Államszocializmus = bérmunka plusz bölcsőde. Ez a jelszó szolgálta évtizedeken keresztül szüntelenül ismétlődve a női emancipáció államszocialista ideológiáját. De rossz szolgála­tot tett. Igen, ez a jelszó ebben a régióban nők nemzedéke­inek szemében járatta (és járatja) le a szebbik nem emanci­pációjának gondolatát. Mert az államszocializmusban a nők tudták leginkább – hiszen nap, mint nap saját bőrükön tapasz­talták -, hogy ez a „plusz" nem a terhek alól való felszaba­dulást, hanem kettős, többszörös feszültséget jelentett: stresszt okozott a gyár és az iroda, a hosszú utazások haza­felé, az út a bölcsődébe menet és jövet, a túlzsúfolt buszok, az üzletek előtt kígyózó sorok, a parányi konyha a panella­kásban…

Miért nem tudott, és miért nem akart az államszocializmus a nőknek valami mást, valami jobbat nyújtani? Patriarchális tradíciók és hagyományos kulturális minták emlegetése, mint amelyek okot szolgáltatnak a férfiak legmesszebbmenőkig tör­ténő felmentésére a „második", otthoni műszak alól, csak egy részét képezi a magyarázatnak. Az ország államszocialista urai és a férfilakosság közötti „haverkodás" pellengérre állítá­sa sem elégséges válasz. Mindkét magyarázat ugyanis kizá­rólag a nemspecifikus egyenlőtlenséget kérdőjelezi meg az újratermelési szféra meg nem fizetett tevékenységeinek fel­osztásánál. Adósak maradnak azonban annak magyarázatá­val, hogy ez a szféra összességében miért került ilyen nyo­más alá az államszocializmusban.

E második, alapvető kérdésre két szinten kell keresnünk a választ: egyrészről a kelet-európai államszocializmus az „utol­érő" iparosítás és fejlődés egy modelljét képviselte. Az ilyen jellegű modelleket különböző fejlettségi szintjeiken az össz­társadalmi termelés és újratermelés egy specifikus, de mindig aszimmetrikus kapcsolata jellemzi. Másrészről a kelet-európai államszocializmusnak az „utolérő" fejlődés céljához más és messzebbmenő gazdaság-, társadalom- és munkaerőpolitikai irányítási eszközök, valamint cselekvési lehetőségek álltak rendelkezésére, mint a tőkés világ periferikus és félperiferikus országainak. A következőkből kiviláglik majd, hogy e két elem hogyan játszott össze a magyar államszocializmus „take off" időszakában, a „boldog" 70-es években, valamint a hanyatlás periódusában.

Extenzív iparosítás: a nők fizetett munkája és az újratermelés „társadalmasítása"

A második világháború végén Magyarország gyengén fejlett agrárország volt: a lakosság több, mint 50%-a a mezőgazda­ságban dolgozott. Már a koalíciós kormány, majd 1948 júniu­sától a kommunista kormányzat is az ország gyors, „utolérő" iparosítását szorgalmazta azzal a céllal, hogy saját ipari struk­túrát alakítsanak ki, és ezzel egyidejűleg behozzák a Nyu­gattól való lemaradást. Az első ötéves terv (1950-1954) az energiaszektor és a nehézipar gyors ütemű kiépítésére he­lyezte a hangsúlyt. A fogyasztási javak termelése ezzel szem­ben visszamaradt, és a beruházásoknak a nemzeti jövede­lemből való óriási, 35%-os részesedése a másik oldalon el­látási nehézségeket és reálbércsökkenést eredményezett. Az 1956-os felkelés után mérsékelt irányváltás következett; az új vezetés 1957-től lassabb, de kiegyensúlyozottabb növekedést irányzott el, amelyet az életszínvonal érezhető javításának ígéretével kapcsolt össze. Ez a gazdaságirányítás makrogaz­dasági mutatókkal mérve kerek egy évtizeden keresztül ko­moly sikereket könyvelhetett el magának.

Az „utolérő" fejlődés ezen céljainak megvalósításában az állam és a hatóságok Magyarországon más és messzebbme­nő eszközökhöz nyúlhattak, mint a Dél tőkés államai. Azáltal, hogy nemcsak politikai, hanem messze ható gazdaságirányítási kapacitásokkal is rendelkeztek, megteremtődtek a külön­böző lakossági csoportok – így a nők – gazdasági és szociális helyzetébe való mélyreható beavatkozás előfeltételei.

A nyugati ipari államokban a fizetett és meg nem fizetett női munka viszonya és funkciója a nemzetgazdaságban első­sorban a vállalati munkaerőpolitikán, valamint az állami fog­lalkoztatás- és szociálpolitikán keresztül határozódik meg. Az államszocializmusban mindez egy kézben összpontosult, és e „látható kéz" döntési szabadsága nagyobb volt, mint Nyu­gaton a „láthatatlan" gazdasági és a csak ennek kötelékében érvényesíthető „látható" szociálpolitikai kéz játéktere. Nyuga­ton a szociálpolitika feladata – elsősorban biztosítások formá­jában – a (munkaerő)piactól függő szociális kockázat kom­penzációja és enyhítése, valamint azok felkarolása, akiknek a „tiszta" gazdaság életkoruk, egészségi állapotuk vagy mun­kahiány miatt nem nyújt megélhetést. Mindez Kelet-Európá­ban teljességgel ismeretlen volt. Ezzel szemben itt egy elvben célirányos és összehangolt társadalompolitikával találkozha­tunk. Törvényileg rögzített teljes foglakoztatás, központilag szabályozott bér-, ár- és támogatáspolitika képezték többek között azon rendszer sarokköveit, amelynek célkitűzései a mindenkori ötéves tervek keretein belül nem csupán önmagá­ban az „utolérő" fejlődést foglalta magába, hanem a létbizton­ság megteremtését is a lakosság egésze számára.

A magyar nők többségének élet- és munkaformáiban ez a rendszer radikális változást jelentett. Ennek vezércsillaga az állami „munkaerő-gazdálkodás" volt, amely a tervgazdasági előírásokat szolgálta. Míg a közvetlen háború utáni időszakot komoly munkanélküliség jellemezte, addig az 1947-1949-es hároméves terv időszaka alatt a foglalkoztatottak száma (a közalkalmazottak nélkül) már 37%-kal emelkedett, sőt az ipar­ban (beleértve az építőipart) ez a növekedés 60%-os volt. Nem sokkal az 1950/1954-es ötéves terv kezdete előtt már nem regisztráltak munkanélküliséget az iparban, sőt részben már szakemberhiány lépett fel. Annak érdekében, hogy az ipa­ri újjáépítés folytatását biztosítani tudják, elhatározták, hogy 1950 augusztusától „ötéves munkaerőtervek" segítségével a különböző munkaerő-„tartalékokat" állami szabályozással az iparba irányítják. A terv a szakmunkásoknak a kisiparból való átvétele, valamint a falusi munkaerő-tartalékoknak és a fia­taloknak az iparba való átirányítása mellett különösen „a nők­nek a termelőmunkába való egyre nagyobb mértékű bevoná­sát" célozta meg. Egy becslés már 1949-ben 1,7 millió „ház­tartásbeli nőt" tartott nyilván, „akik nem vesznek részt a ter­melésben". A nőknek mint betanított munkaerőknek a tervezett bevonása elsősorban az acéliparba és a közlekedésbe lehe­tővé tette azon férfi munkaerőknek a szabaddá tételét és át­helyezését, akik eddig szakképesítési szintjüknél alacsonyabb pozícióban dolgoztak.

A vidéken meglévő munkaerő-„tartalék" mozgósítása durva, adminisztratív eszközökkel ment végbe. A munkaerő közvetí­tést és a munkaerő alkalmazás ellenőrzését a hírhedt „munka­erő-toborzással" egészítették ki. A hatóságok enyhe vagy ke­vésbé enyhe nyomással igyekeztek a nem kereső személye­ket a munkaerő-felvételre kényszeríteni, hogy a szigorúan elő­írt és nemek szerint pontosan lebontott „toborzási" tervszámo­kat teljesítsék¹ . A munkabérek szintjével pedig lényegében kényszerűséggé tette a családokban a kettős pénzkeresést: a nőket gazdaságilag is munkavállalásra kényszerítette (főleg a háztáji mezőgazdasági háttérrel nem rendelkező családok­ban).

Ezen (kényszerítő) intézkedésekkel szemben tanúsított min­den ellenállás dacára ez a politika a nők arányának jelentős növekedését hozta a gazdaságilag aktív népességen belül, és a dolgozó nők aránya is folyamatosan nőtt a munkaképes korú nők között. A dolgozó nők részaránya a dolgozó népes­ségen belül az 1949-es 27,7%-ról 1970-re 40,4%-ra, 1990-re pedig 44,4%-ra nőtt; a munkaképes korú női lakosságon belüli részarányuk pedig az 1949. évi 34,6%-ról 1970-re 63,7%-ra, 1990-re pedig 69,4%-ra emelkedett² . A nőknek a bérmunkába való erőltetett beillesztése azonban semmi esetre sem járt együtt a kereső munka és a bérezés nem specifikus megosz­tottságának egyértelmű csökkenésével vagy megszűnésével. Épp ellenkezőleg, a női munkának az alacsony képzettséget igénylő és/vagy különösen rosszul fizetett szektorokba és ágazatokba való koncentrálódásával – így pl. a textil-, ruhá­zati-, bőr- és vegyiparban, a kiskereskedelemben és az okta­tásban – különösen a 60-as évektől nyilvánvalóvá váltak a fizetett női munka „feminizálódásának" jellegzetes tünetei. A nők és férfiak jövedelmeinek összehasonlítása szerint – az egyes képzettségi, illetve foglalkoztatási szinteken belül is – a kis mértékű javulás ellenére a nők jövedelme általában és hosszú távon a férfiak jövedelmének 70%-át tette ki.„A nők jövedelmének növekedése emellett sokkal kisebb volt, mint a férfiaké.

Ha a férfiak és nők jövedelme közötti különbségek kéthar­madát „objektív", gazdaságon kívüli tényezőkkel meg is lehet magyarázni – mint az alacsonyabb iskolai végzettség és kép­zettségi szint, a vezető pozíciókhoz való ritkább hozzájutás -, a jövedelemkülönbségek fennmaradó egyharmadára ezek nem adnak magyarázatot. A nemek közötti különbség a ke­reső munkában ugyanúgy a nőket hátrányosan érintő demar­kációs vonalként hatott az „utolérő" szocialista iparosítás fo­lyamatában, mint a kapitalista piacgazdaságban. Az itt fel­használt és az irodalomjegyzékben feltüntetett adatok és vizs­gálatok szerint magától értetődő, hogy a nemek közötti vá­lasztóvonal a munkaerőnek egy „olcsóbb" és egy „drágább" csoportjának körülhatárolását (és ezáltal létrehozását) szol­gálta.

A nőknek a kereső munkába való aszimmetrikus integráci­ója kezdettől fogva összefonódott azzal a törekvéssel, hogy az újratermelés „társadalmasítását" a csecsemők és kisgyer­mekek intézményes ellátásának formájában valósítsák meg. Óvodák és bölcsődék hálózatának megteremtése, mint a nők­nek a munkába történő növekvő betagozódásának előfeltéte­le, hivatalos politikai doktrína volt. Különösen az üzemeket kötelezték bölcsődék létrehozására, miközben még a két meg három műszakban dolgozó, szoptató anyák gyermekeit is el kellett látniuk³ .

A bölcsődei és óvodai férőhelyek száma a 40-es évek vé­gétől folyamatosan nőtt abszolút és relatív értelemben egya­ránt. A 20 hetes szülési szabadság (1962 óta) lejárta után egészen a hatvanas évek végéig nem létezett fizetett nevelési szabadság: az újratermelési tevékenység ilyen privát jellegű megszervezése a nagyon is igényelt női munkaerőt a feltét­lenül szükségesnél nagyobb mértékben vonta volna ki a mun­kaerőpiacról.

A női emancipáció az államszocializmus korai időszakában az alkotmányban rögzített „egyenlő jogok" talaján a női kereső munkának, valamint a gyermekek és anyák intézményes „vé­delmének" összekapcsolódásaként jelentkezett. A valóságban az újratermelés társadalmasítása az ugyancsak alkotmányilag rögzített „családvédelemmel" összefonódva egyet jelentett a társadalmi újratermelési – elsősorban női – munka bizonyos típusú marginalizálásával az „utolérő" iparosítás jegyében. Az iparfejlesztés szempontjából „nem termelő", lassító tényezőt megtestesítő újratermelési szféra az 50-es és 60-as években komoly nyomás alá került. Ebben a női kereső munka meg­növekedése, a gyermekellátás elégtelen kapacitásai, valamint az a tény játszott szerepet, hogy továbbra is fennállt a ma­gánúton elintézendő ellátási tevékenységek kényszerűsége, így például a 60-as években drámai méreteket öltött a böl­csődék túlzsúfoltsága és az anyák harca egy-egy bölcsődei férőhelyért. Sok anya kényszerült a szülési szabadság lejárta után gyakran több hónapos, fizetés nélküli szabadság igény­bevételére a szűkös bölcsődei férőhelyek miatt. A 60-as évek közepén az anyák a szülést követő első évben a hivatalos munkaidejüknek mindössze 40%-át töltötték a gyárban vagy az irodában. 1970-re a gyerekek megfelelő korcsoportjának 9,4%-ára jutó bölcsődei férőhellyel teljesen elégtelen szintet, az óvodák esetében 1972-re az adott korosztály 55,1%-ára jutó férőhellyel figyelemre méltó mértéket ért el az intézmé­nyes gyermekellátás. A nyugat-európai országokban szokásos szociális transzferjuttatások – pl. a családi pótlék – 1956 előtt Magyarországon csak nagyon elvétve fordultak elő. 1956 után sem sok változás történt a tekintetben, hogy az egy-, de még inkább a többgyermekes családok határozottan alacsonyabb életszínvonalon éltek, mint mások. Az újratermelési szféra szembeszökő marginalizálódása ellenére a rezsim az 50-es és 60-as évek folyamán továbbra is ragaszkodott a termelés bővítésének és növelésének elsőbbségéhez. Semmiféle haj­landóság nem mutatkozott arra, hogy bármit is feladjanak ab­ból a politikából, amely az összes lehetséges forrást az ipari szektorba irányítja. Ennélfogva azokra a konfliktusokra, ame­lyeket e politika az újratermelési szférában felszínre hozott, az állami politika elsősorban ellennyomással válaszolt, egy­szerűen megkísérelte a nőket az újratermelési tevékenységek átvételére kényszeríteni. Az 50-es évek elején pl. az első gyer­mek után járó családi pótlékot eltörölték, és abortusztilalmat rendeltek el. Bármennyire abszurdnak és reakciósnak tűnik is azonban ez a fajta „családpolitika" az első pillantásra, éppoly logikus, mint „sztálinista" válasz volt azokra a konfliktusokra, amelyet a minden áron való „utolérő" iparosítás a társadalmi újratermelési szférában kiváltott.

1956 után aztán a rezsim az úgynevezett kompromisszum­keresés jegyében kísérletet tett a családi pótlék többszöri emelésére, a korhatárok kiterjesztésére stb. A társadalmi új­ratermelés „marginalizálódása" azonban a 60-as évek folya­mán végig jelentkezett, és újra meg újra felszínre tört a la­kosság folyamatos panaszkodásában a családpolitika ígére­teinek és tetteinek ellentmondásosságát illetően; csökkenő születési rátát is regisztráltak. Bár az „utolérő" fejlődés jegyé­ben az újratermelési szférára nehezedő nyomás mérsékelteb­bé vált, megszűnéséről nem beszélhetünk. A hosszú munka­idő, a sorban állás, az ellátási nehézségek, a túlzsúfolt bu­szok, a rosszul felszerelt, kicsi és szűk lakások stb. továbbra is feszültséggel telítették a házimunkát, valamint a gyerekek és a család ellátását.

A nőknek a kereső munkából való egyre nagyobb részese­dése ellenére ezen tevékenységek oroszlánrésze bizo­nyíthatóan továbbra is rájuk hárult. A 60-as évek közepén így a munkás és alkalmazotti háztartásokban a nők átlagosan na­pi 3,8 órát, míg a férfiak 1,4 órát töltöttek házimunkával. Még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a nők összességében ke­vesebb időt töltöttek kereső tevékenységgel, akkor is jelentős marad a különbség az összes munkaterhelést illetően. Az al­kalmazotti háztartásokban a férfiak napi 3,7 óra, a nők napi 3,0 óra szabadidővel rendelkeztek, sőt a munkáscsaládok esetében ez az arány 3,2, ill. 2,2 óra volt. A meg nem fizetett munkának e társadalmilag szentesített nemek szerinti meg­osztását egyre-másra – a dolgot szépítendő – a „hagyomá­nyos felfogások továbbélésével" rajzolták körül. Még 1962­ben is megjelenhetett a Központi Statisztikai Hivatalnak olyan kiadványa, amely a házimunkát magától értetődően női mun­kának nevezi, és csak egyetlenegyszer beszél nyíltan a férfiak esetleges részvételéről. A férfiak által végzett házimunka ez­által jellemző módon úgy határozódik meg, mint „segítség" a nőnek, amely „új és előnyös – bár még nem általános – je­lenség".

A családi munkával ellentétben a saját fogyasztásra és el­adásra irányuló magán jellegű mezőgazdasági munka 1954-től kezdve hivatalos részről rendszeresen támogatottá vált. Az erőszakos kollektivizálások visszavonulása után 1950 és 1953 között az egyéni parcelláknak szövetkezetek keretein belül történő megművelése kezdetben csak mint átmeneti megol­dásként vált elfogadottá, hamarosan azonban a magyar fejlő­dési út nem elhanyagolható elemévé vált. A 60-as évek kö­zepén ez a szektor a mezőgazdasági termelésnek majd egy­negyedét produkálta, és jelentős mértékben hozzájárult a la­kosságnak nem a hivatalos nemzetgazdaság által történő, „in­gyenes" újratermeléséhez. A meg nem fizetett munka e for­mája nagy részben azokra a nőkre hárult, akik nem álltak hivatalos alkalmazotti viszonyban. Egy 1976-os tanulmány szerint: „Természetesen ezekben a háztartásokban – manap­ság még nagyobb mértékben, mint a férfiak – a nők dolgoz­nak. Termelő tevékenységük az önálló gazdaságok esetében elválaszthatatlanul összefonódott a háztartás ellátásával is".⁴

A „boldog" hetvenes évek: tojástánc a női munka körül

Habár a női munkának az „utolérő" fejlődésbe való „reálszocialista" beágyazásának alapmintái a 80-as évek végéig, e kísérlet végérvényes kifulladásáig fennmaradtak, a 60-as"évek végétől kezdve jelentős irányváltásokat tapasztalhatunk. Erre az időpontra Magyarországon az „utolérő" fejlődésnek az első, gyakran „extenzívnek" nevezett szakasza kétségkívül elérte határait. A tervteljesítés és túlteljesítés mechanizmusa hatal­mas pazarlást eredményezett anyagban és emberi erőben egyaránt. A gazdasági növekedés azonban nemcsak emiatt hagyott alább, hanem azért is, mert a fogyasztási színvonal folyamatos növelése csökkentette a termelésbe való beruhá­záshoz rendelkezésre álló forrásokat. Az e problémák keze­lésére 1968-ban bevezetett „új gazdasági mechanizmust" egy új, úgynevezett életszínvonal-politika kísérte, amelynek célja „a lakosság jobb ellátása" és az életszínvonal „érzékelhető" javítása volt minden társadalmi csoport számára⁵ .

Már az 1968-as gazdaságpolitikai fordulatot megelőzően, 1967-ben bevezetésre került a gyermekgondozási segély, amely fix összegben került kifizetésre, és degresszív jellege is volt. Minden anya jogosult volt rá (1982-től apák is), amennyiben megelőzően legalább három évig munkaviszonyban állt. E családpolitikai újítás hátterében újratermelési és munkaerőpiaci megfontolások álltak. Egyrészről az intézményes gyermekellátás tehermentesítését és a gyermekes családok anyagi helyzetének javítását volt hivatott szolgálni, másrész­ről eszköz volt az egyes helyeken a lehetőségeket már meg­haladó munkahely iránti kereslet csillapítására.

A gyermeknevelési segély bevezetésének valójában még messzebbmenő jelentése volt: az első lépést jelentette az új­ratermelési tevékenység politikailag hivatalosan elfogadott reprivatizációja felé. Ezáltal szinte szimbolikus kiindulópontja lett a női munka kezelése új periódusának, amikor is az állam-és pártvezetésnek „tudatosabban kell számolnia a nők kettős elfoglaltságával"⁶ . Ezt a szakaszt olyan törekvések jellemez­ték, amelyek a termelői és újratermelési tevékenység közötti feszültségek enyhítését, azaz az újratermelési szféra stabili­zálását szorgalmazták a kereső tevékenység és az elsősor­ban női házimunka között fennálló – az ipari társadalmakra jellemző – hierarchikus kettősség keretein belül.

E politikának a munkerőpolitikára vonatkozó kitételei azon­ban 1972-ben, az „új gazdasági mechanizmustól" való eltávo­lodáskor megváltoztak. „Munkáspolitika" címszó alatt jelentős recentralizációra és de facto az extenzív gazdasági növeke­dés régi modelljéhez való visszatérésre került sor, amely újra növekvő munkaerőigénnyel párosult. Az „életszínvonal-politi­kához" a megújult „szocializmus" szellemében azonban 1978-ig rendíthetetlenül tartották magukat.

A női munka ezáltal az expanzív munkaerőpiac és a társa­dalmi újratermelést támogató 1967-es fordulat által indukált feszültségi mezőbe került. így olyan „kinccsé" vált, amelyet egyszerre két oldalról is „körülrajongtak". A női kereső munka jelentősége tovább nőtt, anélkül hogy szisztematikus alulérté­keltsége bármit is változott volna. A nők aránya a dolgozó népességen belül a 70-es években 2,1%-kal, a kereső nők aránya a munkaképes korú nőkön belül pedig 7,1 %-kal nőtt⁷ . A gyermekgondozási segélyt már rögtön 1967-es bevezetése után nem várt mértékben vették igénybe elsősorban kevésbé képzett és rosszul fizetett nők. Mindez a 70-es évek második felében a fékezhetetlen munkaerőigény és a családi újrater­melés biztosítása közötti nyílt konfliktusba torkollott. Hivatalos körökben fontolgatták azt, hogy hogyan lehet a gyermekgon­dozási segély kezelésénél a „munkaerő-gazdálkodási szem­pontokat a népesedéspolitikai célok sérelme nélkül … a jelen­leginél fokozottabban érvényesíteni"⁸ .

Az iparpolitika azon fáradozott, hogy a női munkaerő „he­lyenként még fellelhető tartalékait" célirányos, regionális üzemtelepítési politikával „tudatosan kihasználja". Valóban, a fővárosban foglalkoztatott nők részaránya 1964 és 1974 kö­zött az összes női munkaerőn belül 48%-ról 30%-ra csökkent anélkül, hogy a Budapesten dolgozó nők száma abszolút ér­telemben csökkent volna. Az ugyancsak a 70-es években meghirdetett részidős foglalkoztatás fel- és kiépítésére tett kí­sérletek alig hoztak kézzelfogható eredményt. Az ún. „bedol­gozó foglalkoztatási forma" támogatása, amely szintén a női munkaerő-potenciál kibővítését célozta meg, otthoni munkát ígérvén sokkal eredményesebb volt. A 70-es évek közepén az állami iparban kereken 62.000 bedolgozót tartottak nyil­ván, ezen belül a nők részaránya 93% volt.

A másik oldalon közben folytatódott a nőnek, mint az új­ratermelésben dolgozó munkaerőnek a „körüludvarlása", amely azonban éppen nem a 'vissza a fakanálhoz' jegyében történt. Kampányok formájában hódoltak az „egészséges … gyermek kultuszának", a „terhes anyák fokozottabb megbe­csülésének" és annak, hogy a „társadalom reprodukciója szo­cialista rendszerünk fontos ügye" legyen⁹ . Ezt az ideológiát olyan politika kísérte, amely azon fáradozott, hogy anyagilag is enyhítsen azon a nyomáson, amely a társadalmi újraterme­lés szférájára nehezedett. A gyermekgondozási segély összegét 1974 óta többször, az áralakulásnak megfelelően emelték, és 1980-ig a magyar átlagbérnek folyamatosan kb. 30%-át tette ki. A családi pótlék, amely a családdal kapcso­latos szociális transzferek oroszlánrészét képezte, az egyetlen olyan szociális juttatás volt a 70-es években, amelynek reál­értéke nőtt. A családon kívüli gyermekellátás intézményei is bővültek; a bölcsődés gyermekek száma 1970 és 1980 között 67%-kal nőtt, az óvodásoké pedig 110%-kal. Az újratermelés-politikai palettát tovább színesítették olyan juttatások, mint a családosoknak nyújtott lakásvásárlási kedvezmény újbóli be­vezetése és a nyugati országokban szokásos szociális se­gélyhez hasonló nevelési segély olyan családok részére, amelyeknél az egy főre eső jövedelem nem érte el a mini­málbért.

A mezőgazdasági háztáji termelés, mint az államszocializ­mus által újjáformált női munka harmadik pillére, a 70-es években még nagyobb jelentőségre tett szert. Az iparban vég­zett munkából származó jövedelemnek, az állam szociális jut­tatásainak és a mezőgazdasági magántermelésből származó termékeknek és bevételeknek egy háztartásba áramlása sok család számára fontosabbá vált, mint valaha. Az „utolérő" fej­lődés magyar útjának makrogazdasági szinten már régóta ta­gadhatatlan hanyatlása ezáltal a lakosság nagy része előtt nem vált (egészen) nyilvánvalóvá. E hanyatlás jelei nem ju­tottak el az életszínvonal romlásán keresztül a fogyasztókig. A mezőgazdasági termékek saját előállítását eladás vagy sa­ját felhasználás céljából ekkortájt nagy hanggal hosszú távon szükséges termelési formának nyilvánította a vezetés. A 80-as évek elején a magyar családoknak már 60%-a állított elő ma­ga is élelmiszert, és a mezőgazdaságban dolgozók fele egyút­tal ipari munkás vagy alkalmazott is volt. Ezáltal vált lehetsé­gessé, hogy az ipari bérmunka szektorában továbbra is meg­felelő mennyiségű munkaerő viszonylag alacsony bérért ren­delkezésre állhasson. A mezőgazdasági termelők meg nem fizetett munkáját – közötte sok nőét is – szintén arra hasz­nálták, hogy az „utolérő" állami-nemzeti fejlődés magyar kí­sérletét hosszú időre indirekt úton támogassák és tovább él­tessék.

Mindezzel egy időben a hivatalosan támogatott privát me­zőgazdaság nem kis mértékben magában foglalta a piacra való termelést is, és ezáltal magában hordozta egy „második", nem államilag irányított gazdasági szektor csíráját. Egyre in­kább a piac, és nem az állami-nemzeti „utolérő" fejlődés ké­pezte a fizetett és meg nem fizetett (női) munka közötti vi­szony kialakításához a makrogazdasági viszonyítási alapot.

A 80-as évek: a női munka az exportorientált piacgazdaság felé vezető úton

A 80-as években az ún. „második", nem-állami gazdaság ál­lami jóváhagyással gyorsan bővült a nem mezőgazdasági ágazatokban. 1980 és 1988 között az alkalmazottat foglalkoz­tató magán kisvállalkozók száma kerek 44.600-ról 109.000-re nőtt. A mezőgazdasági magánszektorban az önellátás egyre növekvő ütemét a 70-es évektől kezdve a vállalkozói alapon működő, piacorientált kisüzemek gyarapodása kísérte. A mun­ka, jövedelem és hatalom megoszlása ezen piacorientált, pri­vát kisüzemeken belül nem esett semmiféle állami szabályo­zás alá. Ezáltal a gazdasági tevékenységeknek olyan egyre növekvő szektora jött létre, ahol az államszocialista módon meghatározott politikai szabályozási ideológiák és mechaniz­musok teljesen értelmüket vesztették.

A női munka ebben a gyakran családi kapcsolatok alapján szerveződő magángazdasági szektorban – akár a piacorien­tált, akár a meg nem fizetett háttérmunkát tekintve – megha­tározó szerepet játszott. A női munka ezen újabb integrálásá­nak mélyreható értékelése azonban még várat magára. A női „önbecsülés", „büszkeség" és „önállóság" e szektoron belüli növekedésére vonatkozó megállapítások eddig még nem ke­rültek bizonyításra. A „második" gazdaság mint az államszo­cializmus „eróziójának motorja", és a nők ezen új típusú sza­badsága közötti összefüggés gondolata inkább a piac gyógyí­tó erejéről szóló liberális vágyálmok birodalmába tartozik.

A piacorientált társadalmi-gazdasági struktúráknak az állam­szocializmusra való rárakódása csak előjátéka volt végleges megszűnésének. Legkésőbb 1978/79-re nyilvánvalóvá vált az „utolérő" fejlődés kísérletének kudarca. A külgazdasági válság­jelenségek (a kereskedelmi mérleg hiánya, a külföldi adósság­szolgálat) kritikus méreteket öltöttek. A magyar gazdaságpoli­tika megindult – az IMF szakembereinek hű kíséretében – a gazdasági „visszafogás" göröngyös útján. A 80-as években az „utolérő" fejlődés helyébe olyan válságkezelés lépett, amely ez­úttal már nyíltan a lakosság többségének pénztárcájára,ment. 1978 óta csökkentek a reálbérek és az életszínvonal, és 1982-től újra kinyílt a jövedelemolló. A fő-, másod- és harmadállások kombinációinak hirtelen elharapózása, valamint a női munka részarányának még mindig tartó növekedése a kereső tevé­kenységen belül egyre kevésbé volt képes ellensúlyozni az átlagos reál- és családi jövedelemcsökkenést.

A nők termelési és újratermelési tevékenysége közötti fe­szültség már a formális „rendszerváltás" előtt – de leginkább azt követően – újból érezhetően megnövekedett. Az újrater­melési oldalon sok szociális juttatás reálérték-csökkenése a felbomlófélben levő „disztributív" gazdaságnak volt betudható: a gyermekgondozási segély és a családi pótlék értéke abszo­lút mértékben és a reáljövedelemhez viszonyítva is csökkent; a nevelési segély iránti igény egyre inkább nőtt, miközben a rendelkezésre álló költségvetési keret nem tudott lépést tar­tani vele; a lakásfenntartási költségek a csillagos égig szök­tek. Következésképpen a bölcsődékben és óvodákban elhe­lyezett gyermekek száma és részaránya a 80-as évektől je­lentősen visszaesett. A „rendszerváltás" óta a vállalati szoci­álpolitikában végrehajtott tarvágás és az önköltséges rend­szerre való áttérés a gyermekellátással foglalkozó privát in­tézményekben drámaian kiélezték a helyzetet.

A szociális transzferjövedelmek csökkenéséből származó veszteség a jövedelemcsökkenés általános felgyorsulásával és erősebb társadalmi differenciálódással ötvöződött. 1990 és 1992 között az egy főre eső reáljövedelmek átlagosan kb. 4-6%-kal csökkentek, ezzel egy időben a jövedelemarányok egyértelműen a lakosság alsóbb és középrétegeinek hátrá­nyára tolódtak el. A magyar nők többsége – elsősorban az anyák – számára ezek a folyamatok erősödő nyomást jelen­tenek a kereső munka irányába anélkül, hogy emellett az új­ratermelés megszervezésének évtizedek során megszokott szociálpolitikai intézményeit ugyanolyan mértékben és ugyan­olyan kedvezményesen igénybe vehetnék, mint korábban.

A fizetett és meg nem fizetett női munka közötti növekvő feszültség koordináta-rendszerük radikális átalakulásával is járt. A 80-as évek közepe óta a gazdaság- és szociálpolitika reálszocialista egységét aláásták, amíg az aztán végérvénye­sen eltűnt. Bár 1987/88-ig pártszinten és a szakszervezetek­ben még megvolt a politikai hajlandóság arra, hogy a válság hatásait szociális téren ellensúlyozzák, a politikai „rend­szerváltással" azonban a szociális biztonság elvét, mint mun­kakényszerrel ötvözött állampolgári jogot, végérvényesen megsemmisítették.

Ezáltal szabaddá vált az út a fizetett és meg nem fizetett női munka liberális piaci elveken alapuló szabályozásához va­ló visszatéréshez. Mindezek következtében a nők a régi prob­lémák mellett – a számtalan otthoni tevékenységből eredő ál­landó feszültség és stressz – két új, Nyugaton jól ismert prob­lémával találják szembe magukat. Az egyik a fizetett munka bizonytalan volta és a növekvő munkanélküliség. Magyaror­szágon a nők részesedése a regisztrált munkanélkülieken be­lül ez idáig még alacsonyabb, mint a férfiaké, sőt részarányuk a dolgozó népességen belül még növekszik is. Ennek közvet­len oka az egyes (korábban) állami ágazatok munkaerő-leépítési folyamatainak fáziseltolódásában rejlik. Az „új" gazdasági ágazatok némelyike – különösen a bankok – szintén magas arányú női munkaerőt foglalkoztat. Ettől függetlenül azonban egy alacsonyabb színvonalú, periferikus vagy félperiferikus tő­kés gazdaságba való átmenet elvben semmi esetre sem je­lenti automatikusan a fizetett női munka eltűnését. Más or­szágok tapasztalata a 80-as és a 90-es években sokkal in­kább azt mutatja, hogy az exportorientált, világpiacra való ter­melés és részben az új szolgáltatóipari ágazatok nagyon erő­sen építenek az olcsó női munkára. Az államszocializmus ki­múlása után tehát semmi esetre sem beszélhetünk egysze­rűen a „vissza a fakanálhoz" jelenségről. Mindenesetre ez az új női munka részben szabályozatlan, „fekete" és informális jellegű, és ezért a statisztikai kimutatások nem mindig fedik a valóságot. Ezenfelül nem szabad összekeverni a nők fizetett munkával való rendelkezését a létbiztonsággal sem. A fizetett női munka ezen változásával szemben az újratermelési szfé­ra tevékenységeinek megszervezésére hivatott társadalmi in­tézmények visszaszorulása és megdrágulása áll. A kettős te­her már régóta ismert kelet-európai feszültsége mellé ezáltal belép a Nyugaton már jól ismert probléma, nevezetesen, hogy hogyan lehet a fizetett és meg nem fizetett női munka kom­binációját egyáltalában, illetve még elviselhető költségráfordí­tással megvalósítani.

Az egykori kelet-európai államszocializmus országaira évti­zedeken keresztül a nőknek a munkapiacba való egyre nö­vekvő integrálása nyomta rá bélyegét. Mindenekelőtt a gaz­dasági növekedés volt az, amelynek nevében a nőket töme­gesen a kereső munkába irányították. Később inkább a terv-gazdaságilag irányított üzemek „munkaerőéhsége" és a két­keresős családokra szabott béralapok voltak a hajtóerői a női kereső munka kiterjedésének. Saját keresetük révén a nők személyes önállósága nem nőtt, de családon belüli pozíciójuk a gyermeknevelés és a házimunka aránytalan megosztása el­lenére javult. Ezt a fejlődést mindenekelőtt az újratermelési munka „társadalmasítására" tett erőfeszítések kísérték a kis-családos modell egyidejű megszilárdításával. Ez sem a nők szabadságát hozta magával, hanem növelte az államtól való fokozottabb függőségüket. Magyarországon a 60-as évek vé­gétől – amikor az extenzív munkaerő-felhasználás és az új­ratermelés társadalmi megszervezése érdekében tett igyeke­zet ugyancsak érezhetővé vált – ehhez még az újratermelési munka reprivatizációjának politikája is társult.

A női munkának a fizetett és meg nem fizetett tevékenysé­gekből álló összessége tehát alapvető változásokon ment ke­resztül a magyar államszocializmusban. A munkaképes korú nőknek a szabályozott kereső munkaviszonyokba való gya­korlatilag teljes bevonása a klasszikus kettős terhelés általá­nosításának aligha túlszárnyalható brutalitásába, valamint a „második", otthoni műszakját végző nő és a terített asztalhoz ülő férj sablonképébe torkollott. Az „utolérő" fejlődés ily módon kialakított kísérletének bukása Magyarországon már a 70-es 80-as évek fordulójára kétségbevonhatatlanul kirajzolódott.

Az államszocializmus születése, virágzása és kimúlása ér­zékelhetően különböző szakaszokat hozott a termelési és új­ratermelési szféra viszonyának politikai és gazdasági szabá­lyozásában is. „Alulról", tehát az újratermelési szféra szem­szögéből tekintve, az „utolérő", fejlődés „államszocialista" kí­sérletének ezen korszakai összességükben mégis jelentős ha­sonlóságokat mutatnak:

Az államszocializmus az elmaradott mezőgazdasági társa­dalmakat sajátságos társadalmi munkamegosztásukkal és sa­játságos patriarchális struktúráikkal modern ipari társadal­makká alakította. A nagybirtokrendszer (ahol létezett) és a tő­kés (exportorientált) agrárgazdaság szétverése a marginalizá­lódott, de a tőkés árucserébe mégsem teljesen integrálódott kisparaszti gazdaságok megszűnésével járt együtt. Az integ­rált nemzetgazdaság megteremtése a termelők által megha­tározott helyi és regionális cserekapcsolatok maradványainak felszámolását vonta maga után. Mindez a termelési és újra­termelési tevékenységnek a viszonylagosan vagy magasan fejlett ipari társadalmakra jellemző elkülönültségének kitelje­sedésébe torkollott: a személyes és családi újratermelési szükségletek és tevékenységek egyoldalúan és teljes mérték­ben alárendelődtek a kereső munka kényszerítő erejének. A javak termelése teljesen elszakad mindenféle használati érték­központúságtól. Ahol a használatiérték-központúság nem tű­nik el (mint a házi termelés és az önellátás esetében), ott az így előállított értékek láthatatlan támogatásként kerülnek be a bérmunkába, és alapul szolgálnak annak olcsóságához.

Az államszocializmus a termelés és újratermelés ezen alap­vető – a modern ipari társadalmakra jellemző – ellentmondá­sát nem akarta, és nem is tudta feloldani. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az államszocialista Kelet-Európában politikai és hatósági szabályozással igyekeztek mindent megtenni azért, hogy pontosan le tudják másolni a kereső munkának és az újratermelésnek azt a „modern" viszonyát, amelyet Nyu­gat-Európában évtizedekkel ezelőtt a piac vezetett be. Mind­ezt azonban nemcsak más szociális célokkal és kísérőjelen­ségekkel kapcsolták össze, hanem más gazdasági megfonto­lásokkal is. A kelet-európai átalakulási folyamat szorosan összefonódott az „utolérő" fejlődés célkitűzéseivel. Az államszo­cialista alapon működő államok e folyamat össztársadalmi szabályozásának mélyreható lehetőségeivel rendelkeztek. Ez­által a női kereső munkának sokkal céltudatosabb és meszebbható mobilizálása vált lehetségessé az „utolérő" fejlődés érdekében, mint a (fél)periféria sok országában. A „szabad munkaerőnek" az iparba áramlását adminisztratív eszközökkel és a bérnagyságokon keresztül – ami elengedhetetlenné tette a kétkeresős családmodellt – valósították meg. Ez jelentős mértékben hozzájárult az össztársadalmi forrásoknak 'a ter­melési szférába történő hihetetlen mértékű koncentrációjához, amely elengedhetetlen feltétele volt a kelet-európai „utolérő" fejlődés több, mint látványos „take off'-jának.

A másik oldalon azonban mindez a társadalmi újratermelési szférára nehezedő masszív nyomással párosult. Az újrater­melés lehetőleg költségkímélő „társadalmasítására" irányuló (Magyarországon hamar megbukott) kezdeményezések, a szükséges meg nem fizetett házimunka és ellátási tevékeny­ségek fenntartása érdekében történő szociálpolitikai jellegű tö­rekvések és az újratermelésre irányuló sztálinista, mechani­kus kényszer: mindezek politikai reakciók voltak azokra a konfliktusokra, amelyek az újratermelés marginalizálódásából fakadtak az „utolérő" fejlődés kísérletének különböző fázisai­ban. E szakaszok egyikében sem szabadultak fel azonban a közvetlen termelők (férfiak és nők) az „utolérő" fejlődés érde­kében tett meg nem fizetett szolgálatok alól. Nem került még megírásra – legalábbis Magyarországon – annak az ellenál­lásnak a története, ahogyan ezek az emberek az államszo­cializmus elképzelésének megvalósítása és az utolérő fejlődés érdekében történő kizsigerelésükkel szemben küzdöttek.

Jegyzetek

1 Törvényerejű rendelet 1951/7 (Munka Törvénykönyv), Miniszterta­nács 1950/9 és 270, 1951/40 és 161, Törvények és rendeletek hiva­talos gyűjteménye 1950/1, 165 és 426, 1951/30, 59, 173, 263.

2 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990. és saját számítások.

3 Minisztertanács 1951/1011, Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye 1951, 388. o.

4 Kovácsné (1976) 218. o.

5 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 699; 1971/75, 156.

6 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 526.

7 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990.

8 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1975/80, 472-476.

9 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971/75, 445-449.

Irodalom:

Adamik Mária (1991): Hungary – Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe. In: Kamerman, Sheila B.-Kahan, Alfred J. (szerk.): Child Care, Parential Leave and Children Under Three Years Old. Policy Innovation in Europe, New York, 115-144. o.

Andorka Rudolf-Harcsa István (1988): Modernisation in Hungary in the Long and Short Run Measured by Social Indicators. Sociological Working Papers No. 1, Budapest.

Baksay Zoltán (1983): A munkerőhelyzet alakulása és a munkanél­küliség felszámolása Magyarországon (1945-1949), Budapest.

Bennholdt-Thomsen, Veronika (1983): Die Zukunft der Frauenarbeit und die Gewalt gegen Frauen. In: Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis 9/10, 202-222. o.

Berend T. Iván (1990): The Hungarian Economic Reforms 1953-1988, Cambridge.

Bodrova, Valentina-Anker, Richárd (szerk.) (1987): Working Women in Socialist Countries: The Fertility Connection, Genf.

Delapina, Franz és mások (1991): Umbruch in Ungarn, Wien.

Dippe, Karen-Herzog, Roman (1991): Die Auswirkungen der Veränderungen in Osteuropa auf den »Nord-Süd-Konflikt«. In: Peripherie 41, 25-49. o.

Ferge Zsuzsa (1979): A Society in the Making. Hungarian Social and Societal Policy 1945-1975, New York.

Ferge Zsuzsa (1982): The Varying Rhythm of Change of Women's Situation in Hungary, kiadatlan kézirat.

Ferge Zsuzsa (1988): The Trends and Functions of Social Policy in Hungary. In: Jallade, Jean-Pierre (szerk.): The Crisis of Redistribution in European Welfare States, New York, 145-183. o.

Ferge Zsuzsa (1991): Recent Trends in Social Policy in Hungary. In: Adam, Jan (szerk.): Economic Reforms and Welfare Systems in the USSR, Poland and Hungary, New York, 132-155. o.

Frey Mária (1993): Nők a munkaerőpiacon. In: Társadalmi Szemle, 48. évf., 3. szám.

Hahn, C. M. (1990): Market Economy and Civil Society in Hungary, London.

Heti Világgazdaság különböző számai.

Huber Mária (é.n.): Familienpolitik. Kézirat (kiadatlan projekttanul­mány).

Kovácsné Orolin Zsuzsa (1976): A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munkakörülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanul­mányok a nők helyzetéről II., Budapest, 205-224. o.

Központi Statisztikai Hivatal (1962): A nők helyzete a munkahelyen és otthon, Budapest.

Magyar Statisztikai Évkönyv különböző számai.

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 4 kötet, 1967/70; 1971/75; 1975/80; 1980/85, Budapest.

Marton Ádám-Zafír Mihály (1987): Prices, wages, incomes and con-sumption in Hungary 1968-1985. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 123, 1987. január.

Munkaügyi Statisztikai Évkönyv 1988, Budapest.

Szelényi Iván (1989): Sozialistische Unternehmer. Verbürgerlichung im ländlichen Ungarn, Hamburg.

Tímár János (1979): Die Erwerbstätigkeit in Ungarn. Entwicklung 1950-1975, Prognosen bis 1990. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 50, 1979. január.

Turgonyi Júlia-Ferge Zsuzsa (1969): Az ipari munkásnők munka-és életkörülményei, Budapest.

Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye, különböző évfolya­mok.

A Szocialista Internacionálé és pártjai lehetségesnek látják az identitás megtartását az elkerülhetetlen modernizálással összhangban. A Szocialista Internacionálé utolsó kongresszu­sának egyik dokumentuma, amely „A szociáldemokrácia a vál­tozó világban" címet kapta, erről így nyilatkozik: „Tudatában vagyunk az előttünk álló sok akadálynak és az új félelmetes kihívásoknak, amelyek a növekvő függőségű világ előtt állnak. De alapvető értékeink változatlanok maradnak. A Szocialista Internacionálé olyan vezető elveinek szellemében, mint a sza­badság, szolidaritás és demokrácia – együtt a társadalmi igaz­ságossággal -, továbbra is egy olyan világ felé fogunk töre­kedni, amely békében és a természettel való összhangban él"² .

I. Carlsson, a svéd szociáldemokraták elnöke elutasítva az olyan feltevéseket, miszerint a 21. század, ellentétben a 20.-kal, nem a szociáldemokrácia kora lesz, azt hangsúlyozza, hogy csak a szociáldemokrácia vízióira és értékeire épülő po­litikai mozgalom képes választ adni a jövő század kihívásai­ra.³

A szociáldemokrácia bírálói itthon is vitatják az identitás megőrzésének lehetőségét a változó feltételek közepette, és azt a nézetet vallják, hogy az ez irányú kísérletek inkább az azonosság feladását bizonyítják. Krausz Tamás például úgy látja, hogy (a szociáldemokrácia politikájában) „A hagyo­mányos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az »etnikai probléma«, a nemzeti kérdés, amely a tőke számára minden komolyabb válságidőszakban döntő ütőkártyává válhatott. A Szocialista Internacionálé pártjainak vezető elitjei többségük­ben mindenre azt a »posztmodern« választ adták, hogy ma­guk kezdték betölteni a liberalizmus funkcióját, véglegesen fel­adva a "demokratikus szocializmus« alternatíváját."⁴

Szigeti Péter igényes, a problémákat alaposan „körüljáró" tanulmányában is utal a „szociális demokrácia revideálásának" lehetőségére „hol szociálliberális, hol liberális szocialis­ta, hol pedig technokratikus-pragmatista mezben."⁵

Az említett megállapítások kiinduló pontja a szociáldemok­rácia társadalmi bázisában zajló változások sajátos értelme­zése és megítélése. Ezek szerint a változó társadalmi struk­túra olyan új érték- és érdekrendet von maga után, amely alapjában kérdőjelezi meg a szociáldemokrácia identitását, modelljének, stratégiájának adekvát voltát. Krausz Tamás úgy látja, hogy „A hagyományos munkásosztály mára már, Kelet-Európában is (tehát értelemszerűen ahogy Nyugat-Európában – H. P. megjegyzése) felmorzsolódott, részben deklasszáló­dott, némelykor még létező, de többnyire bukott kisvállalkozóvá, vagy kisipari bedolgozóvá vált". Hozzáteszi, hogy ennek eredményeként „a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elvesztette társadalmi bázisának jó részét, vagy egyenesen a vezető iparágak szakmunkásrétegének, még in­kább szakértelmiségének pártjává transzformálódott". Szerinte ez a váltás vezetett a hagyományos baloldalból való kiábrán­duláshoz a 80-as, 90-es években, mivel a neokonzervatív ki­hívásokra a szociáldemokrácia sem volt képes adekvát vá­laszt adni.⁶

Vajda Gábor tanulmányában a szociáldemokrácia térvesz­tését Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában (Krausz Tamás is ezeket az országokat említi konkrét példaként) majdnemhogy mechanikusan a társadalmi struktú­ra változásaival, a hagyományos munkásság számának és arányainak csökkenésével, a szolgáltatási szektorban dolgo­zók növekedésével magyarázza.⁷ Még ha egy pillanatra elte­kintenénk is attól a teljes igazsághoz tartozó körülménytől, hogy a francia szocialisták támogatói között a munkásság ará­nya már régen nem meghatározó, de a párt ettől még kétszer is nyert választásokat a 80-as években, továbbá attól, hogy a másik két országban ugyan valóban a konzervatívok kor­mányoznak (a lakosság 35-40%-a így is a szociáldemokra­tákra szavaz), de Németországban a tartományok nagyobb részében az SPD kormányerő, és a szövetségi felsőházban többséggel rendelkezik, a szigetországban pedig a helyi ha­talmi választásokon a Munkáspárt az ország első pártja, és ezt a pozícióját 1994 májusában példátlan arányú győzelem­mel erősítette meg, akkor sem mehetünk el szó nélkül a struk­túraváltozások és a szociáldemokrácia pozíciói közötti viszony ilyenfajta merev, determinista értelmezése mellett.

A társadalmi bázis kérdéséhez

Jól tudjuk, hogy a szociáldemokrácia az ipari forradalom „gyermeke", és támogatottsága évtizedeken keresztül el­sősorban az ipari munkások között volt egyértelmű, bár nem minden munkás volt szocialista, s mindig voltak szavazói más társadalmi csoportokban is. Továbbá az is köztudott, hogy a szociáldemokrácia alapvető történelmi funkciója az volt, hogy élve az általános választójog eszközével a parla­mentbe juttatva akkor még többnyire munkás képviselőit, ott a munkásság érdekeit szolgáló törvényhozást segítsen elő, hogy megteremtse az alkurendszer politikai és jogi kereteit. Az utolsó évtizedek korszakos változásai természetesen nem hagyták érintetlenül a szociáldemokrácia pozícióit. Azt feltéte­lezni azonban, hogy e változások egyenes arányban vannak a szociáldemokraták pozícióinak gyöngülésével, bonyolult tár­sadalmi folyamatok ós összefüggések leegyszerűsítésének te­kinthető.

Nézzük meg, milyen hatással van a munkásság aránya ós száma csökkenésének (ez a tendencia Görögország, Portu­gália és Írország kivételével egyértelmű) a szociáldemokrata pártok választási eredményeire az utolsó harminc évben.

A táblázat azt tanúsítja, hogy az ipari munkásság számának apadása és a szociáldemokraták választási eredményei kö­zött lényegi, számszerűen is követhető összefüggés nem mu­tatható ki. Az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, de ha számba vesszük az 1992-es választási eredményeket, akkor ez az összefüggés már halványabb, hiszen 1983 óta a Munkáspárt állandóan növelte támogatottságát (1983: 27,6%, ' 1987: 30,8%, 1992: 35,9%). Olaszország, Norvégia és Ausztria ese­tében csak gyönge korreláció figyelhető meg. A 80-as évekre ez az összefüggés a legtöbb esetben eltűnőben van. Német­országban és Ausztriában még érzékelhető a nyolcvanas években is, de Svédországban, Norvégiában, Hollandiában megszűnt, Franciaországban, Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban pedig nem is létezett.

A 70-es évekig többé-kevésbé még érvényes volt az a tör­vényszerűség, hogy a szociáldemokrata pártok ott értek el jobb eredményeket, ahol az ipari munkások koncentrálódtak, de azóta ez az összefüggés többnyire elhalványult. E pártok munkás támogatottsága érthetően visszaesett, mert a mun­kásság száma és aránya is csökkent, de mindez nem vezetett szavazataik automatikus csökkenéséhez, mivel képesek vol­tak nyitni a középosztályokhoz sorolható, vagy azok határvo­nalán húzódó más rétegek irányába. Számítások szerint 1975-90 között az Európai Közösség szociáldemokrata párt­jainak választói között a munkások ún. képviseleti indexe 0.06-tal csökkent, és a középosztályoké pontosan ennyivel növekedett – mindez a közösség átlagára vetítve. A csökke­nés az átlagnál magasabb volt Nagy-Britanniában, Németor­szágban és Belgiumban. A növekedés nagyobb arányú volt az első kettőben és Hollandiában.⁹

A szociáldemokrácia tehát megőrizte helyét a modern európai politikai rendszerben, bár pozíciói a 60-as, 70-es évekhez képest gyöngültek. Ezzel együtt ott van tíz európai ország kormányában, vagy az ország legerősebb politikai pártjaként jelenik meg (többnyire koalíciók szorítják vissza). Nélküle nem képzelhető el semmiféle hatékony politizálás. Így Németországban és Finnországban pártjaik választásokat vesztettek legutóbb, de aki ismeri e két ország viszonyait, az tudja, hogy ellenzékben is politikaformáló erőt képviselnek. Az utóbbi egy év eseményei is állításunkat látszanak igazolni. A spanyol szocialisták, bár szavazatokat vesztettek, ismét győz­tek, és kormányt alakíthattak. Választásokat nyert a görög PA-SOK és ismét kormányt vezet. A Norvég Munkáspárt ugyan­csak megnyerte a választásokat, és bár nincs abszolút több­sége a parlamentben, kormányzó párt. A dán szociáldemok­raták is elsőként kerültek ki a választásokon és elnökük vezeti az ország koalíciós kormányát. A Holland Munkapárt, bár sza­vazatokat vesztett, de az ország legerősebb pártja. A svéd szociáldemokraták három ellenzékben töltött év után meg­nyerték a választásokat. Az osztrák SPÖ sok szavazatot vesz­tett, de továbbra is az ország legerősebb pártja, és elnöke vezeti kormányát. Az egész európai szociáldemokrácia szem­szögéből különösen fontos németországi választásokon az SPD ismét alulmaradt, de az 1990-es választásokhoz képest jobban szerepelt: 33,5%-ról 36,8%-ra nőtt támogatóinak ará­nya, miközben a győztes koalícióé visszaesett.

A szocialista-szociáldemokrata frakció az Európai Par­lament legerősebb csoportja, és ezt a pozícióját az 1994. júniusi választásokon megerősítette: az 567 mandátumból 200-at tudhat magáénak. Ennek akkor is fontos jelzésértéke van, ha figyelembe vesszük, hogy az Európa parlamenti vá­lasztásokon sokkal kisebb a részvétel, mint a nemzeti parla­mentek választásakor. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az 1994. júniusi választásokon a szociáldemokrata-szo­cialista pártok eléggé egyenetlenül szerepeltek. Nagy-Britan­niában a Munkáspárt nagy győzelmet aratott, a szavazatok közel 43%-át szerezte meg, amíg a konzervatívok csak 27%-ot. A 87 brit Európa-mandátumból 62 a Munkáspárté. Ezzel szemben a német SPD rosszul szerepelt – csak 32,2%-ot ért el, míg az unió-pártok 38,8%-ot. Több országban főleg a kor­mányzó szociáldemokraták valamivel kevesebb szavazatot kaptak, mint az utolsó nemzeti parlamenti választásokon.

A szociáldemokrata pártok tehát nemcsak „áldozatai" a tár­sadalmi átalakulásoknak, hanem olyan tényezői az európai politikának, amelyek mégiscsak képesek alkalmazkodni ezek­hez. Jól tudjuk persze, hogy ezek a tényszerű megállapítások csak részben válaszolják meg indító kérdésünket, vagyis hogy képes-e a szociáldemokrácia úgy változni, hatékony maradni, hogy megőrzi alapkarakterét, identitását? Az alkalmazkodási készség ugyanis nagy erény a politikában, de ennek „ára" sem közömbös.

Azok, akik a munkásbázis apadásából vonnak le mechani­kus következtetéseket a szociáldemokrácia jövőjéről, minden bizonnyal téves hipotézisekből indulnak ki. Mindenekelőtt nem veszik figyelembe a munkásság strukturálódásának folyama­tát és annak fogalmát a hagyományos iparágak kétkezi (kék galléros) munkásaira szűkítik le, holott ez a kör lényegesen szélesebb és más, a szolgáltató ipar sok ágazatára is értel­mezhető. Másrészt a gyakorlatban nemcsak elválasztják a ha­gyományos munkásérdekeket más szociális rétegek és cso­portok érdekeitől, hanem szembe is állítják őket. Tehát a szo­ciáldemokrata pártoknak – feltételezik – vagy az egyiket kell képviselniük (vagy lehetséges), vagy a másikat. A valóságban azonban éppen a dinamikus struktúraváltás egyik fontos ered­ménye, hogy rendkívül nehéz merev választóvonalat hűzni a különböző társadalmi csoportok érdekei közé. Az a ma diva­tossá vált feltételezés, amely az átalakítások nyertesei és vesztesei „rendező elv" szerint szelektálja a szociáldemokrá­cia támogatóit, erősen vitatható. Ugyanis illúzió a „nyertese­ket" állandó „nyerőknek" tartani. Az angliai tanulságok, a re­cesszió délre terjedése ezt jól illusztrálja. A permanens válto­zások érintik a tegnap még nyerteseknek számított rétege­ket. A szociális bizonytalanság, a munkanélküliség réme őket is sújtja. A társadalmi, s benne a munkavállalói struktúra vál­tozásai, az új társadalmi csoportok megjelenése, a régiek át­alakulása nem azt jelenti, hogy a szociális különbségek és feszültségek megszűnnek. R. Lawson brit szociológus megfi­gyelései szerint egyes középrétegek helyzete a posztindusztrializálódó társadalomban ingatagabbá válik, jobban ki vannak téve a munkaerőpiac szeszélyeinek és elvesztik hagyomá­nyos státuszukat.¹⁰

A tőke és a munka ellentétei – még ha tartalmuk mó­dosul is – megmaradnak, mint a piacgazdaság velejárói. A tulajdon szerkezetének átalakulása, internacionalizálódása ezeket áttételesebbé, nehezebben áttekinthetőbbé teszik, de nem szüntetik meg. Igaz, a modern társadalmi és politikai vi­szonyok lehetővé teszik ezek civilizált kezelését (nem utol­sósorban éppen a szociáldemokraták által kezdeményezett történelmi reformok eredményeként), de minden alkurendszer függvénye a konkrét politikai erőviszonyoknak, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek pozícióinak.

Ahogy már említettük, véleményünk szerint a szociáldemok­rata pártok azért képesek támogatottságuk folytonosságának megőrzésére, illetve megújítására, mert egyes középrétegek megnyerésére törekszenek, és nem eredménytelenül. Nem kétséges, hogy egy ilyen bázis, társadalmi szövetség megte­remtése igencsak szövevényes feladat, és – ahogy Vajda Gá­bor a brit Munkáspárt 1992-es adópolitikájáról megjegyzi – nem is mindig sikeres.¹¹ Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre építeni a hagyományos munkásré­tegek érdekeire és más, a középrétegekhez sorolható mun­kavállalói érdekekre, illetve csak úgy, ha ez a szövetség az egyiket háttérbe szorítja, és ennek kárára tesz engedménye­ket. A modern szociáldemokrácia stratégiája – amelyben szig­nifikáns szerepe van a szociális biztonság univerzális rend­szerének, a jóléti állam intézményei védelmének és racionális fejlesztésének, a teljes foglalkoztatottságnak, a munkahelyi demokrácia tökéletesítésének – nemcsak az ipari"munkásság érdekeit szolgálja, hanem objektíve összhangban van más tár­sadalmi csoportok aspirációival.

Az itt következő táblázat, amely összefoglalja a nyugat-eu­rópai szociáldemokrata pártok szavazóinak foglalkozás sze­rinti összetételét 1975-90 között, jól illusztrálja a fentieket.

A francia szocialista Pierre Mauroy, a Szocialista Internacio­nálé elnöke teljes joggal feltételezi, hogy azok a szociálde­mokrata reformtörekvések, amelyek a szociális biztonság fej­lesztésére irányulnak, egyformán érdekei a munkásoknak és a középrétegeknek. Mauroy hisz egy új szociális modell ki­építésében, amely megőrzi a szociáldemokrácia eredményeit, de ezeket korszerű módon értelmezi¹³ . Gro Harlem Brundtland, a norvég kormány munkáspárti miniszterelnöke vélemé­nye szerint „új társadalmi szerződésre van szükség, amely a szociáldemokrácia alapelveire épül"¹⁴ . A francia szocialista M. Rocard a társadalmi változások között döntőnek azt tarja, hogy a termelés folyamata és következményei, az osztályta­gozódás és osztályviszonyok már nem foglalnak központi he­lyet a politikai viszonyokban. A progresszió erői más elvek szerint képződnek.¹⁵ Azt azonban ő sem állítja, hogy ezen erők szövetségét nem lehet a társadalmi igazságosság elvére építeni.

Sok jel mutat arra, hogy az említett struktúraváltozások nem vezettek az ipari dolgozók hagyományos szakszervezetei és az új iparágak, vagy a fehér galléros munkavállalók szakszer­vezetei elkülönüléséhez, sem oda, hogy az előzőek a szoci­áldemokratákat, az utóbbiak más pártokat preferálnak, főleg középpártokat. Igaz, a fehér galléros szakszervezetek tagsá­ga sokszínűbb és politikai magatartásuk differenciáltabb, de az alapvető szociális kérdések megítélésében nem sok kü­lönbség van közöttük. Nagy-Britanniában a Munkáspárthoz csatlakozott fehér galléros szakszervezetek gyakran lépnek fel radikális követelésekkel, a párton belül pedig kitűnnek ak­tivitásukkal.

A társadalmi változások folyamatai minden jel szerint tehát nem kényszerítik a szociáldemokráciát identitásának feladá­sára, nem is szólva arról, hogy a sokat emlegetett posztindusztriális társadalom jelenségei mellett ma még a hagyomá­nyos, ipari társadalom konfliktusaival kell megbirkózni (lásd például az OECD országok 10%-os munkanélküliségét). A már idézett Lawson szerint új szegénység, új társadalmi egyenlőtlenségek jönnek létre, és ismét növekszik a védelem nélküli rétegek aránya, nem utolsó sorban a jóléti programok lelassulása miatt¹⁶ . Szó sincs tehát arról, hogy a szociálde­mokrácia feladatai, funkciói kimerültek. Mindezzel nem azt kí­vánjuk állítani, hogy a szociáldemokrácia nem változik, s hogy útkeresése egyértelműen sikeres, mentes kudarcoktól. Azt vi­szont igen, hogy politikai funkcióinak átalakulása nem vezet törvényszerűen minőségileg új jelenségekhez és önazonossá­ga feladásához. Ebben az értelemben a szociáldemokrácia „marad".

Emlékeztetni célszerű, hogy az identitás probléma nem most vetődik fel először a szociáldemokrata pártok viszony­latában. Az osztálypártból néppárttá (catch-all party) válása, amelynek folyamata az 50-60-as években természetes kísé­rője volt a már akkor kibontakozó társadalmi változásoknak, ugyanúgy, mint a politikai pluralizmus és a vegyesgazdaság iránti elkötelezettsége egyértelművé válásának, bár módosí­totta társadalmi bázisát és stratégiáját nem generált oly mérvű és tartalmú változásokat, mint amelyeket annak idején egyes politológusok feltételeztek. A 60-as évek közepén O. Kirchheimer azt állapította meg, hogy az európai pártok néppárttá vá­lásának vagyunk tanúi. A néppártok abban különböznek a ha­gyományos osztálypártoktól, hogy valamennyi társadalmi cso­port érdekeit képviselik és elsősorban választási pártokként működnek, tehát az elektorátus valamennyi csoportjához cí­mezik programúkat¹⁷ . Krausz Tamás napjainkban már úgy lát­ja – a néppártiság azzal járt együtt, hogy a szocialista esz­mekör a perifériára szorult¹⁸ , amit talán úgy kell értelmezni, mint az alapértékekkel való szakítást. A valóságban azonban, bár a néppárttá válás trendje nyilvánvaló, ez a folyamat talán az egy Németország kivételével (de itt is csak részben) sehol sem vezetett a pártok radikális átalakulásához. Sem a jelen­tős polgári pártok, sem a szociáldemokrata pártok nem vál­tak „klasszikus" néppártokká abban az értelemben, hogy szakítottak alapértékeikkel. Programjaik, konkrét politikai gyakorlatuk, választóik szociális összetétele a mai napig eltér egymástól. Mindez persze nem a szubjektív akarat műve, nem azért történik így, mert a politikai pártok elvben nem szeret­nének néppártként funkcionálni, hanem azért, mert a piacgaz­daság logikája, annak társadalmi gyümölcsei ezt nem enge­dik. A szociáldemokrata pártoknak már akkor, 20-30 évvel ezelőtt is meg kellett küzdeniük azzal a stratégiai dilemmával, hogy lehet-e a munkásokhoz és a középréteghez egyszerre szólni, de mint a szociáldemokrata pártok választási eredmé­nyei ezt illusztrálják, ezt a dilemmát feloldották és 1-2 kivé­tellel nem következtek be alapvető fordulatok a pártok pozí­cióiban.

Válaszolnunk kell arra a kérdésre is, vajon mi az oka annak, hogy a szociáldemokrata pártok, amelyek rendszeresen meg­méretnek a választásokon, lényegében talpon tudnak maradni annak ellenére, hogy az a feltételrendszer, amelyben jelentős reformjait elérte és domináns politikai erővé vált Nyugat-Eu­rópában, megváltozott. A struktúraváltás ugyanis ennek csu­pán egy eleme. Az a keynesi gazdaságtechnika, amelynek alkalmazása – összhangban a szociáldemokrácia társadalmi céljaival – húsz évvel ezelőtt sikeres volt, napjaink globális gazdasága körülményei között nemzeti keretekben már nem használható. A gazdaság extenzív növekedésének – ami oly fontos helyet kapott a szociáldemokrácia foglalkoztatási vízi­ójában – ugyancsak vége, nem utolsósorban azért is, mert az ökológiai kritériumok egyre inkább döntővé válnak a gaz­daság fejlesztésekor. A világgazdaságban a neoliberális (neokonzervatív) monetarista logika érvényesül és az ezt kí­sérő szellemi offenzíva azzal érvel, hogy a szociáldemokrata modell a gazdaság racionális fejlesztésének akadályává vált; és ezt, úgy látszik, az sem zavarja, hogy 10-15 év után ki­derült: szó sincs arról, hogy az új hullám teljesítményének összhatása (lásd a recessziót és a tartós munkanélküliséget) nagyon fényes. A nagy kérdés, vajon van-e a szociáldemok­ráciának alternatívája, programja ebben a helyzetben. Mind Krausz Tamás, mind pedig Szigeti Péter erre a kérdésre szkeptikus választ ad, az utóbbi megjegyzi, hogy a jövő min­den bizonnyal nem a szociáldemokráciáé lesz, az inkább egy konzervatív Európát hoz magával,²⁰ nyilván azért, mert nem látja egy hatékony szociáldemokrata alternatíva realitását.

Amikor a szociáldemokrácia alternatíváiról kívánunk szólni, amelyek válaszokat tartalmaznak az említett kihívásokra, min­denekelőtt azokra a stratégiai vitákra kell emlékeztetnünk, amelyek – hasonlóan az 50-es évekéhez – a szociáldemok­rata pártokban a 80-as években zajlottak, és amelyek ered­ményeként új programok születtek, még ha ezek elméleti ko­herenciája nem is tekinthető teljesnek. Ebben a vonatkozás­ban egyet lehet érteni Szigeti Péterrel, aki azt bizonyítja, hogy a szociáldemokraták számára sosem volt közömbös az elmé­let, és aki elutasítja azt a feltételezést, hogy sikereik forrása az „elméletellenes pragmatizmus annak ellenére, hogy útke­resésük az utóbbi évtizedben egyfajta elméleti vákuumban" folyik²¹ . Nem vitatva, inkább kiegészítve állítását megjegyez­zük, hogy a szociáldemokrácia pragmatizmusa nem elmélet­ellenes, hanem – elnézést a szójátékért – egyszerűen prag­matikus. Továbbá, hogy az elméleti irányvonal, a programok valamint a pártok cselekvési programjai, választási kiáltványai (programjai) között sosem volt, és ma sincs teljes, idillikus harmónia. Ilyesmit egy versenyre épített, pluralista rend­szerben, a piacgazdaság feltételei között nem is lehet elvárni. Itt az egyedüli járható út az apró lépések reformpolitikája, az állandó alkuk, ami együtt jár a vargabetűkkel, kudarcokkal, engedményekkel, visszalépésekkel, s ez az, ami a szociálde­mokrácia pragmatizmusát meghatározza. Sikereiben ennek valóban szerepe volt, de ha a különböző pártokban eltérő mértékű is az elméleti tisztánlátás, a programok jelentőségét helytelen volna lebecsülni.

Ha vázlatosan is, gondolatmenetünk szemszögéből tekint­sük át a német SPD, a svéd SAP, a brit Munkáspárt, a spanyol PSOE és a Szocialista Internacionálé program-dokumentuma­it, nyilatkozatait, amelyek a 80-as, 90-es évtized fordulóján születtek. Közös vonásuk, hogy egytől egyig hosszú vitákban születtek és kompromisszumok árán jöttek létre, ami alatt azt értjük, hogy a többséget kitevő centrumerők felfogását tükrö­zik. Különbözik viszont jellegük, szerkezetük, ami a más-más hagyományokkal magyarázható. Továbbá érzékelhető, hogy értékeléseik között vannak nem elhanyagolható különbségek is. Erinek ellenére jelzik a pártok gondolkodásmódját, a prob­lémák és a járható út megítélését.

Az SPD Alapprogramja megerősíti az 1959-ben elfogadott nevezetes Bad Godesberg-i programban megfogalmazott alap­értékeket (szabadság, szolidaritás, társadalmi igazságosság), de bizonyítandó, hogy korántsem tekinti ezek megvalósulását befejezettnek, kiemeli, hogy egy olyan társadalom felépítésére törekszik, amelyben életre kel a szolidaritás és a társadalmi igazságosság. A programnak fontos vezető motívuma – ez egyébként a többi dokumentumra is vonatkozik – a nők és a férfiak közötti társadalmi egyenlőség követelése.

A dokumentum kiemelkedő fontosságú fejezete a munka vi­lágával, az emberi munka értékeivel, a munka környezetével és feltételeivel foglalkozik. Egyértelműen hitet tesz a teljes foglalkoztatottság elve mellett. Megállapítja, hogy a munkanél­küliség a társadalom központi problémája maradt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy növekszik a védelem nélkül maradt tartós munkanélküliek száma. Figyelmezteti arra, hogy mindez a la­kosság polarizálódásához, s oda vezet, hogy növekednek a szegények és a gazdagok közötti különbségek. Kétséget ki­záróan a demokratikus állam feladatává teszi a teljes foglal­koztatás biztosítását.

Ugyancsak a program központi gondolatának tekinthető az ökológiáról szóló fejezet. A gazdaság ökológiai modernizálá­sát az SPD első számú feladatának tartja. Csak olyan gaz­dasági növekedést támogat, amely összhangban van a kör­nyezettel. A gazdaság egészében semmi sem lehet racionális, ami ökológiailag irracionális – állítja²² .

A svéd szociáldemokraták új programjának egyik jellegze­tessége, hogy az ezt megelőző programokhoz viszonyítva a régebbi, a társadalom átalakításával kapcsolatos optimista ér­tékeléseket revideálja, és józanabb célokat tűz ki. így például az ezt megelőző programjában kitüntetett helyet kapott mint belátható cél egy olyan osztálynélküli társadalom, amely kö­zösségben az emberek a szolidaritás és egyenlőség elve sze­rint működnek együtt. Az új program azonban már konstatálja egy ilyen társadalom elérésének nehézségeit. Az osz­tálynélküli társadalmat ebben a dokumentumban a társadalmi élet egy-egy területére értelmezi, és egészében egy olyan tár­sadalom megvalósítását tűzi ki célul, amelyben az osztálykü­lönbségek és a társadalmi státusz „semlegesítve" van. Ez a program is a munkanélküliség felszámolását sürgeti, és a tel­jes foglalkoztatás mellett tesz hitet.

A svéd program nagy figyelmet szentel a posztindusztriális társadalom problémáinak. Konstatálja, hogy ebben új törés­vonalak alakulnak, de arra is utal, hogy egyes rétegeket a változások negatívan érinthetik. Ezek közé sorolja a fizikai munkásokat, az alulfizetett nőket, a rutinjellegű, gépies mun­kát végző fehér gallérosokat és a szolgáltató iparban dolgozó egyes rétegeket. A svéd szociáldemokraták nem fogadják el azokat a feltételezéseket, miszerint a posztindusztriális törés­vonalak és struktúrák teljességgel felszámolják az osztálykü­lönbségeket. A program hosszabb távon együtt számol az új és hagyományos struktúrákkal és mindkettő problémáival. Számára azonban prioritása az újratermelődő társadalmi és osztálykülönbségek leküzdésének van. A svéd pártprogram egyik legfontosabb üzenete, hogy az államnak részt kell vál­lalni ebben. Kiemelt szerepet szán az állami (közösségi) szek­tor és a jóléti struktúrák fejlesztésének²³ .

A spanyol szocialisták programnyilatkozata elsősorban a mozgalom alapértékeit erősíti meg, kiegészítve ezeket az öko­lógia követelményeivel. Az egyetlen, de fontos tartalmi válto­zás a régebbi dokumentumokkal szemben, hogy a párt – bár nevében megőrizte a „munkás" jelzőt – deklarálta, hogy a de­mokratikus szocialista stratégiájával az állampolgárok többsé­gét kívánja szolgálni, és nem kötődik bármely társadalmi osz­tályhoz. Ennek alátámasztására a módosított szervezeti sza­bályzatában a párttagságot már nem köti össze a szakszer­vezeti (UGT) tagsággal. Az új program keveset foglakozik konkrét problémákkal, inkább egy elvi nyilatkozatnak felel meg. F. Gonzales pártelnök miniszterelnök nem véletlenül je­gyezte meg, hogy jelen esetben egy pártprogramról van szó és nem a szocialista párti kormány programjáról²⁴ .

A brit Munkáspárt módosított programjának az 1989-es, 1990-es és 1991-es pártkonferenciák dokumentumai tekinthe­tők. Ezek fontos jellemzője annak deklarálása, hogy a párt társadalmi céljai csakis a gazdaság hatékonyságának növe­lésével realizálhatók. Ebben azonban hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon az állam azzal, hogy tevékenységével ked­vezőbb feltételeket teremtsen a piac számára és így segítse a gazdaság versenyképességét. Ezzel együtt a munkáspártiak elutasítják a konzervatívok piaccentrikus dogmáit, azt, hogy ők az egész gazdaságot az ösztönös piaci gépezetre bízzák. Azt vallják, hogy a kormánynak be kell avatkoznia a hosszú távú beruházások és befektetések biztosítása érdekében az oktatás, közlekedés és a regionális fejlesztést elősegítendő, mert erre a piac önmaga képtelen volna. A Munkáspárt ke­ményen bírálja a munkanélküliséget. Ugyanakkor ma már a teljes foglalkoztatás témakörét szélesebben értelmezi,=és ki­terjeszti a munka környezete és minősége kérdéseire²⁵ .

A Szocialista Internacionálé új Elvi Nyilatkozata is abból in­dul ki, hogy az utolsó évtizedek fejlődése ellenére az osztály­különbségek megmaradtak. Álláspontja szerint a korszakos változásokat csak egy fejlettebb szociális és politikai demok­rácia keretében lehet a társadalom számára elviselhető me­derben tartani. Az új technológiák megjelenését egyrészt üd­vözli, mint olyanokét, amelyeket fel lehet használni a környe­zet megóvására és újabb munkaalkalmak létesítésére, de utal bevezetésük potenciális veszélyeire, így arra, hogy az átala­kulások szociális költségei, így a munkanélküliség nemcsak a szegény rétegeket, hanem az egész társadalmat érinti. Mi­után ez a dokumentum is megerősíti elkötelezettségét a szo­ciáldemokrácia alapértékei iránt, egyértelműen leszögezi, hogy az alapértékek egysége talaján áll, és elutasítja mind a sza­badság fetisizálását a társadalmi igazságosság és szolidaritás rovására, mind pedig a szabadságjogok negligálását a szo­ciális demokrácia szempontjaira hivatkozva²⁶ .

A szociáldemokrácia új programjait értékelve külön is érde­mes szólni arról, hogyan viszonyulnak a demokrácia intézmé­nyeihez, hogyan értelmezik működésének hatékonyságát. Szi­geti Péter úgy látja, hogy a mai szociáldemokrácia kritikátlan a pluralista demokráciával szemben azzal, hogy lényegében befejezettnek tekinti az „electoral democracy" elvére épülő kö­tetlen mandátumos képviseleti demokráciát, és ez szerinte zavarhatja társadalmi stratégiája megvalósítását²⁷ . A magunk részéről – figyelembe véve az említett programokat – úgy lát­juk, hogy a mai szociáldemokrácia ugyan kategorikusan elkö­telezi magát a pluralista demokrácia és intézményei iránt, de ez nem jelenti, hogy azokat tökéletesnek tartja. Az SPD prog­ramja megjegyzi: „A politikai pluralizmust ki kell terjeszteni a választott képviselők és az állampolgárok közötti kritikus dia­lógusra, és bizonyos korlátozásokkal a népszavazások fel­használására"²⁸ . Az új programok szinte kivétel nélkül utalnak az állampolgárok direkt aktivitása, a participáció szükséges­ségére, de ugyanilyen hangsúllyal a munkahelyi demokrácia, az együttdöntés fontosságára. A svéd pártprogram szükséges­nek tartja az olyan tartalmú decentralizálást, amelynek ered­ményeképpen az állampolgárok közelebb kerülnek a döntés­hozatalhoz. Hasonlóan fogalmaznak a brit munkáspártiak is²⁹ . Mindezt még célszerű kiegészíteni azzal, hogy – ahogy más vonatkozásban már érintettük -, a szociáldemokraták csakis a szociális demokrácia intézményeivel és garanciáival tartják teljesnek a politikai demokráciát. Az emberi és szabad­ságjogok szerves részeként kezelik a munkához való jogot. A szociáldemokratáknak nincsenek illúzióik a pluralista de­mokrácia mindenhatóságát illetően. W. Brandt egyik utolsó, az Internacionálé stockholmi kongresszusán elmondott beszé­dében húzta alá, hogy a szociáldemokráciának a piacgazda­ság feltételei között minden nap harcolni kell a demokráciáért. Úgy tűnik tehát, hogy a pluralista demokrácia elfogadása nem jelent kritikátlan azonosulást annak gyengeségeivel.

A pártok megújított programjai pontosan jelzik a mozgalom útkeresésének irányát. Ennek folyamata ma is tart, és hiba volna olyan elvárásokat támasztani, hogy a programok adja­nak teljes válaszokat változó világunk égető kérdéseire, hi­szen magának a kornak fontos jellemzője, hogy önmaga is forrásban, rohamos változásban van és ez megnehezíti a tár­sadalmi-gazdasági folyamatok végső kimenetelének teljes „átlátását". Nem vitás, hogy az ötvenes évek programjai e tekintetben előnyösebb helyzetben voltak, ezért nagyobb ko­herenciával rendelkeztek. Megkérdőjelezni a szociáldemokrá­cia alternatívájának építését, illetve vitatni ezek relevanciáját természetesen lehet, de akkor ezt tételes elemzésnek célsze­rű kitenni. Krausz Tamás azonban nem ezt teszi, hanem mi­után akadémikusnak és külön kifejtést igénylőnek ítéli a kér­dést, hogy lett volna-e (vagy van-e) más alternatívája a szo­ciáldemokráciának, kijelenti: „…hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelő­dési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését… óha­tatlanul maga látva neki annak, hogy megássa saját sírját"³⁰ . Kétségtelen, hogy az utóbbi években az egyedül vagy ko­alícióban kormányzó szociáldemokratákat egyfajta kény­szerpályára szorítja az egyre jobban globalizálódó, és tar­talmában monetarista gazdaságpolitika, ami megnehezíti a szociáldemokrácia stratégiájának realizálását. Azt állítani azonban, hogy önmaga áll ennek élére erős túlzás. S ugyan­így elméleti csúsztatás (de nem eredeti – lásd Tarnow híres meditációját arról, hogy vajon a szociáldemokrácia a kapita­lizmus orvosa vagy örököse), hogy segíti a tőkés újratermelést és ezzel saját sírját ássa. A valóságban ugyanis a szociálde­mokrácia olyan, a kapitalista logikától idegen elemeket és ga­ranciákat épített be a tőkés újratermelés folyamatába, ame­lyek minőségileg javították a munkavállalók helyzetét, pozíció­it, és ezzel mindig a tőkés viszonyok átalakítására, meghala­dására törekedett nem kevés eredménnyel. De ebbe nem halt bele, hanem széles körű elismertségre tett szert. Ide sorol­hatjuk a jóléti államot is mint a szociáldemokrácia történelmi teljesítményét, amely ugyan Krausz Tamás szerint romokban hever³¹ , de ezt a megállapítást sem tudjuk elfogadni. Véle­ményünk szerint ugyanis éppen a szociáldemokrácia történel­mi érdeme, hogy nemcsak fő építője volt a jóléti államnak, hanem a mai napig legfőbb védelmezője. Ha ezt a funkcióját feladná, akkor valóban vége volna, de nem ez történik. Igaz, a konzervatív hullám célja a jóléti állam szűkítése, devalváci­ója, de ez – nem utolsósorban a szociáldemokrácia követke­zetes kiállása következtében – nem járt érdemi sikerrel. S az is igaz, hogy az évtizedekkel ezelőtt kiépített jóléti intézmény­rendszer sok tekintetben nem tudja kezelni az új feszültségek egy részét, nem képes segíteni a védelem nélkül maradt ki­sebbségeknek, ezért tovább kellene fejleszteni, ám napjaink­ban ennek feltételei nehezen teremthetők meg. Ez azonban inkább a jóléti állam korlátait, mint romjait illusztrálja.

Nézzük meg a továbbiakban, milyen válaszai vannak a mai szociáldemokráciának a neoliberális gazdaság „hozamaira". Vajon élére áll ennek, vagy ellenáll-e, és hogyan.

Elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy a tulajdon transzna­cionálissá válására válaszul az európai szociáldemokrata pár­tok felismerték, hogy alternatívájukat az integrálódó Európa mezőjében és intézményi kereteiben szükséges megfogal­mazni. Ma ezek a pártok az integráció fejlesztésének legak­tívabb hívei. Stratégiájukat arra építik, hogy az Unió országa­iban ők képezik a legerősebb politikai áramlatot, és ennek potenciálja most négy, jelentős szociáldemokrata hagyo­mánnyal rendelkező ország csatlakozásával tovább fog erő­södni, és a kooperáció európai szinten lehetővé teszi társa­dalmi céljaik hatékonyabb megvalósulását.

Az Európai Szocialisták Pártja (az Unió szocialista-szociál­demokrata pártjainak integrált szervezete) Választási Kiáltvá­nya az 1994. júniusi Európa Parlament-i választásokra egyér­telműen deklarálja, hogy a szocialisták víziója az Unió integ­rálódásának hatékonyságától függ. Értelmezése szerint csak együtt lehet:

• harcolni a tömeges munkanélküliség ellen és biztosítani a társadalmi haladást,
• kivédeni az Amerikából és Ázsiából jövő gazdasági kihí­vást és biztosítani a szociáldemokrácia európai modelljé­nek és a jóléti államnak a túlélését,
• ellensúlyozni a nemzetközi pénzügyi körök és transznaci­onális vállalatok növekvő hatalmát.

Az Unió különböző intézményeiben és fórumain közösen fellépő szocialisták jelentős eredményeket értek el a Szociális Charta és a Maastrichti Egyezmény második, szociális feje­zete elkészítésében és elfogadásával, a regionális, strukturális és az ún. kohéziós alapok növelésével. Ez utóbbiak segítsé­gével sikerült hozzájárulni az elmaradottabb régiók fejleszté­séhez. Ugyancsak a közös fellépés eredménye az egységes európai munkavédelmi szabályzat kidolgozása.

A kiáltvány hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az Unió szerveiben, testületeiben a döntéshozatal demokratikusabb le­gyen, s hogy a megválasztásra kerülő új Európa Parlament nagyobb hatással lehessen a közösség végrehajtó szerve, az Európai Bizottság állásfoglalásaira. Ennek szellemében az Európai Unió szocialista pártjainak elsőrendű célja, hogy Eu­rópa-szintű egyezmény szülessen a foglalkoztatás növelése és intenzívebb beruházások érdekében. Ennek magába kel­lene foglalni a kamatláb csökkentését, nagyszabású lakás­építési programokat, városmodernizáló programokat, az elma­radott régiók fejlesztési terveit, a gazdaság ökológiai megújí­tását, környezetbarát közlekedést, a szakképzés hatékony fej­lesztését.

A kiáltvány sürgeti a Szociális Charta életbe léptetését min­den országban, s ettől várja a gazdaság demokratizálását, a kontinens munkavállalói és üzleti körei Európai Egyezményé­nek megkötését³² .

Hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata pártok napjaink­ban a munkanélküliséget nemcsak annak szociális követ­kezményei oldaláról vizsgálják, hanem hangsúlyozzák, hogy az lehetetlenné teszi a gazdaság harmonikus fejlesz­tését. A Szocialista Internacionálé Gazdasági, Fejlesztési és Környezetvédelmi Bizottságának 1993 júliusi ülésén, annak ve­zetője, a nemrég elhunyt J. Smith azt tartotta alapvető köve­telménynek, hogy a teljes foglalkoztatás komplex problémája a gazdasági döntéshozatal középpontjába kerüljön. A kormá­nyok feladata, hogy egy újszerű, céltudatos beruházási poli­tikával elősegítsék az emberek energiája és szaktudása mi­nőségi fejlesztését. Értelmezése szerint a hosszabb távú, a foglalkoztatás számára kedvező gazdaságpolitika kulcskérdé­se a modern képzés és átképzés igényeinek kielégítése³³ . A. Larsson, svéd szociáldemokrata, volt pénzügyminiszter a ter­melési kapacitás, a kutatás és az infrastruktúra fejlesztését a modern gazdaságpolitika fontos, de nem egyedüli tartozé­kának tartja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai mun­kaerőpiac jelenleg két, különböző sebességgel működik. Az egyik az új technológia és az élesedő verseny következtében igen nagy. A másik, a képzés és az átképzés intézményei igencsak lassú és nem elégíti ki a változások igényeit. A jö­vőben a munkaerőpiac „szinkronizálását" kell elérni, ami el­sősorban a humán beruházások minőségi fejlesztését feltéte­lezi, így például Európában 5 millió új oktatási férőhelyet tart szükségesnek létrehozni³⁴ .

A mai szociáldemokrácia gazdaságfilozófiája szerint a nö­vekedés, az ésszerű beruházáspolitika és a foglalkoztatás fej­lesztése képezi a gazdaságpolitika kulcskérdését együtt az infláció leküzdésével, de nem annak alárendelve³⁵ . Az Euró­pai Szocialisták Pártja pártvezéreinek 1993-as konferenciája Nyilatkozata ennek szellemében azzal érvel, hogy a magas és tartós munkanélküliség elfogadhatatlan mind szociális, mind gazdasági aspektusból. Úgy látja, hogy a szociális vé­dettség szintjét kell garantálni, mert ellenkező esetben az Eu­rópai Közösség kohéziója kerülhet veszélybe³⁶ .

A szociáldemokrácia, e célkitűzéseket elérendő, olyan adó­politikát tartana racionálisnak, amely elősegíti a szociális biz­tonságot anélkül, hogy gátolná a gazdaság fejlesztését, amely nem csupán a munkaerő költségeire épül. A foglalkoztatás növelése érdekében javasolja a munkaidő szerkezetének át­alakítását, a munkaidő csökkentését³⁷ .

Érdemes utalni arra, hogy a Szocialista Internacionálé párt­jai napjainkban már nemcsak általánosságban vetik fel a nem­zetközi pénzügyi rendszer és gazdaságfejlesztés korszerűsí­tésének követelményét, hanem konkrét javaslatokon dolgoz­nak. Az Internacionálé említett gazdasági bizottsága 1993-ban úgy ítélte meg, hogy szükség van az egész Bretton Woods-i pénzügyi rendszer funkcionálásának felülvizsgálatára, beleért­ve az IMF és a Világbank szerepét³⁸ . A bizottság 1994 feb­ruárjában e kérdéskörnek szentelte ülését, és több konkrét ajánlást dolgozott ki a kamatláb csökkentésére, a gazdaság infrastruktúrája és a technológiai képzés fejlesztésére vonat­kozóan, továbbá a szegény afrikai országok adósságterheinek könnyítése érdekében. Fontosnak tartotta, hogy a Bretton Woods-i rendszer pénzügyi intézményei a jövőben az ENSZ nemrég alakult Gazdasági Tanácsa szárnyai alatt tevé­kenykedjenek³⁹ . Jól tudjuk persze, hogy a nemzetközi pénz­ügyek nem a szociáldemokrácia logikája szerint működnek. Az ilyen ajánlások, a pénzügyi rendszer demokratizálására vonatkozó törekvések aligha hoznak gyors változásokat, de hatásukat nem szabad lebecsülni. Ellentétben Krausz Tamással⁴⁰ , úgy véljük, ugyanez vonatkozik azokra az elkép­zelésekre, amelyeket a szociáldemokrácia a fejlődő világ és az új világrend problémáival kapcsolatosan fogalmazott meg. Lásd például W. Brandt által vezetett, független nemzetközi szakértőkből állt bizottság elemzéseit és jelentéseit, amelyek­re a Szocialista Internacionálé 1986-os limai kongresszusán elfogadott csomagterv, a „Globális kihívás" felépült. Ez sem váltotta meg eddig a világot, de hatásuk a különböző nem­zetközi fórumok gondolkodására tagadhatatlan. Az Internaci­onálé gazdasági bizottságának tavalyi ülésén például azt konstatálták, hogy változóban van a Világbank magatartása: valamelyest nagyobb érzékenységet mutat a szegénység problémái, az oktatásügy, az egészségügy és az ökológia iránt. Szerényebb mértékben bár, de ez vonatkozik az IMF-re is⁴¹ .

Természetesen a szociáldemokrácia értelmezésében az eu­rópai együttműködés legfontosabb dimenzióját a szociális szféra képezi. Úgy látja, hogy e tekintetben is meg lehet és kell haladni a nemzeti kereteket. Érzékeli, hogy a jóléti intéz­mények már nem tudják megfelelően kezelni az újratermelődő és újszerűen jelentkező szociális konfliktusokat, azok gondjait, akik kirekesztődnek a társadalomból, akik a szegénység új formáinak áldozatává váltak. Az Európa Parlament szocialista frakciója nemrég konferenciát tartott e kérdéskörben. Tízpon­tos ajánlást dolgoztak ki „A kirekesztés elleni charta" címmel, amely többek között javasolja, hogy e rétegek szociális jogait építsék be „Az Európai Unió állampolgárai jogainak Nyilatko­zatába", amely 1996-ban látna napvilágot⁴² .

Következtetések

Dolgozatunkban arra törekedtünk, hogy érzékeltessük: a mai nyugat-európai szociáldemokrácia a rohamos változásokra ön­magát állandóan alakítva, de identitását megőrizve reagál. Az utolsó másfél-két évtizedben folyamatos útkeresésben van, és nem minden kihívásra tud megnyugtató válaszokat felmutatni. Rendelkezik azonban mind hosszú távú stratégiai alternatívá­val, mind pedig áthidaló rövid távú politikával. Ezeket nem tart­ja szentírásnak, csodaszernek, és ha kell, kész őket korrigálni. Nincsenek illúziói sem a kapitalista társadalmi rendről, dénárról sem, hogy annak ellentmondásait egy csapásra meg lehet vál­toztatni. Ritkán ér el látványos eredményeket társadalmi céljai megvalósításában, ma is a fokozatos változások híve, de nem azért, mert nem kívánna gyorsabb eredményeket, hanem azért, mert erre a társadalmi és politikai viszonyok nem adnak alkalmat. Politizálását gyakran kísérik hosszú alkudozások, kí­vülről nem mindig érthető engedményekkel. Programjait és gyakorlati politikáját lehet bírálni, bagatellizálni, egyet azonban nem lehet: figyelmen kívül hagyni, hogy a szociáldemokrácia történelmileg a baloldal legeredményesebb áramlata, amely a legtöbbet tette a szociális haladás és igazságosság asztalára.

Jegyzetek

1 Az utóbbi hónapokban több, a nyugat-európai szociáldemokrácia problémáit érintő gondolatébresztő írás jelent meg a hazai szakfolyó­iratokban, így Vajda Gáboré: Fogyó háttér előtt (Szociáldemokrata esélyek Magyarországon) a Valóság 1994 2. számában (41-60. o.); Krausz Tamásé: Jön vagy megy a szociáldemokrácia? (Néhány előze­tes megjegyzés e számunkhoz.) az Eszmélet 20. számában (5-9. old.); Szigeti Péteré: Szociáldemokrácia: honnan hová? Erények és gyengeségek (az Eszmélet ugyanezen számában, 63-78. o.) Jelen dolgozatunk többnyire a felsorolt munkákban felvetett kérdésekre kíván reagálni.

2 XIX Congress of the Socialist International. Berlin 15-17. September 1992. 29. o.

3 XIX Congress of the Socialist International. Speech by Ingvar Carlsson. (Kéziratban, amely megtekinthető az MTA Politikatudományi In­tézetében) 2-3. o.

4 Krausz Tamás… 7. o.

5 Szigeti Péter… 65. o.

6 Krausz Tamás… 6. o.

7 Vajda Gábor… 45-52. o.

8 Wolfgang Merkel: Between class and catch-all: is there an electoral dilemma for social democratic parties in Western Europe? In: Socialist Parties in Europe II: of class, populars, catch-all? ICPS, Barcelona, 1992 (11-32. o.), 29. old. 9, uo. 28-29. o.

9 Wolfgang Merkel: … 28-29. o.

10 Roger Lawson : The Challenge of „New Poverty". In: Politik und Gesellschaft – International Politics and Society 1994. 2. sz. (162-174. o.) 162. o.

11 Vajda Gábor… 48. o.

12 Wolfgang Merkel… 27. o.

13 Socialist Affairs 1993 2. sz. 4. o.

14 XIX Congress of the Socialist International… Speech by Gro Har­lem Brundtland (kéziratban) 1-3. o.

15 Agenda 1993 36 sz. 1. o.

16 Roger Lawson…162, 165-167. o.

17 Wolfgang Merkel… 14. o.

18 Krausz Tamás… 7. o.

19 Wolfgang Merkel… 30. o.

20 Krausz Tamás… 7. o. és Szigeti Péter…63. és 73. o.

21 Szigeti Péter… 68. o.

22 Basic policy programme of the Social Democratic Party of Ger-many, 1989. (kéziratban) 9, 30-31, 39-40. o.

23 The Swedish Social Democratic Party Programme 1990. 15, 17, 21, 40, 49. o.

24 West European Politics, 1993/1 sz. 90-92. o.

25 Meet the Challenge. Make the Change. 1989 6, 9. o. és Looking to the Future. 1990. 6., 11-12. o.

26 Declaration of Principles of the Socialist International. Socialist Af­fairs 1989/1-2 sz. 28-35. o. Magyarul: Társadalmi Szemle, 1990/1 sz. 33-45. o.

27 Szigeti Peter… 75. o.

28 Basic Policy Programme of the SPD… 60. o.

29 The Swedish Social Democratic Party Programme… 54. o. es Op­portunity Britain 1991. 45. o.

30 Krausz Tamas… 7. o.

31 Uo. 6. o.

32 Manifesto for the elections to the European Parlament of June 1994. 2-6. o.

33 Speech of John Smith at a Meeting of the Socialist International Committee on Economic Policy, Development and Enviroment, July 5th 1993. 6. o. (kézirat). Lásd e kérdésről még Gordon Brown: How we can conquer unemployment. Labour Finance and Industry Group, 1994.

34 Socialist Affairs 1994/1 sz. 19. o.

35 Socialist Affairs 1993/3 sz. 25. o.

36 Party of European Socialist. Party Leaders Conference, Copenha­gen 19-20 June 1993. Declaration. 1-2. o.

37 Socialist Affairs 1993/2 sz. 4. o.

38 Speech of John Smith… 7. o.

39 Socialist Affairs 1994/1 sz. 36. o.

40 Krausz Tamas… 8. o.

41 Mint a 38-as jegyzet.

42 Agenda. Shock Issue on Poverty and Homelesness 1994 1. o.

Nyilván nem véletlen, hogy a harmincas évek óta könyv­tárnyira terebélyesedett Gulag-szakirodalomban a rabok össz­létszámát illetően éppen az a néhány szerző produkálta a (mai ismereteink szerinti) legpontosabb becsléseket, akik a memoárok adatait erős forráskritikával kezelve közgazdasági indíttatású megközelítésre vállalkoztak: Waum Jasznij, Peter Viles és Gerp van den Berg egymástól térben és időben füg­getlenül, valós termelési mutatókat és a kényszermunka egy­fajta, általuk reálisnak gondolt termelékenységét vették-alapul, eredményeik pedig V. Ny. Zemszkovnak,¹ a megnyílt KGB-archívumok alapján, a közelmúltban publikált, hitelesnek tekint­hető adataival csengenek össze.

A „kényszermunka" szót használtuk az imént, és fogjuk használni a továbbiakban is, ellentétben az eredeti szovjet terminológia következetes „javító-nevelő munka" formulájával (megkülönböztetendő azt az 1943 és 46 között létezett, hiva­talosan is kényszermunkának titulált ,,katorgá"-tól) – gazdasá­gi értelemben ez a szóhasználat mindenképp indokolt. Maga a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgató­sága), mint intézmény, 1934 és 53 között működött.

1. A kényszermunka rendszere

Ha lehetne is vitatkozni azzal az állítással, miszerint „kény­szermunka sehol sem játszott olyan fontos szerepet, mint az orosz történelemben",² tény, hogy az intézmény gyökerei igen mélyre nyúlnak le. Az orosz büntetőjog – többszáz év helyi gyakorlatát követve – a XVIII. század elején, I. Péter alatt kodifikálta a kényszermunkát.³ A kaszárnyabörtönök lakóinak egy részét sorozták be és vezényelték ki a közelbe nehéz fizikai munkára, először Pétervár építésénél. Elnevezése (a görög katergon, többese: katerga, 'gálya', a klasszikus görög­ben 'munka', 'mű' szóból) is innen, a pétervári és más balti kikötőkben végzett munkából származik. Riga, Tagonrog és Reval kikötőjét is rabok építették, miként dolgoztak erődítési munkálatoknál és az Ural ezüst- és aranybányáiban is. . 1860-ban jött létre az első mezőgazdasági kényszer­munkatelep, 1863-ban pedig a Szahalin-szigeti hírhedt „mun­katábor",⁴ mely sok szempontból mintául szolgált a forradalom utáni büntetés-végrehajtási intézmények számára. Az 1869-ben összeállított első Munkatörvénykönyv külön fejezetben rendelkezik a kényszermunkáról, biztosítja a rabok jogait, pél­dául a heti egy garantált szabadnapot.⁵ 1898-ban 10688 elítélt dolgozott az országban, és bár az adatok meredek emelke­désről tanúskodnak, ezek nem vetekedhetnek a Gulag maj­dani méretével: 1908-ban 12.591-en, 1909-ben 22.649-en, 1910-ben 28.060-an, 1912-ben 32.000-en, 1914-ben 29.352-en, az I. világháború éveiben pedig kb. 50.000 végeztek kény­szermunkát.⁶ A katorga szerepe tehát Oroszország gazdasági életében lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

A századfordulón azonban új jelenségnek lehetünk tanúi. Miközben a hagyományos értelemben vett katorga mint bün­tetés, nehézkességénél és alacsony hatásfokánál fogva, egy­re formálisabbá vált, s Sztolipin belügyminiszter 1906-ban tervbe is vette teljes megszüntetését,⁷ megjelent a kény­szermunka egy új formája: egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabok tömeges áttelepítése és alkalmazása egy-egy nagyobb építkezésnél – mondván: a szabadok pénzzel, az elítéltek munkájukkal adózzanak az államnak.

Az 1890-es Amur menti vasútépítést tekinthetjük az első „modern" fejleménynek.⁸ 1896 és 1900 között négyezer rab (nem katorgás!) dolgozott a Bajkál környéki vasútvonalakon.⁹ De ott voltak az Amur menti országutak építésénél is, kőfej­tőkben, szénbányákban, a fakitermelésnél. Gyorsan növeke­dett a rabmunkából származó bevétel: az 1885-ös 111 ezer rubelről 1906-ra 1,250 millióra, 1915-re 8,200 millió rubel­re.¹⁰ II. Miklós, miután 1912-ben látogatást tett egy börtön­üzemben, méltán jegyezhette fel naplójába: „Ez egy nagyon komoly üzlet".¹¹ A februári forradalom a halálbüntetéssel együtt a katorga intézményét is elsöpörte, ám Lenin már 1917 decemberében a spekuláció és ellenforradalom elleni politikai, majd fegyveres harcban felvetette a „kényszermunkára való küldést" mint lehetséges büntetési formát.¹²

1918 februárjára készült el az új büntetőtörvénykönyv-ter­vezet, amely korrupció bűntettére tíz év szabadságvesztés és azt követő tíz év kényszermunka kiszabását írta elő. Ez a kényszermunka azonban sem elvében, sem gyakorlatában nem volt már azonos a cári idők katorgájával. „A burzsoá bör­tönrendszert a kizsákmányolók hozták létre a dolgozók szá­mára, e »halottasházak« romjain új társadalmi tartalmú, új in­tézmények létrehozásának páratlan, világtörténelmi jelentő­ségű folyamata"¹³ zajlik. Az „új tartalom" a társadalom devi­ánsainak munkával való „megjavítását" jelentette.

1918. július 23-án az Igazságügyi Népbiztosság Központi Büntető Osztálya kiadta „Ideiglenes intézkedés a szabad­ságvesztés foganatosításáról" c. rendeletét (1920 novemberé­ig volt érvényben), amely kötelező fizikai munka végzését írta elő minden munkaképes elítélt számára.¹⁴ Augusztusban jöt­tek létre az első koncentrációs táborok, így, ezzel az elneve­zéssel, melyet 1922-ig használtak. Mintául az I. világháború idején a hadifoglyok számára létesített táborok szolgáltak, amelyek pedig az angol-búr háborúban felállított, a polgári lakosságot elkülönítő lágerek példáját követték. Új elem volt viszont a rabokkal helyben végeztetett háziipar jellegű munka.

Az 1918. szeptember 5-i „Dekrétum a Vörös Terrorról" sze­rint: „Biztosítani kell a szovjetköztársaságot az osztályellenség támadásai ellen, annak koncentrációs táborokban történő el­helyezése révén".¹⁵ 1919 áprilisában rendelet kötelezett min­den kormányzóságot, hogy területén egy-egy, minimálisan 300 főt befogadó lágert állítson fel. A fenti események termé­szetesen nem függetleníthetők az „aki nem dolgozik, ne is egyék" elvtől, illetve a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság szanálására irányuló különböző intézkedésektől: a lágerek fel­állításával egy időben szervezik meg például a BITR-t (Bjuro Iszpravityelno-trudovih Rabot, Javító-nevelő Munkaügyi Hiva­tal), mely a szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítéltek nyilvántartásáról gondoskodott. Az elítéltek a hivatalos felfo­gás szerint nevelés és nem büntetés alatt álltak. Ez az értel­mezés a bűnözést szinte egészségügyi problémává minősí­tette (mint a tbc-t) – a javító-nevelő munka ilyenformán szer­vesen kapcsolódott az emberek átnevelését célul tűző köny­vek, folyóiratok, színdarabok propagandájához.¹⁶

Ez a felfogás nyitott rést már ekkor a későbbi törvénytelen­ségeknek is: lehetővé vált, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a Belügyi Népbiztosság Különleges Tanácsa, az ún. Hármasta­nács (tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az Orosz Föde­ráció Belügyi Népbiztosságának egy képviselője és a helyi szovjetköztársaság rendőrfőparancsnoka) „javaslatára" kerül­hessenek emberek egyre nagyobb számban a lágerekbe, át-nevelésük kiszabott idejét pedig a láger vezetése folyamato­san felülbírálhassa, meghosszabbíthassa. (75-80 százalé­kuk¹⁷ mindenesetre olyan köztörvényes bűnöző maradt, aki­ket bármelyik nyugat-európai állam bírósága elítélt volna va­lamilyen formában).

A korai lágerek zömét a frissen kiürített kolostorokban ren­dezték be, az elsőt például Nyizsnyij Novgorodban, egy női rendházban, 1918 nyarán, ötezer férőhellyel. 1920-ig (a Cseka különleges telepeit leszámítva) 83 láger követte ezt az el­sőt, összesen 25.336 lakóval.¹⁸ 1922-ben, amikor egyesítették az Igazságügyi Népbiztosság lágereit az új szerv, a Gumzak felügyelete alatt, a lista immár 330 tábort tartalmazott, 81 ezer fővel.¹⁹ 1923-ban pedig már 597 intézményben (lágerben, ott­honban és telepen) folytattak kényszermunkát, összesen 119 ezer elítélttel.²⁰ (A nagyságrend már ekkor tetemesen felül­múlja a cári időkét.)

Az adminisztráció nem is tudott lépést tartani a növekedés hihetetlen ütemével. A táborok egy része az Igazságügyi Nép­biztosság, más részük a Cseka alá tartozott, sokáig az egyes tagköztársaságok lágerei is egymástól függetlenül működtek. A kaotikus állapotok végére csak a Gulag megszervezése tett pontot 1934-ben. A lágerek előző éveiben a kényszermun­kának tagadhatatlanul voltak bizonyos javító-nevelő aspektu­sai. Az elítéltek egyénileg végezték eredeti szakmájuktól rendszerint elütő, különösebb szakképzettséget nem igénylő munkájukat. A munkaidő mindenütt napi nyolc óra, az elítéltek bizonyos feltételek mellett akár el is hagyhatták a tábort, és más, a későbbiek során már ismeretlen kedvezményekben is részesülhettek: megillette őket mindenekelőtt a szakszervezeti bértáblázatba foglalt (szabad munkások számára megszabott) kereset 100%-a, kizárólag a kiszolgáló személyzet fizetését vonták ebből le. (Gyakorlatilag 70-75 %, napi 35-40 kopek maradt, miközben a havi átlagos reálbér valóban 9,47 rubel²¹ körül mozgott.) Szó sem volt tehát profitra termelésről, a már említett rendelet csak a lágerek „fenntartási költségeinek fe­dezéséről" döntött.²²

1922-ben (tehát éppen öt évvel a forradalom után) a szabad­ságvesztés kiróható maximumát ötről tíz évre emelték. „Kény­szerű körülmények vezettek minket, naivitás volt azt hinni, hogy öt éven belül a szovjet rendszer minden állampolgára átala­kul."²³ – Az intézkedés azonban később éreztette csak hatását. 1923-24-ben a munkanélküliség megálljt parancsolt a javító-nevelő munka expanziójának. Egyre kevesebb lett az ilyen jel­legű ítélet. (Helyébe a rövid, legfeljebb hat hónapig terjedő bör­tönbüntetés lépett.) 1922-ben az ítéletek 38%-a tartalmazott kényszermunkát, 1926-ban pedig mindössze 13,9%-a.²⁴ És ha a csökkenés relatív is csupán (a kényszermunkások száma alig változott, az összes elítélteké viszont évi kb. 30%-kal nőtt), ez a relatív csökkenés és az 1922-es törvénymódosítás is jelez azért valamit: a gazdasági szempontok egyre inkább fölébe ke­rekedtek a jogi megfontolásoknak. Más szóval: a húszas évek­ben már nem a munkát igazították a megnevelendő rabhoz, hanem a büntetéseket igazították a gazdaság kívánalmaihoz.

A stagnálás 1927-ig tartott. 1927-ben, mintegy 1200 műhely létezett, összesen 122.700 fővel.²⁵ (Kb. 30 ezer volt a poli­tikai okokból elítéltek száma.) Ehhez képest 1929-re a mun­kanélküliség felszámolását követően a létszám megduplázó­dott, 242 ezer főre nőtt.²⁶ Ez az év, az 1929-es hozta meg a döntő fordulatot. Kezdetét vette az Első Ötéves Terv. Minderre az előkészületek már korábban megtörténtek. Már az 1927-es ÖKP-kongresszuson elhangzott: „Ha végrehajtjuk a bíróság ál­tal kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás lenne elérhető, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növel­né a szociális biztonságot."²⁷

1928. március 29-án a Népbiztosok Tanácsa megállapította: szükség lenne a munkatáborok kapacitásának további bővíté­sére.²⁸ November 6-án újabb törvénymódosításokra került sor: a kiszabható szabadságvesztés minimumát fél évről egy évre emelték, továbbá előírták, hogy az elítélt minden három évnél hosszabb büntetést lakóhelyétől távol köteles letölteni. Az öté­ves terv távoli, nagyszabású beruházásaihoz kellettek a mun­kások, akikkel a kiutazás és betaníttatás okozta időveszteség után is hosszú hónapokig számolni lehetett még.

Mennyiségi és minőségi változást egyaránt hozott az Első Ötéves Terv – a kényszermunka-rendszerben. Rohamosan nőtt a munkára fogott rabok száma, és megjelent a profit­szempont. Hogy ez mennyire nem volt így a korábbiakban, arra indirekt bizonyítékkal szolgálnak a lágerek önellátásáról szóló rendeletek. 1919 után 1924-ben és 1928 júliusában is előírták a lágerek számára az önfenntartásra való berendez­kedést – nyilván azért, mert a táborok minden igyekezet el­lenére sem váltak rentábilissá. Amikor 1931. január 1-jén be­jelentették: Oroszország és Ukrajna lágerei végre áttérnek az önfinanszírozásra,²⁹ a kényszermunka rég nyereséges ága­zatként működött már. A Szolovki-tábort 1923-ban hozták lét­re, egy kiürített kolostorban, mint annyiszor, hatezer elítélttel. A kényszermunkások száma gyorsan növekedett: 1925-ben hétezer, 1928-ban harmincezer, 1930-ban pedig már kb. száz­ezer rab dolgozott itt.³⁰

A tábor kezdettől fogva nyereségre termelt. Ezt nagyban elősegítette a SZLON³¹ nevű (Szoloveckij Láger Oszobovo Naznacsenyija, Szolovki Különleges Rendeltetésű Lágerek), a maga idejében páratlan gazdasági egység létrehozása, amely pénzbeni elszámolás fejében szabad kezet kapott, önállóan gazdálkodhatott a szigeteken.

A kényszermunka jellegét azonnal a szigetek adottságaihoz és a keresleti-kínálati viszonyokhoz igazították. Fakitermelés és fafeldolgozás, útépítés, kőfejtés, téglaégetés, kikötői mun­ka és tőzegkitermelés tartozott a SZLON profiljába. A nor­mákat rendkívül magasan húzták meg, az öltözék és az étel színvonala ugyanakkor messze elmaradt a másutt biztosí­tottól. A rabok keresetüket rubel helyett ún. elszámolási csekk­tömbben kapták meg, melyet kizárólag a szigeteken vásárol­hattak le. És a SZLON látványos eredményeket mutatott fel. Miközben a többi munkatábor folytonos hiánnyal küszködött, a Szolovki-szigetek aktívuma: fakitermelésből f926-ban 63 ezer, 1929-ben 355 ezer rubel, útépítésből 1926-ban 105 ezer, 1929-ben 6 millió rubel.³²

1929-ben hét újabb láger tért át a „szolovki-rendszerre", 1931 decemberében pedig megszervezték a SZLON-hoz ha­sonló, de annál lényegesen nagyobb volumenű (négy Franciaországnyi területtel rendelkező) gazdasági egységet, a Dalsztrojt, amelynek feladata Szibéria észak-keleti részének gazdasági meghódítása volt. Az egymástól függetlenül műkö­dő kényszermunka-intézmények egy-két év alatt össz-szövet­ségi hálózattá fejlődtek, lágerigazgatóságokkal, részlegekkel, lágerpontokkal és ügyosztályokkal, valamint területi alapon szerveződő újabb és újabb egységekkel: a Szvinlaggal, a Kotlaggal, a Belbatlaggal, a Szevdvinlaggal.

A lágerrendszer szétterjedt és polarizálódott. Aligha beszél­hetünk a harmincas években már egységes „lágerekről", a mé­retek, a rendtartás, az élet- és munkakörülmények mindenütt a helyi adottságok és követelmények függvényében alakultak ki – ennek elemzése egy önálló tanulmány feladata lehetne. Az ötéves tervnek (illetve részben a kulákság likvidálásának) volt köszönhető, hogy a kényszermunka aránya a más jellegű bün­tetésekkel szemben megint emelkedést mutatott. Az arány 1927-ben 21,2%, 1929-ben 48,1%, 1931-ben 56%, 1932-ben 58%,³³ minden idők legmagasabb szintje.

A kényszermunka lett tehát a legelterjedtebb büntetési mód a Szovjetunióban. De szigorodott maga a kényszermunka is: 1927-ben még a rabok 32,1 %-át ítélték minimális időtartamú szabadságvesztésre (fél évre), 1930-ban marosak 1,9%-ukat (egy évre). 1927-ben 18,6%-ukat osztották be nehéz fizikai munkára, 1930-ban már 56,5%-ukat.³⁴

Megjegyzendő, hogy mindezek a változások természetesen megint csak nem függetleníthetők a „szabad világban" zajló folyamatoktól. Katonai jellegű vezetés vette át az irányítást a népgazdaság valamennyi ágazatában, javában zajlottak az iparperek, folyt az erőltetett ütemű szakképzés (csak 1930-ban 1,3 millió szakmunkás kiképzését és munkába állítását tervezték), dolgozók millióinak belekényszerítése az új kor gazdasági követelményei közé („szamozakreplenyije", önkén­tes szolgaság): 1930 – az élmunkás-mozgalom elindítása, 1932 – a hatnapos munkahét bevezetése stb. A rabmunka aránya az ország gazdasági életében az ötéves terv előreha­ladtával meredeken növekedett.

Abszolút adatokból egyetlen táblázatnyi áll a rendelkezé­sünkre, 1932-ből származik ez a rövid kimutatás, melyet az Igazságügyi Népbiztosság állított össze, és amely a kény­szermunkával megtermelt javak alakulását mutatja (millió ru­belben).³⁵

Két év alatt csaknem 500%-os a növekedés.

A kényszermunka, miközben hagyományos ágazataiban megőrizte addigi jelentőségét, immár a népgazdaság szinte minden területén képviseltette magát. A mezőgazdasági koló­niák területe 1932-re az 1925-ös nagyság nyolcszorosára nö­vekedett.³⁶ Rabok építették fel (részben) Karaganda, Kotlasz, Magadan, Magnyitogorszk és Sztálingrád városát. Kény­szermunkások dolgoztak a Kem-Uhta, a Szivtivkar-Uhta, a Szivtivkar-Pinyug és a Verknye-Kolimszk autóutak építésé­nél, a Szoroka-Kotlasz, a Szlizran-Kungur, a Turkesztán-Szi-béria vasútvonalakon, a Bajkál-Amur első szakaszán; az olaj-, szén-, foszfát-, ólom-, cink-, fluor- és aranybányákban.

Az Első Ötéves Tervhez kapcsolódott a hírhedt Fehér-tengeri Csatorna, a Belomorkanal megépítése is. A hatalmas csatornát mindössze húsz hónap alatt, 1931 szeptembere és 1933 ápri­lisa között készítették el rohammunkában, N. A. Frenkel (Szolovki hajdani vezetője) irányításával. Szünnap nem létezett, napi 11 órát dolgoztak itt a rabok, mindezt 300 grammos kenyérfej­adag mellett. Különféle „ösztönző kedvezményeket" is bevezet­tek, hogy az elítélteket érdekeltté tegyék a munkában – ekkor alkalmazták először a beszámítás gyakorlatát: minden túltelje­sített munkanap egy nappal csökkentette a büntetési idő hosszát. Körülbelül 300 ezer rab dolgozott a Belomorkanal épí­tésénél, 72 ezren részesültek közülük 1933 tavaszán amnesz­tiában. A halottak száma megközelítette az 50 ezret.³⁷

Ekkor, a harmincas évek legelején szerzett tudomást a világ először a szovjet javító-nevelő munka elfajulásáról. A riasztó beszámolókat népszövetségi beadványok követték, Moszkva magyarázkodásra kényszerült. Anglia és az Egyesült Államok 1931-ben embargót hirdetett a Szovjetunió rabmunkára épülő faexportjával szemben, a választ hangos propaganda hadjárat adta meg. Molotov (1931. március 8.): „A kapitalista országok sok munkanélkülije irigykedhet a mi északi régiónk rabjainak élet- és munkafeltételeire."³⁸

1933-ban összeállították a Javító-nevelő Munka Törvény­könyvet, az elítéltek számára biztosított jogok azonban alig-alig érvényesültek a gyakorlatban. (Az elítélt elnevezése min­denesetre megváltozott: az addigi lisonnij szvobodi, „szabad­ságától megfosztott" helyett zaklucsonnij, „elzárt" lett haszná­latos.) 1934. október 27-én pedig, mintegy az Első Ötéves Terv záróaktusaként, megalakult a Gulag, az újonnan felállított NKVD (Össz-szövetségi Belügyi Népbiztosság) szerve, az el­ső olyan hivatal, amely egy kézbe fogta össze a kényszer­munka-intézményeket és koordinálta őket.

Újabb jelentős létszámnövekedés következett be az öt év során. 1934 és 36 között 510 ezerről 1.296 ezerre ugrott a rabok száma,³⁹ 1938-ban pedig már a túltelítettség okozott gondot, a táborok egyszerűen nem voltak felkészülve az 1 millió 881 ezer munkás fogadására és ellátására. A vezetés is mintha egyre kevésbé törődött volna a javító-nevelő munka látszatának fenntartásával: „A börtön az börtön, a büntetés pedig büntetés – miért félünk mi ezektől a szavaktól?"⁴⁰ (1937)

A Második Ötéves Terv fő beruházásai, ahol (legalább rész­ben) kényszermunkát alkalmaztak (korántsem a teljesség igé­nyével): a Moszkva-Volga, valamint a Volga-Don csatorna építése, a Marijinszki-csatorna és a Moszkva-csatorna korsze­rűsítése, a Dnyeper szabályozása, a Sozmi duzzasztó és a Szvir erőművének felépítése, Magnyitogorszk ipartelepének befejezése, Gorkij város építése (válogatott brigádokkal), Brezin és Visera vegyi üzemének megépítése, Kuznyeck újabb szénbányáinak üzembe helyezése, a millenovói mész- és kő­bányák beindítása, a Transzszibériai és a Bajkál-Amur vasút építése. (Mindezekben több mint 400 ezer rab dolgozott eze­ken.)

Közben az eddigiekkel látszólag ellentétes folyamat zajlott le a Gulagon belül: 1937-ben ágazati felosztásra került sor, a négy legnagyobb ágazat – fakitermelés, építőipar, bá­nyászat-kohászat, vasútépítés – élére egy-egy újabb főigaz­gatóság került. Az ellentmondás csak látszólagos, a cél to­vábbra is a hatékonyság növelése maradt, a Gulag viszont egymaga már képtelen volt megbirkózni a másfél millió fölé emelkedő rablétszámmal. Az 1939-ben-indult Harmadik Öt­éves Terv, ezért a kínzó munkaerőhiány⁴¹ ellenére a láger­rendszer további expanzióját nem a létszám emelésével, ha­nem a munkaerő még jobb kihasználásával, a rendtartás szi­gorításával, sorozatos, szúrópróbaszerű ellenőrzésekkel – te­hát az intenzitás növelésével – próbálta volna megvalósítani. (1940 júniusában tért át az ország hétnapos munkahétre is.)

A Harmadik Ötéves Terv főbb vállalkozásai: az Uhta-Pecsora vasút megépítése; a Kotlasz-Usztykozm vasútvonal; Kujbisevnek, „a világ legnagyobb erőművének" a felépítése, a Bajkál-Amur északi szakasza; a „Második Bakunak", a Vol­ga és az Ural közötti olajkutaknak és finomítóknak a megépí­tése; a grúziai mocsarak lecsapolása; tőzegkitermelés Belo­russziában; új fémművek építése Ukrajnában és Magnyito­gorszk körül.

A Gulag érdekes módon sokkal gyorsabban reagált a vál­tozásokra, mint a szovjet gazdaság egésze: a kény­szermunka-rendszer már 1939-40-ben országszerte profilt váltott, védelmi előkészületekre tért át,⁴² katonai-stratégiai infrastruktúrát építettek. Ennek érdekében a Lengyelországból és a balti államokból a Szovjetunióba került deportáltaknak kb. 25%-át vonták a Gulag fennhatósága alá és végeztettek velük kényszermunkát.⁴³

A Gulag háborús tevékenységről igen kevés adat áll a ren­delkezésünkre. Ez a néhány adat is nyújt azonban támpon­tokat a Gulag helyének kijelöléséhez. Figyelemre méltó, hogy szinte már a német támadás pillanatában megkezdődött az Uraitól nyugatra fekvő táborok evakuálása, keletre telepítése – gyorsabban és szervezettebben, mint más ipari létesítmé­nyek esetében.⁴⁴ Általános amnesztia helyett a Gulag minden mozdítható berendezését, felhalmozott tartalékát és munkae­rejét (27 lágert és 210 telepet, összesen kb. 750 ezer rabot)⁴⁵ a hátországba menekítették.

1941. június 30-án felállították a Munkaerő Bizottságot, a hadigazdálkodásra való átállásért felelős szervet, ennek in­tézkedései természetesen a Gulagra nézve is kötelező ér­vénnyel bírtak. A Gulag belső szerkezete gyorsan alkalmaz­kodott az új követelményekhez. A súlypont a stratégiai ága­zatok felé tolódott el. A háború első felében a korábban meg­határozónak ítélt faiparban mindössze 10 ezer, a vízierőművek üzemeltetésén szintén 10 ezer, a szén- és olajbányászatban 15 ezer kényszermunkás dolgozott. 20 ezret irányítottak át ezzel szemben repülőgépeket és harckocsikat gyártó üzemek­hez, 39 ezret a lőszergyártásba, 200 ezren dolgoztak védelmi vonalak építésén, 268 ezren repülőterek és a hadiszállításhoz nélkülözhetetlen utak építésén, 310 ezren a nehéziparban és 448 ezren (tehát minden negyedik kényszermunkás) a vasút­vonalak építésénél, helyreállításánál.⁴⁶

A Gulag 1941 és 45 közötti termelési mutatói tiszteletet parancsolóak. Kényszermunkával állítottak elő 70,7 millió darab lőszert, közte 100 ezer légibombát, 70 ezer aknavetőt (az összmennyiség 45%-át), 1,7 millió gázálarcot, 1400 db hor­dozható adó-vevő készüléket, 500 ezer kábelcsévét és 67 millió folyóméter szövetet, amiből aztán 22 millió komplett egyenruhát gyártottak le.⁴⁷

Ha a Gulag persze nem döntötte is el a háború sorsát, hiányát mindenképpen megsínylette volna az ország gazda­sága és hadserege. Legenda az is, hogy a háború alatt nem hirdettek amnesztiát. A Gulag rabjainak száma 1941 és 45 között valóban alig változott, a háttérben azonban a rabok gyors cserélődése húzódik meg. A Frontra távozottak helyét deportáltakkal, kollaboránsokkal, átállt katonákkal töltötték fel. A hadifoglyok (németek, olaszok, magyarok, románok, finnek) zömét szintén „munkaoszlopokba" szervezték. A foglyoknak mintegy a fele (220 ezer fő) került 1942 és 44 között az NKVD fennhatósága alá,⁴⁸ ők hasonló jellegű építkezéseken vettek részt, mint a szovjet kényszermunkások, de azoktól mindig szigorúan elkülönítve, financiálisán a Gulagtól külön egységet képezve.

Mintha a háború visszahozott volna valamit a húszas évek javító-nevelő munkájának szellemiségéből: miközben az élet­feltételek az elviselhetetlenségig romlottak (napi 11-12 óra munka három tányér krumplilevesért, 600 gramm kenyérért és heti két adag kásáért), egyetlen komolyabb felkelés sem tört ki a táborokban, nem tudunk számottevő szervezkedések­ről sem, sőt: a bekerített Leningrádban három láger dolgozott folyamatosan,⁴⁹ a Gulag munkamegtagadóinak aránya pedig, amely korábban 2-3% között ingadozott, 1940-ben 1,25%-ra csökkent, s 1944-ben még a 0,25%-ot sem érte el.⁵⁰ Mégis: 1943. április 22-án újra bevezették a katorga intézményét. A katorgára ítélt rab napi 12 órányi munkára volt kötelezhető, ezért a munkáért pénzbeni vagy természetbeni juttatás a mi­nimális fejadagon kívül nem járt. A rabok kétszáz fős sátrak­ban laktak, nem írhattak levelet és nem kaphattak csomagot.

A katorga-táborokat, hivatalos nevükön a DOPR-okat (Dom Prinugyityelnovo Truda, Kényszermunkaház) a legnehezebb, rendszerint földalatti munkát végző üzemek (szén-, arany- és ónbányák) mellé telepítették, az elsőt például Vorkuta térsé­gébe. A katorga bevezetése jellegzetesen háborús tünet: ép­pen a sztálingrádi fordulatot követte, célja a visszafoglalt te­rületek kollaboránsaival és hazaárulóival szembeni megtorlás foganatosítása volt. Politikai-igazságügyi jelentősége volt te­hát, kevésbé gazdasági. 1944-ben mindössze 5.200 katorgás dolgozott a Gulag kényszermunkaházaiban, ez a szám a lá­gerek 1,180 milliós létszáma mellett szinte elhanyagolható, mire pedig a rablétszám (1947-re) 60 ezerre emelkedett,⁵¹ a katorga el is veszítette önálló szerepét, elmosódott a különb­ség katorga és javító-nevelő munka között. 1948-ban ismét eltörölték a büntetésnek ezt a formáját.

A háború végén a Gulag 53 lágerrel rendelkezett, ezek 667 altáborában, 475 telepén és 5 kényszermunkaházában összesen 1,461 millió rab dolgozott.⁵² A Legfelsőbb Tanács El­nökségének 1945. július 7-én kelt rendelete „A hitleri Német­ország felett aratott győzelem tiszteletére meghirdetett am­nesztiáról" alig érintette a Gulag kényszermunkásait. Szóba sem került a Gulag esetleges felszámolása. Molotov szerint: „Régebben is éltünk vele (mármint a kényszermunkával, C. Z.), most is élünk, és élni is fogunk. Előnyös a társadalom számára. És hasznos a bűnözők számára is."⁵³

1945-ben kezdték felállítani az ellenőrző-szűrő lágereket („szpeclag"), a német fogságból szabadult hadifoglyok, illetve az emigrációból hazatért értelmiségiek számára. Állományuk 1946-ban 161 ezer főt tett ki,⁵⁴ őket is kényszermunkával súj­tották, zömük (1946-ban 56,5%-uk)⁵⁵ a széntermelésben dol­gozott, de megtalálhatók voltak a gazdaság szinte valamennyi ágazatában. Az ellenőrző-szűrő lágerek csúcsszerve kezdet­ben az OPPL NKVD, 1946 januárjától azonban ezeket is a Gulag irányítása alá utalták. A kényszermunkások létszáma gyorsan növekedett, 1948-ban átlépte a kétmilliós határt. A növekedés hátterében a Negyedik Ötéves Terv állt.

Az 1946-50-es ötéves terv az újjáépítés terén minden ad­diginál nagyobb szerepet szánt a kényszermunkának. Új szisztéma bontakozott ki közben a Gulagon belül (ha úgy tet­szik, újabb decentralizáció): a „szerződéses termelés" rend­szere. A Gulag „bérbe adta" munkásai egy részét a megfelelő őrszemélyzettel együtt más minisztériumok számára. Könnyű belátni, hogy ezáltal a kényszermunka felhasználása még ru­galmasabbá, még hatékonyabbá válhatott. 1947-ben 354 ezer szerződéses rab dolgozott más minisztériumok vezetése alatt, egy évvel később már félmillió.⁵⁶ Berija több jelentése is ta­núskodik róla: a Gulag nehezen tudott lépést tartani a minisz­tériumok munkaerő-igényével.⁵⁷

Ha a Belügyminisztérium (ekkor már MVD) irányítása alatt maradt rabok termelési ágankénti megoszlását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben többé-kevésbé helyreálltak a háború előtti arányok. 1948-ban a faiparban 262 ezer, a vasútaknái 256 ezer, a bányákban 196 ezer, a Dalsztroj arany­bányáiban pedig 117 ezer rab dolgozott, a többi ágazatban néhány tízezres volt csupán a létszám. Egy vonatkozásban van különbség: 149 ezer kényszermunkás dolgozott védelmi jellegű munkálatokon.⁵⁸ Igen kevés adat szivárgott ki ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos: számos katonai objek­tum épült rabmunkával.

A CAGI (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) több ezer rabot igényelt a Gulagtól kísérleti telepei építéséhez és fenntartásához.⁵⁹ Az hogy az atombomba megalkotásában mekkora volt a Gulag effektív szerepe, egyelőre titok. Tény, hogy a Gulag valamennyi fizikusát (aki a nyilvántartásban ilyen végzettséggel szerepelt) rendelkezésre bocsátotta a kí­sérletekhez, tíz évnél hosszabb szabadságvesztéssel sújtott rabjainak pedig tízezreit vezényelte ki a bázisok építéséhez.⁶⁰ Apróbb válságjelenségek azonban már 1953 előtt mutatkoz­tak. Feltétlen válságtünetnek kell ugyanis tekintenünk azt, ahogy a Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. novem­ber 20-i és 1950. március 10-i rendelete szabályozni igyeke­zett a Gulag-rabok ellátását, bevezetve a „csökkentett norma­díjat" és a „beosztási illetéket".⁶¹ Azt kell gondolnunk: bajok lehettek a Gulag termelékenységével.

A háborút követő nagy építkezések lezárultával a szovjet gazdaságnak nem volt többé szüksége 2,5 millió kény­szermunkásra. 1949-ben részleges amnesztiára került sor, szabadlábra helyezték a hétévesnél fiatalabb gyermeküket a lágerben nevelő anyákat. Túlzott leegyszerűsítés volna azon­ban a Sztálin halála után bekövetkezett gyors amnesztiát pusztán politikai okokkal magyarázni (elhatárolódás a sztálini rendszertől), de ugyanekkora hiba lenne azt állítani, hogy az 1953. március 27-i rendelet csak egy magától összeroskadt szisztéma formális eltörlését jelentette volna, vagyis hogy az amnesztia kihirdetését kizárólag gazdasági tényezők siettet­ték.

1953-ban megszűnt a Gulag. Gyors ütemben zajlott a rab­létszám csökkentése: az 1953-as 2,47 millióból 1954 áprilisá­ra 1.36 millió maradt.⁶² Fontos azonban felfigyelni már itt egy jelenségre: a rabok áramlása nem egyirányú, az 1,7 millió szabadlábra helyezett munkás helyett csaknem 600" ezer újonc érkezett a táborokba.⁶³ A létszámcsökkenés a későbbi­ekben egyre lassult, a politikai okokból bebörtönzöttekre kor­látozódott, és mire (1959-re) lényegében valamennyien el­hagyták a lágereket, a rablétszám az akkori szint (948 ezer fő) körül állandósult.

Az első évek a látványos liberalizálódás jegyében teltek. Miután a Szovjetunió 1955-ben csatlakozott a genfi egyez­ményhez, amely megtiltotta a kényszermunka alkalmazását a büntetésvégrehajtásban, a „láger" kifejezés helyett ezután a „kolónia" lett használatos. Az őrök elnevezése „felügyelőről" „nevelőre" változott.⁶⁴ Javult az ellátás, a kolóniák egy részét

„enyhített rendtartásává" minősítették. Az 1955-re tervezett nagyszabású rehabilitáció viszont, amely a szabadult rabok számára a ledolgozott hónapok utáni kártérítés kifizetését je­lentette volna, már kudarcba fulladt.⁶⁵ Nem voltak meg az ehhez szükséges anyagi eszközök.

Az 1956 utáni munkástoborzás sem hozott eredményt, min­den ígéret kevésnek bizonyult, a távol-keleti és a sarkkörön túli lágerek munkáját képtelenek voltak szabad munkásokéval pótolni. A Gulag megszüntetésével eltűnt az a szerv, amely koordinálta volna a kolóniák tevékenységét: a kényszermunka hatásfoka rohamosan csökkent. 1961-ben aztán újabb fordulat következett. Bevezették a kolóniák új, igen szigorú rendtartá­sát. A munkanap 8 órás, vasárnap szünnap. A rabokat bizo­nyos kereset is megillette, ezt viszont csak szabadulásakor kaphatták kézhez. (Ezzel egyidőben kezdte meg munkáját a Gulag „jogutóda", a GUITK. Goszudarsztvennoje Upravlenyije Iszpravityelnotrudovih Kolonyij, Javító-nevelő Kolóniák Állami Igazgatósága).

Egyetlen számsor csupán – ez is inkább visszafelé, a Gulagra nézve lehet érdekes. Van den Berg adatai szerint a ko­lóniák rablétszáma a következőképpen alakult:

1965-69: 1.06 millió

1970-74: 1,04 millió

1975-79: 1,10 millió

1980-84: 0,96 millió.⁶⁶

A létszám tehát alig változott. A szovjet gazdaság továbbra sem nélkülözhette a kényszermunkát.

2. A kényszermunka a termelésben

Miért élt a szovjet gazdaság a kényszermunka alkalmazásá­val, sokkal tovább és nagyobb mértékben, mint mások, pél­dául a kelet-európai szocialista országok? Kézenfekvő a ma­gyarázat: a kényszermunka nyilván rendelkezett bizonyos máshonnan nem pótolható gazdasági előnyökkel. Melyek is lehettek ezek?

A kényszermunka alkalmazása nem igényel komoly befek­tetést, tőkekoncentrációt, sőt helyettesítheti azt. Elég csak fel­idézni a nagy csatornaépítkezéseket: a rabok munkaereje szinte teljes egészében helyettesítette a gépesítés, az ellátás, a szállás okozta kiadásokat, a munkaerő pedig viszonylag könnyen volt megszerezhető és pótolható – ha annyira azért nem is, ahogy a köztudatban él: a rabokkal, éppen gazdasági értéküknél fogva, mindig és mindenütt pontos elszámolással tartoztak a lágerek. Az ideológia ehhez így szólt: „Az ember sokkal értékesebb, mint a gépek."

A kényszermunka olcsó. Ez összefügg az iméntiekkel, de nem egészen ugyanazt jelenti, a kényszermunkás ellátási, „üzemeltetési" költségeire vonatkozik. 1932-33-ban például egy rab ellátása évi kb. 500 rubeljébe került az államnak – egy gyári dolgozó átlagbére ugyanekkor 1946 rubel volt, en­nek háromszorosa.⁶⁷ A különbség csak tovább nőtt a háború előtti években: amíg a munkabérek hét év alatt 174%-kal, a rabokra fordított költségek mindössze 90%-kal emelkedtek.⁶⁸ Az élelmen, a minimális ruházaton és a táborok fenntartási kiadásain kívül egy sor költséget (fizetés, szakszerű orvosi ellátás, iskoláztatás, munkavédelem stb.) megtakarított így az állam.

A rabmunka jól koordinálható, az ország legkietlenebb vi­dékein is bevethető. Az 1929. októberi börtönügyi konferenci­án hangzott el a következő kijelentés: „A helyi életkörülmé­nyek sokszor komoly akadályt jelentettek a munkástoborzás­nál. Ezért azokra a helyekre, ahol túlzott munkaerőhiány lépne fel, szükség lenne a közelebbi börtönök munkahiányos lakóit átirányítani. Az NKVD Uráli, Észak-keleti és Karéliai Főnöksé­ge gondoskodni fog először is fakitermelő kolóniák felállításá­ról, a szállásról, szerszámról, az öltözékről." Az ország pe­remvidékeinek meghódítása, a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása, amely jórészt az első két ötéves terv alatt következett be, elképzelhetetlen lett volna kényszermunka al­kalmazása nélkül.⁶⁹ Az 1953 utáni fejlemények is igazolták, hogy ezen térségek munkaerő-ellátását egyedül a kény­szermunka tudta biztosítani.⁷⁰ Kolima aranybányáiban a het­venes évek elején is zömmel elítéltek dolgoztak.⁷¹ Végül: a kényszermunka intézménye a szabad világra nézve is a terror egy eszköze, elrettent, figyelmeztet, fegyelmez. Ilyenformán a Gulag is csak egy eleme (bár szélsőséges eleme) volt a dolgozók belekényszerítésének az iparosítás, a városiasodás új feltételeibe (munkaverseny, a késés és hiányzás szigorú szankcionálása, kötelező túlóra, darabbér-rendszer stb.). A gazdasági jellegű bűncselekmények miatt elítéltek száma a Gulagon mindvégig jelentősen meghaladta az 58-asokét.⁷²

Szívesen titulálják a Gulagot „modern rabszolgaságnak", összehasonlítják más, korábbi szisztémákkal, a Római Biroda­lommal, a XVII. századi Egyesült Államokkal, Transvallal⁷³ (hogy a náci megsemmisítő táborokkal való azonosításról ne is beszéljünk). Ezek valójában ahistorikus, ideologikus párhu­zamok, sokkal több a különbség közöttük, mint az azonosság. A szovjet kényszermunkás saját népéből került ki, nem egyik etnikum, „faj" rendelődött alá a másiknak. A Szovjetunió népei létszámarányosan voltak képviselve a lágerekben, a külföldi­ek, hadifoglyok száma és jelentősége hozzájuk képest cse­kély.

Kényszermunkássá mindig saját személyében vált valaki, még akkor is, ha mint „a bűnös hozzátartozója" került a lá­gerbe. A büntetés egy-egy embert sújtott, ha az illető bűnös­nek találtatott. Ez a „szolgaság" ideiglenes állapot volt, ha sokan nem érték is meg a szabadulást. Hat hónapra, egy, három, tíz vagy akár huszonöt évre kapták, de életfogytiglani kényszermunka, mint büntetési formula, nem létezett, aki pe­dig letöltötte büntetését, jogfosztottsága – elvileg – véget ért. (Mint az adósrabszolgaság esetében.) Nem szólunk itt arról, hogy milyen eltérő társadalmi funkció és moralitás felelt meg egyik vagy másik jelenségnek.

Egészen egyedi momentum a szovjet kényszermunka álla­mi jellege a 20-as évek végétől. Az állam kényszermunkára kötelezte polgárainak egy részét, e munka haszna közvetlenül az államkasszát gyarapította. És a végső, gazdaságilag per­döntő eltérés: a szovjet kényszermunkást az erőszak alkal­mazása mellett érdekeltté is tették a termelésben. Nem ideo­lógiai, propagandisztikus értelemben érdekeltté,., hanem na­gyon is kézzelfogható módon, a normarendszerrel összekap­csolt ételfejadagok bevezetésével. (A katorgára ez, mint mon­dottuk, nem vonatkozott.) A normákat százalékban határozták meg, mindegyikhez egy-egy napi „menü" tartozott. A normák mindig a helyi viszonyokhoz, éghajlathoz, a munka nehézségi fokához igazodtak, idővel sokat változtak, egy adott helyen és pillanatban viszont pontosan és következetesen alkalmaz­ták őket. A vokrai láger normái például az alábbiak szerint alakultak (rubel-érték/nap/fő):

A kényszermunka ellenértékét 1929 és 1961 között szinte tel­jes egészében az ételfejadag jelentette. A pénzbeni juttatás legfeljebb jelképesnek volt tekinthető. A háború alatt megfi­gyelhető volt egy ezzel ellentétes irányú tendencia: a fejadag a legtöbb táborban egységesedett. Differenciálódott ugyanak­kor a bérezés, szinkronban az általános béremelkedéssel: a nyolcórai alapmunkáért egy rubel járt, ezen felül minden be­fejezett munkaóráért még 25 kopek.⁷⁵

Fontos kiemelni, hogy a Gulag mindenkinek, a munkakép­teleneknek és munkamegtagadóknak is, (elvileg) garantálta a minimális fejadagot. Egyes különleges lágerekben a premizá­lást teljes egészében pénzbeni juttatásokra építették. A Kolima-medence egyes pontjain a kötelezően teljesítendő napi normán felül a megtermelt aranymennyiség után fizetés járt. A normákat a bánya hozama, illetve az évszak (a munka ne­hézségi foka) szerint határozták meg. A rabok fizetésüket ún. kuponokban kapták kézhez, melyeket az NKVD helyi élelmi­szer- és luxuscikküzleteiben vásárolhattak le. Ha hihetünk S. Mora adatainak, a bányáknak 0,96-1,03 rubelt is megért egy grammnyi arany, miközben az említett üzletekben egy kiló ke­nyér ára mindössze 4 kopek volt.⁷⁶

Ez a példa természetesen nem volt jellemző a lágerrend­szer egészére, de talán az kiderült már az eddigiekből: a kényszermunkát egységes büntetési formának, a kény­szermunkásokat homogén társadalmi osztálynak tekinteni egyaránt tévedés. Mind időben, mind térben rendkívüli különb­ségek mutatkoztak kényszermunkás és kényszermunkás kö­zött: hiba volna egy kalap alá venni a húszas évek műhelye­inek munkásait a harmincas évek lágereinek és az ötvenes évek kolóniáinak munkásaival. A Moszkva környéki rabokat a sarkkörön túl dolgozókkal, ipari munkásokat mezőgazdasági­akkal, fél évre ítélteket huszonöt évre ítéltekkel, politikaiakat köztörvényesekkel. A javító-nevelő munkatáborok lakói mint­egy átmenetet képeztek a szabad munkások és a katorgások között, jogállásuk (hivatalosan is) széles skálán mozgott: meg­választhatták-e munkájukat vagy sem, párosult-e a büntetés kényszerletelepítéssel stb.

Sokan dolgoztak tovább büntetésük letelte után szabad ál­lampolgárként a tábor körül. Nemcsak az olyan, erősen rek­lámízű esetekre gondolunk, mint például azé a mérnöké, aki Kolima egyik bányájában 1941-ben egy 14 kg súlyú aranyrö­göt talált. Tízezer rubel ütötte ezért a markát, azonnali hatállyal szabadlábra helyezték, 6 pedig ott maradt a bányában, és újabb leletek után kutatott⁷⁷ – nem, azokra a tíz- és tízez­rekre, akik sokéves büntetés után szabadulva képtelenek vol­tak már visszailleszkedni eredeti miliőjükbe, ezért inkább a láger körül telepedtek le, ott kerestek munkát, ott alapítottak családot, jelentősen átformálva ezáltal a peremvidékek és végső soron az egész Szovjetunió társadalmi rajzolatát. A „rabszolgaság" kitétel tehát nem alkalmazható a szovjet javí­tó-nevelő munkára, gazdasági-társadalmi értelemben azon­ban, megítélésünk szerint semmi esetre sem.

A „kényszermunka" kifejezés mellett a „munkahadsereg"⁷⁸ tűnik még találónak: dolgozók tömegei, akik nem jószántukból, de nem is minden érdekeltség nélkül vesznek részt egy-egy nagyszabású, rohamszerű feladat elvégzésében. Ilyenfor­mán a piramis-hasonlat a Gulagra vonatkozóan találó.

Mekkora is volt valójában ez a „munkahadsereg"? Három kérdésre keresünk itt választ. Mekkora volt a lágerrendszer földrajzi kiterjedése? Milyen lehetett a szovjet kényszermunka termelékenysége? Mekkora részt vállalt a Gulag a szovjet gazdaság egészéből?

Arra az elemi kérdésre, hogy tudniillik hány láger működött a Szovjetunióban, nem is olyan könnyű választ adni. Proble­matikus maga a „láger" fogalom, amely egy-egy tábor helyett sokszor táborok egész hálózatát jelentette. A lágerek egy ré­sze (bányák, fakitermelő és vasútépítő lágerek) értelemszerűen csak ideiglenes jelleggel működött. A hatalmas méretkü­lönbségek is megkérdőjelezik, hogy a táborok puszta számá­ból messzemenő következtetések vonhatók-e le. A lágerrend­szer egészéről pedig mindmáig nem rendelkezünk pontos és kimerítő kimutatásokkal, így tehát csak megközelítő értékelés­re vállalkozhatunk. Dallin-Nicolaevsky 125 lágert sorol fel könyvében.⁷⁹ A lista természetesen korántsem teljes. A Dalsztroj például, amely minimum 95-100 lágerrel rendelke­zett, mindössze 8 táborral van benne képviseltetve. Érvényes rá valamennyi fent említett pontatlansági tényező, mégis a fel­dolgozott adatok viszonylag nagy számánál fogva, és mivel a legfontosabb lágereket a lista kétségkívül tartalmazza, min­denképpen érdemes az alaposabb elemzésre.

Ha térképre vetítjük az adatokat, őt nagyobb régiót külön­böztethetünk meg: Arhangelszk és Molotovszk környékét, a Rajkáitól északra és keletre elterülő térséget, a Pecsöra-vidéket, Kotlasz és Vorkuta környékét, Karaganda körzetét, és a távol-keleti térségét, a Dalsztroj övezetét. A lágerrendszer ez­zel együtt az egész Szovjetuniót felölelte. Az, hogy a háború után a Gulag súlypontja keletre tolódott, minden bizonnyal jó­részt az 1941-es evakuálásnak lett az eredménye.

Ha a lágerekben végzett munka jellegére vagyunk kíváncsi­ak, a felsorolás ehhez is nyújt – persze elnagyolt, de az ará­nyokat tekintve azért jellemző – adatokat. A Gulag gazdasági profilja ezek szerint a következő szektorokból tevődött össze (rendre csökkenő jelentőséggel): bányászat (szén, vas, arany, ezüst, ólom, réz, cink, nikkel, foszfor, platina, molibdén, kobalt, fluor, wolfram, urán); út- és vasútépítés; fakitermelés, fafeldol­gozás; építőipar; mezőgazdasági üzemek; olajipar; kohászat, acélgyártás, alumíniumipar, gépgyártás; vízművek építése és működtetése. A fennmaradó mintegy 12%-nyi kapacitást a bőr-, textil- és papíripar, távközlés, szállítás, kikötői munka, repülőtér építés, halászat, vadászat, tőzegkitermelés és tégla­gyártás tette ki.

A kényszermunka alkalmazásának mindenkori nagy hátrá­nya a termelékenység alacsony szintje. 1941-ben a megszálló német csapatok kezébe került a Harmadik Ötéves Terv egyik titkos, belső használatra készült példánya. A 750 oldalas do­kumentum tételekre bontva tartalmazza, mit is vártak volna el 1939 és 44 között a Gulag lágereitől. A terv persze nem va­lósulhatott meg, az angol közvetítéssel az Egyesült Államokba került adatsor azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy visszakövetkeztessenek: hány kényszermunkás kellett _a terv végrehajtásához.

Péter Wiles, a Dalsztroj bányáit eleve kivonva vizsgálódá­sának köréből, 871 ezres létszámot állapított meg. Naum Jasznij⁸⁰ alacsonyabb termelékenységgel számolt, az ő vég­összege 3,5 millió fő. Gerp Van den Berg⁸¹ szerint szabad munkásokból valamivel több mint félmillióra lett volna szük­ség, a rabmunka termelékenységét 1/3-dal számolva, így 1,6 milliós feltételezett létszámot kapott, ami szinte pontosan megegyezik a tényleges 1,67 milliós értékkel. Az 1/3-os ter­melékenységi kvóta így is csak fiktív adat, a Gulag egészére értelmezhető csak, minden egyes részre külön-külön aligha.

A Szolovki-sziget 60%-os elszámolással dolgozott,⁸² Dallin-Nicolaevsky 50%-os arányt tart elfogadhatónak,⁸³ Krilenko 1924-ben 40%-os termelékenységet regisztrált⁸⁴ – az igazság az, hogy óriási különbségek mutatkoztak az egyes termelési ágak között.

A szakképzettséget nem, csupán fizikai erőt igénylő munkák terén a Gulag nyilván hatalmas haszonnal dolgozott. Kolima bányáiban ugyanazért a munkáért egy toborzott munkás havi 3-4.000, egy rab 60-70 rubelt keresett meg.⁸⁵ Ahol azonban pontos, alapos szakemberekre lett volna szükség, a végered­mény gyakran bizonyult katasztrofálisnak: elég a Belomorka-nalt vagy a Bajkál-Amur használhatatlan szakaszait említeni. Bár kivételek itt is akadtak, a háború alatt a Gulag nem egy igen komoly harcértékkel bíró szabadalmat továbbított az ille­tékeseknek, 1942-43 telén például az RD-1-es kísérő raké­tahajtóművet, valamint az MB-100-as és MB-102-es repülő­gépmotort.⁸⁶

Az elítélteket igyekeztek is szakmájukhoz közel álló munkára beosztani. Szakmájában vagy ahhoz közel kapott munkát a ra­bok 74,5%-a,⁸⁷ és az arány csak azért nem lett magasabb, mert sokakat (értelmiségiek, mezőgazdászok, vasutasok stb.) a Gulag berendezkedésénél fogva nem tudtak szakmájukban fel­használni. A termelékenység fenntartásának eszköze volt a bri­gádrendszer is. A rabok általában 30 fős brigádokban dolgoztak, a normát, jutalmakat, büntetéseket is a kollektívára szabták ki, a brigád így a fegyelmezés és a motiváció önműködő egysé­gévé válhatott. A Gulag hatékonyságát fokozta a már tárgyalt „szerződéses rendszer" mellett a lágerekből álló konglomerátu­mok fokozatos kialakulása is. A központi láger köré sok helyütt kisegítő jellegű táborok, szabadokat, száműzötteket foglalkoz­tató üzemek települtek. A Dalsztroj aranybányáit például hat ki­kötői láger, hat mezőgazdasági üzem, hat halászattal foglalkozó tábor és egy ruhagyár szolgálta ki.⁸⁸

Sokszor visszájára fordult azonban a munkamegosztás, a ra­bok és a szabadok különböző elszámolása visszaélésekre adott lehetőséget. A rabok munkájának egy részét szabadok neve alatt könyvelték el, az így szerzett különbözeten pedig megosz­toztak. Sajátos jelenség volt a háború utáni időkben a „maszek" munka megjelenése: a rabok a kötelező minimum teljesítése után túlórában a saját szakállukra dolgoztak – a táborvezetés tudtával és beleegyezésével. A nyári hónapok termelését rend­szeresen visszatartották, átcsoportosították a jobban fizető téli időszakra. („Korrekcióból" így lett „korrupció".)⁸⁹

Hogy a Gulag gyermekmunkát alkalmazott volna, ahogy a szóbeszéd tartotta, arra – egyelőre legalábbis – nincs bizo­nyíték. Az persze tény, hogy a rendelkezésre álló munkaerő totális kihasználására törekedtek: működtek fiatalkorúak szá­mára létesített telepek, női lágerek, sőt, nyomorékokat foglal­koztató táborok is. A lágerek termelékenysége időben is sokat változott – inkább külső, mint belső okok függvényében. A javító-nevelő munka arányának alakulása más büntetési mó­dokhoz képest jól illusztrálja a változásokat. (Van den Berg a hetvenes évek lassú létszámcsökkenését a száműzöttek mun­kájának nagyobb termelékenységével magyarázza.⁹⁰ ) A hábo­rús adatok is rávilágítanak a Gulag ipari potenciáljában rejlő tartalékokra: 1941 és 44 között az egy munkás által egy nap alatt megtermelt érték 9,50 rubelről 21 rubelre emelkedett.⁹¹

Végezetül még annyit: a termelékenység szintje önmagá­ban nem jellemzi a kényszermunka-rendszer egészét, hiszen voltak és vannak feladatok, amelyeknél nem játszik szerepet a termelékenység, egyedül a kitűzött cél elérése számít. Ezek­re pedig a kényszermunka a legalkalmasabb eszköz. (A het­venes-nyolcvanas évek 1 millió körül állandósult rablétszámát is lényegében ez magyarázza.) Végső soron ezt bizonyítják az őrszemélyzet keresetére vonatkozó adatok is. A háború előtt egy Gulag-felügyelő napi 8, sőt, a sarkkörön túl akár napi 13 rubelt is megkeresett, tizenkétszer-hússzor annyit, mint egy hivatásos katona.⁹²

A Gulag tehát mindenképpen nyereséges ágazata volt a szovjet népgazdaságnak. A kérdés csak az: mekkora részét jelentette annak? Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a leg­inkább szóródnak a vélemények. „Az NKVD-nek nagyon fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében. Biztosra vehető, hogy a Németország elleni háborút megelőzően a kény­szermunka aránya 20%-os volt."⁹³ „A kényszermunkása osz­tályának szerepe a nemzeti jövedelem szempontjából jelenték­telen."⁹⁴ „A szovjet börtönmunka meghatározó szerepet játszott a gazdasági tervezésben."⁹⁵ „A Gulagnak a gazdasági életben betöltött fontos szerepe: mítosz, amit maguk az NKVD vezetői ötlöttek ki és amelyet az értelmiség, az emigránsok és néhány szovjetológus terjesztett tovább."⁹⁶ „Akinek volt szerencséje vagy szerencsétlensége saját szemével látni a lágerépítkezé­sek méreteit és különösen eredményeit, annak ez a kijelentés (hogy ti. a Gulag szerepe igen csekély – C. Z.) megmosolyogtató."⁹⁷

De beszéljenek ismét a tények. Kevés a megbízható tám­pont, a hivatalos statisztikák a lágereket egyszerűen „gyár­nak", a rabokat „munkásoknak" tekintik. 1925-ben az 1350 említett műhely és üzem szerepe a gazdaság egészét tekintve valóban elhanyagolható. 3,8 millió rubel volt az éves terme­lésük, a fenntartáshoz szükséges 1,06 milliót ebből még le­vonva a végösszeg a nemzeti jövedelem alig 0,1-0,2%-át fe­dezhette.⁹⁸

Az 1939-es ötéves terv titkos szövege az egyetlen részle­tesen elemezhető forrás. A terv 162 milliárd rubel összterme­lést irányzott elő, ebből a Gulagra eső hányad pontosan 1,969 milliárd rubel, vagyis a termelés 1,215%-a volt. Ezt az arányt a korábbi és későbbi mutatók sem múlhatták felül nagyság­rendekkel. Az 1,215% igen egyenlőtlen részadatokból tevődik össze. A Gulag részaránya az ország halászatában 3%, szén­bányászatában 4%, a fafeldolgozó iparban 10-40%, a fakiter­melésben 12%, a nagy építkezéseknél 5,8%, az áruszállítás­ban, járműjavításban 8-9%, az ércbányászatban 40,5%, a fényképezőgép- és filmgyártásban valamint az aranybányá­szatban pedig lényegében 100%. Az építőanyag-iparban ugyanakkor 0,5-1%, az olajiparban 0,7%, és egy sor központi jelentőséggel bíró ágazatban – papír- és cellulózgyártás, élel­miszeripar, textilipar, fémfeldolgozás, vegyipar – a részesedés gyakorlatilag a nullával egyenlő.⁹⁹ (Az 1,2%-os részesedésnél a létszám mindenképpen magasabb, 1939-ben kb. 3-3,5% – újabb adalék a termelékenység kérdéséhez.)

A háború fokozta a Gulaggal szemben támasztott követelmé­nyeket, de a nagyságrendet ez semmiképp sem érinthette: az NKVD 1940 és 44 között a tervezett 2 milliárd rubel helyett 3 milliárdot utalt át az államkasszába.¹⁰⁰ Többé-kevésbé bizo­nyítottnak tekinthetjük tehát: a Gulag a szovjet gazdaság 1-2 százaléknyi részét foglalta magába, többet semmi esetre, de kevesebbet sem: ez az 1-2 százalék ugyanakkor pótolhatatlan eleme volt az egész rendszernek. Jó példa erre az aranyter­melés: 1945-re a Szovjetunió adta a világ össztermelésének a felét.¹⁰¹ Egyes források szerint a kolimai arany jelentette a szov­jet export egyharmadát, mintegy 400 millió dollárt évente,¹⁰² és bár ez az adat nyilván túlzó, Kolima jelentőségét (figyelembe véve a háború után oly fontossá vált urán- és plutónium lelőhelyeket is) lebecsülni nem szabad – a lend-lease program például aligha működött volna olyan zökkenőmentesen a Szovjetunió stabil és egyre növekvő aranytartalékai nélkül. „Az volt Kolima a Szovjetuniónak, ami Nagy-Britanniának Dél-Afrika."¹⁰³

H. A. Wallace, az Egyesült Államok alelnöke 1944 nyarán rövid látogatást tett Kolima néhány bányájában. A látogatás­ról a National Geographic 1944 decemberi száma bő, fény­képekkel illusztrált tudósításban számolt be. Az alelnök lel­kendezve nyilatkozott a „nagydarab, tagbaszakadt férfiakról", akik „egy új korszak pionírjaiként" érkeztek az elhagyatott vi­dékre. A szovjet javító-nevelő munka eredményei lenyűgözték őt – önrevízióra azután csak jóval később, a New Statesman 1968. október 18-i számában kerített sort. Nem az történt itt, hogy az alelnököt egyszerűen félrevezették volna – ahogy tet­ték azt más, alacsonyabb rangú nyugati küldöttséggel több­ször is -, a történet arra világít rá, hogy a szovjet kény­szermunka valóban valami másból, a szó szerint értelmezett javító-nevelő munkából eredt, és hogy a kényszermunka sem eleve súlyosabb büntetés, mint bármi más, de azzá válhat: a Gulag arculata hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Ezt a folyamatot pedig, véleményünk szerint, elsősorban gazda­sági tényezők determinálták.

Jegyzetek

¹ V.Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. (Szovjet füzetek IV., Sorozatszerk.: Krausz Tamás. L. a Gulag-jelenségröl Szilágyi Á. előszavát.)

² R. N. Baldwin: A New Slavery. Hn., 1953., 134.

³ D. J. Dallin-B. I. Nicolaevsky: Forced Labour in Soviet Russia. New Haven, 1947., 300.

⁴ Egy útirajz a szigetről: A, P. Csehov: Szahalin. Helikon, Bp.,1975.

⁵ A. Szolzsenyicin: A gulag szigetvilág, Európa, Bp., 1993., II. köt. 216.

⁶ A. Visinszkij: Tyurma kapitaliszticseszkih sztran. Moszkva, 1934., 61.

⁷ Szolzsenyicin, III. köt. 386.

⁸ Uo. II. köt. 86.

⁹ Uo.

¹⁰ Dallin-Nicolaevsky, 302.

¹¹ Uo. 298.

¹² Lenin Összes Művei, 50. köt. Kossuth, Bp. 1963. 81.

¹³ A. Visinszkij: Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva, 1934. 5.

¹⁴ Szolzsenyicin, II. köt. 17.

¹⁵ Szobranyije Uzakonyenyij RSZFSZR za 1918. g. No. 65., 710.

¹⁶ D. J. Dallin: The Real Soviet Russia. London, 1947., 133., 300.

¹⁷ Zemszkov, 90-93.

¹⁸ CGAOR 393. fond, 13. rep., 1/b, 111.

¹⁹ Uo. 39. rep., 48., 13-14.

²⁰ Szolzsenyicin, II. köt. 26.

²¹ A. Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Hely és év nélkül, 145.

²² Szolzsenyicin, II. köt. 17.

²³ Enc. of State and Law, III. 1925-27.,1354.

²⁴ Dallin-Nicolaevsky, 162.

²⁵ Dallin-Nicolaevsky, 164.

²⁶ Dallin, 133.

²⁷ Report of the Fifteenth Congress of the Comm. Party. 1927., 544­45.

²⁸ Baldwin, 137.

²⁹ Szolzsenyicin, II. köt. 615.

³⁰ Dallin-Nicolaevsky, 173.

³¹ A SZLON betűszó köznyelvi értelmezésben elefántot jelent (A szerk.)

³² Szolzsenyicin, II. köt. 75.

³³ Dallin-Nicolaevsky, 207.

³⁴ Baldwin, 47.

³⁵ Uo.

³⁶ Visinszkij; Ot tyurem…, 136-37.

³⁷ Baldwin, 140.

³⁸ Dallin-Nicolaevsky, 223.

³⁹ Zemszkov, 70.

⁴⁰ Dallin-Nicolaevsky, 156.

⁴¹ Nove, 339.

⁴² Dallin-Nicolaevsky, 263.

⁴³ Uo. 274.

⁴⁴ Ránki Gy.: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990. 97.

⁴⁵ Zemszkov, 38.

⁴⁶ Uo. 43.

⁴⁷ Uo. 44.

⁴⁸ Uo. 40.

⁴⁹ Dallin-Nicolaevsky, 278.

⁵⁰ Zemszkov, 41. és 44.

⁵¹ Uo. 40.

⁵² Uo. 70.

⁵³ Szolzsenyicin, II. köt. 611.

⁵⁴ Zemszkov, 51.

⁵⁵ Uo.

⁵⁶ Zemszkov, 55.

⁵⁷ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. I., 169-70.

⁵⁸ Zemszkov, 55-60.

⁵⁹ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. VI., 35.

⁶⁰ R. Conquest: Kolyma. The Arctic Death Camps. Hn., 1978., 112.

⁶¹ Zemszkov, 61.

⁶² Zemszkov, 90.

⁶³ Uo. 62.

⁶⁴ Szolzsenyicin, III. köt. 577.

⁶⁵ Uo. 584.

⁶⁶ Gerp van den Berg: The Soviet System of Justice: Figures and Policy. Dordrecht, 1985., 115.

⁶⁷ Dallin-Nicolaevsky, 88.

⁶⁸ Uo.

⁶⁹ Uo.,51., 208.

⁷⁰ S. Mora: Kolima. Gold and Forced Labour in the USSR. Washing­ton, 1949., 10.

⁷¹ Conquest, 16.

⁷² Zemszkov, 90-93.

⁷³ Conquest, 47.

⁷⁴ S. Mora-P. Zwiernak: La Justice Sovietique. Róma, 1945., 10.

⁷⁵ Uo. 270.

⁷⁶ Mora, 63.

⁷⁷ Mora, 33.

⁷⁸ R. N. Baldwin kifejezése

⁷⁹ Dallin-Nicolaevsky, 62-71.

⁸⁰ N. Jasni, Journal of Political Economy, 1951. okt. 405-19.

⁸¹ Sz. Makszudov: Népirtás a Szovjetunióban. (Szovjet füzetek V.) Bp. 1992., 15.

⁸² Szolzsenyicin, II. köt. 615.

⁸³ Dallin-Nicolaevsky, 105.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Mora, 33.

⁸⁶ CGAOR 9401. fond, 2, 265, Tom. II., 384-85.

⁸⁷ Zemszkov, 60-61.

⁸⁸ Conquest, 245-50.

⁸⁹ Dallin-Nicolaevsky, 106.

⁹⁰ Van den Berg, 114.

⁹¹ Zemszkov, 38.

⁹² Szolzsenyicin, III. köt. 255.

⁹³ Nyekics-Heller, in: Népirtás a Szu-ban, 12.

⁹⁴ Baldwin, 27.

⁹⁵ Van den Berg, 129.

⁹⁶ Népirtás a Szu-ban, 16.

⁹⁷ B. Hazanov, in: Népirtás a Szu-ban, 18.

⁹⁸ Dallin-Nicolaevsky, 165.

⁹⁹ Népirtás a Szu-ban, 13-14., III. Baldwin, 53.

¹⁰⁰ Zemszkov, 44., I még S. Rosefielde: An Assessment of the Sources and Uses of Gulag Forced Labour, 1925-56., 33. Soviet Studies, 1981. no. 1., 56.

¹⁰¹ Dallin-Nicolaevsky, 146.

¹⁰² Emil Lengyel: Siberia. New York, 1943., 299.

¹⁰³ Mora, 59.

Ezekről a dilemmákról rendezett kerekasztal-vitát a Pedagógusok Szakszervezete. A vitát Borbáth Gábor vezette. A hozzászólásokat az alábbiakban összegezzük.

Krausz Tamás (történész, Politikatörténeti Intézet) azzal kezd­te, hogy bár a szakszervezetek 1990 és 1994 közötti túlélése rövid időre szólt, ez önmagában még nem ok az aggodalom­ra. Világszerte megfigyelhető ugyanis a szakszervezeti moz­galom hanyatlása, hiszen a munka világa nem tudott kellő választ adni a neokonzervatív kor kihívásaira. Hiányoznak az összehangolt stratégiák, az összefogás nemcsak nemzet­közi, de nemzeti szinten sincs meg.

A megfelelő stratégia hiánya összekapcsolódik azzal a prob­lémával, hogy a szociáldemokrácia válságban van. Sok esetben már nem lehet különbséget tenni egy szociáldemokrata és egy konzervatív gazdaságpolitika között. Nem egy országban ter­hes a szociáldemokrata pártoknak a szakszervezeti kapcsolat. Krausz Tamás véleménye, hogy a szocialista/szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatokat stabilan fenn kell tartani, még akkor is, ha egy adott időszakban nincsenek világos gazdaságpolitikai alternatívák.

Ma a magyar szakszervezeteket igencsak zavarba hozza, hogy a munkavállalók a saját pozíciójuk tekintetében nem tud­nak különbséget tenni az MDF- és az MSZP-vezette kormá­nyok között. A privatizáció folyamatához nem tudnak érdem­ben hozzászólni. Manapság úgy lehet elbocsátani a felsőok­tatási dolgozók egynegyedét, hogy ezzel szemben semmiféle társadalmi ellenállás nem lép fel. Ez egyértelműen oda vezet­het, hogy a szakszevezeteken belül megerősödik a politikai jobboldal befolyása. Még a tandíjjal szembeni diákellenállás során is inkább a jobboldali populizmus térnyerése volt jel­lemző.

Sokan kérdezik, hogy milyen modellt válasszon a hazai szakszervezeti mozgalom. Egyes vélemények szerint a nyu­gat-európai, mindenekelőtt a német struktúrát kellene lemá­solni. Krausz Tamás ettől két ok miatt is óvakodna. Először azért, mert a történelmi tapasztalatok fényében nem lehet si­keres másolásról beszélni. Másodszor pedig látni kell, hogy az utóbbi néhány évben éppen Németországban kerültek mély hullámvölgybe a szakszervezetek, a szociáldemokrata párttal együtt.

Amiben már hasonlóak vagyunk Németországhoz, az a tö­meges munkanélküliség kialakulása. A különbség az, hogy ná­lunk ez egy egészen új probléma, amelyre a szakszerveze­teknek megfelelő választ kell találniuk. Ha ez nem történik meg, akkor nemcsak a szakszervezetek fognak felmorzso­lódni, hanem a mostani kormányzó erők is. Ennek követ­keztében valóban „antimodernista", populista szenny öntheti el az egész régiót. Hiszen nem felejthetjük el – zárta vitaindító hozzászólását Krausz Tamás -, hogy Magyarország kelet-eu­rópai ország volt, és az is marad.

Ágh Attila (politológus, BKE Politikatudományi Tanszék) egy pontban értett egyet Krausz Tamással, ez pedig a Horn-kor­mány felelőssége az értelmiség és a diákság köreiben meg­figyelhető szélsőjobboldali nacionalizmus kiprovokálásában. A szakszervezetek és a politika kapcsolatát azonban másképp ítéli meg.

Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt a kormánnyal hanem az is, hogy mi lett a társadalmi-gazdasági megállapodás­sal, a TGM-mel. Ez ügyben számos elemzés (többek közt Thoma Lászlónak a Pedagógusok Lapjában publikált írása) az SZDSZ nyakába varr egy sor olyan döntést, amelyet az MSZP magától hozott meg. Az MSZP reformkonzervatív, tech­nokrata vezetésű centruma képtelen volt ellenállni a privati­záció csábításának, és egyelőre csak az állami tulajdon szét-lopását modernizálta. Másfelől az MSZP a döntésképtelenség szélére sodorta az Országgyűlést és a politika centrumát. Ezt nem egyfajta „frakciókra osztódás" okozta, hanem egy annál sokkal rosszabb atomizálódás, amelynek következtében ki­sebb-nagyobb csoportok alkalmi jelleggel állnak össze, tartós és elvi politikai szövetségek nélkül.

Sokak véleménye, hogy a TGM-mel kapcsolatban eleve „for­dítva ültünk a lóra", és nem is lehetett volna elvárni a szakszer­vezetektől, hogy a guillotine alá rakják a fejüket, és könnyedén elfogadják a drasztikus intézkedéseket. Ágh Attila ezzel szem­ben úgy látja, hogy – spanyol mintára – igenis el lehetett volna várni, hogy bizonyos politikai előnyökért cserébe a társa­dalom egyes csoportjai áldozatokat vállaljanak, nemcsak a szakszervezetek, hanem más érdekképviseletek is. Egy ilyen alku során tisztázni kell, hogy a szakszervezetek milyen felté­telekkel kapcsolódjanak a politika egészéhez. Világos azonban, hogy a szakszervezetek nem léphetnek fel az egész társadalom képviseletében; nem beszélhetnek a diákok, a nyugdíjasok vagy a munkanélküliek nevében.

Az érdekszervezeteknek intézményesen kell kapcsolódniuk a politikai rendszerhez, a parlamenti döntéshozatali mecha­nizmushoz, de ezt nem ideologizálhatják meg úgy, hogy ők a társadalom egészét képviselik. A szakszervezeti vezetők ne tüntessék fel magukat politikai tényezőnek, hiszen azzal a szakszervezet túlpolitizálódik, és elveszíti a reális érdekkép­viseleti lehetőségeit. Ki kell tehát alakítani a két szféra legitim kapcsolódási pontjait.

Thoma László (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) szerint a szakszervezetek nemcsak nálunk játszották a hatal­mi tényező szerepét, hanem például Szlovákiában is, ahol a kormány hatalmának gyengülésével a szakszervezetek zsa­rolási képessége megnőtt.

Magyarországon az 1993-as tébé-választás egyfajta főpróbá­ja volt a parlamenti választásoknak, amelyek során a szakszer­vezetek szállították a szavazatokat az MSZP-nek. Az MSZP azonban nem ismerte fel, hogy az elkerülhetetlen restrikciót szo­ciálisan moderálni lehet. A Bokros-csomag meghirdetése után elúszott a megegyezési esély a szakszervezetek és a kormány között. A jelenlegi párbeszéd formális, semmire se kötelez. A kormány már nem tart a szakszervezetektől, az erő pozíciójából tárgyal velük, egyeztetésre pedig nem tart igényt.

Az MSZP vezetése – az SZDSZ kedvéért – kénytelen rövid pórázon tartani a párt bal szárnyát, amely képes lenne szö­vetkezni a szakszervezetekkel. Ehhez azonban semmi köze nincs annak, hogy a miniszterelnök Nagy Sándort be akarta vonni a kormányba. Ez nem a szakszervezetek felé tett gesz­tus volt, egyszerűen egy távlatosabb gazdaságpolitika kidol­gozását próbálta elősegíteni.

Szoboszlay György (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézete) arra figyelmeztetett, hogy a társadalomkutatók szá­mos olyan vélekedést fogalmaznak meg kijelentésként, ame­lyet semmiféle tárgyszerű elemzés nem támaszt alá. Ilyen pél­dául az, amelyik a szakszervezeteknek az 1994-es választá­sokban játszott szerepével kapcsolatos. Hipotéziseket persze minden további nélkül meg lehet fogalmazni.

A szakszervezeteknek lehetett szerepük a választói maga­tartás alakításában, amennyiben megerősítették a polgárok­ban azt a képzetet, hogy az MSZP a munkavállalói érdekek mellett elkötelezett lesz, és ezért kötött formálisan is szövet­séget a szakszervezetekkel. Valószínű azonban, hogy az 1994-es választási sikert nem a szakszervezeteknek köszön­heti az MSZP. Feltételezhetjük továbbá, hogy a szakszerve­zetek mögötti társadalmi háttér beszűkülőben van. Ez ága­zatonként más és más; van, ahol erős a szakszervezet, de a mozgalom egészére ezt nem mondhatjuk.

A legkényesebb terület az MSZP és az SZDSZ közötti fele­lősségmegosztás, hiszen itt áll rendelkezésünkre a legkevesebb információ. A koalíció létrehozása annak a történelmi helyzetnek a következménye volt, amikor az MSZP meglepetésszerűen megnyerte a választásokat. Ebben a szükséghelyzetben mind­két pártnak az volt az érdeke, hogy koalícióra lépjenek. Az MSZP így tudta pacifikálni az SZDSZ-t, amely viszont így tudott hatni a gazdaság reálfolyamataira. Érdekházasságról van szó, és ezért sem érdemes dramatizálni a koalíciós együttműködés során adódó személyi konfliktusokat.

A szakszervezetek szűkebb értelemben elérték a választá­sokkal kapcsolatos céljaikat. Több szakszervezeti vezető politika közeli funkcióba került, bent ül a parlamentben. A kilenc képviselőnél nagyobb eredményre a magyar politikai rend­szerben nem is lehet számítani. Az MSZP sokszínűségéből adódóan azonban nem reális elvárás az, hogy a szakszer­vezetek a párt egészéhez kötődjenek. Nem is lenne helyes törekvés, hogy egy szakszervezet bármely politikai pártnak programszerűen elkötelezze magát.

A szakszervezetek politikai törekvéseinek legitimitását még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha valaki ezzel konkrétan nem ért egyet. Szoboszlay György szerint az sem zárható ki, hogy 1998-ban a szakszervezetek önálló erőként akarnak majd indulni a választásokon, ha úgy látják, hogy a pártok nem képesek súlyt adni a munkavállalói érdekeknek.

Wiener György (politológus, Közigazgatási és Szervezési Inté­zet) abból indult ki, hogy a hazai érdekkonfliktusok elemzé­sénél nem lehet elvonatkoztatni a világrendszer folyama­taitól, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szerepétől. A ko­alíció működését nyilván lehet bírálni, de látni kell, hogy azok a keretek, amelyek között a kormány és az MSZP működik, hallatlanul szűkek. Amit sokan habozásnak tekintenek a kor­mány első nyolc hónapját illetően, nem politikai tehetetlenség volt, hanem politikai taktikai kísérlet annak kipuhatolására, hogy el lehet-e hárítani annak a csomagtervnek a végrehajtását, ame­lyet már 1994 nyarán letettek a kormány asztalára. Tehát való­ban nem az MSZP és az SZDSZ között húzódik a fő határvonal, hanem egyrészt az MSZP-n belül, másrészt a magyar belpoli­tikai élet szereplői és a külföldi erőcsoportok között. Kopits György nyilatkozatai például arra utalnak, hogy a pénzügyi szer­vezetek a jelenlegi megszorításokkal sem elégedettek.

Az említett nyolc hónap alatt a kormány számára világossá vált, hogy német, osztrák vagy EU-hitel segítségével nem tud­ja megkerülni az IMF elvárásait, mert az ilyen hiteleket is az IMF-feltételek teljesítéséhez kötik. A Bokros-csomag tartalma tehát nem volt megkerülhető. Ezért álszentek és képmutatóak Szabó Iván, Orbán Viktor és mások nyilatkozatai, hiszen ők is pontosan ismerik a korlátokat. A nemzetközi pénzvilággal sikeresen szembefordulni eddig egy kormány sem tudott, a lengyel konszolidáció mögött pedig egy 41 százalékos adós­ságelengedés áll.

Ilyen peremfeltételek mellett érdekvédelemről és elérhető eredményekről csak nagyon mérsékelten lehet beszélni. Leg­feljebb részkérdésekben lehet elérni valamit, ami nem azt je­lenti, hogy a nagyobbik kormánypárt szakítani akar a szak­szervezetekkel. Sokan persze azt hiszik, hogy a mai restrikció hosszú távon fellendüléshez vezet, a valóság azonban az, hogy a restrikciónak nincs alsó határa. A szakszervezetek mozgásterét elsősorban nem a belpolitika, hanem a világ­gazdaság korlátozza.

Wiener György szerint az Ágh Attila által elemzett TGM nem a koalíción múlott. A kormány nem tudott olyan feltételeket ajánlani, amit akkor a szakszervezetek elfogadtak volna. Látni kell azonban, hogy a mai kormány bukása esetén a szakszer­vezetek számára ennél csak rosszabb jönne. Az MDF politi­káját 1990 és 1994 között megismerhettük, Orbán Viktor irá­nyultságát pedig jelezte, hogy 1993-ban még a TB-önkor-mányzatok létét is kétségbe vonta. Torgyán József nyilvánva­lóan nem a kisember-populizmust képviselné, hanem a nagy­tőke diktatúrája felé tenne lépéseket. (Érdemes elolvasni az Eszmélet 15-16-os számában Giovanni Arrighi cikkét, amely megmutatja, hogy a félperiférián a tőke természetes formája a nyílt diktatúra.)

A szakszervezetek lehetőségeit tehát döntően a munkaerő­piac helyzete, a félperifériás kapitalizálódás, illetve a privati­záció jellege határozza meg. Tudomásul kell venni, hogy a tőke azért jön ide, mert a szakszervezet nem erős. Tölgyessy Péter például 1991-ben, egy hónappal a szakszervezeti tör­vények megszületése előtt azt nyilatkozta, hogy ha Magyar­országon a szakszervezetek fennmaradnak, akkor az ország nem tud megkapaszkodni, mert nem jön ide a külföldi tőke. így kapcsolódik a vitához a latin-amerikanizálódás kérdése.

A közalkalmazotti szakszervezetek azért életképeseb­bek, mert ezt a szférát még nem faragták meg, de amint ez bekövetkezik, ennek a szektornak az esélye is jelentősen romlani fog. A munkanélküliek tartalékseregének logikája ér­vényesül. Ilyen helyzetben a jobb érdekérvényesítő helyzet­ben levők sem tudnak szolidaritást éleszteni. A fő veszély te­hát nem a társadalmi robbanás, hanem az, hogy a magyar társadalom a teljes apátiába süllyedve szétesik.

Bayer József (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) egyetért azzal, hogy a szakszervezeteket depolitizálni kell. Nem abban az értelemben, hogy nincsenek politikai céljaik és nem foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel, hanem olyan érte­lemben, hogy nem lehetnek egy szociáldemokrata párt kli­ensei. Tartózkodniuk kell a túl közvetlen politikai érdekszövet­ségektől. Ettől függetlenül persze lehetnek politikai funkcióik és konkrét célkitűzéseik. A hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján nem várható az sem, hogy törekvéseik mögé a szak­szervezetek teljes munkavállalói egységet tudjanak felvonul­tatni.

Simon János (politológus, MTA Politikai Tanulmányok Intéze­te) néhány felmérés eredményének ismertetésével kapcsoló­dott a vitához. Megkérdezték például a munkavállalókat, hogy mekkora beleszólásuk van a munkahelyi döntések meghoza­talába. Erre 1989-ben 16 százalék válaszolta, hogy semmiféle beleszólása nincs, 1993-ban viszont már 60 százalék volt ez az arány. Ez volt az az időszak, amikor a pártok kivonultak a munkahelyekről, és a kollektív szerződés rendszere is át­alakult.

A hazai TGM-kísérlet megítéléséhez érdemes tanul­mányozni a spanyol példát. Ennek ismertetésekor a leg­gyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a szakszervezetek el­vállalták a reálbérek korlátozását, ám azt többnyire elfelejtik, hogy végül megromlott a viszony a szakszervezetek és a szocialista párt között, egészen odáig, hogy a szocialista kormány ellen korábbi szövetségeseik szerveztek általános sztrájkot.

Szöllősi Istvánné (országgyűlési képviselő, Pedagógusok Szakszervezete) bevezetőben rögtön leszögezte, hogy je­lenleg Magyarországon nincs érdekegyeztetés. Nem az a kérdés, hogy a parlamentben ott ülnek-e a szakszervezeti vezetők, hiszen ők nem tudnak mást tenni, mint hogy időn­ként az általuk rossznak tartott törvények ellen szavaznak. Az MSZP-frakció többi tagjára azonban nincs hatásuk. A konzultációt, ami a szakszervezet és a minisztérium között folyik, az egyik államtitkár úr „klubszerű beszélgetésnek" nevezte.

A szakszervezeti vezető szerint a koalíció létének igenis van köze ahhoz, hogy az érdekegyeztetés ilyen rossz ál­lapotban van. Köztudott például, hogy az SZDSZ fiókszerve­zete a Liga, amely jelentős támogatást kapott az Egyesült Államokból. (Rendelkezésre állnak azok a levelek, amelyek­ben annak idején Pokorni Zoltán megköszönte a dollártámo­gatást.) Az sem volt véletlen, hogy a taxisblokád idején éppen Forgách Pál volt a munkavállalók tárgyalódelegációjának ve­zetője.

A szakszervezetek 1991 óta gyakorlatilag azért nem képe­sek akciókat szervezni, mert belső ellentmondásaikkal vannak elfoglalva. Az érdekvédelem sikerét akadályozza a mozgalom­mal kapcsolatban élő előítélet. A szakszervezeti aktivisták gyakran maguk sem merik kimondani, hogy milyen értékekkel kellene azonosulniuk. Ilyen helyzetben nemigen lehet beszélni a szakszervezetek radikalizálódásáról. Sokan vélekednek úgy, hogy a kormányt csak egy általános közalkalmazotti sztrájk téríthetné észre. A minisztérium vezetőivel ugyanis érdemben nem lehet tárgyalni a béremelési igényekről. A szakszervezetek ügyének előmozdításában az Alkotmánybíró­ság beavatkozásaira sem lehet számítani.

A Pedagógusok Szakszervezete egyébként továbbra is teret biztosít a hazai gazdasági és politikai folyamatok szakér­tőinek, és a munkavállalókat érintő különböző témákban újabb fórumokat rendez.

A több mint háromórás eszmecsere természetesen nem lehetett elég hosszú ahhoz, hogy a vitában résztvevők vagy az olvasók számára minden tekintetben megnyugtató válaszokat adjon a felvetett kérdé­sekre. A vitavezető a témára való visszatérés reményében zárta a beszélgetést.

A munkanélküliség újra tartós társadalmi problémává vált a fejlett ipari országokban. A történészek majd kimutatják, hogy – a kapitalizmus történetében először – lényegében véve megvalósult a teljes foglalkoztatás: Nyugat-Európában 15 évig 1960-tól kezdődén, Óceániában 1950 és 1975 között, vala­mint Európa északi részén a hidegháború időszaka alatt, egé­szen a kommunizmus bukásáig. Csupán Japán tartott ki egy kicsit tovább. Észak-Amerikában a teljes foglalkoztatás soha­sem jött létre, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak száma fokozatosan nőtt a második világháború után. A többi OECD-országban a teljes foglalkoztatást két kihívás érte: az első az 1970-es évek közepén az első olajválság után, majd 1990-ben egy gyengébb erejű, amely az északi országokban, Svájcban és részben Ausztriában éreztette hatását. Ugyanekkor Közép-Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításának részeként is tömeges munkanélküliség alakult ki.

Ma úgy tűnik, hogy a munkanélküliség elhagyta a politika világát, a komoly erőfeszítések és a konfliktusok terepét. Ehe­lyett átkerült a politikusi liturgiába, olyan különleges alkalmak imádságaiba, mint például az Európa Tanács 1993 decemberi tanácskozása, a Hetek 1994 tavaszi detroiti csúcstalálkozója vagy az 1995 márciusi koppenhágai Fejlődési Világkonferen­cia. A munkanélküliség még mindig a választási beszédek egyik varázsigéje, de már nem szerepel a választási ígé­retek között.

Függetlenül attól, hogy a politika világán kívül vagy belül, a munkanélküliség és a munkanélküli emberek továbbra is léteznek. A munkahellyel rendelkező emberek egy része (tu­dósok, aktivisták, munkapiaci és segélyezési ügyintézők) köz­vetlenül is érintett a problémában. Sokkal többen vannak azok, akik a munkanélküliség által felerősített problémákban kénytelenek részesülni. Elég, ha a faji megkülönböztetésre, illetve konfliktusokra (gyorsan szélesedő és elmélyülő problé­ma a fiatalok körében Európában), a kábítószerre vagy az erőszakra gondolunk. A kétségbeesés messze túlterjed a ki­rekesztettek és a perifériára szorultak gettóin.

I. Körkép: Argentínától Lengyelországig

Az egyes országok jelentéseiből készült válogatás különböző csoportok kutatásainak az eredménye, ezért nem állíthatjuk, hogy áttekintésünk feltétlenül reprezentatív. Azonban mind­ezek együtt ugyanazt a problémát világítják meg a világ kü­lönböző pontjain. A kérdéses országokat kevéssé ismerő ol­vasókat segítendő, az egyes fejezeteket rövid áttekintéssel kezdjük.

Argentína és Latin-Amerika

Argentína egykor a világ egyik legdinamikusabban fejlődő or­szága volt, de – együtt a többi latin-amerikai országgal – sok viszontagságon ment keresztül a második világháború után. A munkaerő-piaci struktúra Argentínában és a többi latin-amerikai országban különbözik az OECD-országoktól. Egyrészt az OECD-országokhoz hasonlóan megtalálható egy formális (ma­gán, illetve állami) szektor, Argentínában azonban széleskörűen működik egy informális szektor is, amely kívül esik a szociális jogok birodalmán. Az 1980-as években az informális gazdaság számottevően nőtt Latin-Amerika legtöbb országában (Chilét ki­véve), és mára a mezőgazdaságon kívül dolgozó, gazdaságilag aktív népesség egyharmadát teszi ki Argentínában, Brazíliában és Mexikóban (OECD, 1994: 45; ILO, 1995: 67). Az érem másik oldala, hogy Argentínában viszonylag alacsony a hivatalos mun­kanélküliségi ráta, s manapság kezdi megközelíteni az európai szintet, ahogy ezt Rubén M. Lo Vuolo kimutatja.

1990 óta Argentínában a gazdaságpolitikai lehetőségeket egy szigorú neoliberális recept ajánlásai korlátozzák. A gazdasági stabilizáció, illetve privatizáció neoliberális logiká­ján belül a program már eddig is sikeres, annak ellenére, hogy már 1995 elején hangsúlyozták a program érzékenységét a bizonytalan pénzügyi piacok előre nem látható ingadozásaira. Ekkortájt Argentína és Brazília, amely hűen követte az argen­tin példát, gazdasági nyomás alá került a mexikói válság kö­vetkeztében. Lo Vuolo bemutatja ennek a gazdaságpolitiká­nak a költségeit.

Érdemes megvizsgálni ennek a neoliberális sikertörténetnek a hátterét egy olyan országban, amelyet komoly szakszerve­zeti hagyománnyal és erős populizmussal szoktak jellemezni. A „stabil pénz" és az „egyensúlyban levő gazdaság" ugyan konzervatív szlogenek, a gyenge, neoliberális elvek alapján működő demokratikus kormányzat asszisztálása mellett bekö­vetkező hiperinfláció azonban a bérből és fizetésből élőket, illetve a munkanélkülieket érintette a legsúlyosabban, hiszen a burzsoázia áttérhetett a dollár alapú kereskedelemre. A zsákutcába került demokratikus baloldali vagy balközép kor­mányzatok (Chilében Allende, Argentínában Alfonsín kormá­nya) által előidézett gazdasági zavarodottság volt az az alap, amelyre a neoliberalizmus támaszkodhatott Latin-Amerikában. Meg kell említenünk azonban, hogy a felső középosztály alatti társadalmi rétegeket csak abban az esetben találjuk a prog­ram haszonélvezői között, ha a neoliberális gazdaságpolitika átgondolt foglalkoztatás- és szociálpolitikával párosult. Éppen ez volt a helyzet Chilében, ahol a szabadjára engedett neo­liberalizmus lejáratódott, mert ez volt a katonai diktatúra fő gazdasági fegyverneme.

Argentína és különösen Mexikó példája jól mutatja a posztkommunista Európa egy lehetséges jövőbeli képét. A közös jellemzők: a sikertelenségek utáni átmenet keresése a politikai rendszer szintjén; csalódott és demoralizált lakos­ság, amely éppen azokon a területeken veszítette el beleszó­lási lehetőségét, ahol érdekei ezt leginkább megkívánnák; a társadalmi egyenlőség, testvériség és fejlődés eszméjével szembeni teljes bizalmatlanság; valamint a külföldi média, a követségi irodák és különösképpen a hitelező intézmények ál­tal támogatott, a neoliberális ajánlásokat magabiztosan előa­dó, vakbuzgó szakemberek kicsiny csoportja.

Lengyelország és más közép-kelet-európai országok

Lengyelország ragyogó példa a fent említett hasonlóságra. Hasonlóan a peronista Argentínához, a kommunista Lengyel­országban is volt egykoron egy harcos munkásosztály, amely­hez Európában leginkább az Arthur Scargill vezette brit bá­nyász-szakszervezet (NUM) működése hasonlított. Scargill és a brit bányászok lemondásra kényszerítettek egy kormányt (Edward Heath-ét 1974-ben), míg végül 1985-ben Margaret Thatchernek sikerült felőrölnie őket. A lengyel munkások há­rom kormányt is megdöntötték: 1956-ban, 1970-ben és 1980-ban. Őket azonban nem fegyveres beavatkozással vagy a rendkívüli állapotra hivatkozva szorították háttérbe. A háború utáni Lengyelország első liberális kormánya, a Mazowiecki­-kormányzat volt az, amely szétverte a mozgalmat. A lengye­lek voltak a neoliberális „sokkterápia" első kísérleti nyu­lai.

Ennek a gazdaságpolitikának az egyik eredménye, hogy Lengyelországnak 1994-ben sikerült a második legmagasabb munkanélküliségi rátát produkálnia (16,9%), amellyel csak Al­bániát képes megelőzni (17%) a közép-kelet-európai régió­ban (ILO, 1995: 110). Megemlítendő egy másik hatás is, ame­lyet az ILO egyszerűen „szociális robbanásnak" (poverty explosion) nevezett (ILO, 1995: 112-113). 1990-ben az „alacsony jövedelemszint" alatti háztartások aránya 16%-ról 33%-ra nőtt. Ez az elszegényedés egy évtizednyi társadalmi és gazdasági válság után következett be Lengyelországban.

1994 végére Lengyelország egy főre jutó nemzeti produk­tuma 10%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. És ne felejtsük el, hogy Lengyelország mutatta fel a legjobb eredményt a ré­gióban. A Lengyelországgal szomszédos Litvánia szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, hiszen 1994-es egy főre jutó nemzeti terméke csupán a 80%-a az 1989-as évének (Wolf & Freeland, 1995). Ahogy Iwona Sobis ezzel kapcsolatban rámutat, Lengyelország részleges újjáépítését – a kommuniz­mus megdöntése után öt évvel már világosan láthatóan – a tömeges munkanélküliség árán valósították meg.

A Cseh Köztársaság példája megmutatja a neoliberális retorika és gyakorlat közötti különbségtétel fontosságát. Bár Lengyelország pénzügyminisztere, Balcerowicz volt az első, aki lerakta egy liberális piacgazdaság alapjait, a Cseh Köztár­saság posztkommunista vezetője, Vaclav Klaus – aki pénzügy­miniszerként indult, majd miniszterelnök lett – volt a neolibera­lizmus legmeggyőzőbb propagálója, egyben Milton Friedman legbüszkébb tanítványa. Valójában a cseh gazdaság folyama­tosan alakult át, a gyenge vállalatokat függésben tartó, formá­lisan önálló bankok, valamint a munkástámogatáshoz továbbra is ragaszkodó menedzserek vezetésével (lásd Petr Mateju és Ivan Mozny). A termelékenység a Cseh Köztársaságban a kom­munizmus bukása óta összességében 7,7%-kal csökkent (ILO, 1995: 110). A foglalkoztatás még rosszabb képet mutat (11,6%-os csökkenés), de a munkanélküliség még mindig viszonylag alacsony, mindössze 3,6% volt 1994-ben.

A közép-kelet-európai országok új uralkodó osztályainak, illetve a neoliberális közgazdaságtan elveit valló értelmiségi képviselőiknek céljai igen hasonlóak latin-amerikai testvérei­kéihez: létrehozni egy a világpiacon is versenyképes szektort; szabad teret engedni a pénzügyi műveleteknek és a felső kö­zéposztály fogyasztói piacának, amely versenyképes le­het Miamival vagy Münchennel; valamint megnyerni a fejlett országok nemzetközi központjaiban a neoliberális közgazdá­szok és befektetők támogatását, és ezzel egyidejűleg a nem­zetgazdaságot és társadalmat a túlélésre ítélni, sakkban tartva a dolgozók jogait és a szociális járandóságokat.

Döntő eltérés azonban a közép-kelet-európai országok esetében a kommunizmus hagyatékaként megmaradt jelenté­keny társadalmi elkötelezettség az egyenlőség és az állam­polgári jogok iránt (Therborn, 1995: 288, 299). A piacba vetett hit fokozatosan csökken. Az 1994 őszi Eurobarometer (az EU Bizottsága által szervezett felmérés) szerint a közép-kelet-eu­rópai országok közül csupán Albániában, a Cseh Köztár­saságban, Észtországban, Szlovéniában és Macedóniában gondolja úgy a lakosság többsége, hogy a fejlődés a jó irány­ba halad. Lengyelországban a jó és a rossz irányra szavazók aránya 22%, illetve 52% volt, Magyarországon 24%-58%, Lit­vániában 22%-71%, míg Oroszországban 16%-68%. Rövid távon egy demokratikus rendszerben sem fontosabb, hogy mit gondol az emberek többsége, mint a kommunis­ta diktatúrák idején. De vajon tartható ez hosszú távon is?

Spanyolország

Bár sok ember Közép-Kelet-Európában is összehasonlíthatatlannak tartja az ottani helyzetet Latin-Amerikával, akadnak, akik szerint Latin-Amerika és Spanyolország között sem fe­dezhető fel semmilyen összekötő kapocs. Pedig itt történeti és kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. A Franco utáni Spa­nyolországra több latin-amerikai országban – köztük Chilében és Argentínában is – egyfajta mintaként tekintettek, amely olyan demokratikus átmenetre mutat példát, melyhez nem kel­lettek döntő gazdasági és társadalmi változások, s így elfo­gadhatóvá vált a katonai diktatúra által privilegizált osztályok számára.

Európai nézőpontból Spanyolország ellentmondásos eset, hiszen miközben egy papíron szocialista kormány van ural­mon (amely gyakorlatilag egyáltalán nem vall szocialista el­veket), egyben itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta az OECD-országokon belül. A kormány egyik főideológusa, Ludolfo Paramio ezt a jelenséget egyszer az első szocialis­ta/szociáldemokrata „poszt-keynesiánus rezsimként" magya­rázta. Legyen bárhogy is, Manuel Perez Yruela és Clemente J. Navarro Yáhez kutatási eredményei történetileg egyedül-állók a témában.

Nem teljesen világos, miért olyan magas a munkanélküliség Spanyolországban, illetve a szocialistáknak hogyan sikerült a mai napig ilyen magasan tartani. A helyzet akkor lesz igazán érthetetlen, ha Spanyolországot összevetjük Portugáliával, amely szintén egy diktatúrából indult, és viszonylag zárt gaz­daság. Az ILO becslései (1995: 160) szerint a munkanélküli­ség Portugáliában 1995-ben 7% volt, míg ugyanez az adat Spanyolországban 24%. A különbségek döntően a foglalkoz­tatás eltérő trendjeivel magyarázhatók. Például 1973-74-től 1985-ig Portugáliában az iparban foglalkoztatottak aránya 14%-kal nőtt, míg Spanyolországban 27%-kal csökkent. A szolgáltató szektorban 44%-os volt a növekedés Portugáliá­ban, és csupán 9%-os Spanyolországban. A mezőgazdasági dolgozók számának zuhanása sokkal erőteljesebb volt Spa­nyolországban, mint Portugáliában (Therborn, 1989a: 281).

A strukturális különbségek, amelyekbe beletartozik a latifun­diumok, illetve a nehézipari vállalatok nagyobb aránya, szin­tén figyelembe veendők a probléma vizsgálatakor. Lehetsé­gesek továbbá statisztikai tévedések, de a kérdést innentől kezdve sűrű homály fedi.

Perez Yruela és Navarro Yáhez következtetése, hogy a gazdaság alapstruktúrájával és dinamikájával összehasonlítva a munkaerőpiaci előírásokban bekövetkező változásoknak csupán marginális hatása volt a foglalkoztatásra. Mindeneset­re távol tartják magukat olyan állításoktól, melyek szerint a kormányzatnak, illetve a gazdaságpolitikának ne lenne hatása a foglalkoztatásra.

Hollandia

Hollandia a világ egyik legfejlettebb jóléti állama, ebben a vo­natkozásban Svédország (és a többi skandináv ország) leg­határozottabb alternatívája. Mindkét ország bőkezű (volt) az előjogok tekintetében, de Hollandia támaszkodott a férjeik ál­tal anyagilag ellátott háziasszonyokra, a magánszolgáltatások állami finanszírozására, illetve munkanélküliségi segélyekre, míg Svédországban a foglalkoztatottság és az állami alkalma­zottak aránya magas volt, az állam pedig kötelezettséget vál­lalt egy aktív murikaerőpiaci politikára. Bár egykoron a kálvini protestantizmus egyik rendíthetetlen bástyája volt, a modern Hollandia arculatát a katolikus dominanciájú keresz­ténydemokrácia alakítja, ezzel szemben Svédországban a szociáldemokrácia a lutheri hagyomány őrzője (Therborn, 1989b).

A 80-as évek elején Hollandiában tanulmányoztam, milyen válaszokat adhat egy nemzetgazdaság egy nemzetközi gaz­dasági válságra. Ez segített választ találnom arra, hogy bi­zonyos népek miért munkanélkülibbek, mint mások (Why some peoples are more unemployed than others) (Therborn, 1986). Azóta – ahogy Wessel Visser kimutatta – Hollandiának egy bonyolult helyzettel kellett szembenéznie. A foglalkoztatás erőteljesen nőtt, a munkanélküliségi ráta az átlagos európai szintre süllyedt, míg a növekvő ellenszenv és nehézségek el­lenére a jóléti állam megpróbált kialakítani egy szociális hálót mindazok számára, akik önhibájukon kívül kerültek ki a mun­kaerőpiacról. Hollandia ugyanakkor az az ország, ahol a mun­kaerőpiaci tevékenységtől független alapjövedelem ötlete a legnagyobb publicitást kapta, még akkor is, ha ez még mindig nagyon távol van a hivatalos elismeréstől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a munkanélküliség többoldalú probléma, amelyet a nemzetgazdaságok sajátos kontextusában kell vizsgálnunk az egyre inkább egységesülő globális rendszeren belül.

II. Miért kellett lemondania Svédországnak a teljes foglalkoz­tatottságról?

Egykoron Svédország nemcsak a teljes foglalkoztatottság or­szága, hanem egyben modellje is volt. Ma már nem ez a helyzet, habár a munkanélküliségi ráta Svédországban a har­madik legalacsonyabb Ausztria és Portugália mögött az Eu­rópai Unió országain belül. Tegyük hozzá rögtön, magasabb, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban (ILO, 1995: 160). Svédország társadalmi modellé vált, amely egyedülálló volt a hasonló méretű országok között. Amikor jól mentek a dolgok, az egyenlőség és testvériség eszméjével szimpatizáló tudósok sikeres országként hivatkoztak Svédországra, lásd Bosworth & Rivlin (1987). Mikor azután a svéd gazdaság el­indult a lejtőn, a közgazdászok számára ugyanezen értékek alapján többé-kevésbé ellenséges országgá vált, lásd pl. Freeman (1995).

Akárhogy nézzük is, a 90-es évek elején Svédországnak le kellett mondania a teljes foglalkozatottságról. A recesszió a foglalkoztatási hatásai egyértelműek voltak, és lényegesen különböztek a 70-es illetve a korai 80-as évek válságaitól. Akkoriban az OECD-országokon belül a munkanélküliség nö­vekedését csupán 15%-ban lehetett a gazdasági növekedés­sel magyarázni, és a gazdaság, valamint a munkaerő növe­kedése együttesen is csak 22%-ot tett érthetővé (Therborn, 1986: 44). Ugyanezekben az országokban a munkanélküliség növekedése 1990 és 1994 között 58%-ban volt magyarázható a regisztrált gazdasági növekedéssel. Svédország pedig épp az egyszerű növekedési egyenlet regressziós egyenesén mo­zog (Schmidt, 1994: 8).

A társadalomtudományokban igen ritka jelenség, hogy egy változó 58%-ban magyarázza meg egy másik változó műkö­dését. Ebből következően az intézmények, kötelezettségek, illetve gazdaságpolitikák elvesztették jelentőségüket. A nem­zetközi piacok hatása sokszorosára nőtt. Svédország a 80-as években deregulálta pénzügyi és tőkepiacait, és tartózkodik egy adaptív valutapolitika követésétől. Azokat az intézménye­ket, illetve beavatkozási lehetőségeket pedig, amelyek védel­met nyújthatnának a piaci kudarcokkal szemben, lerombolták.

A piaci válság aligha volt a svéd vállalatok gyengülő verseny­képességének folyománya. Épp ellenkezőleg, 1991-et kivéve az export volt a gazdaság egyetlen prosperáló ágazata (Ekonomikommissionen, 1993: 47). Ezzel szemben a valódi ok az ingatlanpiac összeomlásából következő, belsőleg generált pénzügyi válság volt. Ezt súlyosbította a neoliberális gazdaság­politika, amely adócsökkentést vezetett be, és az infláció leszo­rítását preferálta. Mindez összekapcsolódott egy nemzetközi válsággal, amelyen belül a hamarabb bajba kerül finn gazda­sággal fennálló szoros kapcsolatok is megrendültek (Ekonomikommissionen, 1993: 29-30). A szociáldemokrata kormány fi­gyelmen kívül hagyta a válság 1991 elején jelentkező jeleit, az 1991 szeptemberétől 1994 szeptemberéig kormányzó jobboldali koalíció pedig nem a teljes foglalkoztatást tekintette legfonto­sabb céljának. Ehelyett a tőkejövedelmek adóit kívánta csök­kenteni, a privatizációt és a családok támogatását ösztönözte.

Összefoglalva az eddigieket, Svédországban a tömeges munkanélküliség közvetlen oka egy spekulatív pénzügyi válság volt, amely az egész gazdaságot megrázta, így a munkapiacot is (államit és magánt egyaránt). 1990 és 1994 között a foglalkoztatás Svédországban 12%-kal csökkent (Korpi, 1995). A foglalkoztatási válságot tetézte a bérek befa­gyasztása és az állami foglalkoztatottak számának csökken­tése, valamint a túlórák alkalmazása az iparban, aminek az aránya sohasem csökkent a 80-as évek közepének csúcsér­téke alá, sőt 1993-ban és 1994-ben új rekordot állított fel (Arbetsmarknadsstyrelsen, 56; Bernhardsson, 1994).

Az aktív munkaerőpiaci beavatkozás folytatódott, sőt még szélesedett is. De a válság és más beavatkozások hatása miatt, az aktív beavatkozás célja csak a hivatalos munkanél­küliségi ráta csökkentése lehetett. 1994 tavaszán különböző munkaerőpiaci intézkedésekkel (szakképzéssel és átmeneti munkalehetőségekkel) az aktív népesség 6%-át lehetett meg­védeni a munkanélküliségtől, s így a hivatalos munkanélküli­ségi rátát 8%-on tartani.

Lehetséges, hogy léteznek a kilyukadt pénzügyi léggömbön túlmutató, mélyebb szerkezeti okok, de hogy melyek ezek, illetve hogy a tömeges munkanélküliséget hogyan lehetne csökkenteni, továbbra is egymásnak ellentmondó elemzések tárgya. Azt mindenesetre állíthatjuk, hogy nem a túlméretezett jóléti állam okozta a válságot, és a svéd aktív munkapiaci beavatkozás eredményeket tudott felmutatni már a krízis ideje alatt is.

III. A munkanélküliség értelmezése

A munkanélküliséget nemcsak strukturális, hanem kulturális szempontok alapján is vizsgálhatjuk. Annak a" megértése, hogy a munkanélküliség mit jelent különböző emberek szá­mára, segíthet a munkanélküliség működésének, illetve szí­vósságának megértésében. A problémát két, egymásnak el­lentmondó nézőpontból vizsgálhatjuk: a foglalkoztatott döntés­hozók (policy makers), illetve a munkanélküliek (policy takers) szempontjából. Mindkét megközelítés multikulturális.

A döntéshozók kétértelműsége

Három fő csoportot különböztethetünk meg a foglalkoztatást (ill. a munkanélküliséget) befolyásoló szereplők között: tőke­tulajdonosok és menedzserek (munkáltatók); politikusok és hi­vatali tisztviselők; valamint a munkavállalók képviselői és szervezetei. A legfontosabb kérdés mindannyiukra vonatkozó­an: a teljes (vagy növekvő) foglalkoztatás mekkora szintje szükséges a sikeres gazdasági tevékenységhez, illetve mek­kora munkanélküliség tekinthető kudarcnak.

A tőke számára a munkás erőforrás, de költség is egyben, így a foglalkoztatás maximalizálása sohasem volt a tőkés cél­ja. Épp ellenkezőleg, üzleti körökben a munkanélküliség mértéke sok esetben a siker mutatója, amely a vezető vál­lalkozókedvét, képességeit és határozottságát jellemzi. Bármely munkapiacon a munkások bőséges kínálata (magas munkanélküliség) magának a tőkésnek is az érdeke.

Sok esetben a munkavállalók számával szokás jellemezni egy adott ipari vállalat méretét. Néhány sikeres cég büszkén hirdette magáról (pl. az IBM az 50-es és 60-as években), hogy soha nem kellett elküldenie embereket. Ez az üzleti hozzáál­lás azonban mindvégig kisebbségben maradt a tőkés világ­ban, és csak az ipari szektorban működő, stabil üzleti környe­zettel rendelkező vállalatok körében volt jellemző. Az ipari termelés visszaszorulása, és ami a legfontosabb, a tiszta pénztőke hatalmának és fontosságának hangsúlyossá válása aláásott mindenfajta pozitív kapcsolatot az üzleti siker és a foglalkoztatás kapcsolatában. 1993-ra a nemzetközi pénzpiaci tranzakciók értéke a javakban és szolgáltatásokban mért vi­lágkereskedelem 19-szeresére nőtt.

A kormányzatok számára a munkanélküliség továbbra is a kudarc egyfajta jelzőszáma, de csupán csakegy a kötelező feladatok hosszú sorában. A Maastrichti Szerző­dés ugyanakkor a sikeres gazdaságpolitika jellemzőinek fel­sorolásakor teljes mértékben eltekint a foglalkoztatás muta­tóitól.

A munkanélküliségben közvetlenül érintettek száma általá­ban alacsony, habár a munkanélküliek aránya hosszabb idő­szakok alatt magasabb, mint bármely adott pillanatban. A 80-as években az Európai Unión belül az aktív népesség kb. 30%-a volt legalább négy hétig munka nélkül (European Economy, 1991: 157). 1986 és 1990 között Svédországban, ami­kor a munkanélküliségi ráta 1,6% volt, a svéd aktív népesség

17%-a részesült valamennyi ideig munkanélküli segélyben (Korpi, 1995: 5. fejezet). Amikorra munkanélküliség különböző kormányok alatt magas szinten marad, akkor a munkanélkü­liséget inkább sorsszerűnek tekintik, mintsem politikai kudarc­nak. Sőt, a munkanélküliek már nem válnak politikailag veszélyessé. Ha az OECD-országok politikusai valamit tanul­tak a 70-es évek óta, akkor az az, hogy a 30-as évek kísér­tetei már nem térnek vissza többé.

A kormányokon belül a pénzügyminisztereknek van a legna­gyobb gazdasági hatalma, és működésüket olyan kritériumok alapján ítélik meg, amelyeknek semmi köze a foglalkoztatáshoz. A legnagyobb hatalommal bíró köztisztviselők a központi bankok igazgatói. Az országok foglalkoztatási adatai szerint működésük nem tekinthető sikeresnek. Mindazonáltal jelenleg általános nemzetközi tendencia, hogy a politikai rendszertől teljesen füg­getlen jegybanki vezetők céljai között nem is szerepel a mone­táris stabilitáson kívül bármilyen más szempont.

Valószínűleg az üzleti vezetőkre, a politikusokra, de a ve­zető bankárokra sem jellemző, hogy személyesen szembe kellett volna nézniük a munkanélküliséggel. Sőt ez igaz lehet családtagjaikra, rokonaikra, barátaikra vagy szomszédaikra nézve is. A hagyományos értelemben vett munkavállalóknak azonban valószínűsíthetően már van ilyen tapasztalata. Ugyanebből az okból kifolyólag a magas munkanélküliség jó jel számukra, hiszen a munkavállalókat és azok szervezeteit fenyegeti, illetve gyengíti. A szakszervezetek, illetve tagjaik számára a munkanélküliség magától értetődően közvetlen probléma. A szakszervezetek azonban mindig az adott idő­szak foglalkoztatottjait képviselik, és a legfontosabb szem­pontjuk az ő érdekeik érvényre juttatása. Csak másodsorban fontos számukra a jelenleg munkanélküli emberek beemelése a foglalkoztatottak soraiba. Erre jó példa a svédországi szak­szervezetek működése, amelyek hangosan tiltakoztak a mun­kanélküli segélyek csökkentése ellen, ugyanakkor nem elle­nezték a rekordokat döntő túlórákat. A munkanélküli-juttatások végső kifizetése a munkások számára láthatatlan marad, e juttatások ugyanakkor biztonságot nyújtanak mind a foglalkoz­tatottak, mind a munkanélküliek számára. A túlórák rend­szere a munkanélkülieket továbbra is kirekeszti, míg a munkáltatók kezében remek eszköz arra, hogy biztosítsák a reálbérek csökkenésést vagy stagnálását.

Mindez nem csökkentené a politikai pártok, köztisztviselők és szakszervezetek lehetőségeit, akik elkötelezték magukat a foglalkoztatás növelése mellett, de a tőketulajdonosokét sem, ha elfogadnák mindezt. A „harc a munkanélküliség ellen" tí­pusú jelszavak mögé nézve kiderül, mennyire ambivalens a fejlett tőkés országok döntéshozóinak viszonya a munkanél­küliség kérdéséhez. Sőt, ezekben az országokban a politika egyre kevésbé tartja fontosnak az ilyen kérdésekkel való fog­lalkozást; a spekulatív pénztőke van erősödőben, a választók csalódottak és beletörődöttek, a monetáris politika elsőbbsége kezd intézményi formát ölteni, a szakszervezetek pedig to­vábbra is gyengélkednek.

A munkanélküliség három típusa

A munkanélküliség kétértelműsége a közvetlenül érintettek (policy takers) számára is értelmezhető. A munkanélküliséget az érintettek többféleképpen élik meg, aszerint, hogy milyen hatása lehet az önazonosság-képre, illetve a munkaetikára. Az empirikus vizsgálatok legalább három lehetséges típust kü­lönböztetnek meg a munkanélküliek között.

1. Konformisták, A konformista igazodik a fő kulturális vo­nulathoz, legalábbis kívülről. Ma a társadalmi identitást egy jól fizetett, normális állás biztosítja. A munkanélküli státuszt mindenki próbálja elkerülni, negatív példa a társadalom tagjai számára. A munkanélkülieknek folyamatosan állást kellene ke­resniük. A konformisták között található egy csoport, akik töb­bé-kevésbé lemondtak arról, hogy normális munkát találjanak, ugyanakkor továbbra is a munkát tartják a társadalomhoz tar­tozás alapvető követelményének.
2. Visszavonulók. A visszavonulók körébe azok tartoznak, akik feladták a reményt, hogy munkát találjanak, és nem is akarják magukat így azonosítani. Ezek az emberek kiváltak a dolgozó tömegek csoportjából, feladva ezzel a siker és pénz­szerzés lehetőségét. Ezzel átléptek egy nemdolgozó-kultúrá­ba, amely igen hasonló a nyugdíjas életmódhoz. A munkanél­küliséghez való viszonyuk leginkább a közönnyel jellemezhe­tő.
3. Deviánsok. A deviánsok el akarják érni a fenti eredmé­nyeket, de nem hagyományos módon. Számukra egy normális állás még nem elég önmaguk megvalósításához, és szerintük, ha az ember nem rendelkezik ilyennel, akkor az sokkal többet jelent puszta rezignációnál. A munkanélküli létet nem kudarc­ként kell felfogni. Ez a deviáns életforma különböző szubkul­túrákban tetten érhető, művészeti, illetve politikai csoportoktól kezdve egészen a bűnözésig és kábítószer-kereskedelemig. A fentieken kívül olyan emberek is ide tartoznak, akik előnyö­ket élveznek a támogatási rendszerből.

Igen keveset tudunk ezeknek a kultúráknak az alapvető jel­lemzőiről és méreteiről. Az mindenesetre igaznak látszik, hogy a munkaképes korban levő, egyszer már munkaviszonnyal rendelkezett emberek között a konformisták aránya viszonylag magas. A visszavonulók körében idősebbeket, il­letve betegségre hajlamos embereket találunk. Mindkét eset­ben a munkanélküli időszak hossza, az iskoláztatás szintje, valamint a nemi különbségek egyaránt döntőek. Általában vé­ve: minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál valószí­nűbb, hogy konformista lesz. A speciális társadalmi környe­zetben nevelkedő fiatalok alkotják a deviánsok döntő többsé­gét. A művészeti és politikai deviánsok magas iskolázottságú, középosztálybeli fiatalok soraiból kerülnek ki.

A munkanélküliség kulturális elemzését a legkiterjedtebb módon Hollandiában végezték el. A 80-as években a konfor­mista munkanélküliek aránya 45-60% körül mozgott. A visszavonulók 25-30%-ot, a deviánsok 10-20%-ot tettek ki (Social and Cultural Planning Office, 1991: 92 ff; Kroft és má­sok, 1989). Nagyjából ugyanez lehet a sorrend a típusok kö­zött más országokban is. A relatív arányuk azonban külön­bözhet országonként és időszakonként (ten Have és Jehoel-Gijsbers, 1985; Morkerberg, 1985: 24).

Érdekes ellentmondás figyelhető meg a munkanélküliségi típusok és a társadalmi-gazdasági környezet kapcsolatában. Azok viselik el a legnehezebben a kizáratásukat, akik a leg-lojálisabbak az uralkodó kultúrával szemben, és épp azok al­kotnak kisebb csoportot, akik kulturálisan távol állnak a több­ségtől és a döntéshozóktól.

Fiatal férfiak körében a nem-dolgozó deviánsok, illetve visszavonulók aránya igen jelentős. 1989-ben Északnyugat-Európában a 20-24 éves fiatalok 10-12%-a nem járt iskolába, és munkahellyel sem rendelkezett. Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kb. 20% volt. A nők között az arányok kétszeresek voltak (OECD, 1992: 54).

IV. Életbevágó következmények: a munkanélküliség okozta betegség és halálozás

Bár megpróbálnak különbözni a döntéshozóktól, a munkanél­küliek heterogének – mint ahogy azt a fentiekben bizonyítottuk -, és a munkanélküliség hatása is egyénenként eltérő lehet. A közvetlen anyagi következmények országonként és egyéni élethelyzetektől függően különbözhetnek. Egy olyan jóléti ál­lamban, mint Svédország a munkanélküliek 1992-ben a fog­lalkoztatottak bérének mintegy 85%-át kapták meg segélyként (Korpi, 1995: 11. fejezet).

A munkanélküliség etnikai hatását tudományosan még nem dolgozták fel Európában. A munkanélküliség egyre élesebben osztja meg a nyugati társadalmakat, amelyek etnikailag egyre sokszínűbbé válnak. Svédországban 1994-ben az etnikai ho­vatartozás messze a legmeghatározóbb tényezője volt annak, hogy ki mekkora valószínűséggel lesz munkanélküli. A nem skandináv állampolgárok esetében ez a valószínűség 37% volt, és a nem-skandinávok kevesebb mint felének volt állása (Bemhardsson, 1994: 5).

Még mindig nem mutathatók ki teljes mértékben kézzelfog­ható bizonyítékok a munkanélküliségnek az egészségre, élet­re és halálra gyakorolt hatása tekintetében. A pszichológiai hatásokról azonban nem folyik vita. A munkanélküliek döntő többségénél negatív lelki hatással jár ez az időszak. Munka­nélkülivé válni körülbelül annyit tesz, mint pszichikai erő­szak áldozatának lenni.

A munkanélküliek egyre boldogtalanabbá, lehangoltabbakká válnak, depressziósak, nyugtalanok, magányosnak érzik ma­gukat, kisebb az önbecsülésük, mint a dolgozó embereké, kü­lönösen a biztos állással rendelkezőkhöz képest (Warr, 1987: 11-12. fejezetek; Kurella, 1992: 3.2.2. fejezet). Az európai ér­tékeket és attitűdöket elemző átfogó vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküliség hozzájárult a válásokhoz, de az egyedül­létet még a munkanélküli létnél is nehezebben viselték el a megkérdezettek (Harding et al., 1986: 6.2, 6.3 táblázatok).

A hosszú távon állás nélkül levők különböző stratégiákat dolgoznak ki helyzetük javítása érdekében, a negatív pszichés hatások azonban megmaradnak, sőt tovább mélyülnek. Ha si­kerül munkába állniuk, az természetesen pozitív hatásokkal jár (Verkleij, 1989; Lahelma és Kangas, 1989). Egy a munka mellett elkötelezett, középkorú, családos férfi számára a munkanélküliség igen komoly lelki traumát okoz. Ezt a tényt Írországban komoly vizsgálatok támasztották alá például Whelan és társai (1991) (lásd még erről az Összeomlás [Falling Down] című amerikai filmet).

Marié Jahodának a 30-as évek Ausztriájáról szóló klasszi­kus művén alapult egy brit pszichológus, Péter Warr munkája (1987: 1. 12. fejezetek), aki a munkanélküliség pszichés ha­tásait elemezve egy kilenc faktorból álló modellt állított fel. A munkanélküliségnek nem lineáris, de egyértelműen káros ha­tásai vannak az egyén lelki egyensúlyára, mert csökkenti a biztonságérzetet, a képességek kibontakozásának a lehető­ségét, a külső célokat (nincsen hajtóerő), a tapasztalatok sok­féleségét. A jövőt kiszámíthatatlanná teszi, megnehezíti az anyagi lehetőségeket, csökkenti a fizikai biztonságot (Warr itt a lakhatás minőségére gondolt), a személyek közötti kapcso­latokat és az elismert társadalmi pozíciót.

A munka nélküli időszak hosszát vizsgálva Warr szerint egy idő után bekövetkezik egy kiegyenlítődési periódus, amelyet nagyon hosszú távon negatív hatások követhetnek. Ezek a pszichológiai hatások voltak az alapjai a későbbi elméletek­nek. Az egyik legelfogadottabb szerint a folyamat a követkéz­képpen alakul: kezdeti sokk vagy trauma, amelyet tagadás vagy optimizmus követ. Ez pesszimizmushoz, depresszióhoz vagy önvádoláshoz vezet, amely végső soron alkalmazkodás­ba, tehetetlenségbe, esetleg fatalizmusba fordulhat (Furnham & Lewis, 1986: 128-129.).

A munkanélküliség nemcsak az egyénekre, de a csalá­dokra is hatást gyakorol. A házastársi kapcsolatokat polari­zálja: a jó és stabil kapcsolatok még szorosabbá válnak, a gyenge és feszült kapcsolatok pedig rosszabbodnak (Kurella, 1992: 65). Számszerű elemzések (Sokou, 1989: 121-122) is kimutatnak a házastársaknál bizonyos diffúz hatásokat, ame­lyek a munkanélküli személy alvási problémáiból, nyugtalan­ságából és más negatív hatásokból következnek. Különböző országokban végzett kutatások – a legújabbak Svédország­ban (Korpi, 1995) – rámutattak, hogy a munkanélküli-állapot hatással van a partnerre: egy munkanélküli házastársa is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel veszíti el állását.

A munkanélküliek gyermekeire vonatkozó vizsgálatok még kezdeti stádiumban vannak. Zavarodottság, depressziós jelek, koncentrációs zavarok, valamint a társas kapcsolatok létesíté­sének és fenntartásának zavarai figyelhetők meg az ilyen gyer­mekeknél. A lányok sokkal veszélyeztetettebbek, mint a fiúk. A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi folyik kö­rülöttük, ugyanakkor különleges problémák jelentkezhetnek ná­luk, habár egy nem régen végzett vizsgálat szerint (Hagquist & Starrin, 1994) a "10 évesek között nincsenek komoly rendel­lenességek, ellentétben a 15 évesekkel. Az érintettek száma igen magas: az NSZK-ban 1987-ben kb. 2 millióan, az Egyesült Királyságban pedig 1,2 millióan vannak (Kurella, 1992: 68 kk).

Mivel nem valószínű, hogy az emberek azért válnának mun­kanélkülivé, mert boldogtalanok és lehangoltak, ezért a mun­kanélküliség pszichikai hatását vizsgáló elemzésnek ritkán kell megküzdenie azzal a problémával, amivel sok más ha­tásvizsgálatnak szembe kell néznie: az okok, következmények ós a véletlenek megkülönböztetésével. Rengeteg bizonyíték van például arra, hogy összefüggés van az öngyilkossági statisztikák és a munkanélküliség között. A kapcsolat jel­lege azonban messze nem tisztázott (Platt, 1984; Kurella, 1992: 191. kk). Vajon a munkanélküliség kiváltó ok vagy kö­vetkezmény? Pszichés betegségek és a drogfogyasztás okoz­ná a munkanélküliséget és az öngyilkosságokat? Vagy esetleg másfajta kapcsolat van közöttük?

Rengeteg felmérés mutatja, hogy a munkanélküliek rosszabb fizikai kondícióban vannak, mint a foglalkoztatottak. Ezen a ponton az ok-okozati kapcsolat mindkét irányban mű­ködik. Egy nemrégiben végzett elemzés szerint az NSZK-ban 1984-1988 között jelentős különbségek mutatkoztak a mun­kanélküliek és a foglalkoztatottak egészségi állapotában, de nem állapítható meg oksági összefüggés a munkanélküli-stá­tusszal, bár igaz, hogy a munkanélküliek száma viszonylag alacsony volt (Eikeles és Seifert, 1992).

Sokkal szerencsésebbek az olyan elemzések, amelyek nagy mintával dolgoznak, és az orvosi méréseket kombinálják a szociológiai kutatásokkal. Jó példa erre Urban Janlert or­vosszociológiai disszertációja Svédországban (1991). Janlert finoman megfogalmazott következtetései szerint a munkanél­küliség súlyos hatásokat gyakorolhat az érintettek egész­ségére. Több régebbi kutatással egybehangzóan is azt állítja, hogy a hosszú távú munkanélküliség által sújtottak körében magasabb az érrendszeri betegségek és halálozások kocká­zati tényezőinek száma: magas koleszterinszint, erősebb do­hányzás, magas vérnyomás (a férfiak körében) és a testsúly nagyobb mértékű növekedése.

Végül, de nem utolsósorban elmondhatjuk, hogy a munka­nélküliség végzetes körülményekkel is járhat. Egy amerikai társadalomtudós, Harvey Brenner (1983) elemzésében kap­csolatot mutatott ki a halálozási adatok és a munkanélküliség alakulása között. A modern adatokkal elvégzett kutatás nagy súlyt helyezett az aggregált adatokra és a hosszú távot vizs­gáló ökonometriai elemzésekre, amelyekhez angol, amerikai és más országok adatait is felhasználta. A Brenner által fel­fedezett kapcsolatok a módszer és a magyarázat tekintetében nem voltak mentesek ellentmondásoktól, de ezt a hosszmet­szeti adatokkal dolgozó, lényegesen precízebb elemzések áradata követte (Iversen, 1989).

Véleményem szerint ebben a témában a legszínvonalasabb Claes-Göran Stefansson (1991) munkája. A vizsgált népesség 28.896 férfiből és nőből állt, akik olyan hosszú ideig voltak munkanélküliek, hogy kikerültek a támogatottak köréből. Az halálozási arányaikat hasonlította össze egy 18.855 foglalkoz­tatottból álló mintával. A végeredmény: szignifikáns többség a munkanélküli férfiaknál a halálozási arányok tekintetében. A nők körében ezek az adatok szintén magasak voltak, de a különbségek már nem annyira jelentősek. A munkanélküli fér­fiak esetében a halálozási kockázat 61%-kal volt magasabb, mint a foglalkoztatottaknál. Amikor az öngyilkosságtól és ha­lálozástól mint alkohol okozta körülményektől eltekintett, akkor a munkanélküliség halálozási tényezője némiképp csökkent, de csak 40%-os különbségig.

Stefansson adatait felhasználva kiszámolhatjuk, hány em­ber halt meg a hosszú távú munkanélküliség következménye­ként Svédországban 1980 és 1986 között: a számuk 185 és 356 között volt. Ha azt nézzük, milyen a mai svédországi hely­zet, biztosak lehetünk abban, hogy még sokkal többen veszítik életüket a munkanélküliség miatt 1990-1996 között.

V. Megosztott jövő

Munkanélkülinek lenni annyit tesz, mint kirekesztődni a gazdaságból és társadalomból. A munkanélküliség ezért a társadalom egységének vagy megosztottságának a jel­lemzője. A manapság tapasztalható tartós munkanélküliség egy általános, az egyenlőség és az erősebb társadalmi kohé­zió irányába mutató trendekkel ellentétes irányú folyamat ré­sze a fejlett országokban. Ez a folyamat magába foglalja a politikai intézményekbe vetett bizalom csökkenését, az egyre sokfélébb életstílust, egyre egyenlőtlenebb jövedelemel­osztást, újraéledő etnikai konfliktusokat, az erőszak terjedését és a kábítószer kereskedelmet. Az állandó munkanélküliség mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatba hozható.

A fejlett országok és munkaerőpiacaik jelenlegi trendjei mé­lyítik a különbségeket a sikeres emberek (akik keményen, de rövid ideig dolgoznak, és összefonódtak a feketegazdaság­gal), a szerényebb jövedelemért keményen és sokat dolgozó emberek, illetve a nem-dolgozók folyamatosan újratermelődő csoportjai között. Az utóbbiak közül néhányan konformistákká válnak, mások visszavonulnak, vagy deviánsokká válnak a fennálló társadalommal szemben.

Irodalom

Arbetsmarknadsstyrelsen ( – ). Arbetsmarknadspolitik i forandring [Changing labor market policy]. 2nd edn. Stockholm, Fritzes.

Bernhardsson G. (1994). Mot ljusare tider [Towards brighter times]. Stockholm, AMS (speech).

Bosworth B, Rivlin A, ed. (1987). The Swedish economy. Washing­ton, DC, Brookings.

Brenner H (1983). Mortality and economic instability: detailed analy­ses for Britain and comparative analyses for selected industrialized countries. International Journal of Health Services, 13: 563-620.

Ekonomikommissionen (1993). Nya villkor for ekonomi och politik [New conditions for the economy and for politics]. Stockholm, SOU 1993: 16.

Elkeles T„ Seifert W. (1992). Arbeitslose und ihre Gesundheit. Em-pirische Langzeitanalysen [Unemployed and their health. Empirical lon­gitudinal analyses]. Berlin, Wissenschafts-Zentrum report: 92-201.

European Economy (1991) No. 47 (March). Brussels and Luxembo­urg, Commission of the European Communities.

Freeman R., Swedenborg B., Topel R. ed. (1995). Valfardsstat i omvandling [Welfare state under transformation]. Stockholm, SNS.

Furnham A., Lewis A. (1986). The economic mind. Hemel Hemps­tead, Wheatsheaf Books.

Hagquist C, Starrin B. (1994). Barns halsa och foraldrars arbets-loshet. [Children's health and parents' unemployment]. Socialvetens-kaplig Tidskrift, 4: 287-301.

Harding S., Philips D., Fogarty M. (1986). Contrasting values in Western Europe. Basingstoke, Macmillan.

Have K. ten, Jehoel-Gijsbers G (1985). Werkloze jongeren: een ver-lorerne generatie? [Unemployed youth: a lost generation?]. The Hague, OSA.

ILO (1995). World employment 1995. Geneva, ILO.

Iversen L. (1989). Unemployment and mortality. Stress Medicine, 5: 85-92.

Janlert U. (1991). Work deprivation and health. Sundbyberg, Karo-linska Institutet.

Korpi W. (1995). Arbetsloshet och arbetsloshetsforsokring i Sverige. En studie bland arbetsloshetskassornas medlemmar [Unemployment and unemployment insurance in Sweden. A study among the members of the unemployment insurance funds], Stockholm, Institute of Social Research, Stockholm University.

Kraft H., Engbersen G., Schuyt K., van Waarden F. (1989). Een tijd zonder werk [A time without work], Leiden/Antwerpen, Stenfert Kroese.

Kurella S. (1992). Arbeitslosigkeit und Gesundheit. Literaturstudie fur die Jahre 1985-1991 [Unemployment and health. A study of the literature for 1985-1991]. Berlin, Wissenschaftszentrum report: 92­202.

Lahelma E., Kangas R. (1989). Unemployment, re-unemployment and psychic well-being in Finland. In: Starrin B., Svesson P-G., Win-tersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 135-163.

Morkerberg H. (1985). Sociale og helbredsmoessige konsekvenser af arbejdsloshed [Social and health consequences of unemployment]. Copenhagen, Socialforskningsinstitutet.

OECD (1992). Employment outlook July 1992. Paris, OECD.

OECD (1994). Employment outlook July 1994. Paris, OECD.

Piatt S. (1984). Unemployment and suicidal behaviour: a review of the literature. Social Science and Medicine, 19: 93-115.

Schmidt M. (1994). Erfolge und Defizite der schweizerischen Arbe-itsmarktpolitik im lndustriel\ndervergleich [Successes and deficiencies of labor market policy in Switzerland in a comparison among indust­rialized countries]. Heidelberg, Institut fur Politsche Wissenschaft der Universitat Heidelberg.

Social and Cultural Planning Office (1991). Social and cultural report 1990. Rijswijk, Social and Cultural Planning Office.

Sokou K. (1989). Careers in chronic unemployment in Greece. In: Starrin B., Svensson P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, po­verty and quality of working life. Berlin, Sigma: 115-134.

Stefansson C-G. (1991). Long-term unemployment and mortality in Sweden, 1980-1986. Social Science and Medicine, 12: 419-423.

Therbom G. (1986). Why some peoples are more unemployed than others. London, Verso.

Therborn G. (1989a). Por que en algunos paises hay mas paro que en otros [Why there is more unemployment in some countries than in others], Valencia, Alfons El Magnanim.

Therborn G. (1989b). "Pillarization" and "popular movements": two models of welfare capitalism, the Netherlands and Sweden. In: Castles F. ed. Comparative history of public policy. Cambridge, Polity Press: 192-241.

Therborn G. (1995). European Modernity and beyond. The trajectory of European societes 1945-2000. London, Sage.

Verkleij H. (1989). Vulnerabilities of very long-term unemployed in the Netherlands: results of a longitudinal study. In: Starrin B.-TSvens-son P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 79-100.

Warr P. (1987). Work, unemployment and mental health. Oxford, Clarendon Press.

Whelan O, Hannan D., Creighton S. (1991). Unemployment, poverty and psychological distress. Dublin, Economic and Social Research Ins­titute.