Konszenzusgyártás: Noam Chomsky és a média. A két kana­dai filmes, Péter Wintonick és Mark Achbar által készített do­kumentumfilm¹ szórakoztató és részletes bemutatást ad No­am Chomsky életéről és munkájáról. A film az életrajzi adatok közlése mellett körvonalat rajzol Chomsky társadalom- és po­litikaszemléletéről, elsősorban Chomskynak a médiát és an­nak az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatos híradá­sait érintő kritikájára koncentrálva. Wintonick és Achbar be­szédek, nyilvános fellépések és interjúk elegyen keresztül vá­zolják fel Chomsky „médiapropaganda-modelljét", amely sze­rint az Egyesült Államokban a nagyobb médiumok társadalmi funkciója az, hogy a közvéleményben fenntartsák a bolygónk intézményesített kirablásával kapcsolatos tudatlanságot vagy annak elfogadását. Az elmélet a kapitalizmus több alapvető tulajdonságának, így a versenynek, a profit-maximalizálásra való törekvésnek és a tulajdonosi jogok koncentrációjára irá­nyuló tendenciának radikális kritikáján alapul. Ennek bizo­nyítására a film a média vállalati tulajdonlására vonatkozó té­nyeket és elfogult kommentárok olyan konkrét példáit mutatja be, amikor a vállalati érdekek egybeesnek az Egyesült Álla­mok külpolitikai érdekeivel. Maga a dokumentumfilm az alter­natív média példája, de a film megalkotásának története és a filmkészítők által használt technikák egyúttal rávilágítanak egy ellentmondásra is, nevezetesen arra, hogy ugyanazokat a te­levíziós technológiákat használják a hivatalostól eltérő véle­mény közvetítésére, melyeket másutt a fejlett kapitalista társadalom hivatalos ideológiájának terjesztésére kifejlesztett eszközökként bírálnak.

Annak megítélésében, hogy egy demokratikus társada­lomban jól működik-e a média, kritérium lehet annak vizsgá­lata, hogy sokszínűek-e a bemutatott nézőpontok, valósághűek-e az eseményekről adott híradások és fogékony-e a média a nagyközönség információszükségletére és igényére. Sok szempontból úgy tűnhet, hogy a média az Egyesült Államok­ban tökéletesen működik. A mai információs technológia mel­lett a közönség azonnal és élőben tud bekapcsolódni a világ történéseibe. Az Egyesült Államokban a CNN különösen ki­emelkedő szerepet játszott naprakész híradásaival olyan ese­ményekről, mint az Öböl-háború, a Los Angeles-i lázongás vagy a Jelcin-puccs. Ki vitatná az együttműködés pozitív jel­legét a nagyobb médiumok és a kormány között, amikor az utóbbi megengedte, hogy amerikai tévések jelen legyenek, amikor 1992-ben csapataik megérkeztek titkos rendeltetési helyükre Szomália partjainál?

Különben is, nem konspiráció-szagú-e bármely olyan kije­lentés, hogy bizonyos eseményeket szisztematikusan homá­lyosítanak vagy bagatellizálnak? Valóban túl sok-e a változó a modern újságírás kaotikus világában egy óriási mértékű ma­nipulációhoz? S legfőképp, ha a média oly nagy mértékben kontrollált, hogyan lehetséges, hogy mégis hallunk olyan kri­tikus hangot, mint Chomskyé? Íme néhány kérdés azok közül, melyekre Chomsky választ keres. Kutatásai egy olyan uralko­dó médiát tárnak fel, mely messze nem demokratikus, ám igen erősen ideologikus és propagandisztikus. És a propa­ganda a demokráciában, állítja Chomsky, ugyanaz, mint az erőszak a diktatúrában.

A filmben megjelenő sok beszéd közül az egyikben Chomsky felvázolja a piac mozgatóerőinek a médiára gyakorolt hatásait. Mint minden nagyléptékű vállalkozást, a médiacéget is a tőke­felhalmozás kényszere hajtja. A televíziós vállalatok reklámidő eladásával szerzik profitjukat. Olyan újságok, mint a New York Times, profitjuk nagy részéhez reklámhelyek eladása révén jut­nak. Minél több potenciális vásárlót garantál közönségként az adott csatorna vagy újság, annál drágább a reklámidő vagy -hely, melyet eladnak. „Ez azt (is) jelenti – mondja,Chomsky -, hogy saját közönségüket az elitebb és gazdagabb közönség képére akarják formálni." Az eredmény az osztályoknak a mé­dián belüli arányeltolódása, melynek háttere a feltételezett kö­zönséghez való igazodás és a reklámidőket és helyeket meg­vásároló vállalatoknak való kedvezés.

A média vállalati tulajdonlásáról szóló tények viszonylag szókimondók. A filmkészítők statisztikákat mutatnak be, me­lyeket Chomsky Benjámin Bagdikian A médiamonopólium (The Beacon Press: Boston, 1990) című könyvéből idéz. Észak-Amerikában hét nagyobb filmstúdió több, mint 1900 na­pilap, 11 000 folyóirat, 11 000 rádióadó, 2000 tévéadó és 2500 könyvkiadó van. Minden médiumban 23 vállalat kezében van a vállalkozások több, mint 50%-a feletti kontroll, néhány eset­ben valóságos monopóliumként működnek. A befolyás kon­centrációját, melyet ez von maga után, súlyosbítja az a tény, hogy különböző szervezeti okok miatt bizonyos médiumok „irányzatalkotók". Példa erre a New York Times, mely rádió­állomások és helyi újságok számára szolgál információforrás­ként az ország egész területén.

De mi a kimutatható eredménye a nagyobb médiumokon belüli profitmaximalizálásra és a tulajdonosi jogok, illetve a befolyás koncentrációjára való törekvésnek? „Hallott már va­laha Kelet-Timorról?" teszik föl a kérdést a filmkészítők két hazafias fiatalembernek egy Öböl-háborús győzelmi felvonu­láson. Kelet-Timor médiavisszhangja a filmben bemutatott leg­mélyebb esettanulmány. 1975-ben az Egyesült Államok támo­gatta Indonézia Kelet-Timor-i invázióját. Ez a beavatkozás el­söpörte a népszerű baloldali katolikus kormányt, melyet a Freitilin Párt alakított meg 1974-ben, miután a korábbi gyarmat felszabadult a portugál uralom alól. Chomsky a megszállást a nácik által elkövetett holocaust óta a népirtás legsúlyosabb esetének tekinti, a kegyetlenség olyan történeteivel és mennyiségével, melyek könnyen hasonlíthatók a Vörös Khme­reknek rendszeresen tulajdonított tettekhez. Arról szóló tanul­mányában, hogy a média hogyan szolgál azon vállalatok „ölebjeként", melyek az Egyesült Államok külpolitikájára, való befolyásukból profitálnak, Chomsky összehasonlítja a New York Times Kelet-Timorról szóló híradásait a vörös khmerekről szóló híradásaival. A minőségi és tapasztalati bizonyíték vilá­gos: az Egyesült Államok támogatta Kelet-Timor invázióját, és a New York Times elégtelenül adott hírt róla: alapvetően igye­kezett azt tisztára mosni. Nagyjából ugyanebben az időszak­ban Washington szembeszállt a kambodzsai vörös khmer re­zsimmel. „Az első kétszáz halott után" mutat rá Chomsky, „a New York Times már népirtásról beszélt". A film röviden, de kellően dokumentálva mutatja be Kelet-Timor megszállását. Dermesztő képeket ad közre, melyeket egy olyan ausztrál hí­radós csoport filmezett, amelynek tagjait később az invázió során megölték, valamint aktivistákkal és egy túlélővel készí­tett interjúkat. A film az elhallgatások, tisztára mosások és torzítások egyéb eseteiről, mint pl. az Öböl-háborúval kapcso­latos híradásokról is szól. Világosan és meggyőzően mutatja be Chomsky konklúzióját, miszerint olyan társadalomban é­lünk, mely sok tekintetben szokatlanul szabad, ám ideológi­ákkal átitatott, és korlátolt világszemlélet uralja.

Chomsky folyamatosan növekvő népszerűsége és a Kon­szenzusgyártás puszta léte demonstrálja, hogy a média világa nem egységes. Ugyanakkor az alternatív vélemények bemu­tatása előtt álló akadályok igen nagyok. A film elkészültének története illusztrálja ezt a véleményt. Marc Achbar és Péter Wintonick bejegyeztették produkciós vállalatukat, a Szüksé­ges Illúziókat, majd közel egy évet töltöttek előterjesztések írásával, támogató levelek gyűjtésével és engedélyekért folya­modással. Négy év után elfogyott a filmre kapott pénz, több száz méter anyag volt leforgatva, de egyetlen méter sem volt vágva. Következésképpen mindkettőjüknek le kellett monda­niuk fizetésük feléről, hogy folytathassák a munkát, amíg to­vábbi támogatást nyernek. Az óriási mozgókép-iparág, melyet nagy korporációk maroknyi csoportja birtokol, nem nagyon van érdekelve „rizikós" projektek felvállalásában. A"ma szóra­koztatásnak nevezett dolgok nagy részének alacsony művészi és intellektuális színvonala kétségtelenül inkább eredménye néhány producer cinikus hozzáállásának, akik csak arra fi­gyelnek, hogy mi fog elkelni, mint a közönség érdeklődésének valódi tükrözése. Ez veti fel az alternatívák nagyközönség ál­tali hozzáférhetőségének problémáját.

A film forgalmazását célzó erőfeszítések strukturális korlá­tokkal találták magukat szemben. Annak ellenére, hogy magas kritikai elismerésben és több díjban részesült – többek között elnyerte az Arany Szeszterciuszt (Nagydíj) egy nemzetközi zsűri előtt az 1992-es lyoni Nemzetközi Dokumentumfilm-fesz­tiválon (az egyik legtekintélyesebb díj, melyet dokumentumfilm nyerhet), egy Arany Hugót a legjobb Politikai/Társadalmi fil­mért a chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon és számtalan egyéb díjat – nem valószínű, hogy a filmet az esti híradóban ismertetni, vagy széles körben terjeszteni fogják. A Ramboval, a Jurassic Parkkal vagy bármilyen, a mozgókép-iparág által jelenleg támogatott bombasikerrel ellentétben, nem fogunk te­levíziós előrejelzéseket vagy plakátokat látni, melyek arról tu­dósítanak, hogy jön a Konszenzusgyártás, annak ellenére, hogy a benne bemutatott információ nagyon ritkán hozzáfér­hető, ugyanakkor fontos a közönség számára. A legtöbb em­ber, akinek lehetősége van „dollárjaival szavazni" a többi film­re, valószínűleg soha nem fog róla hallani. Ilyenek a valóban létező kapitalizmus mozgatóerői. Ehhez képest a Konszen­zusgyártás meglepően jól szerepelt.

A médiának a televízió médiumán keresztül való kritizálására tett kísérlet felvet egy dilemmát. Az intézményes média igyekezett eredendően objektívnek és hitelesnek bemutatni azt a technológiát, melyet nagymértékben ural. A filmkészítők többféleképpen próbálják ezt a képet támadni. Legelőször is arra emlékeztetnek minket, hogy a kamerák mögött mindig emberek vannak. Ezt úgy teszik, hogy filmezik önmagukat és másokat, akik Chomskyt filmezik. Parodizálják az irányadó médiumok látványos, ámbár csalóka módszereit is, mégpedig úgy, hogy abszurd részleteket vágnak be Chomskyról, amint különböző helyzetekben, pl. a világ legnagyobb vásárló utcá­jában levő óriási videó képernyőn beszél. Játékos vizuális se­gédeszközök, humoros skiccek és interjúk – az utca emberé­vel, az alternatív média aktivistáival és a médiahatalom köz­pontjainak vezetőivel – segítenek illusztrálni Chomsky elkép­zeléseit. Emellett élettelivé és a széles közönség számára is befogadhatóvá teszik a filmet. Olyan jól ismert alakok is megjelennek, mint Michel Foucault, Tom Wolfe és William F. Backley (aki idegesen azzal fenyegetőzik, hogy „beveri Chomsky istenverte képét"). Egészében véve a film provokatív és ins­piráló, még akkor is, ha a filmkészítők humoros bolondozásai alkalmanként inkább határosak a bosszantással, mint a szó­rakoztatással. A „Konszenzuskeresés" a radikális népnevelés fontos eseménye.

Az, hogy az irányadó sajtóban való marginalizálódása elle­nére Chomsky népszerűségnek örvend, jövőt jósol mind erő­feszítéseinek, mind vizsgálata anyagának. E film és más al­ternatív médiumok léte azt mutatja, hogy az akadályok elle­nére van helye a másként gondolkodók véleményének, hogy ilyen jellegű anyagnak van közönsége, tehát van remény is. Egy interjúban, melyet Bill Moyers Ideák világa című soroza­tából választottak ki, Chomsky elmagyarázza, hogy nyelvé­szeti teóriái, melyet ezen a területen „Chomsky forradal­maként" emlegetnek, elvezették őt ahhoz a hithez, hogy a beszédben az „olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, semmi különös"; hétköznapi emberek a kreativitás magas szintjéről és saját univerzumaik irányításának ösztönös képességéről tesznek tanúbizonyságot. Ez a tény az emberi lét társadalmi lényegét sugallja számára, s ezáltal egy kooperatív társadalmi szervezetekből álló óriási alakulat eleddig fel nem ismert le­hetőségét. Amikor az úgynevezett fejlett országok polgárai tu­domást szereznek az erőszakos cselekedetekről, melyeket az nevükben követnek el, különösen a harmadik világ országai­ban, hajlamosak arra, hogy „altruista ösztöneiknek engedel­meskedjenek", és igyekezzenek „segíteni másokon, akik tény­leg szenvednek és elnyomottak". Szigorú és radikális elmélet nélkül azonban nem történhet átfogó elmozdulás a társadalmi változás felé.

Bár a szellemi termelés eszközei fölötti kontroll koncentrál­ható néhány ember kezében, még mindig vannak olyan gon­dolkodóink, mint Noam Chomsky, és filmkészítőink, mint Péter Wintonick és Marc Achbar, hogy segítségünkre legyenek a hegemónia elleni fellépésben. Amint az emberi és ökológiai tragédiák azzal fenyegetnek, hogy teljesen elárasztják a boly­gót, Chomsky egy régi figyelmeztetést idéz saját egyszerű szavaival: A történelemnek ebben a szakaszában két dolog közül bármelyik megtörténhet. A lakosság vagy ellenőrzése alá vonja saját jövőjét, és foglakozik a közösségi érdekekkel, melyeket a szolidaritás, szimpátia és a másokkal való törődés értékei vezérelnek, vagy senkinek nem lesz jövője, melyet kézbe kellene venni.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

¹ Manufacturing Consent: Noam Chomsky and the Media. Producer és rendező: Marc Achbar és Péter Wintonick. Forgalomba hozza a Zeitgeist Film, 247 Centre St., New York, NY 10013, tel. (212) 274-1989. 168 perc.

I.

Amikor Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozá­sáról esik szó, a tő érv mellette a gazdasági és társadalmi értelemben vett modernizáció. A magyar köztudatban úgy él az EU-államok, mindenekelőtt persze a centrumbéliek élet­színvonala, mint a jólét áhított célja. Életem jelentős részét magam is az EK országaiban töltöttem, s megismerhettem őket életközelből, erényeikkel és gyarlóságaikkal együtt. Saját erényeikkel és gyarlóságaikkal összevetve mérlegelhettem esetleges csatlakozásunk előnyeit és hátrányait, elemezhet­tem a közös jövőt.

Arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarország mű­szaki fejlődése és társadalmi haladása érdekében nem nél­külözheti azokat az ismereteket, vívmányokat, a polgári, köz­tük a kisebbségi szabadságjogoknak azt az intézményesített, széles rendszerét, amelyek a nyugat-európai centrumban fel­halmozódtak az elmúlt évtizedekben. Egyszerűen azért nem, mert nélkülük kevesebbek volnánk, s mert minden ellentmon­dásosságukkal együtt is a fejlődés fő csapását jelentik ko­runkban. Arra gondolok, hogy ne kalapáccsal végezzük azt a munkát, amelyet amott már elektronikai csipesszel végeznek. Hogy úgy táplálkozzunk, olyan vizet igyunk, olyan környezeti feltételek között élhessünk, amelyek meghosszabbíthatják puszta fizikai létünket, és nem kárhoztatnak bennünket arra, hogy tíz-húsz évvel rövidebb legyen földi pályafutásunk, mint az övék. Hogy szabadon jöhessünk-mehessünk a határokon át, s ne okozzon jogi hátrányt magyarnak lenni. Hogy a ki­sebbségek autonóm jogokat élvezhessenek. Hogy megtanul­junk hatékonyan dolgozni, s alkalmazni olyan technológiákat, amelyekről gyakran még fogalmunk sincs, pedig a nyugati em­ber életének mindennapos részei. Mindez jól felfogott érde­künk kell, hogy legyen. Ezt előre bocsátva azonban azt is látnunk kell, hogy a műszaki fejlődés és a gazdasági nö­vekedés nem mindig esik egybe, s nem feltétlenül jelent társadalmi, emberi értelemben vett haladást is.

– Az EU-államok műszaki fejlődése és gazdasági növeke­dése sohasem tapasztalt strukturális munkanélküliség köze­pette megy végbe. A modernizáció ma Nyugat-Európában azt jelenti, hogy mintegy 30 millió életteljében lévő ember, pálya­kezdő fiatal egyszerűen „fölösleges" a termelés szempontjá­ból.

– Az egyenlőtlen fejlődés s a következményeként jelentkező gazdasági és pénzügyi egyensúlytalanságok hátráltatják a „szociális Európa" megvalósulását, és ciklikusan kisebb-na­gyobb megrázkódtatásokat okoznak. Ma elég a Bundesbank egyetlen intézkedése ahhoz, hogy más szövetséges valuták, köztük az erősek is térdre kényszerüljenek. Jellemző, hogy a font és a líra évek óta kívül reked az európai pénzügyi rend­szeren.

– Kíméletlen verseny folyik a piacokért, függetlenül a mo­rális megfontolásoktól. Ennek velejárójaként korrupció és bű­nözés tapasztalható. Esetenként még intézményi jogi eszkö­zök is fokozzák a negatív jelenségeket: például Németország­ban, ahol a kereskedelmi érdekek útjának egyengetésére szánt csúszópénz az adóban elszámolható.

– A társadalmi termelés és az egyéni, illetve a csoportos kisajátítás ellentmondását egyes országokban az alkotmánytól elrugaszkodó, vagy kifejezetten alkotmányellenes módszerek­kel és eszközökkel próbálják feloldani: maffiákkal, párhuza­mos hatalmi szervekkel, antidemokratikus megoldásokkal. A fejlett centrumban mindennapossá vált a maffia és a politika összefonódása. Minden gyanú fölött álló politikusokról derül ki, hogy választóikat az orruknál fogva vezették, s nagyobb cégek, pénzügyi csoportok megvásárolt emberei. Van, ahol miniszterelnököket gyanúsítanak politikai gyilkosságok sugalmazásával, politikai korrumpálással.

– Norvégia tavaly többek között azért utasította el a csat­lakozást az EU-hoz, mert attól tartott, hogy a közösségben tapasztalható bűnözés és megvesztegetés a fjordok orszá­gára is átterjed. -«-.

– Megfigyelhető idegengyűlölet, fajgyűlölet és az elesettek­kel, a szegényekkel szembeni brutalitás fokozódása is, egé­szen a fizikai leszámolásig. (Legutóbb Pisában 1995. március 14-én valaki pokolgépet tartalmazó csomagot nyomott egy négyéves és egy ötéves kéregető cigánygyerek kezébe, majd távirányításos készülékkel felrobbantotta. Az egyik gyermek elvesztette szeme világát, a másiknak pedig amputálni kellett a karját. De az is hozzátartozik a képhez, hogy a következő pillanatban már pisaiak ezrei tüntettek az aljasság ellen, szo­lidaritást vállalva a szegényekkel.)

Magyarország még nem tagja az EU-nak, de a modern ci­vilizáció néhány „áldása" már nálunk is megjelent, és legjobb érzésű gondolkodóink figyelmeztettek az alvilág és a politika összefonódásának veszélyeire, a közélet tisztaságának elemi követelményére. Úgy érzem, a pénz mindenhatóságára tá­maszkodó gazdasági logika óhatatlanul társadalmi és er­kölcsi torzulásokhoz vezet, és végső soron visszahat a mű­szaki fejlődésre, a gazdasági növekedésre is.

Ezért én az EU-t nem célnak tekintem, hanem eszköznek fejlődésünkhöz. A demokráciához hasonlóan az EU sem ön­magáért való cél. Az a véleményem róla, hogy minden erőnk­kel el kell sajátítanunk azokat az ismereteket, asszimilálnunk azokat az értékeket, magunkba szívni azt a tudást, amelyek­kel saját ismereteinket, tudásunkat, értékeinket gyarapítva to­vább léphetünk egy új társadalmi perspektíva felé, velük együtt.

Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy ne rendelődjünk alá az EU érdekeinek szolgák módjára. Az alku Magyarország és az EU között nem pusztán kereskedelmi, gazdasági, pénz­ügyi kérdés, hanem jövőnket tágabb értelemben is érintő prob­léma. Olyan etikai kérdés, amely nem intézhető el azzal, hogy ki mennyit kap a tortából. Érinti nemzeti identitásunkat, a hatá­rainkon kívül élő magyarokat, viszonyunkat a kívül rekedőkhöz, így Ukrajnához és Oroszországhoz, a világhoz és önnön ma­gunkhoz is. Lehet, hogy a könnyebbik megoldást választjuk majd, tudniillik a lényegében egyértelmű német orientációt, de tudnunk kell, hogy ez meghatározott társadalmi-politikai-erköl­csi következményekkel jár majd ránk nézve – túl a dolog mű­szaki-tudományos előnyein. Történelmi példák bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés önmagával kerülhet szembe, ha olyan cé­lok szolgálatába szegődik, amelyek nélkülözik a társadalmi ha­ladás etikai követelményeit. Sőt pusztítóvá is válhat, ha elhiteti az emberrel, esetleg még a társadalom többségével is, hogy munkájának hatékonysága és a termelékenysége fölötte áll min­den társadalmi igazságértéknek, egyenlőségnek, szolidaritás­nak, testvériségnek, még a szabadság-értéknek is.

Ne felejtsük, hogy a gyengének és az elesettnek ugyanolyan joga van élni, mint az erősnek és az egészségesnek. S az er­kölcsi kötelesség az erősre hárul. De ami emberileg és erköl­csileg kötelező, az egy meghatározott érdek szempontjából „os­tobaságnak és irracionális cselekedetnek" számít, hiszen nem egyeztethető össze a hatékonysági és a gazdaságossági meg­fontolásokkal.

Úgy is mondhatnám, hogy etikailag a fejlődés iránya kö­zösségi és humánus, az adott gazdasági modell viszont messzemenően individualista, és a műszaki felsőbbrendű­ségével együtt antihumánus is tud lenni.

II.

Magyarország földrajzi-geopolitikai helyzete olyan, hogy nem tartozik kizárólagosan sem a Nyugathoz, sem pedig a Kelethez. Mindkét relációban létfontosságú érdekeink vannak, és ahhoz, hogy fejlődhessünk, mindenkivel a lehető legjobb viszonyban kell, kellene hogy éljünk. Ebből a szempontból vizsgálom a NATO-hoz való csatlakozásunk kérdését is. Azt, hogy a NATO mit nyer velünk, azt értem, de hogy mi mit nyerünk a NATO-val, azt már kevésbé. A centrum biztonsága fokozódnék Magyarország bekapcsolásával, feltéve persze, ha megoldást nyernek a kisebbségi, az etnikai-vallási konf­liktusok, melyek régiónkra oly jellemzőek. Jó üzlet volna a standardizálás is a nyugati cégeknek. Viszont kérdés, mit nyerne Magyarország azzal, hogy apró kis országként a Nyu­gat végvárává válnék, és a nyugati határokon lebontott „vas­függöny" holnap a keleti, az északi és a déli határaink mentén ereszkednék le. Budapestnek ma még az Európai Bizottság felelősei is azt javasolják, hogy ne Nyugat-Európában, hanem Keleten keressünk piacot árufeleslegeinknek, mert a nyugati piac csak korlátozottan tart rájuk igényt. A 80-as évek végén a magyar mezőgazdaság 30-40 százalékban exportra termelt, s kivitelünknek a fele a volt Szovjetunióba és a KGST-orszá­gokba irányult. Úgy gondolom, ez az egyetlen adat is világo­san jelzi, mekkora érdekünk fűződik a jó viszonyhoz a keleti népekkel. És akkor még csak kereskedelemről beszéltem. A normális, eleven kapcsolat velük fontos ütőkártya lehet az EU-s csatlakozásról folytatandó tárgyalásokon. (Mint ahogyan fontos adu volt Portugália esetében az elvesztett afrikai, ázsiai gyarmatokhoz, továbbá a Brazíliához fűződő különleges civi­lizációs örökség.)

Szerintem Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel kö­zösen, velük együtt kell keresnie a jövő útjait, s nem szabadna elszigetelődnie sem erre, sem arra. A civilizációk találkozásá­nak és együttműködésének elősegítése Magyarország objek­tív helyzetéből adódó feladat, egyszersmind jól felfogott nem­zeti érdek is. Nyitottnak kell lennünk a tőlünk Keletre élőkkel szemben is, mert sorsunk alakulása itt a Kárpát-medencében szorosan összefügg a sorsuk alakulásával. Sem NATO-ellenesség, sem orosz-ellenesség, hanem barátság mindkét irányba. Kooperativitás. Közreműködés – legnemesebb ha­gyományaink szerint – egy összeurópai biztonsági rendszer kialakításában, egy új Európa építésében.

Talán egyesek azt mondják, hogy ez az árral szemben úszás teóriája. Én azt mondom, hogy egy „erkölcsös fejlődés" érdekében olykor érdemes az árral szemben is úszni.

III.

Az a társadalmi rendszer, amelyet a közép-kelet-európai rendszerváltások célpontjául kitűztek, a Föld lakosságának mindössze húsz százalékát öleli fel, de a megtermelt energia 70 százalékát, a kitermelt fémek 75, a fa 85 és az élelmi­szerek 60 százalékát fogyasztja el. A világkereskedelemből 82,7 százalékban részesül, s a világ bruttó termelési értéké­nek a 81,2 százalékát adja. Az emberiség 80 százalékáé a maradék. Ez a növekedésre és GDP-gyarapításra alapozott modell ma a fejlettek bibliája, pedig köztudott, hogy hosszabb távon fenntarthatatlan, mert éppen azt az alapot pusztítja és éli fel, amelyen nyugszik: a környezetet és az embert. Ha az emberiség 80 százaléka az EU-szintet célozná meg, vagyis a fogyasztói modellt, bolygónk természeti kincsei a beláthatónál is gyorsabban kimerülnének, ökológiai rendszerét pedig elviselhetetlen próbának tennék ki.

Magyarország a konzumerista modell erősödésével egyide­jűleg a nemzetközi mezőny élére került a daganatos megbe­tegedések okozta halálesetek tekintetében, s duplájára nőtt a tüdőrákos megbetegedések aránya, szoros összefüggésben a személygépkocsi-forgalom növekedésével és nagyvárosaink légszennyezettségével. Tehát már ma látható annak a fo­gyasztópiaci modellnek a korlátoltsága, létének behatároltsága, amelyikhez pedig tartozni „akarunk".

Ez a gazdaságpolitikai gyakorlat, modell vezetett – a ter­mészeti folyamatokon kívül – oda, hogy kilyukadt az égbolt. Tudvalévő, hogy az ózonréteg-ritkulás miatt tapasztalható lég­köri felmelegedés itt, a Kárpát-medencében az átlagosnál is nagyobb, és azzal fenyeget, hogy a magyar Alföld félsivatag­gá válik, behatárolódik a hagyományos gabonatermesztés és állattenyésztés lehetősége, s veszélybe kerül több millió em­ber egzisztenciája. A 21. század küszöbén Magyarország olyan problémákkal kerülhet szembe, amelyeket nem le­het többé a hagyományos receptekkel orvosolni, és eset­leg sem az EU, sem a NATO nem fog tudni megoldást hozni rá, hiszen egészen másról lesz és van szó. Globális gondok lévén minimálisan összeurópai cselekvést igényelnek, még inkább egyetemes összefogást.

(Az írás a szerző 1995. március 18-án, az Utunk az Európai Unióba című veszprémi konferencián elmondott előadásának szerkesztett vál­tozata.)

Öt évvel a kelet-közép-európai rendszerátalakulás kezdete után a régió politikai döntéshozói nagyon is tudatában vannak annak, hogy egy politikailag és gazdaságilag alárendelt régi­óban élnek, ahol a világgazdaságban és világpolitikában el­foglalt helyüket jórészt a nyugati hatalmak döntik el, az ő sze­repük pedig az, hogy magukra vállalják a felelősséget a más­hol meghozott döntések következményeiért.

Ennek az alárendeltségnek a gazdasági mechanizmusai mindenütt láthatók:

Ezeket a gazdasági erőket kiegészítik a politikai függés szá­lai, a Nyugat katonai hegemóniája, az együttműködés hiánya a régió államai között, ami arra kényszeríti őket, hogy ver­sengjenek a Nyugat kegyeiért. A nyugati intézményeknek a régió pártjai és kormányai legitimálásában betöltött szerepe egyszersmind arra kényszeríti a politikai vezető csoportokat, hogy a szegénység sújtotta választóikat az „európai" jövő ra­gyogó perspektívájával kecsegtessék.

A külső hatalmaknak való alárendeltség egyáltalán nem új dolog Kelet-Közép-Európa számára. És az 1989 utáni hely­zetben Kelet-Közép-Európa ugyanolyan kényelmesen elérhe­tő regionális perifériaként kínálkozott Nyugat-Európa számára, mint amilyen Kelet-Ázsia Japánnak vagy Mexikó és Latin-Amerika más részei az USA-nak. De amíg a másik két regi­onális periféria esetében az alárendelt országok tudják, hogy ki a régió gazdasági ura, és mit akar, addig Kelet-Közép-Eu­rópa makrogazdasági téren az egyik hegemón tényezőnek van alárendelve, a „kínálati oldal" megtervezését tekintve pedig egy másiknak, ami egy egységes irányítás nélküli hegemonikus poliarchiarchiaként jelenik meg. Ez pedig, ahogyan a következőkben ki fogom fejteni, megkülönbözteti Kelet-Közép-Európát a többi perifériáktól, és jövőjét rendkívül veszélyes utakra terelheti. Ennek az átfogó hatásai pedig még távolabbivá, ha nem utópisztikussá teszik az Európai Unió-beli tagság kilátásait a régió legtöbb országa számára.

1. A makrogazdasági stratégia amerikai irányítása és ennek következményei

Az talán elkerülhetetlen volt, hogy a régió problémáinak ke­zelésére kialakított makrogazdasági stratégiát az amerikai ér­dekek és felfogás szabják meg. A nyugati hatalmak szövet­ségén belül csak az USA vezethet, jóllehet a nyugat-európai államok összefoghatnak és együtt ellenállhatnak ennek a ve­zetésnek. A megfigyelők azonban nem figyeltek fel eléggé azoknak gazdasági alternatíváknak a létezésére, amelyek szemben állnak az amerikaival, és amelyek 1989-ben kínál­koztak. Nem tudatosult időben az sem, hogy milyen kártékony hatást gyakorol a régióra az, hogy a makrogazdasági stratégia fölötti amerikai dominancia kombinálódott a „kínálati" stratégia fölötti EK-ellenőrzéssel.

1.1. Az elveszett esély: az előrevivő körforgás elszalasztott lehetősége

1989-ben a régió reménysége az volt, hogy a Nyugat és kü­lönösen a nyugat-európaiak a régió jövőjét elsősorban a mak­rogazdasági megfontolások alapján fogják megközelíteni. Az EK, amelyet túltermelés sújt a háború utáni hosszú konjunk­túra húzóágazataiban (a tartós fogyasztási cikkeket előállító iparágakban) egy új nyugat-európai növekedési ciklus lehető­ségét fogja látni abban, ha Keleten felélénkíti a hatékony ke­resletet, és speciális eszközökkel kezeli a régió országainak átmeneti fizetési problémáit. Egy sor olyan gazdasági szektor volt, amelyekben a kelet-közép-európai régió jó teljesítményt nyújtott, és amelyek termékei helyet kaphattak volna a nyu­gat-európai piacokon. Ugyanakkor a régió a nyugat-európai tartós fogyasztási cikkek nagy piacává válhatott volna, fellen­dítve így a nyugati növekedést, és lehetővé téve a nyugati gazdasági szerkezet bizonyos mértékű átstrukturálását. Mind­ez valódi helyet adhatott volna a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a nyugat-európai munkamegosztásban. Mint Kelet-Ázsiában Japán, a Nyugat a maga dominanciáját fenntarthatta volna a technológiai függőség és a termékhierarchia „parancs­noki magaslatainak" az ellenőrzése révén. Egy ilyen stratégia eredménye az lett volna, hogy Kelet-Európában a kapitaliz­musra való rendszerszintű átmenet irányított formában és nö­vekedés mellett ment volna végbe.

Ha a Nyugat egy ilyen stratégiát indít el Kelet-Közép-Eu­rópában, akkor a régió országai olyasminek lettek volna alá­vetve, amelyet „normális alárendeltségnek" nevezhetnénk. Más szavakkal: annak a szokásos gyengeségnek, amellyel a kicsiny, kevésbé termelékeny gazdaságoknak kell szembesül­niük akkor, amikor sokkal nagyobb gazdaságokkal kerülnek szembe, amelyeknek sokkal nagyobb a súlyuk a kereskede­lemben, nagyobbak a tőkeforrásaik és gazdaságuk termelé­kenysége. Az ilyen alárendeltség fájdalommentes lehet, ha a gazdaság növekszik, és a világgazdaságban megtalálja azo­kat a réseket, ahol a versenyben előnyös helyzetbe kerülhet.

Ilyen típusú tervek 1988-89-ben valóban napirendre kerül­tek a nyugati fővárosokban. A Deutsche Bank elnöke, Herrhausen előterjesztett például egy olyan tervezetet, amely némi védelmet írt volna elő a kelet-közép-európai gazdaságok szá­mára, továbbá komoly erőfeszítéseket a régióban végrehaj­tandó infrastrukturális beruházásokat illetően; mindezt egy nö­vekedési perspektívába ágyazva. A francia kormány hasonló gondolatokkal hozakodott elő, ám – elkerülendő azt, hogy a folyamatot a német bankok irányítsák – egy új, közös, multi-laterális bank létrehozását javasolta, amelynek tevékenysége a régió gazdasági újjáépítésére és fejlesztésére irányult volna.

Ezek a gondolatok azonban nem voltak elfogadhatóak a Bush-adminisztráció számára. Bush és csapata a növeke­dést alá kívánta rendelni a rendszerszintű átalakítás szem­pontjainak, és ragaszkodott ahhoz, hogy az IMF és a Vi­lágbank döntő szerepet játsszanak a folyamatban. Miután Herrhausent meggyilkolták, a Deutsche Bank elejtette straté­giai koncepcióját. Az EBRD-re (Európai Újjáépítési és Fejlesz­tési Bank) irányuló francia elképzelést pedig Washington meg­fosztotta minden valós tartalmától.

Növekedési stratégia nélkül a rendszer átalakítását a mak­roszinten érvényesülő negatív ösztönzők irányították. A belföl­di recessziók és a hitelek korlátozása olyan helyzetbe hozták a kormányokat és a vállalatokat, hogy térden állva kellett kö­nyörögniük nyugati tőkeinjekciókért. Ez volt az a kényszerítő mechanizmus, amellyel a Nyugat keresztülerőltette az árak és a kereskedelem teljes körű „liberalizálását" és a privatizációt. Ezeknek a kényszerítő gazdasági eszközöknek olyan hatást kellett gyakorolniuk, hogy a rendszerváltás – szakzsargonban fogalmazva – eléggé „robusztus" legyen ahhoz, hogy sokkha­tást váltson ki, és hamar visszafordíthatatlanná váljék. Az ígé­ret, amelyet a kelet-európaiak szeme előtt megcsillogtat­tak, az volt, hogy azt a hatalmas tőkemozgást, amely az 1980-as években az OECD-országokból kifelé irányult, az átalakulás során kelet felé fordítják. Ha a cél a gyors tár­sadalmi rendszerváltozás volt, az érintett országok számára az export-vezérelt növekedésben határozták meg a megfelelő stratégiát.

1.2. Szkülla és Kharübdisz egyszerre: az IMF-stabilizáció az EK kereskedelmi rendszabályaival

Ha a régi tengerészeknek választaniuk kellett aközött, hogy a Szküllával való harcban pusztulnak el, vagy a Kharübdisz örvényében szenvednek hajótörést, Kelet-Európa gazdaságai szerencsétlen kormányosainak és a kormányosnőinek nem voltak ilyen választási lehetőségeik: mind a kettő összezúzta őket.

Az IMF „stabilizációs" módszerei Kelet-Közép-Európa szá­mára ugyanazok voltak, amelyeket ismerünk az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatából. A hazai hitelek korlátozása és a bérek szinten tartása, párosulva az árliberalizálással olyan belföldi recessziót eredményezett, amely a létező vállalatokat arra kényszerítette, hogy kifelé forduljanak, fennmaradásuk ér­dekében kétségbeesetten exportpiacokat keresve. Az ered­mény rendszerint az volt, hogy – támaszkodva a hagyomá­nyos exportágakra és az exportpiacokon kialakult árversenyre – az export fellendült. Az ennek eredményeként bekövetkező fellendülés egy időre pozitív kereskedelmi mérleget eredmé­nyez, és így biztosítja, hogy ezek az országok továbbra is fizetni tudják tartozásaikat a nyugati hitelezőknek.

Az, hogy ez a taktika ideiglenesen sikerrel jár-e, vagy sem, az ország kereskedelmi környezetétől függ. Kelet-Közép-Eu­rópa esetében a belső piacokról az IMF takarékossági prog­ramjának következményei elől rémülten az exportfrontra me­nekülő vállalatok szembetalálták magukat az EK külkereske­delmi rendszerének együttes tűzerejével. Ez különösen éppen azok ellen a gazdasági szektorok ellen irányult, amelyekben a régió országai jó teljesítményeket mondhattak a magukénak: mezőgazdaság, acél, vas, kemikáliák, textíliák és ruházat. Az EK erőteljes fellépését a kelet-európai export-erőfeszítésekkel szemben felerősítette a korai 90-es évek nyugat-európai re­cessziója, és az a nyomás, amit a gyengébb cégekre az EK-ban mindenütt gyakorolt az Egységes Piac programjának vég­rehajtása.

Ennek a kettős átoknak a következménye az lett, hogy az exportfellendülés nem valósult meg, és az adósságcsapda ál­tal a leginkább fenyegetett országok visszaestek oda, ahonnét elindultak. Az áldozatok, amelyeket a régióban az átlagem­berek hoztak, amikor az IMF-féle exportoffenzíva érdekében lemondtak korábbi életszínvonalukról, hiábavalóak voltak. Ezért most az életszínvonal és a szociális védőháló további leromlásával kell szembenézniük.

Az az ország, amely a legkevesebb kárral keveredik ki ezekből a fejleményekből, a Cseh Köztársaság, amelynek a legkisebb adósságterhe van, és ahol az export kevésbé a me­zőgazdasági termékekre összpontosult. A cseh kormányzat emellett ebben bölcsen elkerülte az átstrukturálás sokkterá­piás módszereit, és a „népi privatizáció" során privatizált vál­lalatokat nagyrészt ügyesen visszajuttatta az állami tulajdon­ban lévő bankok kezébe, amelyek – ha szükséges – az állami költségvetésből újratőkésíthetők. Magyarország, amely valaha „az élvonalban" járt, most komolyan meggyengült, egy komoly adósságnövekedéssel, folyamatos nagy külkereskedelmi defi­cittel, a mezőgazdasági termelés összeomlásával, az ipari ter­melés talán 40%-os csökkenésével, egy gyorsan romló ke­reskedelmi mérleggel, és 1995-ben gyakorlatilag a növekedés megállásával kell szembenéznie. Lengyelországot segíti az, hogy adóssága egy részét törölték, és hogy iparának súlyos hanyatlását követően némi növekedést ért el az utolsó két év során. De miután 1993-ban katasztrofális évet zárt, kereske­delmi mérlege 1994-ben ingatag maradt, és a költségvetésére nehezedő nyomás továbbra ís súlyos. Elképzelhetetlen, hogy a Bush-adminisztráció ne lett volna tudatában annak, hogy az IMF-nek a régió számára előírt stabilizációs csomagtervei és az EK kereskedelmi politikája nem vágnak egybe.

Minden mástól eltekintve ez már abból is látható, hogy az amerikai kormány nagyon gyorsan igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a régió új elitjeivel oly módon, hogy denunciálta az EK kereskedelmi intézkedéseit, és elkötelezte magát arra, hogy támogatni fogja ezeknek az országoknak a nyugat-eu­rópai piacok megnyitására irányuló erőfeszítéseit. Mi több, Washington Kelet-Közép-Európát az EK-ra való nyomás­gyakorlás eszközévé tette az elhúzódó GATT-tárgyalásokon, és az azokhoz kapcsolódó EK-USA kereskedelmi vitákban, egészen a tárgyalások uruguayi fordulójának lezárásáig.

2. Az EU hegemóniája és a régió helye az új európai munkamegosztásban

Bármi is volt az USA szerepe a Kelet-Közép-Európában kö­vetendő makroökonómiai stratégia paramétereinek meghatá­rozásában, a régiónak a Nyugat-központú európai munka­megosztásba való integrálása szükségképpen az EK előjoga kellett, hogy legyen. Az EK által a régió országaival kötött Európai Megállapodások szélesre tárták a kaput a nyugati tő­ke előtt, amely – ahogyan a privatizáció előrehaladt – felvásárolhatta ezeknek az országoknak a vállalatait. Ugyanakkor a felvásárló cégek nemzeti hovatartozását szabályozó cikke­lyek elzárták az utat az amerikai vagy japán multinacionális cégek EK-piacokra való behatolása előtt. A visegrádi találkozón részt vett országok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy a Közösség mit fog kezdeni ezzel a számára elkerített új, szabad térséggel. A különböző lehetséges stratégiák közül, amiket az 1. ábrán látunk, kettő azzal jár, hogy ezeket az országokat a periferizálódás és a társadalmi széthullás spirá­lisan lefelé vivő pályájára löki. Két másik stratégia felkínálná nekik a lehetőséget, hogy a félperiferiális státusból elindulja­nak a centrum felé. Az utolsó választási lehetőség az lenne, hogy ezek az országok a világszínvonalú termelés centruma­ivá váljanak. Ezek közül a döntések közül több természetesen ki is egészítheti egymást, de az első két forma előtérbe ke­rülése azzal járna, hogy aláásná a többi variációk kilátásait. Sorban megvizsgáljuk ezt az öt választási lehetőséget.

2.1. Világszínvonalú termelés

A visegrádi országok mindegyikének megvolt a lehetősége ar­ra, hogy legalábbis bizonyos szektorokban jelentős szerepet játsszanak a világpiacon. Különböző értékelések rámutattak a kelet-közép-európai országok viszonylagos előnyére a középszintű és a csúcstechnológiai iparágakban, lényeges kom­petitív előnyökre és növekedési esélyekre a mezőgazdasági termelésben (gabonafélék, napraforgó, hús, állatállomány, tej­termelés, konzervek, sör, cukorfinomítás). Kelet-Közép-Euró­pa jelentős kompetitív előnyt élvezett az acélgyártás, a vas­ipar, a ruhaipar, a bútorgyártás, az utazási cikkek, és – Cseh­szlovákia kivételével – a műtrágyagyártás terén.

Röviden, ha a világrendszer-elmélet nyelvét akarjuk hasz­nálni, ezek az államok az egy főre jutó GNP-t tekintve olyan fejlettségi szinten álltak, amely, az EK dél-európai tagjai szint­jéhez hasonlóan, a centrum és a félperiféria közötti határvo­nalnak felel meg. Potenciálisan azonban – tekintettel az em­beri erőforrásokkal kapcsolatos előnyeikre, és arra, hogy az északnyugat-európai központi zóna peremén helyezkednek el, – középtávon bejuthatnának a centrumba.

Az EK/EU által követett stratégiák, és azok gazdasági összetevői nem mozdították elő e kelet-közép-európai fejlő­dési potenciál kibontakozását. Az EU a régió potenciálisan erős gazdasági szektorait úgy tekintette, mint amelyek veszé­lyeztetik saját gazdasági érdekeit.

Ez a mezőgazdaságban és az acéliparban volt a legnyilván­valóbb, de vonatkozott a kemikáliákra, a textíliákra és a ru­haiparra is. A Nyugat általános politikája az volt, hogy meg­akadályozta az exportot ezekben az ágazatokban, miközben ezzel egyidejűleg akadtak példák a régióban olyan, tisztán zsákmányszerző jellegű gazdasági tranzakciókra is, amelyek­kel a nyugati tőke megszerezte az ezekben az ágazatokban működő termelő egységeket. A szovjet blokk összeomlása óta Lengyelország és Magyarország átélték, hogy a Nyugattal szemben hosszú ideje fennálló pozitív mezőgazdasági keres­kedelmi mérlegük negatívvá vált, amikor saját gazdaságaikat megnyitották az EU alaposan megtámogatott exportja előtt, miközben az ő exportjukkal szembeni diszkrimináció erősö­dött. Az acélgyártást különösen jellemezték a zsákmányoló célzatú felvásárlások, az olyan esetek, mint amikor például egy osztrák társaság megvásárolt egy magyar acélüzemet csak azért, hogy azonnal bezárhassa, és megkaparinthassa annak oroszországi exportpiacait.

És ahogyan Alice Amsden kimutatta, az olyan „erős" ipará­gak esetében, mint amilyen az acélgyártás vagy a magyar gyógyszergyártás, a probléma az volt, hogy ezeknek a mű­ködése túlságosan széttagolódott, olyan termelőegységekben folyt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a világpiacon ered­ményesen versenyezni lehessen velük. Mégis, a kormányok ahelyett, hogy hatékonyan kezelték volna ezt a problémát, hagyták magukat meggyőzni arról, hogy a legjobb az, ha fel­erősítik ezt a tendenciát, de közben felkínálják az érintett ága­zatok egyes részeit megvételre különböző nyugati érdekeltsé­geknek, így az elmúlt öt év tapasztalata az volt, hogy az EK a maga domináns helyzetét a kereskedelempolitikában arra használta fel, hogy csökkentse a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a korábbi rendszerektől örökölt versenyképességét. Az IMF programjai lerombolták a kormányok és vállalatok pénzügyi kapacitásait, amelyek egy saját, nemzeti iparstraté­gia kifejlesztéséhez lettek volna szükségesek. A Nyugat fel­tételrendszere azt jutalmazta, amikor az illető ország a pri­vatizációt elébe helyezte a gazdaság szerkezeti átalakítá­sának.

2.2. Másodrangú technológiák termelése a világpiacra

A kelet-ázsiai országok tapasztalata egyre népszerűbb példa a régióban. Ezek az országok alárendelt helyet töltenek be a világpiac kialakult termékhierarchiáin belül. Miközben Nyuga­ton élvonalbeli technológiákat fejlesztenek ki és kezdenek al­kalmazni, azok, amelyeket az újak felváltanak, hasznosítha­tóak és a termelés alapját képezhetik Keleten. Ha a kelet-kö­zép-európai cégek nyugati licencekkel termelhetnének, ez a modell hasonló volna ahhoz a kapcsolathoz, amely Japán és az USA között alakult ki a háború utáni első években, vagy ahhoz, amely később Japán és például Dél-Korea között ki­fejlődött. Azok az ágazatok, amelyek a legnyilvánvalóbban szóba jöhetnének ebből a szempontból, az autóipar és a tar­tós fogyasztási cikkek gyártása.

Ez maga után vonna egy olyan kereskedelmi orientációt, amely eltávolodna magától az EU-tól, és helyette inkább a Kelet és a nem-európai piacok felé fordulna. Mivel ez a meg­oldás egész termelési ciklusokat érintene, lenne esély a szá­mottevő gazdasági növekedésre, és arra, hogy a termelés rendszerében az államnak egy erős pénzügyi bázisa alakulna ki. Egy ilyen kapcsolat a Nyugattal kialakíthatná az endogén technológiai és ipari megerősödés feltételeit a kelet-közép­európai országok gazdaságainak bizonyos szektoraiban, kü­lönösen akkor, ha határozott iparfejlesztési stratégiát követ­nek, és azok a szektorok, amelyek valóban beépülnek a nyu­gat-európai centrumba, valóban világszínvonalú teljesítményre is képessé válnának.

A nagy probléma azonban ezzel az orientációval az, hogy megvalósíthatósága annak függvénye, hogy sikerül-e újra­éleszteni a piacokat a KGST-régió többi részében. Kezdetben Magyarország azért vonzotta a nyugati tőkét, mert a távolabbi keleti piacok meghódításának egy lehetséges kiindulópontját látták benne, de a gazdasági élet összeomlása és dezorganizálódása a korábbi Szovjetunióban legalábbis középtávon lerombolta ezt a perspektívát. És ha a kínálat újra is éled, könnyen lehetséges, hogy ez a nagyfokú társadalmi egyen­lőtlenségek viszonyai között megy végbe, ahol azok, akik ké­pesek importált tartós fogyasztási cikkeket vásárolni, inkább közvetlenül a nyugati eladók felé orientálódnak. Ezen felül a nyugati tőke nem annyira a licenc megállapodások, mint in­kább saját kisegítő üzemeinek a régióban való létrehozása iránt érdeklődik.

2.3. „Alvállalkozó" gazdaságok

A Nyugat és a Kelet-Közép-Európa közötti alárendelt viszony egy szigorúbb formája az lenne, ha a nyugati vállalatok a ke­let-közép-európai cégeket mint bedolgozó „alvállalkozókat" használnák fel a Nyugat termelési ciklusaiban, amelyek fél­késztermékeket – köztük a kész állapothoz igen közel lévő termékeket is – gyártanának a német vagy más ipari üzemek számára. Ez magába foglalná bizonyos magasabb szintű technológiák kifejlesztését, és lekötné a szakképzett munka­erő és a technikusok igen jelentős csoportjait. Amennyiben az ilyen tranzakciók egy része magas többlethozammal és a helyi cégek erőteljes exporttevékenységével járna, meg volna a va­lós lehetősége egy a makrogazdasági szinten kialakuló elő­revivő körforgásnak, amelynek a segítségével ezek az orszá­gok kitörhetnének az adósságcsapdából, eljuthatnának egy kedvező, szilárd kereskedelmi mérleghez, és költségvetésük egészséges egyensúlyba jutna. Ez azután elősegítené az or­szág infrastruktúrájába való beruházásokat. Ezt a változatot nevezhetnénk, a háború utáni hasonló jellegű osztrák-nyugat­német gazdasági kapcsolatról a centrumhoz való kapcsolódás „osztrák modelljének".

Másfelől a nyugati dominancia egy ilyen formája jelentős költségeket vonna maga után. Először is, amennyiben ez az „alvállalkozói" tevékenység a már létező piacokra, nem pedig új termékek termelésére irányulna, akkor ez szerkezeti váltást tenne szükségessé Nyugat-Európában. Másodszor, mivel a régió bedolgozó „alvállalkozói" valószínűleg képtelenek volná­nak nyugati versenytársaikhoz hasonló nagy skálamegtakarí­tásokat alkalmazni, ez együtt járna egy, a munkaerő árán való megtakarítást felhasználó versengéssel. így az érintett gazda­ságokba tartósan beágyazódna egy olyan gazdasági érdek, amely arra irányul, hogy a munkabérek Keleten mindig is ala­csonyak maradjanak.

Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok nem tűnnek túlságo­san ígéretesnek. A cseh kormány pontosan azt remélte, hogy az Volkswagen-tulajdonban lévő Skoda autógyára el fogja mozdítani az alvállalkozóként igénybe vehető cseh tervező cé­gek nagyarányú elterjedését. De a Volkswagen éppen az el­lenkező irányban lépett: megszabadult a Skoda hagyományos cseh beszállítóitól, és helyettük a Volkswagen hagyományos nyugatnémet partnereihez fordult. E lépésnél az így elérhető nagyságrendi megtakarításokra hivatkoztak, ám ilyen körülmé­nyek között az, hogy a Skoda a Volkswagen tulajdonában van, a cseh nemzeti érdekek szempontjából negatív gazda­sági folyamatok beindítójává vált.

Az egyetlen terület, ahol az EU nyilvánvalóan úgy dön­tött, hogy egy alvállalkozói szerepet szán a régiónak, a textíliák és a ruházat előállítása. Az EU-ból jövő textil- és ruhaimportot jelenleg általánosságban az úgynevezett „külső feldolgozásra irányuló áruforgalmi" (OPT) előírások szabályoz­zák, amelyek lehetővé teszik az EU textilipari cégeinek (nem az EU forgalomba hozóinak vagy importálóinak), hogy eldönt­sék a textília, illetve a ruhagyártás milyen fajtáit szeretnék a visegrádi országok cégeivel legyártatni. A munkáknak az ilyenfajta kiadása lehetővé teszi, hogy a kelet-közép-európai cégek egy meghatározott mennyiségig visszaexportálhassák termékeiket az EU cégeinek. Ez tehát tömören megfogalmaz­va az irányított kereskedelem egy formája, amely a kelet-kö­zép-európai termelőknek nem ad semmiféle önálló piaci ter­jeszkedési lehetőséget, és aligha nyújt bármilyen teret a vál­lalkozói kezdeményező készségnek. Ez tehát nem egy túl szerencsés modellje a kelet-közép-európai gazdaságoknak a nyugat-európai piacokba való integrálásának.

2.4. Beépülés Nyugat-Európa multinacionális cégeinek termelési ciklusaiba

Ez a nemzetközi munkamegosztásba való alárendelt betago­lódás ma már klasszikus formája, amely a multinacionális cé­gek belső termelési hálózatába való integrálódás révén megy végbe. Ez együtt járna azzal, hogy az EU cégei termelési ciklusainak azokat az elemeit, amelyek alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását igénylik, áthelyeznék az osztrák-né­met határoktól keletre. Ennek a műveletnek a fő célja az len­ne, hogy az olcsó munkaerőt és a kelet-közép-európai álla­mok által felkínált ösztönző adókedvezményeket kihasználják arra, hogy javítsák a nyugat-európai áruk világpiaci verseny­képességét. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy ez nem megfelelő stratégia az elmaradott országok társadalmi és gazdasági növekedéséhez.

Azt, hogy a nyugati tőke ezt a megoldást szorgalmazza mint iparfejlesztési politikát, bizonyítják az EU és a társait országok között megkötött Európai Megállapodásoknak azok a cikke­lyei, amelyek a szerződéses partnerek nemzeti hovatartozását szabályozzák. Ezek a cikkelyek a nyugati cégeknek lehetővé teszik az egyes munkafolyamatok ilyen típusú kihelyezését Kelet-Közép-Európába, ám kizárják ebből a lehetőségből a japán és az amerikai multinacionális cégeket. Ha a kapcso­latnak ezek a formái válnak az alárendelt kapcsolat fő formáivá, akkor könnyen lehetséges, hogy a gazdasági összeom­lással és egy duális gazdasági szerkezet kialakulásával pá­rosulnak majd.

Európai ikerház                                                                                                          (Bietrage)

2.5. Parazita jellegű kapcsolat

A kapcsolatnak ez a formája jellemző például a Mexikó vagy akár Törökország és az USA közötti jelenlegi viszonyra. Ez azokra az országokra jellemző, amelyek képtelenek fenntar­tani egy olyan megfelelő kereskedelmi teljesítményt, amely al­kalmas volna adósságterhei kezelésére, és úgy tudnak csak fennmaradni, hogy teljesen privatizált gazdaságaik rövid távú nyugati támogatásokat kapnak, társadalmi struktúrájuk pedig „kétharmados" jellegű (lakosságuk egyharmada gazdagodik, a másik kétharmada inkább szegényedik). A nagyon gazdagok egyharmados rétege vagyonát a köztulajdonnak a nyugati tő­kével együttműködve véghezvitt privatizálásából szerezte meg, és abból, hogy kihasználta a tőkemozgás – ha nem is de jure, de de facto létező – szabadságát arra, hogy vagyonát teljesen függetlenítse az ország gazdasági teljesítményétől. Az, hogy az ország magához tudja vonzani az értékpapírokba való rövidtávú befektetéseket, pontosan a gazdaság össze­omlásának a következménye, ez hozza létre azokat a nagyon magas kamatlábakat és értékpapírhozamokat, amelyek a nyu­gati beruházóknak hatalmas és gyorsan beérkező nyereséget kínálnak profitrátájuk – és így többletjövedelmük – növelésére.

Az eredmény az, hogy az erőforrásokat parazita módon el­szívják ezekből a gazdaságokból, ami nagyon jól összeegyeztethető azzal, hogy a multinacionális cégek enklávészerűen kihelyezett üzemeket hoznak létre ezekben az országokban. Mindkét típusú kapcsolatot még fel is erősítheti a megcélzott gazdaság lepusztult állapota. Az egyetlen dolog, amit ez meg­követel, egy erős, represszív kormányzat megléte.

Vannak jelei annak, hogy a gyors hasznot hozó pénzbefek­tetések szálai kialakulóban vannak a visegrádi országok gaz­daságai és a Nyugat között, bár ezek közül arányaiban még egyik sem közelíti meg a hasonló mexikói jelenségeket. 1993-94-ben a külföldi spekulánsok látványosan lecsaptak a lengyel részvénypiacra, aminek eredményeként vagy 250 millió dollár folyt ki az országból, mielőtt a piac összeomlott volna. Miköz­ben a cseh kormány megpróbálta 1994-95 folyamán elkészí­teni a teljes konvertibilitást, világosan érezte annak a veszé­lyét, hogy az országba hatalmas mennyiségben folyik be a spekulatív tőke, amely felvásárolja olcsón a cseh koronát, hogy aztán spekulációval sokkal értékesebb pénzhez jusson, amikor a korona konvertibilissá válik – ez olyan jelenség, amely komolyan veszélyeztetheti a cseh kereskedelmet. De az az ország, amelyet a legkomolyabban fenyeget a ve­szély, hogy a rövid távú tőkebefektetésektől válik függő­vé: Magyarország.

Tekintve, hogy Magyarországnak van a legmagasabb egy főre jutó adósságállománya, a kereskedelmi deficit pedig ve­szélyesen megnövekedett 1993 és 1994 folyamán, a költség­vetés deficitje pedig folyamatosan növekszik, mivel az ország­nak jövedelme mind nagyobb részét kell a külső adósságszol­gálat fedezésére fordítania, a magyar kormánynak egyre fontosabbá válik a rövidtávú tőkebeáramlás.

A Magyarországra beáramló gyorsan megtérülő pénzbefek­tetések összegeit némelyek nem kevesebbre becsülik, mint az ország devizatartalékainak a felére, amelyek most körül­belül hét milliárd dollárt tesznek ki. Habár a magyar rész­vénypiac kicsiny maradt, sokkal több üzletelés megy végbe az értékpapírokkal magán a részvénypiacon kívül, és a rész­vénypiacokon végbemenő üzletek kétharmadát spekulációval foglalkozó külföldiek bonyolítják. Miközben a külföldi üzletem­berek formailag a hazai kötvényekkel brókerek révén keres­kedhetnek, a valóságban az államkötvényekkel folytatott spe­kulációs üzletek jelentős részét a külföldiek a bankrendszeren keresztül bonyolítják. Ez az egész spekulációs tevékenység abból ered, hogy a külföldiek külföldön alacsony kamatra ve­hetnek fel kölcsönt, és utána az így szerzett pénzt befektet­hetik a sokkal magasabb magyar kamatlábakon. Ez a tevé­kenység nem korlátozódik a külföldi társaságokra. A magyar cégek, bár legálisan nem vihetnek ki tőkét külföldre, a való­ságban megkerülik ezt a korlátozást azzal, hogy „fedőcége­ket" létesítenek külföldön, különösen Cipruson. Emellett lehetőségük van rá, hogy külföldre kölcsönözzenek. Azt, hogy a tőke milyen nagymértékben képes külföldre menekülni, megmutat­ják azok a hirtelen, nem időszaki jellegű változások az ország folyószámláin, amelyek olyankor következnek be, amikor hírek terjednek el a forint küszöbönálló leértékeléséről.

Így egy hirtelen, vagy erőteljes átváltás egy dirigistább jellegű ipari stratégiára számottevő mértékű tőkemenekü­lésre vezethet, amely veszélyeztetheti a forintot, és a külföldi valuta-tartalékokat, és további terhet rakhat a kormányzatra azzal, hogy megnehezíti az adósságszolgálat fizetése céljából történő jövőbeni hitelfelvételt. Az, hogy Magyarország egyre inkább függ a könnyen mozgó tőke beáramlásától, nem teszi valószínűvé, hogy egy Mexikóéhoz hasonló válsággal kelljen szembenéznie az 1995-ös év folyamán. Máris korlátozzák azonban a spekulációra orientált gazdasági kapcsolatok és az EU érdekei a kormány lehetőségét arra, hogy egy megva­lósítható kereskedelmi és iparpolitikát alakítson ki a spekulá­ciós tőkétől való függőség felszámolása érdekében.

Az általános kép, amely szemünk előtt kibontakozik az, hogy ami az EU-t, mint kollektív egységet illeti, eddig az Unió semmiféle pozitív stratégiát nem mutatott fel a visegrádi országok felé. A visegrádi országok gazdaságainak azon ágazatai, amelyek nem dinamikus fejlődési potenciáljuk volt, súlyosan károsodtak, legnagyobb mértékben a mezőgazda­ság és az acélgyártás. Ugyanakkor az EK úgynevezett se­gélyprogramjai, amelyek mindenekelőtt arra irányultak, hogy információkat és ösztönzőket adjanak a nyugati tőkének-a ré­gióban való beruházás céljából, lényegében passzív eszközei maradtak az EU országaiban található klienseiknek. Ezek a kliensek pedig a közvetlen beruházásukat a régióban nem annyira arra fordították, hogy elősegítsék a régió integrálódá­sát a nyugati piacokba, hanem inkább arra, hogy kvázi-monopolhelyzetet építsenek ki Kelet-Közép-Európa belső piaca­in, az élelmiszerfeldolgozásra, az italokra, egyéb fogyasztási javakra, és ahol lehetséges volt, a közszolgáltatásokra kon­centrálva. Eközben az EK tagállamai igyekeztek profitálni a Keleten végbement összeomlásból úgy, hogy erőteljesen be­nyomultak exportcikkeikkel a régióba. Ezt a műveletet pedig nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi pénzintézetek arra törekedtek, hogy gyors, általános kereskedelmi liberalizálást erőltessenek rá ezekre az országokra.

Annak, hogy az EK stratégiája így elhanyagolta Kelet-Kö­zép-Európa gazdaságait, az okai magában az EK szerkeze­tében rejlenek, továbbá éppúgy az EK döntéshozatali struk­túrájában és a stratégiáját meghatározó állami érdekekben. A Közösség megalapításának egyik fő indító oka az a célkitűzés volt, hogy az NSZK-t lehorgonyozzák a nyugati szövetségen belül, megszabadítva azt egy Kelet-Európába is benyúló ha­gyományos munkamegosztástól. Amikor az EK kialakult, ki­bontakozott egy új, Nyugat-központú nemzetközi munka­megosztás, amely le volt zárva Kelet felé. Következésképpen minden iparágban, éppúgy, mint a mezőgazdaságban, a ke­let-közép-európai országok 1989 után szilárd pozíciókkal ren­delkező versenytársakkal szembesültek Nyugat-Európában. A szovjet blokk széthullása csak a politikai és gazdasági lehe­tőséget adta meg ezeknek a versenytársaknak arra, hogy megszabaduljanak potenciális riválisaiktól a visegrádi orszá­gokban.

Magán az EU-n belül a döntéshozatal az egyes partikuláris érdekek együttes figyelembevétele révén megy végbe. A Kö­zösség erőfeszítései nagyon határozottan arra irányulnak, hogy demonstrálja saját hatékonyságát a lehető legtöbb rész­érdek szempontjából, így a külső stratégia kérdéseit a DG1-en belül [Az EU „minisztériumait" jelölik DG rövidítéssel. A szerk.) pontosan egy ilyen, az EK integrációját szem előtt tartó pers­pektívából kezelik: hogyan használható fel például a Magyar­országgal szemben követett stratégia arra, hogy megerősítsék a szálakat az EU-n belül működő gazdasági tényezők, és az EU intézményei között. Egy ilyen döntéshozatali struktúra ha­talmas akadálya annak, hogy kialakuljon egy, a kontinens két felének az integrálását célzó stratégiai vízió.

Az egyetlen ellensúly a Miniszterek Tanácsától, más sza­vakkal a tagállamoktól jöhetne. De a tagállamok legtöbbje nem lát okot rá, hogy elősegítse Kelet-Közép-Európának mint a nyugat-európai kapitalizmus alárendelt, de prospe­ráló hátországának a fokozatos integrálódását. Hogy egy ilyen perspektívát képzeljenek el, megakadályozza az, hogy szemük előtt látnak egy hatalmas, egyesített Németországot.

Még túl korai lenne határozott előrejelzésekbe bocsátkozni a visegrádi országok jövőbeli fejlődésének irányát illetően. De van egy határozott differenciálódás a Cseh Köztársaság és mind Lengyelország, mind Magyarország, valamint Szlovákia eredményei között. A cseh kormány profitált abból, hogy kom­munista elődje elkerülte a Nyugatnak való súlyos eladósodást, és szerencséje volt abban a vonatkozásban, hogy nem függött túl erősen a mezőgazdasági exporttól. Gazdasági szempont­ból az, hogy Klaus sikeresen megszabadult Szlovákiától, mes­teri sakkhúzásnak bizonyult. Ugyanakkor a kormány bölcsen elkerülte az ipar erőltetett dekollektivizálásával való radikális kísérletezgetést: bár a cseh kormány azt állítja, hogy – nem úgy, mint Lengyelország vagy Magyarország – majdnem tel­jesen privatizálta az állami vagyont, a valóságban egyszerűen visszajuttatta a gazdasági irányítást az államosított cseh ban­kok kezébe. Eközben, nem úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon, ahol az állami kézben lévő ipar jelentős ré­szét valójában lerombolták (azzal, hogy engedték, hogy „a piac" „átstrukturálja" az ipart), a cseh kormány szilárdan a gyáripari szektor érdekeihez kötötte a saját politikáját, tartóz­kodva a komolyabb szerkezetátalakítástól mindaddig, amíg a makrogazdasági feltételek a recesszió után nem kezdtek el javulni. Megőrizve a vállalati menedzserek régi kapcsolathá­lózatát, így egy olyan viszonylag biztonságos keretet terem­tettek, amelyen belül a jövőbe vetett bizalmat fenn lehetett tartani. Ezzel a háttérrel a cseh ipar képes volt Nyugat felé átorientálni a maga eladási erőfeszítéseit, és exportteljesítmé­nye 1993-ban és 1994-ben is jelentős volt.

Lengyelország kihasználta, hogy adósságterhet némileg könnyítették, és egy, a korai 1990-es években elszenvedett súlyos gazdasági visszaesés után az ipari termelés újraéledt, jóllehet 1989-cel összevetve nagyon alacsony szinten maradt. De a lengyel export 1993-ban visszaesett, és 1994-ben is elég szegényes volt. Eközben drámai regionális egyenlőtlenségek alakultak ki, a korábbi Kelet-Poroszország jelentős részein nagyon nagyarányú, több, mint 20 %-os a hosszú távú mun­kanélküliség, és a régió a társadalmi dezintegrálódás hatása­itól szenved.

Magyarország tűnt a legfelkészültebbnek gazdaságának a nyugati piacok felé való átorientálására, és magához is von­zotta az első külföldi tőkeberuházások zömét. De a nagy adósságteher, együtt egy katasztrofális hatású csődtörvény következményeivel (amely felelős volt azért, hogy lerombolta a magyar ipar talán 15 %-át), együtt a mezőgazdasági terme­lés gyors összeomlásával (amely a nagyon sikeres magyar szövetkezetek szétverésére irányuló abszurd, ideológiailag motivált kísérlet következménye volt), mind meggyöngítették a gazdaság struktúráját. A kereskedelmi deficit riasztóan emelkedett 1993-ban és 1994-ben, és a kormánypolitika majd­nem teljesen a pénzügyi válság menedzselésének csapdájá­ban rekedt. A nyugati média és a pénzügyi szektor érdekei arra késztetik a kormányzatot, hogy hozzálásson a társa­dalmi infrastruktúra költségeinek lefaragásához és a köz­szolgáltatások privatizálásához az adósságok visszafize­tése céljából, de az ilyen lépések valószínűleg csak még job­ban letérítik az országot egy koherens növekedési pályáról.

3. A jövő útja: az EU-ba való bejutás?

A régió integrációja valódi gazdasági stratégiájának kidolgo­zása helyett a nyugat-európai döntéshozók a problémáról szó­ló diskurzus központi kérdésének azt igyekeztek feltüntetni, hogy melyek az absztrakt, intézményi előfeltételei olyan jogi keretek megteremtésének, amelyek végül lehetővé tennék, hogy a régió országai az EU tagjai legyenek. Ez a frázis egy sor jogi és intézményi változásra utal, amelyeket az érintett országoknak az EU-ba való belépés előfeltételeként meg kel­lene valósítaniuk.

Ám a végül elérendő EU-tagság feltételeinek nagyon kevés közük van a formális jogi előfeltételekhez. Az alap­kérdések itt, ami az EU-t illeti, azok, amiket a tagság három alapkérdésének nevezhetünk:

A parazita jellegű modell nem hoz létre közvetlen gazda­sági antagonizmust abban az esetben, ha a kelet-közép­európai államok az EU tagjává válnak. Ez egyszerűen azt jelentené, hogy az EU cégjeinek versenye, amellyel ezeknek az országoknak termékeik piacain szembe kell nézniük, a ma­ga teljes súlyával nehezedne rájuk, és még jobban megroppantaná gazdaságuk gerincét. Azonban a pénzügyi és politikai téren várható következmények kizárnák a tagságot: az EK strukturális pénzforrásait ugyanis ez súlyosan leterhelné. Konkrétan az úgynevezett Objective 1 Regional Funds-ot (I. Feladatra Fordítandó Regionális Alapok) kellene a Meditteráneum országaiból a visegrádi országokba átirányítani, ame­lyek mindegyike jelenlegi helyzetében a Közösség régióinak a szegénység által leginkább sújtott 20 %-ába tartozna. Ez megakadályozná a tagságot, hacsak a nagy, gazdag tagok és közülük mindenekelőtt Németország, nem akarnának fizetni. Ez utóbbi lehetőség viszont irreálisnak tűnik a jelenlegi idő­szakban, amikor – függetlenül az államháztartásokra nyuga­ton nehezedő hazai nyomásoktól – az EU centrumországai kétségbeesetten próbálják államadósságukat és költségvetési deficitjüket lenyomni a Monetáris Unió által megadott kritériumoknak megfelelő szintre. Még ha ezeket a célkitűzéseket el is érnék 1997-re, hamarosan ezután egy újabb recessziót várhatunk Nyugat-Európában – az Egyesült Államok gazda­sága 1996 végére, ha nem előbb, újból recesszióba jut -, amely újra meg fogja terhelni az államháztartásokat. Ami a politikai következményeket illeti, ezek a kelet-közép-európai gazdaságok, amelyek munkanélküliségi rátái andalúziai ará­nyokat öltenek, társadalmi struktúrájuk pedig megrendült, lét­rehoznák a Nyugat felé vándorló munkanélküli-hadseregeket éppúgy, mint az ugyanoda tartó bűnbandákat. Bármilyen elő­nyösek is volnának az ilyen szégyenletesen olcsó munkaerő­tartalékok a nyugati termelés motorjai számára, a munkaerő szabad mozgásának politikai ára elfogadhatatlanul magas len­ne a nyugati kormányoknak.

A kettős gazdaság, beleértve a multinacionális cégek olcsó munkaerőt alkalmazó enklávéit is, a parazita modellhez ha­sonló következményekkel járna az EU-beli tagságot illetően. Nehezebb felmérnünk az „alvállalkozói" modellt. Ez komple­mentaritást kínálna a nyugati nagyiparral, de konfliktust jelen­tene az EU-n belüli kis- és középméretű cégekkel, amennyi­ben a nyugat-európai termelési hierarchiákon belül a kelet-európai cégek őket váltanák fel. Mindenesetre ez a modell nem hozná létre a gazdasági növekedés egy olyan erős elő­revivő körforgását, amely elegendő ahhoz, hogy el lehessen kerülni, hogy ezek az országok az előre látható jövőben ko­moly igényeket támasszanak az EU strukturális pénzalapjai­nak felhasználására.

A tagság előkészítése szempontjából legpozitívabb mo­dell az volna, amely a világtermelés második vonalához tartozó minőségű kész termékeknek a gyáriparban való elő­állításán alapulna. De egy ilyen modellre jelenleg nincs kilá­tás, mert a Nyugatnak nem áll szándékában a távolabbi Kelet felé is újra kiépíteni a piacokat. így azután az a reménység, hogy ez a modell gazdasági alapot teremtene arra, hogy a kelet-közép-európai államok EU-tagsága esetén az EU-val szemben támasztott pénzügyi igények kisebbek legyenek, vagy arra, hogy a tömeges munkaerő vándorlást megelőzzék, kétesnek tűnik.

Ami a mezőgazdaság kérdését illeti, ha az EU a jelenlegi formájában megmarad, akkor egy radikális antagonizmus fog fennállni az EU jelenleg artikulálódó gazdasági, pénzügyi és politikai érdekei, valamint Kelet-Közép-Európa érdekei között a mezőgazdaság terén. Az ellenkezőjéről szóló mítoszok el­lenére az 1980-as évek folyamán a kelet-közép-európai me­zőgazdaság nemzetközi összehasonlításban igen hatékonyan használta fel a munkaerőt. Alacsonyabb termelékenységi mu­tatói lényegében a munkaerőn kívüli inputok magas költsége­inek eredményei voltak. Minden elemző egyetértett abban, hogy különösen a lengyel és a magyar mezőgazdaság komoly kompetitív kihívást jelentene a nyugat-európai mezőgazdaság­nak a gabonafélék, az állatállomány és a tejtermékek terén.

Ugyanakkor pontosan ezek az alágazatok támasztanak ma­gas igényeket a CAP-on (a közös agrárpolitikán) belül, és ezért ha egyszer Lengyelország és Magyarország bekerült az

EU-ba, mezőgazdaságuk lényegesen növelné a CAP költség­vetésével szemben támasztott igényeket. A kelet-közép-euró­pai mezőgazdaságnak az esetleges belépés után a CAP költ­ségvetésére gyakorolt hatására vonatkozó becslések 25 és 35%-nyira becsülik azt a mennyiséget, amellyel a CAP kiadá­sai ebben az esetben megnövekednének. Igaz, hogy ezek a mezőgazdasági szektorok 1989 óta lényegesen meggyengül­tek. Ennek az általános okait a mezőgazdasági importlibera­lizáció és a régióba való, erőteljesen támogatott EK-ból jövő élelmiszerexportok együttes hatásában kell látnunk. Marad az a lehetőség, hogy az érintett országok a végül elnyerendő tagságra való felkészülésnek egy, gazdaságuk növekedésén át vezető, lényegesen több konfliktussal járó útját választják. Pontosabban megfogalmazva ez azt jelentené, hogy olyan iparfejlesztési stratégiákat tennének magukévá, amelyek következtében bizonyos nyugat-európai ipari érdekeltsé­gek jelenlegi piaci pozíciója megkérdőjeleződne. Egy ilyen kihívás egy dirigistább jellegű nemzeti iparfejlesztési stratégiát vonna maga után. Egy ilyen stratégia nyilvánvaló elemei közé tartoznának:

1. Erősebb importvédelmi rendszabályok;
2. Készség arra, hogy a tőkét a potenciálisan világszínvo­nalú termelésre alkalmas iparágakban összpontosítsák;
3. Megóvni a gazdaság kulcsszektorait attól, hogy a multi­nacionális cégek lenyeljék őket, hogy aztán a saját prioritá­saiknak megfelelő módon integrálják őket a saját termelési hálózatukba;
4. Az export támogatása és elmozdítása;
5. Erőfeszítések az állami szektor vállalatainak átstrukturá­lására, ahelyett, hogy egyszerűen privatizálják őket, hogy az­tán a magánszektor alakítsa át (vagy zilálja szét) őket;
6. Egy nagyjából állami kézben lévő bankrendszer fenntartása;
7. A tőkemozgás feletti ellenőrzés fenntartása.

Ezek az elképzelések mind napirendre kerültek a régiónak a politikát meghatározó köreiben 1989 óta. De a Nyugat el­lenállása, amely a régiónak a Nyugattal szembeni függőségi viszonyára támaszkodhatott, megakadályozta megvalósításu­kat.

Az iparfejlesztési politika egyedüli, a nyugat által megtűrt formái az olyan szokásos módszerek voltak, mint a valuta leértékelése, a bankrendszer rekapitalizálása vagy általános­sá tett tarifaemelések a GATT szabályok keretein belül.

Ha tehát valamelyik kelet-közép-európai ország erre az útra lépne, az maga után vonná a konfliktus kockázatát a GATT-tal, az IMF-fel és az EU-val éppúgy, mint a nyugati magántőkével. Az importvédelem ezeket az országokat konf­liktusba sodorná a GATT-tal mindazokban a szektorokban, ahol a tarifák szintjeit a GATT regisztrálta. Az IMF a gyors privati­zálást tette feltételei között az egyik legfontosabb ponttá. A nemzeti ipar potenciálisan legerősebb szektorai voltak azok, amelyeket a multinacionális cégek korán meg kellett hogy ka­parintsanak. Az export elmozdítására való törekvés beleütköz­ne az EU részéről jövő erőteljes protekcionista nyomásba, és ameddig az IMF és a Világbank befolyása kiterjedő, a szer­kezetváltás mindig és mindenütt privatizálásba fullad.

Természetesen ezekkel a külső nyomásokkal szembe lehet szállni. De ez maga után vonja, hogy az illető ország meg­kockáztatja a nemzetközi üzleti média gyors, ellenséges vá­laszreakcióját. Az ilyen ország egyszersmind azt is megkoc­káztatja, hogy úgy osztályozzák, mint amely szomszédjához képest az EU-ba való gyors bejutáshoz szükséges „jó ponto­kért" folyó kétségbeesett versengésben lemaradt. A régió kor­mányai pedig egyre inkább észre kell hogy vegyék azt is, hogy a negatív nyugati reakciók jelentős reakciót váltanak ki saját pénzügyi rendszerükön belül is. Így az iparfejlesztési és növekedési stratégia egész területén az érdekek és az irányvonal sajátos egybeesését találjuk az Egyesült Álla­mok és a nyugat-európai országok felfogása között.

3.1. Bejutni Európába: utópisztikus perspektíva?

Minél inkább úgy érzik a régió kormányai, hogy jelenlegi kö­rülményeik csapdába ejtették őket, annál vonzóbbá válik az EU-beli tagság álma. De ennek a vonzerőnek a forrásai pon­tosan azok a tényezők, amelyek magán az EU-n belül visszatartják a domináns tényezőket a kelet-közép-európai or­szágok befogadásától.

1. Az, hogy a kelet-közép-európai országok hozzájutnának az EU strukturális pénzalapjaihoz, közvetlenül szemben áll a mediterrán országok érdekeivel, amelyek kormányai számára az EU-beli tagság egyik fő vonzóereje ma pontosan ezekben az alapokban rejlik.
2. Az, hogy a kelet-közép-európai országok képesek len­nének versenytárssá válni a mezőgazdasági termékek piacain és értékes CAP pénzalapokhoz hozzájutni, hasonlóképpen az egyik fő oka az Európai Unióból való kizárásuknak.
3. Az arra való lehetőségük, hogy nyugat felé munkaerőt exportáljanak, és így hozzájussanak az ebből származó kü­lönböző pénzforrásokhoz, egy még erősebb tényező, amely arra ösztönzi az EU tagállamait, hogy ne fogadják el ezeknek az országoknak a felvételét.

Van azonban egy kártya, amelyet a kelet-közép-európai ál­lamok kijátszhatnak, habár ez egy olyan kártya, amelyet ép­pen mostanában adnak fel.

3.2. A be nem lépés politikai ára

Az egyetlen indok, amely arra bírhatná az EU fő tagállamait, hogy fogadják el, hogy a kelet-közép-európai országok gyor­san az EU tagjává váljanak, az a félelem lehetne, hogy ha ezt elmulasztják, az szélesre tárná a kaput az orosz befolyás előtt, amely újra kiterjedne a régió jelentős részeire, és így felidézné azt a veszélyt, hogy elvész a szovjet blokk össze­omlásának nagy eredménye a Nyugat számára – az a Kelet-Közép-Európa, amely egy újjáéledő Nyugat-Európa nagy geo-ökonómiai és geopolitikai erőforrása lehetne.

Az 1991-es év augusztusi puccsa megmutatta, milyen fé­lelmetes lehet a szovjet birodalom kísértete az EU politikacsi­nálói számára. Ám jelenleg Kelet-Közép-Európának ez az egyetlen erőforrása, a fenyegetettség érzése megszűnőben van azáltal, hogy a Nyugat arra törekszik, hogy a NATO-t ki­terjessze kelet felé. Ezt a tervet, amelyet eredetileg Volker Ruhe német hadügyminiszter kezdeményezett, Washington most erőteljesen napirendre tűzte. Amennyiben a terv megva­lósítása erőteljesen előrehalad, az lesz az eredménye, hogy elveszti Oroszországnak az esélyét arra, hogy közvetlenül szava legyen a nagypolitikában Európa többi részét illetően, és valószínűleg középtávon a kontinens átpolarizálódását fog­ja eredményezni. De mindenekelőtt biztosítani fogja Kelet-Kö­zép-Európát a Nyugat számára, és egyidejűleg kizárja, hogy ezeknek az országoknak bármilyen lehetőségük legyen ko­rábbi urukat a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni az új úrral szemben. Az a vélemény, hogy ezek az államok va­lamiféle egyenes vonalú utat tesznek meg a különböző intéz­mények koncentrikus körein keresztül végcéljuk, az EU leg­belső köre felé, lehetséges, hogy nem egyéb a formális-jogi megfontolásoknál leragadó illúziónál. A mediterrán országok tapasztalata azt mutatja, hogy ha az EU nem is alternatívája a NATO-nak, a NATO lehet alternatívája az EU-nak.

3.3. Mediterrán tanulságok

Kelet-Közép-Európa és különösen Lengyelország politizáló értelmisége régóta érdeklődik az 1970-es és 80-as évek spa­nyol, portugál és görög fejlődése és a mai kelet-közép-euró­pai fejlődés közötti párhuzamok iránt. Mindhárom ország aze­lőtt lépett be a NATO-ba, mielőtt beléptek az EK-ba. A negye­dik ország azonban, amely az ötvenes években lépett be a NATO-ba, Törökország, még mindig nagyon messze van az EU-tagság elnyerésétől.

A három mediterrán ország EU-csatlakozásának gyökerei azokban a politikai forradalmak rejlenek, amelyek egy erős szocialista baloldal részvételével, a diktatórikus rezsimek és ezeknek a diktatúráknak a nemzetközi protektora, nevezete­sen az USA ellen irányultak. Görögország és Portugália ese­tében ez a kétoldalú védelem a NATO-tagság köpönyegébe volt burkolva, a spanyol esetben pedig nem. De ezek az or­szágok legalábbis részben azért nyertek bebocsáttatást az EK-ba, mert a NATO-val és/vagy az USA-val való közvetlen kapcsolatuk a nyugati szövetséghez való hozzákapcsolásuk egy nem megfelelően stabil formájává vált: az Egyesült Álla­mok protektorátusa többé nem volt egy stabil, hegemonikus formája annak, hogy ezeket az országokat a Nyugat szövet­ségi rendszerén belül megtartsák. A spanyol, görög és portu­gál munkásmozgalom ellenséges volt saját országaik USA-nak való alárendeltségével szemben, de többségükben könnyen megnyerhetőek voltak az EU-tagság számára. A politikai ár, amit ezért meg kellett fizetni az volt, hogy a baloldalnak ezekben az országokban fel kellett ismernie, hogy az EK-tag­ság sine qua non-ja az, hogy továbbra is megtűrik az or­szágban az amerikai támaszpontokat, és elfogadják a NATO-tagságot, így az EU-tagság volt az a mézes madzag, amellyel ezekben az országokban hatalmas politikai erőket rábírtak ar­ra, hogy elfogadják az USA dominanciáját geostratégiai kér­désekben.

Egy ehhez hasonló alku lenne ma az, ha a kelet-közép-európai országoktól azt kívánnák, hogy fogadják el továbbra is az orosz geostratégiai hegemóniát, és cserébe felajánlanák nekik az EU-tagságot!

Ráadásul, ami Spanyolországot illeti – amely gazdasági szempontból messze a legfontosabb ezek közül az országok közül, -, ennek az országnak a gazdasága erőteljesen felfu­tott az 1960-as évek során, és az 1980-as évek során újból nagyon erőteljesen növekedett, olyan, teljesen kifejlődött ka­pitalista gazdaságként, amely szerves adottságainál fogva al­kalmas volt rá, hogy befogadja a német tőke nagyarányú be­áramlását, amely Spanyolországot úgy használhassa fel, mint az EK piacaira való termelés olcsó munkaerővel rendelkező bázisát. Amellett a spanyol gazdaság és az EK gazdasága sokkal inkább kiegészítették egymást, mint a Kelet-Közép-Eu­rópa és az EK, Spanyolországnak még így is Németország erőteljes támogatására volt szüksége, hogy legyőzzék a tag­ságával szembeni, francia gazdasági érdekekből fakadó erős ellenállást. Miterrand-nak a német stratégiai paradigmák felé tett fordulata 1983-ban egy további fontos előfeltétele volt en­nek.

Az ilyen figyelmeztető jelekkel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy az EU 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elkö­telezte magát amellett, hogy végül a társult kelet-közép-európai országok az EU tagjaivá váljanak. Ez igaz, de ez keveset számít. A nyilatkozat nem rögzít semmiféle időpontot a tárgyalások megkezdésére. Hasonló ígéreteket korábban már Törökország is kapott. És ami a legfontosabb: az az or­szág, amely számára a legnagyobb tétje van annak, hogy Ke­let-Közép-Európában legyen valamiféle stabilitás, Németor­szág foglalta el az 1994-es év második felének hat hónapjára az EU Tanácsának elnöki székét. Ez volt az esély a jelentős kezdeményezésekre, és mindenekelőtt egy döntő lépésre: ar­ra, hogy Németország elindítson egy kampányt a CAP radi­kális reformjáért, hogy ezzel lehetővé tegye a bejutást Kelet-Közép-Európa országainak.

A Bizottságon belül és a különböző fővárosokban pontosan egy ilyen CAP kezdeményezés számára el is készítették a kutatási jelentéseket. Kohl kancellár azonban egyáltalán sem­milyen lépést sem tett ebben az irányban. Ez egy olyan szem­beötlő tény, amely sokkal hangosabban beszél bármennyi nyi­latkozatnál. Komoly német kezdeményezés helyett a kelet­közép-európai államok egy franciák kezdeményezte kampánnyal kell hogy szembenézzenek, amely az úgynevezett stabilitási paktum érdekében folyik. Ezt pedig a régió politikai döntéshozói széles körben annak fogják fel, amit csaknem bizonyosan valóban jelent: egy különösen farizeus manővert arra, hogy elgáncsolják a kelet-közép-európai tagállamokat azon az úton, amely az EU-tagsághoz vezet. Először ünne­pélyesen kötelezniük kell magukat, hogy jobban fognak bánni saját nemzeti kisebbségeikkel, mint amilyen bánásmód jellem­ző volt például a britekre Észak-Írország nacionalista lakos­ságával szemben, vagy a franciákra mohamedán közösségeik kulturális jogaival szemben. Ez esetben a jövőben bármikor felelősségre vonhatná őket a nyugat-európai média és politi­kai vezetés, amikor elkövetnek valamilyen kétségkívül valósá­gos igazságtalanságot az etnikai kisebbségekkel szemben, olyasmit, ami túlságosan is ismerős lenne mondjuk a NSZK-beli törököknek. A következtetés nyilvánvaló lenne, ez vagy az az állam, messze Kelet-Európában még nem érte el egé­szen a civilizáció nyugati szintjét.

Ezt nem szabad úgy vennünk, mintha az EU nyilatkozatai jelentéktelenek volnának. De jelentőségük mindenekelőtt ab­ban a tényben rejlik, hogy a nyilatkozatokat maguk a kelet­közép-európai államok megértették, és lelkesen csüggenek rajtuk. És pontosan mivel csüggenek ezeken, egyetlen olyan lépést sem tehetnek, amely felbőszítené az EU-t, és semmivé tenné esélyeiket. Röviden, az EU fennkölt írásos ígéretének – hogy a jövőben is remélni fogja, hogy a kelet-közép-európai országok végül alkalmassá válnak az Unióhoz való csatlako­zásra – a jelentősége az, hogy az EU így ellenőrzése alatt tarthatja a kelet-közép-európai országok egész politikáját. Ez az ellenőrzés azonnal elveszne, ha az EU határozottan kizárná a tagságot. De nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy másik út is, ahogyan az EU elveszíthetné dominanciáját ezek fölött az országok fölött, nevezetesen az, ha megadná nekik a tagságot. Az, ahogyan a görög és az angol kormányok viselkedtek az EK-tagság megszerzése után, mindennél vilá­gosabban mutatja ezt.

A jelenlegi berendezkedés tehát – röviden összefoglalva – a legtökéletesebb módja annak, hogy fenntartsák a lehető leg­erősebb dominanciát a régió politikája fölött, úgy, hogy ez az EU-nak semmibe sem kerül. Még ennél is erősebb lenne ez a mechanizmus, ha egy idő után egy kis szláv államnak, mint a Cseh Köztársaság, megengednék a csatlakozást, pusztán azért, hogy megmutassák, hogy szláv-ellenes előítéletek nem befolyásolják az EU politikáját.

Mindazonáltal vannak, akik remélik, hogy a német állam ér­dekei érvényesülni fognak az EU-n belül, és a régió EU-tagságához fognak vezetni. De a Bundestag CDU-CSU frakció­jának az EU jövőjére vonatkozó programja nem mutat ilyen irányba. Inkább arra mutat, hogy maga az EU fog olyan mó­don átalakulni, hogy a visegrádi államokat csak az intézmé­nyek egy külső körébe fogja integrálni, miközben kizárja őket az Uniónak az EK keretébe tartozó intézményeiből. Lengyel­ország és Magyarország ezért bekerülnek majd a közös kül­ügyi és biztonságpolitikai, valamint a rendfenntartási és bel­ügyekkel foglalkozó szervekbe, és majd ezen az alapon el­mondhatják azt, hogy „bejutottak" a szövetség három pillére közül az első kettőbe. Ugyanakkor kívültarthatóak az Unió kö­zépső körén, az Európai Monetáris Unióhoz tartozó EK-tagok csoportján. Eközben pedig Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, és egy vagy két más állam a Mo­netáris Unióra támaszkodva megerősíthetik vezető szerepü­ket.

A közös külügyi és biztonságpolitikai, valamint a belügyi és rendfenntartási funkciók biztosíthatják, hogy Németország ke­leti szomszédai szilárdan le lesznek horgonyozva politikai szempontból a nyugat oldalán (a bevándorlás fölötti kontrollt fenntartják). És miközben az ezekbe a pillérintézményekbe való bejutást úgy lehet feltüntetni, mint valamiféle kvázi-tagságot az Unióban, az érintett államok továbbra is ki lesznek zárva az EU-tagság lényeges előnyeiből.

3.4. Alternatív irányok

Az Európa két felének integrációja felé mutató alternatív úthoz hozzátartozna egy összehangolt erőfeszítés arra, hogy újból megteremtsék a hatékony piaci keresletet mindenütt a régi KGST-régióban, újra kiépítve egyszersmind a termelési kap­csolatokat is. Ez az alternatíva megkívánná, hogy megoldá­sokat keressenek a régióban lévő országok egész sorának fizetési problémáira. A kelet-európai országok közötti, valamint az Oroszországgal való együttműködésre ugyancsak szükség lenne.

Az EU-n, nem utolsósorban a CAP-on belüli reformokra úgyszintén szükség volna. Ezek közé tartozna az, hogy az eddigiektől eltérő eszközökkel támogatnák Nyugat-Európa kis farmereit – pénzbeli támogatással a protekcionizmus és az ártámogatás helyett -, hogy így lehetővé tegyék a közép-kelet és kelet-európai parasztoknak, a nyugat-európai piacok élel­miszerrel való ellátását. Manapság, amikor Nyugat-Európá­ban nagy zajt csapnak a munkaerő magas társadalmi költségei miatt, figyelemre méltó, hogy milyen kevesen mutatnak rá, hogy a CAP ártámogatások leépítése több mint 30%-kal csökkentené a családok élelmiszerkiadásait. Egy további re­form azt a veszélyes harapófogó-effekust érintené, amely a Monetáris Unió és a Kelet-Közép-Európa legfejlettebb részein érvényben lévő, a német bérszinteknek körülbelül egytizedét kitevő bérszintek együttes hatásának a következménye. En­nek a két tényezőnek együttesen ugyanis az lehet az ered­ménye, hogy Nyugat-Európa gyengébb kapitalista államai egymással versengve igyekeznek lenyomni az alkalmazottak jövedelmét mindig alacsonyabb szintre, mivel a pénzügyi po­litikát centralizálása után ez az egyetlen eszközük maradt a többi országokkal való sikeres versengésre.

Az ilyen változások mellett együttműködésre van szükség a korábbi KGST blokk szocialista pártjai között egy közös program kidolgozása céljából. Azok a baloldali pártok pedig (az EU-n belül), amelyek a pénzügyi centralizációt hangsúlyo­zó maastrichti változattal szemben az európai integráció al­ternatív formáit keresik, fel kellene, hogy fedezzék keleti part­nereikkel közös politikai érdekeiket.

Egy további szükséges lépés lenne a jelenlegi, a kontinens­nek egy a korábbihoz hasonlóan kétpólusú (az Oroszország vezette FÁK és a Búgig kiterjeszkedő NATO) felosztásához való visszatérés irányába mutató trend megfordítása. A kon­tinens gazdasági integrációja megkövetel egy valóban közös biztonsági keretet, amely inkább bevonja, mintsem kizárja Oroszországot.

Ezek a politikai előfeltételek ma távolról sincsenek meg. To­vábbi tapasztalatokra lesz szükség, még mielőtt bármilyen ko­moly alternatíva keresésére vállalkoznánk. De egyre valószí­nűtlenebbnek tűnik, hogy megvalósíthatók az 1989-es kezdeti stratégiai döntések, amelyek a szovjet blokk összeomlására azzal válaszoltak volna, hogy megpróbálják az egész konti­nenst beleerőltetni a NATO és az EK kereteibe. Mindkét szer­vezet belülről egyre inkább megbénul, és arra törekszik, hogy a kelet-közép-európai államokat anélkül rendelje alá a maga hegemóniájának, hogy képes lenne hatalmuk el­fogadóinak bármilyen elfogadható helyet vagy szerepet kínálni. Az erőszakos regionális hegemón hatalmak a múltban katasztrófákat zúdítottak Európára. Egy perspektíva nélküli re­gionális hegemónia ma újabb katasztrófát idézhet elő.

Az 1991 decemberében, Maastrichtban aláírt szerződés tulajdonképpen nem is egy, hanem két szerződést tar­talmaz! 1990 végétől két tárgyalási folyamat zajlott párhuzamosan, aminek eredménye a Gazdasági és Monetáris Unióról, illetve a Politikai Unióról való szerződés lett. Ezeknek az összeolvasztását és függe­lékekkel való kiegészítését tartalmazza az Európai Unió Szerződés. Maga a dokumentum nem egy új alapokmány. Az alapító Római Szerződést már egy­szer, a 80-as évek második felében módosították (lásd SEA, 1987). Maastrichtban ennek a további módosí­tása és kiegészítése készült el.

Röviden, a leglényegesebb elemeket kiragadva, a következőkről van szó:

1. Az Európai Unió létrehozása és céljainak megha­tározása. Ezáltal az Európai Gazdasági Közösség né­véből végleg törölték a „gazdasági" szót, arra utalva, hogy az együttműködés túl kíván, lépni a szűk gazda­sági szférán. Tág céljaként többek között a kiegyen­súlyozott gazdasági és társadalmi haladást jelölték meg.
2. Az európai állampolgárság létrehozása, amelynek értelmében minden állampolgár, abban a tagország­ban, amelyben tartózkodik választó és választható he­lyi, illetve európai parlamenti funkciókra bizonyos szabályok szerint Petíciót nyújthat be a parlamentbe, a Közösségen kívüli országokban bármely tagország konzuli, illetve diplomáciai védelmét élvezheti.
3. Az eddigi közösségi politikák megerősítése és újakkal kiegészítése. A közösségi szerződésbe már a SEA-n keresztül bekerült a környezetvédelem, kuta­tás-fejlesztés és a szociálpolitika, itt csak kiemelik a hangsúlyosságát. A közös tevékenység a 35 év alatt egyre több területre terjedt ki, most hivatalosan is kö­zösségi politikává lépett elő az iparpolitika, köz­egészségügy, kultúra, európai szintű szállítást, tele­kommunikációs és energiarendszerek, fogyasztóvéde­lem, valamint elmaradott országok fejlesztésében való együttműködés.
4. Gazdasági Unió létrehozása a Tanács koordinálá­sával,
5. Monetáris Unió létrehozása három lépcsőben, egy közös, független bank, egységes valuta és egységes monetáris politika alapjain. Ha a 12 tagországból 1996-ig legalább hét megfelel a szigorú konvergencia-kri­tériumoknak, akkor valóra válhat a pénzügyi unió már 1997-ben. Ellenkező esetben 1999-re, mint végső idő­pontra halasztják az unió valóra váltását, de csak a kri­tériumokat teljesít szűk kör számára. Az eredeti krité­riumok a következők: a tagország inflációs rátája ma­ximum 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacso­nyabb inflációs rátájú tagország átlagát; a kamatlábra vonatkozó előírás logikája az előzőhöz hasonló, csak jelen esetben 2% lehet az eltérés; a tagország költség­vetésének a hiánya nem haladhatja meg a GDP-jének 3%-át; az államadósságának a GDP 60%-án belül kell maradnia; a valutáknak pedig kél évig befagyasztott árfolyamon, stabilnak kell maradniuk.
6. Közös kül- és biztonságpolitika bevezetése, ami többek között ezen politikák összehangolását, közös politikai és védelmi tevékenységet, valamint a Nyu­gat-Európái Unió szerepének felértékelődését jelenti. Ezek új közösségi politikák, amelyeket a kelet-európai változások következtében kialakult geopolitikai váku­um, az Öböl-háború valamint a volt jugoszláv és szov­jet területeken kialakult konfliktusok hívtak életre.
7. Együttműködés' az igazság- és belügy területén. A leglényegesebb a menekültügyi, bevándorlási politi­ka, a bűnüldözés és a rendőrségek tevékenységének összehangolása.
8. Intézményi változások. A Bizottság hatalmi- és feladatköre kibővült, a Tanácsban a többségi: szavazás egyre több területre terjed ki. A közösségi költségve­tést teljes egészében saját forrásból finanszírozzák és nagyobb fokú az ellenőrzése. A Parlament hatásköre bővült, főként az egységes piac és a vonatkozó politi­kákat illetően. A Bíróság bírságok formájában szank­ciókat szabhat ki az egyes tagországokra, amire eddig nem volt lehetőség. Létrejött a Regionális Bizottság és a Kohéziós Alap, a strukturális alapok reformja és az Európai Központi Bank és bankrendszer.

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

• Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
• Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.