C. J. Hamelink (1991) szerint az emberek önrendelkezését akadályozó két legfőbb tényező az állam és a piac. Ez talán meglepő azok számára, akik az egyén felszabadulását az ál­lam ellenőrző és befolyásoló hatása alól éppen a piacgazda­ság kiépülésétől remélik. Ahogy az államnak jól kezelhető, ka­tegorizálható és engedelmes polgárokra van szüksége, ugyanúgy a piacnak sem érdeke a független, igényes, egyéni óhajokat megfogalmazó fogyasztók tömeges érvényesülése.

Hamelink professzor – aki a Népek Kommunikációs Char­tája kezdeményezés főszervezője – tudatában van annak is, hogy az önrendelkezés kereteit meghatározó hatalmi viszo­nyok alapvető eleme az információ. Egy demokratikus társa­dalomban az önrendelkezés jogának pedig az egyénre is ki kell terjednie, noha e fogalom még ma is szinte kizárólag né­pek, kisebbségek, csoportok önrendelkezése értelmében használatos.

Minden olyan társadalmi berendezkedésnek, amely az ál­lampolgári autonómiát alapértékként deklarálja, alapvető fe­ladata tehát, hogy biztosítsa az egyének, az egyének csoport­jai, a civil szerveződések, sőt a magánszféra jogi személyi­ségei részére is az információs autonómia jogait és azok gya­korlati érvényesülését.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a mindenkori kor­szerű informatika alkalmazása számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel az egyén és az információs hatalom, vagy más kapcsolatrendszerben az állam és az állampolgár, az üz­leti szféra és az ügyfél, vagy általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyában.

E problémák egyik fő ága a személyes magánszféra infor­mációs határainak megváltozásából, az információs hatalom mint az egyént ellenőrző és befolyásoló tényező koncentráló­dásából, a másik fő ága az egyén társadalmi részvételét meg­határozó információs státusának megváltozásából, az infor­mációs hatalom mint közinformációkat kezelő monopólium koncentrálódásából ered.

Tágabb értelemben e problémák egy vertikális viszonylat­rendszerben a nyilvánosság és titkosság határait, a makro­szintű információs rend kérdéseit, szűkebb értelemben egyfe­lől az adatvédelem (privacy, információs önrendelkezés), más­felől az információszabadság és együttvéve a társadalomban élő egyén és állampolgár információs autonómiája kérdéseit érintik.

Néhány fogalom értelmezése

Még ma is komoly félreértések forrása Magyarországon, hogy adatvédelmen sokan az adatok technikai védelmét értik. A nemzetközileg elfogadott értelmezés szerint az adatvédelem (data protection, Datenschutz, protection des données) a sze­mélyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználá­sának korlátozását, az érintett személyek jogi védelmét jelenti, míg az adatbiztonság (data security, Datensicherheit, sécurité des données) az adatok jogosulatlan megszerzése, módosu­lása és tönkremenetele elleni műszaki és szervezési megol­dások rendszere. Röviden: az adatvédelem az adatalanyok védelme, az adatbiztonság maguké az adatoké.

A félreértések egyik forrása maga a kifejezés szó szerinti fordítása és értelmezése, a másik a pártállami információs monopólium időszakából örökölt szemlélet, amely az adatvé­delmet automatikusan az adatok védelmének tekintette, s az alapvetően technikai megközelítés, amely az információs ha­talom különböző szintű birtokosainak és nem az adatok ala­nyainak érdekeit szolgálta. Az adatvédelem és az adatbizton­ság egy bizonyos szinten természetesen kölcsönösen feltéte­lezi egymást, s értelmüket is csak úgy nyerhetik el, ha mű­szaki oldalról van kinek az érdekében védelmet és bizton­ságot nyújtani, jogi oldalról pedig, ha egyáltalán megvan a lehetősége, az információk megfelelő kezelésének.

Azonban egyáltalán létezhet-e adatvédelem és adatbizton­ság egymás nélkül? A válasz nem triviális: adatvédelem ugyanis a gyakorlatban nem képzelhető el valamilyen szintű adatbiztonság nélkül, adatbiztonság azonban adatvédelem nélkül is lehetséges, erre számtalan példát adnak a diktatóri­kus államok nyilvántartási rendszerei, vagy a stratégiai fon­tosságú munkahelyek dolgozóikat ellenőrző rendszerei.

A privacy a magánélet sérthetetlenségének, a személyes magánszféra egészének, a személyes integritásnak nemzet­közileg használt angol nyelvű kifejezése. E tanulmányban többnyire információs vetületét, a személyes integritás infor­mációs eszközökkel való aktív és passzív biztosítását, rövi­den: információs privacy-t kell értenünk rajta, ami termé­szetesen nem azonos az intimitások, a személyes titkok kö­rével. Az angol kifejezés alkalmazását elsősorban az indokol­ja, hogy sem szűkebb, sem tágabb értelmezésében nincs egyértelmű magyar megfelelője, és a mögötte rejlő fogalom is hiányos a magyarban.

A privacy-definíciók fejlődésének elemzéséből kimutatható egy történeti folyamat, melynek során (a) sűrűsödik az infor­mációs elemek említése és súlya, és (b) a negatív és passzív megfogalmazást pozitív és aktív megfogalmazás váltja fel (Székely, 1994). Westin híres definíciója szerint „A privacy az egyének, csoportok és intézmények azon igénye, hogy maguk dönthessék el, hogy a róluk szóló információk mikor, hogyan és milyen mértékben jussanak mások tudomására".

(Les Cahiers de l'OIJ)

A privacy-definíciókban tükröződő fejlődési folyamat a téte­les adatvédelmi jog fejlődésében is nyomon követhető. Amíg a korábbi adatvédelmi törvények feladatukat negatív és passzív formulákkal írják le, a korszerű adatvédelmi felfogás­ban már nem egy központi akarat védi az arra méltó állam­polgári érdekeket; a személyes adatok kezelésében az állam­polgári autonómia mint alapérték tükröződik, s ez az autonó­mia egyben a demokrácia működési feltétele. E szemlélet ki­alakításában alapvető jelentőségű az NSZK Alkotmánybírósá­gának nevezetes népszámlálási ítélete (BRD, 1983), amely mind elvi, mind jogtechnikai szempontból világosan és egyér­telműen értelmezi az információs jogokat, s indokolásában módszeresen kifejti, hogy az az állampolgár, aki nem képes áttekinteni, hogy kommunikációs partnerei milyen infor­mációk birtokában vannak róla, korlátozva van cselekvési és döntési szabadságában. Ezért a korszerű szabályozás­ban az adatvédelem jogát az információs önrendelkezés jo­gának kell felváltania (ez már az új magyar szabályozásban is tükröződik), amely az állampolgári autonómiát mint a de­mokrácia egyik alapvető értékét hangsúlyozva kimondja, hogy mindenki szabadon rendelkezhet személyes adatainak és a róla szóló információknak a nyilvánosságra hozásáról és fel­használásáról, és e jogát csak törvény korlátozhatja.

Az információszabadság (freedom of Information) a közér­dekű információk nyilvánosságához fűződő, közvetlenül gya­korolható állampolgári jog, ami röviden azt jelenti, hogy min­denkinek alapvető joga közvetlenül megismerni az állam bir­tokában lévő információkat. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati szakirodalmában a freedom of Information az eszmék, az ideológiák, a hírek szabad terjesztését, a műsorszórás sza­badságát, az információk országhatároktól és politikai rend­szertől független, korlátozás nélküli áramlásának koncepcióját jelentette. Ma már a freedom of Information (FOI) egyértelmű­en az állampolgári információszabadság jelölésére szolgál; a FOl-típusú törvények az „aktanyilvánosságnak", vagy általá­nosságban az igazgatási titkosság megszüntetésének a kere­teit határozzák meg.

Ebben az értelemben tehát az adatvédelem és az informá­ciószabadság nem ellentétes egymással: nem egymást kizáró alapelvekről van szó, hanem egymást kiegészítőkről. Viszo­nyuk nem általában a szabad információáramlás és annak korlátozása közötti demarkációs vonalat jelöli ki, s noha ter­mészetesen vannak egymással is ütköző felületeik, a döntő mégis az, hogy mindkettő az állampolgár információs érdekeit védi és az államhatalom információs monopóliumát korlá­tozza.

A korszerű jogi szabályozás, a magyar törvény is ezt kö­veti, azért köti össze a két területet, hogy egyfelől kifejezze összetartozásukat és közös szerepüket egy demokratikus in­formációs egyensúly fenntartásában, másfelől pedig azért, hogy az egyik jog gyakorlását a másik kivételeire való hivat­kozással ne lehessen megtagadni, ha ez ellentétes a szabá­lyozás céljával és szellemével. A közös szabályozás voltakép­pen azt mondja ki, hogy minden, ami személyes, az alapve­tően titkos; ami viszont nem személyes, az közügy, s így alap­vetően nyilvános.

Utópiák, hatások, válaszok

Sokszor hangoztatott közhely, hogy az információ a hatalom alapvető tényezője, s hogy a hatalom gyakorlásához legyen az központi vagy helyi, politikai vagy gazdasági, globális vagy vállalati szintű érdekek kifejezője, nem elegendő a döntésho­zó és a végrehajtó apparátus, nélkülözhetetlen a rendszer mű­ködéséhez szükséges információk folyamatos megszerzése, feldolgozása és elemzése is. Az információ ugyanakkor a tár­sadalomban élő egyén, az állampolgár életének is alapvető tényezője. Tudnia kell az életét meghatározó mechanizmusok működéséről, hírt kell adnia képességeiről, tevékenységéről, s nemcsak fizikailag, hanem információs értelemben is véde­nie kell otthonát, magánéletét. E funkciók voltaképpen egy­idősek a civilizációval, s a társadalmi fejlődés egyúttal az in­formáció szerepének fejlődését, növekedését is jelentette. E folyamatban azonban lényegi változásokat okozott közleke­dés és a távközlés fejlődése, majd az „informatikai forrada­lom", amely fokozatosan legyőzve a tér és az idő korlátait, minőségileg megnövelte az információátvitel sebességét, ka­pacitását, az információfeldolgozás hatékonyságát, s ezzel felértékelte az információ szerepét és megnövelte relatív sú­lyát az élet minden területén.

E vertikális információs-hatalmi viszony két pólusán egy­mással ellentétes érdekek hatnak, amelyek tiszta formájukban ugyan nem érvényesülhetnek a valóságban, de elemeik utó­pisztikus elképzelések formájában megjelennek egyfelől a központosító hatalmi törekvésekben, másfelől egyes szélső­séges polgárjogi mozgalmak ideológiájában. Az alább vázolt dichotómia a (diktatórikus) állam és az autonómiára törekvő polgár viszonyán alapul, de értelemszerűen alkalmazható az üzleti szféra kontra ügyfél, általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyára is.

A hatalom információs utópiája

Egy hierarchikus felépítésű, totalitárius hatalmi rendszer elvi­leg abban érdekelt, hogy a csúcs mindent tudjon az alsóbb szintekről, fordított irányban viszont semmilyen információ ne jusson ki, a propagandát leszámítva. Egy ilyen rendszerben az információ csak alulról felfelé áramolhatna, a szabályozás és beavatkozás pedig csak felülről lefelé hatna; az informá­ciók áramlását egy bonyolult kibernetikus gépezet szelepeivel kellene irányítani, amely kizárná a szinten belüli és a szintek közötti információcserét.

A társadalmak organikus szerveződése, az emberi ténye­zők, az állandóan változó gazdasági, társadalmi, politikai ér­dekek és erőviszonyok makroszinten eleve megvalósíthatat­lanná teszik az ilyen utópisztikus rendszerek kiépítését és mű­ködtetését még a legkorszerűbb adatfeldolgozás segítségével is. Mégis, a számítástechnika kezdeti privilégiuma és belát­hatatlan lehetőségei még azokban az országokban is felcsil­lantották a társadalom egységes „huzalozásának" perspektí­váit, ahol a társadalmi ideál elég messze esik ettől a modelltől. (Ezek a törekvések például az USA Nemzeti Adatközpontja¹ vagy a Nagy Hesseni Terv² fontos szerepet játszottak egy­felől a polgárjogi mozgalmak, másfelől a korlátozó szabályo­zás életre hívásában.) A számítógépesítés korai fázisait élő országokban az információk korlátlan összekapcsolhatóságá­nak, az információs csatornák központi szabályozásának le­hetőségei a technika megbízhatóságába vetett hittel párosul­va a „kibernetikus állam" utópiájának elemeivé válhatnak. Ilyen elképzelések a jövő technika-központú centralizált tár­sadalmáról nemcsak politikusoktól indulhatnak ki, hanem nagy rendszerek tervezésével megbízott számítástechnikai szakem­berektől is, akik ezeket az aspektusokat figyelmen kívül hagy­ják vagy alárendelik szakmai ambícióiknak.

Clarke (1994) szerint az „igazgatandó" társadalom felfogása szorosan összekapcsolódik a hatékonyság- és haszonelvűséggel, s ez kedvez minden olyan racionális technológia el­terjedésének, amely a makro- és mikroszintű társadalmi fo­lyamatokat feltérképezhetővé, formális modellé alakíthatóvá teszi. E folyamatban a műszaki értelmiség az államigaz­gatás és az üzleti szféra természetes szövetségese.

Az adatvédelem ideológusai közös tőről fakadónak a min­denkori hatalom önépítő eszközének ítélik a Hitler által ter­vezett Volkskartei-t és a mai demokráciákban is tapasztalható központosító személyesadat-feldolgozó törekvéseket az igaz­gatásban (vö. Sólyom, 1988). Egy demokratikus társadalmi és szabályozási környezetben természetesen e törekvések nem érvényesülhetnek korlátlanul; ám még egy ilyen közeg­ben is számos tényező hat a személyes adatokat tartalmazó nyilvántartások és az azokhoz kapcsolódó adatfeldolgozó rendszerek központosítása és növelése irányában: a hivatalok hajlama, hogy az adatfeldolgozás fejlesztését saját hatalmuk és befolyásuk növelésére, saját fontosságuk és nélkülözhe­tetlenségük bizonyítására használják; a költséges technikák alkalmazásának azon sajátossága, hogy önmagában is kon­zerválhatják és erősíthetik egy szervezet belső hatalmi struk­túráját; a számítógépes rendszerek elemzései azoknak a ve­zetőknek az érdekeit szolgálhatják, akik engedélyezik a rend­szer kifejlesztésének és üzemeltetésének költségeit; és nem lebecsülendő a számítástechnikai fejlesztés által képződő in­formációéhség vagy „technikai" információs vákuum sem, amely ugyancsak az adatfeldolgozás növelése irányában hat.

A számítástechnikai bázis kezdeti költséges kiépítése és a nagyszámítógépes korszak technikája a fejlett országokban először a központosítási törekvéseknek kedvezett. A számító­gépesítés másodlagos hatásainak felismerése, a társadalmi reakciók, az időközben megszületett információs törvények, valamint a technikai fejlődés iránya együttesen a decentrali­zálás irányába hatnak. A technika demokratizálása azonban önmagában nem oldja meg az információs fiatalom de­mokratizálásának kérdéseit.

A polgár információs utópiája

A polgár információs utópiája, hogy tudomást szerezhessen mindenről, ami a gazdasági, a társadalmi, a politikai életben történik egyáltalán, hogy maga dönthesse el, milyen informá­ciókra van szüksége – ugyanakkor saját magánéletéről, csa­ládi, munkahelyi, üzleti és egyéb ügyeiről pedig csak azt le­hessen megtudni, amit szándékosan nyilvánosságra hoz ma­gáról.

Tiszta formájában természetesen ez a modell is megvaló­síthatatlan a gyakorlatban, mert az állammal szembeni infor­mációs viszony, ahogy maga az államhoz tartozás is csak igen kis mértékben választott viszony (Vámos, 1993); az állam hatékony működéséhez pedig egyfelől szükség van bizonyos kormányzati információk bizalmas kezelésére, másfelől szük­ség van az állampolgárok magánéletéből származó adatokra is, ez közvetve az állampolgár érdekét is szolgálja.

Amennyiben az információs hatalommegosztás nem valósul meg a társadalmi és technikai fejlettségnek megfelelő szinten és eszközökkel, a polgár véleménynyilvánítási szabadsága el­veszíti legfőbb alapját, az információk hozzáférhetőségét, amelyekből a vélemény kialakulhat (Sólyom, 1988). Ha pedig a polgár úgy érzi, hogy közvetett módon ugyan, de állandóan figyelik és elemzik minden megnyilvánulását a korszerű tech­nika segítségével, akkor kialakíthatja a látszat-megnyilvánulá­sok, -cselekedetek, -állásfoglalások hamis rendszerét, hogy megfeleljen a vélt elvárásoknak és elkerülje a várható kon­fliktusokat. Ez a viselkedés igen káros a társadalom számára, mivel tagjai megtévesztő reakciókkal fejezik ki valós érdeke­iket, emellett gátolja az egyén önmegvalósító törekvéseit és deformálja személyiségét.

Demokratikus hagyományokkal rendelkező jóléti álla­mokban más az állampolgár adatvédelmi dilemmája: több kényelmet, vagy több szabadságot? Meddig terjedhet a biz­tonságot nyújtó állami gondoskodás és meddig a magánélet védelme? A kívánatos arány nemcsak országonként, de tár­sadalmi rétegenként és egyénenként is változó; az amerikaiak a személyes szabadságot (vagy annak illúzióját) hangsúlyoz­zák, míg a skandináv országok lakossága jobban bízik a központi hatalomban, amelyet a közösség megvalósult akaratá­nak hajlandó elfogadni.

Személyes adatainak sorsa egy demokratikus rendszerben is alapvetően befolyásolja a polgár életének valamennyi fon­tos területét: álláslehetőségeit, szakmai, üzleti, politikai érvé­nyesülését, hitelképességét, biztosítási feltételeit, politikai megbízhatóságát, általános megítélését, sőt családi és ma­gánéletét is. Adattárak, káderlapok, jellemzések termé­szetesen a számítógépek előtt is léteztek, de az automatikus adatfeldolgozás lehetőségei minőségileg új helyzetet terem­tettek: technikailag olyan könnyűvé és kényelmessé vált az adatok megszerzése, összekapcsolása és elemzése, hogy az adatalanyokat fenyegető veszélyek nagyságrendekkel nőttek. Veszélyt jelent az állampolgárra, ha pontatlan, idejétmúlt vagy téves adatokat őriznek róla; ha adatait eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használják fel; ha tudtán kívül számítógépes profilokba sorolják, ha inkorrekt, rosszindulatú vagy mások ér­dekeit szolgáló értékítéletek, jellemzések szerepelnek neve alatt; ha adatai illetéktelen kezekbe jutnak, vagy ha azokat visszaélésekre, zsarolásra használják fel.

A polgárnak érdeke tehát, hogy megtudja: ki, hol és milyen adatokat gyűjt róla, s hogy milyen nyilvántartások léteznek egyáltalán. Tudnia kell azt is, lehetőleg még az adatgyűjtés fázisában, hogy adatait milyen célra használják fel, és ennek milyen következményei és távolabbi kihatásai lehetnek szá­mára. Érdeke, hogy megtudja, milyen jogszabályok vonatkoz­nak rá, hogy önkéntes-e vagy kötelező adatokat szolgáltatnia magáról; érdeke továbbá, hogy kiderítse, a már létező nyil­vántartásokban szerepelnek-e adatai, és ha igen, akkor az őt érintő adatokba betekinthessen és szükség szerint helyesbí­tésüket vagy törlésüket követelhesse. A személyéről kialakult megítélést (még ha az bizonyítottan téves is), utólag igen ne­héz megváltoztatni, ezért a polgár számára komoly tétje van az adatok minőségének és korrekt kezelésének.

Az informatizálás negatív hatásai

Az automatikus adatfeldolgozás korai szakaszaiban a tudo­mányos és hadiipari felhasználók mellett a központi nyilván­tartó hivatalok és hatóságok váltak a legjelentősebb adatke­zelőkké. A centralizált adatfeldolgozási korszak gyakorlatának negatív társadalmi hatásai a korai, beteljesült jóslatok és az utólagos elemzések alapján az alábbiakban összegezhetők:

• a társadalom információs átvilágíthatósága jelentősen megnövekedett;
• a hierarchia magasabb fokain álló csoportok és egyének ellenőrző képessége hatékonyabbá vált az alsóbb fokok kép­viselői felett;
• az információs hatalom koncentrálódott a kormányszervek és a vezető üzleti és politikai körök kezében;
• az állampolgár – általánosságban az információs szem­pontból gyengébb fél – információs pozíciói romlottak.

Megjegyzendő, hogy az állampolgárnak nemcsak informá­ciós önrendelkezése szempontjából romlottak pozíciói, hanem a Földi T. (1989) által bevezetett információs státusz szem­pontjából is, amely státuszt az optimális döntésekhez szüksé­ges információ és az ahhoz való tényleges hozzáférés viszo­nya határozza meg.

Az adatalany szempontjából a legfőbb potenciális veszé­lyek:

• számítógépes profilok, jellemrajzok összeállításának lehe­tősége;
• az információk közötti összefüggések számítógépes elem­zésének lehetősége;
• az adatokhoz való illetéktelen hozzáférés lehetősége.

Az első két potenciális veszélyforrás voltaképpen az adat­kezelők önmagában méltányolható szándékából adódik. A személyes adatok tömeges és automatizált elemzéséből tipi­zált személyiségjegyeket és viselkedési formákat lehet elkü­löníteni, s az adatalanyokat ezek alapján tudtukon kívül szá­mítógépes kategóriákba, „kasztokba" sorolni. Az ilyen tipizálás segítségével elvileg meg lehet jósolni, hogy egy vizsgált sze­mély egy új helyzetben hogyan fog viselkedni: mire költi a pénzét, mit fog olvasni, kire fog szavazni, melyik oldalra fog állni egy politikai fordulat esetén stb. Ez a technika a gaz­dasági és politikai befolyás hatékony eszköze, különösen a hierarchiák köztes szintjein, ahol elvileg bárki lehet megfigyelő és megfigyelt, elemző és elemzett fél.

A számítógépes profilok és az automatikus döntéshozás kérdésköre az információs önrendelkezés alapjait érintő, ma is aktuális problémák forrása. Először is, az adatalany, nem, vagy csak aránytalanul nagy fáradsággal képes követni adatai sorsát, az őt érintő döntések mechanizmusait, azok következ­ményeit, holott önrendelkezését elvben csak úgy gyakorolhat­ná, ha az adatkezelés teljes folyamatát át tudná tekinteni és meg tudná érteni. Másodszor, az adatminőség soha nem tö­kéletes, következésképpen a személyes adatok hiányos, té­ves vagy elavult volta az automatikus döntéshozás során té­ves vagy méltánytalan döntésekhez vezethet, amelyek emberi sorsokat érintenek.³ Hasonló következményekkel járhat a döntésbe vont szempontok nem kellő részletességű felbontá­sa is: ha például a gyermekek társadalmilag hátrányos hely­zetét a személyes lakóterület nagysága alapján állapítja meg egy automatikus rendszer, akkor hátrányos helyzetűnek mi­nősülhetnek egy könyvekkel telezsúfolt lakásban élő értelmi­ségi család gyermekei is. (A „hátrányos helyzetű gyermekek" francia nemzeti adatbázisának kiépítését a társadalmi tiltako­zás miatt kellett korlátozni, elsősorban a „kasztba sorolás" mint önmagában is hátrányos megkülönböztetés miatt.)

Harmadszor, maga a döntés a döntéshozó szempontjait és érdekeit tükrözi, amelyek az egyszerűsítésre, a kategorizálásra irányulnak. A számítógépes profilok mind az állami, mind az üzleti szféra erőforrásainak hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé, de korlátozzák az egyén gazdasági és kulturális mo­bilitását, devianciáját. Ha például egy lakókörzet csak a kultu­rális javak egy bizonyos sávjára képvisel rentábilis keresletet vagy befogadóképességet, az automatikus döntésen alapuló tö­megellátás akár az állam, akár a magánszektor részéről meg­nehezítheti az eltérő igényűek szükségleteinek kielégítését.

Végül, az emberek „megszámozása", lélektelen adatokká változtatása az adatvédelmi és más polgárjogi mozgalmak harcának negatív jelképe. Péladeau-tól (1990) és Vitálistól (1988) kölcsönzött kifejezéssel élve azt bizonyítja, hogy a mo­dern társadalmakban az emberek irányítása és befolyásolása egyre növekvő mértékben saját „információs hasonmásuk"⁴ révén történik. A francia törvény (LIFL) figyelemre méltó elő­írása, hogy semmilyen, emberi viselkedésre vonatkozó érték­ítéletet tartalmazó igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy magánjellegű döntés nem alapulhat kizárólagosan olyan au­tomatizált információkezelésen, amely az érintett profiljának vagy személyiségének valamiféle meghatározását adja.

Az adatok és adatbázisok korlátozás nélküli összekapcsolha­tósága egyfelől nehezíti vagy lehetetlenné teszi a teljes adat­kezelési folyamat átláthatóságát az adatalany részéről, másfelől lehetővé teszi, hogy az egymástól függetlenül létrehozott nyil­vántartások másodlagos felhasználói a nyilvántartók eredeti szándékaival ellenkező következtetéseket is levonjanak, és az információkat már az eredeti nyilvántartók által sem ellenőriz­hető célokra használják fel; végső soron e láncolat az egyén egyre teljesebb megfigyelését és ellenőrzését eredményezheti.

Az illetéktelen hozzáférés veszélye nemcsak az adatkeze­lőt, hanem az adatalanyt is érinti: a növekvő mennyiségű adat és nyilvántartás egyre több adatrögzítőt, programozót, rend­szerszervezőt és kiszolgáló személyzetet igényel, s ezzel pár­huzamosan nő annak veszélye, hogy személyes adatokat anyagi vagy egyéb előnyök fejében inkorrekt módon, például üzleti vagy politikai célokra használjanak fel. Hasonlóképpen, jogosulatlan személyek is hozzáférhetnek személyes adatok­hoz. Az adatbiztonság hivatott arra, hogy e veszélyt különböző kódrendszerek, kulcsok és hozzáférési jogosultságok alkalma­zásával mérsékelje, de minél nagyobb és bonyolultabb egy rendszer, annál sebezhetőbb, s a korrekt működtetést a tech­nika önmagában nem szavatolhatja.

E potenciális veszélyekre és negatív tendenciákra a fejlett demokratikus országok végül az adatkezelést korlátozó sza­bályozás megalkotásával reagáltak, amely egy új információs egyensúly felé elmozduló adatalanyi-adatkezelői gyakorlat ki­alakulásához vezetett. A fejlődő országok és a diktatórikus rendszerek mindkét szempontból részben ide sorolva Kelet-Európa előző rendszereit is azonban a fejlett számítástechni­kát már e későbbi fázisban, de továbbra is a szükséges jogi garanciák nélkül importálták, hasonlóan az ipari technológiák­hoz, amelyekhez nem vették át a környezetvédő elemeket.⁵ Az azonos szintű jogi garanciák hiánya pedig nemcsak a le­gális határátlépő adatáramlást gátolta, hanem még ellenőrizhetetlenebbé tette az adatalany számára az adatkezelés fo­lyamatát azáltal, hogy a fejletlenebb infrastruktúra egyes or­szágokat rákényszerített személyesadat-állományaik feldolgo­zási célú exportjára, más esetekben feltehetően politikai célú adatállomány-átadásokra került sor.

Az 1970-es évek elejétől induló új számítástechnikai kor­szak, amelyet a megfogható technológia decentralizálásával és a működtető szellemi szféra egységesedésével, összeköthetőségével jellemezhetünk, e veszélyeket elvben nem csök­kentette, sőt körüket bővítették az interaktív kábelrendszerek, az adatkártyák, a távadatfeldolgozás és más új eszközök és technikák használatából adódó következmények: az automa­tikus adatgyűjtés, a képi és hanginformációk valamint egyéb, személyazonosításra alkalmas adatok tömeges feldolgozási lehetősége, a mikroszámítógépes adatfeldolgozási rendszerek céljainak nehezebb ellenőrizhetősége, a visszaélések bonyo­lultabb felderíthetősége, a közügyek bonyolításának egyre technokratikusabb jellege.

A polgár válaszai

A polgár e veszélyekre, ha felismeri egyáltalán, a fejlett or­szágok tapasztalatai szerint négy választípussal reagálhat (Székely, 1994): a) a beletörődő válasz; b) a gépromboló vá­lasz; c) a kivonuló válasz; d) a garanciákat követelő válasz.

a) A beletörődők úgy érzik, hogy az egyén szintjén úgysem lehet tenni semmit e veszélyek mérséklésére, „hiszen úgyis azt csinálnak, amit akarnak". A beletörődésnek nem feltétele a tájékozatlanság; erre utal saját vizsgálatunk⁶ egyik megál­lapítása is, amely szerint a magyar lakosság általában köze­pesen tájékozottnak tekinthető személyes adatainak felhasz­nálási (és visszaélési) lehetőségeit illetően; mégis közel száz százalékuk engedelmes adatszolgáltató, függetlenül az adat­szolgáltatás kötelező vagy önkéntes jellegétől. (E megállapí­tásban azonban összemosódik azok reagálása, akik nem tö­rődnek adataik sorsával, és azoké, akik érzékenyek, de pesszimistán ítélik meg lehetőségeiket. A polgár veszélyérzete egészében véve jóval alacsonyabb nálunk és a régió más országaiban, mint a fejlett nyugati országokban, ugyanakkor könnyebben aktiválható.⁷ )

b) A géprombolók reakciói kevésbé ismertek, noha a polgár által is érzékelhető automatikus adatfeldolgozás elterjedésé­nek kezdeti időszakában egyáltalán nem voltak elhanyagol­hatók; ezt bizonyítja többek között az 1960-as években az Egyesült Államokban létrejött Adatfeldolgozó Gépek Megsem­misítéséért Küzdő Nemzetközi Társaság (International Society For the Abolition of Data Processing Machines, ISFADMP) létrejötte és kezdeti sikerei. A szervezet amerikai megalapítója az ISFADMP első fellépései és harcos kiadványainak megje­lentetése után a „kevésbé fertőzött" Nagy-Britanniába költö­zött, ahol hamarosan 2000 új tagot toborzott, ebből kétszázat magából az adatfeldolgozási iparból (Martin és Norman, 1970). A szervezet tanácsokkal látta el tagjait, hogy hogyan demagnetizálják mágneskártyáikat, hogyan adhatnak milliókat bankszámlájuk egyenlegéhez, hogyan küldhetnek tíz tonna tö­rött kétszersültet ellenségeik címére, és hasonlók. Megtanítot­ta őket, hogy a számítógépeket hogyan lehet megtéveszteni, összezavarni, sőt szétverni.⁸ Mindezen tudnivalókat a „Geril­la-hadviselés Kézikönyve a Számítógépek Elleni Viszontcsa-pásra" c. kiadvány tartalmazza, amely az ISFADMP egyik alapkönyve. A mai számítógépes bűnözésben is létezik egy technológia-ellenes vonal, amelynek ideológiája rokonítható a korai géprombolókéval, résztvevői azonban már nem kívülről, hanem belülről dolgoznak a számítástechnikai eszközök és rendszerek tönkretételén, azok filozófiáját, tudásanyagát és eszközeit felhasználva.

c) A kivonulók közé azokat sorolhatjuk, akik valamilyen szin­ten tudatosan elkerülik a (központi) nyilvántartásokkal való kap­csolatukat: kártyával telefonálnak, nem vásárolnak részletre, nem kötnek biztosítást, nem vesznek fel hitelt stb., s nagyobb függetlenségük fejében hajlandók lemondani a modem állam gondoskodásáról és az üzleti szféra tömeges szolgáltatásairól. Ezek az emberek többnyire igyekeznek függetleníteni magukat a tömegkommunikációtól (elsősorban az elektronikus médiától), a fogyasztói szokásokat befolyásoló reklámoktól, a modern technika eszközeitől, s általában a lehető legkisebb felületen érintkeznek az intézményekkel. Az információs önrendelkezés igénye a második világháború utáni legtöbb „kivonuló" mozga­lom ideológiájában felfedezhető, s ennek elemei kevésbé szél­sőséges formában egyes értelmiségi csoportok és polgárjogi mozgalmak eszmeiségének részévé váltak.

d) A garanciákat követelőket egyfelől a művelt és öntudatos középrétegek képviselői között, másfelől az adatvédelmi tör­vények meghozataláért és betartatásáért fellépő „privacy-ko­alíció" mérsékeltebb csoportjaiban fedezhetjük fel. A garanci­ákat követelők egyfelől tisztában vannak meglévő jogaikkal és azokat érvényesíteni is kívánják, másfelől tisztában vannak az információs erőviszonyokkal és azokkal az eszközökkel, amelyek révén nyomást lehet gyakorolni a törvényhozásra és a végrehajtásra e viszonyok megváltoztatása érdekében.

Helyzetünk, kilátásaink

Fenti fejtegetéseink a fejlődés fővonalára, a demokratikus be­rendezkedésű fejlett nyugati országokra vonatkoztak. Saját térségünkben az új információs egyensúly e két alapvető ele­mének garanciái nem egy szerves fejlődés eredményekép­pen, hanem a politikai rendszerváltás nyomán kialakult felzár­kózási kényszer, a személyiségi jogok politizálódása és az előző rendszer információkezelési örökségének problémái sürgetésére születtek meg néhány országban, illetve indult el a megszületésük felé vezető folyamat más országokban. E körülmények azt eredményezték, hogy a szabályozás számos elemét, egyes, a nyugati hagyományokban gyökerező intéz­ményeket és eljárásokat készen kellett importálnunk, s e jo­gok és szabadságok valós érvényesülése, állampolgári igény­bevétele éppúgy elmarad a mintául vett országokétól, mint államigazgatásunk felkészültsége ennek biztosítására. Rövi­den: jogaink és intézményeink egy része már megfelel a nyugati kritériumoknak, gyakorlatunk azonban még nem.

Noha csak egy hosszú fejlődési és tanulási folyamat során várható, hogy az állampolgári információs autonómia gyakor­lati érvényesülése, az információs önrendelkezés kultúrája a nyugati polgárokéival összemérhetővé váljon, a jelenlegi át­meneti állapot azért hátrányos, mert az ellenőrző funkcióját csak igen kis mértékben gyakorló, törvényhozási feladataival túlterhelt parlament és az új intézményrendszerét kiépítő kor­mányzat egyaránt úgy érzékeli, hogy csökkent a rájuk nehe­zedő nyomás, a nemzetközi fórumok pedig honorálják a for­mai eredményeket, és ezáltal újabb területen hárulnak el az akadályok európai integrálódásunk elől. Az ezen állapot fenn­tartásához fűződő kormányzati érdek az egyik jelentős ténye­zője annak, hogy e jogok független ellenőrét (az adatvédelmi biztost) a magyar országgyűlésnek – e kézirat lezártáig – még nem sikerült megválasztania 1992 óta.*

A volt szocialista tábor országai az egységes burkon belül bizonyos mértékig eltérő politikai gyakorlatot és eltérő társa­dalmi hagyományokat követtek és részben örököltek közeleb­bi és távolabbi történetük során, s ebből adódóan az egyes országokban az állampolgári információs autonómia biztosí­tásának és érvényesülésének is eltérők a jelenlegi feltételei. Magyarország noha sem az áttetsző kormányzásban, sem az információs privacy tiszteletben tartásában nem örökölt számottevő hagyományokat, mégis jelentős szakmai előny­höz jutott az új szabályozáshoz vezető úton. Ennek oka egy multidiszciplináris szemléletű szakembercsoport munkája, amely az 1980-as évek közepén a politikai ellenérdekeltség szélárnyékában elkezdte a nyugati jogi és gyakorlati megol­dások összegyűjtését, hazai adaptálását és az új szabályozás koncepciójának kidolgozását.⁹

Jelenlegi helyzetünk értékes jellemzője, hogy vannak kor­szerű törvényeink: az adatvédelmi törvény, egyes terület specifikus törvények, sőt – a félelmekkel ellentétben – a készülő titokvédelmi törvény is, jelenlegi formájában, erősen korlátoz­za az állam információs monopóliumát. Azonban hiába bizo­nyította vizsgálatunk a lakosság jelentős adatvédelmi érzé­kenységét, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az érzékenység többnyire csak „botrányok" esetén aktiválódik, egyébként az emberek többsége gyanakvó, de engedelmes adatalany.

Ehhez járul egy sajátos absztrakciós küszöb is: ha valakit a rendőr lépten-nyomon igazoltatna, ellenőrizné, hogy hova megy, mit csinál, mire költi a pénzét, akkor az ellenőrzött sze­mély nyilvánvalóan fel lenne háborodva. Ha azonban a rendőr ugyanezt sokkal hatékonyabb módon, fizikai zaklatás nélkül, számítógépes eszközökkel végezné (és az alany egyáltalán tudomást szerezne róla), akkor valószínűleg nem törődne ve­le, neki „nincs titkolnivalója"… Alapvető különbség egy fejlett demokratikus ország polgára és a magyar polgár között, hogy nálunk legfeljebb az érdekli a polgárt, hogy adatai használa­tából „mi baja lehet", míg egy öntudatos nyugati polgár eleve azt nézi: kinek mi köze hozzá?

E látszólagos érdektelenségünk tükröződik abban, hogy sem saját személyes adataink, sem az állam köz-információ­inak megismerése iránt eddig nem tapasztalható nálunk szá­mottevő állampolgári igény; bár e törvényes igények kielégí­tésére valójában sem az állami, sem a magánszektor nincs felkészülve: az érdeklődőt sok helyen a portás sem engedné fel.

Ráadásul az információs javak természete és bonyolult ke­zelése miatt – paradox módon – az új jogok és szabadságok érvényesülését bürokratikusnak tűnő szabályok hivatottak biz­tosítani, s ezért sem az „átlagpolgár", sem az ellenzéki múltú liberális értelmiség sem érzi át kivívásuk súlyát és izgalmát.

Meglévő jogaink azonban kellő társadalmi veszélyérzet és támogatás nélkül maguk is megnyirbálásuk állandó veszélyé­nek vannak kitéve. A feketegazdaság ellen meghirdetett állami fellépés egyik eleme például a Bokros-csomag azon fejezete, amelyet felszínesen a személyi szám használatának meg­hosszabbításaként ismerünk. Amennyiben megvalósulnak az adóhatóság és a vámszervek összevonásának, egy nyomozó csúcsszerv felállításának és a személyesadat-bázisok össze­kapcsolhatóságának tervei, voltaképpen mindenki potenciális terroristának, csempésznek és adócsalónak lesz tekinthető, akik közül ki kell szűrni a vétleneket.

Az önmagában méltányolható eredeti cél megvalósításának eszközei tehát korántsem közömbösek az eddig elért jogok ós szabadságok tekintetében. Valójában liberális alap-dilem­mával állunk szemben: szabadságokat vívtunk ki az emberek­nek – és tessék: elszaporodott a bűnözés, az emberek visszaélnek a laza ellenőrzéssel. Mennyit vegyünk hát vissza a szabadságból?

Sokan állítják: az információs jogok a gazdag államok luxu­sa; e luxust a jelen gazdasági helyzetben Magyarország nem engedheti meg magának. Metaforával válaszolhatunk: arról kell döntenünk, hogy lebontsuk-e a demokrácia vakolatlan épületéből a fürdőszobát, ha jelenleg lavórban is tudunk mo­sakodni. Egyáltalán, hogy szabad-e csapokat leszerelnünk, ha sokba kerül a közművek működtetése. Még akkor is, ha e közművet információnak hívják.

Jegyzetek

* A cikk megírása és a lap megjelenése közötti időszakban megkezd­te működését az adatvédelmi biztos, és összevonták az adóhatóság és a vámszervek irányítását. Ezekre a szöveg mint jövőbeni lehetsé­ges eseményekre utal. A szerző az adatvédelmi biztos közvetlen mun­katársa lett. (A szerk.)

¹ A National Data center körüli vitákról részletes elemzést nyújt J. Martin és A. Norman (1973), elsősorban 12. és 14. fejezetében (7b-wards a National Data Centre; The Battle tor Prívacy)

² A Grossen Hessenplan, a „társadalmi funkciók államosításán" (Só­lyom, 1988) alapuló központosított számítógépes igazgatási rendszer terve párhuzamosan készült a hesseni adatvédelmi törvény terveivel, amely 1970-ben a legelső ilyen törvény létrejöttéhez vezetett.

³ ltt nemcsak a bosszantó tévedésekre, elhunytaknak küldött adóí­vekre, nyugdíjasok sorkatonai behívására stb. kell gondolnunk, hanem az adatalny gazdasági, kulturális mozgásterére gyakorolt konzekven­ciákra is.

⁴ Eredetiben: double informationnel (angol fordításban: informational replica).

⁵ A keletkezett kár is hasonlóképpen nehezen és költségesen orvo­solható utólag, amit a fizikai, illetve az információs környezetben okoz­tak.

⁶ Magyarországon – és tudomásunk szerint a régióban – az első és mindeddig egyetlen átfogó privacy-vizsgálat 1989-90-ben készült a Magyar Közvéleménykutató Intézet erőforrásaival, Székely Iván, Töl­gyesi János és Várnai Gábor vezetésével.

⁷ Ennek egyik jele volt az 1994-es országgyűlési képviselőválasztá­sok ajánlószelvényeivel kapcsolatos választói reakció is: a névvel, lak­címmel és személyi számmal kitöltött ajánlószelvényeket a pártok és képviselőjelöltek a vártnál jóval nehezebben tudták összeszedni, mert a választók nem bíztak abban, hogy a törvényi tiltás ellenére nem kerülnek be olyan nyilvántartásokba, amelyek később hátrányosak le­hetnek számukra.

⁸ Az Adatvédelem és a környezetvédelem számos analógiára ad mó­dot; itt is kínálkozik az összehasonlítás az ISFADMP és a militáns környezetvédő szervezetek között. Ez utóbbi szervezetek nemcsak ak­cióikkal hívják fel a figyelmet magukra, hanem kiadványaikkal is, me­lyekben részletes tudnivalókkal látják el olvasóikat arról, hogy például hogyan lehet megbénítani a közlekedést vasúti talpfák felszedésével, utak megrongálásával, útjelző táblák felcserélésével vagy a gumiab­roncsokat tönkretevő acéltüskék elrejtésével. Mind az informatikai, mind az ökológiai szféra szélsőséges védelmezői tevékenységükkel túllépnek a törvényes kereteken, és az illegalitás határán működve próbálnak szembeszállni a közös életteret fenyegető jelenségekkel.

⁹ Ezt az előnyt egyébként nem sikerült törvényhozásunkban kama­toztatni, sorrendben Szlovénia (1990) és Csehszlovákia (1992) is meg­előzött adatvédelmi jellegű törvényei meghozatalával.

Irodalom

BRD (1983): A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 1983. december 15-i ítélete: Az 1983. évi Népszámlálási Törvény. In: INFORMATIKA­JOG-KÖZIGAZGATÁS, Nemzetközi dokumentumok I., InfoFilia, Buda­pest, 1991., 6.1-6.39.

Clarke, R. (1994): Information Technology: Weapon of Authoritaria-nism or Tool of Democracy? In: Brunnstein, K.-Raubold, E. (eds.): 13th World Computer Congress 94, Vol. 2. IFIP, Elsevier Science B. V. (North-Holland) 1994.

Földi T. (1989): Tézisek az információs stratégiáról és az informá­ciópolitikáról. Könyvtári Figyelő, 1989. 4. 345-347.

Hamelink, C. J. (1991): Communication, Democracy and develop-ment. Trasnatíonal Data and Communications Ftepon, Vol. 14, No. 5, September/October 1991, 28.

Martin, J.-Norman, A. R. D. (1973): The Computerised Society. A Pelican Book. The Chaucer Press Ltd., Bungay, Suffolk 1973.

Péladeau, P (1990): The Informational Privacy Challenge: The Technological Rule of Law. In: Cholewinsky (1990), 93-116.

Sólyom L. (1988): Egy új szabadságjog: az információszabadság. Valóság, 1988. szeptember.

Székely I. (1994): Az adatvédelem és az információszabadság filo­zófiai, jogi, szociológiai és informatikai aspektusai. Benyújtott kandi­dátusi értekezés. Budapest, 1994. Kézirat.

Vámos T. (1993): Adatvédelem – a társadalom kultúrája. In: Adat­védelem, adatbiztonság. HISEC '93 előadások. NJSZT, Budapest, 1993.

Vitalis, A. (1988): Informatique, pouvoir et libertás. Economica, Paris, 1988.

Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

• Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
• Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.

1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok¹ és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.² A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.³ Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.⁴ Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.⁵ (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.⁶

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények⁷ (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.⁸ A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.⁹ A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió¹⁰ ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,¹¹ bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"¹² ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.¹³ Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca¹⁴ maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:¹⁵ nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.¹⁶ Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló¹⁷ Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.¹⁸

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,¹⁹ Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.²⁰ Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét²¹ Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"²² verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"²³ korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.²⁴ Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától²⁵ várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".²⁶ Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.²⁷ Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,²⁸ addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.²⁹ A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.³⁰ A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,³¹ részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek³² miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet³³ problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.³⁴ A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció³⁵ szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség³⁶ miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot³⁷ beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.³⁸ A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.³⁹ Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,⁴⁰ akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.⁴¹ Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.⁴² A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai⁴³ nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból⁴⁴ a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.

Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.