Magányos, a maguk útját járó számítógépes hackerek, kor­mányhivatalnokok és vezérigazgatók szerte az országban osztoznak egy látomásban. Elektronikus kapcsolatok társa­dalmat forradalmasító hálózata lebeg szemük előtt, s ez az óriási kép oly természetesen bontakozik ki, mintha csak egy „technológiai DNS-ből" bújna elő. Eredendően demokratikus lévén, ennek az információs szupersztrádának feltehetően csak egy kis kormányzati gondoskodásra lesz szüksége, hogy „örökre megváltoztassa az emberek életének, munkájának és egymás közti interakcióinak módját, legalábbis a Clinton-Gore adminisztráció által tavaly közreadott „Cselekvési Terv" szerint.

Az új kommunikációs technológiákba vetett ilyen határtalan hitet részben az Internet példája táplálja (I. Kislexikon). Az Internet lehet a prototípusa a Nemzeti Információs Infrastruk­túrának (Nll), ahogy az amerikai kormányzat a nagy sebes­ségű digitális hálózatot nevezi, mely az elképzelések szerint a következő évszázadban a legtöbb amerikai otthonba hang­os képadatokat fog közvetíteni. Az új hálózatba gyakorlatilag bárki bekapcsolódhat egy „információs közúti gép" segítségé­vel. Ez a masina egyfajta „hibrid" tv-számítógép, amely tele­fonként is működik. Az amatőrök otthon készített videóikat ala­csony költséggel sugározhatnák többezer nézőnek. A kétirá­nyú videós érintkezések sok nehézségtől megóvnák a jöve­delemkiegészítő vagy munkanélküli támogatásban részesülő szülőket, akiknek ma személyesen kell elmenniük a közigaz­gatási hivatalokba. A rendszer évtizedeken belül behálózhatja a kereskedelmet, az oktatást, a szórakoztatást és lehetővé teheti az egész világgal való kommunikációt, növelve Amerika gazdasági versenyképességét, megteremtve többezer jól fize­tő állást, példa nélküli tartalmi változatosságot kínálva a részt­vevőknek. Ha minden jól megy, ez meg is fog valósulni.

Néhány figyelmeztető jel viszont arra utal, hogy nem csak számítógépes technológiánk jövőjétől függ a nagyobb demok­rácia. A Bell Atlantic telefontársaság* és a kábelóriás Tele-Communications INC (TCI) 26 milliárd dolláros fúziója külö­nösen szembetűnő. Nem egyszerűen egyetlen kézbe kerül az amerikai otthonok több, mint 40%-ába menő telefon-és kábelvonalak ellenőrzése, hanem ugyanennek a válla­latnak lesz óriási lehetősége az ezeken a vonalakon ke­resztülmenő tartalmak kézben tartására is. A további összeolvadások is valószínűleg meg fogják kapni a szükséges hozzájárulást, mert a kulcspozícióban lévő politikusok türel­metlenül várják a zöld lámpát, hogy beindíthassák és futtat­hassák az információs infrastruktúrát. A kormányzat és a Kongresszus már jelezte, hogy amennyiben magáncégek fel­mutatják a szükséges 200 milliárd dollárt, lazítani fognak a médiamonopóliumok kialakulásának megakadályozását célzó szabályozáson.

A „köz érdekét" tekintve fölmerül az az aggodalom, hogy ennek a változásnak az eredményeként a nagyra hivatott információs szupersztráda egyszerűen csak a mai kábeltele­víziókat elárasztó „mindent a vásárlóért" szemlélet tovább fo­kozott változatát jelenti. „Egy olyan kommunikációs rendszer áll tervezés alatt, amelynek az a célja, hogy megfeleljen a Madison Avenue igényeinek" – jelentette ki Jeffrey Chester, a Médiaoktatási Központ igazgatója. Az új technológiai lehető­ségek forradalmasítani fogják a piaci kereskedelmet – állapí­totta meg egy nem régen a Harvard Business School által készített tanulmány. A házi multimédiás gépekhez tartozó „át­alakító dobozokkal" fel lehet térképezni a lakosság vásárlási szokásait, lehetővé téve a szakembereknek, hogy egyre nö­vekvő precizitással célozzák meg a vásárlókat.

Bármilyen szabályozó funkciót vállal magára a kormány, va­lószínű, hogy az adások legalább felét a célzott „home shopping" programok fogják elfoglalni. De akár efféle tartalom fog dominálni, akár nem, az új média jövője mindenképpen bi­zonytalan. Nem túl szerencsés módon egyetlen ^elvi kérdés fogja nagyban befolyásolni média-sorsunkat: milyen határok között szabad megengedni az infrastruktúrát és így a rendszer bemenetének kontrollját is tulajdonló cégeknek, hogy a rend­szeren keresztül folyó tartalmakat is ellenőrizzék?

Ha a kormány helyt ad az új telefon-, kábel- és szórakoztató konglomerátumok kívánságainak, néhány vállalat képes lesz a rendszerbemenet fölötti ellenőrzést a tartalom monopolizálására felhasználni, kizárva ezzel versenytársaikat (akik lehetnek hétköznapi emberek, vagy éppen más cégek) a mű­sorpiacról. Egy ilyen forgatókönyv szerint a legtöbb háztartás és vállalat foghatná az adásokat, mint most a kábeltelevízión, de nem tudnának információt küldeni kifelé, mint az Internet használói.

Másfelől, ha a Kongresszus figyelembe veszi a közérdek támasztotta követelményeket, a rendszer többmillió olyan fel­használót fog szolgálni, akik a kommunikáció lehetőségeit ke­resik, nem pedig csak azokat, akik profitot akarnak termelni. A végső cél egy új, központilag támogatott „elektronikus civil szektor" lenne, mely a lakosság sürgető információszükség­letének kielégítését szolgálná, és tényleg forradalmasítaná az oktatást, a házi egészségügyi ellátást és a politikai életben való részvételt. A támogatott szolgáltató és felhasználói prog­ramok szembeszállhatnának a lakosság bizonyos rétegeit érintő „információ nélkülivé" válás veszélyeivel. Az 500, kü­lönböző társaságok által ellenőrzött csatorna helyett minden­kinek meglenne a sajátja, mint ahogy az embereknek ma is vannak telefonkapcsolataik. És ha az egyszerű felhasználók képesek lesznek tartalom produkálására, az amerikai média végre tükrözné közönségének sokrétűségét.

Az egész politikai retorika és média-polémia, amely az in­formációs szupersztráda tervezését övezi, kissé túlfűtöttnek tűnik, ám valójában ennek jó oka van. Mint ahogy az összes érdekelt fél is felismerte, a most meghozandó kormánydönté­sektől függ, hogy az információs szupersztráda a következő

évtizedekben életképessé válik-e. Úgy tűnik, hogy a létrejövő megállapodások igen érzékenyen érintik a közérdekeltségű vállalatokat. Kormányhivatalnokok és vállalkozás-hátterű ér­dekcsoportok (pl. a Lotus alapítójának, Mitch Kapornak Elekt­ronikus Határ Alapítványa) üdvözlik az infrastruktúra „nyitott platform" jellegű koncepcióját, mely a műsorkészítők széles köre számára tenné lehetővé a közönség elérését. És elmé­letben a legtöbben támogatják azt az elképzelést, hogy ennek az univerzálisan hozzáférhető hálózatnak olyan magasabb cé­lokat kellene szolgálnia, mint az oktatás és az egészségügyi ellátás.

De a fenti eredmények elérésére a liberális adminisztrá­ció visszafogott szabályozást kíván felhasználni. Miközben azt ígérik, hogy a nemrég kinevezett Nll Tanácsadói Testü­let „olyan átfogó távközlési és információs irányelveket fog kidolgozni, melyek leginkább megfelelnek mind a kormány, mind a privát szektor igényeinek", addig a kereskedelmi mi­niszter, Bob Brown már úgy fogalmazott, hogy „ezek a ja­vaslatok végső soron a különféle távközlési vállalatokra vo­natkozó legtöbb törvényi és jogi korlátozás feloldásához fognak vezetni". Egy ilyen gyenge kormányzati jelenlét nagy teret hagyna az ügyeskedőknek. A jelenlegi helyzet­ben a gyorsan erősödő médiabirodalmak túlharsogják a közvéleményt, miközben igyekeznek jó pozíciókat elfoglal­ni, hogy a megfelelő pillanatban minél nagyobb darabot ka­parintsanak meg maguknak.

Ellenőrzés a tartalom és a csatorna fölött

Az összeolvadó óriáscégek joggal aggódhatnak a-telefon- és kábelvállalkozások különböző természete miatt. Jelenleg a szövetségi kormány megköveteli a telefontársaságoktól, hogy közönséges közvetítőként működjenek, vagyis úgy teremtse­nek kommunikációs kapcsolatot a felek között, hogy semmi­féle befolyást nem gyakorolnak a drótokon közlekedő jelekre. A rendszerbe be van építve a nyitottság: ez egy decentralizált, „kapcsolt" rendszer, ami azt jelenti, hogy ugyanannyi informá­ció mehet ki a rendszerből, mint amennyi be. A jelenleg még nagy népszerűségnek örvendő ISDN (Integrált Szolgáltatá­sok Digitális Hálózata) sokkal olcsóbb, mint a nagy sebességű üvegszálas technológia, amit a telefontársaságok alkalmazni kívánnak. Az ISDN kapcsolt rendszer, és sokkal inkább úgy működne, mint az Internet vagy a telefonhálózat, semmint a kábeltévé. Ha ez megvalósul, a kívánt „nyílt platform" szerke­zeti váza valóban létezni fog; a legtöbb egyéni felhasználó be tud kapcsolódni, s így információt küldhet más felhaszná­lókhoz, illetve érintkezésbe léphet egy nagy központi adat­bankkal.

Ezzel ellentétben a kábelrendszer erősen központosított. Ar­ra való, hogy programokat küldjenek az egyéni felhasználók­hoz, és nem arra, hogy azok kommunikáljanak egymással. Ráadásul a kábeltársaságok egyértelműen nem egyszerű köz­vetítők; abból szerezték vagyonukat, hogy a rendszerbemenet fölötti ellenőrzésüket használták föl a tartalom befolyásolásá­ra. Rendszeresen differenciáltan bánnak a különféle műsor­készítőkkel, néhány esetben azért, mert jelentős részesedé­sük van az adott vállalkozásban. A TCI és a Time-Warner például visszautasította a General Electric reklámcsatornájá­nak, a CNBC-nek a közvetítését, egészen addig, amíg a mű­sort meg nem változtatták. A cél az volt, hogy megakadályoz­zák a részben a TCI tulajdonában levő Cable News Network-kel való versenyt. A vállalat összeolvasztások egész biztosan további, hasonló jellegű érdekkonfliktusokhoz fognak vezetni. Az összeolvadt telefon- és kábeltársaságok, melyek az infor­mációs infrastruktúra tulajdonosai lesznek, kiterjedt kapcsola­tokkal rendelkező szórakoztató vállalatok (mint például az igen keresett Paramount Communications) megszerzésére tö­rekednek. Rajtuk keresztül akarják használni a bemenet fölötti ellenőrzésüket olyan műsorprogramok támogatására, melyek­ben érdekeltségeik vannak.

Éppen emiatt szólalnak meg progresszív hangok a vitában a kábeltelevíziózás képére formált szupersztráda ellen. De még ha a privát szektor az ISDN-t vagy egy más kapcsolt technológiát használ is a kábelmodell felépítése helyett, nincs garancia arra, hogy az emberek többségének lehetősége lesz bekapcsolódni. Az ISDN-t megfelelő szabályozás nélkül hasz­náló telefontársaságok nem lesznek olyan mértékben egysze­rű közvetítőként való működésre kényszerítve, mint régebben. A média nyitottságának minél teljesebb megőrzése érde­kében a közérdek azt diktálja, hogy a kormányzatnak el kell zárnia az infrastruktúrát működtető vállalatokat a mű­sorkészítés piacától. Ezt az álláspontot a „tartalom" és „csa­torna" teljes szétválasztásaként említik. A harc kimenetele a valóságban már eldőlt. A Ház és a Szenátus előtt lévő tör­vényjavaslatok hagynának a Baby Bélieknek egy kiskaput, ami felér egy „halvány reménysugárral a műsorkészítés pia­cára való bekerülésre", ahogy Jamie Love, a Ralph Nader's Adófizeti Érdekeltségi Project igazgatója mondta.

Edward Markey és Jack Fields képviselők benyújtottak egy törvényjavaslatot a Háznak, mely megkövetelné a telefontár­saságoktól, hogy külön mellékadókat állítsanak föl videó mű­sorok közvetítésére. Maximum 25%-os arányban tulajdonosai lehetnének az általuk szállított műsoroknak, így nem kell majd válogatás nélkül minden más, független műsorkészítők által kínált műsort és szolgáltatást közvetíteniük, és az egyszerű közvetítés kötelezettsége öt év múlva megszűnik. Egyébként a törvényjavaslat határozottan utasítja a szövetségi Kommu­nikációs Bizottságot annak vizsgálatára, hogy közérdek-e a kábelközpontok egyszerű közvetítővé alakítása. Az 1993-as szenátusi rendelet, a Nemzeti Versenyképességi Határozat, szintén megtiltja a telefontársaságoknak, hogy a hálózati be­menet fölötti ellenőrzésüket a műsorkészítés piacán jelenlévő versenytársaik hátrányos megkülönböztetésére használják. Ezzel együtt a törvény lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy mellékállomásokon keresztül mindkét tevékenységben részt vegyenek: „A telefontársaságoknak a hálózatukon ke­resztül működtethető kábeltelevíziókra adott engedély azt a célt szolgálja, hogy ösztönözzék őket ezen hálózatok feljaví­tására, pl. üvegszálas technológiával".

Versenybarát retorikájuk ellenére a törvényjavaslatok nem biztosítják, hogy az új hálózat műsorának túlnyomó részét ne csak néhány cég adja majd. Egy, az Amerikai Fogyasztók Szövetsége (CFA – 240, vásárlói érdekképviseletet ellátó szervezet szövetsége) által megfogalmazott kritika szerint a házbeli törvényjavaslatban csak „enyhe szervezeti elhatárolá­sok vannak a versenyellenes magatartás kivédésére". Azáltal, hogy a vállalatok számára lehetővé teszik a trösztellenes törvények kijátszását, ha azok fiókvállalatokat hoznak lét­re, mindkét törvényjavaslat módot adna néhány vállalat számára, hogy tulajdonosi minőségükben ellenőrzésük alatt tartsák az ágazatot. És a tervezett összeolvadások garantálják, hogy ez meg is fog történni.

Vannak olyan vélemények, hogy a trösztellenes szabá­lyozásnak negatív hatásai lesznek a munkaerőre. Az új in­formációs ágazatban jelenlévők közül egyedül a Baby Bél­ieknél van jelen a szakszervezet. Ha ők nem versenyez­hetnek a növekvő műsorkészítői piacon, akkor a magas fi­zetésű, szakszervezet által védett munkahelyek fehér hol­lóvá válhatnak az ágazaton belül. Másrészről viszont, ha tovább terjeszkednek ezen a piacon, előfordulhat, hogy a szakszervezet által védett állásokat egyszerűen felcserélik nem szakszervezeti állásokkal.

Egy 1993. szeptemberében kiadott rendeletet már vala­melyest oldotta a telefontársaságokra vonatkozó trösztelle­nes szabályokat. Azáltal, hogy az egyetlen vállalat által ál­lami szolgáltatásban részesíthető előfizetők arányát az eredeti maximum 25%-ról 30%-ra emelték, lekenyerezték a TCI-t, melynek máskülönben meg kellett volna válnia 27%-os részesedésének bizonyos hányadától. „Ez egyértelműen nem a köz érdekeit szolgáló politika" – vélte Bradley Still-man, a CFA elnöke.

A virtuális vásárlóutca

Ezalatt a társaságok már valódi profitot termelnek. Az elekt­ronikus információ ágazatának 1992-ben 11,6 milliárd dolláros bevétele volt, s ez a bostoni székhelyű Yankee Group kuta­tóvállalat szerint évi 14%-kal növekszik. Az ágazat fogyasztói főképp azok, akik a számítógépet információ visszakeresésé­re vagy más komputerekkel való kapcsolatfelvételre használ­ják; nyers előváltozataként annak, ami egy napon létezni fog. A „home shopping", amit az interaktív tévétechnológia hasz­nának besöprésére jó kilátással rendelkező összeolvadás-má­nia közhellyé tett, ijesztő mértékben növekszik. Hat hónap­pal azután, hogy a Fox Broadcasting kilépett igazgatója, Barry Diller átvette a QVC-t, a második legnagyobb home shopping-csatornát, annak piaci értéke a Buisness Week szerint 1,2 milliárd $-ról több, mint 3,4 milliárd $-ra ugrott.

Jeff Chester arra figyelmeztet, hogy ha a rendszer a kábel­tévéhez hasonlóan lesz felépítve, egy „virtuális elektronikus vásárlóutcában" fogjuk végezni. Az interaktivitásnak az a for­mája, amit a home shopping-cégek előrevetítenek, finoman szólva unalmas: a digitális technológia lehetővé fogja tenni a nézők számára, hogy információkhoz jussanak, rendelése­ket adjanak le és ezekért fizessenek a tv-képernyőn keresztül. A Nordstom áruházlánc azt állítja, hogy öt éven belül képes lesz „egyéni vásárlói" kapcsolatokat teremteni. Sok cég, ame­lyik ma ragaszkodik a nyomtatott reklámhoz, jelezte, hogy vé­gül majd szeretnének egy saját csatornát. A Macy's pl. nemrég jelentette be egy 24 órás tévécsatorna, a TV Macy's beindí­tását. A Westport-i (Connecticut) Yankelovich Partners tanul­mánya szerint a home shopping-érdekek szempontjából nö­vekszik a vásárlóknak a technológia iránti érdeklődése. „Az emberek azt gondolják, hogy részt kellene venniük ezekben a dolgokban, akkor is, ha ezt még nem teszik" – mondja a Yankelovich igazgatója, Barbara Caplan.

Ha médiánk jövőjében a home shopping-modell fog domi­nálni, még a nem kereskedelminek tűnő adást is lehet majd különböző demográfiai csoportok felé irányítani. Elképzelhető, hogy vásárlói profilja alapján egy személy dokumentumfilmet nézhet ugyanazon az estén, amikor a barátjának egy holly­woodi bombasikert sugároznak. Jeff Johnson, a „Számítógé­pes Szakemberek a Társadalmi Felelősségért" nevű szervezet elnöke szerint a probléma nem az, hogy a különböző érdek­lődésű emberek célzott műsorokat fognak kapni, hanem az, hogy a vállalatok között ki fog alakulni a fogyasztókkal kap­csolatos információk kereskedelme. Az „átalakító dobozok", amelyeket az emberek a hálózatba való bekapcsolódáshoz használnak, szép csendben figyelni fogják a vásárlói szoká­sokat és az információt betáplálják az egyre dagadó központi adatbázisba. Amikor a home shopping-vásárló fizetéskor meg­adja hitelkártyájának számát, az átalakító automatikusan meg­fogja őrizni a vásárló nevét jövőbeni felhasználás vagy más cégeknek való esetleges eladás céljából.

Többekkel együtt Clinton és Gore is kifejezték igényüket a magánélet védelmét biztosító új szabályok meghozatalá­ra, annak érdekében, hogy az egyéneket az eladással fog­lalkozók túlkapásaitól megvédjék. De az adminisztráció több más kérdéshez hasonlóan most is csak üres szóla­mokat hangoztat, mivel a kormányzat valójában meg akarja tartani a kulcsot a hálózathoz, hogy ellenőrzése alatt tarthasson bármely általa államellenesnek tartott tevékenységet.

Digitális demokrácia

Az egyesült kábel-telefon-szórakoztató front lobbyzóinak nagy kihívás lesz egy olyan információs szupersztráda kiépí­tése, mely inkább szolgálja a köz érdekeit, mint a pénzcsinálókét. Tavaly ősszel Jeff Chester Médiaoktatási Központja és több, mint 70 más közszolgálati szervezet részvételével meg­alakult a Telekommunikációs Politika Kerekasztala. Egy hó­nappal a kormányzat Cselekvési Tervének közreadása után a Kerekasztal hét, a szuperút megalkotásának folyamatában szem előtt tartandó alapelvet deklarált. Köztük van a változa­tos és versenyszellemű piac, a „könnyű, elérhető és hatékony" kommunikáció szabadsága. De követeléseik közül talán leg­lényegesebb az „életképes civil szektor".

Ahhoz, hogy demokráciánk a 21. században gyarapodni tudjon, szükség van az életképes civil szektorra. Ez teszi ugyanis mindenki számára lehetővé a mai plurális társadalom minden területén való tartalmas részvételt. Mint ahogy létre­hoztunk közkönyvtárakat és közutakat, létre kell hoznunk nyil­vános küzdőtereket vagy „elektronikus közösségeket" a média területén. Ehhez a civil intézmények – iskolák, egyetemek, könyvtárak, nonprofit csoportok és kormányzati szervek – szé­les körének aktív részvételére lesz szükség. S ugyancsak szükség lesz jól működő telekommunikációs hálózatokra nem­zeti, regionális és államközi szinten.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

* Fontos háttér információ e cikkhez, hogy 1984-ben megszűnt az AT&T (Az American Telephoné and Telegraph Company) távközlési monopóliuma. Mellette hét regionális távközlési szolgáltató vállalat (ún. „Baby Bell") jött létre (pl. Bell Atlantic, Pacidic Bell, Ameritech stb.), s azóta beszélnek „Bell-rendszerről" a publicisztikában. A többször em­lített MCI és Sprint hálózatüzemeltető óriáscégek.

Egy évtizeddel az AT&T monopóliumának megtörése után a Kongresszus új törvények meghozatalára készül (azóta meg­hozta, a Szerk.), melyek versenyt támasztanának az „infor­mációs szupersztrádán". A törvényjavaslatok liberalizálnák a helyi telefonszolgáltatások szabályozását, mint ahogy annak idején a távolsági szolgáltatások szabályozásának enyhítése az MCI és a Sprint számára lehetővé tette az AT&T-vel való versenyt.

Az információs szupersztráda ma még nagyrészt feltáratlan terület, és nehéz megmondani, hogy az ágazat átszervezése után mi történik azokkal, akik most a távközlés területén dol­goznak. De az AT&T dolgozóinak átszervezés utáni tapasz­talatai jó előrejelzői annak, hogy miként alakulhat a jövő, ha az alkalmazottak védelméről nem gondoskodnak időben.

Monopóliumától való megfosztatása, 1984 óta az AT&T ha­vonta átlag 1.000, a szakszervezet által védett munkahelyet szüntetett meg. Több mint 300 ezer munkahely szűnt meg a Bell-rendszer idején. A leépítések és a tartós foglalkoztatottság bizonytalansága széles körben elterjedt félelmeket ger­jesztett az ágazat dolgozói között, akik eredetileg egy olyan kollektív szerződést írtak alá, mely egész életükre munkát ígért. Ez a légkör hozzájárult az egész ágazatban jelentkező hatékonysági problémákhoz.

Tíz évvel ezelőtt a verseny beengedése a távolsági távköz­lés piacára az iparág komoly átszervezését jelentette. Egy versenyképes információs sztráda megteremtése hasonlókép­pen jár együtt egy működő ágazat teljes átalakításával, s ez több százezer dolgozó életét fogja érinteni. S mégis, a múlt­beli tapasztalatok ellenére, egyetlen törvényjavaslat sem szól a tervezett átszervezésnek a munkaerőre, a foglalkoztatott­ságra vagy a hatékonyságra gyakorolt hatásairól. A foglalkoz­tatottságra vonatkozó következmények valójában szinte nem is kaptak helyet az információs szupersztráda lehetséges fel­építéséről szóló nyilvános vitákban.

Ezalatt sok érintett vállalat máris agresszív lépéseket tesz az új szerkezet kialakítására. 1993 szeptembere és 1994 már­ciusa között a Baby Béliek és az AT&T 98.000 ágazati mun­kahely megszüntetésének tervét jelentették be. Ez a nagy­mértékű létszámleépítés veszélyezteti az ágazatban az erő­teljes termelékenységi növekedés, a foglalkoztatottság és a kereset biztonsága között történelmileg kialakult kapcsolatot. Korábban minden szolgáltatási ágazat közül a távközlés pro­dukálta a legnagyobb mértékű hatékonysági növekedést. 1950 és 1984 között a távközlésben a termelékenység növe­kedése évente átlag 6%-os volt, s ez 6.9%-ra emelkedett a Bell-rendszert megelőző utolsó évtizedben. 1984 óta a haté­konysági növekedés évi 4% alá csökkent. Ez a visszaesés részben a verseny szándékolatlan következménye (hiszen a konkurens cégek a szolgáltatásokat megduplázták), ugyan­akkor közvetett eredménye a létszámleépítéseknek is. Az ága­zat egymillió dolgozója közül sokan demoralizálódtak a tartós bizonytalanság, az elbocsátások és a stagnáló jövedelmek mi­att. Úgy tűnik, hogy az állás biztonságának és a hatékonyság növekedésének szétválasztása hosszú távú következmények­kel jár a hatékonyságra, a szolgáltatás minőségére és a stabil munkaerő-menedzsment kapcsolatokra nézve.

A munkásokkal ellentétben a részvényesek meglehetős hasznot húztak a deregularizációból. 1984 és 1992 között mind a hét Baby Bell és az AT&T több mint 300%-kal növelte meg részvényeseinek vagyonát; az AT&T, az Ameritech, a Pa­cific Bell és a Bell Atlantic meghaladta a 350%-t, a Southwest Bell pedig 400% fölött juttatott osztalékot.

1984-ben az AT&T monopóliumának megtörése versenyké­pes és szabályozott alágazatokra osztotta az iparágat. Ami a távolsági és telekommunikációs berendezések piacán megje­lent a verseny, a Baby Béliek részévé váltak a szabályozott szektornak, ellenőrzésük alatt tartva a helyi telefon-szolgálta­tásokat. Amíg a részvényesek mind a két szektorban nyere­ségre tettek szert, az AT&T alkalmazottai, akik a versenyszek­tor részesei lettek, tartós bizonytalansággal és létszámleépí­tésekkel találták magukat szemben. Ezzel ellentétben a helyi telefontársaságok alkalmazottai a legutóbbi időkig viszonyla­gos foglalkoztatottsági biztonságot élveztek.

A kongresszus most azt tervezi, hogy a helyi telefontársa­ságok számára engedélyezi a távolsági távközlési vállalatok­kal és kábeltársaságokkal való versenyt a multimédia szolgál­tatások terén. A szabályozások feloldására készülve a Baby Béliek nagymértékű létszámleépítést jelentettek be, csakúgy, mint az AT&T egy évtizeddel ezelőtt.

Vajon a tartós foglalkoztatottsági bizonytalanság ennek az ágazaton belüli erőteljesebb versenyirányultságnak az elke­rülhetetlen következménye? Vagy az átszervezés hatása egyaránt függ az új szabályozás tartalmától és attól, hogy ágazat milyen válasz ad a kihívásokra? Az erre a kérdésekre adott válasz részben az AT&T szomorú történetében, részben pedig a NYNEX-nél újabban történt eseményekben rejlik. A NYNEX a hét Baby Bell egyikeként alternatív válaszokat ke­resett a versenyhelyzetet teremtő deregulációra és annak fog­lalkoztatási biztonsággal kapcsolatos következményeire.

A Bell-rendszer „társadalmi szerződésének" felbontása

A szabályozás liberalizálását megelőzően a távközlés alkal­mazottainak, szakszervezeti képviselőinek és a menedzsment­nek egyaránt biztos állása volt. A foglalkoztatási biztonságot körültekintő tervezéssel és az emberi munkaerőt helyettesítő technológia üzembe állításának megfelelő szabályozásával ér­ték el. Az AT&T megtartotta azokat a dolgozókat, akikbe te­kintélyes emberi tőkét fektetett. Az alkalmazottak meglehető­sen lojálisak voltak a cég küldetése iránt (mindenki számára elérhető és megbízható telefonszolgáltatást teremteni). A szakszervezeti vezetés készségesen elfogadta a munkahelyi műszaki fejlesztéseket. Az „állásvédő" szakszervezetiség, mely a végletekig részletezett munkaköri leírások segítségével igyekszik biztonságot teremteni, nem volt ismert az ágazat­ban. Sőt, a legtöbb munkaköri leírás meglehetősen általános volt, megkönnyítve ezzel a feladat meghatározását és rugal­masabbá téve a munkaerőt.

Ennek a kölcsönösen elfogadott kollektív szerződésnek kö­szönhetően a szabályozás feloldása előtt a foglalkoztatási biz­tonság problémái nem szerepeltek központi kérdésként a munkaerő és a menedzsment közötti nemzeti szintű tárgya­lásokon. Több jövedelemvédő program is létezett, nevezete­sen a Kiegészítő Jövedelemvédelmi Program (SIPP) és az Ön­kéntes Jövedelemvédelmi Program (VIPP). Az előbbi a korai nyugdíjba vonulás mérlegelésére ösztönözte az alkalmazot­takat, az utóbbi külön jövedelem biztosítását szolgálta azon fiatalabb munkatársak számára, akik úgy döntöttek, hogy fel­mondanak. Ráadásul 1980-ban az AT&T aláírt egy egyez­ményt a szakszervezeteivel, miszerint, nem fog kiadni alvál­lalkozásba telefonos munkákat, ha ez direkt módon elbocsá­tásokat, áthelyezéseket vagy teljes munkaidőben foglalkozta­tottak részmunkaidőbe helyezését eredményezné.

A monopólium megszüntetése után az AT&T részesedése a hagyományos távközlés piacán visszaesett. Az inflációt is figyelembe véve 1984 és 1992 között a vállalat bevételei 19%-kal csökkentek. A profittermelés növelése érdekében az AT&T a működési költségek kurtítását irányozta elő, ami elvezetett a hagyományos programok, tevékenységek visszafejlesztésé­hez és a kollektív szerződés felszámolásához. Ennek ered­ményeként az AT&T dolgozói demoralizálódtak. Egy 1991 ok­tóberében készült, a foglalkoztatás biztonságáról szóló tanul­mány úgy találta, hogy sok dolgozó mélységesen pesszimis­tává vált az AT&T-nél lehetséges kilátásaival kapcsolatban. 1981-ben egy felmérés szerint a nem vezetői pozícióban dol­gozóknak még 68%-a érezte úgy, hogy a vállalat foglalkozta­tási biztonságot nyújt, és csak 8% érezte ennek ellenkezőjét; 1991-re ezeknek a számoknak az aránya teljesen megválto­zott: 73% érezte úgy, hogy a foglalkoztatási biztonság kicsi. A megkérdezett alkalmazottak kevesebb mint 20%-a bízott ab­ban, hogy a vezetés képes a vállalat irányítására és verseny­képességi problémáinak megoldására. Ráadásul a megkérde­zett dolgozók majdnem fele volt már létszámfelettinek nyilvá­nítva (legalább egyszer megszüntették munkakörüket), és át­lagosan két és félszer kerültek ilyen helyzetbe.

Összehasonlítva más, hasonló traumát átélt szervezetek al­kalmazottainak érzelmi hozzáállásával, megdöbbentő az AT&T dolgozók pesszimizmusának intenzitása. A katasztrófa-hangulat okait sok helyen kereshetjük. Számos dolgozó a foglalkoztatási biztonság melletti elkötelezettsége miatt választotta valamikor munkahelyéül az AT&T-t, és az 1984 óta máig tartó leépítések szokatlanul hosszúra nyúló megpróbáltatásokat jelentettek szá­mukra. Az átlagos munkás, aki bennmaradt a vállalatnál, családi kötöttségei miatt immobilis, s meglehetős gondot jelentene szá­mára a lakóhelyéről való elköltözés. Ez a Mr. Átlag 43 éves, házas, gyerekei vannak, lakástulajdonos, középiskolát és né­hány tanfolyamot végzett, az Amerikai Távközlési Dolgozók (CWA) szervezetének tagja, 18 éves munkaviszonya van az AT&T-nél, és évi 26 000 dollárt keres egyéb juttatásokkal. A felmérésben résztvevőknek kb. 87%-a szeretné megtartani ál­lását egészen nyugdíjba vonulásáig. Kevesebb, mint 10% hisz abban, hogy lehetősége van előmenetelre.

Egy másik lehetséges magyarázat a dolgozók elégedetlen­ségére az, hogy a régi foglalkoztatási követelményekhez vi­szonyítanak az AT&T foglalkoztatási gyakorlatának megítélé­sekor. Ezen túlmenően az alkalmazottak számára lelkileg megterhelő volt, ahogy a vállalat összes tevékenységét és ügyletét átható PR-kampányt megpróbálták összeegyeztetni saját tapasztalataikkal. Az AT&T-t ugyanis széles körben prog­resszív és innovatív munkaadóként tartják számon, az átkép­zéseknek, a kihelyezett támogatásoknak, az alkalmazottak ré­szesedésének és a családipihenés-programoknak köszönhe­tően. Ez a pozitív közkép teszi lehetővé a vállalati vezetés számára, hogy tagadja, hogy a leépítést célzó döntéseknek emberi konzekvenciái is lennének. A PR-megoldás bizo­nyítottan hatásos: az alkalmazottak szisztematikusan alábe­csülik (60%-kal) az AT&T-nél történt leépítések mértékét.

Az AT&T dolgozók pesszimizmusának másik forrása a szak­szervezet módszeres visszaszorítása a vállalatnál. A monopóli­ummegtörés óta tartó és a nagyobb versenyképességet célzó stratégiának a keretében az AT&T alapvetően szakszervezet­barát munkaadóból (67% volt a szervezett munkások aránya) szakszervezetellenes munkaadóvá (46% szervezett munkás) formálódott át. A szakszervezeti tagok állásainak száma az 1984-es 250 ezerről 1992-re 117 ezerre eset vissza. A leépíté­sek folytatódásával 1996-ra kevesebb mint 100 ezer lesz a tel­jes munkaidős, szakszervezetek által védett állások száma. Ha a havi ezer szakszervezeti munkahely megszüntetésének ten­denciája nem szűnik meg, akkor 2004-re az AT&T-ből el fog tűnni a szakszervezet. A szakszervezetek visszaszorítása első­sorban a felügyelői és vezetői státuszok és állások körének kiterjesztésén keresztül mutatkozik meg; az AT&T dolgozók kb. 47%-a van (munkaköri megnevezése révén) vezetői vagy fel­ügyelői beosztásban az 1980-as 29%-hoz képest.

A fenti veszteségek ellenére a szakszervezetek az elmúlt években is több védőintézkedést harcoltak ki az AT&T dolgo­zók számára. Közvetlenül a liberalizálás után a korai leépíté­sek ellensúlyozására a szakszervezetek a foglalkoztatási biz­tonság nagyobb védelmét igyekeztek elérni az 1986-os ke­rekasztal tárgyalásokon. Az eredmény a „Foglalkoztatás Nö­veléséért és Fejlesztéséért" nevű Szövetség létrehozása volt, melynek tagja lett az AT&T és két szakszervezet, a CWA és az IBEW (az Elektromos Dolgozók Nemzetközi Egyesülése). A Szövetség feladata, hogy képzést és előremenetelt bizto­sítson mind az elbocsátott munkásoknak, mind az aktív dol­gozóknak. 1986 és 1992 között a Szövetség 59 ezer szak­szervezeti tagnak (akiknek 60%-a volt aktív dolgozó) nyújtott olyan szolgáltatásokat, mint pl. átképzési szaktanácsadás és szakmaiönéletrajz-írás, és kb. 80 millió dollárt, azaz státusz­ban lévő tagonként évi 67 dollárt költött 1986-ban. Az AT&T 300 milliós éves képzési költségéhez viszonyítva a Szövetség pénzügyi lehetőségei szűkek ahhoz a heroikus feladathoz ké­pest, melynek teljesítésére hivatott. Jelenlegi éves költségve­tése 20 millió dollár, vagyis mindössze alig évi 200 dollár tagonként.

Talán az 1992-es „Jövő Munkahelye" megállapodás az egyetlen, amely eltér a foglalkoztatás biztonsági csomagok ál­talános irányelveitől. Az elkerülhetetlen leépítések és elbocsá­tások módjainak vizsgálata helyett az AT&T és a szakszerve­zetek igyekeznek együttműködni az „új szemléletmódok kiala­kításában a munkahelyi változások menedzselése érdeké­ben". A szakszervezetek és a menedzsment együtt vesznek részt a technológiai fejlesztést, a munkaszervezést és a stá­tuszokat érintő döntések meghozatalában. A menedzsment és a szakszervezetek vezetőiből álló Munkaerő Bizottság tájé­koztatja az AT&T Vezetői Végrehajtási Bizottságát „az embe­reket legkritikusabban érintő problémákról". Munkahelyi szin­ten a helyi szakszervezeti tisztségviselőket és AT&T vezetőket bátorítják a dolgozói részesedéssel kapcsolatos tervek, az ön­tevékeny csoportok, a folyamatos minőségjavító programok, az információcserére lehetőséget adó fórumok és más új mun­kahelyi rendszerek fejlesztésére. A szakszervezetek kizáróla­gos joga a Jövő Munkahelye Bizottságaiba jelölni bármely dolgozót.

A Jövő Munkahelye megállapodás mellett a szakszervezet intézményességét óvó további intézkedések meghozatala nagyban elősegítette az AT&T dolgozói és vezetése közti kap­csolat javulását, ám a reformokkal (elsősorban a jogszabá­lyokkal, amelyek körülírják és biztosítják a szakszervezet szerepkörét) még így sem értek el jelentős javulást a foglal­koztatás biztonság terén. Ezeknek a programoknak az értékét a szakszervezeti tagok végül is azon keresztül fogják lemérni, hogy azok meg tudják-e állítani a havi 1000 szakszervezeti munkahely megszüntetésének és a magasabb képzettséget igénylő és magasabb bérezésű állások vezetői státuszba so­rolásának évtizedes tendenciáját. A szakszervezetek az 1995-ös tárgyalásokra készülve felül fogják vizsgálni a Jövő Mun­kahelyével kapcsolatos állásfoglalásaikat.

Van más út?

Az ágazatban az egyik Baby Bell, a NYNEX (New York-i és New England-i Regionális Működtető Vállalat) rendelkezik a munkaerő-menedzsment kapcsolatok terén a legterhesebb múlttal. A New York Telephone-nál már 1971-ben hét hónapig tartó kemény sztrájkra került sor a fizetések és a szakszer­vezetek biztonsága miatt. 1989-ben a CWA-nak és a IBEW-nek négy hónapig kellett sztrájkolnia a NYNEX-szel szemben, hogy a dolgozók megtarthassák táppénzjogosultságukat.

1991-ben egy hirtelen fordulat következett be: a NYNEX szerződtette James Dowdallt az AT&T „régi iskolájából", hogy változtassa meg a vállalatnak a szakszervezetekkel való kap­csolatát. 1991 szeptemberében új munkaügyi megállapodások születtek, amelyek 57.000 dolgozót érintettek. A négy évre szóló megállapodás az érvényben maradás idejére évi 4%-os jövedelememelkedést biztosított, többet, mint bármely más szerződés az ágazatban.

Amikor a NYNEX 1991-ben nagymértékű leépítési erőfeszí­tésekbe kezdett, nagyrészt önkéntességen alapuló eljárásokra kívánt támaszkodni. Az 1991-es szerződés tartalmazott egy korai nyugdíjba vonulásra ösztönző programot. Az év végéig

7.300 fizikai dolgozó választotta a kiemelt nyugdíjazási prog­ramot, ennek ellentételeként mintegy 3.400 vezetői állást szün­tettek meg. Kevesebb, mint két év alatt – 1992 végéig – a NYNEX 12 000 munkahelyet szüntetett meg.

Ezt követően 1993. december 20-án New York Közszolgá­lati Bizottsága utasította a NYNEX-et, hogy csökkentse 3%-kal a telefondíjakat, és javítsa a szolgáltatás színvonalát Brooklynban, Qeensben és Bronxban. Néhány nappal később a The Wall Street Journal arról tudósított, hogy a NYNEX a követ­kező három évben 30%-kal csökkenteni kívánja működési költségeit, mégpedig 22.200 állás megszüntetésével (14.100-at a New York Telephone-nál és 7.100-at a New England Telephone-nál).

Nem sokkal a bejelentés után a CWA és a NYNEX tárgya­lásokat kezdett. 1994 márciusában a felek megállapodtak, hogy az érvényben lévő szerződést meghosszabbítják 1998 au­gusztusáig. A szerződés új intézkedései az ágazaton belül a legkiterjedtebb foglalkoztatás biztonsági szabályokat tartal­mazzák. Megformuláz például egy speciális nyugdíjba vonu­lási ösztönzőt, mely mind az életkorhoz, mind a szolgálati idő­höz hozzáad hat évet, továbbá 62 éves korig járó 30%-os társadalombiztosítási pótlékot vagy 500 dollár prémiumot nyújt, attól függően, hogy melyik a kedvezőbb. Az ösztönző program célja 16.800 állás önkéntes alapon való megszünte­tése a NYNEX-nél, várható költsége 2 milliárd dollár fölött lesz, vagyis a programban részt vevő alkalmazottanként 77 ezer dollár. Míg a program nagy része arra irányul, hogy a dolgozókat a vállalat önkéntes elhagyására ösztönözze, más elemei igyekeznek jövőt teremteni azok számára, akik marad­ni akarnak. A szervezéssel, munkafolyamatokkal vagy új tech­nológiával kapcsolatos változtatások miatt a NYNEX-nél nem lehet munkásokat elbocsátani. Elbocsátások csákókkor lehet­ségesek, ha csökken a telefonszolgáltatások iránti igény.

Jelentősebb beruházást jelent a kétéves, távközlési techno­lógiákkal foglalkozó Alkalmazotti Képzés programjának beve­zetése, amely minden szakképzett nem vezető beosztású dol­gozó számára lehetőségként adott. A résztvevőknek heti négy napot kell majd dolgozniuk, az ötödik napon munkaidőben mennek iskolába. A teljes képzési költséget a vállalat fogja fizetni. A továbbképzés befejezése után az alkalmazottak heti 50 dolláros fizetésemelést kapnak.

Ezek mellett azok a NYNEX alkalmazottak, akiknek leg­alább 5 éves a munkaviszonyuk, 2 éves tanulmányi szabad­ságot vehetnek ki. Tanulmányaik fedezésére évi 10.000 dollárt kapnak, s tanulmányaik ideje alatt is megmarad a különböző juttatásokra való jogosultságuk, vállalati besorolásuk és biztos állásuk a visszatéréskor. A szerződés létrehoz egy állásbankot és egy új munkaelosztási rendszert is. A szakszervezeti dol­gozóknak garantálják a NYNEX új, információs ágazaton be­lüli vállalkozásaiban való munkához jutás lehetőségét. Az új leányvállalatok működésének kezdetén a szakszerveti tagok­nak lesz először lehetőségük az új munkahelyek elfoglalására. A keresetnövekedés 4% lesz 1994-ben ós 1995-ben, 3.5% 1996-ban és 3% 1997-ben, további 3.23%-os részvény és készpénzprémiummal az időszak végén. Amennyiben az inf­láció meghaladja a 8%-t, életbe lép a megélhetési költségek védelme. A teljes mértékben fizetett egészségügyi program megmarad a megállapodás teljes időszakára.

A NYNEX és a CWA olyan megállapodás rendszert hozott létre, amely alapvetően megváltoztatta kapcsolatukat. A NYNEX felismerte, hogy a megfogalmazott irányelvek költsé­geit egy magasan képzett, rugalmas és produktív munkaerő fenntartásával ellensúlyozhatja. Azáltal, hogy jövőt teremt a maradni kívánó dolgozók számára, mialatt humánusan csök­kenti a foglalkoztatottságot, a NYNEX remélhetőleg el fogja kerülni azt az évtizedes foglalkoztatási traumát, melyet az AT&T átélt.

A kormány szerepe

Amíg a vállalati szintű tárgyalások jelentős változásokat hoz­hatnak a munkások életében, addig a telekommunikációs ipar­ágon belüli munkaerő-menedzsment kapcsolatok jövője nagy­részt a kormánynak az ágazattal kapcsolatos eleddig bizony­talan politikájától függ. Alig egy évtizeddel a liberalizálás után a telekommunikációs politika területén teljes zűrzavar uralko­dik. Igen fontos stratégiai kérdések megválaszolatlanok a ver­seny helyi piacokon való kiterjesztésével és természetével, a technológiák jövőjével, a telefon- és kábel tévé-közvetítők in­tegrációjával, illetve a távközlés, az információszolgáltatások és otthonokba közvetített szórakoztató termékek körülhatáro­lásával kapcsolatban.

A Kongresszus – a Clinton-adminisztráció támogatásával – mostanában tervezi jelentősebb távközlési reformok törvénybe iktatását. Két, a Képviselőházban a minap tárgyalt törvényja­vaslat arra mutat rá, hogyan lehetne az ágazatot átszervezni. Bizonyos feltételek között a törvényjavaslatok engedélyeznék a helyi telefonközpontoknak, hogy videó-, hang-, adat- és képi szolgáltatásokat nyújtsanak saját telefonszolgáltatási területü­kön.

A reformfolyamat hajtóereje a Baby Béliek által vezette koa­líció, melyet más helyi telefontársaságokkal együtt az IBEW és a CWA is támogat. A szakszervezetek a háttérből támogatják a Baby Béliek javaslatait, céljuk, hogy védjék és erősítsék a szakszervezetbarát munkaadókat az agresszíven szakszerve­zetellenes versenytársakkal szemben. A szakszervezetek attól tartanak, hogy a Baby Bell-eket megbénítják a jelenlegi szabá­lyok és szolgáltatási kötelezettségek. A szakszervezet nélküli versenytársak belépnek hagyományos piacaikra, és olyan szol­gáltatásokat nyújtanak, melyeket a Baby Bell-vállalatok nem is kínálhatnak, s így sok ügyfelet elveszítenek.

A törvényjavaslat kidolgozói nem számoltak a munkavállalói érdekekkel, ahogy az AT&T szétdarabolásának időszakában sem adtak lehetőséget olyan fórum létrehozására, mely a dol­gozók érdekeit figyelembe vette volna. Ehelyett képviselőiket szisztematikusan kihagyták a távközlési ágazat politikáját for­máló jogi és szabályozási folyamatokból. Nem meglepő, hogy egy évtizeddel később a munkavállalói bizonytalanságérzés és félelem általános maradt.

Az ágazat legnagyobb munkaadói még további mintegy 100 ezer munkahely megszüntetését tervezik. Ahelyett, hogy alá­becsülnék ezt a nagymérékű átszervezést, mely tragikusan fog beleszólni sokak életébe, a politikacsinálóknak inkább ki kellene dolgozniuk egy rendszert, mely a munkavállalók alka­lmazását segíti elő. Egy ágazati alkalmazási rendszerbe be kell vonni a munkaadókat, a szakszervezeteket és a megfelelő szövetségi és állami képviseleti szerveket.

A távközlési vállalatoknak és a fogyasztóknak várhatóan ko­moly előnyeik származnak majd az ágazat átszervezéséből. Az alkalmazottaknak viszont nem szükséges jelentős veszte­ségeket szenvedniük a haszon megteremtése érdekében. Az érintett dolgozókat nem szabad túl nagy vagy túl hosszú ideig tartó megterhelésnek kitenni az ágazat átalakítása miatt. Ezért a közös munkaerő-menedzsment kezdeményezéseknek kap­csolódniuk kell a kormányzat foglalkoztatáspolitikai tevékeny­ségéhez. Minél több jól fizető, nagy szakértelmet és teljesít­ményt feltételező munkahely megteremtését célzó programot kell kivitelezni, és az áthelyezett alkalmazottakat pénzügyi tá­mogatásban kell részesíteni. Másfelől a politikusoknak meg kell drágítaniuk a rosszul fizetett, alacsony szakértelmet igény­lő formák (mint pl. részmunkaidős, mellékszerződéses és idő­szakos foglalkoztatás) alkalmazását azáltal, hogy biztosítják, hogy mind a fő-, mind a másodlagos munkaadók elfogadható bérekben és járulékokban részesítik a munkásokat, beleértve az egészségbiztosítást, a nyugdíjakat és az oktatási és kép­zési lehetőségekbe való bekapcsolódást is.

A cégeknek el kell kezdeniük felszámolni a munkaerő áramlás láthatatlan korlátait, melyek a múltban az elbocsátott munkáso­kat gátolták új munkahelyek megtalálásában. Az egész életre szóló ágazati foglakoztatási rendszer a munkaadók számára le­hetővé tette, hogy komoly pénzeket ruházzanak be a vállala­tonként igen eltérő képzésekbe. A munkavállalók speciális szer­vezeti és műszaki képzésben részesültek, ezáltal saját kerete­iken belül igen produktívakká váltak. De az ilyen jellegű képzé­sek csak kevés olyan tudásanyagot adnak a munkavállalóknak, mely a szélesebb munkaerőpiacon is hasznosítható – állásbiz­tonságot, nem pedig „karrierbiztonságot" nyújtanak. A munkások számára jobb lenne, ha a vállalatok ágazati szintű képzettségi normákat, képzettségi bizonyítványokat, szakképzett munkaerő­igény-előrejelzést és támogatott képzési és oktatási programo­kat dolgoznának ki. Továbbá a munkaadóknak fel kellene hagy­niuk azzal a politikával, hogy a termelő munkát végzőket vezetői vagy felügyelői státuszba sorolják, s ezáltal gátolják a munka­erő áramlást és kiszorítsák a szakszervezetet.

Még ha ezek a reformtörekvések sikeresek lesznek is, az ágazati kollektív szerződésnek a foglalkoztatási biztonság és a vállalati jövedelmezőség szétválasztásával történt megszegése helyrehozhatatlan károkat okozhat a termelékenység, a szolgál­tatások minősége és a stabil munkaerő-menedzsment kap­csolatok terén. A groteszk a dologban az, hogy hosszú-távon ez a szétválasztás akadályozhatja a fő cél, a jövedelmezőség elérését, mely most a szétválasztást motiválja. A jelenlegi za­varos körülmények megnehezítik a munkavállalók erőfeszítése­inek olyan következményekhez kapcsolását, melyek számukra jelentőséggel bírnak. S amíg az újító jellegű szervezeti erőfe­szítések nem kapcsolódnak egyértelműen az állásbiztonsághoz, a magasabb fizetésekhez és járulékokhoz és más, a munka résztvevői számára fontos dolgokhoz, ezek az erőfeszítések csak rövid életű kísérletek maradnak.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.¹

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.² Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.³

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.⁴

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.⁵ Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.⁶

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.⁷ Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."⁸

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)⁹ kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

„A haladás fogalma védekező mechanizmusként működik, hogy eltakarja előlünk a jövő rémképeit."

(Irulan hercegnő: Muad-Dib összegyűjtött írásai. Frank Herbert: A Dűne)

Mit jelent az, hogy haladás? Van-e egyáltalán, s ha van, mit nevezhetünk annak? Miután a polgári társadalmakat néhány évszázadon át a haladás pátosza vitte előre, s miután az ál­lamszocializmus évtizedeiben a haladó-retrográd ellentétpár képviselte a mennyei és sátáni, Ormuzd és Ahrimán örök ket­tősét, bekövetkezett a várni-lehetett fordulat: az utóbbi évek­ben inkább a haladás tagadása a szellemi divat, összefüg­gésben a „baloldali" gondolkodás hullámvölgyével is, hiszen a „haladás"-eszmény a humanizmus, a lehetőségek egyenlőségének követelése és az antisovinizmus mellett mindig is a „baloldaliság" legfőbb kritériumai közé tarto­zott.

Persze a „haladás"-eszmény erejét bizonyítja, hogy a haladás megkérdőjelezése nem jelenti értékvoltának tagadását: még akik azt állítják is, hogy nincs, nem lehetséges a történelemben lényegi haladás, azok is olyan módon teszik ezt, mintha azt mondanák: „sajnos, nem lehetséges". A haladás-eszmény tehát azok közé a kudarcokat szenvedett európai célok, gondolatok közé sorolható (keresztény szereteteszmény, a népek testvéri­sége, szocialista közösségi társadalom), amelyek ugyan nem váltak a korábbi reményeknek megfelelő, mindent uraló való­sággá, de nem is lehetett őket eltüntetni az emberi vágyak, értékesnek látott célok, elvek közül.

A haladás-eszmény válsága azonban arra mindenképpen jó, hogy újragondolásra késztet: mi nevezhető egyáltalán ha­ladásnak? A haladás mámora a 19-20. században elsősorban a technikai fejlődésen (a marxista dogmatikában: a termelő­eszközök fejlődésén) alapult. Ezen alapult az a hit is, hogy a technikai fejlődés automatikusan hozza magával a társadalmi fejlődést is (amit az említett dogmatikában jól kifejezett a ter­melőeszközök és termelőerők fogalmának összecsúsztatása: mivel az utóbbiba az ember is beleértendő, feltételezték, hogy a technikai haladás eleve együttjár az ember fejlődésével.) A technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét, s elehetőségek tá­gulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető -, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni, másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladás-ellenes lehet), mint bármely más fétis.

Még problematikusabb a haladás mibenléte a politikában. Számos politikai irányzat igyekezett magát a haladás letéte­ményeseként elfogadtatni, kihasználva a haladás-eszmény ér­téktartalmait. Lényegében minden új vagy új célokat megtes­tesítő erő felléphet a haladás nevében; ha az embereknek elegük van a korábbiakból, a „haladást" annak leváltása jelenti számukra. Ekként ellenzéki helyzetből a legkonzervatívabb erők is mint a haladás megtestesítői léphetnek föl. A „haladás" többnyire olyan ideológiának bizonyul, ami a hatalomátvételi szándék leple csupán (s nem csodálható, hogy a „haladó erők" uralma alatt szerzett tapasztalatok a haladás lehetősége iránti szkepszisbe torkollnak). Mindenképpen el kell tehát va­lahogyan különítenünk a haladás fogalmát a változásétól, ám ez korántsem könnyű feladat. Hiszen éppen annak meghatá­rozása nehéz, hogy milyen alapon nevezhetünk egyes, válto­zásokat haladóknak, másokat pedig nem; feltéve, hogy elfo­gadjuk azt – a vallásos finalizmussal szembenálló – tételt,¹ hogy a történelem nem egyenes vonalú, előre meghatáro­zott út, hanem különféle erők bonyolult összjátékának eredője.

Ha ugyanis ezt az elvet elfogadjuk, akkor eleve nem lehet haladó rendszerekről beszélni. (A sztálini politikai és társada­lomszervezési képződmény – ismeretes módon – önmagát új, haladó „rendszerként" igyekezett elfogadtatni, az általa meg­döntött, illetve vele szembenálló „reakciós rendszerekkel" szemben. Ez a felfogás feltételezi, hogy 1. a társadalom egy­séges zárt rendszer, mely 2. pusztán politikai erőátrendezés­sel – meghatározott „politikai rendszerré" változtatással – el­zárható a világ többi részének hatásaitól és leválasztható ön­nön múltjáról, ráadásul 3. egyetlen erőközpont befolyása alatt, az ezen erőközpont meghatározta irányba mozog. A há­rom feltétel közül egyik sem érvényes a társadalomra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a sztálini elképzelések a blanquista-leninista élcsapat-felfogásra épülnek, sőt találhatnak hivat­kozási alapokat a marxi forradalom felfogásban is, amire ké­sőbb még kitérünk.) Ha abból indulunk ki, hogy a haladás (= az emberi lehetőségek bővülése) különféle erők küzdelmének eredménye, a haladás bizonyosan nem köthető semmilyen rendszerhez: a rendszerek fennmaradni igyekeznek, a változ­tatás – legyen „haladó" vagy „nem-haladó" – mindig egyes elemekből indul ki. Mihelyt egy elem rendszerszervező erővé válik, még akkor is alapvetően a rendszer fenntartásában ér­dekelt, ha ún. dinamikus rendszerről van szó: a rendszer ha­ladása (= a létfeltételek lehetőségeinek bővülése) nem nélkü­lözheti a rendszert összetartó erőktől független, azokhoz ké­pest külső elemek hatását. (Megengedve, hogy ezek a rendszer-összetartó mechanizmusaihoz képest külső erők elhe­lyezkedhetnek a rendszer belsejében is, sőt, olykor maga a rendszer, illetve ennek összetartó mechanizmusai is viselked­hetnek ilyen független, haladás-indukáló erőként, de csak ak­kor, amikor maguk is hangsúlyozottan a társadalom rész-ele­meként lépnek fel, például más elemek kihívására reagálva).² Amikor egy (politikai) rendszer önmagát mint rendszert hala­dónak nyilvánítja, bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ennek az ellenkezője fog bekövetkezni: a rendszer ön­fenntartó mechanizmusai a valóságos haladás fékeivé válnak.

Egyelőre úgy tűnik, egyszerűbb az indirekt meghatározás: mi nem tekinthető haladásnak? Folytassuk tehát ezen az úton. A haladás-ideológiák visszaszorulásával ma a világban fény­korukat élik a különféle fundamentalizmusok. Sikerük nagy­részt azon alapul, hogy a haladás-ideológiák jegyében vég­bevitt változások a világ nagy részén elnyomorodáshoz ve­zettek. Felértékelődött a múlt, mert 1. (felületibb magyarázat:) sok nép helyzete a múltban tényszerűen jobb volt, vagy jobb­nak tűnt; s mert 2. (lényegibb ok:) a centrumokkal való egyen­lőtlen érintkezésben a perifériák teljesítménye folytonosan leértékelődik,³ e társadalmak mintegy visszafelé mozognak, s így jövőjükként a Múlt jelenik meg előttük (annak teljes eszmény­világával).

A múltba kényszerített perifériák haladás-ellenessége a centrumokban is érezteti hatását. Ahol a haladás pusztít, ott a pusztulás visszahat a pusztítóra. Ha a haladás leértékeli, feleslegessé teszi a perifériák népeit, s a centrum munkanél­küli millióit, e hatalmas tömegek energiái értéktelenül és fe­leslegesen: rombolóan fognak viselkedni. A második Fran­kenstein-effektus elsöprőbbnek ígérkezik mint az első: a 19. században és a 20. század elején a termelő gépemberré vál­toztatott, gyárba szervezett alávetettek termelő módon, a gyári szervezetet leképező munkásmozgalom ököl- és pörölycsapá­saival válaszoltak az őket leigázó igazságtalan viszonyokra; a 20. század végén és a 21. században az antik értelemben proletarizált, nem-termelő (fogyasztó) gépemberek fogyasztó módon reagálnak: beözönlenek a centrum laboratóriumaiba és felfalják gazdáikat/mestereiket (masters). Ha Susan Sonntag termékeny ötletét használjuk – a betegség, mint metafora -, akkor legújabb korunk betegség-rettegései ugyancsak be­szédesek: a nyugati világ életélvezeti paradicsomába az ál­latvilágból betört AIDS mintegy szimbóluma az állati sorsra degradált népek centrumbeli megjelenésének; a középkort fel­idéző és jelképező járványok – kolera, pestis – újra megjele­nése éppen azokból a régiókból fenyeget, amelyeket vissza­szorítottak a középkorba (illetve ahol a jelen változásai fel­színre engedik az évtizedekig lefojtott középkori viszonyokat). Mindez nemcsak jelképes: az AIDS ténylegesen a visszafejlesztett-lefokozott Afrikából áradt elő, a középkori betegsége­ket a szétesett Szovjetunió rohamosan nyomorodó Déljének katasztrofális egészségügyi helyzete engedi Ázsia felől Euró­pa szíve felé áramlani. Korunk a haladás diadalmenete helyett a múlt elleni rémült védekezés (vagy a múlt előtti „posztmo­dern" kapituláció) kora. A centrum polgárainak milliói gubóznak be a betegségek elleni védekezés dekadens defenzívá­jába (s a beteges hiperhigiénia-törekvések politikai megfele­lőiként hódítanak a „megtisztítás/tisztántartás/tisztaságvéde­lem" rasszista-xenofób mozgalmai). A haladás tehát önma­ga ellentétébe fordul, ha – mint a tőkés modellben – a belőle való részesedés egyenlőtlen, ha feltétele a rombo­lás, ha „melléktermékeként" egyeseket visszafelé hala­dásra kényszerít.

De vajon haladás-e a politikai forradalom? A hatalmasokkal, gazdagokkal szembeforduló alávetettek, szegények felkeléseit a haladás látványos, felgyorsult pillanatainak szoktuk tartani. De mi a biztosíték, hogy ezek a változások valóban lehető­ségbővítők? A politikai forradalmak lehetőségeket adnak olya­noknak, akik korábban korlátozva voltak lehetőségeikben, hely- és személycserék történnek, de mennyire változik meg – az Ember javára – a világ, a társadalom szerkezete? Eddig még majd minden forradalmat restauráció követett: fejlődés volt-e hát, ami visszakanyarodáshoz vezetett? Akkor válaszol­hatunk igennel, ha voltak olyan (lehetőségbővítő) vívmányai a forradalomnak, amelyeket nem lehetett visszacsinálni. Ám ha ilyenek maradnak is szinte minden forradalom után, ezek sosem a politikai forradalom részei (hiszen a forradalmi poli­tikai hatalmat megsemmisíti a restauráció), hanem olyan tár­sadalmi változások, amelyek korántsem csak forradalmi úton jönnek létre.

Azt persze nem lehet állítani, hogy a forradalmak eleve ha­ladásellenesek, ám az bizonyos, hogy a forradalmak azon elemei, amely a gyűlöletre, az egyenlőtlen elosztásból fa­kadó irigységre és a hatalmasok immoralitásából fakadó morális kritikára építenek – nem a haladás lényegi eszkö­zei, hiszen azt a – hamis – látszatot keltik, hogy a haladás egyes személyek, csoportok eltávolításával, illetve morális vál­toztatásokkal érhető el. Ráadásul a „forradalmi" erők/pár­tok/mozgalmak – mint korábban említettük – kisajátítják a ha­ladás képviseletét, ezzel pedig – beszűkítő, egyszálúsító kor­látokként nehezedve a valóságra – éppen hogy egyre távo­labb kerülnek attól, hogy valóban a haladás képviselői legye­nek. (Marx forradalomelmélete véleményünk szerint teoretikus ellentmondásban van társadalomelméletével. Míg a társadalmi formációk elméletéből egyértelművé válik, hogy a történelmi haladás az egész társadalom elmozdulása a gazdagabb em­beri lehetőségeket biztosító létfeltételek felé – s ez mindegyik társadalmi forma kialakulása során azt is jelenti, hogy a ko­rábbi uralkodó rétegek is elmozdulnak az új felé, -az új viszo­nyai az uralkodó rétegek létformájában, érdekeiben is megje­lennek⁴ -; a „szocializmus" kialakulásában kivételt feltételező, miszerint az az elnyomott rétegek forradalmi tettével uralomra juttatható.⁵ A konfrontáció túlhangsúlyozásával a „balol­dali" gondolkodás bezárult számos olyan jelenség figye­lembevétele előtt, amelyek éppúgy a „haladás" összete­vői, mint ahogy feltétlenül azok egyike az emberi lehető­ségeket korlátozó tőke kritikája is.

De a „haladó" mozgalmak többet is vétettek a haladás ellen. A forradalmi erőszak elméletei a haladás feltételei közé so­rolják az ellenség elpusztításának alkalmazását – a többség lehetőségeinek bővítése érdekében. Ez első felmerülése ide­jén mint új, meghökkentő gondolat haladónak tűnhetett az erő­szaktól tartózkodás elvével, a „nyavalygó humanizmussal" szemben is. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a fajta pusztítás sem lehet a haladás feltétele. Per­sze, ha a haladás az erők összjátékának eredménye, akkor közvetve ez a tevékenység is szerepet játszik benne; legin­kább azonban éppen azzal, hogy felismerik: ez hamis út.

E példa viszont már közelebb visz bennünket a „haladás" mibenlétének pozitív meghatározásához. Az emberiség a kü­lönböző változások során tapasztalatokat szerez. E tapasz­talatok során számos ismeret születik arra vonatkozóan, hogy mi minden korlátozhatja az emberi lehetőségek szélesedését. (A sztálinizmus például ekként egyértelművé tette, milyen mér­tékben korlátozhatja e lehetőségeket a szavakban a lehető­ségek bővítését szolgáló „forradalmi erőszak".) A rossz utak kizárása, az ismeretgyarapodás viszont mindenképpen a le­hetőségek bővülését jelenti; tehát nem az a haladás, amikor egy új – illetve magát újnak feltüntető – jelenség fellép, (hiszen az „új" lehet visszaút is, és amikor nem az, akkor is mindig tartalmaz visszakanyarító, lehetőségkorlátozó, hala­dásellenes elemeket is), hanem az, amikor egy új jelensé­get „meghaladnak", amikor egy új jelenségről is meg tud­ják határozni a korlátait. A korlátok felismerése nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban kizárják gyakorlatukból a korlátozó mozzanatokat. (Hogy egyszer felismerték az em­berek szolgaságban tartásának ártalmasságát, nem jelenti azt, hogy többé nem fognak senkit szolgaságban tartani; annyi előrelépést azonban mindig jelent, hogy ezután nem lehet az így korlátozóként azonosított jelenséget haladónak, az em­beri nem számára hasznosnak, az emberi lehetőségeket bő­vítőnek tekinteni. Könnyen lehet, hogy az államszocialista kí­sérlet meg fog még ismétlődni a világ valamely pontján, de ha ez az orosz modellben tapasztalt formák között történik, akkor az emberiség nem fogja többé oly módon haladónak tekinteni e kísérletet, mint tette ezt a felelős gondolkodók je­lentős része is a sztálinizmus kezdeteikor.) Ily módon a ha­ladás a haladásra vonatkozó elképzelések folytonos elhul­lását jelenti: egyre több dolog válik az emberiség szempont­jából „reakcióssá".

Amikor a centrumoknak a perifériákat elszegényítő gazda­godásáról volt szó, felmerülhetett az a gondolat, hogy a gaz­dagodás maga egyenlő a haladással: ha a periféria (is) gaz­dagodna, senki sem vonná kétségbe a világ haladását. (S hiszen amikor a lehetőségek gazdagodását emlegetjük, a „gazdagodás" képes értelmét is a szó szerinti értelemre épít­jük rá.) A gazdagság azonban nem önmagában vett érték: éppen a lehetőséggyarapodás (vagyis a haladás) teszi gaz­dagodássá: amikor nem gyarapodnak a lehetőségek, akkor a gazdagság azonnal „reakcióssá", a szegénységgel szemben önmagát védővé (mások és saját lehetőségeit szűkítővé) vá­lik. (Ugyanez történik akkor is, amikor a gyarapodás csupán mások fogyatkozásán alapszik. A gyarapodás akkor „haladó", ha az összmérleg emelkedik: a dinamikus korszakában lévő, általános gyarapodáshoz vezető kapitalizmust Marx is hala­dónak tekintette. Itt azonban újabb nehézségbe ütközünk. Olyan gyarapodást nem nagyon ismer a kapitalizmus – sőt, az emberiség – története, amely ne mások kárára ment volna végbe. Ebből azonban az következik, hogy a világ haladása sosem az egész világ számára haladás: a „világgazdaság", a „világtörténelem", a „világpolitika" kialakulása nem tette a vi­lágot egyetlen világgá. Vagyis a „haladás", a „jó", a „lehető­ségbővülés" mindig meghatározható egy-egy világban, de ugyanez egy másik világban nem lesz érvényes. Illuzórikusak tehát azok az ideológiák is, amelyek azt hirdetik, hogy a jónak, a haladásnak stb. létezhet olyan egyetlen iránya, amely az emberi világegész valamennyi szegmensében érvényes.)

Kelet-Európa például évszázadok óta próbált makacsul a nyugati kapitalizmus haladás-modelljéhez csatlakozni, azt lát­ván, hogy az ott haladás. Csakhogy a nyugati kapitalizmus többek között éppen az tette gazdagodóvá, hogy időről időre elszegényítetté keleti (déli stb.) „életterét". Vegyük Magyaror­szágot, amely három nagy hullámban tett kísérletet a nyugati típusú gazdagodásra/haladásra: a „felzárkózásra". Az egyik le­hetőséget a hajdúkereskedelem kínálta. Ez bizonyos nemzeti tőkeképződést indított be Magyarországon, a relatív gazdago­dás felerősítette az önállósági törekvéseket. A Nyugat azon­ban nem hagyta veszni az egyenlőtlen cserében – saját elő­nyében – rejlő lehetőségeket. Az éledező függetlenség – és az alapjául szolgáló néhány tőkecsíra – elvérzett a Bocskaitól Rákócziig vívott százéves kuruc háborúban, s Rákóczi épp­oly naivan hitte azt, hogy a Nyugat segíteni fogja az osztrák ellenében, mint később Kossuth. Egyikük sem ébredt rá, hogy tőkés szempontból az osztrák császárság csak a Habsbur­goknál mindig erősebb, fejlettségük folytán a Habsburg orszá­gok teljesítményét is rendszeresen leértékelő tőkeközpontok – a francia, angol, holland, részben német tőke – „díjbesze­dője" és csendőre Kelet-Közép-Európában. A második hullá­mot a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúráján gaz­dagodott magyar nemesség reformkora jelentette. Kossuthék nem, Marxék és a tőkés központok azonban világosan látták, hogy 48 „a proletárnemzetek harca" – amelynek valódi meg­támadottja nem annyira Ausztria, a „csendőr", hanem a tőkés centrumok hegemóniája. Le is verték 48-at, nem is tudott a magyar nemesség többé kapitalizálódni. A harmadik kísérlet nem a Gründerzeit volt – az egy ellenirányú mozgás, a cent­rumtőke befolyásának behatolása az országba, nem a nem­zeti tőke, hanem egy komprádor jellegű burzsoázia kiépülése -; a harmadik kísérlet a kilencszázhatvanas évek: e korszak mérsékelt gyarapodásának mérsékelt hasznát az adósság­csapda szívta ki. Természetesen mindebből nem következik az, hogy Magyarországnak vagy Kelet-Közép-Európának so­ha ne sikerülhetne egy konjunktúra talaján meggazdagodni és bejutni a centrumba,⁶ ám az is bizonyos, hogy a Nyugat továbbgazdagodásához gyakran az elszegényedésén keresz­tül vezetett az út, s hogy mindig vannak országok, akik ily módon az Untermann szerepét töltik be. Ezeknek az orszá­goknak a „világ" haladása tehát nem volt haladás, s ez felveti azt a lehetőséget, hogy a lemaradó régióknak más jelenthet haladást, mint a centrumoknak.

Az eddigiekből az mindenképpen következik, hogy vélemé­nyünk szerint a haladás egyértelmű kritériumokhoz köthető, de többszörösen is relatív dolog. Relatív abban az értelemben is, hogy különböző társadalmakban különböző jellegű, irányú változások jelenthetnek haladást; abban az értelem­ben is, hogy a „haladás" egyetlen változata sem állandó: amiben egy történelmi pillanatban a haladást mérik, az rövidesen a haladás gátjává válik, gáttá, amelynek a ha­ladás érdekében szét kell hullania;⁷ s abban az értelemben is, hogy a haladás alanyainak helye is meghatározhatatlan egy társadalomban: vannak olyan helyzetek is, amelyekben a haladás tagadása jelent valamiféle haladást.⁸

Mindezek alapján válaszolhatunk az olyan nyugtalanító kér­désekre is, mint az, hogy akkor a 1945-ös, ill. 1948-as fordulat volt-e haladó, vagy az 1990-es; mindkettő vagy egyik sem; ha igen, mennyiben nem, s ha nem, mennyiben mégis? (Saját válaszkísérletünk: eltérő mértékben, de mindkettő tartalmazott haladó mozzanatokat; a 90-es annyiban, amennyiben ez a fordulat is megszüntetett egy korlátozóvá merevedett struktú­rát – ahogy az ellenreformáció elsöpörte a reneszánsz ma­radványait és közvetve utat nyitott a polgárosodás egy kiteljesültebb, szélesebb lehetőségeket nyújtó formájához -, s ek­képpen egy kétszeresen konzervatív – ti. a konzervatív Horthy-korszak felé nosztalgiázó – politikai erő – paradox mó­don – mégiscsak több haladó mozzanatot vitt a történelembe⁹ , mint példaképe, ami 1919 után semmiféle korlátozó szerke­zetet nem tört szét, s így semmilyen értelemben nem bírt a haladás kritériumaival. A 45-48-as fordulat pedig egy még korlátozóbb struktúrával végzett: a feudálkapitalizmus azóta fel­támaszthatatlan struktúrájával, s megalapozott egy bővülési lehetőséget – majd – persze szándékai ellenére – kikísérle­tezte: melyek azok az utak, amelyek nem vezethetnek e pa­radigma kifejlődéséhez.)

Ha a haladást úgy képzeljük, hogy bármely holnap a mennyország eljövetelét jelentheti, akkor a valósággal való szembesülésben előbb-utóbb valóban arra kényszerülünk, hogy a pokol rémképeit pillantsuk meg ebben a jövőben (is). Ha a haladástól valamely eszményünk megvalósulását várjuk, a valóság be fogja mutatni nekünk, hogy a jövőhöz képest mérhetetlenül ostobák és szűklátókörűek vagyunk, eszménye­ink igazságtalanul egyoldalúak, s így a „haladásnak" nem ránk van szüksége. Ám ha nem hiszünk a haladásban, mi értelme az emberiség nemzedékről nemzedékre tovább – előre – gör­getett létének? Nem tehetünk hát többet, mint hogy küzdünk az emberi lehetőségek egy-egy korlátja ellen, s bizakodunk abban, hogy e küzdelem eredményei beépülnek a jövőbe, s így az emberiség haladása mégiscsak tovagördül felettünk.

Jegyzetek

¹ Persze a vallásos finalizmus álláspontja is egy lehetséges néző­pont: a sztálini dogmatizmus például így fogta föl az emberiség fejlő­dését a „kommunizmus" felé. Minthogy azonban ez a felfogás (a sztá­lini világkép és gyakorlat egész rendszerével együtt) ellentmondásban van a baloldali gondolkodás azon további alapkritériumával, amit az emberi szabadság tágulásának elveként jellemezhetünk, így ha a „ha­ladásinak a baloldali gondolkodás számára elfogadható értelmezését keressük, e finalizmustól el kell tekintenünk.

² lly módon lehetnek „objektíve haladók" egyes kormánypolitikák, vagy például a tulajdon átrendezésével járó – egy-egy rendszer lé­nyege szerinti – társadalmi változások.

³ A jelenség modelljeként I. Marx múlt századi elemzését az indiai gazdaság visszafejlődéséről.

⁴ Lásd a nemesség széles csoportjainak „kapitalizálódását" a tőkés társadalmi forma uralomra jutását megelőző hosszú időszakban.

⁵ lgaz, hogy a forradalmat a legfejlettebb népek egyidejű tetteként gondolja el, vagyis tisztában van azzal, hogy az átalakulás, az átfor­dulás a társadalmi viszonyok sokoldalú „érettségét" feltételezi; ám az­zal, hogy egy elidegenedés-ellenes fordulatot a politika elidegenedett világától vár; azzal, hogy a haladás képviseletét a forradalmi osztály­ra/élcsapatra szűkíti le, mintegy felhatalmazást ad követőinek arra, hogy az osztályt/élcsapatot a haladással azonosítva ezt tekintsék a döntő mozzanatnak, s ne törődjenek azzal, hogy a társadalom egésze korántsem lett szocialistává. (A forradalomelmélet előtérbe kerülése vezetett ahhoz, hogy másfelől a jobboldali szociáldemokrácia ennek elvetésével elvetette a formációelméletet is, s – a ló másik oldalára bukva – lemondott arról, hogy – a tényezők egyikeként – kellő tuda­tossággal vegyen részt a kapitalizmust meghaladó társadalmi formáció feltételeinek kiépítésében.)

⁶ Erre a „proletárnemzetek" leginkább két módon tehetnek szert: vagy kihasználva az egyenlőtlenek érintkezéséből fakadó előnyöket, még szegényebbektől „szívnak el" hasznot (a hajdúkereskedelem is, a kádári konszolidáció is jelentős mértékben kihasználta azt, hogy a hódítók fejletlenebb gazdaságúak voltak, s így a velük való érintke­zésből a magyar gazdaság profitálhatott); vagy abban reménykedhet­nek, hogy a „munkásarisztokrácia" módján részesülnek a tőke gaz­dagságából.

⁷ A haladás mindig feltételezi bizonyos társadalmi szerkezetek szétesését: azokét a szerkezetekét, amelyek – éppen, mert szerke­zetté váltak – korlátokká merevedtek.

⁸ A konzervativizmus időnkénti vonzereje azon alapszik, hogy a konzerválási törekvés egyszerre képviseli értékek védelmét (ez adja a vonzerőt: a meglévő értékeket a változások ellenében gyakran oltal­mazni kell); és a fejletlenség, az embertelenség védelmét (amennyiben egyes viszonyok konzerválása viszont ezt jelenti). Az megint a konkrét helyzet függvénye, hogy mikor melyik mozzanat milyen arányban van jelen a konzervatív törekvésekben.

⁹ Nagyon sokat azért nem.

Az információtechnológia viharos ütemű fejlődésének társadalomalakító léptéke és tartalma régóta rivális elméletek kereszttüzében áll. Nem véletlenül: az ezredforduló ökológiai-biotechnológiai kihívása mellett talán az információs társadalom kérdése a leginkább szem előtt lévő és megalapozott társadalomelméleti válaszokat követel. A viták újabb hullámának tetőpontján – amihez a Clinton-adminisztráció „információs szupersztráda" programjának óriási üzleti és politikai sürgés-forgása vezetett – ideje megvizsgálni, hogy valójában miről is szól az „információs korszak". Az ezredvég átalakuló tartalmainak keresése ekképpen kapcsolódik össze az „információs társadalom" hagyományos („áldás vagy átok"?) és újabb (az informatikai ipar és a munka világa, az információs szabadságjogok, nemzeti informatikai stratégiák) kérdéseinek elemző áttekintésével az egyes témakörök nemzetközi és hazai szakértőinek írásaiban. Az információs kérdéskört vizsgáló összeállítást – nem véletlenül – a haladás-problematikát elemző történelemfilozófiai írások egészítik ki.

Tartalomjegyzék

1. Vámos Tibor, György Péter, Szecskő Tamás : Az információs korszak a társadalomelmélet fókuszában
2. Z. Karvalics László : Hová visz a szupersztráda? – Az információs korszak kérdőjelei és megközelítési szintjei
3. Saskia Sassen : Az információ térszerkezete – „Globális városok” és társadalmi ellentmondások
4. Joan Roefols : A harmadik szektor mint a kapitalizmus védőrétege
5. Serge Latouche : A Megagépezet és a társadalmi kapcsolatok szétzúzása
6. W. B. H. J. van de Donk, Pieter W. Tops : Informatizálás és demokrácia – Orwell vagy Athén? – A szakirodalom áttekintése
7. Székely Iván : Az egyén és az információs hatalom
8. Kognitariátus
9. Internet
10. Nagygyörgy Imre : Vaskor – Gondolatok a nemzeti informatikai stratégiáról
11. Terminal
12. Aldous Huxley : Tudat alatti meggyőzés
13. John C. Antusch : Chomsky szélesvásznon
14. Andor László, Krausz Tamás : Ernest Mandel (1923-1995)
15. Betsy Reed : Az információ és a médiabirodalmak
16. Jeff Keefe : A munka világa és az információs szuprsztráda veszedelmei
17. Immanuel Wallerstein : A liberalizmus agóniája
18. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Ment-e világ elébb? – vagy: Van-e végül is haladás?