Az autentikus, Marx elméleti és gyakorlati munkásságára támasz­kodó marxizmus, minden más antikapitalista mozgalomtól és te­óriától mindenekelőtt abban különbözik, hogy a hegeli Aufhebung értelmében viszonyul a polgári társadalom anyagi, politikai és szellemi kultúrájához. Ennek megfelelően élesen szembenáll mindenfajta múltba tekintő nosztalgiával, az elveszett aranykort sirató romantikus antikapitalizmussal, még akkor is, ha az nem egyszer nagy agitatív erővel leplezte le a tőkés rendszer kiala­kulásának borzalmait, kiáltó ellentmondásait, sőt akkor is, ha a magántulajdon eltörlésére épülő egalitariánus kommunizmussal párosult.

Ez a magyarázata annak, hogy Marx a maga elméletének forrásairól szólva, az antikapitalista irányzatok közül nem a XVII-XIX. század kommunista utópiáit, hanem a nagy utópi­kus szocialistákat tekintette forrásának. Azt a Saint-Simont és Owent, aki a dinamikus ipari fejlődést, a nagyipar által te­remtett új lehetőségeket akarta a termelők összességének a szolgálatába állítani, és azt a Fouriért, aki a szektás aszkétákkal szemben az ember gazdagságra, szerelemre, sikerre törő hajlamaira, a versengésre, kifejezetten az egyenlőtlenségek haj­tóerejére építette álmát a megvalósult civilizációnál összehason­líthatatlanul nagyobb szabadságot és gazdagságot biztosító har­monikus társadalmi kooperációról.

Marx már fiatalkori írásaiban is visszautasította azokat a sze­mélyiséget elnyomó és nivelláló elképzeléseket, melyek a ter­melőerők fejlődéstendenciáitól függetlenül, legtöbbször az evan­géliumra utaló frázisokkal vélték megoldani a szociális problé­mákat. (Ismeretes, hogy ezt az aszkétikus, egalitariánus és ugyanakkor autoritatív kommunizmusfelfogást eredetileg szerze­tesek és papok honosították meg, mint Münzer, Campanella, Meslier, Mably, Deschamps.) Velük ellentétben Marx számára a magántulajdon megszüntetésének követelése kezdettől fogva az emberi lehetőségek, a minden értelemben gazdag személyiség kibontakozásának, kiteljesedésének, nem pedig aszkétikus ta­gadásának álláspontjáról fogalmazódott meg. „Hogy a magán­tulajdonnak ez a megszüntetése mennyire nem valóságos elsa­játítás – írta erről az aszkétikus, szerzetesi kommunizmusról a Gazdasági-filozófiai kéziratokban – azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának elvont tagadása, a szegény és szük­séglet nélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja, aki nemcsak hogy nem jutott túl a ma­gántulajdonon, hanem még csak el sem jutott hozzá". Az utópi­kus kommunistákkal szemben tehát Marxnál a polgári világ­rend tagadása éppen annak a fejlődésfolyamatnak a folyta­tása, amelynek a polgári progresszió volt a zászlóvivője.

Ha a termelőerők fejlődése, a személyiség szabadságának és gazdagságának a kiteljesítése vonatkozásában, ez már az utópi­kus szocializmusnak mint forrásnak az elfogadása kapcsán is ki­derült, még nyilvánvalóbb a polgári progresszióhoz kapcsolódás a liberalizmus gazdasági megalapozójához, Adam Smith-hez és általában a klasszikus angol közgazdaságtanhoz mint forráshoz való viszony esetében. A liberalizmus megalapozójánál (akit Marx – tőle szokatlan familiáris gyengédséggel – nem egyszer csak „Adam"-nak nevez írásaiban) a szabad verseny ugyanis, mint az egyéni érdek és a közérdek összhangjának megteremtését biz­tosító „láthatatlan kéz", korántsem az a spontán automatizmus, mely az apologetikus szándékú vulgáris közgazdaságtanban vagy az utilitarista morálfilozófiában eleve biztosítja a harmóniát. Smith nagyon is határozottan utal az egyéni érdek és a közérdek össz­hangjának akadályaira, egyfelől a polgári fejlődést, szabadságot korlátozó feudális jellegű törvényekre, céhszabályokra, másfelől maguknak a vállalkozóknak, üzletembereknek a versenyt minél szűkebb keretek közé szorító törekvésére és ezzel a „természe­tesnél" nagyobb profitot biztosító érdekeire. Bármit javasol is ez a réteg – írja A nemzetek gazdagsága… – „nagy elővigyázatosság­gal", sőt „kifejezetten gyanakvó éberséggel" keJI fogadni, mert olya­noktól származik „akiknek az érdeke sohasem fedi teljesen a köz érdekét, sőt általában az az érdekük, hogy a közösséget megté­vesszék és bizalmával visszaéljenek". Hasonlóképpen mutat rá Smith a munkáltatók és a munkások egyenlőtlen helyzetére ab­ban, hogy míg az előbbiek – kisebb számuknál fogva amúgy is könnyebb – szövetkezését a munkabérek leszorítására a törvény megengedi vagy legalább is nem tiltja, addig a munkások össze­fogását bérük emelésére „igenis tiltja". Pedig a bérvitákban „egyéb­ként is a munkáltatóknak van nagyobb kitartásuk" – írja.

Ez az érv Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban is visszatér, ahogy általában is a klasszikus közgazdaságtan könyörtelenül tár­gyilagos álláspontjáról írja le a kapitalizmus empirikus valóságát, előttünk feltáruló jelenségvilágát, hogy azután a maga filozófiai elemzéseivel világítsa meg e viszonyok tendenciáját, konzekven­ciáit, s mindezek lényegét az emberi fejlődés szempontjából, ak­kor még a filozófiai antropológia terminusaiban (nembeliség, illet­ve ennek elidegenült formái, majd a bennük rejlő előrehaladás visszanyerése az elidegenedés viszonyainak meghaladása, po­zitív tagadása által). A polgárság későbbi ideológusainál hiába keresnénk a klasszikus közgazdaságtan kendőzetlen, a burzso­áziát sem kímélő igazságra törekvését, amely nem fél az általa felismert osztályellentétek nyílt beismeréséről. Erre csak annak a polgárságnak a szószólói voltak képesek, amely tudatában volt az általa képviselt új világrend feltétlen progresszív jellegének, bármily nagy áldozatokkal járjon is ez. Éppen e magabiztos meg­győződés hiányában tapasztaljuk a mai újburzsoázia képviselői­nél a kendőzetlen tárgyilagosság helyett a kendőzetlen apologetika legvisszataszítóbb formáit. A pálmát e téren valószínűleg Ko­losi Tamás szociológus vihetne el, aki a közelmúltban a televízió nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy egyes tőkések lehetnek ugyan ellenszenvesek, de a tőkéseket mint osztályt szeretni kell.

A fiatal Marx zseniális műve, a Gazdasági-filozófiai kéziratok mutatja a legvilágosabban kapcsolódását a liberális közgazdaság­tan klasszikusaihoz, a tőlük kapott indítás nélkülözhetetlen sze­repét gondolkodásának új pályára állításában, életműve alapgon­dolatainak politikai gazdaságtani kifejtésében. Hasonló összefüg­gést tapasztalhatunk a klasszikus német filozófiának, legfőkép­pen Hegelnek mint a marxizmus filozófiai forrásának az eseté­ben is. Hegel számára a dialektika – amely ma ismét gúny tár­gya, csakúgy, mint Marx idejében – annak kifejtését szolgálta, hogy a világtörténelem a szabadság fejlődéstörténete, amelyben az emberiség fokozatosan megvalósítja potenciális lehetőségeit, „elő­teremti magából összes nembeli erőit". S e folyamatfian, az ob­jektum és a szubjektum ellentmondásos egységének alapgondo­latában, amely szerint az igazat nem csak mint szu|jsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot kell felfognunk és kifejez­nünk, Hegel feldolgozta, – az ő kifejezésével élve – megszüntetve-megőrizte elődeinek, Kantnak és Fichtének a szubjektum va­lóságformáló, történelemalkotó szerepéről vallott felfogását is. Erre, valamint a klasszikus angol politikai gazdaságtan örökségére tá­maszkodva fejtette ki Marx a személyiség szabadságának és szu­verenitásának legforradalmibb felfogását a társadalmi törvénysze­rűségek feltárásának tudományos bázisán, felismerve immár a hegeli eszmemisztika nélkül, hogy az emberek a maguk drámá­jának szerzői és szereplői. Ugyanis maguk az aktív, szubjektív célokat követő, különböző erejű és irányú múltbeli és egyidejű emberi tevékenységek milliói rendeződnek objektív – az érdek­és osztályerőviszonyoknak megfelelő – „vektormennyiségekbe", hogy azután kölcsönösen semlegesítve vagy felerősítve egymást, történelmi eredőbe szintetizálódjanak.

Bármennyi egoizmust, agyafúrt számítást produkálnak, vagy éppen öntudatos szolidaritással és áldozatkészséggel tűnnek is ki a tőkés termelés alanyai, ellentétesen összetartozó tevékeny­ségük gazdasági mozgástörvényeinek feltárását mégis lehető­vé tette az a marxi absztrakció, amely szerint „személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóri­ák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és érde­kek hordozói".

A „szubjektumnak" és a „szubsztanciának" ezt az egységét a történelmi folyamatban, vagy Marx nyelvére fordítva, az emberi tevékenység aktivitásának, szabadságának és ugyanakkor anya­gi létérdekei általi determináltságának megértését persze hiába várnánk azoktól, akik számára Hegel nem élt, sőt már Spinoza sem, aki szintén összekapcsolta a szabadságot és a szükség­szerűséget, rámutatva, hogy az szabad, amit egyedül önmaga determinál cselekvésre. Éppen ilyen értelemben szabad az em­ber mindenfajta – akár spiritualista, akár naturalista értelemben vett – transzcendens meghatározottságtól és kizárólag saját nembeli létének, önmagát teremtő tevékenységének szükség­szerűsége határozza meg. S ha az eredmény mégis szabadsá­gukat megcsúfoló külső, idegen hatalomként áll szemben létre­hozóinak szándékaival, céljaival, erről kizárólag az érdekantagonizmusokból fakadó élettevékenységek egymást kölcsönösen keresztező, semlegesítő jellege tehet, melyet az emberiségnek módja van tudatos előrelátó lényegének megfelelő, a homo sa­pienshez méltó történelmi szabadsággá változtatni. Azoknak, akik ezt utópiának, földi mennyországnak csúfolják, már Hegel megfelelt, mondván: a szabadság „nem nyugvó lét, hanem ál­landó tagadása annak, ami a szabadságot megszüntetéssel fe­nyegeti". Vagy ahogy kor- és szellemtársa, Goethe írta a Faust II. részében: „szabadság, élet nem jár csak azoknak, kiknek na­ponta kell kivívniuk". Csakhogy míg eddig a szabadság, a gaz­dag és művelt élet kivívása feltételezte mások elnyomását, sze­génységben és műveletlenségben tartását, korunkban megnyílt a lehetőség ennek az elfogadhatatlanná vált dzsungeltör­vénynek a meghaladásához, a mindig újrakeletkező társa­dalmi ellentmondások humánus feloldásához.

Marx már tanulóéveiben is az előzőekben vázolt szabadság­felfogáshoz, vagyis a legprogresszívebb liberális tradícióhoz kap­csolódott, amikor Prométheusz hitvallását lette magáévá, aki nem tér ki a földi létezés elől, nem zárkózik el a mindenki számára közös világtól az elvont egyedi öntudat szabadságának világá­ba, mint Marx ifjúhegeliánus kortársai. Az emberek számára lopja el a tüzet az égből, „elkezd házakat építeni és letelepedni a föl­dön" – írta doktori disszertációjának előmunkálataiban. S már ezt megelőzően is az vezette – mondhatni akarata ellenére – a hegeli filozófia felé, hogy „magában a valóságban" kereste az eszmét, elfogadhatatlannak tartva a Sein és a Sollen, a valósá­gos és a kellő, kanti-fichtei szembeállítását. Mint Hegel epig­rammájában írta: „Kant és Fichte az éter körében/Jár, bízván, új földre lel;/Én csak azt kívánom: jól megértsem/Ami – az úton hever!" Mindezt azért is érdemes felidézni, mert – az ismét ter­jedő filiszteri váddal ellentétben – világosan bizonyítja, hogy Marx már tanulóéveiben is idegenkedett az utópiáktól, láttuk, hogy nemcsak az idealista filozófiai, hanem a kommunista utópiáktól is, s ez közelítette a hegeli filozófia „ideálrealizmusához", az ön­magát máslétével, a valósággal birkózó fejlődésfolyamatban szüntelenül tökéletesítő szabadságeszméhez.

Mindez Marx politikai fejlődésében is nyomon követhető. Már első újságcikkeiben, majd mint lapszerkesztő is a „német nyo­morúság", a feudális elmaradottság ostorozójaként, a sajtó­szabadság és általában a demokratikus szabadságjogok harcosaként lépett fel, bírálva a fennálló viszonyokkal megal­kuvó filiszteri szellemet is. Ezzel kapcsolatban 1843 májusában azt írta A. Rugénak, hogy „a német Arisztotelész, aki Politikáját a mi állapotainkból akarná meríteni, műve élére ezt írná: 'Az ember társas, de teljességgel apolitikus állat'." (Vajon mit szólt volna a fiatal, radikális demokrata Marx Vajda Mihálynak ahhoz a disszertációs téziséhez, hogy „kit érdekel a nagypofitika?") A fiatal Marx ugyanis A hegeli államjog kritikájában úgy értelmezi a demokráciát mint „az ember lényegének" megfelelőjpolitikai berendezkedést, amely nemcsak lényege, hanem valósága sze­rint is „állandóan vissza van vezetve valóságos alapjára, a való­ságos emberre, a valóságos népre, és mint ennek saját műve van tételezve… Ahogyan nem a vallás teremti az embert, ha­nem az ember a vallást, úgy nem a berendezkedés teremti a népet, hanem a nép a berendezkedést." Ennek megfelelően igen hamar eljut annak a felismeréséhez, hogy a polgári társada­lom és a politikai állam szétválasztásának körülményei kö­zött nem jöhet létre a nép által teremtett, saját műveként megvalósuló demokrácia, mert a burzsoá és a citoyen elkülö­nülésében az állampolgári közérdeket szolgáló citoyen is csak politikai oroszlánbőrbe bújt burzsoá lehet. Jól mutatja ezt a leg­radikálisabb polgári alkotmánynak, az 1793-as franciának az elemzése, amelyben a szabadság szintúgy nem az emberek közös tettére, együttműködésére, hanem elkülönülésére épül, hiszen olyan jogként van meghatározva, amely szerint mindent szabad, ami nem sért másokat. („Amerikaiul" ez úgy hangzik, hogy öklöm szabadsága véget ér a másik ember orrá előtt.) Ez a felfogás – bármennyire is rokonszenves az önkényuralmi álla­potokhoz vagy az ököljoghoz viszonyítva – arra késztet, hogy a másik emberben ne szabadságunk megvalósulását, hanem ép­pen a korlátját lássuk – mutatott rá a fiatal Marx.

A vázolt kritikai szempontok azonban csak Németországot el­hagyva, a polgári világrend centrumában, Párizsban, Brüsszel­ben és főleg Londonban érlelődtek új világnézetté. A modern tőkés társadalmat, termelést, az általa teremtett proletariátust megismerve lett Marx a kapitalizmust valóban meghaladó szocializmusfelfogás klasszikusa, a hozzá hasonló utat bejáró Engelsszel együtt, míg Németországban maradt egykori elvba­rátaikat és mestereiket, L. Feuerbachtól B. Baueren és A. Rugén keresztül a kommunista M. Hessig, minden kezdeti radikalizmu­suk ellenére visszahúzta magához a „német nyomorúság".

Négy évtizeden keresztül tanulmányozta Marx a tőkés terme­lést, néhány kezdeti évtől eltekintve Londonban, az akkori világ műhelyében, anélkül, hogy be tudta volna fejezni főművét, A tő­két. Hatalmas mennyiségű anyagot, gazdaságtörténeti, statisz­tikai, szociológiai adatot és gazdasági elméletet tanulmányozott át és dolgozott fel ebben az elmélettörténetileg példátlan mére­tű és intenzitású kutatómunkában, mert az utópiagyártás vádjá­val ellentétben kizárólag a tőkés termelés fejlődéstörvényei­ből akarta levezetni a kapitalizmus meghaladásának törté­nelmi szükségszerűségét.

Máre kutatómunka programjának megfogalmazásakor is, még Németországból való távozása előtt leszögezte: „…mi nem akar­juk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján akarjuk megtalálni az újat… A jövőt megkonstruál­ni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dol­gunk… nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le… A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket." Marx egész életműve ennek a profession de fo/-nak a megvalósítása, haláláig ezen dolgozott. 1877-ben, egy narod-nyik kritikusának szánt válaszában azt írta, hogy Á tőkében a Nyugat-Európában kifejlődött tőkés termelés elemzésével fog­lalkozott, e fejlődésút történelmi tendenciájából vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés termelés maga teremti meg egy új gazdasági rend elemeit, amikor a legnagyobb lendületet adja a társadalmi munka termelőerőinek és ezzel egyidejű­leg az egyéni termelők mindenirányú fejlődésének, s hogy „a tőkés tulajdon, amely ténylegesen már egyfajta kollektív ter­melésen alapszik, csak társadalmi tulajdonná alakulhat át".

Hogy mindebben igaza volt-e Marxnak, azt mindaddig vitatni lehet, amíg létre nem jön a társadalmi tulajdonra és ezzel az egyéni termelők mindenirányú fejlődésére épülő társadalom. Csak két dolgot nem tehet egy tisztességes elemző ezzel kap­csolatban. Az egyik az a napjainkban általánosan elterjedt gya­korlat, amely azonosítja a Marx által felvázolt fejlődésperspektí­vával a megbukott államszocialista rendszereket, amelyek tár­sadalmi tulajdon és az egyéni termelők mindenirányú fejlődése helyett az ázsiai termelési mód új variánsát hozták létre. A má­sik pedig az, hogy e történelmi zsákutca gyakorlatára hivatkoz­va fensőbbségesen vagy bölcs rezignáltsággal utópiának nyil­vánítják a modern termelőerők fejlődéstendenciájára épülő, min­den egyén teljes és szabad fejlődését feltételező marxi kommu­nizmusfelfogást. Marx ugyanis, mint láttuk, ezt a fejlődéspers­pektívát szigorúan a tőkés termelés gazdasági-társadalmi elem­zéséből, a kapitalizmusnak a liberális teoretikusok által is kiemelt történelmi vívmányaiból vonta le, csak valóban történelmi jelle-gűeknek, tehát nem meghaladhatatlanoknak fogta fel e vívmá­nyok továbbfejlődését gátló termelési viszonyokat. Éppen a fent idézet 1877-es írásában szögezte le, hogy kritikusának állításá­val ellentétben az általa Nyugat-Európáról adott elemzés nem alakítható át „történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is".

Ma többnyire éppen azok hangoztatják Marxszal szemben az utópia vádját, akik az elmúlt évtizedekben az általa kategoriku­san visszautasított történelemfilozófiai elméletté és ezzel valóban utópiává változtatták felfogását, s az így értelmezett marxizmus­ban „utazva" könyvtárakat megtöltő műveket hoztak létre, anél­kül, hogy a Marx által elvégzett konkrét gazdasági-társadalmi ku­tatások volumenének ezredrészével is hozzájárultak volna a va­lóság új jelenségeinek megértéséhez. Pedig ezek az új jelensé­gek, beleértve a legutóbbi évtizedekben kibontakozó, a hagyo­mányos értelemben vett ipari termelést és fizikai munkát háttérbe szorító, a munka szellemi tartalmát döntő termelési tényezővé változtató modernizációt is, fényesen igazolták Marxnak több mint ötnegyed évszázaddal ezelőtti elemzéseit, melyeket főleg a Grundrissében fejtett ki. Ezek rezüméje ugyanis éppen az, hogy miközben a tőke a gépi berendezésen nyugvó termelésben az emberi munkát, erőkifejtést egy minimumra redukálja, megterem­ti a munka felszabadulásának anyagi előfeltételét. Egyfelől ugyanis a gazdagság megteremtése már sokkal inkább a munkaidő alatt működtetett, a tudomány és a technológia színvonalától függő hatóerőktől függ, semmint a munkaidőtől és az alkalmazott mun­ka mennyiségétől. A munkás mindinkább „őrzőként és szabályo­zóként" viszonyul a termelési folyamathoz, ahelyett, hogy „fő ágen­se" lenne. Másfelől ugyanez a tudományos és technológiai fejlő­dés megteremti a lehetőségét és egyben szükségszerűségét a társadalmi egyén kifejlődésének, ami – minthogy a munka szelle­mi tartalma vált döntővé – a termelés és a gazdagság alappillér­évé válik, ugyanis a valóságos gazdagság itt már „nem a szüksé­ges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén". Vagyis a való­ságos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése", „valamennyi egyén kifejlődött termelőereje". Így maga a termelőerők fejlődé­se, az anyagi gazdagság minden eddiginél magasabb szint­jének megteremtése követeli meg minden egyén teljes és sza­bad fejlődését, ami már az egyes országok civilizációs szintje és a lakosságuk iskolázottságának színvonala közötti korreláción is lemérhető.

A Grundrisse vázolt kiegészítő elemzései alapján válik A tőke megállapítása, nevezetesen, hogy a tőkés rendszert meghaladó magasabb társadalmi forma „alapelve minden egyén teljes és sza­bad fejlődése" – szigorúan tudományos állítássá. Akik valóban elkötelezett hívei a liberalizmus legjobb hagyományainak, csak önmaguk ellenére, a felvilágosodásba visszanyúló gyökereik ön­gyilkos kitépésével tagadhatják meg a származási viszonyt attól az elmélettől, amely minden egyén teljes és szabad fejlődésének megvalósítását tűzte zászlajára. Láttuk, hogy korunkban ennek megvalósítása korántsem pusztán morális kötelesség, még ke­vésbé az elmúlt századok egyenlőség eszméjének tett enged­mény, mint szintén állítani szokták, hiszen Marxnál az egyének teljes és szabad fejlődése az osztálymeghatározottságokba zárt­ság uniformisának levetését, minden eddiginél nagyobb szemé­lyes, egyéni különbségek kialakulását tételezi fel.

Marx még az elosztási viszonyok vonatkozásában is a szük­ségletek szerinti részesedésről beszélt, nem pedig az_egyenlő elosztásról, mint a kommunista utópiák szerzői. Marcuse zseni­ális elemzései tudatosították azt a mindnyájunk által érzékelt ta­pasztalatot, hogy éppen a modern kapitalizmus tömegtársa­dalmai teremtették meg a végletekig manipulált, a standar­dizált igények sztereotípiáiba zárt, perspektíva nélküli „egy­dimenziós embert", újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a tőkés termelési viszonyok alkalmatlanok a termelőerők fejlett­ségének megfelelő gazdag személyiség kibontakoztatására.

Az államszocializmus csődjének tapasztalatait, tanulságait le­vonva nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a mo­dern kapitalizmus úgynevezett fogyasztói vagy jóléti társadalmai is csődbe jutottak, minden bizonnyal éppen azért, mert nem tud­ták megteremteni sem a gazdagság, sem a szabadság korunk­nak megfelelő emberi tartalmát. Ehhez ugyanis olyan demok­ráciára van szükség, amely mindenki személyes ügyévé, dolgává teszi a társadalmi jólét és a szabadság fejlesztését, irányainak, tartalmának meghatározását, ami tőkés tulajdonvi­szonyok között lehetetlen. Ahogy Lincoln mondta: „A demokrá­cia: kormányzat a népnek, a nép számára, a nép által." S ahogy ezzel egybecsengően Marx írta az általa és valódi követői által politikai paradigmának tekintett párizsi kommünről: ez „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára történő új­rakezdés volt". Bizony, a közvetlen demokrácia gondolata Marx­nál szintúgy a legforradalmibb polgári tradíciók folytatását jelen­ti. S ebben a vonatkozásban még nemzetközi rangú hazai szer­zőkre is hivatkozhatunk a polgári demokrata Bibó István és a marxista Donáth Ferenc ugyancsak egymásra rímelő elképze­léseiben, mint ezt Miszlivetz Ferenc fejtette ki a Kritika 1993/4-es számában. Alig néhány évvel ezelőtt a haladó polgári gon­dolat legjelentősebb élő hazai képviselője, Konrád György szá­mára is természetes volt, hogy az államszocializmussal szem­ben ne a tőkés viszonyokra épülő polgári demokrácia, hanem az önigazgató szocializmus alternatívájára hivatkozzék. Idézzük csak fel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, Szelényi Ivánnal közösen írt művének konklúzióját:

„Tanulnunk kell tehát az államszocialista társadalmak kritiká­jából, de nem azért, hogy elvessük a szocializmus eszméjét. Legfontosabb soron következő feladatunk, hogy munkálkodjunk a szocializmus egy alternatív modelljének az elméletén… az ál­lamszocializmus szociológiai kritikájával hozzá kívántunk járul­ni egy új, önigazgató szocializmus elméletéhez, mely nem újraelosztó, központi tervező apparátus körül szerveződő osz­tály uralma, hanem a 'közvetlen termelők szabad társulása'."

Meggyőződésem szerint a magyar társadalom világtörténel­mi lehetőséget mulasztott el, amikor az 1956-os munkástanács­ok hagyományát is ignorálva, nem ezen az úton indult el egy valódi rendszerváltás felé. Az emberek túlnyomó részét jellem­ző, a gazdasági kibontakozásnak is legfőbb akadályát jelentő politikai közömbösség, érdektelenség is ennek az újabb, a Ká­dár-rendszer depolitizáló törekvését folytató, történelmi zsákut­cának a következménye. Ám Eörsi Istvánnal együtt magam is úgy vélem, hogy a „közvetlen demokrácia ügyében a történe­lem még nem mondta ki az utolsó szót".

A közgazdasági, szociológiai vagy politológiai eredetű definíci­ókkal leírt világrendszer-teóriák a történettudomány kulcskérdé­seire keresik a választ, kísérletet tesznek az emberi történelem maximálisan átfogó, szintetikus értelmezésére, egyúttal pedig hátteret és összehasonlítási alapot teremtenek a specialisták számára. Az Eszmélet láthatólag nagy súlyt fektet a témakör elemzésére: fennállása óta, 26 számában összesen 15 tanul­mányt és 2 kislexikon-cikket közölt (felerészt külföldi szerzők tol­lából), melyek a Föld gazdasági-politikai régióival, illetve ezek egymással fenntartott kapcsolatával foglalkoznak, avagy a gaz­dasági fejlődés lehetőségeit vizsgálják. Az említett írásművek -a lap arculatából következően – elsődlegesen baloldali teoreti­kusok nézeteit tükrözik, ám a különböző elméletek között nem feltétlenül uralkodik összhang; mivel a külföldi és hazai cikkírók személyes vagy sajtó útján történő kapcsolattartása nehezen biztosítható, a tanulmányok jelentős hányada nem számíthat szakértői reagálásra (igaz, a hazai szerzők is inkább kívülálló kutatókkal, mintsem egymással folytatnak vitát az Eszmélet ha­sábjain). E recenzió célja az eltérő teóriák rendszerbe foglalá­sa, egyúttal pedig bizonyos kutatási területek jelentőségének ki­emelése.

Régió-fogalmak

A világrendszer tagolásában a legtöbb szerző a gazdasági in­terakciókból indul ki. Peter Gowan¹ véleménye szerint az orszá­gok három alaptípusba sorolhatók (centrum, félperiféria és pe­riféria) annak alapján, hogy melyikük milyen technológiai szin­ten termel, s hogyan rendelődik alá a legfejlettebb övezeteknek. A félperiféria egyik modelljét a távol-keleti „sikerországok" má­sodik vonalú termelésében látja, míg a másikat alvállalkozói stá­túszként határozza meg (példa erre az 1945 utáni osztrák-NSZK viszony). A perifériális állapot megmutatkozhat a multinacioná­lis cégek gépezetébe való integrálódásban („támaszpont"-stá-tusz), avagy egy centrumállam parazita jellegű, a perifériális ál­lam erőforrásait elszívó dominanciájában (USA és Mexikó). Ha­sonló hármas csoportosítás figyelhető meg Szegő Andreánál² , Marco Bonzionál³ és Giovanni Arrighinél⁴ (a séma eredetét Immánuel Wallerstein időközben továbbfejlesztett – más oldal­ról pedig hevesen bírált – teóriája képezi). Arrighi hangsúlyoz­za, hogy az egyes régiókat az árucserén kívül a tőke és a mun­kaerő áramlata is összeköti. A gazdaságelvű világrendszer-el­méletet legrészletesebben és legátfogóbban Andre Gunder Frank⁵ , illetve Barry K. Gills⁶ fejti ki, ők azonban nem élnek a félperiféria fogalmával: a centrum és a periféria mellett a hátor­szágnak nevezett területekkel egészítik ki világrendszerüket. Szintén hiányzik a félperiféria-gondolat Tamás Pál⁷ tanulmányá­ból, de periféria osztályozásának egyik kategóriája, a „kiegyen­súlyozott periféria", bizonyos mértékig megfeleltethető ennek. Tamás a „kiegyensúlyozott periféria", Wallerstein⁸ pedig a fél­periféria maghatározásánál nemcsak a vizsgált országok belső társadalmi-kulturális sajátosságaira is.

Az utóbbi megközelítés elvezet a „régió" terminus egy más jel­legű értelmezéséhez. Krausz Tamás⁹ , Niederhauser Emil¹⁰ és Bodács Emil¹¹ Kelet-, illetve Közép-Európa definiálásánál és jel­lemzésénél szinte kizárólagosan a szociálstruktúrára, a politikai mechanizmusokra és a vallási-kulturális elemekre összponto­sítanak; problematikusnak tekinthetjük, hogy például a felsorolt társadalmi sajátosságok, melyek alkalmasak az európai cent­rum és az Elba-Lajta-vonalon túl fekvő övezet elkülönítésére, nem határolják el egyértelműen Kelet-Európát Ibériától és Dél­Itáliától (az idevágó komparatisztikai irodalom bővítése felettébb kívánatos). Megemlítendő egyúttal, hogy Arrighi mindkét régiót Európa félperifériá.jaként osztályozza, míg Bodácsnál és Nieder-hausernél Kelet-Európa a nyugat-európai centrum perifériájaként jelenik meg. Másfelől az itt tárgyalt régió-értelmezés mutatóit használja a szakirodalom az egy országon belül található, elté­rő tulajdonságokkal bíró területek leírására, melyeket szintén régió névvel szoktak illetni; az utóbbi esetben célszerűbb a „szubrégió" kifejezés alkalmazása.

Visszatérve a gazdaságcentrikus kategorizálásra, a különbö­ző szerzőknél szereplő azonos kifejezések értelme igen gyak­ran élesen eltér egymástól, így az egységes terminológiai rend­szer megalkotása jókora lépéssel vinné előbbre e tudományág fejlődését. A probléma érzékeltetésére elegendő néhány példa: a fejlett elektronikai stb. iparral rendelkező Tajvan és Dél-Korea Gowannál és Arrighinél a félperifériához tartozik (Arrighi ide so­rolja a függetlenségét frissen elnyert, agrár-monokultúrás Ghánát is!), ugyanakkor Tamás Dániával és Hollandiával együtt a perifé­riához sorolja őket, miáltal a periféria-terminus még differenciá-latlanabbá válik, mint a „harmadik világ" fogalma. Wallerstein az 1914-es Oroszországot – ipari kapacitása, városi humán infrast­ruktúrája és fegyveres ereje alapján – félperifórikus helyzetűnek minősíti, bár a cári birodalom egyértelműen agrárexportőrként és tőkeimportőrként kapcsolódott be a világgazdaságba.

(Arrighi szerint a félperiféria a perifériával folytatott kereskede­lem által tesz szert nettó profitra, de ennek kevés jele tapasztal­ható az Orosz Birodalom esetében – amennyiben egy államhatá­rain belül fekvő elmaradott övezetet nem tekintünk perifériának, mely megközelítés viszont ellentmond a hagyományosan orszá­gok közötti viszonyokat vizsgáló világgazdasági elméleteknek.)

Törökország és Mexikó Gowan szemében az USA perifériáját képezi (mégpedig igen kedvezőtlen státuszban), ugyanakkor Arrighi csoportosításában a félperiférián láthatjuk őket – némi­leg meglepő módon Jamaica, Costa Rica, Izrael, Dél-Afrika és Hongkong társaságában. Arrighi kísérletet tesz Latin-Amerika államainak differenciált vizsgálatára, Tamás ellenben az egész térséget a perifériára helyezi.

A centrum jellemzőinek ismertetését általában a szűkszavú­ság hatotta át, ugyanakkor igen alapos elemzéseket találtunk az említett írásművekben a félperiféria, a periféria és a hátor­szág mibenlétéről. Bonzio így definiálja a félperifériát: „Olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása követ­keztében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkcióju­kat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal fokoza­tosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban"¹² -'szemben a „leszakadás", a „leértékelődés" által fenyegetett perifériával.

E perifériameghatározás egybevág Gunder Frank hasonlatá­val, melyben a mai Fekete-Afrika a centrum által kifacsart cit­romként jelenik meg (további példák: Északkelet-Brazília, Bang­lades, Közép-Amerika). Arrighi találóan fogalmazza meg a félperiferiális országok alapvető fejlődési dilemmáját: a periféri­ához képest „több profitot halmoznak fel annál, mint amennyi a nemzetközi munkamegosztásban való hosszú távú részvételhez minimálisan elég, ám keveset ahhoz, hogy felzárkózzanak a cent­rum országainak állandósult gazdasági szintjéhez¹³ ". A felsorolt meghatározások hozzásegítik a kutatót az olyan államok kate­gorizálásához, melyek nem illenek bele a differenciálatlan peri­féria-képbe.

A „kis tigrisekének szerzőink többsége figyelmet szentelt, ám például a közel-keleti régió olajexportőr arab országairól gyakor­latilag nem esett szó. Szaúd-Arábia, Kuvait, Omán vagy Bahrein világgazdasági integráció szempontjából perifériának minősül, amennyiben az egyoldalú nyersanyagszállítás-késztermék­behozatal viszonyt szemléljük.¹⁴ Másfelől, az exportált nyers­anyag magas ára és többé-kevésbé biztos piaca lehetővé teszi a fenti államoknak, hogy jelentékeny külföldi beruházásokat lé­tesítsenek, a „harmadik világ" átlagához képest magas életszín­vonalat biztosítsanak lakosságunknak, s viszonylag független külpolitikát folytassanak. (A Washington és Riyad közötti rend­kívül szoros kapcsolat dacára a szaúdiak évtizedekig hatalmas összegeket áldoztak arra például Fekete-Afrikában, hogy Izrael befolyását visszaszorítsák.) Sőt, miként az „olajsokk" megmu­tatta, gazdaságilag is képesek (legalábbis ideiglenesen) haté­konyan képviselni érdekeiket a centrummal szemben.

Gunder Frank, Bonzio és Arrighi mellett Tamás Pál nyújt átfo­gó definíciót a perifériáról: „Gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenzív termékekkel, szerke­zetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált, életszínvo­naluk és életminőségük alacsonyabb, kulturális importőrök is. Társadalomszerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hi­ányoznak, világképük saját miliőjükben reked."¹⁵ Az ismertetés egyedüli gyenge pontja, hogy nem fedi le teljesen azt a térsé­get, melyet szerzőnk periféria névvel illet, hanem csak a nála szereplő „kiegyensúlyozatlan perifériára" vonatkozik. (Az ellent­mondásra maga Tamás hívja fel a figyelmet, midőn így ír: „A pe­riféria-lét a nemzetközi helyzetben azonban nem jelent automa­tikusan gazdasági elmaradottságot."¹⁶ Ausztrália, Új-Zéland, Ka­nada „nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ foglalkoztatottsági szintjét és jövedelemskáláját tud­ták társadalmuk számára biztosítani".¹⁷ Tamás kiemeli, hogy a „perifériák alacsony fajlagos értékű termékek exportőrei, nyers­anyag- és félkésztermék-kiszállítók és berendezésimportőrök"¹⁸ , továbbá egymással lényegében csak a centrum közvetítésével kerülnek gazdasági kapcsolatba. A hátország fogalma csupán Gunder Frank és Gills tanulmányában szerepel, a következő jel­lemzéssel: „A hátországba a centrum kizsákmányoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmo­zási folyamatával…. olyan természeti erőforrásokat, többek kö­zött emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria fel­használ…. népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletértékelvonás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a 'periferizáció' folyamata."¹⁹ (Gunder Frank megemlíti, hogy Wallerstein értelmezésében a „hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent".) Hozzáfűzhetjük azonban a definícióhoz, hogy a Föld bizonyos régiói évszázadokon át minimális kapcsolatot sem tartottak fenn az eurázsiai-arfikai világrendszerrel, s így komolyan mérlege­lendő Wallerstein felfogása, aki a tényleges világgazdasági rend­szer kiépülését Amerika meghódításától számítja (ellenkező esetben egy trikontinentális övezetet azonosítanánk, némileg Európa-centrikusan, az emberlakta Földdel). A prekolumbiánus Amerika nem illik bele Gunder Frank centrum-periféria-hátor­szág (CPH)-képletébe, s esetleg önálló világrendszernek is fel­fogható. Másfelől, a politikai alárendelődés megelőzheti a gaz­dasági dependenciát, sőt attól függetlenül is érvényesülhet (lásd bizonyos fekete-afrikai gyarmatok; orosz és szovjet hódítások Kelet-Európában).²⁰

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a világrendszer átfogó leírásához sem a centrumra és perifériára korlátozódó duális, sem pedig a CPH-elvű, illetve centrummal, félperifériával és perifériá­val számoló trilaterális képlet nem tűnik elégségesnek, hanem a felsorolt négy fogalom mindegyikét önálló és szerves alkotóelem­nek tekinthetjük a túlságos felaprózódás veszélye nélkül.

A világrendszer kialakulása és belső feszültségei

Gunder Frank koncepciója szerint a világgazdaságTrendszer körülbelül 5000 éve létezik, s megszületését az egyiptomi, me­zopotámiai és elő-indiai civilizációk kapcsolatba kerülése tette lehetővé. E felfogás, eltérően a korábbi nézetektől, a XVI. szá­zad előtti kor CPH-elvű tanulmányozása felé is utat nyitott. Gunder Frank megállapítja, az egységes világazdasági rendszer kiépülése mindmáig nem vezetett az egész földre kiterjedő egy-központú politikai birodalom létrejöveteléhez, s elutasítja a „vul­gáris" gazdasági determinizmust:,a gazdasági láncolat nem fel­tétlenül szabja meg „az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát".²¹ Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a világ­rendszer fejlődését kezdettől fogva a tőkefelhalmozás folyama­tos és kumulatív folyamata hajtotta előre. A politikai terjeszke­dést is a gazdasági haszon elve motiválja, a politikai és ideoló­giai elemeknek Gunder Frank csak félautonóm szerepet tulaj­donít. Egy terület addig vonzó a hódító számára, amíg leigázá­sa rentábilis; ellenkező esetben a nagyhatalom idejében sorsá­ra hagyja.

A politikai és gazdasági tényezők függetlenségének, illetve prioritásának kérdésére érdemes különös figyelmet fordítani. Bár e motivációk, miképpen Gunder Frank hangsúlyozza, szorosan összefonódnak, bizonyos államok és társadalmak esetében az expanziós külpolitikában a várható profit csak korlátozott szere­pet játszott. Mi több, nem csupán gazdasági okok válthatnak ki politikai lépéseket, hanem merőben kül-, katona-, sőt belpoliti­kai célkitűzések is messzemenően irányt (például kényszerpá­lyát) szabhatnak magának a gazdasági fejlődésnek. Gondoljunk itt Nagy Péter vagy Mohamed Ali reformjaira! A XIX. századi ja­pán modernizációt sem belső vagy külső gazdasági tényezők indították be, hanem a katonai fenyegetettség érzése.²²

A történelem iróniája továbbá, hogy az ún, államszocialista rendszerek – Marx elveit talpáról fejére állítva – a gazdasági éle­tet (kevés kivétellel) a politika szolgálóleányaként kezelték. A „klasszikus" és a fasiszta olasz imperializmus, vagy az afganisz­táni háború magyarázata meglehetősen kívül esik a racionalitás és rentabilitás birodalmán, s valószínűleg meghatározó mérték­ben a nagyhatalmi presztízsféltésben rejlik. Japán 1945 utáni sikerei elválaszthatatlanok a kritikus periódusban nyújtott ame­rikai segítségtől, pedig egy lehetséges vetélytárs támogatása aligha nevezhető gazdasági érdeknek (a State Department vi­szont nagyobb veszélyt látott Japán válságba süllyedésében).

A centrum – (fél)periféria viszonyt szerzőink eltérően értéke­lik. A „pesszimisztikus" szemlélet hívei Gunder Frank, Bodács Emil, Szegő Andrea, Kapitány Ágnes és Kapitány Gáber.²³ ők úgy vélik, a centrum a periféria elmaradottságának tartósításá­ban érdekelt, így a függőség közvetlen okozója (lehet) az alul-fejlettségnek; a fejlett világ a perifériát pusztán kizsákmányolandó objektumnak tekinti. Minderre a gyarmatosítás története bősé­ges bizonyítékkal szolgált, a Kapitány-szerzőpáros azonban a koncepciót – némi túlzással – az 1848-as Európára is kiterjesz­ti: az akkori szabadságmozgalmak, úgymond, „proletár nemze­tek harcai voltak a tőkés centrumok ellen".²⁴ Az osztrák-magyar és osztrák-olasz konfliktusra még ráillik a definíció, ám Oroszor­szágot aligha érezhetjük „tőkés centrumnak", a szerb, román, szlovák felkelőkről nem is beszélve.

Kedvezőbb képet alakít ki a periféria esélyeiről Marco Bonzio („egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele"),²⁵ Arrighi („vitatható feltevés az, hogy a cent­rum-periféria kapcsolatok kizárólag egyenlőtlen cseréből áll­nak")²⁶ és Balogh András,²⁷ aki hangsúlyozza a „kis tigrisekének nyújtott nagy nyugati segítséget. Tamás Pál Furtado és Sunkel nézetét említi, akik nem mondanak le a „periféria megújulási, fej­lődési potenciáljáról".²⁸

Zalai²⁹ cáfolja Wallerstein ama koncepcióját, miszerint a cent­rum sikere csak a periféria helyzetének romlásából következ­het. E szerzőcsoport nézetei különösképpen a perifériáról a félperifériára kerülő országok útjának elemzését segítik elő.

Létezik- e fejlődés?

A tanulmányok a felzárkózás esélyeiről háromféle felfogást fogal­maznak meg. Gunder Frank és Arrighi stabilnak, arányaiban ál­landónak látják a világrendszert, melyben az országok túlnyomó többsége nem lép ki jövedelmi zónájából, illetve a státuszváltoz­tatást más állam(ok) ellenkező irányú mozgása egyenlíti ki. Gunder Frank szerint a történelem folyamán sorozatos helycserék zajla­nak le a CPH-zónákon belül (semminemű vezető pozíció nem áll fenn örökké), ám a világ hármas megoszlása változatlanul fenn­marad. E szituáció nyomán vonja le következtetését Arrighi: a fejlődés – illúzió. (Más kérdés, hogy a Balogh András által felso­rolt mutatók – például egy főre jutó össznemzeti termékérték, is­kolázottság szintje, gyermekhalandóság – globális mértékben is egyértelműen javultak az évszázadokkal korábbi állapotokhoz képest; Anglia az ipari forradalom idején szuperhegemonikus he­lyet foglalt el a világrendszerben, ugyanakkor lakosainak nem biz­tosított a maihoz mérhető életkörülményeket.)

Zalai K. László, Balogh András, Ernest Mandel³⁰ és Tamás Pál kiemeli a sikeres modernizációkat, bár némileg eltérő szemlé­lettel: Mandel az NSZK és az 1945 utáni Japán élre törését szá­mottevően a technológiaimporttal magyarázza, míg Tamás sze­rint a XX. század fejlett technológiája inkább akadályt képez a felzárkózni akarók számára. Zalai hisz a centrum gyarapodásá­ban, s éles kritikának veti alá Wallerstein teóriáját, mely a cent­rum-periféria viszony végletes kiéleződésétől az osztálykülönb­ségeket felszámoló forradalmat „reméli". Wallerstein, John Ross³¹ és kisebb mértékben Gunder Frank a „pesszimista" koncepció hívei, akik a fejlődésben fokozódó marginalizálódást és elsze­gényedést fedeznek fel a periféria oldalán.

Ross tanulmányával érdemes külön is foglalkozni. Állítása sze­rint 1960-1988 között megnégyszereződött azon országok szá­ma, melyekben az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút mértékben csökkent (sajnálatos módon egyéb mutatókkal nem él). A differenciálatlan szemlélet következtében egyaránt hanyatló országnak minősül Haiti, Mali, Szomália, Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait és Dél-Afrika, nem tartozik viszont e kategóriába Csád, Afganisztán, Guinea és Burundi az 1960-1970-es periódusban. Szerzőnk a kontinensek fejlődéséről, illetve hanyatlásáról is be­számol, így például Ázsia rendkívül gyors gazdasági növekedé­sét említi – Japánnal, Tajvannal, Nepállal, Laosszal együttvéve. Ennek kapcsán utalhatunk arra a körülményre, hogy a világrend­szer-irodalom rendszerint erősen kötődik a politikai határokhoz és országokban „gondolkozik", pedig például a Szovjetunió, Kína, India, Indonézia és Brazília egyes szubrégiói között rendkívüli­ek a fejlettségi különbségek (a szerzők közül Gunder Frank ké­pez kivételt).

Gunder Frank „helycsere-elmélete" alkalmasabbnak tűnik a centrumon belül lejátszódó mozgások értelmezésére, mint Wallerstein „szűkülő oázis"-koncepciója. 1880 és 1980 között Anglia fokozatosan hátrább került a fejlett országok rangsorá­ban, míg. az Egyesült Államok, Németország és Japán az élre tört; az 1970-es évektől fogva viszont az USA veszít teret Ja­pánnal és az NSZK-val szemben, amint azt Szegő Andrea szemléltetően ábrázolja. Figyelemreméltó probléma, hogy amíg számos kutató a centrum és a periféria közötti, az utóbbira néz­ve deficites kereskedelmet kizsákmányolásként jellemzi, vajon beszélhetünk-e hasonló viszonyról az iparcikkeket exportáló Ja­pán s az őt nyersanyagokkal (is) ellátó Amerika között?

Andre Gunder Frank kételkedik a „kis tigisek" sikereinek le-másolhatóságában („a világpiac nem tudná felvenni egy Kína méretű Hongkong exportját"³² ), s úgy véli, az említett államok­ban kezd megtörni a dinamikus fejlődés üteme. Arrighi szerint pedig a félperiféria által elért eredmények gátolják más, perifé­rikus országok felzárkózási törekvéseit. A „kis tigrisek" jelenlegi exportnehézségei azonban nem egyedül a centrum protekcio­nizmusából következnek, hanem a periféria oldaláról is szem-lélhetők: a „sárkányok harmadik nemzedéke" (Malaysia és Thai­föld) alacsonyabb béreket fizetve egyre komolyabb vetélytárssá emelkedik, éppen annak a mechanizmusnak a segítségével, amely Dél-Koreának, Tajvannak, Szingapúrnak, Hongkongnak tette lehetővé a betörést bizonyos japán iparágak piacaira (a lép­csősor utolsó fokát maga Japán képezi, hiszen az itteni bérek még mindig elmaradnak a nyugati keresetek mögött). Másfelől a „második generációs sárkányok" maguk is számottevő beru­házásokat létesítenek Malaysiában és Thaiföldön, hasonló (bár mérsékeltebb) szerepet játszva az utóbbi országok gazdasági életében, mint korábban Japán (és az USA) a tajvaniban, kore­aiban stb.

Alternatív fejlődési stratégiák

Gunder Frank, Balogh András és Szegő Andrea egyaránt meg­határozó tényezőként említi a „kis tigrisekének adott centrum­támogatást a „take-off" periódusában. (Tamás Pál is úgy találja, lényeges, hogy „az adott történelmi pillanatban a központokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó progra­moknak a központ számára kívánatos voltáról".³³ ) Sőt, Szegő Andrea egyenesen így fogalmaz: „gazdaságuk minden szekto­rát döntően meghatározta a külföldi működő tőke",³⁴ „nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazkodási politikája a magya­rázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához."³⁵ A kül­földi tőke befolyása Thaiföldön és különösképpen Malaysiában még kiterjedtebb, s az 1980-as években felfuttatott elektronikai ágazatok működtetése nélküle valószínűleg még évtizedekig tel­jesen megoldhatatlan lesz. Mégis, a modern szektorokat mono­polizáló külföldi tőke korántsem feltétlenül a fejlődés ösztönző­je, amennyiben az érintett ország állami és egyéb intézményei nem hajtanak végre bizonyos, a modernizálásban létfontossá­gú intézkedéseket – a negatív példát többek között Mexikó, Bra­zília, a századforduló Oroszországa és egyes fekete-afrikai ál­lamok szolgáltatják.

A tőkebeáramlás irányára és jellegére a perifériális átfam (oly­kor) képes pozitív hatást gyakorolni, amennyiben politikája nem a duális társadalomszerkezet kialkítására, hanem a lakosság al­sóbb rétegeinek (mindenekelőtt oktatás útján történő) integrálá­sára törekszik. Az első esetben, miként Trockijt idézve Mandel említi, az országban egymás mellett él a modern és a rendkívül elmaradott tradicionális szektor, míg a másodikban nem csak egy szűk elit részesül hosszú távon a prosperitásból. A „kis tigrisek" munkaügyi lépései a bérek leszorításához és a szakszerveze­tek (gyakran brutális) meggyengítéséhez vezettek, de nem tar­tósították a tömeges szakképzetlenséget, mely a modernizáló­dás egyik legfőbb akadálya. 1978-ban a GNP-ből az oktatásra fordított összeg arányát tekintve a világranglistán Szingapúr a 33., Malaysia a 44., Dél-Korea a 76. helyen állt, míg Burma, Thai­föld, India, a Fülöp-szigetek, Pakisztán, Banglades és Indoné­zia a 101. és a 127. között. Az oktatás jelentőségére Balogh And­rás is felhívja a figyelmet. Másfelől a szó szoros értelmében vett éhbérek és a rendkívül hosszú munkaidő tette versenyképesssé ezekben az országokban a „take-off" periódus idején a munkaerőigényes ágazatokat, melyek nagyobb foglalkoztatott­ságot teremtettek a tőkeintenzív vállalkozásoknál, szintén elő­segítve a szociális integrálódást. Végül pedig Tajvanon és Dél-Koreában a prosperitás – nem pedig latin-amerikai stílusú vál­ság – járult hozzá a diktatúrák felszámolásához.

Gunder Frank és Pinochet valószínűleg egyaránt tévedett, ami­kor úgy vélte, a chilei, argentin stb. neoliberális-monetarista rezsimek Dél-Koreát igyekszenek másolni. Latin-Amerikában az ortodox módon felfogott neoliberális doktrínát nem „betegség­megelőző" irányelvrendszernek, hanem válságkezelési modell­nek tekintették. A költségvetési deficit mérséklése nevében pél­dául az infrastruktúrán és az oktatáson takarékoskodtak, a tár­sadalom alsó kétharmadának leszakadását pedig elkerülhetet­len végzetnek fogták fel. Míg a „kis tigrisek" fejlődése bizonyos értelemben a „nulláról indult", a latin-amerikai (és kelet-európai) gazdaságok csak egy mind súlyosabbá váló strukturális válság hatására, annak (és az eladósodásnak) terhét már az indulás pillanatától magukkal hurcolva kísérelték meg követni a távol­keleti példát. (A „sikerországok" és Japán egyébként sem az im­portliberalizálást, sem a protekcionizmust nem abszolutizálták, így módjukban állt mind új ágazatok kifejlesztése, mind – az ex­portorientáltság következtében – a versenyképesség megőrzé­se.) Szegő Andrea rámutat az IMF által előírt stabilizációs prog­ramok latin-amerikai hatására" „A keserű pirulát ugyan minde­nütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott",³⁶ „a fejlett régió óriási jövedelmet szív el az adó­soktól".³⁷

Balogh András véleménye szerint a világgazdasági verseny­ben hátrányos helyzetbe kerültek azok az ázsiai országok (In­dia, Pakisztán, Burma, Banglades), melyek nem részesültek je­lentékeny külföldi segélyben és tőkebefektetésben, a kelleténél kisebb súlyt helyeztek az infrastruktúra és a közoktatás fejlesz­tésére, nem ösztönözték következetesen a magánkezdeménye­zést, valamint rugalmasabb munkaügyi politikát folyattak. A Fü­löp-szigetek, Dél-Vietnam és Laosz szemléltetően példázza, hogy az igen nagy összegű nyugati segély sem gyakorol kedve­ző hatást a társadalmi-gazdasági viszonyokra, amennyiben szin­te kizárólagosan az elit gazdagságát gyarapítja, elmélyítve a szo­ciális különbségeket. Mindamellett az országcentrikus megkö­zelítés, a belpolitikai mozgások figyelmen kívül hagyása téve­dés volna: Li Szin Man dél-koreai vagy Csang Kaj-sek kínai ural­ma sokkal inkább Ngo Dinh Diem vagy Ferdinand Marcos kor­rupt diktatúrájával hozható párhuzamba, mint a koreai Pak Csöng Hi-juntával avagy a tajvani Kuomintang-rezsimmel.

Arrighi a periféria felzárkózási stratégiáit két alaptípusra oszt­ja: a kirekesztés elleni sikeres harc eredményeképpen az ország specializált formában, intenzív fokon kapcsolódik be a világkeres­kedelembe, míg az árat a bérek lenyomásával, a külföldtől való függés fokozódásával fizeti meg; a kizsákmányolás elleni autar­chies, protekcionista törekvések viszont a piacokról és az inno­vációkból való kirekesztődéssel járhatnak.

Balogh András kiemeli, hogy az autarchiát szorgalmazó or­szágok végül a külkereskedelem helyett a dependencia sokkal negatívabb formájának elfogadására kényszerültek: kölcsönfel­vételre és állandósuló segélykérésre. Az Arrighi által utóbb em­lített modellről szólva kiemeli, hogy az még a hatalmas Kína ese­tében sem bizonyult alkalmazhatónak, a Szovjetunió pedig nem tudott alternatív „szocialista világrendszert" létrehozni.

Jegyzetek

¹ Peter Gowan: A fejetlenség hegemóniája. Az euro-atlanti szerveze­tek szerepe Kelet-Közép-Európában. Eszmélet, 26. sz.

² Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmé­let, 1. sz.

³ Marco Bonzio: Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevé­sek a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról. Eszmé­let, 15-16. sz.

⁴ Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. sz.

⁵ Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. sz.

⁶ Barry K. Gills – Andre Gunder Frank: A felhalmozódás felhalmozó­dása. Eszmélet, 11-12. sz.

⁷ Tamás Pál: Függőség és állami szerepvállalás. A globális perifériák államának mozgásteréről. Eszmélet, 18-19. sz.

⁸ lmmanuel Wallerstein: A XX. századi szocialista kísérletről. Eszmé­let, 8. sz.

⁹ Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 4.sz.

¹⁰ Niederhauser Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹¹ Bodács Emil: Európaiság – tegnap és ma. Európa történelmi és geopolitikai fogalmának változásai. Eszmélet, 15-16. sz.

¹² Bonzio, 99.

¹³ Arrighi, 150.

¹⁴ Az Öböl menti államokra emellett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő nagyarányú importja, illetve a társadalomszerkezet középko­ri elemeinek szívós továbbélése jellemző.

¹⁵ Tamás, 190.

¹⁶ Tamás, 196.

¹⁷ Tamás, 196.

¹⁸ Tamás, 190. – A „kis sárkányok" exportcikkei közé tartoznak a gé­pek, elektromos berendezések, híradástechnikai és számítástechnikai eszközök, melyek Japánban is piacra találnak.

¹⁹ Gills-Gunder Frank, 212.

²⁰ Ennek ellenkezője: a modern Szíria, Líbia és Algéria kül- és kato­napolitikai téren egyértelműen NATO-ellenes vonalat követett, míg gaz­daságilag nem szakították meg nyugati kapcsolataikat. Hasonló kettős kötődés mutatkozik az 1970-80-as években Kelet-Európában: a szovjet politikai fennhatóság dacára fokozatosan kialakult a Nyugattól való gaz­dasági függés.

²¹ Gills – Gunder Frank, 230.

²² Sokatmondó a reformprogram jelszava: „Gazdag ország, erős had­sereggel."

²³ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Hová mégy, Kelet-Európa? Esz­mélet, 4. sz.

²⁴ Kapitány Á. – Kapitány G., 7. – A „proletár nemzet" kifejezés Gentile óta használtatik, nem feltétlenül baloldali interpretációval.

²⁵ Bonzio, 98.

²⁶ Arrighi, 146.

²⁷ Balogh András: Integráció és felzárkózás. Eszmélet, 23. sz.

²⁸ Tamás, 194.

²⁹ Zalai K. László: A valóság mítosza. Wallerstein haladás-k'ritikájá-nak szemléleti-módszertani fogyatékosságairól. Eszmélet, 15-16. sz.

³⁰ Ernest Mandel: Egyenlőtlen fejlődés. Eszmélet, 25. sz.

³¹ John Ross: Növekvő világszegénység. Eszmélet, 15-16. sz.

³² Gunder Frank, 239. – Másfelől egy Indonézia, India, Kína, Pakisz­tán, Banglades vagy Brazília méretű ország modernizálásához eleve sokkal több tőkére van szükség, és sokkal hatalmasabb az elmaradón körülmények között élő agrárnépesség száma – az utóbbi probléma Szin­gapúr és Hongkong esetében teljesen hiányzott.

³³ Tamás, 199.

³⁴ Szegő, 67.

³⁵ Szegő, 79.

³⁶ Szegő, 70.

³⁷ Szegő, 72.

A társadalom egyre jelentősebb részének lerongyolódási folyamata, ami elsősorban ezen rétegek reálbér­ének csökkenésével, megtakarításainak megszűnésével, illetve az elmúlt évek megtakarításainak felélésével, valamint egyre jelentősebb jövedelmi és vagyoni dif­ferenciálódással jellemezhető.

Az elszegényedés folyamatát sokféleképpen ítélik meg. A mindenkori ellenzék szerint ennek oka a kor­mány elhibázott gazdaságpolitikája, a mindenkori kor­mány szerint viszont a folyamatot még az előző kor­mány (rendszer) helytelen intézkedései (hatékonytalan beruházások, struktúraváltás elodázása stb.) indították meg. A gazdagodó rétegek szerint a szegénység megje­lenése a piacgazdaság működésének természetes követ­kezménye, amit jótékony alapítványokkal, illetve az egyház és más szervezetek karitatív tevékenységével keretek között lehet tartani. Az adóhivatal és a pénz­ügyminisztérium szerint az alacsony jövedelmű réteg isten ajándéka, mert ezen be lehet hajtani az adóbevé­telt, míg azt a magas jövedelműek eltitkolhatják.

Összességében az elszegényedés a rendszerváltást kísérő szükségszerű folyamatnak tekinthető. Ahogy a válság, vagyis a „kreatív pusztítás" feltétele a jövőbeni gazdasági virágzásnak, ugyanúgy – az átmenet ideoló­giájában – az elszegényedés feltétele a majdani gazda­godásnak. Vitatott kérdés azonban, hogy a társadalom mely rétegeit milyen mértékben érintse ez a folyamat; bár a vitába bevont érdekcsoportok szűk köre általában jelzi a probléma megöldásásának irányát.

A szakértők megkülönböztetik az abszolút és a rela­tív elszegényedést. Előbbi az életkörülmények abszo­lút értelemben vett romlását jelenti, utóbbi pedig a tár­sadalom jövedelmek és életviszonyok szerinti differen­ciálódását Magyarországon mindkét értelemben a 80-­as évek második felében gyorsult fel az elszegényedés, a gazdasági válsággal és a piacgazdaságra való fokoza­tos áttéréssel összefüggésben.

A nemzetközi összehasonlító elemzések egyértelmű­en azt mutatják, hogy a 90-es évek első felében a volt szocialista országok a világ leggyorsabb elszegényedé­si folyamatát produkálták. Magyarország e téren is sze­rencsésebbnek mondható, mint a tőlünk keletre fekvő országok, Horn Gyula kormányfő azonban – egy 1996 márciusi beszédében – még így is a rendszerváltás vesz­teseként nevezte meg a társadalom 70 százalékát. (A hazai elszegényedéssel kapcsolatban lásd az Eszmélet 9-10. és 21-22. számait)

Dick Howard nevezte a posztmodern teoretikusokat antimilitáns militánsoknak a Magyar Lettre Internationale 1993 nyári számá­ban megjelent cikkében. J. Derridának most megjelent Minden dolgok vége¹ című – Kant (látszólag) hasonló tárgyú esszéivel feleselő – tanulmányait elolvasva, igen találónak mondhatjuk e jellemzést. A két írás közül A filozófiában újabban meghonoso­dott apokaliptikus hangnemről című tartalmazza inkább a poszt­modern alapvetés központi gondolatát. Az „antimilitáns militáns" jellegnek megfelelően nem direkt módon támadja a felvilágosí­tói attitűdöt. Sőt kijelenti, hogy nem is szabad megtagadni az Aufklärungot, mely „törvény és sors", „a megvilágító magyará­zat, a kritika és az igazság rejtélyes vágyaként lép fel parancso­ló erővel". Csak rögtön hozzáteszi: „ám olyan igazság vágya­ként, mely ugyanakkor magában őrzi az apokaliptikus vágyat, ezúttal, mint a világosság és a reveláció vágyát, hogy demisz-tifikálja, vagy ha jobban tetszik így, dekonstruálja magát az apo­kaliptikus diskurzust…"

A Nietzsche nyelvére, mitológiai metaforákban kifejtett előadás­módjára emlékeztető (a diszkurzív gondolkodást ezzel is igno­ráló) szöveg, János Apokalipszisével hozza közös nevezőre a felvilágosító, demisztifikáló törekvéseket. Az apokalipszis „vég­ítélet" értelmét használja fel arra, hogy azonosítsa a racionális igazságkeresést, ítélkezést a mítosszal, az apokaliptikus vággyal. „Maga az igazság a vég, a rendeltetés, a vég eljövejele pedig az, hogy az igazság lelepleződjék. Az igazság az utolsó ítélet végcélja (fin) és instanciája. Az igazság struktúrája ezúttal apo­kaliptikus volna." így a szó szoros értelmében apokaliptikus Jánosi kinyilatkoztatás csupán „példaszerű revelálása ennek a transz­cendentális struktúrának", mely a világosságot nyújtó, demisz­tifikáló gondolkodást nem kevésbé jellemzi, mint a megcáfolt misztifikációt: „mindaz, ami most a demisztifikálás vágyát sugall­hatja az apokaliptikus hangnemmel szemben, tudniillik a fény, az éleselméjű éberség, a megvilágosító virrasztás vagy az igaz­ság iránti vágyat, nos, mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van, már János citálása vagy recitálása…"

Imigyen szóla a posztmodern Zarathusztra. Valóban antimili-táns militáns ő, hiszen nem üzen hadat sem a rációnak, sem az igazságnak. Csupán azt fejti ki, hogy mindez apokaliptikus dis­kurzus, János Apokalipszisének citálása vagy recitálása. Ezzel azonban Derrida valóban megfújta az utolsó ítélet trombitáit. Mi­közben ironizál a különböző; a Nyugat végét, az osztályharc vé­gét, az irodalom végét stb. prognosztizáló teóriákkal, maga vá­zolja fel a legapokaliptikusabb „vég" vízióját: egy olyan emberi­séget, mely nem tud és nem is akar különbséget tenni a fanati­kus irracionális hit és a racionális úton megszerezhető és ellen­őrizhető tudás, a mítosz és a tudomány között. Itt csakugyan helyénvaló ördögi gondolatról beszélni:

„Mephistopheles:
Csak vess meg észt s tudást, te vakmerő
Emberben ez a fő erő
…
Így lész feltétlenül enyém." (Goethe: Faust)

Jegyzet

¹ A Századvég Kiadó és a Gond folyóiratnak a Művelődési és Közok­tatási Minisztérium által támogatott kötete. Budapest, 1993.

A rendszerváltás nagy jelszava és örök ígérete. Hát­ránya, hogy nincs olyan Európa-definíció, amely szerint értelmezhető lenne. Földrajzi értelemben ugyanis már jóval több, mint ezer éve Európához tartozunk. Gazda­sági fejlettség tekintetében Európa meglehetősen egyen­lőtlen képet mutat; ha viszont csak a volt vasfüggöny­től nyugatra fekvő részeket értjük Európán, ahhoz mért lemaradásunkat (a megtermelt jövedelem tekintetében) csak a történelem egyes kivételes időszakaiban sikerült némiképp csökkenteni (XIX-XX. század fordulója, 1950-60-as évek), és ez reálisan nem is lehet a 90-es évek prog­ramja.

Ez a jelszó azonban mozgósító erővel bír a hazai vál­lalkozók, értelmiségiek és bürokraták egy viszonylag szűk rétege számára, akik az államszocializmus össze­omlása után és a társadalom nagy többségének elszegé­nyedése árán valóban megközelíthetik a nyugat-európai vállalkozók, értelmiségiek és bürokraták életnívóját.

Szűkebb értelemben a fogalom az Európai Közösség, illetve ma már Unió normáihoz való alkalmazkodásról, intézményeihez való hasonulásról kíván szólni. A po­litológusok egy része ezt az „európaizálás" kifejezés­sel jelölt. A 90-es években az „Európához való felzár­kózás" – a „piacgazdaságra való áttéréssel" együtt – lé­nyegében ugyanazt a funciót tölti be, amit hajdanán a „szocializmus építése", vagyis egyfajta perspektívát kí­ván nyújtani a siralomvölgy túlélőinek.

Az „európai" jelző – mint egykor a „szocialista" -manapság univerzálisan használható minden olyan je­lenségre, intézményre vagy magatartásformára, amelyet követendőnek tekintünk, függetlenül attól, hogy Nyu­gat-Európára általában jellemző-e, vagy sem. A fékte­len Európa-mánia következtében az Európa-fogalom már-már önálló életet él, aminek egyik legszebb gyü­mölcse Feledy Péter emlékezetes szentenciája a híres Kónya-Pető vitáról: „Üvöltve nem lehet Európába men­ni!"

Az Európához való felzárkózás fogalmával rokonér­telmű, valóságtartalmát tekintve pedig lényegesen reá­lisabb az „Európához való csatlakozás" kifejezés, amely az EK/EU-tagság elnyerésére vonatkozik. Ezt az aktust kormányfői beiktatási beszédében 1996-ra jósolta An­tall József, ma viszont már jól látható, hogy a csatlako­zási tárgyalások is csak az 19% márciusában elkezdő­dött kormányközi konferencia befejezése után, legko­rábban valószínűleg 1998-ban indulhatnak. A tárgyalá­sok megkezdése sem garancia azonban arra, hogy a be­lépésre az elkövetkező nyolc-tíz éven belül sor kerül.

A csatlakozás/belépés pedig nem garancia a felzárkó­zásra. Amennyiben az EU kevésbé fejlett tagországait tekintjük, úgy azt látjuk, hogy Spanyolország, Portu­gália és Írország a belépés óta valamelyest – néhány szá­zalékponttal – közelített a nyugat-európai GDP-átlaghoz, Görögországnak azonban nem. volt ilyen sikerben része, A spanyol esetben is látni kell, hogy az átlaghoz való közelítés mögött a belső – szociális és regionális – differenciálódás felgyorsulása zajlott le. E példák értel­mezésénél, illetve általában csatlakozási esélyeink la­tolgatásánál sokan figyelmen kívül hagyják, hogy az Európai Közösség sohasem azért bővült, mert a jelent­kezőknek nagy szükségük volt a Közösségre, hanem rendszerint olyankor, amikor a Közösségnek volt szük­sége az in tagokra.

A volt szocialista országok a mediterrán EU-tagország-oknál lényegesen rosszabb gazdasági feltételekkel kezdték az európai csatlakozás, illetve felzárkózás fo­lyamatat (adósságválság, piacvesztés stb.). Ezért a gaz­dasági átalakulás elemzéséhez nemcsak az európai pe­riféria, de a Harmadik Világ különbözői régióínak ta­pasztalatait ís tanulmányozni kell. (Az. európai integ­rációval foglalkozó összeállítást közöltünk az Eszmélet 26; számában.)