Tartalomjegyzék

1. Maróthy János, Szilágyi Ákos, Z. Karvalics László, Csoóri Sándor ifj. : Beszélgetés a tömegkultúráról
2. James Petras : Kulturális imperializmus a XX. század végén
3. Andor László, Krausz Tamás : A kultúra jelene és jövője – interjú Kósa Ferenccel
4. Kállai R. Gábor : Virulens-e az oroszlán?
5. Kenneth McRobbie : A költészet gazdaságtana – Polányi Károly: A nagy átalakulás
6. Rónai Mihály András : Görgei Artúr a végzetes kalandor
7. Simó Endre : Közép-európai dilemmák
8. Peter Gowan : A fejetlenség hegemóniája – Az euro-atlanti szervezetek szerepe Kelet-Közép-Európában
9. Gerda Falkner : „Szociális dömping” az Európai Unió piacán? -Az Európai Unió szociális következményei
10. Gáspár Tamás : Az Európai Monetáris Unióról
11. A Maastrichti Szerződés
12. Az európai nőpolitika
13. Gallai Sándor : Politikai sarkkörkép
14. Jacques Decornoy : Rio, Kairó, Koppenhága – Az úgynevezett demográfiai bomba és az etikai alulfejlettség
15. Links
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Engels halálának 100. évfordulójára
17. Mészáros István : A közöségi gazdálkodás rendszere és az értéktörvény szerepe Marxnál és Lukácsnál
18. Szalai Pál : Helyzetfelmérés – Gondolatok az antikommunizmusról

1994 őszén Finnországban, Svédországban és Norvégiában népszavazást rendeztek az EU-csatlakozás kérdéséről, mely­nek következtében az előbbi két országban a belső akadályok is elhárultak a belépés útjából, míg a norvégok többsége a kívülmaradás potenciális hátrányaival dacolva nyilvánított vé­leményt a belépést szorgalmazó politikai-gazdasági elittel szemben. Jelen tanulmány célja rövid történeti jellemezést ad­ni a skandináv országok¹ és az európai integráció viszonyáról, s ennek keretében áttekinteni a változtatást kikényszerítő mo­mentumokat. A népszavazás előtti érvek és ellenérvek bemu­tatásával illusztrálni kívánom az integráció jelen formájával szemben meglévő fenntartásokat, az eredmények értékelése­kor pedig kitérek arra is, hogy milyen következményei lehet­nek az adott országok döntéseinek mind befelé, mind pedig az európai integráció jövőjére nézve.

A skandináv örökség

A 19. században még relatíve szegénynek számító Skandiná­viában az iparosodás megkésettsége a megélhetésért küzdő állástalanok hatalmas tömegét késztette országa elhagyására. Bár az ásványi anyagok és primer termékek exportján nyugvó egyoldalú gazdasági szerkezet alapján Skandinávia is a vi­lággazdaság perifériájához tartozott, az 1930-as évek válsá­gára adott, a II. világháború utáni felzárkózást megalapozó skandináv megoldás előfeltételei lehetővé tették a régió' nem klasszikus perifériális fejlődését. Ezek legszembetűnőbbike a feudális struktúra hiánya, azaz egyrészről a saját földtulajdon­nal rendelkező, elnyomástól nem szenvedő, önálló érdekekkel bíró szabad parasztság megléte, másrészről pedig a nagybir­tokos réteg hiánya. Az erős és elnyomó állam hiánya meg­könnyítette a munkásosztály politikai megszerveződését. A szervezett munkásságot a társadalom vidéki jellege, a városi középosztály gyengesége, a parasztokkal való szövetség ke­resésére ösztönözte. A munkásság vezetését a mérsékelt pragmatizmus és az egységesség jellemezte. A (vad) libera­lizmus gyökerei történetileg gyengék maradtak, s a politikai jobboldalt törésvonalak és megosztottság gyengítették. Az ál­lamigazgatást a professzionális, korrupciótól mentes, társada­lom irányában nyitott bürokrácia intézte. Dánia néhány ponton ettől valamelyest eltérő képet mutatott. Dániát a 18. század végéig félfeudális viszonyok jellemezték.² A földrajzi körülmé­nyek kedveztek a nagybirtokok kialakulásának és jobb meg­élhetést biztosítottak, mint Norvégiában vagy Svédország nagy részén. A nagybirtokok exportorientálttá válása némi bá­zist nyújtott a liberalizmus számára, erősítette a vidék egyen­lőtlenségeit, továbbá megosztotta az agrárérdekeket, melynek leképzése a pártstruktúrában is fellelhető.³ Bár a munkásmoz­galom Dániában hamarabb megszerveződött, mégis relatíve gyengébb maradt, mint az északi országokban.

A parlamentarizmus kialakulása

A belpolitika alakulását a 19. században Norvégiában szinte kizárólag külső körülmény, a svéd vezetés elleni politikai küz­delem határozta meg. Dániában a poroszoktól elszenvedett vereségek szintén erősen kihatottak a belső folyamatokra, míg Svédországban a belső hatalmi egyensúlyt gyakorlatilag érin­tetlenül hagyták a nemzetközi viszonyok.

Az 1905 előtti norvég politikát a Norvég-Svéd Unió kérdése uralta. A teljes függetlenség közös célja együttműködésre késztette a fő politikai szereplőket. Küzdelmük erődjévé a Storting, az egykamarás nemzetgyűlés vált, mely – jelentő­sebb arisztokrácia hiányában – politikailag egységesen állt a királlyal szemben. Szolidaritásuk első igazi eredménye a kor­mány feletti – a külügyek kivételével korlátlan – ellenőrzés jogának megszerzése volt. A parlamentarizmus 1884-es el­érése a többi skandináv országhoz képest viszonylag korai­nak nevezhető. A még az alsóbb néprétegek között is erős támogatásra lelt Liberálisok és az őket támogató zsendülő Munkáspárt már 1898-ban elérte a szavazati jog férfiak teljes körére történő kiterjesztését.⁴ Az Unió 1905-ös felbomlásával visszanyert szuverenitás következtében a külügyek felügyele­te is a Storting kezébe került, s ezzel teljessé vált a parlament szupremáciája.

Dániában a vidéki kistermelők és a városi radikálisok szö­vetsége az 1915-ös alkotmánnyal nemcsak helyreállította a porosz vereség utáni konzervativizálódással háttérbe szorított, a korában roppant liberálisnak számító 1849-es alkotmány szellemét, de a felsőház demokratizálásával, a parlamentariz­mus intézményesítésével túl is léptek azon.

Svédországban a parasztok kiváltságos helyzete miatt a vi­déki ellenkultúra csoportjai, a városi radikálisok, valamint a munkások alkották a szavazati jog kiterjesztéséért folytatott küzdelem bázisát, és csak 1917-ben tudták rákényszeríteni a királyt a parlamentáris kormányzati keretek elfogadására. Az uralkodó beleegyezési hajlandóságát fokozta, hogy a táma­szát jelentő konzervatívokat erősen megosztottá tette az ag­rárkérdés.⁵ (Bővebben I. pl. Lafferty 118.ff.)

A neokorporatív keretek kialakulása

A modern parlamentáris struktúra intézményesülése egyik or­szágban sem párosult a gazdasági liberalizmus térhódításá­val. Az I. világháború okozta krízis a már korábban is létezett bizottsági keretek kiszélesítésével és konszenzuskereső jelle­gével pontot tett az egyébként sem túl erős laissez-faire tra­díció végére. A bizottságok csak nagyon lassan haltak el, s mély nyomot hagytak a politikai kultúrán.⁶

Az 1920-as években a munkanélküliség kérdése mindhá­rom országban akut problémává vált. Az 1929-ben kezdődött világgazdasági válság által súlyosbított helyzetben az igazá­ból soha meg nem kérdőjelezett állami beavatkozás foko­zása és a vörös-zöld kiegyezés képezték a sajátosan skandináv válasz alapját. A kormányhatalomra került, illetve a már hatalmon lévő (Dánia) szociáldemokrata pártok az ál­lam munkaerőpiaci beavatkozását támogatandó kötöttek szö­vetséget az agrárpártokkal. A kifejezően „Cow Deal"-nek neve­zett egyezmények⁷ (Dánia, Svédország 1933, Norvégia-1935) támogatták a szociáldemokraták közmunkákra alapozott fog­lalkoztatási politikáját a (rögzített) mezőgazdasági ártámoga­tásért és egyéb kormányzati segélyekért cserében. Norvégi­ában és Svédországban már a polgári pártok megpróbálták izolálni a világgazdasági ingadozásoktól a teljes mértékben a hazai piacoktól függő agrárszektort, s ezt a védettséget féltve írták alá a Centrumpártok a szociáldemokratákkal az egyez­ményeket. Dániában a többségi támogatás megszerzéséhez szükség volt a nagybirtokokon termelő farmerek érdekeit kép­viselő liberálisok megnyerésére is. A nagybirtok tulajdonosai­nak a föld kizárólagos jövedelemforrásuk volt, ezért őket a válság még a – rendszerint valamilyen kiegészítő tevékeny­séget is folytató – kisgazdáktól is súlyosabban érintette. Szá­mukra azonban a hazai piac szűkössége miatt az árrögzítés nem oldhatta meg a nehézségeket, ezért az export kormány­zati támogatásáért cserében ők is csatlakoztak a munkásság és a kisgazdák szövetségéhez.

A politikai kiegyezéseket követően születtek meg az ún. a­lapegyezmények, melyek révén a munkaerőpiac nagy szerve­zetei bekapcsolódtak a gazdaságpolitikai folyamatok irányítá­sába. Minél erősebbek voltak a szociáldemokraták, az üz­leti körök annál inkább hajlottak az együttműködés kere­sésére. A politikai és a gazdasági viszonyokban beköszöntő béke stabilizálta a döntéshozatalban újjáéledt bizottsági for­mát, s tartósította a skandináv modell néven ismertté vált rendszer kereteit.

A skandináv modell

A II. világháború után kiépülő, s az 1950-60-as években ki­teljesedő rendszer alapvonásai alapján nyilvánvaló, hogy a skandináv államok számos területen markánsan eltértek a leg­több nyugat-európai országtól. A gazdaságban az állami sze­repvállalás és a redisztribúció mértéke jócskán meghaladta a legtöbb tőkés országban megszokott szintet. Az állam tevé­kenységével széles körben korlátozta a piaci mechanizmuso­kat. A politikai döntéshozatali folyamatokban a konszenzuske­reső jelleg vált uralkodóvá, s ebben kiemelkedő szerep jutott a korporatív csatornának.⁸ A társadalompolitika a kimagasló állami részvételű és univerzális jóléti politikára alapozódott, melynek megvalósításához kiterjedt „public" szektor nyújtott mozgásteret.

A belső folyamatokra koncentrálás, a nemzeti konszenzus építése, a döntési szabadság biztosítása kiszámítható külső környezetet kívánt. Ennek érdekében az európai mértékkel is kicsinynek számító skandináv országok befelé fordultak és el­szigetelődésre törekedtek.

Izolacionalista külpolitika, semlegesség

A napóleoni háborúktól a második világháborúig Skandinávia a töretlen béke földje volt. Dánia is csak kétszer viselt hadat, melynek rövid, ám annál megsemmisítőbb porosz hadjáratai Schleswig és Holstein elcsatolásával végződtek. A napóleoni háborúk végén Svédországtól Oroszországhoz csatolták a finn területeket, az addig dán uralom alatt álló Norvégia vi­szont Svédországhoz került. Az így létrejött Svéd-Norvég Unió viszont sikeresen követte a nagyhatalmi konfliktusokból való kimaradást célul tűző külpolitikai irányvonalat. Az 1905-ben függetlenné vált Norvégia mint gyenge, újszülött, szuve­rén állam követte a svéd tradíciót, s megpróbált minél távo­labb maradni a nemzetközi – különösen az európai – politikai játszmáktól. Az izolacionalizmus ilyetén törekvése vezette mindhárom államot, amikor határozottan hitet tettek a Hágá­ban 1907-ben, ill. 1912-ben formalizált semlegesség követése mellett. A nemzetközi hatalmi harcokból való demonst­ratív távolmaradásuktól azt remélték, hogy kívül marad­nak a nemzetközi konfliktusokon. Ezen hitüket erősítette az első világháború tapasztalata, a második világháború fo­lyamán azonban hiú ábrándnak bizonyult csupán a remény, hiszen Dániát és Norvégiát megszállták a német csapatok. Ez egyértelművé tette számukra, hogy a szuverenitás fenn­tartásához megbízhatóbb biztosítékokra van szükség. Ez a felismerés új alapokra helyezte az 1945 utáni dán és norvég biztonságpolitikát.

NATO és semlegesség

A második világháború után a biztonságpolitika kérdése volt a legfőbb téma a skandináv államokban.⁹ A végső megoldást elsősorban a különböző országok egymástól eltérő világhábo­rús tapasztalatai alakították ki. Svédország megerősödött azon hitében, hogy a felfegyverzett semlegesség politikája si­keresen folytatható, míg Norvégia és Dánia tapasztalhatta, hogy a semlegességet nem minden esetben respektálják, s ezért valamilyen nagyhatalmi védelem, biztosíték szükségel­tetik. A nézetek ilyetén eltérése vezetett 1948-ban a svéd kez­deményezésű Skandináv Védelmi Unió¹⁰ ötletének a bukásá­hoz, melyet követően Dánia és Norvégia a NATO-ban vélte felfedezni a szükséges garanciákat.

Angolszász orientáció

Dánia és Norvégia ezen döntésükkel a kül- és bizton­ságpolitika területén az angolszász vezetés mellett kötelezték el magukat,¹¹ bár a NATO-val való együttműködés kezdettől fogva limitálva volt (vö. „kvázi-semlegesség"¹² ).

Az angolszász orientáció már a 19. században is uralta a skandináv államok külkapcsolatait. Ez elemi érdekük volt, hi­szen Nagy-Britannia – világpolitikai szerepéből kifolyólag – flottájával ellenőrzése alatt tartotta a tengeri átjárókat és ezzel a deklarált semlegesség fontos szavatolójának szerepét töl­tötte be.¹³ Gazdaságilag is fontos volt azonban a brit kapcso­lat, hiszen Nagy-Britannia volt az erősen külgazdaságfüg­gő skandináv országok nyersanyagokra és félkész termé­kekre alapozott exportjának az első számú célpiaca. Habár az 1950-es években Anglia már nem uralta a tengereket, mindazonáltal a skandinávoknak továbbra is a legfontosabb exportpiaca¹⁴ maradt, megtartva ezáltal a döntéshozóikra gya­korolt erős befolyását. Ez tükröződött azokban a döntésekben is, melyekben a skandináv országok elhatározták Nagy-Bri­tannia követését az EFTA-ba. Ezt a lépést a meglévő kötelé­kek miatt szükségszerűnek és – a szervezet szupranacionalizmussal nem fenyegető jellege következtében – vállalható­nak vélték. A gazdasági együttműködés ezen formája beleil­leszthető volt a skandináv államok nemzetállamra és önren­delkezésre épülő külpolitikai koncepciójába:¹⁵ nem sértette Svédország semlegességi doktrínáját, Dánia és Norvégia szá­mára pedig csak a már meglévő angolszász orientáció szá­lainak további erősítését jelentette.

Az első két jelentkezés

A brit politika éles váltása, az EGK-hoz 1961-ben eljuttatott csatlakozási kérelmük komoly politikai dilemma elé állította a skandináv államokat: az Egyesült Királyság követése egyúttal az addig sokat kritizált országokhoz való közeledéssel és a szuverenitás számára kihívást intéző integráció vállalásával járt volna együtt. Az export irányultsága és az EFTA létének veszélye a britek nyomába léptette Dániát és Norvégiát. A brit csatlakozástól garanciát reméltek a szupranacionalista törek­vésekkel szemben és ettől várták az EGK atlanti szálainak erősödését is, feloldva ezzel a biztonságpolitika USA-orientá­ciója és a gazdaság fokozódó EGK-ra utaltsága között feszülő dichotómiát.¹⁶ Döntésüket pozitíve befolyásolta az is, hogy az EGK-nak több európai NATO-ország is tagja volt. Ugyanez azonban Svédországot arra késztette, hogy csak a társult tag­ságot tűzze célul. A végső döntést viszont nem Skandináviá­ban hozták meg: a csatlakozás kérdését de Gaulle angol csat­lakozást megtorpedózó vétója zárta (1963. január). Csupán néhány évvel az első sikertelen kísérlete után, 1967 májusá­ban Nagy-Britannia felújította az EGK-tagsági kérelmét. Az is­mételten reagáló skandináv országokban azonban ez nem váltott ki az 1961-62-eshez hasonló éles vitákat, hiszen min­denki számított de Gaulle kitartásában és nem is kellett csa­lódniuk, mivel 1967 végén megismételte vétóját.

Az E(G)K nyitás és következményei

Az EGK hágai csúcstalálkozóján viszont Franciaország várat­lanul utat nyitott az EGK földrajzi kibővítése előtt. Az 1968-as megmozdulásokat követően idő előtt távozott de Gaulle utód­ja, Pompidou elnök egyetértett a tagságról szóló tárgyalások felújításával. A szemafor zöldre állítása valószínűsítette Dánia és Norvégia csatlakozását, ez viszont az egyébként is nehe­zen induló¹⁷ Északi Gazdasági Szervezet (NORDEK) tervé­nek felrúgására kényszerítette a prágai tavasz „internaciona­lista segélynyújtását" riadtan szemlélő Finnországot.¹⁸

A hágai csúcs által lehetővé vált tárgyalások alig két hó­nappal azután kezdődtek, hogy Finnország visszalépett a NORDEK-től. A belpolitikai életet felkavaró EK-ügyben mind Dániában, mind pedig Norvégiában – a nem kötelező jellegű – népszavazás kiírásával próbáltak megszabadulni a döntés­hozók a megosztottságból fakadó terhektől. Míg Dániában vi­szonylag magabiztos többséggel győztek a csatlakozáspártiak (63% vs. 37%), addig norvég társaik alulmaradtak a széles tömegeket mobilizálni képes ellenzőkkel szemben (53,5% vs. 46,5%). Az 1972-es népszavazások mindkét országban – eredménytől függetlenül – kisebb politikai földcsuszamlást eredményeztek. Az EK-ügy eldöntendő jellegét a korábbi időszak konszenzus-politikája képtelen volt feloldani, s így azt sem tudta megakadályozni, hogy a társadalom eb­ben a kérdésben páratlanul megosztottá váljék. A pártrend­szerek megrendültek: az addigi politikai egyensúly felborult, korábban jelentékeny pártok szakadtak ketté, új pártok ala­kultak és erősen megkoptak a pártlojalitás szálai.

A svéd parlament ugyanakkor már 1971-ben leszögezte, hogy a teljes tagság inkompatibilis a semlegesség politikájá­val,¹⁹ Finnországban pedig a szovjet kapcsolat eleve gátat szabott mindenféle nyugati elkötelezettségnek, ezért akkor még a norvég-EK, illetve a svéd-EK bilaterális szabadkeres­kedelmi megállapodás példáját sem követték.

A népszavazások utáni politika

Dániában 1973 után az integráció tartalmáról és mélységéről folyt a legtöbb vita. Paradox, hogy egyetlen olyan jelentősebb erejű párt maradt, mely a kilépést szorgalmazta (Szocialista Néppárt), ám ez a párt 1979-ben, 1984-ben és 1989-ben is megszerezte a dán EP-mandátumok negyedét.²⁰ Nemzetközi sikerük egyben a dán pártrendszer megkettőződését is jelen­tette: Dánia EP-képviselete szignifikánsan eltér a belső erő­viszonyoktól. Ez is alapul szolgált ahhoz, hogy a dánokat – az angolokhoz hasonlóan – gyakran bírálták az integráció felé megnyilvánuló, lelkesedésüket jól palástoló magatartásuk mi­att. Ennek a hozzáállásnak az eddigi csúcspontját a maastrichti szerződés elutasítása képezte. Bár a dánok döntő több­sége gazdaságilag előnyösnek tartja országa számára az EK/EU-tagságot, ez sem tartotta azonban vissza a szavazók Júniusi Mozgalom, Szocialista Néppárt és Haladás Párt által mobilizált minimális többségét²¹ Maastricht politikai következ­ményeinek elutasításától. A váratlan végeredmény arra kész­tette a kormánypártokat, hogy elfogadják az ellenzék által ki­dolgozott „nemzeti kompromisszum" kereteit. Kényszerhely­zetében az EK is jóváhagyta (Edinburgh) Dánia távolmaradá­sát a közös védelem- és biztonságpolitikától, az egységes va­lutától, az „európai" állampolgárságtól, a szorosabb rendőrsé­gi, ill. igazságszolgáltatási együttműködéstől. Maastricht eme „light"²² verzióját már a szavazók többsége (57%) is támo­gatta, hiszen egy újabb elutasítás esetén maga az EK-tagság és a gazdasági stabilitás kerülhetett volna veszélybe.

Norvégiában a népszavazás emléke, valamint a beköszöntő olajkorszak üdvözítő és gazdagító ereje a „magabiztos izolacionalizmus"²³ korszakává tette az 1970-es éveket. Az EK-ügy tapasztalatai által felerősített visszahúzódó magatartás egészen 1985-ig, az olajárak drasztikus visszaeséséig meg­határozó volt a norvég politikában. Norvégia az olajárrobba­nás csendes haszonélvezőjeként néhány év alatt nagyon meggazdagodott, és a közkiadások, a szociális biztonság, a jövedelmek valamint a fogyasztás növekedése más tapasz­talatokat adott az állampolgároknak, mint skandináv társaik­nak.

A skandináv neokonzervativizmus

Az 1970-es években a skandináv jóléti modell jelenlegi for­mája kimerítette finanszírozási kereteit. A társadalom elörege­dése, a szociális támogatást igénylők számának növekedése már a jólét szinten tartásához is extra forrásokat kívánt volna. A gazdasági válság azonban az addigi forrásokat is beszűkí­tette, erősen hozzájárulván ezzel a konzervatív politikai pártok megerősödéséhez. A neokonzervativizmus gazdasági elveit felvállaló konzervatívok támadták a szociáldemokrata társada­lompolitika legfőbb eszközeit: az állami alapú jóléti szektor bővítését, az ár- és adórendszerre épült magas redisztribúciót és a piaci regulációt. A bajok forrásaként a jóléti állam bőví­tésével tovább fokozódó állami beavatkozást és a túlburjánzó bürokráciát jelölték meg. A konzervatívok minden társadal­mi rétegben képesek voltak növelni szavazói támogatott­ságukat, de eszméikre leginkább a piacról is megélni képes, stabil egzisztenciájú, illetve a csökkenő reáljövedelmű rétegek voltak fogékonyak. A szociáldemokrata vívmánynak számító jólét és biztonság, illetve annak veszélybe kerülése tehát ép­pen a szociáldemokraták ellenében mobilizálta a választókat. Dániában és Norvégiában ehhez még egy tényező járult: a forrásbeszűkülés időszaka szociáldemokrata pártokat talált a kormányhatalomban, s kényszerűen restriktív gazdaságpoliti­kai lépéseik tovább csökkentették népszerűségüket. A Dániá­ban 1982-ben, Norvégiában 1981-ben, Svédországban pedig 1976-ban kezdődött neokonzervatív korszak kormányai által meghirdetett liberalizáció, dereguláció és restrikció thatcheri következetességű végigvitele a skandináv országokban nem sikerült. A forráshiány pótlására nem mertek az adóemelés eszközéhez folyamodni az addig az adócsökkentés szüksé­gességét hirdető konzervatívok, de a korporatív csatornában erősen bebástyázott érdekek ellenállása miatt a jövede­lemátcsoportosítás rendszerén sem tudtak alapvetően változ­tatni. Ez az időszak rávilágított arra, hogy a modell túlburján­zását népszerűen bírálók elszántsága önmagában nem ele­gendő a hosszú szociáldemokrata periódus alatt megerősö­dött társadalmi értékeket és kialakult érdekeket sértő politikai célkitűzések megvalósításához. Az angolszász neoklasszikus elmélet sajátos skandináv gazdaságpolitikai gyakorlattá szelí­dült.²⁴ Nyilvánvalóvá vált, hogy még a kereteket bíráló politikai erők sem képesek a struktúra alapjait átalakítani. A finanszí­rozás korábbi szintjét biztosítani képtelen szociáldemokraták ugyanakkor kénytelenek voltak maguk is restriktív gazdaság­politikát folytatni, s ezzel elmondható, hogy a kormány­zati pozíció jelentékenyen mérsékelte az ideológiai külön­bözőségeket.

Gyengülő izolacionalizmus, EK/EU-jelentkezések

A skandináv modell alkalmazkodóképessége kevésnek bizo­nyult az 1970-es években erőteljessé váló nemzetközi gazda­sági folyamatok (transznacionalizálódás és dereguláció) által elmélyített finanszírozási válság kezeléséhez. A rendkívül nyi­tottnak számító skandináv gazdaságokat ért nemzetközi ha­tások aláásták a nemzeti alapokra épült jóléti struktúrát. Az ezt felismerő politikai vezetés a modell megújulásának remé­nyében igényelte az EK-val való együttműködés szorosabbá tételét és ez tette őket a Luxemburgi Deklaráción alapuló egy­séges Európai Gazdasági Térség létrehozásának támogatói­vá. Az EK-tagság kérdése azonban 1989-ig nem volt napiren­den és e téren valószínűleg nem is következett volna be vál­tozás a kelet-európai rendszerek összeomlása nélkül.

A kétpólusú világrendszer átalakulásával a dezintegrációból kinövő biztonságpolitikai következmények hatására Finnor­szág és Svédország is átértelmezte, illetve újrafogalmazta kül­politikai irányvonalát. Az 1991-ben EK-tagságot kérelmező Svédország semlegességi kategóriája a hidegháború vé­gével értelmét vesztette, s ezzel elhárult a csatlakozás út­jából az addigi legfőbb akadály. Az 1992-ben szintén tagsági kérvényt benyújtó Finnország előtt pedig az 1948-as „Barát­sági Szerződés" felbontásával lehetőség nyílt a szovjet (orosz) érdekszférából való kiszakadásra és a külpolitikai függetlene­désre. A finn vezetők az ország nyugat-európai integrálódá­sával ezt a leválást remélték biztosítani. Bíztak továbbá abban is, hogy a csatlakozással a kelet-európai dezintegráció poten­ciális veszélyeivel szemben szükséges biztonságpolitikai ga­ranciákra is szert tehetnek. Az EK-tagság megcélzásának leg­erősebb motivációja azonban mindkét országban a kezelhetetlennek tűnő gazdasági válság volt. Svédországban a há­ború utáni legmélyebb recesszió során súlyosan eladósodó költségvetés egyre inkább akut problémává vált. Az ipari ter­melés visszaesését tetézte, hogy a transznacionális vállalatok kedvező pozícióban kívánták várni az európai piac egysége­sítését, ezért egyre több esetben választottak EK-beli orszá­gokat befektetéseik célpontjául. így viszont a svéd kormányzat addig sohasem látott méreteket öltő tőkekiáramlással volt kénytelen szembenézni. Finnország gazdasága a jóvátételi visszafizetésekkel kezdődően az 1970-es évekre az olajvál­sággal szorosan ráfűződött a szovjet piacokra. A finn export korábban mintegy 20%-át felszívó szovjet gazdaság össze­omlása a kényelmes barterpiacok elvesztését jelentette, mi­nek következtében Finnország még a közép-kelet-európai or­szágoktól is súlyosabb gazdasági visszaesést szenvedett el. A nagy válság emlékeit felidéző helyzet, a termelés és a fog­lalkoztatás drasztikus méretű visszaesése miatt – Svédor­szághoz hasonlóan – Finnországban is a kilábalás reményé­nek tintájával írták alá a csatlakozási kérvényt.

Ezek a változások válaszút elé állították az olajnak köszön­hetően még mindig viszonylag stabil gazdaságú Norvégiát is. A munkáspárti kormányzat a még mindig elevenen élő 1972-es emlékek ellenére is eljuttatta csatlakozási kérelmét Brüsszelbe. Az újabb politikai krízis veszélyét is vállaló dön­tésében külső tényezők játszottak döntő szerepet. Annak va­lószínűsége, hogy Dánia után Finnország és Svédország is csatlakozik az EK/EU-hoz az esetleges északi alternatíva re­ményének végleges elvesztését eredményezte. A csatlakozás igénylésében élenjáró Ausztriával kiegészülve pedig ezen or­szágok belépése egyúttal már az EFTA eljelentéktelenedését is előre vetítette. A csatlakozási kérelmek beadásával egyide­jűleg – az ügy hordereje és társadalmat kettészelő vonása miatt – mindhárom kormányzat leszögezte, hogy a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezik.

A népszavazások EK-val egyeztetett időrendje a csatlako­zást ellenzők táborának nagysága szerinti sorrend fordítottja volt. A döntés hátterében az állt, hogy az északi államok bel­politikai eseményeinek egymásra gyakorolt hatásától²⁵ várták a szükséges többség elérését a vonakodóbb országokban. Ez az elképzelés egyedül az utolsó dominó, Norvégia esetében nem igazolódott be. Ennek okai részben az eltérő előzmé­nyekben, részben a mobilizáció sajátosságaiban, részben pe­dig az ország kedvezőbb gazdasági helyzetében és az ezzel összefüggő vita egyedi vonásaiban keresendők.

Eltérő előzmények

Finnországban és Svédországban az EK-tagság kérdésé­hez nem tapadtak olyan negatív tapasztalatok, mint Nor­végiában. A bipoláris világban kényszerből vagy önként kö­vetett külpolitikai irányvonaluk miatt az előbb említett orszá­gokban igazán éles vita sohasem alakult ki a csatlakozás ügye körül. Az 1972-es norvég népszavazás viszont kellemet­len emlékeket idézett fel a csatlakozást leginkább támogató gazdasági-politikai elitben. 1972-ben a népszavazás eredmé­nye „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom, mint olyan felett".²⁶ Ez a tény még a pártvezetéssel szembeni szervezett diszlojalitást is legitimálta. A szembefordulást erősítette az 1970-es évek hamis képzettársítása is: az olajkorszak gaz­dagságot ugrásszerűen növelő hatása sokakban keltette a csatlakozást elutasító döntés helyességének visszaigazolását.

A társadalom mobilizálása

A népszavazás révén az EU-ügy olyan rétegeket vont be köz­vetlenül a politikába, akiket egyébként passzivitás jellemzett. A mobilizálásnak különösen nagy hangsúlyt adott a kérdésben bizonytalanok jelentős aránya, kiknek többsége még a csat­lakozási tárgyalások lezárása után is tanácstalan maradt.²⁷ Az így meghatározóvá vált kampány szereplőit tekintve Nor­végia ismét eltérést mutatott a másik két országhoz képest. A pártok álláspontját vizsgálva feltűnő, hogy Finnországban és Svédországban csak marginálisabb, zömében parlamenten kívüli politikai pártok fordultak a csatlakozás ellen,²⁸ addig Norvégiában a Centrum Párt, a Keresztény Néppárt és a Szo­cialista Baloldal végig következetesen ellenezte a belépést.²⁹ A pártvezetések által kialakított álláspontot azonban nem min­den esetben követték a pártok iránt elkötelezett szavazók.³⁰ A diszlojalitás – méretüknél fogva – a szociáldemokrata pártok esetében gyakorolta a legnagyobb hatást a szavazások vég­kimenetelére. A szociáldemokrata pártok közül csak a re­latíve leggyengébb finn volt képes támogatói többségét a csatlakozás mellett felsorakoztatni, a másik két esetben a pártokon belül megszerveződött EU-ellenes frakciók je­lentékeny szeleteket szakítottak ki a pártok bázisából. A diszlojalitásból nyilvánvaló, hogy a csatlakozás kérdésében a pártalapú szembenállásnál mindhárom országban meghatáro­zóbbá vált az elit kontra szavazók dichotómia és a széles értelemben vett centrum-periféria ellentét, mely különös szö­vetségeket produkált.

A szavazók mobilizálásában kiemelendő továbbá a pártvo­nalakat keresztülmetsző ad hoc jellegű mozgalmak tevékeny­sége. Ezek közül – részben sikeres múltja,³¹ részben viszony­lag korai megszerveződése, részben pedig prominens támogatói miatt – a norvég belépést ellenzők mozgalma volt a leg-energikusabb és leghatékonyabb. Vezetői nem professzionális politikusok voltak, ezért karrierféltés nélkül, teljes politikai sza­badsággal léphettek fel ügyük érdekében. Képesek voltak olyan környezetükben, szakmájukban elfogadott emberek be­vonására, akik révén jobban tudtak hatni a civil szférában, mint a pártpolitikusok. Választókkal való kapcsolatuk sokkal közvetlenebb volt, s érveikben is a mindennapok problémái domináltak.

A viták jellege

Norvégiában az olaj áldásos hatása a 80-es évek beköszön­tével sem múlt el. A három ország gazdasági helyzetében meglévő különbségek³² miatt eltérő volt a csatlakozás körüli vita jellege. Míg Finnországban és Svédországban a gazda­ság és a biztonságpolitika kérdései képezték a vita magvát, addig Norvégiában a csatlakozás ügyéhez hozzákapcsolódott annak a mindennapi élet valamennyi területén várható követ­kezménye is.

Finnországban és Svédországban a gazdaság nehéz hely­zete a szavazók többségében legyőzte az EU-val és az addigi izolacionalizmus feladásával szemben meglévő ellenérzése­ket. Finnországban ehhez erős ösztönzést adott a bizton­ságpolitika kérdése is. A nyilatkozatairól és térképeiről híressé vált Zsirinovszkij választási sikereivel (1993 december) foko­zódott az Oroszország felől jövő bizonytalanságokkal szem­beni félelem és ez tovább növelte a biztonsági garanciákat ígérő integráció értékét. Az így nemzeti érdekké váló csatla­kozás kapcsolódása a szuverenitáshoz paradox helyzetet te­remtett: a finn vezetés a korábbi szovjet függőségből ki­szabadulva a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése érde­kében szükségesnek látta vállalni szuverenitása részleges korlátozását. Svédországban a hidegháború végéig különö­sen fontos volt a nemzetállami identitás. A semlegesség en­nek egyik sarkkövét képezte, ezért a svéd szavazók vélemé­nyének kialakításában a külpolitikai tényezők inkább a csat­lakozás ellenében motiváltak. Norvégiában ugyanakkor az ad­digi kül- és biztonságpolitika nem játszott igazi, szerepet a csatlakozással kapcsolatos attitűd kialakításában. Előkerültek viszont olyan kérdések, melyek a másik két országban mind­végig inkább csak látensen voltak jelen az EU-ügyben.

A pro-érvek gyengesége

Norvégiában a csatlakozás pártján állók elsősorban a kívülma­radás hátrányainak felsorakoztatásával vélték meggyőzhető­nek a kétkedőket. A leginkább hangoztatott olajár-függőség és féloldalas gazdasági szerkezet³³ problémájának megoldását azonban a többség nem kívánta a gazdasági teljesítményében Norvégiától elmaradó, s egyéb területeken sem túl vonzó EU-ra bízni. Ezen döntésüknél hiányzott a finnek által tapasztalt sokkoló gazdasági összeomlás okozta nyomás. A svéd méretű tőkekiáramlás hiányában pedig a potenciális forrás vesztesé­get, illetve távolmaradást sem vélték valós gondnak, sőt sokan a külföldi tőkében a nemzetközi mércével jelentéktelen méretű norvég ágazatokat felvásárló és a szuverenitást korlátozó té­nyezőt vélték felfedezni. A csatlakozás mellett felhozott egyéb érvekre is voltak ellenérvek. Az EU politikájának befolyásolási lehetőségévei a norvég nemzet kicsinységét és az önrendel­kezés kérdését állították szembe. A környezetszennyezés glo­bális problémájának kezelését sem az EU kevésbé szigorú emissziós szabályozásától várták.³⁴ A K+F megdrágulása miatt az élvonalban maradás egyik feltételét jelent nemzetközi ko­operáció³⁵ szükségességét a csatlakozást ellenzők is elismer­ték ugyan, de az együttműködést más formában – EU-tagság nélkül – képzelték el. A biztonságpolitika területén pedig a NATO-val való elégedettség³⁶ miatt nem érezték feltétlenül szük­ségesnek a tétován körvonalazódó európai megoldás keresé­sét. A belépés irányában így csak a politikai izoláció veszélye volt az egyetlen igazán erős közvetlen motivációs tényező.

A belépést ellenzők bázisa

A csatlakozást ellenzők részben tradicionális kulturális és val­lási értékeiket féltették, részben pedig állásukat, illetve az ál­lamtól kapott támogatásukat védelmezték. Az előbbi réteget a kulturális periféria csoportjai alkották, míg az utóbbiba első­sorban a primer szektorban és a közszolgáltatói szférában foglalkoztatottak, valamint a védett iparágakban dolgozók és a jóléti transzferektől, szolgáltatásoktól nagyban függő rétegek tartoztak. A második csoport legfőbb közös ismérve a piaci viszonyoktól való félelem volt. A kulturális periféria csatlako­zás ellenében fellépő mozgalma Norvégiában volt a legerő­sebb. A mértékletességet hirdetők a restriktív alkoholértékesí­tési rendszer fenntarthatóságát látták veszélyeztetve, míg az ortodox vallási szervezetekhez kötődők pedig a „bűnös" városi szekularizáció felerősödésétől tartottak a többnyire katolikus vagy szekularizált Európához való közeledés esetén. Norvé­giában ehhez adódott még a nynorskot³⁷ beszélő kisebbség félelme az általuk preferált nyelv háttérbe szorulásától.³⁸ A csatlakozás kérdése – a kulturálison kívül – gazdasági alapú ellentéteket is szított. Ezek közül a primer szektor termelői, illetve fogyasztói közötti törésvonal tekint vissza a legrégibb múltra. Bár a finn és svéd Centrum (Agrár) Pártok a szektor nemzeti alapú támogatásának fenntarthatóságáért cserében maguk is a csatlakozás pártjára álltak, a farmereket azonban már erősen megosztotta a kérdés. Norvégiában viszont a far­merek a Centrum Párttal együtt egységesen elvetették az EU-tagság gondolatát.³⁹ Ők még a sarkkörön túli termelőknek ígért, az eddiginél is magasabb támogatásért sem kívánták veszélyeztetni a számukra – a nemzeti érdekeket megteste­sítő regionális politika keretében – közvetlenül, illetve az ára­kon keresztül nyújtott nemzeti támogatást. Támogatta őket a halászok döntő többsége is,⁴⁰ akik a spanyol halászarmada északi tevékenységének kezdeti korlátozottságánál sokkal fontosabbnak vélték a források feletti monopólium hosszú távú megtartását. Az egyébként is erős érdekképviselettel rendel­kező primer szektor erejét növelte a nem piaci mechanizmu­sokból élők és az állami támogatásban részesülők elmúlt két-három évtizedben jelentékenyen kibővült köre. Közülük sokuk­ban élt a félelem, hogy az EU-tagság a nemzeti munkaerőpiaci politikát korlátozva veszélyeztetné az állásukat, illetve a járadékukat. Az önkormányzati köztisztviselők mellett igaz volt ez a jóléti és az oktatási szektorban foglalkoztatott közalkal­mazottakra is, akiknek az aránya Norvégiában a legnagyobb. Szintén Norvégiát jellemzi leginkább az állam gazdasági be­avatkozása, melynek olajjövedelmet átcsoportosító – a mező­gazdaság mellett – néhány iparágat is jelentékeny mértékben védelmező és támogató jellege következtében egyes terüle­teken részlegesen korlátozódtak, kiiktatódtak a piaci mecha­nizmusok.⁴¹ Norvégiában az ipari foglalkoztatottak közel 30%-a ilyen iparágban dolgozik, s az egy főre eső támogatás mértéke kétszerese a svédországinak.⁴² A támogatás ilyen magas mértéke leginkább az ipar területi elhelyezkedésével, az alternatív munkahelyek hiányával van összefüggésben. A támogató állami politika féltésének másik széles területe a jó­léti szféra, mivel a szociáldemokrata skandináv jóléti modell kontinentális és angolszász hagyományoktól eltérő sajátossá­gai⁴³ nem teljesen kompatibilisek az EU jelenlegi szociálpoli­tikai irányvonalával. Külön kiemelendő, hogy Skandináviában a nőknek átlagosan alig 25%-a él a piaci mechanizmusok­ból⁴⁴ a többiek főként az önkormányzatok alkalmazásában állnak, illetve különféle támogatásokból élnek. Mint ilyenek, sokkal hajlamosabbak voltak a belépés elutasítására, a tár­gyalásokon mégsem érintették helyzetüket. Elmondható, hogy bármennyire is paradox, de Norvégiában (és Svédországban) a csatlakozás ellen szavazók népes táborát az EU-ügyben nagy részben a szociáldemokrata alapú jólét fordította a szo­ciáldemokrata kormányok ellen.

Csúnyácska Európa

Azt is látni kell azonban, hogy a harmadik világból egyre nagyobb számban érkező bevándorlók és a néhány EU-beli országban jelenlévő szélsőjobboldali tendenciák is az izolacionalizmus hirdetői felé közelítették a békésebb belpolitikai vi­szonyukat féltőket. Bár Svédország sajátos külpolitikai irány­vonala következtében már megtanult együtt élni a fejlődő világból betelepültekkel, de Finnországban egyre többen sze­retnék lezárni a keleti határokat, Norvégiában pedig hivatalo­san tiltva van a bevándorlás. Másrészről az európai integráció mai formája sem kellően attraktív, mivel a szupranacionalizmus korábban sohasem látott szintre ért, és a további „mé­lyítés" intézményi keretei egyelőre a demokrácia-deficit bélye­gét viselik magukon. Bár Finnországban és Svédországban a vezető politikai erők a kampány során nem emeltek szót az Unió maastrichti formulája ellen, a norvégok többsége viszont egy jottányit sem kívánt feladni nemzeti szuverenitásukból, fő­leg nem egy újabb unió kedvéért, melyben ráadásul a szá­mukra rossz emlékeket idéző német dominancia a közös po­litika legfőbb alakítója.

A népszavazások végeredményei alapján megállapítható, hogy míg Finnországban és Svédországban a jelenlegi hely­zetben a csatlakozás vélhető előnyei és a kimaradás valószí­nűsíthető hátrányai a többség szemében meghaladták a káros hatásokkal szembeni félelmet, addig Norvégiában az elutasítás ennek éppen a fordítottját mutatta. A finn és a svéd csat­lakozás egyúttal a jóléti modell válságának közvetett be­ismerését is jelentette. Norvégiában erre az olaj gazdag­sága miatt most még nem került sor, de a jelenlegi struk­túra megújulása az adott keretek között ott sem várható. E helyett rövid távon csak a modell továbbra is magas élet­színvonal biztosító, az olaj világpiaci áringadozásait többnyire tükröző vegetálása prognosztizálható.

Záró gondolatok

Az említett országok belpolitikájában a népszavazások nem okoztak politikai válságot. Finnországban és Svédországban a politikai elit megkapta a legitimáló erejű szavazói támoga­tást. Norvégiában paradox módon a kormányzat politikai ve­resége biztosította a stabilitás fennmaradását, mivel egy szűk győzelem esetén a népszavazás interpretálásának bizonyta­lansága és az ellenzőknek a belépés blokkolásához szüksé­ges minimálisan 25%-nyi parlamenti részesedése könnyen alkotmányos válsághoz vezethetett volna. Jelen helyzetben a szociáldemokratáknak nincs igazi belpolitikai alternatívája, ezért a Centrum Párt legnagyobb tiltakozása ellenére is ké­pesek voltak kormánypozícióban maradni. A következő válasz­tások igazi tétje az lesz, hogy megerősödnek-e annyira a kon­zervatívok, hogy ismét létrejöjjön egy jobboldali koalíció. Az EU-ügy legalább az 1996-ban várható fazonigazításig lekerült a napirendről, de mindezektől függetlenül rövid távon nem vár­ható a norvég szavazók életkörülményeit alapvetően befolyá­soló változás. Bár Finnországban és Svédországban eddig még nem illették igazán éles kritikával az Európai Uniót, de valószínűsíthető, hogy bekerülése után a fiatal nemzetnek számító Finnország és a hosszú nemzeti tradícióra visszate­kintő Svédország természetes szövetségesekre talál majd a múltban hozzájuk erős szálakkal kötődő, az integráció mélyí­tésétől ódzkodó Anglia és Dánia személyében. Ezen északi blokk kialakulásának vízióját vetíti előre a skandináv államokat a nemzetközi szervezetekben szintén jellemző együttműkö­dés, valamint a bekerüléskor még többnyire csak a „nem"-szavazatokból észlelhető, az akkor még a problémák árnyé­kában meglapuló ellenérzések megléte is. Norvégia kívülma­radása, a másik két északi állam csatlakozása és jövőben várható álláspontja elgondolkodásra kell hogy késztesse az európai integráció alakulását meghatározó szereplőket is. Hogy ennek lesz-e valamilyen hatása, az legkésőbb 1996-ban valószínűleg kiderül.

Jegyzetek

1 Hasonló vonásai miatt a politikatudományban ebbe a kategóriába szokták sorolni Dániát is, de ahol a szövegösszefüggés úgy kívánja, ott kitérek az északi államok közé sorolt Finnországra is.

2 Lafferty, W. M. (1971): „Economic Development and the Response of Labour in Scandinavia", Universitetsforlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 114. o.

3 Az agrárius Liberális Párt az exportban érdekelt nagybirtokok, ill. farmok érdekeit képviselte, míg a kistermelőknek a Radikális Liberális Párt nyújtott politikai képviseletet.

4 A nők 1913-ban jutottak szavazati joghoz.

5 Bővebben Id. Lafferty i.m. 118-132. o.

6 Lindström, U. (1985): „Fascism in Scandinavia 1920-1940", Stock­holm, 104. o.

7 Katzenstein, P. J. (1985): „Small States in World Market", Ithaca and London, 139. o.

8 Rokkan, S. (1966): „Norway: Numerical Democracy and Corporate Pluralism", in. R. Dahl (ed): Political Oppositions in Western Democracies, New Haven, CT: Yale University, 105. o.

9 Miljan, T. (1977): „The Reluctant Europeans", C. HURST Company, London, 5. o.

10 Saeter, M. (1990): „Norway: An EFTA Road to Membership", in. F. Laursen (ed): EFTA and the EC: Implications of 1992, EIPA, Maast-richt, The Nederlands/Pays-Bars, 118. o.

11 Seeter, M.-Knudsen, O. (1991): „Norway", in. H. Wallace (ed): The Wider Western Europe, Pinter Publishers, London and New York for the RIIA, London, 179. o.

12 „Semi-neutrality" (Miljan i. m. 193. o.)

13 Allen, H. (1979): „Norway and Europe in the 1970s", Universitets­forlaget, Oslo-Bergen-Troms0, 42. o.

14 Miljan i. m. 290-297. o.

15 Miljan i. m. 258. o.

16 Allen i. m. 47. o.

17 Einhorn, E.-Logue, J.(1989): „Modern Welfare States – Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia", Praeger, New York, 164. o.

18 Az 1948-as egyezmény óta a finn külpolitika igyekezett a szovjet érdekek megsértésének még a látszatát is elkerülni (Ld. Paasikivi-Kekkonen-vonal, M. Jakobson: „Finnország", Minerva,1990)

19 Vö. Római Szerződés III. Cikkely, ill. Werner- és Davignon-terv

20 Bár 1994-ben csak két helyet szereztek az EP-választásokon, de a Maastricht elleni Júniusi Mozgalom két mandátumával az integráció szkeptikusai továbbra is őrzik pozíciójukat az EP-ben.

21 A különbség mindössze 47 000 szavazat volt.

22 Lindström, U.-Svåsand, L. (1994): „Scandinavian Political Parties and Europe", kézirat, Budapest-Bergen Workshop, 1994. okt., 16. o.

23 Strøm, K. (1992): „Norway, Sweden and the New Europe", in. Scandinavian Studies vol. 64. no. 4. 503. o.

24 Jellemző példája ennek a munkanélküliség kezelésében folytatott szociáldemokrata (!) ihletettségú politika.

25 Ld. pl. a Maastrichtról tartott dán népszavazás hatását. (Lindström, U. (1992): „Euro-Consent, Eoro-Contract, or Euro-Coercion?", Scandinavian University Press, Oslo, 24-25. o.

26 l.m. 21. o.

27 Lindström-Svåsand i. m. 12. o.

28 Ez alól csak a svéd Zöld Párt és Baloldali Párt, illetve a finn Ke­resztény Néppárt és Baloldali Párt képezett kivételt.

29 A Centrum Párt ennek köszönhetően vált az 1993-as választáso­kon a második legerősebb parlamenti párttá.

30 Ld. Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

31 Már 1961-62-ben és 1972-ben is képes volt alapvetően befolyá­solni a közvéleményt. Az eltérő svéd helyzetben az igenért fellépő mozgalom könnyebben tudott híres embereket mobilizálni.

32 A súlyos helyzetben lévő finn és svéd gazdasággal szemben a norvég az elmúlt években enyhén növekedett (Yearbook of Nordic Statistics 1994: 279), az infláció 2,5% alatt maradt, a folyó fizetési mérleg jelentős többlettel zárt (Norway's Application for Membership. Opinion of the Commission, /COM/ 1993: 68), a 6% körüli munkanélküliség pedig fele, III. harmada a svéd és a finn adatoknak.

33 Vö. COM 8-9. o. ill. 69. o.

34 Ráadásul a norvég szabályozás gerincét a helyi körülményekre alapozott egyéni döntések alkotják (Lindström 1992:86).

35 Hakovirta, H. (1987): „The Nordic Neutrals in Western European Integration", in. Cooperation and Conflict: Nordic Journal of Internati­onal Politics vol. 22. no. 4, 267. o.

36 Lindström-Svåsand i. m. 9. o.

37 A központi, standard nyelv a dánhoz közelálló bokmål, mellyel szemben a nemzeti romanticizmus hozta létre a vidéki dialektusokból az 1850-es évek kialakított nynorskot.

38 Nem ment viszont végbe ilyen jellegű mobilizáció a lélekszámában őket jóval meghaladó finnországi svéd kisebbség körében.

39 Lindström-Svåsand i. m. 19. o.

40 Kivétel az exportból meggazdagodott, állami támogatásra nem szoruló halászfarmok jövedelmeiből élők.

41 Ezeket hívta Lindström félig leválasztott iparágaknak (Lindström 1992:50).

42 l. m. 51.

43 Ld. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1992): „The Scandinavian Welfare States and the Limited Relevance of the EC", kézirat, Összehasonlító Politi­katudományi tanszék, UIB, 3. o.

44 Lindström 1992:118.

A TIT Budapest Condorcet köre és az Eszméiéi „Kinek a kultúrája? (A tö­megkultúra kérdőjelei)" címmel 1994 őszén kerekasztal-beszélgetést szerve­zett a Kossuth Klubban. A résztvevőkhöz írásban az alábbi kiinduló kérdé­seket intéztük:

1. Melyek napjaink legmeghatározóbb változásai, (rendjei? Mi a különbség a mostani és a rendszerváltás előtti állapotok között?
2. Befolyásolható és befolyásolandó-e a kultúra? Van-e helye kultúrpolitiká­nak, és ha igen, mik az eszközei?
3. Van-e „kultúrharc", és ha igen, mi a tétje?
4. Leírható-e az elmúlt 5-6 év a giccs és a kommersz rehabilitációjaként?
5. Létezik-e amerikai „kultúrimperializmus". és ha igen, hogy működik és mi legyen hozzá a viszsonyunk?
6. „Tömegkultúra" és „elitkultúra": a szakadék növekszik vagy a közlekedési útvonalak épülnek ki?

A beszélgetés során természetesen csak néhány kérdést sikerült alaposabban körüljárni – az alábbi válogatást a legérdekesebb gondolatokat tartalmazó ré­szekből és hozzászólásokból állítottuk össze. (A szerkesztőséget vitavezető­ként Z. Karvalics László képviselte.)

***

Maróthy J.: Egy párbeszéddel szeretném kezdeni. Megjelenik egy faluban a parasztocskák között egy ponyvaárus, azt mond­ja az ifjú juhász: – Mik ezek? Balladák? – Az egyik parasztlány: – Kérlek, végy egy-néhányat, halálosan szeretem a nyomtatott balladákat, azokról legalább bizonyos az ember, hogy igazak. Árus: – Itt van egy igen bús dallamra, hogy egy uzsorás neje miképp szült 20 pénz erszényt, és hogy jött étvágya kígyófe­jekre és rántott békára. – Lány: – Vajon igaz? – Árus: – Igaz ám, csak egy hónapja történt. – Másik paraszt: – Isten ments uzsoráshoz menni férjhez. – Árus: – Itt van alatta a bába neve, Szájasiné asszony és 5 vagy 6 komaasszonyé, akik jelen vol­tak, miért is árulnék én hazugságokat? – Lány: – Kérlek, vedd meg. – Ifjú juhász: – Tedd hát külön, lássunk néhány balladát, azután veszünk egyebet is. – Árus: – Itt van egy más ballada, egy halról, ami a parton jelent meg egy szerdai napon, június nyolcvanadikán, negyvenezer ölnyire a tenger színe fölött, az énekelte ezt a balladát a leányok kőszívűsége ellen. Azt hiszik, asszony volt, ki hideg hallá változott, mert nem hajlott ahhoz, ki őt szerette. Igen szomorú vég, de igaz.

Jó, hát szóval nem túlságosan korábban íródott ez az akár­mi, csak Shakespeare idején, dörzsöltebbek rájöhettek, hogy ez a Téli regéből való jelenet, azért vettem ezt elő, mert úgy látszik, hogy azok az ügyek, hogy ponyvák, hogy megvásá­rolható kultúra, úgy látszik, hogy néhány évszázaddal korább­ra mennek vissza, és mai ámuldozásainkat, hogy ez hogy működik, talán egy kissé logikusabbá és elmélyültebbé tehet­né az, ha ennek a történetén végigmennénk. Ez egy pont a fölvázolható tézisek között, és itt nyilvánvalóan csak azok a tendenciák teljesedtek ki később, amelyek itt már az elején megvoltak. Mondjuk, itt még valamivel jobb volt a helyzet, mert nem is kell túl sokat továbblapozni a Téli regének ugyan­ebben a jelenetében, hogy az árus elővesz egy nótát, amit három szólamban kell énekelni, és ott a parasztocskákkal együtt rögtönözve eléneklik három szólamban. Szóval itt még nem volt az, hogy az emberek képtelenek voltak a kultúrát maguk művelni, tehát csak megvásárolt kultúrával tudtak élni. Ez fokozatosan teljesedett ki. Úgyhogy először az emberek maguk énekeltek, táncoltak és a saját művészetüket művel­ték, aztán valaki megcsinálta nekik ezeket a dolgokat, ők megtanulták és azért még mindig művelték. Azután majd mint pl. a magyar nóta esetében, már nem művelték, nem is sze­rezték, hanem vacsoráztak közben. Viszont a múlt század második felében jellegzetes módon a koncertforma, tehát el­adott jegyekkel behozni a közönséget, az még az addig tö­megművelésű műfajokra is kiterjedt, magyarnóta-esteket ren­deztek koncert formában. Szóval már nem is vacsoráztak hoz­zá, hanem csak ültek, mint Majakovszkij mondja, „egyenesen vagy ferdén a sorban", mert kulcslyukon kukucskáltak be má­sok életébe és mások gyönyörűségébe, úgyhogy ennek a lo­gikus folytatása az lenne, hogy a rántott húst is a színpadon eszik meg, és mi ünnepi öltözékben figyeljük a dolgot, különben nem is túlzás, mert egyéb élvezeteinket is néha mások művelik helyettünk, hát ez a kulcslyuk, vagy mondjuk a kukkolási mozzanat, ez megvalósul pl. az árusított pornográfiá­ban, az ember saját képességei megvásárolt és mások által művelt dolgokká lesznek.

Világos az, hogy ezek a dolgok akkor működnek igazán üzletszerűen, ha minél nagyobb példányszámban lehet őket eladni, a dolog a könyvnyomtatással kezdődik, nyilván azt ér­demes kinyomtatni, amit azután szórni lehet szerteszét, tehát annyira átverni a népet, amennyire lehet, annyira alsó szín­vonalra szállni le, hogy minél többen megvásárolják. Amikor ez már monopolisztikus lesz, tehát egypár mamutcég, verti­kális mamutcég, amelyik nem is egyszerűen kiadással fog­lalkozik, hanem egy hangzó végterméket állít elő, ami száza­dunkra jellemző, korábban a kiadók fölözték le annak a hasz­nát, amit valaki előállított és mások pedig megvásároltak, de ebben az esetben már egy hangzó végtermékről van szó, és aki ezt a hangzó végterméket csinálja, árusítja, a megfelelő készülékeket is árusítja hozzá, tehát „elektromuzikális iparok" jönnek létre.

Bizonyos értelemben még „elektromilitáris iparoknak" is le­hetne őket nevezni, mert az elektronikus tömegkommunikáció eszközeinek előállítása meglepően rokon pl. katonai radarké­szülékek előállításával, és ezért lettek rosszul a Rolling Stonesnak a tagjai, amikor utólag megtudták azt, hogy abból a jövedelemből, amit a megfelelő cég az eladott lemezeikből besöpört, olyan katonai készülékeket is előállított, ami azután emberek gyilkolására volt alkalmas.

Ma még a különálló nemzeti kultúrák is fenyegetve vannak, nemcsak a nép ún. alkotóereje, hanem valamennyi alkotói te­vékenység fenyegetve van, mert ez a kommerciális nyomás éppúgy ránehezedik az ún. komoly művészetre is. Mondjuk az osztrákok vagy a svédek panaszkodnak, hogy gyakorlatilag a Poligram és egypár nagymenő lemezvállalkozás tartja kéz­ben a világ egész zenepiacát, sokmilliós példányszámok van­nak már napirenden, tehát olyan üzletpolitikát kell folytatni, hogy ez lehetséges legyen. Egyszer van egy ilyen vonulata az áruvá váló kultúrának, ami a kultúra alkotására képtelen emberek átverésére szolgál és arra, hogy egyesek – általában nem az alkotóművészek, hanem a cégek – magas jövede­lemre tegyenek szert. Van egy ezzel, érdekes módon, állan­dóan ellentétben álló folyamat, amit, ha éppen akarnék, folk­lorisztikus visszaütésnek is tudnék nevezni, ti. hogy az egy­szer már elkommerciálódott kultúra folklorisztikus átalakuláso­kon megy keresztül, új minőséget nyer. Tehát visszacsatolódik. Ez rendkívül korán megjelenik, az egyik oldalon álmél­kodhatunk, hogy pl. a magyar paraszt már a 16. században nyomtatott széphistóriákat vásárolt, mondjuk Telamon históri­áját, később Árgirus királyfi históriáját, de ezek visszafolklorizálódtak, és a magyar népballadának egy jelentős része végül is áruként terjedő termékeknek a visszafolklorizálódásából ke­letkezett. Ezeknek a folklorisztikus visszacsapásoknak nem­zetközileg tekintve talán az egyik legerőteljesebb formája a dzsessz volt, ahol ugye kiszuperált hangszerek, az amerikai polgárháború végével, mindenféle rezesbandának való dol­gok, a négereknek a kezébe kerültek, akik ennek megfelelően mindenféle üdvhadsereg-indulókat és jámbor vallásos éneke­ket örököltek ezekkel a hangszerekkel együtt, és rövid idő alatt fantasztikusan el tudták sajátítani, a maguk képére ala­kítani, ami visszaadta a kreativitást azoknak, akiktől látszólag elvették.

A dzsesszből egy olyan irányzat lett, ami a 20. század ko­molyzenéjére is meghatározó, mert Ansermet-től Sztravinsz­kijig dicshimnuszokat zengtek arról a dzsesszről, ami úgy lát­szott, hogy lentről adott új fordulatot a zenének, tehát mintegy az avantgárdé lenti párhuzamaként szerepelt. Na, ezzel el le­het menni akár egész napjainkig, mert fölmerül a kérdés, hogy ezek a folklorisztikus visszacsapások mikor a legerősebbek. Feltételezem, hogy olyan periódusokban, amelyek az embe­rekben reményt keltenek egy bizonyos fajta emancipálódásra, hogy most már ők is számítanak. Nagy mozgalmak keretében kilátás nyílik arra, hogy ők ne egyszerűen a zene hangjait vagy a verseknek a szavait, de a létező világot változtassák meg, persze azzal a felismeréssel párosulva, hogy itt végül is éppúgy, ahogy ne a New York Times vezércikke szabja meg, hogy mit gondolkozzam, ne a wurlitzer és a zeneautomaták, a tv és az MTV és mit tudom én, hogy mi határozza meg, hogy hogyan gondolkozzunk, hanem mi magunk.

Vajon van-e esélye egy ilyen Dávidnak, aki a saját gitárjával kiáll a placcra arra, hogy a tömegkommunikáció Góliátjaival, a hatalmas mamutcégekkel, a Poligramokkal, az EMI-vel és a mit tudom én, kivel, sikeresen megküzdjön? Hát, ha valaki 15 ember előtt nyekereg valamit, az, úgy látszik, hogy eléggé nehezen veheti föl a versenyt azzal, ami százmillió embernek a fülébe harsog – és mégis, egészen vicces módon, ilyen kiélezett fordulathelyzetek esetében ezek a dolgok megtörtén­tek, annyira megtörténtek, hogy mondjuk a protest songok és a népzenének új értelmet adó lenti népzene-újjászületések­nek a megnyilvánulásai a legnagyobb lemezcégek repertoár­jaiba is bekerültek, Pete Seegertől Bob Dylanen át Joan Bae-zig. A pénznek nincs szaga, és amikor ilyen vágányra került a tömegkultúra ügye, akkor természetesen nekik fontosabb volt a jövedelemszerzés, mint más megfontolás. Fantasztikus ereje tud lenni ennek. Bámulatos, hogy pl. a négerek milyen technikai eszközökkel éltek. Vettek egy üveget, letörték a nya­kát, beledugták az ujjukat, és azzal olyan fantasztikus glissando hatást értek el a gitáron, hogy ezen teljesen eredetiek tudtak lenni. Húsz évvel ezelőtt, amikor a cigányok az építő­iparban tömegesen bekerültek ilyen Illatos úti vagy hasonló munkásszállásokra, bármelyikben egy terem lehetett az, ahol ők kollektíván egybe tudtak jönni. Az, ahol étkeztek is, és az, ahol persze a tv is volt, de akkor fittyet hánytak a tévére, az egyiknek volt egy citerája, amit még Jászladányból hozott ma­gával, saját maga bütykölte, a másik éppen tegnap vett egy gitárt a boltban, a harmadiknak egyik sem volt, csak egy cso­mag Kossuthja, amiről letépte a csomagnak a szélét, fölra­gasztotta a fölső ajkára, és a „kolcsag" nevű technikát gya­korolta rajta. (Szóval virtuóz klarinétimitációt.) Egy ötödiknek, vagy Isten tudja hányadiknak csak a szája volt, és ezzel „szájbőgözött" nagyon virtuóz módon, vagy a tenyere volt, amivel bámulatos hanghatásokat lehet létrehozni. Nemcsak így, tap­solva ezt mindenki kipróbálhatja, vagy egy csajkája volt, két kanala, mit tudom én, rövid idő alatt olyan fantasztikus több­szólamúság kerekedett, ez a „raising heh" – mondták volna a dzsessztörténészek annak idején. Ez még technikájában, rög­tönzésszerűségében és még többszólamúságának a jellegé­ben is rettenetesen az archaikus dzsesszre emlékeztet, nem hangzásaiban, hanem a dolog lényegét tekintve. Aztán persze azzal végződött, hogy bejött a gondnok, bekapcsolta a tv-t, mert speciel a folytatásos krimi következő folytatását akarta hallani, véget vetett a cigánylármának, és agyő. Létezhetnek ilyen parittyás Dávidok, akik látszólag teljesen esélytelenül, mégis bizonyos időszakokban meg tudták fordítani a tömeg­kommunikáció szokásos menetét. Azután megint lesz belőle üzlet, megint kommerciálódás, a kommersz megint elterjed a kommersz csatornákon, ezt valaki elsajátítja kreatívan, mert a saját dolgát akarja vele kifejezni, és akkor a dolog folytató­dik tovább ebben a két ütemben, amíg nem lép fel esetleg valahol még egy harmadik ütem, hogy ezt a monotóniát meg­változtassa. Ennyi.

ifj. Csoóri S.: Én nem vagyok a szavak mestere. Zenészként mást kell tennem. 5 év óta egy kazettát hallgatok, főleg hát­térzeneként. Pontosabban egy ember és két fia zenélését próbálom figyelni a tőlük fennmaradt felvételeken. Kiszámol­tam, hogyha hét évig hallgatom „ugyanazt" (napi átlagban há­rom órát), akkor a zene átjár, mint az anyanyelv. Úgy gondo­lom, a legjobban az anyanyelvünket tudjuk. Ezért tanulom én is úgy a zenét, mint a gyerekek az anyanyelvet, de persze tanulhatnék bármi mást is ilyen módszerrel. Egy kétéves gye­rekkel másról és másként tudunk beszélni, mint egy négy­évessel, pláne egy hét-nyolc évessel. Érdekes egy év után „ugyanazt" hallgatni, meg két év után, meg három év után. Most öt éve hallgatom és próbálom megérteni, mi is a zene, az anyanyelv, mi is az a kultúra?

Szilágyi Á.: Nagyon érdekesnek találom azt, amit Sándor mondott. Az a szituáció, amit fölvázolt a magát egyetlen ze­nemű, dal hallgatásába záró személlyel, aki így próbálja mint­egy verbális vagy zenei anyanyelvét megérteni, a nyelv mé­lyére hatolni, jellegzetesen zárka- vagy cellaszituáció. A cella, a zárka a modern személyiség alaphelyzetének metaforája. Helye a világban – lényegében a szobája, mint mondjuk, Kaf­ka esetében – cellaként csukódik rá, persze válhat páhollyá is. Ez már választás kérdése. A modern individuum, a modem filozófia, a modern művészet rettenetesen reflektált. Minthogy szinte minden közvetlenség, minden naiv azonosság véget ér a modernitásban, az individuum boldogtalan tudatként vagy szerencsétlen tudatként, otthontalan, gyökértelen, talajtalan, véletlen egyénként, a világba belevetett lényként gondolja el magát. S persze, nem öröm reflektáltnak, azaz kétségbeesett­nek, szerencsétlennek, otthontalannak lenni. Ezt a létállapotot lehet feszegetni, lehet belőle kitörni akarni – művészettel, val­lással, tudománnyal, politikával -, de szerintem a kiindulópont csak az egyén lehet. A közösséggé felfújt múlt, tradíció, állam, azaz nemzet, párt illuzórikus vagy politikai közösség. A mo­dernitásban nincs szellemileg magában a létben megalapozott közösség, „organikus közösség', a modernitás egyetlen kö­zösséget ismer, ez azonban szellemtelen: a pénzközösséget. A pénzkötelék az egyetlen, amely ezeket a modern atomokat, akik vagyunk, saját cellánkkal és páholyunkkal összeköti és megkötözi. így lesz Paul Virilio francia filozófus szójátékával élve a tv előtt, a CD előtt üldögélő ember ültő helyéből Togda, a siège-ből piège. Ezért érdekes, amit mondtál, mert leírtad azt az alaphelyzetet, amelyben valamiképp külön-külön mind­annyian vagyunk, s amelyet ki-ki a maga módján próbál ki­használni, megváltoztatni s egyben értelmezni: szerzetesi vagy börtöncellaként, világpáholyként, várkastélyként és így tovább. Nem jó közösség nélkül lenni. És itt jön a nagy újra­egyesítő – a zene. Ezért különösen szemléletes ez a saját életedből hozott példa, mert mindaz, amiről beszéltél vagy amiről János beszélt, a folklorisztikus visszatérés kapcsán, vagy amit épp a Muzsikás együttes példáz, és amit nagyon szeretek, mindez a zenéről szól: a zene kapcsolja össze az egyéneket, a zenében élik át elveszített közösségi mivoltu­kat, de már csak esztétikailag. Mindent át lehet élni, az összes közösségi tartalmat, kozmoszt, sorsot, történelmet, de csak esztétikailag.

A modernitás előtti világállapotban, amelyet én vallásinak nevezek, nem az egyén, hanem az Isten létében megalapo­zott közösség az alap. Mostantól azonban – mivel nincs kö­zösség, mivel csak egyének vannak – a létezés világként csak esztétikailag élhető át, illetve mindenki abban a világban él, amelyet szellemileg létrehoz. Hogy aztán ez az ő személyes egzisztenciális erőfeszítéséből születik-e meg, avagy a tömeg­kultúra kész kliséiből áll össze, az már más kérdés, bár talán éppen ez az igazi kérdés. A tömegkultúra tisztán esztétikai kultúra: bármit közvetítsen is – vallást, politikát, történelmet, mosóport -, esztétikailag közvetíti. Az esztétika itt a hatásost, izgatót, váratlant jelenti, az érzéki eltérésben, a botrányban, a másságban rejlő csábítást, amely túlmegy jón-rosszon, igaz­ság és hamisság határán.

Még az anyanyelv is a soknyelvűség állapotában létezik: vannak foglalkozási nyelvek, van szleng, másképp beszélnek Erdélyben magyarul, és a magyarul beszélők igen gyakran nem értik egymást, jóllehet anyanyelvük azonos. És ez a sok­nyelvűség nem hiba, nem leküzdendő negatívum. Egyszerűen ki kell alakulnia annak az egyéni érzékenységnek, annak az intellektuális és lelki finomságnak, amely ebben a soknyelvű állapotban önmagát meg tudja határozni, tehát a személy azo­nosságot tud teremteni önmagával, de ezt most már neki kell létrehozni, kívülről senkitől sem kaphatja meg, hacsak nem fogcsattogtató államideológiák formájában. Ha én elmondanék itt egy verset, te eljátszanál valamit, amit szeretsz, akkor ezt mind a ketten tökéletesen értenénk, összhangzanánk egy­mással, ha lenne minek összhangzania. Csakhogy most vé­leményt alkotunk, anyanyelvünkön artikuláljuk és szembesít­jük felfogásunkat a világról, ezért ilyen összhangzás nem le­hetséges. Nemcsak mert nem jön létre, de mert nem is lenne kívánatos. Abban a pillanatban nem lenne beszélgetés. Az összhang csak belső, személyes összhang lehet. Abban a világban, amiben mi élünk, élnünk adatott, nincs összhang, éppen a disszonancia a természetes állapot. De hát az ember attól kezdve folyamatos disszonanciában él, hogy ember. A vallási világállapotban ezt feloldják azzal, hogy a disszonan­ciát visszavezetik Istenre, azaz a rosszra, a bűnbeesésre, amely után – annak, aki istenes életet él – újra a paradicsomi konszonancia, a szférák zenéje következik. Ez a feloldás azonban közösségi, és ilyenfajta közösség ma nem lehetsé­ges. Személy szerint választhatom a vallási utat, de csak raj­tam múlhat, hogy hiszek-e Istenben, lehetőségemben áll, hogy vallásos legyek és az is, hogy ne legyek vallásos. Régen viszont ilyen választási lehetőségem nem volt. A nagy átmenet korában kellett először szembenézni azzal, hogy kinek-kinek egyénileg kell létrehoznia ezt a bizonyos összhangzást a világ és az egyes emberek között. Ez viszont vagy esztétikailag jön létre magában az életben, vagy sehogy. Nem véletlen, hogy te zenészként azokat a metaforákat viszed át a társa­dalomra, emberre, közösségre, amik par excellence esztétikai kategóriák ma már. Mert régen lehettek vallásiak, lehettek er­kölcsiek, sőt továbbmegyek, a modernitásban lehettek politi­kaiak is. Persze abban a pillanatban, hogy ezeket az eszté­tikai kategóriákat valaki politikai intézmények, politikai ideoló­giák nyelvére fordítja le, amire a 20. században párszor már sor került, a szép összhang bizony totalitárius jellegű lesz.

M. J.: Kiindultál abból a mintaesetből, hogy Sándor ül a ka­zettája előtt, napokig, hetekig, évekig ül, egy kazettát hallgat, és akkor ott van, mint a Thule-i király – de megfeledkezel Sándor másikfajta tevékenységéről, arról, hogy mint muzsikus más emberekkel együttműködve tudja csak létrehozni, amit szeretne, tehát a másokkal való együttműködés nélkülözhetet­len feltétele annak, hogy ez a dolog kiteljesedjék. Van egy remek fej, egy angol népzenekutató, John Blacking, aki egy érdekes könyvet írt, melyben kimutatja, hogy a primitív társa­dalmakban azért zenélnek az emberek, hogy együttműködje­nek, polgári társadalmakban viszont azért, hogy rivalizáljanak. Na most képzeld el, hogy ott ül egy csomó szülő a babakon­certen, és mindenki azért megy, mert az ő gyerekét, a Pityukat meg akarja hallgatni, és elkékül és elzöldül, ha más valaki is jól játszik, sőt jobban játszik, … ezzel szemben, ha én bent ülök egy olyan együttesben, akár dzsesszegyüttes legyen, akár maga a Muzsikás együttes, akár egy vonósnégyes, én nem elkékülök attól, hogy szent isten, ez a bőgős jobban játszik, hanem szárnyakat ad nekem, tegyük fel hegedűsnek vagy tekerőlantosnak vagy szaxofonosnak, hogy az a pofa jól játszik, mert akkor én is jól tudok játszani. Szóval igenis létezik olyan, általad joggal idealizált szabad ember, aki másrészt szabadon társulhat más valakivel, és abban élvezetét leli.

SZ. Á.: Attól kezdve, hogy a hangtalan olvasás megjelenik – ne feledjük, még a régi eposzokat is rapszodoszok adták elő! -, elindul a cellásodási folyamat. Csak nagyon későn alakul ki a próza, az epika, a prózadráma, a lírai szabadvers, pró­zavers. Eredetileg a művészi szó a kultuszhoz, a közösség­hez, az előadáshoz, s ezért a költői formához, a vershez kö­tődik. A 20. században a közösség szelleme halott – mind­annyian páholylakók vagyunk: csak nézünk, mint a moziban vagy bámulunk a képernyőre, akár a tűzbe. A páholyból eze­ket a páholylakókat persze ki lehet erőszakkal hurcolni az ut­cára, sőt ők maguk is baromira szeretnének összhangzani, egyesülni, közösség után vágyódnak. Csak éppen mihelyt megadatik nekik ez a közösségiség, már ugyebár abban a formában, ahogy ebben a világban megadathat – államilag! -, mi tagadás, iszkolnának vissza a páholyukba, ha még le­hetne, és aztán, amikor erre megint mód nyílik, tüstént ma­gukra is zárják a páholyajtót. Mindannyian tele vagyunk ro­mantikus közösségi vágyakkal, de ezt az összhangzást, har­móniát csak a magánmániaként lehet megvalósítani, akár úgy, hogy körülveszi magát valaki négy éven keresztül egy zené­vel, akár aszkézissel, akár voyeurként kukucskálva ki a pá­holyából. Csak az illető számára abszolút lényeges, hogyan csinálja, a külvilágra nézve ez nem sokat jelent, nincs egye­temes üdvözítő jellege. Egy lehetőség a sok közül, amelynek sem filozófiai, sem vallási, sem politikai érvényessége nin­csen, csak esztétikai. Szerintem éppen egy új esztétikai vi­lágállapot eljövetelének közelsége az, amit az új tömegmédiumok, a glo­bális fogyasztói kultúra előrevetítenek. Többé-kevésbé min­denki kénytelen esztétává válni, és a néhai ópiumszívó angol filozófus, Thomas De Quincey által emlegetett botot erkölcsi vége helyett esztétikai végéről megragadni. Hogy ha az er­kölcs már nem tud mit csinálni, nem tudom kirángatni a tűz­vész lángjai közül a szerencsétleneket, akkor mondja ironiku­san De Quincey: használjam a másik végéről a botot, élvez­zem a katasztrófában rejlő fenségest, a borzadályt. Ez nem extrém dolog, mert nemcsak a kommersz véres videofilmeknek, de a véres utcai balesetnek sem erkölcsi az átélés módja, hanem a hétköznapiságot, a szürke monotóniát meg­törő borzalom, a kizökkenés, a furcsaság, a rendkívüliség esz­tétikai öröméről van szó. Ezt az új keletű, tömeges – jogosnak elismert – esztétikai szükségletet szabadítja fel és elégíti ki a tömegkultúra.

Z K. L: Kulcskérdésnek tűnik, hogy ki miképpen szemléli a tömegkultúra jelzett folyamatait. Hogyan lehet lefordítani az elhangzottakat arra a válasz-szintre, ahol ilyenek a kérdések: Magyarországon a következő néhány évben mire számítha­tunk, milyen tendenciák erősödnek meg, összhangzat-vesztésre vagy összhangzat-növekedésre van nagyobb esély, te­hát páholyosodás vagy cellásodás, folklórvisszacsapás vagy mi várható?

SZ. Á.: Magyarország egyszerre ért el a világgal együtt egy világállapot-vég, egy politikai rendszervég és a kismagyar élet­világ teljes összeomlásának a fázisába. Mindez így együtt túl sok ahhoz, hogy tisztán láthassuk, mikor mi és miért is tör­ténik, vagy miről is szól. Mindaz, ami itt negyven év alatt vagy Oroszországban hetven év alatt kultúra címszó alatt létrejött – állami kultúra, ellenkultúra, disszidens kultúra egyaránt -, az a modern művészeti kultúra, az autonóm művészet szem­pontjából egyfajta visszatérés volt a polgári korszak elé. Visszatérés volt például bizonyos értelemben az udvari mű­vészethez, hiszen ezt a művészetet és kultúrát részben eltar­tották, részben üldözték, szorongatták, tehát rendkívül fontos­nak tekintették. A művészetben ez alatt a 70 év alatt – nem­csak a tiltott, nemcsak a disszidens művészetben igen nagy dolgok születtek. Különös, érthetetlen és szép dolgok is. Vál­tozatos történeti időszak volt, de ami igazán kulturálisan ér­dekessé teszi, azt az tette lehetővé, hogy a polgári társadalom prózáját kikapcsolta. Ezt is ígérték egyébként, hogy vége van a pénztől való függésnek, csakhogy ezt fölváltotta az államtól való függés. Az udvari művészet már csak ilyen. A hagyomá­nyos literátor értelmiségnek minden szerepében hihetetlen sú­lya lehetett. A magyar irodalom központi kulturális szerepe, amely a két világháború között egyszer már megszűnőben volt, újból megerősítést nyert. Az állam tartott a művészektől, elég volt, ha nyikkant egyet valaki, összeszaladt mindjárt a fél pártvezetés. Nemcsak nálunk, sőt! A Szolzsenyicin-ügyet a PB napokon keresztül tárgyalta, ami maga a politikai ab­szurd a modern polgári világban. Röviden, a paradoxon az, hogy a művészetnek, az értelmiségnek, a literátor értelmiség­nek hihetetlen szerepe, súlya, jelentősége volt, lehetett ebben a félmodern, antimodern világban, ami a szovjet típusú szo­cializmus volt, és abban a pillanatban (bár ez Magyarorszá­gon inkább folyamat volt), hogy a piac kezdte ledarálni ezt az értelmiségi kultúrát – mindegy most, hogy ezt mennyi politikai manipuláció kísérte -, a teljes átmenet a piaci viszonyokra a kultúra, az értelmiség hősi szerepének kiüresedését, az író társadalmi eljelentéktelenedését hozta.

M. J.: Szerintem, ami alternatív volt ezzel az államszocialista vagy akármilyen alakulattal szemben, az éppúgy alternatív volt a monopolkapitalista alakulattal szemben is, és érdekes módon ugyanakkor közösségi volt, de egy önként vállalt kö­zösségnek a szellemében. Gondolok arra, hogy ez a 68 körüli nagy felbolydulás többek közt az ún. második népzenei újjá­születési hullámot hozta létre – ugye, az első az volt, amit Cecil Sharp bácsi és a vasárnapi iskolák és alapítványi höl­gyek, nálunk meg Kodály bácsi zeneoktatása képviselt, na­gyon tiszteletreméltó módon, de egy ilyen fölülről visszapum­pálandó népzenét képzeltek el -, s ez meglepő módon annyira alulról jött, hogy még a Cecil Sharp House öreg né­nikéi is álmélkodtak, akiket éppen teázás közben ért el. Éppen az, hogy az emberek a saját gitárjukat veszik a kezükbe, ez egy óriási nagy ellenpont azokkal a romantikus antikapitalista sirámokkal szemben, hogy gombnyomásos kultúra, az embe­rek mindenütt megnyomnak egy gombot, és akkor minden szól. Valahogy vicces módon ez az ellencsapás így indult meg. A vicces az, hogy nálunk Magyarországon egyszerre „állami" és „kapitalista" lévén a dolog sokkal hermetikusabban zárt. Üzleti orientációjú, egyszerre politikai félelemtől és üzleti konkurenciától vezetett gyilkossággal mészárolták le a tö­megkultúrának ezeket az új jelenségeit, amelyekből éppúgy fakadt az akkori protest songoknak a világa, mint a tánchá­zaké. Mondjuk, még azok a fejlemények is, amik például a Muzsikás Együttes létrejöttéhez vezettek, azok is valahol ott voltak ebben a második népzenei újjászületési hullámban. Va­lahogy, úgy látszik, a közösségnek lehet egy ilyen más értel­me is. Nem Darwin A fajok eredete alapján képzelem azt, hogy mindenki harca mindenki ellen, hanem inkább kedvenc Kropotkin hercegemet olvasom, aki a darwini fejtegetések el­lenpontjaként megírta a Kölcsönös segítségei tehát, hogy az emberek képesek együttműködni úgy, hogy ez érdekük is és jól is esik nekik. Ezek a dolgok így megvoltak, és fantasztikus erővel, robbanással, gondolok a Beatrice együttesre, szóval ez már nem tudom, hányadik hulláma volt, mert érdekes mó­don ezek a folk- és népzene-újjászületési módok, a 80-as években igazából tovább éltek, de valamilyen rock címke alatt, gondolok olyanokra, mint a Rolls együttes, a Trurikos, és az a régi gépfolk meg népzene újjászületési társaság valami új választ keresett ezekre a dolgokra, meg is találta. Iszonyatos tömeghatása volt ennek. Szóval ez nem olyan, mint a Dallas, melynek a tévében iszonyatos tömeghatása van, mert Kovács úr ott ül lavórral, és közben az aranyerét áztatja, és a Dallast nézi – nem valami csábító párhuzam egy filozófus részére -, de ez másfajta, ott az emberek tényleg összejöttek és együtt­működtek volna, de mondjuk, a Beatrice együttes koncertje a Láng Gépgyár kultúrtermében, ott nem lehetett csak valami néhány póznára kitett kézírásos plakátról tudni, hogy a Beat­rice koncertje lesz este akkor a Lángban, és du. kettőkor már ott voltak az öcsik. És 12 éves öcsik voltak ott, és az ember­nek sírt a lelke, mert tudjuk, hogy baboskendő volt a jelképük, és akinél a rendőr baboskendőt látott, persze aztán megnéz­hette magát. Semmi válasz, hogy lesz-e koncert, nem lesz. 4 óra tájban a tömeg már egy kicsit kezdett türelmetlenné válni, a hátul levők nyomták az elöl levőket, reccs! – betört egy üveg, abban a pillanatban egy rendőrautó élesen csiko­rogva fékezett, és azt mondta, hogy itten rendbontás van, itt nem lehet koncertet tartani. De nemcsak a Beatricével, a Bi­zottsággal, az Európa Kiadóval hasonló dolgok történtek. A szisztéma nagyon egyszerű volt, mert engedélyezni kellett a koncertet, de egy kisebb teremben, mint ahányan oda befér­tek volna, és ott nemcsak ilyen vagy olyan ellenzéki pofákat vertek véresre gumibottal, hanem az én zeneszociológus kék­harisnya kolléganőmnek a harisnya alatt a lába is kék lett, ahogy a gumibottal odasóztak neki, szóval ebben volt valami. És ezek az emberek együtt, éppen ahogyan mi most együtt vagyunk és együtt próbálunk valamit megfejteni, nem, pedig otthon a pièce siège-ben, ez talán szintén egy lehetőség lehet arra, hogy az emberek egymással együttműködve, kölcsö­nösen, valami számukra egyénileg is hasznos dologhoz eljussanak. Én igazából nem vagyok szkeptikus, mert a mai der­medtség után előbb-utóbb az emberek maguk föl fogják is­merni, hogy az együttes gondolkodásban, az együttes cselek­vésben milyen lehetőségek rejlenek. Nem okvetlenül csak ab­ban, hogy mostan tanuljunk meg három akkorddal többet le­ütni a gitáron, hanem esetleg az élettel szemben mondjuk valami értelmesebb feladataink és lehetőségeink is vannak ennél, és ettől meglepő módon a zene inkább kivirágzik majd, mintsem elhalkulna azért, mert valami okosabbat is tudunk csinálni ebben a rohadt életben. Csak ezt nem kultúrpolitikusok fogják kieszelni.

Szigeti Péter: Én két nézettel akarok vitázni. Azt gondolom, hogy Szilágyi Ákos valóban úgy közelítette meg a dolgot, mintha az élet csak esztétikailag lehetne átélhető, és az esz­téta álláspontját vállalta. Én nem tiltakozom ez ellen, neki joga van ehhez az értékválasztáshoz, gondolom, hogy amikor azt a kijelentést is levonta ebből az álláspontból, hogy mindenféle közösség csak esztétikai átélés, akkor viszont mélységesen téved. Van ilyen közösség, mi most itt vagyunk egy teremben, és még a pénzközösséget mondotta, semmiféle pénzközös­ség nincs közöttünk, intellektuális kíváncsiság közössége vi­szont fennáll, azért jöttünk ide és ezért kommunikálunk egy­mással, ehhez van egy közös kultúránk. Vannak szociális kö­zösségek és gazdasági közösségek is. Épp ezért bírálnám Csoóri úr nézeteit is, mert ő lényegében szűken fogja fel a nemzeti közösséget, bár teljesen igaz, hogy ez a nyelvében él legfőképpen, ez a közösség és a kultúrája is leginkább nyelvének hódol, de azért nagyon sokféleképpen hódol, és ezért nem lehet csak azokat a mozzanatokat bekapcsolni, amiket ő mondott, hogy hát tulajdonképpen a múltja, illetőleg a lelki élmény közössége adná az összhangot. Nem minden­kinek adja ugyanazt az összhangot annak a székely zeneda­rabnak a hallgatása sem, egészen más összhangot ad an­nak, aki például a zenei tárgynyelv szintjén fogadja be ezt a produktumot, mint aki ezzel a zenei tárgynyelvvel nem ren­delkezik: akinek ilyen szavak, mint összhangzás, nincsenek a fejében, az például nem fogja tudni ezt kifejezni, úgyhogy legfeljebb érezni fogja, de értelmileg, gondolatilag nem fogja tudni tudatosítani. Más kérdés, hogy a zene ilyen szempontból is mondjuk a meghatározatlan tárgyiasságot jelentheti a más műalkotások meghatározott tárgyiasságával szemben. Tehát sokféle közösség van, de a közösség egyféle produktumot a szociális nihilje és a kulturális nívója jegyében fogad be, és éppen ezért nem lehet ezt pusztán a nemzeti kultúra szem­pontjából nézni. Szilágyi Ákossal abban tökéletesen egyetér­tek, hogy a tömegkultúrának bizony az a funkciója, hogy az egyéniket valóban izolálja, elszigetelje. De amit Szilágyi nem mondott, azt azért hozzá kell tenni: hogy ugyanakkor ez al­kalmas a tökéletes manipulációra is, és ezt meg is teszi ez a tömegkultúra, a maga látszólagos spontaneitásával. Nagy­fokú választékkal és egy mozaikszerű, hatalmas információá­radattal tömi az embereket, akiknek nagy százalékát, akik szociálisan nincsenek abban a helyzetben, s nem tudtak egy olyan kultúrát elsajátítani, ami alapján megbirkózhatnának ez­zel az információáradattal, lényegében kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. Ez is a célja a modern társadalom­irányításnak. Éppen ezért alapformájává vált ez a tömegkul­túra ezzel a manipulációs technikával, és az uralom fenntar­tása érdekében teszi mindezt, tehát az izoláció igaz, csak ez nem jelenti azt, hogy ez a siker tökéletes lenne. A valóságos közösségeket szétveri, más közösségek azonban újrakelet­keznek. A 20-as-30-as évektől kezdve ez a tömegkultúra mondjuk az autonóm munkáskultúrát, munkásmozgalmat, az önszerveződő találkákat, a munkás testnevelési egyesületek­ben szerveződő autonóm munkáskultúrát szét fogja verni, mert az újratermelés a szabadidőt is bevonja a maga me­chanizmusaiba, és ettől kezdve nem munkáskönyvkiadás, sportegyesület lesz, hanem áruviszonyként lehet hozzájutni ezekhez a szolgáltatásokhoz, tehát tökéletesen működik a do­log. De ismétlem, attól, hogy a munkásmozgalmat, mondjuk, szétveri, ez nem jelenti azt, hogy más közösségek és más mozgalmak ne keletkeznének.

Feltette azt a kérdést nekünk Csoóri úr, hogy mi van, amit az ember jobban tud, mint az anyanyelvét? Kérem tisztelettel, egy válogatott futballista, aki makog, az lényegesen jobban tud futballozni, mint ahogy az anyanyelvét bírja, és ugyanígy a szakképzettségeknek ezer birtokosa van, aki messze felül­múlóan ismeri azt a tudást, azt a kultúrát, azt a kommuniká­ciós formát az anyanyelvéhez képest.

Úgyhogy konklúzióként azt mondanám, hogy azt a sokféle kultúrát, amit szociálisan sajátítunk el és kezelünk és értel­mezünk, nagyon különböző módokon és szinteken lehetséges mozgatni és nem mindegy természetesen, hogy milyen kö­zösségben történik ez a szocializáció. Nemcsak a mikro-, ha­nem makroközösség szempontjából is. Például aki értelmisé­gi, a munkamegosztás értelmiségi területén vesz részt, annak eleve nagyobbak az esélyei, hogy a tömegkultúra problémá­ival megbirkózzon, mint azok, akik nem kapnak tudást ehhez, fogalmi készletet, elemző nyelvi kategóriákat.

Susan Zimmermann: Két vagy három évvel ezelőtt véletlenül megnéztem videón egy olyan konferencia anyagát, ahol min­denféle esztéta arról vitatkozott, hogy mi is volt ez a „romániai forradalom". Ott végül is mindenki egyetértett azzal, hogy ez a „forradalom" nem volt valami politikai esemény, hanem egy média és nézők által produkált esztétikai valami. Ehhez lenne két kérdésem. Van valami logika abban, hogy ezt így fogták fel, és hogy nem kellene benne keresni folyton valami eredetit vagy valami manipulációt…

Ha pedig ezt az egész romániai eseményt egy ilyen „esz­tétikai" vagyis posztmodern fogalomkészleti kiindulópontból próbáljuk nézni, ahogy Szilágyi Ákos, akkor Ceausescu halála is „véletlenné" válik, vagyis nincs politikai tartalma. De akkor hogy lehet visszahozni a képből azt, hogy azért ott történt valami, aminek valami politikai síkja van?

Cs. S.: Hadd válaszoljak erre a focista példára avval, hogy mutass nekem akkor egy focistát, aki jobban tud focizni, mint ahogy az anyanyelvét bírja. Nem az a focista, aki csak rúgja a bőrt, hanem aki jól rúgja, aki hiteles ember a saját útján, nem tudom, lehet-e érteni, mit akarok mondani. Nincsen sen­kinek joga megítélni azt, hogy a másik rosszabbul beszéli az anyanyelvét, mint ő.

M. J.: Szóval felmerült a kérdés, hogy a kultúra mivel függ még össze. Erre két példát szeretnék mondani. Az egyik – a 19. század első fele, Angliában a chartista munkásmozga­lom -, ismeretes a történelemből. Különös módon ebben az időben a munkások azt is fontosnak tartották, hogy énekelje­nek, úgyhogy tökéletesen egybeesett a chartista munkásmoz­galom politikai fellendülése azzal a művészi fellendüléssel, amely az angol munkáskórus-mozgalomnak a kiterjedéséhez vezetett: még a Kodály-módszert is itt találták ki igazából, ez a „tonic solfa method", ott vezették be, mert ezek a munkások egészen döbbenetes módon Händel Messiását is akarták éne­kelni. De egy ilyen atmoszférában, amikor úgy látszott, hogy az ember többre is képes annál, mint amire kárhoztatva van… A másik példa másfél évszázaddal későbbi. A 70-es évek kö­zepén a Musica Realtá elnevezésű mozgalom, amely Olasz­országban akkor nőtt naggyá, amikor a baloldalnak az átme­neti sikerei bizonyos reményeket keltettek az emberekben. Ebben az időben egy olyan művészcsoport alakult, amiben részt vesz Luigi Nono, Maurizio Pollini és mások; és a mun­kások fantasztikus dolgokra voltak képesek, összejöttek egésznapi meló után dögfáradtan, és akkor Maurizio Pollini Schönberget játszott nekik, és eljátszotta kétszer-háromszor, hogy ezt azért kell így, azért kell úgy, és éjfélig ültek ott a munkások, hogy Schönberget hallgassák Maurizio Pollini el­őadásában. Azt hihetné az ember, hogy egy szürrealista lá­tomás volt. De akkor volt Schönberg születésének a 100. év­fordulója, s Bécsben csináltak egy gyönyörű Schönberg-kiállítást. Elvitték Reggio Emiliába, ahol ugyanezt a kiállítást négy­szer annyian nézték meg, mint Schönberg városában, Bécs­ben, azért, mert az emberek számára az egyik esetben Händel Messiása, a másik esetben Schönberg valahogy különös módon fontossá vált. Nem azért, mert szűken politizáltak, ha­nem azért, mert a politika iránya az volt, hogy az embernek valahogy lehetősége kellene hogy legyen egy teljességet el­sajátítani. Szerintem így függ össze a forradalmi szellem és a tömegkultúra is, mert ez egy másféle tömegkultúra lehető­sége, mint amit általában fölülről belepaszíroznak az embe­rekbe.

Z K. L: Köszönöm mindenkinek a részvételt. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy valamennyi feltett kérdésre egy alkalom keretében adható kimerítő válasz, ám ma ráadásul bebizo­nyosodott, hogy számtalan kérdést tisztázni kell még azelőtt, hogy a válaszokba fognánk. A mai vitát abból a szempontból érzem fontosnak, hogy ehhez a tisztázáshoz egyengette az utat.

Vajon a jelenlegi szalámi-taktikának az a célja, hogy a prob­lémák fontossági sorrendbe állításával megkönnyítse a veszé­lyek megértését, avagy csak arra szolgál, hogy e problémák szétválasztásával elkerüljük azon egymásra hatásának vizs­gálatát? E kérdés látszólag időszerűtlennek tűnik, ha azt a mostanság egymást követő világkonferenciákra vonatkoztat­juk: nem a környezet és a fejlődés összefüggéseinek vizs­gálata volt-e a legfőbb téma Rio de Janiero-ban 1992 júniu­sában? A népesedés és a fejlődés kérdéseinek szentelt, 1994 szeptemberben Kairóban megrendezett nemzetközi konferen­cián nem éppen a demográfiai és a fejlődés összefüggéseit kívánták-e feltárni? És lehet-e „globálisabb" témát elképzelni, mint az, amely az 1995 márciusi, a szociális fejlődés kérdéseit tanulmányozó koppenhágai világtalálkozó napirendjén szere­pelt?

A valóságnak efféle darabokra szabdalása azonban egyál­talán nem segíti elő a tények feltárását, s ennek híján minden elképzelhető megoldási javaslat a legjobb esetben is csak részleges lehet. Rio de Janiero-ban a demográfiai kérdések tárgyalása elmaradt, és miközben egyre közelebbinek látszott a GATT-tárgyalások sikeres befejezése, a környezet, a sza­badkereskedelem, a pénzforgalom, a befektetési politika, a katonai kiadások és a tudományos prioritások közötti össze­függések vizsgálatára egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Csupa olyan téma, amelyeknek – értelemszerűen – nem szabadna hiányoznia a demográfiai problémákról folyó vitából.

És hogyan lehet elsiklani az egyik legfőbb, előzetesen tisz­tázandó kérdés felett: mit is jelent maga a fejlődés fogalma? „Mennyire nyugszik szilárd elméleti alapokon a populáció és a fejlődés összekapcsolásának" koncepciója – teszi fel a kér­dést Michel Loriaux -, nem arról van-e szó inkább, hogy mind­ez ugyanazoknak az uralkodó ideológiai megfontolásoknak az eredménye, melyekkel a fejlődésre vonatkozó koncepciót is alátámasztják? És Michel Loriaux felveti azt a már-már bálványrombolói hevületről árulkodó kérdést is, hogy a „humán fejlődés" általánosan elterjedt fogalma vajon nem „egy újabb kísérlet-e arra, hogy elleplezzék az uralkodó gazda­ságcentrikus gondolkodást, valamiféle lelkiismeretesség látszatával felruházva azt?"¹

Ha ugyanezt a szándékot nem is lehet a most már évente kiadott „Világjelentés az emberi fejlődésről" című beszámoló² szerzőinek a szemére vetni, azért annyi bizonyosan igaz, hogy a témával kapcsolatos nyilvános vitában továbbra is ér­vényesülnek bizonyos tilalmak: evidenciákról nem lehet vitat­kozni. Olyan világban élünk, amely hivatalosan egyetlen „ide­ál" felé tart: a gazdag országok „ideálja" felé. Ezeket a hiper-militarizált országokat, a pénzforgalom, a cserearányok, a nyersanyagok és a terület értékének megszabóit, a beruhá­zási és a tudományos politika meghatározóit, a nemzetközi intézmények uralóit, ezeket a „gazdasági válságból" a „társa­dalmi válság" felé tartó országokat mindenekelőtt az jellemzi, hogy „fejlettek". A többiek? „Alulfejlettek" vagy „fejlődők", néha „visszafejődők". Egyedül az északi országok tekinthetők érvé­nyes modellnek, s ebből következően ennek a modellnek a vizsgálatára nem is kerülhet sor.

A demográfiai tényezőket is integrálni képes politika kiala­kításához azonban szakítani kellene a régi sémákkal. „Nem a populációt kell a fejlődésbe integrálni – írja Michel Loriaux -, hanem fordítva, a fejlődést a populációba. Az önvezérelt fejlődés egész filozófiájának alapkérdése ez: a fejlődő orszá­gok polgárainak fokozatosan el kell jutniuk oda, hogy kol­lektív sorsuk uraivá legyenek, hiszen pusztán külső hatá­sokra alapozva nemigen képzelhető el tartós fellendülés."³ Mindez persze a fejlődési utak különbözőségének elismeré­séhez vezet – s ez éles ellentétben áll a jelenlegi tendenci­ával. Olyan ez, mint egy hamis hang az integrálódó új világ szimfóniájának fülsiketítő „globális" koncertjében.

Magát a populáció fogalmát is valamiféle homály övezi, mely igen hasznos mindazok számára, akik meg akarják aka­dályozni annak tárgyszerű vizsgálatát: populáció = demográfia = robbanás, a gyors gazdasági növekedés lehetetlensége (hi­szen a gazdasági növekedés a fejlődés részét képezi) vagyis bármiféle közjogi fejlődés lehetetlensége (hiszen gazdasági növekedés = demokrácia és igazságosság). Pedig éppen ezen téren mutatkoznak meg az egész bolygót érintő problé­mák. De ezek a megtévesztő általánosítások lehetővé teszik, hogy a politikusok megfeledkezzenek néhány olyan tényről, mely sértené korunk dogmáit.

Azzal, hogy a jelenlegi és jövendőbeli krízisek alapvető oká­ul megjelölt „demográfiai nyomást" túlzottan is reflektorfénybe állítják, el lehet kendőzni a természeti és emberi környezet rombolásának azon eseteit, melyek éppen hogy gyengén benépesített területeken folynak, ahol legalábbis a lakosság gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni azoknak a külső erők­nek, melyek rájuk kényszerítik akaratukat, bizonyíték erre az indonéziai Irian-Yaja esete⁴ vagy Dél-Amerikában a mexikói Sierra-Madre-del-Sur, ahol is a falusi gazdálkodást szétzúzó külső beavatkozások utóbb „demográfiai nyomáshoz" vezet­tek: az extenzív állattenyésztés meghonosítása parasztok tö­megeit fosztotta meg földjeitől, és így aztán nem maradt más választásuk, mint a környezetromboló felégetéses technika, hogy új termőföldekhez jussanak.⁵

Hervé Kempf legutóbbi könyvében⁶ számos példán keresz­tül mutatja be, hogy „a falusi területek demográfiai elsúlytalanodása nem mindig hoz magával megkönnyebbülést", s hoz­záteszi: „Ha a jelszavak világából visszatérünk a realitásba, láthatjuk, hogy a gyenge népsűrűség nem szinonimája az egészséges ökoszisztémának. Vessünk egy pillantást Amazóniára, ahol pedig minden négyzetkilométerre csupán 3 fő jut. Az indiai Himalájában az erózió az úr, mivel a parasztok a városokba költöztek, s nincs, ki karban tartsa a lejtők tera­szait." És nem tekinthetők „demográfiai kérdéseknek" azok a tényezők sem, amelyek Thaiföldön – a gazdasági növekedé­sére oly büszke országban – éppen egy kolosszális emberi és ökológiai kudarcot készítenek el; mindez sokkal inkább a nyerészkedésre alapozott termelési mód, a rövid távú speku­lációk és az egyoldalú, túlzottan kifelé irányuló orientáció együttes hatásának eredménye.⁷ Thaiföldön a populációra legkevésbé sem figyelő „fejlődési" koncepció oda vezetett, hogy a falusiak jelentős tömegei Bangkokba, ebbe az emberi életre immár alkalmatlanná vált megapolisba özönlötték.

Demográfia? Vagy abszurd urbanizáció?

Paradox módon, az efféle „modellhez" való ragaszkodás ter­mészetellenes taktikai szövetségek létrejöttéhez vezethet. Bruce Richnek a Világbankról írott könyvében a riói konfe­renciával kapcsolatban a következőket olvashatjuk: „A popu­láció kérdését a hivatalos üléseken – a Vatikán, a fejlődő or­szágok és persze az Egyesült Államok tiltakozásának köszön­hetően – nem-tárgyalandónak minősítették. A gazdag és a szegény országoknak egyaránt érdeke volt megkerülni ezt a problémát, hiszen az erről folyó vita nemcsak a fejlődő orszá­gok demográfiai növekedésének következményeit világította volna meg, hanem azt a sokkal fontosabb tényt is, hogy mi­lyen hatása van a fejlett északi országok lakosságnövekedé­sének a Föld egészére. Az Egyesült Államok minden egyes új lakója a hatszorosával járul hozzá a bolygó felmelegedé­séhez, mint egy mexikói; egy kanadai pedig e tekintetben 190 indonézzel ér fel."⁸ Pedig az amerikaiak – a kormányok és mindenféle alapítványok – már évtizedek óta hirdetik a de­mográfiai növekedés világméretű kontrolljának szükségessé­gét. Ám Bruce Rich magyarázata kétségkívül helytálló: ennek a kérdésnek a nyilvános vitája minden bizonnyal felvetné az északi országok – és a gazdasági növekedést hajszoló egyes déli országok vezetői – felelősségének kérdését a környezet­szennyezés vonatkozásában, ez pedig a nincstelen tömegek felelősségének relativizálásához, vagyis a fejlődés lényegé­nek megkérdőjelezéséhez vezethetne.

Nem maradt más, mint annak megállapítása, hogy napjaink különböző forradalmai – a tudományos, a társadalmi (a munka helye a gazdag a társadalmakban), a stratégiai, ideológiai (a kommunizmus kimúlása), a gazdasági (a hatalom és a keres­kedelem világméretű megszerveződése, a világűr hasznosítá­sa) stb. – egybeesnek a demográfiai robbanással. Ez a de­mográfiai forradalom már lezajlott, de mivel ezt nem lehet egy államcsínnyel semmissé tenni, hatalmas hullámainak lökéseit még sokáig érezni fogjuk. Vajon pesszimisták vagy realisták vagyunk, ha aggodalommal szemléljük a körülményeket, ame­lyek közepette ez a lassú átalakulás végbemegy?

A demográfiai adatok ismertek. Több ezer évnyi relatív sta­bilitás után a 18. században kezdődött meg a növekedés, mely aztán fölpörgetett tempóban folytatódott a 20. század közepéig – tegnapig. Ma pedig már 5,5 milliárd ember él boly­gónkon. Száz évet (1830-1930) kellett várni ahhoz, hogy el­érjük a 2 milliárdos lakosságot, aztán harmincat, hogy eljus­sunk a 3 milliárdhoz, és végül csak tizenötöt a 4 milliárdig.⁹ A várható további fejlődésről ijesztő prognózis sokassága je­lent és jelenik meg. De szükséges-e mindjárt invázióról, min­denféle apokalipszisről beszélni avagy – főleg anélkül, hogy a módszert is megmondanánk – a „kívánatos" 2 milliárdos, sőt 500 milliós lélekszámhoz való visszatérést sürgetni?¹⁰

A Vatikán, örök etikai princípiumokra hivatkozva – melyek azonban voltaképpen csupán egy bizonyos kultúrának jellem­zői – minden erejét a születésszabályozás „művi" eszközei elleni kampánynak szenteli. De a vita még a katolikus egy­házon belül sem mondható lezártnak. A Delaporte érsek ve­zette „Igazság és béke" nevű szervezet francia bizottságának egyik, a német keresztények által publikált munkákra támasz­kodó tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A termé­kenység fékezése a világ egyes régióiban olyan óvintézkedés, mely nem a következő generáció számára lesz hasznos, hi­szen az már megszületett, hanem az azt követő generációk­nak." És számításba kell venni az etika társadalmi szintű ál­lapotát is: „Világméretekben vizsgálva a termékenység kérdé­sét, az nem ítélhető meg az egyéni szexuális erkölcsre vo­natkozó normák és kritériumok szerint; ennek a társadalmi doktrína egy fejezetévé kell válnia, márpedig mindeddig ritkán tekintették annak."¹¹

Társadalmi szinten, világméretekben való gondolkodás

Hiszen az egész emberiségnek szembe kell néznie egy kettős kihívással: most rögtön meg kell „emészteni" a végbement de­mográfiai forradalmat, mégpedig oly módon, hogy tiszteletben tartsuk az emberi jogokat és a különböző kultúrákat, miközben e forradalom „következményeit" fokozatosan ellenőrzésünk alá kell vonnunk. Az idő pedig minden területen sürget minket.

Az azonnal jelentkező problémák közül is mindenekelőtt a rendkívüli egyenlőtlenségek kérdésére kell koncentrálnunk. Az ENSZ 1991-es Fejlődési Programja (PNUD) kiemeli, "hogy a világ össztermelésének 84,7%-a a lakosság leggazdagabb ötödére jutott, míg a lakosság legszegényebb ötödre mindössze 1,4 % esik. Ha egyes országokban létezik is valamiféle középosztály, a bolygó egészét tekintve irreális lenne ilyenről beszélni….¹² A világ össztermelése az utolsó ötven évben hétszeresére nőtt, a lakosság pedig megduplázódott, ám a javak elosztása mind kevésbé igazságos. Éhínség pusztított (ez 800 millió embert érintett), miközben pedig a rendelke­zésre álló élelmiszer-mennyiség elvileg elég ahhoz, hogy minden emberi lényt elláthassunk táplálékkal: óriási fo­gyasztás északon, délen pedig élelmiszer-hiány, nagy népes­ségpusztulás az elavult politikai stratégiák alkalmazása miatt, azért, mert élelmezési téren számos ország teljesen a külvi­lágtól függ (Etiópia esetében például e függőség mértéke 100 pont volt 1970-ben, míg mára már 885, Haiti esetében 364, Szudánban 156 stb.). Maga a rendszer beteg. És a jelenlegi botrányos helyzet egyáltalán nem könnyíti meg a holnapi problémák megoldását: „Az egész világ megfelelő táplálásá­hoz – a jövő század közepéig tartó időszakban – meg kell háromszorozni az élelmiszertermelést. Azonban az ilyen fej­lesztés természeti forrásai éppen kimerülőben vannak."¹³

Elsivatagosodás, az erdők pusztulása, a talaj kimerülése és szennyeződése (nem csak délen) – és mindezt csak áttéte­lesen lehet a demográfiai nyomás számlájára írni. Tovább nö­veli a bajt a víz egyre fokozódó hiánya is: „A világ egy lako­sára jutó rendelkezésre álló víz mennyisége ma az 1970-es mennyiségnek csupán egyharmada." E probléma – más gon­dokkal együtt – valószínűleg súlyos helyzetbe hozza majd Kí­nát, mely nagy léptekkel igyekszik belevetni magát egy bi­zonytalan kimenetelű „fejlődés" örvényébe, ami egy – a tör­ténelemben mindeddig példa nélkül álló – súlyos ökológiai válsághoz vezethet.¹⁴

És mindez akkor, amikor északon épp úgy, mint délen, a „honvédelem" és a kereskedelem imperatívuszaira hivat­kozva teljesen ésszerűtlen döntések születnek: abból a pénzből, amelyért Kína 26 harci repülőgépet vásárolt Orosz­országtól, egy teljes évre meg lehetett volna oldani 140-200 millió (jelenleg vízhiánnyal küszködő) ember ivóvízellátását; a Pakisztán által vásárolt 23 francia harci gép árából két évre biztosítani lehetett volna mindannak az 55 millió pakisztáninak az ivóvizét, akik most nélkülözik azt, meg lehetett volna szer­vezni mintegy 20 millió pakisztáni számára a születéssza­bályozási szolgálatot, 13 milliónak biztosíthatták volna a szük­séges alapvető gyógyszereket, 12 millió gyerek számára szer­vezhették volna meg az alapfokú oktatást.¹⁵

Az urbanizáció gigantikus csődje

A másik világméretű jelenség, melynek hatásait senki sem tudja megjósolni: az urbanizáció. Az ázsiai urbanizáció, mely ugyan még éppen hogy csak megkezdődött, de máris hatal­mas méreteket öltött, az emberi létezés minőségének jelentős romlását eredményezte.¹⁶ A perspektívák máshol sem tűnnek kedvezőbbnek, és e téren ugyancsak elválaszthatatlanul összemosódnak a demográfiai kérdések és a szocio-ökológiai stratégia hatásai. A Brazil Munkáspárt „ökológiai kormány­programjában" a következők olvashatók: „A felgyorsuló ipa­rosítás, a földterületek összevonásán alapuló extenzív mono­kultúrás mezőgazdasági termelés kibontakozása következté­ben tömegessé vált a falusiak elvándorlása (20 év alatt 40 millió falusi dolgozó költözött el, 40 %-uk a nagyvárosokba, illetve környékükre, 30 %-uk 80 ezer lakosnál kisebb városok­ba, a maradék 30 % pedig más falvakba). Az életminőség javításának kérdése tehát immár más színhelyeken, és még inkább felerősödve merül fel, miközben a különböző brazíliai ökoszisztémák erőteljesen pusztulnak."¹⁷

Mindenhol új szerveződési formákra és új szociális véde­lemre lenne szükség, hiszen ez egy teljesen új, korábbról is­meretlen helyzet. Mindenekelőtt a harmadik világban, ahol a változás a leginkább szembeszökő, hiszen az északi orszá­gok fejlődése már több évszázados múltra tekinthet vissza: az egészségügyi helyzet, az átlagéletkor meghosszabbodása, alacsony halandósági ráta stb. Ilyen körülmények között álta­lánosságokban beszélni (ennyi milliárdnyi emberről) teljesen értelmetlen lenne. Figyelembe kell venni továbbá ezen töme­gek jelenlegi és jövőbeni életkori megoszlását is. Gondoljunk csak a több száz milliónyi munkanélküli fiatalra….És ugyan­ilyen kényes kérdés, hogy mi lesz a több száz milliónyi öreg­emberrel, akik nagyrészt a városokban élnek, távol a hagyo­mányos családi „fészektől". Kínában például 10 éven belül több, mint 120 millió ember kerül majd ilyen helyzetbe.¹⁸

A már létező problémák és a várható tragédiák hosszú lis­tája már elkészült. Vajon a politikai diskurzus és gyakorlat a feladat ijesztő nagysága miatt olyan, amilyen, vagy minden tanulmány és figyelmeztetés dacára a jelenlegi út helyessé­gébe vetett hit továbbra is annyira elvakítja a politikusokat, hogy nem veszik észre a kiáltó evidenciákat? Gary S.Becker, az 1992-ben Nobel-díjat kapott chicagói egyetemi tanár a Business Week-ben megjelent egyik cikkének a következő címet adta: „Hatástalanítsuk a demográfiai bombát a szabad­kereskedelem segítségével!"¹⁹ E jelszót egy világ választja el attól az elemzéstől, melyet a fejlődéskutatás egyik legkiválóbb indiai művelőjének köszönhetünk. Vandana Shiva a „mező­gazdaság távlatairól", a transznacionális vállalatok hatalmáról, a termelők és fogyasztók közötti kapcsolatról és a társada­lmon belüli egyenlőtlenségekről gondolkodva leszögezi: „azt állítani, hogy a mezőgazdasági termények kereskedelmé­nek szabaddá tételével egy demokratikusabb jövőt lehet épí­teni, nem más, mint misztifikáció."²⁰

Ez egyike azon misztifikációknak, melyeket a hiperproduktivizmusra, a konkurenciára, a rövid távú profitra alapozott logika határoz meg, és amely minden ájtatoskodó szájalás ellenére nem más, mint a demokrácia tagadása. A demográfiai „bomba" csak relatív veszélyeket jelentett volna, ha „robbaná­sa" nem éppen akkor következik be, amikor egy „barbár gaz­daság" kiépülése van folyamatban, ráadásul bármiféle szer­vezett társadalmi vagy politikai ellensúly nélkül.²¹ Mindez oda vezet, hogy egy liberális angol lap örömmel ír arról, hogy el­jutottunk az „1 milliárd fogyasztóhoz Ázsiában".²²

Mikor tesszük fel végre a kérdést, hogy vajon mennyire jól megalapozott az északi országok gazdagsága, hogy képesek-e biztosítani az igazságosságnak legalább valamiféle minimu­mát; hogy meddig tartják fenn és erősítik tovább szent szö­vetségüket a gazdag és a szegény déli országok vezetői a legkülönbözőbb éghajlatok alatt élő nincstelen tömegekkel szemben; hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben meddig tarthat még a jelenlegi tendenciák dicséretét zengő maszlagolás; és a demográfiai kérdés kapcsán meddig lehet még halogatni a döntést a „mértékletesség kultúrája"²³ javára? For­radalom? Minden bizonnyal. Talán csak egy ilyen forradalom szüntetheti meg bolygónk etikai alulfejlettségét.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

1 Michel Loriauz cikke az Intégrer population et développement című kötetben jelent meg, Academia-L'Harmattan, Louvain-la Neuve-Paris, 1994. 825. o.

2 Rapport mondial sur le développement 994, Humain programme des Nations Unis pour le développpement (PNUD) Economica, Párizs, 1994. 240. o.

3 Michel Loriauz, i. mű. 204. o.

4 Vö. Garbiel Defert: Dieu et Mammon régnent sur l'lrian-Yana, in: Le Monde diplomatique, 1994 július.

5 E jelenséggel kapcsolatban érdemes elolvasni Hubert Cochet ta­nulmányát, mely a Revue Tiers-Monde 1993 április-júniusi, Agricultu-re, écologie et développement című számában jelent meg (PUF, Pá­rizs). Továbbá: Krishna B. Ghimire: Linkages Between Population, En-vironment and Development. Case Studies from Costa Rica, Pakistan and Uganda, UNRISD, Genf, 1993 november.

6 Henri Kempf: La Baleine qui cache la fórét. Enquétes sur les piéges de l'écologie, La Découverte, Párizs, 1994. 222. o. (Különösképpen a 6. fejezet.).

7 Vö. Guy Trébuil: Agriculture pionniére, révolution verte et dégra-dation de l'environnement en Thailande, Revue Tiers-monde, id. szám.

8 Bruce Rich: Mortgaging the Earth. The World Bank, Environmental Impovershment and the Crisis of Development, Beacon Press, Boston, 1994. 262. o.

9 V. ö. Jean-Luc Mathieu: Les Grands Problémes de population, PUF, „Que sais-je" sor. Párizs, 1994. Továbbá: A Le Monde diplomatique 1990 május dossziéja Démographie, développement, démocratie… címmel.

10 Több, komoly aggodalmat tükröző tanulmány jelent meg a Stratégies énegériques, biosphére et société 1993-1994 című kötetben, Éd. Médecine et hygiéne, Genf, 1993. 11. Igazság és Béke Bizottság: Réflexions sur la maitrise de la fécondité mondiale, 1994. április, 29. o. 71, rue Notre-Dame-des-Champs, 75006 Párizs.

11

12 Rapport mondial…, i. mű.

13 l. h.

14 Ennek a „modernizációnak' a következményeiről Vaclav Smil alap­vető műve tájékoztat: China's Environmental Crisis. An Inquiry Into the Limits of National Development, Sharpé, Armont, New York, 1993.

15 Rapport modial… i. mű.

16 Vö. Jacques Decornoy: Demain, 2,4 milliards d'Asiatiques en ville, In: Le Monde diplomatique, 1993 december, Továbbá: A Population című fejezet az Asia 1994 című, a Far Eastern Economic Review által kiadott kötetben, Honkong, 1994.

17 A programot az Ecologie politique 10-es számában publikálták, 1994 nyár, Párizs.

18 Vö. Dániel Stöcklin: En Chine, des enfants „illégaux" par millions, In: Le Monde diplomatique, 1992. február, Továbbá: Jean-Pie'rre Lari-viére: Les Chinois, Maison, Párizs, 1994.

19 Let's Defuse the Population Bomb, with Free Markets, In: Business Week, 1994, május 23. Ugyanez a hetilap az óceánok halkészleteinek gyors és aggasztó fogyásáról és a „szabadkereskedelem" elveivel el­lentétes szükséges óvintézkedésekről közölt egy tanulmányt 1994. jú­lius 4-én.

20 Vandana Shiva: Biotechnologies: vaches sacrées contre troupeaux brevetés, In: L'Evénement européen, No 23-24, 1993 szeptember, Pá­rizs.

21 Philippe Saint Marc: L'Economie barbáré, Éd. Frison-Roche, Pá­rizs, 1994. 491. o.

22 The Economist, 1993. október 30.

23 Vö. Henri Kempf: i. mű, 100. o.

Az Egyesült Államok kulturális imperializmusának két fő célja van, egy gazdasági és egy politikai: piacok szerzése kulturális javai számára, és hegemóniájának kiépítése a közgondolko­dás formálása által. Ma a szórakoztatóipari termékek exportja a tőkefelhalmozás és a globális profitok egyik legfontosabb forrása, a feldolgozóipari export kiszorulása miatt. A politika szférájában a kulturális imperializmusnak döntő szerepe van abban, hogy elszakítsa az embereket saját kulturális gyöke­reiktől, a szolidaritás hagyományaitól úgy, hogy ezeket a mé­dia által teremtett és reklámkampányonként változó „szükség­letekkel" helyettesíti. Ennek politikai következménye az embe­rek elidegenedése közösségi és osztálykötelékeiktől, az ato­mizálódás és az egyének egymástól való elszigetelődése.

A kulturális imperializmus a munkásosztály felaprózódását hangsúlyozza: a főmunkaidős munkásokat az alkalmi munká­soktól való elkülönülésre ösztönzi, akik viszont a munkanél­küliektől határolják el magukat, ez utóbbiak csoportja pedig szintén megosztott a „földalatti gazdaságon" belül. A kulturális imperializmus arra készteti a munkásokat, hogy egy olyan hie­rarchiában képzeljék el magukat, ahol az alattuk állókhoz vi­szonyított árnyalatnyi életmódbeli, faji és nemi különbségek a lényegesek, és nem a felettük állókhoz viszonyított hatalmas egyenlőtlenségek.

A kulturális imperializmus legfőbb célja az ifjúság politikai és gazdasági kizsákmányolása. Az imperiális szórakoztatás és hirdetések a fiatalokat célozzák, akik a legvédtelenebbek az Egyesült Államok kereskedelmi propagandájával szemben. Az üzenet egyszerű és célirányos: a „modernitás" egyértelmű összefüggésben van az Egyesült Államok médiatermékeinek fogyasztásával. A fiatalság nagy piacot jelent az amerikai kul­turális exportnak, ők a legfogékonyabbak a fogyasztói-indivi­dualista propagandára. A tömegkommunikáció úgy manipulál­ja a fiatalok lázadó szellemét, hogy a baloldal nyelvének ki­sajátításával az elégedetlenséget fogyasztói szertelenségbe vezeti.

A kulturális imperializmus nemcsak piacot lát az ifjúságban, hanem politikai céljai vannak: ki akarja küszöbölni annak a veszélyét, hogy a személyes lázadás politikai felkeléssé vál­jék az ellenőrzés gazdasági és kulturális formái ellen.

Az utóbbi évtizedben a haladó mozgalmak egy paradoxon­nal kerültek szembe. Miközben a harmadik világban élő em­berek nagy többsége az életszínvonal csökkenését, társa­dalmi és személyes biztonságának elvesztését, a közszolgál­tatások hanyatlását éli át (míg egy jómódú kisebbség soha nem látott módon prosperál), a szubjektív válasz mindezekre csak szórványos felkelések, kitartó, de csak helyi mozgalmak és széles körű, de csak rövid ideig tartó megmozdulások vol­tak. Egyszóval a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalmi-gazdasági körülmények és forradalmi vagy radikális válaszok gyengesége között mély szakadék van. A megérő „objektív adottságokat" a harmadik világban nem követte az állam vagy a társadalom megváltoztatására képes szubjektív erők növe­kedése. Az világos, hogy nincs „automatikus" kapcsolat a társadalmi-gazdasági hanyatlás és a társadalmi-politikai átalakulás között. A kulturális beavatkozás (a legszélesebb értelemben, beleértve az ideológiát, a köztudatot, a társadalmi cselekvést) az a döntő kapocs, amely az objektív körülmé­nyeket tudatos politikai beavatkozássá alakítja át. Paradox módon úgy látszik, az imperialista politikacsinálók ellenfe­leiknél sokkal jobban megértették a politika kulturális di­menzióinak fontosságát.

Kulturális uralom és globális kizsákmányolás

Az imperializmust nem lehet csupán katonai-gazdasági ellen­őrző és kizsákmányoló rendszerként értelmezni. A kulturális uralom nélkülözhetetlen dimenziója bármely hosszú távon mű­ködő teljes kizsákmányolási rendszernek. A harmadik világgal kapcsolatban a kulturális imperializmust úgy határozhatjuk meg, mint a köznépi osztályok kultúrájába való módszeres behatolást és uralmat, melyet a nyugati uralkodó osztály hajt végre, hogy átrendezze az elnyomottak értékeit, viselkedését, intézményeit és identitását, úgy, hogy azok megfeleljenek az imperialista osztályok érdekeinek. A kulturális imperia­lizmusnak van mind „tradicionális", mind modern formája is. Az elmúlt évszázadokban az egyház, az oktatási rendszer és a közhatóságok nagy szerepet játszottak abban, hogy az em­berekét beletörődésre és lojalitásra neveljék isteni vagy ab­szolutista elvek alapján. Bár a kulturális imperializmusnak ezek a tradicionális mechanizmusai még mindig működnek, a kulturális uralom számára a mai intézményeken alapuló mo­dern eszközök kerültek a középpontba. A tömegkommuniká­ció, a reklám, a hirdetések és a világi szórakoztatók és értel­miségiek játsszák a legfontosabb szerepet. A mai világban Hollywood, a CNN és a Disneyland nagyobb befolyással bír, mint a Vatikán, a Biblia vagy a politikusok szónoklatai.

A kulturális behatolás szorosan kapcsolódik a politikai-ka­tonai uralomhoz és a gazdasági kizsákmányoláshoz. A kö­zép-amerikai népirtó rezsimek oldalán történő amerikai katonai beavatkozások, amelyek gazdasági érdekek védel­mében történnek, rendszerint intenzív kulturális beavatko­zással is járnak. Az Egyesült Államok által fizetett hittérítők lepik el az indián falvakat, hogy a földművelő indiánt a bele­törődés üzenetére neveljék. Nemzetközi konferenciákat szer­veznek megszelídített értelmiségiekkel, hogy megvitassák a „demokrácia és a piac" kérdéseit. A szórakoztatásba mene­külő tévéműsorok „egy másik világ" látomásait mutatják be. A kulturális behatolás a lázadás elleni hadviselés kibővítése fegyverek nélküli megoldásokkal.

A kulturális gyarmatosítás új vonásai

A jelenkori kulturális gyarmatosítás több vonásában eltér a korábbi gyakorlattól:

1. Nagy tömegű közönség meghódítását célozza, nem csak az elitek megváltoztatását.
2. A tömegkommunikáció, különösen a televízió elfoglalja a háztartást, és „belülről" és „alulról" is hat, csakúgy, mint „kí­vülről" és „felülről".
3. A jelenkori kulturális gyarmatosítás működési köre globá­lis, hatása homogenizáló; az egyetemesség színlelése az im­perialista szimbólumok, célok és érdekek misztifikálását szol­gálja.
4. A kulturális imperializmus eszközéül szolgáló tömeg­kommunikáció csak formális értelemben magántulajdonú: a hivatalos állami kapcsolódás hiánya adja a legitimációját annak, hogy a magánmédia „hírek"-ként vagy „szórakoztatás"-ként az imperialista állam szándékait továbbítsa.
5. A mai imperializmusban a politikai érdekeket politikán kí­vüli témákon keresztül jelenítik meg. A „híradó" Közép-Ameri­kában állomásozó földműves származású zsoldosok élettör­ténetével foglakozik, és mosolygó, munkásosztályból jött fe­ketéket mutat az Öböl-háborúból.¹
6. A béke és a szabályozatlan tőke segítségével történő növekedés ígérete és a növekvő nyomor és erőszak valósága közti mélyülő szakadék miatt a tömegkommunikáció tovább csökkentette az alternatív nézőpontok megnyilatkozási lehető­ségeit műsoraiban. A teljes kulturális ellenőrzés szükségsze­rűen következik a létező kapitalizmus durvasága és a szabad piac mesés ígéretei közötti kiáltó ellentétből.
7. A kollektív megmozdulások megbénítására a kulturális gyarmatosítás a nemzeti identitás elpusztításán vagy társa­dalmi-gazdasági tartalmának kiüresítésén munkálkodik. A kö­zösségi összetartozás szétszakításáért a kulturális imperia­lizmus a „modernség" kultuszát hirdeti mint a külső mintákkal való azonosulást. Az „individualizmus" nevében megtámadja a gazdasági kapcsokat és médiaüzeneteivel átalakítja a ő személyiséget. Amíg az imperialista fegyverek szétszakítják a civil társadalmat, a bankok kifosztják a gazdaságot, addig az imperialista médiák önfeladó identitást adnak az egyének­nek.

A kulturális imperializmus a forradalmi ellenfeleinek csak dé­moni karikatúráját mutatja, míg elősegíti a kollektív amnéziát mindarról a tömeges erőszakról, amely a nyugatbarát orszá­gokban valaha történt. A nyugati média sohasem emlékezteti közönségét arra a százezer guatemalai indiánra, hetvenötezer el-salvadori munkásra, ötvenezer nicauraguai áldozatra, aki­ket amerikabarát, antikommunista rezsimek öltek meg. A tö­megkommunikáció elleplezi azokat a katasztrófákat is, amelyeket a piac bevezetése okoz Kelet-Európában és a volt Szovjetunióban, százmilliókat hagyva koldusszegé­nyen.

Tömegkommunikáció: propaganda és tőkefelhalmozás

Az amerikai tőke számára a tömegkommunikáció a gazdag­ság és a hatalom egyik legfontosabb forrása, mivel kommu­nikációs hálózata az egész világra kiterjed. Az amerikai leg­gazdagabbak növekvő hányada a tömegkommunikációból szerzi vagyonát. A négyszáz leggazdagabb amerikai közül ezek aránya az 1982-es 9,5 %-ról 1989-re 18%-ra nőtt. Ma a leggazdagabbak csaknem egyötöde a tömegkommunikáci­ónak köszönheti vagyonát Észak-Amerikában. A kulturális ka­pitalizmus felváltotta a termelést mint a vagyon és befolyás forrását az Egyesült Államokban.

A tömegkommunikáció szerves része lett Amerika globális politikai és társadalmi ellenőrzési rendszerének, és a profitok fontos forrásává is vált. Ahogyan a kizsákmányolás szintje, az egyenlőtlenség és szegénység növekszik a Harmadik Vi­lágban, a nyugati média azon fáradozik, hogy a kritikus köz­véleményt egy passzív tömeggé változtassa. A nyugati mé­diaszemélyiségek és a tömegszórakoztatás fontos tényezőivé váltak a lehetséges politikai elégedetlenség elfojtásának. Rea­gan elnöksége alatt vált nyilvánvalóvá a médián keresztüli manipuláció fontossága, feltűnő, de politikailag reakciós szó­rakoztatókkal, ami azóta Ázsiára és Latin-Amerikára is jellem­zővé vált.

Latin-Amerikában közvetlen kapcsolat van a tévékészülékek számának növekedése és a jövedelem csökkenése, a küzdelmek csillapodása között. Latin-Amerikában 1980 és 1990 között a tévékészülékek száma 40 %-kal nőtt, míg az átlagos reáljövedelem 40 %-kal csökkent, és javarészt a televíziótól függő neoliberális jelöltek nyerték az elnökválasztásokat.

A tömegkommunikáció egyre erősödő behatolása a szegé­nyek közé, a kulturális javakat forgalmazó amerikai vállalatok egyre nagyobb befektetései és profitjai, valamint a tömegek átitatása a másodkézből vett kalandok és az egyéni fogyasz­tás üzenetével – ezek a mai kulturális gyarmatosítás előtt álló kihívások.

Az amerikai médiaüzenetek kettős értelemben hatnak elidegenítőleg a harmadik világbeli emberekre. Egyrészt „nemzetkö­zi" és „osztályok fölötti" kötelékek illúzióit keltik bennük. Más­részt a tévé képein keresztül hamis, képzeletbeli meghitt kap­csolat alakul ki a műsorok sikeres szereplői és a koldusszegény nézők között. Ezek a kapcsok alakítják ki azt a csatornát, ame­lyen keresztül minden a saját problémák egyéni megoldásáról szól. Az üzenet világos: az áldozatok csak saját magukat okolhatják szegénységükért, a siker egyéni erőfeszítésen múlik. A jelentősebb műholdas adások, az amerikai és európai tömegkommunikáció képviselői Latin-Amerikában mélyen hall­gatnak annak az új kulturális imperializmusnak a politikai és gazdasági eredetéről, következményeiről, a latin-amerikai sze­gények millióinak félrevezetéséről és demobilizálásáról.

Az imperializmus és a nyelv politikája

A kulturális imperializmus kettős stratégiát dolgozott ki a bal­oldal ellen és a hegemónia megteremtésére. Egyrészt a bal­oldal nyelvének lejáratásán munkálkodik, másrészt igyekszik a közönséget érzéketlenné tenni a nyugati hatalmak által el­követett erőszak iránt. A nyolcvanas években a nyugati mé­dia rendszeresen kisajátította a baloldal alapgondolatait; eredeti tartalmuktól megfosztva reakciós üzenettel töltöt­ték meg azokat. Például a tömegkommunikáció „reformernek" vagy „forradalmárnak" nevezte azokat a politikusokat, akiknek feltett szándéka volt a kapitalizmus visszaállítása, az egyen­lőtlenségek szabadon engedése, míg az ellenfeleiket „konzer­vatívnak" bélyegezte. A kulturális imperializmus ideológiai za­vart és politikai keveredést igyekezett kelteni a politikai nyelv egyes jelentéseinek visszájára fordításával. Sok haladó értel­miségit megzavart ez a manipuláció. Erinek eredményeképp sebezhetővé váltak az imperialista ideológia érveire, miszerint a „jobb" és „bal" már nem jelent semmit, a kettő közötti meg­különböztetés elvesztette a jelentőségét, az ideológiáknak pe­dig többé nincs semmi jelentésük. A baloldal nyelvének lejá­ratásával és a bal és jobb közötti különbség eltorzításával a kulturális imperializmus az antiimperialista törekvések vonz­erejét és gyakorlatát igyekszik aláásni.

A kulturális imperializmus másik stratégiája a közönség elérzéktelenítése, a nyugat tömeggyilkosságainak elfogadható, rutinszerű tettekké változtatása. Az iraki tömegbombázásokat videójáték formájában mutatják be. Az emberiségellenes bű­nök trivializálásával a közönség elvesztette az érzékenységét, hogy az emberi szenvedés alapvetően rossz. A hadviselés modernségét hangsúlyozva a tömegkommunikáció a nagyha­talmakat dicsőíti – a nyugat techno-hadviselését. A kultúrális imperializmus olyan „hírek"-ben jelenik meg, ahol a tömeg­pusztító fegyvereket emberi vonásokkal ruházzák fel, míg a harmadik világbeli áldozatokat arc nélküli „agresszor-terroris-táknak" ábrázolják.

A globális kulturális manipuláció fenntartását a politika nyel­vének korrumpálása teszi lehetővé. Kelet-Európában a spe­kulánsok és a – földet, vállalkozást és vagyont összeha­rácsoló – maffiózók „reformerként", a csempészek „inno­vatív vállalkozókként" kerülnek bemutatásra. Nyugaton a munka rugalmasságának nevezik a foglalkoztatottak kiszolgál­tatottságát és a munkaadók kezében összpontosuló hatalmat, amellyel kedvük szerint felvehetnek vagy elbocsáthatnak bárkit.

A harmadik világban az állami vállalatok multinacionális mo­nopóliumoknak történő eladását „monopóliumellenes tevé­kenységnek" nevezik. „Átkonvertálásnak" keresztelték el a 19. századi munkakörülményekhez való visszatérést, a minden szociális juttatástól való megfosztottságot. A „szerkezetváltás" a nyersanyagtermeléshez való visszatérést vagy a jövede­lemnek a termeléstől a spekuláció felé áramlását jelenti. A „dereguláció" az irányító hatalom átkerülését jelenti a nemzeti jóléti államtól a nemzetközi bankrendszerhez, a multinacionális elithez. „Szerkezeti kiigazításon" Latin-Ame­rikában az erőforrások befektetőknek való átadását és a bérek csökkentését értik. A baloldal fogalmai (reform, agrárreform, szerkezeti változások) eredetileg a jövedelem újraelosztását célozták. A nyugati elit átvette ezeket a fogalmakat, és a saját kezében történő vagyoni és hatalomkoncentráció jelentésével használja őket. És természetesen az imperializmus összes magántulajdonú kulturális intézménye erősíti ezt az orwelli fél­retájékoztatást. A jelenkori kulturális imperializmus kiforgatta a felszabadítás nyelvezetét és a reakció szimbólumává alakí­totta azt.

Kulturális terrorizmus: a liberalizmus zsarnoksága

Ahogyan a nyugati állami terrorizmus a társadalmi mozgalma­kat² , a forradalmi kormányokat elpusztítani³ és a civil társa­dalom hangját elfojtani igyekszik,⁴ a gazdasági terrorizmus – ahogyan azt az IMF és a magánbank-konzorciumok tevékeny­sége mutatja – elpusztítja a helyi ipart, szétbontja az állami tulajdont, és eltapossa a bérből élő háztartásokat, kulturális terrorizmus a felelős a helyi kulturális tevékenység és művé­szet kiszorításáért. A kulturális terrorizmus a harmadik világ­beliek lelki gyengeségén és mély szorongásain, különösen el­maradottságuk és elnyomottságuk érzésén élősködve a „mo­bilitás" és a „szabad gondolatnyilvánítás" új képzetét mutatja fel, elpusztítja a régi családi és közösségi kötelékeket, mi­közben a vállalati hatalom és a piac önkényéhez láncolja őket. A hagyományos korlátozások és kötelezettségek megtámadá­sa olyan mechanizmus, amely által a kapitalista piac és az állam válik a hatalom kizárólagos birtokosává.

A kulturális imperializmus az „önkifejezés" nevében zsar­nokoskodik a harmadik világban élők fölött, akik félnek a tra­dicionálisság bélyegétől, és akiket csábítanak és manipulálnak az osztálynélküli „modernség" hamis elképzelései. A kulturá­lis imperializmus megkérdőjelez minden meglévő vi­szonyt, mely akadályozza az egyetlen modern istenség: a piac kultuszát. A harmadik világbeli embereket úgy szórakoz­tatják, kényszerítik és ingerlik, hogy „modern" legyen, hogy alávesse magát a kapitalista piacnak, és kényelmes, hagyo­mányos ruháit szűk, egészségtelen farmernadrágra cserélje.

A kulturális imperializmus gyarmatosított közvetítőkön, kultu­rális kollaboránsokon keresztül működik a leghatékonyabban. A tipikus példák a felfelé mobil harmadik világbeli értelmiségiek, akik patrónusaik stílusát utánozzák. Ezek az együttműködők a nyugat felé alázatosak, saját népük felé arrogánsak; a tekinté­lyelvű személyiség mintapéldányai. A bankok és a multinacio­nális vállalatok támogatásával roppant hatalmat gyakorolnak az államon és a médiákon keresztül. A nyugatot majmolva hajtha­tatlanul kitartanak az egyenlőtlen verseny szabályai mellett, megnyitva országukat a szabadkereskedelem nevében történő barbár kizsákmányolásnak. A legjellegzetesebb kollaboránsok azok az intézményi szakértelmiségiek, akik a modern, objektív társadalomtudományok zsargonját használva tagadják az osz­tályuralmat és az imperialista osztályhadviselést. A piacot feti­sizálják, mint minden rossz és minden jó döntőbíráját. A „regi­onális együttműködés" szólamaival a konformista értelmiségiek a munkásosztályt és azokat a nemzeti intézményeket támadják, amelyek korlátozhatják a tőkét. Ezek támogatóit igyekeznek el­szigetelni és kiszorítani.

A harmadik világ nyugati támogatást élvező értelmisége a megegyezés (osztály-együttműködés) ideológiáját tette magá­évá. Az imperializmus fogalmát felváltotta a kölcsönös függés gondolata. A szabályozatlan nemzetközi piacot pedig a fejlő­dés egyetlen lehetséges útjaként hirdetik. A dolog iróniája ab­ban áll, hogy a harmadik világ számára soha nem volt még ennyire kedvezőtlen a „piac". Európa és Japán soha nem volt még ennyire agresszív a harmadik világ kizsákmányolásá­ban. Az intézményi értelmiségieknek a teljes valóságtól való elidegenedése a nyugati kulturális imperializmus befolyásának mellékterméke. A kritikai értelmiségiek számára, akik nem csatlakoznak a piac ünnepléséhez, akik kívül vannak a hiva­talos konferenciák körein, az imperialistaellenes küzdelem és az osztályharchoz való visszatérés marad feladatul.

Az észak-amerikanizálódás és a nemzetközi kultúra mítosza

Korunk egyik legnagyobb tévedése az az elképzelés, amely szerint a gondolatok, piacok és mozgalmak nemzetközivé vál­nak. Divatossá váltak az olyan fogalmak, mint a „globalizáció", a „nemzetközivé válás" használata a szolidaritás, közösségi és társadalmi értékek elleni támadás igazolására. Az interna­cionalizmus leple alatt Európa és az Egyesült Államok a leg­főbb exportőrévé vált az olyan kulturális formáknak, amelyek a mindennapi létezést trivializálják, és elfordítják a politikától. Az egyéni mobilitás képzetei az önerejű előbbrejutás, az én-központú létezés hangsúlyozása (amelyek az amerikai média tömegtermelésének és terjesztésének köszönhetőek) mára a harmadik világ uralásának fontos eszközei lettek.

A neoliberalizmus nemcsak azért virágzik tovább, mert problémákat old meg, hanem mert a gazdagok és hatal­masok érdekeit szolgálja, és visszhangra talál azok között az elszegényedő magánvállalkozók között, akik a harma­dik világ utcáit elárasztják. A kultúra észak-amerikanizálódása a harmadik világban a nemzeti uralkodó osztályok áldá­sával és támogatásával zajlik, mert az hozzájárul uralmuk megszilárdításához. Az új kulturális normák (a magánélet fontosabb a közéletnél, az egyéni a társadalminál, a szenzáció és az erőszak előbbrevaló a mindennapi küzdelmeknél és a társadalmi valóságnál) mind a kollektív cselekvést aláásó ego­centrikus értékekre nevelés eszközei. Ez a látványok, a mú­landó tapasztalatok, a szexuális hódítás kultúrája, amely a ref­lexió és az elkötelezettség ellen irányul, és összezavarja az együttérzés és a szolidaritás képességét. A kultúra észak-amerikanizálódása a köz figyelmének a sztárokra, személyi­ségekre és magánéleti pletykákra terelését jelenti, a szociális tartalom, a gazdasági valóság és az élet minősége helyett. A kulturális imperializmus elvonja a figyelmet a hatalmi viszo­nyokról, és felbomlasztja a társadalmi cselekvés kollektív for­máit.

A médiakultúra, amely az „átmenetit" dicsőíti, az amerikai kapitalizmus gyökértelenségét tükrözi vissza – az alkalmazás és az elbocsátás hatalmát, és a helyi közösségekre tekintet nélküli tőkeáramoltatást. A „szabad mobilitás" mítosza az em­berek tehetetlenségét mutatja, jelesül arra, hogy olyan szilárd közösségi alapokat teremtsenek, mely ellenáll a tőke változó igényeinek. Az amerikai kultúra az átmenetit, a személytelent dicsőíti mint „szabadságot", mikor valójában ezek a körülmények az egyének tömegeinek anómiáját és a nagytőkének va­ló bürokratikus alávetettséget mutatják. Az észak-amerikani­zálás nagybani támadást jelent a modernizmus nevében, tá­madásokat az osztálykötelékek ellen, az individualizmusra hi­vatkozva, a demokrácia ellehetetlenítését a személyiségekre összpontosító médiakampányokon keresztül.

Az új kulturális zsarnokság a piac, az egységesített fogyasz­tás kultúrája és az eltorzított választási rendszer mindenütt jelenlévő, ismétlődő diskurzusán alapul. Az új médiazsarnok­ság hozzáépül a hierarchikus államhoz és gazdasági intéz­ményekhez, amelyek a nemzetközi bankok igazgatói irodáitól az Andok falvaiig érnek el. Az amerikai kulturális behatolás sikerének a titka a harmadik világban az, hogy képes a nyo­morból a képzelődésbe való menekülést kialakítani; abból a nyomorból, amelyet éppen a katonai és gazdasági uralom rendszere okoz. Az új kulturális imperializmus legfontosabb összetevője az üzletiesség, szexualitás és konzervativizmus fúziója, melyek mindegyike önmegvalósításként, idealizált egyéni szükségletként van beállítva. Ez a hétköznapok kilátástalanságába merül, nap mint nap, nyomorban és megaláz­tatások között a túlélésért küzdő harmadik világbeli ember szá­mára azt jelenti, hogy megnézheti az észak-amerikai média látomásait, amelyek – az evangélista módjára – „valami job­bat" mutatnak, a reményt egy jövőbeni jobb életben – és így legalább örömét lelheti abban, hogy másokat boldogan élni lát.

A kulturális imperializmus hatásai

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi átalakulás hiányát a lassan megérő forradalmi feltételek mellett, újra kell gondolnunk az állami erőszak, a politikai terror és azon kulturális-ideológiai értékek lélektani hatását, melyet az imperialista országok propagálnak, az elnyomottak pedig magukévá tesznek. A het­venes, korai nyolcvanas évek állami erőszaka hosszan tartó, mély károsodásokat okozott – félelmet a radikális kezdemé­nyezésektől, a közösséggel szembeni bizalmatlanságot, ható­ságokkal szembeni tehetetlenség érzetét, bármennyire is gyű­lölik azt. A terror az embereket befelé fordította, saját magán­területükre.

Később a neoliberalizmus, a „gazdasági terrorizmus" egy formája a gyárak bezárását és a munka törvényes védelmé­nek eltörlését, a részidős foglakoztatás és az alacsony jöve­delmű vállalkozások elterjedését eredményezte. Ez a politika tovább aprózta a munkásosztályt és a városi közösségeket. Ebben a felaprózásban, bizalmatlanságban és elzárkózásban az imperializmus kulturális üzenete nagy lehetőségekre lelt, hogy kiaknázza a kiszolgáltatott emberek érzékenységét az elidegenedés elmélyítésével, az önző törekvések és a szűkös erőforrások fölötti egyéni versenyzés ösztönzésével.

A kulturális imperializmus és az általa hirdetett értékek erő­sen hozzájárultak ahhoz, hogy megelőzzék a kizsákmányoltak kollektív válaszát romló körülményeikre. Azok a szimbólumok, képzetek és ideológiák, amelyek az egész harmadik világban elterjedtek, szinte lehetetlenné teszik, hogy a kizsákmányolás és a növekvő nyomor osztálytudat-alapú kollektív cselekvéssé változzon át. Az imperializmus igazi nyeresége nemcsak anyagi profit, hanem az elnyomottak tudatának meghódí­tása, közvetlen módon a média által, közvetetten a helyi ér­telmiségi és politikai osztály meghódításával (vagy azok ön­kéntes alárendelődésével). Amennyiben egy tömeges forra­dalmi politika egyáltalán lehetséges, annak nyílt hadviseléssel kell kezdődnie, nemcsak a kizsákmányolás körülményei ellen, hanem az áldozatait kiszolgáltató kultúra terén is.

A kulturális imperializmus korlátai

A kulturális gyarmatosítás nyomása ellen szól a valóság elve: a személyes tapasztalat a nyomorról, a kizsákmányolásról, melyet a nyugati multinacionális bankok és az Egyesült Álla­mok által felfegyverzett rendőrség-hadsereg tart fenn. Hét­köznapi valóságok, melyeket a szórakoztató média sohasem tud megváltoztatni. A harmadik világbeliek tudatában állandó küzdelem folyik az egyéni menekülés démona (melyet a mé­dia sugall) és aközött a megérzés között, amely szerint a kol­lektív felelősség és cselekvés az egyetlen lehetséges válasz. A növekvő társadalmi mozgások idején a szolidaritás erényeié az elsőbbség, a kudarcok és visszaesés idején az egyéni kap­zsiság démonai kapnak zöld utat.

A kulturális imperializmus embereket megtévesztő és összezavaró képességének megvannak az abszolút határai, amelyek után már megindul a visszautasítás. A tévébeli „bő­ség asztala" az üres konyhával áll szemben, a tévés hősök szerelmi kalandjai a házban szorongó éhes, síró gyerekek va­lóságába ütköznek. Az utcai összeütközésekben a Coca Cola Molotov-koktéllá válik. A bőség ígérete sértéssé lesz azok szá­mára, akiktől annak valósága örökre meg van tagadva. A hosszan tartó szegénység és széles körű romlás a média ké­peinek csillogását és vonzerejét is kikezdi. A kulturális impe­rializmus hamis ígéretei keserű tréfák tárgyává válnak.

A kulturális imperializmus vonzerejét a még megmaradó he­lyi és regionális közösségi kötelékek is korlátozzák, amelyek­nek megvannak a saját értékeik és gyakorlataik. Ahol az osz­tály-, faji és etnikai kötelékek megmaradnak és a kollektív cse­lekvés gyakorlata él, a tömegkommunikáció befolyása korlá­tozott vagy teljesen elutasított. Ameddig az eredeti kultúrák és hagyományok élnek, addig egy „zárt kört" formálnak, amely befelé és lefelé tekintő társadalmi és kulturális gyakorlatot je­lent, nem pedig felfelé és kifelé tekintést.

Sok közösség határozottan visszautasítja a „modernista", fejlődéselvű, individualista elveket, amelyek a piac felsőbbségén alapulnak. A kitartó szolidaritás és az imperializmus­ellenes mozgalmak gyökerei az összetartó etnikai és fog­lakozási csoportokban találhatóak meg, bányászvárosok­ban, halász- és favágófalvakban, városi, ipari központok­ban. Ahol a munka, a közösség, az osztály közelítenek egy­máshoz, közös kulturális hagyományokkal és gyakorlatokkal, ott a kulturális imperializmus meghátrál.

A kulturális imperializmus hatékonysága nem csupán a ma­nipulációra vonatkozó technikai képességein múlik, hanem az állam népességet brutalizáló és atomizáló képességén is, amely megfosztja azt reményeitől és az egyenlőségen alapuló társadalomba vetett hitétől.

A kulturális felszabadítás nem pusztán az egyének és osz­tályok hatalommal való felruházásától függ, hanem a kulturális hódítást megelőző állami terrornak ellenállni képes társadal­mi-politikai erők meglétén is. A kulturális autonómia a társa­dalom erejétől függ, amit az uralkodó osztály a gazdasági és az állami hatalom elleni fenyegetésnek fog fel. Mint ahogy a kulturális küzdelmek gyökerei az autonómia, szolidaritás és közösség értékeiben rejlenek, amelyek szükségesek a társa­dalmi változtatások öntudatának kialakításához, úgy katonai és politikai erő szükséges a nemzeti identitás kulturális alap­jának fenntartásához.

A legfontosabb az, hogy a baloldal újraalkossa arra az új társadalomra vonatkozó elképzeléseket és hitet, amely más szellemi és anyagi értékekre épít: a szépség értékeire, nem­csak a munkáéira. A szolidaritás a nagylelkűséghez és a mél­tósághoz kapcsolódik. Ahol a termelési formák alárendelőd­nek a tartós emberi kapcsolatok és barátságok erősítésének.

A szocializmusnak el kell ismernie az egyedüllét iránti vágyat is, az intimitást, a szociális és a kollektív lét mel­lett. Mindezek felett az új elképzeléseknek ösztönözniük is kell az embereket, mert azok nemcsak megszabadulni akar­nak az uralomtó/, hanem szabadok akarnak lenni egy értel­mes élet megalkotására, amelyet nem eszköz jellegű kapcso­latok határoznak meg, amelyek túllépnek a mindennapi mun­kán, még ha maradnak okok a küzdelemre is. A kulturális imperializmus az újdonságokat, az átmeneti kapcsolatokat és a személyes manipulálást célozza, de soha nem a valódi, sze­mélyes őszinteségen, nemek harmóniáján, egyenlőségen és társas szolidaritáson alapuló meghitt kötődéseket.

(Fordította: Cserepkai Anikó)

Jegyzetek

¹ A mesterséges képzetek elleplezik az állami tömeggyilkosságokat, éppúgy, mint ahogyan a technokrata retorika racionalizálja a tömeg­pusztító fegyvereket („intelligens bombák"). A „demokrácia" érájában a kulturális imperializmusnak meg kell hamisítania a valóságot az im­perialista országban, hogy igazolja támadását – az áldozatok táma­dókká és a támadók áldozatokká változásával. Például az Egyesült Államok a fiatalokra veszélyt jelentő drogok forrásaként mutatta be Panamát, amikor panamai munkástelepeket bombázott.

² A nyolcvanas évekbeli El Salvador vagy Guatemala tapasztalatai szolgálhatnak példaként.

³ Nicaragua sandinista kormánya a nyolcvanas években és Chile Allende alatt a hetvenes években a jellemző példa.

⁴ Argentína és Uruguay esete a hetvenes és a nyolcvanas évedben a katonai rezsimek alatt.