A kádári konszolidációt követő évtizedekben az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt mondták, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban. Elképzelhető, hogy nemcsak a kádári egyházpolitika volt rendhagyó az államszocialista országok körében, de valószínűleg a Vatikán is kísérleti terepnek tekintette Magyarországot.

Sokféle szempont szerint, többféle szakaszra lehet osztani az államszocializmus korának egyháztörténetét. Más a korszakolás az egyes egyházak szemszögéből, és más az állam egyházpolitikájának oldaláról. Ha az utóbbit nézzük, akkor csupán két nagyobb fejezet különíthető el: 1948-1949-től 1964-ig és 1964-től 1989-ig. A határalkotó év kimondása persze nem egyszerű, mert minden kulminációs pontot események, összefüggések alapoznak meg, s inkább néhány évből álló sáv az, ami egyik szakaszt elválasztja a másiktól. Jelen esetben a mezőgazdaság szocialista átalakulásának befejeződése (1962), a szocializmus alapjainak lerakását bejelentő VIII. pártkongresszus (1962. november), a nemzetközi enyhülési folyamat látványos jelei, a Vatikán keleti politikájának módosulása olyan tényezők, amelyek megérlelték a kádári egyházpolitika változását.

Ám ez a felosztás inkább a katolikusokra érvényes. Az államnak a protestáns egyházakkal kapcsolatos egyházpolitikája egyenletesebben, konkrét eseményhez nem köthetően valósult meg. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) jelentései mindig is kiemelték, hogy ezek az egyházak példamutató partnerek. 1957 előtt a “keskeny út”, 1957 után a “szolgálat”, illetve a “diakónia” teológiája volt hivatva igazolni együttműködésüket az adott politikai rendszerrel. Teológialiag alátámasztották az állam célkitűzéseit, mint amelyek Istentől jönnek, és vallásos nyelvezetbe öltöztetve propagálták azokat. Az furcsa helyzet állt elő, hogy a szószékről sokszor ugyanazt lehetett hallani, mint a népfront gyűlésein, csak az előbbin egyházi, az utóbbin politikai zsargonban.

Restauráció

1956 az egyházpolitikában nem korszakhatár. Előkészítésében és történéseiben – Mindszenty József bíboros szereplését leszámítva – az egyházaknak nem volt szerepük, “ellenforradalmi tevékenység” vádjával csak elvétve vontak felelősségre papi személyeket. Ha az egyházak nem formálták is az eseményeket, azok viszont annál inkább felkorbácsolták az egyházak belső életét. Egy 1958. áprilisi összesítés szerint a katolikus egyházban 57 “haladó papot” (értsd: békepapot), a református egyházból 31, az evangélikus egyházból 13 államhű papot távolítottak el. A református és evangélikus egyház kompromittálódott püspökei, világi főgondnokai és felügyelői sorban mondtak le posztjukról.¹ Az eseményeket értékelő kormányzati összefoglaló szerint az egyházakkal “a viszony nagyon megromlott és bonyolulttá vált… Veszélyben forognak az évek során elért eredmények, a papi békemozgalmat pedig az áthelyezésekkel valósággal lefejezték, működését megbénították.”²

A következő két évben az egyházpolitika nem volt súlyponti kérdés; a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1956. október 23-a előtti állapotot tekintette status quo-nak. Az 1949-56 között kiépített szisztémához képest csupán formális és taktikai engedmények születtek – például 1956. december 31-én megszüntették a lejáratott Állami Egyházügyi Hivatalt, de teendőit változatlan hatáskörrel és csekély személyi módosulással a Művelődésügyi Minisztérium keretében újonnan felállított Egyházügyi Hivatalra bízták -, a lényeg ugyanaz maradt: a vallás és szervezeti keretei, az egyházak elsorvasztásának stratégiai célja. Az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. március 5-i határozata szerint a restauráció érdekében négy megoldandó feladat állt a kormány előtt:

1. Megbízható személyi állománnyal feltölteni nemcsak a központi, hanem a kevésbé fontos egyházi állásokat is. Ehhez korrigálni kellett az elégtelennek bizonyult 1951-es 20. sz. ET rendeletet, amely még lehetőséget adott a püspököknek, hogy állami jóváhagyás nélkül személycseréket hajtsanak végre a főhatóságuk alá tartozó egyházkormányzati egységben. 1957-ben kibocsájtották az egyházi állások betöltését szabályozó 22. sz. törvényerejű rendeletet, amellyel az állam minimálisra csökkentette a püspökök belső kormányzati jogát: minden papi (kivéve kisebb vidéki plébánosi és kápláni posztot), teológiai professzori és egyházi középiskolai igazgatói állás betöltése, illetve az áthelyezés és a leváltás állami hozzájárulástól függött. E rendeletnek köszönhetően kiépült egy erősen kontraszelektált hierarchia. Mire valakiből püspök lehetett, négyszer-ötször vették nagyító alá az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei.

2. A második teendő: “Az ellenforradalom támogatásával hatalomra jutott egyházi vezetők és csoportok gyors félreállítása…”³ A félreállítás fokozatai: elszigetelés, lemondatás, leváltás, internálás, börtönbüntetés, ritkábban “véletlen” balesetek. Mindegyik fokozatra lehetne példát hozni, de most csak néhányat ragadnék ki. Az 1956. október-novemberi lemondásokat – mivel azok az események kényszere alatt születtek – az Elnöki Tanács érvénytelennek nyilvánította. Badalik Bertalan püspök működési engedélyét az Elnöki Tanács 92/1957. sz. rendeletével visszavonta és a püspököt a rendőrséggel Hejcére internáltatta. Személyi vonatkozásban legelőbb a reformátusoknál, 1958-ra az evangélikusoknál, s legkésőbb – mondhatni csak 1977-re – a katolikusoknál is “helyreállt a rend”.

3. Az 1957-es egyházpolitikai előterjesztés harmadik feladatként az erősen kompromittálódott papi békemozgalom reformját jelölte meg. Viszonylag gyorsan sikerült eredményt elérni: már 1957 áprilisában megalakult az Országos Béketanács Református Bizottsága, május 24-én az Országos Béketanács Katolikus Békebizottsága, s túl ezen az Opus Pacis, aminek keretében maga a katolikus püspöki kar szervezte a békemunkát. (A püspökök így akarták elkerülni, hogy a békepapi mozgalom megossza a klérust. Miután a hierarchia megbízható partner lett, az Opus Pacis feleslegessé vált és elsorvadt, a rendszerváltásig csak a központ és a Szabolcs-Szatmár megyei szervezet működött valamelyest.)⁴

Végül: “a reakciós erők visszaszorításával egyidejűleg intézkedni kell a közvetlen politikai érdekeket nem sértő egyházi igények kielégítéséről”4 (például hittankönyvek, imakönyvek, lapok megjelentetésének könnyítése; törvénytelenül kisajátított egyházi épületek visszaadása; annak engedélyezése, hogy a rádióban katolikus vallási félóra is működjön; a hittanbeiratás szigorú feltételeinek enyhítése).

Ezt az intézkedési csomagot annak hangsúlyozásával fogadta el az MSZMP Intéző Bizottsága, hogy fokozatosságot kell megállapítani, s az egyes egyházak között differenciálni kell, “…a katolikus egyházat, mint az egyházi reakció magyarországi fő képviselőjét elszigeteljük a hozzánk lojálisabb egyházaktól”.⁵

Új típusú szövetségi politika – az állam oldaláról

Kádáréknak 1958-ra sikerült restaurálni a Rákosi-korszak egyházpolitikájának főbb elemeit, de – ami lényeges – ezt nem kizárólag adminisztratív módszerekkel tették. A kormány nemzetközi elismertetése, a labilis belpolitikai helyzet konszolidálása, az új gazdaságpolitikai tervek megvalósítása érdekében a korábbi nyíltan likvidáló szándékú egyházüldözést a “nemzeti egységet” előtérbe helyező népfrontpolitika váltotta fel, s ez vezetett el a szakaszhatárként megjelölt 1964-es évhez. Ennek az útnak lényeges megállója az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata, amely szentesítette az új típusú szövetségi politikát: “…a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk”.

Az egyházpolitika mérlegének egyik serpenyőjében a marxizmus-leninizmus azon tétele állt, miszerint az egyházat és a vallást ki kell gyomlálni, a másikban pedig az a körülmény, hogy az egyházak léteznek, s hogy jelentősen nagy számú ember vallja magát vallásosnak. Tehát egyidejűleg volt jelen az egyházellenes harc és az egyház bizonyos szabadsága. A mérleg nyelve időnként balra billent, amikor felerősödtek a párton belüli dogmatikus, szektás nézetek, s következésképp az egyházakkal szembeni megszorítások és adminisztratív intézkedések is. Ezt jelzi például az 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat, amely a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg. A határozat végrehajtásaként 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amely során mintegy 300 egyházi személyt vettek őrizetbe.

A megszorítások ellenére az egyházpolitika fő vonala a pragmatizmus érvényesülése felé haladt. A “klasszikus” Kádár-korszakot már egyértelműen az a tézis jellemzi, amely szerint “Amíg az egyház létezik, fel kell használni ”. A Kádár-rendszer tehát saját elfogadtatása érdekében nemhogy ellenségként nem kezelhette az egyházakat, hanem kimondottan támaszkodni igyekezett rájuk, úgy, hogy közben minimális mozgásteret biztosított nekik. A csekély engedményekért – vagy ahogy Lékai bíboros mondotta, a “kis lépésekért” – cserébe az egyházak hozzájárultak a tömegek “komfortérzéséhez”, azaz annak a nézetnek a kiformálódásához, hogy a szocialista társadalomban vallásos emberként is lehet boldogulni. Ezen kívül az egyházak segíthettek az öregek, a fogyatékosok, a szenvedélybetegek gyógyításában. Külpolitikai téren pedig bekapcsolódtak a békemunkába. Különösen fontos szerep hárult a Keresztyén Békekonferenciára, amely határozottan javította a szovjet tömb külpolitikai megítélését.

Az állam-, illetve pártvezetés oly tökélyre fejlesztette a népfrontpolitikát, hogy az egyházak nemcsak eltűrték a rendszert, hanem kifejezetten kiálltak annak gazdasági, majd később – a 70-es években – politikai céljainak támogatása mellett. A 60-as évek körlevelei ezért kapták a “ganajozó” gúnynevet, hiszen őszi szántásra, betakarításra, trágyázásra, máskor vas- és papírgyűjtésre buzdítottak.

A 70-es évek végi, 80-as évek eleji hivatalos nyilatkozatok szerint pedig elérkezett a politikai együttműködés ideje a keresztények és a marxisták között. Elfogadható-e a kompromisszum – merült fel a kérdés – a marxisták számára? Lenin tanítása szerint minden kompromisszum elfogadható, ha az kedvez a forradalom ügyének. A vallás elhalása, eszerint, nem követelmény, hanem természetes következmény a kommunista társadalom létrejötte után. Az ideológiai konfliktusok mindazonáltal kizárják az ideológiai konvergencia lehetőségét: a kommunisták nem mondanak le arról, hogy elfogadtassák világnézetüket a társadalom legszélesebb rétegeivel, ugyanakkor nem követelik meg, hogy a keresztények feladják vallásuk gyakorlását. Ez a dialektikus szemlélet egyszerre látott szövetségest és ellenséget az egyházakban, s így föloldotta azt az ellentétet, hogy egy magát nyíltan ateistának valló párt/kormányzat miért alkudott meg az egyházzal való együttélés hosszú távú prognózisával. Mindenekelőtt a rendszer nemzetközi stabilizálása kívánta meg e kompromisszumot.

Ennek a megalkuvásnak – avagy szebben szólva, beismerésnek – mérföldköve az 1964-es év, amikor a magyar kormány úgynevezett részleges megállapodást kötött a II. Vatikáni Zsinat légkörében felfrissült, új keleti politikát megfogalmazó Szentszékkel. “Részlegessége” ellenére a megegyezés fordulópontot jelentett, mivel a megmerevedett, nemzetközi méretű frontok felszakadását jelentette; tükröződött benne az egész enyhülési politika. Moszkva a háború óta először járult hozzá, hogy egy érdekszférájába tartozó állam kormánya a Vatikánnal közvetlenül megállapodást kössön, s a Vatikán először fogadott el tárgyalópartnerül egy kommunista kormányt. És nemcsak tárgyalópartnernek tekintette, hanem nemzetközi érvényű szerződést is kötött vele, amelynek nyilvánosságra nem hozott pontjaiban a Szentszék elfogadta, hogy a magyar állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit nem nevez ki egyházi méltóságba. A többi szocialista országhoz képest a Vatikán Magyarországgal szemben tehát messze engedékenyebb volt, hiszen a kormányok másutt csak politikai természetű kifogást emelhettek.

Új típusú szövetségi politika – az egyház oldaláról

A részleges megállapodással a Vatikán mintegy elismerte Kádárék népfrontos politikáját. Ez az egyházért és a hívekért felelős hierarchia előtt súlyos kérdéseket támasztott, melyek egyben közös nevezőre is hozhatók: hogyan viszonyuljon a klérus az ideológiailag ellenséges rendszerhez? Vértanúságig harcoljon a kommunizmus ellen? Netán a beletörődés a helyes út? Lelkiismereti szempontból vajon megengedett-e a modus vivendi elfogadása egy ateista rendszerrel? Másfelől ha egyszer a hatalmon lévő kommunisták nem tiltják, hanem megengedik az istentiszteletet és igehirdetést, az egyháznak el lehet-e, el kell-e fogadnia ezt a cselekvési szabadságot, cserébe azért, hogy akadály nélkül kiszolgáltathassa szentségeit és terjeszthesse a tanítást? Ám ha az egyház akadálytalanul közvetíthetné a pápák egész tanítását erkölcsről, jogról, családról, magántulajdonról, az azt eredményezné, hogy minden katolikust a rendszer ellenségévé tenne. A hatalom ilyenformán öngyilkosságot követne el, ha eltűrné az egyház szabadságát. Nyilvánvaló ezért, hogy egy ateista kormány – tartalmazhatnak a megállapodások bármit – megszorításokat fog alkalmazni a vallásszabadság terén. De megtagadhatja-e az egyház bármiféle ürüggyel küldetésének teljesítését?

Megszakítom a kérdéssort, hiszen folytatva is csak azt érzékelnénk: nem volt egyszerű és könnyű döntés megválasztani a követendő utat. A válaszok bizonytalanságra, megosztásra és vitákra adtak okot. Számos katolikus gondolta úgy, hogy a végsőkig menő harc az egyetlen következetes és értelmes magatartás a “kommunizmussal” szemben; míg mások úgy találták, hogy jobb és ésszerűbb lenne további ellenállás nélkül elfogadni a helyzetet.⁶ A választott utat – amit Lékai nyomán a kis lépések útjának nevezhetünk – bel- és külföldön eltérően értékelték. Külföldön inkább megfogalmazták, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság, az egyházi vezetés “eladja” az egyházat. Mások szerint az adott körülmények között az egyházi vezetés mindent megtesz az egyházért. A nyugatitól különbözve ugyan, de van vallásszabadság, hiszen a templomok nyitva vannak, rendszeresen tartanak miséket, istentiszteleteket, keresztelnek, esketnek, temetnek, az egyházak egyre aktívabbak a karitatív tevékenységben, a szeretetszolgálatban, a kiadói munkában és a békemozgalomban.

Ahogy a kádári politika egészét az jellemezte, hogy a központi vezetőség szemet hunyt a helyi “kiskirályok” uralkodása fölött, úgy az egyházpolitikában is inkább “kifelé” létezett csak egység, a gyakorlat annyiféle volt, ahányfélét a megyei vagy akár ennél alsóbb szintű helyi vezetés képviselt. A hívők számára gyakorta saját játékszabályokat állítottak föl. Így volt, ahol “pápábbak akartak lenni a pápánál”, s a tanácselnök is járt a vasárnapi szentmisére, másutt viszont a papot szinte kiközösítették. Nem véletlenül pendítette meg az Új Ember újságírója azt az óhajt, hogy a helyi párt- és állami szervek is következetesebben tartsák magukat a legfelsőbb pártvezetés által hirdetett irányvonalhoz.

Az egyházpolitikát az Állami Egyházügyi Hivatalban (az ÁEH-t 1959. június 2-án helyreállították, és 1989-ig változatlan statutúmmal működött), a pártközpontban és a Belügyminisztériumban határozták meg. Végrehajtására és ellenőrzésére az államhatalom pedig háromszoros rendszert dolgozott ki: egyrészt az ÁEH, másrészt az egyházi vezetők, harmadrészt pedig az állambiztonsági szolgálat révén. Az ÁEH-nak minden megyei tanácsnál volt egyházügyi megbízottja (1964-ig még a püspöki hivatalokban is), akik fölfelé jelentettek, lefelé intézkedtek. Maguk mellett tudhatták a megyei/helyi párttitkárokat és tanácselnököket. Ennek eredményeképp igen szigorúan ellenőrzött egyházi élet valósulhatott meg, s nem csoda, hogy az egymástól egyébként elszigetelt egyházak minden engedményért lekötelezettnek érezték magukat.

Kétvágányú egyházak

Ahogy az állam egyházpolitikája a “fent és lent” szintjére osztható, más jelleggel ugyan, de az egyházak működése is – Tomka Miklós szóhasználatával élve⁷ – kétvágányúvá vált. Az egyik vágányt a hivatalos egyház gyakorlata jelentette, amely eredményként könyvelte el a részmegállapodást követő eseményeket:

• 1971. május 21-én újabb megállapodás született a magyar kormány és az Apostoli Szentszék között. Tartalmát ugyan nem hozták nyilvánosságra, de szeptember 28-án Mindszenty József bíboros elhagyta Magyarországot. Az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette és megszüntette ellene a büntetőeljárást; 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket;
• 1976. február 10-én, 27 év üresedés után, Lékai László személyében betöltötték az esztergomi érseki széket;
• 1976 áprilisára – a háború óta először – mind a 11 egyházmegye élén megyéspüspök állt (igaz, ideológiailag “komform” püspökök);
• 1977. április 14-én a magyar püspöki kar ad limina látogatást tehetett a pápánál;
• 1977. június 9-én VI. Pál pápa fogadta Kádár Jánost – ő volt az első kommunista pártvezető, aki állami hivatal nélkül lépte át a Vatikán küszöbét;
• 1977 júliusában a legutolsó papfogoly (Lénárd Ödön piarista szerzetes) is kiszabadult.

Az egyházpolitika kirakatába “gusztusos portékák” kerültek, Kőnig bíboros, bécsi érsek egy interjújában mégis azt a megállapítást tette, hogy “Kelet-Európa valamennyi egyháza közül a magyarországi van a legnehezebb helyzetben, mert a papok nagyrésze rezignált”. Tény, hogy a konzervativizmusban megmerevedett egyházi vezetés – őrizve a kedvezményeket – hallgatásával hozzájárult a rendszer legitimálásához, s ezzel nemcsak a papság, hanem a hívők nagy részét is fásulttá tette. A megállapításból kiemelném azt a jelzőt, hogy “konzervativizmusban megmerevedett”. A háború után megörökölt szisztéma nem felelt meg a polgári demokratikus követelményeknek: a katolikus egyház kvázi államegyház-szerepe anakronisztikussá vált. Mivel azonban az egyház sündisznóállásban védekezett, minden kritikát támadásként élt meg, s a bírálatokban rejlő igazságot képtelen volt méltányolni. A történelem tapasztalatait, változásait, saját múltját nem tudta feldolgozni, inkább bezárkózott és kirekesztette magát a megújulásból. Ennek következményeit, szerintem, az egyház a mai napig nem heverte ki.

A 80-as évekre a magyar katolicizmus súlyos belső válság tüneteit hordozta: a püspökök egyaránt elszakadtak a hívőktől és a papságtól, de a papság és a hívők között is torlaszok emelkedtek. A lelkészek tartós félelempszichózisban és a lojalitás konfliktusában éltek; felütötte fejét a bizalmatlanság, mert minden papról feltételezték, hogy titkos függőségi viszonyban van az ÁEH-val. Mind az egyházakban, mind az államban lényeges szerepalkotó tényezővé léptek elő a jutalmazások és a büntetések. A címadományozás inflálódott: soha “papságnak olyan sok tiszteletbeli címet nem adtak, még soha annyi vörös cingulust és dekorációt nem osztogattak, mint ma” – jellemzi a 80-as évek elejét András Imre szociológus.⁸ Ekkorra a nyitott ajtók ellenére is csökkent a templomba járók száma, s egyre kevésbé minősült a kommunizmussal való ösztönös szembenállásnak a misén való részvétel. Az egyház életét alapvetően határozta meg, hogy nem volt megfelelő utánpótlás, hiányzott a nyílt gondolatcsere, az őszinte párbeszéd.

Miközben a különböző egyházak vezetői együttműködtek az állammal, az egyházakon belül megjelentek azok az áramlatok, amelyek elítélték ezt az együttműködést. 1968-ban újra életre kelt a református hitvalló mozgalom, amely magát Hitvalló Református Egyháznak nevezte, s egy évtized múlva 17 pontból álló kiáltvánnyal fordult a nyilvánossághoz. Ebben éles kritikát fogalmazott meg a református egyházvezetőséggel szemben, amely a kommunista pártttal együtt az “egyház felszámolásán munkálkodik”.⁹ A katolikus egyházban is fokozatosan kialakult – pontosabban fölerősödött – az egyház másik “vágánya”: a nem nyilvános keresztény gyakorlat, vagy az úgynevezett katakomba-egyház. A szerzetesrendek tagjai már 1950 óta, amikor négy rend kivételével megvonták működési engedélyüket, illegalitásban élték rendi közösségi és lelki életüket. (Mivel csak kevés szerzetespap kapott engedélyt a lelkészkedésben való részvételre, a túlélés példája az a szövetkezet, amit néhány nővér és pap hozott létre: varrógéphez ültették a szerzeteseket, s előbb papi, majd gyermekruhákat és kesztyűket készítettek. Megtanultak tervezni, szabni, varrni, divatbemutatókat rendezni, kalkulálni, béreket számolni, kollektív szerződéseket kötni. Egyébként a magyarországi szerzetesrendek kihalni látszottak.)

Az 1970-es évekre a vallási ébredés és megújhodás jeleként megszaporodtak a kisközösségek vagy bázisközösségek. Ez annyit jelentett, hogy fiatalok csoportjai a templomi gyülekezeten kívül jöttek össze, és így kivonták magukat az állami ellenőrzés alól, s egyidejűleg a püspöki tekintélyt is elvitatták. Találkozóikat eleinte rendőrileg üldözték, majd az állam egy zseniális taktikai fordulattal átadta az ügy kezelését a püspöki karnak.

Az egyházak feletti ellenőrzésnek azt a fokozatát, amely az egyházi vezetők révén valósul meg, leghatékonyabban a protestáns egyházak valósították meg már a Rákosi-korszakban. Tomka Miklós szerint már az 50-es évek végére, de jellemzően inkább a 70-es évekre a katolikus egyház vezetése is vállalta a házicsendőr szerepét, és saját maga próbálta meg felszámolni belső ellenzékét. A püspöki kar 1976. decemberi konferenciáján a kisközösségeket “szektásnak” minősítette. Igen nagy lelki megterhelés nehezedett a közösségeket irányító papokra: egyesek emigráltak, ketten – Pauka László és Nyéki István – öngyilkosok lettek, a “regnum-perekben” többször letartóztatott Hagemann Frigyes pedig laikus státuszba való helyezését kérte. Bulányi György piarista szerzetestől 1982 júniusában megvonták a misézés és igehirdetés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának jogát.¹⁰

A kisközösségek mellett az egyháznak egy másik problémával is meg kellett birkóznia: 1976-ban Kiszely Károly teológus hallgató személyében először fordult elő, hogy katolikus hívő nem vállalta a fegyveres katonai szolgálatot, s inkább letöltötte a büntetésként kirótt 33 hónap szabadságvesztést. Másoknak idegklinika vagy büntetőszázad jutott osztályrészül. 1977-ben a nazarénusok előtt megnyílt a fegyvermentes katonai szolgálat lehetősége, de a katolikus, protestáns és zsidó szolgálatmegtagadókra a Btk. 336. ő-a vonatkozott, amelynek értelmében béke idején 5 év, háború esetén 5-15 év közötti szabadságvesztés volt kiszabható. 1986-ig 24 katolikus fiatal tagadta meg, lelkismereti okra hivatkozva, a katonai szolgálatot. A püspöki kar 1986. október 17-i konferenciáján elfogadott nyilatkozatában elhatárolódott azoktól, akik a katonai szolgálatot vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták. A kérdésben módosulást csak a rendszerváltást közvetlenül megelőző évek hoztak: 1988. március 14-én Grósz Károly akkori miniszterelnök találkozott az egyházak vezetőivel, s ezen a találkozón Paskai László bíboros esztergomi érsek – szakítva a hierarchia addigi álláspontjával – az alternatív katonai szolgálat bevezetését javasolta.¹¹

Magyar modell?

Az egyházak viszonylagos és igen korlátozott szabadsága feltételezte az erős és kiterjedt ellenőrzést. Ma már groteszknek hatnak azok a nyilatkozatok, amelyek még 1988 végén is az egyházpolitika változatlansága mellett érveltek, miközben fél év múlva, 1989. június 30-án az Elnöki Tanács 1989:14. sz. törvényerejű rendelete fölszámolta az 50-es évekből ránkmaradt utolsó kövületet is: az Állami Egyházügyi Hivatalt. Mindenesetre az állam szempontjából a Kádár-korszak egyházpolitikája eredményesnek értékelhető, azzal együtt, hogy – Lengyelországon kívül – aligha volt még egy kelet-európai ország, amelyben az egyházak nagyobb mozgásszabadsággal bírtak volna, mint nálunk. A kádári egyházpolitika csak a rendszer összeomlásával veszítette el talaját.

A tárgyalt egyházpolitikát illetően itthon és külföldön egyaránt gyakran megfogalmazódott a “magyar modell” kifejezés. A korabeli hazai értékelések szerint ez volt a legpozitívabb kísérlet az egyházak és a világ kapcsolataiban. A külhoni vélemények természetesen jóval megosztottabbak voltak. Létezett-e ilyen modell egyáltalán? Valóban a Kádár-korszak elismerését jelentette-e az említett 1964-es részleges megállapodás? Vagy inkább a Vatikán tekintette kísérleti terepnek Magyarországot annak felmérésére, hogy képes-e, s ha igen, hogyan tud működni az egyház a kommunizmusban? Mi volt az alkalmazkodás ára és társadalmi előnye? S végső soron szabadon élhettek-e az egyházak a Kádár-korszak Magyarországán, vagy egyszerűen a rendszer politikai és erkölcsi előmozdítójává lettek? Avagy ellenkezőleg, a rendszer ellenzéke voltak? Netán egyidejüleg különböző funkciókat láttak el változó “mértékben”? Ezekre a kérdésekre évek hosszú kutatómunkája után adhatunk csak megalapozott választ. Jelenleg még inkább csak a kérdéseknél tartunk…

Jegyzetek

¹ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) – ÁÉH Elnöki Iratok, 6-33/1958.

² MOL – ÁÉH TÜK Irattára, 0011/1957. febr. 7-i előterjesztés az egyházpolitikai kérdés rendezésére.

³ Uo.

⁴ Uo.

⁵ MOL – ÁEH TÜK Irattára, Párthatározatok 1957-1987.

⁶ A kérdés érdekes és tanulságos dokumentuma az a füzet, amelyet a II. Vatikáni Zsinat második ülésszaka idején a zsinati atyák között osztottak ki. “Az egyház szabadsága a kommunista államban” című tanulmány szerzője a brazíl Plinio Corréa de Oliveira professzor, a Sao Paulo-i Katolikus Egyetem Új- és Legújabbkori Történelem Tanszékének vezetője. Gondolatainak végkicsengése az, hogy a katolikus tanítás alapvető elveinek mondana ellent a kommunizmussal való bámilyen csekély mértékű megegyezés. Plinio Corréa de Oliveira: The Freedom of the Church in the Communist State. Decalogue and the Right of Ownership. Sao Paulo, 1964. 28.

⁷ Tomka Miklós: Magyar katolicizmus 1991. Országos Lelkipásztori Intézet, Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, 1991. 74.

⁸ Concilium, 1982. április.

⁹ Glaube in der 2. Welt, 1979. 1. sz.

¹⁰ Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Kronológia. MTA Történettudományi Intézete, 1993. L. a hivatkozott időpontokat.

¹¹ Balogh Margit – Gecse Gusztáv – Varga József: Vallások és a katonai szolgálat. Zrínyi Katonai Kiadó, 1989. 116-123.

A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (↑­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (↓S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (↓S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (↓e), az infláció gyorsult (↑­p). A nominális kamatlábak emelkedése (↑­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (↓i/p). Megindult a tőkekiáramlás (↑­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre¹

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed² a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (↑­v), az erős valuta (↑­e), a növekvő költségvetési hiány (↓B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (↓T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (↓T) mind az árfolyam (↓e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (↓v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T → ↓e és ↓v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás ↓(N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.³

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.⁴

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.⁵ Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

¹ Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

² Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

³ Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

⁴ Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

⁵ Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

A hetvenes években Latin-Amerikában elterjedt irányzat, amely a katolikus egyház hagyományos szerepkörén túlmenve a társadalmi viszonyok progresszív átalakítását is felvállalta.

Latin-Amerikában a XX. század közepén az egyház még semlegesnek nyilvánította magát a világi politika kérdéseiben. Leonardo Boff brazil ferences pap, a felszabadítás teológiájának neves képviselője szerint azonban ez a fajta viszonyulás egyet jelentett a fennálló politikai struktúrák melletti ekötelezettséggel; az egyház a mindenkori világi hatalom legitimálójának szerepét vállalta magára.

A II. világháború után a latin-amerikai uralkodó körök gondolkodására nagy hatással volt a fejlesztés (desarrollismo) elmélete, amely a kontinens felzárkózását utolérési, modernizációs folyamatként értelmezte. Az egyház képviselői között sokan támogatták a modernizációs törekvéseket, nagy súlyt fektetve a kulturális és oktatási szférára.

A fejlesztési teológia kialakulása, a desarrolismo támogatása a haladóbb egyházi körök részéről egy olyan részleges reformkísérletnek tekinthető, amelyből később a radikálisabb felszabadítási teológia kiindulhatott. Ez utóbbi kifejlődésében nagy szerepük volt az egyházi bázisközösségeknek, amelyeket eredetileg a paphiány ellensúlyozása végett hoztak létre. E közösségek azonban nemcsak az intenzívebb, elmélyültebb vallási élet számára biztosítottak keretet, hanem az önszervező társadalmi tevékenység alapsejtjeivé, a társadalmi-politikai öntudatra ébredés alapegységeivé és terjesztőivé is váltak. A hetvenes években 150-180 ezer ilyen bázisközösség működött Latin-Amerikában (csak Brazíliában mintegy 80-90 ezer), kétmillió hívő részvételével.

A gyakorlatra orientáltság a felszabadítási teológia dogmatikájának is egyik fontos alapköve. Az imának tettekre, szolidáris cselekedetekre kell sarkallnia. E cselekvés pedig döntően arra irányul – és ez a felszabadítási teológia másik jellegzetes motívuma -, hogy felszámolják a szegénység állapotát.

Gustavo Gutiérrez perui pap, a felszabadítás teológiájának egyik első kezdeményezője szerint a mai világban nem a szegénység egyedi eseteivel kell szembenézni, hanem azzal a ténnyel, hogy társadalmi osztályok, népek, sőt egész kontinensek döbbennek rá szegénységük tudatára, a méltó megélhetéshez szükséges javak hiányára, emberhez méltatlan állapotukra.

A felszabadítási irányzathoz tartozó papok sok vitát folytattak a szegénység pontos meghatározásáról és értelmezéséről, de még többet a felszabadulás fogalmáról. Gutiérrez szerint a felszabadulásnak három egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező, de fel nem cserélhető szintje van. Az első a politikai felszabadulás, a gazdasági, társadalmi, kulturális elnyomás megszüntetése, amely lényegében az ember önmegvalósítási folyamatának tekinthető. A második szint az embernek a történelem egésze során megvalósuló felszabadulása. Az első, racionális szinttel szemben ez inkább egy utópikus síkot képvisel, amelynek alapvető feladata az új ember kialakítása. A felszabadulás harmadik szintje a bűn rabszolgasága alóli felszabadulás, az Istenhez vezető út megtalálása a hitben. Gutiérrez úgy véli, hogy a kizsákmányolás és az elidegenedés elleni harc része a bűn elleni küzdelemnek, a politikai cselekvés része az üdvözülés folyamatának.

A felszabadítási teológia sok rokon vonást mutatott a marxi társadalomelmélettel. Gutiérrez a hetvenes években írt munkáiban a politikai felszabadulást azonosította a szocialista társadalom megvalósításával, bár ezt részletesen nem definiálta. Annyit azonban tudhatunk, hogy szerinte a szocializmus sajátos, latin-amerikai formáit kell felfedezni.

Gergely Jenő szerint a felszabadítás teológiája a szocializmus biblikus-teológiai megalapozására jött létre. A felszabadulás teológiájának kiindulópontja az, hogy a szocializmusnak az ember teljes értékű megvalósítására irányuló törekvései összhangba hozhatók a keresztény humanizmus követelményeivel. Megpróbálja kiküszöbölni az emberi-isteni viszony azon értelmezését, hogy az Isten mindig előbbre való az emberi értékeknél és céloknál. Ily módon a kereszténység az ember önmegvalósítását hirdeti, mert az visz legközelebb az isteni célhoz. Ha az üdvtörténet az emberi önmegvalósítást szolgálja, akkor nem lehet tőle idegen a marxizmus sem, melynek emberi-társadalmi programja a humanista szocializmus.

A felszabadítási teológia megjelenése egy általános politikai-ideológiai átalakulás részét képezte. Michel Löwy szerint Latin-Amerikában a hetvenes-nyolcvanas években a keresztény marxizmus tagadhatatlanul társadalmi és politikai ténnyé vált. Nicaraguában és Salvadorban szerinte már nem szövetségről kell beszélni, hanem a két tábor organikus egységéről, hiszen a forradalmi mozgalmakban jelentős számban vettek részt keresztények.

A katolikus egyház felsőbb körei sokáig ellentmondásosan viseltettek a felszabadítási elmélettel szemben. Ennek oka, hogy politikailag nem szívesen kötöttek volna szövetséget a baloldali erőkkel, viszont látták azt is, hogy a latin-amerikai katolicizmus jövője attól függ, hogy az egyház milyen válaszokat tud adni az elmaradottság és a nyomor kérdéseire. Leghaladóbbnak a brazil egyházat tekintik, amelynek püspöki kara a hetvenes évek eleje óta rendszeresen felveti az ország legégetőbb problémáit. Ezzel szemben például Kolumbiában vagy Argentínában a konzervatív irányzatok hegemóniája érvényesül, s az egyház sokáig a tekintélyuralmi és diktatórikus törekvések támaszául szolgált. Még szélsőségesebb volt a helyzet Salvadorban, ahol a felszabadítás üzenetét hirdető papokra a biztonsági erők vadásztak, némelyiküket megkínozták, másokat megöltek, a túlélők közül pedig sokan a gerillákhoz csatlakoztak.

Harminc évvel ezelőtt, 1967-ben gyilkolták meg Bolíviában az argentin származású Ernesto Guevarát, akinek neve a kubai forradalomban és több más felszabadító mozgalomban játszott szerepének köszönhetően a soha meg nem alkuvó, önfeláldozó forradalmi elkötelezettség szimbólumává vált. Cikkünk "Che" Guevara kalandos életének egy kevéssé ismert epizódját villantja fel, amely a hatvanas évek Afrikájába kalauzolva a jelenkori fekete-afrikai társadalmi tragédiák eredetét is megvilágítja.

Afrika szívében járunk. Az országban, mely egykor Belga-Kongó volt, lázongások törnek ki. A tuszi harcosok, akiknek sikerült a szomszédos Ruanda hutu törzseinek mészárlásai elől elmenekülni, teszik a dolgukat. A nyugati hatalmak az oldalvonalakon kívül toporognak azon töprengve, vajon mennyire avatkozzanak be. Ez nem az 1996-os esztendő Zaire-ja. Ez Kongó, ahogy Zaire-t 1965-ben nevezték. És a forradalmi harcok sűrűjében ott találjuk a nagy latin-amerikai gerillavezért, Che Guevarát. Ezerkilencszázhatvanötben Guevarának nyoma veszett. Kubából márciusban “tűnt el”, és haláláig nem is, amely két évvel később, 1967 októberében a bolíviai őserdőben érte, bukkant elő. Tudjuk, hogy Bolíviába 1966 novemberében érkezett, hogy később balsikerű hadjáratát megkezdje, és mindig is köztudott volt, hogy ennek a hiányzó esztendőnek a folyamán a kongói felkelőkkel tartott. Ám az 1995-ben Párizsban kiadott kötetet megelőzőleg, melynek címe L’Année où nous n’étions nulle part (Az év, melyben sehol se voltunk), a kongói kaland részletes története nem volt hozzáférhető.

Ez a könyv két kubai újságíró, Froilán Escobar és Félix Guerra, valamint egy mexikói író, Paco Ignacio Taibo munkája. ők hárman Guevara afrikai expedíciójának általuk megtalált minden túlélőjét kikérdezték, és felfedték azt, amit joggal a “kubai forradalom legsikeresebben megőrzött titkának” neveznek.

A kubai kormánynak huszonöt éven keresztül sikerült a történetet homályban tartania. A könyvben közölt részletek még ma is zavarbaejtők, hitelességét többen kétségbe vonják. Miután a korabeli eseményeket közelről követhettem nyomon, számomra a könyv hitelessége nem kérdéses. A három szerzőnek “a kubai államapparátus egyik fontos tagja” egy százötven oldalas, sűrűn gépelt beszámolót mutatott a Kongóba irányuló kubai expedícióról, melyben Guevara kézzel írt javításai voltak olvashatók. Az írás címe Pasajes de la guerra revolucionaria: el Congo. Biztos, hogy ez Guevara saját, kiadatlan kézirata volt.

Az argentin születésű Guevara kulcsszerepet töltött be a kubai forradalomban 1956 és 1959 között. Neve kezdettől fogva összefonódott Kubának azzal a törekvésével, hogy a forradalmat az egész világra kiterjessze.

A kongói hadjáratot Fidel Castro kormánya feltétel nélkül támogatta – Afrikában ez volt az első kubai katonai beavatkozás. Később még számos másik követte. Kuba számára, mivel népességének zömét nagyszámú fekete, korábban rabszolgaságban élő lakosság adta, ez tökéletesen megfelelt történelmi múltjának és forradalmi szándékainak.

Személyes érintettségem az eseményekben 1963 októberétől datálódik, amikor első alkalommal látogattam el Kubába. Guevarának egy követségi fogadás alkalmával mutattak be, és hamarosan elbűvölő személyisége hatása alá kerültem. Négy évvel később, 1967 októberében, amikor a Guardian bolíviai tudósítójaként dolgoztam, éppen Vallegrandéban, a kis vidéki városban tartózkodtam, mikor Guevara holttestét – öt órával korábban lőhették le – közszemlére kitették a helyi kórház mosodájában. A jelenlévők közül néhányan kétségbe vonták, vajon tényleg Che Guevara teste-e az, és mivel én voltam az egyetlen olyan jelenlévő újságíró, aki vele valaha is találkozott, felkértek, hogy azonosítsam.

Ezt követően Dar es Salaam-ba költöztem, ahol a Tanzanian Standard külpolitikai munkatársaként működtem. Az ország elnöke, Julius Nyerere volt a lap főszerkesztője, Frene Ginwala, jelenleg a dél-afrikai parlament elnöke, pedig a lap szerkesztője. Forradalmi idők voltak ezek. Afrika egyes részei még gyarmati uralom alatt álltak, és Dar es Salaam jelentette a legtöbb afrikai felszabadítási mozgalom székhelyét – miként a kubaiak Kongóba irányuló expedíciója idején is.

Az elnyúló kongói válság a világ színpadán ugyanazt a szerepet játszotta a hatvanas évek kezdetén, mint a volt jugoszláviai események a kilencvenes évtized folyamán – csakhogy az előbbit a hidegháborús feszültségek is “fűszerezték”. Kongót készületlenül érte a Belgiumtól 1960 júniusában kapott függetlenség, miniszterelnöke a baloldali Patrice Lumumba lett. Az addigi helyzet szinte azonnal szilánkokra hullott szét. A hadseregben lázadás tört ki, az ország leggazdagabb tartománya, Katanga, ahol a rézbányák találhatók, és ahol a korábbi gyarmatosító hatalom továbbra is megőrizte érdekeltségét, Moise Csombe vezetése alatt kivált. Ezt azonnal az országot alig hogy elhagyó belgák katonai beavatkozása követte; (Lumumba kérésére) az Egyesült Nemzetek Szervezete is csapatokat küldött. Amikor Lumumba a Szovjetunióhoz is katonai segítségért fordult, Joseph Kasavubu elnök nyomban elmozdította, akit ebben az intézkedésében főparancsnoka, Joseph Mobutu is támogatott. Nem sokkal ezután Lumumba ellen (Csombe utasítására) merényletet követtek el, míg Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, aki az ENSZ-hadműveleteket jött ellenőrizni, repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez nem kis feszültséget keltett.

Több mint három évig a kongói események foglalták el a világ lapjainak címoldalát. Ez a három év az afrikai földrész életképességi vizsgáját jelentette. Vajon a függetlenedő Afrika visszahullik az “imperialisták” ölébe? Vagy – egy másik nézőpontból – a “kommunisták” uralma alá kerül? 1963 végére a válság látszólag lecsendesült. A nemzetközi érdeklődés más irányba fordult.

A történelem azonban nem törődik azzal, vajon figyelemmel követik-e. 1964 elején sorozatos felkelések törtek ki Kongó területén, amelyek Lumumba nevét és az általa bevezetett radikális szólamokat hangoztatták. Ezek a zavargások nyugatra, a burundi határ menti övezetre, továbbá keleti irányba és északra is kiterjedtek. Ez utóbbi terület lázadóinak vezére Gaston Soumaliot volt, aki kapcsolatokat tartott fenn Kínával. Társai között ott találhattuk Laurent Kabilát, a nyílt beszédű, észak-katangai parlamenti tagot, az egykori franciaországi diákot.

1964 júniusában az északi terület felkelői a Tanganyika-tó nyugati partján elfoglalták Albertville (jelenleg Kalemie) városát. Ez volt az a terület, ahova Che Guevarának és csapatának egy évvel később érkeznie kellett.

1964 derekára a régi lumumbista baloldal – Kína és a Szovjetunió támogatását élvezve – Kongó széles területei felett vette át az ellenőrzést. Ám ez a győzelem korántsem volt biztosnak mondható. A politikai vezetők között fennálló nézetkülönbségek folyamatosan gyengítették a forradalmi erőket. Az ENSZ-csapatok júniusban visszavonultak, és Moise Csombe, a régi szeparatista vezető, szinte azonnal magához ragadta a hatalmat. Az északi és keleti területek felkeléseinek leveréséhez segítségül dél-afrikai fehér zsoldosokat hívott, régi szövetségesével, a legendás hírű Mike Hoare-ral az élükön. A zsoldosok már egyszer, 1960-ban “megmentették” Katangát; ezúttal egész Kongót kellett megmenteniük a “kommunizmustól”. Mobutu tábornok, Csombe főparancsnoka, Hoare-t arra kérte, hogy Dél-Afrikából és Rodéziából toborozzon össze ezer embert. Ezzel egy időben belga katonákat is hadba állítottak ismét, hogy ezáltal megerősítsék a Kongói Nemzeti Hadsereget.

Lyndon Johnson elnök kormánya néhány harci repülőgépet bocsátott Csombe rendelkezésére; pilótának kubai száműzötteket toboroztak. (A Kuba ellen kudarccal végződő, 1961-es disznó-öbölbeli támadás után az amerikaiaknak bőséggel állt rendelkezésére bevethető kubai zsoldos.) Megérkeztek a belga ejtőernyősök is – látszólag azért, hogy megmentsék a túszként fogva tartott európaiak életét. Valójában a művelet több mint kétszáz európai és számtalan afrikai halottat hagyott maga után. Egyúttal egyesítette a független Afrika radikálisabb rendszereit, hogy szembeforduljanak azzal, amit láttak, mint ami Kongó ismételten gyarmati hatalom alá való helyezése is volt Csombe, a fekete bábvezér irányítása alatt.

Mind Algéria, mind Egyiptom kijelentette, hogy a kongói felkelők támogatására fegyvereket és katonákat küld, ezenfelül erre szólították fel a többi kormányt is. Ez volt az a pillanat, amikor Kuba a közvetlen kongói beavatkozás mellett döntött.

Emlékszem, amikor 1963 októberében Havannába látogattam, mindenhol a fogságba került Lumumba tragikus arca nézett rám vissza a házfalakról. A következő szöveg volt alatta olvasható: “Kuba nem Kongó”. Kuba önmagát egy el nem kötelezett szocialista államok alkotta csoport középpontjának tekintette, melynek az a küldetése, hogy a világtörténelmet megváltoztassa, és véget vessen az amerikai imperializmusnak. Minthogy az USA már három kontinensen beavatkozott katonailag – Vietnamban, Kongóban és a Dominikai Köztársaságban -, a Harmadik Világ egységes ellenállásának gondolata, amely uralkodóvá a 60-as évek folyamán vált, és amelyet Guevara is magáévá tett, kezdett kibontakozni.

1964-ben Guevara az ENSZ New York-i közgyűlésén Kuba küldötteként felszólalva kifogásolta, hogy belga ejtőernyősök érkeztek Kongó területére, akiket brit támaszpontokról kiindulva az amerikai légierő szállított. Beszédét a következő retorikai fordulattal zárta: “A szabad embereknek világszerte kötelességük, hogy megbosszulják a Kongóban történteket.” Maga Che Guevara is hamarosan hozzálátott ehhez.

1965 elején tapasztalatszerző körútra indult számos afrikai ország érintésével. Kairóban találkozott Nasszer ezredessel, aki csöppet sem mutatkozott lelkesnek elgondolásai iránt. Nasszer vejének, az újságíró Mohamed Heikalnak a találkozóról szóló összefoglalója szerint Guevara elmondta: azt tervezi, hogy egy csapat fekete kubai élén Kongóba megy harcolni. “Kongóba fogok menni – mondta Guevara -, mert az most a világ legforróbb pontja. Azt remélem, hogy Katangánál döntő csapást mérhetünk az imperialistákra.” Heikal visszaemlékszik arra, hogy Nasszer figyelmeztette Guevarát, nehogy “egy új Tarzan akarjon lenni, azaz fehér ember a feketék között, aki vezérük és megmentőjük. Mert ez nem lehetséges.”

Márciusban Guevara visszatért Havannába. A repülőtéren Castro üdvözölte. Ez volt utolsó nyilvános megjelenése. Távolléte alatt egy 150 főnyi, gerillákból álló elitcsapat – mindannyian önkéntesek és mindannyian feketék – már gyakorlatozott. Nem árulták el nekik, hogy mire szánják őket.

Senkinek sem volt szabad arról tudnia, még a kongóiaknak sem, hogy Guevara Kongóba fog érkezni. Külsejét alaposan elváltoztatva, Moszkván és Kairón keresztül repült Dar es Salaam-ba, kubai forradalmi csoportjának kíséretében. A repülőtéren 1965. április 19-én az új kubai nagykövet, Pablo Rivalta fogadta őket. Ugyanakkor vezető kongói politikai személyiség nem jelent meg. A Kongó keleti vidékén zajló felkelést Gaston Soumaliot és Laurent Kabila irányították, a kubaiak az ő megsegítésükre indultak útnak. Che Guevara és csoportja érkezésének időpontjában mindketten egy hosszúra nyúló értekezleten vettek részt Kairóban, melynek során a kongói forradalmi mozgalom belső politikai nézetkülönbségeit kellett volna tisztázniuk.

Már kezdettől fogva világos volt, hogy Guevara és az afrikaiak nem fognak tudni zöld ágra vergődni egymással. Politikusok, mégha kényszerhelyzetben vannak is, csak ritkán örülnek annak, hogyha kívülállók mondják meg nekik, hogyan folytassák le saját forradalmaikat. A kubaiak a szó legtisztább értelmében voltak internacionalisták. Azért jöttek, hogy az imperialisták ellen küzdjenek, bárhol is bukkanjanak azok föl, és hogy kiterjesszék a világforradalom körét.

A kongóiak általában nem tápláltak ilyen nagy ambíciókat. Mindössze azt kívánták, hogy a kubaiak képezzék ki őket. A potenciális gerillák már mind orosz, mind kínai kiképzésében részesültek a Szovjetunió, illetve Kína területein létrehozott katonai táborokban. Guevara azt a kubai nézetet igyekezett kifejteni, hogy sokkal több értelme volna annak, ha a gerillaharcosok helyben, Kongóban kapnának kiképzést ahelyett, hogy Kubába küldenék őket. Ez azonban az afrikaiaknak nem volt ínyére. Guevara korábban már meg is jegyezte, hogy számos afrikai forradalmár túlságosan is hozzászokott ahhoz az életmódhoz és kényelemhez, amelyet a száműzetés – mindenféle rájuk háruló költség nélkül – számukra biztosított.

A különféle beszámolók mind egyetértenek abban, hogy Guevara központi terve az volt, hogy hasznosítja a már felszabadított övezeteket a Tanganyika-tó partvidékén, és itt rendezi be óriási kiképzőtáborát. Ez a terület az afrikai földrész közepén található, és egy barátságos ország, Tanzánia fekszik a szomszédságában. Az egész olyan tankönyvbe illőnek tűnt. 1965. április 23-án Guevara és 14 fős gerillacsapata Dar es Salaam-ból a Tanganyika-tóhoz indult. Konvojukat három Mercédesz és egy nagy teherautó alkotta. A teherautó tetejére egy csónak került, amelyet a tengerparton vásároltak, hogy a tavon át tudjanak kelni.

Elindulásuk előtt Guevara mindegyik kubai társának egy-egy szuahéli álnevet adott. Victor Dreke és Martinez Tamayo, a csoport két hadnagya az ‘egyes’ és a ‘kettes’ szuahéli megfelelőjét (Moja, illetve M’bili) kapták, önmagának Guevara a “Tatu”, azaz ‘hármas’ nevet adta. Ez természetesen előre látható zavart okozott a későbbiekben. Moja és M’bili, azaz “Egyes” és “Kettes” nyilván a vezéreket kellett hogy jelentse. De hát akkor miért volt “Tatu”, azaz a “Hármas” annak az embernek a neve, aki valójában a főnök szerepét töltötte be? – A kongóiak ezt nem értették.

A csapat a kongói Kibamba falunál kelt át a tavon, ahol is egy felfegyverzett kongói csapat, önmagát “Népi Felszabadító Hadseregnek” nevezve, érkezett üdvözlésükre. Kínaiak által rendelkezésükre bocsátott khaki gyakorlóruhát viseltek. Jelszavakat kiáltoztak egymásnak, és lelkesítő dalokat énekeltek. Azonban nehezen értették meg egymás szavát, és ez a továbbiakban sem volt másként. Guevara és a kubaiak közül néhányan komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megtanuljanak szuahéliül, ami ugyan gyakori nyelv volt a tanzániai lakosság körében, de ez nem volt érvényes Kongóra, ahol ezen kívül még rengeteg törzsi nyelvet beszéltek. A kubaiak közül egyedül Guevara beszélte Kongó gyarmati nyelvét, azaz a franciát.

Mike Hoare, a kongói zsoldosparancsnok, könyvében jól hasznosítható leírást ad arról a területről, ahova a kubaiak megérkeztek: “A Fizi Baraka ellenállási sziget kétszer akkora területet foglalt el, mint Wales. Uvirától, a Tanganyika-tó felső csücskétől egészen 150 mérföldnyire [mintegy 300 km] nyúlt délre, Kabimba faluig, amely 30 mérföldnyire [kb. 55 km] fekszik Albertville-től északra; a szárazföld belsejének irányában a Lualaba-hegyen fekvő Kasongóig ért. A sziklás tájat váratlan szakadékok, sebes folyók és kanyargó ösvények szabdalták. Már egy jó esztendeje, hogy ez a hegyi menedék az ellenség kezére jutott.”

A kubaiakat lenyűgözte a kongói katonai felszerelések minősége. A fegyver-, a lőszer- és a ruházati utánpótlás sohasem jelentett gondot. De még inkább meglepte őket a kongóiakkal együtt küzdő mintegy 4000 főnyi ruandai tuszi harcos jelenléte. A tuszik korábban, Kongó függetlenségének idején, már egyszer megbosszulták a hutu mészárlást. Minthogy Ruandából kiűzték őket, abban reménykedtek, hogy egy sikeres kongói forradalom hátszelében visszatérhetnek országukba.

A politikai nehézségek, melyek a hadjáratot akadályozták, már korán felszínre törtek Kibambában. A kubaiak Antoine Godefroi védelme alatt érkeztek, aki a Dar es Salaam-i központú felszabadítási mozgalom még tapasztalatlan politikai kádere volt. Guevara számára hamarosan világossá vált, hogy Godefroi nem élvezi a kongói felszabadított övezet katonai vezetőinek bizalmát.

Amikor Godefroi ezeknek a katonai irányítóknak azt javasolta, hogy néhány kubai vezető vegyen részt a megbeszéléseiken, vonakodás volt a válasz. Azt is elmondták nekik, hogy egy kubai különítmény érkezésére számíthatnak, de azt nem is sejtették, hogy ennek Guevara lesz a vezetője – minthogy erről nem is hallottak. Guevara úgy döntött, fel kell világosítani Godefroit, ki is ő valójában. Mikor ezt megtette, Godefroi kétségbeesett. Szüntelenül azt ismételgette: “scandale internationale (nemzetközi botrány)”, és hogy “senkinek sem szabad megtudnia”.

A Kibambában állomásozó kongói parancsnokok végül kissé meglágyultak az idegen jövevények iránt, Guevarát pedig – jóllehet még mindig nem tudtak valódi kilétéről – felkérték, körvonalazza számukra közvetlen cselekvési tervét. Ez egy jellegzetesen ortodox gerilla-kampány terve volt. Eszerint száz embert 20 fős csoportokba sorolnának, alapvető katonai kiképzésben részesítenének, amely külön fegyvernemi kiképzést, lövészárokásást és híradósi ismereteket foglal magában. A kiképzés öt-hat hétig tartana, azt követőleg a résztvevőket M’bili, az egyik kubai parancsnok vezénylete alatt hadba állítanák. Harc közben aztán kitűnne, kik a legalkalmasabbak a katonáskodásra. Ezeket az embereket aztán ütőképes szakasszá lehetne szervezni. Guevara szerint száz emberből mindössze húsz bizonyul jó katonának, és ezek közül is alig kettő-három válik be igazán. Mindezt a kongói vezérkar tudomására hozta, de az csak hímezett-hámozott.

A vezérkar egyik tagja, Kiwe, később Guevarának minden szépítés nélkül beszámolt a felszabadító harcban részt vevő politikusokról: az egyik, aki Stanleyville-t szállta meg, “beképzelt ember volt, aki mindannyiszor újabb plecsnivel jutalmazta magát, ahányszor egy új faluba érkezett”; egy másik, aki korábban miniszterelnök is volt, ráadásul Lumumba egyik leszármazottja, “nem volt egyéb, mint egy baloldali lesipuskás”; egy harmadikat pedig úgy jellemzett, hogy “az inkább emlékeztetett egy rablóbanda, mint egy forradalmi mozgalom vezérére”.

A helyzet az alsóbb szinteken sem volt túl biztató. Miközben Kabila érkezését várta Kairóból, Guevara néhány napig a helyi kórház gyógyszerlaboratóriumában dolgozott, visszatérve eredeti orvosi hivatásához. Aggodalommal töltötte el, hogy mennyi szexuális úton terjedő betegségben szenvedő pácienssel találkozott. Ez annak a következménye volt, hogy a katonák a tavon átkelve gyakorta keresték fel a tanzániai Kigoma bordélyházait. “Nem a lakosság, vagy a kigomai prostituáltak rossz egészségi állapota döbbentett meg – jegyezte fel Guevara -, hanem az a tény, hogy a fertőzés ilyen rohamosan terjed. Ki ad pénzt ezekért a nőkért? Mi történt a forradalom céljaira tartalékolt pénzzel?” Guevara ugyancsak élesen támadta azt is, amit a kongóiak a kínai és szovjet utánpótlás-szállítmányok kicsomagolásakor műveltek. A kínaiak fegyvert küldtek, az oroszok gyógyszereket. A kongói katonák azonban ahhoz voltak szokva, hogy minden felbontott csomagot szétosztottak, kiárusítottak, “mint egy arab bazárban”.

Május 8-án, úgy két héttel azután, hogy Guevara csoportja megtelepedett Kibambában, újabb kubai csapat érkezett. Guevara szempontjából lényeges volt, hogy ezt a második különítményt egy tapasztalt kongói parancsnok, Leonard Mitoudidi irányította. Egyetemet végzett, franciául jól beszélő ember volt, akinek a politikához is volt érzéke. Úgy tűnik, kezdetben Guevarának sikerült megfelelő ismeretekhez jutnia a Kongóban uralkodó tényleges erőviszonyokról. A helyzet nem volt valami fényes, különösen ami az ország belső területein harcoló felkelőket illette.

A létszámban megnövekedett kubai csapat, Mitoudidi beleegyezésével, a tó körüli hegyvonulat legmagasabb pontján, a Luluabourg-hegyen alakította ki központi táborhelyét, mintegy öt kilométernyi távolságra Kibambától. Ez négyórás, szüntelen hegynek felfelé tartó gyaloglást jelentett. Miként az egyik kubai megállapította: “Itt másmilyenek a hegyek, mint Kubában. Késsel lehetne vágni a ködöt még délelőtt tízkor is.”

A lelkes Mitoudidi irreális javaslatokkal állt elő. Közölte, hogy mostantól az a kubaiak feladata, hogy a Csombe kezében lévő, kulcsfontosságú Alberville ellen támadást indítsanak, le egészen a tó déli csücskéig. Az előző évben ez már egyszer a “felszabadított övezet” része volt, aztán megint elesett. Kétségtelen, hogy Albertville politikai célpontot jelentett, de megszállásával kísérletezni – miként Guevara igyekezett rámutatni – katonailag túlságosan nagyszabású terv lett volna. Alig egy maroknyi ember állt rendelkezésére, azoknak is fele beteg volt.

Végül május 23-án egy szerényebb tervben állapodtak meg. Eszerint a kubaiak stratégiai támaszpontjukról több irányba felderítő expedíciót indítanak útnak: keleten Lulimbába, délen Benderába és Kabimbába, míg északon Fizibe és Barakába. A kubaiakat nemigen hitték el, amit nekik mondtak, és maguk akarták felfedezni a terepet. Guevara a háttérben maradt, még mindig titokban és szigorú védelem alatt.

Ezek a felderítések körülbelül két hetet vettek igénybe. A kubaiak felkutatták a felszabadított övezet határait. Jónéhány baráti csapattal találkoztak, mindamellett azt is feljegyezték, hogy az ellenség előretolt állásai alapos védelmet élveznek. A fizi területen Mojának (Dreke századosnak) látnia kellett, hogy a kongói harcosok morális szintje milyen alacsony. Fehér katonákból álló csapattal akkor találkoztak először, amikor a kubaiak Csombe városon kívül eső táborának felderítésére előrenyomultak. A helikopterek és a repülőgépek számára csupán egy rövid leszállópálya állt rendelkezésre.

Amikor a felderítő csapatok visszaérkeztek, Guevara két kifejezésben foglalta össze beszámolójuk lényegét: hozzá nem értés és szervezetlenség. A kongói lakosság véleménye nem volt hízelgő a felkelés irányítóiról. Kabilát és Mitoudidit idegennek, sőt “külföldi látogatónak” tartották. “Soha nem voltak ott, ha szükség volt rájuk” – mondták róluk. Az őket körülvevő vezérkarról pedig azt állították, hogy “ivászattal töltötte az idejét, majd nagyokat ettek anélkül, hogy ezt leplezték volna. Értelmetlen expedícióikkal csak pazarolták a benzint.”

A kubaiak a bajok gyökerét a kiképzés hiányában vélték megtalálni. Végül is a kubaiak éppen emiatt érkeztek.

Ezenközben mindvégig mindenki arra várt, hogy Laurent Kabila, a legfőbb kongói vezér, felbukkanjon. Ez azonban a végtelenségig halasztódni látszott. Ráadásul katasztrofális dolog történt: Mitoudidi június 7-én a Tanganyika-tóba fulladt. A történtekről számos, egymásnak ellentmondó jelentés látott napvilágot. Baleset volt, esetleg gyilkosság? Vízbe ugrott, hogy egy vízbe esett emberen segítsen, de ezenközben ő maga került bajba. A kubaiak gyakorlatilag újra egyedül maradtak.

Tíz nappal később, június 17-én végül levél jött Kabilától. Ebben arra szólítottak fel, hogy a harcolók felejtkezzenek el Albertville-ről, és helyette inkább a Bendera-erőd ellen indítsanak támadást, amely Csombe helyőrségének szállása volt a Kimbi-folyó partján, s amely Kibambától a szárazföld belseje felé vezető úton helyezkedett el. Azonfelül ez a hely vízierőműtelepként is működött. A támadást a ruandai különítménynek kell vezetnie, és egy hét múlva, június 25-én kell végrehajtani 50 kubai segítségével. A ruandaiak felvilágosították Guevarát, hogy a benderai erőd faépületei a környék legnagyobb barakkjai, melyekben akár 300 Csombe-askari és további 100 belga zsoldos ejtőernyős is elrejtőzhet.

Úgy tűnt, ennek az utasításnak is csak az a célja, hogy egy kongói vezér mindenki másnál nagyobb hőstettet “hajtson végre”. Guevara úgy vélte, az erőműtelepet különösen jól fogják védeni. Tehát ez legálább olyan rázós műveletet jelent, mintha Albertville-t próbálnák meg bevenni. Arra is rámutatott, hogy politikai hiba volna az első nagyobb feladat alkalmával “külföldinek” tekinthető csapatok irányítása alatt állni. Saját emberei közül jó pár még mindig betegeskedett.

Guevara titokban egy másik, ésszerűbb elgondolást dédelgetett: kisebb célpont megtámadását tervezte, foglyok ejtését, ezáltal az ellenségről addig szerzett ismereteik bővítését. Ám több heves vita után arra a döntésre jutottak, hogy bármilyen lépés jobb a kilátástalan egyhelyben topogásnál. A kongóiak beismerték, hogy már kétszer is megpróbálták elfoglalni a barakkokat, ám kitartottak amellett, hogy mivel ez a legközelebb fekvő, ezért a legkívánatosabb célpont is egyben. Június 20-án negyven-egynéhány kubai, alig 100 tuszi és kongói katonával együtt nyugatnak indult, és előkészületeket tett a banderai erőműtelep és helyőrség lerohanására.

A művelet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Kilátásait tovább rontotta az a tény, hogy a tuszi harcosok nem tudtak szuahéliül. Amikor tényleges harcra került sor, sokan megfutamodtak, a kongóiak nem voltak hajlandók benne részt venni, és négy kubai meghalt. Irataik és személyes feljegyzéseik az ellenség kezébe kerültek. Guevara legsötétebb félelmei valóra váltak. A Csombe-rezsim immár kézzelfogható bizonyítékkal rendelkezett arról, hogy a lázadásban kubaiak is részt vesznek.

Abból az elemzésből, amelyben a kubaiak a kudarc okát tárták fel, kitűnik, hogy a rendelkezésre álló százhatvan főből hatvan még a támadás megkezdése előtt dezertált, és a megmaradt száz nagy része sem adott le egyetlen lövést. Guevara már korábban kifejezésre juttatta a kongóiak fegyverhasználatra való alkalmatlansága felett érzett csalódottságát. Ha géppisztoly közelébe kerültek, behunyták a szemüket, és addig tartották az ujjukat a ravaszon, míg a tölténytár ki nem ürült. Bármilyen sok kiképzésben is részesültek, nem voltak képesek a sorozatlövés elsajátítására.

Bár a benderai ütközet a kubaiak számára nagy szerencsétlenséggel járt, a zsoldosvezér, Mike Hoare igencsak gondolkodóba esett. Rádöbbent feladata nehézségére. Július elején érkezett Albertville-be új, hat hónapra szóló szerződésével, melynek végső célja a keleti országrészben kitört lázadás leverése lett volna. Johannesburgból további ötszáz zsoldost toborzott ennek a megbízatásnak a végrehajtásához.

Hoare tudatában volt, hogy kubai ellenfelei is lesznek. Visszaemlékezéseiben azt is feljegyezte, honnan tudta ezt: “Az utóbbi hónapokban a megfigyelők enyhe változást észleltek abban az ellenállásban, amelyet a felkelők a leopoldville-i kormánnyal szemben tanúsítottak. Míg ezt korábban egyfajta józan passzivitás jellemezte -amink van, azt megőrizzük -, most kezdett egyre agresszívebbé válni. Ez a változás párhuzamosan zajlott le egy olyan kubai tanácsadói csoportnak a térségbe való érkezésével, amely különösen jól értett a gerillaharcok művészetéhez.”

Hoare visszaemlékezését azzal folytatja, hogy minden kétség, mely a kubai jelenlét körül lebegett, egy csapásra “eloszlott, amikor a Bendera-ütközet után előbukkant egy kubai holttest”. “A nála talált notesz és útlevél azt bizonyította, hogy Prága és Peking érintésével Havannából érkezett. Mindkét közbülső megállóhelyén alapos kiképzésben részesült. A notesz egyik bejegyzése egyértelműen árulkodik a valóságról. Tulajdonosa ezt írta: a kongói felkelők átkozottul lusták a 76 mm-es löveg meg a nehéz lőszer cipelésére.”

A benderai csata, melyben a kongóiak oly szánalmasan szerepeltek, döntő jelentőségűnek bizonyult. A kubaiak körében először ütötte fel a fejét vereségtudat. Ha a kongóiak nem készültek fel a harcra, mi dolguk lehet ott a kubaiaknak? A kubai különítmény több tagja is jelezte Guevarának, hogy szeretnének Kubába visszatérni. A kubaiakat lehangolta a kongóiaknak csodaitalukba, a dowába vetett hite: azt hitték, ha ezt fogyasztják, nem fogja őket a golyó. Hoare fehér zsoldosai sem hittek ebben a babonában.

A kubaiakat az is elkeserítette, ahogy a kongóiak foglyaikkal bántak. Június elején a kongóiak elkaptak egy hajót, fedélzetén egy francia zsoldossal. Az elfogott franciát aztán nyakig beásták egy majdnem két méternyi mély gödörbe – ez a gyarmati idők egyik elterjedt büntetési módja volt. Amikor ezt a kubaiak meghallották, panaszt tettek a parancsnoknál, hangsúlyozva, hogy a zsoldostól információkhoz juthatnak, és több hasznát lehetne venni, ha életben marad, mintha meghal. A parancsnok azt mondta, majd utánanéz a dolognak. Ám másnapra a zsoldos halott volt.

Guevara cseppet sem örült a morális hanyatlásnak – főként azért nem, mert éppen újabb erősítés érkezett Havannából. 39 katona jött, köztük Harry Villegas, akit Pombo néven ismertek, és akit Fidel kifejezetten Guevara testőrének jelölt ki. (Pombo korábban Guevara mellett harcolt Kubában, ezt követően harcolni – és túlélni – ment Bolíviába.)

A nemzetközi kilátások egyre komorabbá váltak. Guevara legfőbb afrikai elvtársát, az algériai Ben Bellát június 19-én katonai puccsal eltávolították. Ben Bella a kongói forradalmi kormány és a kongói kubai expedíció fontos támogatója volt. Bukásával a kongói ellenállási mozgalom nemzetközi támogatottsága lassan bomlásnak indult.

Július elején, több mint három hónappal a kubaiak megérkezése után, Laurent Kabila végre felbukkant a felszabadított övezetben. Guevara a tóhoz utazott, hogy találkozzék vele; az egyik kubai orvos epésen megjegyezte, hogy Kabila “guineai hölgyek társaságában” érkezett.

Kabila nem hozott jó híreket. Súlyos nézeteltérésbe került a keleti front másik fővezérével, Gaston Soumaliottal. De, mint mondta, még nincs minden veszve. Kabila jó szónok volt, újra lelkesedést tudott önteni a kongói harcosok szívébe. Ám csupán öt napig volt jelen, mivel feltétlenül fel akarta keresni Soumaliotot Dar es Salaam-ban.

Kabila lesújtó véleményét Soumaliotról a Darban akkreditált, kubai Pablo Rivalta is osztotta: “Ami engem illet, úgy tartottam, hogy Soumaliot hazudik.” Más vonatkozásban Kabila nemigen tett mély benyomást Rivaltára.

“Nem tehetünk úgy, mintha a helyzet kedvező volna” – írta harcosainak szóló üzenetében Guevara augusztus 12-én. Majd így folytatta: “A mozgalom vezetői idejük nagy részét az ország határain kívül töltik… Szervezeti munka szinte nem is folyik, mivel a középkáderek nem dolgoznak, nem tudják, hogyan kell dolgozni, és senkiben sem keltenek bizalmat… A harcosokat fegyelmezetlenség és az áldozathozatal iránti elszántság hiánya jellemzi leginkább. Kizárt dolog, hogy ilyen csapatokkal meg lehessen nyerni egy háborút.” Az esztendő közepére minden kubai legalább egyszer ágynak esett, Guevarát is az asztma és a malária rohamai gyötörték. Mindannyian elcsüggedtek. Ugyanakkor a havannai vezetés változatlanul igen heves vérmérsékletű maradt. Guevara nem továbbította személyes sorsának elkeseredett hangú feljegyzéseit Castróhoz. Semmi sem történt, hogy leálljon a frissen kiképzett gerillák rendes havi “beszállítása” Kubából Tanzániába.

Szeptember első napjaiban a kubai kormánynak lehetősége nyílott arra, hogy első kézből győződjék meg arról, mi folyik. Gaston Soumaliotot meghívták Havannába; két hetet töltött a kubai politikai vezetés rajongó szeretetétől övezve – amit nem helyeselt a józanabb véleményt formáló Guevara és a Dar es Salaam-i kubai nagykövet, Pablo Rivalta.

Kubában egy alkalommal Soumaliot hihetetlen elragadtatással számolt be Castronak a forradalmi küzdelem eredményeiről, minek következtében a kubaiak beleegyeztek, hogy – kérésére – 50 orvost küldjenek. Castronak mindazonáltal bizonyára megvoltak a maga kételyei. Úgy döntött, hogy kiküldi José Ramón Machado Venturát, a kubai egészségügyi minisztert, hogy ellenőrizze, igazán szükség van-e ezekre az orvosokra. Machado október elején érkezett meg Kibambába, a kubaiak hatodik gerillacsoportjával. Azonnal megállapodott Guevarával, hogy a hadjárat jelenlegi szakaszában az orvosok kiküldése súlyos hiba volna.

Miután Machado felvilágosította a havannai hangulatról, Guevara a következő őszinte szavakkal fordult Castrohoz október elején: “Kedves Fidel! …Soumaliot és elvtársai alaposan átvertek téged. Túl sok időt venne igénybe minden hazugságukat elsorolni, jobb, ha arról írok neked, mi történik igazán a térképen. Két olyan övezet van, ahol valamiféle, szervezettnek mondható forradalmi tevékenység zajlik: az egyik az a hely, ahol mi tartózkodunk, a másik Kasai tartomány, ahol Mulele állomásozik. Ez utóbbit továbbra is nagy bizonytalanság jellemzi. Az ország más tájain nincs semmi az elszigetelt alkalmi csoportokon kívül, amelyek az erdőben bújnak meg; ezek harc nélkül veszítették el mindenüket…”

“További 200 ember megjelenése pillanatnyilag több kárt okozna, mint hasznot, hacsak nem határozzuk el véglegesen, hogy önálló harci tevékenységbe kezdünk. Ebben az esetben szükségünk volna egy újabb hadosztályra… Egyedül nem tudunk felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni.”

A kongói bevetés során a kubaiakat végig súlyos kétségek gyötörték a kiképzési célokból rájuk bízott gerillacsapatok értelmi színvonala miatt. Az egyik kubai tiszt úgy jellemezte a problémát: “A kongói harcosok között sok az olyan alezredes és ezredes, akik Csombe hadseregéből álltak át a gerillákhoz. Mások katonai tapasztalatok nékül csatlakoztak a mozgalomhoz, köztük újságírók és a szó szoros értelmében vett turisták, akik minden péntek este rendesen el is tűntek.” Ráadásul, folytatódik a visszaemlékezés, ez a szedett-vedett hadsereg helytelenül viselkedett a helyi parasztokkal. Guevara úgy vélekedett, hogy nem sokat lehet tenni a kongói gerillahadsereg érdekében. Abban reménykedett, hogy talán egy napon majd ki lehet állítani egy helyileg toborzott paraszti harci alakulatot. A parasztságról csak dicsérőleg nyilatkozott.

A két tapasztalt kubai politikai személyiség, Emilio Aragonés és Fernandez Mell megérkezésével, tömören fogalmazva, némileg helyre billent a kubai harcosok lelki állapota. Ám Hoare zsoldosai már jócskán készültek az erőteljes ellentámadásra, és ez a kubaiak egész helyzetére fenyegetőleg hatott. Szeptember vége felé Hoare zsoldosserege egy éjszaka kihajózott Albertville-ből, és partra szállt a Tanganyika-tó partján, a kubai főhadiszállástól északra. Felszerelésük egy kb. 25 méter hosszú ágyúnaszádból, fél tucat rohamcsónakból, 12 T-28-asból – rajtuk egy tucatnyi száműzött kubai pilótával -, 4 B-26-osból és egy Bell típusú helikopterből állt. Ez meglehetős erőt képviselt.

Szeptember 27-én a zsoldosok két oldalon lendültek támadásba. Mindkét helyszínen 100-100 fős egységekkel indultak a felkelők kezére került Baraka városa ellen. Egy ugyancsak 100 főből álló harmadik egységüket szárazföldön irányították Lulimba és Bendera visszaszerzésére. Hoare beszámolója szerint azonban ez egyáltalán nem volt sétagalopp. A kubai kiképzés kezdte éreztetni a hatását.

“Az ellenség egészen másképp viselkedett, mint eddig tapasztaltuk” – jegyezte fel Hoare. “Felszereléssel rendelkeztek, tervszerűen helyezkedtek, és válaszoltak a füttyjelekre. Világos volt, hogy kiképzett tisztek vezetése alatt állnak. Spanyol nyelvű üzeneteket csíptünk el. Egyik távirászom spanyol nemzetiségű volt, szerinte az üzenet nyelvezete alacsony néposztályra vallott. Ebből arra következtettünk, hogy Baraka védelmét kubaiak irányítják.”

Október végére, mikor Guevara kubai emberei már éppen hat hónapja tartózkodtak Kongóban, Hoare zsoldoshadserege szoros gyűrűbe fogta állásaikat. Baraka elesett, és tíz nap múlva a zsoldosok Fizit is elfoglalták. Készen álltak arra, hogy délre induljanak, Lubondja és Lulimba felé. Egy utolsó összecsapásra készülve, Guevara visszavonult a luluabourgi táborba. Ez alkalmas helynek tűnt a tartós ellenállásra.

Ám ekkor egy diplomáciai vereség sokat rontott a dolgok állásán. Október 13-án a kongói elnököt, Joseph Kasavubut, tisztán látva, hogy az afrikai államok többségével semmiféle közeledést nem lehetne elérni, ha Moise Csombe marad az ország miniszterelnöke, arra igyekezték rávenni, hogy távolítsa el Csombét.

Ezt követően Kasavubu az afrikai államfők Kwame Nkrumah vezette accrai értekezletén október 23-án bejelentette, hogy az országban zajló felkelés lényegében véget ért. Ezért tehát lehetségessé vált a fehér zsoldosok kivonása. Ez volt az a jel, melyre az afrikai országok régóta vártak. Ha Kasavubu elnök hajlandó befejezni a független Afrika sértegetését, akkor ők is hajlandók támogatásukat megvonni a Soumaliot-féle felkeléstől.

A radikálisabb afrikai államokra nézve ez súlyos vereséget jelentett, és egy évtizedre megbontotta a kontinensen uralkodó erőegyensúlyt. Megérezve, hogy a légkör kedvező, a rodéziai vezető, Ian Smith úgy döntött, hogy két héttel később, november 11-én egyoldalú nyilatkozatban hirdeti ki országa függetlenségét. Az afrikai fehérek tartós ellenállása a többségi uralom bevezetésével szemben új és hosszúra nyúló fejezetéhez érkezett. 1966 elején Nkrumah elnököt is eltávolították, helyét egy konzervatív katonai rezsim foglalta el.

Hoare és zsoldosai számára, akárcsak Guevara és a kubaiak számára ezek a külső politikai fejlemények súlyos veszélyeket hordoztak magukban. A kongói zsoldos-epizód gyakorlatilag lezárult. Hoare-t, a legmeghatározóbb és leginkább előtérben levő kongói zsoldost november végén Dél-Afrikába vezényelték vissza, ámbár katonái közül sokan év végéig helyükön maradtak.

Guevara is hasonló gondokkal küzdött. November 1-én sürgős üzenetet kapott Kuba Dar es Salaam-i nagykövetségéről, mely szerint a tanzániaiak – az accrai értekezlet nyomán – kötelességüknek érzik, hogy megszüntessék a kubai expedíciós erők további támogatását. Nem sokkal később levél érkezett Castrótól is, valószínűleg válaszul Guevara október elején küldött levelére. Guevara Castro tanácsát tömören így összegezte: “Ha Tatu [ez Guevara szuahéli álneve volt] úgy látja, hogy kongói jelenlétünk indokolatlan és értelmetlen, akkor fontolóra kell vennünk a visszavonulás kérdését. Mindig az adott helyzetnek és az emberek lelkületének megfelelően kell cselekedni. Ha úgy látod, hogy maradnunk kell, mindent elkövetünk majd, hogy az általad szükségesnek tartott létszámot és segítséget biztosítsuk. Ha tévedésből esetleg attól félnél, hogy döntésedet defetistának vagy pesszimistának tarthatjuk, azt bízd csak ránk.”

Castro ezután Guevara személyes sorsára tereli a szót: “Ha a visszavonulás mellett dönt, Tatu szabadon megőrizheti jelenlegi helyzetének status quo-ját akár visszatér [Kubába], akár máshová költözik. Bárhogyan is dönt, támogatni fogjuk. A fő, hogy elkerüljük a teljes vereséget.”

Castronak küldött válaszában Guevara a további harcok mellett tört lándzsát. Tanzánia érzelmi változása ellenére a végleges döntés elhalasztására törekedett: “Kuba nem bújhat ki kötelezettségei alól, méltatlanul otthagyva testvéreit a zsoldosok prédájául. Csak akkor hagyjuk el a küzdőteret, ha alapos indokkal vagy vis maior következtében a kongóiak erre felszólítanak bennünket – de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne következzék be.”

Guevara a zsoldosok előretörése miatt már számításba vette annak lehetőségét, hogy a kongói vezetők elhagyhatják a harcteret. Ha ez bekövetkezne, jegyezte meg, arra is vannak tervei: “Már elhatároztam, hogy 20 jól megválogatott emberrel hátramaradok, a többieket átküldöm [a tó túlpartjára]. Folytattam volna a küzdelmet, míg csak a mozgalom összeáll, vagy amíg lehetőségei ki nem merülnek; ez esetben úgy döntöttem volna, hogy egy másik frontot keresek a magam számára, vagy menedékjogot kérek valahol.”

A legvégső szakaszban Guevara komolyan fontolgatta egy erőltetett menet ötletét, mely a Kongó folyón vezetett volna át, hogy az ország szívében egyesítse az egymással súlyos nézeteltérésben álló hivatalos és gerilla-harcosokat. De Kuba nem támogatta vad elképzelését.

Mi mást tehettünk volna? – tette fel a kérdést Guevara november 20-án, amikor meghirdette a végső visszavonulást, és megszervezte, hogy emberei a kongói Yunga csinos kis kikötőjéből indulva keljenek át a tavon vissza Tanzániába. “Minden kongói hanyatt-homlok menekült, a parasztok egyre többet kegyetlenkedtek. Mégis, az a gondolat, hogy végleg elhagyjuk a harcok színterét, és azon az úton távozunk, amelyen ideérkeztünk, és hogy védtelenül hagyjuk itt a parasztokat, akárcsak a még mindig felfegyverzett embereket (akik szintén igen védtelenek voltak – legyőzött emberek, akik úgy érezték, elárulták őket -) mindez meglehetősen rossz érzéseket keltett bennem.”

Castrót ez kevésbé izgatta. “Végül is – magyarázta később – Kongó forradalmi vezetősége döntött a harcok leállítása mellett, és ők vonták ki az embereket. És ez a döntés helyes is volt: már korábban bizonygattuk, hogy pillanatnyilag nem állnak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek ennek a küzdelemnek a kibontakoztatásához szükségesek.” Castro és Kuba számára még adódtak más “pillanatok” Afrikában – de Guevarának már nem.

Kongó területein is felgyorsultak az események. November 25-én Mobutu tábornok magához ragadta a hatalmat Leopoldville-ben, megdöntötte Kasavubu elnökségét, és új politikai programmal, a háború befejezésének szándékával lépett fel. A Tanganyika partján a nagyjából 100 főnyi kubai három csónakba zsúfolódott, amely Kigomába szállította őket. Úgy 40 kongói felkelő is velük tartott, miközben több száz lemaradt. Ez minden résztvevő számára zavarba ejtő és megszégyenítő esemény volt. Három teherautón jutottak vissza Dar es Salaam-ba.

Mielőtt Kubát elhagyta volna, Guevara búcsúlevelet írt Castróhoz, melyben lemondott a pártvezetésben betöltött posztjáról és állampolgárságáról. Ezzel az volt a szándéka, hogy Castro elhatárolhassa magát a kongói hadjárattól, ha az balul ütne ki. A levél októberben a nyilvánosság elé került, és szomorú, előre nem látott következményt vont maga után: Guevarát elidegenítette kubai elvtársaitól. “Az utolsó órákban Kongóban – írta Guevara nem sokkal ezután – olyan egyedül éreztem magam, mint még azelőtt soha, sem Kubában, sem hosszú zarándoklatom során a föld kerekén.”

Néhány napnyi Dar es Salaam-i tartózkodás után a kubai különítményesek csoportja hazatért. Guevara a kubai nagykövetségen maradt, és nekilátott, hogy fájdalmas visszaemlékezéseit papírra vesse.

Következő év decemberében utolsó és végzetes gerillaexpedícióját vezette Bolíviában. A kongói tapasztalatok még élénken éltek emlékezetében, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez alkalommal ő álljon ennek az új gerillaháborúnak az élén. Türelme nem volt olyan végtelen, mint Kibambában, amikor azt remélte, hogy majd csak akad egy helyi vezető. De a bolíviai kommunisták vezére nem volt hajlandó Guevara szándékába beleegyezni. Ettől fogva Guevara bolíviai szabadcsapatával teljesen magára volt utalva.

***

1997-ben lesz harminc esztendeje, hogy Che Guevara meghalt. Ebből az alkalomból fél tucatnyi újkeletű életrajzot készülnek róla megjelentetni. Bizonyára lesz köztük olyan, amely az eddigiektől eltérő képet fest majd a hatvanas évek egyik szentként tisztelt forradalmi alakjáról. Egy, a kongói epizódot feltáró részletes tanulmány nem árthat a katonai parancsnok, a leleményes gerillavezér, a karizmatikus személyiség és a lankadatlan elszántság jó hírének, miközben politikai tevékenységét nagyon is kétségbe vonhatja.

Az 1965-ös kongói expedícióról szóló részletes beszámolójában Guevara változatlanul hibáztatja magát, amiért 1965 novemberében elfordult a kongói forradalomtól. Nem telik el két év, és ő máris meglehetősen vészterhes helyzetben találja magát a kelet-bolíviai őserdőkben, ahol hozzá hűséges harcostársak egy csapatával igyekszik önmagát a küzdelem folytatására rábírni. A kongói kudarc megalázó élménye után lehetetlen volt ismételten a visszavonulásra gondolni.

És bizonyos értelemben a kubaiak nem is hátráltak meg. 1965-ös kongói kalandjukban az a legmeghökkentőbb, hogy az ott szerzett tapasztalatok láthatóan arra sarkallták a résztvevőket, hogy újra próbálkozzanak. Miközben Guevara korábbi latin-amerikai terveihez tért vissza, és Bolíviába indult, addig Castro – mint fontos szereplő – szemlátomást örömmel bajlódott Afrika politikai helyzetével.

Castrót egyáltalán nem törte le Guevara kongói hadjáratának balszerencsés kimenetele. Földrészszerte változatlanul támogatta az afrikai forradalmi mozgalmakat: a hatvanas évek végén katonai szakértőket küldött Bissau-Guineába, 1975-ben Angolába légi úton kubai csapatok érkeztek, nehogy az NPLA a dél-afrikaiak kegyetlenségének essen áldozatul.

A gerillaháborúk jellegzetesen rendszertelen műfaját, amelyhez oly kitartóan ragaszkodtak, a kubaiak egyre inkább a fegyveres katonai beavatkozás hivatalos megoldásaival váltották fel. 1977-ben és 1978-ban kubai csapatok érkeztek, hogy megfordítsák az Etiópia és Szomália között folyó küzdelem állását. A Carter-kormány által felkért szakértők szerint ekkorra 16 különböző afrikai országban már mintegy 27 ezer kubai harcolt, illetve dolgozott. Ez már cseppet sem emlékeztetett annak a száz embernek az eredeti küldetésére, akik hősiesen, ám sikertelenül kísérelték meg Kongó történelmének megváltoztatását.

(Fordította: Battyán Katalin)

[Az írás eredetileg a The Guardian Weekend 1996. november 30-i számában jelent meg. A fotókat is innen vettük át.]

A vastagon kiemelt részt illető támadások miatt a szöveg régi honlapunkon nem volt elérhető. Így más honlapok tették azt a közönség számára elérhetővé:

1. tükrözés.

2. tükrözés.

Köszönjük a szolidaritást!

Szekták, kultuszok, új vallási mozgalmak…

…kisegyházak, fundamentalizmus, integrizmus, neospiritualizmus, New Age – és a sort még folytathatnánk azokkal a régebbi és újabb keletű kategóriákkal, amelyekkel a valláselmélet és -szociológia (valamint a kérdéskörrel foglalkozó publicisztika) napjaink változó/változatos vallási jelenségeit igyekszik fogalmilag megragadni.

A jelenségcsoportba tartozó terminusoknak nincs (s aligha alkotható meg) egzakt meghatározása. A szekták (az európai, főként német és francia terminológia szerint), illetve a kultuszok (az uralkodó angolszász szóhasználatban) és az új vallási mozgalmak egyéb változatai (kisegyházak, bázisközösségek stb.) között éppoly nehéz pontos határt megvonni, mint a velük (tanaikkal, szervezetükkel, működésükkel) kapcsolatban felmerülő fogalmak: közösség(iség), nyájszellem és csoport-börtön; karizmatikus vezető és guru; tanítás, indoktrináció és agymosás; vagyonközösség, anyagi függésbe hozás és kizsákmányolás; küldetés(tudat), elhivatottság és megalomán hatalmi megszállottság; megtérés, elköteleződés és szellemi alávetettség; szeretet és lelki terror; fegyelem és totális uralom stb. között.

Ráadásul maguk a vallásinak nevezhető jelenségek határa is elmosódik: az átmenet folyamatos az irracionalizmus megannyi egyéb ezredvégi válfaja felé: a reinkarnációs hiedelmektől és az ún. halálközeli élményektől, az ufótörténeteken, a parapszichológián meg az asztrológián keresztül, egészen az önszuggesztiós-szómágiás avagy éppen piramisjáték-elvű, kereskedelmi csoportmanipulációkig.

A szociálpszichológia (vagy legalábbis bizonyos irányzatai, jelesül a mélylélektant a valláslélektannal összekapcsoló jungi irányzat) a szektaképződést s általában az “újravallásosodás” tényét kompenzációként magyarázza. Eszerint korunk technikai civilizációja az emberi személyiségnek csupán a tudatos, racionális, extrovertált, teljesítményorientált aktivitásstruktúráját fokozza, elsorvasztva, háttérbe szorítva az ego nem racionális, tudattalan, emocionális-ösztönös, misztikus, értékorientált részét. “(…) a kialakult súlyosan egyoldalú lélektani erőtér következtében igen nagy kompenzatorikus szellemi éhség alakult ki. Ezt sem a történelmi egyházak, sem a modern természettudomány nem tudta és jelenleg sem tudja kielégíteni. Ez magyarázza azt, hogy a szellemi új keresése egyre gyakrabban vallási áramlatok formájában jelenik meg. Ezt tekinthetjük a szaporodó új vallási mozgalmak, a szektaképződések legfőbb hajtóerejének.”¹ Hasonló gondolatot fogalmaz meg Paul Kurtz amerikai filozófus (a “paranormális” jelenségek cáfolatára szerveződött szkeptikus mozgalom egyik szaktekintélye): “úgy tűnik, az ember viselkedésében van valami pszichológiai, talán szociokulturális vonás, amit ‘transzcendentális kísértésnek’ lehetne nevezni. Igénye van a túlvilágra, nehezen tudja elfogadni az emberi lét véges voltát (…) A transzcendentális kísértés fontos összetevője életünknek, segítségünkre van, hogy el tudjuk viselni véges voltunkat és kitartsunk az értelmetlen világegyetemben. Ez a transzcendentális kísértés olyan erős, hogy azokban a társadalmakban, ahol a klasszikus vallások leszálló ágba kerültek, új vallás sarjad ki belőle, új formában és olyan új tartalommal, ami több reményt nyújt ennek a sóvárgásnak a csillapítására.”²

Nos, bár nem vonjuk kétségbe e megközeltítésmód részigazságát, a mai virulens irracionalizmust azért mégsem tekinthetjük pusztán az “emberi természetből” következő, kompenzáló jellegű vallási reneszánsznak. Ami a transzcendentális iránti megnövekedett társadalmi igényben igazából “kísért”, az, nézetünk szerint, az egyelőre “kihívó fél” nélkül maradt kapitalizmus riasztó sivársága. Egyfelől a társadalmi egyenlőtlenségek soha nem tapasztalt mértéke, a tömeges egzisztenciavesztés, “feleslegessé” válás, a korábbi stabil(nak hitt) intézményektől való megfosztás, másfelől a fennálló megváltoztatására, meghaladására irányuló társadalmi cselekvés feltételeinek hiánya az, ami reakciót szül, a szó mindkét – “válasz” és “visszalépés” – jelentésében. A polgári liberális paradigma válsága, úgy tűnik, magával rántja a polgári fejlődéssel egyidejűleg (annak segítségével és szolgálatában) diadalmaskodó racionális gondolkodást. Mintha a zsákutcából a kiutat mind többen magával a megismeréssel való szembefordulással, egy “más törvényeknek” engedelmeskedő “másfajta realitásba” vetett hit által vélnék megtalálni (amely “más világról” az ember, természetesen, csak megváltozott tudatállapotban: halálközelben, ufók közvetítésével, kábítószeres révületben stb. szerezhet “ismereteket”).

A szektakérdés mint az irracionalzmus egyik legföltűnőbb – ha nem is feltétlenül legfontosabb – összetevője, véleményünk szerint, ebben a kontextusban helyezhető el. Ennek előrebocsátásával, az új vallási mozgalmakon belül (avagy azoktól pejoratíve elkülönítve) a szekták/kultuszok megkülönböztető vonásainak a következő tényezők többségének bizonyos fokú (inkább többé, mint kevésbé való) meglétét tekinthetjük:³

• A térítés (a hívők toborzásának) offenzív-agresszív jellege (leszólítással, lakásról-lakásra járással, esetleg célzottan más egyházak, vallási csoportosulások rendezvényeinek rendszeres látogatásával), illetve föltűnő (utcai és média-) nyilvánosság keresése (monstre istentiszteletek, nagygyűlések, “kulturális” demonstrációk stb. útján).
• Kettős nyelvezet megléte, vagyis más-más (rész)tan, diskurzus, érvkészlet alkalmazása a szektán kívüliek és a megtértek, sőt gyakorta a szektatagok között a beavatottak szűkebb rétege számára.
• Csalhatatlannak tekintett (dicsőített, sőt istenített) vezető, guru jelenléte.
• Fundamentalizmus: ideológiai zártság, kizárólagosság, a “mi” és “ők” szélsőséges dichotómiája, az egyedüli üdvözülés tana, illetve más hitek, a külső világ diabolizálása.
• Totális(ba hajló) hierarchikus szervezet és a normaszegés fizikai vagy lelki szankcionálása.
• A kilépés megnehezítése: lelki, fizikai kényszer alkalmazásával vagy egzisztenciális függésbe hozás (a személyes vagyon kötelező beszolgáltatása, a tag adósságba kényszerítése stb.) útján.
• Az erőszakra való potenciális hajlam (esetleg kifejezett militarista vonzalom).
• Nő-, gyermek- és családellenesség.
• Extrém szexuális attitűd: a teljes tiltástól a promiszkuitásig.
• Hatalmi-politikai aspirációk, elhivatottság, törekvés a politikai elitbe, az állami szférába való beépülésre.
• Széleskörű nemzetközi szervezettség, multinacionális jelleg.
• Pénzközpontúság, profitelvűség, avagy ennek ellenkezője: szélsőséges aszketizmus, világellenesség.

Példaként, a felsorolt vonások illusztrálására, álljon itt három – sok szempontból igen különböző, Magyarországon is aktív – szekta rövid bemutatása.⁴

Az osztrák Gottfried Holiè által alapított Holiè-csoport, amely nálunk dunaföldvári keresztények néven vált ismertté, s a 90-es évek elején az első nagy hazai “szektavita” fő gerjesztője volt, a keresztény fundamentalista szekták jelegzetes esete. A Biblia számukra olyan szent könyv, amelynek tanításait szó szerint kell követni, s amellyel kapcsolatban ezért értelmezésnek nincs helye. A Holiè-csoport élesen szemben áll a többi keresztény felekezettel (legfőképpen a katolikusokkal), amelyek formális cselekedetei, szertartásai mögött, szerintük, nem áll hit formálta életvitel. Intranzigenciájuk és intoleranciájuk görcsös felelősségtudatot takar: eszerint az igazi kereszténynek, a közelgő végitélet idején, nincs joga másokat bűnben hagyni. Az állandó világvége-várakozás rejlik erőteljes kiválasztottság- és elittudatuk, illetve aszketizmusuk mögött is. A szekta tagjai kommunákban, teljes vagyonközösségben élnek, életmódjuk önmegtagadó-önsanyargató. A külvilággal szembeni szinte teljes elutasításuk alól kivételt valójában csak a misszió, a térítő tevékenység képez. A csoport tagjai rendszeresen látogatják a különféle keresztény – főként ifjúsági – fórumokat, búcsuhelyeket, ünnepségeket: tagjaikat elsősorban a (történelmi) egyházakból kiábrándult, bensőségességet, bizonyosságot kereső fiatalok közül toborozzák. A csoportba meghívott újoncot állandóan szemmel tartják: keveset alszik, soha nincs egyedül, a kimerítő esti beszélgetések a bűntudatot és a félelmet erősítik, a pszichikai kontroll kiteljesítését szolgálják. A szekta effektív kényszert nem alkalmaz tagjaival szemben; a csatlakozót a csoport erkölcsi nyomása bírja rá arra, hogy vagyonát beszolgáltassa, tanulmányaival vagy foglalkozásával felhagyjon, s egész lényében a közösségnek adja át magát. A szekta szervezete laza, nem hierarchikus, az alapító Gottfried Holiè és néhány más, régen csatlakozott vagy idős szektatag mindazonáltal nagy befolyással, tekintéllyel bír körükben. Kérlelhetetlenségük saját soraikban is érvényesül: tilos minden luxuscikk és ajzószer (kávé, tea, cigaretta, édesség) vagy “felesleges” elfoglaltság (hobbi, szinház, tévé, “túlzott” testápolás, nemi élet). A bűnébe visszaeső vagy a csoport életvitelét teljességében el nem fogadó, a szigorú hitelveket megkérdőjelező tagot kizárják. Ugyanakkor a közösségből való kiválást, az elszakadást súlyosan elítélik; az ateisták, szerintük, kevésbé vannak távol Istentől, mint az “igazságtól elpártoltak”. A Holiè-csoport, amely sehol sem tart igényt törvényes bejegyzésre (ilyenformán természetesen állami támogatásra sem), sajátosan kelet-közép-európai képződmény: jelenlétük Ausztrián és Magyarországon kívül Kelet-Németországban, Csehország, Lengyelország, Litvánia és Románia területén mutatható ki.

“újkeresztény” szekta a koreai Sun Myung Moon alapította Egyesítő Egyház is, amelynek azonban életvitele, a társadalomhoz és a világhoz való viszonya homlokegyenest az ellenkezője a Holiè-csoporténak. Az Egyesítő Egyház a totalitariánus, kettős nyelvezetű (önmagát álcázó) profitcentrikus, megalomán hatalmi törekvésekkel rendelkező, politikailag aktív és elkötelezett szekta archetípusa. Az egyház alapdokumentumában, a Moon által írt – s a Bibliával egyenrangú szent könyvnek tartott – Isteni Alapelvek-ben lefektetett moonista tanok az eredendő bűn sajátos értelmezésén nyugszanak: eszerint a Sátánnak engedő éva bűne az emberiség hamis “vérvonalát” (sic!) indította el. Krisztus azért jött, hogy helyreigazítsa az ember hamis szereteten alapuló útját: ő lett volna a tökéletes családot megalapító új ádám, a Dicsőség Ura. Isten terve azonban kudarcot vallott azzal, hogy Krisztust még azelőtt keresztre feszítették, hogy megházasodhatott, családot alapíthatott volna. A megváltás beteljesítése emiatt a Második Eljövetel Urára maradt, aki megalkotja az igazi, bűntelen szetretetkapcsolatot, a tiszta vérvonalú családot, ami által teljesül Isten terve, a földi Mennyország. Ez az az új Messiás nem más, mint – nos, természetesen, maga Moon tiszteletes, aki sorrendben negyedik feleségével testesíti meg a tökéletes szülőpárt, s teremti meg gyermekeivel, valamint az általuk, az Igazi Szülők által (számmítógépes nyilvántartás alapján, tömeges mennyegzők alkalmával!) egymás számára kiválasztott házaspárokkal az Istenre (nem pedig a Sátánra) épített Családot, az új Emberiséget. A moonista vallási tanítást immár négy évtized óta sikeresen alkalmazott politikai és gazdasági “tanítás” fordítja le a gyakorlatba. Moon tiszteletes – miként ezt, többek között, 1995 novemberében Budapesten, a Vigadó zsúfolásig megtelt nagytermének közönsége előtt is kifejtette – mindig is a kommunizmus elleni küzdelem élharcosának vallotta magát, ma pedig annak első számú megdöntőjeként (!) lép fel. A Messiásnak (azaz őneki), hogy ügyét sikerre vigye, el kell vennie a világot a Sátántól, vagyis meg kell teremtenie győzelme anyagi feltételeit. Ezért a gazdagokhoz és a hatalmasokhoz kell fordulnia (nem pedig a szegényekhez, miként Jézus tette). S valóban, az Egyesítő Egyház az elmúlt négy évtized folyamán valódi gazdasági birodalmat épített ki, amely Koreától az Egyesült államokig terjed, s a balettársulattól, a sajtón és a szállodaiparon át a fegyvergyártásig mintegy száz céget foglal magába. A közéletben való minél kiterjedtebb befolyásszerzés céljából Moonék világszerte – így Magyarországon is – számos speciális küldetésű szatellitszervezetet működtetnek. Bár Moon dél-koreai Tong II. Társasága M 16-os rakétákat gyárt, ez nem akadálya annak, hogy az Egyház vezetői a Nők a világbékéért meg a Professzorok a világbékéért elnevezésű nemzetközi szervezeteiken keresztül igyekezzenek befolyást szerezni gyanútlan, a szekta igazi természetéről mit sem tudó (vagy éppen arról cinikusan tudomást nem vevő) vezető értlemiségiek körében. (Hazai közállapotainkat jellemzi, hogy a Professzorok a világbékéért magyar szekciójának vezetője, aki e minőségében – köztudottan – rendszeresen Moon pénzén és szolgálatában utazik a világban, az egyik országos hatáskörű pedagógiai intézet igazgatója lehet.) Az Egyesítő Egyház manapság kevésbé térít utcán, lakáson, iskolákban, új híveket leginkább az “Igazi Szülők” beszédkörútjai alkalmával sorra kerülő tömeges együttléteken toboroz. Kivételt jelent ez alól Nagy Britannia, ahol Moon tiszteletestől, mint nem kívánatos személytől, 1995-ben is megtagadták a beutazó vízumot. “A legutolsó dolog, amire Angliának szüksége van – indokolta meg a barátságtalan lépést a brit belügyminisztérium -, egy olyan személy jelenléte, aki a fiatalokat otthonuk elhagyására és egy zavaros kultuszhoz való csatlakozásra biztatja.”

Arról, hogy a “szektakérdés” folyamatosan a média érdeklődésének homlokterében maradjon, leginkább a sorozatos botrányairól és agresszív védekezési taktikájáról elhíresült Szcientológia Egyház gondoskodik. A L. Ron(ald) Hubbard által az 50-es években megalkotott szcientológiai “gondolat” egyházi formát merőben gyakorlati megfontolásból öltött: Hubbard az amerikai orvostársadalom részéről fő művét (A dianetika, mint a mentális egészség modern tudománya) ért sorozatos támadások elől keresett menedéket a lelkiismereti szabadság alkotmányos védelmét, no meg adómentességet biztosító egyházi bejegyeztetésben… A szcientológia az önfejlesztést-önmegvalósítást ígérő, tehát egyfajta lelki szolgáltatást kínáló, vagy hogy egészen pontosak legyünk: meglehetősen magas áron árusító kvázi-vallási szekták – sok szempontból egyedülálló – esete. “Hitelveinek”, “tanításának” nincs köze sem a kereszténységhez, sem más tételes valláshoz, hanem – az alapító eredeti szakmájának megfelelően (kezdetben ti. Hubbard termékeny és gazdag fantáziájú sci-fi író volt) – egy jellegében tudományos-fantasztikus történeten alapul. Eszerint az emberben (Xenu, a világegyetem tirannusa által vagy 75 millió esztendővel ezelőtt “rossz adatokkal beprogramozott”) thetánok, vagyis szellemi lények lakoznak. A thetán alapvetően jó, azonban az idők folyamán az anyagi univerzum hálójába gabalyodott, olyannyira, hogy elvesztette igazi szellemi létét. Az egyén múltban gyökerező traumatikus élményei, az engrammok – speciális technika, az ún. dianetikai tanfolyamokon végzett auditálás segítségével – felfedhetők és eltávolíthatók, ami által felszabadulnak a thetánok eredeti energiái, s lehetővé válik a test és a környezet feletti uralom. E folyamat ágense a reaktív tudat, eszköze pedig a szcientológia, illetve a dianetika módszerével létrehozott jó karma. Mindez együtt a spirituális gyógyítás alapja. A szcientológia által javasolt, egymásra épülő s egyre költségesebb tanfolyamok elvégzésével a páciens, úgymond, a szellemi tudatosság egyre növekvő szintjeire kerül, mígnem eléri a clear, “tiszta” állapotot, ahol is múltja már nem befolyásolja kedvezőtlenül, azaz visszanyeri természetes egyéniségét és kreativitását. Még tovább haladva, a kitartó (és kellően stabil anyagi hátterű) kliens elérheti az ún. OT (operathing thetan, “működő thetán”) szintet is, ami, úgymond, a teljes szellemi felszabadulást jelenti “a halál és a születés végtelen körforgásából”. Az e szintre való ejutáshoz szükséges Hubbard-művek anyagát a Szcientológia Egyház mindenesetre csak “megfelelően felkészített” személyek előtt tárja fel. A Szcientológia Egyház igen bonyolult és struktúrált hierarchikus rendben működik, amelynek részletes ismertetésére itt nincs mód. Legalsó szintjén a területi auditorok állnak, s bevezető szolgáltatásokat adnak. A legfelső szint pedig maga a Los Angelesben székelő Nemzetközi Szcientológia Egyház, amely világméretekben terjeszti, szervezi és védelmezi a szcientológiai tanítást – ha kell a legbrutálisabb módszerekkel: az Egyház számos szakintézménye között ott találjuk a Speciális ügyek Irodáját is, amelynek a szcientológia elleni támadások kivédése a feladata a hubbardi útmutatás szerint. Ezt – egyebek közt – a “vallásalapító” olyan körlevelei tartalmazzák, mint például egy 1972-es “Hogyan működtessünk feketepropagandát: hangulatkeltés és pletykahadjárat” című… A szcientológus érdekek leghatásosabb módja azonban a közhatalmi szférába való infiltráció, amelynek jeleit több európai országban is megfigyelték. Serge Faubert francia újságíró a Szcientológia Egyház franciaországi kapcsolatrendszeréről írva, részletesen beszámol arról, hogyan épült be “Egy szekta a Köztársaság szívébe”, “több mint húsz év alatt a társadalom minden területét átfogó befolyási rendszert” kiépítve, “titkos hálózatot, egy totalitariánus ideológia szolgálatában (…) Láthatjuk, hogy az állam legfelső szféráiba hatoltak be a Szcientológia Egyház képviselői. Akik, ha szervezetük fenyegetve érzi magát, pozíciójukat és kapcsolataikat a rendőri vagy igazságszolgáltatási szervek munkájának akadályozására használják fel.”⁵ A szcientológus módszerek reakciójaként a Szcientológia Egyház ténykedését ma Európa számos államában nemzetbiztonsági kockázatként kezelik. 1996-ban Bajorországban a hatóságok a köztisztviselők alkalmazásának feltételéül írták elő egy írásos nyilatkozat megtételét arról, hogy az állásra pályázó személy semminemű kapcsolatot nem tart fenn a Szcientológia Egyházzal vagy annak valamelyik szolgáltató részlegével, valamint megvonták az állami támogatást minden olyan kulturális rendezvénytől, amely mögött, akár közvetve is, szcientológusok állnak. Az ügy kapcsán igen tanulságos nyilatkozatváltásra került sor – külügyminisztériumi szinten (!) – Washington és Bonn között. A Szcientológia Egyház a bajor állami szervek lépését a nácik zsidókkal szembeni intézkedéseivel azonosította, s befolyásos amerikai hívei (Tom Cruise, John Travolta, Chick Corea stb.) mozgósításával elérte, hogy a State Department hivatalosan tiltakozzon a német kormánynál a “lelkiismereti szabadságot” sértő lépések miatt. Az ügyben a franciák is megszólaltak: Hervé de Charrette francia külügyminiszter a szektákkal szembeni fellépésben megértéséről biztosította Helmut Kohl kormányát.

Ez egyébként összhangban van az Európa Tanács és az Európai Unió “szektapolitikájával”: az ET már 1992-ben ajánlást, az EU Parlamentje pedig 1996-ban – alighanem a Naptemplom Rendje nevű francia-kanadai-svájci szekta 1994-ben és 95-ben (azóta 97 márciusában is) elkövetett kollektív (ön)gyilkosságának hatása alatt – határozatot fogadott el a szekták térnyerésével szembeni felvilágosító tevékenység szükségességéről Európában.

Az újravallásosodás jelenségei s benne a multinacionális szekták megjelenése a kelet-európai társadalmakat, a rendszerváltozást követően, felkészületlenül, sokkhatásként érték. Az ideológiailag többé-kevésbé zárt, a vallási aktivitást keretek közt tartó vagy saját szolgálatukba állító (szélsőséges esetben – ld. az “ateistává” nyilvánított Albánia példáját – formálisan is tiltó) volt államszocialista országok “rendszerváltó” kormányzatai képteleneknek bizonyultak a “szektakérdésnek” a nyugati társadalmakhoz hasonló “kezelésére”. Sőt, a szekták egyik fő célpontjává a 90-es években a régió – tömegmanipulációra különösen fogékony – társadalmai váltak.

E tekintetben a legriasztóbb eset valószínűleg a tokiói metrót “elgázosító” AUM-Legfelső Igazság nevű japán szekta oroszországi “sikertörténete”. Ennek politikai előzményei 1991-re nyúlnak vissza, amikor Oleg Lobov (Jelcin tanácsadója, a Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára) létrehozta az Orosz-Japán Egyetemi Alapítványt, s Japánba utazott támogatásért, ahol felvette a kapcsolatot az AUM alapító gurujával, Shoko Asaharával is. 1992-ben Asahara látogatást tett Oroszországban, ahol egy évre szóló vízumot és állami rendszámú autót kapott, valamint kereskedelmi tevékenységet engedélyeztek neki, mint “a modern Japán kiemelkedő vallási személyiségének”. Asahara találkozott Ruckoj alelnökkel és Haszbulatovval, a Duma elnökével, előadásokat tartott a moszkvai Lomonoszov Egyetemen, s irodát rendezett be a Lobov alapította Egyetemi Alapítványnál. Egyidejűleg a szekta japán egyetemeken terjesztett röplapja 50 ezer jenért 10 napos kiképzést kínált fiataloknak (az orosz hadsereg egyik elitkommandójának szervezésében: önvédelmi és túlélési gyakorlatokkal, éleslövészettel) egy Moszkva melletti kiképzőbázison. Hogy mivé vált volna az AUM oroszországi jelenléte, ha 1995. március 20-án a szekta nem vetemedett volna Tokióban az ominózus szaringázos merényletre, ezt most már csak találgatni lehet…

Magyarországon a szektakérdés 1989-90 után hamar a politikai küzdelmek (sőt, a parlamenti viták) síkjára terelődött, anélkül, hogy a vitázók tárgyszerű ismeretekkel rendelkeztek volna. A szekták elleni fellépés misszióját felvállaló – zömében a történelmi egyházakhoz közel álló – kezdeményezéseket (ilyen volt mindenekelőtt a “disszidens” református lelkész, Németh Géza Segítő Barát Munkaközössége) a liberális kritika a nagyegyházak féltékenységével, a vallási önszerveződés elfojtásának szándékával, sőt nyílt deszekularizációs törekvésekkel hozta összefüggésbe. (Efféle törekvések valóban léteztek is ezidőtájt keresztény-konzervatív oldalon, aminek azonban vajmi kevés köze volt a szekták problémájához.) A szocialista-liberális koalíció kormányra kerülése után a kérdéskör lekerült a napirendről; ma az egyházakról szóló törvény módosítása egyike a magyar Országgyűlés elvégzendő, régóta halasztott feladatainak.

Kelet-Közép-Európáról s Magyarországról szólva nem lehet említés nélkül hagyni a 80-as évek elejétől látványosan terjedő karizmatikus-újpünkösdista irányzatok kérdését, amelyek az uralkodó neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai kurzus sajátos vallási kifejeződése gyanánt jelennek meg. Az újpünkösdizmus, amely nálunk elsősorban a politikában is számottevő súllyal bíró Hit Gyülekezetében intézményesült, sikereit főként a kapitalista félperiférián, Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európa országaiban aratta/aratja. (Dél-amerikai expanziójáról lásd e számunkban B. Guillou cikkét.) A katolikus Váczi Gábor “Az üdvösség birodalma. Egy keresztény szekta nyomában” c. tanulmányában ekként összegzi az újpünkösdista irányzatoknak a társadalomról szóló tanítását:

“A mozgalom a kereszténység fogalmaira való hivatkozással és a hit ajándékainak ígéretével magához vonzza a hitet keresőt, majd lebontja intellektuális védelmi mechanizmusát, és megerősíti testiségében azáltal, hogy a hitet az érzékek, zsigerek, izmok tartományába utalja (…), így ellenpontozva a tradicionális kereszténység intellektuális és erkölcsi alapállását. A következő szakaszban kielégíthetetlen igényt kelt bennük addig elérhetetlen javak és a siker iránt, melyet az üdvösség szinonímájaként értelmez; ezzel bekapcsolja őket abba az internacionális, vallások feletti gyülekezetbe, amelynek Boldog Termelők és Fogyasztók a neve és amely a legtöbb hívet tudhatja magáénak a világon. Az istenhit helyes alkalmazása szavatolja a földi és égi üdvözülést; Jézus megtanítja a híveket prosperálni, az üdvösség pedig egy utópisztikus fogyasztói birodalom, ahol Isten népe a haszonélvező, a Szent Szellem pedig az ügyek intézője. Ebben a fanatizált, extatikus hangulatban termelő-fogyasztó, vallásos, de nem keresztény újvilágban az egyén létének-tudatának minden szintje teljesen befolyásolható kell hogy legyen ideológiai, gazdasági, politikai és egyéb téren egyaránt.”⁶

A ezredvég triumfáló kapitalizmusának adekvát vallásossága mindazonáltal nem a hagyományos vallásokhoz hasonlóan mégiscsak intézményesült szekta, kultusz, vallási közösség, kisegyház vagy mozgalom. Ezek ugyanis valójában “megismétlik a keresztény vallási szerkezetet. Tanok, dogmák alakulnak ki bennük, szent iratok, elkülönült vallási szakértői és laikus szerepek…”⁷ Ezzel szemben a látványosan (nem kis részben a információs korszak kommunikációs forradalmának köszönhetően) terjedő, legújabbfajta – egyesek által “új Korszaknak” (New Age), másoknál “űrkorszak” (Space Age)-vallásnak vagy neospiritualizmusnak nevezett, vallásosság: láthatatlan vallás, avagy “nem intézményesült transzcendens világnézet”. Olyan individuális, pontosabban privatizált vallásosságról van itt szó, amely végleg lemond a (régi és új) vallási mozgalmakra (beleértve itt a szektákat is) egyaránt jellemző közösségiség minden attribútumáról. A 2000. év kapitalista társadalmának posztmodern embere “maga válogatja ki, rakja össze a felkínált teológiákból”⁸ és az irracionalizmus gazdag piaci kínálatából a neki tetszőt. “Ilyen koktélokat kever magának egy kis kereszténységből, egy kis asztrológiából, mágiából, buddhizmusból, egy kis babonából, természetgyógyászatból, ilyen vagy olyan szektából stb.”⁹

Amíg a szekták azáltal, hogy – bármilyen tébolyult üzenettel bár, de mégiscsak – megszólítják a társadalmat, s ezáltal szűkebb és tágabb környezetüket állásfoglalásra késztetik (a velük leginkább rivális történelmi egyházakat pedig egyenesen válaszra provokálják), a vallásosság privatizált válfaja, amelynek színtere a magánszféra (a család, a szűk baráti kör), a vallás szekularizációjának beteljesülése: vele a vallás tényleg megszűnik a köz ügye lenni.

Jegyzetek

1 Süle Ferenc: A szektaképződés néhány mélylélektani vonatkozása. In: Lugosi ágnes – Lugosi Győző (szerk.): Szekták és új vallási mozgalmak. Maecenas, (megjelenés alatt).

2 Paul Kurtz: Neospiritualizmus, vallás és a paranormális. Szkeptikus Lapok, 1997. 1. sz. 18.

3 Hasonló kritériumokat ad meg Szilczl Dóra: “Hazatalálók” – Az alternatív vallásokról. Vigilia, 1996. 4. sz. 268-269.

4 A leírások forrása: Lugosi Győző (szerk.): Szekták. Budapesti Ismeretterjesztő Társulat, 1994.; Lugosi ágnes – Lugosi Győző (szerk.): Szekták és új vallási mozgalmak. I. m.

5 Serge Faubert: Une secte au coeur de la République. Les réseaux français de l’église de scientologie. Párizs, Calmann-Levy, 1993 11.

6 Váczi Gábor: Az üdvösség birodalma. Egy “keresztény” szekta nyomában. Magyar Szemle, 1993. 5. sz. 496-497. (kiemelés – L.Gy.)

7 Molnár Attila: új vallási jelenségek. In: Lugosi Ágnes – Lugosi Győző (szerk.): I. m.

8 Uo.

9 Süle Ferenc: I. m.