1999. szeptember 24-25-én az Eszmélet szerkesztősége nemzetközi konferenciát rendezett a Kossuth Klubban a lap fennállásának 10. évfordulója alkalmából. A rendezvényen tizenöt külföldi és mintegy ötven magyar résztvevő vitatta meg az elmúlt tíz év átalakulásának főbb fejleményeit, tapasztalatait. Az esemény alkalmából a Népszabadság szeptember 27-i, hétfői száma interjút közölt Andor László főszerkesztővel, és beszámolót közölt a Green Left Weekly (Sydney), Ost-West Gegeninforma-tionen (Graz) és a Labour Focus on Eastern Europe (London).

A konferencia két bevezető előadással kezdődött, ezeket a vendéglátók részéről Susan Zimmermann (Budapest), a külföldi meghívottak részéről pedig Borisz Kagarlickij (Moszkva) tartotta. Ezt három tematikus előadásblokk követte: péntek délután az átalakulás gazdasági folyamatairól, szombat délelőtt annak világpolitikai hátteréről, szombat délután pedig a baloldali mozgalmakról volt szó.

A gazdasági vita előadói Miké Haynes (Wolverhampton) és Rumy Husan (Leeds), Mihail Vojejkov és Andrej Kolganov (Moszkva), valamint Andor László (Budapest) voltak. Az előadások meghatározó motívuma, hogy a kelet-európai átalakulás domináns gazdasági ideológiájának tekintett felzárkózási dogma mindig is illúzió volt. Ilyen felzárkózási periódusok több évszázados távlatban is alig fordultak elő – bizonyították az angliai vendégek -, a reformok nyomán kialakult keleti kapitalizmus sem a nyugati modellhez, sem a tankönyvek piacgazdaságához nem hasonlít – igazolták az orosz előadók -, s mindezek miatt a közgazdaságtan is hitelét vesztette Kelet-Európában.

A világpolitikai panelban Péter Gowan (London), Andrej Szorokin (Moszkva) és Krausz Tamás (Budapest) adott elő. Ez a szekció behatóan bírálta azt a tézist, miszerint 1989 után bármilyen értelemben visszatért volna a szuverenitás vagy a függetlenség a volt szovjet blokk országaiba. Még az egykori szuperhatalom Szovjetunió, illetve Oroszország is nyugati függésbe került. A kialakult politikai rendszereket elterjedt kifejezéssel élve gyarmati demokráciáknak nevezzük. Az egykori KGST-ré-gió ma a nyugati tőke és a helyi kiskirályok szabad prédája, s a domináns külső erők érdekei elsősorban egy minimális szintű stabilitásban fejezhetők ki, de semmiképp sem a térség általános fejlődésében.

A baloldali mozgalmakról adott elő Kate Hudson (London), Boleslaw Jaszczuk (Varsó) és Edouard Hesser (Párizs). Általános volt az a vélemény, miszerint a baloldali erők az államszocialista rendszerek összeomlása során defenzívába kerültek, és ebből a poszt-kommunista pártok átmeneti választási sikerei ellenére sem tudtak kilábalni. A sikeres újjászerveződésre elsősorban nem Kelet-, hanem Nyugat-Európában vannak példák. Reméljük, hogy a maga szerény eszközeivel az Eszmélet születésnapi konferenciája is az újjáépülés egyik előmozdítója lehetett.

Kerekasztal-beszélgetés a magyar politikai elit belharcainak hátteréről

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 1999. október 4-én. Résztvevők: Szalai Erzsébet, Vadász János és Wiener György. Vitavezető: Krausz Tamás.

Krausz Tamás:

A politikai köznyelv “elitharcoknak” nevezi a különböző hatalmi csoportosulásoknak a társadalom feje fölött folyó terméketlen küzdelmeit. E küzdelmek a kívülálló milliók számára az “elitek” korrupt, harácsoló, botrányos, a bűnözéssel összekapcsolódó magatartásáról szólnak. A kiváló szociológust, Szalai Erzsébetet, a jeles politológust, Wiener Györgyöt és az ismert szakszervezeti vezetőt, Vadász Jánost kértük fel, világítsák meg: milyen mélyebb okai vannak ezeknek az áldatlan harcoknak, milyen gazdasági, politikai konfliktusok és társadalmi ellentétek mozgatják az eliteken belüli összeütközéseket.

Szalai Erzsébet:

Tudománytörténetileg az elitnek többfajta definíciója létezett. Voltak olyanok – többek között Pareto vagy Bibó –, akik az elit fogalmát normatív értelemben használták, tehát az elit jellemzőjének bizonyos tulajdonságok által való kiválasztottságát tekintették, s az ilyen kiválóságszerep betöltését tartották az elit funkciójának. Ebben az értelemben az elit: a társadalom “legjava”. Ezzel szemben más, realistább megközelítések – hozzám a legközelebb Mills felfogása áll – azokat nevezik elitnek, akik – részben a színfalak előtt, részben azok mögött – a társadalommal, a gazdasággal és a kultúrával kapcsolatos, alapvető döntéseket meghozzák. Mills, mint ismeretes, megkülönböztetett egymástól politikai, gazdasági és katonai elitet. ő tehát elitnek a formális és informális hatalom birtokosait tekintette. A magam leírásaiban általában Mills kategóriáiból indulok ki.

Hogy mi folyik ma Magyarországon – ezt egy kicsit messzebbről kell kezdenem. Több írásomban is elmondtam, hogy magam a rendszerváltás elindításában és végrehajtásában háromféle – millsi értelemben vett – elitcsoportnak tulajdonítok nagy jelentőséget, amelyek már az államszocializmus méhében megszülettek. Az egyik a későkádári technokrácia, amelyet olyan nevekkel tudnék jellemezni, mint Surányi György vagy Bokros Lajos. Ez a hatalmi szerkezeten belül elhelyezkedő és a kommunizmustól távol álló, nyugatos attitűdöket képviselő technokrata csoport volt. A másik elitcsoportot a hatalmon kívüli demokratikus ellenzék alkotta. A két szféra között helyezkedett el az újreformer értelmiség. Ez utóbbinak az volt a jellemzője, hogy értékrendszere közel állt a demokratikus ellenzékhez, de tagjait állami állásaikban megtartották; ez a csoport közvetítő szerepet töltött be a későkádári technokrácia és a demokratikus elllenzék között.

Az Eszméletben nemrégiben vita folyt az ún. harmadik útról. Nos, én úgy vélem, hogy a kapitalizmusnak nem volt alternatívája a magyar társadalom számára, a demokratikus szocializmus kiteljesítéséhez fűződő várakozások illuzórikusak voltak. A kapitalizmuson belül azonban igenis voltak más lehetőségek, mint ami megvalósult. Arra gondolok, hogy az egész rendszerváltó térségben Magyarországon kiugróan a legnagyobb a külföldi tőke aránya. Az utánunk következő Csehországnak is lényegesen alacsonyabbak a mutatói, mint a mieink. úgy gondolom, hogy a rendszerváltás kezdetén a kapitalista alternatíván belül lehetőség nyílott volna – ha ennek a törekvésnek meg lettek volna vagy többen lettek volna az értelmiségi szószólói – egy olyan, kissé harmadikutas kapitalizmus megvalósítására, amelyben a munkavállalói résztulajdonnak a jelenleginél jóval nagyobb szerep juthat. Legalább tíz százalékot el tudott volna érni ez a mutató akkor, ha ennek meg lettek volna azok a feltételei, amelyekről az előbb szóltam. Ezen kívül a hazai burzsoázia is jobban meg tudott volna izmosodni. Itt nem tulajdonítok pozitív tartalmat a hazai burzsoáziának a külföldivel szemben, ez csupán ténymegállapítás. Az a véleményem, hogy a hazai tőkeszerkezet lehetett volna egy szervesebb fejlődést megalapozó, több társadalmi csoportot integráló tőkeszerkezet. De akkor még mindig a kapitalizmuson belül maradunk.

Tovább folytatva a történetet, ez a kapitalizmuson belüli alternatíva valójában a kilencvenes évek közepéig állt fenn, addig, amíg a szociálliberális koalíció végre nem hajtotta, gyorsított ütemben, a magyar gazdaság majdnem teljes privatizációját. Pontosan az 1994-98 közötti időszakra tehető az, amikor a külföldi tulajdonosok által dominált tőkeszerkezet Magyarországon kialakult. A tőkeszerkezetet tekintve tehát az alternatívák nagyjából 1996-97-re zárultak le az ország előtt, de nemcsak ebből a szempontból, hanem a vesztesek és a nyertesek kirajzolódása szempontjából is. A Tárki kutatásai megállapítják, hogy nagyjából ekkorra áll be a társadalomszerkezet; Kolosiék úgy mondják, hogy “az ajtók záródnak”. Vagyis nagyjából erre az időszakra következik be az az állapot, amikor társadalmi csoportonként megkezdődik az induló előnyök és hátrányok generációs átörökítése. A generációs átörökítés megkezdése a társadalomszerkezet megmerevedésének egyik döntő szimptómája. Ilyen körülmények között, egy már kialakult és eléggé megszilárdult, önmagát reprodukáló gazdasági-hatalmi és társadalmi szerkezetet vesz át a Fidesz, amely azzal nyeri meg a választásokat, hogy mind a nyerteseknek, mind a veszteseknek van vonzó üzenete. Ehhez kell a hét százalékos növekedést ígérni, mert pont hét százalékba fér bele az, hogy a vesztesek és a nyertesek egyaránt pozitív üzeneteket kaphassanak. A nyerteseknek azt ígéri, hogy jól mennek ugyan a dolgok, de mehetnének még jobban is, a veszteseknek pedig azt, hogy hamarosan fel tudnak ők is zárkózni. A Fidesz programja valójában egy jóléti szociáldemokrata program – konzervatív mezben.

Az elmúlt év során írtam a jelenlegi kormányról egy könyvet, amely – hogy egy kis reklámot is csináljak neki – hamarosan meg is jelenik. Ezért empirikus adatokkal tudom alátámasztani a mondanivalómat. Kutatásaim szerint, mire a Fidesz hatalomra került, a fő struktúrák már kialakultak. Ezt a könyvemben úgy jellemzem, hogy van egy gazdasági és egy politikai trojka. Az igazi hatalom a gazdasági trojka kezében van, amelynek az élén Surányi György áll. A politikai trojka pedig látványos erődemonstrációkkal kompenzálja beszorított helyzetét. Az, ami a médiában és a politikai élet felszínén megjelenik, a nagy csinnadratta meg a különféle botrányok, számomra nem mutatnak mást, mint a politikai elit beszorítottságból fakadó elkeseredettségét. Ez nemcsak a Fideszre igaz, hanem az összes politikai pártra is. A beszorítottság éppen úgy érinti az MSZP-t, mint a Fideszt, mert az MSZP-nek is végig kell gondolnia, hogy hatalomra kerülve, mit fog csinálni. Tehát az az acsarkodás, ami a médiában zajlik, az egész politikai elitnek a beszorított helyzetre adott kétségbeesett válasza. Nincs miről beszélni, elfogytak a témák, a nagy kérdések lezárultak, a lapokat leosztották, sőt, a lapok újraeelosztása is lassan lezárul. Itt látványos erődemonstrációkról van tehát szó.

Ami a szélsőjobboldalt illeti, egyetértek Tamással: itt két dolgot kell megemlíteni. Az egyik: hogy nincs baloldali párt Magyarországon. Az MSZP-t nem tekintem baloldali pártnak: az MSZP elsősorban a későkádári technokrácia pártja. A szociális elégedetlenség élére ezért az a szélsőjobboldal akar állni, amelyet ismerünk. Erről szól részben az antiszemitizmus és a rasszizmus hangjának megjelenése is. A másik, hogy nemcsak Csurka tesz antiszemita kijelentéseket, hanem a miniszterelnök helyettese, Kövér is akként nyilatkozik, hogy a zsidókérdést “napirendre kell tűzni”. Ebben megjelenik egyfajta nemzedéki ellentét is, ahogyan ezt a könyvemben részletesen kifejtem. Arról van szó, hogy a Fidesz-korosztály a maga világnézeti harcát nem tudta megvívni a szüleivel, mert azok nem voltak elitpozícióban lévő emberek. Ezért a Fidesz-korosztály kamaszlázadása nem öltött világnézeti formát. Azt a harcot, amelyet a felnőtté váláshoz meg kell vívnia, így most az úgynevezett “nagy generációval” szemben vívja meg. A népies-urbánus vitának tehát van ilyen generációs vetülete is. így adódik, hogy az egyik oldalon vannak az urbánusok, a “nagy generáció” reprezentánsai, a másik oldalon…, nos, hogy “népiek”, ezt nagyon nehéz lenne rájuk mondani, inkább azt mondhatjuk, hogy azok, akik egy fél korosztállyal fiatalabbak. Ilyen vonulata is van tehát ennek a küzdelemnek. összefoglalva: arra a kérdésre, hogy mi az oka az acsarkodásnak, a válaszom: a beszorítottság, az alternatívák beszűkülése…

Végül még egy vonatkozást említenék, a különböző korrupciós ügyek felszínre kerülésének kérdését. Nos, ezek az ügyek általában akkor kerülnek a nyilvánosság elé, amikor valamelyik erős érdekcsoportnak érdeke fűződik ahhoz, hogy felszínre kerüljenek, de azt hiszem, ez a megállapítás inkább közhely…

Krausz Tamás:

Marx azt mondja, hogy az effajta küzdelmek a társadalom feje fölött, a politikai felhőrégiókban folynak, miközben alul a társadalom csinálja a maga dolgát…

Szalai Erzsébet:

Csinálja…

Krausz Tamás:

Ezt szem előtt tartva, azért a perspektívára mindenképpen rá kell kérdezni. Tehát arra, hogy mi jöhet ki ebből? Ha az egész kelet-európai régiót nézzük, strukturálisan mindenütt valami hasonló játszódik le, ha az egyes nemzeti színektől elvonatkoztatunk. A kérdés tehát: mire lehet számítani?

Szalai Erzsébet:

Ami a társadalom mélystruktúráját illeti, úgy vélem, a társadalomban megkezdődött az alkalmazkodás és – valamilyen módon – az innovatív képességek regenerálódása. Ez azonban igen nagy mértékben normaszegő magatartással párosul. Tehát ugyanúgy, mint az államszocializmus felbomlásának korszakában, az alkalmazkodás a kiskapuk és az informális különalkuk rendszerére épül, vagyis arra, hogy mindenki egyénileg találja meg ezeket az informális csatornákat. Ez a problémája a szakszervezeteknek is, amennyire meg tudom ítélni. Mert amíg az emberek megtalálják ezeket a csatornákat, nem fogják azt mondani, hogy lépjünk fel közösen. És még egy fejlemény, amit nem említettem, de fontos: azzal párhuzamosan, hogy az utak lezárultak és a lapokat leosztották, sőt már újra is osztották, az éppen fennálló hatalomnak a szakszervezetekkel szemben is fel kell lépnie. Szerintem, ha az MSZP került volna hatalomra, az is fellépett volna a szakszervezetek ellen…

Vadász János:

Ez meg is történt…

Szalai Erzsébet:

Igen, megtörtént… Mert ez a folyamat logikája: először lebontom a struktúrákat, a javakat a magam részére csoportosítom át, majd a harmadik fázis, amikor kikapcsolom azokat a társadalmi csoportokat, amelyek ezt tőlem számon kérhetnék, vagy valamilyen kontrollt tudnának érvényesíteni a folyamat felett. Az elmúlt tíz év logikájából szerintem egyenesen következik, ami a szakszervezeti fronton történik.

Wiener György:

Szalai Erzsébettel ellentétben nem tartom magam az elitek avatott kutatójának, ennek ellenére néhány gondolatot kifejtenék.

Az elit fogalmát bizonyos értelemben ugyan elfogadhatónak tartom, az elit kategóráját azonban a társadalom osztálystruktúrájától, véleményem szerint, nem lehet elválasztani. Az elit mint fogalom tartalmának az a lényege, hogy a társadalom valamiféle masszaként áll szemben a kiválasztottakkal. Ezek lehetnek valóban a legjobbak – ahogyan erre Szalai Erzsébet utalt Pareto kapcsán –, lehetnek azok, akik a döntéseket birtokolják, akik irányítanak, ahogy ezt Mills mondja. De lehetséges egy olyan megközelítés is, és én ezt tartom relevánsnak, amely szerint mind a gazdasági, mind a politikai és a kulturális elit – a katonait most a politikaiban helyezem el – egy-egy meghatározott társadalmi osztály vagy osztályon belüli réteg érdekeit kifejező csoport. Ilyen értelemben az eliteket az uralkodó társadalmi osztály vagy azon belüli réteg meghatározó, a döntéseket valóban kézben tartó csoportosulásainak tekintem. Ezek azonban elválaszthatatlanok azoktól, akiknek a nevében fellépnek, még akkor is, ha az elitek hajlamosak arra – mint minden csoport –, hogy a saját közvetlen, személyes érdekeiket nézzék. Tehát a magam részéről olyan megközelítést tartok mérvadónak, amely nem választja le az elitet arról a társadalmi osztályról vagy osztályon belüli rétegről, amellyel együttműködik, s amelynek az általános–elvont érdekeit, legalábbis névlegesen, kifejezi.

Ez azért fontos különbségtétel, mert ebben a megközelítésben nem a társadalom feje felett zajlanak az események, hanem nagyon is aktív csoportokat tud mindegyik elit a maga érdekében mobilizálni. Mivel rendszerváltás utáni állapotban vagyunk, a jobboldali és a liberális elitek a baloldaliaknál sokszorosan nagyobb erőket tudnak mobilizálni, és nem lehet azt mondani, hogy csak egy acsarkodó politikai elit áll szemben saját magával – vagyis az elithez tartozó más csoportosulásokkal. Ezekben az elitküzdelmekben mély társadalmi törésvonalak, strukturális megosztottságok fejeződnek ki.

Abban Szalai Erzsébettel teljesen egyetértek, hogy a későkádári elit, a technokrácia, a reformértelmiség és az úgynevezett demokratikus ellenzék meghatározó hajtóereje volt a rendszerváltásnak. Azonban ez a csoportosulás csak az egyik oldalt jelentette, mégpedig azt az oldalt, amelyik több választás tanulsága szerint, nem élvezi a magyar társadalom többségének támogatását. A másik oldal számára valóban ezek a csoportok nyitottak utat, mert az előbbiek megfelelő nemzetközi háttér nélkül önmagukban nem tudták volna a rendszerváltás folyamatait elindítani, viszont egy döntő pillanatban a rendszerváltásba be tudtak kapcsolódni, és két alkalommal – 1990-ben és 1998-ban – a formális politikai hatalmat is meg tudták szerezni. Azt is mondhatjuk, hogy a későkádári technokrácia, a reformértelmiség és a demokratikus ellenzék utat nyitott a keresztény-nemzeti középosztály számára, és utat nyitott a szélsőjobboldal számára. Ha már Marx neve elhangzott, az a sajátos helyzet állt elő, hogy az előfeltételek a demokratikus ellenzéknél és a másik két csoportnál voltak meg, a következmény pedig annak a csoportnak a fellépése lett, amely ellen ők harcolnak. Hegeltől és Marxtól tudjuk, hogy minden következmény küzd a maga előfeltételei ellen, és fordítva; ezzel a jelenséggel találjuk szemben magunkat ebben az esetben is.

Vitathatatlan, hogy a magyar rendszerváltásban a nemzetközi meghatározottság volt a legjelentősebb. Tehát nem lett volna rendszerváltás akkor, ha Magyarország és a kelet-közép-európai térség egésze nem adósodik el, s nem lett volna rendszerváltás, ha a szovjet és az amerikai poltikai vezetés 1986-ban e kérdésben nem egyezik meg egymással. De hogy milyen koreográfiával történt a rendszerváltás, abban a belső tényezőknek volt meghatározó szerepük. Valóban igaz az, hogy a gazdasági hatalomban a demokratikus ellenzék és még inkább a későkádári technokrácia tudott döntő pozíciókhoz jutni. Ezek a döntő pozíciók azonban általában nem azt jelentették, hogy e csoportok tagjai közvetlenül maguk tulajdonossá váltak – bár a menedzser-privatizáció erre is számos példát szolgáltatott –, hanem azt, hogy ők hozták be az országba a külföldi tőkét, s mint a külföldi tőke értelmiségi szatellitjei kerültek meghatározó helyzetbe. Még azt sem mondanám, hogy itt komprádor burzsoáziáról van szó, mert e csoportok tagjai nem burzsoák, hanem a burzsoázia számára értelmiségi funkciókat teljesítők, a könyvvizsgálóktól az adótanácsadókon át egészen a privatizátorok közvetítőiig, akik tehát behozzák a tőkét, és ezért a behozott tőke meghatározott százalékában igen jelentős jutalékhoz jutnak. Ezek a jutalékok esetenként sokkal jelentősebbek, mint egy-egy esetleg önmaguknak privatizált vállalat teljes tőkéje, csak ezekről a jutalékokról nem nagyon beszélnek, mert ezeket nem forintban, hanem dollárban számolják.

Nos, ezzel a csoporttal került szembe nagyon hamar a poltikai hatalmat 1990-94 között gyakorló keresztény-nemzeti középosztály, amelynek eszményképe a Horthy-rendszer helyreállítása és társadalomstruktúrájának visssszaállítása volt. Ez a törekvés azonban két nagyon komoly akadályba ütközött. Az egyik: a nemzetközi nagytőke igénye arra, hogy a privatizáció során a kulcsszektorokat saját kezébe vegye. Megjegyzem, bár valóban igaz az, amit Szalai Erzsébet mondott, hogy 1994-98 között zárultak be a kapuk, de azért már az Antall-kormány is nagyon jelentős ágazatokat juttatott a külföldi tőke kezére. Ezzel is összefüggött Csurkának és az MDF más elégedetlenjeinek az Antall-féle vezetéssel szembeni lázadása. Ebben az értelemben tehát az 1994-98 közötti időszak folytatta és felgyorsította a már ’88-89-ben megindult és ’90-94 között tovább zajló eseményeket.

A privatizáció során a hazai tőkésosztály létrehozására különféle technikákat dolgoztak ki. Közismertek ezek az e-hiteltől kezdve egészen a munkavállalói résztulajdonnal való visszaélésig. Minden esetben fiktív pénzt kellett létesíteni: a privatizációs folyamat valójában nem létező vagyon alapján zajlott le. A kárpótlás is ennek része volt. A régi keresztény-nemzeti középosztályt csak a reprivatizáció tudta volna helyzetbe hozni, ezt azonban Antall nem választhatta útként. Korábbi írásaimban már említettem, hogy miért: döntően azért nem, mert ez azt eredményezte volna, hogy a liberális, zsidó tőkének is vissza kellett volna adni a vagyonát, ezt pedig az Antall-kormány Csurka Istvánnal és az MDF radikális jobbszárnyával a hátában nem kockáztathatta meg. Másrészt egy ilyesfajta váltáshoz alighanem Antall személyes hajlamai is hiányoztak.

Az 1990-96 közötti időszak bizonyos értelemben egységes szakaszt is alkot, noha ’94-gyel a nemzetközi nagytőke és a későkádári elit számára valóban kedvezőbb feltételek jöttek létre. Azért alkot egységes szakaszt, mert az eredeti tőkefelhalmozás erre az időszakra koncentrálódik. Marx a Grundrisse-ben az eredeti tőkefelhalmozás négy döntő mozzanatát írja le. Mindegyikkel találkozhatunk 1990-96 között; ezek egymásra épültek.

Az egyik ilyen a földtulajdontól való megfosztás. Még hogyha ez csupán a névleges téesztulajdon felszámolását is jelentette, a kárpótlás eredményeként nagyon sokan nemcsak a földjüket kapták vissza, hanem egyszersmind elvesztették az életlehetőségüket arra, hogy bármiféle közös vagy annak vélt vagyonból meg tudjanak élni. Egyébként a kárpótlás ösztönözte a téeszvezetést, még olyanokat is, akik eredetileg nem ilyen irányba akartak elmozdulni, hogy meneküljön, és kft-kbe, rt-kbe vigye ki a téeszvagyont.

Az ipari termelőeszközök privatizációja a második – az előzőnél is fontosabb – lépés. A névleges közös tulajdon magántulajdonná változtatása csak értéken aluli, egyenlőtlen tranzakciók nyomán mehetett végbe: ilyesmi egyenértékű csereként a történelemben sehol nem zajlott le, legkevésbé ilyen rövid időszak alatt. Ezért az a kérdés, hogy melyik privatizáció volt törvényes és melyik áron aluli, társadalomtudományi szempontból értelmetlen, mert a privatizáció lényegéből fakad, hogy egyoldalú elsajátításról, nem pedig kétoldalú, egyenértékű cseréről van szó.

A harmadik nagyon fontos eleme az eredeti tőkefelhalmozásnak – erről már jóval kevesebbet beszélnek – az ún. fogyasztási alapnak az elvonása, amit Marx önálló mozzanatként a kolostorok feloszlatásával vagy a “libériás inasok” elzavarásával kapcsolatosan említ. A fogyasztási alap elvonása nálunk a szociális háló meggyengítését jelentette, döntően azért, hogy a munkavállalók a legalacsonyabb bért és a legrosszabb munkafeltételeket is elfogadják.

Végezetül a modern függőségi viszonyok, a “címzetes státuszok” felszámolása is ide tartozik: az állami szféra leépítése. Tehát a harmadik előfeltétel például az alanyi jogú családi pótlék megszüntetése, a negyedik pedig a köztisztviselői és a közalkalmazotti kör radikális létszámcsökkentése.

Ennek a négy tényezőnek együttesen az a hatása, hogy az átlagember munkaerejének a legrosszabb feltételek melletti eladásával tud csak fennmaradni. Erre a folyamatra természetesen jellemző, hogy azért a mai napig nem zárult le, hiszen a szociális ellátórendszerek részben fennmaradtak, a köztisztviselői-közalkalmazotti karban pedig akkora létszámcsökkentés végül is nem ment végbe, mint amilyent terveztek. Az utóbbinál, előreláthatóan, a folyamat továbbmegy, az előbbinél viszont – a Fidesz-kormánynak a keresztény-nemzeti középosztályt támogató politikája miatt – a korábbi intézményrendszer részleges helyreállításával számolhatunk.

Ha ezeket a kérdéseket feltettük, s ezt az összefüggésrendszert vázoltuk, akkor már nem igazán nehéz arra válaszolnunk, hogy mi az oka a mai politikai acsarkodásnak. Döntően arról van szó, hogy nem dőlt el végérvényesen a harc a keresztény-nemzeti középosztály leszármazottai és a későkádári technokráciából kinőtt új tulajdonosi és tőkés-közvetítői, valamint értelmiségi csoportok között. Hozzá kell tennem, hogy a keresztény-nemzeti középosztály fontos szövetségeseket szerzett. Maga mellé állította azokat a kis- és középvállalkozókat, akik mind a multinacionális tőkét, mind a menedzserburzsoáziát olyan vetélytársnak tekintették, amelyet nem tudnak legyőzni szövetségesek nélkül. Emellett maguk mellé állították a legfiatalabb technokratákat, a ’90 után szocializálódottakat is, akik úgy ítélték meg, hogy előmenetelüket veszélyeztetheti a náluk egy-két évizeddel idősebb, későkádári technokrácia. Ennek a fiatal elitcsoportnak a nemzetközi kapcsolatrendszere, számítógép- és nyelvismerete sokszorosan jobb, mint a későkádári elité, az élettapasztalat és a hivatali szervezet működtetésében való rutin az, ami esetükben hiányzik. Tehát létrejött – ahogyan néhány újabb írásomban fogalmaztam – egy széles társadalmi koalíció, amely a keresztény-nemzeti középosztályból, a menedzserburzsoáziával szembenálló, feltörekvő kis- és középvállalkozókból, valamint a legfiatalabb menedzserekből áll. Ezek maguk mögé tudták állítani azt a kisparaszti társadalmat, amelyet a kárpótlással sikerült ismételten létrehozni.

Mindez generációk küzdelmét is jelenti, mert a középgeneráció, a későkádári technokrácia beszorult a fiatalok és a legidősebbek közé, akik részben anyagi, részben ideológiai érdekeik alapján vívják velük a küzdelmet. Az elitek harcában a gazdaság síkján sokkal sikeresebb a későkádári technokrácia, a politikában viszont, jelen pillanatban, sokkal sikeresebb az ún. nagy társadalmi koalíció. A küzdelem, szerintem, azért zajlik, hogy a tulajdon elosztása és újraelosztása után a jövedelmek elosztása és újraelosztása is bekövetkezzen. A legradikálisabb keresztény-nemzetiek a tulajdonstruktúra teljes felülvizsgálatát követelik. álláspontjuk lényege, hogy bebizonyítsák: a mostani tulajdonosok bűnös úton jutottak vagyonukhoz, amely ezért jogos tulajdonosait, a keresztény-nemzeti középosztályt, valamint a hozzá csatlakozó csoportokat illeti meg. A kevésbé radikálisoknak az az álláspontja, hogy a nemzetközi közvéleményt, amely a magántulajdon szentségét a nagytőke esetében igen komolyan veszi, nem lehet megrendíteni ilyen lépésekkel, ezért a jövedelmeket, az állami státusokat és az állami megrendeléseket kell újraelosztani. Ennek a csoportnak már nem az a törekvése, hogy a nagy vagyonból részesedjen, elfogadja a privatizáció nyomán kialakult struktúrát. Az a célja, hogy az állami megrendeléseket az úgynevezett nemzeti vállalkozások irányába terelje, és az állami újraelosztásból, a szocális rendszerből juttasson a széles társadalmi koalíciónak az eddigieknél sokkal nagyobb jövedelmet. Erről szól a családi pótlék alanyi jogúvá tétele, a gyermekkedvezmények rendszere az adórendszerben éppúgy, mint a közbeszerzési törvény állandó felülvizsgálata.

Tulajdonképpen ide sorolhatók a korrupcióval kapcsolatos vádaskodások is. Ezeknek kettős funkciójuk van. Az egyik: megakadályozni, hogy a szociálliberális erők a hatalomba visszatérjenek – tehát teljes politikai lejáratásuk –, a másik, hogy a korrupciós ügyekre hivatkozással kiszorítsák az állami megrendelések piacáról azokat a vállalkozásokat, amelyek a menedzserburzsoázia kezében vannak, illetve a multinacionális cégekhez valamilyen formában kötődnek.

Mi a szélsőjobboldal szerepe ebben a folyamatban? Én a szélsőjobboldalt – a liberális közgondolkodással ellentétben – nem tartom kapitalizmus-ellenesnek. A szélsőjobboldal a nemzeti kapitalizmust képviseli. Ugyanúgy, ahogy valamikor a céhes rendszer vagy az ipari kapitalizmus előtti időszak védelmezése mint feudális szocializmus jelent meg, ma szociális követelések formájában valójában a nemzeti kapitalista érdekek jelennek meg – nacionalista, rasszista mezben. Ha valaki a MIÉP parlamenti felszólalásait figyelemmel kíséri, észreveszi, hogy ezeknek döntő többsége a kis- és középvállalkozások helyzetével foglalkozik, amelyeket főként két ponton kívánnak megtámogatni. Az egyik az adórendszer, a másik pedig – ami a kispolgárság régi álma – az olcsó vagy egyenesen kamatmentes hitel. Bankellenességük a kispolgárság s általában a termelőtőke régi finánctőke-ellenessége – ebben semmi új nincs. Elő lehet venni Engelsnek A tőke harmadik könyvéhez írt zárószövegét, amely arról szól, hogy nem a tőzsdét és a bankokat kell támadni, hanem a tőkeviszony alapjait. Ilyenformán a szélsőjobboldal nem képvisel szociális erőt, mégcsak szélsőjobboldali formában megfogalmazott szociális követeléseket sem. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy a szélsőjobboldal ma még nem terjesztette ki befolyását a társadalom ún. alsó középosztályára és szegényebb csoportjaira. Ma a MIÉP a legelőkelőbb villanegyedekben a legerősebb, és szavazóbázisa iskolázottsági szempontból az SZDSZ és a Szabó Iván-féle MDNP után következik. A MIÉP-szavazók sokkal iskolázottabbak, mint pl. az MSZP hívei, nem beszélve a kereszténydemokrata vagy a kisgazda-szavazókról.

Ami a jobboldal és a nemzeti radikalizmus kapcsolatát illeti, ennek az alapja az, hogy a Fidesz egyértelműen a hazai burzsoáziának, a vállalkozói osztálynak a pártjává vált, s ennek a programnak a radikálisabb kifejezése az, amit Csurka István képvisel.

Az antiszemitizmussal és a rasszizmussal kapcsolatban pedig emlékeztetni kell arra az ismert történelmi tényre, hogy Magyarországon a burzsoázia és a munkásosztály keletkezésekor nem tartozott a többségi etnikumhoz. A burzsoázia zsidó, német, cseh, osztrák volt, de még örmény is, a munkásosztály nagy része pedig bevándorolt csehekből, osztrákokból, kisebb részt németekből állt, és zsidókból is. Hosszú időn keresztül a magyar etnikum kívül maradt a tőkeviszonyon, s ezért azt a magyarságtól idegen társadalmi képződményként értékelte. Ebből következik, hogy a tőkeviszony meghaladására irányuló kísérleteket is a nemzet lerombolásaként értékelte. A magyar baloldal egyik óriási tévedése volt, hogy nem ismerte fel a magyar társadalom mélységesen kispolgári jellegét. Ami ma Magyarországon jobboldali és szélsőjobboldali, azt az egykori kispolgárok, kisparasztok, kisiparosok, kiskereskedők leszármazottai, valamint a hozzájuk kötődő, hagyományos kishivatalnoki és kisértelmiségi rétegek képviselik. Empirikus (választásszociológiai) vizsgálatokból az derül ki, hogy az MSZP-t legnagyobb mértékben az 1945 előtti altisztek, kisiparosok, kisparasztok, erdészek, vasutasok stb. leszármazottai utasítják el. Ennek oka kettős: az egyik a későkádári elit kapcsolata az MSZP-vel, ennél azonban jóval jelentősebb ezeknek a csoportoknak a rendkívüli mértékű konzervativizmusa. A választásszociológiai vizsgálat azt mutatta, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal elsősorban a Kommunista Kiáltványban középrendeknek nevezett csoportokhoz kötődik, a burzsoázia és az értelmiség megoszlik a konzervatívok és a liberálisok között, és az egykori munkásosztály leszármazottai a baloldaliak. De mivel ’45 után a kispolgárság egy részét proletarizálták, a Kemény István meghatározása szerinti új munkásosztály jelentős része nem baloldali. Innen ered az a látszat, hogy a magyar társadalomnak nincs kialakult osztálystruktúrája.

A perspektívákat a következőképpen látom. Bár Szalai Erzsébethez képest máshova helyeztem a hangsúlyt az eddigi folyamatokkal kapcsolatban, a hosszabb távú kifejlet terén nem nagyon tér el a véleményem az övétől. Bár nem tudtam, hogy Kolosi mit mondott, egy MSZP-s belső anyagban én is leírtam ’97 augusztusában, hogy a kapuk bezárultak. Azokból a pozíciókból, amelyeket el lehetett érni vagy el lehetett veszteni a rendszerváltás során, a kitörés egyes egyéneknek kivételesen még sikerülhet, de nagy társadalmi alakzatoknak nem. Létrejött egy félperifériális kapitalizmus, amely nagyon jelentős jövedelmi egyenlőtlenségeket mutat, de még nem mutat igazán szimptomatikus vagyoni egyenlőtlenségeket. A statisztikusokat meglepi, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség nagyobb, mint a vagyoni. Hosszabb távon a vagyoniak ehhez felzárkóznak: a mai egyenlőtlenségek nem csökkennek, hanem növekedni fognak.

Ami az egyéni életstratégiákkal kapcsolatos: nemcsak az az oka a Szalai Erzsébet által említett normaszegésnek, hogy van egy tanult viselkedési minta – egyébként nemcsak az államszocializmusból, hanem a magyar történelem korábbi évtizedeiből és évszázadaiból eredően is –, amely szerint a túlélést nem normakövető magatartással biztosítani lehet (ez a cigányságnál egyértelmű, de másoknál is eléggé komolyan jelentkezik), hanem az is, hogy hiányoznak a nemzetközi feltételek és valamilyen generáló eszme is. Ha nincs egy közös eszmei alap, akkor nincs, ami anyagi erővé váljon s behatoljon a tömegekbe. Mert az egykori ideológiák ma a bukott korszak ideológiáinak számítanak, s amíg az a generáció él, amely a bukást átélte, addig ezeknek az ideológiáknak nem lesz a térségben mozgósító hatásuk. Másrészt, ami a nemzetközi feltételeket illeti: világos, hogy az országnak nincs semmiféle perspektívája, nincs más gazdaságpolitikára lehetőség. Járai hároméves gazdaságpolitikai koncepciójában, amelyet a parlament elé terjesztett, őszintén leírja, hogy nincs más út. Ugyanazt írja, amit Medgyessy 1997-98-ban: semmilyen alapja nincs azoknak a gazdaságpolitikai elképzeléseknek, amelyeket a Fidesz állít: az ország gazdasági növekedése nem állítható hét százalékos pályára, de még öt százalékosra sem igazán. Bár van egy helyreállítási szakasz az 1989 utáni nagy visszaesés miatt, ez azonban nem vezet a növekedés nagy mértékű felgyorsulásához. Az országot a nemzetközi nagytőke megfojtaná, ha más jellegű gazdaságpolitikát alakítanának ki. Surányit személyében persze el lehet távolítani, de csak azért, hogy egy másik Surányi jöjjön helyette. Vagy aki nem Surányi, annak azzá kell válnia a bankelnöki tisztségben, akármilyen szándékkal ül is oda. Ha Boros Imrének a vágya teljesül, hogy PHARE-miniszterből bankelnökké váljon, a Magyar Nemzeti Bank élén ő sem tud mást csinálni, mint hogy alkalmazkodik a nemzetközi nagytőke meghatározó csoportjaihoz, és ezeknek a csoportoknak a diktátumaihoz. Az országban nincsenek alternatívák, perspektívák, ha nem ezt az utat járja bármelyik kormány, akkor az ország további hanyatlása következik be. Viszont ha ezt az utat járja, akkor aligha következik be az ország beígért felemelkedése. A felzárkózási ideológiák tehát tévesek, az Európai Unió sem fogja Magyarországot fejlett állammá változtatni. Mégcsak az osztrák szintet sem érhetjük el, nemhogy az Egyesült államok, Németország vagy Svédország szintjét megközelíthetnénk. Ebből az következik, hogy a beszorítottság a politikai erők számára csupán a politikai küzdelmet teszi lehetővé, a politika azonban hosszú távon nem uralja a társadalmi folyamatokat, ezzel tisztában kell lenni.

Szalai Erzsébet:

Az elitek társadalmi beágyazottságával kapcsolatban szeretnék egy rövid megjegyzést tenni. Azt gondolom, s éppen ezért operálok elitelméletekkel – bár marxista tradíciójú társadalomkutató vagyok –, hogy az eliteknek alapvetően nincs társadalmi beágyazottságuk. Itt eltér a véleményünk. Tehát nem gondolom, hogy az elitek különböző társadalmi csoportok – akár a kispolgárság, akár a kisparasztság vagy a deklasszált keresztény középosztály – érdekeit vállalnák fel, hanem úgy vélem, hogy az elitek elsősorban saját érdekeiket képviselik, s ebben, mint a kártyajátékban, időnként aduként felhasználnak bizonyos társadalmi csoportokat. A mai modern kapitalizmusnak, Marx korához képest, éppen a társadalmak mérhetetlen individualizációja az egyik legnagyobb problémája, tehát az, hogy a társadalmakat atomjaira szedi szét. Éppen azért kerültek előtérbe manapság az elitelméletek Nyugaton, mert sajnos valóban igaz az, hogy egyrészt vannak az elitek, másrészt vannak a sehova nem integrált, senki által nem képviselt különböző atomizált társadalmi sejtek. Tehát éppen ez a kor hozta magával azt, hogy az elitek még annyira sincsenek beágyazva társadalmilag, mint Marx korában voltak.

Ehhez kapcsolódik a következő megjegyzés is. Amikor a Fidesz-kormányról szóló monográfiámat írtam, arra a – számomra is meglepő – tapasztalatra jutottam, hogy a Fidesz nem a hazai burzsoázia pártja, hanem az MSZP-SZDSZ-koalícióhoz hasonlóan, a multinacionális tőke pártja. Az én adataim mindenesetre ezt bizonyítják. Megnéztem, hogy milyen kapcsolatok voltak az elmúlt év során a multik és a Fidesz, illetve a hazai tőke és a Fidesz között, és meglepő módon azt tapasztaltam, hogy a Fidesz-kormányzat idején – nem teljesen tudatos érdekközvetítés nyomán – a multinacionális cégek érdekei felülreprezentáltak voltak a hazai burzsoázia érdekeihez képest. A Fidesz tényleg szeretett volna a hazai nagytőke pártja lenni, de nem lett azzá, mert olyan erős nyomások érték a nemzetközi nagytőke részéről, hogy kénytelen volt az utóbbi érdekeit felvállalni. Surányi eltávolításával a Fidesz megpróbált egy ellenlépést tenni, tehát megpróbált ebből a beszorított helyzetből kilépni.

Wiener Gyuri szerint nem dőlt el a harc a későkádári technokrácia és ezek között a csoportok között. Ezzel szemben én úgy látom, hogy megtörtént a látens kiegyezés a későkádári technokráciával, amelyet olyan nagy sérelem nem ért a kormányváltás után. Az általam vizsgált körből a későkádári technokrácia legkvalifikáltabb csoportjai iszonyatosan jó állásokban tudtak elhelyezkedni a ’98-as választások után. Ha valódi érdekcsoportok között zajlana a harc, akkor meglennének az ideológiák, akkor afféle “napzártás” hangulat lenne az országban. Tehát a különböző érdekcsoportok megtalálnák a maguknak megfelelő ideológiát, s mégis valamilyen koncepció körül folynának a harcok. De koncepció sehol, érdemi vita sehol, csak acsarkodás van. Ezért fenntartom a véleményemet, hogy mindegyik elitcsoport beszorított helyzetben van. A későkádári elit hatalma inkább biológiai okok miatt gyengül. Az MSZP-ben is azt látom, hogy Németh Miklós valójában a yuppie-nemzedék hatalomra kerülését készíti elő. A Németh Miklós-tervben egy hasonló nemzedékváltás előkészítése folyik, mint a nagypolitikában, s itt a későkádári technokrácia utóvédharcot folytat. A küzdelem akörül zajlik, hogy a későkádári technokrácia után következő félnemzedék csoportjai közül kié legyen a hatalom, a BIT-es fiúké, vagy pedig a fideszes yuppie-ké.

Wiener György:

Én nem azt állítottam, hogy a Fidesz végre tudja hajtani az elképzelését, csupán azt, hogy végre szeretné hajtani, azonban ennek nagyon kemények a korlátai. A Surányi elleni fellépés világosan mutatja, hogy őket belülről nagyon nyomják ebbe az irányba. Túl azon, hogy a fideszes vezetők személy szerint nem nagyon szeretik a Surányi-csoportot s a hozzájuk kapcsolódókat, az a kis- és középvállalkozói réteg, amelynek a nevében felléptek, állandóan megpróbálja befolyásolni őket. Ezen a ponton tehát mégiscsak van összefüggés. Az adatok persze csakis azt bizonyíthatják, amit Szalai Erzsi említett, hiszen a külföldi nagytőke adókedvezményének eltörlése nem történt meg. Egyébként a MIÉP-es felszólalások – a kis- és középvállalkozóknak nyújtandó adókedvezményeken és olcsó hiteleken túlmenően – mindig ebbe az irányba mennek. Ebben tehát nincs közöttünk vita.

Ami a későkádári technokrácia erejét és a yuppie-nemzedék előtérbe kerülését illeti, Németh Miklós nem ezt a yuppie-nemzedéket képviseli. Németh ugyan fiatalabb tagja a későkádári technokrácia csoportjának, de igazából, túl az ötvenen, nem kapcsolódik a yuppie-nemzedékhez. Nincs az MSZP holdudvarában ilyen tömeg, még ha vannak is ilyen személyek. A pártban a mi korosztályunk, amelyet Krausz Tamással képviselünk, kifejezetten fiatalnak minősül. Negyven év felettiek ugyan még léteznek, de negyven év alatti, MSZP-s kiindulópontú vállalkozók vagy felügyelőbizottsági tagok nincsenek. Tehát az a helyzet, hogy a yuppie-nemzedék fideszes.

Abban Szalai Erzsinek igaza van, hogy ma a magyar társadalom jelentős része teljesen szervezetlen, azaz – megint marxi kategóriával élve – csak magánvaló s nem magáértvaló osztályt alkothat. De hogy a burzsoázia különböző érdekcsoportjai s az őket kiszolgáló szatellit értelmiségiek között valódi harc és nemcsak látszatküzdelem zajlik, ez a parlamentben állandóan tettenérhető. Nincs kiegyezés, mert a fideszesek ugyan belekényszerülnek a multik és magyarországi képviselőik átmeneti – legalábbis ők azt remélik, hogy csupán átmeneti – támogatásába, de a céljuk egyértelmű: a fordulatot végre akarják hajtani. Lehet, hogy a fejlemények a Fideszt rákényszerítik a kiegyezésre, de ma erről hallani sem akarnak, mivel a Fidesz elsősorban az SZDSZ-t akarja megsemmisíteni, s ez világosan mutatja, hogy elképzeléseiket nagyon komolyan veszik.

Vadász János:

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy én azok közé az értelmiségiek közé tartoztam 1987-89-ben, akik nem látták előre, hogy rendszerváltozás közeledik. E tényt utólag sem vagyok hajlandó átértékelni, bár manapság az effajta átértékelés meglehetősen gyakori: ahogyan annak idején, 1945 után egyszeriben mindenki partizánná vált, most egyre többen fedezik fel magukban visszamenőleg a rendszerváltó értelmiségit és az ellenállót… Én nem. Amikor 1989-ben egy nagy és eredményes bérharcot követően vezetője lettem egy teljesen új szakszervezetnek, nem azzal a jövőképpel vállaltam ezt a feladatot, hogy a szakszervezeti mozgalom megújításán keresztül elő kell készíteni a rendszerváltoztatást.

Az én empirikus tapasztalatom szerint – s itt némileg ellent kell mondanom az előttem szólóknak –, a rendszerváltoztatás folyamata korántsem zárult le. A dolog az elit szintjén – a tőkekoncentráció, a gazdaság és egyebek szempontjából – lezárulni látszik, a társadalom mélyrétegeiben, azok között az emberek között, ahol nap mint nap megfordulok, ezeknek a folyamatoknak nincs társadalmi legitimációjuk. Azaz nincs semmiféle közmegegyezés arról, hogy ami az országban az elmúlt tíz évben történt, elfogadható lenne. Tehát én még mindig inkább rendszerváltoztatási kísérletről beszélnék, amivel a lezáratlanságot szeretném jelezni.

1989-ben, amikor az “alvilág” tagjává váltam (magamban csak így szoktam hívni a felső szintű politikai vezetők körét), tehát bekerültem a szakszervezeti politikai elitbe, három szakszervezeti elittípussal találkoztam. Az első a korábbi szakszervezetek – s ezeken belül elsősorban a versenyszféra munkavállalói érdekképviseletei – vezetőinek gondolkodásmódja volt, amit a kezdet kezdetén hevesen, ma már kevésbé hevesen, de talán megalapozottabban visszautasítottam/visszautasítok. Ez arra épített, hogy elkerülhetetlen történések következnek, ezért menteni kell a menthetőt, méghozzá a mindenkori tőkés/munkáltató személyéhez való egyfajta intenzív alkalmazkodással, feladva azokat az esélyeket is, amelyek másfajta, ellenőrzöttebb rendszerváltoztatást tehettek volna lehetővé. Itt nemcsak a munkavállalói résztulajdon programjának csődjéről beszélek, hanem a kontrollált privatizáció lehetőségének meg nem ragadásáról is. Magyarán szólva arról, hogy amikor a privatizációs törvényeket megalkotta az országgyűlés, az illetékes szakszervezeti vezetők “elfelejtették” az utcákra, terekre szólítani mindazokat a tömegeket, amelyek létrehozott vagyonát elprivatizálták. Ez a fajta szakszervezeti elit mára már beépült abba a gazdasági, szociális és politikai elitbe, amelyről Szalai Erzsébet és Wiener György szólt.

Volt egy második fajta szakszervezeti elit is. Ez azt tekintette közvetlen feladatának, már-már hivatásának, hogy a meglévő szakszervezeti struktúrát szétzilálja, tönkretegye, megváltoztassa. Itt a Ligára és a Munkástanács-típusú szerveződésekre gondolok. A kritikán túlmenően azonban ezeknek nem volt igényük arra, hogy valódi munkavállalói kapcsolatokat építsenek ki, s valóságos tömegbázist próbáljanak maguk mellé állítani. Rettentő módon zavarta őket a tagság, ha egyáltalán volt egy kevés tagjuk… Például ha az Ellenzéki Kerekasztalban a Liga vezetőinek szerepét vizsgáljuk, az derül ki, hogy aktivitásuk egyrészt kimerült egyfajta PR-munkában – vagyis a Kerekasztal javarészt SZDSZ-es tagjainak PR-tevékenysége elősegítésében –, másrészt önmaguk személyes legitimálásában az új hatalom előtt. Forgács Pál személyét aligha lehet itt nem megemlíteni, aki arra törekedett, hogy a szakszervezetekben a tagdíjfizető tagtól származó szakszervezetfenntartó erőt, ami persze tagi kontrollt is jelent, korábbi SZOT-os nemzetközi kapcsolatai segítségével külső, főleg amerikai, nyugat-európai szakszervezeti konföderációk és nemzeti szakszervezetek anyagi támogatásának megszerzésével váltsa fel. Ez mozgatta a különböző, úgymond, új szakszervezeteket, amelyeknek egyre gyarapodó elitje alakult ki, egyre szűkülő tagsági háttérrel.

A szakszervezeti elit harmadik része – én magamat legszívesebben ide sorolom – azt gondolta/gondolja, hogy a jövőben valóságos tagsággal rendelkező, tényleges tagsági ellenőrzés alatt álló, a mindenkori egyéni és kollektív munkavállalói érdekekre épülő szakszervezeteknek van létjogosultságuk. Az elmúlt tíz év során ugyanis bebizonyosodott – bármennyire is ennek ellenkezőjét sugallta, egymástól függetlenül, mindhárom kurzus kormányzata –, hogy nincsenek egyéni kimenekülési utak a mezei honpolgár számára. Semmiféle esélye nincs a köztisztviselőnek, a közalkalmazottnak, a gyári munkásnak vagy a bányásznak arra, hogy vállalkozóvá váljon, mivel nincs sem tőkéje, sem kapcsolatrendszere, sem kellő tudástöbblete hozzá. Mindezek hiányában pedig azokat, akiket arra ösztönöztek – avagy inkább űztek –, hogy vállalkozókká váljanak, rövid időn belül jól előrelátható csődbe hajszolják bele.

Ennek a harmadik típusú szakszervezeti elitnek a gondolkodására az a jellemző, hogy megpróbál a valós problémákra szakmailag megalapozott és a tagság által kontrollált válaszokat adni. Ennélfogva egyetlen kormánynak sem óhajt a holdudvarába kerülni, mindegyiknek a kontrapunktját kívánja megjeleníteni, különböző erővel és intenzitással.

Ami a magyar társadalmi pozíciókat illeti, én releváns szociológiai választ nem tudok adni, de bizonyos – elsősorban közalkalmazotti, közszolgálati, kisebb mértékben piaci munkavállalói körökben szerzett – tapasztalatokról be tudok számolni. Ezek a tapasztalatok kétségbeejtőek. Azok a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek az elmúlt tíz évben kialakultak, egyre inkább tudatosítják a társadalmi mobilitás megszűnését, amelynek kutatásával Kolosiék, Cseh-Szombathyék és mások a 80-as évek közepétől foglalkoztak. Ez az emberek egy részében a politikától való teljes elfordulást eredményezi – mondván, a politika “úri huncutság”, s mindazok, akik a politikában részt vesznek, darabra megvehető, különböző multinacionális vállalkozói csoportokkal összefonódott figurák –, másoknál – s az igazi veszélyt ebben látom – olyan radikalizálódáshoz vezet, amelyet a 2002-es választások idején egyrészt a MIÉP, másrészt a Munkáspárt kihasználhat. Vagyis az eddigi középsúlyos választói pozíciók helyett a jobb- és baloldali szélsőségeknek sokkal nagyobb terepük lesz, mint amennyi megengedhető lenne. Ezzel függ össze a társadalmi párbeszédben eluralkodó kulturálatlanság is, amit az elit a társadalom számára – a parlamenttől a pártokon át az önkormányzatokig – közvetít, s ami ahhoz vezethet, hogy a társadalom maga is párbeszédre, kultúrára képtelenné válhat: elbunkósodhat. Én igazából ettől a veszélytől szeretném óvni magunkat, s ezért tartanám fontosnak, hogy az MSZP valódi, modern – de nem Tony Blair-i értelemben modern – szociáldemokrata párttá alakuljon.

Szalai Erzsébet:

Vadász Jánossal teljesen egyetértek abban, hogy mára minden, magát középnek tekintő politikai erő ki lett próbálva, s mivel a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódnak, biztos vagyok benne, hogy a MIÉP a következő választáson jelentősen növelni fogja szavazói számát, s nemcsak a budai kerületekben.

Wiener Györgynek válaszolva, ami a magánvaló/magáértvaló osztályok kérdését illeti: Marx kora óta gyökeres változások következtek be, a nagyipari munkásság aránya – Magyarországon is – folyamatosan csökkent. Tehát új helyzet van. De fontosabbnak tartom, hogy az információs robbanás olyan agymosást hoz magával, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: Marx korában a tőkének nem volt ehhez fogható agymosó gépezete. Végezetül pedig: a Fidesz úgy pártja a multinacionális tőkének, hogy nincs teljesen tudatában ennek; azok a pénzek, amelyek kimennek a multiknak, az apparátus különböző részeiből mennek ki, és senki sem összegzi ezeket.

Wiener György:

A tőke és az osztály kérdése az, amire röviden reagálnék. Nem az a döntő kérdés, hogy a munkavállaló iparban dolgozik-e vagy sem – éppen Marx mondja A tőke első könyvében, hogy az angol és a walesi statisztikák tanúsága szerint az ipari munkások még a klasszikus kapitalizmus időszakában, a XIX. század közepén is a foglalkoztatottak kisebb hányadát alkották. Attól, hogy a munkavállaló a szolgáltató szektorban vagy éppen a negyedik szektorban, a tudásiparban dolgozik, ugyanolyan alávetettje a tőkének, mintha fizikai tevékenységet végezne. Az más kérdés, hogy az értéktöbblet elsajátításának vannak bizonyos előfeltételei, s ezért az általános munka, a tudomány alapvető termelőerővé válása végül is megszünteti a kizsákmányolás lehetőségét. Az osztályfogalmat tehát nem tartom túlhaladottnak: az osztályok átstruktúrálódnak, de attól még nem szűnnek meg, az alapvető viszony változatlanul fennmarad.

Ami a MIÉP lehetőségeit illeti: biztos, hogy öt százaléknál sokkal többet fog szerezni. Nem válik közvetlenül hatalmi tényezővé, de a Fidesz, ha esetleg 2002 után kormányon marad, ezt a MIÉP nagyon hatékony támogatásával tudja csak elérni. A Munkáspártot pedig – amely olyan gyenge eredményt, mint most, a két időközi választáson, még soha nem ért el – én egyáltalán nem tartom szélsőségesen baloldalinak.

Ha nem akarunk az utópista szocializmus csapdáiba tévedni, nem indulhatunk ki sem egy feltételezett aranykor eszméjéből, valamiféle “visszatérési” programot alkotva – amennyiben a jelen állapotokat tagadni akarjuk, minthogy egyébként csakugyan tagadásra érettek –, sem valamilyen “Sollen” eszméje nem vezérelhet bennünket. A valóság burkában megbúvó lehetőségeket (s a valóságos, korszerű emberi szükségleteket) kell kutatnunk. Esetleg azokat, amelyeket soha senki nem vizsgált még. Ilyen lehetőségek mindig vannak. A politika ügyében is.

A tudomány azonban természetéből adódóan nem képes megragadni a valóság teljességét, számára csak a megvalósult lehetőség hozzáférhető – a fizikusok szerint csak az, ami mérhető –, vagy miként Henri Bergson fogalmazott: a tudomány a már befutott intervallum végpontjába helyezkedik s onnan tekinti át az egész folyamatot. A politikát vizsgáló tudományok is. A rendkívül mozgékony társadalmi élet hiteles vizsgálata tehát, bármilyen meglepő, törvényszerűen igényel a tudományostól eltérő eljárásmódokat is. A tapasztalaton kívül. Részint mert a tudomány mint ismeretrendszer maga is általánosított tapasztalat, részint mert a tapasztalat alacsonyabb szinten a tudománnyal azonos módon a már befutott intervallum végpontjában található. Konfuciusz szerint: a tapasztalat olyan lámpás, amit a hátunkon hordunk s a megtett utat világítjuk meg véle. Már ha megvilágítjuk.

Egy dolog történetét ismerni annyi, mint magát a dolgot ismerni – vallja Hegel. Tudományos tapasztalatok is igazolják a napi tapasztalatokkal egybecsengően, ez az álláspont kétségtelenül helyes, igazsága megcáfolhatatlan. ám ez az igazság nem zár ki más igazságokat. Amint a közelmúlt magyar történelme tanúsítja – amikor is mind az országgyűlés, mind a kormányok, mind a hivatalok sokasága hirtelen támadt és főként jogászi pályáról áttévedt történészektől vált zsúfolttá –, sem a valódi, sem a vélt történelmi ismeretek önmagukban nem szavatolják a történelmi szemléletet, főként annak adekvát voltát. Sőt! Erre, mifelénk soha annyira történelmietlenül nem tekintettek a valóságra, soha annyira nem tobzódott a voluntarizmus – talán a Rákosi-érát kivéve –, mint mostanában. Az igazi történelmi szemlélet követelménye ugyanis nem korlátozódik valamiféle időbeli relációra, mint abban a nálunk honos szűkkeblű változatban, melyben a “történelmi” múlt emlegetése kizárólag jelenbeli érdekeket szolgál. A történetiség követelménye: az összefüggések teljességének követelménye, különös tekintettel a fejlődés mozzanatára, azaz dialektikai követelmény. A dolgok objektív dialektikai természetének szubjektív fel- és elismerése. Dialektika nélkül nem megy.

Nézzük tehát a politikát. Ha igényesek vagyunk, azt vizsgáljuk, hogy milyen ma s mitől lett azzá, ami. Előítéleteinket s korábbi hasznosnak bizonyult ismereteinket félre kell tennünk, ha ki akarunk törni abból a szemléleti kalodából, amelybe saját egyoldalú gyakorlatunk s a mai talajtalan hatalmi struktúra manipulált sugallata betonozott be minket is a másokétól eltérő világnézetünk ellenére és ma már szinte a fejlődés kívánatos esetének véljük például a politikai “váltógazdálkodást”, vagy legalábbis elkerülhetetlennek. Szemléleti ügyről lévén szó, nem árt nyíltan feltenni a kérdést: a politikai viszonylatokban – amelyekből nem felejthetők ki az osztályviszonyok, bármilyenek is – és intézményekben, bevett eljárásmódokban, a politikai cselekvés dologi és egyéb állandósult feltételeiben rögzült objektív logika akaratunktól s tudatunktól függetlenül mennyire s milyen módon módosítja eleven politikai nézeteinket és magatartásunkat. Magyarul: soha-nem-volt, egészen új helyzetben egészen új módon kell feltenni a kérdéseket, hogy egészen új válaszokat adhassunk rájuk. Szerintem ez se most, se máskor nem igen jellemző ránk.

A fentiek szerint a valóság, a tényleges társadalmi lét vizsgálatában jelentős szerep jut a megbízhatóság szempontjából a filozófiának, épp a lehetőségek hallatlan fontossága miatt. Hegel a lehetőségek négy fő formáját különbözteti meg (“A logika tudománya”): az elvont lehetőség, a reális lehetőség, a szétszórt vagy szórványos valóság (zerstreute Wirklichkeit) és a megvalósult lehetőség (valóság) alkotja a lehetőségek mozgássorát, oda s vissza. A történelem, mint a társadalom sajátos időbelisége e lehetőségek sorainak mozgása – oda és vissza. Míg a megvalósult lehetőség a szaktudomány – köztük a közgazdaságtan, szociológia, történettudomány, politológia, társadalomlélektan stb. – kutatási területe, a többi lehetőség-tartomány a filozófia, az irodalom, a művészeti gondolkodás terepe úgy is mint kognitív, úgy is, mint értékítélet alkotására képes úgynevezett társadalmi tudatformáké (a vallásnak főként a túlélési “technikák” bizonyos fajtáinak felfedezésében s kezelésében van alig túlbecsülhető s egyre növekvő szerepe). De ne becsüljük le mindebben a gyakorlati politikai gondolkodás és a ténylegesen működő erkölcsi magatartás szerepét sem. Mást ne mondjunk: a nép(ek)nek elege van abból, ami van. Bennünket mindenesetre elsősorban a filozófia lehetőségei érdekelnek pillanatnyilag.

A magyar történelem egyik sajátossága, társadalmunk fejlődésének zaklatott voltából következően is, hogy az önálló filozófiai gondolkodás mint társadalmi tényező, nem alakult ki. A legfontosabb filozófiai gondolatok lírai köntösben jelentek meg, vagy a lírához közeli irodalmi formákban, Csokonaitól Berzsenyin át Kölcseyig, Vörösmartytól Petőfin át Madáchig, Vajda Jánostól Adyn át József Attiláig. Nagy hátrány, de ugyanakkor páratlan lehetőség számunkra. Nem azt állítom, hogy nálunk több gondolat található a lírában, az irodalomban, mint másutt, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bennünk talán több érzékenység fejlődött ki ezek értékének, filozófiai tartalmának észrevételére, mint a nálunk szerencsésebb történelmi adottságú értelmiségiekben, mondjuk, mint a németekben, akiktől a tudományos magatartás állítólag örökérvényű normáit – érthetően – mindmáig tanuljuk. Használjuk ki e lehetőséget. Képlékeny valóságunk felméréséhez a szaktudományokon kívül nemcsak filozófiára lesz szükségünk, hanem művészi intuícióra is. Az idő sürget, minden lehetőséget merészen meg kell ragadni.

Vizsgálatunk választott tárgyát, a politikát tekintve, korlátozódjunk egyelőre a politikai pártok fogalomkörére. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy az intézményekben, dolgokban, a rutineljárásokban rögzült objektív logika mennyire kényszerpályákra terel minket, anélkül, hogy észrevennénk. A politikai párt az a szent tehén, ami megkerülhetetlen, amit tűrni kell, bármilyen pimaszul legeli le legszebb veteményeinket, ami nélkül a politikában sem gondolkodni, sem cselekedni, sem boldogulni nem lehet, ami politikában és politikán kívül mindenre rányomja a bélyegét. Pedig mindössze egy használhatatlan, sőt káros történelmi kövület, amin átok ül, mint a fáraók sírjain, s ezredévek múltán is szedi halálos áldozatait a gyanútlanok között. Használhatatlan lenne? Nos, én nem állítom, hogy ma nem lehet tüzet csiholni két száraz fapálca összedörzsölésével. Csak – kivételes esetektől eltekintve – nem érdemes. A politika halász-vadász vagy legfeljebb kézműves korszakából ittragadt politikai pártokat múzeumba kell rakni, emlékeztetőül. Nyilvánvalóan igazak ugyanis a következő ítéletek: 1. Az egypárt-rendszer nem vált be; 2. A többpárt-rendszer nem vált be. Nálunk legalábbis. Következésképpen: a pártrendszer – elvetendő. Valami más megoldást kell keresnünk. Hamar! Valami ugart vagy irtásföldet. Bár ismert a kisajátítás módszere is.

Megállapodottabb társadalmakban, ahol gyakorlatilag két párt van, mint Nagy-Britanniában, lassanként Németországban és Frankhonban is, vagy egy párt van ugyan, de kettőnek látszik, mint az USA-ban (ott a hagyományos pártok bármelyikén belül két politikus vagy irányzat “politikája” gyakran jobban különbözik egymástól, mint ahogyan a két pártnak tekintett pártoké egymástól), kényelmesen váltógazdálkodnak politikailag. Ráérnek, birtokon belül vannak. Mi, birtokon kívüliek, követhetjük ezt a metódust? Aligha. Próbáljuk meg nagy vonásokban jellemezni a politikai pártokat, közös jegyeik alapján, hogy megnyugtató választ kaphassunk.

A pártok pártütés útján keletkeztek valamikor, a történelmi régmúltban. Az uralkodó osztályon belül egy rész – latinul: pars, partis – valami okból elkülönült s a többitől eltérő törekvéseket fejezett ki valamilyen módon. Rendszerint partikuláris – a többiekével szembenálló, nem-közvetítő – érdekekre épültek szerveződéseik. Ritkán képviseltek valódi dialektikai különösséget. Voltak összeesküvések, klikk-szerveződések, ligák, alkalmi és tartósabb szövetségek és hasonlók, de mindig az elkülönülés volt a jellemző. Ezekből formálódtak később a modern értelemben vett politikai pártok, vagy mint afféle harci vezérkarok, stratégiával és taktikával vértezetten, erősen militarista vonásokkal terhelten, vagy mint alkalmi választási irodák. Mindez közismert. Amit ez ügyben mindmáig nem vizsgáltunk kellően: a partikularitás princípiumának szükségszerű következményei. Ezek – a teljesség igénye nélkül – a következők: más elkülönültekkel mindig szembenállnak, együttműködésre csak kényszerűségből hajlanak; vezért, rendszerint karizmatikus egyéniségű vezért igényelnek; felépítésük feltétlenül hierarchikus; az érdekek érvényesítésében elsődleges módszerük az “ütköztetés”, tehát szükségképpen alacsony hatékonyságú; nem tűrik a belső ellenzéket, hajlamosak a szemléleti és szervezeti megmerevedésre; lételemük a bűnözői mentalitás és magatartás (azaz: “kerül amibe kerül – másnak; csak nekem, nekünk legyen némileg előnyös”), az értékszemlélet hiánya; törekvés a vezető szerepre más pártokkal, politikai erőkkel szemben, a kiszorítós taktika alkalmazása saját tehetetlenségi nyomatékuk folytán; hajlam a képmutatásra, rejtőzködésre, azaz a különérdek titkolására, ezzel együtt – szükségszerűen – az erkölcsi tényezők negligálására; önigazolásul saját törekvéseiket, nézeteiket, érdekeiket, normáikat stb. áttétel nélkül azonosítják (rendszerint öntudatlanul) az emberivel, az egyetemessel stb.; abban a hitben cselekszenek, hogy vannak saját értékeik (lásd: a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia értékei, “baloldali”, liberális, konzervatív értékek stb.), holott csak szubjektíve választottak – ha választottak – az emberi nem egyetemes érték-készletéből; a kritikai szellem hiányából is eredően általános elmélet-ellenesség, ebből következően – s nem véletlenül – értelmiség-ellenesség; helyet követelvén a nap alatt, mindig mindent átpolitizálnak, s tizedrangú ügyeket gyakran a politikai ügy rangjára emelnek és így tovább. Nem vitás, hogy ezek egyenként és együttesen más-más módon és mértékben jellemzik az egyes pártokat, de bizonyos, hogy valahogyan mindegyiket jellemzik. Nem szubjektív tévedésből, nem kifáradás következményeként, hanem természetükből eredően, azaz nem pusztán tapasztalati tény a fentiek szerinti jellemezhetés. Ezzel együtt, alacsony társadalmi hatékonyságuk ellenére megfeleltek a társadalmi szükségleteknek mindaddig, amíg – technikai hasonlattal élve – a gőzgép előtti színvonalon nyújtott teljesítmény elegendő volt legalább a történelmi vegetáláshoz. Birtokon belülieknek ma is megfelel nagyjából. De lassanként az atomkort is magunk mögött tudhatjuk.

Szigorúan a politika egynemű közegében mozogva s elkerülve lehetőleg a moralizálás, esztétizálás, a pénzügyi és jogszemléleti bornírtság és hasonló korlátoltságok, esetleg tárgytévesztések csapdáit, a politika mibenlétére kell újból rákérdeznünk, a lényegig hatolás következetes igényével.

Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban – eredetileg és mindmáig – valamely és bármely társadalomban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek közt történő mennyire hatékony intézését, s abból mit profitál a társadalom többi része és egésze. Aki e kérdésekre válaszolni tud, helyesen képes minősíteni az adott politikát, függetlenül attól, hogy a minősített politika képviselői és hívei mit hisznek és mit hirdetnek magukról. Ezt jelenti a politika mint társadalmi cselekvésforma. ám minden cselekvésforma közvetlen tartalma meghatározott társadalmi viszonyok s azok “hordozóinak” valamely összessége. A cselekvés tárgya ezek közül kerül ki; ezek főként az osztályviszonyok s az azokat kifejező érdekviszonyok. Szociológusaink ugyan eltüntették az osztályokat, mondván: az osztályok olyannyira megváltoztak mind méreteikben, mind összetételüket, azaz “tagjaikat” illetően – mintha az osztály valaminő klub volna –, hogy már nem is azok. Szemmel láthatóan abból a téves hiedelemből indultak ki – mint az egykori MSzMP KB, amely időnként aggályosan “megszámlálta” az osztályt s úgy találta, hogy mint egyetlen s nagy létszámú, a legjelentősebb osztály, nem csoda hát, hogy társadalmunk “vezető ereje” –, hogy az osztály számlálható halmazt jelölő kategória. Holott nem az, ahogyan erdészek s más normális emberek tapasztalatai szerint az erdő fogalma sem az. Világos ugyan, hogy buta ember, aki nem látja a fáktól az erdőt, de errefelé s kivált mostanában kifejezetten okos, sőt modern, aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt, a polgároktól a burzsoá osztályt stb. Van persze újabban ismét “középosztály”, a maga csak költőileg értelmezhető mivoltában, errefelé tehát fölösleges valóságos osztályokat kutatni. így aztán a politika tetszés szerint csoportosult ügyes fiúk trükkje lehet. Holott a politika lényege szerint osztályviszonyok akaratlagos, többé-kevésbé tudatos kifejeződése, aminek következtében önálló politikai arculata csak valóságos osztályoknak lehet. Amint az tapasztalható is. Ha szociológusaink a KB ostoba, antimarxista osztály-felfogását kritizálták volna – ahogyan azt néhányan megtettük, sajnos eredmény nélkül –, együtt talán többre mentünk volna. Az osztályok ugyan ma is kitartóan léteznek, noha “határaik” globális méretekben csakugyan megváltoztak, belső “arányaik” eltolódtak (lásd: ázsiába, Afrikába áthelyezett kékgalléros munka), de valóban döntő változást – hogy torzulást ne mondjunk – szenvedett társadalmi, történelmi funkciójuk. Történelmi küldetésüket, szerepüket a korábbival azonos módon nem láthatják el többé. A pénztőke mint egyedülvaló világhatalom korlátlan uralmának ténye idézte elő ezt a soha-nem-volt helyzetet. E pénztőke személyes megjelenítőinek maroknyi klikkje saját osztály–jellegét ugyan nem, de osztály-jogosítványait s ezzel történelmi jogosultságát is önkezével s tudatosan semmisítette meg, vele együtt a másokéit is, a politikát, a semmiből teremtés emberi csodáját véglegesen úri huncutsággá silányítva. A világpénz-hatalom előtti mind teljesebb egyenlőség, e hatalomnak való egyértelmű kiszolgáltatottság önmagában véve hatályon kívül helyez minden történelmi küldetést, osztályérdek-jogosultságot az értelmüket vesztett partikularitások teljes garnitúrájával egyetemben, vélük az ezt kifejező politikai pártokat is. Nem lehet többé hatékony osztálypolitikát folytatni. Sehol. Senkinek. Különösen nem egy ország kereteiben, magárahagyottan. Az objektív politikai viszonyok átrendeződése, jellegtelenülése átrendezte a politika mint cselekvésforma szükségleteit és lehetőségeit, szükségképpen átrendezi a politikai tudat, a politika mint sajátságos társadalmi tudatforma szükségleteit és lehetőségeit is. Tehát a politika-elméleti feladatokat is. Ez az új elmélet csak kollektív munka, alapos, sokoldalú vita eredménye lehet. A viszony, cselekvésforma, tudatforma hármas-egységében kell gondolkodnunk a politikáról, ha igényesek vagyunk, méghozzá ebben a sorrendben meghatározott vizsgálati tárgynak értelmezve. Ha az osztály-különös dialektikai lehetősége (mely közvetített egyes és általános között) elveszett, más különösséggel kell pótolni (különben a politika jogosultsága s lehetősége tűnik el). Olyan szubjektív különösséggel, amely történelmileg képződött objektív különöst fejez ki. Ma!

Sejtéseim szerint objektíve az osztály-együttműködés ügye került előtérbe a pénztőke mint világhatalom elleni egységfront különös elemi szükségleteiből következően, úgy, ahogyan azelőtt soha. E feladat megoldására a partikularitás szülte s azáltal meghatározott politikai pártok mint intézményesült történelmi kövületek teljesen alkalmatlanok. Ma a választók, szinte mindenütt a világon, nem a jobbat választják közülük, hanem a kevésbé rosszat, mivel olyanok, amilyenek. A világmozgalommá terebélyesedett, noha elsősorban tagadásra hajlamos laza szerveződésű mozgalmak szolgáltathatnak az új szerveződéshez modellt, ha mintát nem is. Minimális, könnyen áttekinthető érdekazonosságra építve (ez a minimum: túlélés – emberi módra!), minimális, épp csak a mozgósíthatóságot és cselekvőképességet garantáló szervezettséggel működő, elevenségét megőrző mozgalom lehet a megoldás, mely elkerüli a párttá szerveződés veszélyeit. Megfelelő, a célt szolgáló tartozékokkal kiegészítve. Ehhez át kell rendezni gazdasági szemléletünket is. A ma már eszközből önállósult univerzális céllá torzult extra profit helyébe az élet minden területén a valóságos emberi, egyéni és közösségi szükségleteket kell termelési célul kitűzni, amihez a termelőtőke is megnyerhető szövetségesül, nem taktikai, hanem történelmi kompromisszum keretében. át kell rendezni igényeinket is, kiszűrve a manipulációk szülte ál-igényeket, mindennapi kenyerünktől a rajzfilmekig. Minden rendű és rangú illúziók gyökeres kiirtására törekedve. A politikai illúziókkal kezdve.

Naiv, esetleg irracionális elképzelés? Naivvá manipulált, velejéig irracionális korunkban épp ennek ne lenne helye? Ha már a ráció annyira csődöt mondott. ámbár. Gondoljuk csak meg!

Dávid és az ő parittyája. Közismert.

A szétszórt – vagy szórványos – valóság (zerstreute Wirklichkeit) létezik a politikában is. Meg a többi lehetőség-fajta. Kutassuk, fedezzük fel!

Bevezetés

A világgazdaság néhány hónapig a teljes összeomlás szélén állt. 1998 szeptemberében az Egyesült államok pénzügyi irányítása úgy határozott, hogy a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek – ennek a rendkívül befolyásos, kétes hírű alapnak az alapítói sorában két Nobel-díjas is van – lehetőséget ad arra, hogy “privát” egérúton előre meneküljön, és ezzel megakadályozta a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. 1992 januárjában a brazil valuta drasztikus leértékelése nyomán újra felsejlett az árucikkek árának teljes összeomlása, ami tovább erősítette volna a világgazdaságra nehezedő deflációs nyomást. Mint írásunkból is kitetszik majd, meglehetősen kétséges, vajon a világgazdaság képes lesz-e az idén vagy jövőre elkerülni a súlyos visszaesést.

A globális gazdasági hanyatlás nem túl vidám perspektíváján túl azonban létezik egy másik, hasonlóan baljós forgatókönyv is, mely sajnálatos módon megvalósulással fenyegeti világunkat. Ez pedig az a lehetőség, hogy a pénzügyi világrendszer irányítóinak – az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának és a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek – erőfeszítései eredményeképpen egyidejűleg útját lehet állni a globális visszaesésnek és a jelenlegi “globális pénzügyi felépítmény” bármiféle strukturális reformjának. Ennek következményeként még inkább felgyorsul majd az a folyamat, amelyben – John Gray szavaival (in False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London, Granta, 1998) – a “rossz kapitalizmusok” megfojtják a “jó kapitalizmusokat”. A hasonló álláspontot képviselő washingtoni “piaci fundamentalisták” megittasultak attól, hogy sikerült a rendszert egyben tartaniuk, és azt szeretnék, ha az európai és ázsiai kapitalizmusok fokozatosan lemondanának azokról a védekező mechanizmusokról, amelyekkel ezek a társadalmak megkísérelték megszelídíteni a piacot. E forgatókönyv szerint a globális összeomlás veszélye továbbra is kísért, de közeledésének tempója lefékezhető mindaddig, amíg a szociális jóléti intézményeket a világgazdaságnak nem sikerül teljes egészében ellehetetlenítenie.

E súlyos veszélyeket látva valóban meglepő, milyen gyenge azoknak a hangja, akik a világgazdaság radikális átszervezését javasolják. Bár a világgazdaság különböző színterein időről időre fellángol a neoliberalizmussal szembeni tiltakozás, a szembenállók gyakorlatilag elszigetelten tevékenykednek. úgy tűnik, a neoliberalizmust elutasítók mögött nem áll szervezett, nemzetek fölötti mozgalom, mely a kezdeményezéseket összehangolná, vagy a neoliberalizmussal szemben koherens alternatívát dolgozna ki. Röviden, a probléma nem annyira az, hogy a közvélemény támogatja–e, esetleg megadással elfogadja-e a neoliberális elképzeléseket, hanem sokkal inkább az, vajon az értelmiség és a politikacsinálók miért nem képesek a neoliberális fölénynek meggyőző alternatíváját kidolgozni.

Ez a sikertelenség még zavarba ejtőbbnek tetszik, ha figyelembe vesszük az Európában és Észak-Amerikában az 1960-as évek társadalmi mozgalmaiban született baloldali értelmiség intellektuális kifinomultságát és létszámát. Vajon miért van az, hogy az én generációm teoretikus és militáns elméi – akiket intellektuálisan az új baloldal formált – nincsenek ott a neoliberalizmus elleni világmozgalom frontvonalában? Ez a tanulmány két, idevágó kérdést fogalmaz meg. Először is választ keres arra, miért maradtak némák a neoliberalizmus kritikusai. A tanulmány ezen a ponton a társadalomelmélet politikai vetületeire utal majd, vagyis arra, milyen gyakorlati következményekkel járnak az értelmiség tökéletesen elvont, teoretikus döntései. Másodsorban, megkísérel felvázolni egy alternatív támadási tervet a neoliberalizmussal szemben, ami lehetőséget adna arra, hogy egyként mozgósítsa a kritikus értelmiséget és azokat a milliókat, akik a neoliberális rendszer jelenlegi vagy jövőbeli áldozatai.

Az első megközelítés abból a megállapításból indul ki, melyet J.K. Gibson-Graham fogalmaz meg a The End of Capitalism (As we Knew It) – Cambridge, Mass.: Blackwell, 1996 – című művében. E szerint a marxizmus ma lefegyverzi a tömegmozgalmakat. Támadhatatlan e logika – a marxizmus a kapitalizmus globális, koherens és egységes rendszerét posztulálja, amit felszámolni is csak mint egészet lehet, nincsenek olyan részleges reformok, melyek a jövőbeli küzdelmek biztos alapjául szolgálhatnak. Ezért van az, hogy amikor a fejlett vagy a fejlődő világban azt mondják a munkásoknak és a parasztoknak, hogy az őket sújtó jelenlegi bajok a világkapitalizmus termékei, akkor erre nem a radikális kapitalizmusellenes harc a tipikus válasz, hanem a legmélyebb kétségbeesés, mert még akik felismerik is a jelenlegi rendszer igazságtalan mivoltát, azok sem látják a status quo semmilyen gyakorlati alternatíváját.

De vigyük egy lépéssel tovább ezt az állítást. Intellektuális fejlődésem az 1960-as években az Egyesült államokban formálódott, amikor a “kapitalizmus” kifejezést jó társaságban nem illett használni. A “kapitalizmus” kétes fogalom volt, amit csak az orosz és a kínai kommunisták vettek a szájukra. A konzervatívok “szabad vállalkozásról” beszéltek, a liberálisok pedig “vegyes gazdaságot” emlegettek. De még ennél is alapvetőbb, hogy “vulgármaterialistának” nevezték, és ezért egyértelműen elutasították azt a magyarázatot, hogy a társadalom gazdasági szerveződése adja a szélesebben vett társadalom kereteit. Ebben a történelmi kontextusban elképesztően radikális lépésnek minősült, amikor az újbaloldal “kapitalizmusnak” nevezte társadalmi rendszerünket.

ám lehetetlen volna eltúlozni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi harminc évben mentek végbe. Ma azok nevezik a rendszert kapitalizmusnak, akik védelmezőiként lépnek fel. Az üzleti sajtó rutinszerűen beszél a kapitalizmus fogalmáról, és mára a terminológia el is vesztette minden kritikai élét. Sőt, odáig jutottunk, hogy ma már nem “vulgármaterializmus”, hanem a józan hétköznapok elfogadott magyarázata az, hogy a szélesebben vett társadalom kereteit a gazdasági struktúra határozza meg. Ennél is fontosabb azonban, hogy azt a meghatározó marxi tételt, miszerint a kapitalizmus mint rendszer globális, egységes és koherens, ma már a neoliberalizmus apostolai hangoztatják a leglelkesebben. Ebből a tételből indulnak ki, amikor azt állítják, hogy az egyes nemzeteknek nincs más választásuk, mint hogy végigjárják a szokásos utat: privatizálnak, deregulálnak, és megszorítják a közszférák kiadásait, ha az egyre kompetitívebb kapitalista világrendszerben meg akarnak élni.

Egyszóval, a világ burzsoáziájának mára már Marx lett az első számú teoretikusa, a baloldali értelmiség pedig elveszettnek érzi magát. Ifjúkori ábrándjainkat, legvérmesebb reményeinket, hogy megváltoztassuk a társadalmainkról folyó vitákat, várakozáson felül sikerült beváltanunk. ám ahelyett, hogy a tömegek kezébe saját felszabadításukat szolgáló, kritikai eszközöket adtunk volna, a neoliberálisokat segítettük hozzá ahhoz a terminológiához és magyarázathoz, mely igazolja kinyilatkoztatásukat, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Hogyan lehetséges az, hogy a marxizmus, miután jó egy évszázadon át a kapitalizmusellenes küzdelmek hathatós mozgósító eszköze volt, egyszerre csak váratlanul a világ burzsoáziájának kedvenc ideológiájává lépett elő?

Vissza Marxhoz

Vissza kell térnünk Marxhoz, hogy megértsük, hogyan kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Elméleti műveiben Marx komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy “denaturalizálja” a kapitalizmust; bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus kialakult, szembeállítja a társadalom termelőerőinek másféle szerveződéseivel, és foglalkozik azzal, hogyan lehet meghaladni. De politikai természetű írásaiban Marx ettől eltérő úton jár: itt inkább úgy tekinti a kapitalizmust, mint valami természeti erőt, mint egy hurrikánt vagy egy árvizet, mely minden útjába kerülő dolgot átformál. E természeti képek egyik legkülönösebb példájára a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művében bukkanhatunk, ahol a polgári forradalmakat szembeállítja a proletárforradalmakkal. A polgári forradalmak diadalmasan halmoznak sikert sikerre,

“…A proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

"Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!”

(MEM, 8. kötet, 108. oldal)

A fenti bekezdés Herkulesnek az óriással, Anteusszal vívott küzdelmét idézi fel. Az óriás újra meg újra erőre kap, valahányszor a földre zuhan. Marx itt a kapitalizmust Anteusszal azonosítja, emberek feletti természeti erőnek látja, amely erőt és kitartást merít ellenfele minden erőfeszítéséből. Meglepő ez a kép, mivel a kapitalizmus legyőzését iszonyatosan nehéz küzdelemnek ábrázolja: Marx valójában azt teszi, amit a fentebb említett Gibson-Graham a kapitalizmus ellen fellépő tömegek lefegyverzésének nevez.

Amikor azonban Marx a kapitalizmust természeti rendszerként megjelenítő retorikai fordulatokat használ, azzal egészen sajátos célja van. Hogy a kapitalizmust a társadalom minden elemét átható, a társadalmon szisztematikusan uralkodó rendszernek ábrázolta, annak elsődleges célja az volt, hogy eleve ellehetetlenítse azokat a reformista stratégiákat, amelyek a társadalom alapvető gazdasági struktúráit érintetlenül hagyják. Marx úgy látta, a munkásmozgalmat állandóan kísérti a reformok szelleme, és ezért kitartóan hangsúlyozta meggyőződését, hogy csak a radikális forradalom, a gyökeres átalakulás képes a munkásmozgalom céljait megvalósítani. Hogy tehát a kapitalizmust természeti rendszerként ábrázolta, azzal azt hangsúlyozta, hogy csak egy jóval súlyosabb ellenerő – a proletárforradalom ereje – képes megtörni a kapitalista egyeduralmat.

Marx azonban egyáltalában nem tartott attól, hogy a feladat monumentalitásának hangsúlyozása elerőtleníti a munkásosztályt. Nem is jelenthetett Marx számára semmiféle kockázatot, hogy a kapitalizmus megdöntésének nehézségeit emelte ki, hiszen a kapitalista fejlődés szünet nélkül és nyilvánvalóan tovább gyarapította a proletariátus létszámát. A kapitalizmus természeti erőnek mutatkozott, de lényegi sajátossága volt, hogy állandóan növeli sírásóinak tömegeit. Az ipari munkásság száma évről évre nőtt, e puszta mennyiségi növekedés volt a szocialista mozgalom döntő, bátorító tényezője. Ez a kézzelfogható valóságos tény adta a szocialista erőfeszítések sikereinek jövőbeli ígéretét még azokban a társadalmakban is, amelyekben az ipari munkásság pillanatnyi lélekszáma az összlakosságnak csak kis hányadát jelentette.

Ha azonban az ipari munkásság számbeli növekedésén állt vagy bukott a marxizmus mozgósító ereje, akkor egyértelmű a következmény. A huszadik század második felében az ipari munkásság számaránya minden fejlett országban az összlakosságon belül csökkenő tendenciát mutat. Ez a tendencia azonban önmagában még nem volna akadálya egy hathatós antikapitalista politika kimunkálásának. Más társadalmi csoportokkal szövetségben az ipari munkásság még mindig meg tudná határozni a választási eredményeket számtalan országban. Inkább az a probléma, hogy amikor az ipari munkásság fejlődési pályája azzal kecsegtetett, hogy hamarosan a társadalom többségét alkotják, a munkásosztály pártjainak politikai egyeduralma egyértelműnek és természetesnek tűnt. Komolyabb politikai erőfeszítés nélkül is össze lehetett állítani egy győztes koalíciót; az ember könnyedén el tudta képzelni, hogy a kapitalista fejlődésből ez automatikusan következik. Amikor azonban megtorpant ez a számbeli növekedés, a politikai feladat sokkal félelmetesebb lett, mert most eltérő érdekeket hordozó, különböző társadalmi csoportokat kellett egységes politikai erővé formálni. Ebben az új összefüggésben jelentett problémát Marxnak az az elképzelése, mely a kapitalizmust természeti rendszerként szemléli, hiszen az ember többé nem bízhatott abban, hogy a rendszer természetes fejlődése majd kitermeli a rendszer sírásóinak politikailag egységes tömegét.

Az újbaloldali mozgalom

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben az újbaloldal – főként az Egyesült államokban – sem politikai céljait, sem optimizmusát nem a marxizmusból eredeztette. Az újbaloldal radikalizmusa számtalan forrásból táplálkozott – mindenekelőtt a déli emberjogi mozgalmak, a Ghandi-féle erőszakmentesség, illetve a New Deal radikálisabb áramlatai (a törvényi realizmus maradványait is beleértve) alkották a gyökerét. Az újbaloldal egyes dokumentumaiban, például a Port Huron-i Nyilatkozatban egyértelműen arról van szó, hogy adott egy erősen strukturált rendszer, melyet át kell alakítani, ám hiányzik az elemzésből a marxizmus nyelvezete és az a képzet is, hogy a gyökeresen átformálandó rendszer természeti erejű, mindent átható jellegű.

Csak az 1960-as évek végén fordult a marxista elemzéshez az újbaloldal, akkor, amikor saját korlátaiba ütközött. Amikor a mozgalom még virágában volt, jellemző volt rá a nem marxista indíttatású radikalizmus és a strukturális reformok stratégiája. ám amikor a mozgalom megtapasztalta a vereség ízét, és merev elutasításra találtak kísérletei a hathatós politikai szövetségek kialakítására, akkor fordult a marxizmus felé, mely a kapitalista intézmények megrögzöttségét és mindent átható jellegét hangsúlyozta.

Az újbaloldal hamar elvesztette ugyan politikai jelentőségét, de ez az új marxista szemlélet fontos szerepet játszott a tudományos megközelítés átformálódásában. A legkirívóbb példája annak, hogy a marxizmus vette át a meghatározó áramlat funkcióját, valószínűleg Immanuel Wallersteinnek a kapitalista világrendszert elemző műve volt, melynek első kötete 1974-ben jelent meg, és az Amerikai Szociológiai Társaság nagydíjjal jutalmazta. Egy évtized sem telt el, és az elemzések központi fogalma lett a kapitalizmus. Egy újabb évtized pedig még ennél is jelentősebb változást hozott. A fogalom elvesztette minden kritikai jelentését, mert a neokonzervatívok, a Reagan-hívők és a thatcheristák kapitalistának nevezték magukat, sőt, még büszkék is voltak rá.

A jobboldalnak ez a retorikai elmozdulása többről szólt, mint annak idején a “Black is beautiful – A fekete szép” jelszava, mely a korábban elutasítást kifejező fogalomnak adott új jelentést. A jobboldal továbbment, és szabadon, saját logikája és igényei szerint integrálta a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a marxista felfogását. Míg a századelőn a polip – e sokkarú szörny – hatásos antikapitalista képzetként működött, most a jobboldal nyíltan vállalta, hogy e képnek megfelelően láttassa, amint a kapitalizmus csápjai elérnek a világ minden sarkába és a társadalmi élet minden zugába. Persze, szándékuk az volt, hogy ezáltal is igazolják tézisüket, mely szerint a világ népei számára “nincs más alternatíva”, mint engedelmeskedni e mindenható rendszer logikájának.

A kapitalizmus változatai

Az elmúlt évtizedben sok értelmiségi folyamodott új elméleti megközelítéshez és retorikai eszközökhöz, amikor rádöbbentek, hogy a fogalomhasználat radikálisan megváltozott. Ma azt a jól ismert állítást hangoztatják, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata létezik, tehát hibás a neoliberálisoknak az az állítása, hogy a kapitalizmus egyetlen, egységes logikájú rendszer volna. Elsősorban a kapitalizmus japán és “rajnai modellje” alapján számos meggyőző tényt gyűjtöttek össze, hogy a fejlett piaci társadalmakban a legfontosabb intézményi variációk felvázolhatók legyenek. Ezáltal persze jelentősen fejlődött elméleti közelítésünk, de e nézetnek a neoliberális állításokkal szembeni hatékonysága enyhén szólva korlátozott.

Az első nehézséget az a probléma okozza, melyet Gray így jellemzett: vannak “rossz kapitalizmusok, melyek jót eredményeznek”. Az angol–amerikai típusú kapitalizmus aránytalanul nagy mértékben határozta meg a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók nemzetközi játékszabályait. Egy darabig az Egyesült államok tudatosan arra használta ezeket a játékszabályokat, hogy csökkentse a kapitalizmus különböző típusai közötti távolságot.

Nyilvánvaló ez például akkor, amikor az Egyesült államok kitartóan próbálja Japánt pénzügyi piacainak liberalizálására rábírni, illetve amikor az Egyesült államok és az IMF megkísérli a súlyosan eladósodott kelet-ázsiai kapitalista modellt megmenteni. De e folyamatnak vannak hanyagul működő elemei is. Például az európai pénzügyi egységesülés folyamatai azzal a veszéllyel járhatnak, hogy aláássák a munkaerő és a menedzsment közötti kooperációt, azaz a kapitalizmus német változatának alapjait rendítik meg. Továbbá, amikor európai és japán részvénytársaságok igazgatótanácsai elkezdenek irigykedni az egyesült államokbeli igazgatótanácsok felduzzasztott béreire, akkor járványszerűen kezd terjedni az Egyesült államokban és Nagy-Britanniában tapasztalható “betegség”, a növekvő jövedelmek és a vagyoni egyenlőtlenség kórja. Nem nagy dolog olyan forgatókönyveket írni, melyek szerint a kapitalizmusnak a kooperatívabb és kevésbé egyenlőtlen formáit fokozatosan meggyengítik e társadalmak egyre mohóbb felső osztályai. A legtragikusabb végű forgatókönyv szerint csak azért sikerült még a kapitalizmus különböző típusait regisztrálnunk, hogy múzeumokban és könyvtárakban megmentsük őket az utókor számára, arról viszont lekéstünk, hogy megóvjuk őket a kapitalista integráció természeti erőinek pusztító hatásaitól.

A második probléma abban áll, hogy az eltérő típusú kapitalizmusokról szóló elméletek fokozatosan leszoktak a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a kritikai megközelítéséről. Pontosabban, alig-alig kísérelték meg megmagyarázni, hogy a kapitalizmusnak ezek az eltérő változatai hogyan illeszkednek bele valamilyen nagyobb rendszerbe. Meg kell hagyni, a kapitalizmus sokféleségét hangoztató elméletben implicite ott van, hogy nincs olyan egységes rendszer, amely természeti erőként működne. De a marxista képzet súlya és ereje – melyet most a neoliberális érvelés szégyentelenül hasznosít – hamar elsodorja az implicit jelentést. Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus sokféleségének elmélete nem tudott kitörni a tudományos elszigeteltségből.

Az egyik alternatíva: a kapitalizmus mint konstruált rendszer

A különféle kapitalizmusok létezéséről szóló koncepció elmélyítésének és továbbfejlesztésének módszere az, ha átformáljuk a nemzetközi kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek a fogalmát, és ezzel egyidejűleg elutasítjuk a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek a képzetét. Amikor a nemzetközi kapitalizmust természetes rendszernek tekintjük, akkor a különböző társadalmakat egyetlen egységes és koherens nemzetek feletti mechanizmusnak tételezzük, mely saját, erőteljes logikája szerint működik. Immanuel Wallerstein például kimutatta, hogy hihetetlenül erős folytonosság mutatkozik abban, ahogyan a rendszer logikája az elmúlt három évszázadban érvényesült. Végső soron a kapitalista világrendszer olyan organizmushoz hasonlít, mely meghatározott ciklusokban nő és fejlődik, de alapvető jellemvonásai nem változnak az idők folyamán. Mihelyt a rendszer beindul, már csak egyetlen lényeges változás állhat be: a rendszer pusztulása, amikor is egy másik rendszernek adja át a helyét. Emiatt van az, hogy a változás természete a dupla vagy semmi; vagy megsemmisül a teljes rendszer, vagy logikája fennmarad és tovább él. Elképzelhető, hogy a rendszerrel szembeforduló mozgalmak jelentős győzelmeket aratnak, de ezek a győzelmek nem módosítják a rendszer alapvető logikáját, ezért e győzelmek nagyon könnyen visszafordíthatók.

Az alternatív álláspont ezzel szemben azt állítja, hogy mind az egyes társadalmak keretein belül, mind nemzetközi rendszerként a kapitalista berendezkedés nem természetes állapot, hanem újra meg újra szüksége van a megtervezésre és újragondolásra. A kapitalizmus nem hagyatkozhat a puszta folytonosságra az idők során, mert állandóan újabb ellenmondásokat és konfliktusokat szül, melyeket meg kell oldani vagy tudatos cselekvéssel el kell fojtani. E nézetet Polányi fejti ki a fiktív árucikkekről szólva. A piaci rendszer azon az illúzión alapul, hogy minden termelési tényező – beleértve a földet, a munkát és a pénzt – áru, melyet azért termelnek, hogy a piacon eladják. Ezt az áru-státuszt garantálni kell, máskülönben nincs biztosíték arra, hogy az ármechanizmus egyensúlyban fogja tartani a keresletet és a kínálatot. A föld, a munka és a pénz azonban nem valódi áruk; nem azért jönnek létre, hogy a piacon eladják őket. “A kapitalizmus megtervezésének” szükségessége nem más, mint állandó erőfeszítés a valóság és a piaci modell között tátongó űr felszámolására. Nem pusztán a hiátus elfedése a kérdés, hanem olyan korrekciós intézményi szerveződés létrehozása, mely működteti a rendszert az elmélet és a valóság közötti eltérés ellenére is.

E tervező tevékenység egyik lényeges területe a gyakran vitatott pénzügypolitika kérdésköre. A társadalmakban nem lehet arra számítani, hogy a piaci mechanizmusok majd maguktól meghatározzák a pénz- és hitelkínálatot. Ha a pénzkínálat növekedése túl gyors vagy túl lassú, az egyaránt katasztrofális hatással jár. Tehát állandóan szükség van a pénzkínálatot szabályozó menedzsment politikai tapasztalatára, hogy a piacgazdaságok működjenek, és ezeknek a tapasztalatoknak állandóan változniuk és fejlődniük kell, hiszen a pénzügyi újítások és egyéb változások mindig megmásítják a helyzetet. ám e pénzügyi irányítás politikai gyakorlatának a puszta ténye is új problémák sorát szüli, mivel állandóan ellentmondásba kerül egymással a rendszernek a politikai menedzsment iránti igénye és az az alapvető ideológiája, hogy hagyni kell, a piac szabályozza önmagát.

A pénzügypolitika nemzetközi szinten még ennél is sokkal vitathatóbb kérdés, hiszen itt egymásba fonódnak a következő problémák: a globális pénzkínálat növekedési rátájának megállapítása, a nemzetközi kifizetések lebonyolítása, valamint a nemzetgazdaságok és a világgazdaság működésének összehangolása. A XIX. században az aranyalapnak szánták azt a szerepet, hogy automatikusan egyidejűleg megoldja mindezeket a problémákat, de ez csak ideológiai tételezés volt. Valójában, az aranyalap mechanizmusának működtetése azt kívánta, hogy Nagy-Britannia állandóan latba vesse politikai és katonai hatalmát. Miután pedig a rendszer soha nem is tudta betölteni a neki szánt szerepet, ezért további nemzetközi és nemzeti erőfeszítéseket kívánt az életben tartása. Mint azt az elmúlt húsz évben a nemzetközi óvadékok és adósság-átütemezések története mutatja, a nemzetközi pénzügyi rendszer irányítása állandó politikai erőfeszítéseket igényel, ha el akarják kerülni a végzetes hibákat és az eszkalálódó pénzügyi válságokat.

A kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek ebből a felfogásából az következik, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata van, és ezeket az eltérő formációkat sokféleképpen lehet a világrendszerbe beilleszteni. A beillesztés néhány formája – például a neoliberálisok által olyannyira kedvelt forma is – abba az irányba hat, hogy ha csak lehet, csökkentse a kapitalizmus változatainak számát a nemzeti vagy a regionális szinteken. De más integrálási rendszerek sokkal jobban elviselik a sokféleséget az egység szintjén. Továbbá a fentiekből az is következik, hogy miként a kapitalizmus eltérő formáinak megdöbbentően eltérő hatása lehet a szegények és a dolgozók gazdasági kiszolgáltatottságára és egyenlőtlenségére, a nemzetközi integráció különböző típusai éppen annyira össze is egyeztethetők a kizsákmányolt osztályokat támogató reformokkal.

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy míg a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek van egy állandó, lényegi eleme, amelyet csak gyökeres átalakulás tud megváltoztatni, addig a megtervezett rendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békés úton is át lehet alakítani. Kétségtelen, az ilyen reformkísérletek merev ellenállásba ütköznek, és még akkor sem garantált a tartós fennmaradásuk, ha győzedelmeskednek. A status quo védelmezői bizonyosan mindig fel fognak lépni a reformok ellen, mondván, azok ellentmondanak a rendszer alapvető logikájának, és a reformok visszavonását követelők valószínűleg évtizedekig kitartanak meggyőződésük mellett. De egy megtervezett rendszernek a lényegéhez tartozik, hogy állandóan át kell alakítani, ez pedig azt jelenti, hogy elképzelhetőek olyan forgatókönyvek, melyek szerint az átalakítás lépései egyre közelebb viszik a rendszert egy egalitariánusabb formához, különösen abban az esetben, ha ezek a reformtörekvések módosítani tudják a globális integráció formáját is.

Lépések a rendszer átalakítása érdekében

Nyilvánvalóan nem elég kimondanunk, hogy a kapitalizmus megszerkesztett rendszer. A feladat az, hogy megvilágítsuk, hogyan van megszerkesztve – vagyis hogy láthatóvá váljon, az eltérő és gyakran ellentmondásos gyakorlat hogyan ötvöződik egybe valamivé, mely az egységes és természetes entitás benyomását kelti. Ha megtaláljuk ezeket az illesztékeket, akkor képesek lehetünk az átalakítás munkáját elvégezni. Még tovább feszítve e metafora határait, kimondhatjuk, hogy a közös cselekvés akkor a leghatékonyabb, ha ezekre az illesztékekre gyakorolunk nyomást, hiszen a struktúra itt a leggyengébb. És ha a szerkezeten repedések mutatkoznak, akkor alaposan megnő a lényegi változás esélye. ám hangsúlyoznunk kell a XX. század egyik lényegi tanulságát – a szemmel látható törések jelentősen megnövelik annak veszélyét, hogy a jobboldali mozgalmak önkényuralmi vagy fasiszta formára szabják át a társadalmat. Vagyis minden, az átalakítást kezdeményező felelős politikai stratégiának tisztában kell lennie a jobboldali veszéllyel.

Most pedig három olyan illesztékre vagy törésvonalra fogok koncentrálni, amelyek azt a képzetet erősítik, hogy a kapitalizmus koherens és természetes rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen kapcsolódást számításba veszek, bizonyosan vannak még fontos mechanizmusok, melyekre nem térek ki. Nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az alábbiakban leírt három törésvonalnak egyforma jelentősége lenne – némelyik inkább jellemző az egész struktúrára, mint a többi. De az alábbi mechanizmusok mindegyike mellé rendelhetünk olyan politikai stratégiát, melynek eredményeképpen újabb látható és funkcionális repedések keletkeznek.

Az első törésvonal: az önszabályozó piacok elmélete

A kapcsolódási mechanizmusok közül erről már esett szó. Az önszabályozó piacok elmélete nem valami struktúra feletti elem, melyet intellektuális erőfeszítés hívott életre, hogy a már létező piacgazdaságoknak értelmet adjanak. Éppen ellenkezőleg, az önszabályozó piac elmélete kezdettől jelentős szerepet játszott a kapitalizmus megformálásában és abban, hogy a rendszer koherensnek tűnjék. Ez az egyik központi tétele Polányi A nagy átalakulás (The Great Transformation) című művének – vagyis hogy a történelem menete 1795 és 1933 között gyökeresen eltérő utat járt volna be, ha a gazdasági liberalizmus nem játszott volna központi szerepet az angol–amerikai gondolkodásban. De még ennél is jelentősebb e gondolkodásmód hatása az 1944 óta tartó korszakra – egyébként ebben az évben jelent meg Polányi A nagy átalakulás és Hayek út a szolgasághoz című műve. Igaz, Hayek műve 1944 poklában emberi hangot jelentett, ám az önszabályozó piacok teóriájának feltámasztására épült elméletének a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalva sikerült igazolnia a piaci erők szerepének megnövekedését mind az egyes társadalmakon belül, mind pedig a különböző társadalmaknak a világgazdaságba való beilleszkedésének folyamatában.

De ha elismerjük az önszabályozó piacok elméletének kiemelkedő jelentőségét, akkor az inkább meghökkenésünket növeli. Miért is tud egy mélységesen helytelen világszemlélet ilyen elképesztő hatással lenni hosszú történelmi periódusokra? Elég, ha csak a “sokkterápia” katasztrofális következményeire gondolunk a korábbi szovjet blokk országaiban, hogy megerősödjünk abban a hitünkben, az önszabályozó piacok elmélete kimondottan alkalmatlan eszköz a világ értelmezésére. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy az önszabályozó piacok elmélete bátorságot öntött a politikai döntéshozókba, hogy olyan irányvonalat kövessenek, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a számtalan figyelmeztető jelet, melyek mind arra intettek: ez a politika aligha hozza meg a kívánt eredményt. Kedvenc példám a The Wall Street Journal egyik cikkéből vett idézet, ebben egy pénzügyes professzor ír a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek (LTCM), e kétes hírű alapnak a közeli összeomlásáról, mely végtelenül kifinomult matematikai modellek alapján kötött óriási pénzügyi fogadásokat.

“Sorozatban történtek olyan események, amelyeket nem lehetett előre kalkulálni. Megesnek az ilyen katasztrófák. De nem a modellekben van a hiba.”

A logika támadhatatlan – a Hosszú Távú Tőke Menedzsment vezető tudósai az önszabályozó piacok elméletére alapozták modelljeiket, amelyek kétségtelenül helyesek, a valóságban van a hiba, mert előre nem látható katasztrófákat produkált.

Legjobb tudásunk szerint az önszabályozó piacok elmélete két forrásból meríti erejét. Az első, hogy nemcsak arról beszél ez az elmélet, hogyan működnek a piacok, hanem az emberi természet és az emberi szabadság elmélete is, mely Locke és Newton gondolatain alapul. Mélyében az a nézet munkál, melyet “társadalmi naturalizmusnak” nevezhetnénk, és ami a piacot tekinti természetesnek, az államot pedig a kultúra önkényes birodalmának.¹ Ebből fakad, hogy a piacok azért képesek önmagukat szabályozni, amiért a természet is engedelmeskedik az ember által meg nem változtatható törvényeknek. A társadalmi naturalizmus logikájának a kegyelemdöfést Malthusnak a szegények törvényét elemző klasszikus kritikája adta meg. Ha a szegényeket támogatásban részesítjük, akkor az felerősíti azokat a természeti folyamatokat, melyek az éhezés veszélye vagy valósága révén szabályozzák a lélekszámot, vagyis a szegények helyzete így bizonyosan rosszabb lett, mint a segítség hiányában lett volna. Az a tény, hogy ez az érvelés továbbra is érezteti hatását az USA és Nagy-Britannia jóléti politikájának alakulásában, ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalmi naturalizmus befolyással van a valóságról kialakított képre.

Másodszor, a társadalmi naturalizmust szinte megszakítás nélkül támogatja az üzleti érdekből alkalmazott önszabályozó piaci elmélet stratégiai használata. Tudjuk, az ilyen retorika használata a legtöbbször erősen szelektív, hiszen bizonyos üzleti érdekek a legkülönbözőbb formában tartanak igényt az állami támogatásra. De az önszabályozó piacokra való hivatkozás segítségül hívása még mindig gyümölcsöző vállalkozás, mert korlátozza a lehetőségét is annak, hogy az állam és az üzleti érdekek kölcsönösségi rendszere kiépülhessen. Például, logikus volna, ha az állam irányítói jelentős összegeket ajánlanának fel a közös tudományos kutatások támogatására, cserében pedig mondjuk azt kérnék, hogy az üzleti körök emeljék fel az alacsony keresetűek bérét és javítsák munkakörülményeiket. De az önszabályozó piacokra hivatkozva az üzleti érdekek képviselői követelik az előbbit, és ezzel egyidejűleg megtagadják az utóbbit.

Ez volt az a két sajátosság, amely az önszabályozó piacok elméletét mind a klasszikus, mind a neoklasszikus gazdaságtanok központi elemévé tette. És ahogyan Michel Callon nemrég emlékezetünkbe idézte (“Introduction”, in Michel Callon, ed. The Laws of the Market, Oxford: Blackwell, 1998), a közgazdaság tantárgy hozzájárult az ésszerű gazdasági szereplők kiformálódásához, akiknek a meglétét ezen teóriák axiomatikusan kezelik. Igaz ugyan, hogy az önszabályozó piacok elméletét a gazdaságtudomány bűnrészessége tartja életben, de a dolog ennél bonyolultabb. Az illeszkedési vonal valójában kettévágja ezt a tudományágat, mert a közgazdaságtan egyfelől magába foglalja az önszabályozó piacok elméletét, másfelől viszont innen indul ki ennek az elméletnek a kritikája is. Kétségtelen, az elmúlt kétszáz évben ez a kritika az angol–amerikai gazdaságelméleteknek kisebbségi és heterogén irányzata maradt. Ismeretes azonban az is, hogy közgazdászok számos generációja azonosult az önszabályozó piacok elméletét megkérdőjelező Keynes gondolatrendszerével, és hogy milyen óriási intellektuális erőfesztést igényelt Keynes örökségének kilúgozása. Sőt, manapság – annak a válságnak a hatására, amely 1997–ben Thaiföldön kezdődött – ismét megfigyelhető, hogy egyesek elfordulnak a gazdaságelmélet fővonalától abban az alapvető kérdésben, vajon valóban rábízhatjuk–e magunkat az önszabályozó piacokra. Bár nincsenek Keyneshez hasonló szellemi nagyságok soraikban, de mégis fontos, hogy a divatos nézeteket valló közgazdászok közül például Joseph Stiglitz, Paul Krugman és Jagdish Bhagwati megkérdőjelezték azt a vélekedést, hogy a világgazdaság rendszere képes az önszabályozásra. Azt állítják, ha az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának sikerülne is elérnie azt a célt, hogy megerősödjék az IMF, illetve hogy az egyes országok között erősödjék a politikai együttműködés, és ezáltal a nemzetközi piacok áttekinthetőbbek és kiszámíthatóbbak legyenek, ezek a lépések akkor sem biztosítanák a globális pénzügyi stabilitást. Ezek a kritikus hangok azt bizonyítják, hogy ez az illeszkedési vonal is gyengül, és egyre törékenyebb lesz.

Hogy milyen politikai előnyökkel jár a társadalmi naturalizmus és az önszabályozó piac elméletének megkérdőjelezése, azt jól megmutatták az 1930–as, 1940–es évek tapasztalatai. Abban a korszakban csekély politikai hatása volt azoknak a megállapításoknak, hogy bizonyos politikai kezdeményezések nem vágnak egybe az önszabályozó piacgazdaság természetes fejlődésével, hiszen szavazók millióinak rendült meg a bizalma a piaci önszabályozás racionalitásában és hasznosságában. Ez viszont másrészt azt eredményezte, hogy az üzleti élet sokkal visszafogottabban tudta csak aduját, az önbeteljesítő proféciák módszerét kijátszani. A mai feltételek közt a konzervatív ellenfelek azt fogják állítani, hogy a kormányzatnak a munkanélküliség csökkentésére irányuló kezdeményezése például beleavatkozik a piac önszabályozásának mechanizmusába, és ezért káros következményekkel jár, például a fizetési mérleg válságát vagy a kamatok emelkedését okozza. Aztán pedig, amikor az üzleti élet ezekre a figyelmeztetésekre úgy reagál, hogy külföldre menekíti a tőkét, akkor a jóslat beteljesedett, és íme, újra világossá válik mindenki számára, hogy a kapitalizmus természeti erőit nem lehet megfékezni, és általában a kormányok kihátrálnak az aktívabb politizálás rövid flörtjéből.

Amikor azonban a közvélemény elveszti bizalmát a piaci önszabályozás tökéletességében, akkor az önbeteljesítő proféciák politikája még összetettebben lép működésbe. Fennáll annak a veszélye, hogy a progresszív kormányzati törekvések hatására bekövetkező tőkeexportot szándékos politikai szabotázsnak tekintsék és a gazdasági hatalommal való visszaélésnek. Az ilyen akcióknak tehát lehetnek olyan politikai következményei is, hogy a kormány az üzleti szabadságot korlátozni tudja, az üzleti életnek akár azt a területét is, hogy szabadon külföldre küldheti a tőkét.

Röviden, ha az önszabályozó piacok elméletét sikerül meggyengíteni, akkor nagy lépést tettünk előre annak a játéktérnek az elsimítására, ahol a kormányzati politika formálódik. A gazdasági hatalommal rendelkezőknek ez az ideológia megkönnyíti, hogy hatalmukat saját politikai céljaik érdekében használják fel. De ha elvesszük tőlük ezt az ideológiát, problematikussá válik a pőre gazdasági hatalom használata, és jelentősen nő a lehetőség, hogy az egyes javaslatokat, érveket valóságos értékük, nem pedig az minősíti, vajon összeegyeztethetőek-e a XVIII. századi társadalmi naturalizmus elméletével.

A második töréspont: a tőkepiacok és az árupiacok egyensúlya

Marx írásaiban a pénzügyi tevékenység általában szoros kapcsolatban áll az anyagi termeléssel, amiből az következik, hogy mind a tőke, mind az áruk körforgását az értéktörvény szabályozza. Kétségtelen, a Marx nyomdokában járó gondolkodók (Lenin, Buharin) felismerték a pénztőke növekvő jelentőségét, de a kapitalizmust továbbra is egységes rendszernek tekintették. Keynes alapvető felismerése volt, hogy az árupiacokat valóban egyensúlyban tartja a kereslet és a kínálat, ám semmi nem igazolta azt a vélekedést, hogy a tőkepiacoknak akár rövid távon, akár hosszú távon egyensúlyban kell lenniük. A híressé vált bekezdésben ez az a veszély, amikor “a vállalkozás a spekuláció örvényében buborékká válik”. Keynes azt javasolta, hogy válasszák ketté a kétféle piacot, és különbözőképpen szervezzék meg őket, ezt a gondolatot tartalmazza a “beruházás társadalmasítására” vonatkozó javaslat. Röviden, Keynes felismerte, hogy nincs szükségszerű és megkérdőjelezhetetlen kapcsolat az árupiacok és a tőkepiacok szervezeti felépítése között. Keynes eme felismerését az “eltérő típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalom az utóbbi időben tovább finomította, amikor azt vizsgálta, a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi rendszer eltérő struktúráinak milyen politikai és gazdasági következményei vannak.

Igaz, hogy Keynes feltárta az elméletnek ezt a gyenge pontját, de a neoliberalizmus képviselői fáradságot nem kímélve dolgoztak e pont megerősítésén. A neoliberálisok egyszerűen axiomatikusnak tekintik, hogy a szabad piacok kívánatosak az áruk számára, de még fontosabbak a tőkének. A neoliberálisok tudatosan használják faltörő kosnak a pénzügyi liberalizációt, hogy meggyengítsék az angol–amerikai normáktól különböző gazdasági struktúrákat. Az 1980-as és 1990-es években sok országban paradigmatikus volt a tőke ellenőrzésének felszámolása. A közvéleményt gyakorlatilag kihagyták ebből a pénzpolitikai irányváltásból, melynek hatására pedig iszonyatosan megcsappant a kormányok azon képessége, hogy sikerrel ellenállhassanak a világpiaci erők nyomásának.

Egyszóval, miközben a neoliberálisok nagy vehemenciával gyakorolták a pénzügyi liberalizációt, addig ezzel szemben gyakorlatilag nem létezett olyan irányzat, amely a nemzetközi pénzügyi folyamatok újraszabályozását követelte volna. Nem tűnnek nagyon meggyőzőnek azok a magyarázatok, hogy ezek a problémák túl bonyolultak vagy túl misztikusak a társadalmi mozgalmak számára. A környzetevédelmi mozgalom tömegtámogatásra tudott szert tenni olyan, viszonylag elvont környezeti problémák felvetésében, mint például a globális felmelegedés – ebben a kérdésben az embereknek meg kell érteniük a jelenlegi viselkedésük és annak jövőbeli következményei közötti bonyolult kapcsolatot.

Nem sokkal nehezebb megértetni azt a problémát sem, hogy a pénzügyi liberalizáció növeli a pénzügyi összeomlás lehetőségét, aminek egyenes következménye a szegénység és a létbizonytalanság milliókat fenyegető veszélye. Véleményem szerint azért nem alakultak ilyen mozgalmak, mert mind az értelmiség, mind az aktivisták alábecsülték e kritikus illeszkedési pont jelentőségét.

A harmadik törésvonal: az osztályhatalom és a hatékonyság

Ez az alapvető illeszkedési vonal vezeti le azokat a feszültségeket, amelyek elsősorban “az új osztályelméletekben” és “a posztindusztrializmus elméleteiben” öltöttek testet. E szemlélet szerint – melynek gyökerei Veblenig és Marxig nyúlnak vissza – a tudomány és technológia egyre nagyobb szerepet játszik a termelőfolyamatokban, és ez eltávolítja egymástól a technológiát működtetőket és azokat, akik csak le akarják aratni a profitokat. Sokan naívan azt gondoltuk, hogy ez az ellentmondás majd automatikusan megoldódik valahogy úgy, ahogy a XIX. századi ipari munkásság kiformálódott, ám a feszültségek nem oldódnak.

E korábbi megfogalmazásoknak két lényegi hibája volt. Az első az, hogy ezeket a feszültségeket kizárólag technológiai fogalmakkal írták le – mintegy a termelőerők versus termelési viszonyok marxista gondolat kiterjesztéseként. Az új technológiák elsajátítása csak egyike annak a sok területnek, ahol a tehetősek osztályérdekei összeütközésbe kerülhetnek a gazdaság hatékony működésével. A második hiba pedig az volt, hogy a konfliktust elsődlegesen osztálykategóriákban, nem pedig intézményi kategóriákban gondolták el. Ha a feszültségeket intézményi fogalmakkal írjuk körül, akkor lehetőség nyílik olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az uralkodó osztályról le tudják választani természetes szövetségeseiket. Különösen is jól láthatóvá válik, hogy a nagy korporációk és a gazdagok szövetsége mentén miképpen formálódik egy újabb törésvonal, amely feltűnően érzékeny minden külső nyomásra.

A lehetséges konfliktusok egyik színterét már leírtuk. A tehetőseknek érdeke a tőke szabad mozgása, de ez kétségtelenül a valuta árfolyamok ingadozását és a gazdasági tevékenység szintjének változását eredményezi, s ezzel megnehezíti a hatékony egyéni és vállalati tervezést. Ezért a legtöbb nonfinancial részvénytársaság könnyen tudott hasznot húzni az olyan rezsimekből, amelyek szabályozták a tőkemozgásokat, és sokkal stabilabb valuta árfolyamokat biztosítottak. Hasonló feszültségek fordulnak elő az adópolitika területén is. Míg a gazdagok általában tiltakoznak a progresszív adórendszer ellen, és inkább az állami kiadások növekedését nyirbálnák meg, ezzel szemben a részvénytársaságok sokszor nyernek a progresszív adózási rendszerrel, mert ez a módszer nagyobb vásárlóerőt hagy az átlagos fogyasztó kezében, illetve a növekvő állami költségvetésből nagyobb összegek jutnak az infrastruktúra fejlesztésére, a részvénytársaságoktól való vásárlásokra.

Tágabb értelemben a “különböző típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalomban jónéhány munka vizsgálja a japán gazdaságot – különösen Dore ezen témájú műve –, és ezek mind azt hangsúlyozzák, hogy a japán részvénytársaságok inkább az “érdekeltek” (stakeholders) – köztük az alkalmazottak – érdekeit érvényesítik, mint a részvényesekét. Ez arra mutat, hogy intézményi reformok a részvénytársaságok igazgatásának módszereiben is változásokat hozhatnak. És egyre több jel utal arra, hogy a közvélemény pontosan körülhatárolt szabályokat igényel, melyek az angol–amerikai modellben körülírják a kormányzatnak a nagy részvénytársaságok menedzsmentjéhez való viszonyát. A felsőbb körök vitát folytatnak a részvénytársaságok irányításának szabályairól. E viták előzményeit a részvénytársaságok átvételekor lecsapódott tapasztalatok, illetve a részvénytársasági üzletpolitika rövid távú perspektívái miatti aggodalom jelentette. Széles körű vita folyik a részvénytársasági felelősségről, és terítékre kerülnek olyan elképzelések, mint például a kisbefektetők korporációja kibővített választmánnyal vagy a részvénytársaságok újjáalakítása. Sőt, a munkásmozgalom még az Egyesült államokban is egyre többet vitázik a “tőkestratégiákról” – azaz olyan módszerekről, amelyek a cég irányítóinak magatartását pénzügyi eszközökkel tudják befolyásolni.

Mindez persze csak egy nagyszabású kísérlet bevezetőjének tekintendő, e kísérlet nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a részvénytársaságok olyan társadalmi konstrukciók, amelyekben specifikus pénzügyi és jogi szabályok szervezik a profit előállítását. A legutóbbi időkig azonban az ilyen kísérleteket naivaknak minősítették, mondván, arra akarják a leopárdot rávenni, hogy vegetáriánus legyen, mert a részvénytársaságoknak csak és kizárólag a profit maximalizálása a céljuk. Mivel pedig mind a neoliberalizmus, mind a marxizmus természeti rendszernek tekinti a kapitalizmust, ezért nem voltak képesek a részvénytársaságokban tudatosan szervezett intézményeket látni, amelyeket át lehet alakítani. A korporációk átalakítása ugyanakkor a legdöntőbb eleme az átfogóbb folyamatnak, azaz a kapitalizmus mint rendszer lebontásának.

Következtetés: a dekonstrukció felé

Mihelyt a kapitalizmust megszerkesztett rendszernek tekintjük, mely szervezettségében sokkal logikusabbnak és koherensebbnek mutatja magát, mint amilyen a valóságban, lehetővé válik a tudatos átalakítás stratégiáját végiggondolni, és ezek a lépések különböznek a jelenlegi progresszív stratégia bevett gyakorlatától.

Kétségtelenül ez a tanulmány csak néhány elemmel járult hozzá ahhoz, hogy ez az alternatíva konkrét formát nyerjen. Nem beszéltem például arról a kritikus pontról, hogyan lehet mozgalmakat szervezni ezen töréspontok mentén. Sok munka van még hátra, mielőtt kitűzőket kezdenénk gyártani és kampányokat indítanánk. És persze nincs kizárva az sem, hogy ez az elemzés túlságosan absztrakt, és ezért lefordíthatatlan a politikai konfliktusok valóságos nyelvére.

Mégis úgy vélem, létezik “harmadik út” a neoliberalizmus és a szocializmus hagyományos elképzelése között, mely gyökeresen különbözik Clinton és Blair lapos apologetikájától. Emiatt is szükséges megkülönböztetni az általam felvázolt dekonstruktív stratégiát más politikai irányzatoktól, például a szociáldemokráciától és a New Deal liberalizmusától. Egyfelől megegyezik ezekkel az irányzatokkal abban, hogy szintén a reformizmus útját kívánja járni. Nem azon van a hangsúly, hogy a töréspontokra akkora nyomást gyakoroljunk, hogy mint Sámson tette, az egész struktúra összeomoljon. Ellenkezőleg, miután feltártuk ezeket a törésvonalakat, új helyükre új tartópilléreket kell tenni, hogy a szerkezet súlyát elviseljék. Egy reformista mozgalomnak egyszerre kell működésben tartania a rendszert olyan profitteremtő reformok bevezetésével, melyek egyidejűleg stabilizálják a rendszert és politikai teret biztosítanak a további reformok számára.

A különbség abban van, hogy a szociáldemokrácia és a New Deal liberalizmus baloldalibb változata egyként azon a premisszán alapult, hogy a kapitalizmus természetes rendszer, melynek logikáját egy erős állam kiegyenlítő nyomása ellensúlyozza. Mintha csak a kapitalizmus szeszélyes folyamrendszer volna, mely minden tavasszal megárad, tehát a reformereknek az volna a dolga, hogy gátakat és csatornákat építsenek az áradás pusztítását lefékezendő. Ha az áradások nem húzódnak vissza, akkor a gátrendszert magasabbra és erősebbre kell építeni. Ez a logika késztette a szociáldemokráciát arra, hogy az állammal mint intézménnyel szemben túl nagy igényeket támasszon.

Az általam vázolt dekonstruktív politika nem irányul az állam ellen, sőt, sok tekintetben továbbra is az állam erejére épít. Az állam lehetőségein múlik, hogy a nemzetközi tőkemozgást ellenőrizze és a progresszív adózást kikényszerítse. Mi több, a testületi irányítás átalakítása szintén az állam jogi és szabályozó szerepén múlik. E dekonstruktív politika sokkal kevésbé központosított mechanizmusokkal számol a szociális szolgáltatások, az infrastruktúra kiépítése, a megfelelő munkahelyek teremtése és a többi biztosítása terén, mert már nincs szükség a központi államhatalomra, ami az egyetlen ellensúlya lehet a természeti erőként működő kapitalizmusnak.

Más szóval, míg a szociáldemokrata reformstratégiák az államot szükséges ellenerőnek tekintették a kapitalizmussal mint természeti rendszerrel szemben, a lebontás politikája inkább a cselgáncs stratégiájára épül, melyben az ellenfél saját súlya és ereje egyben a sebezhetőség forrása – vagyis szöges ellentéte a Marx által a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című műben felvázoltaknak. Egyes esetekben ez úgy zajlik majd, hogy az üzleti életről leválasztjuk természetes szövetségeseit, máskor pedig úgy, hogy kihasználjuk az üzleti közösségben már meglévő megosztottságot. De gyakorta előfordul az is, hogy az állam teljesítőképességének viszonylag kis növekedése nem várt lehetőségeket nyit meg a reformok előtt. Az Egyesült államok történetében például a Munkások és Munkáltatók Nemzeti Tanácsának létrehozásához nem volt szükség az állam szerepének nagyarányú kiterjesztésére. Ellenkezőleg, e viszonylag korlátozott szervezeti és szellemi kapacitásokkal rendelkező ügynökség jelentős mértékben megváltoztatta az üzlet és a munka relatív hatalmát.

Végül, a lebontás politikája nem fogadja el azt az álláspontot, hogy tiszta fogalmi választóvonal létezne a kapitalizmus és egy gyökeresen eltérő társadalmi rendszer között. A reformfolyamatok kimenetelét sokesélyesnek tekinti. Mivel a kapitalizmus nem saját logikával megáldott, koherens rendszer, hanem egymásnak ellentmondó gyakorlatok együttese, melynek mesterséges egysége és koherenciája van, ezért lehetetlen előre tudni, mikor hagytuk magunk mögött a kapitalizmus birodalmát. A valódi kérdés az, vajon a jelenlegi állapotokból kiindulva kiépíthetők-e olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most, az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzet

¹ A “társadalmi naturalizmus” fogalma a Margaret Somers-szel közösen végzett kutatásainkra támaszkodik, illetve Margaret Somers korábbi cikkeire: “What’s Political or Cultural about Political Culture and the Public Sphere? Toward an Historical Sociology of Concept Formation”, Sociological Theory 13:2 July 1995, “Narrating and Naturalizing Civil Society and Citizenship Theory: The Place of Political Culture and the Public Sphere”, Sociological Theory 13:3 November 1995.

Amikor 1989-ben a korábban szovjet befolyás alatt álló kommunista tömb megszűnt létezni, majd 1991-ben a Szovjetunió is szétesett, szerte a világon megindult a kelet-európai gazdaság 1945 előtti potenciáljának a korábbinál optimistább elemzése és a múlt újraértékelése. Sokan állították ekkor, hogy Közép- és Kelet-Európa országai 1945 előtt már jelentősen előrehaladtak a modern gazdaságfejlődés útján, és a II. világháború után bevezetett tervgazdasági rendszer megakasztotta ezt az ígéretes folyamatot. Irigykedő párhuzamokat vontak a szomszédos Ausztriával, illetve a távolabbi Spanyolországgal és Olaszországgal. A kelet-európai utat összehasonlították még Európán kívüli példákkal is, főképpen az “ázsiai tigrisekkel”. Ennek a történelmi revizionizmusnak az volt a célja, hogy az állam ellenőrzése alól az 1990-es évekre kiszabadult országokban igazolja az új “piacgazdaságok” eljövendő fényes kilátásait. Látnunk kell azonban, hogy ezek a remények sehol sem váltak valóra. Tanulmányunk bizonyítani igyekszik, hogy e tévedés megértésének egyik előfeltétele az a felismerés, hogy a múlt ez optimista szemlélete hamis. Ezek a gazdaságok ugyanis mind a múltban, mind a belátható jövőben a világgazdaság egyenlőtlenségének kárvallottjai maradnak.

1. Fokozódó egyenlőtlenség

A kapitalizmus mindmáig a legdinamikusabb rendszer a világtörténelemben, és legfőképpen ez a dinamizmus adja vonzerejét. ám a kapitalista fejlődés időben mindig egyenlőtlen. A világgazdaság változásának tempóját nemcsak a normális gazdasági ciklus határozza meg, hanem a hosszú távon érvényesülő, ellenőrizetlen fejlődési irányok is, melyek viszont arra utalnak, hogy a kapitalizmus fejlődésének vannak bizonyos korlátai. Hasonló egyenlőtlenséget, óriási földrajzi szóródást mutat a kapitalista dinamizmus térben is, s mindez az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerén alapuló világgazdaságot eredményez.

A térbeli egyenlőtlenség nagyrészt a tőkés fejlődés korábbi szakaszaiban alakult ki, és úgy tűnik, ezt az egyenlőtlenséget a rendszer folyamatosan újratermeli. Nyugat-Európában a kapitalizmus a 16. és a 17. században hosszan érlelődött, ezt a szakaszt a mai fogalmaink szerint preindusztriálisnak nevezzük. A 18. század végére már gazdasági szakadék tátongott Nyugat-Európa, illetve Közép-, Kelet- és Dél-Európa között. Mennyiségi értelemben ez a megosztottság még viszonylag kis mértékű volt. összehasonlítási alapul szolgálnak e tekintetben Paul Bairoch heurisztikus számításai; Bairoch megközelítő értékeket adott arról, mekkora lehetett 1800-ban az egy főre jutó termelés. Az ő adatai alátámasztják Simon Kuznets kiinduló hipotézisét, mely szerint 1800-ban Európában sokkal magasabb volt a fejlettség szintje, mint százötven évvel később a harmadik világban (Kuznets, 1966). Ugyanakkor Európában a leggazdagabb és a legszegényebb régiók (a mai Kelet-Európa területei már ekkor is ide tartoztak) közötti fejlettségi különbség mindössze 25% körül volt (Bairoch, 1976). Bár fejlődésbeli és strukturális különbségek már ekkor is léteztek, a korabeli fejlettségi szintek összehasonlító felbecsülése leginkább a viszonylagos elmaradottság mennyiségi adatain alapulhat, és főképpen annak vizsgálatára irányulhat, milyen mértékben rendelődtek alá az egyes gazdaságok a kapitalista termelés követelményeinek.

A nyugat-európai ipari forradalom megváltoztatta ezt a helyzetet, és egyre nagyobbra nyitotta a fejlettségi szakadékot Európában (és a világ többi részében). Nyugat-Európa dinamikus fejlődése végül is egyre újabb európai régiókat vont be a növekedés és változás folyamatába. De a korábbi időszak sodró erejű fejlődése olyan strukturális egyenlőtlenségeket teremtett, amely viszonyok között Nyugat-Európa tartósan meg tudta őrizni fejlettségbeli előnyét. A kapitalista iparosítás ugyanis a nemzetgazdaságokon belül és az egyes nemzetgazdaságok között is egyenlőtlenül fejlődött – a nemzetgazdaságok előrehaladása az “egyenlőtlen és összefonódott fejlődésen” alapult abban az értelemben, hogy egymás mellett éltek a modern és a régi formák, felemésztették és újratermelték egymást, ahogyan lényegileg még ma is működnek, bár kétségtelenül jóval magasabb fejlettségi szinten (Haynes, 1998).

Ha megkíséreljük a világgazdaság fejlődésének általános menetét felvázolni, ahogyan az a kapitalizmus fentebb vázolt expanziójából következik, segítségünkre lehet a következő három komponens számbavétele.

Az első komponens nem más, mint a kapitalista világgazdaság “visszafelé ható” terjeszkedése, ami a prekapitalista világot fokozatosan integrálta a világgazdaságba. Az Európán kívüli területeken ez a folyamat gyakran öltötte a gyarmatosítás formáját, bár korántsem volt azzal azonos. Mivel azonban e visszafelé ható terjeszkedés gyakorlatilag a 20. század elejére befejeződött, a világgazdaság e fejlődési formájának mára csak történelmi jelentősége van.

A második számú komponens a kapitalista fejlődés frontvonalának előrenyomulása a világgazdaság legfejlettebb régióiban. Ez az összetevő a rendszer intenzív fejlődését, a technika magasabb szintre emelkedését illetve az új technika előretörését veszi figyelembe. Mivel manapság senki sincs, aki komolyan képviselné a teljes gazdasági összeomlás hipotézisét, azt kell feltételeznünk, hogy mindaddig, amíg létezik a dinamikus, versengő világkapitalizmus, tovább tart e frontvonal előretörése is. Ennek az előrehaladásnak a történelmi dinamikája azonban további vizsgálatot érdemel. Arról van szó ugyanis, hogy a frontok előrenyomulásának tempóját meghatározó, a rövid távú normális felfutási és hanyatlási mechanizmus fluktuációitól függetlenül időnként megjelennek zavaró, hosszú távú variációk, amelyek rontják a rendszer fejlődési képességét. A két világháború közötti időszakban például általános volt a közgazdászok körében az a fájdalmas gondolat, hogy a kapitalizmusnak inherens megrekedési tendenciái mutatkoznak. Erre rácáfolt azonban az 1950-es és 1960-as évek látványos gazdasági felfutása – a franciák ezt a korszakot nevezik a “harminc dicsőséges esztendőnek”. Az 1970-es években aztán ez a “dicsőség” kezdett szétfoszlani, amikor a fejlett világban lassulni kezdett a fejlődés üteme.

E viszonylagos lassulás azonban meglehetősen jelentős volt. Ha a fejlett világ az 1970-es és az 1980-as években is azonos tempóban fejlődött volna, mint az 1950-es és az 1960-as években, akkor egyes számítások szerint a világ termelése ma negyven százalékkal magasabb volna. A fejlett világ azonban nem tartotta a korábbi tempót. Ellenkezőleg, egy kóros betegség támadta meg a fejlett világot, s ennek hatására a növekedés lelassult, és sok országban megnőtt az egyenlőtlenség mértéke (Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b).

A divatos közgazdasági elméletek ezt a lassulást úgy értelmezték, hogy a háború utáni keynesiánus konszenzus helyébe a sokkal lazábban szabályozandó piac elméletét kell állítani, a piac korlátainak hangsúlyozása helyett a “kormányzati” vagy “állami irányítás hibáira” kell a figyelmet irányítani. Bár az új nézőpont gyakorlatilag a mai napig alátámasztja a politika érveit, a növekedés lassulásának lényegi kérdését nem tudta megválaszolni, és a divatos elméletet képviselő közgazdászok mindmáig adósak a magyarázattal, miért is csökkent az elmúlt negyedszázadban a fejlett országok gazdasági növekedése. De ha nem foglalkozunk ilyen “múló problémákkal”, az a benyomás keletkezik, hogy már nem is számíthatunk arra, hogy a fejlett világ a jövőben nem lesz képes a világgazdaság motorja lenni – abban az értelemben, ahogyan 1945 után harminc évig az volt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a fejlett világ hasonlóan nehéz helyzetben volna, mint a két világháború között volt, ugyanakkor igazolja azok kétségeit, akik – mint például J. K. Galbraith – megkérdőjelezték az 1989-1991 közötti időszak általános eufóriáját.¹

Ha a fentebbi megállapítás helyes, akkor a világgazdaság változásának harmadik komponense óriási jelentőségre tesz szert. A harmadik összetevő a kevésbé fejlett világgazdaság azon képességét jelenti, hogy relatív értelemben közelíteni tud a frontvonalakhoz. Az ideális állapot az volna, ha a kapitalizmus a világgazdaság minden területét azonos fejlettségi szintre tudná emelni. Ez a növekedési ütemek konvergálását tételezné fel, vagyis a fejletlenebb régióknak gyorsabban kellene fejlődniük, mint a fejlettebbeknek. Vannak olyan időszakok és olyan országok, ahol példát láthattunk erre, főképpen az 1950-es és az 1960-as évek gazdasági virágkorában. De a hosszú távú eredmények azt mutatják, hogy ez a közeledés cseppet sem egyetemes érvényű, és hogy nehéz hosszú ideig fenntartani (Ambramovitz, 1986; Baumol, 1986; Maddison, 1982, 1989, 1995a, 1995b; Haynes, 1998). Különösen szembeötlő a második és a harmadik komponens közötti összefüggés. Amikor az intenzív kapitalista fejlődés erőteljesen és kitartóan nyomul előre, akkor szemmel láthatóan életre kelti a konvergenciát előmozdító pozitív erőket is. Amikor viszont a fejlődés gyengébb vagy akadozik, akkor a közeledés megáll, és olyan erők jelennek meg, amelyek mélyítik a fejlettségi szakadékot, sőt még visszaesést is előidézhetnek – Kelet-ázsiát leszámítva ez a jelenség az 1970-es évek óta nyilvánvaló (UN, 1995, A1-es táblázat, 229). Ez nem zárja ki, hogy bizonyos csoportok az egyes gazdaságokban vagy régiókban fejlődési lehetőségekhez jussanak, és mérsékeljék lemaradásukat, de egyértelműen ellehetetleníti a hosszú távú egyetemes konvergenciát a világ népességének többsége számára. Az a tény azonban, hogy néhány országnak mégis sikerült gyorsan előrehaladnia, reménysugár lett minden elmaradott gazdaság számára, és egyben igazolta is pl. az IMF-nek és a Világbanknak a fejlődés irányát kijelölő téziseit. E tények hatására számos strukturális betagozódási program lépett életbe, de ezek, az esetek döntő többségében nem hozták meg a hosszú távú, egyenletes növekedést, és nem számolták fel a rövid távú megingások okait sem. Ugyanakkor e programoknak súlyos társadalmi ára volt, és az ígéretekkel ellentétben nem “szivárgott le” a strukturális betagozódásból fakadó jólét azokhoz, akik elsődlegesen megfizették a változások árát. Sőt, bármiféle siker reménye is a jövőbe tolódott ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gazdasági felzárkózás a fejlődő országokban évtizedekig, sőt bizonyos szempontból évszázadokig a fejlett gazdaságokénál nagyobb fejlődési sebességet követel, mivel az elérendő cél maga is halad előre.

2. Közép- és Kelet-Európa jellemzői

Most pedig megkíséreljük e tágabb keretben pontosabban elhelyezni Kelet-Európa gazdaságait. Ebben gazdaságtörténészek generációinak erőfeszítései segítenek: a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket egyre korábbi történelmi korszakokra terjesztették ki, legújabban közelítő módszereket alkalmaznak, hogy azokra az országokra is adatokat szerezzenek, ahol az iparosodás régebbi dokumentációja hiányzik. Bár élénk vita folyik a pontos becslésről, illetve egyes eseteket illetően, Bairoch, Maddison, Crafts és Good, valamint az egyes országok adatait nagy erőfeszítéssel tisztázó történészek munkája nyomán mára már megbízható számok állnak rendelkezésre az európai régiók összehasonlításához. A történészek munkái egészében azt sugallják, hogy a XIX. század első hetven évében óriási szakadék nyílt az iparosodó nyugat-európai centrumországok és az őket követő közép- és kelet-európai államok között. Ezután a leszakadt területek is kezdtek belépni az iparosodás folyamatába. Vasutak épültek, megerősödtek a belső piacok, amelyek a terjeszkedő világgazdasághoz kapcsolódtak, és néha egészen látványos rövid távú átalakulást eredményeztek.

Igaz, hogy az I. világháború előtt Kelet-Európában jelentős gazdasági fejlődés volt tapasztalható, a lényegi kérdést mégis a viszonylagos előrehaladás problémája jelenti. Vajon ezek a gazdaságok már felzárkózóban voltak, és csökkenőben volt a lépéskülönbség? Az 1. táblázat, melyet Good becslései (Good, 1994) nyomán közlünk, a régió általános állapotát mutatja.

Röviden tekintsünk át néhány stratégiai jelentőségű gazdaságot, s kezdjük a régió legnagyobb országának, az 1914-ben 160 millió lakosú cári Oroszországnak a vizsgálatával. A rekonstruált egy főre jutó termelési adatok azt mutatják, hogy 1914-ig Oroszország még viszonylagos hatást sem gyakorolt a fejlett országok vezető szerepére. A szakadék a két terület között óriási volt, és nem is mutatott csökkenő tendenciát, mivel Oroszország érzékenyen reagált a rövid távú változásokra is. Ezt a következtetést Paul Gregory munkája is megerősíti, aki a cári időszakból fennmaradt adatokból rekonstruálta az orosz nemzeti jövedelem számait. Gregory nemrégiben azzal állt elő, hogy számításai megerősítik azokat a nézeteket, melyek szerint a modern Oroszország jövőjét a piacgazdaság jelenti; Gregory szerint a cári gazdaság történelmi adatai alapján “nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, melyben a volt Orosz Birodalom területe ma ne lenne világgazdasági hatalom, ahol garantált a nyugat-európaihoz viszonyítható életszínvonal” (Gregory, 1994, 137. oldal). Ez a merész következtetés azonban két ponton is vitatható. Az első pont az, ahogyan Gregory saját adatai alapján elemzi a történelmi eseményeket. A hosszú távú növekedésre vonatkozó egy főre eső termelés adatai alapján Oroszország nem nőtt gyorsabban, mint a fejlett Nyugat-Európa, következésképpen aligha lehet konvergenciáról beszélni. Akkor sem jobb a helyzet, ha az 1914 előtti növekedési korszak legmagasabb értékeit extrapoláljuk, mivel a szerző saját bevallása szerint is ez a periódus rövidebb ideig tartott, mint más országok hasonló korszakai. Ráadásul az Oroszországra vonatkozó termelékenységi adatok nem túl lenyűgözőek, és szintén a szerző bevallása szerint valószínűleg felduzzasztja őket, hogy a szükséges munkaerő értékén alul szerepel bennük. A második probléma azzal kapcsolatos, mi történt volna, ha Oroszországban 1917-ben elmarad a forradalom. Noha Gregory bizonyos szempontból optimista, azt is elismeri, hogy “nehéz megmondani, vajon a cári gazdaság növekedése tartós lett volna-e, felgyorsul, netán visszaesik a kapitalista körülmények között”, és végül ahhoz az állásponthoz vonul vissza, hogy “a kapitalista Oroszország megszenvedte volna a gazdasági világválságot, de részesült volna a II. világháborút követő általános gazdasági fellendülésből, így nehéz megvonni a mérleget” (Gregory, 1994, 130. oldal). Gregory szóhasználatában “a kapitalista Oroszország” a világgazdaságra nyitott belső piacot jelent. Rögtön szembetűnik az is, hogy Kelet-Európa többi országának két világháború közötti tényleges fejlődése Gregorynak a felzárkózás tényleges lehetőségére vonatkozó, se hús, se hal álláspontját igazolja. De azt is meg kell jegyeznünk korábbi vitákra utalva, hogy az az előfeltevése, miszerint a piacgazdaság Oroszországban profitált volna a háború utáni gazdasági fellendülésből, implicite alulértékeli annak valószínűségét, hogy a gazdasági csodát a hidegháborús katonai kiadások eredményezték; a katonai kiadások egyfelől fokozott igényeket támasztottak, másfelől paradox módon a “permanens fegyverkezési gazdaság” (Kidron, 1968; Harman, 1984) révén stabilizálták a világgazdaságot. Ha ez igaz, akkor viszont kérdéses, vajon a fejlett piacgazdaságok ilyen ütemben növekedtek volna-e, ha nincs a hidegháború.

A legpregnánsabban Románia és Bulgária mutatja meg a széthullott Török Birodalomból kisarjadt államok sorsát. Spulberg már régen igazolta, hogy a függetlenné válást követő kezdeti nehézségek után az elszigetelődés gazdasági szempontból kedvezőbb volt számukra, mint az, amikor “Európa beteg emberéhez” voltak láncolva. Románia mind abszolút, mind relatív értelemben jelentősen fejlődött, igaz, Románia olyan feltételekkel rendelkezett, melyek a volt Török Birodalom többi részében nem voltak jellemzőek: jobb belső kommunikációs és közlekedési rendszer, nagybirtokra alapozott mezőgazdaság “nyomott vidéki fogyasztási színvonallal”, valamint olajexport, amely 1860-ban 8000 hordó kivitelét jelentette, 1913-ban viszont már 13,5 millió hordóét (Spulberg, 1963, 350. oldal). Ezzel szemben Bulgária 1910 előtt abszolút értékben visszafogottabb fejlődést produkált, és az 1870-es szinthez viszonyítva relatív értelemben tovább esett a fejlődés üteme (lásd még Lampe, 1975).

A Török Birodalom széthullásának áldásos következményeivel szemben a történészek ma erősen vitatják, vajon az Osztrák-Magyar Monarchia olyan életképes gazdasági egység volt-e, amely kedvező alapokkal szolgált a később belőle kifejlődő államoknak. A birodalom egyes területeinek fejlődését vizsgálva Good arra a következtetésre jutott, hogy mind a császári Ausztria, mind a császári Magyarország nagy léptekkel haladt előre. A felzárkózás mértéke jelentősebb volt Magyarországon, de itt nagyobb volt a behozandó lemaradás is. 1910-ben az egy főre eső termelés Ausztriában még mindig egyharmaddal több volt, mint Magyarországon. Ha ezek az adatok megfelelőek, akkor szemmel látható előrehaladás mutatkozik ugyan, de a birodalom egésze még mindig erősen elmarad Nyugat-Európától. A kép cseppet sem biztató, mert Goodnak a birodalom belső fejlődésére vonatkozó adatai azt is bizonyítják, hogy a birodalom egyes régiói között olyan mértékű egyenlőtlenségek tapasztalhatók, mint a fejlettebb országok és az Osztrák-Magyar Monarchia fejlettségi szintjei között. A birodalom ipari kapacitásának döntő hányada például a későbbi Csehszlovákia területén összpontosult: itt zajlott a bányászat és a nyersfémkitermelés több mint fele, illetve a textilipari termelés háromnegyede (Pryor et al, 0971, p. 48). Ez a belső egyenlőtlenség nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem az Orosz Birodalom és a Balkán fejlődését is jellemezte, bár nincs elegendő adatunk ahhoz, hogy erről teljesen tiszta képet alkothassunk.

így hát 1910-ben, az egyik legragyogóbb növekedési periódus befejeztével Közép- és Kelet-Európának a fejlett nyugat-európai régióhoz való viszonyát alapvetően az elmaradottság határozta meg, melyet ellentmondásos felzárkózási törekvések színeztek. Világméretekben a fejlettségi különbség még nagyobb volt, mivel az Egyesült államok (amely valószínűleg már 1870-ben megelőzte az egy főre jutó termelésben a legfejlettebb nyugat-európai országok teljesítményét) figyelemreméltó növekedést mutatott ebben az időszakban, és 1910-re az egy főre jutó termelésben 40%-kal haladta túl Nagy-Britanniát (Broadberry, 1998). Ha ezzel a ténnyel vetjük egybe Kelet-Európa fejlődését, akkor azt mondhatjuk, gyakorlatilag egy lépést sem tettek a fejlődés útján. Egy helyben topogtak – ha akarjuk, persze ezt is eredménynek tekinthetjük, hiszen a világ sok más régiója egyre inkább lemaradt –, vagyis aligha látjuk igazolva a versengő világgazdaságban a kelet-európai régió konvergenciáját a legfejlettebb területekhez.

A fentebbi megállapítások során szándékosan figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a gazdasági nehézségek szorosan kötődnek bizonyos politikai konfliktusokhoz. Nem azért jártunk el így, mert le akarjuk választani a politikát a gazdaságról. Kelet-Európa politikai instabilitása történetileg mindig is szorosan összefonódott a gazdasági formációval. Ezek a politikai nehézségek azonban csak tovább súlyosbították az amúgy is rossz gazdasági helyzetet. Ha például valódi súlyuknak megfelelően vesszük figyelembe a balkáni háborúkat, akkor az 1911–1913-as periódus képét még sötétebbre festhetnénk. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, a versengő nagyhatalmak érdekeinek tektonikus hullámai megrengették a Balkánt, és ezzel kezdetét vette három évtized, melyben a politikai konfliktusok elhomályosították az abszolút és a relatív gazdasági fejlődés nehézségeit.

Az I. világháború a volt Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom nemzeteinek függetlenségéhez vezetett, és siker koronázta a Balkánnak a Török Birodalomtól való elszakadási kísérleteit is. ám a háború okozta válságból való kilábalást – bár ennek gazdasági és politikai súlyát általában nem szokás figyelembe venni – erősen fékezték az egymással versengő nacionalizmusok és a felbomlás káosza. Aztán amikor a régió kezdett magához térni, beütött a nagy gazdasági válság. Ennek hatását csak a Szovjetunió tudta elhárítani: gazdaságát félig az autarkiára építette, és gyakorlatilag magába fordult.

A 2. táblázat megmutatja, a fentebb vázolt körülmények között hogyan alakult a legjelentősebb kelet-európai országokban az ipari termelés. A szakemberek kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az ipari termelés adatai további pontosítást igényelnek. Berov a balkáni államok ipari termelésének alapos elemzése során kimutatta, hogy az adott időszakban óriási különbségek voltak a rendszeres adatközlésben, és ez kihat a két világháború közötti korszak összehasonlítására, de befolyásolja az 1939 előtti és az 1945 utáni periódus összevetését is (Berov, 1988). A fenti adatok azonban mégis általános képet festenek a két háború közötti korszakról. Mennyiségi értelemben a leglátványosabb ipari teljesítményt Bulgária produkálta. De a látszat csal. Jó harminc évvel ezelőtt Alexander Gerschenkron részleteiben elemezte Bulgária gazdasági teljesítményét, és azt állította, hogy a fejlődés jellegét az extenzív növekedés, az alacsony termelékenység és a textilipar meghatározó szerepe határozta meg, végül arra a következtetésre jutott, hogy

a század eleje és a második világháborút záró évek közötti korszakban Bulgáriában számottevően nőtt az ipari termelés, de ez a növekedés eltakarja a súlyos elmaradottság körülményei közepette fejlődő ipar hirtelen felfutásának specifikus vonásait. így hát sokkal inkább magyarázatra szorul a strukturális változások hiánya, mint a növekedés elmaradása (Gerschenkron, 1962, 213).

Ezt a képet a gazdaságtörténészek 1989 után is többé-kevésbé elfogadják Bulgáriában (lásd Tutundziev et al, 1996). Jól mutatja az egész balkáni térség akkori fejlődésének gyengeségét az a tény, hogy exportjának mindössze 2%-át adták az ipari termékek. A gazdaság tehát lényegileg a nyersanyagokra épült, s messze elmaradt a fejlett országok technológiai szintjétől (Spulber, 1963, 358. oldal; lásd még Lampe és Jackson, 1982).

Ha ez a megállapítás érvényes Bulgária teljesítményét illetően, akkor a többi kelet-európai ország tapasztalata még beszédesebbnek tetszik. A másik véglet Lengyelország, ahol 1939-ben az egy főre jutó termelés ténylegesen kisebb volt, mint 1913-ban. Lengyelországban a beruházások csúcspontját 1928 jelentette, de aztán 1933-ban az 1928-as adatnak csak 33%-át érte el (a számítás alapja Poland 1937, 54. oldal; lásd még Skodlarski, 1995). A 2. Táblázat azt is megmutatja, hogy a “nyugati minőségéért” sokat dicsért csehszlovák gazdaság mint egész sem kerülhette el a két világháború közötti korszakban szomorú sorsát. Az új Csehszlovákia a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchiából vált ki; az új államban a monarchia lakosságának 27, illetve ipari munkásságának 43%-a élt. 1920 és 1929 között az egy főre eső GDP lenyűgöző tempóban, évi 5,1%-kal nőtt, bár az 1913 és 1929 közötti hosszú távú növekedési ráta kevésbé tűnt lehengerlőnek: évi 2,35%-os volt. Ezzel együtt 1929-re az egy főre eső GDP közel 60%-kal haladta meg az 1920-as szintet, illetve 45%-kal az 1913-ast. Aztán 1929 és 1935 között az egy főre eső GDP 21,1%-kal esett vissza, és 1937-re is csak az 1929-es szint 94,1%-át érte el. Ha tehát az 1913 és 1937 közötti időszakot egységében tekintjük, akkor az egy főre eső termelés növekedése hosszú távon mindössze évi 1,3% volt, az 1920–1937 közötti rövidebb szakaszban pedig 2,4% (az adatok alapját Pryor et al, 1971 adta). így tehát annak ellenére, hogy Csehszlovákia megörökölte a volt Osztrák-Magyar Monarchia ipari körzeteit, 1938-ban az egy főre jutó össztermelése körülbelül az európai átlag kétharmada volt, és lényegesen – mintegy 20-25%-kal – alatta maradt a korábbi brit gyarmat, a döntően mezőgazdaságból élő Dél-írország egy főre eső termelésének (lásd Harrison, 1994 a vásárlőerő-paritás összehasonlító adataival).

A kelet-európai agrárszektor teljesítménye, ha lehet, még ennél is siralmasabb képet mutatott, mivel közvetlenül érintette a nyersanyagok világpiaci árának zuhanása (Maddison, 1989, Aldcroft és Moreland, 1995). Nem csoda, ha ilyen körülmények között az adott periódusban a gazdasági növekedés nem volt számottevő, és aligha meglepő Spulbergnek a Balkán gazdaságtörténetével foglalkozó, úttörő nyugati munkájának következtetése, melyet más történészek terjesztettek ki Kelet-Európa egészére:

Iszonyatos elmaradottság, növekvő demográfiai nyomás, következetesen hibás gazdaságpolitika, a régió békés együttműködését gátló leküzdhetetlen nacionalista korlátok; mindezek természetesen útját állják a gazdasági növekedésnek… a terület jónéhány más országgal együtt Európa legelmaradottabb része maradt. (Spulberg, 1963, 359; lásd még Spulberg, 1966, Aldcroft és Moreland, 1995)

3. A kelet-európai fejlődés és az állam

A kelet-európai problémák egyik lényegi oka az, hogy a piac által szabályozott fejlődésnek nem sikerült ezt a régiót közelebb hoznia a fejlett nyugati országokhoz. Ezért az állam Oroszországban és Kelet-Európában is a kezdetektől fogva megpróbálta a fejlődést elősegíteni, és ellensúlyozni a piac gyengeségeit.

Ennek a nézetnek a legismertebb megfogalmazása Alexander Gerschenkron írásaiban olvasható (Gerschenkron, 1962, 1968). Gerschenkron azt állította, hogy Európában (abban nem volt biztos, hogy állítása ezen a régión kívül is érvényes) a versengő iparosítás csak fokozta az elmaradott országokra nehezedő nyomást, s egyfelől modernizációs és iparosítási ideológiákat termelt ki (beleértve az állami marxizmus különböző verzióit), másfelől arra késztette az államokat és a kormányokat, hogy saját eszközeikkel is támogassák a nemzetgazdaságok fejlődését. Leegyszerűsítve, minél elmaradottabb egy gazdaság, annál meghatározóbb szerepet játszik az állam a gazdasági fejlődésben.

Gerschenkron nézeteit meggyőzőnek találják azok, akik az államnak az iparosításban játszott komparatív szerepét vizsgálják, másfelől azonban súlyos bírálatok is érték. Senki nem vitatja az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét, ám a bírálatok azt fogalmazták meg, hogy az állam intézkedései nem voltak elég adekvátak. Az állami döntések sok esetben következetlennek is bizonyultak – ezt a tényt Gerschenkron sem tagadja, csak kissé alábecsüli. A szabadpiac hívei még azt is hozzáfűzik, hogy csak rontotta a helyzetet, ha az állam próbálta a piac kezdeményező szerepét átvenni (lásd Kahan, 1967; Gregory, 1991, 1994). Itt most nincs helyünk, hogy ez utóbbi megállapítással foglalkozzunk, elegendő arra utalni, hogy e tanulmány elsődleges célja annak a nézetnek a bírálata, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai egyenlőtlen fejlődés alapproblémáira.

Az első két megállapítás azonban egy jóval érdekesebb lehetőséget is felvet. Gerschenkron elemzése kényelmesen beleillett az 1950-es és 1960-as évek meghatározó ortodoxiájába, különösen az a keynesianusok által is hangoztatott nézet, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az állam sikeresen léphet fel. A változásokat ő lényegileg optimistán ítélte meg abban az értelemben, hogy a relatív elmaradottság problémájának súlyosbodása bizonyosan ki fogja kényszeríteni az állami korrekciót. Aztán ahogy az elmaradottság csökken, az állam fokozatosan utat enged majd a nyugati típusú piacgazdasági modellnek. Másfelől azonban Gerschenkron túlságosan is felkészült történész volt ahhoz, hogy a dolgot ennyiben hagyja. Számos esszében fejtette ki aggodalmát amiatt, hogy a várt válasz elmarad, sikertelen lesz, és hogy voltak “sikertelen gazdasági nekibuzdulások” – így jellemezte az osztrák helyzetet. Ugyanakkor nem kísérletezett azzal, hogy elméletileg közelítsen a sikertelen reakciókhoz. ő alapvetően a siker teoretikusa volt. De nem túl nehéz Gerschenkron alapelveit továbbgondolni, és akkor eljuthatunk az elmaradottság problémáinak olyan megközelítéséhez, mely a későbbi bírálatokkal is számot vet. Gerschenkron helyesen hangsúlyozta az elmaradott országokra nehezedő nyomás jelentőségét. Azt is jól látta, hogy e nyomás hatására az állam majd kedvezőbben viszonyul a fejlődéshez. ám azt figyelmen kívül hagyta, hogy az állam nem autonóm erő, és hogy gazdaságpolitikáját a hazai viszonyok alakítják. Itt ugyanis maga az elmaradottság azt eredményezi, hogy a közömbösöknek is meghatározó befolyása van a változások irányára, illetve azoknak is, akiknek érdekei fűződnek az egyenlőtlen fejlődés fenntartásához, és ezek az ellenérdekelt erők nemcsak kívülről fognak az államra hatni, hanem az állami bürokráciában és a politikai gépezetben is jelen lesznek. Mivel az ilyen gazdaság képtelen volt az önkorrekcióra, az elmaradottság olyan belső nyomást eredményezett, amely maga is fenntartotta a fejlődést gátló struktúrákat (Haynes és Husan, 1998).

A két világháború közötti időszakban, különösen az 1930-as években jelentősen megnőtt az állam szerepe Kelet-Európában. Az állami beavatkozás mértéke megelőlegezte az 1945 utáni fejleményeket. Egy lengyel közgazdász az 1960-as években azt írta, hogy “1930-tól számítható a gazdasági életben az állami beavatkozás koncepciójának győzelme” (Karpinski, 1964, 30. oldal, kiemelés a szerzőktől). Az állami beavatkozás módszerei is hasonlóak voltak a későbbiekhez, különösen az, hogy a fejlődés gyújtópontjába a katonai – nehézipari szektort állították.

A növekvő katonai kiadások és beruházások… az állami beavatkozás egyik leghatékonyabb eszközének bizonyultak, mellyel a legtöbb kelet-európai állam a világválság után egy sor gazdasági szektort próbált feltámasztani, főképpen a hazai megtakarítást, ez viszont hozzájárult a védelmi képességek megerősödéséhez (Hauner, 1986, 50. oldal).

De mégsem bontakozott ki az az erő, amely tartósan biztosíthatta volna a gazdasági áttörést. Éppen ellenkezőleg, az állami beavatkozás e formáit a belső ellentmondások, a bizonytalanság és a politikai belharcok jellemezték, ezért aztán a kelet-európai rendszerek a fent leírt helyzetben hagyták maguk mögött az 1930-as éveket.

A II. világháború végén tehát általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy az állam még erőteljesebb beavatkozása szükséges a fejlődéshez. E nézetnek egyik legpontosabb megfogalmazása volt Rosenstein-Rodan úttörő elemzése, mely később a gazdaságelmélet klasszikus műve lett, bár eredetileg csak Délkelet-Európa problémáira kereste a választ. Azt hangoztatta, ha a lakosságnak 25%-a részmunkaidős vagy munkanélküli, akkor nincs más megoldás, mint az állam irányította “nagy áttörés” egy széles frontvonalon.

Ha az elmaradott régiók iparosítása kizárólag a magánvállalkozók szokásos kezdeményezésén múlna, akkor a folyamat nem lenne sokkal lassabb, a befektetés mértéke sem lenne alacsonyabb, és (ennek következtében) a nemzeti jövedelem sem lenne kevesebb… a régió egész gazdasági struktúrája más lenne (Rosenstein-Rodan, 1943, 206-207).

Ez a nézet a nyugati kommentárokban népszerű kifejezési formát kapott. Egy brit haditudósító fogalmazta meg azt a véleményt, hogy

ma úgy tűnik, szerte Európában elterjed az a forma, melyben a bányák, az acélipar, a vasút és a nagy gyárak köztulajdonban lesznek, a kisebb gazdasági egységek pedig magántulajdonban működnek majd – így lesz ez Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában, Romániában, Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, de valószínűleg Franciaországban és Olaszországban is… A “magántulajdon” mint kifejezés is groteszkül hat Varsó romjai között. “A nemzetközi kereskedelem újjáéledése” – isten nyugosztalja a drága, öreg Cordell Hull-t, ez a gyógyír semmit sem jelent azoknak az országoknak, melyeknek az ipara gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmijük, amivel kereskedhetnének. Tényleg remek lenne, ha amerikai autók és mosógépek árasztanák el Európát, de ez egyirányú forgalom volna (Jacobs, 1946, 282).

És persze Kelet-Európában 1945–1947-ben ezt a nézetet nemcsak a kommunista és a szocialista pártok osztották, hanem a társadalom széles köreiben is hasonlóan vélekedtek. De vajon mi akadályozta meg az államot abban, hogy koherensen és makacsul támogassa a gazdaság fejlődését?

4. A szovjet kommunizmus szerepe

Ebben rejlik a sztálinista Oroszország illetve Kelet-Európa fejlődésének különbsége. Az 1917–1921 közötti időszakban a forradalmárok Oroszországban is, Európában is tökéletesen megértették a viszonylagos elmaradottság problémáját, de a megoldás módszerét másképpen látták. A gyárakban munkásoknak kell irányítani a termelést, a burzsoá államot fokozatosan le kell építeni, a “permanens forradalom” révén pedig a forradalmat nemzetközivé lehet tenni: mindezzel megteremthető az elmaradottság nem versengő felszámolásának lehetősége. Nagyszerűen összegzi ezt Antonio Gramsci egy 1920-ban írott tanulmányában:

Az ipari termék előállításának minden állomása összekapcsolódik a proletárok nézőpontjából, és a termelési folyamatot állítja a középpontba – vagyis világméretekben nézve az angol szén az orosz olajjal olvad egybe, a szibériai gabona a szicíliai kénnel, a Vercelliből való rizs a stájerországi fával alkot egységet…egyetlen szervezet irányítása alatt, az egész emberiség nevében kormányzó nemzetközi adminisztráció igazgatja a Föld kincseit” (Gramsci, 1977, 263-264).

Ez nem valósult meg. Az orosz forradalom elszigetelődött, és külső meg belső hatásokra bürokratikus degenerációvá vált, mely nemcsak személy szerint Sztálinnak adott hatalmat, hanem egy új uralkodó csoportnak, amely megváltoztatta a gazdaságpolitika irányvonalát, és az utolérő fejlődésen alapuló nemzeti, versengő gazdaság formáját erőszakolta rá. E politika előjelei fölsejlettek már az 1920-as évek vitáiban, valamint a “szocializmus egy országban”, helyesebben szólva “fejlődés egy országban” doktrína kialakulásában. Szilárd formát pedig az első ötéves terv időszakában az “utolérés és elhagyás” logikájában öltött.

Mint közismert, az I. világháború, a forradalom és a polgárháború együttes hatására az össztermék az 1913. évi szint 38%-ára esett vissza, az ipari termelés rátája pedig mindössze 31% volt (Nove, 1969, 68. oldal). A NEP évei a fájdalmas felépülést hozták, így 1927-1928-ra a nemzeti jövedelem kicsit túl is szárnyalta az 1913-as szintet, az ipari termelés pedig egyötödével lett magasabb. Most nem foglalkozunk a szovjet gazdaságtörténetnek a NEP immanens belső korlátairól folytatott éles vitájával. Nekünk most sokkal fontosabb, hogy bármilyen lenyűgöző is volt a NEP a belső fejlődés szempontjából, a szovjet gazdaságnak az összehasonlító adatokból következtetett felépülése sokkal kevésbé volt látványos. Ha az 1913 és 1928/1929 közötti éveket egészében tekintjük, szinte minden más európai gazdaság jobb teljesítményt mutat, mint a Szovjetunió, az USA-ban pedig az egy főre jutó termelés ebben a periódusban 55%-kal nőtt. Oroszország tehát a NEP-korszak végére relatíve még veszített is 1913-as teljesítményéből. Másodszor, nemzetközileg meggyengítették helyzetét a világ más tájain kifejlődött versengő iparosítási stratégiák és a mezőgazdasági fölösleg mennyiségének növekedése, melyek mind megkérdőjelezték az orosz gazdaság túlélési esélyeit és képességeit a szabad piacon. Harmadrészt, ha nem a termelés mennyiségi mutatóit vesszük figyelembe, hanem a termelékenység összevetett szintjeit vizsgáljuk, akkor a szovjet gazdaság gyengesége még egyértelműbbnek látszik, mivel “a szovjet ipart a nyugati iparral szemben technikai elmaradottság jellemezte, mely sokkal súlyosabb volt, mint 1914-ben, és a tények azt mutatják, hogy például a szerszámgépiparban még az 1920-as évek végén sem csökkent az elmaradás” (Wheatcroft et al, 1986, 270-271. oldal). Negyedszer, a fegyverkezési verseny tekintetében a Vörös Hadseregnek óriási volt a technikai lemaradása. 1928-ban mindössze 92 tankjuk volt – a legtöbb elavult darab, melyeket a polgárháborúban a britektől és a fehérektől zsákmányoltak –, illetve 1200 autó jutott a több mint 500.000 fős katonaságra (Tupper, 1982, 7.oldal)

így hát amikor 1931-ben Sztálin elhíresült beszédében az ipar irányítóihoz szólt, és azt állította, hogy “ötven–száz évvel kullogunk a fejlett országok mögött”, akkor pontosan határozta meg a szakadék mélységét, melyet át kellett hidalni (Sztálin, 1947, 355-356). Más volt viszont most a helyzet annyiban, hogy ő és támogatói már le tudták vonni az elszigeteltségből adódó következtetéseket, és megpróbáltak az Oroszországra nehezedő gazdasági, politikai és katonai nyomásnak ellenállni. Módszerük a fejlődési lemaradás felszámolása volt a gyors iparosítás – főképpen a nehézipar megteremtése – révén, illetve ezáltal a Szovjetunió fegyveres erőinek megerősítése. A hatalmat a sztálinista csoport szerezte meg, mely a forradalom eltorzult örökségét eszközül használta a maga céljaihoz, hiszen a potenciális belső ellenzéket korábban már felszámolták. Az arisztokrácia és a magántőkések eltűntek a forradalom, a polgárháború és a háború utáni emigráció viharaiban. Az ellenzék tehát csak a párton belül, a munkásságból – mely maga is bizonytalan társadalmi helyzetbe jutott – és a parasztságból verbuválódhatott. A párt belső ellenzékét az 1920-as évek végén felszámolták, a munkások és a parasztok ellenállását pedig 1928 és 1932 között sikerült megtörniük. Ennek eredményeként az állam ellenállás nélkül biztosította a gazdasági fejlődés forrásait, és ezzel egyidőben ugyancsak az állam leszállította a munkások és a parasztok életszínvonalát, hogy a szükséges felhalmozási arányt el tudja érni.

Kelet-Európában ez az átalakulás 1945 után játszódott le, amikor szovjet nyomásra a kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. De a minőségi fejlődés valójában sokkal kisebb mértékű volt, mint gyakran hiszik. Ennek egyik jele volt, hogy jól lehetett támaszkodni az állami beavatkozás korábbi hagyományaira (Spulber, 1966). De az állami irányításra való áttérés könnyedségét óriási hatalmi vákuum kísérte, mely a II. világháború öröksége volt. A nácik megsemmisítették a “zsidó tőkét”, és egyéb értékeiket, vagyontárgyaikat is megszerezték, tovább gyengítve ezzel a magántőke bázisát. Az ő vereségük a tőke további szétdarabolását eredményezte, mert a kollaboránsok tőkéjére az új, nem kommunista kormányok csaptak le, és az etnikai tisztogatások is a tőke “átcsoportosításával” jártak. Főképpen tehát a kommunista hatalomátvétel következtében, 1946–1947-re minden fontos kelet-európai gazdaságban megerősödött és gyakran egyeduralkodó lett az állami szektor, olyannyira, hogy Bierutnak, a lengyel vezetőnek a szavaival “ez törvényes cselekedet volt, mely csak a valóságos tényeket és folyamatokat szentesítette. Csak annyi, hogy a törvényt a valósághoz igazítjuk” (Gluckstein, 1954, lásd még Harman, 1988).

Hátravolt még persze a meggyengült magánszektor felszámolása, amire 1948-ban került sor. A munkások és a parasztok is potenciális ellenzéket jelentettek, hiszen esetleg vonakodnak majd az erőltetett fejlesztés áldozataivá válni, ám ezt az ellenállást szinte teljesen megsemmisítették 1948 és 1952 között. Különösen alárendelt helyzetben voltak a munkások, amint ezt az alábbi utasítás is érzékelteti, amelyet a Lengyel Kommunista Párt Gazdasági Osztályának vezetője adott ki 1948 novemberében:

A gyár igazgatósága az igazgatóval az élen annak a szabálynak megfelelően vezeti a gyárat, hogy ők alkotják az egyetlen hatalmat a kérdéses vállalatnál. ők felelnek a gyár minden tevékenységéért, a terv teljesítéséért, a gyár munkásainak munkakörülményeiért. A gyári pártsejtnek kötelessége az igazgatóság tekintélyét támogatni, és a gyárat vezető egységes hatalom alapvető szerepének jelentőségét megvilágítani. A munkástanácsoknak nem szabad az igazgatóság tevékenységébe beavatkozniuk, hanem a munkafegyelem és a munka hatékonyságának fokozásáért kell küzdeniük (idézi Blit, 1951, 14).

A kommunista pártokon belül nem létezett olyan ellenzék, amely az 1920-as évek oroszországi ellenzékéhez hasonlóan alternatívát kínált volna az izolációs fejlesztéssel szemben. Az ekkoriban zajló viták, melyek tisztogatásokhoz vezettek, sokkal inkább a “nemzeti” és a “szovjet” érdekek egyensúlyáról szóltak, ám abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődési lemaradást be kell hozni.

Az a tény, hogy a kelet-európai kommunista pártok képesek voltak ezt a perspektívát felkínálni, és eközben támaszkodni tudtak a Szovjetunió nyilvánvaló sikereire, lehetővé tette, hogy az értelmiség széles köreinek támogatását is élvezzék; ez az értelmiség ráadásul már kiábrándult a piac és a magántőke korábbi felzárkózási kísérleteinek sikertelenségéből. 1945-ben a kommunista pártok általában kis taglétszámmal rendelkeztek, de mivel a puszta elnyomásnál többet ígértek, rohamosan nőttek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a Szovjetunió összeomlása óta Közép- és Kelet-Európában sok elemző próbálta a szovjet rendszert kizárólag külső kényszernek bemutatni – az ember ekkor részben arra gondol, hogy ez a magyarázat csak kibúvó a hatalomban kompromittálódott hazai erők számára. A valóságban a kommunista pártokban megvolt a lehetőség a fejlődés előmozdítására és a “nemzet” egészének megváltására, valamint arra, hogy az egyes pártszimpatizánsoknak biztosítsák a társadalmi mobilitást. Amit a két világháború közötti időben megígértek a lakosságnak, azt most új formában, de megvalósítják, és ez még azoknak is vonzóvá tette ezeket a pártokat, akik a független nemzeti fejlődés stratégiájának elkötelezett híveként akartak karriert csinálni. J. M. Montias szavaival: “Visszatekintve figyelemre méltó, hogy Sztálin megbízottjai Kelet-Európában saját céljaik kompromittálása nélkül be tudták vonni a hazai értelmiség ilyen nagy részét politikájuk megvalósításába” (Montias, 1978). ám ez az együttműködés kevésbé figyelemre méltó akkor, ha arra gondolunk, hogy ezek a rendszerek tudatosan takaróztak a “nemzeti fejlődés” leplével. Romániában például sok elemző rámutatott már arra, hogy milyen erőteljes a hasonlóság az egy országban zajló fejlődés 1948-as román kommunista ideológiája és a román Liberális Párt 1920-as években vallott nézetei (jelszava is ez volt: “Csak mi magunk”) között.

5. Az állam irányította gazdaságok felemelkedése és bukása

A kelet-európai vezetés képes volt az államhatalmat az 1930-as évek szovjet mintájára felhasználni. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy óriásira nőtt az állandó beruházás aránya a paraszti és munkástömegek fogyasztásának kárára. Másodsorban, a befektetések 50-60%-át az iparban, főképpen a nehéziparban eszközölték – elsősorban a mezőgazdaság rovására. Ezáltal sikerült megteremteni azt a nehézipari bázist, melyet a független nemzeti fejlődés sine qua non-jának tekintettek. Hogy ez az állapot kialakulhasson, csökkenteni kellett a világpiaci verseny hatásait, mert ez letörte volna az éretlen, gyenge ipari bázis életképességét. Az alapvető különbség a szovjet és a kelet-európai módszerek között abban állt, hogy mivel a Szovjetunióban a külvilággal folytatandó versengés központi hajtóereje a katonai verseny volt, ezért ott a kelet-európainál sokkal erősebbek voltak az autarchiás törekvések. Azonban a kezdeti sikerek után mindkét régiónak óriási árat kellett fizetnie a világpiactól való viszonylagos elszigeteltségért.

Az 1950-es és 1960-as években a szovjet és a kelet-európai stratégia átfogó eredményei nagyon is meggyőzőnek tűntek, mivel a fejlettségbeli hátrány kezdett eltűnni. A múltbeli szomorú teljesítményekhez és a hidegháborús légkörhöz viszonyítva túlzottan is optimista remények támadtak a lemaradás teljes felszámolásáról. ám ezek a remények nem váltak valóra. A hidegháború csak segítette a fejlett világ gazdaságainak általános felvirágzását, és a centrum országaihoz kapcsolódó elmaradottabb gazdaságok is viszonylagos fejlődésnek indultak. De elsőként a kelet-európai gazdaságok produkálták ezt az eredményt, míg Nyugaton nem látszott ilyen egyértelműen a felzárkózás lehetősége. Miközben például Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország röviddel a kelet-európai “gazdasági csodák” beköszönte után szintén a “csoda” jeleit mutatta, addig a spanyol gazdaság egészen az 1950-es évek végéig semmi jelét sem adta a viszonylagos előrelépésnek a portugál és a görög gazdasághoz hasonlóan. A kelet-európai gazdaságok viszonylag gyors eredményei még inkább lenyűgözőek, ha figyelembe vesszük Nyugat-Európa és az USA, illetve Kelet-Európa és a Szovjetunió kapcsolatát. Míg az első esetben a hidegháború idején az USA jelentős támogatást nyújtott Nyugat-Európának, addig Kelet-Európából a szovjet vezetés kivonta a forrásokat (legalábbis 1956-ig) a szovjet gazdaság talpra állítása érdekében. Görögország például egy időben az össznemzeti termékének 15%-át kitevő segélyt kapott (Spulber, 1963). A kezdeti eredmények szédületesek voltak az Európán túli területekkel összevetve is. A II. világháború utáni időszakban például a legfejlettebb latin-amerikai gazdaságok csak néhány évig tudták viszonylagos előnyüket fenntartani, és ma ugyanabban a relatív helyzetben vannak, mint voltak ötven évvel ezelőtt – dacára a térség gazdasági növekedésének és iparosításának (Maddison, 1995b).

A fő problémát mind a Szovjetunió, mind Kelet-Európa gazdaságainak az okozta, hogy az 1960-as években növekedési rátájuk hanyatlani kezdett. A korábbi növekedési mutatókat Nyugaton sem lehetett fenntartani, de a kelet-európai visszaesés gyorsabb volt, ráadásul a Kelet és a Nyugat leszálló trendjei keresztezték egymást. Ennek következtében az 1970-es évek végére nyilvánvaló lett, hogy a fejlődési elmaradás nem csökkenthető, az 1980-as évekre pedig egyre sokasodtak a gazdasági nehézségek.

Hogy az így előállott problémák milyen súlyosak, attól is függ, mivel vetjük őket egybe. Az 1960-as évekig az egy főre eső termelés tekintetében Nagy-Britannia volt az európai gazdaság vezető ereje. Később azonban a brit gazdaság a fejlett világ leggyengébb növekedési mutatóit produkálta, így visszacsúszott az első helyről a fejlett országok középmezőnyébe. Ha tehát az Egyesült Királyságot vesszük kiindulópontnak, akkor ez felértékeli a konvergencia mértékét. Ha viszont az újabb vezető gazdaságokhoz viszonyítunk, melyek Nagy-Britannia helyébe léptek (és még jobban változik a kép, ha nem európai, hanem világméretekben gondolkodunk), akkor a viszonylagos felzárkózás még szerényebbnek tűnik.

Noha a kelet-európai gazdaságok relatíve hanyatlani kezdtek, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy az 1970-es évek végétől világszerte ugyanez volt a tendencia – bár az európai tömbön kívül akadt néhány gazdaság, mely a fejlettek nyomába eredt (főképpen a kelet-ázsiai “kistigrisek”). A nyugati tábor egésze számára viszont a közeledés ténye egyre kétségesebb lett, és ugyanez igaz a fejlődő országok tekintetében is. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ebben az értelemben a kelet-európai gazdaságok összeomlásának elemzése azt mutatja, nincsenek specifikus, csak erre a tömbre jellemző okok. Inkább az érvényes, mint azt Arrighi állította, hogy a világgazdaságban mint egészben hiányoztak az erőteljes és folyamatos közeledési trendek, éppen ezért most a “fejlődéseszme általános válságával” kell szembenéznünk (Arrighi, 1991).

Az iparosítás egyre nagyobb teret nyert, de a világgazdaságnak csak kis része tudta relatív helyzetét megőrizni az 1990-es évekre. Kétségtelenül nagyon kellemes alternatív fejlődésről ábrándozni, de az eredményes felzárkózást megvalósító országok nem tipikus és korlátozott sikerei valójában nem voltak minden ország számára elérhetőek. A Kelet-Európán túli fejlődő országok zömében a füstbe ment remények jelentik a valóságot. Ez a sokkal általánosabb tévedés arra int, hogy szkeptikusabbak legyünk Kelet-Európa reális lehetőségeit illetően is. Arrighi azt írta, nehéz “elfogadható érvet találni arra, hogy a kommunista Kelet-Európa és a Szovjetunió mai és korábbi területei jobb gazdasági teljesítményt nyújtottak volna, mint mondjuk Latin-Amerika, ha nincs a tervgazdaság és a világpiacról való leválás” (Arrighi, 1991, 55).

Ehhez még hozzá kell tennünk a fentebb már jelzett dilemmát a történelmi spekulációkat illetően. Ugyanis ha azon spekulálunk, mi történt volna a kelet-európai gazdaságokban, ha nyitottak, és a világgazdaság részeként működnek, akkor számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy elmaradtak volna a hidegháború gazdaságilag jótékony hatásai, az 1950-es és az 1970-es évek közötti korszak jóval bizonytalanabb lett volna, jelentősen csökkentve a gazdasági közeledés lehetőségeit is.

A probléma specifikusan kelet-európai vonását az adta, hogy az elszigetelt nemzeti fejlődés következtében a globalizáció kedvező hatásai nem érvényesülhettek teljes egészében. Az egyre gyengébb eredményekkel járó fejlesztési programok teremtette egyensúlyhiány méreteiről Winiecki ad alapos képet. Hollis Chenery jól ismert módszerét használva kiszámította, hogy 1965-ben a kelet-európai ipar részesedése az össztermékben 52% volt, szemben egy feltételezett, hasonló egy főre jutó termelési mutatókkal rendelkező piacgazdaság 39%-os részesedésével. 1979-re a tényleges kelet-európai adat 63% volt, szemben a modellezett piacgazdaság 40%-os mutatójával (Wiernicki, 1988, 81). Bár az elszigetelt szovjet tömbön belül ez az ipar döntően életképes volt, amikor a világgazdaság színvonalával kellett megmérkőznie, ez a forma megbukott. Itt ellentmondásos dialektika érvényesült. Egyfelől, mint Rainnie és Hardie rámutatott, “az állam által támogatott fejlődés bizonyos mértékig elvetette önnön pusztulásának csíráit is, amennyiben elősegítette és felgyorsította az integráció és a nemzetköziesedés folyamatát” (Rainnie és Hardie, 1996). De a globalizáció már az 1970-es évektől azt is jelentette, hogy a világgazdaság külső nyomása aláássa a belső gazdaságot. Ha a lassuló tempójú gazdaságokat hatékonyabb, intenzívebb pályára akarták átállítani, akkor a fejlett országok technológiájának és know how-jának átvétele elengedhetetlenül szükségessé vált, ami viszont azt eredményezte, hogy ezek a gazdaságok egyre inkább belesodródnak a nemzetközi termékáradatba – kölcsönök formájában a pénzpiacot is beleértve, a kölcsönöket pedig valutában kellett visszafizetni.

így tehát egyfelől a világgazdaságba való lassú integrálódás új lehetőségeket tárt fel, másfelől azonban egyre nehezedő kényszert jelentett a növekvő adósság, a kereskedelmi egyensúly hiánya és a külföldi inflációs nyomás révén, s mindez súlyosan megterhelte a belső tervmechanizmust. A gazdaságok belső átalakuláson mentek át, a gazdasági kötöttségek sok országban enyhültek a mezőgazdaságban dolgozók, a kisvállalkozók és a később “nómenklatúra-tőkéseknek” nevezett csoport javára. Ez utóbbi réteg kialakulása már az átmenet jele volt, mivel az uralkodó osztály tagjai az állami tulajdon feletti ellenőrzési jogukat kezdték törvényileg és társadalmilag biztosított magántulajdonosi formákba átmenteni. Tovább könnyítette ezt az átmenetet, hogy egy új és ideológiailag kevésbé elkötelezett nemzedék kopogtatott a hatalom ajtaján. Ennek eredménye az lett, hogy 1989 küszöbén e társadalmak vezető szereplői kétirányú nyomásnak voltak kitéve (bár ennek mértéke országonként eltérő volt) – egyfelől, hogy újítsák meg a régi rendszert, másfelől, hogy bontsák le azt.

6. átmenet és divergencia

Az 1989 és 1991 közötti periódus történései a lebontásnak kedveztek, és új vezetést dobtak felszínre, amely a tömegek változások iránti igényét a maga hasznára fordította. Ez nem kis mértékben abból adódott, hogy megvolt a maga “technokrata” koncepciója a reformok menetéről. További támogatást adott a folyamatoknak a nyugati kormányok és hivatalos tanácsadóik helyeslése. A nyugati támogatás azonban nem a fejlődéshez való közvetlen hozzájárulást jelentette, hanem inkább a nemzetközi pénzügyi stabilitás és a kelet-európai tömb fizetőképességének biztosítását; a fizetőképesség viszont rövid- és középtávon a növekedés rovására őrizhető meg. A változások tiszta nyeresége egyfelől az volt, hogy az új vezetés mindenhol képes volt óriási változásokat elérni Kelet-Európa népeinek életében, ami természetesen közelebb vitte őket a nyugati modellhez, és egyben elsodorta a tömegek reményeit a szabadabb és virágzóbb jövőt illetően.

Milyen hatással volt mindez a gazdasági közeledésre? Az alábbi táblázatok azt mutatják, hogy még a legoptimistább forgatókönyvek (amelyeket néhányan az átmenet első időszakában reálisnak gondoltak) szerint is a konvergencia hosszú időt vesz igénybe.

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra² (az éveket kerekítettük):

A GDP kiegyenlítődésének forgatókönyve az átmeneti országokra (az éveket kerekítettük):

De az átmenet, melyről azt gondolták, csak rövid ideig tartó “átmeneti visszaeséssel” jár majd, nemhogy a várt konvergenciát nem hozta meg, hanem a termelés hosszantartó zuhanását eredményezte, ami a fejlett világtól való további elmaradást jelentette. Az átmenet lendületének fenntartása és a lemaradók bátorítása végett az elemzők általában a lehető legkedvezőbb fénybe állítják a talpraállást igazoló tényeket, és azt mondják, a válság mértékét felnagyítják a statisztikai adatgyűjtés problémái, a javulás jelei pedig ugyanezért alábecsültek. Annak érdekében, hogy a kilábalás jelei a lehető legmarkánsabbak legyenek, a statisztikai adatsorokat ma inkább 1991–1992-vel kezdik, nem pedig 1989-cel (vagy még korábbról), amikor az átmenet válsága kezdetét vette. A statisztikai adatok alapján azonban a kilábalást hangsúlyozó megközelítésekkel ellentétes gondolatmenet is bizonyítható (e vita részleteiről lásd Rosati, 1994, Summers és Andor, 1998). De még ha a legoptimistább számítást fogadjuk is el, akkor is tény marad, hogy a tanulmány írásakor (1999 közepén) csak a lengyel gazdaságnak sikerült egyértelműen utolérnie és elhagynia az 1989-es termelési szintet. Az állítólagos sikertörténeteknek azonban a folyamatos dinamizmust is igazolniuk kellene, mely majd visszaemeli őket a korábbi szintre. A hagyományos piaci érvelést azonban a történelem már diszkreditálta a világnak ezen a vidékén. A volt Szovjetunió utódállamaiban a helyzet még ennél is katasztrofálisabb. Valószínűleg ez volt a fejlett országok gazdaságtörténetében és a gazdaságtörténetben általában ismert legsúlyosabb összeomlás békeidőben. És amikor 1998 nyarán megrendült az orosz pénzügyi rendszer, ezzel az addig gyakran hivatkozott érvelés – hogy ti. mindez elfogadható, amíg biztosított Oroszország pénzügyi stabilitása – is megingott.

Hogy az átmenet válságának sajátosságait és a kelet-európai gazdaságok felzárkózásának elmaradását teljes egészében megértsük, figyelembe kell vennünk a következő négy szempontot. Az első az, hogy az átmenet a strukturális átalakítás versenyre építő megközelítésén alapult. Kelet-Európa “a nemzetköziesedés és struktúraváltás folyamatát alig fél évtized alatt vitte végbe, melyhez Nyugat-Európának több mint negyedszázad adatott” (Rainnie és Hardie, 1996). Ennek következtében a volt Szovjetunió és a kelet-európai gazdaságok erősen leértékelődtek a nemzetközi munkamegosztásban. ám ez nem volt szükségszerű. 1989-ben még nagy reményeket fűztek a nyugati befektetések és támogatások beáramlásához, amelyek majd segítenek az omladozó ipari struktúrák megújításában (Haynes, 1992). A támogatás azonban elmaradt, vagyis az immár világpiaci mércével megmért ipar összeomlott – kivéve, ha az állami beavatkozás vagy a piac tökéletlen működése meg nem óvta.

Másodsorban, még ha az átmenet élvonalát alkotó gazdaságokra vonatkozó legoptimistább értékeket fogadjuk is el, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a gazdasági talpraállás önmagában még nem egyenlő a felzárkózással, hiszen ezek a gazdaságok mozgó célpontot üldöznek: a fejlett országok továbbra is növekszenek – igaz, az 1990-es években egyenlőtlenül. Amikor az átmeneti gazdaságok elérik 1989-es termelési mutatóikat, relatíve akkor is nagyobb lesz a lemaradásuk, mint 1989-ben volt. A felzárkózáshoz az szükséges, hogy hosszú időn át sikerüljön fenntartani a magas növekedési rátát, így visszajuthatunk a kezdeti relatív lemaradáshoz, s majd ekkor lehet nekilátni a gazdasági különbségek kiegyenlítésének.

Harmadsorban, amint azt már a tanulmány elején hangsúlyoztuk, a felzárkózás eddigi története azt mutatja, hogy e folyamatnak a dinamikusan fejlődő világgazdaság nyújtja a legkedvezőbb hátteret. Az 1989-ben megindult átalakulás egybeesett az 1980-as évektől tartó fellendülés kifulladásának kezdetével, és a világgazdaság eredményei azóta is nagyon egyenetlenek voltak, a legutóbbi időszakban pedig a súlyosbodó válság jeleit mutatják. Ha ez a tendencia nem is hozza a legpesszimistább jóslatok beteljesedését, akkor is kérdéses, vajon lehetséges-e hosszú távú visszatérés a növekedés 1945 után tapasztalt aranykorához. Nagy kérdés marad, vajon Közép- és Kelet-Európa gazdaságai képesek lesznek-e hosszú távon a fejlett gazdaságokhoz való közeledésre, és valószínűnek látszik, hogy a belátható jövőben ezek az országok az Európai Unió fejlett gazdaságainak mérsékelten szegény szomszédai maradnak.

Végül pedig világos, hogy bármilyen lesz is a térség gazdasági felépülése, ez az átmeneti gazdaságok többségében felerősíti a regionális különbségeket. Egyértelműen látható ez Magyarország esetében, mely a térségben az átlagosnál jobban vonzza a külföldi befektetőket. Beszédes azonban, ami az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium adataiból olvasható ki; eszerint “a külföldi befektetők 15 milliárd dollárjának – melyet Magyarország 1990 óta kapott – mintegy 75%-a Budapestre és a nyugati megyékbe irányult. E tőkének csak alig egy százaléka jutott Kelet-Magyarország négy megyéjébe” (Haynes, 1998). Ez persze szélsőséges példa, de mélyebb problémára utal, és azt sugallja, hogy a regionális különbségek a jövőben súlyosabb problémát jelentenek majd, mint a közelmúltban. Ennek alapján úgy tűnik, amint ezt Rainnie és Hardie Lengyelország esetében kimutatta, hogy a rendszerváltás a térség egyenlőtlen fejlődését csak felerősíti. A versengő átalakítás eredménye szavaik szerint az, hogy “ a periferialitás tengerében kialakulnak a viszonylagos fejlettség szigetei” (Rainnie és Hardie, 1996). Ezek a szigetek négy tényezőre épülnek. Az első a régi rendszerben háttérbe szorított szolgáltató ágazat terjeszkedése. A nagyvárosok modernizációjában ez az elem játszik lényeges szerepet. A második elem egynéhány nyugati multinacionális cég leányvállalatainak megjelenése. A harmadik a sikeres helyzetű hazai iparágak jelenléte. A negyedik a marginális kisipari tevékenységi formák fejlődése. Rainnie és Hardie különösen ironikusan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy ez a szektor lehetne az intenzív fejlődés motorja, és azt állítják, hogy Lengyelországban a kis- és a közepes vállalkozások többsége “a bolhapiacnak, nem pedig a szabad piacnak a résztvevője, ahol alacsony vagy nem létező profitot állít elő”. De a kelet-európai ipart az alacsony keresetek ellenére is megterheli a drága munkaerő (Husan, 1996), és emiatt nem is vonzanak jelentős külföldi befektetést (és akkor még nem is beszéltünk a politikai bizonytalanság következményeiről, melyek a volt szovjet tömb országainak többségét jellemzik).

Következtetésünk tehát az, hogy a keleti tömb gazdaságtörténete azt bizonyítja, Közép- és Kelet-Európában a hosszú távú fejlődés útjában olyan nehézségek állnak, melyeket eddig még egyetlen rendszernek sem sikerült megoldania. A lemaradás felszámolását a történelem folyamán hol az államtól, hol pedig a piactól remélték, ami a régió lakosságára óriási, bár egyenlőtlenül eloszló terheket rótt. Minden átnyergelést azzal igazoltak, hogy a változások a terheket viselőknek a relatív lemaradás csökkenését és magasabb életszínvonalat hoznak majd. A múlt gyászos tényei azonban kevés okot adnak arra, hogy elhiggyük, a volt Szovjetunió és Kelet-Európa mostani vezetői elődeiknél sikeresebben oldják meg majd ezt a problémát. A globális egyenlőtlenség problémáját nem lehet részletekben megoldani, és a ma kínált receptek bizonyosan nem jelentenek megoldást.

(Fordította: Baráth Katalin)

Irodalomjegyzék

Aggrihi, G. (1991) “World income inequality and the future of socialism”, New Left Review, 191, (Sept.-Oct).

Aldcroft D & Moreland, S, (1995) Economic Change in Eastern Europe Since 1918, Aldershot: Edward Elgar

Ambramovitz, M. (1986) “Catching up, forging ahead, and falling behind,” Journal of Economic History, 46: 385- 406.

Bairoch, P. (1976) “Europe’s Gross National Product: 1800-1975,” Journal of European Economic History, 5: 2 ; 273- 340.

Baumol, W. (1986) “Productivity growth, convergence and welfare: what the long-run data show,” American Economic Review, 76: 1072-1085.

Berov, L (1988) “About the comparability of the industrial statistics data in the individual Balkan countries before and right after the Second World War”, Etudes Balkaniques, 1;

Blit, L. (1951) Trade Unions in Communist Countries, Birmingham (England): Town Crier Publishing.

Broadberry, S. (1998) “How did the United States and Germany overtake Britain? A sectoral

analysis of comparative productivity levels, 1870–1990", Journal of Economic History, 58 : 2 (June), 375-407.

Crafts, N.F.R. (1989) “Gross National Product in Europe 1870-1910: some new estimates,” Explorations in Economic History, vol. 20 ; 387-401.

Galbraith, J.K. (1992) The Culture of Contentment, London: Sinclair Stevenson

Gramsci, A (1977) Selections from Political Writings 1910–1920, London: Lawrence and Wishart

Gerschenkron, A 1962, Economic Backwardness in Historical Perspective, Cambridge Mass.: Harvard U.P.

Gerschenkron, A 1968 Continuity in History and Other Essays, Cambridge Mass.: Harvard U.P.,

Gerschenkron, A 1977, An Economic Spurt that Failed, Princeton, NJ:

Gluckstein, Y 1954, Stalin’s Satellites in Europe, Allen and Unwin

Good, D.F. 1994, “The economic lag of Central and Eastern Europe: income estimates from the Habsburg successor states, 1870–1910", Journal of Economic History, 54: 4 (December), 869-891.

Gregory, P 1991 “The role of the state in promoting economic development: the Russian case and its general implications’ in R.Sylla & G.Toniolo eds., Patterns of European Industrialisation: the Nineteenth Century, London, Routledge.

Gregory, P 1994 Before Command: An Economic History of Russia from Emancipation to the First Five Year Plan, Princeton. N.J.

Hardy, J & Rainnie, A 1996 Restructuring Krakow: Desperately Seeking Capitalism, London: Mansell

Harman, C 1984 Explaining the Crisis. A Marxist Reappraisal, London: Bookmarks

Harman, C, 1988, Class Struggles in Eastern Europe 1945-1983, London: Bookmarks.

Harrison, M 1994 “GDPs of f the USSR and Eastern Europe: Towards an Inter-war comparison”, Europe-Asia Studies, 46: 2, 243-259.

Hauner, M 1986 “Military budgets and the armaments industry” in M.C.Kaser & E.A.Radice eds., The Economic History of Eastern Europe 1919-1975, vol. II Inter-War Policy, the War and Reconstruction, Oxford: Oxford University Press.

Haynes, M (1992), “The rhetoric and reality of western aid to Eastern Europe” European Business and Economic Development, 1: 2 (September), 13-18.

Haynes, M 1994 “Class and the Eastern European Transition”, in A. Callinicos et al., Marxism and the New Imperialism, London: Bookmarks

Haynes, M 1998 “The European Union and Its Periphery: Inclusion and Exclusion”, Economic and Political Weekly , 33: 35, PE87-PE97.

Haynes, M & Husan, R “The state and ,market in the transition economies: critical remarks in the light of past history and current experience”, Journal of European Economic History, 27: 3 (Winter), 609-646.

Jacobs, A 1946 A Window on Moscow, 1944-1945, London: Collins

Kahan, A, 1967 “Government policies and the industrialisation of Russia”, Journal of Economic History, vol. 27 no. 4, December,

Karpinski, A 1964 Twenty Years of Poland’s Economic Development 1944-1964, Warsaw

Kidron, M. 1968. Western Capitalism Since the War, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Kuznets, S. 1966 Modern Economic Growth. Rate, Structure, Spread, New Haven, Yale

Lampe, J. 1975 “Varieties of unsuccessful industrialisation: the Balkan states before 1914”, Journal of Economic History, vol. xxxv

Lampe J & Jackson M., 1982, Balkan Economic History, 1550–1950: From Imperial Borderlands to Developing Nations, Bloomington Ind.: Indiana University Press.

Maddison, A 1982, Phases of Capitalist Development, Oxford, Oxford University Press

Maddison, A 1989, The World Economy in the Twentieth Century, Paris: OECD.

Maddison, A 1991 Dynamics Forces in Capitalist Development. A Long Run View, Oxford: Oxford  University Press

Maddison, A 1995a Explaining the Economic Performance of Nations: Essays in Time and Space, London: Edward Elgar

Maddison, A 1995b Monitoring the World Economy 1820–1992, Paris: OECD

Montias, J.M. 1978 “Notes on the Rumanian debate on sheltered industrialisation 1860-1906” in K.Jowitt ed., Social Change in Rumania 1860-1940: a debate on Development in a European State, Berkeley, 1978,

Nove, A 1991 An Economic History of the USSR, Harmondsworth Middlesex (UK): Penguin.

Poland 1937 Concise Statistical Yearbook of Poland 1937, Warsaw, Chief Bureau of Statistics

Pryor, F et al 1971, “Czechoslovak aggregate production in the inter-war period,” Review of Income and Wealth, 34 , pp. 1- 25.

Rosati, D.K. 1994 ‘Output decline during the transition from plan to market: a reconsideration’, The Economics of the Transition, 2: 4, (December), 419-441.

Rosenstein-Rodan, R 1943 “Problems of industrialisation of Eastern and South eastern Europe”, Economic Journal, lii, (June- Sept.), .

Skodlarkski, J 1995 Zarys historii gospodarcjez Polski do 1945 roku, Warsaw

Spulber, N 1963 “Changes in the economic structures of the Balkans, 1860-1960”, in C.&

B.Jelavich eds., The Balkans in Transition, Berkley, University of California Press, 1963.

Spulber, N 1966 The State and Economic Development in Eastern Europe, New York

Stalin, J. 1946 Problems of Leninism, Moscow

Summers M & Andor L (1998) Market Failure: A Guide to Eastern Europe’s Economic Miracle, London: Pluto Press.

Summers, R & Heston. A (1988) “A new set of international comparisons of real product and price levels: Estimates for 130 countries, 1950-1985”, Review of Income and Wealth, 34: 1, (March), 1-25.

Tupper, S. (1982) The Red Army and the Soviet Defence Industry, 1934-1941, Ph.D. University of Birmingham (England)

Tutundzhiev I et al, 1996 Kratka stopanska istoriya na Bulgariya, Veliko Tirnovo, UN, 1995, Check table A1; 299

Wheatcroft, S G , Davies, R & Cooper J.: “Soviet industrialisation reconsidered: some preliminary conclusions about economic development between 1926 and 1941”, Economic History Review, xxxix : 2, (May), .

Winiecki, J 1988 The Distorted World of Soviet-Type Economies, London: Routledge

Jegyzetek

¹ Az általánosan elfogadott nézetektől aligha állt távolabb annak a lehetőségnek a számbavétele, hogy a heves kelet-európai történésekhez hasonló folyamatok játszódhatnak le az Egyesült államokban vagy mondjuk Nagy-Britanniában. A kommunizmus összeomlott, a kapitalizmus győzedelmeskedett. Lehetett-e bárki annyira pesszimista, hogy feltételezze, a sikeres rendszer mélyében hasonlóan súlyos fogyatékosságok rejlenek? Nos, voltak ilyenek. (Galbraith, 1992, 10).

² Az utolérési periódus meghatározásához a következő képletet használtuk:

G xⁿ = g yⁿ (1)

Ahol a G = a fejlett országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

A g = az átmeneti országok egy főre jutó eredeti GDP-je,

Az x = (1 + a fejlett országok éves növekedési rátája),

Az y = (1 + az átmeneti országok éves növekedési rátája),

Az n = az egy főre eső GDP kiegyenlítődéséhez szükséges évek száma (vagy felzárkózási periódus).

A logaritmus kiszámításakor az alábbi formulát nyerjük:

LogG + n Log x = Log g + n Log y (2)

így Log G – Log g = n (Log y – Log x) (3)

És n = (Log G – Log g) / (Log y – Log x) (4)

A felzárkózási adatok Maddison 1992-re vonatkozó egy főre eső GDP-számításain alapulnak (Maddison, 1995b), melynek alapján a fejlett országok egy fore eso GDP-je = 17.444 $ (tizenkét nyugat-európai ország – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia – és még négy nyugati “sarj – Ausztrália, Kanada, új-Zéland és az Egyesült államok – adatainak számtani középértéke; ezek az országok, az átmeneti országok egy főre eső GDP-je = 4.627$, mely hét kelet-európai ország egy főre eső GDP-jének átlaga (Bulgária, a volt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia). Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy a jelenlegi felzárkózási adatok biztosan sokkal magasabbak, mivel az átmeneti országok többségének GDP-je vagy stagnált, vagy jóval kisebb lett 1992 óta, miközben a fejlett országok tovább növekedtek.