A szerkesztőség az olvasó figyelmébe ajánlja az oroszországi szellemi élet egyik fenegyerekének, Alekszandr Zinovjevnek az írását. Aki elolvassa ezt az írást, és csak ennek alapján próbálna a szerzőről képet alkotni, bizonyra tévedne, mert valószínűleg azt feltételezné, hogy a szerző a szovjet rendszer híve és haszonélvezője volt. Pedig Zinovjev, az ismert filo­zófus, a brezsnyevi korszak ellenzékének egyik legmarkán­sabb alakja volt. A szamizdatban és a tamizdatban megjelent írásai igen nagy hatással voltak az oroszországi értelmiségi körökre. Az ő munkássága nyomán kapott polgárjogot és pe­joratív értelmet a publicisztikában a „homo sovieticus" kife­jezés. Ezzel a címmel jelent meg 1981-ben egyik híres köny­ve, amelynek előszavában ezt olvashatjuk: „Ez a könyv a szovjet emberről, a homo sovieticusról szól, mint az ember új típusáról. … Az én viszonyom ehhez a lényhez kettős: sze­relem, de egyúttal gyűlölöm is, tisztelem és egyúttal megve­tem, rajongok érte és egyszersmind borzongok tőle. … Ezért vagyok olyan kegyetlen az ábrázolásában. …"

Legismertebb könyve egyébként „A tátongó magaslatok" paradox hatású címet viseli. Ez a könyv a hetvenes évek kö­zepén jeleni meg a Szovjetunió határain kívül. Ez egy szatirikus paradoxonokra épülő szociológiai tanulmány és szép­irodalmi mű egyszerre. Az úgynevezett reális szocializmus, a szovjet társadalom ironikus és kritikai elemzése. A nyugati kritikusok kikiáltották Zinovjevet orosz Jonathan Swiftnek.

1983-ban jelent meg „Ifjúságunk szárnyalása" című esszé­gyűjteménye a sztálinizmusról. „Ebben a könyvben – írta Zi­novjev – arról szeretnék valamit mondani, hogyan jelent meg tudatunkban és érzéseinkben ez a történelmi fergeteg… mii jelentett számunkra a sztálinizmus." A sztálinizmushoz való viszonyt is a „szeretem-gyűlölöm" attitűd jellemzi. Azonosul a sztálinizmussal mint romantikus, szárnyaló ifjúságának kor­szakával, a front, a fasizmus elleni harc időszakával. Zinovjev vállalja a „korszak védelmét", mert szerinte nincsenek „bűnös korszakok", mert „Sztálin egyfajta népakaratot személyesített meg". Zinovjev megérti, de egyszersmind gyűlöli ,,a rendszer kegyetlenségét, erkölcstelenségét, demagógiáját és egyéb is­mert negatív vonásait". (Vö. A. Zinovjev: „Nasej junosztyi poljot", Lausanne, 1983., 26. 27. 29. 124. o.)

Hasonló szellemben íródtak Zinovjev olyan művei, mint „A mennyország előterében" (1977), „A fényes jövő"' (1978), „A kommunizmus mint realitás" (1981). Nagy nemzetközi visszhangja volt Zinovjev egyes gyűjteményes köteteinek is. Olyanoknak például, mint a „Mi és a Nyugat". A kötet 18 írást tartalmaz. Ezek közül a leginkább figyelemre méltók a „Sztálinról és a sztálinizmusról", „Kelet és Nyugat", „A to­jáshéjról és a Nyugat elkárhozásáról", „Az orosz népről", „Miért vagyunk rabszolgák?" című írások.

Ugyancsak cikkek és előadások gyűjteménye a „Sem sza­badság, sem testvériség, sem egyenlőség" című kötet. A kö­tetben közölt írások eredeti zinovjevi módon elemzik az úgy­nevezett nyugati világ és a kelet-európai társadalmak fejlődésének sajátosságait és kölcsönhatásait.

A zinovjevi gondolkodás és szövegezés meghatározó jel­legzetessége: a groteszk s a paradoxon. A groteszk és a pa­radoxon azonban, úgy tűnik, nem csupán irodalmi, hanem emberi létezési stílusnak is jellegzetessége.

Amikor kezdetéi vette a gorbacsovi peresztrojka, az emig­rációba kényszerített és szovjet állampolgárságától megfosz­tott filozófus – sok más disszidenstől eltérően – nem állt be az úgynevezett demokraták táborába, hanem egyre nagyobb gyanakvással figyelte a szovjet gazdaság hanyatlásának és a Szovjetunió felbomlásának a folyamatát. A gorbacsovi pe­resztrojkát ő keresztelte el egyik híres művében katasztrojkának, azaz a katasztrófa-építés folyamatának. Jelcin és csapa­tának berendezkedését és politikáját még nagyobb ellen­szenvvel figyelte és ábrázolta. A mostani hatalmi elit politi­káját bíráló írásait előszeretettel közlik az úgynevezett nacionálpatrióta és kommunista irányzatú újságok és folyóiratok.

Zinovjev saját magáról a következőidet mondja: „Soha nem kívántam vagy terveztem átalakítani Oroszországot. Ma sincs ilyen szándékom, és aligha támad kedvem ilyesmire bármikor is. Nem vagyok sem politikus, sem ideológus, és még kevés­bé tekintem magam szakavatott tanácsadónak, aki el tudja igazítani az embereket, hogyan is kellene »átalakítaniuk« a társadalmukat. Mindössze kutató vagyok. Szándékaim, mint ez ideig, továbbra is csupán arra korlátozódnak, hogy lehe­tőség szerint objektíve igyekezzem megérteni az orosz (illet­ve korábban szovjet) valóságot, és így szerzett belátásaim alapján felvázoljak néhány előrejelzést jövőbeni alakulásával kapcsolatban.

Számos kiadványban fejtettem már ki nézeteimet, még ha ezek teljesen vagy csaknem teljesen ismeretlenek maradtak is Oroszországban. Olyanok vannak köztünk, mint »A kom­munizmus válsága«, »A derűs jövő«, »A paradicsom torná­cán«, »A sárga ház« és a »Zavaros idők« című könyvek, ame­lyeket mind ez ideig nem publikáltak Oroszországban. Ami pedig mégiscsak beszivárgott belőlük, az nem nyújt megfe­lelő képet a nézeteimről.

Nem számítok rá, hogy munkásságom oroszországi meg­ítélése pozitív fordulatot vehet. Ennek ellenére köteles­ségemnek érzem, hogy véleményt nyilvánítsak Oroszország helyzetével és jövőbeni kilátásaival kapcsolatban."

Zinovjev megnyilatkozásaiban mostanában igen gyakran vannak túlzások és félrefogalmazások, mindazonáltal – s ezt remélhetőleg az olvasóink figyelmébe ajánlott írás is tükrözi – eszmefuttatásainak eredetisége, provokatív jellege magával ragad, és továbbgondolásra serkent. Zinovjevvel nem muszáj egyetérteni, de szavaira figyelni feltétlenül érdemes.

A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)

A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.

Törvénytervezet

az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) létrehozására, és az ezzel kapcsolatos célok megvalósítására

Minthogy az Egyesült Királyság lakosságának érdekében állna az eu­rópai kontinens országainak lakóival való szorosabb együttműködés mindannyiuk jólétéért, és

– minthogy a Római Szerződés által életrehívott Európai Közösség túlságosan nagy politikai hatalmat biztosít annak a Bizottságnak, amelyik nem választott testület és demokratikus eszközökkel el nem mozdítható, és

– minthogy a Közösség törvényeit – amelyek a tagállamok saját tör­vényeinél magasabbrendűek – titokban, a tagállamok választott par­lamentjeinek előzetes jóváhagyási kötelezettsége nélkül hozzák, és

– minthogy a Maastrichti Szerződésben foglalt, a gazdasági, pénzügyi és politikai egység megteremtésére irányuló javaslatok a hatalom bir­tokosainak a hatalomból kizártak általi elszámoltathatóságát szük­ségszerűen tovább erodálják,

– minthogy ennek következtében gyengülnének Európa népeinek a hatalmon lévők politikáinak meghatározására vonatkozó jogai, és

– minthogy ezen változások hosszú távon közönyösséghez vagy a nacionalizmus legrosszabb formájának újjáéledéséhez vezethetnek, és

– minthogy nagyszerű alkalom nyílt egy szélesebb európai rendszer megteremtésére, a kontinens teljesen autonóm államainak haladó szellemű érdekösszehangolása útján;

ezért most a következőket rendeljük el, mégpedig Őfelsége, a Ki­rálynő előírására, az itt egybegyűlt Parlament világi, egyházi, és al­sóházi képviselőinek tanácsára, beleegyezésükkel és felhatalmazásuk­kal:

1. Ezen javaslat elfogadásától számított hat hónapon belül Őfelsége kormánya – az e tervezetben felsorolt európai államok részvételével

– a meghirdetésnél legalább hat hónappal később tartandó konferen­ciát hívjon össze Londonba, ahol egy olyan Európai Közösség meg­alapítása vitatandó meg, amelyhez Európa összes nemzetének csat­lakozása kívánatos.

2. Az 1. pontban megfogalmazott konferencián a Londoni Szerződés tervezetét a jelenlegi törvényjavaslat kiegészítő jegyzékének formá­jában vitára és kiegészítésre elő kell terjeszteni. A ratifikációt minden egyes részt venni szándékozó nemzet az általa erre a célra alkalmas­nak tartott eljárással bonyolítja.

3. Elfogadása után a jelen törvénytervezet magasabb rendűnek tekin­tendő' – az Európai Közösségről szóló 1972-es Törvény 2. bekezdé­sének kivételével – minden, az Egyesült Királyság parlamentje által ez idáig becikkelyezett vagy becikkelyezendő törvénynél, az Egyesült Királyság parlamentjének hatáskörében meghozott törvénynél, illetve az Európai Közösség bármely törvényénél, irányelvénél vagy rendel­kezésénél.

4. Ezen törvényjavaslat alapján bármely miniszter tetszőleges kiadá­sát a parlament által elkülönített összegből kell fedezni.

5. Erre a törvényre mint az Európai Közösség 1992-es Törvényére lehet hivatkozni.

Kiegészítő jegyzék

A Londoni Szerződés Az Európai Közösség (Commonwealth of Europe) megalapításáról

Preambulum

Mi, az európai népeket képviselő alább felsorolt nemzetek tör­vényesen megválasztott képviselői, Albánia, Andorra, Örményország, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Fehéroroszország, Bosznia-Herce­govina, Bulgária, Horvátország, Ciprus, Csehszlovákia, Dánia, Íror­szág, Észtország, Finnország, Grúzia, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Olaszország, Kazahsztán, Kirgízia, Litvánia, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldávia, Monaco, Hol­landia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, Oroszország, San Marino, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc, Tádzsi­kisztán, Törökország, Türkmenisztán, Ukrajna, Egyesült Királyság, Üzbegisztán és a Vatikán nevében

– elhatároztuk, hogy mindannyiuk közös jóléte érdekében megala­pozzuk Európa népeinek eddigi legszorosabb szövetségét,

– elfogadjuk, hogy e szövetség a szerződést aláíró teljesen autonóm státusú államok kölcsönös elismerésén alapul,

– elköteleztük magunkat, hogy dolgozunk az itt képviselt kormányok közötti legteljesebb fokú együttműködésen, minden, a kontinens egészét érintő ügyben és a világ többi részével való kapcsolatok te­rén,

– kötelezzük magunkat az ENSZ Alapokmányának és döntéseinek betartására, a béke, a demokrácia, a leszerelés, a fejlődés előmozdí­tására; az ENSZ által az Emberi Jogok Nyilatkozatában meghatáro­zott emberi jogok megtartására és kiterjesztésére,

– hisszük, hogy a béke és a haladás elérése érdekében a tagállamok gazdag és változatos kulturális, politikai, gazdasági, vallási, intézmé­nyes sajátosságai sértetlenül megőrzendők,

– dolgozni fogunk ezekért a célkitűzésekért, jóakarattal a tolerancia és a megértés szellemében;

– elhatároztuk londoni találkozónkon, hogy olyan Európai Közössé­get hozunk létre, amelyhez minden jogosult nemzet csatlakozhat, és amelyik a következő' kitételekkel összhangban áll:

1. szakasz

Ezen szerződés alapján a szerződő felek saját részvételükkel megala­pítják az Európai Nemzetek Közösségét.

2. szakasz

Az Európai Közösségnek föl kell vállalnia azt a feladatot, hogy kon­szenzus alapján dolgozik az összes tagállam, az ott élő népek, és a kontinens, mint egész harmonikus és békés fejlődéséért.

3. szakasz

A Közösségre bízott feladatokat a következő intézményeken keresztül kell megvalósítani:

A Közgyűlés,

A Miniszterek Tanácsa,

A Bíróság,

Az Emberi Jogok Bizottsága, A Titkárság.

Minden egyes intézmény szigorúan az e Szerződésben ráruházott ha­talom korlátain belül tevékenykedhet.

4. szakasz

A tagállamok kötelezettséget vállalnak a szükséges jogszabályok kez­deményezésére – legyenek azok általánosak vagy esetiek – és az ezen Szerződésből vagy a Közösség intézményeinek ajánlásaiból fakadó kötelezettségek teljesítéséhez szükséges saját parlamenti támogatás biztosítására.

5. szakasz

A Közösség intézményeivel együttműködve a tagállamoknak mindent meg kell tenniük politikáik összehangolására.

6. szakasz

A Közösség intézményei nem foganatosíthatnak olyan intézkedést, amely bármely tagállam érdekét vagy annak autonóm státuszát sér­tené.

7. szakasz

Bármely független nemzetnek, amelynek határai részben vagy telje­sen az európai kontinensen belül húzódnak, kívánatos a Közösséghez való csatlakozása. Ehhez csak a Közgyűlés tagjainak többségi egyet­értése szükséges.

8. szakasz

A Titkársághoz eljuttatott előzetes értesítés átadása után 12 hónappal bármelyik tagállam szabadon kiléphet.

9. szakasz

A Közgyűlés bármely tagállam tagságát egyszeri többségi szavazással felfüggesztheti; a felfüggesztést bármikor meghosszabbíthatja, illetve feloldhatja.

10. szakasz

Ez a Szerződés meghatározatlan ideig hatályban marad, hacsak a Közgyűlés és a Miniszterek Tanácsának többsége az ellenkezőjét nem javasolja.

11. szakasz

Ez a Szerződés életbe lép, amikor az aláíró nemzetek többségének parlamentje ratifikálja azt, és amikor ezen nemzetek lakossága nép­szavazáson elért egyszerű többséggel a csatlakozás mellett dönt.

12. szakasz

AZ INTÉZMÉNYEK

A KÖZGYŰLÉS

A közgyűlésnek legfeljebb 500 tagja lehet, férfiak és nők egyenlő arányban; minden egyes tagállam képviselete kifejezi a népességének az össznépességhez viszonyított arányát; minden más szempontot a képviseleti arányszám kiszámításánál figyelmen kívül kell hagyni, biztosítva ugyanakkor, hogy minden egyes tagállam képviselőinek száma mindig legalább kettő legyen.

A közgyűlés tagjait négy évre választják, a Szerződés életbe lépését követő három hónapon belül. Minden tagállam maga választja a vá­lasztási rendszerét.

Ülései nyilvánosak, és az e szerződés Preambulumában meghatá­rozott korlátozások mellett felelősek a Közösség mint egész politi­kájának meghatározásáért.

Minden évben megválasztja a saját elnöklő hivatalnokát (soros el­nökét, ügyvivő elnökét), aki meghatározhatja az ügyrendet, és akinek jogában áll saját bizottságot felállítani.

Tagjait a tagállamok nemzeti költségvetéséből díjazzák, úgy, aho­gyan azt mindegyik külön-külön meghatározza.

Feladatai közé tartozik a törvénytervezetek elkészítése bármely a Közgyűlés által szükségesnek tartott ügyben, amelyek aztán a Mi­niszterek Tanácsának és minden egyes tagállamnak ratifikálásra át-adandók.

13. szakasz

A MINISZTEREK TANÁCSA A Miniszterek Tanácsának összetétele: minden egyes tagállam kor­mánya egy képviselőt küld.

Ülései nyilvánosak, kivéve, ha – többségi döntés alapján – a Kö­zösség mint egész érdekei bizonyos ügyek zárt ajtók mögötti tárgya­lását indokolják. A meghozott döntéseket, amint lehetséges, nyilvá­nosságra kell hozni.

Ezen túlmenve, figyelembe veszi a Közgyűlés javaslatait, és ja­vaslatokat tesz a tagállamok kormányainak.

A Tanács feladata az, hogy a kontinens egészét érintő bármely kérdésben a Közösség nemzeteinek politikáit összehangoló folyamat­ban aktívan közreműködjön. Ilyen kérdéskörök:

Gazdaság és ipar,

Élelmezés és mezőgazdaság,

Energia,

Kereskedelem,

Politika,

Szociális kérdések, Környezetvédelem, Nemzetközi politika, Védelem és leszerelés, Fejlesztés.

14. szakasz

A BÍRÓSÁG

Bíróságot kell felállítani, amely az egyes tagállamok által jelölt és a Közgyűlés által megerősített bírákból áll, akik addig szolgálnak, amíg a Közgyűlés 2/3-a le nem váltja őket.

A Bíróság felelős a Közösség alkotmányának értelmezéséért, és ítéletet hoz a Tanács vagy a Közgyűlés által előterjesztett ügyekben.

15. szakasz

AZ EMBERI JOGOK BIZOTTSÁGA

A közgyűlés minden egyes választási periódus kezdetén – egy peri­ódusra – tagjai közül Emberi Jogi Bizottságot választ, amelyben min­den tagállam képviselteti magát.

A Bizottságnak a fent kiemelt Jogok Chartája által vezérelve jo­gában áll bármely, a Közösség tagjait és az emberi jogokat érintő, vagy a Közgyűlés, a Tanács, illetve a Titkárság által előterjesztett ügyet megvizsgálni, és arról jelentést tenni. Jelentéseit nyilvánosságra kell hozni.

A Tanács, a Közgyűlés és bármely tagállam, amelynek tevékeny­ségét a Bizottság megvizsgálta, köteles a Bizottság esetleges javas­latait figyelembe venni és arra adott válaszát nyilvánosságra hozni.

16. szakasz

A TITKÁRSÁG

A Közösségnek legyen egy főtitkára, akit a Közgyűlés a választási periódus elején, négy éves időtartamra választ, aki felelős a Közösség igazgatásáért, így közös jelentést készít a Tanács és a Közgyűlés szá­mára.

A Titkárság tagjai még a főtitkárhelyettesek, akiket a főtitkár jelöl ki a Közgyűlés jóváhagyásával, főállású alkalmazottakként, akikért a főtitkár felelős.

A főtitkár vagy a helyettesei részt vesznek a Miniszterek Tanácsá­nak és a Közgyűlés ülésein, ott javaslatokat tehetnek, és végrehajtják a Közösség intézményei által hozott döntéseket.

A Közösség igazgatásának költségeit a tagállamokban erre a célra kivetett, igazságos adórendszeren keresztül beszedett adókból fede­zik.

17. szakasz

A TAGÁLLAMOK JOGAI

Ebben a Szerződésben semmi sem sértheti a tagállamok azon abszo­lút törvényes jogait, hogy a saját jogalkotásuk keretein belül – a rájuk ruházott hatalom mértékéig – az általuk szükségesnek tartott intéz­kedéseket meghozzák.

Minden tagállam kormánya, parlamentjének beleegyezésével vég­rehajtja azokat a megállapodásokat és szerződéseket, amelyeket saját vagy a Közösség kezdeményezésére aláírt.

18. szakasz

A KÖZÖSSÉG NÉPEINEK JOGAI

Ebben a Szerződésben meg kell erősíteni a Közösség népeinek jogait saját kormány megválasztására, illetve elmozdítására, és ennek ered­ményeként a saját hazai törvényeik hatályon kívül helyezésére, illetve kiegészítésére, valamint a saját parlamentjeik és kormányaik által meghatározott politikák követésére.

19. szakasz

A TAGÁLLAMOK BÍRÓSÁGAINAK HATÁSKÖRE

Ebben a Szerződésben a tagállamok bíróságait semmi sem korlátoz­hatja a saját államaik törvényeinek a saját alkotmányos berendezke­désükkel összhangban való alkalmazásában.

20. szakasz

A SZERZŐDÉS TÖRVÉNYBE IKTATÁSA ÉS KIEGÉSZÍTÉSE

A Szerződés törvénybe iktatása a tagállamokban tartott népszavazás­sal történik, és kiegészíthető a Miniszterek Tanácsának, illetve a Köz­gyűlésnek többségi javaslatára, a tagállamokban tartott népszavazás­tól függően.

FÜGGELÉK – A JOGOK CHARTÁJA

1. Minden állampolgár jogosult arra, hogy élhessen azokkal az álta­lános, demokratikus és kikényszeríthető törvényben gonddal őrzött, gyakorlatban megtartott, a társadalom által elismert – mind egyéni, mind kollektív – jogaival, amelyek egy civilizált társadalomban elő­feltételei az önkormányzásnak és a teljes politikai, társadalmi és gaz­dasági emancipáció elérésének.

2. Minden polgár rendelkezik a következő politikai jogokkal:

• szólásszabadság,
• gyülekezés és egyesülés szabadsága véleménynyilvánítás szándé­kával, állami közbeavatkozás nélkül;
• közös politikai, társadalmi, gazdasági célokért szerveződni;
• bármely vagy mindegyik vallás szabad gyakorlása vagy nem gya­korlása;
• választásokon szavazat leadása, részvétel minden választási folya­matban és intézményben; választhatóság;
• a személyes adatok és kapcsolatok titokban tartása és védelme il­letéktelen betekintéstől és beavatkozástól,
• a mozgás szabadsága bármilyen beavatkozástól mentesen, mene­kültjog megítélése politikai, szociális vagy gazdasági okokból,
• a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása.

3. Minden polgár törvényes joga:

• személyi szabadság bármilyen letartóztatással, fogvatartással, zak­latással szemben,
• törvénytelen cselekedettel vádolt személynek igazságos és pártatlan meghallgatása polgári bíróság előtt, törvény előtti egyenlő bánásmód és a jogi képviselethez való egyenlő hozzáférés lehetősége,
• a bűnösség bizonyításáig az ártatlanság vélelmezése, minden fel­merülő vádról és támogató bizonyítékról a tájékoztatás kötelessége, a bíróság előtti hallgatás joga,
• szabadság a kínvallatással, a kegyetlen és megalázó bánásmóddal, és a halálbüntetéssel szemben,
• a kihasználás időpontjában ingyenes jogi tanácsok és szolgáltatá­sok,
• törvény előtti egyenlőség a közösségben, diszkriminációtól mente­sen, fajra, nemre, nemek közötti preferenciára, bőrszínre, vallási vagy politikai meggyőződésre vagy testi fogyatékosságra való tekintet nélkül.

4. Minden polgár rendelkezik a következő szociális jogokkal:

• megfelelő és meleg lakó-, és kényelmes életkörülmények,
• pihenéshez, felüdüléshez, a munkaidő korlátozásához és szabadi­dőhöz való jog,
• az irodalomhoz, a zenéhez, a művészetekhez, és más kulturális tevékenységekhez való hozzáférés joga,
• megfelelő egészségügyi ellátás és megelőző orvoslás – a felhasz­nálás ideje alatt térítésmentesen,
• élethosszig tartó és ingyenes oktatás ellátás,
• méltóság és törődés nyugállományban,
• nők számára a termékenység és a születés szabályozása,
• ingyenes és egyenlő hozzáférés a gyermekellátáshoz,
• olcsó, hatékony és méltányos közlekedési eszközök,
• egészséges, fenntartható, elérhető és vonzó környezet, tiszta víz és levegő,
• kormányzati és kereskedelmi hatalomtól független média,
• bármely közhatalomnál tartott személyi adathoz való teljes hozzá­férés lehetősége, miniszter által aláírt és parlamentnek jelentett kor­látozások kivételével.

5. Minden polgár rendelkezik a következő gazdasági jogokkal:

• igazságos bérért folyó hasznos munkavégzés, amely elégséges jö­vedelmet biztosít a tisztességes életszínvonal fenntartásához;
• szakszervezethez csatlakozás, munkamegvonás munkaügyi viták során;
• részvétel minden döntésben, beleértve a munkahelyet érintő egész­ségügyieket és a biztonságiakat, minden munkavállaló számára az információ, a képviselet, a vélemény kinyilvánításának joga;
• teljes és egyenlő hozzáférés az állami és társadalmi juttatásokhoz az alapszükségletek fedezésének szintjén;
• a fizetési képességet meghaladó mértékű adózás alóli mentesség.

A törvénytervezetet Tony Benn nyújtotta be. Kiadta az Alsó­ház (House of Commons), 1992. június 17-én.

(Fordította: Turján Beáta)

A munkanélküliség újra tartós társadalmi problémává vált a fejlett ipari országokban. A történészek majd kimutatják, hogy – a kapitalizmus történetében először – lényegében véve megvalósult a teljes foglalkoztatás: Nyugat-Európában 15 évig 1960-tól kezdődén, Óceániában 1950 és 1975 között, vala­mint Európa északi részén a hidegháború időszaka alatt, egé­szen a kommunizmus bukásáig. Csupán Japán tartott ki egy kicsit tovább. Észak-Amerikában a teljes foglalkoztatás soha­sem jött létre, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak száma fokozatosan nőtt a második világháború után. A többi OECD-országban a teljes foglalkoztatást két kihívás érte: az első az 1970-es évek közepén az első olajválság után, majd 1990-ben egy gyengébb erejű, amely az északi országokban, Svájcban és részben Ausztriában éreztette hatását. Ugyanekkor Közép-Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításának részeként is tömeges munkanélküliség alakult ki.

Ma úgy tűnik, hogy a munkanélküliség elhagyta a politika világát, a komoly erőfeszítések és a konfliktusok terepét. Ehe­lyett átkerült a politikusi liturgiába, olyan különleges alkalmak imádságaiba, mint például az Európa Tanács 1993 decemberi tanácskozása, a Hetek 1994 tavaszi detroiti csúcstalálkozója vagy az 1995 márciusi koppenhágai Fejlődési Világkonferen­cia. A munkanélküliség még mindig a választási beszédek egyik varázsigéje, de már nem szerepel a választási ígé­retek között.

Függetlenül attól, hogy a politika világán kívül vagy belül, a munkanélküliség és a munkanélküli emberek továbbra is léteznek. A munkahellyel rendelkező emberek egy része (tu­dósok, aktivisták, munkapiaci és segélyezési ügyintézők) köz­vetlenül is érintett a problémában. Sokkal többen vannak azok, akik a munkanélküliség által felerősített problémákban kénytelenek részesülni. Elég, ha a faji megkülönböztetésre, illetve konfliktusokra (gyorsan szélesedő és elmélyülő problé­ma a fiatalok körében Európában), a kábítószerre vagy az erőszakra gondolunk. A kétségbeesés messze túlterjed a ki­rekesztettek és a perifériára szorultak gettóin.

I. Körkép: Argentínától Lengyelországig

Az egyes országok jelentéseiből készült válogatás különböző csoportok kutatásainak az eredménye, ezért nem állíthatjuk, hogy áttekintésünk feltétlenül reprezentatív. Azonban mind­ezek együtt ugyanazt a problémát világítják meg a világ kü­lönböző pontjain. A kérdéses országokat kevéssé ismerő ol­vasókat segítendő, az egyes fejezeteket rövid áttekintéssel kezdjük.

Argentína és Latin-Amerika

Argentína egykor a világ egyik legdinamikusabban fejlődő or­szága volt, de – együtt a többi latin-amerikai országgal – sok viszontagságon ment keresztül a második világháború után. A munkaerő-piaci struktúra Argentínában és a többi latin-amerikai országban különbözik az OECD-országoktól. Egyrészt az OECD-országokhoz hasonlóan megtalálható egy formális (ma­gán, illetve állami) szektor, Argentínában azonban széleskörűen működik egy informális szektor is, amely kívül esik a szociális jogok birodalmán. Az 1980-as években az informális gazdaság számottevően nőtt Latin-Amerika legtöbb országában (Chilét ki­véve), és mára a mezőgazdaságon kívül dolgozó, gazdaságilag aktív népesség egyharmadát teszi ki Argentínában, Brazíliában és Mexikóban (OECD, 1994: 45; ILO, 1995: 67). Az érem másik oldala, hogy Argentínában viszonylag alacsony a hivatalos mun­kanélküliségi ráta, s manapság kezdi megközelíteni az európai szintet, ahogy ezt Rubén M. Lo Vuolo kimutatja.

1990 óta Argentínában a gazdaságpolitikai lehetőségeket egy szigorú neoliberális recept ajánlásai korlátozzák. A gazdasági stabilizáció, illetve privatizáció neoliberális logiká­ján belül a program már eddig is sikeres, annak ellenére, hogy már 1995 elején hangsúlyozták a program érzékenységét a bizonytalan pénzügyi piacok előre nem látható ingadozásaira. Ekkortájt Argentína és Brazília, amely hűen követte az argen­tin példát, gazdasági nyomás alá került a mexikói válság kö­vetkeztében. Lo Vuolo bemutatja ennek a gazdaságpolitiká­nak a költségeit.

Érdemes megvizsgálni ennek a neoliberális sikertörténetnek a hátterét egy olyan országban, amelyet komoly szakszerve­zeti hagyománnyal és erős populizmussal szoktak jellemezni. A „stabil pénz" és az „egyensúlyban levő gazdaság" ugyan konzervatív szlogenek, a gyenge, neoliberális elvek alapján működő demokratikus kormányzat asszisztálása mellett bekö­vetkező hiperinfláció azonban a bérből és fizetésből élőket, illetve a munkanélkülieket érintette a legsúlyosabban, hiszen a burzsoázia áttérhetett a dollár alapú kereskedelemre. A zsákutcába került demokratikus baloldali vagy balközép kor­mányzatok (Chilében Allende, Argentínában Alfonsín kormá­nya) által előidézett gazdasági zavarodottság volt az az alap, amelyre a neoliberalizmus támaszkodhatott Latin-Amerikában. Meg kell említenünk azonban, hogy a felső középosztály alatti társadalmi rétegeket csak abban az esetben találjuk a prog­ram haszonélvezői között, ha a neoliberális gazdaságpolitika átgondolt foglalkoztatás- és szociálpolitikával párosult. Éppen ez volt a helyzet Chilében, ahol a szabadjára engedett neo­liberalizmus lejáratódott, mert ez volt a katonai diktatúra fő gazdasági fegyverneme.

Argentína és különösen Mexikó példája jól mutatja a posztkommunista Európa egy lehetséges jövőbeli képét. A közös jellemzők: a sikertelenségek utáni átmenet keresése a politikai rendszer szintjén; csalódott és demoralizált lakos­ság, amely éppen azokon a területeken veszítette el beleszó­lási lehetőségét, ahol érdekei ezt leginkább megkívánnák; a társadalmi egyenlőség, testvériség és fejlődés eszméjével szembeni teljes bizalmatlanság; valamint a külföldi média, a követségi irodák és különösképpen a hitelező intézmények ál­tal támogatott, a neoliberális ajánlásokat magabiztosan előa­dó, vakbuzgó szakemberek kicsiny csoportja.

Lengyelország és más közép-kelet-európai országok

Lengyelország ragyogó példa a fent említett hasonlóságra. Hasonlóan a peronista Argentínához, a kommunista Lengyel­országban is volt egykoron egy harcos munkásosztály, amely­hez Európában leginkább az Arthur Scargill vezette brit bá­nyász-szakszervezet (NUM) működése hasonlított. Scargill és a brit bányászok lemondásra kényszerítettek egy kormányt (Edward Heath-ét 1974-ben), míg végül 1985-ben Margaret Thatchernek sikerült felőrölnie őket. A lengyel munkások há­rom kormányt is megdöntötték: 1956-ban, 1970-ben és 1980-ban. Őket azonban nem fegyveres beavatkozással vagy a rendkívüli állapotra hivatkozva szorították háttérbe. A háború utáni Lengyelország első liberális kormánya, a Mazowiecki­-kormányzat volt az, amely szétverte a mozgalmat. A lengye­lek voltak a neoliberális „sokkterápia" első kísérleti nyu­lai.

Ennek a gazdaságpolitikának az egyik eredménye, hogy Lengyelországnak 1994-ben sikerült a második legmagasabb munkanélküliségi rátát produkálnia (16,9%), amellyel csak Al­bániát képes megelőzni (17%) a közép-kelet-európai régió­ban (ILO, 1995: 110). Megemlítendő egy másik hatás is, ame­lyet az ILO egyszerűen „szociális robbanásnak" (poverty explosion) nevezett (ILO, 1995: 112-113). 1990-ben az „alacsony jövedelemszint" alatti háztartások aránya 16%-ról 33%-ra nőtt. Ez az elszegényedés egy évtizednyi társadalmi és gazdasági válság után következett be Lengyelországban.

1994 végére Lengyelország egy főre jutó nemzeti produk­tuma 10%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. És ne felejtsük el, hogy Lengyelország mutatta fel a legjobb eredményt a ré­gióban. A Lengyelországgal szomszédos Litvánia szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, hiszen 1994-es egy főre jutó nemzeti terméke csupán a 80%-a az 1989-as évének (Wolf & Freeland, 1995). Ahogy Iwona Sobis ezzel kapcsolatban rámutat, Lengyelország részleges újjáépítését – a kommuniz­mus megdöntése után öt évvel már világosan láthatóan – a tömeges munkanélküliség árán valósították meg.

A Cseh Köztársaság példája megmutatja a neoliberális retorika és gyakorlat közötti különbségtétel fontosságát. Bár Lengyelország pénzügyminisztere, Balcerowicz volt az első, aki lerakta egy liberális piacgazdaság alapjait, a Cseh Köztár­saság posztkommunista vezetője, Vaclav Klaus – aki pénzügy­miniszerként indult, majd miniszterelnök lett – volt a neolibera­lizmus legmeggyőzőbb propagálója, egyben Milton Friedman legbüszkébb tanítványa. Valójában a cseh gazdaság folyama­tosan alakult át, a gyenge vállalatokat függésben tartó, formá­lisan önálló bankok, valamint a munkástámogatáshoz továbbra is ragaszkodó menedzserek vezetésével (lásd Petr Mateju és Ivan Mozny). A termelékenység a Cseh Köztársaságban a kom­munizmus bukása óta összességében 7,7%-kal csökkent (ILO, 1995: 110). A foglalkoztatás még rosszabb képet mutat (11,6%-os csökkenés), de a munkanélküliség még mindig viszonylag alacsony, mindössze 3,6% volt 1994-ben.

A közép-kelet-európai országok új uralkodó osztályainak, illetve a neoliberális közgazdaságtan elveit valló értelmiségi képviselőiknek céljai igen hasonlóak latin-amerikai testvérei­kéihez: létrehozni egy a világpiacon is versenyképes szektort; szabad teret engedni a pénzügyi műveleteknek és a felső kö­zéposztály fogyasztói piacának, amely versenyképes le­het Miamival vagy Münchennel; valamint megnyerni a fejlett országok nemzetközi központjaiban a neoliberális közgazdá­szok és befektetők támogatását, és ezzel egyidejűleg a nem­zetgazdaságot és társadalmat a túlélésre ítélni, sakkban tartva a dolgozók jogait és a szociális járandóságokat.

Döntő eltérés azonban a közép-kelet-európai országok esetében a kommunizmus hagyatékaként megmaradt jelenté­keny társadalmi elkötelezettség az egyenlőség és az állam­polgári jogok iránt (Therborn, 1995: 288, 299). A piacba vetett hit fokozatosan csökken. Az 1994 őszi Eurobarometer (az EU Bizottsága által szervezett felmérés) szerint a közép-kelet-eu­rópai országok közül csupán Albániában, a Cseh Köztár­saságban, Észtországban, Szlovéniában és Macedóniában gondolja úgy a lakosság többsége, hogy a fejlődés a jó irány­ba halad. Lengyelországban a jó és a rossz irányra szavazók aránya 22%, illetve 52% volt, Magyarországon 24%-58%, Lit­vániában 22%-71%, míg Oroszországban 16%-68%. Rövid távon egy demokratikus rendszerben sem fontosabb, hogy mit gondol az emberek többsége, mint a kommunis­ta diktatúrák idején. De vajon tartható ez hosszú távon is?

Spanyolország

Bár sok ember Közép-Kelet-Európában is összehasonlíthatatlannak tartja az ottani helyzetet Latin-Amerikával, akadnak, akik szerint Latin-Amerika és Spanyolország között sem fe­dezhető fel semmilyen összekötő kapocs. Pedig itt történeti és kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. A Franco utáni Spa­nyolországra több latin-amerikai országban – köztük Chilében és Argentínában is – egyfajta mintaként tekintettek, amely olyan demokratikus átmenetre mutat példát, melyhez nem kel­lettek döntő gazdasági és társadalmi változások, s így elfo­gadhatóvá vált a katonai diktatúra által privilegizált osztályok számára.

Európai nézőpontból Spanyolország ellentmondásos eset, hiszen miközben egy papíron szocialista kormány van ural­mon (amely gyakorlatilag egyáltalán nem vall szocialista el­veket), egyben itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta az OECD-országokon belül. A kormány egyik főideológusa, Ludolfo Paramio ezt a jelenséget egyszer az első szocialis­ta/szociáldemokrata „poszt-keynesiánus rezsimként" magya­rázta. Legyen bárhogy is, Manuel Perez Yruela és Clemente J. Navarro Yáhez kutatási eredményei történetileg egyedül-állók a témában.

Nem teljesen világos, miért olyan magas a munkanélküliség Spanyolországban, illetve a szocialistáknak hogyan sikerült a mai napig ilyen magasan tartani. A helyzet akkor lesz igazán érthetetlen, ha Spanyolországot összevetjük Portugáliával, amely szintén egy diktatúrából indult, és viszonylag zárt gaz­daság. Az ILO becslései (1995: 160) szerint a munkanélküli­ség Portugáliában 1995-ben 7% volt, míg ugyanez az adat Spanyolországban 24%. A különbségek döntően a foglalkoz­tatás eltérő trendjeivel magyarázhatók. Például 1973-74-től 1985-ig Portugáliában az iparban foglalkoztatottak aránya 14%-kal nőtt, míg Spanyolországban 27%-kal csökkent. A szolgáltató szektorban 44%-os volt a növekedés Portugáliá­ban, és csupán 9%-os Spanyolországban. A mezőgazdasági dolgozók számának zuhanása sokkal erőteljesebb volt Spa­nyolországban, mint Portugáliában (Therborn, 1989a: 281).

A strukturális különbségek, amelyekbe beletartozik a latifun­diumok, illetve a nehézipari vállalatok nagyobb aránya, szin­tén figyelembe veendők a probléma vizsgálatakor. Lehetsé­gesek továbbá statisztikai tévedések, de a kérdést innentől kezdve sűrű homály fedi.

Perez Yruela és Navarro Yáhez következtetése, hogy a gazdaság alapstruktúrájával és dinamikájával összehasonlítva a munkaerőpiaci előírásokban bekövetkező változásoknak csupán marginális hatása volt a foglalkoztatásra. Mindeneset­re távol tartják magukat olyan állításoktól, melyek szerint a kormányzatnak, illetve a gazdaságpolitikának ne lenne hatása a foglalkoztatásra.

Hollandia

Hollandia a világ egyik legfejlettebb jóléti állama, ebben a vo­natkozásban Svédország (és a többi skandináv ország) leg­határozottabb alternatívája. Mindkét ország bőkezű (volt) az előjogok tekintetében, de Hollandia támaszkodott a férjeik ál­tal anyagilag ellátott háziasszonyokra, a magánszolgáltatások állami finanszírozására, illetve munkanélküliségi segélyekre, míg Svédországban a foglalkoztatottság és az állami alkalma­zottak aránya magas volt, az állam pedig kötelezettséget vál­lalt egy aktív murikaerőpiaci politikára. Bár egykoron a kálvini protestantizmus egyik rendíthetetlen bástyája volt, a modern Hollandia arculatát a katolikus dominanciájú keresz­ténydemokrácia alakítja, ezzel szemben Svédországban a szociáldemokrácia a lutheri hagyomány őrzője (Therborn, 1989b).

A 80-as évek elején Hollandiában tanulmányoztam, milyen válaszokat adhat egy nemzetgazdaság egy nemzetközi gaz­dasági válságra. Ez segített választ találnom arra, hogy bi­zonyos népek miért munkanélkülibbek, mint mások (Why some peoples are more unemployed than others) (Therborn, 1986). Azóta – ahogy Wessel Visser kimutatta – Hollandiának egy bonyolult helyzettel kellett szembenéznie. A foglalkoztatás erőteljesen nőtt, a munkanélküliségi ráta az átlagos európai szintre süllyedt, míg a növekvő ellenszenv és nehézségek el­lenére a jóléti állam megpróbált kialakítani egy szociális hálót mindazok számára, akik önhibájukon kívül kerültek ki a mun­kaerőpiacról. Hollandia ugyanakkor az az ország, ahol a mun­kaerőpiaci tevékenységtől független alapjövedelem ötlete a legnagyobb publicitást kapta, még akkor is, ha ez még mindig nagyon távol van a hivatalos elismeréstől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a munkanélküliség többoldalú probléma, amelyet a nemzetgazdaságok sajátos kontextusában kell vizsgálnunk az egyre inkább egységesülő globális rendszeren belül.

II. Miért kellett lemondania Svédországnak a teljes foglalkoz­tatottságról?

Egykoron Svédország nemcsak a teljes foglalkoztatottság or­szága, hanem egyben modellje is volt. Ma már nem ez a helyzet, habár a munkanélküliségi ráta Svédországban a har­madik legalacsonyabb Ausztria és Portugália mögött az Eu­rópai Unió országain belül. Tegyük hozzá rögtön, magasabb, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban (ILO, 1995: 160). Svédország társadalmi modellé vált, amely egyedülálló volt a hasonló méretű országok között. Amikor jól mentek a dolgok, az egyenlőség és testvériség eszméjével szimpatizáló tudósok sikeres országként hivatkoztak Svédországra, lásd Bosworth & Rivlin (1987). Mikor azután a svéd gazdaság el­indult a lejtőn, a közgazdászok számára ugyanezen értékek alapján többé-kevésbé ellenséges országgá vált, lásd pl. Freeman (1995).

Akárhogy nézzük is, a 90-es évek elején Svédországnak le kellett mondania a teljes foglalkozatottságról. A recesszió a foglalkoztatási hatásai egyértelműek voltak, és lényegesen különböztek a 70-es illetve a korai 80-as évek válságaitól. Akkoriban az OECD-országokon belül a munkanélküliség nö­vekedését csupán 15%-ban lehetett a gazdasági növekedés­sel magyarázni, és a gazdaság, valamint a munkaerő növe­kedése együttesen is csak 22%-ot tett érthetővé (Therborn, 1986: 44). Ugyanezekben az országokban a munkanélküliség növekedése 1990 és 1994 között 58%-ban volt magyarázható a regisztrált gazdasági növekedéssel. Svédország pedig épp az egyszerű növekedési egyenlet regressziós egyenesén mo­zog (Schmidt, 1994: 8).

A társadalomtudományokban igen ritka jelenség, hogy egy változó 58%-ban magyarázza meg egy másik változó műkö­dését. Ebből következően az intézmények, kötelezettségek, illetve gazdaságpolitikák elvesztették jelentőségüket. A nem­zetközi piacok hatása sokszorosára nőtt. Svédország a 80-as években deregulálta pénzügyi és tőkepiacait, és tartózkodik egy adaptív valutapolitika követésétől. Azokat az intézménye­ket, illetve beavatkozási lehetőségeket pedig, amelyek védel­met nyújthatnának a piaci kudarcokkal szemben, lerombolták.

A piaci válság aligha volt a svéd vállalatok gyengülő verseny­képességének folyománya. Épp ellenkezőleg, 1991-et kivéve az export volt a gazdaság egyetlen prosperáló ágazata (Ekonomikommissionen, 1993: 47). Ezzel szemben a valódi ok az ingatlanpiac összeomlásából következő, belsőleg generált pénzügyi válság volt. Ezt súlyosbította a neoliberális gazdaság­politika, amely adócsökkentést vezetett be, és az infláció leszo­rítását preferálta. Mindez összekapcsolódott egy nemzetközi válsággal, amelyen belül a hamarabb bajba kerül finn gazda­sággal fennálló szoros kapcsolatok is megrendültek (Ekonomikommissionen, 1993: 29-30). A szociáldemokrata kormány fi­gyelmen kívül hagyta a válság 1991 elején jelentkező jeleit, az 1991 szeptemberétől 1994 szeptemberéig kormányzó jobboldali koalíció pedig nem a teljes foglalkoztatást tekintette legfonto­sabb céljának. Ehelyett a tőkejövedelmek adóit kívánta csök­kenteni, a privatizációt és a családok támogatását ösztönözte.

Összefoglalva az eddigieket, Svédországban a tömeges munkanélküliség közvetlen oka egy spekulatív pénzügyi válság volt, amely az egész gazdaságot megrázta, így a munkapiacot is (államit és magánt egyaránt). 1990 és 1994 között a foglalkoztatás Svédországban 12%-kal csökkent (Korpi, 1995). A foglalkoztatási válságot tetézte a bérek befa­gyasztása és az állami foglalkoztatottak számának csökken­tése, valamint a túlórák alkalmazása az iparban, aminek az aránya sohasem csökkent a 80-as évek közepének csúcsér­téke alá, sőt 1993-ban és 1994-ben új rekordot állított fel (Arbetsmarknadsstyrelsen, 56; Bernhardsson, 1994).

Az aktív munkaerőpiaci beavatkozás folytatódott, sőt még szélesedett is. De a válság és más beavatkozások hatása miatt, az aktív beavatkozás célja csak a hivatalos munkanél­küliségi ráta csökkentése lehetett. 1994 tavaszán különböző munkaerőpiaci intézkedésekkel (szakképzéssel és átmeneti munkalehetőségekkel) az aktív népesség 6%-át lehetett meg­védeni a munkanélküliségtől, s így a hivatalos munkanélküli­ségi rátát 8%-on tartani.

Lehetséges, hogy léteznek a kilyukadt pénzügyi léggömbön túlmutató, mélyebb szerkezeti okok, de hogy melyek ezek, illetve hogy a tömeges munkanélküliséget hogyan lehetne csökkenteni, továbbra is egymásnak ellentmondó elemzések tárgya. Azt mindenesetre állíthatjuk, hogy nem a túlméretezett jóléti állam okozta a válságot, és a svéd aktív munkapiaci beavatkozás eredményeket tudott felmutatni már a krízis ideje alatt is.

III. A munkanélküliség értelmezése

A munkanélküliséget nemcsak strukturális, hanem kulturális szempontok alapján is vizsgálhatjuk. Annak a" megértése, hogy a munkanélküliség mit jelent különböző emberek szá­mára, segíthet a munkanélküliség működésének, illetve szí­vósságának megértésében. A problémát két, egymásnak el­lentmondó nézőpontból vizsgálhatjuk: a foglalkoztatott döntés­hozók (policy makers), illetve a munkanélküliek (policy takers) szempontjából. Mindkét megközelítés multikulturális.

A döntéshozók kétértelműsége

Három fő csoportot különböztethetünk meg a foglalkoztatást (ill. a munkanélküliséget) befolyásoló szereplők között: tőke­tulajdonosok és menedzserek (munkáltatók); politikusok és hi­vatali tisztviselők; valamint a munkavállalók képviselői és szervezetei. A legfontosabb kérdés mindannyiukra vonatkozó­an: a teljes (vagy növekvő) foglalkoztatás mekkora szintje szükséges a sikeres gazdasági tevékenységhez, illetve mek­kora munkanélküliség tekinthető kudarcnak.

A tőke számára a munkás erőforrás, de költség is egyben, így a foglalkoztatás maximalizálása sohasem volt a tőkés cél­ja. Épp ellenkezőleg, üzleti körökben a munkanélküliség mértéke sok esetben a siker mutatója, amely a vezető vál­lalkozókedvét, képességeit és határozottságát jellemzi. Bármely munkapiacon a munkások bőséges kínálata (magas munkanélküliség) magának a tőkésnek is az érdeke.

Sok esetben a munkavállalók számával szokás jellemezni egy adott ipari vállalat méretét. Néhány sikeres cég büszkén hirdette magáról (pl. az IBM az 50-es és 60-as években), hogy soha nem kellett elküldenie embereket. Ez az üzleti hozzáál­lás azonban mindvégig kisebbségben maradt a tőkés világ­ban, és csak az ipari szektorban működő, stabil üzleti környe­zettel rendelkező vállalatok körében volt jellemző. Az ipari termelés visszaszorulása, és ami a legfontosabb, a tiszta pénztőke hatalmának és fontosságának hangsúlyossá válása aláásott mindenfajta pozitív kapcsolatot az üzleti siker és a foglalkoztatás kapcsolatában. 1993-ra a nemzetközi pénzpiaci tranzakciók értéke a javakban és szolgáltatásokban mért vi­lágkereskedelem 19-szeresére nőtt.

A kormányzatok számára a munkanélküliség továbbra is a kudarc egyfajta jelzőszáma, de csupán csakegy a kötelező feladatok hosszú sorában. A Maastrichti Szerző­dés ugyanakkor a sikeres gazdaságpolitika jellemzőinek fel­sorolásakor teljes mértékben eltekint a foglalkoztatás muta­tóitól.

A munkanélküliségben közvetlenül érintettek száma általá­ban alacsony, habár a munkanélküliek aránya hosszabb idő­szakok alatt magasabb, mint bármely adott pillanatban. A 80-as években az Európai Unión belül az aktív népesség kb. 30%-a volt legalább négy hétig munka nélkül (European Economy, 1991: 157). 1986 és 1990 között Svédországban, ami­kor a munkanélküliségi ráta 1,6% volt, a svéd aktív népesség

17%-a részesült valamennyi ideig munkanélküli segélyben (Korpi, 1995: 5. fejezet). Amikorra munkanélküliség különböző kormányok alatt magas szinten marad, akkor a munkanélkü­liséget inkább sorsszerűnek tekintik, mintsem politikai kudarc­nak. Sőt, a munkanélküliek már nem válnak politikailag veszélyessé. Ha az OECD-országok politikusai valamit tanul­tak a 70-es évek óta, akkor az az, hogy a 30-as évek kísér­tetei már nem térnek vissza többé.

A kormányokon belül a pénzügyminisztereknek van a legna­gyobb gazdasági hatalma, és működésüket olyan kritériumok alapján ítélik meg, amelyeknek semmi köze a foglalkoztatáshoz. A legnagyobb hatalommal bíró köztisztviselők a központi bankok igazgatói. Az országok foglalkoztatási adatai szerint működésük nem tekinthető sikeresnek. Mindazonáltal jelenleg általános nemzetközi tendencia, hogy a politikai rendszertől teljesen füg­getlen jegybanki vezetők céljai között nem is szerepel a mone­táris stabilitáson kívül bármilyen más szempont.

Valószínűleg az üzleti vezetőkre, a politikusokra, de a ve­zető bankárokra sem jellemző, hogy személyesen szembe kellett volna nézniük a munkanélküliséggel. Sőt ez igaz lehet családtagjaikra, rokonaikra, barátaikra vagy szomszédaikra nézve is. A hagyományos értelemben vett munkavállalóknak azonban valószínűsíthetően már van ilyen tapasztalata. Ugyanebből az okból kifolyólag a magas munkanélküliség jó jel számukra, hiszen a munkavállalókat és azok szervezeteit fenyegeti, illetve gyengíti. A szakszervezetek, illetve tagjaik számára a munkanélküliség magától értetődően közvetlen probléma. A szakszervezetek azonban mindig az adott idő­szak foglalkoztatottjait képviselik, és a legfontosabb szem­pontjuk az ő érdekeik érvényre juttatása. Csak másodsorban fontos számukra a jelenleg munkanélküli emberek beemelése a foglalkoztatottak soraiba. Erre jó példa a svédországi szak­szervezetek működése, amelyek hangosan tiltakoztak a mun­kanélküli segélyek csökkentése ellen, ugyanakkor nem elle­nezték a rekordokat döntő túlórákat. A munkanélküli-juttatások végső kifizetése a munkások számára láthatatlan marad, e juttatások ugyanakkor biztonságot nyújtanak mind a foglalkoz­tatottak, mind a munkanélküliek számára. A túlórák rend­szere a munkanélkülieket továbbra is kirekeszti, míg a munkáltatók kezében remek eszköz arra, hogy biztosítsák a reálbérek csökkenésést vagy stagnálását.

Mindez nem csökkentené a politikai pártok, köztisztviselők és szakszervezetek lehetőségeit, akik elkötelezték magukat a foglalkoztatás növelése mellett, de a tőketulajdonosokét sem, ha elfogadnák mindezt. A „harc a munkanélküliség ellen" tí­pusú jelszavak mögé nézve kiderül, mennyire ambivalens a fejlett tőkés országok döntéshozóinak viszonya a munkanél­küliség kérdéséhez. Sőt, ezekben az országokban a politika egyre kevésbé tartja fontosnak az ilyen kérdésekkel való fog­lalkozást; a spekulatív pénztőke van erősödőben, a választók csalódottak és beletörődöttek, a monetáris politika elsőbbsége kezd intézményi formát ölteni, a szakszervezetek pedig to­vábbra is gyengélkednek.

A munkanélküliség három típusa

A munkanélküliség kétértelműsége a közvetlenül érintettek (policy takers) számára is értelmezhető. A munkanélküliséget az érintettek többféleképpen élik meg, aszerint, hogy milyen hatása lehet az önazonosság-képre, illetve a munkaetikára. Az empirikus vizsgálatok legalább három lehetséges típust kü­lönböztetnek meg a munkanélküliek között.

1. Konformisták, A konformista igazodik a fő kulturális vo­nulathoz, legalábbis kívülről. Ma a társadalmi identitást egy jól fizetett, normális állás biztosítja. A munkanélküli státuszt mindenki próbálja elkerülni, negatív példa a társadalom tagjai számára. A munkanélkülieknek folyamatosan állást kellene ke­resniük. A konformisták között található egy csoport, akik töb­bé-kevésbé lemondtak arról, hogy normális munkát találjanak, ugyanakkor továbbra is a munkát tartják a társadalomhoz tar­tozás alapvető követelményének.
2. Visszavonulók. A visszavonulók körébe azok tartoznak, akik feladták a reményt, hogy munkát találjanak, és nem is akarják magukat így azonosítani. Ezek az emberek kiváltak a dolgozó tömegek csoportjából, feladva ezzel a siker és pénz­szerzés lehetőségét. Ezzel átléptek egy nemdolgozó-kultúrá­ba, amely igen hasonló a nyugdíjas életmódhoz. A munkanél­küliséghez való viszonyuk leginkább a közönnyel jellemezhe­tő.
3. Deviánsok. A deviánsok el akarják érni a fenti eredmé­nyeket, de nem hagyományos módon. Számukra egy normális állás még nem elég önmaguk megvalósításához, és szerintük, ha az ember nem rendelkezik ilyennel, akkor az sokkal többet jelent puszta rezignációnál. A munkanélküli létet nem kudarc­ként kell felfogni. Ez a deviáns életforma különböző szubkul­túrákban tetten érhető, művészeti, illetve politikai csoportoktól kezdve egészen a bűnözésig és kábítószer-kereskedelemig. A fentieken kívül olyan emberek is ide tartoznak, akik előnyö­ket élveznek a támogatási rendszerből.

Igen keveset tudunk ezeknek a kultúráknak az alapvető jel­lemzőiről és méreteiről. Az mindenesetre igaznak látszik, hogy a munkaképes korban levő, egyszer már munkaviszonnyal rendelkezett emberek között a konformisták aránya viszonylag magas. A visszavonulók körében idősebbeket, il­letve betegségre hajlamos embereket találunk. Mindkét eset­ben a munkanélküli időszak hossza, az iskoláztatás szintje, valamint a nemi különbségek egyaránt döntőek. Általában vé­ve: minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál valószí­nűbb, hogy konformista lesz. A speciális társadalmi környe­zetben nevelkedő fiatalok alkotják a deviánsok döntő többsé­gét. A művészeti és politikai deviánsok magas iskolázottságú, középosztálybeli fiatalok soraiból kerülnek ki.

A munkanélküliség kulturális elemzését a legkiterjedtebb módon Hollandiában végezték el. A 80-as években a konfor­mista munkanélküliek aránya 45-60% körül mozgott. A visszavonulók 25-30%-ot, a deviánsok 10-20%-ot tettek ki (Social and Cultural Planning Office, 1991: 92 ff; Kroft és má­sok, 1989). Nagyjából ugyanez lehet a sorrend a típusok kö­zött más országokban is. A relatív arányuk azonban külön­bözhet országonként és időszakonként (ten Have és Jehoel-Gijsbers, 1985; Morkerberg, 1985: 24).

Érdekes ellentmondás figyelhető meg a munkanélküliségi típusok és a társadalmi-gazdasági környezet kapcsolatában. Azok viselik el a legnehezebben a kizáratásukat, akik a leg-lojálisabbak az uralkodó kultúrával szemben, és épp azok al­kotnak kisebb csoportot, akik kulturálisan távol állnak a több­ségtől és a döntéshozóktól.

Fiatal férfiak körében a nem-dolgozó deviánsok, illetve visszavonulók aránya igen jelentős. 1989-ben Északnyugat-Európában a 20-24 éves fiatalok 10-12%-a nem járt iskolába, és munkahellyel sem rendelkezett. Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kb. 20% volt. A nők között az arányok kétszeresek voltak (OECD, 1992: 54).

IV. Életbevágó következmények: a munkanélküliség okozta betegség és halálozás

Bár megpróbálnak különbözni a döntéshozóktól, a munkanél­küliek heterogének – mint ahogy azt a fentiekben bizonyítottuk -, és a munkanélküliség hatása is egyénenként eltérő lehet. A közvetlen anyagi következmények országonként és egyéni élethelyzetektől függően különbözhetnek. Egy olyan jóléti ál­lamban, mint Svédország a munkanélküliek 1992-ben a fog­lalkoztatottak bérének mintegy 85%-át kapták meg segélyként (Korpi, 1995: 11. fejezet).

A munkanélküliség etnikai hatását tudományosan még nem dolgozták fel Európában. A munkanélküliség egyre élesebben osztja meg a nyugati társadalmakat, amelyek etnikailag egyre sokszínűbbé válnak. Svédországban 1994-ben az etnikai ho­vatartozás messze a legmeghatározóbb tényezője volt annak, hogy ki mekkora valószínűséggel lesz munkanélküli. A nem skandináv állampolgárok esetében ez a valószínűség 37% volt, és a nem-skandinávok kevesebb mint felének volt állása (Bemhardsson, 1994: 5).

Még mindig nem mutathatók ki teljes mértékben kézzelfog­ható bizonyítékok a munkanélküliségnek az egészségre, élet­re és halálra gyakorolt hatása tekintetében. A pszichológiai hatásokról azonban nem folyik vita. A munkanélküliek döntő többségénél negatív lelki hatással jár ez az időszak. Munka­nélkülivé válni körülbelül annyit tesz, mint pszichikai erő­szak áldozatának lenni.

A munkanélküliek egyre boldogtalanabbá, lehangoltabbakká válnak, depressziósak, nyugtalanok, magányosnak érzik ma­gukat, kisebb az önbecsülésük, mint a dolgozó embereké, kü­lönösen a biztos állással rendelkezőkhöz képest (Warr, 1987: 11-12. fejezetek; Kurella, 1992: 3.2.2. fejezet). Az európai ér­tékeket és attitűdöket elemző átfogó vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküliség hozzájárult a válásokhoz, de az egyedül­létet még a munkanélküli létnél is nehezebben viselték el a megkérdezettek (Harding et al., 1986: 6.2, 6.3 táblázatok).

A hosszú távon állás nélkül levők különböző stratégiákat dolgoznak ki helyzetük javítása érdekében, a negatív pszichés hatások azonban megmaradnak, sőt tovább mélyülnek. Ha si­kerül munkába állniuk, az természetesen pozitív hatásokkal jár (Verkleij, 1989; Lahelma és Kangas, 1989). Egy a munka mellett elkötelezett, középkorú, családos férfi számára a munkanélküliség igen komoly lelki traumát okoz. Ezt a tényt Írországban komoly vizsgálatok támasztották alá például Whelan és társai (1991) (lásd még erről az Összeomlás [Falling Down] című amerikai filmet).

Marié Jahodának a 30-as évek Ausztriájáról szóló klasszi­kus művén alapult egy brit pszichológus, Péter Warr munkája (1987: 1. 12. fejezetek), aki a munkanélküliség pszichés ha­tásait elemezve egy kilenc faktorból álló modellt állított fel. A munkanélküliségnek nem lineáris, de egyértelműen káros ha­tásai vannak az egyén lelki egyensúlyára, mert csökkenti a biztonságérzetet, a képességek kibontakozásának a lehető­ségét, a külső célokat (nincsen hajtóerő), a tapasztalatok sok­féleségét. A jövőt kiszámíthatatlanná teszi, megnehezíti az anyagi lehetőségeket, csökkenti a fizikai biztonságot (Warr itt a lakhatás minőségére gondolt), a személyek közötti kapcso­latokat és az elismert társadalmi pozíciót.

A munka nélküli időszak hosszát vizsgálva Warr szerint egy idő után bekövetkezik egy kiegyenlítődési periódus, amelyet nagyon hosszú távon negatív hatások követhetnek. Ezek a pszichológiai hatások voltak az alapjai a későbbi elméletek­nek. Az egyik legelfogadottabb szerint a folyamat a követkéz­képpen alakul: kezdeti sokk vagy trauma, amelyet tagadás vagy optimizmus követ. Ez pesszimizmushoz, depresszióhoz vagy önvádoláshoz vezet, amely végső soron alkalmazkodás­ba, tehetetlenségbe, esetleg fatalizmusba fordulhat (Furnham & Lewis, 1986: 128-129.).

A munkanélküliség nemcsak az egyénekre, de a csalá­dokra is hatást gyakorol. A házastársi kapcsolatokat polari­zálja: a jó és stabil kapcsolatok még szorosabbá válnak, a gyenge és feszült kapcsolatok pedig rosszabbodnak (Kurella, 1992: 65). Számszerű elemzések (Sokou, 1989: 121-122) is kimutatnak a házastársaknál bizonyos diffúz hatásokat, ame­lyek a munkanélküli személy alvási problémáiból, nyugtalan­ságából és más negatív hatásokból következnek. Különböző országokban végzett kutatások – a legújabbak Svédország­ban (Korpi, 1995) – rámutattak, hogy a munkanélküli-állapot hatással van a partnerre: egy munkanélküli házastársa is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel veszíti el állását.

A munkanélküliek gyermekeire vonatkozó vizsgálatok még kezdeti stádiumban vannak. Zavarodottság, depressziós jelek, koncentrációs zavarok, valamint a társas kapcsolatok létesíté­sének és fenntartásának zavarai figyelhetők meg az ilyen gyer­mekeknél. A lányok sokkal veszélyeztetettebbek, mint a fiúk. A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi folyik kö­rülöttük, ugyanakkor különleges problémák jelentkezhetnek ná­luk, habár egy nem régen végzett vizsgálat szerint (Hagquist & Starrin, 1994) a "10 évesek között nincsenek komoly rendel­lenességek, ellentétben a 15 évesekkel. Az érintettek száma igen magas: az NSZK-ban 1987-ben kb. 2 millióan, az Egyesült Királyságban pedig 1,2 millióan vannak (Kurella, 1992: 68 kk).

Mivel nem valószínű, hogy az emberek azért válnának mun­kanélkülivé, mert boldogtalanok és lehangoltak, ezért a mun­kanélküliség pszichikai hatását vizsgáló elemzésnek ritkán kell megküzdenie azzal a problémával, amivel sok más ha­tásvizsgálatnak szembe kell néznie: az okok, következmények ós a véletlenek megkülönböztetésével. Rengeteg bizonyíték van például arra, hogy összefüggés van az öngyilkossági statisztikák és a munkanélküliség között. A kapcsolat jel­lege azonban messze nem tisztázott (Platt, 1984; Kurella, 1992: 191. kk). Vajon a munkanélküliség kiváltó ok vagy kö­vetkezmény? Pszichés betegségek és a drogfogyasztás okoz­ná a munkanélküliséget és az öngyilkosságokat? Vagy esetleg másfajta kapcsolat van közöttük?

Rengeteg felmérés mutatja, hogy a munkanélküliek rosszabb fizikai kondícióban vannak, mint a foglalkoztatottak. Ezen a ponton az ok-okozati kapcsolat mindkét irányban mű­ködik. Egy nemrégiben végzett elemzés szerint az NSZK-ban 1984-1988 között jelentős különbségek mutatkoztak a mun­kanélküliek és a foglalkoztatottak egészségi állapotában, de nem állapítható meg oksági összefüggés a munkanélküli-stá­tusszal, bár igaz, hogy a munkanélküliek száma viszonylag alacsony volt (Eikeles és Seifert, 1992).

Sokkal szerencsésebbek az olyan elemzések, amelyek nagy mintával dolgoznak, és az orvosi méréseket kombinálják a szociológiai kutatásokkal. Jó példa erre Urban Janlert or­vosszociológiai disszertációja Svédországban (1991). Janlert finoman megfogalmazott következtetései szerint a munkanél­küliség súlyos hatásokat gyakorolhat az érintettek egész­ségére. Több régebbi kutatással egybehangzóan is azt állítja, hogy a hosszú távú munkanélküliség által sújtottak körében magasabb az érrendszeri betegségek és halálozások kocká­zati tényezőinek száma: magas koleszterinszint, erősebb do­hányzás, magas vérnyomás (a férfiak körében) és a testsúly nagyobb mértékű növekedése.

Végül, de nem utolsósorban elmondhatjuk, hogy a munka­nélküliség végzetes körülményekkel is járhat. Egy amerikai társadalomtudós, Harvey Brenner (1983) elemzésében kap­csolatot mutatott ki a halálozási adatok és a munkanélküliség alakulása között. A modern adatokkal elvégzett kutatás nagy súlyt helyezett az aggregált adatokra és a hosszú távot vizs­gáló ökonometriai elemzésekre, amelyekhez angol, amerikai és más országok adatait is felhasználta. A Brenner által fel­fedezett kapcsolatok a módszer és a magyarázat tekintetében nem voltak mentesek ellentmondásoktól, de ezt a hosszmet­szeti adatokkal dolgozó, lényegesen precízebb elemzések áradata követte (Iversen, 1989).

Véleményem szerint ebben a témában a legszínvonalasabb Claes-Göran Stefansson (1991) munkája. A vizsgált népesség 28.896 férfiből és nőből állt, akik olyan hosszú ideig voltak munkanélküliek, hogy kikerültek a támogatottak köréből. Az halálozási arányaikat hasonlította össze egy 18.855 foglalkoz­tatottból álló mintával. A végeredmény: szignifikáns többség a munkanélküli férfiaknál a halálozási arányok tekintetében. A nők körében ezek az adatok szintén magasak voltak, de a különbségek már nem annyira jelentősek. A munkanélküli fér­fiak esetében a halálozási kockázat 61%-kal volt magasabb, mint a foglalkoztatottaknál. Amikor az öngyilkosságtól és ha­lálozástól mint alkohol okozta körülményektől eltekintett, akkor a munkanélküliség halálozási tényezője némiképp csökkent, de csak 40%-os különbségig.

Stefansson adatait felhasználva kiszámolhatjuk, hány em­ber halt meg a hosszú távú munkanélküliség következménye­ként Svédországban 1980 és 1986 között: a számuk 185 és 356 között volt. Ha azt nézzük, milyen a mai svédországi hely­zet, biztosak lehetünk abban, hogy még sokkal többen veszítik életüket a munkanélküliség miatt 1990-1996 között.

V. Megosztott jövő

Munkanélkülinek lenni annyit tesz, mint kirekesztődni a gazdaságból és társadalomból. A munkanélküliség ezért a társadalom egységének vagy megosztottságának a jel­lemzője. A manapság tapasztalható tartós munkanélküliség egy általános, az egyenlőség és az erősebb társadalmi kohé­zió irányába mutató trendekkel ellentétes irányú folyamat ré­sze a fejlett országokban. Ez a folyamat magába foglalja a politikai intézményekbe vetett bizalom csökkenését, az egyre sokfélébb életstílust, egyre egyenlőtlenebb jövedelemel­osztást, újraéledő etnikai konfliktusokat, az erőszak terjedését és a kábítószer kereskedelmet. Az állandó munkanélküliség mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatba hozható.

A fejlett országok és munkaerőpiacaik jelenlegi trendjei mé­lyítik a különbségeket a sikeres emberek (akik keményen, de rövid ideig dolgoznak, és összefonódtak a feketegazdaság­gal), a szerényebb jövedelemért keményen és sokat dolgozó emberek, illetve a nem-dolgozók folyamatosan újratermelődő csoportjai között. Az utóbbiak közül néhányan konformistákká válnak, mások visszavonulnak, vagy deviánsokká válnak a fennálló társadalommal szemben.

Irodalom

Arbetsmarknadsstyrelsen ( – ). Arbetsmarknadspolitik i forandring [Changing labor market policy]. 2nd edn. Stockholm, Fritzes.

Bernhardsson G. (1994). Mot ljusare tider [Towards brighter times]. Stockholm, AMS (speech).

Bosworth B, Rivlin A, ed. (1987). The Swedish economy. Washing­ton, DC, Brookings.

Brenner H (1983). Mortality and economic instability: detailed analy­ses for Britain and comparative analyses for selected industrialized countries. International Journal of Health Services, 13: 563-620.

Ekonomikommissionen (1993). Nya villkor for ekonomi och politik [New conditions for the economy and for politics]. Stockholm, SOU 1993: 16.

Elkeles T„ Seifert W. (1992). Arbeitslose und ihre Gesundheit. Em-pirische Langzeitanalysen [Unemployed and their health. Empirical lon­gitudinal analyses]. Berlin, Wissenschafts-Zentrum report: 92-201.

European Economy (1991) No. 47 (March). Brussels and Luxembo­urg, Commission of the European Communities.

Freeman R., Swedenborg B., Topel R. ed. (1995). Valfardsstat i omvandling [Welfare state under transformation]. Stockholm, SNS.

Furnham A., Lewis A. (1986). The economic mind. Hemel Hemps­tead, Wheatsheaf Books.

Hagquist C, Starrin B. (1994). Barns halsa och foraldrars arbets-loshet. [Children's health and parents' unemployment]. Socialvetens-kaplig Tidskrift, 4: 287-301.

Harding S., Philips D., Fogarty M. (1986). Contrasting values in Western Europe. Basingstoke, Macmillan.

Have K. ten, Jehoel-Gijsbers G (1985). Werkloze jongeren: een ver-lorerne generatie? [Unemployed youth: a lost generation?]. The Hague, OSA.

ILO (1995). World employment 1995. Geneva, ILO.

Iversen L. (1989). Unemployment and mortality. Stress Medicine, 5: 85-92.

Janlert U. (1991). Work deprivation and health. Sundbyberg, Karo-linska Institutet.

Korpi W. (1995). Arbetsloshet och arbetsloshetsforsokring i Sverige. En studie bland arbetsloshetskassornas medlemmar [Unemployment and unemployment insurance in Sweden. A study among the members of the unemployment insurance funds], Stockholm, Institute of Social Research, Stockholm University.

Kraft H., Engbersen G., Schuyt K., van Waarden F. (1989). Een tijd zonder werk [A time without work], Leiden/Antwerpen, Stenfert Kroese.

Kurella S. (1992). Arbeitslosigkeit und Gesundheit. Literaturstudie fur die Jahre 1985-1991 [Unemployment and health. A study of the literature for 1985-1991]. Berlin, Wissenschaftszentrum report: 92­202.

Lahelma E., Kangas R. (1989). Unemployment, re-unemployment and psychic well-being in Finland. In: Starrin B., Svesson P-G., Win-tersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 135-163.

Morkerberg H. (1985). Sociale og helbredsmoessige konsekvenser af arbejdsloshed [Social and health consequences of unemployment]. Copenhagen, Socialforskningsinstitutet.

OECD (1992). Employment outlook July 1992. Paris, OECD.

OECD (1994). Employment outlook July 1994. Paris, OECD.

Piatt S. (1984). Unemployment and suicidal behaviour: a review of the literature. Social Science and Medicine, 19: 93-115.

Schmidt M. (1994). Erfolge und Defizite der schweizerischen Arbe-itsmarktpolitik im lndustriel\ndervergleich [Successes and deficiencies of labor market policy in Switzerland in a comparison among indust­rialized countries]. Heidelberg, Institut fur Politsche Wissenschaft der Universitat Heidelberg.

Social and Cultural Planning Office (1991). Social and cultural report 1990. Rijswijk, Social and Cultural Planning Office.

Sokou K. (1989). Careers in chronic unemployment in Greece. In: Starrin B., Svensson P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, po­verty and quality of working life. Berlin, Sigma: 115-134.

Stefansson C-G. (1991). Long-term unemployment and mortality in Sweden, 1980-1986. Social Science and Medicine, 12: 419-423.

Therbom G. (1986). Why some peoples are more unemployed than others. London, Verso.

Therborn G. (1989a). Por que en algunos paises hay mas paro que en otros [Why there is more unemployment in some countries than in others], Valencia, Alfons El Magnanim.

Therborn G. (1989b). "Pillarization" and "popular movements": two models of welfare capitalism, the Netherlands and Sweden. In: Castles F. ed. Comparative history of public policy. Cambridge, Polity Press: 192-241.

Therborn G. (1995). European Modernity and beyond. The trajectory of European societes 1945-2000. London, Sage.

Verkleij H. (1989). Vulnerabilities of very long-term unemployed in the Netherlands: results of a longitudinal study. In: Starrin B.-TSvens-son P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 79-100.

Warr P. (1987). Work, unemployment and mental health. Oxford, Clarendon Press.

Whelan O, Hannan D., Creighton S. (1991). Unemployment, poverty and psychological distress. Dublin, Economic and Social Research Ins­titute.