reappraisal, London: Bookmarks

Harman, C, 1988, Class Struggles in Eastern Europe 1945-1983, London: Bookmarks.

Harrison, M 1994 “GDPs of f the USSR and Eastern Europe: Towards an Inter-war comparison”, Europe-Asia Studies, 46: 2, 243-259.

Hauner, M 1986 “Military budgets and the armaments industry” in M.C.Kaser & E.A.Radice eds., The Economic History of Eastern Europe 1919-1975, vol. II Inter-War Policy, the War and Reconstruction, Oxford: Oxford University Press.

Haynes, M (1992), “The rhetoric and reality of western aid to Eastern Europe” European Business and Economic Development, 1: 2 (September), 13-18.

Haynes, M 1994 “Class and the Eastern European Transition”, in A. Callinicos et al., Marxism and the New Imperialism, London: Bookmarks

Haynes, M 1998 “The European Union and Its Periphery: Inclusion and Exclusion”, Economic and Political Weekly , 33: 35, PE87-PE97.

Haynes, M & Husan, R “The state and ,market in the transition economies: critical remarks in the light of past history and current experience”, Journal of European Economic History, 27: 3 (Winter), 609-646.

Jacobs, A 1946 A Window on Moscow, 1944-1945, London: Collins

Kahan, A, 1967 “Government policies and the industrialisation of Russia”, Journal of Economic History, vol. 27 no. 4, December,

Karpinski, A 1964 Twenty Years of Poland’s Economic Development 1944-1964, Warsaw

Kidron, M. 1968. Western Capitalism Since the War, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Kuznets, S. 1966 Modern Economic Growth. Rate, Structure, Spread, New Haven, Yale

Lampe, J. 1975 “Varieties of unsuccessful industrialisation: the Balkan states before 1914”, Journal of Economic History, vol. xxxv

Lampe J & Jackson M., 1982, Balkan Economic History, 1550–1950: From Imperial Borderlands to Developing Nations, Bloomington Ind.: Indiana University Press.

Maddison, A 1982, Phases of Capitalist Development, Oxford, Oxford University Press

Maddison, A 1989, The World Economy in the Twentieth Century, Paris: OECD.

Maddison, A 1991 Dynamics Forces in Capitalist Development. A Long Run View, Oxford: Oxford  University Press

Maddison, A 1995a Explaining the Economic Performance of Nations: Essays in Time and Space, London: Edward Elgar

Maddison, A 1995b Monitoring the World Economy 1820–1992, Paris: OECD

Montias, J.M. 1978 “Notes on the Rumanian debate on sheltered industrialisation 1860-1906” in K.Jowitt ed., Social Change in Rumania 1860-1940: a debate on Development in a European State, Berkeley, 1978,

Nove, A 1991 An Economic History of the USSR, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Poland 1937 Concise Statistical Yearbook of Poland 1937, Warsaw, Chief Bureau of Statistics

Pryor, F et al 1971, “Czechoslovak aggregate production in the inter-war period,” Review of Income and Wealth, 34 , pp. 1- 25.

Rosati, D.K. 1994 ‘Output decline during the transition from plan to market: a reconsideration’, The Economics of the Transition, 2: 4, (December), 419-441.

Rosenstein-Rodan, R 1943 “Problems of industrialisation of Eastern and South eastern Europe”, Economic Journal, lii, (June- Sept.), .

Skodlarkski, J 1995 Zarys historii gospodarcjez Polski do 1945 roku, Warsaw

Spulber, N 1963 “Changes in the economic structures of the Balkans, 1860-1960”, in C.&

B.Jelavich eds., The Balkans in Transition, Berkley, University of California Press, 1963.

Spulber, N 1966 The State and Economic Development in Eastern Europe, New York

Stalin, J. 1946 Problems of Leninism, Moscow

Summers M & Andor L (1998) Market Failure: A Guide to Eastern Europe’s Economic Miracle, London: Pluto Press.

Summers, R & Heston. A (1988) “A new set of international comparisons of real product and price levels: Estimates for 130 countries, 1950-1985”, Review of Income and Wealth, 34: 1, (March), 1-25.

Tupper, S. (1982) The Red Army and the Soviet Defence Industry, 1934-1941, Ph.D. University of Birmingham (England)

Tutundzhiev I et al, 1996 Kratka stopanska istoriya na Bulgariya, Veliko Tirnovo, UN, 1995, Check table A1; 299

Wheatcroft, S G , Davies, R & Cooper J.: “Soviet industrialisation reconsidered: some preliminary conclusions about economic development between 1926 and 1941”, Economic History Review, xxxix : 2, (May), .

Winiecki, J 1988 The Distorted World of Soviet-Type Economies, London: Routledge

Jegyzetek

¹ Az általánosan elfogadott nézetektől aligha állt távolabb annak a lehetőségnek a számbavétele, hogy a heves kelet-európai történésekhez hasonló folyamatok játszódhatnak le az Egyesült államokban vagy mondjuk Nagy-Britanniában. A kommunizmus összeomlott, a kapitalizmus győzedelmeskedett. Lehetett-e bárki annyira pesszimista, hogy feltételezze, a sikeres rendszer mélyében hasonlóan súlyos fogyatékosságok rejlenek? Nos, voltak ilyenek. (Galbraith, 1992, 10).

² Az utolérési periódus meghatározásához a következő képletet használtuk:

G xⁿ = g yⁿ (1)

Ahol a G = a fejlett országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

A g = az átmeneti országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

Az x = (1 + a fejlett országok éves növekedési rátája),

Az y = (1 + az átmeneti országok éves növekedési rátája),

Az n = az egy főre eső GDP kiegyenlítődéséhez szükséges évek száma (vagy felzárkózási periódus).

A logaritmus kiszámításakor az alábbi formulát nyerjük:

LogG + n Log x = Log g + n Log y (2)

így Log G – Log g = n (Log y – Log x) (3)

És n = (Log G – Log g) / (Log y – Log x) (4)

A felzárkózási adatok Maddison 1992-re vonatkozó egy főre eső GDP-számításain alapulnak (Maddison, 1995b), melynek alapján a fejlett országok egy fore eso GDP-je = 17.444 $ (tizenkét nyugat-európai ország – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia – és még négy nyugati “sarj – Ausztrália, Kanada, új-Zéland és az Egyesült államok – adatainak számtani középértéke; ezek az országok, az átmeneti országok egy főre eső GDP-je = 4.627$, mely hét kelet-európai ország egy főre eső GDP-jének átlaga (Bulgária, a volt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia). Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy a jelenlegi felzárkózási adatok biztosan sokkal magasabbak, mivel az átmeneti országok többségének GDP-je vagy stagnált, vagy jóval kisebb lett 1992 óta, miközben a fejlett országok tovább növekedtek.

Sajátosságok, lopakodó keynesizmus, perspektívák¹

Sok jel szerint az 1997. évi ázsiai válsággal a világgazdaság a II. világháború óta nem tapasztalt mélységű súlyos válság, depressziós és deflációs folyamat felé indult el. Igaz, a válságfolyamat 1999 folyamán enyhülni látszik, de ez valószínűleg nem lehet tartós.

A válságok szerepe a kapitalizmusban az, hogy félresöprik a nem elég profitabilis termelőtőkéket és a felesleges pénztőkéket az általános elértéktelenítés útján. Marx és részben az ő tudományos érvei nyomán Shumpeter és lényegében Keynes, s a világ legtöbb közgazdasági fakultásán oktatott Samuelson-féle közgazdaságtan, valamint Galbraith és sokan mások – természetesen különböző formában és hangsúlyokkal – egyaránt a kapitalizmus immanens tartozékának tekintik a recessziókat, az azokat kísérő tőzsdei mélyhullámokat, krachokat. Erről a fellendülések időszakában előszeretettel szoktak elfelejtkezni.

A történelmi tapasztalat szerint a XIX. századtól kezdve a fejlett tőkés gazdaságok általában 7-10 éves konjunktúraciklusokat írnak le, ezeket azonban speciális körülmények esetenként jelentős mértékben befolyásolják, módosítják. A világgazdasági kapcsolatok szervesülésével párhuzamosan a gazdasági hullámzások – 1847 óta – többé-kevésbé nemzetközivé lettek.

A kapitalizmus gazdasági válságai között – ugyancsak történelmi tapasztalat – olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Közismerten ilyen volt az 1929-33-as nagy világgazdasági válság, amely a korábbi – akkor már évtizedek óta válsággal küszködő – gazdasági liberalizmus háttérbe szorulását és az állami szerepvállalás jelentős erősödését hozta magával a tőkés világban, annak centrumában és perifériáin is.² Ezt nevezi a szakirodalom strukturális válságnak, modellválságnak. Az ilyen válsághelyzetek kísérője a domináns gazdasági-társadalmi koncepciók, ideológiai irányzatok (“paradigmák”) megváltozása. Mint a továbbiakban bizonyítani próbálom, most feltehetően ilyen válságperiódusban vagyunk.

Az 1973 óta “görgetett” válság

Az 1997-ben (sőt tulajdonképpen Japán 7-8 éve tartó stagnálásával és az 1994. évi mexikói válsággal) megkezdődött világgazdasági vészhelyzet gyökerei a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Ma már világos, hogy az akkori “világgazdasági korszakváltás” lényege nem a nyersanyagár-emelkedés volt. Az azóta bekövetkezett fejlemények fényében bátran állíthatjuk, hogy a korábbi, keynesi ihletettségű gazdaságpolitika viszonylagos sikerei után a hetvenes évek elején olyan nagy és pusztító gazdasági válságnak kellett volna bekövetkeznie, amely csak a húszas-harmincas évek fordulójához hasonlítható. A nyersanyagárak hirtelen megugrásában, a világgazdaság növekedési ütemének mérséklődésében, sőt a II. világháború óta először annak megtorpanásában, a piaci-realizálási nehézségekben, a korábban soha nem tapasztalt negatív nemzetközi hitelkamatokban a világgazdaságban felhalmozott immár megfelelő hatékonysággal (profittal) nem realizálható pénztőke és jelentős nagyságú, a csökkenő tendenciájú profitráta nyomása alá került, fizikailag és erkölcsileg elkopott, leértékelődött termelőtőke hatása jelent meg. Az akkori világgazdasági helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy bekövetkezett a “paradigmaváltás”, a liberalizmus előretörése.

A sokkal mélyebb válság elodázását akkor több tényező tette lehetővé. Mindenekelőtt: (1) a világgazdaság tőkepiaci globalizációja, amely a felesleges (azóta lavinaszerűen felduzzadó) likvid tőkék nemzetközi mozgatásával, a fejlődő és közepesen fejlett, közöttük az akkori szocialista országoknak a történelemben példátlan, negatív kamatokkal megédesített eladósításával, az árfolyamkülönbségek, a vásárlóerőparitástól eltérített valutaárfolyamok, állampapír-hozamok, tőzsdei műveletek segítségével – és ennek útján jelentős nagyságú nemzetközi jövedelem-újraelosztással – a legnagyobb befektetőknek – a termelés (“reálgazdaság”) szempontjából teljesen felesleges tőkéknek – továbbra is jövedelmet biztosított. Azoknak a tőkéknek, amelyek zárt nemzetgazdasági keretek között elértéktelenedtek volna. Ráadásul a nemzetközi kizsákmányolás fokozódását is tükrözve – a kapitalizmus korábbi időszakától eltérően – magasabb profitot, mint amilyent a termelő tőke realizál. A pénzügyi szféra a termelés finanszírozójából annak jövedelem-lecsapolójává lett. Ezért is a világgazdaság növekedési üteme a hetvenes évek óta – évtizedes átlagokat számítva – fokozatosan mérséklődött.

A válságot továbbá elodázta (2) az elavult technikai-termelési eszközök áttelepítése az alacsony bérű országokba, (3) a rugalmas termelési rendszerek kialakítása, melyek az információs háttér javításával együtt a súlyos túltermelést megakadályozták. A fizetőképes keresletet tartotta fenn (4) az államoknak, a termelőüzemeknek és a lakosságnak a fejlett országokban jellemző eladósodása és – bár ezzel a liberális kormányzatok nem szoktak dicsekedni – (5) az államok és a központi bankok gazdaságpolitikája, amelyek – ha kellett – a régi, “jól bevált” keynesi recept szerint a hitelezők megmentése érdekében (mint az USA-ban 1981-82-ben) drasztikusan “központilag” kamatot emeltek, s mesterséges likviditást és keresletet teremtettek, ha jelentősebb megrázkódtatás fenyegetett (mint az 1987 októberi New York-i tőzsdekrachhal fenyegető bessz esetében, vagy éppen a gazdaság szereplőinek széleskörű eladósodása támogatásával). Fontos tényező (6) volt újabb “fogyasztói piacok” kialakulása, elsősorban ázsiában, ahol többszázmillió ember kereslete nőtt meg a reáljövedelmek növekedése révén. Ugyancsak újabb komoly felvevőpiacot jelentett a közép-kelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagországai piacának meghódítása.³

Az 1973–75-ös, és főleg az 1982–83-as és az 1991–93-as világgazdasági depresszió ilyen körülmények között nem általános, nem csomópont-válságként, hanem “közbülső” válságként jelentkezett. Az 1991–93-as válság idején azonban már a korábbiaknál is súlyosabb – az állami költségvetések, az államok eladósodása, a nemzetközi fizetési pozíciók és mérlegek zavaraiban megnyilvánuló – makrogazdasági feszültségek kerültek felszínre. Várható volt a “közbülső” konjunktúraciklus lerövidülése. Ezt a Világgazdasági Kutatóintézet 1994–95-ben készült prognózisa előre jelezte. Továbbá a világgazdaságban egyre szabadabban mozgó-spekuláló likvid tőke mennyisége (a pénzügyi luftballon) olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem nagyon volt kezelhető, a spekuláció alapjaiban veszélyeztetette az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likvidítását, az ingatlanpiacokat stb., s a luftballon kipukkadásának lehetősége ugrásszerűen erősödött.

A világgazdaság a II. világháború óta még 1973–75-ben sem tapasztalt “veszélyzónába” került. Egyidejűleg a reálbérek a fejlett országokban a hetvenes-nyolcvanas évek eleje óta lassan csökkenni kezdtek, a munkanélküliség viszont jelentős mértékben – átlagosan 5%-ról 10%-ra – emelkedett. A liberális gazdaságpolitikai kurzus nyomán a fejlett országokon belüli és a nemzetközi, az országok közötti jövedelmi különbségek a korábbiaknál gyorsabban nőttek, ami ugyancsak jelentős veszélyforrás világunkban.

A válság kibontakozása

A kilencvenes években a nemzetközi pénzügyi luftballonon az első komolyabb szakadást – erről ma gyakran elfelejtkeznek – a “túllikvidítás” miatt “felfúvódott” japán ingatlanpiac kipukkadása, s ennek folytán a japán bankrendszer megingása jelentette. Ezermilliárd dolláros hiányok keletkeztek. Ez úgy is felfogható, hogy ezermilliárd dollárokról derült ki, valójában nem is léteznek, reálfedezet híján csak papíron, a számítógépek memóriájában tűntek valóságosnak. (Csak a japán tőzsdén – az árfolyamesések miatt – 2000 milliárd dollár “tűnt el” 1990 és 1998 között, ehhez kell hozzáadni a bankok 6-700 milliárd dollárra becsült behajthatatlan, “rossz” követeléseit, amelyek az utóbbi években már nem csak az ingatlanpiacon halmozódnak.⁴ (A japán gazdasági nehézségekben más, az USA technikai színvonalának megközelítéséből, a nemzetközi kereskedelem liberalizálásából, az USA és részben az EU kereskedelmi nyomásából, egyes ágazatok világméretű túltermeléséből, a japán nagyvállalatok gyengébb alkalmazkodási képességéből adódó hatások is közrejátszottak.)

Az 1994. évi mexikói tőzsdeválság is az új világhelyzet megnyilvánulása volt. Egyes kedvezőtlen gazdasági mutatók, mexikói cégek nehézségei nyomán a pénzügyi befektetők nem érezték biztonságban pénzüket és hirtelen dollár tízmilliárdokat vontak ki Mexikóból, többek között és elsősorban a magas hozamú mexikói állampapírokból. Itt is kiderült, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer adott szegmensében nincs annyi likviditás, valódi érték, amennyi a befektetők kielégítését és Mexikó nemzetközi pénzügyi egyensúlyát, valamint a fizetési deficit és “bizalomvesztés” továbbterjedését megakadályozhatta volna. A pénzügyi luftballon réseit itt 50 milliárdos, az USA és az IMF együttműködésével szervezett gyorssegély tapasztotta be. Akkor kijelentették, hogy hasonló segítségre más országok nem számíthatnak…

Az 1997. évi, az újonnan iparosodó országok élenjáró és második csoportjára kiterjedő pénzügyi válság is azzal kezdődött, hogy néhány thaiföldi és dél-koreai cég nehézségeire a külföldi és a hazai tőke meneküléssel, az adott országok pénzneme elleni spekulációval reagált.⁵ Ezekben az országokban (az előbbiek mellett elsősorban Indonéziában, Malajziában és részben Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken) is összeomlottak vagy depresszióba kerültek az ingatlanpiacok, tőzsdék, amelyeket elsősorban éppen a legfejlettebb országok 1991–1993. évi gazdasági válsága nyomán az ázsiai térségbe áramlott “karvalytőke” pumpált fel.⁶ A következmény ebben az esetben is – akárcsak Japánban – a bankok válságos helyzete, a gazdaság megnehezedő finanszírozása lett. Az érintett országok többségének a tőzsdeindexe csökkeni kezdett, pénznemét jelentős mértékben leértékelték, ami újra hatalmas “értékvesztés” volt,⁷ bár utóbbi elvileg az exportot ösztönözte. A leértékelődések, értékvesztések tovagyűrűző hatását – a korábbi fogadkozás ellenére – a fejlett országok ezúttal 150 milliárd dolláros segélycsomaggal próbálták lokalizálni. Ma már tudjuk, ez a nagy összeg sem hozott gyors fordulatot, a térség pénzügyi és termelési válságfolyamatai 1998 áprilisától újra felerősödtek, 1999 folyamán elcsitultak.

De itt és most nem elsősorban ezek a félperifériás helyzetű országok az érdekesek, hanem a fejlettek, amelyek meghatározzák a világgazdaság általános állapotát. Nos, csak az ázsiai tőzsdekrachok következtében a külföldi, fejlett tőkés országokbeli bankok, befektető-társaságok 1997. évi veszteségeit legkevesebb 3000 milliárd dollárra becsülik. (Ez az összeg a teljes éves világkereskedelem fele.) Ehhez adódnak az 1998. évi veszteségek, melyeknek nagyságrendjét még nem ismerjük, de joggal feltételezhetjük, hogy meghaladták az 1997. évit. Ugyanis például a “feltörekvő országok” tőzsdeindexeinek zuhanása – jórészt az oroszországi válság által gerjesztve – 1998 nyarától gyorsult fel, s ugyanekkortól több ország nemzeti pénznemét leértékelték, vagy bújtatottabb formában kezdtek értéktelenedni. 1998 őszéig a “feltörekvő országok” – közöttük immár a latin-amerikaiak és a kelet-európaiak – és Japán tőzsdeindexeinek csökkenése folytán újabb ezermilliárdos “értékek” tűntek el. A “feltörekvő országok” értékpapírpiacainak mozgását kifejező IFC index színvonala 1998 nyarán az egy évvel korábbinak a felét tette ki.⁸ Végül a Federal Reserve kétszer is növelte irányadó kamatlábát 0,25 százalékponttal, ami október második hetétől világszerte stabilizálóan hatott a tőzsdéken, az árfolyamok emelkedni kezdtek.

Mindennek fényében az 1998 nyarán kirobbant oroszországi válság – melynek a belső, hazai okai⁹ közvetlenebbül játszottak közre a tőzsde összeomlásában, mint a délkelet-ázsiai országok esetében – lényegében intermezzo a kilencvenes évek (pontosabban a hetvenes évek) eleje óta tartó folyamatokban. Az Oroszországban befektetett külföldi tőke nagysága ugyanis nem túl jelentős – még a “feltörekvő országok”-ban összesen befektetett tőkéhez képest sem.¹⁰

ázsiában nagyságrendekkel nagyobb veszteség érte a befektetőket, ezen belül a bankokat. Ebből következik, hogy 1998 nyarától nem egyszerűen, nem elsősorban az oroszországi válság miatt vonták ki a tőkéjüket a nagy nyugati befektetési- és nyugdíjalapok, bankok az egyébként tűrhető makrogazdasági helyzetűnek tekintett közép-kelet-európai és latin-amerikai országokból, pénzpiacokról. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy a saját portfoliójukban – ezzel a globális pénzügyi luftballonban – keletkezett lyukakat (veszteségeket) próbálták betömni (ellentételezni). Tehát nem pszichológiai tényező, nem az országkockázatok növekedése játssza a főszerepet, vagyis lényegében nem arról van szó, hogy “Oroszországot és a többi feltörekvő országot egy kalap alá veszik”. A tőkekivonási folyamatnak objektív alapja van, s fontos, hogy a folyamatot, az összefüggést lássuk a világméretű pénzügyi túlfejlődés (tőkefelesleg), a japán, az ázsiai, az orosz, a közép-kelet-európai, a latin-amerikai helyzet között. És akkor még nem értünk a sor végére!

Igaz, közvetlenül az oroszországi válság által gerjesztve, de valójában az egész vázolt világhelyzet miatt a világgazdaságot megrázó tőkeelértéktelenedési folyamat, azaz a pénzügyi luftballon 1991 óta tartó hasadási folyamata 1998 közepén felgyorsult, olyannyira, hogy elérte a legfejlettebb országok tőzsdéit is. így például a világgazdaság helyzetét, általános állapotát leginkább tükröző és befolyásoló Dow Jones tőzsdeindex 1998 júliusa és szeptembere között közel 25%-kal esett. A New York-i tőzsdén koncentrált hatalmas (kb. 8 ezer milliárdos) kapitalizációt figyelembe véve itt kétezer-milliárd “tűnt el” a befektetők számára.

összességében tehát 1997 nyarától 1998 szeptemberéig – elsősorban a legfejlettebb országok befektetői, tehát a nagy befektetési és nyugdíjalapok, a nagybankok – tízezer milliárd dollár körüli veszteséget szenvedtek elsősorban a tőzsdei árfolyamesések következtében. Ez a becsült összeg az USA évi GDP-jének másfélszerese, Földünk GDP-jének 1/3-a, a nemzetközi kereskedelem értékének 1,7-szerese. A válság – amennyiben főfunkcióját, a felesleges tőkék elértéktelenítését nézzük – már ennek alapján is a legsúlyosabb volt a II. világháború óta. Olyan helyzet teremtődött, amikor a befektetők követeléseit a pénzátcsoportosításokkal egyre nehezebb kielégíteni.

A folyamat – bár 1999-ben, mint alább szó lesz róla, némileg stabilizálódott – feltehetően azért is tűnt nehezen megállíthatónak 1998 őszén, mert nem csupán a befektetési alapok és a tőzsdei műveletek önmagába zárt köréről van szó. A papíros (virtuális) osztalék csak akkor múlhatja felül ugyanis a reális profit színvonalát, ha a tőzsdei befektetések és osztalékuk, ezek nagyobb hányada a tőzsdeműveletek körén belül marad. A nemzetközi pénzügyi szférában felhalmozott tőke azonban fokozatosan kilépett a saját köréből és egyre jelentősebb spekulációs tevékenységbe kezdett elsősorban egyes országok és térségek ingatlanpiacain és a valutapiacokon, még ha valamennyi új termelési kapacitások létrehozására, illetve kivásárlására is jutott. A tőkebőség és a nemzetközi jövedelemátcsoportosítás, jövedelem-lecsapolás egy ideig magas ingatlanpiaci, tőzsdei hozamokat eredményez a befektetőknek. A tőkefeleslegből adódó túlfűtöttség – például az ingatlanpiacokon, de a túltermelésben is – előbb-utóbb kiderül, a magasnak tűnő hozamok realizálása az ingatlanpiacok összeomlása, az árupiac – részben a liberális gazdaságpolitika által előidézett – szűk keresztmetszete (kereslethiány) miatt már nem lehetséges.

Az értékfolyamatokban, a pénzügyi szférában beálló következményeket nevezhetjük közvetlen pénzügyi dominóhatásnak. A pénzügyi-fizetési dominóhatás tulajdonképpen ördögi kört képez az egyes érintett országok és a világgazdaság számára. A részvényárfolyamok esése, az ebből származó pénzügyi veszteség, a tőkemenekülés, sok ország nemzetközi fizetési mérlegének felborulása és a valuták gyengülése egymást erősítő folyamattá áll össze, egyben az általános (pénzügyi) tőkeelértéktelenedést fejezik ki.

A reálgazdasági és a pénzügyi folyamatok valójában közvetlenül, szervesen fonódnak össze. Az a pénztőke, amely a nemzetközi pénzügyi luftballont eredetileg eredményezte, valójában a termelő folyamatokban vált – már a hetvenes évek elejére – feleslegessé. (Később ezt tovább pumpálták mesterséges likviditás-teremtéssel, melyet – a korábbi korszakokkal ellentétben – már nem a központi bankok hoztak létre.)

A reálfolyamatok és a pénzügyiek szoros kapcsolatát példázza az is, hogy a pénzügyi luftballon azon országokban lyukadt ki és okozott először jelentősebb zavarokat, amelyekben egyrészt jelentős mennyiségű spekulációs külföldi tőke volt jelen, másrészt a belső gazdasági-strukturális gondok is halmozódtak. Elsősorban az ázsiai országokról van szó, Japánról és az újonnan iparosodó országokról, melyeknek az utolérésből, a bérek és a fogyasztás emelkedéséből, a piaci nehézségekből, az USA nyomására nyitottabbá váló piacból, egyes ágazatok túltermeléséből adódó gondjai már a nyolcvanas évek végén nehézségeket okoztak.

Kevéssé köztudott, hogy az ázsiai pénzügyi válságot megelőzően, tehát 1996-ban (az említett okok miatt) jelentős mértékben romlott az újonnan iparosodó országok kereskedelmi és ennek következtében nemzetközi fizetési helyzete. Ilyen körülmények között egyes thaiföldi és dél-koreai cégek törvényszerűen csődbe mentek. Ezekből az országokból ekkor indult meg a tőkekivonás, ami az ingatlanpiac összeomlását, a valuták értékvesztését, a belső kereslet szűkülését eredményezte. Végül a tőkekivonás tőkemenekülésbe csapott, ami újra negatívan hatott vissza a reálfolyamatokra (termelésre, szolgáltatásokra).

A pénzügyi válság, azon belül elsősorban a tőkemenekítés, deflációs politikára (a kamatok és az adók emelésére, a hitelek korlátozására, a költségvetési kiadások csökkentésére) kényszeríti az érintett országokat. Ennek következtében a belső kereslet, a gazdaságok dinamizmusa csökken. Mivel a kereslet alacsony és a termelők a bevételük csökkenését a termelés, a kivitel fokozásával próbálják ellensúlyozni, erősödnek a túltermelésre jellemző szimptómák: nőnek az eladatlan készletek, csökkennek az árak, illetve azok növekedési üteme (defláció). Korunk sajátossága, hogy mindez elsősorban a nyersanyagokat érintette, mivel a késztermékek előállítása jobban alkalmazkodik a kereslethez.¹¹ A kialakult helyzet csökkentette a nyersanyagexportőr országok bevételeit és visszavetette gazdasági növekedésüket.

Az is reálgazdasági vonatkozású, hogy azok az országok, amelyek a pénzmenekítés, tőkemenekülés spekuláció nyomását nem tudták ellensúlyozni, a nemzeti valutájuk, ezzel nemzeti munkájuk leértékelésére kényszerültek nemcsak a tőkekiáramlás fékezése, a nemzetközi fizetőképesség megőrzése, hanem az export növelése, a kereskedelmi mérleg javítása érdekében is. Egyes országok exportképességének, nemzetközi fizetési helyzetének a valutaleértékelés segítségével való javítása azonban más országok világpiaci versenyképességét rontotta, így azok ezért is devalválni kényszerültek fizetőeszközüket.

Ma már talán teljesen világos, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben – nem csupán pénzügyi jellegű a válság. 1998 végére, 1999 elejére a világgazdaság GDP-jének közel felét produkáló országok csoportja depresszióba került, a többi ország növekedési üteme pedig általában csökkent. A világpiaci kereslet visszaesett. A világkereskedelem volumene 1997-ben még 10%-kal emelkedett, 1998-ban már csak 3,5%-kal, s 1999-ben is hasonló mértékben nő a WTO előrejelzése szerint. Dollárban számítva 2%-kal csökkent a világ árukereskedelmének értéke 1998-ban!

Mint szó volt róla, a pénzügyi luftballon és a kibontakozó pénzügyi válság a világgazdaság egészében, a globalizáció folyamatában leli magyarázatát. A pénzügyi megrázkódtatások összefonódtak a világgazdaság mintegy negyven százalékára kiterjedő recesszióval. Az más kérdés, hogy a széles értelemben vett – az áruforgalomra, a növekedési rátákra, gazdasági egyensúlyi zavarokra kiterjedő – válság először a monetáris szférában jelentkezett látványosan.

A (válság)folyamatok egységessége, a lopakodó kynesizmus és az alternatívák

A világgazdaság 1999 folyamán némileg stabilizálódott, de ez több szempontból is csupán viszonylagos.

A kedvezőbb jelek között talán a következők a legfontosabbak:

• a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai elcsendesedtek, a tőzsdék stabilizálódtak;
• a brazil válság tovagyűrűző hatása némileg kisebb volt a vártnál és főleg Latin-Amerikára korlátozódott;
• az Egyesült államok konjunktúraciklusa hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt korábban várták;
• Európa, azon belül az EU gazdasági kilátásai – a lakossági fogyasztás bővülése (ösztönzése) és az exportlehetőségek javulása folytán – némileg pozitívabbak;
• az ázsiai négy “kicsi tigris” túljutott a válság mélypontján és lassú gazdasági növekedésnek indult, a többi iparosodó délkelet-ázsiai ország némileg konszolidálta gazdaságát;
• néhány jelentős ország – a korábbi félelmek ellenére – dinamikusan fejlődik, például Kína, India, Kanada, Ausztrália, Mexikó.

Az eredmények azonban egyben a világgazdaság rizikótényezőinek bizonyulhatnak. így például a nemzetközi pénzügyi rendszer – a megingott tőzsdék, az egyes fizetési válságba került országok, pontosabban a nekik hitelező bankok, befektetési alapok – megmentése, stabilizálása hatalmas monetáris expanzióval, jelentős nagyságú “központi” mentőcsomagokkal sikerült. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel csak továbbgörgették a problémákat, s azok még magasabb szinten, még pusztítóbb formában törnek majd felszínre. Itt elsősorban a New York-i tőzsdeindexre utalok, amelynek jelentősebb korrekcióját már régen aktuálisnak tartották a szakértők, s most részben a mesterséges likviditásteremtéssel ez újra elhalasztódott. Az amerikai tőzsde 1999 őszén már 100%-kal van magasabban, mint 1996. december 6-án, amikor Alan Greenspan, a Fed elnöke az “irracionális túlburjánzásra” figyelmeztetett. A tőzsdei papírok összértéke (kapitalizáció) napjainkban, az USA-ban a GDP másfélszeresét teszi ki, ami történelmileg példátlan. Az előző csúcs 1929-ben volt, amikor a GDP 81%-ot tett ki…!¹² Az észak-amerikai konjunktúrát és a tőzsdeindexet is többek között az évi 200 milliárd dollár feletti nettó forrásbevonás finanszírozza. Az USA nemzetközi kötelezettségei azonban nem növelhetők sokáig. Magyarul, az Egyesült államok ma már a világ legnagyobb, gyorsan növekvő nettó adósságállományával rendelkezik, s nem biztos, hogy a külvilág ezt sokáig finanszírozni fogja. (Igaz, az USA mint a világpénz birtokosa, akár dollár-emisszióval is enyhíthet kötelezettségein.) Továbbá – ezt nem szokták hangoztatni – a fejlett országoknak a kilencvenes években megmutatkozott egyenlőtlen fejlődése nemcsak oka az USA felé immár két évtizede irányuló, egyre koncentráltabb nettó tőkeáramlásnak, hanem egyben következménye is. Tehát a tőkemozgások liberalizálása – aminek az USA volt az élharcosa, valamint tőkeexportőrként és tőkeimportőrként is a fő kedvezményezettje – csúnyán visszaüt. Konzerválja (természetesen sok más tényező mellett) az egyenlőtlen fejlődést, ami nagy veszélyeket hordoz magában. (Az előző évtizedekben a fejlett országok között inkább a szinkronitás volt a fő tendencia, a kilencvenes években az aszinkronitás.) A nemzetközi gazdasági élet főszereplői nagy aggodalommal szemlélik, hogy a világgazdaság növekményének felét, a fejlett országokénak a kétharmadát egyedül az Egyesült államok adja.

Tehát a világgazdaság egyes erőközpontjainak gazdasági helyzete – bár az elmúlt években divergált – a legszorosabban összefügg egymással. Itt most nincs lehetőség annak részletezésére, hogy a technikai versenynek, a tőkekoncentrációs folyamatnak, a piaci pozíciószerzésnek, azaz a konkurenciaharcuknak, a nemzetközi pénzügyeknek, a gazdasági és technikai szintben mutatkozó utolérésnek, továbbá a belső társadalmi-gazdasági modellbeli különbségeiknek milyen hatásai vannak.

Talán csak egy elemet emelnék ki ezek közül, mert a századvégi alapvető gazdaságpolitikai-elméleti viták szempontjából rendkívüli a jelentősége. Gyakran és nagy hangerővel vetették fel az elmúlt években, hogy az európai régió részben azért nem tud lépést tartani az észak-amerikaival, mert munkaerőpiaca nem rugalmas, nem eléggé liberalizált. Magyarul, túl magasak a relatív bérköltségek, azokat nem lehet csökkenteni. Azt azonban nem szokták hangsúlyozni ebben az összefüggésben, hogy az európai reálbérek immár két évtizede lényegében változatlanok, miközben az Egyesült államokban a fizetőképes kereslet az elmúlt években (bár munkaerőpiaca “rugalmasabb”, mint Európáé), a reálbérek növekedése és a munkanélküliség csökkenése folytán is emelkedett. Nyilvánvaló, hogy az észak-amerikai konjunktúrát a lakossági fogyasztás bővülése is táplálta. (A lakossági kereslet emelkedése persze nem csak ok, hanem okozat is volt.)

Európában ezzel ellentétben a kilencvenes évek derekáig jórészt az export és részben a beruházások voltak a gazdaság dinamizáló tényezői, s arról beszéltek, hogy a konkurenciaharc jegyében a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni. Valóban történtek lépések a bérekhez kapcsolódó közterhek csökkentésére, de ezzel együtt is az elmúlt másfél–két évben a lakossági keresletet anticiklikus eszközként, a recessziós tendenciák elleni harc keretében ösztönözni kezdték – eddig még sikeresen. Ahol ez nem sikerült, például Angliában, Olaszországban, ott sokkal nehezebb a gazdasági helyzet.

Tehát a válsághelyzet, az exportlehetőségek szűkülése – erről is volt már szó más vonatkozásban – előtérbe állítja a fejlett országokban a nemzeti keretekben folyó konjunktúraélénkítést, sőt a piacvédelem kifinomult, nem vámjellegű formáit. Az inga visszaleng, persze egy a korábbinál erősebben globalizált világgazdaságban. A keynesi gazdaságpolitikai elemek elegyítése a “mainstream” közgazdaságtan egyensúlyi elveivel egyre erőteljesebb, még akkor is, ha erről a hivatalos körök nem nyilatkoznak őszintén.¹³ Elsősorban azért nem beszélnek erről, mert a jóléti rendszerek lebontása továbbra is napirenden van, továbbá az elmaradottabb világnak egyensúlyvesztés esetén még mindig elsősorban a restrikciós, fogyasztáscsökkentő gazdaságpolitikát ajánlják, főleg azért, hogy azok a mindenkori, éppen lejáró nemzetközi adósságtörlesztéshez szükséges forrásokat biztosítani tudják. Valójában azonban ezzel a gazdasági dinamizmust és a hosszú távú adósságtörlesztési képességet veszélyeztetik – még ha tudjuk is, hogy a makrogazdasági egyensúly bizonyos szintjét biztosítani kell. Ez az egyensúlyi szint azonban – bizonyos határok között – a (jövedelem)termelés bővítésével, a bevételek növelésével is közelíthető, nem csak a kiadások lefaragásával.

E kérdésekről egyre magasabb szinten folynak a viták, ha nem is mindig nyilvánosan vagy közvetlenül. így például az IMF, mely maga is több tekintetben módosította álláspontját – s azzal ellentétben, hogy korábban már az országok tőkemérlegeibe tartozó forrásáramlások teljes liberalizálását is követelte, most ellenőrzöttebb rövidlejáratú tőkepiacokat javasol, sőt egyes félperifériás országokban esetenként gazdaságélénkítést is lehetségesnek tart – közvetve súlyos vitában áll a Világbankkal. Ez utóbbi intézmény elnökhelyettese például már odáig jutott, hogy kijelentette: “a tőkemozgások liberalizálása komoly kockázatnak teszi ki azokat az országokat, ahol a pénzügyi intézmények gyengék. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy ez a liberalizálás hozzájárul a gazdasági növekedéshez vagy a befektetések élénküléséhez”.¹⁴ A Világbank az elmaradott világ gondjainak orvoslására pedig – az elmúlt húsz év receptjeivel ellentétben – azt javasolja, hogy a kormányok a fiskális és monetáris politika révén erősítsék az összkeresletet és terjesszék ki a szociális hálót.¹⁵ Nem véletlen, hogy a Világbank intézményét manapság kemény támadások érik…

Érezhető, hogy ezekben az “elméleti” vitákban is összefonódik–összeütközik az elmaradottabb és a fejlett világ helyzete, érdeke. Ugyanígy a “fejlődő világ” gazdasági helyzete is természetesen szorosan összekapcsolódik a fejlett világgal. Manapság általában külön ázsiai, orosz, latin-amerikai válságról szoktak beszélni, holott a globalizáció korszakában a regionális folyamatok – bár vannak helyi tényezők – természetesen összefüggnek egymással. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai iparosodó országok (és nem különben Japán) pénzügyi piacainak és ingatlanpiacainak felfúvódása és összeomlása jelentős mértékben a világméretű tőke-túlfelhalmozásnak, a fejlettek gazdaságpolitikai lépéseinek volt a következménye.

Amikor 1995 áprilisában a G7-ek pénzügyminiszterei a japán konjunktúra érdekében úgy döntöttek, hogy a dollár árfolyamát megerősítik a yenhez képest, szinte bekódolták a termelési és fizetési csődöket. Az ázsiai országok dollárhoz kötött valutái felértékelődtek, exportjuk versenyképessége – az egyébként is túlkínálattal jellemezhető világpiacon – rohamosan romlott, ebből származó bevételük már 1996-ban stagnált. Thaiföldön, ahol 1997 tavaszán elindult a válsághullám, egyes kisebb cégek pénzügyi nehézségei hazai bankok pozícióját ingatta meg – ami azután láncreakciót indította el. Egyszercsak kiderült, hogy a jórészt a külföldi bankokból és befektetési alapokból származó pénzügyi és ingatlanpiaci befektetések nem tudnak azon a magas áron (árfolyamon) elég jövedelmet biztosítani. (A külföldi tőke komoly hányada olcsó hitel formájában éppen a gazdasági válság által sújtott Japánból érkezett.) A külföldi tőke menekülni kezdett, ami megingatta az érintett országok nemzetközi fizetési, részben adósságtörlesztési képességét. Csak ázsiában többezer milliárd dollárnyi volt az ingatlanok és értékpapírok értékvesztése. Ezektől a veszteségektől nem volt független, hanem éppen ellenkezőleg, ezekből közvetlenül következett a fejlett országok banki és egyéb befektető társaságai egy részének portfólió-értékvesztése, gyengülő egyensúlya, közülük egyesek csődhelyzete, majd a vezető tőzsdék 15–20%-os értékvesztése 1998 derekán.¹⁶

Veszteség esetén természetes, hogy a legkétesebb kinnlevőségeket próbálják begyűjteni a befektető társaságok – különösen, ha ki kell elégíteni a bizalmukban megingott kisbefektetők egy részét. Elsősorban ezért terjedt szét a pénzügyi válság a világgazdasági perifériákon. Nyilván az orosz gazdaság katasztrofális helyzete is közrejátszott abban, hogy a befektetők onnan is kivonták elsősorban rövidlejáratú pénzügyi invesztícióikat. De menekülni kezdett a tőke a jobb helyzetben lévő kelet-közép-európai országokból is, megroppantva tőzsdéiket. Brazília gazdasági helyzetéből – önmagában – ugyancsak nem következett a tőkemenekítés szükségessége. A befektetők “portfoliótisztítása” mellett itt – mint egyes ázsiai országokban – közrejátszott a helyi pénznem elleni spekulációs nyereség lehetősége is. Persze az egyébként jobb gazdasági helyzetben lévő országok (Latin-Amerika, Közép-Kelet-Európa) jobban átvészelték a tőkemenekülés időszakát.

A tőkekivonások magyarázata általában az volt, hogy “csökkent a bizalom a felemelkedő országok iránt”. Persze a felszínen ez így jelentkezett, valójában mindenekelőtt a befektetési alapok lyukait kellett betömni mindaddig, amíg az elsősorban Egyesült államokbeli likviditásnöveléssel, további tőkebevonással a nemzetközi pénzügyi rendszer (luftballon) szakadásait – legalábbis időlegesen – be nem sikerült tömni.

Ugyanakkor – mint már részletesebben szó volt róla – a világgazdasági reálfolyamatok és a pénzügyi rendszer említett jelenségei is összefüggnek egymással. Nem véletlen, hogy Japánban a gazdasági növekedés megállása és a pénzügyi luftballon kipukkadása egyidejűleg, egymással összefonódva kezdődött. Az újonnan iparosodó ázsiai országokban – mint láttuk – a tőkemenekülést egy-két évvel megelőzték az első komolyabb túltermelési jelenségek, amelyek elsősorban a világpiaci kereslet csökkenésével, az exportbevételeik 1996. évi stagnálásával voltak összefüggésben. Mint a regionális elemzés során kiderült, napjainkban Latin-Amerikában a vállalati csődhullám éppúgy kapcsolatban van a piaci realizálási, elsősorban exportlehetőségek csökkenésével, mint a szindikált hitelek felvételének megdrágulásával.

A dekonjunktúra és megingott pénzügyi szektor “kezelése” a fejlett ipari országokban sem válik el egymástól, hiszen meghatározzák egymást. A legnagyobb bajban lévő Japán példája mutatja a legvilágosabban, hogy a hitelező bankszféra rendbetétele nélkül nem lehet a termelő-szolgáltató ágazatokat finanszírozni. Kevésbé szokták napjainkban – legalábbis nyilvánosan – az ellenkező irányú összefüggést hangsúlyozni. Valójában ugyanis a reálszféra egészségén múlik, hogy egy gazdaságon belül mennyi realizálható jövedelem keletkezik, mennyit lehet elosztani – részben a bankszektoron keresztül.

A pénzügyi és a valódi értékeket teremtő (termelő) szektorok között tehát dialektikus a kapcsolat, amit a pénzügyi-valutáris szférán keresztül realizálható (illetve elveszthető) külföldi (belföldi) jövedelem különösen hangsúlyossá tesz napjainkban. E kölcsönviszony azonban nem, távolról sem szimmetrikus. Hosszú távon meghatározó erővel az értéktermelés, annak realizálható jövedelme bír. Ezért tesznek meg napjainkban mindent a fejlett országok – beleértve a nem liberális gazdaságpolitika módszereinek alkalmazását is – a gazdasági konjunktúra fenntartása érdekében. Ugyanez a gazdaságpolitika azonban súlyos csapdát is jelent. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat eltüntethetnék.

Pénzügyi oldalról a mesterséges likviditásteremtés, a termelés fenntartásában pedig a lakossági keresletösztönzés, a tőkekoncentrációs folyamat, a termelő és forgalmi folyamatok racionalizálása – mindez megint csak időlegesen oldhatja fel az 1999-ben újra egyre jobban felfúvódó pénzügyi luftballonban és vele a legszorosabb összefüggésben, a termelő-szolgáltató tevékenységek világpiaci túltermelésében, túlkapacitásaiban megmutatkozó feszültségeket. Előbb-utóbb (esetleg csendesített, vezérelt formában) a nagy korrekciónak, krízisnek be kell következnie, aminek eredményeként a világgazdaságban túlfelhalmozott likvid és termeléshez kötött tőkék egy részének “le kell íródnia”!

A globalizáció önmagában elvileg lehetőséget biztosíthatna a világgazdaságban felhalmozódott feszültségek közös, az összes nemzet demokratikus együttműködésén alapuló enyhítésére. A világgazdaság stabilizálása feltételezné a pénzügyi luftballon és a felesleges termelő kapacitások regulált leépítését, a fejlődő országok adósságainak leírását (ezek tőkerészét egyébként már bőven visszafizették), a fizetési mérlegek kiegyenlítő finanszírozását, a nemzetgazdaságok és az életszínvonalak harmonizált fejlesztését, ennek érdekében jelentős nettó tőkeátcsoportosítást a fejlett térségekből az elmaradottabbakba, általában a világgazdaság hierarchikus rendjének egy demokratikusabbal való felváltását. Valójában minderre középtávon nincs reális esély.

A kapitalizmus az ezredvégi általános válságából saját keretei között csak a jövedelmek jelentős mértékű nemzetközi újraelosztásával, a túltermelés (túlkapacitások) nemzetközi szabályozásával, keresletösztönző világmodell bevezetésével menekülhetne ki. Tehát általános “modellváltásra”, “paradigmaváltásra” lenne szükség. Ez – elvileg – a nemzetközi, a világgazdaság egészére alkalmazott (új)keynesizmus lehetne. Valójában ennek megvalósítására nincs sok esély. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok (vállalati, tőkéscsoporti elkülönültség, a nemzetközi kizsákmányolást hordozó hierarchikus nemzetközi gazdasági függőség) ezt nem teszik lehetővé.

A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel együtt járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel. Mi várható egy nagy világgazdasági válság esetén és utána? Weimarizálódás, fasiszta veszély, a világ gazdasági újrafelosztása, még erősebb militarizálódás, háborús helyzetek, s egyben a baloldal, köztük a kommunista erők megerősödése. Az már egészen új helyzet lesz. Akkor már a történelmi fejlődés újra alternatívákat tűzhet napirendre.

Jegyzetek

¹ A tanulmány első része a Külgazdaság 1999. áprilisi számában megjelent, A világgazdaság válsága az ezredvégen című cikk elméleti jellegű megállapításait tartalmazza – kisebb átdolgozással.

² Ugyanakkor az állam gazdasági szerepe iránti bizalom növekedése elősegítette a szocialista irányba mutató átalakulást Kelet-Európában és ázsiában.

³ Például Oroszországban az importtermékek aránya (az egyébként egyharmadával csökkent) belkereskedelemben a kilencvenes években 15%-ról 55–60%-ra nőtt!

⁴ L’Expansion, 549. szám 1997. május 15-28. 97. o. alapján saját számítás, illetve Népszabadság 1998. szeptember 29. 2. o. A tokiói tőzsdén jegyzett érték az 1990. évi 4,1 billió dollárról 1998-ra 2 billió dollár alá esett.

⁵ Alább még kicsit részletesebben lesz szó az ázsiai országok saját, már a nyolcvanas évektől sokasodó belső gazdasági nehézségeiről, azok okairól.

⁶ Az ún. feltörekvő országok összes tőzsdei kapitalizációja az 1990. évi 840 milliárdról 1997-re közel 3 ezer milliárd dollárra, azaz 3,5-szeresére nőtt, ezen belül az ázsiai országoké még gyorsabban. (L’Expansion 549. szám, 1997. május 15-28. 98. o.)

⁷ Az értékvesztést mindenképpen realitásként élik meg a befektetők és a pénztulajdonosok. Ugyanakkor kihat a GDP-k színvonalára is, amelynek esetében az “értékvesztés” már nem kalkulálható olyan egyértelműen. Például a nemzeti valuták dollárhoz mért árfolyama, annak realitása nagymértékben befolyásolja az egyes országok kalkulált GDP-jét.

⁸ A The Economist adata. Lásd: Világgazdaság, 1998. augusztus 24. 2. o.

⁹ Az orosz gazdaság a teljes szétzilálódás állapotában van, és még nagyobb a “szakadék” a reálgazdaságok és a pénzügyi szférája között, mint más országok, térségek esetében.

¹⁰ így például a “feltörekvő országok” részvényalapú befektetési alapjaiból az oroszországi ország-alapok értéke csak 1%-ot, 1,3 milliárd dollárt tesz ki. A moszkvai tőzsdén 1997-ben 68 milliárd dollár volt a papírok összértéke, ami a világ tőzsdéin forgó papírok összértékének négy-ezrelékével volt egyenlő. World Investment Report, 1997. UN. 1997. 284-285. old.

¹¹ A Commodity Research Bureau 17 nyersterméket magában foglaló ún. CRB indexe 1998 augusztusában a tíz év előtti, pontosabban az 1986 júliusi szintre esett. Napi Gazdaság 1998. 08. 28., 9. o.

¹² Kristóf, Micholas D., Wiatt, Edward 1999: Global contagion. A Narrative = The New York Times I.: február 15., II.: február 16., III.: február 17., IV.: február 18.

¹³ Bowles, Brian 1999: The Unacknowledged re-Adaption of Keynesianism. In.: Socialist Campaing Group News, No. 143. május 3.old.

¹⁴ Stiglitz, Joseph E.: Mi szorongatja a fejlődő gazdaságokat? = Világgazdaság, 1999. április 14., 12. old.

¹⁵ Világbank – jelentés a globális kilátásokról. A válság már elérte mélypontját. = Világgazdaság, 1999. február 26. 2. old.

¹⁶ Ezt mutatja be többek között Kristof és Wiatt 1999. cikksorozata a New York Timesben.