A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.

Gazdaságelmélet és gazdaságpolitikai témájú írások töltik meg e számunk nagy részét. Kiinduló kérdésünk: lehet-e megfelelő elméleti fogódzókat találni a hazai és a nemzetközi átalakulási folyamatok leírásához? Képes-e a polgári gazdaságelmélet utat mutatni nyugaton és keleten? A brit labdarúgás helyzetét elemző tanulmány a gazdasági folyamatok modellezését az élet egy olyan sajátos területén mutatja be, ahová a piacnak nyilvánvalóan nem lenne szabad betennie a lábát, vagy legfeljebb csak az egyiket. Hasonló megközelítésben foglalkozunk majd későbbi számainkban a kultúra, a természeti környezet és az információ gazdaságtanával is.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Andor László, Mocsáry József, Lóránt Károly, Krausz Tamás : Létezhet-e szocialista piacgazdaság?
2. Vigvári András : A magyar privatizáció néhány jellemzője
3. Hugo Radice : A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban
4. Capital and Class
5. Paul Williamson, Dan Corry : Játék elképzelés nélkül – Az angol futball válsága
6. Karl-Heinz Roth : A proletariátus visszatérése és a baloldal gyengesége: a baloldali politika lehetőségei és korlátai a 21. század küszöbén
7. Trautmann László : A közgazdaságtudomány hellenizálása
8. Hoch Róbert : A reform gazdaságtörténetéből – Megjegyzések Kornai János cikkéhez
9. Krausz Tamás : A történetietlen politikai gazdaságtan
10. Felhívás a Hetek államfőihez a globális adósságválság megoldására
11. Michael Knüfer : Sütemény és kaviár – A GATT és a harmadik világ mezőgazdasága
12. Aurelio Martinez, Etienne Largend : Indiánlázadás, új gerillaharc vagy forradalom?
13. Jean Martin : A francia forradalom második éve

Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.

Vázlat

„A demokrácia fogalma ma olyan, mint egy antik konyhaszek­rény, megrakva mindenféle maradékokkal, két és fél ezer évi csaknem folyamatos használat után" – írta egy könyvében Róbert Dahl (1982: 5), a demokrácia egyik kiemelkedő 20. századi teoretikusa (USA). Mi azonban abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem is kell végigzongoráznunk az elmúlt kétezerötszáz évet ahhoz, hogy valami emészthetetlen szellemi kotyvalékot kapjunk a demokrácia fogalmáról. Ne­künk itt van az elmúlt hat-nyolc év: egy gyökeres politikai átalakulás időszaka, amikor szinte semmilyen kifejezésnek nem volt állandó jelentése, szinte semmilyen jelenségnek nem volt állandó neve, és az egyébként normálisnak szánt politikai szövegek dekódolása is gyakran komoly erőfeszíté­seket igényelt.

Amikor például 1988. március 15-én, és más hasonló meg­mozdulások alkalmával „demokráciát" skandáltak a felvonu­lók Budapest utcáin, e jelszó valószínűleg nem ugyanazt je­lentette a különböző életkorú, pártállású, családi hátterű résztvevők számára. A többség szinte biztosan egyetértett a többpártrendszer bevezetésének programjával. Voltak azon­ban, akik számára ez a jelszó a „ruszkik haza" követeléssel volt egyenértékű; lehettek, akik a családi tulajdont perelték vissza a „demokrácia" jegyében, és elégtételt követeltek más korábbi sérelmekért; sokan szerették volna előmozdítani a nyilvánosságot (korabeli kifejezéssel: glasznoszty); és bizto­san nem kevesen voltak, akik számára a demokrácia beve­zetése egyszerűen úgy volt definiálható, hogy mi is úgy fo­gunk élni, mint az osztrákok, a németek, a franciák, meg a többi szerencsés nyugati nép. A „demokrácia" gyakorlatilag egy összefoglaló kifejezés volt mindarra, amit az emberek az államszocialista rendszerből hiányoltak, és amit egy „rend­szerváltástól" megkapni véltek.

A fordulat időszakában konkrétan megfogalmazott elvárá­sok – a fogalmi tisztázás igényével – végső soron az állam­szocializmus háromféle koherens kritikájába voltak rendez­hetők.¹ A polgári jogok szempontjából, a magánvállalkozás, a piac szemszögéből nézve fogalmazódott meg a liberális kritika, a liberális elvárások. A nemzeti sérelmek, a külső füg­gés, a katonai megszállás okán jelentkezett az államszocia­lizmus nacionalista bírálata, a belőle logikusan következő programmal együtt. És végül alulnézetből, a társadalom po­litikai aktivizálásának igényével alakult ki a valóban (a szó eredeti értelmében) demokratikus kritika, mely azonban – a demokrácia szüntelen hangoztatása ellenére – minden tekin­tetben háttérbe szorult az előző kettő mögött.

A liberalizmusnak alárendelt demokrácia-fogalom

A 80-as évekre a liberális demokráciafelfogás offenzívája volt jellemző, ez képezte az 1989-es regionális politikai össze­omlás időszakának uralkodó felfogását. E tendencia fő ideo­lógusai a demokrácia fogalmát bizonyos konkrét intézmények (a polgári köztársaság alapintézményei) meglétével azonosí­tották. A reformerből vagy bármi másból rendszerváltóvá elő­lépett értelmiségiek – Kis János, Bihari Mihály és más tár­sadalomtudósok nyomán – nem a rendszer demokratizálásá­ról beszéltek, hanem a diktatúrából a demokráciába való át­menetről. Ez eleinte (a tulajdonváltás napirendre tűzése előtt) még többnyire a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba való átmenetként fogalmazódott meg, és alapvetően azt sugallta, hogy ez is olyan egyszerűen végre­hajtható, mint ahogyan valaki átmegy egyik házból a másik­ba, vagy egyik pártból a másikba. A váltás egyszerűségének feltételezése módszertani szempontból a jogászi szemléletre vezethető vissza; az átmenet hirdetői számára a demokrácia bevezetése egy viszonylag rövid idő alatt lefolytatható tör­vényhozási folyamatot jelentett: egy demokrácia-csomagterv elfogadtatását és alkalmazását.

Ez a szemlélet – a burjánzó politológusi esszéirodalmon keresztül – alapot adott annak a közkeletű vélekedésnek, mely szerint egy országról ugyanúgy meg lehet állapítani, hogy demokratikus-e vagy sem, mint ahogy egy nőről is meg lehet állapítani, hogy terhes-e vagy sem. Es ahogy nem lehet „félig" vagy „csak egy kicsit" terhes egy nő, illetve nem lehet „egyik nő terhesebb, mint a másik", a demokrácia méregetésének sincs értelme: egy országban vagy egészében van de­mokrácia, vagy egyáltalán nincs. Messziről látszik, hogy az efféle értelmezések célja és funkciója az 1989-90-es fordulat időszakában a régi és az új rendszer közötti választás meg­könnyítése volt, megkímélve az állampolgárokat az államszo­cialista rendszer demokratikus vonásainak mérlegelésétől, a demokrácia-fogalom tartalmi összetettségének vizsgálatától, és a többpárti választások meglétén túlmenő, komplex jövő­kép megismerésétől.

A liberális demokráciafelfogás lényegi eleme a közve­tett vagy képviseleti demokrácia hangsúlyozása, a dön­téshozatalban való közvetlen társadalmi részvétel és az érdekképviselet leértékelése. A nép véleménynyilvánításá­nak négy-öt évente: a képviselők megválasztásában van sze­repe, s ez egyben megadja a társadalmat kormányzó szervek legitimitását is. „A demokrácia és a diktatúra különbsége nem az, hogy az előbbiben a nép uralkodik, az utóbbiban pedig valaki más. Mindkettőben a politikai elit van hatalmon: a de­mokráciában ez azonban leváltható, a diktatúrában viszont leválthatatlan." (Perecz, 1993) Persze ha a „nép" a demok­ráciában sem uralkodhat, úgy majdhogynem mindegy, hogy a politikai elit egy – folytonosan hivatalban levő – uralmi el­it-e, vagy pedig – a hivatali posztokat és időszakokat rotáló – „hatalomból" és „ellenzékből" áll-e. S ha jobban belegon­dolunk: a két modell között nincs is áthidalhatatlan különb­ség, a „demokráciákban" az elit leváltása sok esetben – még­oly csapnivaló kormányzás esetén is – csak elvi lehetőség marad. Számtalan példát lehet hozni – a svéd Erlander 25 éves miniszterelnökségétől az olasz Andreotti 40 évéig – egyes pártok, pártkoalíciók vagy politikusok „kirobbanthatatlanságára", vagyis több évtizeden átívelő uralmára vagy he­gemóniájára. Tehát a „diktatúrákban" sem tapasztalunk egyértelműen folytonosabb uralmat, mint a „demokráciák­ban", csak éppen a kormányváltás formája más: puccsok és palotaforradalmak során megy végbe. E formai különbség azonban nem változtat a lényegen, hogy tudniillik e felfogás szerint a „nép" számára tulajdonképpen mindegy, hogy „de­mokrácia" van-e, vagy „diktatúra".

A politikai reformvitákban rendszerint nyíltan is megfogal­mazódott: „A demokráciára azért van szükség, hogy válság esetén ne a rendszert, hanem a kormányt kelljen leváltani." „A demokrácia kormányt áldoz, ha a társadalom elégedetlen, míg a diktatúrában a rendszer egésze válik kérdésessé." Ez­zel nyíltan kimondták, hogy a „demokrácia" lényege, hogy a társadalom által igényelt változásokat ne engedje túl mélyre hatolni. Szándékait tekintve ez éppen megegyezett az észak-amerikai alapító atyák föderalista szárnyának (Hamilton, Madison, Jay) elgondolásaival, csakhogy ők – érdekes módon – úgy fogalmaztak, hogy „a demokrácia megfontolatlanságaitól" akarták megvédeni az alkotmányt.²

Noha a liberális irányzat rendszerint gondosan ügyelt az egyes „alrendszerek" elválasztására, önálló, egymástól füg­getlen törvényszerűségeik kimutatására, a változás idősza­kában – Hayek és mások nyomán – határozottan megfogal­mazódott a demokrácia és a piacgazdaság szerves össze­tartozása, s ez megerősítést nyert a híressé vált Fukuyama (1990) filozofikus tanulmányában. Az érem másik oldalaként megfogalmazódott a gazdasági tervezés és a demokrácia összeférhetetlensége. E tézis pedig értelemszerűen egy po­litikai árukapcsolásban konkludált: ha demokráciát akarunk, el kell fogadni a nyugati típusú kapitalista gazdasági modellt is. Ez utóbbival szemben addigra már amúgy is igen gyenge elméleti ellenzék maradt, ami lehetővé tette, hogy a liberális főáram magát a „nyugati modellt" is a valóságosnál szűkeb­ben értelmezte; már nem csak a marxi szocializmust zárva ki ezáltal a civilizációs alternatívák közül, de a szociáldemok­rata elméleti tradíciót is.³

A demokratikus gondolat alárendelt pozícióban történő fel­használásának egyik árulkodó példája volt, amikor – Bibó Istvánra való szüntelen hivatkozással – állandóan azt hallot­tuk az 1988-90-es időszakban: „demokratának lenni annyi, mint nem félni". Bár ez a kijelentés már e tömör formájában is messze túlmutatott a demokrácia „nőgyógyászati" elméle­tén, mégis – a bibói hagyaték mélyrétegeinek feltárása nélkül – egy idő után jelentés nélkül maradt, a levegőben lógott. Sokak számára úgy tűnhetett, hogy Bibó mindössze ennyit üzent a demokráciáról, s – miután az új (volt ellenzéki) po­litikai erők tényleg nem féltek beülni az összeomlott „állam­párt" üresen maradt hivatalaiba és hatalmi pozícióiba – a to­vábbiakban már nem is szolgál semmiféle útmutatással az állam demokratizálására.

A nacionalizmusnak alárendelt demokrácia-felfogás

A fordulat után bekövetkezett a liberális irányzat visszaszo­rulása, és kezdetét vette a politikai nacionalizmus erőteljes offenzívája. Ez már nem valamiféle ideális modellből vezette le, hogy mi a teendő, hanem az ország „természetes" fejlő­dési pályájához kívánt visszatérni, elveit és magatartásmin­táit az 1945 előtti időkből merítve. E lépésváltás oka nem egyszerűen az 1990-es országgyűlési választások kimenete-lében rejlik: alapvetően a térségben végbemenő nemzetközi folyamatokból vezethető le. A liberális program ugyanis ki­merült azzal, hogy létrejöttek a polgári alkotmányok, és a liberális gazdasági elvek általánosan elfogadottá váltak. „A történelem vége" igazából a liberális program végét jelentet­te, de egy olyan helyzetben, amikor a régió országainak na­gyon is szembe kellett nézni a – részben éppen a gazdasági liberalizmus által gerjesztett – problémákkal: az átalakuló or­szágok kiszolgáltatottságával, s az addig politikai irányítással összetartott nemzetgazdaságok szétzilálódásával.

A nacionalizmus tehát nem véletlenül és nem a történelem megbicsaklása folytán kapott erőre és vált meghatározó ideo­lógiává a térségben, hanem egészen konkrét feladatokkal: a liberális áttörés által életre hívott polgári rend nemzeti integ­rációjának megteremtésére, a kapitalizmus helyi adottságok­nak megfelelő stabilizálására. Ez egyúttal a – továbbra is alárendelt pozícióban levő – demokrácia-fogalom módosulá­sával is járt.

A nemzeti irányzat demokráciafelfogását talán Antall József gyakori Churchill-hivatkozásai világították meg legjobban. Eszerint „a demokrácia önmagában nem jó megoldás, de hát még nem találtak fel jobbat". Vagyis a demokrácia önmagá­ban nem érték; nem jelenik meg, mint ideál, mely a politikai cselekvés célfüggvényében kaphatna helyet. A demokrácia csak egy állapot, de ugyanennyi erővel más állapotok is el­képzelhetők: a Churchill-Antall-paradigma fenntartja a lehe­tőséget a demokráciánál jobb politikai formációk kialakulásá­ra. Végeredményben a demokrácia olyan formaságok összessége, aminek egyfajta minimumát mindenképpen be kell tartani, ám ennek mértéke, mennyisége a minden­kori politikai konstelláción múlik, a mi esetünkben pedig leginkább az országgal szembeni külső elvárásoktól függ. Mert egyébként egyértelműen meghatározható lenne, hogy melyik az a kör vagy réteg, amely az ország (a nemzet) ve­zetésére méltóképpen és jogosultan hivatott.

A fogalmak kényszerű csűrés-csavarása persze e ponton nem ért véget, és időnként eljutott olyan végletekig is, mint például Szent Istvánnak „nagy európai demokrataként" való jellemzése. Mindenesetre az állampolgárok szavazatai, az ál­talános választások (és ezek időközi előrejelzései: a közvé­lemény-kutatások) igen csekély súllyal szerepeltek az MDF önigazolási és legitimációs mérlegeléseiben. Ennél sokkal gyakoribb volt a magyarság sorskérdéseire és az ezeréves tradíciókra való hivatkozás, valamint az utókor érdekeire és hálájára való mutogatás, amit megkönnyített az a körülmény, hogy a mai állapotokat és döntéseket illetően sem az utókor, sem a nagy történelmi elődök nem tudnak szavazni, vagy más módon véleményt nyilvánítani.

Nem mondhatjuk persze, hogy a nacionalista körökben ne lett volna meg az igény a választott út szaktudományos alá­támasztására. A nyugati demokrácia-modellek sokféleségé­nek felszínes, ám annál szellemesebb észlelése volt, amikor a kormányzó pártok azzal próbálták igazolni hatalmi túlkapá­saikat, hogy „végül is nálunk többségi demokrácia van, mi vagyunk a többség, azt csinálunk négy évig, amit akarunk". E magatartásban tehát visszaütött a „szemlélődő", értékmen­tes, pozitivista módszertan, mely pusztán rögzíteni kívánja a különféle intézmények létezését, de azt – eredményesség, történelmi feltételek, társadalmi kötődések alapján – nem kí­vánja értékelni vagy minősíteni. Lijphart (1984) modellalkotó munkájának kissé leegyszerűsített értelmezése nyomán könnyű volt megállapítani: van többségi („westminsteri") és konszenzuális demokrácia-modell. „Ilyen is van, olyan is van" – miért ne választanánk azt, amelyik előnyösebb a már ha­talmon levő koalíció tevékenységének igazolására?

A demokrácia tehát ismét előtérbe került a politikai diskur­zusban, amikor a Kónya Imre 1991-es nyári dolgozata utáni riadalomban létrejött a Demokratikus Charta. Ám a Charta – mely azóta is időről időre vészjeleket küld a világba, ha fe­nyegetve látja a fennálló alkotmányos kereteket – jellegzete­sen defenzív felfogást vallott. Vagyis a fennálló politikai struk­túrát késznek és véglegesnek fogta fel, amely működőképes és stabilizálható, ha különböző rossz szándékú egyének nem veszélyeztetik. De éppen a Charta mozgalmi (parlamenten kívüli) jellege adta meg a kellő kritikáját is e felfogásnak, amennyiben a parlamentáris demokrácia megvédéséhez is parlamenten kívüli társadalmi mozgósításra, résztvevő de­monstrációkra volt – van, lesz – szükség.

Az efféle ellentmondásokra azonban azért sem vetődhetett fény, mert az elméleti vitákból ebben az időszakban – kellő megbélyegzéssel ellátva – kiszorultak mindazok a művek és személyek, amelyek és akik a demokráciát nem formális in­tézményrendszerként (vagyis nem a „modern" felfogásnak számító „nőgyógyászati" megközelítésben) értelmezték, ha­nem megpróbáltak visszatérni a fogalom autentikus társa­dalmi tartalmához.

A hiányzó demokrácia-ideológia

Két-három évvel az első többpárti választások után, a naci­onalista kormánykoalíció és a liberális ellenzék közötti elmér­gesedett viszony láttán nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokra­tikus átmenet" tekintetében csak addig volt konszenzus az új politikai pártok között, amíg egymás kölcsönös legitimálá­sához arra szükség volt. Azon túl viszont a demokrácia nem jelentett már a számukra olyan elvet, eszmerendszert vagy ideológiát, amely a törvényhozó, kormányzó (és önkormány­zó) vagy programalkotó tevékenység során útmutatóul szol­gálhatna a napi gyakorlat vagy a további haladási irány meg­határozása szempontjából. A további demokratizálás, a demokrácia kiszélesítésének esetenkénti felvetése az új par­lamenti elit számára gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. A politika parlamenten kívülre, az utcára vagy a nép közé vi­telének igénye – függetlenül attól, hogy éppen a nemzeti de­mokratáktól, a kisgazdáktól, vagy a pedagógus szakszerve­zettől érkezett-e – ha felmerült, mind a nacionalista, mind a liberális elittől azonnal megkapta a populizmus bélyegét, s mint ilyen a „modern demokrácia" elveivel szembenállónak minősült. A politikai döntésekben való társadalmi részvétel korlátozása melletti érvként számtalan hivatkozást hallottunk arra, hogy ez vagy az „a nyugati demokráciákban is így van", ennélfogva nem is bírálható. (Lásd például az országgyűlési képviselők visszahívhatóságának megszüntetését, mely egyértelműen a társadalom demobilizálását és depolitizálását szolgálta.)

A napi kormányzati döntésekben, illetve azok ellenzéki kri­tikáiban tehát nem demokratikus, hanem liberális és nacio­nalista elvek játsszák az útmutató szerepét; a demokráciára való időnkénti hivatkozások pedig nem Magyarország népé­nek szuverenitását, hanem a Nyugathoz való igazodást hi­vatottak kifejezni. Erre a jelenségre mutatott rá cikkében Fricz Tamás, amikor a magyarországi pártok demokratikus­ságát vizsgálva sokak számára mellbevágó következtetésre jutott. „A helyzet tehát az, hogy az egységes demokratikus norma, magatartásmód, szabályozottság, szellemiség stb. kérdésében hiányzik a konszenzus a pártok között." (Fricz, 1993.) S a konszenzus pedig azért hiányzik, mert nincs – akár csak közel egységes – elképzelés a demokrácia miben­létéről, sokak számára föl sem vetődik, hogy a demokrá­cia fogalmával bármit is kezdeni lehetne a többpárti par­lamentarizmus bevezetése után.

Abban, hogy a demokrácia mint önálló ideológia nem erő­södhetett meg, a politikai publicisztika hatása is nagymérték­ben tetten érhető; hiszen a legtöbb olyan kérdést, ami egyes konkrét esetekben arra vonatkozott, hogy „ilyen helyzetben mi a demokratikus megoldás", a nyilatkozó politikusok és szakírók zöme többnyire úgy válaszolta meg, hogy keresett egy olyan polgári demokráciát, amelyben azt a konkrét ügyet az ő szája íze szerint intézték el vagy intézik, és ezzel bizo­nyítottnak vélte igazságát még akkor is, ha az a konkrét meg­oldás éppen egy kifejezetten elitista vagy piaci elemre épült. (Lásd például az ombudsman intézményét, mely százötven évvel ezelőtt Svédországban valóban megvalósított egyfajta polgári ellenőrzést a király végrehajtó hatalma fölött, de ma – a sajtó, a Számvevőszék vagy a parlamenti bizottságok kiterjedt ellenőrző funkciói mellett – ha nem is diszfunkcionális, de mindenképpen redundánsnak értékelhető.)

A demokratizmus kezdetei

A népszerű politológiai irodalom a demokratizmus elvi kidol­gozásához igen kevés útmutatással szolgált, noha mind kül­földön, mind itthon születtek színvonalas demokrácia-monog­ráfiák, amelyek – hangsúlyozottan – nem demokráciák­ról (vagyis intézmények együtteséről), hanem demokráciáról (tehát társadalomszervezési elvről) beszéltek. Miközben azonban Lijphart könyve és más liberális politikaelméleti mű­vek alapirodalommá váltak a hazai politikatudományi körök­ben, ismeretlenek maradtak olyan munkák, mint például Anthony Arblasternek (1987) az Open University számára írt mo­nográfiája, mely a demokrácia történetét a kezdetektől (a gö­rögöktől) napjainkig tekintette át.

A brit politológus értelmezésében a demokrácia nem leíró kategória – vagyis nem a reálisan létező politikai rendszereket vagy kultúrákat jelöli – hanem kritikai fogalom: egy olyan ide­ál, amihez a mindenkor létező valóságot mérni tudjuk, és azt – magától értetődően – mindig elégtelennek találjuk. Az az elv, mely minden embernek egy szavazatot ad, kifejezi a politikai erő egyenlőségére való törekvést, végső soron pedig az erőforrások felhasználása, a gazdaság fölötti társadalmi ellenőrzésben kulminál. A demokrácia logikája – mely tehát elválaszthatatlan az egyenlőség igényétől – Arblaster szerint egyenesen a szocializmus felé mutat.⁴

E gondolatmenet az 1989 előtti kommunista ideológusok munkásságát idézheti fel sokak számára, pedig éppen hogy az államszocializmus rendszerének demokratikus kritikáját segít megalapozni, amennyiben pontosan a demokrácia kor­látozottsága, illetve a helyenként drámai módon megjelenő antidemokratikus vonások tették a rendszert védhetetlenné a nyolcvanas évek mélyülő válsága során. Következésképpen a demokrácia igen hálátlan témává vált a szocialista értelmi­ség számára: a demokratikus kihívásnak egy részük egysze­rűen hátat fordított a rendszer progresszív elemeit védendő, a polgári demokrácia álságosságára való gyakori hivatkozások közepette. Egy másik részük viszont a politikum szféráját megkerülve közvetlenül a „civil társadalom" tanulmányozását, és annak önigazgató jellegű átszervezését tekintette felada­tának.

E kétféle válaszon túllépve, a liberálistól különböző – sőt talán azzal szembenálló – demokráciafelfogás megalapozá­sára, és egyúttal az államszocializmus demokratikus kritiká­jának megalapozására szolgált Ágh Attila könyve, A polgári demokrácia mítosza és valósága (1986), mely a demokratiz­mus és a liberalizmus konfliktusát és küzdelmét mutatta be a modern politikai gondolkodás és struktúrák fejlődésének három évszázados történetén. Ágh döntően a nyugati politi­kai marxizmus elméleti produktumaira – Macpherson, Hodgson, Therborn és mások hozzájárulására – építette koncep­cióját, és a politikatudomány feladatait a demokratikus kihí­vással való érdemi szembenézésben, és „a demokrati­kus hagyományok szocialista demokráciaként való fokozott átvételében és meggyökereztetésében" fogalmazta meg. Kö­vetkeztetésként – Poulantzas nyomán – megfogalmazta: „a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy semmilyen", sőt – sokak számára esetleg meglepő módon – egy Brustól vett idézettel foglalta össze a korszellemtől eltérő program­ját: „nem a gazdaság depolitizálása, hanem a politika demok­ratizálása a társadalmasított termelőeszközök fejlesztésének fő iránya".

Miközben Ágh könyve a politikaelmélettel hivatásszerűen foglalkozók számára jelentett kihívást, a rendszerválság és -váltás időszakában a politizáló közvélemény számára Lu­kács György húsz év késéssel megjelent munkája: A demok­ratizálódás jelene és jövője (1988) exponálta a demokratizá­lás problémáját. Lukács e viszonylag rövid művében szigorú bírálat alá vette a sztálinizmus politikai struktúráját, ám óva intette a kor (a 60-as évek vége) reformereit: nehogy illúzi­ókat tápláljanak a polgári demokrácia előnyei és probléma­mentes bevezethetősége tekintetében. Haladó alternatíva­ként a szocialista demokráciát jelölte meg, mely a társadalom mind több szférájának – részvételi alapon történő – demok­ratizálását jelentette.

Lukács e műve az államszocializmus baloldali (demokrati­kus) alternatíváit kereső értelmiség számára fontos elméleti támasszá vált. Olyannyira, hogy az 1989 elején hivatalosan is megalakult Baloldali Alternatíva Egyesülés platformvitáin felvetődött: ne tekintse-e az új tömörülés valamiféle félhiva­talos programjának a Lukács-tanulmányt.⁵ Ezért a „Demokratisierung" elolvasása visszamenőleg is segít megmagyaráz­ni és megérteni, hogy a hazai baloldal miféle kétségektől, félelmektől és alternatív elgondolásoktól vezérelve nem járt élen a többpártrendszer kezdeményezésében, és – egy bi­zonyos ponton túl – mennyiben nem tekintette valódi demok­ratizálásnak a polgári parlamentarizmus újjáélesztését. A „nem kezdeményezés" nem jelentett elutasítást, viszont kife­jezte a kételyt az iránt, hogy valóban a szabad pártszervezés legalizálása és az MSZMP hatalomból való eltávolítása je­lentette volna a politikai demokratizálás és a gazdasági vál­ságkezelés legfontosabb feladatát a 80-as évek végén.

A demokratizálás irányzata a „népi demokratikus platform" megszervezésében érte el legkomolyabb formáját az 1989 októberi MSZMP-kongresszus előtt, hogy aztán azonnal el is tűnjön az új Szocialista Párt rendszerváltó programja mö­gött.⁶ A váratlan feltűnés utáni hirtelen lehanyatlás fő oka az lehetett, hogy bár a sebtében összetákolt tömörülés ideoló­giáját tekintve valóban az időszak legkövetkezetesebben egyenlősítő irányzata volt, szerveződését tekintve viszont még annyira sem volt képes valódi társadalmi mozgalommá válni, mint az akkor még szintén plebejus törekvéseket fel­mutató MDF, vagy az őszintén piacpárti Reformszövetség.

Mindezek következtében igen nagy űr maradt a hazai po­litikai színképben, amennyiben nincs olyan igazán jelentős politikai erő, amely megkülönböztetett értéket tulajdoní­tana az egyenlőség, a közvetlen demokrácia, a társadalmi részvétel, az önigazgatás elveinek, s a politikai rendszer, a társadalmi döntéshozatali mechanizmus fejlesztését – be­leértve egy esetleges új alkotmányt is – ebben az irányban szorgalmazná. Ezzel összefüggésben leértékelődnek a ma­gyar történelem azon fejezetei és mozzanatai is, amelyek az átfogó és mélyreható demokratizálódás irányába mutattak.

Az új magyar „demokrácia" fontos viszonyítási pontja lett például az 1956-hoz való viszonyulás, amit az új ország­gyűlés sürgős jelleggel, első dolgai közt intézett el a „forra­dalom és szabadságharc" megjelölés törvénybe iktatásával. E főhajtás azonban sokkal inkább az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek szólt, és nem a társadalom poli­tikai részvételi igényének, noha ennek jelentőségére Göncz Árpád is többször rámutatott, például az alábbiak szerint. „Én 1956 máig szóló tanulságának leginkább azt tartom, hogy milyen természetes politikai mozdulattal találta meg a helyi ügyek irányításában a szerepét a forradalmi tanácsokon ke­resztül a közvetlen demokrácia. A nemzeti önérzet termé­szetes és heves kinyilvánítása mellett tehát erősen élt az igény a közvetlen demokrácia iránt. Ebből érdemes lett volna – vagy érdemes volna – annyit megtartani, visszahozni, amennyit lehet. Meg merném kockáztatni, hogy mindvégig erősebb volt az egység és a közvetlen demokrácia követe­lése, mint a politikai pluralizmusé."

*

Ebben az írásban a teljesség igénye nélkül tekintettük át a demokráciáról való gondolkodás állását Magyarországon, a hazai politikusok és politológusok megállapításait vegyítve a nyugati politikai filozófia fejleményeire és a hazai közgondol­kodás jelenségeire tett utalásokkal. Nyilvánvaló, hogy a téma előbb-utóbb ennél sokkal részletesebb és alaposabb kifejtést igényel. Fontos azonban már most látni azt, hogy a demok­rácia fogalma távolról sem egységes a politikai szóhaszná­latban, s a ma uralkodó felfogások egy erősen korlátozott értelmezést tesznek csak lehetővé. Éppen ezért hazai politi­kai fejlődésünket tekintve is érvényesnek kell tartanunk, amit Keith Graham brit politológus a nyugati folyamatokkal kap­csolatban fogalmazott meg az alábbiak szerint. „Szó sincs arról, hogy – akár az elmélet, akár a gyakorlat szintjén – túl lennénk a demokrácia csatáján. Sok tekintetben ez éppen hogy csak elkezdődött." (Graham, 1986: 242)

Jegyzetek

1 A háromféle bírálat elkülönítését A három kívánság (1992) című cikkben végeztük el Krausz Tamással.

2 Saját fogalomhasználatuk szerint az alapítók nem is demokráciát kívántak alapítani, hanem köztársaságot, s a köztársaság-alapítók populista, egalitáriánusabb szárnyát: Jefferson körét nevezték de­mokratikus republikánusoknak.

3 Lásd a Nobel-díjas svéd Gunnar Myrdal eszmefuttatását a ter­vezés és a demokrácia összefüggéseiről az Eszmélet 20. számá­ban.

4 Ez a következtetés nem annyira idegen a pluralista demokrácia elméletétől, mint első látásra tűnne, hiszen például Dahl (1985) és Lindblom (1977) is a demokrácia egyre szélesebb, vagyis a gazda­ságra, kultúrára is történő kiterjesztésének hívei.

5 Ezt a javaslatot – különböző megfontolásokból, rövid vita után – a fórum résztvevőinek többsége elutasította.

6 A népi demokratikus platform eszmeiségének alapvető dokumen­tuma a „Balra – ki a zűrzavarból" című kötet.

Irodalom

Andor László – Krausz Tamás (1992): A három kívánság, in: Népszabadság, november 7.

Arblaster, Anthony (1987) Democracy, Milton Keynes: Open University Press.

Ágh Attila (1986) A polgári demokrácia mítosza és valósága, Bu­dapest: Kossuth Könyvkiadó.

Dahl, Robert A. (1982) Dilemmas of Plurálist Democracy: Autonomy vs. Control, New Haven: Yale University Press.

Dahl, Robert A. (1985) A Preface to Economic Democracy, Los Angeles: University of California Press.

Fricz Tamás (1993) Demokratikusak-e a magyar pártok? Népsza­badság, november 29.

Fukuyama, Francis (1990) A történelem vége? in: Világosság, ja­nuár.

Göncz Árpád (1993) Hosszú távú önzést kérhetünk a Nyugattól (Szigethy András és Tamás Ervin interjúja). Népszabadság, október 22.

Graham, Keith (1986) The Battle of Democracy: Conflict, Consensus and the Individual, Totowa: Barnes and Noble.

Lijphart, Arend (1984) Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries, New Haven: Yale University Press.

Lindblom, Charles E. (1977) Politics and Markets: The World's Political-Economic Systems, New York: Basic Books.

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Bu­dapest: Magvető Kiadó.

Perecz László (1993) Elhervadt vagy elárult? (Bíró Zoltán Elher­vadt forradalom c. könyvéről) Népszabadság, november 20.

Mi is valójában a Nemzetközi Valutaalap? A beteg nemzet­gazdaságok orvosa? A közgazdasági ortodoxia professzora? A nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer csendőre? Netán egy világméretű kereskedelmi-pénzügyi zenekar kar­mestere? A válaszok, vagyis a Nemzetközi Valutaalap tevé­kenységének megítélésére vonatkozó értékelések szélsősé­gesen polarizálódnak, és a vélemények megosztottsága, (il­letve az egyes konkrét vélemények) mögött nem is mindig az egyértelmű gazdaságelméleti (vagy éppenséggel ideoló­giai-politikai) elkötelezettség áll.

A Valutaalap katalizátor-szerepe az egyik pont, amely körül egyrészt a feltételesség megértése, másrészt az egyes kor­mányok Valutaalappal szembeni kiszolgáltatottságának a megértése forog. Magyarán: mennyire felel meg a valóság­nak az az állítás, mely szerint: a Valutaalaptól kapott hitelek – mindenekelőtt készenléti hitelek – az egyéb nemzetközi pénzügyi intézményektől, és főképpen a kereskedelmi ban­koktól felveendő további hitelek alapfeltételei? A Valutaalap által előírt szigorú – s tegyük hozzá, alapvetően mindig is a neoliberális ortodoxia tanait tükröző – gazdaságpolitikai fel­tételeit ugyanis legfeljebb a pénzügyi technokraták „szeretik", de demokratikusan választott parlamentekkel, a munkaválla­lók érdekeit védeni akaró szakszervezetekkel, s az életszín­vonalukat és munkalehetőségüket féltő tömegekkel már ne­hezebb elfogadtatni. Ilyenkor lehet, mint nyulat a cilinderből, elővarázsolni az ultima ratio-t: „a Valutaalap-hitel feltételes­ségének elfogadása az egyetlen eszköz ahhoz, hogy az el­adósodott nemzetgazdaság további külföldi hitelekhez jus­son, illetve vonzóvá válhasson a külföldi befektetők számá­ra". Egyes – kellően megátalkodott – Valutaalap-alkalmazot­tak, illetve – csodálok még számokkal is megpróbálnak dobá­lózni, mondván: minden egyes dollár, amit az IMF-től kap egy adott kormány, 4-7 dollárnyi további hitelt fialhat. A Va­lutaalap – és ikerintézménye, a Világbank – katalizátor-sze­repe vitathatatlan! Távolról sem igazolható azonban a Valu­taalap mindenhatóságába, kikerülhetetlenségébe vetett hit, s az esetek többségében még kevésbé számszerűsíthető ezen katalizátorszerep valóságos értéke, illetve igen gyakran nem bizonyítható az érvényesülése. Nem tekinthető mérvadónak – általában sem, de kiváltképpen Magyarország számára nem – az átütemezések során játszott katalizátor-szerep! Ha az IMF az átütemezéshez nyújt 1 USD hitelt, s ezután a Párizsi Klub átütemez 3 USD adósságot, a kereskedelmi bankok 2 USD adósságot, s netán 1 USD új hitelhez is jut az adott ország – ennek alapján nem mondható, hogy min­den 1 USD IMF-hitel további 7 USD hitelt vonz! E tény – ti. a katalizátor-szerep bizonyíthatatlansága – egyszerűen fakad például a bankügyletek hagyományosan diszkrét jellegéből, illetve abból a tényből, hogy igen gyakran nyilvánvaló az IMF-hitelek politikai háttere, s a bankok ezt nem szeretik elfogad­ni, de kifejezetten utálják bevallani. Ez ugyanakkor növeli a kormányok manőverezési képességét is – már ugyanis akkor, ha manőverezni akarnak, s nem az IMF-feltételekkel akarják revolverezni a parlamentet, szakszervezeteket, lakosságot. Vagyis nem a katalizátor-szerep általános érvényesülése az, ami vitatott lehet – annál kevésbé, mert felettébb kívánatos is lenne, hogy a Valutaalap ne elégedjen meg az adósokkal szembeni „csendőr-szereppel", hanem a valóságban is töltse be azt a nemzetközi gazdaságpolitikai koordinációs szerepet, amelyre nagy szüksége lenne az egész világgazdaságnak, s amelyre az Alapokmány kötelezi (kötelezné) is a Valuta­alapot… Vitatható lehet azonban minden egyes olyan kor­mányzati döntés – bárhol, bármely kormány hozta-hozza is -, ahol nem adósság átütemezésről van szó, s ahol nem nyil­vánvaló, hogy az IMF mint „végső menedék" szerepel-szerepelhet.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán meglepő, hogy „sok fejlődő ország kormánya tartózkodik attól, hogy elhatá­rozza egy IMF-egyezmény aláírását, mert ez az egyetlen módszer az ország nemzetközi tőkepiaci hitelképességének visszaállítására. Ha a fizetési és a költségvetési mérleg, de­ficitje olyan szintet ért el, amely elriasztja a hitelezőket, akkor a kormánynak nincs más választása, mint tárgyalni a stabi­lizációs programról az IMF „arctalan emberével". Ilyenek a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályai. Az IMF-hitelek nagysága ma is másodlagos fontosságú; a meghatározó té­nyező az a „hitelességi pecsét", amit az IMF-megállapodás kölcsönöz az adott ország kormányának. Egy 1981-es angol bankkiadvány, a tekintélyes Barclays Review lakonikus meg­állapítása szerint: „az országkockázat érvényesítése tekinte­tében a bankok, válaszaikat három kategóriára redukálták: igen, igen – az IMF-hitel megtárgyalása után, vagy nem".¹ Könnyen hozható viszonylag friss példa is: a Bank of Eng­land egy mátrixban foglalja össze az országkockázati ténye­zők erősségét, így orientálva a brit kereskedelmi bankokat a szuverén adósokkal szemben alkalmazandó kamatfelár tekin­tetében. A mátrix értékeit befolyásoló tényezők közül a ka­matszolgálati ráta, az áruimport fedezete, az adósság/GDP ráta és az adósságszolgálati ráta után áll (az összesen 12. szempont) – „az IMF célkitűzéseinek nem teljesítése/nem hajlandó az adott ország az IMF-hez fordulni", amiért 3 pon­tot vonhatnak le az ország induló 100-as értékszámából (a korábban felsorolt mutatók kedvezőtlen alakulásáért 10-10 ponttal csökkenhet az értékszám).² Hasonló módszereket al­kalmaz a FED is, amely a nemzetközi adósságkockázat sze­rint hétfokozatú skálán helyezi el az országokat: 1. erős adós, 2. mérsékelten erős adós, 3. gyenge adósok után jön­nek azok az országok, ahol 4. „egyéb transzfer-problémák" merülnek föl, amely országok már nem tesznek eleget adósszolgálati kötelezettségeiknek, de pozitívan értékelhető akciókat valósítanak meg. „Ilyen lépésként értékelhető pl. az IMF-fel egyetértésben alkalmazott gazdasági program." A kö­vetkező csoport, 5. „norma alatti országok", amelyek már nem törlesztenek és nincs folyamatban tárgyalás IMF-program elfogadására. 6. „csökkentett értékű adósság" akkor jel­lemző egy országra, ha legalább két megállapítás jellemző rá az alábbiakból: a) hat hónapja nem törleszt, b) nem teljesít IMF-programot, c) legalább egy éve nem tesz eleget az át­ütemezési megállapodásban foglalt feltételeknek, végül d) nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül visszaálljon a normális fizetőképesség.³ Vagyis az IMF-megállapodás léte vagy nem-léte konkretizálódik az országkockázati mutatók­ban, de az amerikai központi bank ezt a szempontot csak de facto fizetésképtelenség esetén alkalmazza, és a brit jegy­bank sem helyez nagy súlyt az IMF-megállapodás meglétére. Az ilyen megállapodás azt jelenti a hitelezőknek, hogy az érintett ország fizetőképes, ami zöld fényt jelez a további hi­teleknek. A nemzeti gazdaságpolitikák megítélésére vonatko­zó fentebb leírt kompetencia „biztosítja az eladósodott orszá­gok pénzügyi rendőr általi megrendszabályozásának hatal­mát."⁴

A Valutaalap hagyományosan a gazdasági liberalizmus bajnoka – ez következik Alapokmányának sarktételeiből, a szabadkereskedelem, a devizális korlátozásoktól mentes pénzügyi rendszer igényéből – csakúgy, mint alapító munka­társainak a brit és a holland gyarmati közigazgatásban szer­zett tapasztalatokon alapuló magateremtette szellemi hagyo­mányaiból. Marie-France L'Hériteau, az IMF-ről írott kitűnő könyvében, az IMF által hagyományosan támogatott modern liberalizmus igazi természetéről az alábbiakat írja: „A problé­ma az IMF álláspontján belül is felmerül: ha figyelembe vesszük, hogy ebben az álláspontban az állam szerepének csökkennie kell, miközben a gazdaságot az IMF tevékenysé­ge irányítja, s ez, noha nyilván nem tekinthető államnak, még kevésbé tekinthető privát szervezetnek, és egyre növekvő szerepet játszik a fejlődő országok gazdaságpolitikájának meghatározásában és felügyeletében."⁵ Ebből egyenesen következik, hogy – szemben az IMF hivatalos nyilatkozatai­nak betűjével, ám nem szellemével – nem csökken az állam gazdasági szerepvállalása, de változik ezen beavatkozás cél­ja és formája. Az IMF-nek már a diagnózisa is kétes értékű: „A fejlődő országokban az infláció és a fizetési-mérleghiány gyakran a magas importszámlák következménye. Az impor­tált tőkejavak és a kőolaj árának emelkedése, csakúgy, mint a magas nemzetközi pénzpiaci kamatlábak, együttesen erős nyomást gyakorolnak a harmadik világ országainak fizetési mérlegére. Ha ezt a költséginflációt keresletcsökkentő terá­piával kezelik, az eredmény elkerülhetetlenül rosszabb, mint maga a betegség."⁶

1989 tavaszán Budapesten járt a Valutaalap egy vezető munkatársa, aki több nyilvános előadást is tartott (az Egye­temen, kutatóintézetekben stb.), s aki – a jelenlevők szoká­sos kioktatása után – az alábbi bon mot-t engedte meg ma­gának: „az IMF olyan, mint egy karantén orvosa – elsődleges célja nem a betegség meggyógyítása, hanem elszigetelése, annak érdekében, hogy a betegség ne terjedjen tovább!" A washingtoni jóember valószínűleg nem is tudta, milyen oko­sat mondott – az már egészen más kérdés, a hallgatóság megértette-e, milyen bölcsességet rejtett magában ez az el­mésség, az pedig nem is kérdés, hogy a magyar pénzpolitika irányítóitól mennyire idegen ez az igazság.

Az Alap persze időről-időre foglalkozik a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rendszer általános és átfogó problémá­ival (pontosabban: valójában folyamatosan foglalkozik velük, de ezek a problémák és a Valutaalap hitelpolitikai gyakorlatának érvényesülése időről-időre úgy összegubancolódnak, hogy az komoly nemzetközi figyelemre tarthat igényt.) „A bo­nyolult főnevek a jövőben beköszöntő bajoknak voltak előhír­nökei. A 'recikláció' szó, a komposzttrágya és az ökológia felé mutató megnyugtató asszociációi révén hamarosan el­terjed az arab pénz bizonytalan jövőjű országokba történő kihelyezési veszélyeinek leírására. Minél jobban aggódtak a bankárok, hogy ezek az országok tönkremennek, annál töb­bet beszéltek az újratárgyalásokról, az átütemezésekről, ha szükséges, moratóriumokról, de ajkukról sosem hangzott el a rettegett fizetésképtelenség kifejezése. Az IMF-ben ülő mandarinok nagyon is tisztában voltak a fejlődő országok fe­letti hatalmukkal, s többet tudtak titkaikról, mint legtöbb bírá­lójuk, látták ugyanis a világot (bankári kifejezéssel élve) nad­rág nélkül. Tudták, hogy egy pénzügyminiszter gyakran kér tőlük olyan intézkedéseket, amelyeket valójában ő maga sze­retett volna bevezetni, de nem volt hozzá bátorsága. Ők vol­tak a világ nagy közösségének választott bűnbakjai, s akár­csak a bankárok, mindig mondogathatták magukban: 'ha ti tudnátok azt, amit mi!'. Hasonlóan az Egyesült Államok régi szövetségi bankárjaihoz, magukat az igazság és a fegyelem bástyáinak tekintették, a populizmus és a demagógia vadhaj­tásaival szemben. De ennek a csatasorba állított magatar­tásnak nagy veszélyei voltak. Könnyen vezethetett olyan bű­nökhöz, amelyek nem számoltak a politikai következmények­kel, s amelyek azt feltételezték, hogy csupán egyféle igazság létezik a világon."

„Az IMF a fejlődő országok irányában kérlelhetetlenül szi­gorú volt, különösen a latin-amerikaiakkal szemben, akik az 1950-es években szokásos gazdasági válságaikon mentek keresztül, miközben az Eisenhower-kormány azon igyeke­zett, hogy fejlesztésüket magánberuházásokkal finanszíroz­hassák. A Valutaalap csak azzal a feltétellel adott köl­csönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkentette a közjóléti kiadásokat és drasztikus leértékelést hajtott végre, amitől a bérek alacsony szinten maradtak, a mun­kanélküliség pedig növekedett. Egyfelől ez a szigorúság, másfelől a magánberuházások ösztökélése ironikus kontrasztban állt Amerika saját, XIX. századbeli magánberuházásai­val, és nem előrelátó, felelőtlen finanszírozásával. Így – je­gyezte meg Arthur Schlesinger történész – „ami Washington­nak a pénzügyi tisztasággal kapcsolatos skrupulusait illeti, az talán kissé szemtelennek tűnik egy olyan nép részéről, amely saját fejlődését jórészt infláció, fedezetlen bankjegyki­bocsátás és külföldiek eladott olyan kötvényének segítségé­vel finanszírozta, amelyek visszafizetését később megtagad­ta. Ha a XIX. században az IMF kritériumai szerint kormá­nyozták volna az Egyesült Államokat, jóval hosszabb ideig tartott volna gazdasági fejlődése. A pénzügyi ortodoxia ma­gasztalása a fejlődő országok előtt olyan, mintha egy visszavonult, megtakarításainak hozamából élő prostituált úgy gondolná, hogy a közerkölcs védelmében fel kell számolni a bordélyházakat."⁷

Valaha Magyarországon az volt a Valutaalap elleni fő ideo­lógiai kifogás, hogy a „nemzetközi imperializmus, de minde­nekelőtt az amerikai tőke kiszolgálója". Ez persze a kor ideo­lógiai-politikai zsargonja, de ennél is nagyobb baja volt e nézetnek, hogy végeredményben egy kettéhasadtnak vélt vi­lággazdaságból indult ki. Az ilyenfajta primitív ideologizálás­nak persze semmi értelme, de azért nem árt észben tartani azt a négy évtizedes alapigazságot, mely szerint az USA egyetértése nélkül nem lehet a Valutaalapban döntést hozni! „… Az európai ügyvezető igazgatók hatásköre jóval behatá­roltabb volt, mint a Világbank elnökeié (de még annál is, amennyire Harry White vagy Keynes ezt a pozíciót korlátozni szándékozták), és az IMF-et igazgatóikon keresztül az ame­rikaiak uralták. Keynes állandóan azt hangoztatta, hogy az Alap nem válhat az 'Egyesült Államok Külügyminisztériumá­nak kihelyezett irodájává'. Ennek ellenére így nézett ki a helyzet, különösen a harmadik világ szemében." Nem titkolja ezt az IMF sem: „Az ügyvezető Igazgatóság az ügyek széles körével foglalkozik, hitelezési és adminisztratív ügyekkel egyaránt, gyakorolja a felügyeletet a tagországok gazdaság­politikája fölött, dönt az Alap által tagországainak nyújtott pénzügyi segélyekről, megválasztja elnökét: a vezérigaz­gatót, vitákat folytat a tagországokkal a konzultációs folyamat kiegészítése érdekében, átfogó elemzéseket közöl fontos kérdésekről. Az Ügyvezetőség döntéseit gyakorlatilag kon­szenzussal hozzák, formális szavazásra csak különleges esetekben kerül sor, amikor is a súlyozott szavazati arányok­nak az egyes tagországok kvótáira alapozott rendszere ér­vényesül."⁸ Magyarán ez azt jelenti, hogy az ügyvezető Igaz­gatóságban soha nem szavaznak – ha az előzetes viták alap­ján úgy látszik, nem alakult ki konszenzus, a döntést elna­polják, s mivel az angol mondás szerint „semmi sem állan­dóbb az ideiglenesnél", egy ilyen „ideiglenes" elnapolás könnyen válhat véglegessé! Mindebből két következtetés adódik: az Ügyvezetőség, vagyis az IMF soha nem hoz olyan döntést, amelyet az USA nem támogat, másrészt „nagyon meg kell gondolni", milyen országo(ka)t lehet been­gedni az Ügyvezetőségbe: súlyos volt a dilemma Kína ese­tében, és sokan állították, hogy elsősorban ez a – több mint négy évtizedes – döntési séma akadályoz(hat)ta meg a Szov­jetunió IMF-tagságát, mivel a Szovjetuniót nem szívesei vet­ték volna be gyakorlatilag vétójoggal a testületbe, hiszen a kvótája alapján nyilvánvalóan közvetlenül jelölhetett volna ügyvezetőségi tagot. Össze kellett omlania a Szovjetuniónak, hogy utódállamai bejuthassanak a Valutaalapba és a Világ­bankba, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor az utód­államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától sok­kal kevésbé kell tartani, mint egykor a Szovjetuniótól. „A Va­lutaalap munkájának valóságos impulzusai az Ügyvezetőség­től származnak, amely dönt az ellentmondásos készenléti hi­telekről. Kiélezett helyzetekben rendkívül ritkán szavaz ez a testület ós a szokás egyébként is, hogy a testület szavazás nélkül hoz döntéseket. (…) A formális szavazás elkerülése tükrözi a fejlődő országok alávetett helyzetét, amelyek poli­tikai vereséget szenvednének a szavazatok összeszámolá­sánál."⁹

Nem véletlen az sem, hogy Magyarország 1967-68-as tö­rekvését a Bretton Woods-i ikrekbe való felvételre külpolitikai szempontok, magyarán: a Szovjetunió vétója söpörte le az asztalról: ….. mi már 1968-ban szerettünk volna belépni a Nemzetközi Valutaalapba, az IMF-be (…) – nyilatkozta Fekete János – egy szűk csapat vezetőjeként felhatalmazás alapján bizalmas tárgyalásokat folytattam az IMF illetékes vezetőivel, és tulajdonképpen 1967 októberében minden készen állt a csatlakozáshoz. Azt terveztük, hogy a reform bevezetéséhez készenléti hitelt kérünk az IMF-től és beruházási hiteleket a Világbanktól. A kormány az utolsó pillanatban lépett vissza, mint utólag megtudtam, szovjet beavatkozásra. Ha akkor be­lépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, akkor liberali­zálni tudtuk volna az importot és bevezethettük volna a forint külső konvertibilitását. Ez az egész reformnak más léptékű, sokkal hatékonyabb, gyorsabb haladást biztosított volna."¹⁰

Végül is erős politikai nyomásra/feszültségre, konkrétan a nyugati világban élvezett jó hírünk veszélybe kerülésére volt szükség ahhoz, hogy az akkori magyar politikai vezetés meg­kockáztassa – legalábbis a Valutalapba és a Világbankba va­ló belépés kérdésében – a Moszkvával való szembehelyez­kedést.

A Valutaalappal fenntartott együttműködésünknek immár két évtizede egyik élharcosa, egyben a kapcsolatrendszer egyik kialakítója, Bakó Ede, az MNB ügyvezető igazgatója, egy interjúban kijelentette: „A Valutaalap valójában nincs fel­készülve arra, miképp tárgyaljon egy szocialista országgal. Igyekeznek jobban megérteni minket, hiszen egy szocialista adós másként viselkedik, mint egy fejlődő adós, mást is lehet követelni tőle. Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti. Jobban törődik politikai-társadalmi gondjainkkal is, és inkább hajlik a kompromisszumra. Mert az kétségtelen, hogy az IMF is sokat engedett. Ezzel persze nem lehet vég nélkül visszaélni. A dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi­közben a szocialista országok felé való útkeresés folyik, már a Szovjetunió is érdeklődik az IMF és a Világbank iránt, és sok esetben tőlünk kérnek tanácsot. Tehát egyre inkább ér­dekelt mindkét fél abban, hogy valamilyen megoldásra jus­sunk."¹¹

Ezen a ponton már ismét hazaértünk. A közelmúlt magyar kormányai, de mindenekelőtt a Németh-kormány, a Valuta­alappal kapcsolatban eljátszották mindazokat a rituális játé­kokat, amelyeket a Valutaalap történetében már annyi kor­mány eljátszott, s amelyekkel kapcsolatban olyan részletesen idéztem Anthony Sampsont – „lányomnak mondom, menyem is értse!" A magyar közvélemény számára a Valutaalap hol „mumus", hol „csendőr", hol „gazdag és befolyásos nagybá­csi" – de mindenképpen gazdaságpolitikánk, s ezen keresztül jövőnk egyik meghatározója. Az egyik legkedvesebb játék, amit a Grósz- és a Németh-kormány a közelmúltban játszott a közvéleménnyel, talán ezt a címet viselhetné: „én kitalálom, a Valutaalap minek örülne, akkor majd dől a pénz az ország­ba, ti addig viseljétek el a terheket – ez eddig még mindig és mindenütt bevált!" A korábbi két kormány úgy gondolta, „gazdasági filozófiája" lényegében azonos a Valutaalapéval, s az IMF elég befolyásosnak tűnő szervezet ahhoz, hogy a rá való folyamatos hivatkozással le lehessen nyeletni a ma­gyar társadalommal olyan keserű pirulákat, amelyeket egyéb­ként – normális nép – önként nem nyel le. Nem is lenne (lett volna?) evvel semmi baj – ha és amennyiben azok a keserű pirulák valóban gyógyítanának. Egyetértek Komái Jánossal. „Az IMF (…) nagyon fontos szerv ugyan, de korántsem a kapitalizmus központja, amely Magyarország fölött dikta­túrát tudna gyakorolni. Nem tud kormányok akarata ellené­re döntéseket hozni. Ha a kormány tudja, hogy mit akar, ak­kor meg tudja győzni az IMF-et. Ezen túlmenően, fordulhat a világ nyilvánosságához, fordulhat más kormányférfiakhoz, meggyőzheti a vezető tőkés országok pénzügyi szakembereit a tennivalókról. Itt azonban talán inkább arról van szó, hogy a magyar kormány megpróbálja előre kitalálni, mit vár az IMF, és eleve azt találja ki ő is. Ezt azután később úgy lehet ma­gyarázni, hogy mindezeket a döntéseket az IMF kény­szerítette ki.

Arra céloz, hogy itt bizonyos politikai, gazdasági körök ele­ve hivatkozási alapul használják fel az IMF-et saját bátorta­lanságuk leleplezésére?

Így van: saját hibás intézkedéseik elfedésére. Itt van pél­dául a személyi jövedelemadó. (…) Az SZJA bevezetését nem az IMF kényszerítette Magyarországra, hanem meggyő­ződésem, hogy a magyar kormányzat készítette elő abban a hitben, hogy ez tetszeni fog az IMF-nek és a Világbanknak. És azoknak tényleg tetszett, mert megszokták, hogy ha van fejlett piacgazdaság, akkor abban szokott lenni ilyenfajta sze­mélyi jövedelemadó is. Ahogy a magyar közvélemény egy részét megetették vele, úgy biztosan meg tudták etetni az IMF-et és a Világbankot is, amely ráütötte a pecsétet, s attól kezdve már lehetett azt mondani, hogy ezt konkrétan ezek a szervezetek akarják. (…) Ha van egy olyan magyar kor­mány, amelyik rendelkezik a szabadon választott parlament felhatalmazásával – amelynek persze van egy értelmes sta­bilizációs programja -, akkor az IMF és a Világbank jelentős közgazdászai azt fogják mondani rá, hogy ez egy jó program, végrehajtható program. (…) Ha a magyar kormányzat vállalta az átgondolt stabilizációs program kidolgozását és kész eh­hez bizonyos szakmai hátvédet szerezni – például azzal, hogy jelentős közgazdászok véleményét kikéri -, akkor nem hiszem, hogy az IMF megvétózná."¹²

Az igazi gond éppenséggel az, hogy a Valutaalap gazda­ságpolitikai programjainak hatékonyságáról elterjedt (terjesz­tett) hírek finoman szólva is erősen túlzóak. A VILÁG című hetilap (ismeretlenségben maradó) kolumnistája egy jobb an­gol lord finom stílusában írta meg a Valutaalap (és a Világ­bank) gazdasági filozófiájáról az egyszerű igazságot: „A nem­zetközi közösség az IMF-et és a Világbankot tekinti a nem­zetközi pénzügyi élet lelkiismeretének, az adósságválság ke­zelése fő letéteményesének. Teszi ezt annak ellenére, hogy nincsenek meggyőző tapasztalatok az IMF és a Világbank által alkalmazott politika és az általuk támogatott nemzeti programok tömeges sikerét illetően. Az adósoknak a tovább­lépéshez meg kell szerezniük e két intézmény támogatását.

Az adós országnak meg kell továbbá nyernie a fő hitelezők támogatását. Ez többnyire megegyezik a fő külpolitikai ténye­zőkkel. Az is egyértelmű, hogy a befolyásos fejlett orszá­gok az IMF és a Világbank vezetésében és más nemzet­közi fórumokon elsősorban a saját érdekszférájukban lé­vő adós országok érdekeit veszik figyelembe."¹³ Mint ko­rábban már említettük, a Valutaalappal kapcsolatos állítások jelentős része egyszerűen nem bizonyítható. Ilyen a „katali­zátor-hatás" is: létezése, érvényesülése nyilvánvaló, pontos mértéke, konkrét esetekben, egy-egy adott ország egy-egy adott hitelkérelmével kapcsolatban azonban hitbéli kérdés. (Bizonyítani nem lehet, csak elhinni – vagy nem elhinni). Egy ország nemzetközi pénzügyi szakembereinek, bankárainak feladata éppen az, hogy elválasszák a Valutaalap-hiteleket a kereskedelmi banki hitelektől – magyarán: valóban csak vég­ső esetben forduljanak a Valutaalaphoz, de addig, illetve azt elkerülendő tegyenek meg mindent azért, hogy az érintett ország – mondjuk: Magyarország – a szükséges külső for­rásokat a nemzetközi pénzpiacokról, a szokásos piaci felté­telek mellett szerezhesse meg. A Valutaalap döntési mecha­nizmusait túlzottan befolyásolni nem képes Jamaica és Chile azonnal elfordult a Valutaalaptól, amikor kereskedelmi banki hitelekhez jutott, s az egyszerűség kedvéért a tárgyalásokat párhuzamosan folytatták – a pontosabb döntési lehetőség ér­dekében.

Persze Magyarország nehéz, az átlagosnál bizonyos érte­lemben nehezebb helyzetben van: bevallotta, hogy kilenc éven át becsapta a Valutaalapot! A becsapás maga termé­szetes – mindenki igyekszik kedvezőbb képet festeni magá­ról, mint amilyen a valóságos. Csak vannak ügyesebbek, mint például Magyarország, s vannak ügyetlenebbek – akik­nél erre rájön a Valutaalap. Arra eddig nemigen volt példa, hogy az ügyesebbek közül akár csak egy is „beismerő val­lomást" tett volna. Lehet, hogy nálunk egyszerűen a hirtelen felindulásból elkövetett hatalomvágy párosult a tudatlanság­gal; vagy maga a tény – tudniillik a hamis adatszolgáltatás – annyira széles körben volt ismert, a Németh-kormány (és személyesen a kormányfő) biztos lehetett benne: a rend­szerváltás után azt tüstént előrángatja majd az új kormány, s evvel a Németh-kormány (személyesen annak mindén"tagja – nemcsak a kormányfő) „elveszti arcát". Létezik a törté­netnek egy olyan olvasata is, amely szerint „a Németh-kor­mánynak olyan vesszőfutáson kellett végigmennie az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, amilyenre a korábbiakban és azóta sem volt példa. 1989 májusában a Valutaalap felfüggesztette az érvényes hitelszerződés utolsó ötvenmilliós részletének lehívását … a szerződést csak 1990. március 14-én írták alá a 159 millió SDR-es keretről. De előtte még kifizettették a Németh-kormánnyal azt a 150 millió SDR-ről szóló számlát, amit a korábbi vezetés megtévesztő adatszolgáltatása miatt kellett leróni."¹⁴ A következmény mindenképpen egyrészt a Valutaalap magatartásának „szigorodása" lehetett, másrészt kialakulhatott bizonyos általános bizalmatlanság (átvitt érte­lemben és valóságosan is „hitelvesztést" jelenthetett) Ma­gyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban. így erősöd­hetett a ránk vonatkozó katalizátor-hatás: a nemzetközi pénz­világ most biztos lehet abban, hogy a Valutaalap „odafigyel" Magyarországra, így lehet az Alaphoz csatlakozni. Nem ér­dektelen felidézni az egyik koronatanú, Fekete János reagá­lását arra a kérdésre, hogy „a nettó tizenöt-tizenhétben – ti. Fekete János MNB-ből való távozásakor 15-17 milliárd dollár volt az ország bruttó külső adósságállománya – az a másfél milliárd is benne volt-e, amit eltitkoltak, és amit Németh Mik­lós olyan drámai beszédben jelentett be?"

„Németh Miklós drámai beszédei énrám nem nagy hatással voltak. Az igazság az, hogy a Magyar Nemzeti Bank – ezt többször elmondtam, és újra elmondom – soha semmiféle olyan adatot nem közölt, ami nem felelt meg a valóságnak. Ezt nem állítom sem a magyar kormányra, sem a magyar pénzügyminisztériumra."¹⁵

A legsúlyosabb hiba, amit az új magyar kormány elkövethet az, ha a Valutaalap-hitelt tekinti az egyetlen lehetőségnek a szükséges külső erőforrások biztosításához. Egy újabb, most már hároméves készenléti hitel további három évre a Valu­taalap „felügyelete alá helyezte" a magyar gazdaságot. Le­het, hogy elkerülhetetlen volt a készenléti hitel felvétele. Eb­ben az esetben a gazdaságpolitikának, a kormánynak az el­kerülhetetlenséget kellene tudatosítania – előbb a maga szá­mára, majd a közvéleményben is. Nem az ilyen hitel nagy­szerűségét kell ecsetel(tet)ni – elég annak elkerülhetetlensé­gére, lényegében „szükséges rossz" jellegére rámutatni. Az „ideális", vagy egyszerűen a gazdasági szuverenitást kifejező hitelfelvételi (és általános gazdaság-) politika csak az lehet, ha Magyarország ismét a hitelpiacokon, szokásos piaci kon­díciók mellett szerzi meg a nélkülözhetetlen külső forrásokat – nem feledkezve meg az adósságot nem növelőd-külső for­rásbevonási lehetőségekről, nemzetközi bankkapcsolataink­ról, a magyar gazdasági-politikai fejlődést támogatni kész kormányokról – meg saját tapasztalatainkról, s a Valutaalap történetének tanulságairól sem. Távolról sem bizonyos azon­ban, valóban olyan nagy szüksége volt-e a magyar gazda­ságnak a hároméves (kibővített készenléti) hitelre.

*

Az Antall-kormány hivatalba lépése keveset változtatott a Valutaalaphoz való magyar viszonyon – részben azért, mert a korábbi rendszer és a korábbi kormányok által kiala­kított út volt az egyetlen járható út, részben a kapcsolattartást kézben tartó hivatali struktúrák szükségszerű strukturális és személyi folytonossága miatt, de nagyrészt azért sem válto­zott ez a viszony, mert a Valutaalapról való gondolkodás, csakúgy, mint a magyar gazdaság nemzetközi mozgásteréről korábban kialakult szakmai vélekedések változatlanok ma­radtak. Az egyetlen „számottevő" változás talán abban ragad­ható meg, hogy most már jobboldali populisták is (ugyanúgy) támadják a Valutaalapot, mint a korábbról ismert baloldali po­pulisták…

A Valutaalap és Magyarország 1992. őszi viszonyát ele­mezve „előtűnnek az IMF-Magyarország kapcsolat nyolc­vanas évekre emlékeztető elemei: a deklarált hitelképesség megtartásának elemi igénye, a „bezzeg" ország támogatása, ám a finanszírozás nagyszabású reformokhoz kötése. Olyan követelmények támasztása, amelyek a piacgazdaság fejlődé­sének feltételei, de teljesítésükre nincs elég politikai erő a vezetésben. (…) A helyzet paradoxona, hogy az Antall-kor­mánnyal 1991 tavaszán végső soron azt a 3 éves hitelszer­ződést kötötte meg az IMF, amelyet az előző kabinettel már nem volt hajlandó, de a Németh-kormány döntései nyomán felmutatott eredményekre és arra a Kupa-programra hivat­kozva, amely fő tartalmi elemeiben – az 1990. évi zavaros kormányprogram-vetélkedők után – lényegében visszatért a korábban elhagyottakhoz."¹⁶

Nem változott a Valutaalap „mumus-szerepe" sem – pon­tosabban: a „hol mumus-, hol bűnbak"-szerep, amit a Valuta­alap mindig is és mindenhol betöltött, ahol fantáziátlan kor­mányoknak hirtelen semmi jobb nem jutott az eszükbe nép­szerűtlen, ám elkerülhetetlen politikai-gazdaságpolitikai dön­tések meghozatalakor, vagy szükségszerű, de népszerűtlen intézkedések miatt a hatalomból való kipottyanásuk után. „Senki sem gondolta volna a tíz évvel ezelőtti csatlakozáskor, hogy a nemzetközi Valutaalap mint pártok és kormányok fö­lött álló mumus foglalja el helyét a magyar gazdaságirányí­tásban. Akkor a belépés nemcsak politikai tett, hanem a re­formok útján járó Magyarország számára a túlélés egyetlen lehetséges eszköze volt, miután a nyugati magánhitelezők becsukták a pénztárablakokat a sorban álló szocialista or­szágok előtt. Az IMF elsősorban politikai és gazdasági sú­lyával, s persze pénzével állt Magyarország mellé, így az ország újra szalon- és hitelképes lett a nemzetközi pénzpia­con. A Valutaalap állandó kontrollja, a következetesen előírt gazdaságpolitika a fellendülés és a hitelek garanciája lett. Ettől kezdve viszont volt mire és kire hivatkozni, a támoga­tások csökkentését, az új adók bevezetését, a költségvetési kiadások lefaragását kísérő párton belüli, majd parlamenti vi­ták állandó és végső érve lett az IMF: ha nem lesz a kiadás néhány milliárddal kevesebb, akkor a Valutaalap nem ad hi­telt, s így az ország csődbe megy. A mumus jó szolgálatot tett sokat hangoztatott szigorával, de úgy tűnik, sem az ak­kori, sem a mostani kormány nem fél igazán a haragjától."¹⁷

Az állandó – politikai-gazdasági rendszerek fölött átívelően is tartós – elemek mellett az IMF-kapcsolatok mindig tarto­gatnak meglepetéseket is. 1992 augusztusában például ki­derült, az 1991 tavaszán kötött hároméves kibővített stand-by hitelből „nem azt nem kaptuk meg, amiről szó volt, hogy nem kaptuk meg". Kissé érthetőbben, Petschnig Mária Zita leírá­sában: „A közelmúltban kipattant hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az idén még semmit sem vett igénybe az IMF szuperhiteléből, (…) új értelmezést ad a Valutaalap és Magyarország kapcsolatairól lassan egy éve érkező infor­mációknak. A nemzetközi pénzintézettel folytatott tárgyaláso­kat követő sajtótájékoztatók és az ország különféle pénzügyi vezetőinek nyilatkozatai is egészen a közelmúltig azt a be­nyomást erősítették, hogy az IMF elégedett az eredmények­kel, egyetért a kormánnyal, sőt még a legutóbbi, július elején befejeződött vizsgálat után sem érkezett „kritika" az akkor már ez év végére 178 milliárdra becsült költségvetési deficit miatt. Ez azt sugallta, hogy nem került veszélybe az 1991 tavaszán megkötött 3 éves hitelmegállapodás, amely új ala­pokra helyezte Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap viszonyát, manifesztálva a nemzetközi pénzvilág előtt egyik legtekintélyesebb intézményének a magyar gazdaságba ve­tett különleges bizalmát."¹⁸ Kiderült ugyanis, hogy az IMF 1992. március 23-án még az 1991-re odaítélt hitelkeret utolsó „szeletének" folyósításáról döntött (pozitívan). Az 1992-es le­hívásokról február végén kellett volna döntenie – ami nem történt meg. Tekintettel az IMF-kapcsolatoknak a bankvilág­ban megszokottnál is diszkrétebb természetére, egészen pontos információk nem is lehetnek publikusan elérhetők az IMF-Magyarország kapcsolatok részleteiről. így az: sem tud­ható, legfeljebb kitalálható, hogyan alakultak ezek a kapcso­latok 1992 első három negyedévében. Petschnig Mária Zita szerint: „Elméletileg nem zárható ki az az olvasat sem, hogy a magyar pénzügyi vezetők azért nem szorgalmazták az idei hitelkeret lehívását, mert az országnak nincs szüksége rá. Ebben az esetben aligha hallgatták volna el ezt a kiemelkedő sikert, a Valutaalap és általában a külföldi kölcsönök járszalagjának lazíthatóságát. Erre azonban a központi bank még­oly kedvezően alakuló konvertibilis devizapozíciójának fényé­ben sem volt lehetőség, hiszen (…) 1992-ben a magyar adós­ságszolgálat (…) 4,4 milliárd dollárra rúgott, 480 millióval többre az 1991. évi kötelezettségnél. (…) A devizatartalékok pedig épp hogy csak elérték azt a 4-5 havi importot finan­szírozó szintet, amely a gazdaság biztonságos működtetésé­hez nélkülözhetetlen."¹⁹

A legvalószínűbbnek látszó magyarázat egyben a közeljö­vő leírását is magában rejti: „Voltak tehát olyan pozitív moz­zanatok, amelyekre építve mindkét fél engedhetett. Ezen az alapon kellett és lehetett feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben a magyar gazdaság egy lényeges ponton komoly 'szerződésszegést' követett el, a kapcsolat emiatti megsza­kítása vagy akár csak a kifogások nyilvánosságra hozatala egyik félnek sem érdeke. Így születhetett a színfalak mögött az a 'kölcsönös megállapodás', hogy a hitelkeret rendelke­zésre áll ugyan, ám a magyar fél nem hívja le, augusztustól pedig már erről az évről is csak az 1993-as prognózis és költségvetés ismeretében tárgyalnak. (…) Ezért a mostani tárgyalások eredménye várhatóan az lesz, hogy az IMF el­fogadja a jövő évre ígért számokat, sokféle és támadhatatlan érvrendszerrel megvédelmezi a nemzetközi pénzvilág előtt a magyar gazdaság teljesítményét, de a kormányt szorítani fog­ja az államháztartás érdemi reformja felé."²⁰

A szeptember-októberi tárgyalások a Petschnig Mária Zita által előre jelzett eredményhez vezettek: 185 milliárd forintos költségvetési hiányt, mint sarokszámot elfogadva létrejött a megállapodás a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kor­mány között: a kibővített készenléti hitel további része folya­matosan rendelkezésünkre áll – amennyiben az IMF szoká­sos „szakaszolási eljárásának" eleget tudunk tenni, vagyis három havonta jelenteni tudjuk az időarányos teljesítést. A megállapodást követően a magyar közvélemény néhány újabb ismeretet szerezhetett a Valutaalap „hitelnyújtási filo­zófiájáról".

*

A Valutaalap és a Világbank meglepő gyorsasággal követte a közelmúlt közép- és kelet-európai változásait: míg koráb­ban hosszú évekig vitattak egy-egy belépési szándékot, most gyakorlatilag egy fél év alatt fölvették a FÁK-at a két nem­zetközi pénzügyi szervezetbe, ha már fölvették őket, „lendü­letből" adtak is (legalábbis odaítéltek) nekik 24 milliárd dol­lárnyi hitelt. Ez az összeg jelentősen meghaladja azoknak a hiteleknek az összesített nagyságát, amiket Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, a Valutaalap és a Világbank korábbi közép- és kelet-európai tagállamai a het­venes és nyolcvanas évtizedben – tehát húsz év alatt – együttesen kaptak. De jócskán meghaladja a Valutaalap által egy éve alatt odaítélt hitelek együttes összegét is!

A Valutaalap és a Világbank alapszabálya szerint az egyes országok szavazati joga alaptőke-hozzájárulásuk (kvótájuk) mértékét tükrözi, azt pedig az ország (s nem az egy főre jutó) bruttó termelési értéke szabja meg. A kvóta negyedét kell konvertibilis valutában befizetni a belépéskor, a kvóta nagysága ugyanakkor megszabja a fölvehető hitelek mérté­két: az alaptőke 125%-a csaknem „automatikusan", míg az összes hitellehetőség együttes kihasználásával a kvóta öt és félszeresével egyenlő nagyságú hitel vehető fel. (Ez persze csak elméleti lehetőség, de a kvóta 350%-áig terjedő hitel­felvételre több példa van.) Ezért is volt korábban mindenki biztos abban, hogy a Szovjetunió nem lehet a Valutaalap tag­ja: hatalmas kvótája révén azonnal és automatikusan tagja lett volna az Igazgatótanácsnak – amely, ahogy mondani szokták, szavazás nélkül szokott konszenzussal döntést hoz­ni (addig nem is tennék fel szavazásra az adott hitel eldön­tését, amíg nem biztosak az egyhangú döntésben – akkor pedig nincs szükség formális szavazásra, a döntés közfelki­áltással meghozható), s így automatikusan vétójogot élvez­hetett volna. Ezt sokan nagyobb veszélynek érezték, mint az egykori Szovjetunió hatalmas potenciális hiteligényét.

Az ex-Szovjetunió országainak hiteléhsége felettébb ag­gasztja a fejlődő országokat: most már nemcsak a politikai figyelem, de a pénzügyi források áramlása is Kelet-Európa felé irányul. Ez a félelem a vasfüggöny leomlása óta egyre erősödik a fejlődő országokban – nem teljesen indokolatla­nul. Hatalmas segélyek ugyan egyáltalán nem áramlanak a közép- és kelet-európai országokba sem, de a német egye­sítés kiütötte a világ két legnagyobb tőkeexportőrje közül az egyiket (a másik természetesen Japán), így fokozódott a for­ráshiány, s a Valutaalap és a Világbank pénzügyi lehetőségei kétségkívül korlátozottak. Amit a FÁK kap (24 milliárd dollárt), azt biztosan nem kapják meg az afrikai éhségövezet orszá­gai… Különben is: a jelenség elsősorban azért sérti a fejlődő világ nyomorgó népeit, mert arra utal: föl lehet hajtani a szük­séges forrásokat, ha nagyon akarják… – s ezek szerint a hetvenes és nyolcvanas évek szörnyű afrikai éhínségei ide­jén nem akarták … (hiszen akkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepén még a Valutaalap is nettó tőkeelszívó volt a fekete-afrikai országokkal szemben!)

Van itt még egy tanulság: a teljesen politika- és ideoló­giamentes pénzügyi szervezetek hitelpolitikájában – úgy látszik – mégiscsak a politikai szempontok a meghatáro­zóak. Az ugyanis, hogy az ex-Szovjetunió köztársaságai leg­alább egy évtizedig meg sem közelíthetik a Valutaalap és a Világbank szigorú hitelfelvételi előírásait, teljesen nyilvánva­ló! Es ezen a ponton egy magyar közgazdásznak ironikus hangulata támadhat – különösen akkor, ha, mint e sorok szerzője, 1989 legelején könyvet publikált e két nemzetközi pénzügyi intézményről.

Azonban 1982-ben Magyarországnak a világgazdaságba való visszaintegrálása, nagyobb világgazdasági mozgástér megteremtése, a piaci viszonyok erősítése volt a legfonto­sabb (nem is beszélve arról, hogy a Valutaalaphoz-Világbankhoz való csatlakozásunk akkor éppen a fizetésképtelen­ség elkerülése szempontjából is létfontosságú lépés volt). Ezért azután minden fórumon azt igyekezett magyarázni az ember, hogy amit a Valutaalap igényel, vagyis a hitelek fel­tételei, megfelelnek a magyar gazdaság igényeinek: csökken­teni kell a költségvetési hiányt, vissza kell szorítani a vesz­teséges termelést, termelési és piaci lehetőségeinkhez kell igazítani fogyasztásunkat, elengedhetetlen a mindezeket megtestesítő strukturális alkalmazkodás; integrálódnunk kell a világgazdaságba, így a világpiaci árakhoz kell igazítanunk a belső árrendszert, meg kell teremteni a korszerű, a nem­zetközi gyakorlathoz igazodó adó- és vámrendszert stb. Ak­kor változott a szlogen is: a Valutaalap (és a Világbank) már nem a „nemzetközi tőke és az amerikai imperializmus kiszol­gálója" volt, hanem „az ENSZ szakosított nemzetközi pénz­ügyi intézménye" … (az utóbbi egyébként formailag igaz, az első állításnak meg persze nagyon taszító, és már a nyolc­vanas évek elején is idejétmúlt volt a megfogalmazása). Ak­koriban az MSZMP populista demagógjaival szemben kellett magyarázni, hogy csatlakozásunk a Valutaalaphoz gazdaság­politikai döntés eredménye volt, kérelmünk elfogadása pedig ugyancsak nem politikai döntés, nem a „fellazítás" eszköze.

Az azonban még rémálomnak is elképzelhetetlen volt, hogy egy rendszerváltás után a jobboldali populisták kezdjék el szajkózni a Valutaalap és a Világbank (de általában: a nemzetközi pénztőke) „világcsendőr" szerepéről, a szegény országokat tönkretevő hitelpolitikájáról szóló, eddig a balol­dali frazeológiában megszokott agyrémeket! A baloldali po­pulisták legalább nem voltak antiszemiták, és a közgazdasá­gilag legtudatlanabb (természetesen MSZMP-s) parlamenti képviselők csak kocsmaközi megbeszéléseken terjesztették rémálmaikat.

Akkor sem ágált a nyolcvanas években az egyszeri „re­formközgazdász", amikor a magyar pénzügyi lobbi emberei a Valutaalap és a Világbank itt tárgyaló delegációin keresztül üzentek az akkori vezető politikusoknak-döntéshozóknak – és éppen egy-egy sajátosan pénzügyi kényszerzubbonynak a reálgazdaságra húzásáról volt szó. Mivel az előző rend­szerben a piaci viszonyok háttérbe szorítása, az életidegen voluntarizmus volt a fő gazdaságpolitikai veszély, az „eszmei" engedmények megideologizálhatok voltak (inkább a Valuta­alap tegyen minket tönkre, mint a KGST…), mert a Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége mégiscsak vi­lággazdasági nyitásunkat és a gazdaságossági-jövedelme­zőségi szempontok előtérbe kerülését szolgálta. Mert a va­lutaalap és a Világbank igényei között mégiscsak alapvető szerepet játszottak a gazdasági racionalitás érvényesülésé­nek/érvényesítésének, a működőképes piacgazdaság megte­remtésének szempontjai (is).

Az elmúlt évtized sok restrikciós intézkedését „javasolta" a Valutaalap, s támogatták azokat – gyakran jobb meggyőző­désük ellenére – magyar közgazdászok, mondván: máskép­pen nem kaphatjuk meg a létfontosságúnak hitt Valutaalap-hiteleket!

Arra nem gondoltunk, hogy sok pénzhez lehet jutni, ha összedől egy nemzetgazdaság, széthullik egy ország! Most, miután Gorbacsov nem kapott pénzt a legalábbis meghirde­tett reformokhoz, de az egykori Szovjetunió romjain kialakuló (?), minden programot nélkülöző, a teljes dezorganizáltság állapotában lévő országok együttesen kétszer annyi hitelhez jutnak, mint egész Afrika két-három év alatt, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban érettnek találtattak a pi­aci viszonyok a Valutaalaphoz és Világbankhoz való csatla­kozásra…

Hogy manapság hogyan kell értékelni (legalábbis elméle­tileg) a Valutaalap hitelpolitikáját, az sejthető – a Valutaalap egyébként 1985-ben alapvetően átértékelte korábbi egyolda­lú, a „szerkezeti kiigazítás"-t megfelelő növekedési teljesít­mény nélkül erőltető politikáját. Minden más híresztelés elle­nére az 1987-ben, a Szöuli Éves Közgyűlésen meghirdetett Baker-terv lényege a „növekedés szerkezeti kiigazítással" koncepciója, mint a Nemzetközi Valutaalap alapvető gazda­ságstratégiai ajánlása és a hitelfeltételek hátterének tekint­hető stratégia volt, s nem a 15 legsúlyosabban eladósodott ország megsegítésére kidolgozott formula (annál is kevésbé, mert ebből szinte semmi sem valósult meg…). Sajátságos módon, noha 1982 óta mindig nagyon figyeltünk a Valutaalap intő szavára, a Valutaalap hitelpolitikájának ezen alapvető megváltozása nem nagyon híresült el Magyarországon, sem a gazdaság- és pénzügypolitikában, sem a szakmai közvé­leményben.

Ma talán az a végső politikai kérdés, hogy mondható-e ugyanaz napjaink jobboldali populistáinak „a Valutaalap vé­delmében", amit tíz éve mondtak a baloldali populistáknak (akik gyakran ugyanazok a személyek), nevezetesen hogy olyan nemzetközi pénzügyi intézményekről van szó, amelyek bizonyos általános gazdasági-gazdálkodási alapelveket kép­viselnek, a piacgazdaság logikáját közvetítik, nem szabad túl nagy figyelmet fordítani a velük kapcsolatos ideológiai-poli­tikai vitákra, mert nem ezek határozzák meg a Valutaalap tevékenységét…

Mindenesetre a gazdaság (és a gazdaságpolitika) túlideologizáltsága elleni 10 évvel ezelőtti (legalábbis a Valutaalap­pal kapcsolatban éppen 10 év előtti) küzdelem – szerényeb­ben és kevésbé fennkölten: vita – ma változatlanul aktuális. Legfeljebb kiegészítendő: a túlideologizáltság káros voltának hangsúlyozása nem egy meghatározott ideológiai bírálatát je­lenti, hanem általában a túlzásba vitt ideológiai megfontolá­soknak a gazdaság működésére gyakorolt felettébb káros ha­tására próbálja meg felhívni a figyelmet!

Ideje lenne tudomásul venni: „Magyarország végre külső függéseinek természetes rendszerébe került", amely állí­tásnak mindkét eleme egyaránt és egyformán fontos:

– a nemzetgazdaság külső függését, mi több, sebezhetősé­gét nem észrevenni súlyos és tragikomikus rövidlátás, ami egyszerűen lehetetlenné teszi egy alapvető földrajzi axióma megértését – tudniillik, hogy hol élünk?! -, s ebből kifolyólag lehetetlenné teszi az ország, a nemzetgazdaság világgazda­sági mozgásterének helyes felmérését. Nem ártana pedig tu­domásul venni: a „hetek" megállapodása a dollár-márka- és dollár-yen-árfolyamokról nagyobb befolyást gyakorol a ma­gyar nemzetgazdaságra, mint a pénzügyminiszter zsenialitá­sa (vagy zsenialitásának hiánya), de ugyanez igaz a FED-nek vagy a Bundesbanknak a saját belföldi kamatlábaiban eszközölt változtatásaira is! Ezen a helyzeten csak akkor le­hetne változtatni, ha a magyar nemzetgazdaság a világgaz­daságot meghatározó módon befolyásoló, a nemzetközi tőke-és pénzpiacokra számottevő befolyást gyakorló nemzetgaz­dasággá válna. Addig, amíg ez nem következik be, elegendő lenne a világgazdaság fő trendjeinek megértése, a struktu­rális és konjunkturális változások szakmailag lehetséges el­őrelátása és olyan rugalmas nemzetgazdaság kiépítése, ru­galmas gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása, amelyek le­hetővé teszik a világgazdasági változások viszonylag gyors követését,

– másrészt ez a függés természetes, valamennyi olyan kis nemzetgazdaságra igaz, amelyek önmagukban nem képesek meghatározó befolyást gyakorolni a világgazdaság fő folya­mataira. Ezzel a természetes függéssel egészen jól együtt lehet élni: számos kis nemzetgazdaság mutatta/mutatja jó példáját ennek Európában és Európán kívül egyaránt. Ezek­ben az országokban persze megértették e természetes füg­gési rendszer lényegét, s a kormánypártok nem populista de­magógiával átkozzák a szegény kis kifosztott és sebezhető országot sanyargató nemzetközi pénzügyi köröket/finánctő­két – kinek-kinek az ízlése szerinti frazeológiával -, hanem a nemzetgazdasággal együtt napról napra arra kondicionálják a lakosságot is, hogyan éljen együtt evvel a helyzettel, uram bocsa', hogyan éljen meg ebből a helyzetből.

Jegyzetek

1 Barclays Review, 1981. május.

2 Lásd: Tájékoztató a külföldi sajtóban megjelent aktuális cikkekről. 44. sz. MNB Devizapolitikai Főosztály, 1990. április 23.

3 Lásd: Uo.: 45. szám, 1990. április 25.

4 Körner, P.-Maass, G.-Siebold, Th.-Tetzlaff, R.: The IMF and the Debt Crisis. Zed Books Ltd, London, 1987. 53-54. o.

5 L'Hériteau, Marie-France: Le fonds Monétaire International et les pays du Tiers-Monde. I.E.D.E.S. – Presses Universitaires de Francé. Párizs, 1986. 268.0.

6 Körner et al: id. mű: 97.0.

7 Arthur Schlesinger: A Thousand Days. New York, 1965. 166- 167. o.

8 IMF Survey, Supplement on the Fund, 1989. augusztus. 3. o. – kiemelés tőlem – Cs. Gy.

9 Körner et al: id. mű: 47.o.

10 Fekete János: „Két év óta csak szidnak!" Össztűz a Tallózóban: Havas Henrik és Juszt László interjúja. Tallózó, 1992. szeptember 10. 1750. o.

11 Uo.: 18. o.

12 1990: drámai év. „Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti." Bozzai Rita és Farkas Zoltán interjúja Bakó Edével. Világ, 1990. február. 29. o. – kiemelés tőlem Cs. Gy.

13 Műtét előtt. Kornai Jánossal beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1990. 4. szám, 12. o.

14 Adósságkáté. Világ, 1990. május 10. 28. o. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

15 Petschnig Mária Zita: Odakozmált ország? Népszabadság, 1992. október 31. 23. o.

16 Fekete János: „Két év óta csak szidnak." Tallózó, id. hely.

17 Petschnig Mária Zita: Függő beszéd – tárgyalások a Valuta­alappal. Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 29. 81. o. – kiemelé­sek tőlem: Cs. Gy.

18 Lakatos Mária: Mumus. Népszabadság, 1992. augusztus 13. 3. o, – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

19 Petsching Mária Zita: id. cikk: Heti Világgazdaság, 80. o.

20 Uo.: – kiemelések tőlem: Cs. Gy.