A „harmadik világ" vagy a „fejlődő országok" kifejezések, amelyek egykor maguktól értetődő fogalmak voltak, már rég­óta az idézőjeles, a dupla idézőjeles vagy a kérdőjeles ka­tegóriák tipikus eseteivé váltak. A „harmadik világbeli" orszá­gok és régiók fejlődésének áttekinthetetlen sokfélesége, az egyik oldalon egy egész kontinens (Afrika) lesüllyedése, ez­zel szemben a másikon Kína óriási növekedési rátái, vagy egyfelől Brazília mint a világ tízedik legnagyobb ipari terme­lője, egyúttal azonban az éhséglista hatodik helyezettje, más­felől viszont Dél-Korea, a működő fejlődési csoda, ahol egy­koron talán még a demokrácia is csírázásba kezd – mindezek a tények immár alkalmat adnak mind a polgári, mind a (va­laha) baloldali teoretikusoknak arra, hogy egyáltalában véve a „harmadik világ végéről" beszéljenek.

Mindennek ellenére az OECD tovább vezeti a „developing countries" listáját. Ezen országok száma ez idő tájt 137, és közöttük található Lengyelország, Magyarország, Portugália és Törökország is. Az 1980-as években a fejlődő országok részesedése a világtermelésből 23%-ról 15%-ra esett. Ugyanebben az időben még Dél-Ázsia és Afrika 43 legsze­gényebb országában is (vagy éppen ott) tovább süllyedt az életszínvonal. A világ lakosságának több mint egyötöde ma is abszolút szegénységben él. A pénzügyi világ csak a maga számára „oldotta meg" az „adósságválságot", miközben a „developing countries" továbbra is kénytelenek cipelni annak minden terhét (lásd ezzel kapcsolatban Ottó Kreye írását ugyanebben a számban).

Nem a „harmadik világ" puszta fogalma, hanem az ahhoz kötődő történelmi és elméleti tartalmak azok, amelyek képe­sek megmagyarázni az alulfejlettség alakulását csakúgy, mint Kelet-Európa széles régióinak újkori periferizálódását vagy a periféria új „differenciálódását", valamint a meggazdagodás és elnyomorodás további világméretű összefüggéseit.

A „harmadik világ" kifejezést Frantz Fanon vezette be „A Föld rabjai" című írásával a 60-as években a nemzetközi szóhasz­nálatba. A kifejezés eredetileg csak a gyarmati elnyomás alól nagyrészt éppen felszabaduló afro-ázsiai országokra vonat­kozott, de hamarosan egyre inkább kiterjesztették a gazda­sági szakadékok ós konfliktusok problematikájára általában, és ezzel a latin-amerikai országokra is.

A fogalomnak már e puszta fejlődéstörténete is utal az alul-fejlettség alakulásának központi kérdéseire. Először is a mai „developing countries", beleértve a „developing" Kelet-Euró­pát, nem alkotnak és soha nem is alkottak saját világot, ha­nem részei voltak az egyetlen, az egész földgolyót átfogó világnak. (Ezt mutatja ki Samir Amin e számunkban közre­adott tanulmánya az „első" és a harmadik világbeli baloldali politika kölcsönhatásának pozitív és negatív elemein – méghozzá tudatosan és határozottan a harmadik világ szem­szögéből.) A gyarmati uralom alóli felszabadulás folyamata, amely az Első és a harmadik világ kapcsolatát évtizedeken át meghatározta, éppenséggel nem a népek önrendelkezé­séhez vezetett, hanem új uralmi viszonyokat hozott létre az egyetlen világban. így például nem utolsósorban a harmadik világból származó nyerstermékexportnak a 30-as évek világ­gazdasági válsága nyomán kialakuló drasztikus leértékelődé­se tette lehetővé – kiegészítve az élelmiszerellátás relatív olcsóbbodásával – az Első Világ „fogyasztói tömegtársadal­mát", rádióval, porszívóval és autóval (majdnem) mindenki számára. Egyúttal pedig kezdetét vette a keletkezőben levő harmadik világbeli országok elárasztása azokkal az ipari or­szágokban gyártott fogyasztási cikkekkel, amelyek tönkretet­ték a helyi, falusi és városi kézművességet, és így hozzájá­rultak a városokba irányuló tömeges elvándorláshoz és a vá­rosi nyomor növekedéséhez.

Másodszor: a harmadik világ keletkezésének – itt persze csak egy jellemző összefüggésben ábrázolt – folyamatával és folyamatában megnyilvánult, hogy a Föld alulfejlett fele semmi esetre sem időtlenül változatlan része a glóbusznak. Különösen plasztikus vagy drasztikus példa erre a feketék XVII. és korai XVIII. századi elhurcolása a (későbbi) harma­dik világból, ti. Nyugat-Afrikából a (későbbi) harmadik világ­ba, vagyis a Karib-térségbe. Nagy-Britannia világhatalommá emelkedésének szolgálatában döntően megváltoztatták a nyugat-afrikai társadalmakat, a zöld „nyugat-indiai" szigete­ken pedig egy új, önálló társadalom jött létre a világ ún. tör­ténelem nélküli felében, nemcsak az alávetettség, de az af­rikai hagyomány és az ellenállás saját kultúrájával is. Az 1960-as és 1970-es évek harmadik világában a gyarmati fel­szabadítás és az államalakítás, a tarkadíszes katonai dikta­túrák, a „demokratikus szocializmus" és a „Black Power", a „zöld forradalom", az „importhelyettesítés" és az „utolérő fej­lődés" „szocialista" és kapitalista stratégiái valamennyien az adott helyszínen ható külső és belső erők termékei voltak: a legkülönfélébb erőké, a kisparaszti háztartástól kezdve a he­lyi kliensi rendszereken és agrároligarchiákon keresztül egé­szen a multinacionális konszernekig, a Világbankig és más nemzetközi fejlesztési intézményekig. És éppen ebben az ér­telemben képezik mindezek az erők a harmadik világ legsa­játabb történetét, amely – nem inkább és nem kevésbé, mint az iparosodott Nyugat vagy Kelet-Európa történelme – csak kölcsönös összefüggéseiben érthető meg.

Harmadszor: a (mai) harmadik világ sosem volt egy egy­séges, differenciálatlan világ, amelyben az országok tojás­ként hasonlítottak volna egymásra. Ha az imperialista konkurencia szakaszában a mezőgazdasági termékek kivitele határozta is meg ezen országoknak a világgazdasági mun­kamegosztásban elfoglalt helyét, ez a mezőgazdasági ex­porttermelés (a fenti értelemben vett helyi történelemnek megfelelően) itt ültetvényszerűén, ott paraszti kisgazdaság­ban, amott pedig vegyes szervezeti formában zajlott. Az egyik ország gyarmat volt, a másik protektorátus, a harmadik szabadkereskedelmet folytató, exportorientált piacgazdaság, és amíg egyesek arany után kutattak, mások szedték a föl­dimogyorót. Az egyik helyen tehetős fehér telepesek voltak a hangadók, másutt polgári-városi életformák virágoztak, és megint máshol valahogy egyszerűen tovább éltek a tradicio­nális törzsi társadalmak és a nomád kultúrák.

Végül negyedszer: a harmadik világban a térbeli differen­ciáltság mindig velejárója volt a történelmi fejlődésnek, a har­madik világ ennek köszönhető, mindig új differenciálódása pedig a világrendszer mindig új differenciálódásának képezi részét. A 30-as évek világgazdasági válsága közepette be­következő külgazdasági összeomlásnak pl. éppen a különö­sen export/importorientált és politikailag független latin-ame­rikai országokban kellett az importhelyettesítő iparosításra való korábbi és határozottabb átállás hajtóerejévé válnia, mi­alatt néhány, a világpiaci kellemetlenségektől jobban meg­óvott gyarmat megrekedt az egyre kilátástalanabb agrárex­port-orientáció zsákutcájában. Mindazonáltal ezen országok egyike sem került ezzel a differenciálódással az első világba, és semmi esetre sem tűntek el egyetlen világunk ellentmon­dásai sem.

A 70-es évektől az „új nemzetközi munkamegosztás" struk­turális váltása is az egységen belüli differenciálódásnak eb­ben és csak ebben az összefüggésében nyitotta meg a har­madik világ néhány országa számára a felemelkedés pers­pektíváját (és egyúttal pl. az egykori világhatalomnak, Nagy-Britanniának a dezindusztrializálódás, Kelet-Európa országa­inak pedig az újólagos periferizálódás felé vivő utat). A vi­lágpiac elárasztása a délkelet-ázsiai tigrisek exporttermékei­vel ezen az egyetlen tőkés világgazdaságon belül játszódik le. Ha a harmadik világnak csak egyetlen nagy országa (pl. Kína) próbálna is rálépni erre az útra, a világpiaci kereslet semmiképpen se tudna ezzel lépést tartani. A világgazdaság dinamikája néhány kis tigrist talán elvisel, de nagyot már egyet sem, és ha Magyarország ilyen „tigris" volna, nem le­hetne az Lengyelország.

A harmadik világ „differenciálódását" hangsúlyozó nézetek kétségkívül képesek valóban hamisítatlanul reflektorfénybe állítani helyi jelenségeket, mint olyanokat. A „harmadik világ végére" való végső következtetés azonban sűrű homályba rejti az összefüggéseket. Sem azokat az erőket nem akarja megnevezni, amelyek például Venezuelában megakadályoz­zák a polgári agrárreformot, sem azokat, amelyek a betörő „gazdasági csoda" előzményeként egyáltalán lehetővé tették az ilyen elméleteket. Nem akarja megnevezni azokat az erő­ket, amelyeknek az IMF és a Világbank neoliberális kiigazí­tási politikája köszönhető, de nem akarja megérteni azokat sem, amelyek ezzel a politikával szembehelyezkednek. Vi­lágszerte meg akarja fosztani az alulfejlettséggel és a periferizálódással szembeni ellenállást annak értelmétől és irá­nyától.

Ezek az összefüggések teszik tehát szükségessé és értel­messé a harmadik világgal való ismételt foglalkozást az Esz­mélet lapjain. Csak ha képesek vagyunk megérteni a gazda­sági neoliberalizmussal szembeni ellenállást Jamaikában (vö. Susan Zimmermann és Folker Fröbel írását a mostani szám­ban), vagy az iszlám politikai szerepét (az erről szóló írásokat lásd szintén e számunkban), akkor tudunk majd nem parti­kuláris módon állást foglalni itt, Kelet-Európában a saját konf­liktusaink ügyében.

Rövid jelentés a menedékjog korlátozása óta kialakult helyzetről, a kitoloncolás körülményeiről.

Amióta Németországban megváltoztatták az alkotmányt és korlátoz­ták a menedékjogot, megjelentek a speciális kitoloncolási börtönök is. Minden tartományban, beleértve Hessen és Niedersachsen vö­rös-zöld tartományokat is, felépültek vagy tervezés alatt állnak ezek az új intézmények. A foglyok, sokszor családjaiktól elválasztva, az elé a perspektíva elé néznek, hogy visszakerülnek kálváriájuk kiin­dulópontjához. Legjobb esetben is a teljes gazdasági ellehetetlenü­lés vár rájuk, rosszabb esetben azonban börtön, kínzás, sőt halál­büntetés.

A német kitoloncolási börtönökben nemcsak éhségsztrájk, ön­csonkítás, menekülési próbálkozások vannak napirenden, hanem öngyilkossági kísérletek és végrehajtott öngyilkosságok is. Hivatalos adat minderről persze igen ritkán szivárog ki.

A mindennapi lét ezekben az intézetekben szinte elviselhetetlen. Az egyik börtönben például négy embert helyeztek el egy 15 négy­zetméteres cellában, látogatás havonta egyszer lehetséges egy órá­ra, az is külön engedéllyel; telefon, orvos, tolmács stb. nincs. A felsőbb rendőrségi szervezeteknek problémát jelent, hogy egyáltalán őrszemélyzetet találjanak. Szemet hunynak viszont azok fölött az incidensek fölött, amelyeket az idegengyűlölettől áthatott önkéntes őrök sokasága követ el.

Idézet néhány fogoly kicsempészett leveléből egy tiltakozási akció után: „Ilyen verést Németországban még sohasem láttunk, és nem tudjuk, hogy most mit tegyünk. Ha valamit követelünk, akkor meg­vernek. És ez tény."

[Összefoglalás a Konkret c. folyóirat 1993. decemberi számából.]

I

A kapitalizmus globális expanziója által kiváltott polari­zálódás képezi egy nemzetközi baloldali gyakorlat leg­főbb akadályát mind Európában, mind másutt. A kapita­lizmus mint világrendszer nem redukálható a tőkés termelési módra. Ez utóbbi ugyanis egy három dimenzióban integrált piacot (áru-, tőke-, és munkaerőpiacot) előfeltételez, amely meghatározza működésének bázisát. Ez az integráció azon­ban, amely a centrum polgári nemzetállamainak történelme során valóban megvalósult, soha nem terjedt ki a világkapi­talizmus egészére. A világkapitalizmus a maga expanziójá­ban kizárólag kétdimenziós: lépésről lépésre integrálja a ter­mékcserét és a tőkeáramlást, de ez a folyamat nem terjed ki a munkaerőre; annak piaca zárt marad. Már egyedül ez a tény elkerülhetetlenné teszi a polarizálódást.

A szocialista kapitalizmusbírálat lényegében a munka tőke általi kizsákmányolásának kritikájaként jött létre. Ez az alap­vető eredmény vitán felül áll. Ám eközben a szocialista kritika – a történelmi marxizmussal együtt – viszonylag fejletlen ma­radt a kapitalizmus másik dimenzióját illetően, vagyis világ­rendszerként való kibontakozásának kérdésében.

Marx szerint a tőkefelhalmozás két, egymást kiegészítő ha­tással jár: egyrészt az „aktív sereg" (a szervezett ipari mun­kásosztály) társadalmi erejének növekedésével, másrészt a passzív tartaléksereg (munkanélküliek, peremcsoportok, a termelés alacsony termelékenységű, prekapitalista jellegű te­rületein dolgozók stb.) pauperizálódásával. De mivel a törté­nelmi marxizmus nem látta a világméretű polarizálódás je­lentőségét (globális polarizálódáson értve az „aktív sereg", illetve a passzív tartaléksereg lokalizálódását politikailag el­különült földrajzi területeken: a centrumban és a periférián), azt feltételezte, hogy az ugyanazon proletarizált egyének szakadatlan mozgása a két tábor között biztosítani fogja az antikapitalista front egységét, és így e front globális akciójá­nak gyors sikerét. Marx túlbecsülte a burzsoázia történelmi szerepét. Mivel több bátorságot tulajdonított neki, mint ame­lyet az később ténylegesen felmutatott, azt képzelte, hogy ez az osztály majd valóban le meri bontani a határokat, ezzel az egész földön egységes feltételeket teremtve egy világmé­retű osztályharc számára. Csakhogy a polgárság ezt a tör­ténelmi szerepet éppen a szükséges bátorság hiányában ha­marabb feladta, és megelégedett azzal, hogy saját fejlődését hozzáigazítsa a globális polarizálódáshoz, amely saját rend­szerének logikáján belül legyőzhetetlen. A polarizálódás ma­gyarázza meg, hogy az említett egység helyett éppen ellen­kezőleg, két egymással ellentétes stratégia alakult ki: a cent­rumországok munkásosztályainak szociáldemokrata stratégi­ája, illetve – a periféria népeinek (vagyis a világméretű passzív seregnek) esetében – a leninista (később maoista) forradalom.

Miután a globális polarizálódás hatásait alábecsülték, a tör­ténelmi szocializmus által nemcsak Európában, hanem világ­szerte ajánlott proletár internacionalizmus semmilyen komoly hatást nem gyakorolt a valóságra. Ez a munkásosztályokat és a néptömegeket arra késztette, hogy akcióikban átvegyék a helyi burzsoázia stratégiáit. Európa országaiban ez az im­perialista álláspontra való áttérést jelenti.

Ráadásul a szocialista mozgalom – miközben alábecsülte a polarizálódást – ragaszkodott a szocializmusba való átme­net kétszeresen hibás felfogásához: (a) Európában egy lép­csőzetes koncepcióhoz, amely, az imént említett hatással kombinálva, végső soron a kapitalizmus egyfajta szociálisan haladó igazgatásához vezetett; (b) a periféria országaiban a „szocializmus felépítésének" koncepciójához, amely zsákut­cába jutott, és amelynek kudarca (erre még visszatérünk) Eu­rópában és világszerte tragikus következményekkel járt a baloldalra nézve.

II

A kapitalizmus háború utáni fellendülése (1945-1990) az európai baloldal többségi áramlatai számára egy olyan expanziós mezőt nyitott, amely megerősítette őket szoci­áldemokrata stratégiájukban. A második világháború utáni ciklus a tőkés konjunktúra hosszú szakaszát hozta létre, amely három, részben egymásnak ellentmondó, de másfelől egymást kiegészítő pilléren nyugodott, (a) Elsőként a fordi modellen alapuló tőkefelhalmozás nemzeti keynesiánus poli­tikák általi szociáldemokrata szabályozásán. Ezek a gazda­ságpolitikák ugyan nyitottak voltak, ám a tőke expanziója, illetve a munka és tőke történelmi kompromisszuma közötti összhangot – amelyet a hidegháború hadikiadásai szilárdí­tottak meg – a nemzetállam keretei között biztosították, (b) A második pillér a modernizáció és az iparosítás előrehala­dása a periféria újra függetlenné váló országaiban, aminek alapjául, ahogyan korábban neveztem, az ún. „Bandungi kí­sérlet" (1955-1975) szolgált: az ellenőrzött interdependenciában való utolérés egy nemzeti-polgári programja, (c) A har­madik tartópillér a „szovjetizmus" vállalkozásának folytatása. Ennek lényege az utolérés, méghozzá egy olyan felhalmo­zási modell alapján, amely hasonlított a történelmi kapitaliz­muséra, mindemellett azonban tökéletesen független volt a világrendszer kényszereitől. A rendszert a nemzetállam vagy többnemzetiségű állam szintjén az állami tulajdonon, vala­mint a gazdasági és politikai hatalom központosításán ke­resztül irányították. A hatalom a keletkező új burzsoázia, va­lamint a kommunista pártok nómenklatúrája kezében össz­pontosult.

A katonai blokkok létrejötte tette tökéletessé a modell ar­chitektúráját. Ez képezte a „tetőt" a három tartóoszlopán nyugvó épület fölött, és óvta azt az időjárás viszontagsága­itól. Ez a hárompólusú rendszer biztosította az alapját a má­sodik világháború utáni világ mindhárom regionális kompo­nensére kiterjedő, általánosan erőteljes gazdasági növeke­désnek. A katonai blokkok kialakulása így a centripetális erő­ket támogatta, amennyiben a társadalmi cselekvők viselke­désének összhangját még konfliktusaikban is garantálta, és kijelölte ezen konfliktusok határait.

A fenti kísérletek kibontakozása és sikerei ideológiai illúzi­óknak adtak tápot, melyek erős hatást gyakoroltak a minden­kori közvéleményre. Nyugaton azt hitték, hogy a szakadatlan növekedés immáron végérvényes vívmány. A harmadik világ­ban azt gondolták, hogy a nemzeti építés programja végül megoldja az alulfejlettség problémáit. Keleten a „szocializ­musban" hittek.

Az Egyesült Államok kihasználta a második világháború­ban az ölébe hullott lehetőséget a 30-as évek nagy válságá­ból való kilábalásra, termelési rendszerének modernizálásá­ra a 20-as években indult fordi modell általánossá tételével, és egy minden területre kiterjedő vezető pozíció megszerzé­sére. Mindez 1945 augusztusában, az atomfegyver-monopóliumnak Hirosima és Nagaszaki bombázásában való kihasz­nálásával nyerte el sötét szimbólumát. Eközben Európa és Japán elmaradottsága (melyet a fordi modell csekély mértékű elterjedtsége jelez), amely már az első világháború után meg­mutatkozott, és amelyet az 1919-es forradalmak győztesei és vesztesei között zajló felőrlő küzdelem, valamint a Nagy Válság csak fokozott, a masszív háborús pusztítás következ­tében drámai külsőt öltött. Európa és Japán társadalmi struk­túrája azonban olyan szilárd maradt, hogy az 1919-es ese­mények (a forradalmi radikalizálódás) nem ismétlődtek meg. Sokkal inkább egy amerikai-fordi modellre alapozott gyorsí­tott fejlődés indult meg, Európában 1947/48-tól (a Marshall-tervvel), Japánban pedig 1951-től (a San Franciscó-i szerző­dést követően). Annak ellenére, hogy a munkásosztályok XIX. század vége óta tartó masszív közeledése imperialista burzsoáziáikhoz e kiegyezést ideológiailag előkészítette, 1919-ben a tőke és munka történelmi kompromisszumának (az új modell jövendő alapjának) még megvoltak a maga de­fektjei. 1945-ben viszont már minden feltétel adott volt gyors megvalósulásához. Ez a gyors „modernizáció amerikai mód­ra" az USA feltétel nélkül elismert egyeduralmának keretében zajlott (1949, NATO-alapítás).

Az új modell egész egyszerűen azt tűzte ki célul, hogy a reáljövedelem növekedését a termelékenységhez kapcsolják. Ez a modell kiegyenlítette a korábban (hétéves átlagban je­lentkező) igen markáns ciklusokat – amennyiben bevezette a beruházástervezés elemeit -, nem küzdötte le azonban a rendszerben rejlő tendenciát a túltermelésre. Itt térünk vissza az amerikai hadikiadások döntő jelentőségére a háború utáni prosperitás szempontjából. A kapitalizmus 1940-től mindmá­ig, tehát egy fél évszázadon keresztül nem volt képes más­hogy orvosolni a stagnálásra való hajlamát, mint a hadikia­dások felduzzasztásával (amelyek közvetve vagy közvetlenül az amerikai GDP egyharmadát emésztik föl, egy akkora há­nyadot, amelyet a Szovjetunió később, a Brezsnyev-korszakban tudott csak „felmutatni", és amely aztán a szovjet gaz­daság kifulladásához vezetett). A háború utáni modellnek fontosabb tényezője volt a hadikiadások felduzzasztása, mint a tőke és a munka közötti társadalmi szerződés. Ezért aztán erősen kétlem, hogy a rendszer képes volna átállni ezen ki­adások drasztikus csökkentésére; ez az USA-t egy giganti­kus méretű válságba döntené.

Mindezeken túl az egyre inkább tömegessé váló munkafo­lyamatnak és a tömegtermelés térhódításának is döntő tár­sadalmi és ideológiai kihatásai voltak. A társadalmi kiegyezés magában foglalta a munkásosztály alapvető beállítottságának megváltozását. A munkásosztály lemondott szocialista terveiről, és ehelyett a tömegfogyasztás új ideológiájának követője lett. Nem volt többé, ahogyan Marx várta, a társa­dalom felszabadítója a gazdasági elidegenedés alól. A polgári ideológia most először lett a társadalmat valóban totálisan uraló ideológiává. Alapja a politikának és a gazdaságnak egyfajta elválasztása, mely szerint a politika a polgári de­mokrácia hatáskörébe tartozna, a gazdaságot pedig a ma­gántulajdon, a konkurencia és a „piac törvényeinek" bázisán működő (antidemokratikus) menedzsmentre kellene bízni. Az új modell bevégezte a demokrácia erózióját. A kettős kon­szenzus, amelyen nyugodott (a politikai demokrácia és a pi­aci törvények vonatkozásában), csökkentette a régi bal-jobb ellentét horderejét, amely a konzervatív és a mozgalmi gon­dolkodás, illetve a birtokos osztályok és a néptömegek szem­benállásában gyökerezett. A modell lehetőségeket nyitott egyúttal a középosztályok számára, és biztosította vezető szerepüket a társadalom ideológiai „megdolgozásában". E fo­lyamat alapját a fogyasztási mintákat és a társadalmi törek­véseket alakító „átlagos mintapolgár" képe jelentette.

Ez a modell szigorúan nemzeti maradt. Mivel nemzeti ter­melési rendszerekre épült, amelyek a világpiac jelentőségére utaló interdependencia ellenére még messzemenőleg függet­lenek voltak egymástól, csak addig működött, amíg a nem­zetállam ténylegesen rendelkezett nemcsak a nemzetgazda­ság irányításához, de az ország külgazdasági kapcsolatainak ellenőrzéséhez szükséges eszközök felett is.

III

Az európai baloldal többségi áramlatai ezért a háború utáni fellendülés során mindvégig a tőke domináns cso­portjai által követett imperialista és szovjetellenes stra­tégiák foglyai maradtak. 1945 óta az USA kidolgozta gaz­dasági, politikai és katonai világuralmának egy, az egész vi­lágot átfogó programját. Mint az egyetlen hatalom, katonai vezetési rendszerét világméretekben szervezte meg. A Szov­jetuniónak sohasem voltak ilyen törekvései, csupán védeke­ző ellentervei, kiegészítve az országhatárokon áttolt csápok­kal. Az USA politikai (és gazdasági) stratégiája következés­képpen az egész hidegháborús időszakban arra irányult, hogy megakadályozza az esetleges blokk-képződést Európa és a Szovjetunió között. Európa sikeres újjáépítése, melynek következtében a régió ismét valódi konkurenciát jelentett a világpiacon, a 60-as és 70-es években bizonyos közeledést váltott ki Nyugat- és Kelet-Európa, ill. a Szovjetunió között. Közeledést, amely azt mutatta ugyan, hogy a Nyugat valójá­ban nem félt az ottani médiában hivatalosan veszélyként áb­rázolt „kommunista terjeszkedéstől", ám alighanem gyanakvó és állandóan óvatos maradt. Egyedül De Gaulle-ról tűnt úgy, hogy meg van győződve a továbblépés lehetőségéről. Annak idején aztán Gorbacsov nyúlt vissza a „közös európai ház­nak" e tervéhez. Ennek a szövetségnek az esetleges létre­jötte természetesen egy olyan, gazdag természeti erőforrá­sokra épülő ipari, pénzügyi és katonai együttes felbukkanását jelentette volna, amely az Egyesült Államok hegemóniájának további érvényesülését lehetetlenné teszi. Ez a rémálom gyö­törte egész Washingtont.

Az Öböl-háború melletti döntést Washington tudatosan azért hozta, hogy ezzel megakadályozza ezt az „európai blokkot": Európa gyengítésével (megszerezve az immár kizá­rólagos ellenőrzést a kőolaj fölött), a politikai Európa-konst­rukció törékenységének leleplezésével (kihasználva a nyilvá­nosságra kerülő véleménykülönbségeket), Moszkva semlege­sítésével, és az agyonhasznált „kommunista veszély" helyett az új mumus kijelölésével, ezúttal a „déli veszély" képében.

A világrendszer szintjén a centrumbeli szabályozás magá­ban foglalta a centrum és periféria közötti egyenlőtlen vi­szony újratermelését. A háború befejezésekor a periféria tár­sadalmai még messzemenőleg gyarmati uralom alatt álltak. Centrum és periféria polarizálódása 1800 után az iparosodott és nem iparosodott országok közti különbség formáját öltötte, ami a gyarmatosításra jellemző. Ázsia és Afrika népeinek lá­zadása, amelyet az új nacionalizmus jegyében zajló politikai és ideológiai újraformálódás félszázada készített elő, 1945-tel kezdődően tört ki, és a következő 15 évben kikényszerítette előbb az ázsiai, majd az afrikai nemzetek politikai független­ségének visszanyerését. Minden készen volt a bandungi ideológiához (1955), az új fejlődésközpontú gondolkodás e kifejeződéséhez: függetlenség, modernizáció, iparosodás. E mozgalom és a Szovjetunió között megjelentek egy stratégiai szövetség kezdeményei, ami a Szovjetuniót kiemelte izoláci­ójából. Mindez a világrendszernek egy két szuperhatalom konfliktusa által irányított bipolaritás látszatát kölcsönözte. De ez valóban csak látszat volt. A fegyverkezési verseny, melyet Washington kényszerített rá, egyre inkább kimerítette a Szov­jetuniót. A világszíntéren való szovjet fellépés azon stratégiai célkitűzése, hogy szétrobbantsa az atlanti szövetséget, nem irányult sem „Európa meghódítására", sem a „szocializmus" exportjára, hanem csupán az amerikai világuralom megszüntetésére, és egy többközpontú világban való békés egymás mellett éléssel való felváltására. Ez a stratégia végül zátony­ra futott.

A kapitalista Nyugat – beleértve a baloldal többségi erőit – ezalatt és még ezután is mindvégig határozottan az Egyesült Államok mögött állt. Az amerikai politikai elit tökélete­sen megértette, hogy az Észak-Dél konfliktusban Európa és Japán egyértelműen a fő szövetségesek. Az az ameri­kai stratégiai választás, amely a divatos publicisztikával el­lentétben, „a vállalkozói szabadságot elősegítő politikai klí­ma" megőrzésére és erősítésére helyezte a hangsúlyt az egész harmadik világban, mutatja annak a világos tudatát, hogy a harmadik világ semmi esetre sem jelentőség nélküli. Általa sikerült az Egyesült Államoknak viszonylagos gazda­sági hanyatlását ideiglenesen ellensúlyoznia – és ez még hosszabb ideig eltarthat, mint ahogy azt Európában sokan hinni szeretnék. Ebből a szempontból több mint tanulságos akár csak felszínesen is tanulmányozni az Európai Közös­ségnek és (akár bal-, akár jobboldali) kormányainak Afrikával, illetve az arab világgal szembeni politikáját. Kitűnik ugyanis, hogy Európa az ottani baloldallal egyetemben valójában nem vált meg imperialista koncepcióitól.

A szubszaharai Afrikában a közös piaci társulás hozzájárult ahhoz, hogy a régió megrekedjen egy mezőgazdaságra és bányászatra való „specializcáióban", mely ugyan megfelel a centrum és a periféria közötti polarizáció egykori (az ipari forradalomtól a második világháborúig tartó) módjának, de már eltér a polarizáció új, a periféria iparosodásán alapuló típusától. Ezért a loméi egyezményeket is jelentős felelősség terheli a kontinens egy nagy részének visszafejlődéséért (a „negyedik világba" való lecsúszásáért).

Ugyanúgy jelentőségteljesnek találom azt, hogy az Európai Közösség tagállamaiban sem a jobb-, sem a baloldal domi­náns politikai és ideológiai erői nem tarthatnak kívánatosnak egy arab egységet. Európa nem vetkőzte le hagyományosan imperialista beállítottságát. Ez a beállítottság a „mást", külö­nösképpen pedig a más kultúrájút, ellenségnek tekinti, ame­lyet megosztással kell gyengíteni. Ezen az alapon nyugszik a létező kapitalizmus világrendje. A Közel-Keleten ennek a vad világrendnek egy fél évszázada egy és csakis egy stratégiai célja van: annak fenntartása, amit szégyenlősen a kőolajhoz való hozzáférésnek szokás nevezni, magyarán tehát a nyugati hatalmak uralmáé e kincs fölött. A kőolajat eszerint csakis a Nyugat gazdasági expanziójának követelményei szerint kell kiaknázni (ez egyébként még nem zárja ki a konfliktust az OECD tagállamai között a kőolaj fölötti ellenőrzés gyakorlá­sáért, még ha az tompított formában jelentkezik is). E cél ér­dekében két, egymást kiegészítő eszközt alkalmaznak: (a) az arab világ további megosztását, valamint túlélési garanciákat az öbölmenti archaikus rezsimek (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok) számára, hogy ezzel megsemmisítsenek minden lehetőséget a kőolajkincsnek az arab népek javát szolgáló hasznosítására; (b) Izrael abszolút katonai fölényének bizto­sítását és segítséget nukleáris felfegyverzéséhez, annak ér­dekében, hogy az bármikor beavatkozhasson. Az Öböl-háború megmutatta, hogy Európa az arab világhoz fűződő kapcsola­tait illetően nem rendelkezett saját, az Egyesült Államoktól különböző elképzeléssel. Az állandó izraeli nyomás, mely az egész Nyugatot arra kényszeríti, hogy támogassa a zsidó ál­lamot a „Kelet barbárai" elleni küzdelemben, ezen körülmé­nyek között eredményes; és csak annyiban lehet eredményes, amennyiben Európa nem bír önálló szemlélettel a Délhez fű­ződő viszonyának, és ezen belül az arab Délnek az ügyében.

A fordista modellt a fejlett tőkés országokon belülről szem­lélve illethetjük ugyan a rokonszenves „szociáldemokrata" jel­zővel, ám az egész világot tekintve (egy olyan világot, ame­lyet háromnegyedrészt a periféria népei alkotnak) talán in­kább a kevésbé kellemes „szociálimperialista" megjelölést ér­demli.

Az európai baloldal többségi irányzatainak szovjetellenes állásfoglalása persze megbocsátható a szovjetizmus mélyen antidemokratikus jellege miatt. Csakhogy az ő szovjetizmus kritikájuk jobboldali kritika maradt, amely a rendszer fejlődé­sét a nyílt kapitalista restauráció irányába akarta gyorsítani, mivel úgy gondolták, ez a demokratizálás útja. Ebben egyet­értettek a rendszer belső kritikusaival, Hruscsovtól kezdve egészen Gorbacsovig. Az európai baloldal többségi erői ezért mindig is kimondottan rokonszenveztek a szovjet jobboldali reformerekkel. Ezzel szemben a szovjetizmus összeomlása az én többször kifejtett értelmezésemben a „tőkések nélküli kapitalizmus" ezen utópikus vállalkozásának elemzésével kezdődik. E logika alapján az összeomlást nem is „antiszo­cialista ellenforradalomként" vagy „demokratikus forrada­lomként" értelmeztem, hanem a rendszer saját lényegi ten­denciáinak felgyorsulásaként – az évtizedek óta kialakult bur­zsoáziának azon törekvéseként, hogy végre „rendes burzso­áziává" válhasson, ugyanolyanná, mint a többi.

Ezzel egyidejűleg az európai baloldal kisebbségi csoport­jai, a kommunista pártok, a szovjetista vállalkozáshoz való feltétlen hűségükben előbb a sztálini képleteket, majd meg azok jobboldali kritikáját vették át. Csak a baloldaliak egy sovány kisebbsége (amelyet emiatt igazságtalanul a „szélső­bal" megjelöléssel illettek) foglalta el Európában és egyebütt a szovjetizmus egy baloldali kritikájának álláspontját.

Így az európai baloldal a szocializmus és az imperializmus két nagy kérdésében három áramlatra látszik szakadni: (a) egy jobbról szovjetellenes és az imperializmust támogató többségi irányzatra; (b) egy szovjetbarát és antiimperialista kisebbségi irányzatra, és (c) egy antiimperialista és a Szov­jetuniót balról bíráló peremáramlatra.

IV

A tőkés globalizáció elmélyülése egy új ellentmondást hozott létre, amely a tőkefelhalmozás törvényeinek immár az egész világra kiterjedő hatóköre, illetve a politikai és társadalmi rendszer irányításának nemzetállami kere­tekben való megrekedése közötti szakadékban nyilvánul meg. Ez az ellentmondás láthatólag az európai egyesülési folyamat komoly akadályává fog válni, ami az európai balol­dalt készületlenül találja.

Közvetlenül a második világháború után a valóságosan vi­lágrendszerként létező kapitalizmus még a maga történelmi kialakulásának idejétmúlt alapstruktúráiban jelent meg: mint polgári nemzetállamok rendszere. E nemzetállamok történel­mi képződmények voltak, biztosították az egymással ag­resszívan vetélkedő tőkés nemzetgazdaságok (messzemenő-leg a nemzeti tőke által ellenőrzött és irányított nemzeti ter­melési rendszerek) kormányzásának politikai és társadalmi kereteit, és együttesen a világrendszer centrumát képezték. E nemzeti alapokon a társadalmi szövetségek és szemben­állások alakzatai mindig az adott helyzet függvényei voltak – a nemzeti piacokat ez nem hagyta érintetlenül, mivel ezek ugyan egy saját, tisztán gazdasági racionalitás alapján mű­ködtek, ám azokat a társadalmi viszonyokat fejezték ki, me­lyeken a burzsoázia uralma nyugodott. A globalizáció máso­dik világháború utáni elmélyülésével ezek a struktúrák szét­esnek: a termelési folyamat egyes szakaszainak kitelepíté­sével a termelési rendszerek átlépik a nemzeti határokat. A nemzetközi gazdaságtól, melyben a nemzeti termelési rend­szereknek igazodniuk kellett egymáshoz, lassacskán eljutunk a valódi világgazdasághoz, mint az egész világot felölelő ter­melési rendszer kifejeződéséhez. Ezzel magában a centrum­ban is megkérdőjeleződik a nemzeti politikák hatékonysága. A helyi társadalmi alakzatoknak máris a világméretű társa­dalmi szövetségek és ellentétek logikájába kell illeszkedniük. Ez azonban nem lehetséges, mivel a tőke globalizációja egy olyan világban következik be, amelyet továbbra is az államközi rendszer kapcsolatai irányítanak, és mert még csak a politikai tudat szintjén sincsenek meg egy világ­kormányzás csírái.

Ezen feltételek között nem a globalizáció jövendőbeli struk­túrái fogják az USA, Japán és az alakulóban levő Európa közötti verseny kiinduló (a technológiai kényszerek és ezek gazdasági kifejeződései által meghatározott) keretfeltételeit alkotni. Sokkal inkább arról van szó, hogy e verseny alaku­lása lesz meghatározó a globalizáció struktúrái, vagy adott esetben ennek a globalizációnak regionális csoportok képző­dése és/vagy a periféria régióinak leszakadása általi részle­ges felfüggesztése számára.

Európában a háború utáni fellendülés egybeesett az Euró­pai Gazdasági Közösség létrehozásával. Az EGK a tagálla­mok nemzeti növekedésének könnyen célt tudott mutatni: be kellett hozni az USA mögötti lemaradást. A társadalmi harcok szigorúan gazdaságiak (a növekedés gyümölcseinek elosz­tására irányulok) maradtak, és nem lépték át az országban érvényes társadalmi kompromisszum kereteit.

Ennek az Európa-koncepciónak az a szűklátókörű ökonomizmus a baja, amely szerint a politika és a társadalom spon­tán módon igazodni fog a piacmegnyitás követelményeihez. Az új ellentmondás, amely a gazdaságirányítás területét (mint globalizált keretekben működő európait) leválasztja a politikai és társadalmi irányításról, ma egyenesen az európai ügy ha­ladását veszélyezteti. A történelmileg így kialakult nemzet­gazdaságok egymásmellettisége az európai múlt terhes örök­sége. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös politikák még az 1993-as teljes piacmegnyitás után sem azok, amire a konstrukciónak szüksége lenne. Közös politika különben is csak a (sokat vitatott) mezőgazdasági szubven­ciók területén létezik; a közös devizapolitika (a „valutakígyó") kezdeményeit kikezdik az eltérő konjunktúrapolitikák, nem is beszélve arról, hogy nincsenek elképzelések a közös szoci­álpolitikáról. Nagy a felelőssége az európai baloldal többségi erőinek, akik magukévá tették a „Közös Piac" polgári prog­ramját, és elmulasztották azon kötelességüket, hogy létre­hozzanak egy egyesült európai baloldalt, valamint előmozdít­sák a politikai, társadalmi és gazdasági integráció egy alter­natív programját. A Közös Piac ezideig és a belátható jövő­ben az és csak az marad, amit a neve jelent: egy piac. Csak­hogy az egyedül a piac által létrehozott integráció inkább kiélezi, mintsem feloldja az ellentmondásokat. Azzal fe­nyeget tehát, hogy Európa mint olyan megrendül, mert egye­sek megerősödnek, mások meggyengülnek, maga az épít­mény azonban az erősek (elsősorban Németország) megtar­tott nemzeti struktúráinak és a gyengék széthulló struktúrái­nak keverékévé válik, anélkül hogy kialakulna egy önálló, kö­zös és átfogó európai struktúra.

Ezt a kevéssé optimista jövőképet annál is inkább valószí­nűvé teszi, hogy az EGK-ban továbbra is különböző, sőt egy­mással ellentétes nemzeti játszmák folynak. Nagy-Britannia elfogadja ugyan a nemzeti hatalomnak a globalizáció következtében való felmorzsolódását, de nem egy európai integ­ráció javára. Egyrészt megnyitja kapuit a határok nélküli világ előtt, arra az idejétmúlt előnyre számítva, amelyet óriási pénzügyi központja jelent. Másfelől mindig is elfogadta azt a lehetőséget, hogy az USA esetleg bekebelezi: a közös nyelv és a közös kultúra itt ismét jelentősnek bizonyul. Németor­szág egészen új helyzetbe került. Az újraegyesítés után hall­gatólagosan külön utakat járhat, anélkül, hogy az EGK-t for­málisan megkérdőjelezné, és ügyelhet arra, hogy az európai integráció folyamata ne menjen túl azon a határon, amit a puszta közös piacszerkezet megkövetel. Mint erős tagállam, kétségkívül képes e piac szabályait elfogadni és emellett sa­ját erős nemzeti struktúráját megőrizni, míg a partnerekéi eközben széthullanának. Németország még erősítheti is saját nemzeti berendezkedését – az alárendelt pozícióba került Kelet-Európa felé való terjeszkedéssel. A brit és a német megoldás között már alig marad hely másfajta politikák szá­mára. Franciaország, Olaszország és mások aktivizálni akar­ják az európai egységet, hogy gazdasági gyengeségüket a politikai adu kijátszásával ellensúlyozzák. Nagy-Britannia el­lenzi ezt, Németország pedig nem különösebben érdekelt a dologban. Lehet-e hát többről szó, mint jámbor óhajról?

Európa tehát „kollektív politikai törpe" marad, ahogyan azt Németországról mondták az újraegyesítést megelőzően. Amerikai nukleáris védnökség alatt állva (melynek az „elret­tentés idejének vége" óta már semmi haszna), mintegy szét­szakítva tagállamainak külpolitikai nézeteltéréseitől, Európa még nem mert másként, mint szólamokban elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Mivel saját gyengesége megakadályoz­za részvételét a nagy Észak-Dél konfliktusok (pl. a palesztin kérdés) esetleges megoldásában, Európa végül de facto min­dig magáévá teszi Washington álláspontját (ahogyan azt az Öböl-háborúban is láttuk).

Az, hogy az európai uralkodó osztályok stratégiái és a gaz­dasági engedményei révén marginalizált baloldal visszahú­zódása tragikus következményekhez vezet, máris megmutat­kozik a kontinensen – jelesül a jugoszláv drámában.

E drámának biztosan megvannak a belső okai. A födera­lizmus megnövelte a regionális köztársaságok egyenlőtlen fejlődésének reális veszélyét. A központi ellenőrzés lazítása és az alig uralt nyitás a külföld felé felerősítették ezeket a negatív fejleményeket. Ilyen körülmények között a világvál­ság teljes erejével sújtotta Jugoszláviát, erősítve a belső kon-kurenciát, és szétszakítva az uralkodóosztályt. Az elit szlo­vén-horvát frakciói azt vetették az államszövetség szemére, hogy az ország déli részének támogatására kényszerítette őket, míg a szerb frakció népének Jugoszlávia létrehozásá­ban és az antifasiszta harcban játszott döntő szerepére em­lékeztetett. Éppen ekkor fedezték fel az EK-országok, min­denekelőtt Németország, hogy ez az egész rendszer beke­belezhető, hiszen uralkodó osztályai a végét járják. Mindent a „nacionalizmusok" kártyájára tettek fel tehát, olajat öntve a tűzre. A szlovéneknek és a horvátoknak megígérték a gyors EK-felvételt. A föderáció újratárgyalását durván a „népek ön­rendelkezési jogára" való hivatkozással ellenezték; ráadásul mindezt, engedményeket nem téve, olyan személyiségek te­hették, akiknek soha nem jutott eszükbe ugyenezt a kérdést ugyanebben a formában pl. Írország vagy a Baszkföld ese­tében felvetni. A szakadár köztársaságok azonnali „elismeré­sével" megteremtették a borzalmas polgárháború feltételeit. A háború igenis előrelátható, bizonyos európai vezetők szá­mára talán még kívánatos is volt. Az európai baloldaltól el­várható lett volna, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába, hogy a küzdelmet áttereli más területre – a jugoszláv föde­ráció megújulása érdekében. Szerencsétlenségünkre az eu­rópai baloldal hagyta magát bevonni a meghatározó tőkés érdekcsoportok bűnös stratégiájába.

Attól tartok, ugyanez fog történni a volt Szovjetunió eseté­ben is. A germán-európai uralkodó osztályok célja, a volt Szovjetunió latin-amerikanizálása, találkozik ebben az eset­ben az Egyesült Államok azon elképzeléseivel, hogy Orosz­országot maximálisan meggyengítse. Ezáltal ugyanis vissza­térhet az 1945-ös helyzet, amikor Washington kezében volt a tömegpusztító fegyverek monopóliuma, melynek segítségé­vel a világra kényszerítette egyeduralmát. Nem az-e a valódi stratégiai célja, hogy a volt Szovjetunió széthullása után Oroszországot is feldarabolja?

A nemzeti termelési rendszerek szétesése már véget vetett a nemzeti szociáldemokrata programok illúzióinak. A gazdasági összefonódás megfosztja a nemzeti politikákat hatékonyságuktól, és kiszolgáltatja a világrendszert – és ben­ne az európai alrendszert – egy világpiaci üzletmenet kény­szereinek, amely világpiac, valódi nemzetek feletti politikai intézmények hiányában, szabályozhatatlan.

A piaci utópia rejlik a nyugati demokratikus politikai élet lezüllése mögött is. A fent említett kényszernek való egyol­dalú alávetettség kedvetlenséget szül. Az USA története, amely ebben ismét előtte jár az európainak, megmutatta, ho­gyan tölthető be ez a politikai vákuum maradandó elemek egy kombinációjával (vagy nem hasznos-e a rasszizmus, a vallási és társadalmi agyrémek sora az efféle stabilitás szá­mára?) és konjunktúrafüggő érdekegyüttesekkel (szakmai, helyi stb. érdekek képviselete „lobbikon" keresztül). Nincse­nek-e meg annak a jelei, hogy Európában is kialakulóban van valami hasonló? Nem nyilvánul-e meg ez abban a lát­szólagos „csapongásban", sőt „irracionalitásban", amely a po­litikai szereplők akcióiban és reakcióiban manapság oly mér­tékben vált uralkodóvá, ahogyan az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna? Ilyen viszonyok között ko­molyan kell vennünk a gyakorta a néptömegekből érkező „jobboldali hangokat".

A világkapitalizmus három pólusa közötti versenyben tehát nem egyenlőek a pozíciók. Az USA és Japán nem puszta földrajzi egységei a kibontakozó világgazdaságnak. Ezek nemzetgazdaságok voltak és maradnak, ahol az államnak éppen az a dolga, hogy megőrizze a nemzeti struktúrákat. Egyúttal ezek az államok húznak hasznot a világgazdaság kialakulásából, tekintve, hogy ők az erősebb fél. Utóvédharc – legyintenek majd a liberalizmus fanatikusai. Majd meglát­juk: talán utóvédharc az elkövetkezendő 200 év távlatában, de a következő 20 év alakulásában inkább elővédharc! Ki tagadhatná ezen nemzeti stratégiák jelentőségét, legyen szó akár a (katonai és civil) kutatás-fejlesztés vagy a megfelelő képzési rendszerek finanszírozásáról, a pénzügyi rendszer irányításáról, vagy a gyakorlati protekcionizmusról a mező­gazdaság, az ásványkincsek és a kőolajkészletek (stratégiai készletek politikája), sőt egyáltalán a feldolgozóipar javára? (A szubvenciókat persze „támadják", de meglátjuk, ez nem fog sokat változtatni a fennálló gyakorlaton – a GATT-tárgyalások ezen a téren tanulságosak.) Ezenkívül az USA kezében van egy olyan adu is, amelyet rövid vagy középtávon más megoldás hiányában nem lehet ütni, nevezetesen, hogy a dollár tölti be a világpénz szerepét. Mindennek tetejébe az Öböl-háború azt is megmutatta, hogyan tudja az USA kihasz­nálni katonai monopóliumát. Európa helyzete ezzel össze sem hasonlítható.

V

Az európai baloldal többségi irányzatainak a Délhez és az új Kelethez fűződő viszonyát továbbra is a piac általi globalizáció ökonomista utópiájának elfogadása határoz­za meg. így rövid távú, taktikai álláspontokat foglalnak el, ami végül ahhoz vezet, hogy a meghatározó imperialista stra­tégiák eszközévé válnak.

Mióta a centrum országai a XIX. század folyamán egymás után átélték ipari forradalmaikat, a centrum és a periféria po­larizálódása egy csaknem tökéletes ellentét formáját öltötte: a centrum iparosodott volt, a perifériát az ipar hiánya jelle­mezte. A második világháború utáni periódusban azonban, miután a periféria államai Ázsiában és Afrikában visszanyer­ték politikai függetlenségüket, megkezdődik ezen országok­ban is az iparosodás korszaka. Igaz, ez a folyamat oly mó­don egyenlőtlen, hogy a homogenitás látszata, amelyet addig az ipar általános hiánya keltett, átadja helyét a fokozódó dif­ferenciálódásnak egy félig iparosodott „harmadik világ" és egy ipar nélküli „negyedik világ" között.

Az Észak-Dél kapcsolatoknak az egész világot átfogó tő­kés felhalmozási válság miatti megkeményedése gyorsuló mértékben tünteti el a harmadik világban uralkodó fejlődési illúziókat. A radikális rendszerek sorra összeomlottak, úgy­hogy a 80-as években az ezekre az országokra erőszakolt reakciós „szerkezetkiigazítási politikák" zöld utat kaptak. Az említett összeomlás, hangsúlyozom, nem egy egészséges testre mért halálos csapás eredménye, hanem egyrészt a bandungi kísérlet saját korlátainak és a belső ellentmondások ebből származó kiéleződésének, másrészt pedig a világkon­junktúra felborulásával együttjáró külső agressziónak a közös terméke.

A bandungi eszmét („utolérés a kölcsönös függőség keretei között") utópiaként elemeztem – mint egy polgári-nemzeti el­képzelésnek a világrendszer perifériáján, a nemzetállami fej­lődés küszöbén kibontakozó reprodukcióját. Ettől eltekintve a vitatott periódus eredményei közvetlenül két kérdésre ve­zetnek:

(a) Vajon a harmadik világban folyó iparosodás a kapita­lizmus földrajzi terjeszkedésének kezdete-e, amely lassan­ként elmossa a centrum és a periféria közötti polarizálódást, vagy a polarizálódásnak új formákban kell újratermelődnie?

(b) Azoknak a harmadik világbeli régióknak a lecsúszása a negyedik világba, amelyek nem jutottak el az iparosodásig, ezen körülmények között vajon csupán megkésettség-e a vi­lágkapitalizmus homogenizáló terjeszkedésében, olyan meg-késettség, amely magyarázatát messzemenőleg az érintett társadalmak specifikus belső tényezőiben leli? Vagy pedig lényegi törvények kifejeződése ez, melyeknek következtében a polarizálódás differenciálja a periféria országait, és azokat részben marginalizálja?

Várható-e a globalizált tőkés terjeszkedésnek egy új sza­kasza, mintegy a rendszer újraformálódásának alapján, te­kintetbe véve az itt már említett minőségi átalakulásokat és néhány más tényezőt is, mint amilyen pl. a szovjet rend­szerek összeomlása és újrabetagozódásuk a világpiacba, vagy új technológiai forradalmak bekövetkezése?

Véleményem szerint az iparosodás ebben az esetben nem fog a fejlett nyugathoz hasonló társadalmi evolúciót elindítani. Ott a fordizmus csak egy hosszú előkészítő szakasz""után jelent meg, amelyben a társadalmat már átalakította a gépi nagyipar és egy tartós agrárforradalom. Hála a lehetőségnek, hogy a demográfiai robbanás nyomását Európa az Észak­os Dél-Amerikába történő kivándorlás útján levezesse, továb­bá a meghódított gyarmatokról érkező nyersanyagnak, ez a folyamat kedvező közegben zajlott le. Ehhez csatlakozott te­hát a fordizmus, megszilárdítva tőke és munka történelmi kompromisszumát, amit elősegített a tartalékseregnek a cent­rum országaiban tapasztalható zsugorodása is.

Az iparosodó harmadik világban ezzel szemben nem adott a fenti kedvező körülmények egyike sem, amelyek megaka­dályozhatnák, hogy az ottani tőkés terjeszkedés zabolátlan formákat öltsön. Meggyőződésem, hogy a periférián a tőke által kizsákmányolt munka tartalék- és aktív seregének ará­nya nem fogja megismételni centrumbeli fejlődéstörténetét. Ahhoz, hogy külön tudjuk választani az aktív és a tarta­léksereget, a tőkés globalizáció logikájának megfelelően a termelési rendszer nemzetközi szinten többé, illetve kevésbé versenyképes szektoraiban való foglalkoztatás kritériumát kell használnunk. Ha ezzel a kritériummal dolgozunk, a kö­vetkezőket mondhatjuk. A centrumban a munkaerő zöme ténylegesen az aktív seregbe tartozik, mivel a centrurnkapitalizmusok lassú, fokozatos kialakulásának történelmi folya­mata nem megismételhető kedvező feltételek között ehhez a helyzethez vezetett. Az iparosodott periféria (Latin-Amerika, a tőkés és a kommunista Kelet-Ázsia, valamint az egykori szovjet világ) országaiban a termelési rendszer bizonyos ele­mei az említett értelemben máris versenyképesek, vagy azzá válhatnak. Ezekben a régiókban létezik az aktív sereg, és lehetőség van a további növekedésre is. A vidéki és az in­formális gazdaság munkaerő tartalékait azonban soha nem lesz képes felszívni, bárhogyan értelmezzük is a „belátható jövőt": nevezetesen azért, mert a versenyképesség ma olyan termelési technikákat kíván, amelyek ezt lehetetlenné teszik, továbbá azért, mert a tömeges kivándorlás szelepe sem áll rendelkezésre.

A harmadik világ iparosodása tehát nem fog véget vetni a polarizálódásnak, amely a létező kapitalizmus lényegi sajá­tossága, hanem csak más síkokra tereli annak mechanizmu­sait és formáit. A periféria új ipari kapitalizmusa elmaradott és részleges marad, egyfajta gigantikus gyártóapparátusra fog korlátozódni, miközben a centrum a monopóliumai segít­ségével (technológiai monopóliumával, a világ pénzügyi fo­lyamatai fölötti ellenőrzés monopóliumával, a Föld természeti erőforrásai, a kommunikációs és a katonai eszközök fölötti rendelkezés monopóliumával) ellenőrizni fogja a p,ejiféria ipa­rát, és az ebből szerzett nyereséget aztán a monopóliumai gyakorlásához szükséges „szolgáltatások" felduzzasztására fogja fordítani.

Még szélsőségesebb a helyzet a periféria nem iparosodott és nem versenyképes afrikai és arab világbeli országaiban. Az aktív sereg itt gyakorlatilag nem létezik, szinte a teljes nemzet a globális tartaléksereget gyarapítja. Hozzáteszem, hogy a szovjet rendszerek összeomlása először aligha­nem a perifériális kapitalizmus terjeszkedésének szférá­ját fogja megnövelni. Azok a feltételek ugyanis, amelyek között nyugati mintájú szociáldemokrata válaszok kristályo­sodhatnának ki, itt nem állnak rendelkezésre.

A konjunktúra felborulása, amely lezárja a háború utáni fel­lendülést, a periódus világrendszerének pilléreit jelentő há­rom modell kimerülésének közös terméke. Ez a változás a földgolyó minden régióját mély, tartós strukturális válságba taszítja. A rendszer szerkezeti krízisének pillanataiban mindig a centrifugális erők tolakodnak az előtérbe. Ezek a centrifu­gális erők a mindig törékenyebb periférián – Délen és Kele­ten – felbomlasztják az uralkodó osztályok egységét. Ezek, úgy tűnik, rövid idő alatt teljesen elveszítették hatalmuk legi­tim alapjait, és most a végét járják. Ez a széthullás áll a politikai válságok, az államok szétesése, a népi-közösségi nosztalgiák vagy a vallási fundamentalizmusok megerősödé­sének hátterében.

A periféria fokozatos iparosodása és Kelet-Európa orszá­gainak a rendszerbe való újra-betagozódása tehát nem azt eredményezi, hogy újraéledne a marxi modell, és újra helyreállna a „világproletariátus egysége". Az új globalizálódás továbbra is, akárcsak eddig, egy két dimenzióra (termékcse­rére és tőkeáramlásra) redukált, a harmadik dimenziót (egy az egész világra kiterjedő munkaerőpiac kialakulását) kizáró világpiac bázisán fog végbemenni. Ez elegendő ahhoz, hogy rögzítse a polarizációt; ennek a ténynek pedig továbbra is heves reakciókat kell kiváltania a periféria népeiből. Az újon­nan iparosodott periféria és a negyedik világ, Kelet és Dél országainak népei és uralkodó osztályai számára tehát ez még nem lezárt ügy. Új lázadásuk meg fogja kérdőjelezni a globalizálódást. A nemzetállam itt is elégtételt vesz majd.

Ezen új helyzet szempontjából, melyet én nem új világ­rendként jellemeztem, hanem káoszként, különösen sajnála­tos, hogy az európai baloldal meghatározó áramlatai átvették a tőke irányadó csoportjainak válságmenedzselő stratégiáit.

Politikai és társadalmi rendszereket akár lokális (nemzet­állami) keretekben, akár világméretekben egyedül a piacon keresztül kormányozni – utópia. A meghatározó erők így a hosszan tartó strukturális válság idején nem is arra törekszenek, hogy „leküzdjék a válságot", hanem csak arra, hogy igazgassák azt. Az az érvelés, amely a „valamennyien egy csónakban evezünk" elve alapján mindenki érdekét szolgáló, hosszú távú megoldásokat javasol, mint pl. a Brandt-jelentés, azért naiv, mert nem felel meg annak a logikának, amelynek alapján a létező kapitalizmus rendszere működik. A valóság­ban a meghatározó erők általában főként a válságmenedzse­lés taktikai kérdéseit tartják szem előtt. Ennek következtében a válság terheit teljes egészében a leggyengébb partnerekre hárítják, a Dél és a Kelet perifériás helyzetű országaira, an­nak érdekében, hogy ezzel a fejlett centrumországokban eny­hítsék a válság következményeit, és megakadályozzák a helyzet drámaira fordulását – még akkor is, ha egy hatékony válságellenes stratégia ennek kárát látná. Ennek a rövidtávú szándéknak az elsődlegességét tanúsítja a befolyásos ideo­lógiai apparátusok új nyelvhasználata is. Governance-ról be­szélnek, vagyis arról a képességről, hogy az ember kézben tartson egy helyzetet, amely önmagában nehezen kezelhető, mivelhogy robbanékony természetű.

Ebben a logikában célszerűvé válik a periféria államainak szétesése. Éppenséggel a lezüllött, szélsőségesen sebezhe­tő, a világpiac felé nyitott, de a saját működésük ellenőr­zésére nem képes államok teszik lehetővé a világválság ter­heinek ezt a teljes mértékű áthárítását. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a pusztító politika csupa nehezen kiküszöbölhető ellentmondásból van szőve. Az állandó káosz azt jelenti, hogy visszaesésre és erőszakra kell berendez­kedni. Ekkor pedig a „gyenge konfliktusok" (katonai) szabá­lyozásának elmélete segít a domináns hatalmaknak ezeket az ellentmondásokat felszámolni. Ezzel egyidejűleg előkerül az a gondolat, hogy az interdependencia idestova minden szinten annyira erős (és a környezetvédelmi téma persze ki­válóan illik a koncepcióba), hogy a jövőben és már jelenleg is kizárólag csak egy „világfejlődés" elképzelhető (a nemzeti fejlődés viszont puszta mítosz); ez a politikai demokrácián és piacon alapuló fejlődés pedig lehet „más" (és jobb), mint az, amelyik eleddig a kapitalista terjeszkedés történetéből is­mert. Más szavakkal, a szociáldemokrácia ugyanúgy jelent­hetné a problémák megoldását globális szinten, mint ahogy a nyugati nemzetek szintjén tette. Hihetők-e ezek a tézisek, tudnak-e mást nyújtani, mint egy új illúziót?

A demokratizálás és a különböző közösségek kollektív jo­gainak biztosítása önmagában véve pozitív követelések, és ha ezek jobban tudatosulnak, az mindig vitathatatlan előre­lépés. Mindenesetre ezt az előrelépést nem lehet kívülről „be­vinni", hanem azt mindig maguknak a szóban forgó népeknek kell kivívniuk. Sőt azt mondanám, hogy a periféria népei e küzdelmükben egyenesen szembenállnak a nyugati hatalmak céljaival, mert ezeket csak a számukra jövedelmező status quo fenntartása érdekli.

Az általuk felhasznált eszközök ezért egész egyszerűen a manipuláció kategóriájába tartoznak: manipuláció etnikai ala­pon (vagy vallási fundamentalizmusokon keresztül), a de­mokrácia manipulációja szelektív beavatkozások útján, a dol­gok aktuális állásától függően. Ez a rendszer nyilvánvalóan alapvetően két mércével mér: emitt beavatkozás egy nép ja­vára, amott elhallgatás, itt a „szabad" választások érvénye­sítése, ezzel szemben másutt egy fékevesztett diktatúra vé­delme. Úgy tűnik azonban, hogy a botrányok megúszhatok, amennyiben a készséges média szolgáltatásai révén legiti­málni lehet a beavatkozásokat, a kínos eseteket pedig agyon­hallgatni.

Erre a célra a politikai naivitást is mozgósítják: „humanitá­rius szervezeteket" tolnak az előtérbe, amelyek ugyanúgy hagyják, hogy a hatalmi politika eszközül használja őket, mint ahogy egykor a „misszionáriusok", gyakran a legjobb szub­jektív szándékoktól vezérelve, a gyarmati hódításokat kísér­ték. A valóság ismét azt mutatja, hogy a fejlett világ beavat­kozásai a harmadik világ ügyeibe, legyenek azok akárhogy motiváltak, egytől egyig károsak.

VI

Mi a teendő? Milyen felelősséget kell majd egy megújult eu­rópai baloldalnak felvállalnia? Hogyan egyeztethetők majd össze azok a stratégiák, amelyeket ki tud fejleszteni, a más földrészeken, más baloldali erők által kidolgozottakkal? Kiúttalan helyzetek nincsenek, mindig léteznek különböző, sőt ellentétes választási lehetőségek. A tőkés globalizáció, úgy, ahogyan azt nekünk felkínálják, elfogadhatatlan. Másfelől az önmagában való visszautasítás sem jelent választ. A visszautasítás ráadásul csak látszólagos, hiszen azok a formák, amelyekben megnyilvánul, a népi elzárkózás vagy a vallási fundamentalizmus, nem lépnek túl a zabolátlan globalizáción, sőt, annak eszközeivé válnak.

Számomra a globalizáció nem csupán a modern történelem egy ténye, amelyet autarkiába való illuzórikus bezárkózással vagy kulturalizmusokkal nem lehet megszüntetni, hanem örven­detes tény, történelmi előrelépés. De a történelemnek nincs vé­ge, és a globalizáció még messze nem fejeződött be. Itt válnak el egymástól a polgári és a szocialista ideológiák. Az előbbiek a fejlődést, ha megállítani ugyan nem akarják is, egyoldalúan csakis a tőke által fémjelzett folytatásának perspektívájában hajlandók megengedni. A szocializmus ezzel szemben lehetővé teszi annak megértését, miért nem tud kiteljesedni ez a tőkés globalizáció, miért termeli ki a globális polarizációt, és miért ter­meli azt időről időre egyre kiélezettebb formában újra. Éppen ebben rejlik a kapitalizmus valóságos történelmi korlátja: a po­larizált világ, amelyet létrehoz, egyre embertelenebb, és ezért robbanásveszélyessé válik. E nagy horderejű tény sürgetésé­ben a szocializmusnak kötelessége, hogy javaslatot tegyen a globalizáció egy új perspektívájára és ennek eszközeire, annak érdekében, hogy ez a folyamat a szó valódi értelmében kitel­jesedhessék, amennyiben humánus és valóban univerzalisztikus módon alakítják. Úgy vélem, ez a kihívás áll előttünk.

Hogy jutunk el idáig? Egy olyan stratégiával, melynek célja a világrendszer azonnali átalakítása? Vagy a nemzeti és a regionális alrendszerek átalakítására irányuló stratégiákkal? Adott esetben hogyan kell kombinálni a mindkét színtéren folyó akciókat?

Egy új világrendszer-szemlélet először is megköveteli a szocialista perspektívák új megalapozását a földrészek mind­egyikén. A szocializmus nem halott, de nem fog újraéledni, ha mereven ragaszkodunk a nemzeti szociáldemokrácia, az etatista marxizmus-leninizmus vagy ez utóbbi trópusi válfa­jainak idevágó régi jelszavaihoz. Ezek most valamennyien elavultak. Az új szocializmusnak, sokkal inkább, mint elő­deinek, nemzetközinek kell majd lennie, így tehát aktívan hozzá kell járulnia regionális együttesek újraalakulásához, amelyek a tőke rövidlátó nemzetköziségével a népek nem­zetköziségét tudják szembeállítani. Az itt említett szükségsze­rű regionalizálódás azonban más természetű, mint a Dél bi­zonyos régióinak a centrumra való rákapcsolása a neoimperialista logika alapján (mint pl. Mexikó integrálása az észak-amerikai közösségbe, afrikai országok társulása Európával, vagy egy japán dominanciájú kelet-ázsiai térség kiépítése). A globális polarizálódás korábban ábrázolt új korszakát te­kintve nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai konföderációk fel­építése az egyetlen válasz, amely a kihíváshoz fogható lehet. Csak ilyen konföderációk lesznek majd képesek megfosztani a centrumot a hatalmának alapját képező monopóliumoktól, és kifejleszteni saját tudományos és technikai kapacitásaikat, saját önálló pénzügyi intézményeiket, a természeti erőforrá­sok feletti saját önálló felügyeletüket, saját hatékony kommu­nikációs eszközeiket és saját szükséges katonai védelmi ap­parátusukat. Az európai baloldaliaktól azt várjuk el, hogy megértsék, a kontinensen mennyire erős a remény egy Ke­let-Európa és Oroszország bevonásával létrejövő páneurópai konföderáció melletti kiállásukban. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges ellenlépés Kelet-Európa latin-amerikanizálásával, a tőke stratégiájával szemben.

Ez a nemzetköziség viszont megkívánja, hogy fékezzük a piac globalizálódásának túlontúl is gyorsan fejlődő ele­meit, és a folyamat kibontakozásának ütemét összehangol­juk a migráció fölszabadításának és multinacionális demok­ratikus politikai terek kiépítésének ütemével. Ezek azok a té­nyezők, melyek a haladó jellegű, közös szociálpolitikák alap­ját képezhetik.

Persze sosem szabad megfeledkeznünk a nemzetközi ver­senyképesség követelményéről, hiszen éppen ez határozza meg a hosszú távú hatékonyságot – még ha annak önma­gában nem is elégséges feltétele. A nemzetközi versenyké­pesség mindazonáltal hosszabb távú célkitűzés marad. Azon­nali követelményként kijelölni annyit tenne, mint evéssel kez­deni a főzést: az egyetlen, amit ezzel elérhetünk, hogy a célt az eredetileg lehetségesnél is lassabban érjük el. Egy bizo­nyos önközpontú, védett fejlődés még hosszú ideig elkerül­hetetlen marad. A globalizálódásnak nem kell e folyamat el­len hatnia, hanem a Föld egyenlőtlenül fejlett régiói közti cse­rekapcsolatok rugalmas, sőt azt mondanám: tervszerű szer­vezésével hozzá kell járulnia annak sikeréhez. Függetlene­désen és policentrikus világrendszeren nem mást értek, mint ezt, és ebben a megújult keretben Észak és Dél, és immár Nyugat és Kelet valódi együttműködési kapcsolatai támaszai lehetnének egy általános haladásnak, amely csak fokozatos lehet, és amely semmiféle piaci csodaszerrel nem helyette­síthető.

Menjünk még tovább? Mondjuk, hogy egy világállam fel­építése immár objektív történelmi szükségszerűséggé lett? Hogy kétségkívül emellett szól annak újrafölfedezése, hogy a Föld erőforrásai elpusztulnak a tőkés felhalmozás követ­keztében? Milyen nyomorúságosan is hat az uralkodó politi­kai és kulturális rendszer e kihívás mellett! A világrendszer szemléletnek bizonyosan nemcsak a piacok háromdimenziós integrálása mellett kellene kiállnia, hanem, e nyitást kiegé­szítendő, számolnia kellene egy világállam létrehozásával is. Ez a haladó szellemű állam biztosítaná a demokráciát a világ minden táján, és kezelné a bolygó erőforrásait. Magától ér­tetődik, hogy az uralkodó liberális ideológia ezt a tervet nem támogatja. Ellenkezőleg, ragaszkodik az államok gyengítésé­hez, ám anélkül, hogy ezeket valami mással helyettesítené, és anélkül, hogy előkészületeket tenne a szörnyűséges ka­tonai egyensúlytalanság megszüntetésére. A szocializmus­nak a maga stratégiáit kétségtelenül hozzá kell igazítania egy szocialista világ felépítésének, és, ha nem is egy világ-„állam", de legalábbis egy megfelelő világméretű politikai rend­szer létrehozásának célkitűzéseihez. Ezen túlmenően meg kell határoznia ennek a folyamatnak a szakaszait is, amelyek lehetővé teszik az ebben az irányban való előrehaladást. E tekintetben számomra megkerülhetetlennek tűnnek a nemzeti építés, a regionalizálódás, az önállósodás és végül egy po­licentrikus világ kialakításának szakaszai.

Milyen társadalmi erők tudnak egy ilyen programot megva­lósítani? Azt állítom, hogy ezek az objektív erők – a látszattal ellentétben és az európai, illetve a nemzetközi baloldal ideo­lógiai szétziláltsága ellenére is – adottak. Véleményem sze­rint a fejlett Nyugat sincs ebből kizárva, és nincs arra kár­hoztatva, hogy most már örökre megmaradjon megmereve­dő struktúráiban és beállítottságaiban. A kapitalizmus itt arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a szociáldemokrácia vezette munkásosztály által elért eredményekhez. De az a „tör­ténelmi kompromisszum", amelyen ezek a vívmányok alapul­nak, korlátozott: (a) nemzetgazdasági szinten kompromisszum volt és marad munka és tőke között, ahol az utóbbi továbbra is a végső gazdasági döntések egyedüli ura; (b) világgazdasági szinten az imperialista centrumba való privi­legizált betagozódás alapján működik. Ha a Nyugat aktív ré­szese akar lenni egy kölcsönös összefüggéseken nyugvó, többközpontú világrendszernek, ennek az a feltétele, hogy felszámolja ezeket a kedvezményezett, imperialista pozíció­kat, mert különben az új világ nem vele, hanem ellene fog létrejönni. Egyidejűleg nyitva marad a kérdés, hogyan lehet­ne a fejlett centrumországok dolgozó osztályait arra késztet­ni, hogy túlmenvén a szociáldemokrata kompromisszumon, megvalósítsák ahelyett a „bérmunka világának uralmát". Ez a gazdasági döntések más alapzatát vonná maga után, mint a tőkeprofit logikája.

Ami a Kelet egykor szocialistának nevezett országait illeti, ma már nyilvánvaló, hogy a tőkés restauráció, amennyiben folytatódik, csakis periferizálódásukkal végződhet. Lehetsé­ges-e ehelyett egy demokratikus nemzeti-népi kompro­misszum kialakulása, melynek fő vonásait már megpróbáltam felvázolni? Ez szintén alkalmas formát jelentene a bérmunka világának uralma számára. Az uralkodó felfogás szerint a szocializmus történelmi kudarca következtében ezt a lehető­séget eleve el kellene vetni. Ennek az egyoldalú, a kapita­lizmust legitimáló álláspontnak természetesen az az ideoló­giai funkciója, hogy elrejtse: a kapitalista út a szóban forgó társadalmak számára szükségszerűen a periferizálódáshoz vezet. Ebben a légkörben lehetetlenné válik továbbá az ezen országokban folyó kísérletek baloldali kritikája.

Összességében: az amerikai hegemóniát csak akkor lehet megtörni, ha sikerül a volt Szovjetunió bevonásával megterem­teni az egyesült Európát. Ez azonban mindaddig ki van zárva, amíg a hatalom birtokosai Keleten és Nyugaton egyaránt a ka­pitalizmus egyoldalú logikájának foglyai. Ezzel a szemlélettel Nyugat-Európa nem jutna túl az EGK-logika határain, miközben a Kelet kénytelen volna a káoszra berendezkedni. Az Európai Gazdasági Közösség vezető köreiben titokban kísérteni látszik az a gondolat, hogy a nyugat-európaiaknak megvolna ezzel Ke­leten a maguk Latin-Amerikája, amelyre támaszkodva legyőzhet­nék az amerikai konkurenciát. Ez az elképzelés azonban irreá­lis, akárcsak az, amely szerint aztán „megoszthatnák" az uralmat az USA, az EGK és Japán között, a Hetek pedig megalakíthatnák a Világigazgatóságot, amely a Dél és a Kelet perifériális orszá­gaival szembeni felelősség e megosztását tükrözné.

Az igazságos világért folytatott harcban különösen súlyos felelősséget visel az amerikai nép. Az USA végérvényesen elvetette az izolacionizmust. Sajnos, az Egyesült Államok be­avatkozásai, akárcsak a többi tőkés centrumhataloméi 1492 óta, egyfolytában csak ártottak. Ezek a beavatkozások ugyanis mindenkor csakis a kapitalizmus globális terjeszke­désnek követelményeit szolgálták, a kapitalizmus azonban lé­nyegéből fakadóan polarizáló, és mindig csak károkat okozott az érintett népeknek. Az, hogy ennek érdekében mozgósítot­ták az amerikai nép legjobb szándékait, nem változtat a dol­gon. És e tekintetben a Clinton-adminisztráció nem lesz jobb, mint a Truman-adminisztráció, amely a hidegháborúért volt felelős, vagy a Kennedy-adminisztráció. Az Egyesült Álla­mokban létre kell jönnie egy népi erőnek, amely a republi­kánusok és demokraták egyformán imperialista hagyománya­itól független marad, és képes elvégezni a szörnyeteggé vál­tozott amerikai gazdaságnak az ország széles néptömegeit szolgáló, valódi demilitarizálását. Ez megköveteli a szűk lá­tókörű profitérdek meghaladásához való bátor ragaszkodást. Ez az a feltétel, amely lehetővé fogja tenni az USA számára, hogy nemzetközi szinten hozzájáruljon minden nép közös harcához egy valóban új világrend érdekében.

A harmadik világ országainak és régióinak nincsen nagy játéktere ebben a folyamatban. Vagy elfogadják a komprádorizálást olyannak, amilyen az ma is, vagy kidolgoznak egy lekapcsolódási stratégiát, a belső, nemzeti, népi, társadalmi összefogásra épül fejlődés szükségszerű kísérőjét, melynek legfontosabb vonásait ugyancsak igyekeztem már felvázolni. Ennek a munkának természetesen a nemzeti felszabadító mozgalom történelmi kísérletének, valamint a radikális válto­zatok populista formáinak baloldali bírálatából kell kiindulnia. Egyébként egy ilyen alapokon megújult leválás valós nyo­mást gyakorolna a Nyugatra, és arra kényszerítené, hogy leg­alábbis részben belemenjen „kölcsönös alkalmazkodásokba".

Az interdependens, többközpontú világon belüli lekapcsolódás alternatívája lehetővé teszi, hogy újradefiniáljuk a szo­cializmus univerzalisztikus célkitűzését. A kapitalizmus csak akkor győzhető le, ha a helyére egy olyan rendszer lép, amely kézben tartja a termelőerők fejlődését, és egyúttal ké­pes felszámolni a globális polarizálódás terhes maradványait. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus csak az egész világra kiterjedő lehet, és éppen az az elképzelés, amely szerint egyenként, a kapitalizmus hatalma alól sorra felszabaduló or­szágokban is fel lehet építeni, vezetett korunk drámájához. Ám a dolgok állása szerint a világszocializmus még fölöttébb messze van; éppen ezért létfontosságú, hogy az igen hosszú „átmenetről", amely elválaszt tőle, világosabb és valódibb el­képzelésünk legyen, és hogy levonjuk a következtetéseket a „létező szocializmus" zsákutcáiból és a nemzeti felszabadító mozgalom korlátaiból egyaránt.

Az 1. számú szocializmus – a régi, az európai munkás­mozgalomból és a XIX. századi marxizmusból keletkező szo­ciáldemokrácia – 1914-ben meghalt. Lenin joggal mondta, hogy az imperializmussal való lepaktálás véget vetett radiká­lis és egyetemes elhivatottságának. A 2. számú szocializmus – a Harmadik Internacionálé kommunizmusa, amely a meg­előző csőd felismeréséből jött létre – 1989-ben abba pusztult bele, hogy nem értette meg a hosszú átmenet természetét, és ezért engedte, hogy ismét polgári érdekek bontakozzanak ki soraiban, ahogyan azt a maoista bírálat annak idején je­lezni próbálta. Ez a halál azonban nem feltámadása elődje hullájának; az átvette a szükségszerűen polarizáló, tehát a szó szoros értelmében imperialista kapitalizmus világnézetét, és máig annak mocsarában lábal. Mondjuk hát azt befeje­zésképpen; Éljen a 3. számú szocializmus, amelynek átfogó, egyetemes szemléletben ós a kapitalizmus ideológiai káprázatának elutasításában kell létrejönnie!

(Fordította: Bellon Erika)

Vázlat

„A demokrácia fogalma ma olyan, mint egy antik konyhaszek­rény, megrakva mindenféle maradékokkal, két és fél ezer évi csaknem folyamatos használat után" – írta egy könyvében Róbert Dahl (1982: 5), a demokrácia egyik kiemelkedő 20. századi teoretikusa (USA). Mi azonban abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem is kell végigzongoráznunk az elmúlt kétezerötszáz évet ahhoz, hogy valami emészthetetlen szellemi kotyvalékot kapjunk a demokrácia fogalmáról. Ne­künk itt van az elmúlt hat-nyolc év: egy gyökeres politikai átalakulás időszaka, amikor szinte semmilyen kifejezésnek nem volt állandó jelentése, szinte semmilyen jelenségnek nem volt állandó neve, és az egyébként normálisnak szánt politikai szövegek dekódolása is gyakran komoly erőfeszíté­seket igényelt.

Amikor például 1988. március 15-én, és más hasonló meg­mozdulások alkalmával „demokráciát" skandáltak a felvonu­lók Budapest utcáin, e jelszó valószínűleg nem ugyanazt je­lentette a különböző életkorú, pártállású, családi hátterű résztvevők számára. A többség szinte biztosan egyetértett a többpártrendszer bevezetésének programjával. Voltak azon­ban, akik számára ez a jelszó a „ruszkik haza" követeléssel volt egyenértékű; lehettek, akik a családi tulajdont perelték vissza a „demokrácia" jegyében, és elégtételt követeltek más korábbi sérelmekért; sokan szerették volna előmozdítani a nyilvánosságot (korabeli kifejezéssel: glasznoszty); és bizto­san nem kevesen voltak, akik számára a demokrácia beve­zetése egyszerűen úgy volt definiálható, hogy mi is úgy fo­gunk élni, mint az osztrákok, a németek, a franciák, meg a többi szerencsés nyugati nép. A „demokrácia" gyakorlatilag egy összefoglaló kifejezés volt mindarra, amit az emberek az államszocialista rendszerből hiányoltak, és amit egy „rend­szerváltástól" megkapni véltek.

A fordulat időszakában konkrétan megfogalmazott elvárá­sok – a fogalmi tisztázás igényével – végső soron az állam­szocializmus háromféle koherens kritikájába voltak rendez­hetők.¹ A polgári jogok szempontjából, a magánvállalkozás, a piac szemszögéből nézve fogalmazódott meg a liberális kritika, a liberális elvárások. A nemzeti sérelmek, a külső füg­gés, a katonai megszállás okán jelentkezett az államszocia­lizmus nacionalista bírálata, a belőle logikusan következő programmal együtt. És végül alulnézetből, a társadalom po­litikai aktivizálásának igényével alakult ki a valóban (a szó eredeti értelmében) demokratikus kritika, mely azonban – a demokrácia szüntelen hangoztatása ellenére – minden tekin­tetben háttérbe szorult az előző kettő mögött.

A liberalizmusnak alárendelt demokrácia-fogalom

A 80-as évekre a liberális demokráciafelfogás offenzívája volt jellemző, ez képezte az 1989-es regionális politikai össze­omlás időszakának uralkodó felfogását. E tendencia fő ideo­lógusai a demokrácia fogalmát bizonyos konkrét intézmények (a polgári köztársaság alapintézményei) meglétével azonosí­tották. A reformerből vagy bármi másból rendszerváltóvá elő­lépett értelmiségiek – Kis János, Bihari Mihály és más tár­sadalomtudósok nyomán – nem a rendszer demokratizálásá­ról beszéltek, hanem a diktatúrából a demokráciába való át­menetről. Ez eleinte (a tulajdonváltás napirendre tűzése előtt) még többnyire a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba való átmenetként fogalmazódott meg, és alapvetően azt sugallta, hogy ez is olyan egyszerűen végre­hajtható, mint ahogyan valaki átmegy egyik házból a másik­ba, vagy egyik pártból a másikba. A váltás egyszerűségének feltételezése módszertani szempontból a jogászi szemléletre vezethető vissza; az átmenet hirdetői számára a demokrácia bevezetése egy viszonylag rövid idő alatt lefolytatható tör­vényhozási folyamatot jelentett: egy demokrácia-csomagterv elfogadtatását és alkalmazását.

Ez a szemlélet – a burjánzó politológusi esszéirodalmon keresztül – alapot adott annak a közkeletű vélekedésnek, mely szerint egy országról ugyanúgy meg lehet állapítani, hogy demokratikus-e vagy sem, mint ahogy egy nőről is meg lehet állapítani, hogy terhes-e vagy sem. Es ahogy nem lehet „félig" vagy „csak egy kicsit" terhes egy nő, illetve nem lehet „egyik nő terhesebb, mint a másik", a demokrácia méregetésének sincs értelme: egy országban vagy egészében van de­mokrácia, vagy egyáltalán nincs. Messziről látszik, hogy az efféle értelmezések célja és funkciója az 1989-90-es fordulat időszakában a régi és az új rendszer közötti választás meg­könnyítése volt, megkímélve az állampolgárokat az államszo­cialista rendszer demokratikus vonásainak mérlegelésétől, a demokrácia-fogalom tartalmi összetettségének vizsgálatától, és a többpárti választások meglétén túlmenő, komplex jövő­kép megismerésétől.

A liberális demokráciafelfogás lényegi eleme a közve­tett vagy képviseleti demokrácia hangsúlyozása, a dön­téshozatalban való közvetlen társadalmi részvétel és az érdekképviselet leértékelése. A nép véleménynyilvánításá­nak négy-öt évente: a képviselők megválasztásában van sze­repe, s ez egyben megadja a társadalmat kormányzó szervek legitimitását is. „A demokrácia és a diktatúra különbsége nem az, hogy az előbbiben a nép uralkodik, az utóbbiban pedig valaki más. Mindkettőben a politikai elit van hatalmon: a de­mokráciában ez azonban leváltható, a diktatúrában viszont leválthatatlan." (Perecz, 1993) Persze ha a „nép" a demok­ráciában sem uralkodhat, úgy majdhogynem mindegy, hogy a politikai elit egy – folytonosan hivatalban levő – uralmi el­it-e, vagy pedig – a hivatali posztokat és időszakokat rotáló – „hatalomból" és „ellenzékből" áll-e. S ha jobban belegon­dolunk: a két modell között nincs is áthidalhatatlan különb­ség, a „demokráciákban" az elit leváltása sok esetben – még­oly csapnivaló kormányzás esetén is – csak elvi lehetőség marad. Számtalan példát lehet hozni – a svéd Erlander 25 éves miniszterelnökségétől az olasz Andreotti 40 évéig – egyes pártok, pártkoalíciók vagy politikusok „kirobbanthatatlanságára", vagyis több évtizeden átívelő uralmára vagy he­gemóniájára. Tehát a „diktatúrákban" sem tapasztalunk egyértelműen folytonosabb uralmat, mint a „demokráciák­ban", csak éppen a kormányváltás formája más: puccsok és palotaforradalmak során megy végbe. E formai különbség azonban nem változtat a lényegen, hogy tudniillik e felfogás szerint a „nép" számára tulajdonképpen mindegy, hogy „de­mokrácia" van-e, vagy „diktatúra".

A politikai reformvitákban rendszerint nyíltan is megfogal­mazódott: „A demokráciára azért van szükség, hogy válság esetén ne a rendszert, hanem a kormányt kelljen leváltani." „A demokrácia kormányt áldoz, ha a társadalom elégedetlen, míg a diktatúrában a rendszer egésze válik kérdésessé." Ez­zel nyíltan kimondták, hogy a „demokrácia" lényege, hogy a társadalom által igényelt változásokat ne engedje túl mélyre hatolni. Szándékait tekintve ez éppen megegyezett az észak-amerikai alapító atyák föderalista szárnyának (Hamilton, Madison, Jay) elgondolásaival, csakhogy ők – érdekes módon – úgy fogalmaztak, hogy „a demokrácia megfontolatlanságaitól" akarták megvédeni az alkotmányt.²

Noha a liberális irányzat rendszerint gondosan ügyelt az egyes „alrendszerek" elválasztására, önálló, egymástól füg­getlen törvényszerűségeik kimutatására, a változás idősza­kában – Hayek és mások nyomán – határozottan megfogal­mazódott a demokrácia és a piacgazdaság szerves össze­tartozása, s ez megerősítést nyert a híressé vált Fukuyama (1990) filozofikus tanulmányában. Az érem másik oldalaként megfogalmazódott a gazdasági tervezés és a demokrácia összeférhetetlensége. E tézis pedig értelemszerűen egy po­litikai árukapcsolásban konkludált: ha demokráciát akarunk, el kell fogadni a nyugati típusú kapitalista gazdasági modellt is. Ez utóbbival szemben addigra már amúgy is igen gyenge elméleti ellenzék maradt, ami lehetővé tette, hogy a liberális főáram magát a „nyugati modellt" is a valóságosnál szűkeb­ben értelmezte; már nem csak a marxi szocializmust zárva ki ezáltal a civilizációs alternatívák közül, de a szociáldemok­rata elméleti tradíciót is.³

A demokratikus gondolat alárendelt pozícióban történő fel­használásának egyik árulkodó példája volt, amikor – Bibó Istvánra való szüntelen hivatkozással – állandóan azt hallot­tuk az 1988-90-es időszakban: „demokratának lenni annyi, mint nem félni". Bár ez a kijelentés már e tömör formájában is messze túlmutatott a demokrácia „nőgyógyászati" elméle­tén, mégis – a bibói hagyaték mélyrétegeinek feltárása nélkül – egy idő után jelentés nélkül maradt, a levegőben lógott. Sokak számára úgy tűnhetett, hogy Bibó mindössze ennyit üzent a demokráciáról, s – miután az új (volt ellenzéki) po­litikai erők tényleg nem féltek beülni az összeomlott „állam­párt" üresen maradt hivatalaiba és hatalmi pozícióiba – a to­vábbiakban már nem is szolgál semmiféle útmutatással az állam demokratizálására.

A nacionalizmusnak alárendelt demokrácia-felfogás

A fordulat után bekövetkezett a liberális irányzat visszaszo­rulása, és kezdetét vette a politikai nacionalizmus erőteljes offenzívája. Ez már nem valamiféle ideális modellből vezette le, hogy mi a teendő, hanem az ország „természetes" fejlő­dési pályájához kívánt visszatérni, elveit és magatartásmin­táit az 1945 előtti időkből merítve. E lépésváltás oka nem egyszerűen az 1990-es országgyűlési választások kimenete-lében rejlik: alapvetően a térségben végbemenő nemzetközi folyamatokból vezethető le. A liberális program ugyanis ki­merült azzal, hogy létrejöttek a polgári alkotmányok, és a liberális gazdasági elvek általánosan elfogadottá váltak. „A történelem vége" igazából a liberális program végét jelentet­te, de egy olyan helyzetben, amikor a régió országainak na­gyon is szembe kellett nézni a – részben éppen a gazdasági liberalizmus által gerjesztett – problémákkal: az átalakuló or­szágok kiszolgáltatottságával, s az addig politikai irányítással összetartott nemzetgazdaságok szétzilálódásával.

A nacionalizmus tehát nem véletlenül és nem a történelem megbicsaklása folytán kapott erőre és vált meghatározó ideo­lógiává a térségben, hanem egészen konkrét feladatokkal: a liberális áttörés által életre hívott polgári rend nemzeti integ­rációjának megteremtésére, a kapitalizmus helyi adottságok­nak megfelelő stabilizálására. Ez egyúttal a – továbbra is alárendelt pozícióban levő – demokrácia-fogalom módosulá­sával is járt.

A nemzeti irányzat demokráciafelfogását talán Antall József gyakori Churchill-hivatkozásai világították meg legjobban. Eszerint „a demokrácia önmagában nem jó megoldás, de hát még nem találtak fel jobbat". Vagyis a demokrácia önmagá­ban nem érték; nem jelenik meg, mint ideál, mely a politikai cselekvés célfüggvényében kaphatna helyet. A demokrácia csak egy állapot, de ugyanennyi erővel más állapotok is el­képzelhetők: a Churchill-Antall-paradigma fenntartja a lehe­tőséget a demokráciánál jobb politikai formációk kialakulásá­ra. Végeredményben a demokrácia olyan formaságok összessége, aminek egyfajta minimumát mindenképpen be kell tartani, ám ennek mértéke, mennyisége a minden­kori politikai konstelláción múlik, a mi esetünkben pedig leginkább az országgal szembeni külső elvárásoktól függ. Mert egyébként egyértelműen meghatározható lenne, hogy melyik az a kör vagy réteg, amely az ország (a nemzet) ve­zetésére méltóképpen és jogosultan hivatott.

A fogalmak kényszerű csűrés-csavarása persze e ponton nem ért véget, és időnként eljutott olyan végletekig is, mint például Szent Istvánnak „nagy európai demokrataként" való jellemzése. Mindenesetre az állampolgárok szavazatai, az ál­talános választások (és ezek időközi előrejelzései: a közvé­lemény-kutatások) igen csekély súllyal szerepeltek az MDF önigazolási és legitimációs mérlegeléseiben. Ennél sokkal gyakoribb volt a magyarság sorskérdéseire és az ezeréves tradíciókra való hivatkozás, valamint az utókor érdekeire és hálájára való mutogatás, amit megkönnyített az a körülmény, hogy a mai állapotokat és döntéseket illetően sem az utókor, sem a nagy történelmi elődök nem tudnak szavazni, vagy más módon véleményt nyilvánítani.

Nem mondhatjuk persze, hogy a nacionalista körökben ne lett volna meg az igény a választott út szaktudományos alá­támasztására. A nyugati demokrácia-modellek sokféleségé­nek felszínes, ám annál szellemesebb észlelése volt, amikor a kormányzó pártok azzal próbálták igazolni hatalmi túlkapá­saikat, hogy „végül is nálunk többségi demokrácia van, mi vagyunk a többség, azt csinálunk négy évig, amit akarunk". E magatartásban tehát visszaütött a „szemlélődő", értékmen­tes, pozitivista módszertan, mely pusztán rögzíteni kívánja a különféle intézmények létezését, de azt – eredményesség, történelmi feltételek, társadalmi kötődések alapján – nem kí­vánja értékelni vagy minősíteni. Lijphart (1984) modellalkotó munkájának kissé leegyszerűsített értelmezése nyomán könnyű volt megállapítani: van többségi („westminsteri") és konszenzuális demokrácia-modell. „Ilyen is van, olyan is van" – miért ne választanánk azt, amelyik előnyösebb a már ha­talmon levő koalíció tevékenységének igazolására?

A demokrácia tehát ismét előtérbe került a politikai diskur­zusban, amikor a Kónya Imre 1991-es nyári dolgozata utáni riadalomban létrejött a Demokratikus Charta. Ám a Charta – mely azóta is időről időre vészjeleket küld a világba, ha fe­nyegetve látja a fennálló alkotmányos kereteket – jellegzete­sen defenzív felfogást vallott. Vagyis a fennálló politikai struk­túrát késznek és véglegesnek fogta fel, amely működőképes és stabilizálható, ha különböző rossz szándékú egyének nem veszélyeztetik. De éppen a Charta mozgalmi (parlamenten kívüli) jellege adta meg a kellő kritikáját is e felfogásnak, amennyiben a parlamentáris demokrácia megvédéséhez is parlamenten kívüli társadalmi mozgósításra, résztvevő de­monstrációkra volt – van, lesz – szükség.

Az efféle ellentmondásokra azonban azért sem vetődhetett fény, mert az elméleti vitákból ebben az időszakban – kellő megbélyegzéssel ellátva – kiszorultak mindazok a művek és személyek, amelyek és akik a demokráciát nem formális in­tézményrendszerként (vagyis nem a „modern" felfogásnak számító „nőgyógyászati" megközelítésben) értelmezték, ha­nem megpróbáltak visszatérni a fogalom autentikus társa­dalmi tartalmához.

A hiányzó demokrácia-ideológia

Két-három évvel az első többpárti választások után, a naci­onalista kormánykoalíció és a liberális ellenzék közötti elmér­gesedett viszony láttán nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokra­tikus átmenet" tekintetében csak addig volt konszenzus az új politikai pártok között, amíg egymás kölcsönös legitimálá­sához arra szükség volt. Azon túl viszont a demokrácia nem jelentett már a számukra olyan elvet, eszmerendszert vagy ideológiát, amely a törvényhozó, kormányzó (és önkormány­zó) vagy programalkotó tevékenység során útmutatóul szol­gálhatna a napi gyakorlat vagy a további haladási irány meg­határozása szempontjából. A további demokratizálás, a demokrácia kiszélesítésének esetenkénti felvetése az új par­lamenti elit számára gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. A politika parlamenten kívülre, az utcára vagy a nép közé vi­telének igénye – függetlenül attól, hogy éppen a nemzeti de­mokratáktól, a kisgazdáktól, vagy a pedagógus szakszerve­zettől érkezett-e – ha felmerült, mind a nacionalista, mind a liberális elittől azonnal megkapta a populizmus bélyegét, s mint ilyen a „modern demokrácia" elveivel szembenállónak minősült. A politikai döntésekben való társadalmi részvétel korlátozása melletti érvként számtalan hivatkozást hallottunk arra, hogy ez vagy az „a nyugati demokráciákban is így van", ennélfogva nem is bírálható. (Lásd például az országgyűlési képviselők visszahívhatóságának megszüntetését, mely egyértelműen a társadalom demobilizálását és depolitizálását szolgálta.)

A napi kormányzati döntésekben, illetve azok ellenzéki kri­tikáiban tehát nem demokratikus, hanem liberális és nacio­nalista elvek játsszák az útmutató szerepét; a demokráciára való időnkénti hivatkozások pedig nem Magyarország népé­nek szuverenitását, hanem a Nyugathoz való igazodást hi­vatottak kifejezni. Erre a jelenségre mutatott rá cikkében Fricz Tamás, amikor a magyarországi pártok demokratikus­ságát vizsgálva sokak számára mellbevágó következtetésre jutott. „A helyzet tehát az, hogy az egységes demokratikus norma, magatartásmód, szabályozottság, szellemiség stb. kérdésében hiányzik a konszenzus a pártok között." (Fricz, 1993.) S a konszenzus pedig azért hiányzik, mert nincs – akár csak közel egységes – elképzelés a demokrácia miben­létéről, sokak számára föl sem vetődik, hogy a demokrá­cia fogalmával bármit is kezdeni lehetne a többpárti par­lamentarizmus bevezetése után.

Abban, hogy a demokrácia mint önálló ideológia nem erő­södhetett meg, a politikai publicisztika hatása is nagymérték­ben tetten érhető; hiszen a legtöbb olyan kérdést, ami egyes konkrét esetekben arra vonatkozott, hogy „ilyen helyzetben mi a demokratikus megoldás", a nyilatkozó politikusok és szakírók zöme többnyire úgy válaszolta meg, hogy keresett egy olyan polgári demokráciát, amelyben azt a konkrét ügyet az ő szája íze szerint intézték el vagy intézik, és ezzel bizo­nyítottnak vélte igazságát még akkor is, ha az a konkrét meg­oldás éppen egy kifejezetten elitista vagy piaci elemre épült. (Lásd például az ombudsman intézményét, mely százötven évvel ezelőtt Svédországban valóban megvalósított egyfajta polgári ellenőrzést a király végrehajtó hatalma fölött, de ma – a sajtó, a Számvevőszék vagy a parlamenti bizottságok kiterjedt ellenőrző funkciói mellett – ha nem is diszfunkcionális, de mindenképpen redundánsnak értékelhető.)

A demokratizmus kezdetei

A népszerű politológiai irodalom a demokratizmus elvi kidol­gozásához igen kevés útmutatással szolgált, noha mind kül­földön, mind itthon születtek színvonalas demokrácia-monog­ráfiák, amelyek – hangsúlyozottan – nem demokráciák­ról (vagyis intézmények együtteséről), hanem demokráciáról (tehát társadalomszervezési elvről) beszéltek. Miközben azonban Lijphart könyve és más liberális politikaelméleti mű­vek alapirodalommá váltak a hazai politikatudományi körök­ben, ismeretlenek maradtak olyan munkák, mint például Anthony Arblasternek (1987) az Open University számára írt mo­nográfiája, mely a demokrácia történetét a kezdetektől (a gö­rögöktől) napjainkig tekintette át.

A brit politológus értelmezésében a demokrácia nem leíró kategória – vagyis nem a reálisan létező politikai rendszereket vagy kultúrákat jelöli – hanem kritikai fogalom: egy olyan ide­ál, amihez a mindenkor létező valóságot mérni tudjuk, és azt – magától értetődően – mindig elégtelennek találjuk. Az az elv, mely minden embernek egy szavazatot ad, kifejezi a politikai erő egyenlőségére való törekvést, végső soron pedig az erőforrások felhasználása, a gazdaság fölötti társadalmi ellenőrzésben kulminál. A demokrácia logikája – mely tehát elválaszthatatlan az egyenlőség igényétől – Arblaster szerint egyenesen a szocializmus felé mutat.⁴

E gondolatmenet az 1989 előtti kommunista ideológusok munkásságát idézheti fel sokak számára, pedig éppen hogy az államszocializmus rendszerének demokratikus kritikáját segít megalapozni, amennyiben pontosan a demokrácia kor­látozottsága, illetve a helyenként drámai módon megjelenő antidemokratikus vonások tették a rendszert védhetetlenné a nyolcvanas évek mélyülő válsága során. Következésképpen a demokrácia igen hálátlan témává vált a szocialista értelmi­ség számára: a demokratikus kihívásnak egy részük egysze­rűen hátat fordított a rendszer progresszív elemeit védendő, a polgári demokrácia álságosságára való gyakori hivatkozások közepette. Egy másik részük viszont a politikum szféráját megkerülve közvetlenül a „civil társadalom" tanulmányozását, és annak önigazgató jellegű átszervezését tekintette felada­tának.

E kétféle válaszon túllépve, a liberálistól különböző – sőt talán azzal szembenálló – demokráciafelfogás megalapozá­sára, és egyúttal az államszocializmus demokratikus kritiká­jának megalapozására szolgált Ágh Attila könyve, A polgári demokrácia mítosza és valósága (1986), mely a demokratiz­mus és a liberalizmus konfliktusát és küzdelmét mutatta be a modern politikai gondolkodás és struktúrák fejlődésének három évszázados történetén. Ágh döntően a nyugati politi­kai marxizmus elméleti produktumaira – Macpherson, Hodgson, Therborn és mások hozzájárulására – építette koncep­cióját, és a politikatudomány feladatait a demokratikus kihí­vással való érdemi szembenézésben, és „a demokrati­kus hagyományok szocialista demokráciaként való fokozott átvételében és meggyökereztetésében" fogalmazta meg. Kö­vetkeztetésként – Poulantzas nyomán – megfogalmazta: „a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy semmilyen", sőt – sokak számára esetleg meglepő módon – egy Brustól vett idézettel foglalta össze a korszellemtől eltérő program­ját: „nem a gazdaság depolitizálása, hanem a politika demok­ratizálása a társadalmasított termelőeszközök fejlesztésének fő iránya".

Miközben Ágh könyve a politikaelmélettel hivatásszerűen foglalkozók számára jelentett kihívást, a rendszerválság és -váltás időszakában a politizáló közvélemény számára Lu­kács György húsz év késéssel megjelent munkája: A demok­ratizálódás jelene és jövője (1988) exponálta a demokratizá­lás problémáját. Lukács e viszonylag rövid művében szigorú bírálat alá vette a sztálinizmus politikai struktúráját, ám óva intette a kor (a 60-as évek vége) reformereit: nehogy illúzi­ókat tápláljanak a polgári demokrácia előnyei és probléma­mentes bevezethetősége tekintetében. Haladó alternatíva­ként a szocialista demokráciát jelölte meg, mely a társadalom mind több szférájának – részvételi alapon történő – demok­ratizálását jelentette.

Lukács e műve az államszocializmus baloldali (demokrati­kus) alternatíváit kereső értelmiség számára fontos elméleti támasszá vált. Olyannyira, hogy az 1989 elején hivatalosan is megalakult Baloldali Alternatíva Egyesülés platformvitáin felvetődött: ne tekintse-e az új tömörülés valamiféle félhiva­talos programjának a Lukács-tanulmányt.⁵ Ezért a „Demokratisierung" elolvasása visszamenőleg is segít megmagyaráz­ni és megérteni, hogy a hazai baloldal miféle kétségektől, félelmektől és alternatív elgondolásoktól vezérelve nem járt élen a többpártrendszer kezdeményezésében, és – egy bi­zonyos ponton túl – mennyiben nem tekintette valódi demok­ratizálásnak a polgári parlamentarizmus újjáélesztését. A „nem kezdeményezés" nem jelentett elutasítást, viszont kife­jezte a kételyt az iránt, hogy valóban a szabad pártszervezés legalizálása és az MSZMP hatalomból való eltávolítása je­lentette volna a politikai demokratizálás és a gazdasági vál­ságkezelés legfontosabb feladatát a 80-as évek végén.

A demokratizálás irányzata a „népi demokratikus platform" megszervezésében érte el legkomolyabb formáját az 1989 októberi MSZMP-kongresszus előtt, hogy aztán azonnal el is tűnjön az új Szocialista Párt rendszerváltó programja mö­gött.⁶ A váratlan feltűnés utáni hirtelen lehanyatlás fő oka az lehetett, hogy bár a sebtében összetákolt tömörülés ideoló­giáját tekintve valóban az időszak legkövetkezetesebben egyenlősítő irányzata volt, szerveződését tekintve viszont még annyira sem volt képes valódi társadalmi mozgalommá válni, mint az akkor még szintén plebejus törekvéseket fel­mutató MDF, vagy az őszintén piacpárti Reformszövetség.

Mindezek következtében igen nagy űr maradt a hazai po­litikai színképben, amennyiben nincs olyan igazán jelentős politikai erő, amely megkülönböztetett értéket tulajdoní­tana az egyenlőség, a közvetlen demokrácia, a társadalmi részvétel, az önigazgatás elveinek, s a politikai rendszer, a társadalmi döntéshozatali mechanizmus fejlesztését – be­leértve egy esetleges új alkotmányt is – ebben az irányban szorgalmazná. Ezzel összefüggésben leértékelődnek a ma­gyar történelem azon fejezetei és mozzanatai is, amelyek az átfogó és mélyreható demokratizálódás irányába mutattak.

Az új magyar „demokrácia" fontos viszonyítási pontja lett például az 1956-hoz való viszonyulás, amit az új ország­gyűlés sürgős jelleggel, első dolgai közt intézett el a „forra­dalom és szabadságharc" megjelölés törvénybe iktatásával. E főhajtás azonban sokkal inkább az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek szólt, és nem a társadalom poli­tikai részvételi igényének, noha ennek jelentőségére Göncz Árpád is többször rámutatott, például az alábbiak szerint. „Én 1956 máig szóló tanulságának leginkább azt tartom, hogy milyen természetes politikai mozdulattal találta meg a helyi ügyek irányításában a szerepét a forradalmi tanácsokon ke­resztül a közvetlen demokrácia. A nemzeti önérzet termé­szetes és heves kinyilvánítása mellett tehát erősen élt az igény a közvetlen demokrácia iránt. Ebből érdemes lett volna – vagy érdemes volna – annyit megtartani, visszahozni, amennyit lehet. Meg merném kockáztatni, hogy mindvégig erősebb volt az egység és a közvetlen demokrácia követe­lése, mint a politikai pluralizmusé."

*

Ebben az írásban a teljesség igénye nélkül tekintettük át a demokráciáról való gondolkodás állását Magyarországon, a hazai politikusok és politológusok megállapításait vegyítve a nyugati politikai filozófia fejleményeire és a hazai közgondol­kodás jelenségeire tett utalásokkal. Nyilvánvaló, hogy a téma előbb-utóbb ennél sokkal részletesebb és alaposabb kifejtést igényel. Fontos azonban már most látni azt, hogy a demok­rácia fogalma távolról sem egységes a politikai szóhaszná­latban, s a ma uralkodó felfogások egy erősen korlátozott értelmezést tesznek csak lehetővé. Éppen ezért hazai politi­kai fejlődésünket tekintve is érvényesnek kell tartanunk, amit Keith Graham brit politológus a nyugati folyamatokkal kap­csolatban fogalmazott meg az alábbiak szerint. „Szó sincs arról, hogy – akár az elmélet, akár a gyakorlat szintjén – túl lennénk a demokrácia csatáján. Sok tekintetben ez éppen hogy csak elkezdődött." (Graham, 1986: 242)

Jegyzetek

1 A háromféle bírálat elkülönítését A három kívánság (1992) című cikkben végeztük el Krausz Tamással.

2 Saját fogalomhasználatuk szerint az alapítók nem is demokráciát kívántak alapítani, hanem köztársaságot, s a köztársaság-alapítók populista, egalitáriánusabb szárnyát: Jefferson körét nevezték de­mokratikus republikánusoknak.

3 Lásd a Nobel-díjas svéd Gunnar Myrdal eszmefuttatását a ter­vezés és a demokrácia összefüggéseiről az Eszmélet 20. számá­ban.

4 Ez a következtetés nem annyira idegen a pluralista demokrácia elméletétől, mint első látásra tűnne, hiszen például Dahl (1985) és Lindblom (1977) is a demokrácia egyre szélesebb, vagyis a gazda­ságra, kultúrára is történő kiterjesztésének hívei.

5 Ezt a javaslatot – különböző megfontolásokból, rövid vita után – a fórum résztvevőinek többsége elutasította.

6 A népi demokratikus platform eszmeiségének alapvető dokumen­tuma a „Balra – ki a zűrzavarból" című kötet.

Irodalom

Andor László – Krausz Tamás (1992): A három kívánság, in: Népszabadság, november 7.

Arblaster, Anthony (1987) Democracy, Milton Keynes: Open University Press.

Ágh Attila (1986) A polgári demokrácia mítosza és valósága, Bu­dapest: Kossuth Könyvkiadó.

Dahl, Robert A. (1982) Dilemmas of Plurálist Democracy: Autonomy vs. Control, New Haven: Yale University Press.

Dahl, Robert A. (1985) A Preface to Economic Democracy, Los Angeles: University of California Press.

Fricz Tamás (1993) Demokratikusak-e a magyar pártok? Népsza­badság, november 29.

Fukuyama, Francis (1990) A történelem vége? in: Világosság, ja­nuár.

Göncz Árpád (1993) Hosszú távú önzést kérhetünk a Nyugattól (Szigethy András és Tamás Ervin interjúja). Népszabadság, október 22.

Graham, Keith (1986) The Battle of Democracy: Conflict, Consensus and the Individual, Totowa: Barnes and Noble.

Lijphart, Arend (1984) Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries, New Haven: Yale University Press.

Lindblom, Charles E. (1977) Politics and Markets: The World's Political-Economic Systems, New York: Basic Books.

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Bu­dapest: Magvető Kiadó.

Perecz László (1993) Elhervadt vagy elárult? (Bíró Zoltán Elher­vadt forradalom c. könyvéről) Népszabadság, november 20.