A kádári konszolidációt követő évtizedekben az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt mondták, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban. Elképzelhető, hogy nemcsak a kádári egyházpolitika volt rendhagyó az államszocialista országok körében, de valószínűleg a Vatikán is kísérleti terepnek tekintette Magyarországot.

Sokféle szempont szerint, többféle szakaszra lehet osztani az államszocializmus korának egyháztörténetét. Más a korszakolás az egyes egyházak szemszögéből, és más az állam egyházpolitikájának oldaláról. Ha az utóbbit nézzük, akkor csupán két nagyobb fejezet különíthető el: 1948-1949-től 1964-ig és 1964-től 1989-ig. A határalkotó év kimondása persze nem egyszerű, mert minden kulminációs pontot események, összefüggések alapoznak meg, s inkább néhány évből álló sáv az, ami egyik szakaszt elválasztja a másiktól. Jelen esetben a mezőgazdaság szocialista átalakulásának befejeződése (1962), a szocializmus alapjainak lerakását bejelentő VIII. pártkongresszus (1962. november), a nemzetközi enyhülési folyamat látványos jelei, a Vatikán keleti politikájának módosulása olyan tényezők, amelyek megérlelték a kádári egyházpolitika változását.

Ám ez a felosztás inkább a katolikusokra érvényes. Az államnak a protestáns egyházakkal kapcsolatos egyházpolitikája egyenletesebben, konkrét eseményhez nem köthetően valósult meg. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jelentései mindig is kiemelték, hogy ezek az egyházak példamutató partnerek. 1957 előtt a “keskeny út”, 1957 után a “szolgálat”, illetve a “diakónia” teológiája volt hivatva igazolni együttműködésüket az adott politikai rendszerrel. Teológialiag alátámasztották az állam célkitűzéseit, mint amelyek Istentől jönnek, és vallásos nyelvezetbe öltöztetve propagálták azokat. Az furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt lehetett hallani, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban.

Restauráció

1956 az egyházpolitikában nem korszakhatár. Előkészítésében és történéseiben – Mindszenty József bíboros szereplését leszámítva – az egyházaknak nem volt szerepük, “ellenforradalmi tevékenység” vádjával csak elvétve vontak felelősségre papi személyeket. Ha az egyházak nem formálták is az eseményeket, azok viszont annál inkább felkorbácsolták az egyházak belső életét. Egy 1958. áprilisi összesítés szerint a katolikus egyházban 57 “haladó papot” (értsd: békepapot), a református egyházból 31, az evangélikus egyházból 13 államhű papot távolítottak el. A református és evangélikus egyház kompromittálódott püspökei, világi főgondnokai és felügyelői sorban mondtak le posztjukról.¹ Az eseményeket értékelő kormányzati összefoglaló szerint az egyházakkal “a viszony nagyon megromlott és bonyolulttá vált… Veszélyben forognak az évek során elért eredmények, a papi békemozgalmat pedig az áthelyezésekkel valósággal lefejezték, működését megbénították.”²

A következő két évben az egyházpolitika nem volt súlyponti kérdés; a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1956. október 23-a előtti állapotot tekintette status quo-nak. Az 1949-56 között kiépített szisztémához képest csupán formális és taktikai engedmények születtek – például 1956. december 31-én megszüntették a lejáratott Állami Egyházügyi Hivatalt, de teendőit változatlan hatáskörrel és csekély személyi módosulással a Művelődésügyi Minisztérium keretében újonnan felállított Egyházügyi Hivatalra bízták -, a lényeg ugyanaz maradt: a vallás és szervezeti keretei, az egyházak elsorvasztásának stratégiai célja. Az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. március 5-i határozata szerint a restauráció érdekében négy megoldandó feladat állt a kormány előtt:

1. Megbízható személyi állománnyal feltölteni nemcsak a központi, hanem a kevésbé fontos egyházi állásokat is. Ehhez korrigálni kellett az elégtelennek bizonyult 1951-es 20. sz. ET rendeletet, amely még lehetőséget adott a püspököknek, hogy állami jóváhagyás nélkül személycseréket hajtsanak végre a főhatóságuk alá tartozó egyházkormányzati egységben. 1957-ben kibocsájtották az egyházi állások betöltését szabályozó 22. sz. törvényerejű rendeletet, amellyel az állam minimálisra csökkentette a püspökök belső kormányzati jogát: minden papi (kivéve kisebb vidéki plébánosi és kápláni posztot), teológiai professzori és egyházi középiskolai igazgatói állás betöltése, illetve az áthelyezés és a leváltás állami hozzájárulástól függött. E rendeletnek köszönhetően kiépült egy erősen kontraszelektált hierarchia. Mire valakiből püspök lehetett, négyszer-ötször vették nagyító alá az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei.

2. A második teendő: “Az ellenforradalom támogatásával hatalomra jutott egyházi vezetők és csoportok gyors félreállítása…”³ A félreállítás fokozatai: elszigetelés, lemondatás, leváltás, internálás, börtönbüntetés, ritkábban “véletlen” balesetek. Mindegyik fokozatra lehetne példát hozni, de most csak néhányat ragadnék ki. Az 1956. október-novemberi lemondásokat – mivel azok az események kényszere alatt születtek – az Elnöki Tanács érvénytelennek nyilvánította. Badalik Bertalan püspök működési engedélyét az Elnöki Tanács 92/1957. sz. rendeletével visszavonta és a püspököt a rendőrséggel Hejcére internáltatta. Személyi vonatkozásban legelőbb a reformátusoknál, 1958-ra az evangélikusoknál, s legkésőbb – mondhatni csak 1977-re – a katolikusoknál is “helyreállt a rend”.

3. Az 1957-es egyházpolitikai előterjesztés harmadik feladatként az erősen kompromittálódott papi békemozgalom reformját jelölte meg. Viszonylag gyorsan sikerült eredményt elérni: már 1957 áprilisában megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága, május 24-én az Országos Béketanács Katolikus Békebizottsága, s túl ezen az Opus Pacis, aminek keretében maga a katolikus püspöki kar szervezte a békemunkát. (A püspökök így akarták elkerülni, hogy a békepapi mozgalom megossza a klérust. Miután a hierarchia megbízható partner lett, az Opus Pacis feleslegessé vált és elsorvadt, a rendszerváltásig csak a központ és a Szabolcs-Szatmár megyei szervezet működött valamelyest.)⁴

Végül: “a reakciós erők visszaszorításával egyidejűleg intézkedni kell a közvetlen politikai érdekeket nem sértő egyházi igények kielégítéséről”4 (például hittankönyvek, imakönyvek, lapok megjelentetésének könnyítése; törvénytelenül kisajátított egyházi épületek visszaadása; annak engedélyezése, hogy a rádióban katolikus vallási félóra is működjön; a hittanbeiratás szigorú feltételeinek enyhítése).

Ezt az intézkedési csomagot annak hangsúlyozásával fogadta el az MSZMP Intéző Bizottsága, hogy fokozatosságot kell megállapítani, s az egyes egyházak között differenciálni kell, “…a katolikus egyházat, mint az egyházi reakció magyarországi fő képviselőjét elszigeteljük a hozzánk lojálisabb egyházaktól”.⁵

Új típusú szövetségi politika – az állam oldaláról

Kádáréknak 1958-ra sikerült restaurálni a Rákosi-korszak egyházpolitikájának főbb elemeit, de – ami lényeges – ezt nem kizárólag adminisztratív módszerekkel tették. A kormány nemzetközi elismertetése, a labilis belpolitikai helyzet konszolidálása, az új gazdaságpolitikai tervek megvalósítása érdekében a korábbi nyíltan likvidáló szándékú egyházüldözést a “nemzeti egységet” előtérbe helyező népfrontpolitika váltotta fel, s ez vezetett el a szakaszhatárként megjelölt 1964-es évhez. Ennek az útnak lényeges megállója az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata, amely szentesítette az új típusú szövetségi politikát: “…a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk”.

Az egyházpolitika mérlegének egyik serpenyőjében a marxizmus-leninizmus azon tétele állt, miszerint az egyházat és a vallást ki kell gyomlálni, a másikban pedig az a körülmény, hogy az egyházak léteznek, s hogy jelentősen nagy számú ember vallja magát vallásosnak. Tehát egyidejűleg volt jelen az egyházellenes harc és az egyház bizonyos szabadsága. A mérleg nyelve időnként balra billent, amikor felerősödtek a párton belüli dogmatikus, szektás nézetek, s következésképp az egyházakkal szembeni megszorítások és adminisztratív intézkedések is. Ezt jelzi például az 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat, amely a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg. A határozat végrehajtásaként 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amely során mintegy 300 egyházi személyt vettek őrizetbe.

A megszorítások ellenére az egyházpolitika fő vonala a pragmatizmus érvényesülése felé haladt. A “klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen az a tézis jellemzi, amely szerint “Amíg az egyház létezik, fel kell használni ”. A Kádár-rendszer tehát saját elfogadtatása érdekében nemhogy ellenségként nem kezelhette az egyházakat, hanem kimondottan támaszkodni igyekezett rájuk, úgy, hogy közben minimális mozgásteret biztosított nekik. A csekély engedményekért – vagy ahogy Lékai bíboros mondotta, a “kis lépésekért” – cserébe az egyházak hozzájárultak a tömegek “komfortérzéséhez”, azaz annak a nézetnek a kiformálódásához, hogy a szocialista társadalomban vallásos emberként is lehet boldogulni. Ezen kívül az egyházak segíthettek az öregek, a fogyatékosok, a szenvedélybetegek gyógyításában. Külpolitikai téren pedig bekapcsolódtak a békemunkába. Különösen fontos szerep hárult a Keresztyén Békekonferenciára, amely határozottan javította a szovjet tömb külpolitikai megítélését.

Az állam-, illetve pártvezetés oly tökélyre fejlesztette a népfrontpolitikát, hogy az egyházak nemcsak eltűrték a rendszert, hanem kifejezetten kiálltak annak gazdasági, majd később – a 70-es években – politikai céljainak támogatása mellett. A 60-as évek körlevelei ezért kapták a “ganajozó” gúnynevet, hiszen őszi szántásra, betakarításra, trágyázásra, máskor vas- és papírgyűjtésre buzdítottak.

A 70-es évek végi, 80-as évek eleji hivatalos nyilatkozatok szerint pedig elérkezett a politikai együttműködés ideje a keresztények és a marxisták között. Elfogadható-e a kompromisszum – merült fel a kérdés – a marxisták számára? Lenin tanítása szerint minden kompromisszum elfogadható, ha az kedvez a forradalom ügyének. A vallás elhalása, eszerint, nem követelmény, hanem természetes következmény a kommunista társadalom létrejötte után. Az ideológiai konfliktusok mindazonáltal kizárják az ideológiai konvergencia lehetőségét: a kommunisták nem mondanak le arról, hogy elfogadtassák világnézetüket a társadalom legszélesebb rétegeivel, ugyanakkor nem követelik meg, hogy a keresztények feladják vallásuk gyakorlását. Ez a dialektikus szemlélet egyszerre látott szövetségest és ellenséget az egyházakban, s így föloldotta azt az ellentétet, hogy egy magát nyíltan ateistának valló párt/kormányzat miért alkudott meg az egyházzal való együttélés hosszú távú prognózisával. Mindenekelőtt a rendszer nemzetközi stabilizálása kívánta meg e kompromisszumot.

Ennek a megalkuvásnak – avagy szebben szólva, beismerésnek – mérföldköve az 1964-es év, amikor a magyar kormány úgynevezett részleges megállapodást kötött a II. Vatikáni Zsinat légkörében felfrissült, új keleti politikát megfogalmazó Szentszékkel. “Részlegessége” ellenére a megegyezés fordulópontot jelentett, mivel a megmerevedett, nemzetközi méretű frontok felszakadását jelentette; tükröződött benne az egész enyhülési politika. Moszkva a háború óta először járult hozzá, hogy egy érdekszférájába tartozó állam kormánya a Vatikánnal közvetlenül megállapodást kössön, s a Vatikán először fogadott el tárgyalópartnerül egy kommunista kormányt. És nemcsak tárgyalópartnernek tekintette, hanem nemzetközi érvényű szerződést is kötött vele, amelynek nyilvánosságra nem hozott pontjaiban a Szentszék elfogadta, hogy a magyar állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit nem nevez ki egyházi méltóságba. A többi szocialista országhoz képest a Vatikán Magyarországgal szemben tehát messze engedékenyebb volt, hiszen a kormányok másutt csak politikai természetű kifogást emelhettek.

Új típusú szövetségi politika – az egyház oldaláról

A részleges megállapodással a Vatikán mintegy elismerte Kádárék népfrontos politikáját. Ez az egyházért és a hívekért felelős hierarchia előtt súlyos kérdéseket támasztott, melyek egyben közös nevezőre is hozhatók: hogyan viszonyuljon a klérus az ideológiailag ellenséges rendszerhez? Vértanúságig harcoljon a kommunizmus ellen? Netán a beletörődés a helyes út? Lelkiismereti szempontból vajon megengedett-e a modus vivendi elfogadása egy ateista rendszerrel? Másfelől ha egyszer a hatalmon lévő kommunisták nem tiltják, hanem megengedik az istentiszteletet és igehirdetést, az egyháznak el lehet-e, el kell-e fogadnia ezt a cselekvési szabadságot, cserébe azért, hogy akadály nélkül kiszolgáltathassa szentségeit és terjeszthesse a tanítást? Ám ha az egyház akadálytalanul közvetíthetné a pápák egész tanítását erkölcsről, jogról, családról, magántulajdonról, az azt eredményezné, hogy minden katolikust a rendszer ellenségévé tenne. A hatalom ilyenformán öngyilkosságot követne el, ha eltűrné az egyház szabadságát. Nyilvánvaló ezért, hogy egy ateista kormány – tartalmazhatnak a megállapodások bármit – megszorításokat fog alkalmazni a vallásszabadság terén. De megtagadhatja-e az egyház bármiféle ürüggyel küldetésének teljesítését?

Megszakítom a kérdéssort, hiszen folytatva is csak azt érzékelnénk: nem volt egyszerű és könnyű döntés megválasztani a követendő utat. A válaszok bizonytalanságra, megosztásra és vitákra adtak okot. Számos katolikus gondolta úgy, hogy a végsőkig menő harc az egyetlen következetes és értelmes magatartás a “kommunizmussal” szemben; míg mások úgy találták, hogy jobb és ésszerűbb lenne további ellenállás nélkül elfogadni a helyzetet.⁶ A választott utat – amit Lékai nyomán a kis lépések útjának nevezhetünk – bel- és külföldön eltérően értékelték. Külföldön inkább megfogalmazták, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság, az egyházi vezetés “eladja” az egyházat. Mások szerint az adott körülmények között az egyházi vezetés mindent megtesz az egyházért. A nyugatitól különbözve ugyan, de van vallásszabadság, hiszen a templomok nyitva vannak, rendszeresen tartanak miséket, istentiszteleteket, keresztelnek, esketnek, temetnek, az egyházak egyre aktívabbak a karitatív tevékenységben, a szeretetszolgálatban, a kiadói munkában és a békemozgalomban.

Ahogy a kádári politika egészét az jellemezte, hogy a központi vezetőség szemet hunyt a helyi “kiskirályok” uralkodása fölött, úgy az egyházpolitikában is inkább “kifelé” létezett csak egység, a gyakorlat annyiféle volt, ahányfélét a megyei vagy akár ennél alsóbb szintű helyi vezetés képviselt. A hívők számára gyakorta saját játékszabályokat állítottak föl. Így volt, ahol “pápábbak akartak lenni a pápánál”, s a tanácselnök is járt a vasárnapi szentmisére, másutt viszont a papot szinte kiközösítették. Nem véletlenül pendítette meg az Új Ember újságírója azt az óhajt, hogy a helyi párt- és állami szervek is következetesebben tartsák magukat a legfelsőbb pártvezetés által hirdetett irányvonalhoz.

Az egyházpolitikát az Állami Egyházügyi Hivatalban (az ÁEH-t 1959. június 2-án helyreállították, és 1989-ig változatlan statutúmmal működött), a pártközpontban és a Belügyminisztériumban határozták meg. Végrehajtására és ellenőrzésére az államhatalom pedig háromszoros rendszert dolgozott ki: egyrészt az ÁEH, másrészt az egyházi vezetők, harmadrészt pedig az állambiztonsági szolgálat révén. Az ÁEH-nak minden megyei tanácsnál volt egyházügyi megbízottja (1964-ig még a püspöki hivatalokban is), akik fölfelé jelentettek, lefelé intézkedtek. Maguk mellett tudhatták a megyei/helyi párttitkárokat és tanácselnököket. Ennek eredményeképp igen szigorúan ellenőrzött egyházi élet valósulhatott meg, s nem csoda, hogy az egymástól egyébként elszigetelt egyházak minden engedményért lekötelezettnek érezték magukat.

Kétvágányú egyházak

Ahogy az állam egyházpolitikája a “fent és lent” szintjére osztható, más jelleggel ugyan, de az egyházak működése is – Tomka Miklós szóhasználatával élve⁷ – kétvágányúvá vált. Az egyik vágányt a hivatalos egyház gyakorlata jelentette, amely eredményként könyvelte el a részmegállapodást követő eseményeket:

• 1971. május 21-én újabb megállapodás született a magyar kormány és az Apostoli Szentszék között. Tartalmát ugyan nem hozták nyilvánosságra, de szeptember 28-án Mindszenty József bíboros elhagyta Magyarországot. Az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette és megszüntette ellene a büntetőeljárást; 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket;
• 1976. február 10-én, 27 év üresedés után, Lékai László személyében betöltötték az esztergomi érseki széket;
• 1976 áprilisára – a háború óta először – mind a 11 egyházmegye élén megyéspüspök állt (igaz, ideológiailag “komform” püspökök);
• 1977. április 14-én a magyar püspöki kar ad limina látogatást tehetett a pápánál;
• 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost – ő volt az első kommunista pártvezető, aki állami hivatal nélkül lépte át a Vatikán küszöbét;
• 1977 júliusában a legutolsó papfogoly (Lénárd Ödön piarista szerzetes) is kiszabadult.

Az egyházpolitika kirakatába “gusztusos portékák” kerültek, Kőnig bíboros, bécsi érsek egy interjújában mégis azt a megállapítást tette, hogy “Kelet-Európa valamennyi egyháza közül a magyarországi van a legnehezebb helyzetben, mert a papok nagyrésze rezignált”. Tény, hogy a konzervativizmusban megmerevedett egyházi vezetés – őrizve a kedvezményeket – hallgatásával hozzájárult a rendszer legitimálásához, s ezzel nemcsak a papság, hanem a hívők nagy részét is fásulttá tette. A megállapításból kiemelném azt a jelzőt, hogy “konzervativizmusban megmerevedett”. A háború után megörökölt szisztéma nem felelt meg a polgári demokratikus követelményeknek: a katolikus egyház kvázi államegyház-szerepe anakronisztikussá vált. Mivel azonban az egyház sündisznóállásban védekezett, minden kritikát támadásként élt meg, s a bírálatokban rejlő igazságot képtelen volt méltányolni. A történelem tapasztalatait, változásait, saját múltját nem tudta feldolgozni, inkább bezárkózott és kirekesztette magát a megújulásból. Ennek következményeit, szerintem, az egyház a mai napig nem heverte ki.

A 80-as évekre a magyar katolicizmus súlyos belső válság tüneteit hordozta: a püspökök egyaránt elszakadtak a hívőktől és a papságtól, de a papság és a hívők között is torlaszok emelkedtek. A lelkészek tartós félelempszichózisban és a lojalitás konfliktusában éltek; felütötte fejét a bizalmatlanság, mert minden papról feltételezték, hogy titkos függőségi viszonyban van az ÁEH-val. Mind az egyházakban, mind az államban lényeges szerepalkotó tényezővé léptek elő a jutalmazások és a büntetések. A címadományozás inflálódott: soha “papságnak olyan sok tiszteletbeli címet nem adtak, még soha annyi vörös cingulust és dekorációt nem osztogattak, mint ma” – jellemzi a 80-as évek elejét András Imre szociológus.⁸ Ekkorra a nyitott ajtók ellenére is csökkent a templomba járók száma, s egyre kevésbé minősült a kommunizmussal való ösztönös szembenállásnak a misén való részvétel. Az egyház életét alapvetően határozta meg, hogy nem volt megfelelő utánpótlás, hiányzott a nyílt gondolatcsere, az őszinte párbeszéd.

Miközben a különböző egyházak vezetői együttműködtek az állammal, az egyházakon belül megjelentek azok az áramlatok, amelyek elítélték ezt az együttműködést. 1968-ban újra életre kelt a református hitvalló mozgalom, amely magát Hitvalló Református Egyháznak nevezte, s egy évtized múlva 17 pontból álló kiáltvánnyal fordult a nyilvánossághoz. Ebben éles kritikát fogalmazott meg a református egyházvezetőséggel szemben, amely a kommunista pártttal együtt az “egyház felszámolásán munkálkodik”.⁹ A katolikus egyházban is fokozatosan kialakult – pontosabban fölerősödött – az egyház másik “vágánya”: a nem nyilvános keresztény gyakorlat, vagy az úgynevezett katakomba-egyház. A szerzetesrendek tagjai már 1950 óta, amikor négy rend kivételével megvonták működési engedélyüket, illegalitásban élték rendi közösségi és lelki életüket. (Mivel csak kevés szerzetespap kapott engedélyt a lelkészkedésben való részvételre, a túlélés példája az a szövetkezet, amit néhány nővér és pap hozott létre: varrógéphez ültették a szerzeteseket, s előbb papi, majd gyermekruhákat és kesztyűket készítettek. Megtanultak tervezni, szabni, varrni, divatbemutatókat rendezni, kalkulálni, béreket számolni, kollektív szerződéseket kötni. Egyébként a magyarországi szerzetesrendek kihalni látszottak.)

Az 1970-es évekre a vallási ébredés és megújhodás jeleként megszaporodtak a kisközösségek vagy bázisközösségek. Ez annyit jelentett, hogy fiatalok csoportjai a templomi gyülekezeten kívül jöttek össze, és így kivonták magukat az állami ellenőrzés alól, s egyidejűleg a püspöki tekintélyt is elvitatták. Találkozóikat eleinte rendőrileg üldözték, majd az állam egy zseniális taktikai fordulattal átadta az ügy kezelését a püspöki karnak.

Az egyházak feletti ellenőrzésnek azt a fokozatát, amely az egyházi vezetők révén valósul meg, leghatékonyabban a protestáns egyházak valósították meg már a Rákosi-korszakban. Tomka Miklós szerint már az 50-es évek végére, de jellemzően inkább a 70-es évekre a katolikus egyház vezetése is vállalta a házicsendőr szerepét, és saját maga próbálta meg felszámolni belső ellenzékét. A püspöki kar 1976. decemberi konferenciáján a kisközösségeket “szektásnak” minősítette. Igen nagy lelki megterhelés nehezedett a közösségeket irányító papokra: egyesek emigráltak, ketten – Pauka László és Nyéki István – öngyilkosok lettek, a “regnum-perekben” többször letartóztatott Hagemann Frigyes pedig laikus státuszba való helyezését kérte. Bulányi György piarista szerzetestől 1982 júniusában megvonták a misézés és igehirdetés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának jogát.¹⁰

A kisközösségek mellett az egyháznak egy másik problémával is meg kellett birkóznia: 1976-ban Kiszely Károly teológus hallgató személyében először fordult elő, hogy katolikus hívő nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, s inkább letöltötte a büntetésként kirótt 33 hónap szabadságvesztést. Másoknak idegklinika vagy büntetőszázad jutott osztályrészül. 1977-ben a nazarénusok előtt megnyílt a fegyvermentes katonai szolgálat lehetősége, de a katolikus, protestáns és zsidó szolgálatmegtagadókra a Btk. 336. ő-a vonatkozott, amelynek értelmében béke idején 5 év, háború esetén 5-15 év közötti szabadságvesztés volt kiszabható. 1986-ig 24 katolikus fiatal tagadta meg, lelkismereti okra hivatkozva, a katonai szolgálatot. A püspöki kar 1986. október 17-i konferenciáján elfogadott nyilatkozatában elhatárolódott azoktól, akik a katonai szolgálatot vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták. A kérdésben módosulást csak a rendszerváltást közvetlenül megelőző évek hoztak: 1988. március 14-én Grósz Károly akkori miniszterelnök találkozott az egyházak vezetőivel, s ezen a találkozón Paskai László bíboros esztergomi érsek – szakítva a hierarchia addigi álláspontjával – az alternatív katonai szolgálat bevezetését javasolta.¹¹

Magyar modell?

Az egyházak viszonylagos és igen korlátozott szabadsága feltételezte az erős és kiterjedt ellenőrzést. Ma már groteszknek hatnak azok a nyilatkozatok, amelyek még 1988 végén is az egyházpolitika változatlansága mellett érveltek, miközben fél év múlva, 1989. június 30-án az Elnöki Tanács 1989:14. sz. törvényerejű rendelete fölszámolta az 50-es évekből ránkmaradt utolsó kövületet is: az Állami Egyházügyi Hivatalt. Mindenesetre az állam szempontjából a Kádár-korszak egyházpolitikája eredményesnek értékelhető, azzal együtt, hogy – Lengyelországon kívül – aligha volt még egy kelet-európai ország, amelyben az egyházak nagyobb mozgásszabadsággal bírtak volna, mint nálunk. A kádári egyházpolitika csak a rendszer összeomlásával veszítette el talaját.

A tárgyalt egyházpolitikát illetően itthon és külföldön egyaránt gyakran megfogalmazódott a “magyar modell” kifejezés. A korabeli hazai értékelések szerint ez volt a legpozitívabb kísérlet az egyházak és a világ kapcsolataiban. A külhoni vélemények természetesen jóval megosztottabbak voltak. Létezett-e ilyen modell egyáltalán? Valóban a Kádár-korszak elismerését jelentette-e az említett 1964-es részleges megállapodás? Vagy inkább a Vatikán tekintette kísérleti terepnek Magyarországot annak felmérésére, hogy képes-e, s ha igen, hogyan tud működni az egyház a kommunizmusban? Mi volt az alkalmazkodás ára és társadalmi előnye? S végső soron szabadon élhettek-e az egyházak a Kádár-korszak Magyarországán, vagy egyszerűen a rendszer politikai és erkölcsi előmozdítójává lettek? Avagy ellenkezőleg, a rendszer ellenzéke voltak? Netán egyidejüleg különböző funkciókat láttak el változó “mértékben”? Ezekre a kérdésekre évek hosszú kutatómunkája után adhatunk csak megalapozott választ. Jelenleg még inkább csak a kérdéseknél tartunk…

Jegyzetek

¹ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) – ÁÉH Elnöki Iratok, 6-33/1958.

² MOL – ÁÉH TÜK Irattára, 0011/1957. febr. 7-i előterjesztés az egyházpolitikai kérdés rendezésére.

³ Uo.

⁴ Uo.

⁵ MOL – ÁEH TÜK Irattára, Párthatározatok 1957-1987.

⁶ A kérdés érdekes és tanulságos dokumentuma az a füzet, amelyet a II. Vatikáni Zsinat második ülésszaka idején a zsinati atyák között osztottak ki. “Az egyház szabadsága a kommunista államban” című tanulmány szerzője a brazíl Plinio Corréa de Oliveira professzor, a Sao Paulo-i Katolikus Egyetem Új- és Legújabbkori Történelem Tanszékének vezetője. Gondolatainak végkicsengése az, hogy a katolikus tanítás alapvető elveinek mondana ellent a kommunizmussal való bámilyen csekély mértékű megegyezés. Plinio Corréa de Oliveira: The Freedom of the Church in the Communist State. Decalogue and the Right of Ownership. Sao Paulo, 1964. 28.

⁷ Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Országos Lelkipásztori Intézet, Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, 1991. 74.

⁸ Concilium, 1982. április.

⁹ Glaube in der 2. Welt, 1979. 1. sz.

¹⁰ Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Kronológia. MTA Történettudományi Intézete, 1993. L. a hivatkozott időpontokat.

¹¹ Balogh Margit – Gecse Gusztáv – Varga József: Vallások és a katonai szolgálat. Zrínyi Katonai Kiadó, 1989. 116-123.

A hetvenes években Latin-Amerikában elterjedt irányzat, amely a katolikus egyház hagyományos szerepkörén túlmenve a társadalmi viszonyok progresszív átalakítását is felvállalta.

Latin-Amerikában a XX. század közepén az egyház még semlegesnek nyilvánította magát a világi politika kérdéseiben. Leonardo Boff brazil ferences pap, a felszabadítás teológiájának neves képviselője szerint azonban ez a fajta viszonyulás egyet jelentett a fennálló politikai struktúrák melletti ekötelezettséggel; az egyház a mindenkori világi hatalom legitimálójának szerepét vállalta magára.

A II. világháború után a latin-amerikai uralkodó körök gondolkodására nagy hatással volt a fejlesztés (desarrollismo) elmélete, amely a kontinens felzárkózását utolérési, modernizációs folyamatként értelmezte. Az egyház képviselői között sokan támogatták a modernizációs törekvéseket, nagy súlyt fektetve a kulturális és oktatási szférára.

A fejlesztési teológia kialakulása, a desarrolismo támogatása a haladóbb egyházi körök részéről egy olyan részleges reformkísérletnek tekinthető, amelyből később a radikálisabb felszabadítási teológia kiindulhatott. Ez utóbbi kifejlődésében nagy szerepük volt az egyházi bázisközösségeknek, amelyeket eredetileg a paphiány ellensúlyozása végett hoztak létre. E közösségek azonban nemcsak az intenzívebb, elmélyültebb vallási élet számára biztosítottak keretet, hanem az önszervező társadalmi tevékenység alapsejtjeivé, a társadalmi-politikai öntudatra ébredés alapegységeivé és terjesztőivé is váltak. A hetvenes években 150-180 ezer ilyen bázisközösség működött Latin-Amerikában (csak Brazíliában mintegy 80-90 ezer), kétmillió hívő részvételével.

A gyakorlatra orientáltság a felszabadítási teológia dogmatikájának is egyik fontos alapköve. Az imának tettekre, szolidáris cselekedetekre kell sarkallnia. E cselekvés pedig döntően arra irányul – és ez a felszabadítási teológia másik jellegzetes motívuma -, hogy felszámolják a szegénység állapotát.

Gustavo Gutiérrez perui pap, a felszabadítás teológiájának egyik első kezdeményezője szerint a mai világban nem a szegénység egyedi eseteivel kell szembenézni, hanem azzal a ténnyel, hogy társadalmi osztályok, népek, sőt egész kontinensek döbbennek rá szegénységük tudatára, a méltó megélhetéshez szükséges javak hiányára, emberhez méltatlan állapotukra.

A felszabadítási irányzathoz tartozó papok sok vitát folytattak a szegénység pontos meghatározásáról és értelmezéséről, de még többet a felszabadulás fogalmáról. Gutiérrez szerint a felszabadulásnak három egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező, de fel nem cserélhető szintje van. Az első a politikai felszabadulás, a gazdasági, társadalmi, kulturális elnyomás megszüntetése, amely lényegében az ember önmegvalósítási folyamatának tekinthető. A második szint az embernek a történelem egésze során megvalósuló felszabadulása. Az első, racionális szinttel szemben ez inkább egy utópikus síkot képvisel, amelynek alapvető feladata az új ember kialakítása. A felszabadulás harmadik szintje a bűn rabszolgasága alóli felszabadulás, az Istenhez vezető út megtalálása a hitben. Gutiérrez úgy véli, hogy a kizsákmányolás és az elidegenedés elleni harc része a bűn elleni küzdelemnek, a politikai cselekvés része az üdvözülés folyamatának.

A felszabadítási teológia sok rokon vonást mutatott a marxi társadalomelmélettel. Gutiérrez a hetvenes években írt munkáiban a politikai felszabadulást azonosította a szocialista társadalom megvalósításával, bár ezt részletesen nem definiálta. Annyit azonban tudhatunk, hogy szerinte a szocializmus sajátos, latin-amerikai formáit kell felfedezni.

Gergely Jenő szerint a felszabadítás teológiája a szocializmus biblikus-teológiai megalapozására jött létre. A felszabadulás teológiájának kiindulópontja az, hogy a szocializmusnak az ember teljes értékű megvalósítására irányuló törekvései összhangba hozhatók a keresztény humanizmus követelményeivel. Megpróbálja kiküszöbölni az emberi-isteni viszony azon értelmezését, hogy az Isten mindig előbbre való az emberi értékeknél és céloknál. Ily módon a kereszténység az ember önmegvalósítását hirdeti, mert az visz legközelebb az isteni célhoz. Ha az üdvtörténet az emberi önmegvalósítást szolgálja, akkor nem lehet tőle idegen a marxizmus sem, melynek emberi-társadalmi programja a humanista szocializmus.

A felszabadítási teológia megjelenése egy általános politikai-ideológiai átalakulás részét képezte. Michel Löwy szerint Latin-Amerikában a hetvenes-nyolcvanas években a keresztény marxizmus tagadhatatlanul társadalmi és politikai ténnyé vált. Nicaraguában és Salvadorban szerinte már nem szövetségről kell beszélni, hanem a két tábor organikus egységéről, hiszen a forradalmi mozgalmakban jelentős számban vettek részt keresztények.

A katolikus egyház felsőbb körei sokáig ellentmondásosan viseltettek a felszabadítási elmélettel szemben. Ennek oka, hogy politikailag nem szívesen kötöttek volna szövetséget a baloldali erőkkel, viszont látták azt is, hogy a latin-amerikai katolicizmus jövője attól függ, hogy az egyház milyen válaszokat tud adni az elmaradottság és a nyomor kérdéseire. Leghaladóbbnak a brazil egyházat tekintik, amelynek püspöki kara a hetvenes évek eleje óta rendszeresen felveti az ország legégetőbb problémáit. Ezzel szemben például Kolumbiában vagy Argentínában a konzervatív irányzatok hegemóniája érvényesül, s az egyház sokáig a tekintélyuralmi és diktatórikus törekvések támaszául szolgált. Még szélsőségesebb volt a helyzet Salvadorban, ahol a felszabadítás üzenetét hirdető papokra a biztonsági erők vadásztak, némelyiküket megkínozták, másokat megöltek, a túlélők közül pedig sokan a gerillákhoz csatlakoztak.

Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Marx aktuális gondolatai.

Minthogy manapság közgazdászok serege és a laikus közvélemény egyforma tudatlansággal keveri össze a tõkekoncentráció fogalmát a tőkecentralizáció fogalmával, szükségesnek látszik, hogy ezt a két folyamatot (és fogalmaikat), amelyek oly nagy szerepet játszanak a mai tőkés világgazdaságban, világosan megkülönböztessük egymástól.

Vajon ki jöhetne segítségünkre ehhez? Természetesen Marx a múlt századból. A tőke I. könyvében hosszas és nagyon tanulságos fejtegetések írják le a két folyamat különbségét s hatásának ellentétességét. Először a koncentrációról olvashatjuk a következőket: “Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg felett, minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. (…) Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről, és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját – egyébként változatlan körülmények között – korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkurráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása." (MEM, 1967. 23. k. 585.)

S a közvetlen folytatás, immár a centralizációról: “A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól." (Uo. 585-586.)

Marx ezután a konkurrenciáról szól, majd így folytatja: “Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurrencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz, és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át." (Uo. 586.) – És ezek a sorok a múlt században íródtak, akárcsak a folytatásuk: “Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurrencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha." (Uo.)

Ezután Marx a centralizáció elméleti korlátlanságáról ír, majd ezt olvashatjuk: “Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze. (…) Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne." (Uo. 587.) – Ennek az elméleti megállapításnak, mint tudni való, utóélete van; ám ez itt nem kell hogy érdekeljen bennünket.

Fontosabb, hogy tudjuk: Marx a tőke centralizációját a termelési eszközök fejlődése szempontjából óriási jelentőségűnek tartotta. “Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká alakítsanak át." (Uo.) – Társadalmi következményei is hatalmasak: “Világos (…), hogy a felhalmozás – a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján – igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megvalósítania. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút megépítésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik." (Uo.)

Itt ismét – mutatis mutandis – napjainkhoz is szóló üzenettel van dolgunk. A tőke “tökéletesedett technikai alakjában" ugyanis “kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódtak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek." (Uo. 588.)

Ezután az “ipari tartaléksereg", a munkásosztály pauperizmusa és ezzel kapcsolatos problémák következnek, Anglia példáján szemléltetve mindezt. Marx fejtegetéseit olvasva óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy vajon mennyi igazságtartalma van annak a mai propagandának, hogy a világméretű nagytőke mindenütt új munkaalkalmakat teremt, s vajon nem éppen tömeges munkanélküliséghez vezet-e. A korabeli politikai gazdaságtan hazugságainak bírálatát Marx a következőképp fejezi be: “Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény." (Uo. 606.) Ezt ma így kellene mondanunk: a multinacionális tőke világméretű centralizációja, mely törvényszerűen munkanélküliséget teremt, a tőkekoncentráció bizonyos helyi munkaalkalom-teremtését keresztezve és azt maga alá gyűrve – nem számolva most más hátráltató körülményekkel – tendenciája szerint föllendíti a világgazdaságot, a munkanélküliség növelésével egyenes arányban.

A szerzők rövid ismertetése könyvükről: Grenzen der Globalisierung, 1996

Különösen német nyelvterületen vált klasszikussá rövid idő alatt a globalizáció témakörében Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf könyve: A globalizáció határai. A két berlini közgazdász-politológus e vaskos kötetben tekintette át azokat a tényleges gazdasági-társadalmi folyamatokat – az őket kísérő ideológiákkal együtt – amelyek a legutóbbi egy-két évtized globális változásait meghatározták. Az alábbiakban kísérletet teszünk főbb téziseik összefoglalására.

Elemzésüket a szerzők a kereskedelmi kapcsolatokra, a globális migrációs folyamatokra, illetve a közvetlen beruházásokra vonatkozó adatok megfigyelésével kezdik. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőző "Pax Britannica" korszakában a globális gazdasági integráció lényegében ugyanolyan mértékű volt, mint most, a huszadik század végén. A válságok és háborúk évtizedeiben a világpiac felbomlásának irányába mutató tendenciák erősödtek meg, de az integráció a második világháború után hihetetlenül felgyorsult. Különbséget kell tennünk az áru-, pénz- és tőke-, illetve munkapiacok elemzése között. Egy nemzetgazdaság nyitottsága nem csak statisztikailag vizsgálandó kérdés, hanem az intézményrendszeren belüli következményei is vannak. Például a központi bank függetlensége a nyitott nemzetgazdaság és a szabályozatlan piacok megfelelő kifejezője. Ha a gazdaságpolitika szuverenitásának elvét elvetjük, akkor a központi bankok a valutaverseny mindenkori igényeinek fognak engedelmeskedni. A piacokhoz kell alkalmazkodniuk, és képtelenek megvalósítani a kormányzatok politikai célkitűzéseit. Ezért a bank függetlensége nem a globális gazdasági rendszerrel, hanem a közvetlen állami politikával szemben létezik csak.

A huszadik század vége felé a következő négy tényező helyezi új megvilágításba a globalizációt. Nincs több fehér folt a világ térképén; a Föld képe az általános tudás részévé vált (többek között a műholdfelvételeknek köszönhetően); a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia egy globális alternatíva nélküli szabályozási mechanizmusnak tűnik a "létező szocializmus" bukása után; a felhalmozás óriási méretűvé vált.

Valójában persze csak a verseny globális, és a világ összes régiója ki van téve ennek. A versenyképességet ugyanakkor mindig helyileg (lokálisan) kell megteremteni. Fontos tehát különbséget tennünk a globális és a lokális elemzés között, a "glokális" helyett. A globális verseny és a helyi versenyképesség igen komoly problémákat vet fel. A helyi szintű kivonulás épp annyira lehetetlen, mint a társadalmak teljes alárendelése a világpiacnak.

Altvater és Mahnkopf kimutatja, hogy a globalizáció nem vezethet valamifajta nyugodt állapothoz. A globalizáció korlátai először a társadalmi viszonyokkal szembeni gazdasági kényszerekként jelentkeznek, tovább súlyosbít a társadalmi dezintegráció "ördögi köre". A világpiac a szociális ellátás szabványosítását követeli meg, ami lényegében a hosszú évtizedek során kiharcolt szociális vívmányok eltörlését jelenti. A javak és a szolgáltatások árai mögött eltűnnek a termelés igencsak különböző regionális, nemzeti, helyi feltételei. Az egységes világpiaci ár nyomást gyakorol a termelési-, illetve munkafeltételekre, mégpedig a lehető legalacsonyabb színvonal felé terelve azokat. A kizsákmányolás ellen "társadalmi szerződéseket", illetve szövetségeket kötnek. Ezek egyrészt védő jellegűek, amennyiben az egykor elért szociális juttatások színvonalát kívánják megőrizni, másrészt a társadalom produktív erőforrásait akarják mobilizálni a versenyképességnek a globális viszonyok közötti növelése érdekében. Bizonyos mértékig még a világkereskedelem szociális (és ökológiai) előírásai is elláthatnak ilyen védő funkciót.

A globalizációnak létezik egy másik komoly korlátja is: a Föld ökológiai teherbíró-képessége. A termelés és fogyasztás nyugati-indusztriális modellje nem globalizálható, hiszen megvalósítása a rendelkezésre álló készleteknél jóval nagyobb erőforrások meglétét követelné meg. Ráadásul mindez korlátokat szab a fogyasztási szint demokratizálásának is.

Fejlődési modellek

Mindenekelőtt a különböző fejlődési paradigmákat kell megvizsgálnunk, mivel nemcsak a "létező valóság", hanem más "lehetséges valóságok" is léteznek. A sikeres fejlődési modellek valahogy mindig megoldották azt a problémát, hogy a külső megszorítások ellenére hogyan érhető el egyfajta rendszerszerű koherencia. A sikeres fejlődési modellek mindig egyfajta orientációt jelentettek (a dinamikus közgazdaságtan fogalmával élve: "attraktorok" voltak), melyhez az alternatív elképzelések egy idő után közelítettek. Ugyanakkor ezek a fejlődési modellek meghatározott regionális vagy nemzeti feltételekhez voltak szabva, és ezeken a határokon belül voltak alkalmazhatók. A globális rendszer különböző síkjai azonban összefüggenek, és ezt a rendszert különféle fejlődési rendellenességek és nem-egyidejű folyamatok jellemzik.

A két szerző szerint a globalizációval kapcsolatban fel kell tehát vetni az "uniformitás és fragmentáció" Janus-arcú problémáját. Három fogalmat kell itt megkülönböztetnünk: a fragmentációt, a frakcionizációt és a fraktalizációt. A fragmentáció a világ egyes régióinak az egységes világpiacból való kizárását, illetve a fejlődés fő vonaláról való leszakítását jelenti. Frakcionizációnak a regionális és nemzeti tőkének a globalizált pénzpiacok által előállított értéktöbbletből való részesedésért folytatott harcban való részvételét nevezzük. A fraktalizáció a globális rendszeren belüli önreprodukció alapelvének mechanizmusát jelenti, vagyis az ez ideig nemzeti szinten szabályozási funkciókat ellátó intézményi formáknak átvitelét nemzetközi vagy globális szintre. Erre példa lehet egyes jóléti intézmények nemzetköziesedése, vagy különböző valutaövezetek kialakítása kvázi-központi bankok alapításával.

"Kiszakító mechanizmusok"

A gazdaság fokozatosan kiszabadítja magát a társadalom és a politika kötelékeiből, és egy globális gazdasági rendszer alakul ki a nemzeti szintű állami szabályozás felett. Ezeket a folyamatokat a tér és idő olyan globális szervezeteinek megjelenése is alátámasztja, melyek élesen elkülönülnek az érintett emberek tényleges tér- és időérzékelésétől. Mindez súlyos következményekkel jár a modern városra nézve. A "globális városok" már nem csak egy adott régióhoz kötődnek, hanem csomópontok a pénzügyi szolgáltatások, a média, a szállítás, a turizmus stb. globális hálójában. Még a hasznosított energiák is felszabadítják magukat az emberi természet korlátozó ereje alól. Döntő tehát, hogy a termelés, egyidőben a mezőgazdaság eltűnésével, elszakad a természeti kötelékektől, aminek végzetes következményei lehetnek. Míg a mezőgazdasági termékek a világ egyes régióiban különbözőek voltak, addig mára ezek a különbségek eltűntek a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt, és a globális piacon a legtávolabbi területek is versenyezhetnek egymással szinte azonos termékekkel ("like products", ahogy a GATT nevezi őket). A természetes térségek összetartó sokfélesége a piaci elvárások széttartó egyformaságában oldódik fel.

A verseny ezáltal globálissá vált, amit a "helyi verseny" is tovább súlyosbít. Ez a "megszállottak közötti kiszorítósdi", amelyből ráadásul nincs is kiút, hiszen a – természetbe való – visszavonulás lehetőségét szisztematikusan lerombolták. Már maga a pénz sem csupán a társadalomtól, hanem magától a reálgazdaságtól szakadt el. Másként fogalmazva: a monetáris és a reálszféra teljesen elkülönül egymástól. Ezeknek a kiszakító mechanizmusoknak ugyanakkor az is jellemzője, hogy ellenhatást is kifejtenek, mégpedig befolyásolják és szűkítik a társadalom és a politika mozgásterét. A kényszerek különösen fontosak a társadalmi érzékelhetőség szempontjából, hiszen tájékozódási pontokként funkcionálnak egy "komplex világban".

A mindenütt jelenlevő pénzfétis

A pénzfétis keletkezését és funkcióját Altvater és Mahnkopf a monetáris és a reálszférán belüli felhalmozás különbségéből kiindulva magyarázza. A marxi elmélet egyik fontos tétele szerint a tőkés rendszer kétféleképpen válik társadalmivá: a pénz és a munka által. Az értékek éppúgy, mint az értéktöbblet, a profit, a kamat egyidejűleg keletkeznek az áruk és a pénz körforgásában és a termelő munka során. Még ha a gazdaság valamilyen általános "virtualizálását" feltételezzük is, munkavégzés attól még folyik. A piaci verseny korlátaiból következően, a munkanélküliség is azonnal megjelenik. A pénz egyfajta követelés, tehát tulajdonjogot testesít meg, mellyel szemben szükségszerűen kötelezettségek állnak. Először tehát a pénzügyi eszközöket kell megvizsgálni, mobilizálhatóságukat, rugalmasságukat a világ pénzpiacán. Mindezek végső soron egy "másodlagos kapitalizmus" kialakulásához vezettek. A pénzügyi eszközök tulajdonosai idő és tér tekintetében gyakorlatilag korlátlan urai vagyonuknak. A "hagyományos" kapitalizmus korszakában még léteztek helyi vagy nemzeti korlátok. Ma már normális dolognak tekintik, ha nem járulnak hozzá a közösség életéhez (például adóelkerüléssel élve), ha éppen ez az útja vagyonuk növelésének. ők azok, akik globális versenyt gerjesztenek a valuták között, arra kényszerítve a központi bankokat, hogy megőrizzék az érintett valuta értékét a globális valutaversenyben, a "tőkekimenekítés" elkerülése végett. Mindezt csakis restriktív monetáris politikával tehetik meg, melyet kiegészít a kormányok restriktív költségvetési politikája, különösen a szociális kiadások területén. A globális pénztársadalom uralmának következményei a helyi munkatársadalomra nézve végzetesek.

A pénzvagyon másik oldala az adósság. Mivel a pénzügyi eszközök jórészt magánjellegűek, a (nettó) adósság csakis állami lehet. Más szavakkal, a globális monetáris vagyon gyors növekedése az államadósság ugyanilyen mértékű növekedését eredményezi a gazdag ipari országokban ugyanúgy, mint a "harmadik világban" vagy Kelet-Európában. Csupán a nettó külföldi adósságokat összeadva, világviszonylatban az összeg 200 milliárd dollár. A monetáris vagyon és az adósság kapcsolata egészen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat és a kizsákmányolás új formáit hozza létre.

Mindezekből miatt tisztázni kell a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepét is, vagyis meg kell magyarázni: hogyan működik a pénzvagyon és az államadósság kapcsolatának ellenőrzése. A nemzetközi pénzügyi rendszer felettébb instabil, a válság bármikor bekövetkezhet. Még a Bretton Woodsi intézmények sem lesznek képesek ezen változtatni. Gazdaságpolitikai ajánlásaik ehhez túlságosan általánosak (itt elsősorban a nemzetgazdaságok szerkezeti kiigazításának intézkedéscsomagjára gondolunk, amely "washingtoni konszenzus" néven ismert).

"A szabadkereskedelem ígéretei"

David Ricardonak a komparatív előnyökről szóló elmélete szinte hitvallássá vált a makroökonómián belül, és a mai napig meghatározza a GATT-on és a WTO-n (az új Világkereskedelmi Szervezeten) belüli kereskedelmi folyamatokat. A szabadkereskedelmi rendszernek azonban több belső ellentmondása van. Többek között képtelen összetettebb helyzetek magyarázására – például amikor nem csak két ország cserél egymással két árut, hanem több ország több terméket, vagy amikor magántulajdonban levő vállalatok a főszereplők. Továbbá igen problematikus a helyzet azon országok számára, melyek olyan termékcsoportra specializálódtak, melyek a termelési vertikumon belül nem kapcsolódnak a többi termékhez. Ezek a nyersanyagtermelő országok a legtöbb esetben fejlődési csapdába kerülnek: a nyersanyagexportra való szakosodás lehetetlenné teszi a változatos gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását.

A szabadkereskedelmi rendszer működése és érvényessége mindezen kívül azt követeli meg, hogy tér és idő veszítsék el eredeti jelentésüket, másszóval a szállítási költségek egyáltalán ne, vagy csak alig játsszanak szerepet. Az erősen lecsökkentett energia-költségek, a logisztikai forradalom és a bérköltségekre kifejtett igen erős nyomás volt az, ami lehetővé tette, hogy a szállítási költségek nem korlátozzák a verseny érvényesülését. Mindenekelőtt ez teszi lehetővé olyan globális piac kialakulását, ahol a világ összes régiója versenyezhet egymással technikailag és az energia-felhasználás tekintetében. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az utóbbi évtizedekben a szolgáltatások kereskedelme egyre nagyobb szerephez jutott, és a "formális" gazdasági kapcsolatok mellett egyre több "informális" kapcsolat is kialakult, melyek a barterügyletektől a csempészeten át az illegális dömpingig vagy a bűnözésig (drogkereskedelem, fegyverkereskedelem) terjednek. A világpiaci eladások mintegy 20%-a ezen a sötét oldalon történik, és statisztikailag igen nehezen követhető.

Közvetlen beruházások

Altvater és Mahnkopf nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a világkereskedelem növekvő része ágazatokon vagy vállalatokon belül folyik, ezért nehezen egyeztethető össze a komparatív előnyök elméletével. Emiatt ugyanis a specializáció tényleges alakulása eltér attól, amit a szabadkereskedelem doktrínái indokolnának. A közvetlen beruházások is hasonló tendenciát mutatnak: a beruházások egyre növekvő részben a szolgáltató (tercier) szektorba irányulnak, de maga a földrajzi elosztás is megváltozott. Az ipari országok és a "szabad bank-övezetek" a "harmadik világhoz" képest nagyobb hangsúlyt kapnak. Kelet- és Közép-Európa iránt továbbra is csekély az érdeklődés.

A közvetlen beruházások foglalkoztatási hatásai mennyiségileg összességében negatívak. Átmenetileg ugyan megnőhet a foglalkoztatási szint, de a termelékenységnövekedés elérésével a foglalkoztatás csökkenni kezd. A minőségi hatások még drámaibbak. A vállalatok transznacionálissá válásával a munkapiacok is transznacionálissá váltak, így nemcsak az alacsonyabb jövedelmű csoportokból származó alacsonyabb képzettségű munkásoknak kell egymással versenyezniük, hanem növekvő számban a magas képzettségűeknek is. A globális együttműködés, és egyidejűleg a bérszínvonal és a munkakörülmények versenye is a világméretű kommunikációs hálózatokon folyik. A globálissá vált munkapiac bizonyos szegmenseiben ezeknek a változásoknak káros hatásai vannak a nemek közötti kapcsolatokra.

A szolgáltatások előretörése

Az ágazati és foglalkoztatási szerkezetben bekövetkezett változások és a globális verseny kapcsolata távolról sem egyértelmű. Sok esetben a munkakörülményekben bekövetkezett változások okai (például függő munkavállalók függő önfoglalkoztatottakká válása) valószínűleg inkább a szolgáltató szféra előretörése mögött keresendők, mint magában a termelési rendszer változásában. Nehéz továbbá különbséget tenni a szolgáltatások és az ipari termelés között. Egy dolog mindenesetre biztosnak tűnik: a pénzügyi globalizáció és az összes piacon tapasztalható erősödő cserekapcsolatok időszakában a "globális városok", a globális kommunikációs hálók csomópontjai első számú szolgáltatási központtá válnak. A globalizáció "szoftverjét" képviselik. Ennek a folyamatnak persze kevés köze van a "virtualizációhoz", mivel a szoftver önmagában teljesen használhatatlan az energia- és anyagigényes termelési eljárások és a szállítás "hardverje" nélkül.

A "szolgáltatások" fogalma nagyon különböző, sőt egymással ellentétes társadalmi valóságot jelenthet. A magas képzettséget követelő tevékenységeket a "szoftver"-központokban jól fizetett férfiak végzik, míg a személyközpontú és alacsonyan fizetett munkákat nők látják el. A gazdagabb országokban modernizációs folyamatok biztosítják az ilyen típusú szolgáltatások iránti keresletet. A "szolgáltatói gazdaságnak" ebben a szegmensében egyfajta globális munkapiac alakult ki az elmúlt évtizedek során, melyen belül az ipari országokban céltudatosan alkalmaznak nőket (Dél-Koreából, a Fülöp-szigetekről) valamilyen igazolás segítségével, hogy ők ápolónők vagy házvezetőnők.

A globalizációs tendenciák tehát cseppet sem ellentmondásmentesek. A fejlődő országokban, de a fejlettekben is, egyre jobban növekszik az "informális" szektor, mégpedig a formális szektor árnyékában és annak funkcionális ekvivalenseként. Az informális szektorokban hiányzik a munka körülményeinek formális védelme, a foglalkoztatási feltételek nem biztonságosak, a bérek pedig alacsonyak. Az informális szektorokban, illetve a formális gazdaság informalizált szektoraiban döntően nők dolgoznak. A munkakörülmények tekintetében a globalizáció és a szolgáltatói szféra megerősödése semmi esetre sem segítette elő a nemek közötti egyenlőség javulását, sőt további igazságtalanságokhoz, megkülönböztetésekhez és egyenlőtlenségekhez vezetett. A helyzetet súlyosbította és tovább fokozta a nemzetközi migráció kialakulása. A munkakörülmények alakulásához hasonlóan a migráció is a "feminizáció" egyértelmű tendenciáját jelzi.

Szervezeti stratégiák

A globalizáció nehéz dilemma elé állítja a vállalatokat. Egyfelől a piaci és pénzügyi viszonyoknak megfelelően decentralizálniuk kell menedzseri struktúrájukat. Másfelől ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a centrifugális erőket. A modern vállalat szétterjed a globális tér egészében, de egyben hatékony ellenőrzési és kooperációs mechanizmusokkal is kell rendelkeznie. Egy adott régión belül ez eddig nem volt probléma, hiszen a vezetés ugyanabból a közös kultúrából jött és hasonló tapasztalatai voltak. A bizalom így a szavahihető döntések talaján alakulhatott ki. Különböző kultúrák találkozásakor ez sokkal nehezebb. Itt válik világossá, hogy a "kiszakítás" (disembedding) folyamata miatt milyen súlyos problémák merülnek fel. Még akkor is adódnak nehézségek, ha a vállalaton kívüli versenyt belül próbálják szimulálni. A vállalat ugyan nyerhet a bizonytalanság okozta helyzeten, de a verseny alááshatja a vállalat szavahihetőségét a "stakeholderek" (a vállalat működésében érdekelt különböző szereplők) számára.

A nemzetgazdaság támogatása

A nemzetállam és a nemzetgazdaság működésének megértéséhez tisztázni kell a gazdaság és a politika kapcsolatát. Ha a kereskedelmi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azok sikere attól függ, hogy a nemzetgazdaság mennyire tud sikeresen integrálódni a világpiacba; azaz a nemzetállam a sikeres politikával aláássa saját szuverenitását. Ha egy szabadkereskedelmi rendszerből indulunk is ki, a nemzetállam a globalizáció miatt elveszíti ugyan a szuverenitását, ebből azonban nem következik, hogy mint globális szereplő ne jutna szerephez. Csupán a funkciója változik meg, a "versenyző nemzetállam" pozíciójába kerül. Mindez a protekcionista gazdaságpolitikai stratégiákon keresztül jól bemutatható. Itt is fontos azonban a különböző irányzatok elhatárolása. Különbséget szokás tenni például a hagyományos protekcionizmus, amely a "fiatal, fejlődő iparágakat" védi, a "merkantilista protekcionizmus" (dömping- és leértékelési politika), az "imperialista protekcionizmus", mely nemcsak a nemzeti iparágakat védi, hanem a határokon túl is terjed, valamint a "neomerkantilista" politika között, amely a globalizációt is figyelembe veszi. A szerzők következtetése az, hogy a szabadkereskedelemnek a társadalmi viszonyokat és a környezetet romboló hatásaival egy másfajta protekcionizmust kell szembeállítanunk.

A neoliberális elméletnek az állami beavatkozás eredménytelenségéről vallott álláspontjával szemben több példát is fel lehet hozni a huszadik századból. Ezek arról tanúskodnak, hogy a közvetlen állami beavatkozáson alapuló tervezés hosszú évtizedeken keresztül sikeresen működött. Ilyen volt a szocialista tervezés keleten, vagy az importhelyettesítő iparosítás délen, illetve a teljes foglalkoztatottság elérését célzó keynesiánus beavatkozás nyugaton. A globális gazdaság neoliberalizmusa felváltotta ezeket a modelleket, eltüntetve a nemzetgazdaságok védőbástyáit, kitéve őket a világpiaci verseny nyomásának, az ökonómia felsőbbrendűségét hirdetve a politika és a társadalom felett.

Ez az irányzat annyira erős lehet, hogy még a nagyobb nemzetállamok sem tudnak tenni ellene. Ezért jönnek létre a különböző regionális szövetségek. Már a 60-as években léteztek különböző gazdasági tömbök, amit a regionális szövetségek alakulásának "második hulláma" követett a 80-as évek végétől kezdődően. Ez több okkal magyarázható. A két világrendszer harca véget ért, ennek következtében megszűnt a "vasfüggöny" és a rendszerek versenyéből adódó védettség. A GATT-fordulók keretében kialakult az egységes világpiac; az USA hegemóniája megrendült, miközben a nyugat-európai integráció előrehaladott állapotba került. A 80-as évekkel kezdődően a pénzügyi globalizáció kialakulásával azonban felerősödött az az igény, hogy megoldást találjanak a pénzügyi rendszer instabilitásaira; valamint a versenyképesség megőrzése érdekében megfelelő stratégiákat alakítsanak ki az erősödő globális versenyben.

A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat

A valutaunió, ami a 90-es évek nyugat-európai politikájának kulcsmozzanata, több problémát is felvet a globalizáció szempontjából. Ez az unió "egy több sebességű Európa" felé vezet, amely előnyös lenne mindazon országok számára, amelyek képtelenek teljesíteni a monetáris unió kemény maastrichti kritériumait. A monetáris uniónak igen szomorú jövője van, ha kizárólag a pénztársadalom elvárásait követi a munkatársadalommal szemben, vagyis aláássa a jóléti állam monetáris stabilizációval szembeni minimumait, valamint lerombolja magát a jóléti rendszert és a társadalmi szolidaritás maradék forrásait. A kereskedők és a pénzemberek Európájának ezért nincs jövője.

A kelet-európai átalakulási folyamat előrejelzései sem annyira biztatók, mint azt egyes elemzők 1989 óta gondolják. Várhatóan egyfajta "hibrid kapitalizmus" jön létre itt, vagyis világpiacba integrált szektorok és nagy informális gazdasági szektorok együttélése. Mindez a szabályozás új formáinak kialakulásához vezet. A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat a földrajzi zártságból, illetve az ebből következően igen erős egymásra utaltságukból adódóan olyan szervezeti formák kialakulásához fog vezetni, amelyekhez a megfelelő intézményi szabályozórendszerek még nem jöttek létre.

Európán kívüli gazdasági blokkok

A világ különböző térségeiben nagyszámú regionális szövetség alakult ki. Ilyen többek között a NAFTA és a MERCOSUR Észak- és Dél-Amerikában, az AFTA Dél-Ázsiában, és bizonyos integrációs lépések történtek már Afrika déli részén is (SADC). A példák megerősítik az elméleti várakozásokat. A regionális integrációnak csak azokon a területeken van esélye, ahol már elérték a diverzifikált termelés egy olyan minimális szintjét, amely elősegítheti a nemzetközi munkamegosztás kialakulását a régión belül, emellett létezik valamilyen hegemón hatalom, amely a "vezető" szerepet fel tudja vállalni; adott tehát a politikai akarat a szövetség létrehozására, illetve a közös értékek megléte is elősegíti az integrációt. Altvater és Mahnkopf úgy véli, hogy a regionális gazdasági szövetségek nem védenek a globalizációs tendenciák ellen, de mivel egyelőre nem létezik más alternatíva, egyfajta "második legrosszabb" megoldásként értékelhetők.

Környezetvédelem és demokrácia

Könyvük utolsó részében a szerzők a Föld korlátozott teherbíró képessége szempontjából vizsgálják a globalizáció hatásait. Összehasonlítják az emberi történelem "prométheuszi forradalmait", a mintegy 5000 évvel ezelőtti neolitikus forradalmat, a kb. 200 évvel ezelőtti ipari forradalmat, illetve a termelés fordista, szénhidrogén-felhasználásra épülő modelljén belül a fosszilis energiaforrások felhasználását. Úgy vélik: léteznek olyan "objektív" természeti korlátok, amelyek a természetre vonatkozó társadalmi viszonyokként ragadhatók meg. Vagyis a Föld korlátozott teherbíró képességéből következően az ipari országok termelési és fogyasztási modellje nem válhat globálissá a túlzott méretű erőforrásfelhasználás következtében.

A globális igazságosság elvét követve közkézen forog a "környezeti tér" koncepciója (miután a globalizáció keretében már végbement a természeti környezet tökéletes lerombolása). Ez az elképzelés a természeti javak olyan interpretációját adja, amelyhez a kereslet magától igazodik. De hogyan? A piaci mechanizmus által, amely a globalizáción keresztül a környezet összes korlátját felrúgja, vagy az egyéni lemondás segítségével, amely mindaddig irracionális marad, amíg nincs társadalmi szabályozás, esetleg a természet lerombolásának növelésével, vagy a "vidám társadalom" virtualizációjával? A válasz, sajnos, kijózanító. A szűkülő természeti környezethez való alkalmazkodási mechanizmusok csupán egy lehetőséget nyújtanak a természeti rombolás megfékezésére. Mindez csakis akkor lehet sikeres, ha a természethez való emberi viszonyulás változik meg gyökeresen, ha egy újabb "prométheuszi forradalom" játszódik le.

A globalizáció és a környezetvédelmi korlátozások, illetve a demokrácia kapcsolatát is elemezni kell. A globalizáció támogatta a demokratizációs folyamatot Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. A politikai diktatúrának nincs sok értelme, ha a világpiac korlátaival kell szembesülnie; egyszerűen diszfunkcionálissá válik (ha egyáltalán "funkcionális" volt valaha is). A piac túlsúlya ugyanakkor a demokrácia létét is fenyegetheti, amely így csak a formális szabályozásra redukálódhat. Ráadásul a demokratikus részvétel "terei" is feloldódnak a nemzetállamok határainak eltűnésével. Ehelyett új terek alakulnak ki, mint például a környezeti tér. Az öko-politika kétségtelenül elvezetett új politikai szereplők, új beavatkozási formák és újonnan szabályozott területek megjelenéséhez. A globális rendszerben mindezek a "globális irányítás" fogalmával foglalhatók össze. Mindez azonban nem ad választ arra a problémára, hogy a nemzetállammal együtt a jóléti állam is olyan válságba kerül, amely sokkal több egyszerű költségvetési egyensúlytalanságnál. A társadalmi igazságosság normái a bizonytalanság zónájába kerültek, mivel a pénztársadalom igényei maguk alá gyűrték a munkatársadalom szempontjait. (Itt olyan konkrét kérdésekre kell gondolni, mint az öregségi nyugdíjrendszerek tőkésített formájúra való átállítása, vagy az ökológiai problémáknak a demokráciára kifejtett hatásai.) Az alapvető dilemma a két német szerző szerint az, hogy ha a természeti környezet igénybevételét le kell lassítani, akkor az a "termelékenységi megegyezésnek", vagyis a termelési viszonyok fordista formájának végét is jelenti. Ha pedig a politikai demokrácia addig működik jól, amíg a gazdaság növekszik, akkor az új helyzet ebből a szempontból is át kell gondolni, hiszen a gazdasági növekedés "dinamikusan egyenlősítő alapelve" nélkül a jóléti növekedést csakis az újraelosztás radikálisan egyenlősítő politikájával érhetjük el.

Alternatív "fejlődési pályák"

Befejezésül Altvater és Mahnkopf áttekinti a jelenleg létező alternatív megközelítéseket, amelyek szerintük nem elég radikálisak. Mindenesetre az alternatív gazdaságpolitikának vannak perspektívái. Ezek azonban csak ott alkalmazhatók, ahol sok globalizációs probléma halmozódott fel, így a pénzügyek és az energiafelhasználás. Ezért érdemes foglalkozni az energia-adókkal, a transznacionális tőkemozgások adójával (Tobin-féle adó), a munkaórák csökkentésével és a nyereségtermelő foglalkoztatástól független minimális jövedelem bevezetésével.

Ha a globalizáció azt jelenti, hogy a versennyel kapcsolatos összes korát ledől, akkor újakat kell felépítenünk. Ha a globális átalakulás folyamatában a pénztársadalom kap prioritást, akkor a munkatársadalmat is meg kell erősíteni. Ezek lehetnek a legfontosabb orientációs pontok egy olyan politikai dialógus számára, amelynek általánosnak (azaz nemzeti és kulturális határokon túlmutatónak) kell lennie, valamint ki kell tudni állnia a globalizáció tudományos elemzésének próbáját.

[Münster, Verlag Westfalisches Dampfboot, 1996.]

(Az ismertetést a szerzők által készített tartalmi összefoglalás alapján Szabó Miklós fordította és szerkesztette.)