1. Marxon és Keynesen túl

Michal Kalecki születése óta a század politikai gazdaságtanát három gondolati iskola uralta. Az első csoportba az osztrákok és a neo-klasszikus marginalisták tartoztak, akik a piacban a gazdasági koordináció tökéletes formáját látták, és emiatt hajlamosak voltak a kapitalizmus idealizálására. A második irányzat a marxistáké, akik úgy látták, hogy a kapitalizmus inkább a termelési folyamatból eredő következetlenségek miatt hajlamos a válságra, semmint a piaci csere miatt, és a politikai cselekvés mellett érveltek egy új gazdasági forma, a szocializmus létrehozása érdekében, mivel az kiküszöbölné ezeket a következetlenségeket. A harmadik irányzat a keynesiánusoké volt. Az utóbbiak sokszínűsége miatt meg kell különböztetni a neo-klasszikus keynesiánusokat – akik a legnagyobb befolyással voltak a kapitalista országokban a második világháborút követő negyedszázadban, és akik egyszerűen hittek abban, hogy fiskális aktivizmussal megszüntethetők a piaci tökéletlenségek (amely nézetet Keynes régi ellenfele, Pigou könnyedén elfogadta volna) – magától Keynestől és az inkább fundamentalista követőitől, a poszt-keynesiánusoktól. Tág értelemben, az általános elmélet Keynese (szemben a Értekezés a pénzről és a korábbi művek Keynesevel) úgy tekintett a neo-klasszikus és a marxista politikai gazdaságtanra, mint ami stilizált “ricardiánus” gazdaságokon alapszik, amelyekben árucikkeket termelnek és cserélnek, miközben a huszadik századi kapitalizmus fő jellemzője a pénzügyi szféra dominanciája. Ez felerősíti legalapvetőbb hibáit, amelyek a kapitalizmus instabilitásáért és az elégtelen befektetésre való hajlamáért felelősek. Keynes ezért nem csak fiskális aktivizmust javasolt a kapitalizmus stabilizálására, hanem a pénzügyek befolyásának csökkentését is (“a járadékosok eutanáziáját”). Nina Shapiro (1977), Victoria Chick (1983) és Lange diákja, Hyman P. Minsky (1975) részletesen foglalkozik Keynes nézeteinek ezen radikális aspektusával. Ráadásul Keynes kritikus volt a szocializmussal szemben. A termelési eszközök állami tulajdonából eredő hatalmi koncentrációt összeegyeztethetetlennek tartotta a politikai szabadsággal és a pluralista demokráciával, mely nézetét bőségesen alátámasztotta a kelet-európai szocialista tapasztalat.

A politikai gazdaságtan negyedik iskolája, az institucionalizmus elég befolyásossá vált az Egyesült államokban az 1920-as és 1930-as években, és John Kenneth Galbraith munkássága századunk második felében tanúsítja ezen gondolatok termékenységét. Ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy az institucionalizmus alapítójának, Thorstein Veblennek a kapitalizmuselemzése kiegészíti Kalecki kapitalizmuselemzését, és hogy a szocialista gazdaság helyes működéséről vallott nézeteik egybeesnek.

Kalecki nehezen illik bele ebbe a politikai gazdaságtani trichotómiába. Míg korai “Három rendszer”-írásában már próbálták a tisztán neo-klasszikus Hicks/Hansen-féle IS–LM-rendszer prototípusát megtalálni (Chapple 1996), Kalecki sosem idealizálta a piaci kapcsolatokat, és természetes kimenetelüket sem méltányosnak, sem hatékonynak, sem stabilnak nem tekintette. Hasonlóan erőltetett az elemzés értelmét és célját illetően Nuti kísérlete, hogy Kalecki szocialista befektetési hatékonyság-elemzéséből egy neo-klasszikus típusú teleológiai egyensúlyt olvasson ki (Nuti, 1986).

Amint Joan Robinson többször megjegyezte, Kalecki kapitalizmuselemzése pontosan illeszkedik Marx és Keynes elemzései közé, és bizonyos tekintetben magasabb rendű is az ő rendszereiknél (pl. Robinson 1964). Kalecki, elég magától értetődő módon, politikai gazdaságtani elemzésének alapvető fogalmait Marxból vezette le. Rendszere marxista osztályelemzés volt, amelyben a kapitalistákat (vállalkozók és járadékélvezők) és a munkásokat jövedelmük különbözteti meg egy olyan társadalomban, amelyet a kapitalisták “társadalmi hatalma” és a termelési eszközök tulajdonlásán alapuló vállalati hatalma jellemez (Kalecki 1942). üzleti ciklus-elmélete Marx válságelméletének átdolgozott változata, Rosa Luxemburg és Mihail Tugan-Baranovszkij értelmezésének felhasználásával. Ez mindentől függetlenül Keynes makroökonómiájának központi doktrínájához vezette, a Hatékony Kereslet Elvéhez mint a gazdasági aktivitás meghatározójához, és az elégtelen befektetéshez mint a gazdasági válság okához, ezért sok neo-klasszikus keynesiánus számára továbbra is a “keynesiánus” elméleti iskola tagja (Patinkin 1982, 3. fejezet). Habár egyetértett Keynes-szel a pénzügyek fontosságában, még a leglelkesebb kaleckiánusnak is be kell ismernie, hogy a pénzügyek szerepének elemzése nem elégséges Kalecki munkájában. Miközben viszonylag nagy teret szentel a pénz és a pénzügyek elemzésének, ezt leginkább üzleti ciklus-elméletének utógondolataként teszi, ahelyett, hogy kapitalizmus-elméletének középpontjába helyezné, és működésének legfontosabb hibájaként értékelné, mint a likviditáspreferencia elméletét Keynes elméletében (lásd Sawyer 1985, 5. fejezet). Chapple és Nuti fenti értelmezése ellenére Kalecki abban is távol áll Keynestől, hogy elutasítja az egyensúlyt és a marginális elemzést. Pesszimizmusa a kapitalizmus keynesiánus stabilizációjának lehetőségével kapcsolatban (Kalecki 1944) és ebből következő szocializmusa Kaleckit egyértelműen a keynesiánus iskolán kívülre, a marxi táborba helyezte. Kalecki a marxi kétszektoros árucikk, nem pedig a monetáris vagy pénzügyi modellben fejtette ki többször makroökonómiai elméletét (pl. Kalecki 1958).

Elemzésének két jellemzője azonban megkülönbözteti Kaleckit Marxtól, és a század sok más marxi közgazdászától is. Először is nem ragaszkodott a munkaérték-elmélethez, és nem foglalkozott egyetlen, ebből származó árazási kérdéssel sem, mint például a transzformációs probléma. Ebben a tekintetben sokkal távolabb állt Marxtól, mint például Rosa Luxemburg, Baran és Sweezy, vagy akár Lenin. W³odzimierz Brus később úgy emlékezett erre, hogy Kalecki “erős ellenszenvet érzett a marxi értékelmélettel szemben, amelyről azt gondolta, hogy metafizikai…” (Brus 1977). Ebben a tekintetben, úgy tűnik, öntudatlanul is egyetértett Veblen nézetével, hogy a munkaérték-elmélet pre-materialista “természetjogi” metafizika volt (Veblen 1906). Másrészt Kalecki nem hitt abban, amit Josef Steindl a marxi “katastrofenpolitik”-nak nevezett, amely szerint ahelyett, hogy olyan intézkedésekkel próbálkoznának, amelyek javítanák a dolgozó emberek és családjaik körülményeit, a szocialistáknak a végső katasztrófa felé kellene fordulniuk, amely a kapitalizmust majd eléri, s amelynek hamvaiból a szocializmus, az általános jólét és a gazdagság jön létre. úgy tűnik, ebben a tekintetben öntudatlanul ő is osztotta Veblen kritikáját Marx hegeliánizmusáról, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonának eltörlése egy egészen új és jobb helyzethez vezetne, egyszerűen azért, mert a munka terméke most már a dolgozóhoz tartozna (Veblen i.m.).

A “katastrofenpolitik” következménye a szocializmus gazdaságára az volt, hogy elősegítette a “voluntarizmust” és a gazdaság önkényes kezelését azok által, akik azt állították, hogy a munkások “objektív” érdekeit képviselik. Kalecki nem egyedül kritizálta ezt a fajta “tudományos” milleniarizmust az 1950-es és 60-as években. Szocialista közgazdaságtanának szokatlan, ha nem egyedülálló jellemzője az volt, hogy nem a priori feltételezéseken alapult azzal kapcsolatban, hogyan kellene egy szocialista gazdaságnak működnie, hanem azon az elemzésen, hogy mitől igazságtalan és nem hatékony a kapitalizmus. Ezt bővebben vizsgálja Toporowski (1996). Kiderül, hogy Kalecki elemzése a kapitalizmus nem hatékony voltáról nagyon hasonlít Veblen következtetéseire e tárgyban, amelyekben központi szerepet játszanak a pénzügyek oly módon, ahogyan Kalecki munkájában nem szerepelnek, de amihez Kalecki egy aggregált jövedelem- és költségrendszert illeszt – ez viszont alapvető hiányosság Veblen elemzésében (lásd Sweezy 1958). És e tanulmány célja szempontjából mind közül a legfontosabbként Kalecki gazdasági irányítási rendszere a szocializmusban gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Veblen népszerűsített életének utolsó éveiben.

A következő részben Kalecki kapitalizmus-kritikáját hasonlítjuk össze Veblenével. Ezt követi egy összehasonlítás a szocialista gazdasági irányításról vallott megfelelő nézeteikről.

2. A modern kapitalizmus gazdasági elégtelenségei

Kalecki nézetei a kapitalizmus kevéssé hatékony voltáról elég ismertek ahhoz, hogy itt csak röviden összefoglaljuk őket. Az instabilitásra koncentrálnak, amit Kalecki szisztematikusan megvizsgált az üzleti ciklusoknál, s amit a kapitalista gazdaság megkülönböztető jellemzőjének tekintett. Az üzleti ciklus az alacsony hatékonyság három fajtáját mutatja ki. Először is, a teljes foglalkoztatottság nem konstans, de még csak nem is normális következménye a kapitalista gazdaság szabad működésének. A legjobb esetben a gazdasági növekedés csúcsa környékén következik be úgy, hogy a nem önkéntes munkanélküliség gyakoribb:

“…az olyan dolgokat, mint a teljes foglalkoztatottság, csak kivételes esetekben közelítjük meg. általában a munkanélküliség (explicit vagy látens) elég hatékony ahhoz, hogy hagyja kifutni a konjunktúrát, és nem a munkaerő szűkössége vet neki véget.” (Kalecki 1933, 115. o.)

Másodszor, míg a tőkeállomány hatékonyabban használható, mint a munkaerő (a rabszolgaság vagy a feudalizmus óta nem volt olyan “munkatulajdonos”, akinek a munkaállományon keresett hozamtól való függése a teljes kihasználásban tette volna érdekeltté), a berendezések és felszerelések hatékony használata az aggregált kereslettől függ. Időszakonként, és rendszeresen, amint a gazdasági fellendülés csúcsához közeledünk, a kereslet nem növekszik olyan gyorsan, mint a tőkeállomány. A többletkapacitás kialakulása csökkenti a profitrátát és elijeszti a további befektetéseket. A bekövetkező recesszió addig tart, amíg a többletkapacitást meg nem szüntetik a gyárbezárások. A magasabb profitráta a megmaradt, most már jobban kihasznált tőkeállomány esetén kedvez az új befektetéseknek, és egy újabb fellendülés következik (Kalecki i.m., 6. fejezet).

A harmadik hatékonyságcsökkentő tényező azért keletkezik, mert a befektetési szintet nem az új befektetési lehetőségek és a meglévő erőforrások határozzák meg, mint ahogy azt a neo-klasszikus mikroökonómiai elemzés állítja. Ehelyett a meglévő tőkeállomány használatának foka, a profitráta (amelyet szintén befolyásol az állomány használatának foka), és a vállalkozók korábbi profitokból történt pénzügyi felhalmozása határozza meg (Kalecki 1939, 128-141. o.). üzleti ciklus-elméletének utolsó változatába Kalecki beépítette a technológiai innovációt mint új befektetési tényezőt (Kalecki 1968). Ezen tényezők együttese azonban nem hoz létre automatikusan befektetést, amikor új befektetési lehetőségek vagy kihasználatlan erőforrások kerülnek elő. Ez leginkább recessziók idején figyelhető meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy a befektetés a túlzott és az elégtelen befektetés szintje között ingadozik (Kalecki 1939, 146-149. o.). Kalecki többször érvelt amellett, a szocializmus előnyei között van az a tény is, hogy lehetővé teszi a központi hatóságoknak, hogy szabályozzák a befektetést a befektetési lehetőségekkel és a kihasználatlan erőforrások szintjével összhangban, ahelyett, hogy a piaci kereslet és profitok szeszélyeinek tennék ki (pl. Kalecki 1986, 30. és 52. o.).

(Bár ez az érvelés nem a munkások által termelt többlet ismételt kisajátításán alapul, egyáltalán nem “inmarxista”: Paul Sweezy hasonlóan érvel a szocializmus mellett a kapitalizmus hosszú távú fejlődését elemezve, in Sweezy 1953).

Veblen érvelése a kapitalizmus alacsony hatékonyságával kapcsolatban talán kevésbé formális, de beépíti a pénzügyet és a szocio-politikai dimenziót, ami hiányzik Kalecki munkájában. Első könyvében, A dologtalan osztály elméletében amellett érvelt, hogy a modern ipari technológiával a munka elég termelékeny ahhoz, hogy biztosítsa a jelenlegi termelési szintet, kevesebb munkát használva, mint a teljes elérhető munkaerő. A keletkező “dologtalanság” nagyon egyenlőtlenül oszlik meg azok között, akik dologtalanságra vannak ítélve jövedelem nélkül (a nem önkéntes munkanélküliek) és akik az alkalmazottak termékeire kivetett igényükből származó jövedelemmel élvezik a dologtalanságot (Veblen 1899, 1. fejezet). A könyv maga hírhedten ironikus expozéja annak, hogy a dologtalan jövedelemtulajdonosok hogyan igazolják terméketlen fogyasztásukat úgy, hogy számos haszontalan vállalkozással foglalják le magukat, többek között az egyetemen folyó “felsőoktatással”.

Veblen a kevéssé hatékony kapitalizmus szisztematikusabb elemzését nyújtja a következő könyvében, Az üzleti vállakozás elméletében (Veblen 1904). Ebben bevezeti a “kapitalista szabotázs” fogalmát, amely szerint a “mellényes” vagy üzleti érdekek a gazdasági tevékenységben lévő “anyagi” érdekekkel visszafogják a termelést és manipulálják a piacokat oly módon, hogy a profitot maximalizálják. Az eredmény az, hogy az alultermelés (a technikai- és erőforráskorlátoktól, ha nem a piaci kereslettől függően) a kapitalista gazdaság normális állapota. Spekulatív fellendülés a pénzügyi rendszerből érkező további hitelek segítségével kialakulhat. De ez csak növeli az iparra gyakorolt anyagi befolyást. Azoknak pedig, akik hozzáférnek a “hitelkiterjesztésekhez” vagy pénzügyekhez, versenyelőnyt biztosít, amely az ipari termelékenységet meghaladó mértékű pénzügyi elburjánzáshoz vezet. A pénzügyek végső kiterjedése pénzügyi krízishez és hanyatláshoz vezet. Ezért Veblen tekinthető akár a pénzügyi krízis első teoretikusának is. A pénzügyek mellett egy másik üzleti tevékenységet ösztönző elemet is azonosított, amit “kormányzati hulladéknak” vagy nem termelési kiadásnak nevezett. Az egyik pénzügyi ösztönzőt különösen népszerűnek tartotta a “mellényes érdekek” képviselői között. Ez pedig a háború, amelynek – nézetei szerint – megvan az az előnye a többi állami kiadással szemben, hogy a hozzá kapcsolódó patrióta szenvedély egy megkérdőjelezhetetlen szociális és ipari elvet támogat, amely nagyon is elfogadható az üzletemberek számára. Kalecki érvelése szerint pontosan ezt a fajta elvet aknázza alá a teljes foglalkoztatottság (Kalecki 1943).

Veblen úgy fejezte be az elemzését, hogy amellett érvelt, a kapitalisták igénye az ipari bevételekből való részesedésre olyan tulajdonjogi követelés, amelynek nincs objektív alapja: a vagyon tulajdonlása nem anyagi előfeltétel a termeléshez. John Stuart Mill nézeteit megismételve – miszerint a jövedelem szétosztása társadalmi konvenció – Veblen rámutatott, hogy a tulajdonjogok metafizikai “természeti jogok”, amelyek csak törvény által tartathatók be, mert a törvény teszi azzá őket. Amikor a “technikusok” vagy a “mérnökök”, akik ténylegesen megszervezik és végrehajtják a termékeny gazdasági tevékenységet, rájönnek, hogy milyen szisztematikusan bomlasztó és alacsony hatásfokú az üzlet (business) befolyása, megszabadulnak a “hiányzó tulajdontól”. A rendszer, amely felváltja, rendkívül hasonló Kalecki szocialista gazdasági tervezéséhez.

3. A szocializmus gazdasági szervezete

Veblent az orosz forradalom arra ösztönözte, hogy újragondolja a szocializmus kilátásait az Egyesült államokban. Arra a következtetésre jutott, hogy egy Szovjet Amerika valószínűsége minimális, és ha a forradalom sikeres is lenne, technikusok és mérnökök forradalma volna, mivel ők alkotják az egyetlen osztályt, amely képes az ipart megfelelően megszervezni és működtetni. úgy képzelte, hogy a mellényes érdekek képviselőit egy technikusi “direktórium” váltja fel, amely az ipart központilag szervezné meg, hogy elkerüljék a kapitalista rendszer legnyilvánvalóbb kudarcait. Ezért biztosítanák “az erőforrások megfelelő elosztását és a rendelkezésre álló felszerelés és munkaerő ebből következő teljes és ésszerűen felosztott foglalkoztatottságát; a pazarlás és kettős munka elkerülését; a javak és szolgáltatások méltányos és hatékony kínálatát a fogyasztók számára (Veblen 1921, 446. o.); más szóval a “nemzeti jövedelem maximalizációját” teljes foglalkoztatottság mellett, amelyet Kalecki a szocialista gazdasági tervezés céljának tartott (Kalecki 1959, 295. o.; Osiatynski, 1988, 4. fejezet). Ezt szerintük a kapitalizmus nem teszi lehetővé, mert a termelés célja a profit, nem a kibocsátás maximalizációja.

A direktórium, azaz Kalecki központi gazdasági tervezési szervezetének alapvető jellemzője, hogy tagsága technikusokból és mérnökökből áll. Ennek két oka volt. Először is Kalecki és Veblen is úgy gondolta, hogy csökkenteni kell a közgazdászok befolyását, akik a tervezésnek piaci értelemben elkötelezettjei, a piaci vagy kapitalista gazdaságokban használtakkal analóg eszközöket alkalmaznak, mint például az árak, kamatlábak vagy ökonometriai számítások. Kalecki úgy érezte, hogy az ökonometria nem biztosít objektív adatokat, mert azok nagy hibahatárok között mozognak (Osiatynski, 61. o.). De egyikük sem bízott a közgazdászok azon eszközeiben, amelyek a kapitalista piacokat utánozva újratermelnék a szocializmusban a kapitalista instabilitást és elégtelen termelést, és ahogy Veblen mondta, az “ipar irányító célját” a “hasznos javak termelésétől” a “hiányzó befektetés profitja” felé tolnák el (Veblen 1921, 450. o., Kalecki 1986, 5. fejezet).

Másik indokuk arra, hogy a központi gazdasági tervezést a technikusok és a mérnökök befolyása alatt tartsák, az volt, hogy az ipari koordináció lényegében a gépek és a termelés műveletei összehangolásának a kérdése (a termelés “anyagi mérlegek” rendszere a kelet-európai országokban). Kalecki a nehéziparból, gyári termelésből és szénbányászatból vett példákat használta, amikor a befektetés központi tervezésének hatékonyságát vizsgálta (Kalecki 1986, 94-96. o.). Mindketten a vasutat használták példának az olyan ipar esetére, amelynek befektetéseit és adott műveleteit szétszakítja, hogy ki van téve az üzleti céloknak (Veblen 1904, 39-41. o.; Kalecki 1986, 20. o.). Charles Bettelheim is hangsúlyozta az ipar technikai koordinációjának felsőbbrendűségét a bizonytalanabb üzleti irányításnál. (Bettelheim 1975).

Saját megfigyelései azonban a tervezés gyakorlatáról a sztálini iparosítási hullám idején, és az ezt követő gyakorlati tapasztalata a gazdasági tervezésben szkeptikussá tették Kaleckit a tekintetben, hogy a mérnökök és a technikusok képesek lennének-e ellenállni annak, hogy az irányításuk alatt lévő gazdaságot a túlzott befektetések és a technikai újítások pazarló hajhászására használják fel. 1964 szeptemberében a Politikai Gazdaságtan Professzorainak konferenciáján megjegyezte, hogy “ugyanúgy, ahogy a közgazdászok gyengéje a számítás, a technikusok a legújabb technikai játékokat akarják; ezt nem szabad ellenük fordítani, de nem kell azonnal odaadni nekik ezeket a játékokat” (Kalecki 1964, 322. o.). Szerinte a válasz egy olyan tervezési rendszer létrehozása, amely minimalizálná az adott szintű fogyasztáshoz szükséges befektetést. A nagyobb befektetési projekteket központilag kell meghatározni a foglalkoztatottság és az ipari fejlődési prioritások kívánt szintjei alapján, csupán alternatív projektváltozókkal, amelyek számítási döntésektől függnek. Ugyanakkor a kisebb, helyileg meghatározott befektetéseket kamatterhes hitelekből finanszíroznák, hogy kizárják a fölösleges befektetéseket (Kalecki 1986, Osiatynski 1988, 6. fejezet).

A sztálinista iparosítás másik tanulsága az ipari hatalom fölös koncentrációjának veszélye volt. Kalecki válasza erre, hogy a központi gazdasági tervezést a gyárak munkástanácsai egyensúlyozzák ki. Ez megerősítené a munkások részvételét és elkötelezettségét a gazdasági irányítás rendszere mellett. A szindikalizmus és a központi irányítás ezen kombinációja volt hivatva biztosítani, hogy a gazdasági hatalom koncentrációjával nem élnek vissza (Kalecki 1986, 3. fejezet). ám nem egyedül a lengyel munkástanácsok mozgalmának 1958-as bukása volt az oka annak, hogy Kalecki életének utolsó éveit az önkényes és hatástalan lengyel állami tervezéssel szembeni vitával töltötte (Osiatynski 1988, 4. fejezet). A politikai hatalom elégtelen koncentrációja is egyértelműen része volt a problémának.

Következtetések

Kalecki Veblenhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a kapitalista ipari vezetés nem hatékony, és egyikük sem bízott a gazdaság társadalmi szektorában alkalmazott üzleti módszerekben. Kalecki a szocializmussal kapcsolatos közvetlen tapasztalata alapján szofisztikált képet alkothatott arról, hogyan kellene a szocialista gazdaság tervezését irányítani. Azonban az ő korában a pénzügyek nem játszottak annyira domináns szerepet a kapitalizmusban, mint Veblen idejében. Ha a lengyel központi tervezők többet értettek volna meg Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a 70-es évek lengyel gazdaságának sok problémája elkerülhető lett volna. Ha a mostani poszt-kommunista kormányok többet értenének Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a poszt-kommunista gazdaságok sok jelenlegi és jövőbeli problémája még mindig elkerülhető lenne.

Irodalom

Bettelheim, C. (1975) A szocialista gazdasággá való átalakulásról

London: Harvester Press.

Brus, W. (1977) “A szocializmus közgazdaságtana Kalecki szerint” Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 39. évf., 1. szám, február.

Chapple, S. (1996) “Kalecki és Keynes” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Chick, V. (1983) Makroökonómia Keynes után. Az általános elmélet újragondolása Cambridge, Mass.: MIT Press.

Kalecki, M. (1939) Esszék a gazdasági ciklusok elméletéről, London: George Allen és Unwin.

Kalecki, M. (1942) “A demokratikus tervezés nélkülözhetetlen kellékei” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről, Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1943) “A teljes foglalkoztatottság politikai aspektusai” Political Quarterly 14. évf., 4. szám.

Kalecki, M. (1944) “Három út a teljes foglalkoztatottság felé” in A teljes foglalkoztatottság közgazdaságtana. Hat alkalmazott közgazdasági tanulmány az Oxfordi Statisztikai Intézetből Oxford: Basil Blackwell.

Kalecki, M. (1958) “Központi ármeghatározás mint a szocialista gazdaság elengedhetetlen jellemzője” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1959) “A befektetés hatékonyságának vizsgálati metodológiájáról” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1964) “Tézisek a technikai fejlődésről és típusairól” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1968) “Trend és üzleti ciklus” Economic Journal 78. évf, 2. szám.

Kalecki, M. (1986) Válogatott esszék a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Minsky, H. P. (1975) John Maynard Keynes, New York: Columbia University Press.

Nuti, D. M. (1986) “Micha³ Kalecki hozzájárulása a szocialista tervezés elméletéhez és gyakorlatához” Cambridge Journal of Economics 10. évf., 4. szám, december.

Osiatynski, J. (1988) Micha³ Kalecki a szocialista gazdaságról London: Macmillan.

Patinkin, D. (1982) Az általános elmélet megjövendölése? és más esszék Keynesről Oxford: Blackwell.

Robinson, J. V. “Kalecki és Keynes” in A gazdasági dinamika és tervezés problémái Esszék Micha³ Kalecki tiszteletére Warszawa: Pañstwowe Wydawnictvo Naukowe.

Sawyer, M. C. (1985) Micha³ Kalecki közgazdaságtana London: Macmillan.

Shapiro, N. (1977) “A poszt-keynesiánus közgazdaságtan forradalmi jellege” Journal of Economic Issues szeptember.

Sweezy, P. M. (1953) “A kapitalizmus és szocializmus közötti alapvető különbég” in David Horowitz (szerk.) Marx és a modern közgazdaságtan, London: MacGibbon and Kee 1968.

Sweezy, P. M. (1958) “Veblen az amerikai kapitalizmusról” in D. E. Dowd (szerk.) Thorstein Veblen Kritikai dicséret, Ithaca, New York: Cornell University Press.

Toporowski, J. (1996) “Kalecki, Marx és a szocializmus közgazdaságtana” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Veblen, T. (1899) A dologtalan osztály elmélete New York: The Macmillan Company

Veblen, T. (1904) Az üzleti vállalkozás elmélete, New York: Charles Scribner’s Sons.

Veblen, T. (1906) “Karl Marx szocialista közgazdaságtana”, A tudomány helye a modern civilizációban és más esszék, New York: The Viking Press 1919.

Veblen, T. (1921) “A mérnökök és a forradalom” in M. Lerner (szerk.) The Portable Veblen New York: The Viking Press 1948.

A történelem időről-időre meglódul. Ennek különös dokumentumát tartom a kezemben.

A három közép-európai éltanuló 1999 március idusára időzített, sikeres beiratkozása után a NATO két hetet sem várt első olyan háborúja megindításával, amelyet volt államszocialista ország ellen vívott. Amikor az ELTE Ruszisztikai Intézete pár héttel a bombázások kezdete után politikatörténészek és politológus részvételével konferenciát rendezett a balkáni helyzetről, már meglehetősen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv hadseregnek semmi esélye az ellene tíz kilométeres magasságból vívott háború megnyerésére. Ugyanakkor az is többé-kevésbé egyértelmű volt addigra, hogy a kapituláció elodázásával a jugoszláv államot markában tartó cinikus, nacionalista elit időt kívánt s tudott nyerni ahhoz, hogy minél nagyobb kárt okozzon saját déli tartományában a koszovói albán lakosság ellen megfélemlítés és értelmetlen, differenciálatlan erőszak formájában vívott, gyáva polgárháborújával. A rekordidő, alig egy hónap alatt elkészült könyv lezárásakor már igen serény volt a diplomáciai közvetítőforgalom Belgrád és különféle nyugat-európai nagyvárosok között, előkészítendő a nagyjából a könyv megjelenésével egy időben, júniusban aláírt fegyverszünetet.

Most, amikor (1999. október végén) e könyvismertetést írom, olybá tűnik, Koszovó régen lekerült a nemzetközi politika színpadáról. Honolnak a régi és új békék, és folynak a régi és új háborúk. Ausztriában az Európai Unió csigalassúsággal araszoló “keleti kibővítésének” puszta gondolata is karnyújtásnyi közelségbe hozta az újnácikat a kormányhatalomhoz, az Európai Unió Bizottsága pedig úgymond “tárgyalásokat” indított Kelet-Európa eddig esélytelenként kezelt országaival is az állítólagos “belépésük” körülményeiről, ezzel tovább lassítva a már eddig is megalázóan lassú felvételi procedúrát a többiek – így az állítólagos “éllovas” – Magyarország számára. A “művelt nyugati” közvélemény rá se hederít az orosz hadsereg által Csecsenföldön elkövetett népirtásra, hacsak a jelenlegi magyar miniszterelnök azon ottawai nyilatkozatát nem tekintjük “művelt nyugati” reakciónak, melyben elmélázott azon, miért pont nukleáris fegyvereket ne tárolna szükség esetén Magyarország a területén.

Az 1999-es jugoszláv háborúval új szövetségesei rendkívül kínos helyzetbe hozták a jó három generáció óta sérült öntudatú, részleges szuverenitású, hathatós önvédelemre csak legkisebb szomszédaival szemben képes, honvédelmi szempontból gyengélkedő – vagyis mindenkori stratégiai szövetségeseitől igen erős stratégiai függésben levő – magyar államot. A déli szomszéd ellen közvetlen sértettség vagy érdek nélkül, kizárólag a nemzetközi rendszer önmozgásának következtében indított háborúban való részvétel abba a kellemes locsogásba is belerondított, amit értelmiségi elitünk folytat önmagával anélkül, hogy a mariahilferstraßei séta során szerezhető megfigyeléseken túl tudomást venne a Magyarország határain kívüli világ kollektív tapasztalatairól és tudásformáiról. A háború okozta sokk meglehetős zavarodottságot váltott ki a magyar írástudókból. Volt itt minden, az új uralmi helyzet intézményszociológiai jellegzetességeit analógiás módon félreértő, régi típusú talpnyalástól az elmekórtan-könyvek kórleírásainak megfelelő tünetekig, a hatvanas évek eleji pártbrosúrák külpol-fejezeteiből ismert szólamoknak a mai magyar nyelv sajátosságait tekintetbe nem vevő recitációjától a vízumkiadási szempontból hasznos számokat tartalmazó telefonosfüzetek izgatott lapozgatásáig. A mannheimi értelemben vett értelmiségihez legméltóbb reakciók egyikét Krausz Tamás vezérletével az ELTE Ruszisztikai Intézete tanúsította, amikor konferenciát rendezett a balkáni helyzet történeti összefüggéseiről, s az ott elhangzott előadásokat könyv formájában napvilágra hozta.

A kötet puszta ténye jobb hír, fontosabb tett, mint a tartalma. A benne foglalt szövegek plasztikusan szemléltetik a konvencionális közép-európai politikatörténet-írás erényeit és hátrányait egyaránt. Ez az elemzésmód a leíró szövegek tény- és eseménygazdagságáért az elméleti kérdések elhallgatásával és elnagyolásával, valamint a szövegek jelenre vonatkoztatottságának önkényességével “fizet”.

Érdekes feladat volna e kötet alapján rekonstruálni a – szomszédunk elleni bombázások ötletét feltehetőleg legalábbis szkeptikusan kezelő, vagyis értelemszerűen aligha a “keleti despotizmus” képzetét a jelenre oly bántó, vulgáris módon alkalmazó nyugati újságírói retorikát követő – történészek és politológusok világképét atekintetben, mit árul el szövegük arról, szerzőjük hogyan gondolkodik a “fejlődés”, a “megkésettség”, az “elmaradottság” vagy a “magasabb” és “alacsonyabb szintű társadalmi formák” fogalmának alkalmazhatóságáról a politikai rendszerek, uralkodási technikák vonatkozásában, konkrétan a Balkán politikatörténetében. Az én olvasatomban e kötetet egyfajta, kevéssé artikulált, álnaiv teleologikusság lengi át. Helyenként konkrét formában is tetten érhető ez a szemlélet, mint például az olyan mondatokban, hogy “[a]z elnyomott népek nemzeti öntudata inkább törzsi-nyelvi, mint mai értelemben vett nemzeti érzelem” (99. old.). Amikor eredeti keletkezési helyén, a gyarmati világban ez a fajta elmélkedési típus kialakult, legalább annyi elmondható volt róla, hogy egy valóban létező transzkontinentális uralmi rend, a gyarmati rendszer adekvát ideológiája volt. De ma? A Balkánról szólva? Magyarországon? Tényleg nem értené, aki így beszél, hogy rólunk is így beszélnek a Lajtától nyugatra, hogy mindennek mik a hatalmi összefüggései? Vagy érti, és épp azért mondja, örömmel találván olyasvalakit, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete?

E modernizációs paradigma, e teleologikusság a mai magyar értelmiségi köznyelv egyik alapjellegzetessége, így itteni felbukkanása aligha meglepő. Két szempont teszi mégis említésre méltóvá. Egyrészt az, hogy a teleologikus gondolkodás minden közeg közül a történészi szakmának állítja a legdurvább intellektuális korlátokat. (Ez persze nem akadályozza meg a történész-szakmát abban, hogy a teleologikus-modernizációs gondolkodás legfőbb bázisa legyen.) Másrészt pedig az, hogy a kötet apropója, a jugoszláv háború “nyugati” diszkurzusa maga is ebben a “világnézeti” keretben mozog. Ebből pedig az a különös következtetés látszik adódni, hogy a világ alapvető mozgásainak iránya és a különféle regionális történelmek hierarchizált értékelése tekintetében, úgy tűnik, nem áll fenn nézetkülönbség a magyar történész szerzők és a ma világszerte hegemón nyugati “kultúrfölény-világkép” között. Szerény véleményem szerint legfőbb ideje volna elkezdenünk azon meditálni, miként lehetne átdolgozni a történetírásunk (és egyéb társadalomtudományaink) alapjául szolgáló, láthatatlan forgatókönyveket oly módon, hogy azok megszabaduljanak mai, álnaiv modernizációs szerkezeteiktől. Ennek egyik főkérdése minden bizonnyal a nálunk úgymond “fejletlenebb” régiók élményköréhez és történetéhez, így kitüntetett módon a Balkánhoz fűződő fogalmi szokásaink átalakulása kell legyen.

Talán az óriási anyag és a korlátozott terjedelem közötti feszültség, talán az eredetileg élőszóban elmondott szöveg sebtében való publikálása idéz elő némely durva leegyszerűsítéseket és pontatlanságokat, így például a nemzeti lét eltárgyiasítását (v.ö.: [a tizenkilencedik század legelején, az oszmán uralom elleni lázadás vonatkozásában] “[a]z első lépést a szerbek tették meg” [15. old.], “a bolgárok azonban mindebből kimaradtak” [16. old.], arról nem is beszélve, hogy az oszmán birodalom uralmi apparátusát a magyar köznyelv pontatlanságát követve, ám történetírói szempontból mégis anakronizmussal “törökként” adresszálja: “a török kegyetlenkedések nagy európai visszhangot váltottak ki” [17. old.], másutt “a török rabság éveiben a szerb egyház szerepe mérhetetlenül megnövekedett” [27. old.], s “a bolgárok maradéka erősen elszlávosodott a török uralom alatt” [99. old.] stb., [saját kiemeléseim]). Nehéz megállni, hogy el ne merengjen rajta az ember, vajon miért hasonlít e csúszkáló anakronizmusok és pontatlanságok szerkezete azon durva anakronizmusok és manipulált pontatlanságok szerkezetéhez, amelyek a Balkán-félsziget népei közötti interetnikus feszültségek nyelvi formáját képezik.

A szöveg értelemzavaró sajtóhibáktól sem mentes: feltehetőleg nem az osztrák, hanem az oszmán állam honosított meg sajátos birtokviszonyokat, amennyiben a föld a szultán tulajdona volt, amit “lovas katonai szolgálat fejében oda[adott] a szpáhiknak” (12.old.). Néhány súlyosabb stiláris baki is becsúszik, ilyen például: “az albán kérdés megoldásához összjugoszláv fellépésre volt szükség, de ennek valószínűsége a nacionalizmusok térnyerésével, az állam fokozatos széthullásával egyre valószínűtlenebbé vált” (34.old.).

A Balkán-félsziget politikatörténetének ezen áttekintéséből az európai “harmadik világ” kétségbeejtő helyzete körvonalazódik – anélkül, hogy erre az összefüggésre a kötet tanulmányai a legcsekélyebb utalást tennék. A szövegek pontosan elmondják, milyen köröket futott be a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság, és a szabadkereskedelem “nyugati” eszméinek bűvöletében a világ e fűszeres illatú tájegysége. A múlt nem kísért, hanem ma is tart: a harc ma is a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság és a szabadkereskedelem fogalmai körül zajlik. Mindez a részvét, a düh és a tehetetlenség érzését váltja ki az olvasóból, teljes joggal. Ugyanakkor nem inspirál új, szellemileg radikális gondolatok végiggondolására.

Két dolog kiáltó hiányához vezet mindez. Egyrészt ez a fajta érvelésmód nem alkalmas arra, hogy általa megmagyarázzuk a jelenlegi helyzetet, ha az valamely fontos összetevő tekintetében különbözik a múlttól; másrészt arra sem alkalmas, hogy megfogalmazzuk általa, miért épp most tört ki a múlt, az etnikai erőszak és miért épp most került sor a “nyugati” beavatkozásra. Márpedig, megítélésem szerint, az idei balkáni háború mindkét szempontot felveti. Nevezetesen, élesen különbözik a helyzet minden korábbitól annyiban, hogy az idei balkáni háborút

• az “emberi jogok” diszkurzusának eddig példa nélküli alkalmazása, s ami még különösebb, a különféle, eddig meglehetősen nemzetállam-ellenes nemzetközi emberi jogi szervezetek állam- és geopolitikai célú kooptációja legitimálta, méghozzá

• mindez a shoa szemantikai mintájának explicit, tudatos és cinikus alkalmazásával zajlott (a nyugati hatalmak hadba lépését motiváló fő politikai állítás az volt, hogy “lényegét tekintve” a náci Németország hipermodernista népmegsemmisítő gyakorlata ismétlődik Koszovóban; a többszáz éves szerb-albán viszony mai állapotának eme ordítóan vulgáris túlegyszerűsítése annyira átlengte a háború egészét, hogy még a népirtási vád vádlottja, a szerb vezetés is magára vette e vád fő pontjait, s ahelyett, hogy legalább a légitámadások megindulásakor barátságos gesztusokat tett volna az albán kisebbség iránt, a kitelepítések megindításával és az öncélú erőszak, az etnikai megaláztatás és zaklatás intenzívebbé tételével saját magatartása is fokozatosan hasonulni kezdett a hitleri etnopolitika lényeges elemeihez);

• mindez az ENSZ-alapokmány, a Helsinki egyezmény s számos egyéb nemzetközi jogi okmány explicit rendelkezéseinek megsértésével történt, vagyis a második világháború óta fennálló nemzetközi rend biztonságpolitikai alapjainak precedens útján történő megváltoztatásának tekinthető,

• méghozzá olyan precedensnek, amely meglehetősen alacsony szintre szállította le a kollektív bűnösség fogalmának kritériumát, aminek következtében

• minden korábbi háborús agressziónál nyilvánvalóbbá vált a világ közvéleménye előtt e kritériumok érvényesítésének önkényessége.

A Balkán kisnemzeti történetírásában közhely a több évszázados “török iga” képzete. E könyv alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy úgy tűnik, a magyar politikatörténészek szemében a “török” elem elhalványult, az iga viszont annál inkább megmaradt – még súlyosabb, még túldetermináltabb formában, mint eddig: ezúttal a történelem és a kisnemzeti mivolt hajtja igájába e közepesen szerencsétlen régió népeit.

A kötet megjelenése igen fontos gesztus. Korlátai részben a mai magyar szellemi élet általános korlátai, részben pedig a politikatörténetírás gyengeségei. Klasszikus nem lesz, de hasznos segédanyag igen: szemináriumi olvasmányként melegen ajánlom a mai balkáni politika történeti aspektusait feltérképezni szándékozó egyetemi-főiskolai kurzusok oktatóinak szíves figyelmébe.

Amikor 1989-ben a korábban szovjet befolyás alatt álló kommunista tömb megszűnt létezni, majd 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy Közép- és Kelet-Európa országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdaságfejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett tervgazdasági rendszer megakasztotta ezt az ígéretes folyamatot. Irigykedő párhuzamokat vontak a szomszédos Ausztriával, illetve a távolabbi Spanyolországgal és Olaszországgal. A kelet-európai utat összehasonlították még Európán kívüli példákkal is, főképpen az “ázsiai tigrisekkel”. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy az állam ellenőrzése alól az 1990-es évekre kiszabadult országokban igazolja az új “piacgazdaságok” eljövendő fényes kilátásait. Látnunk kell azonban, hogy ezek a remények sehol sem váltak valóra. Tanulmányunk bizonyítani igyekszik, hogy e tévedés megértésének egyik előfeltétele az a felismerés, hogy a múlt ez optimista szemlélete hamis. Ezek a gazdaságok ugyanis mind a múltban, mind a belátható jövőben a világgazdaság egyenlőtlenségének kárvallottjai maradnak.

1. Fokozódó egyenlőtlenség

A kapitalizmus mindmáig a legdinamikusabb rendszer a világtörténelemben, és legfőképpen ez a dinamizmus adja vonzerejét. ám a kapitalista fejlődés időben mindig egyenlőtlen. A világgazdaság változásának tempóját nemcsak a normális gazdasági ciklus határozza meg, hanem a hosszú távon érvényesülő, ellenőrizetlen fejlődési irányok is, melyek viszont arra utalnak, hogy a kapitalizmus fejlődésének vannak bizonyos korlátai. Hasonló egyenlőtlenséget, óriási földrajzi szóródást mutat a kapitalista dinamizmus térben is, s mindez az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerén alapuló világgazdaságot eredményez.

A térbeli egyenlőtlenség nagyrészt a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban alakult ki, és úgy tűnik, ezt az egyenlőtlenséget a rendszer folyamatosan újratermeli. Nyugat-Európában a kapitalizmus a 16. és a 17. században hosszan érlelődött, ezt a szakaszt a mai fogalmaink szerint preindusztriálisnak nevezzük. A 18. század végére már gazdasági szakadék tátongott Nyugat-Európa, illetve Közép-, Kelet- és Dél-Európa között. Mennyiségi értelemben ez a megosztottság még viszonylag kis mértékű volt. összehasonlítási alapul szolgálnak e tekintetben Paul Bairoch heurisztikus számításai; Bairoch megközelítő értékeket adott arról, mekkora lehetett 1800-ban az egy főre jutó termelés. Az ő adatai alátámasztják Simon Kuznets kiinduló hipotézisét, mely szerint 1800-ban Európában sokkal magasabb volt a fejlettség szintje, mint százötven évvel később a harmadik világban (Kuznets, 1966). Ugyanakkor Európában a leggazdagabb és a legszegényebb régiók (a mai Kelet-Európa területei már ekkor is ide tartoztak) közötti fejlettségi különbség mindössze 25% körül volt (Bairoch, 1976). Bár fejlődésbeli és strukturális különbségek már ekkor is léteztek, a korabeli fejlettségi szintek összehasonlító felbecsülése leginkább a viszonylagos elmaradottság mennyiségi adatain alapulhat, és főképpen annak vizsgálatára irányulhat, milyen mértékben rendelődtek alá az egyes gazdaságok a kapitalista termelés követelményeinek.

A nyugat-európai ipari forradalom megváltoztatta ezt a helyzetet, és egyre nagyobbra nyitotta a fejlettségi szakadékot Európában (és a világ többi részében). Nyugat-Európa dinamikus fejlődése végül is egyre újabb európai régiókat vont be a növekedés és változás folyamatába. De a korábbi időszak sodró erejű fejlődése olyan strukturális egyenlőtlenségeket teremtett, amely viszonyok között Nyugat-Európa tartósan meg tudta őrizni fejlettségbeli előnyét. A kapitalista iparosítás ugyanis a nemzetgazdaságokon belül és az egyes nemzetgazdaságok között is egyenlőtlenül fejlődött – a nemzetgazdaságok előrehaladása az “egyenlőtlen és összefonódott fejlődésen” alapult abban az értelemben, hogy egymás mellett éltek a modern és a régi formák, felemésztették és újratermelték egymást, ahogyan lényegileg még ma is működnek, bár kétségtelenül jóval magasabb fejlettségi szinten (Haynes, 1998).

Ha megkíséreljük a világgazdaság fejlődésének általános menetét felvázolni, ahogyan az a kapitalizmus fentebb vázolt expanziójából következik, segítségünkre lehet a következő három komponens számbavétele.

Az első komponens nem más, mint a kapitalista világgazdaság “visszafelé ható” terjeszkedése, ami a prekapitalista világot fokozatosan integrálta a világgazdaságba. Az Európán kívüli területeken ez a folyamat gyakran öltötte a gyarmatosítás formáját, bár korántsem volt azzal azonos. Mivel azonban e visszafelé ható terjeszkedés gyakorlatilag a 20. század elejére befejeződött, a világgazdaság e fejlődési formájának mára csak történelmi jelentősége van.

A második számú komponens a kapitalista fejlődés frontvonalának előrenyomulása a világgazdaság legfejlettebb régióiban. Ez az összetevő a rendszer intenzív fejlődését, a technika magasabb szintre emelkedését illetve az új technika előretörését veszi figyelembe. Mivel manapság senki sincs, aki komolyan képviselné a teljes gazdasági összeomlás hipotézisét, azt kell feltételeznünk, hogy mindaddig, amíg létezik a dinamikus, versengő világkapitalizmus, tovább tart e frontvonal előretörése is. Ennek az előrehaladásnak a történelmi dinamikája azonban további vizsgálatot érdemel. Arról van szó ugyanis, hogy a frontok előrenyomulásának tempóját meghatározó, a rövid távú normális felfutási és hanyatlási mechanizmus fluktuációitól függetlenül időnként megjelennek zavaró, hosszú távú variációk, amelyek rontják a rendszer fejlődési képességét. A két világháború közötti időszakban például általános volt a közgazdászok körében az a fájdalmas gondolat, hogy a kapitalizmusnak inherens megrekedési tendenciái mutatkoznak. Erre rácáfolt azonban az 1950-es és 1960-as évek látványos gazdasági felfutása – a franciák ezt a korszakot nevezik a “harminc dicsőséges esztendőnek”. Az 1970-es években aztán ez a “dicsőség” kezdett szétfoszlani, amikor a fejlett világban lassulni kezdett a fejlődés üteme.

E viszonylagos lassulás azonban meglehetősen jelentős volt. Ha a fejlett világ az 1970-es és az 1980-as években is azonos tempóban fejlődött volna, mint az 1950-es és az 1960-as években, akkor egyes számítások szerint a világ termelése ma negyven százalékkal magasabb volna. A fejlett világ azonban nem tartotta a korábbi tempót. Ellenkezőleg, egy kóros betegség támadta meg a fejlett világot, s ennek hatására a növekedés lelassult, és sok országban megnőtt az egyenlőtlenség mértéke (Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b).

A divatos közgazdasági elméletek ezt a lassulást úgy értelmezték, hogy a háború utáni keynesiánus konszenzus helyébe a sokkal lazábban szabályozandó piac elméletét kell állítani, a piac korlátainak hangsúlyozása helyett a “kormányzati” vagy “állami irányítás hibáira” kell a figyelmet irányítani. Bár az új nézőpont gyakorlatilag a mai napig alátámasztja a politika érveit, a növekedés lassulásának lényegi kérdését nem tudta megválaszolni, és a divatos elméletet képviselő közgazdászok mindmáig adósak a magyarázattal, miért is csökkent az elmúlt negyedszázadban a fejlett országok gazdasági növekedése. De ha nem foglalkozunk ilyen “múló problémákkal”, az a benyomás keletkezik, hogy már nem is számíthatunk arra, hogy a fejlett világ a jövőben nem lesz képes a világgazdaság motorja lenni – abban az értelemben, ahogyan 1945 után harminc évig az volt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a fejlett világ hasonlóan nehéz helyzetben volna, mint a két világháború között volt, ugyanakkor igazolja azok kétségeit, akik – mint például J. K. Galbraith – megkérdőjelezték az 1989-1991 közötti időszak általános eufóriáját.¹

Ha a fentebbi megállapítás helyes, akkor a világgazdaság változásának harmadik komponense óriási jelentőségre tesz szert. A harmadik összetevő a kevésbé fejlett világgazdaság azon képességét jelenti, hogy relatív értelemben közelíteni tud a frontvonalakhoz. Az ideális állapot az volna, ha a kapitalizmus a világgazdaság minden területét azonos fejlettségi szintre tudná emelni. Ez a növekedési ütemek konvergálását tételezné fel, vagyis a fejletlenebb régióknak gyorsabban kellene fejlődniük, mint a fejlettebbeknek. Vannak olyan időszakok és olyan országok, ahol példát láthattunk erre, főképpen az 1950-es és az 1960-as évek gazdasági virágkorában. De a hosszú távú eredmények azt mutatják, hogy ez a közeledés cseppet sem egyetemes érvényű, és hogy nehéz hosszú ideig fenntartani (Ambramovitz, 1986; Baumol, 1986; Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b; Haynes, 1998). Különösen szembeötlő a második és a harmadik komponens közötti összefüggés. Amikor az intenzív kapitalista fejlődés erőteljesen és kitartóan nyomul előre, akkor szemmel láthatóan életre kelti a konvergenciát előmozdító pozitív erőket is. Amikor viszont a fejlődés gyengébb vagy akadozik, akkor a közeledés megáll, és olyan erők jelennek meg, amelyek mélyítik a fejlettségi szakadékot, sőt még visszaesést is előidézhetnek – Kelet-ázsiát leszámítva ez a jelenség az 1970-es évek óta nyilvánvaló (UN, 1995, A1-es táblázat, 229). Ez nem zárja ki, hogy bizonyos csoportok az egyes gazdaságokban vagy régiókban fejlődési lehetőségekhez jussanak, és mérsékeljék lemaradásukat, de egyértelműen ellehetetleníti a hosszú távú egyetemes konvergenciát a világ népességének többsége számára. Az a tény azonban, hogy néhány országnak mégis sikerült gyorsan előrehaladnia, reménysugár lett minden elmaradott gazdaság számára, és egyben igazolta is pl. az IMF-nek és a Világbanknak a fejlődés irányát kijelölő téziseit. E tények hatására számos strukturális betagozódási program lépett életbe, de ezek, az esetek döntő többségében nem hozták meg a hosszú távú, egyenletes növekedést, és nem számolták fel a rövid távú megingások okait sem. Ugyanakkor e programoknak súlyos társadalmi ára volt, és az ígéretekkel ellentétben nem “szivárgott le” a strukturális betagozódásból fakadó jólét azokhoz, akik elsődlegesen megfizették a változások árát. Sőt, bármiféle siker reménye is a jövőbe tolódott ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gazdasági felzárkózás a fejlődő országokban évtizedekig, sőt bizonyos szempontból évszázadokig a fejlett gazdaságokénál nagyobb fejlődési sebességet követel, mivel az elérendő cél maga is halad előre.

2. Közép- és Kelet-Európa jellemzői

Most pedig megkíséreljük e tágabb keretben pontosabban elhelyezni Kelet-Európa gazdaságait. Ebben gazdaságtörténészek generációinak erőfeszítései segítenek: a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket egyre korábbi történelmi korszakokra terjesztették ki, legújabban közelítő módszereket alkalmaznak, hogy azokra az országokra is adatokat szerezzenek, ahol az iparosodás régebbi dokumentációja hiányzik. Bár élénk vita folyik a pontos becslésről, illetve egyes eseteket illetően, Bairoch, Maddison, Crafts és Good, valamint az egyes országok adatait nagy erőfeszítéssel tisztázó történészek munkája nyomán mára már megbízható számok állnak rendelkezésre az európai régiók összehasonlításához. A történészek munkái egészében azt sugallják, hogy a XIX. század első hetven évében óriási szakadék nyílt az iparosodó nyugat-európai centrumországok és az őket követő közép- és kelet-európai államok között. Ezután a leszakadt területek is kezdtek belépni az iparosodás folyamatába. Vasutak épültek, megerősödtek a belső piacok, amelyek a terjeszkedő világgazdasághoz kapcsolódtak, és néha egészen látványos rövid távú átalakulást eredményeztek.

Igaz, hogy az I. világháború előtt Kelet-Európában jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, a lényegi kérdést mégis a viszonylagos előrehaladás problémája jelenti. Vajon ezek a gazdaságok már felzárkózóban voltak, és csökkenőben volt a lépéskülönbség? Az 1. táblázat, melyet Good becslései (Good, 1994) nyomán közlünk, a régió általános állapotát mutatja.

Röviden tekintsünk át néhány stratégiai jelentőségű gazdaságot, s kezdjük a régió legnagyobb országának, az 1914-ben 160 millió lakosú cári Oroszországnak a vizsgálatával. A rekonstruált egy főre jutó termelési adatok azt mutatják, hogy 1914-ig Oroszország még viszonylagos hatást sem gyakorolt a fejlett országok vezető szerepére. A szakadék a két terület között óriási volt, és nem is mutatott csökkenő tendenciát, mivel Oroszország érzékenyen reagált a rövid távú változásokra is. Ezt a következtetést Paul Gregory munkája is megerősíti, aki a cári időszakból fennmaradt adatokból rekonstruálta az orosz nemzeti jövedelem számait. Gregory nemrégiben azzal állt elő, hogy számításai megerősítik azokat a nézeteket, melyek szerint a modern Oroszország jövőjét a piacgazdaság jelenti; Gregory szerint a cári gazdaság történelmi adatai alapján “nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, melyben a volt Orosz Birodalom területe ma ne lenne világgazdasági hatalom, ahol garantált a nyugat-európaihoz viszonyítható életszínvonal” (Gregory, 1994, 137. oldal). Ez a merész következtetés azonban két ponton is vitatható. Az első pont az, ahogyan Gregory saját adatai alapján elemzi a történelmi eseményeket. A hosszú távú növekedésre vonatkozó egy főre eső termelés adatai alapján Oroszország nem nőtt gyorsabban, mint a fejlett Nyugat-Európa, következésképpen aligha lehet konvergenciáról beszélni. Akkor sem jobb a helyzet, ha az 1914 előtti növekedési korszak legmagasabb értékeit extrapoláljuk, mivel a szerző saját bevallása szerint is ez a periódus rövidebb ideig tartott, mint más országok hasonló korszakai. Ráadásul az Oroszországra vonatkozó termelékenységi adatok nem túl lenyűgözőek, és szintén a szerző bevallása szerint valószínűleg felduzzasztja őket, hogy a szükséges munkaerő értékén alul szerepel bennük. A második probléma azzal kapcsolatos, mi történt volna, ha Oroszországban 1917-ben elmarad a forradalom. Noha Gregory bizonyos szempontból optimista, azt is elismeri, hogy “nehéz megmondani, vajon a cári gazdaság növekedése tartós lett volna-e, felgyorsul, netán visszaesik a kapitalista körülmények között”, és végül ahhoz az állásponthoz vonul vissza, hogy “a kapitalista Oroszország megszenvedte volna a gazdasági világválságot, de részesült volna a II. világháborút követő általános gazdasági fellendülésből, így nehéz megvonni a mérleget” (Gregory, 1994, 130. oldal). Gregory szóhasználatában “a kapitalista Oroszország” a világgazdaságra nyitott belső piacot jelent. Rögtön szembetűnik az is, hogy Kelet-Európa többi országának két világháború közötti tényleges fejlődése Gregorynak a felzárkózás tényleges lehetőségére vonatkozó, se hús, se hal álláspontját igazolja. De azt is meg kell jegyeznünk korábbi vitákra utalva, hogy az az előfeltevése, miszerint a piacgazdaság Oroszországban profitált volna a háború utáni gazdasági fellendülésből, implicite alulértékeli annak valószínűségét, hogy a gazdasági csodát a hidegháborús katonai kiadások eredményezték; a katonai kiadások egyfelől fokozott igényeket támasztottak, másfelől paradox módon a “permanens fegyverkezési gazdaság” (Kidron, 1968; Harman, 1984) révén stabilizálták a világgazdaságot. Ha ez igaz, akkor viszont kérdéses, vajon a fejlett piacgazdaságok ilyen ütemben növekedtek volna-e, ha nincs a hidegháború.

A legpregnánsabban Románia és Bulgária mutatja meg a széthullott Török Birodalomból kisarjadt államok sorsát. Spulberg már régen igazolta, hogy a függetlenné válást követő kezdeti nehézségek után az elszigetelődés gazdasági szempontból kedvezőbb volt számukra, mint az, amikor “Európa beteg emberéhez” voltak láncolva. Románia mind abszolút, mind relatív értelemben jelentősen fejlődött, igaz, Románia olyan feltételekkel rendelkezett, melyek a volt Török Birodalom többi részében nem voltak jellemzőek: jobb belső kommunikációs és közlekedési rendszer, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság “nyomott vidéki fogyasztási színvonallal”, valamint olajexport, amely 1860-ban 8000 hordó kivitelét jelentette, 1913-ban viszont már 13,5 millió hordóét (Spulberg, 1963, 350. oldal). Ezzel szemben Bulgária 1910 előtt abszolút értékben visszafogottabb fejlődést produkált, és az 1870-es szinthez viszonyítva relatív értelemben tovább esett a fejlődés üteme (lásd még Lampe, 1975).

A Török Birodalom széthullásának áldásos következményeivel szemben a történészek ma erősen vitatják, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia olyan életképes gazdasági egység volt-e, amely kedvező alapokkal szolgált a később belőle kifejlődő államoknak. A birodalom egyes területeinek fejlődését vizsgálva Good arra a következtetésre jutott, hogy mind a császári Ausztria, mind a császári Magyarország nagy léptekkel haladt előre. A felzárkózás mértéke jelentősebb volt Magyarországon, de itt nagyobb volt a behozandó lemaradás is. 1910-ben az egy főre eső termelés Ausztriában még mindig egyharmaddal több volt, mint Magyarországon. Ha ezek az adatok megfelelőek, akkor szemmel látható előrehaladás mutatkozik ugyan, de a birodalom egésze még mindig erősen elmarad Nyugat-Európától. A kép cseppet sem biztató, mert Goodnak a birodalom belső fejlődésére vonatkozó adatai azt is bizonyítják, hogy a birodalom egyes régiói között olyan mértékű egyenlőtlenségek tapasztalhatók, mint a fejlettebb országok és az Osztrák-Magyar Monarchia fejlettségi szintjei között. A birodalom ipari kapacitásának döntő hányada például a későbbi Csehszlovákia területén összpontosult: itt zajlott a bányászat és a nyersfémkitermelés több mint fele, illetve a textilipari termelés háromnegyede (Pryor et al, 0971, p. 48). Ez a belső egyenlőtlenség nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem az Orosz Birodalom és a Balkán fejlődését is jellemezte, bár nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy erről teljesen tiszta képet alkothassunk.

így hát 1910-ben, az egyik legragyogóbb növekedési periódus befejeztével Közép- és Kelet-Európának a fejlett nyugat-európai régióhoz való viszonyát alapvetően az elmaradottság határozta meg, melyet ellentmondásos felzárkózási törekvések színeztek. Világméretekben a fejlettségi különbség még nagyobb volt, mivel az Egyesült államok (amely valószínűleg már 1870-ben megelőzte az egy főre jutó termelésben a legfejlettebb nyugat-európai országok teljesítményét) figyelemreméltó növekedést mutatott ebben az időszakban, és 1910-re az egy főre jutó termelésben 40%-kal haladta túl Nagy-Britanniát (Broadberry, 1998). Ha ezzel a ténnyel vetjük egybe Kelet-Európa fejlődését, akkor azt mondhatjuk, gyakorlatilag egy lépést sem tettek a fejlődés útján. Egy helyben topogtak – ha akarjuk, persze ezt is eredménynek tekinthetjük, hiszen a világ sok más régiója egyre inkább lemaradt –, vagyis aligha látjuk igazolva a versengő világgazdaságban a kelet-európai régió konvergenciáját a legfejlettebb területekhez.

A fentebbi megállapítások során szándékosan figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a gazdasági nehézségek szorosan kötődnek bizonyos politikai konfliktusokhoz. Nem azért jártunk el így, mert le akarjuk választani a politikát a gazdaságról. Kelet-Európa politikai instabilitása történetileg mindig is szorosan összefonódott a gazdasági formációval. Ezek a politikai nehézségek azonban csak tovább súlyosbították az amúgy is rossz gazdasági helyzetet. Ha például valódi súlyuknak megfelelően vesszük figyelembe a balkáni háborúkat, akkor az 1911–1913-as periódus képét még sötétebbre festhetnénk. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, a versengő nagyhatalmak érdekeinek tektonikus hullámai megrengették a Balkánt, és ezzel kezdetét vette három évtized, melyben a politikai konfliktusok elhomályosították az abszolút és a relatív gazdasági fejlődés nehézségeit.

Az I. világháború a volt Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom nemzeteinek függetlenségéhez vezetett, és siker koronázta a Balkánnak a Török Birodalomtól való elszakadási kísérleteit is. ám a háború okozta válságból való kilábalást – bár ennek gazdasági és politikai súlyát általában nem szokás figyelembe venni – erősen fékezték az egymással versengő nacionalizmusok és a felbomlás káosza. Aztán amikor a régió kezdett magához térni, beütött a nagy gazdasági válság. Ennek hatását csak a Szovjetunió tudta elhárítani: gazdaságát félig az autarkiára építette, és gyakorlatilag magába fordult.

A 2. táblázat megmutatja, a fentebb vázolt körülmények között hogyan alakult a legjelentősebb kelet-európai országokban az ipari termelés. A szakemberek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az ipari termelés adatai további pontosítást igényelnek. Berov a balkáni államok ipari termelésének alapos elemzése során kimutatta, hogy az adott időszakban óriási különbségek voltak a rendszeres adatközlésben, és ez kihat a két világháború közötti korszak összehasonlítására, de befolyásolja az 1939 előtti és az 1945 utáni periódus összevetését is (Berov, 1988). A fenti adatok azonban mégis általános képet festenek a két háború közötti korszakról. Mennyiségi értelemben a leglátványosabb ipari teljesítményt Bulgária produkálta. De a látszat csal. Jó harminc évvel ezelőtt Alexander Gerschenkron részleteiben elemezte Bulgária gazdasági teljesítményét, és azt állította, hogy a fejlődés jellegét az extenzív növekedés, az alacsony termelékenység és a textilipar meghatározó szerepe határozta meg, végül arra a következtetésre jutott, hogy

a század eleje és a második világháborút záró évek közötti korszakban Bulgáriában számottevően nőtt az ipari termelés, de ez a növekedés eltakarja a súlyos elmaradottság körülményei közepette fejlődő ipar hirtelen felfutásának specifikus vonásait. így hát sokkal inkább magyarázatra szorul a strukturális változások hiánya, mint a növekedés elmaradása (Gerschenkron, 1962, 213).

Ezt a képet a gazdaságtörténészek 1989 után is többé-kevésbé elfogadják Bulgáriában (lásd Tutundziev et al, 1996). Jól mutatja az egész balkáni térség akkori fejlődésének gyengeségét az a tény, hogy exportjának mindössze 2%-át adták az ipari termékek. A gazdaság tehát lényegileg a nyersanyagokra épült, s messze elmaradt a fejlett országok technológiai szintjétől (Spulber, 1963, 358. oldal; lásd még Lampe és Jackson, 1982).

Ha ez a megállapítás érvényes Bulgária teljesítményét illetően, akkor a többi kelet-európai ország tapasztalata még beszédesebbnek tetszik. A másik véglet Lengyelország, ahol 1939-ben az egy főre jutó termelés ténylegesen kisebb volt, mint 1913-ban. Lengyelországban a beruházások csúcspontját 1928 jelentette, de aztán 1933-ban az 1928-as adatnak csak 33%-át érte el (a számítás alapja Poland 1937, 54. oldal; lásd még Skodlarski, 1995). A 2. Táblázat azt is megmutatja, hogy a “nyugati minőségéért” sokat dicsért csehszlovák gazdaság mint egész sem kerülhette el a két világháború közötti korszakban szomorú sorsát. Az új Csehszlovákia a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából vált ki; az új államban a monarchia lakosságának 27, illetve ipari munkásságának 43%-a élt. 1920 és 1929 között az egy főre eső GDP lenyűgöző tempóban, évi 5,1%-kal nőtt, bár az 1913 és 1929 közötti hosszú távú növekedési ráta kevésbé tűnt lehengerlőnek: évi 2,35%-os volt. Ezzel együtt 1929-re az egy főre eső GDP közel 60%-kal haladta meg az 1920-as szintet, illetve 45%-kal az 1913-ast. Aztán 1929 és 1935 között az egy főre eső GDP 21,1%-kal esett vissza, és 1937-re is csak az 1929-es szint 94,1%-át érte el. Ha tehát az 1913 és 1937 közötti időszakot egységében tekintjük, akkor az egy főre eső termelés növekedése hosszú távon mindössze évi 1,3% volt, az 1920–1937 közötti rövidebb szakaszban pedig 2,4% (az adatok alapját Pryor et al, 1971 adta). így tehát annak ellenére, hogy Csehszlovákia megörökölte a volt Osztrák-Magyar Monarchia ipari körzeteit, 1938-ban az egy főre jutó össztermelése körülbelül az európai átlag kétharmada volt, és lényegesen – mintegy 20-25%-kal – alatta maradt a korábbi brit gyarmat, a döntően mezőgazdaságból élő Dél-írország egy főre eső termelésének (lásd Harrison, 1994 a vásárlőerő-paritás összehasonlító adataival).

A kelet-európai agrárszektor teljesítménye, ha lehet, még ennél is siralmasabb képet mutatott, mivel közvetlenül érintette a nyersanyagok világpiaci árának zuhanása (Maddison, 1989, Aldcroft és Moreland, 1995). Nem csoda, ha ilyen körülmények között az adott periódusban a gazdasági növekedés nem volt számottevő, és aligha meglepő Spulbergnek a Balkán gazdaságtörténetével foglalkozó, úttörő nyugati munkájának következtetése, melyet más történészek terjesztettek ki Kelet-Európa egészére:

Iszonyatos elmaradottság, növekvő demográfiai nyomás, következetesen hibás gazdaságpolitika, a régió békés együttműködését gátló leküzdhetetlen nacionalista korlátok; mindezek természetesen útját állják a gazdasági növekedésnek… a terület jónéhány más országgal együtt Európa legelmaradottabb része maradt. (Spulberg, 1963, 359; lásd még Spulberg, 1966, Aldcroft és Moreland, 1995)

3. A kelet-európai fejlődés és az állam

A kelet-európai problémák egyik lényegi oka az, hogy a piac által szabályozott fejlődésnek nem sikerült ezt a régiót közelebb hoznia a fejlett nyugati országokhoz. Ezért az állam Oroszországban és Kelet-Európában is a kezdetektől fogva megpróbálta a fejlődést elősegíteni, és ellensúlyozni a piac gyengeségeit.

Ennek a nézetnek a legismertebb megfogalmazása Alexander Gerschenkron írásaiban olvasható (Gerschenkron, 1962, 1968). Gerschenkron azt állította, hogy Európában (abban nem volt biztos, hogy állítása ezen a régión kívül is érvényes) a versengő iparosítás csak fokozta az elmaradott országokra nehezedő nyomást, s egyfelől modernizációs és iparosítási ideológiákat termelt ki (beleértve az állami marxizmus különböző verzióit), másfelől arra késztette az államokat és a kormányokat, hogy saját eszközeikkel is támogassák a nemzetgazdaságok fejlődését. Leegyszerűsítve, minél elmaradottabb egy gazdaság, annál meghatározóbb szerepet játszik az állam a gazdasági fejlődésben.

Gerschenkron nézeteit meggyőzőnek találják azok, akik az államnak az iparosításban játszott komparatív szerepét vizsgálják, másfelől azonban súlyos bírálatok is érték. Senki nem vitatja az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét, ám a bírálatok azt fogalmazták meg, hogy az állam intézkedései nem voltak elég adekvátak. Az állami döntések sok esetben következetlennek is bizonyultak – ezt a tényt Gerschenkron sem tagadja, csak kissé alábecsüli. A szabadpiac hívei még azt is hozzáfűzik, hogy csak rontotta a helyzetet, ha az állam próbálta a piac kezdeményező szerepét átvenni (lásd Kahan, 1967; Gregory, 1991, 1994). Itt most nincs helyünk, hogy ez utóbbi megállapítással foglalkozzunk, elegendő arra utalni, hogy e tanulmány elsődleges célja annak a nézetnek a bírálata, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai egyenlőtlen fejlődés alapproblémáira.

Az első két megállapítás azonban egy jóval érdekesebb lehetőséget is felvet. Gerschenkron elemzése kényelmesen beleillett az 1950-es és 1960-as évek meghatározó ortodoxiájába, különösen az a keynesianusok által is hangoztatott nézet, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az állam sikeresen léphet fel. A változásokat ő lényegileg optimistán ítélte meg abban az értelemben, hogy a relatív elmaradottság problémájának súlyosbodása bizonyosan ki fogja kényszeríteni az állami korrekciót. Aztán ahogy az elmaradottság csökken, az állam fokozatosan utat enged majd a nyugati típusú piacgazdasági modellnek. Másfelől azonban Gerschenkron túlságosan is felkészült történész volt ahhoz, hogy a dolgot ennyiben hagyja. Számos esszében fejtette ki aggodalmát amiatt, hogy a várt válasz elmarad, sikertelen lesz, és hogy voltak “sikertelen gazdasági nekibuzdulások” – így jellemezte az osztrák helyzetet. Ugyanakkor nem kísérletezett azzal, hogy elméletileg közelítsen a sikertelen reakciókhoz. ő alapvetően a siker teoretikusa volt. De nem túl nehéz Gerschenkron alapelveit továbbgondolni, és akkor eljuthatunk az elmaradottság problémáinak olyan megközelítéséhez, mely a későbbi bírálatokkal is számot vet. Gerschenkron helyesen hangsúlyozta az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét. Azt is jól látta, hogy e nyomás hatására az állam majd kedvezőbben viszonyul a fejlődéshez. ám azt figyelmen kívül hagyta, hogy az állam nem autonóm erő, és hogy gazdaságpolitikáját a hazai viszonyok alakítják. Itt ugyanis maga az elmaradottság azt eredményezi, hogy a közömbösöknek is meghatározó befolyása van a változások irányára, illetve azoknak is, akiknek érdekei fűződnek az egyenlőtlen fejlődés fenntartásához, és ezek az ellenérdekelt erők nemcsak kívülről fognak az államra hatni, hanem az állami bürokráciában és a politikai gépezetben is jelen lesznek. Mivel az ilyen gazdaság képtelen volt az önkorrekcióra, az elmaradottság olyan belső nyomást eredményezett, amely maga is fenntartotta a fejlődést gátló struktúrákat (Haynes és Husan, 1998).

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as években jelentősen megnőtt az állam szerepe Kelet-Európában. Az állami beavatkozás mértéke megelőlegezte az 1945 utáni fejleményeket. Egy lengyel közgazdász az 1960-as években azt írta, hogy “1930-tól számítható a gazdasági életben az állami beavatkozás koncepciójának győzelme” (Karpinski, 1964, 30. oldal, kiemelés a szerzőktől). Az állami beavatkozás módszerei is hasonlóak voltak a későbbiekhez, különösen az, hogy a fejlődés gyújtópontjába a katonai – nehézipari szektort állították.

A növekvő katonai kiadások és beruházások… az állami beavatkozás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyultak, mellyel a legtöbb kelet-európai állam a világválság után egy sor gazdasági szektort próbált feltámasztani, főképpen a hazai megtakarítást, ez viszont hozzájárult a védelmi képességek megerősödéséhez (Hauner, 1986, 50. oldal).

De mégsem bontakozott ki az az erő, amely tartósan biztosíthatta volna a gazdasági áttörést. Éppen ellenkezőleg, az állami beavatkozás e formáit a belső ellentmondások, a bizonytalanság és a politikai belharcok jellemezték, ezért aztán a kelet-európai rendszerek a fent leírt helyzetben hagyták maguk mögött az 1930-as éveket.

A II. világháború végén tehát általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az állam még erőteljesebb beavatkozása szükséges a fejlődéshez. E nézetnek egyik legpontosabb megfogalmazása volt Rosenstein-Rodan úttörő elemzése, mely később a gazdaságelmélet klasszikus műve lett, bár eredetileg csak Délkelet-Európa problémáira kereste a választ. Azt hangoztatta, ha a lakosságnak 25%-a részmunkaidős vagy munkanélküli, akkor nincs más megoldás, mint az állam irányította “nagy áttörés” egy széles frontvonalon.

Ha az elmaradott régiók iparosítása kizárólag a magánvállalkozók szokásos kezdeményezésén múlna, akkor a folyamat nem lenne sokkal lassabb, a befektetés mértéke sem lenne alacsonyabb, és (ennek következtében) a nemzeti jövedelem sem lenne kevesebb… a régió egész gazdasági struktúrája más lenne (Rosenstein-Rodan, 1943, 206-207).

Ez a nézet a nyugati kommentárokban népszerű kifejezési formát kapott. Egy brit haditudósító fogalmazta meg azt a véleményt, hogy

ma úgy tűnik, szerte Európában elterjed az a forma, melyben a bányák, az acélipar, a vasút és a nagy gyárak köztulajdonban lesznek, a kisebb gazdasági egységek pedig magántulajdonban működnek majd – így lesz ez Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de valószínűleg Franciaországban és Olaszországban is… A “magántulajdon” mint kifejezés is groteszkül hat Varsó romjai között. “A nemzetközi kereskedelem újjáéledése” – isten nyugosztalja a drága, öreg Cordell Hull-t, ez a gyógyír semmit sem jelent azoknak az országoknak, melyeknek az ipara gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmijük, amivel kereskedhetnének. Tényleg remek lenne, ha amerikai autók és mosógépek árasztanák el Európát, de ez egyirányú forgalom volna (Jacobs, 1946, 282).

És persze Kelet-Európában 1945–1947-ben ezt a nézetet nemcsak a kommunista és a szocialista pártok osztották, hanem a társadalom széles köreiben is hasonlóan vélekedtek. De vajon mi akadályozta meg az államot abban, hogy koherensen és makacsul támogassa a gazdaság fejlődését?

4. A szovjet kommunizmus szerepe

Ebben rejlik a sztálinista Oroszország illetve Kelet-Európa fejlődésének különbsége. Az 1917–1921 közötti időszakban a forradalmárok Oroszországban is, Európában is tökéletesen megértették a viszonylagos elmaradottság problémáját, de a megoldás módszerét másképpen látták. A gyárakban munkásoknak kell irányítani a termelést, a burzsoá államot fokozatosan le kell építeni, a “permanens forradalom” révén pedig a forradalmat nemzetközivé lehet tenni: mindezzel megteremthető az elmaradottság nem versengő felszámolásának lehetősége. Nagyszerűen összegzi ezt Antonio Gramsci egy 1920-ban írott tanulmányában:

Az ipari termék előállításának minden állomása összekapcsolódik a proletárok nézőpontjából, és a termelési folyamatot állítja a középpontba – vagyis világméretekben nézve az angol szén az orosz olajjal olvad egybe, a szibériai gabona a szicíliai kénnel, a Vercelliből való rizs a stájerországi fával alkot egységet…egyetlen szervezet irányítása alatt, az egész emberiség nevében kormányzó nemzetközi adminisztráció igazgatja a Föld kincseit” (Gramsci, 1977, 263-264).

Ez nem valósult meg. Az orosz forradalom elszigetelődött, és külső meg belső hatásokra bürokratikus degenerációvá vált, mely nemcsak személy szerint Sztálinnak adott hatalmat, hanem egy új uralkodó csoportnak, amely megváltoztatta a gazdaságpolitika irányvonalát, és az utolérő fejlődésen alapuló nemzeti, versengő gazdaság formáját erőszakolta rá. E politika előjelei fölsejlettek már az 1920-as évek vitáiban, valamint a “szocializmus egy országban”, helyesebben szólva “fejlődés egy országban” doktrína kialakulásában. Szilárd formát pedig az első ötéves terv időszakában az “utolérés és elhagyás” logikájában öltött.

Mint közismert, az I. világháború, a forradalom és a polgárháború együttes hatására az össztermék az 1913. évi szint 38%-ára esett vissza, az ipari termelés rátája pedig mindössze 31% volt (Nove, 1969, 68. oldal). A NEP évei a fájdalmas felépülést hozták, így 1927-1928-ra a nemzeti jövedelem kicsit túl is szárnyalta az 1913-as szintet, az ipari termelés pedig egyötödével lett magasabb. Most nem foglalkozunk a szovjet gazdaságtörténetnek a NEP immanens belső korlátairól folytatott éles vitájával. Nekünk most sokkal fontosabb, hogy bármilyen lenyűgöző is volt a NEP a belső fejlődés szempontjából, a szovjet gazdaságnak az összehasonlító adatokból következtetett felépülése sokkal kevésbé volt látványos. Ha az 1913 és 1928/1929 közötti éveket egészében tekintjük, szinte minden más európai gazdaság jobb teljesítményt mutat, mint a Szovjetunió, az USA-ban pedig az egy főre jutó termelés ebben a periódusban 55%-kal nőtt. Oroszország tehát a NEP-korszak végére relatíve még veszített is 1913-as teljesítményéből. Másodszor, nemzetközileg meggyengítették helyzetét a világ más tájain kifejlődött versengő iparosítási stratégiák és a mezőgazdasági fölösleg mennyiségének növekedése, melyek mind megkérdőjelezték az orosz gazdaság túlélési esélyeit és képességeit a szabad piacon. Harmadrészt, ha nem a termelés mennyiségi mutatóit vesszük figyelembe, hanem a termelékenység összevetett szintjeit vizsgáljuk, akkor a szovjet gazdaság gyengesége még egyértelműbbnek látszik, mivel “a szovjet ipart a nyugati iparral szemben technikai elmaradottság jellemezte, mely sokkal súlyosabb volt, mint 1914-ben, és a tények azt mutatják, hogy például a szerszámgépiparban még az 1920-as évek végén sem csökkent az elmaradás” (Wheatcroft et al, 1986, 270-271. oldal). Negyedszer, a fegyverkezési verseny tekintetében a Vörös Hadseregnek óriási volt a technikai lemaradása. 1928-ban mindössze 92 tankjuk volt – a legtöbb elavult darab, melyeket a polgárháborúban a britektől és a fehérektől zsákmányoltak –, illetve 1200 autó jutott a több mint 500.000 fős katonaságra (Tupper, 1982, 7.oldal)

így hát amikor 1931-ben Sztálin elhíresült beszédében az ipar irányítóihoz szólt, és azt állította, hogy “ötven–száz évvel kullogunk a fejlett országok mögött”, akkor pontosan határozta meg a szakadék mélységét, melyet át kellett hidalni (Sztálin, 1947, 355-356). Más volt viszont most a helyzet annyiban, hogy ő és támogatói már le tudták vonni az elszigeteltségből adódó következtetéseket, és megpróbáltak az Oroszországra nehezedő gazdasági, politikai és katonai nyomásnak ellenállni. Módszerük a fejlődési lemaradás felszámolása volt a gyors iparosítás – főképpen a nehézipar megteremtése – révén, illetve ezáltal a Szovjetunió fegyveres erőinek megerősítése. A hatalmat a sztálinista csoport szerezte meg, mely a forradalom eltorzult örökségét eszközül használta a maga céljaihoz, hiszen a potenciális belső ellenzéket korábban már felszámolták. Az arisztokrácia és a magántőkések eltűntek a forradalom, a polgárháború és a háború utáni emigráció viharaiban. Az ellenzék tehát csak a párton belül, a munkásságból – mely maga is bizonytalan társadalmi helyzetbe jutott – és a parasztságból verbuválódhatott. A párt belső ellenzékét az 1920-as évek végén felszámolták, a munkások és a parasztok ellenállását pedig 1928 és 1932 között sikerült megtörniük. Ennek eredményeként az állam ellenállás nélkül biztosította a gazdasági fejlődés forrásait, és ezzel egyidőben ugyancsak az állam leszállította a munkások és a parasztok életszínvonalát, hogy a szükséges felhalmozási arányt el tudja érni.

Kelet-Európában ez az átalakulás 1945 után játszódott le, amikor szovjet nyomásra a kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. De a minőségi fejlődés valójában sokkal kisebb mértékű volt, mint gyakran hiszik. Ennek egyik jele volt, hogy jól lehetett támaszkodni az állami beavatkozás korábbi hagyományaira (Spulber, 1966). De az állami irányításra való áttérés könnyedségét óriási hatalmi vákuum kísérte, mely a II. világháború öröksége volt. A nácik megsemmisítették a “zsidó tőkét”, és egyéb értékeiket, vagyontárgyaikat is megszerezték, tovább gyengítve ezzel a magántőke bázisát. Az ő vereségük a tőke további szétdarabolását eredményezte, mert a kollaboránsok tőkéjére az új, nem kommunista kormányok csaptak le, és az etnikai tisztogatások is a tőke “átcsoportosításával” jártak. Főképpen tehát a kommunista hatalomátvétel következtében, 1946–1947-re minden fontos kelet-európai gazdaságban megerősödött és gyakran egyeduralkodó lett az állami szektor, olyannyira, hogy Bierutnak, a lengyel vezetőnek a szavaival “ez törvényes cselekedet volt, mely csak a valóságos tényeket és folyamatokat szentesítette. Csak annyi, hogy a törvényt a valósághoz igazítjuk” (Gluckstein, 1954, lásd még Harman, 1988).

Hátravolt még persze a meggyengült magánszektor felszámolása, amire 1948-ban került sor. A munkások és a parasztok is potenciális ellenzéket jelentettek, hiszen esetleg vonakodnak majd az erőltetett fejlesztés áldozataivá válni, ám ezt az ellenállást szinte teljesen megsemmisítették 1948 és 1952 között. Különösen alárendelt helyzetben voltak a munkások, amint ezt az alábbi utasítás is érzékelteti, amelyet a Lengyel Kommunista Párt Gazdasági Osztályának vezetője adott ki 1948 novemberében:

A gyár igazgatósága az igazgatóval az élen annak a szabálynak megfelelően vezeti a gyárat, hogy ők alkotják az egyetlen hatalmat a kérdéses vállalatnál. ők felelnek a gyár minden tevékenységéért, a terv teljesítéséért, a gyár munkásainak munkakörülményeiért. A gyári pártsejtnek kötelessége az igazgatóság tekintélyét támogatni, és a gyárat vezető egységes hatalom alapvető szerepének jelentőségét megvilágítani. A munkástanácsoknak nem szabad az igazgatóság tevékenységébe beavatkozniuk, hanem a munkafegyelem és a munka hatékonyságának fokozásáért kell küzdeniük (idézi Blit, 1951, 14).

A kommunista pártokon belül nem létezett olyan ellenzék, amely az 1920-as évek oroszországi ellenzékéhez hasonlóan alternatívát kínált volna az izolációs fejlesztéssel szemben. Az ekkoriban zajló viták, melyek tisztogatásokhoz vezettek, sokkal inkább a “nemzeti” és a “szovjet” érdekek egyensúlyáról szóltak, ám abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődési lemaradást be kell hozni.

Az a tény, hogy a kelet-európai kommunista pártok képesek voltak ezt a perspektívát felkínálni, és eközben támaszkodni tudtak a Szovjetunió nyilvánvaló sikereire, lehetővé tette, hogy az értelmiség széles köreinek támogatását is élvezzék; ez az értelmiség ráadásul már kiábrándult a piac és a magántőke korábbi felzárkózási kísérleteinek sikertelenségéből. 1945-ben a kommunista pártok általában kis taglétszámmal rendelkeztek, de mivel a puszta elnyomásnál többet ígértek, rohamosan nőttek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európában sok elemző próbálta a szovjet rendszert kizárólag külső kényszernek bemutatni – az ember ekkor részben arra gondol, hogy ez a magyarázat csak kibúvó a hatalomban kompromittálódott hazai erők számára. A valóságban a kommunista pártokban megvolt a lehetőség a fejlődés előmozdítására és a “nemzet” egészének megváltására, valamint arra, hogy az egyes pártszimpatizánsoknak biztosítsák a társadalmi mobilitást. Amit a két világháború közötti időben megígértek a lakosságnak, azt most új formában, de megvalósítják, és ez még azoknak is vonzóvá tette ezeket a pártokat, akik a független nemzeti fejlődés stratégiájának elkötelezett híveként akartak karriert csinálni. J. M. Montias szavaival: “Visszatekintve figyelemre méltó, hogy Sztálin megbízottjai Kelet-Európában saját céljaik kompromittálása nélkül be tudták vonni a hazai értelmiség ilyen nagy részét politikájuk megvalósításába” (Montias, 1978). ám ez az együttműködés kevésbé figyelemre méltó akkor, ha arra gondolunk, hogy ezek a rendszerek tudatosan takaróztak a “nemzeti fejlődés” leplével. Romániában például sok elemző rámutatott már arra, hogy milyen erőteljes a hasonlóság az egy országban zajló fejlődés 1948-as román kommunista ideológiája és a román Liberális Párt 1920-as években vallott nézetei (jelszava is ez volt: “Csak mi magunk”) között.

5. Az állam irányította gazdaságok felemelkedése és bukása

A kelet-európai vezetés képes volt az államhatalmat az 1930-as évek szovjet mintájára felhasználni. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy óriásira nőtt az állandó beruházás aránya a paraszti és munkástömegek fogyasztásának kárára. Másodsorban, a befektetések 50-60%-át az iparban, főképpen a nehéziparban eszközölték – elsősorban a mezőgazdaság rovására. Ezáltal sikerült megteremteni azt a nehézipari bázist, melyet a független nemzeti fejlődés sine qua non-jának tekintettek. Hogy ez az állapot kialakulhasson, csökkenteni kellett a világpiaci verseny hatásait, mert ez letörte volna az éretlen, gyenge ipari bázis életképességét. Az alapvető különbség a szovjet és a kelet-európai módszerek között abban állt, hogy mivel a Szovjetunióban a külvilággal folytatandó versengés központi hajtóereje a katonai verseny volt, ezért ott a kelet-európainál sokkal erősebbek voltak az autarchiás törekvések. Azonban a kezdeti sikerek után mindkét régiónak óriási árat kellett fizetnie a világpiactól való viszonylagos elszigeteltségért.

Az 1950-es és 1960-as években a szovjet és a kelet-európai stratégia átfogó eredményei nagyon is meggyőzőnek tűntek, mivel a fejlettségbeli hátrány kezdett eltűnni. A múltbeli szomorú teljesítményekhez és a hidegháborús légkörhöz viszonyítva túlzottan is optimista remények támadtak a lemaradás teljes felszámolásáról. ám ezek a remények nem váltak valóra. A hidegháború csak segítette a fejlett világ gazdaságainak általános felvirágzását, és a centrum országaihoz kapcsolódó elmaradottabb gazdaságok is viszonylagos fejlődésnek indultak. De elsőként a kelet-európai gazdaságok produkálták ezt az eredményt, míg Nyugaton nem látszott ilyen egyértelműen a felzárkózás lehetősége. Miközben például Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország röviddel a kelet-európai “gazdasági csodák” beköszönte után szintén a “csoda” jeleit mutatta, addig a spanyol gazdaság egészen az 1950-es évek végéig semmi jelét sem adta a viszonylagos előrelépésnek a portugál és a görög gazdasághoz hasonlóan. A kelet-európai gazdaságok viszonylag gyors eredményei még inkább lenyűgözőek, ha figyelembe vesszük Nyugat-Európa és az USA, illetve Kelet-Európa és a Szovjetunió kapcsolatát. Míg az első esetben a hidegháború idején az USA jelentős támogatást nyújtott Nyugat-Európának, addig Kelet-Európából a szovjet vezetés kivonta a forrásokat (legalábbis 1956-ig) a szovjet gazdaság talpra állítása érdekében. Görögország például egy időben az össznemzeti termékének 15%-át kitevő segélyt kapott (Spulber, 1963). A kezdeti eredmények szédületesek voltak az Európán túli területekkel összevetve is. A II. világháború utáni időszakban például a legfejlettebb latin-amerikai gazdaságok csak néhány évig tudták viszonylagos előnyüket fenntartani, és ma ugyanabban a relatív helyzetben vannak, mint voltak ötven évvel ezelőtt – dacára a térség gazdasági növekedésének és iparosításának (Maddison, 1995b).

A fő problémát mind a Szovjetunió, mind Kelet-Európa gazdaságainak az okozta, hogy az 1960-as években növekedési rátájuk hanyatlani kezdett. A korábbi növekedési mutatókat Nyugaton sem lehetett fenntartani, de a kelet-európai visszaesés gyorsabb volt, ráadásul a Kelet és a Nyugat leszálló trendjei keresztezték egymást. Ennek következtében az 1970-es évek végére nyilvánvaló lett, hogy a fejlődési elmaradás nem csökkenthető, az 1980-as évekre pedig egyre sokasodtak a gazdasági nehézségek.

Hogy az így előállott problémák milyen súlyosak, attól is függ, mivel vetjük őket egybe. Az 1960-as évekig az egy főre eső termelés tekintetében Nagy-Britannia volt az európai gazdaság vezető ereje. Később azonban a brit gazdaság a fejlett világ leggyengébb növekedési mutatóit produkálta, így visszacsúszott az első helyről a fejlett országok középmezőnyébe. Ha tehát az Egyesült Királyságot vesszük kiindulópontnak, akkor ez felértékeli a konvergencia mértékét. Ha viszont az újabb vezető gazdaságokhoz viszonyítunk, melyek Nagy-Britannia helyébe léptek (és még jobban változik a kép, ha nem európai, hanem világméretekben gondolkodunk), akkor a viszonylagos felzárkózás még szerényebbnek tűnik.

Noha a kelet-európai gazdaságok relatíve hanyatlani kezdtek, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy az 1970-es évek végétől világszerte ugyanez volt a tendencia – bár az európai tömbön kívül akadt néhány gazdaság, mely a fejlettek nyomába eredt (főképpen a kelet-ázsiai “kistigrisek”). A nyugati tábor egésze számára viszont a közeledés ténye egyre kétségesebb lett, és ugyanez igaz a fejlődő országok tekintetében is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ebben az értelemben a kelet-európai gazdaságok összeomlásának elemzése azt mutatja, nincsenek specifikus, csak erre a tömbre jellemző okok. Inkább az érvényes, mint azt Arrighi állította, hogy a világgazdaságban mint egészben hiányoztak az erőteljes és folyamatos közeledési trendek, éppen ezért most a “fejlődéseszme általános válságával” kell szembenéznünk (Arrighi, 1991).

Az iparosítás egyre nagyobb teret nyert, de a világgazdaságnak csak kis része tudta relatív helyzetét megőrizni az 1990-es évekre. Kétségtelenül nagyon kellemes alternatív fejlődésről ábrándozni, de az eredményes felzárkózást megvalósító országok nem tipikus és korlátozott sikerei valójában nem voltak minden ország számára elérhetőek. A Kelet-Európán túli fejlődő országok zömében a füstbe ment remények jelentik a valóságot. Ez a sokkal általánosabb tévedés arra int, hogy szkeptikusabbak legyünk Kelet-Európa reális lehetőségeit illetően is. Arrighi azt írta, nehéz “elfogadható érvet találni arra, hogy a kommunista Kelet-Európa és a Szovjetunió mai és korábbi területei jobb gazdasági teljesítményt nyújtottak volna, mint mondjuk Latin-Amerika, ha nincs a tervgazdaság és a világpiacról való leválás” (Arrighi, 1991, 55).

Ehhez még hozzá kell tennünk a fentebb már jelzett dilemmát a történelmi spekulációkat illetően. Ugyanis ha azon spekulálunk, mi történt volna a kelet-európai gazdaságokban, ha nyitottak, és a világgazdaság részeként működnek, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy elmaradtak volna a hidegháború gazdaságilag jótékony hatásai, az 1950-es és az 1970-es évek közötti korszak jóval bizonytalanabb lett volna, jelentősen csökkentve a gazdasági közeledés lehetőségeit is.

A probléma specifikusan kelet-európai vonását az adta, hogy az elszigetelt nemzeti fejlődés következtében a globalizáció kedvező hatásai nem érvényesülhettek teljes egészében. Az egyre gyengébb eredményekkel járó fejlesztési programok teremtette egyensúlyhiány méreteiről Winiecki ad alapos képet. Hollis Chenery jól ismert módszerét használva kiszámította, hogy 1965-ben a kelet-európai ipar részesedése az össztermékben 52% volt, szemben egy feltételezett, hasonló egy főre jutó termelési mutatókkal rendelkező piacgazdaság 39%-os részesedésével. 1979-re a tényleges kelet-európai adat 63% volt, szemben a modellezett piacgazdaság 40%-os mutatójával (Wiernicki, 1988, 81). Bár az elszigetelt szovjet tömbön belül ez az ipar döntően életképes volt, amikor a világgazdaság színvonalával kellett megmérkőznie, ez a forma megbukott. Itt ellentmondásos dialektika érvényesült. Egyfelől, mint Rainnie és Hardie rámutatott, “az állam által támogatott fejlődés bizonyos mértékig elvetette önnön pusztulásának csíráit is, amennyiben elősegítette és felgyorsította az integráció és a nemzetköziesedés folyamatát” (Rainnie és Hardie, 1996). De a globalizáció már az 1970-es évektől azt is jelentette, hogy a világgazdaság külső nyomása aláássa a belső gazdaságot. Ha a lassuló tempójú gazdaságokat hatékonyabb, intenzívebb pályára akarták átállítani, akkor a fejlett országok technológiájának és know how-jának átvétele elengedhetetlenül szükségessé vált, ami viszont azt eredményezte, hogy ezek a gazdaságok egyre inkább belesodródnak a nemzetközi termékáradatba – kölcsönök formájában a pénzpiacot is beleértve, a kölcsönöket pedig valutában kellett visszafizetni.

így tehát egyfelől a világgazdaságba való lassú integrálódás új lehetőségeket tárt fel, másfelől azonban egyre nehezedő kényszert jelentett a növekvő adósság, a kereskedelmi egyensúly hiánya és a külföldi inflációs nyomás révén, s mindez súlyosan megterhelte a belső tervmechanizmust. A gazdaságok belső átalakuláson mentek át, a gazdasági kötöttségek sok országban enyhültek a mezőgazdaságban dolgozók, a kisvállalkozók és a később “nómenklatúra-tőkéseknek” nevezett csoport javára. Ez utóbbi réteg kialakulása már az átmenet jele volt, mivel az uralkodó osztály tagjai az állami tulajdon feletti ellenőrzési jogukat kezdték törvényileg és társadalmilag biztosított magántulajdonosi formákba átmenteni. Tovább könnyítette ezt az átmenetet, hogy egy új és ideológiailag kevésbé elkötelezett nemzedék kopogtatott a hatalom ajtaján. Ennek eredménye az lett, hogy 1989 küszöbén e társadalmak vezető szereplői kétirányú nyomásnak voltak kitéve (bár ennek mértéke országonként eltérő volt) – egyfelől, hogy újítsák meg a régi rendszert, másfelől, hogy bontsák le azt.

6. átmenet és divergencia

Az 1989 és 1991 közötti periódus történései a lebontásnak kedveztek, és új vezetést dobtak felszínre, amely a tömegek változások iránti igényét a maga hasznára fordította. Ez nem kis mértékben abból adódott, hogy megvolt a maga “technokrata” koncepciója a reformok menetéről. További támogatást adott a folyamatoknak a nyugati kormányok és hivatalos tanácsadóik helyeslése. A nyugati támogatás azonban nem a fejlődéshez való közvetlen hozzájárulást jelentette, hanem inkább a nemzetközi pénzügyi stabilitás és a kelet-európai tömb fizetőképességének biztosítását; a fizetőképesség viszont rövid- és középtávon a növekedés rovására őrizhető meg. A változások tiszta nyeresége egyfelől az volt, hogy az új vezetés mindenhol képes volt óriási változásokat elérni Kelet-Európa népeinek életében, ami természetesen közelebb vitte őket a nyugati modellhez, és egyben elsodorta a tömegek reményeit a szabadabb és virágzóbb jövőt illetően.

Milyen hatással volt mindez a gazdasági közeledésre? Az alábbi táblázatok azt mutatják, hogy még a legoptimistább forgatókönyvek (amelyeket néhányan az átmenet első időszakában reálisnak gondoltak) szerint is a konvergencia hosszú időt vesz igénybe.

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra² (az éveket kerekítettük):

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra (az éveket kerekítettük):

De az átmenet, melyről azt gondolták, csak rövid ideig tartó “átmeneti visszaeséssel” jár majd, nemhogy a várt konvergenciát nem hozta meg, hanem a termelés hosszantartó zuhanását eredményezte, ami a fejlett világtól való további elmaradást jelentette. Az átmenet lendületének fenntartása és a lemaradók bátorítása végett az elemzők általában a lehető legkedvezőbb fénybe állítják a talpraállást igazoló tényeket, és azt mondják, a válság mértékét felnagyítják a statisztikai adatgyűjtés problémái, a javulás jelei pedig ugyanezért alábecsültek. Annak érdekében, hogy a kilábalás jelei a lehető legmarkánsabbak legyenek, a statisztikai adatsorokat ma inkább 1991–1992-vel kezdik, nem pedig 1989-cel (vagy még korábbról), amikor az átmenet válsága kezdetét vette. A statisztikai adatok alapján azonban a kilábalást hangsúlyozó megközelítésekkel ellentétes gondolatmenet is bizonyítható (e vita részleteiről lásd Rosati, 1994, Summers és Andor, 1998). De még ha a legoptimistább számítást fogadjuk is el, akkor is tény marad, hogy a tanulmány írásakor (1999 közepén) csak a lengyel gazdaságnak sikerült egyértelműen utolérnie és elhagynia az 1989-es termelési szintet. Az állítólagos sikertörténeteknek azonban a folyamatos dinamizmust is igazolniuk kellene, mely majd visszaemeli őket a korábbi szintre. A hagyományos piaci érvelést azonban a történelem már diszkreditálta a világnak ezen a vidékén. A volt Szovjetunió utódállamaiban a helyzet még ennél is katasztrofálisabb. Valószínűleg ez volt a fejlett országok gazdaságtörténetében és a gazdaságtörténetben általában ismert legsúlyosabb összeomlás békeidőben. És amikor 1998 nyarán megrendült az orosz pénzügyi rendszer, ezzel az addig gyakran hivatkozott érvelés – hogy ti. mindez elfogadható, amíg biztosított Oroszország pénzügyi stabilitása – is megingott.

Hogy az átmenet válságának sajátosságait és a kelet-európai gazdaságok felzárkózásának elmaradását teljes egészében megértsük, figyelembe kell vennünk a következő négy szempontot. Az első az, hogy az átmenet a strukturális átalakítás versenyre építő megközelítésén alapult. Kelet-Európa “a nemzetköziesedés és struktúraváltás folyamatát alig fél évtized alatt vitte végbe, melyhez Nyugat-Európának több mint negyedszázad adatott” (Rainnie és Hardie, 1996). Ennek következtében a volt Szovjetunió és a kelet-európai gazdaságok erősen leértékelődtek a nemzetközi munkamegosztásban. ám ez nem volt szükségszerű. 1989-ben még nagy reményeket fűztek a nyugati befektetések és támogatások beáramlásához, amelyek majd segítenek az omladozó ipari struktúrák megújításában (Haynes, 1992). A támogatás azonban elmaradt, vagyis az immár világpiaci mércével megmért ipar összeomlott – kivéve, ha az állami beavatkozás vagy a piac tökéletlen működése meg nem óvta.

Másodsorban, még ha az átmenet élvonalát alkotó gazdaságokra vonatkozó legoptimistább értékeket fogadjuk is el, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a gazdasági talpraállás önmagában még nem egyenlő a felzárkózással, hiszen ezek a gazdaságok mozgó célpontot üldöznek: a fejlett országok továbbra is növekszenek – igaz, az 1990-es években egyenlőtlenül. Amikor az átmeneti gazdaságok elérik 1989-es termelési mutatóikat, relatíve akkor is nagyobb lesz a lemaradásuk, mint 1989-ben volt. A felzárkózáshoz az szükséges, hogy hosszú időn át sikerüljön fenntartani a magas növekedési rátát, így visszajuthatunk a kezdeti relatív lemaradáshoz, s majd ekkor lehet nekilátni a gazdasági különbségek kiegyenlítésének.

Harmadsorban, amint azt már a tanulmány elején hangsúlyoztuk, a felzárkózás eddigi története azt mutatja, hogy e folyamatnak a dinamikusan fejlődő világgazdaság nyújtja a legkedvezőbb hátteret. Az 1989-ben megindult átalakulás egybeesett az 1980-as évektől tartó fellendülés kifulladásának kezdetével, és a világgazdaság eredményei azóta is nagyon egyenetlenek voltak, a legutóbbi időszakban pedig a súlyosbodó válság jeleit mutatják. Ha ez a tendencia nem is hozza a legpesszimistább jóslatok beteljesedését, akkor is kérdéses, vajon lehetséges-e hosszú távú visszatérés a növekedés 1945 után tapasztalt aranykorához. Nagy kérdés marad, vajon Közép- és Kelet-Európa gazdaságai képesek lesznek-e hosszú távon a fejlett gazdaságokhoz való közeledésre, és valószínűnek látszik, hogy a belátható jövőben ezek az országok az Európai Unió fejlett gazdaságainak mérsékelten szegény szomszédai maradnak.

Végül pedig világos, hogy bármilyen lesz is a térség gazdasági felépülése, ez az átmeneti gazdaságok többségében felerősíti a regionális különbségeket. Egyértelműen látható ez Magyarország esetében, mely a térségben az átlagosnál jobban vonzza a külföldi befektetőket. Beszédes azonban, ami az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium adataiból olvasható ki; eszerint “a külföldi befektetők 15 milliárd dollárjának – melyet Magyarország 1990 óta kapott – mintegy 75%-a Budapestre és a nyugati megyékbe irányult. E tőkének csak alig egy százaléka jutott Kelet-Magyarország négy megyéjébe” (Haynes, 1998). Ez persze szélsőséges példa, de mélyebb problémára utal, és azt sugallja, hogy a regionális különbségek a jövőben súlyosabb problémát jelentenek majd, mint a közelmúltban. Ennek alapján úgy tűnik, amint ezt Rainnie és Hardie Lengyelország esetében kimutatta, hogy a rendszerváltás a térség egyenlőtlen fejlődését csak felerősíti. A versengő átalakítás eredménye szavaik szerint az, hogy “ a periferialitás tengerében kialakulnak a viszonylagos fejlettség szigetei” (Rainnie és Hardie, 1996). Ezek a szigetek négy tényezőre épülnek. Az első a régi rendszerben háttérbe szorított szolgáltató ágazat terjeszkedése. A nagyvárosok modernizációjában ez az elem játszik lényeges szerepet. A második elem egynéhány nyugati multinacionális cég leányvállalatainak megjelenése. A harmadik a sikeres helyzetű hazai iparágak jelenléte. A negyedik a marginális kisipari tevékenységi formák fejlődése. Rainnie és Hardie különösen ironikusan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy ez a szektor lehetne az intenzív fejlődés motorja, és azt állítják, hogy Lengyelországban a kis- és a közepes vállalkozások többsége “a bolhapiacnak, nem pedig a szabad piacnak a résztvevője, ahol alacsony vagy nem létező profitot állít elő”. De a kelet-európai ipart az alacsony keresetek ellenére is megterheli a drága munkaerő (Husan, 1996), és emiatt nem is vonzanak jelentős külföldi befektetést (és akkor még nem is beszéltünk a politikai bizonytalanság következményeiről, melyek a volt szovjet tömb országainak többségét jellemzik).

Következtetésünk tehát az, hogy a keleti tömb gazdaságtörténete azt bizonyítja, Közép- és Kelet-Európában a hosszú távú fejlődés útjában olyan nehézségek állnak, melyeket eddig még egyetlen rendszernek sem sikerült megoldania. A lemaradás felszámolását a történelem folyamán hol az államtól, hol pedig a piactól remélték, ami a régió lakosságára óriási, bár egyenlőtlenül eloszló terheket rótt. Minden átnyergelést azzal igazoltak, hogy a változások a terheket viselőknek a relatív lemaradás csökkenését és magasabb életszínvonalat hoznak majd. A múlt gyászos tényei azonban kevés okot adnak arra, hogy elhiggyük, a volt Szovjetunió és Kelet-Európa mostani vezetői elődeiknél sikeresebben oldják meg majd ezt a problémát. A globális egyenlőtlenség problémáját nem lehet részletekben megoldani, és a ma kínált receptek bizonyosan nem jelentenek megoldást.

(Fordította: Baráth Katalin)

Irodalomjegyzék

Aggrihi, G. (1991) “World income inequality and the future of socialism”, New Left Review, 191, (Sept.-Oct).

Aldcroft D & Moreland, S, (1995) Economic Change in Eastern Europe Since 1918, Aldershot: Edward Elgar

Ambramovitz, M. (1986) “Catching up, forging ahead, and falling behind,” Journal of Economic History, 46: 385- 406.

Bairoch, P. (1976) “Europe’s Gross National Product: 1800-1975,” Journal of European Economic History, 5: 2 ; 273- 340.

Baumol, W. (1986) “Productivity growth, convergence and welfare: what the long-run data show,” American Economic Review, 76: 1072-1085.

Berov, L (1988) “About the comparability of the industrial statistics data in the individual Balkan countries before and right after the Second World War”, Etudes Balkaniques, 1;

Blit, L. (1951) Trade Unions in Communist Countries, Birmingham (England): Town Crier Publishing.

Broadberry, S. (1998) “How did the United States and Germany overtake Britain? A sectoral

analysis of comparative productivity levels, 1870–1990", Journal of Economic History, 58 : 2 (June), 375-407.

Crafts, N.F.R. (1989) “Gross National Product in Europe 1870-1910: some new estimates,” Explorations in Economic History, vol. 20 ; 387-401.

Galbraith, J.K. (1992) The Culture of Contentment, London: Sinclair Stevenson

Gramsci, A (1977) Selections from Political Writings 1910–1920, London: Lawrence and Wishart

Gerschenkron, A 1962, Economic Backwardness in Historical Perspective, Cambridge Mass.: Harvard U.P.

Gerschenkron, A 1968 Continuity in History and Other Essays, Cambridge Mass.: Harvard U.P.,

Gerschenkron, A 1977, An Economic Spurt that Failed, Princeton, NJ:

Gluckstein, Y 1954, Stalin’s Satellites in Europe, Allen and Unwin

Good, D.F. 1994, “The economic lag of Central and Eastern Europe: income estimates from the Habsburg successor states, 1870–1910", Journal of Economic History, 54: 4 (December), 869-891.

Gregory, P 1991 “The role of the state in promoting economic development: the Russian case and its general implications’ in R.Sylla & G.Toniolo eds., Patterns of European Industrialisation: the Nineteenth Century, London, Routledge.

Gregory, P 1994 Before Command: An Economic History of Russia from Emancipation to the First Five Year Plan, Princeton. N.J.

Hardy, J & Rainnie, A 1996 Restructuring Krakow: Desperately Seeking Capitalism, London: Mansell

Harman, C 1984 Explaining the Crisis. A Marxist Reappraisal, London: Bookmarks

Harman, C, 1988, Class Struggles in Eastern Europe 1945-1983, London: Bookmarks.

Harrison, M 1994 “GDPs of f the USSR and Eastern Europe: Towards an Inter-war comparison”, Europe-Asia Studies, 46: 2, 243-259.

Hauner, M 1986 “Military budgets and the armaments industry” in M.C.Kaser & E.A.Radice eds., The Economic History of Eastern Europe 1919-1975, vol. II Inter-War Policy, the War and Reconstruction, Oxford: Oxford University Press.

Haynes, M (1992), “The rhetoric and reality of western aid to Eastern Europe” European Business and Economic Development, 1: 2 (September), 13-18.

Haynes, M 1994 “Class and the Eastern European Transition”, in A. Callinicos et al., Marxism and the New Imperialism, London: Bookmarks

Haynes, M 1998 “The European Union and Its Periphery: Inclusion and Exclusion”, Economic and Political Weekly , 33: 35, PE87-PE97.

Haynes, M & Husan, R “The state and ,market in the transition economies: critical remarks in the light of past history and current experience”, Journal of European Economic History, 27: 3 (Winter), 609-646.

Jacobs, A 1946 A Window on Moscow, 1944-1945, London: Collins

Kahan, A, 1967 “Government policies and the industrialisation of Russia”, Journal of Economic History, vol. 27 no. 4, December,

Karpinski, A 1964 Twenty Years of Poland’s Economic Development 1944-1964, Warsaw

Kidron, M. 1968. Western Capitalism Since the War, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Kuznets, S. 1966 Modern Economic Growth. Rate, Structure, Spread, New Haven, Yale

Lampe, J. 1975 “Varieties of unsuccessful industrialisation: the Balkan states before 1914”, Journal of Economic History, vol. xxxv

Lampe J & Jackson M., 1982, Balkan Economic History, 1550–1950: From Imperial Borderlands to Developing Nations, Bloomington Ind.: Indiana University Press.

Maddison, A 1982, Phases of Capitalist Development, Oxford, Oxford University Press

Maddison, A 1989, The World Economy in the Twentieth Century, Paris: OECD.

Maddison, A 1991 Dynamics Forces in Capitalist Development. A Long Run View, Oxford: Oxford  University Press

Maddison, A 1995a Explaining the Economic Performance of Nations: Essays in Time and Space, London: Edward Elgar

Maddison, A 1995b Monitoring the World Economy 1820–1992, Paris: OECD

Montias, J.M. 1978 “Notes on the Rumanian debate on sheltered industrialisation 1860-1906” in K.Jowitt ed., Social Change in Rumania 1860-1940: a debate on Development in a European State, Berkeley, 1978,

Nove, A 1991 An Economic History of the USSR, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Poland 1937 Concise Statistical Yearbook of Poland 1937, Warsaw, Chief Bureau of Statistics

Pryor, F et al 1971, “Czechoslovak aggregate production in the inter-war period,” Review of Income and Wealth, 34 , pp. 1- 25.

Rosati, D.K. 1994 ‘Output decline during the transition from plan to market: a reconsideration’, The Economics of the Transition, 2: 4, (December), 419-441.

Rosenstein-Rodan, R 1943 “Problems of industrialisation of Eastern and South eastern Europe”, Economic Journal, lii, (June- Sept.), .

Skodlarkski, J 1995 Zarys historii gospodarcjez Polski do 1945 roku, Warsaw

Spulber, N 1963 “Changes in the economic structures of the Balkans, 1860-1960”, in C.&

B.Jelavich eds., The Balkans in Transition, Berkley, University of California Press, 1963.

Spulber, N 1966 The State and Economic Development in Eastern Europe, New York

Stalin, J. 1946 Problems of Leninism, Moscow

Summers M & Andor L (1998) Market Failure: A Guide to Eastern Europe’s Economic Miracle, London: Pluto Press.

Summers, R & Heston. A (1988) “A new set of international comparisons of real product and price levels: Estimates for 130 countries, 1950-1985”, Review of Income and Wealth, 34: 1, (March), 1-25.

Tupper, S. (1982) The Red Army and the Soviet Defence Industry, 1934-1941, Ph.D. University of Birmingham (England)

Tutundzhiev I et al, 1996 Kratka stopanska istoriya na Bulgariya, Veliko Tirnovo, UN, 1995, Check table A1; 299

Wheatcroft, S G , Davies, R & Cooper J.: “Soviet industrialisation reconsidered: some preliminary conclusions about economic development between 1926 and 1941”, Economic History Review, xxxix : 2, (May), .

Winiecki, J 1988 The Distorted World of Soviet-Type Economies, London: Routledge

Jegyzetek

¹ Az általánosan elfogadott nézetektől aligha állt távolabb annak a lehetőségnek a számbavétele, hogy a heves kelet-európai történésekhez hasonló folyamatok játszódhatnak le az Egyesült államokban vagy mondjuk Nagy-Britanniában. A kommunizmus összeomlott, a kapitalizmus győzedelmeskedett. Lehetett-e bárki annyira pesszimista, hogy feltételezze, a sikeres rendszer mélyében hasonlóan súlyos fogyatékosságok rejlenek? Nos, voltak ilyenek. (Galbraith, 1992, 10).

² Az utolérési periódus meghatározásához a következő képletet használtuk:

G xⁿ = g yⁿ (1)

Ahol a G = a fejlett országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

A g = az átmeneti országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

Az x = (1 + a fejlett országok éves növekedési rátája),

Az y = (1 + az átmeneti országok éves növekedési rátája),

Az n = az egy főre eső GDP kiegyenlítődéséhez szükséges évek száma (vagy felzárkózási periódus).

A logaritmus kiszámításakor az alábbi formulát nyerjük:

LogG + n Log x = Log g + n Log y (2)

így Log G – Log g = n (Log y – Log x) (3)

És n = (Log G – Log g) / (Log y – Log x) (4)

A felzárkózási adatok Maddison 1992-re vonatkozó egy főre eső GDP-számításain alapulnak (Maddison, 1995b), melynek alapján a fejlett országok egy fore eso GDP-je = 17.444 $ (tizenkét nyugat-európai ország – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia – és még négy nyugati “sarj – Ausztrália, Kanada, új-Zéland és az Egyesült államok – adatainak számtani középértéke; ezek az országok, az átmeneti országok egy főre eső GDP-je = 4.627$, mely hét kelet-európai ország egy főre eső GDP-jének átlaga (Bulgária, a volt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia). Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy a jelenlegi felzárkózási adatok biztosan sokkal magasabbak, mivel az átmeneti országok többségének GDP-je vagy stagnált, vagy jóval kisebb lett 1992 óta, miközben a fejlett országok tovább növekedtek.

Az 1999. évi balkáni háborút a szemlélő úgy látja, mint katonai akciók által kiváltott humanitárius katasztrófát, melynek az orvoslására indított katonai akció még nagyobb humanitárius katasztrófát okozott. Ez a mérleg nem foglalkozik a sokszor megvitatott kérdésekkel, hogy kinek volt igaza és miben, milyen akció volt szükséges és mi volt ballépés – egyszerűen leírja a 99-es év első nyolc hónapjának Jugoszlávia/Koszovó térségben történt eseményeit.

A ‘Szövetséges Erők’ hadműveletnél a NATO az év elején meglévő humanitárius katasztrófát használta mint ‘casus belli-t’, amelynek megszüntetése céljából avatkozott be. Ilyen megokolással nem ez az első katonai művelet. Hasonló humanitárius érvelést használtak az ENSz 688-as határozatában a kurdok védelmében valamint a szomáliai beavatkozásnál. így ez az érvelés egyre gyakrabban használt a nemzeti szuverenitás elvét megsértő katonai beavatkozások számára, habár jogilag vitatott.

A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is.

Két fontos terület van, ahol a környezeti károk jelentősek. Ezek egyike a NATO-bombázások hatására a környezetbe (talaj, víz, levegő) került mérgező hatású vegyi anyagok. A másik – a “humanitárius háború” szempontjából jelentős terület – a NATO által használt elszegényített uránium tartalmú lövedékek kérdésköre. E területek mellett még az infrastruktúra rendszerek (áram, víz, szennyvíz) lerombolása említendő, de valójában minden rombolás negatív környezeti hatással járt. Egyes vegyi anyagok illetve az elszegényített uránium lövedékek környezetbiztonsági szempontból másképp értékelendőek, mivel kis mennyiségben is nagy mértékben mérgezőek, bizonyos körülmények között lassan bomlanak le és képesek nagyobb távolságokat megtenni a levegőbe. Ezek közül az anyagok közül sok képes beépülni az élő szervezetekbe és a bioakkumuláció folyamatával a tápláléklánc szempontjából magasabb rendű állatokban és az emberekben nagyobb koncentrációban halmozódik fel, káros hatását sokkal erősebben fejtve ki, mint a tápláléklánc alacsonyabb fokán álló szervezetekben.

A NATO-bombázások 1999. március 24-ével kezdődő 78 napján a becslések szerint 1200 repülőgép 25000 repülést hajtott végre Jugoszlávia felett. Ezekből körülbelül 17 000 célpontja több mint 80 ipari létesítmény volt.

Kiemelkedőek ezek közül a pancevói petrokémiai és műtrágya gyártó ipartelepek elleni valamint az újvidéki olajipari komplexum elleni támadások, melyek hatására nagy mennyiségű mérgező vegyi anyag került a levegőbe, a talajba és a vizekbe.

A legjelentősebb szennyezések tételes listája így néz ki:

Több tonna rákkeltő hatású etilén-dikloridot engedtek a Dunába a robbanásveszély elkerülése végett;

körülbelül 50 tonna olaj emulzió került a Dunába a nem működő szennyvíztisztító berendezéseken keresztül.

Több mint 100 tonna folyékony ammónia szivárgott egyenesen a Dunába a pancevói Azotara nitrogén-feldolgozó üzemből.

Az olajipari komplexumból több mint 1000 tonna, a vinil-klorid monomer üzemből pedig több mint 1400 tonna etilén-klorid került a Dunába a bombázások eredményeképp.

Nátronlúgból néhány ezer tonna folyt a Dunába egy csatornán keresztül az olajipari komplexumból.

Sósavból közel ezer tonna jutott a Dunába. A teljesen lerombolt vinil-klorid üzemből több mint 1000 tonna rákkeltő hatású vinil-klorid monomer és azok égéstermékei kerültek a levegőbe, ahol ezeknek a koncentrációja 7200-szorosa lett a megengedett értéknek.

A Pancevót ért 1999. április 17–18-i bombázás miatt az orvosok a támadások idején a közeli Belgrád külvárosaiban élő nőknek azt ajánlották, hogy két évig ne vállaljanak gyermeket illetve azoknak, akik 9 hetesnél rövidebb ideje voltak terhesek abban az időszakban, abortuszt javasoltak.

Az orosz Hidrometeorológia és Környezeti Nyomkövető Szolgálat (Rosgidromet) a pancevói olajkészletek égésének hatásáról, a korom és benzopirén terjedéséről (az olaj égésekor korom, nehézfémek, kén-dioxid, nitrogén-oxidok és aromás szénhidrogének szabadulnak fel) készített elemzést. A számítások szerint Európa tíz országának jelentős területe szenvedett szennyeződést a tüzek következtében. A benzopirénhez hasonlóan más mérgező anyagok is felszabadultak és hasonló módon terjedhettek a Balkánon és Közép-Európában. A görögországi Xanthi-i egyetem közleménye szerint 1999 áprilisában a dioxinok, a furánok, és a poliklórozott bifenilek (PCBk) szintje jelentősen megugrott Észak-Görögországban. Ezekről a vegyületekről azt kell tudni, hogy hosszú ideig fennmaradnak a környezetben és nagy távolságokra képesek eljutni. Mindezek mellett felborítják a szervezet hormonháztartását és számos egészségügyi probléma okozói:

• rák és daganatok
• idegi eredetű viselkedési rendellenességek, mint például tanulási rendellenességek, vérmérsékletbeli változások
• immunrendszeri változások
• szaporodási problémák és a nemiséget érintő rendellenességek
• rövidebb ideig tartó tejelválasztás anyáknál
• cukorbetegség gyakoribb előfordulása.

Ezek a problémák hosszú évek múltán és esetleg az utódokban is jelentkezhetnek.

Az orosz modellezés szerint a pancevói ammónia-kiömlés mérgező hatásai egy 32–50 kilométer hosszú, 90–150 négyzetkilométeres nagyságú területen érvényesültek.

Jugoszláviában egyes transzformátor állomásokon használnak még poliklórozott bifenilekből álló Pyralene nevű anyagot, amelyből egy liter képes körülbelül egy milliárd liter vizet beszennyezni. így minden transzformátor állomás, amelyet ipari telepeken vagy az elektromos ellátó hálózat részeként elpusztítottak, ilyen anyaggal szennyezte a környezetet. Számos transzformátor állomás esetében a pyralene-t már kicserélték kevésbé ártalmas anyagokkal, de az így kivont pyralene-t a környéken tárolták, ahol ki volt téve a bombázásoknak.

A környezetbe került vegyi anyagok mellett az elszegényített uránium-lövedékek okoznak majd komoly egészségügyi problémákat. Ez nem csak Jugoszlávia és Koszovó területére vonatkozik, hanem a környező országokra is. Könnyen elképzelhető, hogy a Dél-Magyarországon több tízszeresére megemelkedett alfa háttérsugárzás ennek a jele.

De mik is az elszegényített uránium-lövedékek és mi a hatásuk?

Az Egyesült államok légierejéből a “Szövetséges Erők” hadművelet során bevetettek úgynevezett “tankölő” A10-es Thunderbolt II-es, repülőgépeket. Ezen gépek elsődleges feladata a páncélozott járművek megsemmisítése, másodlagosan mentőakciók biztosítása.

Az A10-es gépek fegyverzetének fontos része egy 30 mm-es, nyolc csövű Gatling ágyú, amely 3900 lövedéket tud kilőni percenként. Az ágyú úgynevezett elszegényített uránium (depleted uranium – DU) lövedéket használ.

Emellett a Jugoszlávia ellen bevetett Tomahawk cirkáló rakéták is tartalmazhattak stabilizáló anyagként elszegényített urániumot.

A DU lövedékek hatékony tankellenes “áthatolók”, mivel rendkívül nehezek (1,7-szer olyan nehezek, mint az ólom). Titániummal ötvözve az uránium rendkívül kemény. Ezenkívül az anyag előnyös tulajdonsága, hogy becsapódás esetén ég. Az Egyesült államok hadserege azért fejlesztette ki a DU lövedékeket, mert a fém maga rendkívül olcsó. A soványított uránium az az anyag, amely visszamarad, amikor dúsított, maghasadásra képes urániumot választanak el a természetes urániumból. így tulajdonképpen újra feldolgozzák a máskülönben veszélyes hulladéknak minősülő anyagot. Az elszegényített anyag főként uránium U 238 izotópot (felezési idő 4.5 milliárd év) és mellette egyéb radioaktív elemeket tartalmaz.

A DU lövedék toxikus és radioaktív. Amikor 500° C fölé hevül levegőn (például detonáció következtében), akkor lassan oxidálódik, fenntartva az égést és 80 %-ban belélegezhető 0,5-5 mikron nagyságú üveggyöngyszerű aerosolt képez. Ez az üvegbe foglalt uránium aerosol nagyon könnyű, tűz és szél által többször tíz kilométer távolságra képes eljutni a kibocsátási helytől elekrosztatikus erők által a levegőben maradva (ez nem maximális távolság – erre a távolságra van adat). Az aerosol sokkal veszélyesebb, mint a természetben előforduló uránium részecskék a talajban vagy az élelmiszerekben. Egy GAU-8/A “áthatoló” repülő 30 mm-es ágyújában a lövedék 272 gramm DU-t tartalmaz.

Az urániumoxid részecskék mind belélegzéssel, mind pedig élelmiszer és ital útján bejuthatnak a szervezetbe.

Az uránium, mint más nehéz fém, kémiailag rendkívül mérgező. Élelmiszerrel vagy vízzel lenyelve kis mennyiség is visszafordíthatatlan károsodást okozhat a vesékben. Mind a bélcsatornán, mind pedig a tüdőn keresztül felszívódva a véráramba kerülhet.

Belélegzett urániumoxid részecskék le tudnak telepedni az emberi tüdőben, a hordozó szervezetet növekvő dózisú alfa sugárzásnak kitéve. Ez tüdőrákot és fibriózist okozhat bármely korban lévő emberben, és különösen gyermekek számára veszélyes.

Amennyiben évek során a véráramba jut a DU, a májra és vesékre is hat, valamint beépülhet a csontokba, ahol a vérképzést károsítja. Az uránium át tud hatolni a placentán is, születési rendellenességeket okozva, és az anyatejjel is a csecsemőbe juthat. Károsíthatja a spermát és a petesejtet is, genetikai károsodást okozva az utódokban.

Kutatók úgy gondolják, hogy az úgynevezett öböl háború szindróma kiváltó okainak egyike az elszegényített uránium lövedékek használata, valamint a bombázások következtében felszabaduló vegyi anyagok (amelyek hasonlóképp felszabadultak a jugoszláviai bombázások következtében).

A DU hatása gyermekek számára pusztítóbb. A gyerekek közelebb vannak a földfelszínhez, és több urániumot építenek be a csontjaikba növekedés közben, s hosszabb életidejük alatt hosszabb ideig lappangó rákos megbetegedések is kiteljesedhetnek a szervezetükben. Jelentések szerint Dél-Irakban nagymértékben megnövekedett a halva születések, születési rendellenességek, leukémia és más rák fajták aránya azoknál a gyermekeknél, akik 1991 óta születtek.

Május 4-én az Egyesült államok Védelmi Minisztériumának sajtótájékoztatóján Wald tábornok beismerte, hogy az A10-esek DU lövedékeket használnak Jugoszláviában.

Az ENSZ egyik kisebbségek védelmével foglalkozó jelentése genocídiumnak, népirtásnak minősíti a DU fegyverek alkalmazását.

Hosszabb távon a szennyezés terjedhet és távolabbi helyekre is eljuthat a szennyezett területen termelt élelmiszerekkel, tejjel és természetes úton is.

A környezeti károk, melyeket a jugoszláv háború okozott, valójában még feltáratlanok, hiszen hosszabb távon, öt-tíz éven belül mutatkozik meg a hatásuk, természetükből adódóan pedig keveset lehet tenni ellenük most, hogy a baj már megtörtént. Még csak előzetes értékelések vannak – bár az ENSZ Környezetvédelmi Programja talán már októberben elkészíti jelentését. Igaz, ezek nagy része “politikailag korrektre” lesz fésülve, ha nyilvánosságra kerül, hogy ne váltson ki indulatokat a nemzetközi szervezeteket legnagyobb mértékben támogató országok ellen.

Minden bizonytalanság esetére is biztos, hogy a NATO-beavatkozás eredményeképp Jugoszlávia egyes területein és Koszovóban a lakosság egészségi állapota romlani fog és az átlagéletkor csökkenésével is számolhatunk. A környező országokra gyakorolt hatás megítélése már nehezebb, de az elmondható, hogy nem lett egészségesebb a környezetünk és mi sem. A Nagy-Britannia-i Coghill Research Laboratories becslései szerint az elszegényített uránium “használatából” következően a háborús zóna közelében élő 20 millió ember számára hatszorosára nőhet a leukémia, a rák, a dózis-függő születési rendellenességek kockázata.

Felmerül a “humanitárius beavatkozás” kérdése is. A NATO illetékes döntéshozói tisztában voltak a Pancevóra mért légicsapások következményeivel, az elszegényített uránium káros hatásáról is hallottak, ha ezt nem is fogadják el vagy próbálják alulértékelni. Bizarr, hogy a koszovói albánok, akiknek a megsegítésére a beavatkozás tulajdonképp történt, több nemzedéken keresztül fognak szenvedni az elszegényített uránium hatásaitól.

Ez a háború nem volt tiszta, és humanitárius jellege is csak a propaganda szintjén érvényesült.

Hivatkozások:

A Pollution Episode of Organix Semi-Volatile Compounds from the war-zone of Kosovo, detected in Xanthi Greece. S. Rapsomanokis, C. Zerefos, D. Melas, N. Tsangas. URL: http://www.duth.gr/cosovo/pollution.html

Assessment of environmental pollution in the Balkans and adjacent territories caused by NATO rocket and bomb strikes against Yugoslav territory. Hydrometeorological and Environmental Monitoring Service of the Russia Federation, Moscow, 1999.

Assessment of the Environmental Impact of Military Activities During the Yugoslavia Conflict. Preliminary Findings, June 1999. The Regional Environmental Center, URL: http://www.rec.org/

CRL – Coghill Research Laboratories, 1999.: The Use of Depleted Uranium (DU) Bullets and Bombs by NATO Forces in Yugoslavia. URL: http://www.cogreslab.demon.co.uk/

U. S. Department of Defense – Press Briefing, 1999. május 3.: URL: http://www.fas.org/man/dod-101/ops/docs99/t05031999_t0503asd.htm

Independent Commission of Inquiry Hearing to Investigate U.S./NATO War Crimes Against the People of Yugoslavia. Selected Research Findings, International Action Center, 1999. URL: http://www.iacenter.org/warcrime/index.html

NATO bombing unleashes environmental catastrophe on Europe. Press Release, May 14, 1999. International Action Center, URL: http://www.iacenter.org/natodu.htm

United Nations Commission on Human Rights Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities Forty-ninth session Report by the Secretary-General submitted pursuant to Sub-Commission, Resolution 1996/16. E/CN.4/Sub.2/1997/27 24 June 1997

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. Ebben a testületben egyetlen magyarként én a kulturális és oktatási bizottságot képviseltem. Maga a téma megnevezése is tükrözi a nyugati politika teljes bizonytalanságát. Horvátország a legkevésbé sem tartja magát “délkelet-európai országnak”, míg Románia és Bulgária kifejezetten megsértődött azon, hogy kimaradt a felmérésből. A pontos cím a “volt Jugoszlávia tagköztársaságai” lett volna, de a horvátok számára a “jugoszláv” szó múlt időben is vörös posztó. A jelentést angol nyelven írtam, a hivatalos magyar fordítás csikorgó idegenszerűsége nem az én hibám. Koszovóban most tombol az etnikai terror a szerbek ellen, Horvátországban lapzártáig kérdéses a szabad választások megrendezhetősége, a Nyugat kegyét kereső montenegrói és makedón vezetés rettegve figyeli szerbbarát ellenzékét és albán kisebbségét. A jelentés annyit ad vissza mindebből, mint amennyi egy nemzetközi szervezet (utólag egyhangúlag elfogadott) riportjától várható. Keveset, szinte semmit, de a tények és a veszélyek érzékeltetésével valami keveset mégis. Montenegró, Koszovó és Makedónia a kialakulóban levő euro-atlanti birodalom protektorátusa, egyfajta mandátum-területe, s nagyjából elégedett is ezzel a helyzetével. Horvátország ugyanakkor mindent elkövet, hogy protektorátusból Magyarországhoz vagy Szlovéniához hasonlóan névleg egyenrangú tartomány legyen az új Washington-Brüsszel-i szent birodalomban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ennek érdekében a jelentésben említett fél-diktatorikus állapotok demokratizálására is hajlandó lesz.

8535. sz. okmány 1999. szeptember 21.

Délkelet-Európa és Koszovó

A Kulturális és Oktatási Bizottság Véleményezése

Rapportőr: Hegyi Gyula, Magyarország, Szocialista Pártcsoport

Minden konfliktusban az első áldozatok között vannak a kulturális intézmények és műemlékek, iskolák és egyetemek illetve a média. Sok írónak, professzornak, újságírónak és más értelmiséginek azonban – akármelyik oldalon áll is – személyes felelőssége van az etnikai ellentétek és a Balkán szívében zajló véres, nacionalista bacchanália kirobbantásában. Miután a kommunizmusnak Jugoszláviában bealkonyult, az országnak – mint viszonylag szabad és fejlett országnak – minden esélye megvolt arra, hogy békés átmenettel jusson el a demokráciába. Az értelmiségiek azonban (pontosabban sok szerb író és tudós) “Nagy Szerbia” nevében nacionalista alapon való átalakulást kezdeményeztek. Ezt a vágyukat később sok horvát, muszlim és albán értelmiségi is visszhangozni kezdte, és természetesen a hazai és külföldi politikusok manipulációi is érvényre jutottak.

Nekünk, mint a Közgyűlés Kulturális Bizottságának, az a feladatunk, hogy védelmezzük a válság kulturális áldozatait. Ezzel egyformán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy milyen különleges felelősséggel tartoznak a kultúra, az oktatás és a média területén dolgozók a nacionalizmus, rasszizmus és etnikai gyűlölködés elleni harcért. A bombák megállíthatják az agressziót, a fegyveres testületek helyreállíthatják a közrendet, a jogászok lefektethetik a demokrácia alapjait, de a problémák gyökere továbbra is ott van a felszín alatt, ha nincs meg a társadalomban a tolerancia igazi szelleme. Ez csakis a kultúra és a nevelés eszközeivel érhető el.

Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy olyan soknemzetiségű, különböző vallásokat követő és hihetetlenül összetett régióban, mint amilyen Délkelet-Európa, a kultúra és az oktatás problémáinak megoldása nem ismerhet országhatárokat.

Az első kísérlet akkor történt ezen problémák teljes mélységükben való felderítésére, amikor Hegyi Gyula rapportőrként a Gazdasági ügyek Bizottságának szervezésében látogatást tett Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban és a korábban Jugoszláviához tagköztársaságaként tartozó Macedóniában 1999. szeptember 7 – 12. között. Az idő azonban sajnálatos módon nagyon rövidnek bizonyult arra, hogy valamennyi problémát mélységében meg lehessen vizsgálni, ezért ez a jelentés főleg a médiára koncentrál, részben pedig az oktatásra. A legfontosabb megállapításokról szóló beszámoló mellékelve van.

Ezen összefoglaló meglehetős rövidsége ellenére bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Az Európa Tanácsnak Koszovóban segítenie kell mind a nemzetközi törekvéseket, mind pedig a helyi intézményi rekonstrukciót, amelyek célja az oktatási rendszer reformja, oktatási illetve felsőoktatási politika létrehozása, a tanárképzés biztosítása, a kulturális élet újjáélesztése, hatékony média jogi szabályozás létrehozása illetve a média önszabályozása alapjainak lefektetése.

Ezzel egyenrangúan sürgős feladat a kulturális örökség védelme, a műemlékekben okozott károk felbecslése illetve olyan program létrehozása, amelynek célja a kulturális örökség rekonstrukciója függetlenül annak etnikai eredetétől. Szükség van ifjúsági és sport programokra is, amelyek sokat tehetnek a feszült légkör enyhítésében.

Hasonló célkitűzések alkalmazhatók Montenegróra is, amely több figyelmet érdemel szervezetünktől, annak ellenére, hogy erre nincs külön megbízásunk. Ilyen szellemben azonnal meg kell kezdeni a munkát Szerbiában is a demokratikus és reformista körökkel együttműködve, anélkül, hogy Milosevics esetleges távozására várnánk.

Nagyobb, regionális kitekintésben előtérbe kell kerülnie a kölcsönös kulturális kapcsolatok előmozdításának a nyíltság, a tolerancia és kölcsönös megértés jegyében.

Ezeken a területeken az Európa Tanács gyakorlata és tapasztalata valószínűleg az első és legnagyobb egész Európában, és a Koszovóban illetve körülötte kialakult helyzet példa nélküli kihívást jelent szervezetünk számára.

A Kulturális és Oktatási Bizottság szeretné kiegészíteni azokat a következtetéseket és ajánlásokat, amelyeket a Politikai ügyek Bizottságának jelentése tartalmaz. A módosítási javaslataink a következők:

1. 4. bekezdés: a “szerb és roma lakosság” után a következő szöveg beillesztése: “és az ortodox kulturáis örökség továbbra is fennálló, törvényellenes rombolása”

2. a 6. bekezdés után: egy 7. bekezdést kellene beilleszteni a következő szöveggel: “A Közgyűlés úgy véli, hogy a hosszútávú béke és demokratikus stabilitás ebben a térségben csak olyan módon érhető el, ha a kulturális és oktatási politika nagyon gyorsan a helyére kerül. Ezeknek ki kell zárniuk az etnikai gyűlölködést és támogatniuk kell a demokratikus értékeket, az emberi jogok és a kulturális különbségek tiszteletben tartását. A civil társadalom rekonstrukciója, különös tekintettel a fiatalokra, ugyanolyan fontos, mint a kulturális örökség helyreállítása.”

3. A 14. bekezdésben, az i, albekezdés után, egy új albekezdést kellene betenni a következő szöveggel: “ javaslatokat kell kidolgozni a kultúra, az oktatás és a média terén teendő intézkedésekre, amelyeket azonnal meg kell valósítani Koszovóban, valamint általánosságban véve az egész térségben.”

A LÁTOGATÁS ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE

Horvátország

Horvátországban régi hagyománya van a jó újságírásnak és a polgári közvéleménynek. A jelenlegi helyzet veszélye az, hogy a média szabadsága jobban függ a politikai szándéktól, mint az infrastruktúra fejlesztésének valóban megalapozott szükségességétől. A független újságírók és ellenzéki politikusok szerint a kormányon levő párt (HDZ) és a Tudjman elnök körüli személyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a horvát média felett.

Minden létező televíziós csatornáról úgy hírlik, hogy teljes mértékben a kormányon levő párt ellenőrzése alatt áll és tény, hogy valamennyi teljes mértékben állami tulajdonban van. Egy frekvenciasávot megvásárolt egy üzletember, akiről úgy tudják, hogy “az Elnök embere”, aki egy negyedik csatornát akart létrehozni, ami eddig még nem valósult meg. Az ellenzékben levő szociáldemokratáknak van bizonyos befolyásuk a Rijekai Körzeti TV-re.

A rádió és tévécsatornák számára a frekvenciasávokat biztosító állami testület Tudjman elnök hivatalának közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezen testület egyes tagjai ugyanakkor az elnök tanácsadói is.

Mivel a horvátok 80 %-a csak a televízión keresztül szerez információt, a helyzet rosszabb, mint aggasztó. A választások hajnalán a hat ellenzéki párt továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a választási törvények önmagukban nem képesek biztosítani a választás tisztaságát, ha a média függetlensége nincs meg. Amint a képviselőiktől megtudtam, “a horvát televízió teljes egészében a kormánypárt propagandájának szolgálatában áll, és az ellenzék nem tud semmilyen befolyást gyakorolni az országos televízióra, különösen az elkövetkezendő választási kampány idején”. A politikai válság elkerülése és a tiszta választások biztosítása érdekében ezeket a problémákat minél hamarabb meg kell oldani.

Minthogy a hirdetések 90 %-a az állami tévéé, a rádió és a nyomtatott média nem rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy alternatív információ forrást építsen ki. Egy nemrégiben elfogadott törvény szerint maximum a tévétársaság tulajdonjogának 25 %-a adható át külföldieknek. A Fórum 21-nek, egy független újságírókból álló csoportnak két célja van: átalakítani az állami tévét igazi közszolgálati televízióvá és egyenlő esélyek biztosítása a magántévéknek.

Az állami tulajdonban levő rádiók kötelező előfizetési díjakat szednek, de nagyon kevesen hallgatják őket. Körülbelül tíz valóban független helyi állomás van a 115 közül. Az engedélyeket hatóságok adják ki, és sokan panaszkodnak a döntések részrehajlásai miatt. Zágráb térségében a lakosság 8 %-a hallgatja az állami rádiót, míg pl. több mint 22 % hallgatja a független Radio 101-et. A Radio 101 engedélye azonban csak a zágrábi sugárzásra terjed ki. E rádió jövedelmének 95 %-át teszik ki a hirdetések, és egyes hirdetőkről úgy hírlik, nem elég bátrak ahhoz, hogy független rádióban hirdessenek. Még ennél is rosszabb, hogy a lakosság jövedelmének általános csökkenése majdnem 25 % kiesést okozott a Radio 101 hirdetésből származó bevételeiben.

A városi lakosság hozzájuthat a kritikus programokhoz és politikai vitákhoz, illetve foghat idegen nyelvű adásokat, de a vidéki lakosság főleg az állam által ellenőrzött televíziós programokat nézi.

Van néhány független napi- és hetilap. A példányszámok szerint – de nem a megjelent újságok száma szerint – elmondható, hogy a nyomtatott média egyharmada független vagy nyíltan ellenzéki. Olyan vélemények vannak, hogy a HDZ a privatizációt a média feletti politikai befolyás eszközeként használja fel.

Zágrábban járva és újságírókkal beszélgetve az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész politikai élet végtelen botránysorozat körül forog körbe és körbe. Ezeket független újságok vizsgálják és feltárják – de nincs visszajelzés, a történetek nem tükröződnek a közvéleményben.

Az újságok fő terjesztője a TISAK, amely hatalmas országos vállalat. Standok ezreivel rendelkezik. A TISAK-ról is az a nézet, hogy a kormány ellenőrzése alatt áll. Másrészt néhány ellenzéki újságot is nyomtatnak a VJESNIK nyomdában, amelyet a kormánypárt ellenőriz. Független szerkesztőktől azt hallottam, hogy a lapoknak azonnal ki kell fizetniük a nyomdaköltséget, míg az újságjaik értékesítéséből bejövő bevételeket csak hónapokkal később kapják meg a TISAK-tól. Arról értesültem, hogy a TISAK 3 millió kunával tartozik az ellenzéki hetilapnak, a Nacional-nak. Az újság szerkesztőségében a rendőrség házkutatást is végzett és fenyegetéseket kaptak.

Horvátország jelentős lépéseket tett a háborús károk elhárításáért, valamint a sérült kulturális intézményei és műemlékei helyreállításáért. Egyértelműen el kell határolnunk egymástól azokat a bátor erőfeszítéseket és biztató előrehaladást, amelyeket a horvát nép és kormány tett ezen a területen, illetve azokat a botrányokat és antidemokratikus tendenciákat, amelyek a média világában tapasztalhatók. Ez a helyzet veszélyeztetheti az elkövetkezendő választásokat.

Montenegro

A függetlenségért harcoló helyi politikai erők szerb-pártiak, sőt Milosevics-pártiak voltak néhány évvel ezelőtt. Ma a montenegrói kormány nem akar a mai belgrádi vezetés túsza lenni. Ezt a hozzáállást a nemzetközi közösségnek tisztelnie kell.

örülni kell annak a törekvésnek, hogy közvetlen kapcsolatokat szeretnének létesíteni más országokkal és kormányokkal anélkül, hogy az elszakadás irányában a végső lépést erőltetnék. Ez különösen a kulturális kapcsolatok terén érvényesül; a művészetekben, a tudomány, az irodalom, az oktatás és a média területén. Ez a kulturális csere hasznos lehet a külföldi partnerek számára is, minthogy Montenegro messze van az ún. McWorld tömegkultúrától és világunkat igazi kulturális értékekkel tudja gazdagítani. Az Európa Tanács fontos szerepet játszhat ezen kapcsolatok kiépítésében.

Akárcsak a montenegróiakat, a médiát is megosztja a Szerbiával való kapcsolatok kérdése. A négy napilap közül egyik a kormány tulajdonában van (Pobeda) és egy másik a szerbbarát csoportoké (Glas Crna Gorci). A többi kettő a helyi kormányzatokhoz áll közel. Igy van ez a rádió és tévé csatornákkal is, és vezetőik büszkék arra, hogy nyíltan támogatják Djukanovic-ot a Milosevics rezsim ellenében.

Bár ezt a hozzáállást tisztelni kell, az általánosságban demokráciapárti montenegrói kormánynak is szüksége van a független ellenőrzésre és áttekinthetőségre. Az egyik állandó fórum a Monitor nevű független hetilap, amely 9000 példányban jelenik meg. Ezt a hetilapot nemrégiben 400,000 DM összegre bírságolta meg Belgrád. Most körülbelül ezer példányt csempésznek belőle Szerbiába, hogy független információt biztosítsanak az ottani lakosság rendelkezésére. A Monitor a központi, belgrádi rezsimmel szemben a podgoricai kormányt támogatja. Másrészt azonban megpróbálja a helyi botrányokat kiteregetni. Amint egy független újságíró elmondta, a kormány néhány tagja (A Négy Család) gyanús privatizációs ügyekbe keveredett és – bár ez nem bizonyítható tökéletesen – vannak korrupcióra és szervezett csempészetre utaló jelek is. úgy tűnik, hogy a kormány néha megkéri a Monitort, hogy csendesítse le ezeket a botrányokat (“… tudtok a problémáinkról Miloseviccsel kapcsolatban…”). 1997 óta azonban már tolerálják a hetilap kritikus hozzáállását. A Monitor átlagos olvasója 35 éves és magas szintű képzettséggel rendelkezik. A montenegróiakat – mint egy szakértő elmondta – főleg a politika és a sport érdekli. Erősen, sőt túlzottan átpolitizált társadalom.

Az állami rádió és tévé albán nyelven sugároz naponta egy órát. A tévé mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerb nézők számára érdekes politikai programokat biztosítson és ellensúlyozza a belgrádi propagandát.

Vannak albán általános és középiskolák, de az albán tanárok képzése nem elégséges. Ezt még a hivatalos szakértők is elismerik. Másik aggasztó tény az, hogy az albán iskolákban tanított anyagot az állami hatóságok nem ellenőrzik. A Kulturális és Oktatási Minisztérium képviselői ezzel kapcsolatban elfogadták a kritikát, ami a világ ezen részén eléggé szokatlan. A tankönyvek adaptálása és nyomtatása is nehezen megoldható probléma Montenegróban.

A hasonló történelmi hagyományok és kulturális értékek miatt Montenegro fontos kapcsolat lehet a szerb demokratikus erők számára, ha nem is a belgrádi ellenzéki politikusoknak, de az értelmiségieknek és a jószándékú egyszerű embereknek mindenképpen.

Koszovó

Az elmúlt hónapok alatt kétszáznál több nemzetközi szervezetet regisztráltak Koszovóban. Politikusok, újságírók, művészek és mindenféle más, fontos személyiségek utaznak nap mint nap Pristinába. Ironikusan még azt is mondhatnánk, hogy Pristina “divatba jött”. A lakosság valódi szükségletei azonban kevéssé ismeretesek még számunkra, az európai döntéshozók számára is.

A jugoszláv hadsereg által az albán lakosság ellen folytatott, megbocsáthatatlan etnikai tisztogatás után 150 ezer szerb hagyta el a térséget önként vagy kényszerből. Majdnem a teljes szerb lakosság – beleértve az értelmiséget is – elhagyta Pristinát és ugyanígy tett sok ipari, repülésügyi stb. szakértő is.

A roma lakosság még ennél is nyilvánvalóbb módon ártatlan áldozata az albán szélsőségeseknek. Az etnikai tisztogatás elfogadhatatlan és a nemzetközileg elfogadott kisebbségi jogok járnak minden etnikai kisebbségnek a térségben.

Az ún. “szerb kulturális elsőbbségnek” most már vége, és az albánok oktatását mindenféle területen támogatnia kell a nemzetközi közösségnek. Ebben a vonatkozásban a koszovói albán civil társadalom azon erőfeszítéseit, hogy a párhuzamos oktatási rendszer fenntartására törekednek azt követően is, hogy 1991. óta a legtöbb albán professzort és hallgatót elűzték a Pristinai Egyetemről, mindenképpen biztatónak kell tekintenünk. Információim szerint a felsőoktatás (az adott körülmények között elég logikusan) a humán területekre koncentrált. Egy modern társadalomban azonban szükség van más tudományos területek szakembereire is, ami azt jelenti, hogy több berendezésre és költséges infrastruktúrára van szükség.

Sajnálatos módon az oktatás most a Koszovóban maradt szerbek számára vált nehezen hozzáférhetővé. Ebben az évben valószínűleg csak nagyon kevés szerb hallgató és tanerő lesz az egyetemen, és a szerb hallgatóknak nem állt módjukban befejezni tanulmányaikat, mivel nem tudtak másik egyetemre átiratkozni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

A média helyzete pillanatnyilag nem túl biztató Koszovóban. Az első tévéállomás éppen csak elkezdett sugározni – albánul és szerbül. A napi két órás (benne öt perc szerb) televíziós adásidő azonban inkább csak kezdet, mint a valódi megoldás. A Radio Koszovo napi 10 órát sugároz albánul, szerbül és törökül. Mind a két állomást az EBESZ Médiaügyek Osztálya tartja ellenőrzése alatt.

Viták folynak a donor szervezetek és a különféle nemzetközi szervezetek között arról, hogy ki a médiaügyek felelőse. A svájci kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel egy hivatalos rádiócsatorna létrehozására, amelynek “UNMIK Hangja” lenne a neve, de a helyszínen senki sem akart ilyen jellegű hivatalos rádiót. Az EBESZ szakértői azt javasolják, hogy a felajánlott eszközöket és pénzt a Radio Koszovo céljaira kellene felhasználni helyette. Szükség lenne a szerkesztőségek és a médiaprogramokhoz használt eszközök számára valamilyen helyiségekre. Még nem dőlt el, hogy honnan származzon a Radio Pristina dolgozóinak fizetése. Az EBESZ fenntartja azt a nézetét, hogy ez nem az ő dolguk. A tévéadókat (amelyeket a NATO bombák leromboltak) újjá kellene építeni, de kinek?

Nincs frekvencia-ellenőrzés a rádióadásoknál és bizonyos albán magánállomások szerbek ellen gyűlölködő kampányműsorokat sugároznak. A pszichológiai háttér könnyen érthető, de a gyűlölködésre uszító beszédeket többé nem szabad tolerálni.

Világos médiajog-alkotásra és hatékony ellenőrzésre, illetve szankciókra van szükség, beleértve azt is, hogy tiltó szabályozást kell hozni az etnikai és faji gyűlölködés ellen a médiában. Az Európa Tanács Média Szekciója 1999 augusztusában szakértői látogatást szervezett Pristinába a Koszovói EBESZ Misszió kérésére annak érdekében, hogy tanácsot adjanak a médiaszektor (sajtó, rádió, televízió) jövőbeli szabályozására vonatkozóan. A szakértők hangsúlyozták, hogy szükség van egy független szabályozó-hatóság létrehozására az adók vonatkozásában, amelynek feladatkörébe tartozna azon döntések ellenőrzése is, amelyeket bármely jövőbeli szabályozó-hatóság hoz. általánosabban szólva a szakértők aláhúzták annak szükségességét, hogy egy megfelelő jogi keret kellő gonddal való létrehozása szükséges egy kettős sugárzó rendszer kialakításához, amely a kereskedelmi adóállomásokból illetve a független közszolgálati adóállomásokból állna.

Jelenleg nincs szerb nyomtatott média Koszovóban. A politikai vélemények pluralizmusa nem létezik az albán sajtóban. úgy mondják, hogy a Koszovói Felszabadítási Szervezet (KLA) szoros ellenőrzést gyakorol az újságok többsége felett, beleértve a legfontosabb napilapokat is, mint pl. a Rilindja, Kohn Ditare és Kosova Sor. A Rugovához közel álló csoportok ellenőrzik az újonnan alapított Dardanna Expres c. lapot, valamint a magazin típusú Bota Sot c. újságot. Nincs olyan fórum, ahol a független értelmiség juttathatná kifejezésre nézeteit. Amint az EBESZ egyik média-szakértője kifejezte és sajnálatosnak találta: még Milosevics idejében is volt néhány kisebb újság, amelyek elkötelezettség nélkül adtak hangot független nézeteknek, míg jelenleg mindent vagy a KLA vagy Rugova pártja tart ellenőrzés alatt.

A normál üzleti tevékenység hiánya Koszovóban megnehezíti azt, hogy piaci alapon működő sajtót lehessen létrehozni. A külföldről jövő segítség és beruházások nagyon szükségesek ahhoz, hogy a médiában kialakuljon a pluralizmus.

Az ortodox keresztény hagyomány most nagy veszélynek van kitéve és az Európa Tanácsnak mindent meg kell tennie azért, hogy a sokféle etnikumot illetve Koszovó gazdag kulturális örökségét megőrizze.

A NATO-bombázások idején a kulturális örökségben okozott károk még eléggé korlátozottak maradtak és főleg a történelmi épületek szomszédságában lehulló bombákból eredtek (pl. a 14. századi kolostor Granicában és a 13-14. századi apátság Pec városában). Megsemmisültek azonban 18. században épült faházak (Damilovic) és az óvárosi központok Djaconovic és Pec városokban.

Jelentések vannak bizonyos mecsetek megrongálásáról is, amit az elvonuló szerbek követtek el közvetlenül a KFOR csapatok megérkezése előtt.

A helyzet azóta jelentősen romlott annak következtében, hogy a KLA “elégtételt” vesz a szerb ortodox örökségen. 1999. augusztus 13-án a Jugoszláv államok Szövetsége konzulátusa az Európa Tanácsnak egy olyan listát adott át, amelyben 32 “lerombolt, megrongált és kifosztott kolostor és templom szerepel, amelyek Koszovóban illetve Metohija-ban találhatók”. Ennél részletesebb listát lehet találni a Decani internetes honlapon, amelyet Fr. Sava hozott létre (www.decani.yunet.com – augusztus 19-ig 40 épületet soroltak fel és fényképek illetve dátumok is szerepelnek). Egy másik lista is van, amelyet Artamje püspök adott át Diaz de Mera-nak (ebben 42 épület szerepel, amelyeket június 13. és augusztus 4. között rongáltak meg vagy romboltak le). A Koszovóban történő eseményekről – beleértve a kulturális örökséget – részletes információt ad a nemrégiben megnyílt honlap: www.kosovo.com. Szeptember 14-én ez a honlap jelentette be az eddig valószínűleg legsúlyosabb veszteséget: a Saint Cosma ill. Damian templomra vonatkozóan, amely a Zociste kolostorban található és a tizennegyedik században épült. Híres volt a műemléknek minősülő freskóiról, most azonban földig rombolták. Ezen információ legnagyobb részét független források is megerősítették.

Az UNESCO két szakértőt küldött ki júliusban egy tíznapos misszióra. A PACE missziót, amelyre augusztus végén került sor, Diaz de Mera vezette, aki a műemlékekről a Kulturális örökség Albizottság elnökeként is kutatást folytatott. úgy tűnik azonban, hogy az Európa Tanács, az UNESCO illetve az NGO-k más akciót nem szerveztek (az Europa Nostra aggodalmát fejezte ki, de nem tudott beavatkozni).

Macedónia, a korábbi jugoszláv tagköztársaság

Macedónia súlyos veszteségeket szenvedett el a háborúból adódóan. Az ártatlan áldozat szerepéből kilépve fontos szereplőjévé kell váljon a balkáni béke és rekonstrukciós folyamatnak. A folyó két partján sétálva Skopjében az ember érzi a kulturális és szellemi szakadékot a modern macedón Skopje és a leginkább albánok lakta iszlám Skopje között. Ez a tény színt ad a városnak, de a tragikus körülmények következtében új bajok forrásává is válhat. Ezért a legfontosabb cél az, hogy a különböző etnikumok közötti béke fennmaradjon.

A nemzeti össztermékben bekövetkezett hirtelen visszaesés és a munkanélküliség megugrása ellenére Macedónia a költségvetéséből 15%-ot szán az oktatásra. Független állammá válva Macedónia – amint ezt hivatalos szakértőktől hallottam – kész arra, hogy minden szinten kiképezze a szükséges szakembereket.

Az általános és középiskolák szintjén vannak kisebbségi nyelviskolák az albán és a török gyerekek számára. A macedón kormány megpróbálja a muszlim (albán és török) lányokat a lehető legtovább az iskolában tartani, de ez nem könnyű dolog. Az oktatásuk úgy tűnik, hogy fontosabb a hatóságok számára, mint a saját családjaiknak. A Világbank külön programokat szponzorál a roma gyerekek oktatására.

A Tetovo-i Egyetem helyzete nagyon feszült.

Mind a kormánypárti mind pedig az ellenzéki politikusok és újságírók panaszkodnak a gyenge infrastruktúrára, amelyben a médiának működnie kell. A nyomdagépek nagyon régiek és az állami papírkészletek nem elegendőek. A tévé- és rádióstúdiók elavultak. Macedónia az egyetlen olyan független balkáni ország, ahol nincs egyetlen házi műholdas program sem.

Az állami tulajdonú tévé- és rádióállomások mellett van néhány kereskedelmi tévé és sok rádióállomás, köztük kalózadók is, amelyek engedély nélkül működnek. Az új kormány elkezdte az eljárásokat a kalóz rádiók ellen. Ezt azonban csak akkor lehet elfogadni, ha minden állomásnak megvan arra az esélye, hogy hivatalosan bejegyeztesse magát.

A média helyzete az elkövetkezendő elnökválasztás során döntő fontosságú lesz. Az EBESZ-szel folytatott konzultáció után a médiatörvény módosításra került és most már minden jelölt számára ingyenes kampányidő áll rendelkezésre. Többen figyelmezettek azonban arra, hogy a kampányidők fair beosztása nem jelenti automatikusan azt, hogy a jelöltek fair bánásmódban is részesülnek. A jobboldali politikusok arról panaszkodnak, hogy a magánkézben levő média “bizonyos körökhöz tartozik”, másfelől a szocialista-ellenes kormánynak saját napilapja van a Privatizációs ügynökségen keresztül. Az újságok terjesztési díja rendkívül alacsony (5–10%), ami elősegíti azt, hogy különböző újságok jelenhessenek meg. Minthogy a lakosság közel egyharmada a fővárosban él, nagy példányszám fogy a városi újságos standokon.

Az állami rádió alkalmazottai úgy vélik, hogy ők “pártatlanabbak, mint az állami tv”. úgy tűnik, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági programokat az állami rádión keresztül sugározzák, de ezt nem tudtam személyesen ellenőrizni. Független források szerint a kampányszabályokat eddig a médiában betartották. A legintenzívebb kampányhetek azonban még előttünk állnak.

A Macedón Parlament kulturális bizottságának elnöke sürgeti, hogy Magyarország létesítsen egy ún. Alfa TV-t Budapesten, amely olyan szerepet játszana, mint a francia-német Channel Arte, egész Közép-Kelet-Európa számára sugározva műsorokat. A projektet az előző magyar kormány beindította, de a legutóbbi választás után ellaposodott. Legfrissebb információm szerint van arra esély, hogy ezt az ígéretes projektet újra lehessen éleszteni.

A beszámolót adó bizottság: Politikai ügyek Bizottsága (8533.dok.)

Véleményező bizottság: Kulturális és Oktatásügyi Bizottság

A véleményezést a bizottság jóváhagyta 1999. szeptember 20-án, a közgyűlés elfogadta 1999. szeptember 22-én

A bizottság titkársága: Mr Ary, Mrs Theophilova, Ms Kostenko