A kommunizmus vége óta a Nyugat új ellenséget fedezett fel: az iszlámizmust. Eszerint Algériától Pakisztánig, Egyip­tomban és az európai külvárosokban a vallási fundamenta­lizmus halálosan fenyegetné a demokráciát. Ez a leegysze­rűsítő nézet elfedi azoknak a rezsimeknek a diktatórikus jel­legét, melyek szembenállnak a vallási kihívással; az iszlám mozgalmak sokszínűségét is kiiktatja, melyeknek egy része integrálta a pluralizmus és a modernitás értékeit.

Ma már mindenki ismeri az algériai vagy egyiptomi „iszlám erőszakot". Minden tv-híradó közvetítette a Hamasz palesztin kitoloncoltjainak lázadást sugárzó, feszült arckifejezését. Ali Belhadzs, az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) egyik vezetőjének rendszeres, rendíthetetlen megnyilatkozásai átjutnak a bör­tönfalakon, hogy gerjesszék a nyugati félelmeket.

De ki tudja azt, hogy a jordániai fundamentalista Leith Sbeliat, akit egykor „terroristaként" börtönöztek be, majd amnesz­tiát kapott, 1990-ben a keresztény közösség egy részének szavazataival és a vallástalan baloldal jelentős támogatásá­val jutott be az ammani parlamentbe? Tudjuk-e vajon, hogy a kis felső-egyiptomi kopt Burtubat falu majdnem teljes egé­szében egy iszlám fundamentalista jelöltre szavazott a leg­utóbbi helyhatósági választásokon?

Ki hallott arról, hogy az egyiptomi keresztények rend­szeresen részt vesznek a (fundamentalista) El Saab újság által szervezett vitákon, és rajta vannak a (fundamentalista) Munkapárt választási listáin? Ki tudja azt, hogy Kairóban a Gamat Iszlamíjja és az El Dzsihád¹ szimpatizánsai néhány muzulmán testvér vigyázó szeme előtt és a nem vallásos baloldal képviselőinek jelenlétében vitatkoznak Khodr atyával – aki libanoni püspök – a keresztény arab nacionalizmus tör­ténetéről?² Végül ki emlékszik arra, hogy az 1986-os válasz­tásokon a szudáni parlamentbe beválasztott első nő – csak­úgy, mint az egyiptomi orvosok szakszervezetének is egy hölgytagja – fundamentalista listáról jutott be?

Vagyis a nyugatiaknak a kettős torzulás miatti ellen­szenv-reflexre épülő leegyszerűsítő képük van az iszlám előretörésről.

Ez, mindent összevetve, abból az érthető tartózkodásból következik, amelyet a beszédmód vált ki, s aminek a haté­konysága azon alapul, hogy a nyugatiakat újra… külföldivé akarja tenni. A régi gyarmati periféria kultúrája meg akarja találni a politikai univerzalitás felé vezető utat, anélkül hogy átvenné a nyugati terminológia teljes készletét: ebből követ­kezik a reiszlamizáció szüksége, és ez az, ami zavaró.

A fundamentalisták politikai retorikája a helyi történelem példáiból meríti erejét. „Bármi is legyen mondandóm tárgya, húzza alá Mohamed Amara egykor baloldali aktivistaként be­börtönzött egyiptomi történész, ha a 'Marx azt mondta, hogy'-formulával kezdem beszédemet, csak a társadalom keve­sebb, mint egy százalékával kommunikálok. Ha úgy vezetem be, hogy 'mint Omar Ibn El Khattab³ is megmondta', közöl­nivalóm gyorsan célba ér."

A második akadály, ami elhomályosítja a nyugatiak felfo­gását, a védekezésbe szorított arab rendszerek propagandá­jának eredménye. De amíg arab földön az ellenzéki iszlám ördögének módszeres falrafestését, és azt, hogy bűnösnek kiáltják ki minden megmozdulásukat, részben enyhíti az a kép, amit a fundamentalista aktivisták önmagukról alakítanak ki a mecsetekben, az egyesületekben ós a szakszervezeti mozgalomban, Nyugaton a kétségbeesett helyzetben lévő re­zsimek szólamainak ismételgetése lassan az elemzés helyé­be lép.

A fundamentalisták sikerei miatt marginalizálódott arab bal­oldali pártok csak ritkán mernek eltérni ettől a retorikától. Mégis egyre több jelentős kivétel van. „Még ha nem értek is egyet a fundamentalistákkal, meg kell állapítanunk, ismeri el Hosszam Aisza, nasszeri irányzatú egyiptomi közgazdász, hogy ma ők ennek az országnak az első számú politikai párt­ja", és hogy „válaszolnak az Egyiptomban felvetődő három nagy történelmi problémára: nemzeti függetlenség, társa­dalmi igazságosság és fejlődés".⁴ Nem sokkal ezelőtt az iro­dalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúz, aki aligha vádolható funda­mentalista-szimpátiával, azt jelentette ki, hogy „az iszlám irányzat az egyetlen, amelynek alkalmazható elvei és ötletei vannak", és hogy a hatalmon levő Nemzeti Demokrata párt „elszakadt a tömegektől" és „semmiképpen sincs jelen az egyiptomi utcán".⁵

Igaz, hogy az iszlamista bázis egy részének radikalizációja sem járul hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássuk a helyzetet. Az 1991. decemberi algériai választásokon elosz­latták a korlátozott aktivitású marginális csoportocskák míto­szát. Ez meggyőzte a kormánytényezőket, akik szerint a vá­lasztások során még nem lett volna lehetetlen kezelni iszlám ellenzékük kihívását. Többségük azóta különféle ürüggyel megelőző jellegű elnyomó kampányba kezdett, gyakran kín­zással egybekötve (Tunéziában és Egyiptomban, és egy ide­je Algériában). Ez az algériai szavazás győzteseinek fenn­tartott bánásmód, mint várható volt, leértékelte a demokrati­kus elveket és fellobbantotta az erőszak lángjait, mely kez­detben válasz volt az állami erőszakra. A vezető rétegek módszeres internálása Algírban vagy másutt, csak felerősíti az erőszakot. Általában, ha az ellenzék vezetőit rend­szeresen letartóztatják, sőt likvidálják, ez az állapotok vi­szonylagos enyhülésekor teret ad a spontaneitásnak, és az elkeseredett és a felelősségre fel nem készült egyének vá­ratlanul irányító helyre kerülhetnek.

Így az iszlám fundamentalista mozgalom egyik összetevő­jét alkotó radikalizált frakció előtérbe került, úgy, mintha a mozgalom egészét képviselné. Nem szükségszerűen azért bitorolják ezt a helyet, hogy bosszantsák az inkább a szava­zólapoktól, mint a szélsőségesek bombáitól félő rezsimeket. A legszélsőségesebb elemek médiumokban való megjelení­tése összezavarja a kártyákat, és azt hiteti el, hogy az „isz­lám kórus" minden egyes tagja, a bombák elhelyezőjétől „a parlamenti játék álszent hívéig" ugyanazoknak a titkos utasításoknak engedelmeskedik.

Ez a leegyszerűsítő látásmód összemossa az iszlám moz­galom sokszínűségét. Mégis a belső dinamizmusok, melyek átjárják ezt az áramlatot, megadják a kijutás lehetőségét ab­ból a zsákutcából, ahova az arab világ modernizációba tartó átmenete jutott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is fel kell idéznünk, hogy az iszlám-hívők és a világiak között zajló politikai vita sokkal kevésbé vezethető vissza ideo­lógiai okokra, mint hinnénk. Még prózaiabban fogalmazva, arról a hatalmi harcról van szó, amely a hatalomban meg­maradni akarók, és az őket elzavarni akarók közt zajlik.

Ebben az összeütközésben mindkét fél igyekszik kisajátí­tani az iszlám tématárat. Ebben a versenyben a helyükön ülő rezsimek, melyek elhasználódtak a hosszú hatalomgya­korlásban és a függetlenség kivívása után végrehajtott sze­kularizációs politikában, több hossz hátránnyal állnak. Ma csak az ellenzéki fundamentalizmusról tűnik úgy, hogy el­nyerhetné a szavazatok többségét. Az a vak visszautasítás, mellyel nem ismerik el a fundamentalisták politikai színtéren elfoglalt helyét, párhuzamba állítható azzal az igyekezettel, ahogy a hatalmon levők a társadalom azon része felé for­dulnak, melyről azt feltételezik, hogy az iszlámisták „ellensé­ges énje" szerepét töltik be: nők, berberek, szúfik, hadsereg stb. Szélesebb értelemben a civil társadalom egésze moz­gósítana egy „harmadik erőt", ami meglazíthatná a fundamen­talisták és a katonák között a satut. De ennek a megközelí­tésnek kevés a valóságalapja, mert pontosan az iszlám „moz­gósítás" szerzői készítették vagy hódították meg azt a sűrű társadalmi szövetet (ennek pl. nők is részesei), mely az állam hatókörén kívül jött létre.

1992. november végén, néhány héttel a földrengés után, akkor, amikor az egyiptomi kormány bebizonyította hanyag­ságát a segélyek megszervezésében, rendeletileg betiltotta a humanitárius célú adománygyűjtő egyleteket. 1993. február 17-e óta a szakszervezeti választások érvényessége, ahol hagyományosan gyengébb a részvétel, mint a parlamenti vagy elnökválasztásokon, az első fordulóban 55%-hoz, a má­sodik 30%-hoz van kötve; ennek hiányában a szervezeteket bírósági felügyelet alá helyezik. Ez a két példa jól megvilá­gítja az egyesületekben meglévő iszlám befolyást.

Másfajta hibába esnénk, ha az iszlám irányzatot teljesen homogénnek, meghatározott programú, akcióstratégiájú és társadalmi bázisú, kimunkált és érinthetetlen politikai prog­ramnak fognánk fel. Ez a mozgalom nem egy olyan politikai ideológia kifejlődéséből vagy újjászületéséből ered, amelynek körvonalai ugyanolyan érinthetetlenek és időtlenek, mint a Koráné. Itt az őshonos, gyarmatosítás előtti (vagy ennek te­kintett) kultúra szimbólumvilágához való visszatérésről van szó, ami így vagy úgy érinti az arab politikai paletta majdnem egészét. Mindez a politikai viselkedés széles skáláját adja.

Ezek szerint az iszlám mozgalom belső dinamikáját és azo­kat az erőviszonyokat kell tanulmányozni, amelyek összeko­vácsolják azt, figyelembe véve megnyilatkozásaik különböző voltát és tizenöt éves lassú kialakulásukat, különös tekintettel a pluralizmus követelményeivel (ha nem is a nyugati demok­rácia egész terminológiájával) való kiengesztelődésükre.

„Készek vagyunk bármilyen, akár kommunista, legálisan megválasztott többséget elismerni" – ezt ismételgeti tíz éve Rasid Gausi, a tunéziai újjászületési (Ennahda) párt vezetője, aki elsőnek fogadta el mozgalmának a demokratikus elvek­hez való csatlakozását.⁶

„Politikai síkon sok szempontból egyetértünk Omar Abder-rahmannal,⁷ – fejti ki Rifát Szajjed Ahmed, az egyiptomi mun­kapárt tisztségviselője, a Minbar El Shark című folyóirat fő­szerkesztője -, elítéljük a Gamat Iszlamijja tagjait ért ezernyi letartóztatást és kínzást. Rámutatunk országunk politikai éle­tének megfojtására, vagy a nyugati hozzáállás méltánytalan­ságára, ahogy az algériai választásokat kezelték… De amíg Omar Abderrahman egyedül Ibn Taimiattól (14. sz.-i iszlám teológus) meríti gondolatait, addig mi őrá is alapozzuk mon­dandónkat, de újabb követőire is. Ki akarunk engesztelődni a történelemmel, ő pedig inkább az attól való elvonatkozta­tásra hajlamos. A sárijáról (iszlám törvény) vallott álláspon­tunk is különbözik: mi globális elgondolásként értelmezzük, amelyet fokozatosan kell megvalósítanunk, ő meg valószínű­leg csak egy globálisan alkalmazandó büntetőszankció-kata­lógust lát benne."

A vallás betű szerinti értelmezésétől és a dogmatizmustól való elszakadás bizonyára részben az egyén szociológiai hátterétől, tanulmányaitól és a modern társadalomba való be­illeszkedési fokától függ. Meghatározó továbbá az egyes tár­sadalmak identitás-igénye és történelme. Tudjuk, hogy a leg­élesebb traumákat mindannak a módszeres elvetése követi, ami a nyugati jelképrendszerből következik. Másrészt egy, a történelemhez való ambivalensebb viszony egyre inkább beilleszti az iszlám lendületét a modernitás értékei kulturális újraelsajátításának logikájába.

Az Észak országaiban gyakran kellemetlen hallani a fun­damentalista követeléseket, mert ezek kétségbe vonják a nyugat kényelmes „legitim" politikagyártó monopóliumát. De a realizmust szem előtt tartva, sürgős lenne különbséget ten­ni a nyugati társadalmak értékei között, amelyeket védünk – bárcsak mindenhol azonos hevességgel tennénk ezt -, és a kifejtéséhez való terminológia között, ami bizonyos történelmi körülmények között tett szolgálatot. A másik kultúra képvise­lői is igyekeznek ezt részben utánozni. Ekképpen az lenne kívánatos, hogy szétválasszuk a helyi kultúra feltámadásának (reiszlamizáció) elemzését a demokratikus viselkedésmód lassú térnyerésének analízisétől, vagy legalább vessünk vé­get annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volná­nak.

Jegyzetek

1 A Gamát Iszlamijja és az El Dzsihád az egyiptomi fundamenta­lista áramlat „szélsőségesnek" nevezett alkotóelemei. A Gamát-ot, amely a 70-es évek elején tűnt föl az egyetemeken, egykor Anvar Szádat elnök bátorította a nasszeriánus és marxista ellenzék elleni harcra, mielőtt nyílt konfliktusba kerültek volna egymással a Camp David-i egyezmény 1978-as aláírásával. A Gamáttól eltérően titkos működési formájú El Dzsihád egyik híve a felelős Szádat 1981-es meggyilkolásáért.

2 A kairói Minbar El Shark c. folyóirat szerkesztőségében 1993. februárjában tartott konferencia.

3 Abu Bakr után a második „jól uralkodó" kalifa. (634-644)

4 AI Ahram Weekly, 1993. ápr. 1-7.

5 Beszélgetés Akir Szadá-val, idézi az El Szab, 1992. dec. 12.

6 Lásd különösen az Iszlám Irányultságú Mozgalom (ma: Ennahda) programját, 1981. június.

7 Gyakran őt tekintik az egyiptomi fundamentalista mozgalom leg­radikálisabb gondolkodójának. Omar Abderrahman az El Dzsihád-szervezet muftija volt, felelős Szadat meggyilkolásáért. New York-i száműzetésben él 1990 óta, és mind az El Dzsihád, mind pedig a Gamát Islamijja elismeri vezetőjének. Neve a New-York-i World Tra­de Center elleni 1993. február 26-i merénylet kapcsán merült föl.

1. Az adósságválság vége?

Újabban sok szó esik az adósságválság lezárulásáról. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1992-es évi közgyű­lésén Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, zárszavában a következőket fejtette ki: „az adósságválságot sikerült megfékezni, még ha egyes eladósodott országoknak még mindig nagy erőfeszítésébe kerül is, hogy gazdasági és egyéb problémáit leküzdje". (Nachrichten für Außenhandel, 1992. 9. 28.) A Bretton Woods-i Intézmények 1992-es évi közgyűlésén – ellentétben a korábbi évekkel – a fejlődő or­szágok eladósodásának problémája napirendre sem került. Lewis Preston, a Világbank elnöke 1992. 9. 19-én, a Világ­bank latin-amerikai és karibi vezetői előtt úgy vélte, joggal állíthatja: „tíz évvel az adósságválság kitörése után végre a krízis végét ünnepelhetjük". (Vö. Entwicklungspolitik, 18/19, 1992. 9., p. 9.)

A hét vezető ipari ország (G-hetek) kormányfőinek találko­zóján, az 1992 júliusában Münchenben lezajlott gazdasági csúcstalálkozón alig szenteltek figyelmet a fejlődő országok adósságproblémáinak. A zárszóban üdvözlik „azokat a több fejlődő országban tervbe vett erőfeszítéseket, amelyek az adósságproblémák felszámolását és az országok hitelképes­ségének visszaállítását célozzák", valamint kijelentik jóváhagyólag" megállapítják), hogy „a nemzetközi adósságkeze­lési stratégiák továbbra is változatlanul érvényben marad­nak".

William Rhodes, a harmadik világ országaival kötött hitel­ügyekben különösen érdekelt Citybank (USA) alelnöke és a Nemzetközi Bankok Csődválasztmányának elnöke pedig 1992 februárjában bejelentette, hogy „a latin-amerikai adós­ságválság előreláthatólag augusztusra (ti. 1992-ben) megol­dódik". (Börsenzeitung, 1992. 8. 4.) Még a londoni Financial Times is indíttatva érzi magát, hogy – néhány elszigetelt or­szág visszanyert fizetőképességének láttán – kijelentse: leg­alább a legrosszabbján már túl vagyunk. (Vö. pl. Financial Times, 1992. 4. 6. „Nightmare begins to fade"; 1992. 7. 30. „Solution passes the test of time.")

Mit tartsunk az ilyen megnyilatkozásokról? Vajon tényleg a vége felé jár az adósságválság? Ha igen, kinek a szemszö­géből nézve – a hitelezőkéből, az adósokéból, esetleg mind­kettejükéből? Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hitelezők (te­hát a nemzetközi pénzintézetek pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) valamint a nemzetközi bankrendszer az adósságválság kitörését 1982 augusztusától számítják, ami­kor Mexikó felfüggesztette adósságainak törlesztését. És va­lóban úgy tűnik, hogy most, tíz évvel kitörése után, az adós­ságválság a hitelezői oldal (különösen a nemzetközi bank­rendszer) szemében nem jelent többé veszélyt. Hiszen a nemzetközi pénzvilág eddig nem roppant össze, és a harma­dik világ eladósodása a belátható jövőben sem fenyeget ilyesmivel. Továbbá: a magánbankoknak az adós országok­kal szemben fennálló követeléseit számottevő veszteségek nélkül le lehetett építeni, részben az állami tulajdon terhére; a több adós országban végrehajtott szerkezeti kiigazítási és stabilizációs programok biztosítják, hogy a nemzetközi bank­rendszer fennmaradó követeléseit többé-kevésbé garantáltan tudják majd teljesíteni. így tehát az adóslevelekkel való ke­reskedelem és a fejlődő országokkal folytatott kölcsönügyle­tek jövedelmező vállalkozássá lettek.

Azonban egészen másként fest a helyzet az adósok szem­szögéből. Az adós országok távolról sem számíthatnak az adósságválság enyhülésére, nem is beszélve annak megol­dásáról. A fejlődő országok külső adósságállománya a válság felszínre törése óta eltelt tíz évben – 1982 és 1992 között – csaknem megkétszereződött, és még tovább növekszik; az adósságszolgálat a bruttó nemzeti termék egyre növekvő há­nyadát emészti fel, és azok a szerkezetátalakító és stabili­zációs intézkedések, melyek az adósságok törlesztését lehe­tővé teszik, ill. ezt célozzák, pusztító gazdasági és szociális következményekkel járnak.

Félő, hogy az adósságválság a kizárólag a hitelezői oldal számára kedvező intézkedések következtében az adós, tehát a fejlődő országokban tovább fog mélyülni. Amikor Rhodes, a Citybank alelnöke a már idézett véleménynek ad hangot, miszerint a latin-amerikai adósságválság 1992-ben megoldó­dik, ez valójában pusztán annyit jelent, hogy a túlnyomórészt amerikai bankok, melyeknek latin-amerikai hitelei évekig ve­szélyben forogtak, a maguk részéről immár biztosak benne, hogy ők (vagyis a bankok) a nagyrészt általuk előidézett válságból kilábalnak. Ám ezzel Latin-Amerika adósságvál­sága még távolról sincs megoldva.

Mindez kiderül a fejlődő országok külső adósságainak nö­vekvő számadataiból (I. 2. rész). A hitelező bankokba és or­szágokba állandóan áramlanak a törlesztési és kamatkifize­tések, míg az adós országok forrásai az adósságszolgálat teljesítése következtében szüntelenül csökkennek. Nem egy fejlődő országnak a financiális válságon túl a gazdasági és szociális krízis elmélyülésével is szembe kell néznie.

Ezért a legtöbb nemzetközi szervezet, így pl. az ENSZ Gazdasági Bizottságainak Titkársága és az OECD sem oszt­ja a Valutaalap és a Világbank vezetőinek optimista nyilatko­zatát, amely szerint az adósságválság véget ért. Inkább pesszimizmusra hajlanak, ami az adósságválság gyors meg­oldását és legpusztítóbb következményeinek megszüntetését illeti.

Az ENSZ 1991. december 3-i közgyűlésén tartott beszé­dében az akkor választott főtitkár, Butrosz Gáli nyugtalannak mutatkozott: „az adósságprobléma hitelezői a válságot többé nem tekintik fenyegető veszélynek, pedig sok szegény és még szegényebb ország lassan elvérzik a külső adósságok következtében, melyek mindennemű szociális és gazdasági előrelépést megakadályoznak." (Vö. Development Forum, 1991. nov., 1992. febr.) Az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) 1991-es évi jelentésében megállapította: „a külső adósságok problémája még távolról sincs definitíve megoldva, még ha a robbanásveszély csökkent is valame­lyest. Latin-Amerika össz-adósságállománya növekszik. A fel­zárkózási folyamat minden országban többé-kevésbé reg­resszív formát ölt. A gazdagok és szegények közt húzódó szakadék tovább mélyül." (Vö. Nachrichten für Außenhandel, 1991. okt. 1.)

Az OECD 1992. szeptemberében benyújtott évi jelen­tésében félreérthetetlenül megállapítja, hogy „az adósságvál­ság továbbra is folytatódik a harmadik világban, bár a kor­mányok és bankok a helyzet urainak hiszik magukat. Az adósságprobléma nincs megoldva, és az enyhülésnek még csak kezdeti jelei sem tapasztalhatók". (Financial Times, 1992. 9. 14.)

Valószínűleg még a Világbank illetékes szakemberei sem osztják maradéktalanul elnökük optimizmusát. így nyilatkozik a Világbank és a Valutaalap 1992 szeptemberében kiadott negyedévi jelentésében Ahmed Masood, a Világbank nem­zetközi pénzügyi és adósságügyi osztályának vezetője és ve­zető közgazdásza, valamint Lawrence Summers, a Világbank fejlesztéspolitikai alelnöke: „Az adósságválság több mint negyven fejlődő ország számára korántsem ért még véget. Továbbra is nehézségekkel küszködnek, hogy az eredeti megállapodások szerint törlesszék adósságaikat." (Zehn Jahren Schuldenkrise – eine Bilanz in: Finanzierung und Entwicklung, 1992. szept., 5. o.) Találóan jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung 1992 augusztusában: „Az adósságválság iránti nemzetközi érdeklődés láthatólag … ellanyhult, noha a mögötte rejlő gazdasági válság mit sem vesztett aktualitásá­ból." (Neue Zürcher Zeitung, 1992. aug. 16-17.)

The more debtors pay, the more they owe.

(United Nations Development Programme, 1992)

2. A külső eladósodás növekedéséről

A Nemzetközi Valutaalap a fejlődő országok 1991. végi adós­ságállományát 1.348 milliárd USD-ban állapította meg (a kelet-európai fejlődő országokat és a Szovjetunió utódállamait nem számítva), illetve 1.513 milliárd USD-ban (a kelet-európai fejlődő országokkal és a Szovjetunió utódállamaival együtt). A Világ­bank számításai szerint az adósságállomány 1.351 milliárd USD-t tesz ki (a kelet-európai fejlődő országokkal együtt, de a Szov­jetunió utódállamai nélkül), az OECD pedig az összeget 1.478 milliárd USD-ban adta meg. A különbségek lényegében az adós­ságállomány kiszámításakor alkalmazott eltérő kritériumokból (figyelembe vett országcsoportok, országok száma, hitelfaj­ták) és a különböző módszerekből (közvetlen leírás, ül. leírá­sok a fizetési mérlegben) adódnak.

Ami a nagyságrendet illeti, lényeges különbséget nem mu­tatnak az adatok. A fejlődő országok külső adósságállománya az 1992-es év végére az IMF, a Világbank és az OECD egy­behangzó feltevései szerint meg fogja haladni az 1.500 milliárd USD-t. Ezzel az adósságállomány a válság kitörése óta gya­korlatilag megkétszereződött.

Latin-Amerikának, a harmadik világ 1982-ben abszolúte és viszonylagosan (a bruttó nemzeti termékhez képest) legin­kább eladósodott régiójának adósságállománya 1982 és 1991 között 331 milliárd USD-ról 433 milliárd USD-ra emelkedett. Afrika külső adósságállománya is drámai növekedést mutat: 122 milliárdról 235 milliárd USD-ra, Ázsia fejlődő országainak adósságai 187 milliárdról 398 milliárd USD-ra növekedett. Míg India 1982-ben nem rendelkezett számottevő adósságállománnyal, az 1992-es 74 milliárd USD-os adósságállományával a harmadik világ leginkább eladósodott országai közé került, és a Világ­bank számításai szerint a következő 5 évben még további növekedés (93 milliárd USD-ra) várható. (Vö. Financial Times, 1992. aug. 20.) Úgy tűnik, most már csak idő kérdése, mikor vezet ez a folyamat bizonyos, ma még intakt társadalmi struktúrák elkerülhetetlen összeomlásához ebben az ország­ban is. Valószínűleg csak ekkor fogja megmozgatni a (nyu­gati) közvéleményt India eladósodásának problémája.

A fejlődő országok adósságrátája – a külső adósságok az évi bruttó termelésre vonatkoztatva – és az adósságszolgá­lati ráták – az adósságszolgálat a szolgáltatás- és áruexport százalékában – nyilvánvalóvá teszik, hogy az adósságválság a régióban tovább élesedik. Az adósságráta a fejlődő orszá­gok egész tömbjében régóta meghaladja a még általában el­viselhetőnek tartott 25%-ot. Afrika adósságrátája az 1982-es 35%-ról írd és mondd 61 %-ra emelkedett, Ázsia fejlődő or­szágaiban 22%-ról éppen 25%-ra, Latin-Amerika adósságrá­tája pedig 1982-ben és 1991-ben is 43%-ot tett ki, de egy-két közbeeső évben meghaladta az 50%-ot is.

Azonban már 25%-os adósságráta is olyan adósságszol­gálati terhekkel jár, melyek gyakorlatilag minden népgazda­ság teljesítőképességét meghaladják, vagy, ami még rosszabb, romba is döntik azt. Mindezt néhány számadat illuszt­rálhatja:

100 milliárd USD-os bruttó nemzeti termék, 25%-os adósságráta, tehát 25 milliárd USD összegű külső adósságállomány esetén (amennyiben a hitelek szokásos 10 éves lefutását és átlagosan évi 10%-os ka­matterhet veszünk alapul) az éves adósságtörlesztés 2,5 milliárd USD-t, az évi kamatkötelezettség ugyancsak 2,5 milliárd USD-t, összesen tehát 5 milliárd USD-t tenne ki, vagyis a bruttó nemzeti termék nagyjából 5%-át. Amennyiben az ilyen mértékű adósságszolgálatot teljesítik, a belső megtakarításoknak nagyjából egy átlagos népgazdasági be­ruházási rátának megfelelő eszközállományról kellene lemondania, aminek következményei súlyosan megterhelnék mind a beruházá­sokat, mind a fejlesztést és a felhasználást. Amennyiben pedig az esedékes adósságszolgálatot nem, vagy csak részben teljesítik, úgy a külső adósságállomány növekszik, és állandósul az eladósodás problémája.

1991-ben a fejlődő országok adósságszolgálatai – a külső hitelek törlesztése és a kamatfizetések – összesen 152 milliárd USD-t tettek ki. Ezzel a fejlődő országok bruttó nemzeti ter­mékének 4%-a ment rá az adósságszolgálatra. Az összeha­sonlítás végett megjegyezzük, hogy az ipari országok bruttó nemzeti terméküknek csupán 0,35%-át fordították közvetlen fejlesztési támogatásokra, más szóval kevesebbet, mint egy tizedét a bruttó nemzeti termék azon hányadának, amelyet a fejlődő országoknak az adósságszolgálat céljára elő kellett teremtenie.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a fejlődő országok 1982-től 1991-ig összesen 1.350 milliárd USD értékű adósság­szolgálatot teljesítettek; az 1992-es év végéig ez az összeg kb. 1.500 milliárd USD-ra növekedett, ami csaknem kétszer annyira rúg, mint amennyit a fejlődő országok külső adósság­állománya 1982-ben, az adósságválság kitörésének évében összesen kitett. Ennek ellenére, a külső adósságállomány 1991-ig 1.348 milliárd USD-ra emelkedett, és egybehangzó becs­lések szerint 1992 decemberéig meghaladja az 1.500 milliárd USD-t.

A Világbank által kimutatott számadatok alapján a fejlődő országok külső adósságait (I. 2, táblázat) a következőképpen összegezhetjük:

A Világbank adatai szerint az 1991-es külső adósságállo­mány valójában 1.280,8 milliárd USD volt, tehát a táblázatban megadottnál mintegy 116 milliárd USD-ral magasabb összeg. Emögött lényegében az húzódik meg, hogy a nem teljesített kamatkifizetések hozzácsapódnak a kötelezettségekhez, va­lamint hogy a kötelezettségek dollárértéke – mivel az adós­ságszolgálat kemény valutában, pl. német márkában, svájci frankban, jenben teljesítendő – a dollár árfolyamának csökkenése mi­att megnő, újabb súlyos terheket róva a fejlődő országokra.

Mint a 2. táblázat adataiból részletesen kiderül, a fejlődő országok külső hitelviszonyaikból kifolyólag 1984 óta folya­matos forráskiáramlást kénytelenek elviselni. Az elmúlt tíz év folyamán csak 1982-ben és 1983-ban folyt be alacsony összegű nettótranszfer a fejlődő országokba (25 milliárd USD értékben); a fejlődő országoknak az 1984-től 1991-ig terjedő időszakban egy kb. 243 milliárd USD mértékű nettó forráskiá­ramlással kellett szembenézniük.

A 2. táblázat adataiból könnyen kiszámítható, hogy a fej­lődő országok által teljesített kamatkifizetések összege 1982 óta egyik évben sem volt kevesebb, mint a külső adósságál­lomány 5%-a. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 'a fej­lődő országok adósságszolgálati rátája 1982-től 1991-ig 19,6%-ról 14,2%-ra csökkent. Az adósságszolgálati ráta Af­rika fejlődő országaiban 20,3%-ról 26,7%-ra emelkedett, az ázsiai fejlődő országokban viszont 12,7%-ról 7,9%-ra süllyedt, Latin-Amerika és a karibi térség országaiban pedig 53,6%-ról 31,5%-ra.

Ezek az adatok (Afrikát nem számítva) látszólag örömteli fej­lődést mutatnak; valójában azonban az adósságszolgálati ráta csökkenő értékei, tekintve, hogy az adósságkvóták változatlanul magasak maradtak, csupán annyit jeleznek, hogy megnőtt az exporthányad (a bruttó nemzeti termék azon része, melyet az áru- és más exportra fordítanak), vagy, más szavakkal, az ex­portra fordított források összege emelkedett (gyakran a belső piacok, s ezzel együtt a hazai ellátás rovására).

Látszólag tehát javulást mutat az érintett országok fizető­képessége, mindez azonban semmivel sem csökkenti a pénzügyi terheket. Az afrikai 27%-os és a latin-amerikai 31,5%-os adósságszolgálati ráta különben annyit jelent, hogy az áru- és szolgáltatás jellegű exportból származó bevétel­nek több mint egy negyedét (Afrika), és pontosan egy har­madát (Latin-Amerika) emészti fel az adósságszolgálat, így ezeket a forrásokat nem fordíthatják áru-, ül. szolgáltatás jel­legű importra.

Hogy milyen méreteket ölthet az adósságszolgálat és az ennek megfelelő forrástranszfer, jól megmutatkozik annak az országnak a kirívó példáján, amely 1982. augusztusi bejelen­tésével, miszerint az adósságszolgálat teljesítését felfüggesz­ti, az adósságválságot kirobbantotta. 1982 és 1990 között Mexikónak adósságszolgálat céljára összesen 114 milliárd USD-t kellett előteremtenie, többet, mint 1982-es külső adós­ságállománya. Az adósságmoratórium kihirdetésének évében Mexikó 86,1 milliárd USD-os külső adósságállomány mellett 7,8 milliárd USD kamatot és 4,5 milliárd USD törlesztést fizetett. A kö­vetkező évben, 1983-ban, az adósságszolgálat keretében összesen 14,8 milliárd USD-t utaltak külföldre, 1984-ben pedig 16,9 milliárd USD-t…, és így tovább. 1990-ben 7,3 milliárd USD összegű kamatkifizetés, és 4,9 milliárd USD törlesztés áramlott külföldre.

Az adósságszolgálat ezekben az években minden esetben a bruttó nemzeti termék több mint 5%-át tette ki; 1988-ban érték el a csúcsot, amikor a bruttó nemzeti termék 7,8%-át foglalta le. A ténylegesen teljesített kamatkifizetések 1982-ben 9%-os kamatterhet mutatnak, 1983 és 1985 között több mint 10%-osat, 1986 és 1990 között pedig 7,5 és 9,7% között mozgott a kamatteher értéke. Összegezve tehát, 1982 és 1990 között Mexikónak külső pénzügyi helyzete következté­ben 52,8 milliárd USD-os külső nettótranszferrel kellett szembe­néznie.

Az utóbbi években Mexikó (és több más ország) adósság­szolgálatának nem elhanyagolható részét addig köztulajdon­ban levő vállalatok privatizációjából származó bevételek fel­használásával finanszírozta.

Gyakran tekintik az adósságcsökkentés igen hatékony módjának a köztulajdonban levő objektumok külföldi befek­tetőknek való eladásából befolyt devizabevételek felhaszná­lását. Ez rövid távon valóban lélegzethez juttatja az adós országokat. Azonban hosszú távon növekvő devizaszükség­let áll elő, a népgazdaságnak hosszú időre le kell mondania a korábban köztulajdonban levő objektumok jövedelméről, hogy fedezni tudják a profit transzferálását és a tőke visszaáramoltatását.

Az ENSZ Fejlesztési Program Titkárságának érdeme, hogy Keynes és Irwing Fisher 30-as évekbeli megállapításaira tá­maszkodva pontosan megfogalmazták az adós országok di­lemmáját: „The more debtors pay, the more they owe." Az adósok minél többet fizetnek, annál jobban eladósodnak. (United Nations Development Programme, Humán Development Fteport, 1992. New York, 1992. Oxford, 50-51. o.)

A fejlődő országok azon törekvése, hogy az áruk és szol­gáltatások exportjának növelésével kigazdálkodjak az adós­ságszolgálat teljesítéséhez szükséges bevételt (a gyakorlat­ban alkalmazott szinte összes adósságfizetési stratégia ezt célozza), még további eladósodáshoz vezet. A megnöveke­dett exportkínálat ugyanis elkerülhetetlenül a cserearányok („terms of trade") rosszabbodásához vezet az exportőr or­szág számára, ami mennyiségben növekvő exportigényt von maga után, ezáltal még beljebb vezetve a zsákutcába. A 80-as években azt tapasztalták az adós országok, hogy az ex­port növelésével per saldo nemhogy magasabb, de még ke­vesebb bevételhez jutnak. Az adósságokat nem, vagy nem teljesen tudják törleszteni, az eladósodás tovább fokozódik.

Is there life after debt?

(Financial Times, 1992. 7. 30.)

3. Az adósságszolgálat gazdasági és szociális kihatásai

A Financial Times maga is bizonytalan, vajon milyen választ lehet adni az általa feltett, s különösen a latin-amerikai or­szágokra koncentráló kérdésre: „mi jöhet még az adósságok után?". Ugyan már egypár igen eladósodott latin-amerikai or­szág esetében is láthatók bizonyos jelek a gazdaság, növe­kedésére, a Financial Times azonban korántsem látja garan­táltnak, hogy ez a folyamat tartós lesz. Igencsak szkeptikus annak tekintetében is, vajon a kormányok tudtak-e bármit is tenni az adósságválság eddigi katasztrofális következményei, elsősorban a határtalan szegénység és az infrastruktúra fo­kozódó leépülése ellen. Az újság továbbá óvatosságra int abban a tekintetben, vajon a gazdasági és szociális krízis nem von-e maga után politikai válságot is, pl. katonai puccsok formájában. Erre utaló jeleket egy sor országban szép számmal találhatunk: Brazíliában, Peruban, Venezuelá­ban stb.

A legkevésbé sem kétséges, hogy, amennyiben a fejlődő országok továbbra is az eddigi mértékű és formájú adósság­szolgálat teljesítésére kényszerülnek, ill. lesznek kényszerít­ve, úgy semmi esély sem marad egy ökonómiailag stabil, ökológiailag elfogadható és szociálisan is hatékony (a szo­ciális nyomort legalább mérséklő) fejlődés megindulására. Az adós országokból külföldre irányuló állandó, immár nyolc éve tartó nettó transzfer nemcsak tőkét, hanem más gazdasági forrásokat is elvon az adós országoktól (pl. természeti kin­cseket, mezőgazdaságilag hasznosítható területeket és inf­rastruktúrát stb.) oly mértékben, amennyiben az adósság­szolgálat céljára történő exporttermelésre kényszeríti őket.

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnál vagy csökken; nemcsak az új, hanem a szintentartó beruházások finanszí­rozása is lehetetlenné vált; a bevételeket improduktív módon használják fel. A fejlődő országok a belső piacok, illetve a belföldi ellátás rendelkezésére álló forrásokat kénytelenek – a szintentartáshoz szükséges mértéket lényegesen megha­ladva – más célra igénybe venni, a környezet rombolása pe­dig tovább folytatódik. A szociális következmények: munka­nélküliség, éhezés és hajléktalanság.

A fejlődő országokban megfigyelhető GDP-növekedés és tömeges elszegényedés mindezt nyomasztóan nyilvánvalóvá teszi. Latin-Amerikában a nyolcvanas éveket csak az „elve­szett évtized" néven emlegetik. 1980 és 1989 között a fejlődő országok bruttó nemzeti összterméke nominálisan 2.493 milliárd USD-ról 3.683 milliárd USD-ra emelkedett, míg a megelőző év­tizedben, 1970 és 1980 között, amikor a fejlődő országok feléjük irányuló nettótranszfert élveztek, ez az érték nominá­lisan 493 milliárd USD-ról 2.493 milliárd USD-ra növekedett. Afrika, a legnagyobb adóssághányaddal rendelkező régió bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években abszolút értékben csökkent, 347 milliárd USD-ról 318 milliárd USD-ra. Latin-Amerika bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években nominálisan 841 milliárd USD-ról 1.046 milliárd USD-ra emelkedett, tehát gya­korlatilag stagnál. Az ázsiai fejlődő országok bruttó nemzeti terméke 1980 és 1989 között nominálisan 1.305 milliárd USD-ról 2.319 milliárd USD-ra nőtt, szemben a megelőző tíz évvel, mikor 272 milliárd USD-ról 1.305 milliárd USD-ra emelkedett…

Összességében, a fejlődő országok bruttó nemzeti termé­kének növekedési rátája, mely a hetvenes években az évi 5,5%-ot is elérte, a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 2,9%-ra csökkent. A nyolcvanas évek második felére (1985-1989) átlagban évi 4,2%-ot állapítottak meg. Afrika bruttó nemzeti termékének növekedési rátája évi 4,1%-ról a hetvenes években átlagban évi 1,3%-ra csökkent, és a nyolc­vanas években is csak évi 2,1%-ot ért el; a latin-amerikai adatok szerint a hetvenes években regisztrált évi 5,4%-os átlagos növekedés a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 0,6%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 1,9%-ra esett vissza. Csak az ázsiai fejlődő országokban emelke­dett a bruttó nemzeti termék növekedési rátája: a hetvenes évek 5,7%-ot kitevő éves átlagértéke a nyolcvanas évek első, ill. második felében 7,2, majd 7,6%-ra emelkedett.

Az egy főre jutó nemzeti termék a nyolcvanas években egyedül Ázsia fejlődő országaiban mutatott növekedést, La­tin-Amerikában nominálisan változatlan maradt (tehát reáli­san csökkent), Afrikában pedig drasztikusan zuhant. A világ bruttó össztermékének a fejlődő országokra jutó hányada, mely 1970 és 1980 között 15,5%-ról 21,5%-ra növekedett, a nyolcvanas években ismét csökkent: 1990-ben már csak 18,6%-ot tett ki. A Világbank adatai szerint 1990-ben 4,1 milliárd embernek (ez a világ 5,2 milliárdos össznépességének 78,5%-a) a világ bruttó nemzeti termékének 15,7%-án kellett meg­osztoznia (3.479 milliárd USD-on), míg a fennmaradó 1,1 milliárd ember (a világ népességének csupán 21,5%-a) rendelkezett a világ bruttó társadalmi termékének 84,3%-a felett (18,694 milliárd USD). (Vö. World Bank, World Development Report, 1992. New York, 1992., 196. o.)

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnálását és csökkené­sét egyre növekvő elnyomorodás kíséri. A Világbank és az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint a fejlődő or­szágokban nőtt a szegények és a nyomorszint alatt élők szá­ma. Kb. 1.100 millióan élnek nyomorban, ezeknek egy főre jutó jövedelme nem éri el a 370 USD-t. 1300 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, 2.300 millióan hajléktalanok, 600-800 millió ember pedig mennyiségileg és/vagy minőségileg alultáplált. A munkanélküliek száma állandóan emelkedik a fejlődő országokban, kb. 600 millió gazdaságilag aktív élet­korban lévő ember munkanélküli, tehát nem rendelkezik sem­miféle jövedelemmel.

A fejlődő országokban megfigyelhető növekvő szociá­lis elszegényedésért természetesen nem egyedül a külső eladósodás, az adósságszolgálat és az ezzel kapcsolatos nettó tőkekiáramlás felelős, azonban az adósságszolgálat és a nettótranszfer nagymértékben hozzájárul, hogy a bruttó nemzeti termék stagnál vagy csökken; hogy a be­ruházásokat nem tudják finanszírozni, és ezért elmaradnak, a közkiadásokat csökkentik, az infláció növekszik, a reálbé­rek süllyednek, és nő a munkanélküliség. Ezeknek a folya­matoknak természetesen megintcsak a már elszegényedet­tek az első áldozatai. Az adós országokban egyre nagyobb tömegek egzisztenciája válik bizonytalanná, olyanoké is, akik eddig nagyjából elviselhető jövedelemmel rendelkeztek, és elfogadható körülmények között éltek.

A legkevésbé sem kétséges, hogy az ipari és a fejlődő országok közötti hitelező-adós viszony olyan formája, aho­gyan az több mint tíz éve fennáll, az adós országokban, tehát a legtöbb fejlődő országban mindennemű fejlődés útját elzár­ja. Egyre több ember számára, akik a hitelező-adós viszony, az adósságszolgálat, az eladósodás és a kiáramló nettó transzfer mechanizmusának szociális áldozataivá válnak, ki-útként csak a migráció kísérlete marad. Eddig már 70 millióan vándoroltak ki a fejlődő országokból. Az ipari országoknak (melyek mindeddig könyörtelenül ragaszkodnak az adósság­szolgálat pontos teljesítéséhez) nem szabad csodálkozniuk azon, ha a bevándorlók nemsokára 700 millióan lesznek.

Az 1960 és 1990 közötti évtizedekben a fejlődő országok sokaságában nemcsak a gazdasági fejlődés dinamikájában és perspektívájában következett be korszakváltás, hanem az ezekkel szorosan összefüggő társadalmi konfliktusok struk­túrájára és következményeire nézve is. Azt a fordulatot, amely a – nemzetközi pénzügyi intézmények által „támoga­tott" – gazdasági neoliberalizmus bevezetését kísérő vagy követő társadalmi-politikai átformálódásban öltött formát, a nyolcvanas évek közepén a nemzetközi sajtó – és ezen belül a baloldali sajtó is – az „új demokratizálódás" jelszavában foglalta össze. A politikai rendszerek átstrukturálása révén és a „lakossági érdekek szabad megnyilvánulása" címszó alatt sikerült az új elszegényedésre és kirekesztésre reagáló meg­mozdulásokat és tiltakozásokat a „hivatalos" politika hadszín­teréről kiszorítani, „civil társadalmi" és „önszerveződési" te­vékenységre korlátozni, és megfosztani őket a hatalmi pozí­ciókat célzó, az uralkodó elitekkel szembeni politikai irányult­ságtól. Emellett természetesen a nyílt represszió szükség esetén történő alkalmazása sem szűnt meg.

A Dominikai Köztársaságban és Jamaicában – melyeket e tanulmányban például veszünk – a szociálisan, illetve gaz­daságilag meghatározott konfliktusok megjelenésének moz­gástere az 1960 és 1990 közötti három évtized folyamán pontosan körülhatárolható volt. Mindkettőben kimutatható az adott időszakon belül néhány világosan elkülöníthető korszak vagy fázis, méghozzá oly módon, hogy az összehasonlítás révén szembetűnővé válnak bizonyos strukturális hasonlósá­gok mind e szakaszok jellegzetességeire, mind egymásra kö­vetkezésük szabályszerűségére nézve. El kell persze tekin­teni bizonyos időbeli eltolódásoktól a megfelelő szakaszok kezdeteit illetően – amelyek országonként különbözőek -, és a szakaszok konkrét kifejeződési formáitól is, amelyek esetről esetre más politikai folyamatok keretében adtak lehetőséget a szóban forgó konfliktusok megvívására.

A konfliktusok megnyilvánulási módjainak és a szakaszok egymásutánjának e hasonlóságai csak akkor magyarázhatók, ha figyelembe vesszük e két – a világgazdasági összefüg­gésekbe is hasonló módon beágyazódó – ország strukturálisan összevethető gazdasági fejlődését. A szociális összeüt­közések formáinak és lefolyásának „törvényszerűsége" ugyanis annak következménye, hogy a fejlődés a tőkés vi­lágrendszer kereteiben folyik, amely egyfelől fenyegeti és le­rombolja a lakosság széles tömegeinek alapvető egziszten­ciális érdekeit és létalapját, másfelől viszont – rend­szerspecifikus okokból – a periferikus tőkés nemzetgazdasá­gok döntő többsége számára lehetetlenné teszi egy átfogó kapitalista modernizáció beindulását, miközben korántsem vezet az uralkodó erők és érdekek rendszeres leépítéséhez. Pedig ez utóbbi mindenképpen előfeltétele lenne annak, hogy az alulról jövő szociális tiltakozás dinamizáló vagy tár­sadalomátalakító jelleget öltsön.

Ellentétben tehát a dinamikus tőkés fejlődést átélő kevés számú kiugró országgal (főleg Kelet-Ázsiában és talán még néhány minigazdaság esetében), ezekre az országokra biz­tosan hosszú ideig jellemző lesz a szociális és gazdasági okokból előálló fokozott konfliktuspotenciál. Semmi jele nem mutatkozik ugyanis annak, hogy egy ipari-tőkés társadalom kialakulása révén fokozatosan eltolódhassanak a szociális érdekütközések határvonalai, és ezzel lehetőség nyíljék e konfliktusoknak a rendszer keretein belüli tompítására vagy megoldására.

1. A társadalmi átalakulás akadályai

Ha eltekintünk a csekély számú – egyébként külön-külön megmagyarázható – ellenpéldától, és látjuk, hogy hiányoznak bizonyos döntő feltételek, melyek egy-két – adott szempont­ból valóban sikeresnek mutatkozó – kelet-ázsiai országban fennállnak (mindenekelőtt a hegemón hatalom geopolitikailag motivált nyomása a szociális modernizáció irányában, átfogó polgári agrárreform, és egy erős, kifejezetten az iparosítást szorgalmazó állami adminisztráció), akkor úgy tűnik, hogy a harmadik világ országaiban általában aligha reális" az a kilá­tás, hogy a meglévő magas fokú konfliktuspotenciál megje­lenési és levezetődési formái integrálódhassanak valamiféle „demokratikus-kapitalista" perspektívába.¹

Egy, a nemzetközi munkamegosztásban periferikus pozíci­ót elfoglaló állam nem rendelkezik – legalább bizonyos mér­tékben – komplex gazdasági struktúrával, és olyan mecha­nizmusokkal sem, amelyek lehetővé tennék számára az erőforrás-átszivattyúzást a belső vagy külső perifériákról. Ezért nem tudhat olyan gazdasági többletre szert tenni, amely ké­pessé tenné egy legalább részben „befelé" irányuló iparosí­tási folyamat kiváltására és huzamos ösztönzésére, s ugyan­akkor arra is, hogy „az uralkodó osztály szükségletein kívül" – legalább részben – „kielégíthesse az elnyomott osztályokéit is".² A szociális-gazdasági egyenlőtlenségből és az anyagi létbiztonság problémáiból fakadó konfliktusok gyökeres átfor­málása olyan munkaügyi harcokká és vitákká, amelyek a rendszeren belül maradó módon konstruktívan hozzájárulhat­nának az ipari fejlődés dinamizálásához, ilyen körülmények között lehetetlen. „A függő típusú kapitalizmus és a politikai demokrácia – amelyet ráadásul sokan hajlamosak összeté­veszteni a tényleges demokráciával – hosszú távon össze­egyeztethetetlennek látszik."³

A harmadik világ olyan országaiban tehát, mint a Dominikai Köztársaság és Jamaica – melyeknek gazdasági és társa­dalmi viszonyaira éppen a fentiek jellemzők -, a lakosság tömegeinek, illetve az uralkodó osztályoknak az érdekei ki­békíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy ezekben az országokban a törté­nelem napirendre tűzte volna a periferikus kapitalizmus mint alaphelyzet felszámolását.

Azt, hogy a magas fokú konfliktuspotenciál széleskörűen és nyílt ellentétek formájában megnyilvánulhasson, minden rendelkezésre álló elnyomó mechanizmussal útját állja egy hosszú távra lehorgonyzott hatalmi apparátus, amely a helyi és országos elitek legkülönbözőbb összefonódásainak kö­szönheti hatalmát, valamint annak a ténynek, hogy a lokális érdekellentétek belefonódnak a globális gazdasági és politi­kai struktúrába. Az állam ily módon – függetlenül a minden­kori államformától – egyfajta „permanens, rendkívüli vagy szükségállapot államként" működik.⁴ Tömegesen szervezett, hatékony társadalmi mozgalmakkal így az uralkodó tömbnek sem a termelőfolyamatba közvetlenül bevontak részéről nem kell szembenéznie (ugyan mit is lehetne munkakonfliktusok révén elérni?), sem azok részéről, akik ki vannak rekesztve a tőkés ipari fejlődés folyamatából.

Az antagonisztikus érdekek megnyilvánulására törekvő kezdeményezések ilyenképpen sem tömegmozgalmak formá­ját nem ölthetik, sem az uralkodó rendszert nem veszélyez­tethetik komolyan (hacsak nem több különböző destabilizáló tényező – ide értve a világgazdasági sokkhatásokat is – me­rőben valószínűtlen és megjósolhatatlan egybeesése ese­tén).

Másfelől a potenciális szociális-gazdasági konfliktusok ke­zelése rendszerint mellékútra terelődik, mégpedig többé-ke­vésbé rendszeren belüli torzítások révén. Itt a kulcsszavak: a korrupció, patrónusi-kliensi viszonyok, töredékérdekek összeütközése a lakosságon belül, a legkülönbözőbb egyéni túlélési stratégiák stb., stb. E minták mindenkori megjelenése és kombinációja emellett természetesen az éppen adott tár­sadalmi-gazdasági helyzettől, a történelmileg létrejött uralmi struktúráktól függ, meg az elitek általános orientációjától, ti. hogy érdekeik alapján a globális, illetve helyi gazdasági és politikai konstellációban inkább „befelé" vagy „kifelé" húz­nak.⁵

Így aztán az olyan országokban, mint a Dominikai Köztár­saság és Jamaica, strukturális gátjai vannak mind egy „de­mokratikus tőkés" átalakulásnak, mind pedig annak, hogy egy alulról kiküzdött folyamatban kiküszöbölődjék egyáltalában a társadalom kapitalista alapjellege. Következésképpen hiá­nyoznak az elemi feltételek ahhoz, hogy a szociális konflik­tusokat a tömegek legégetőbb anyagi szükségleteinek kielé­gítésével tompítsák.

2. Fogyatékos fejlődés, torz konfliktuskihordás

A fentiekben körvonalazott strukturális kereten belül a két or­szágban – a szóban forgó három évtizedben – a fejlődés három világosan kirajzolódó gazdaságtörténeti szakaszra ta­golódik, melyeknek mindegyikére eltolódások jellemzők a konfliktuskezelés fő formáit illetően.

A 70-es évek elejéig Jamaicában, illetve egészen az évti­zed derekáig a Dominikai Köztársaságban a gazdasági fej­lődésre bizonyos mértékű prosperitás és magas növekedési ráták voltak jellemzők. Míg a Dominikai Köztársaságban az 1956 után ismét virágzó cukorágazat mellé – növekedési im­pulzusait tekintve – felsorakozott a nikkel- és az építőipar is, addig Jamaicában a bauxitipar és ennek révén ugyancsak az építőipar volt – az 50-es évek óta a cukorgyártás mellett, később azt még meg is előzve – a növekedés és a gazda­sági prosperitás bázisa.

Az egyébként kizárólag exportorientált nyersanyag-verti­kum létrehozása és kiépítése, az agrárexport bővítésének ki­tartó szorgalmazása, az idegenforgalmi ágazat létesítése, va­lamint az „importhelyettesítő" ipar megteremtésére való tö­rekvés (korábban és rendszeresebben inkább Jamaicában) ebben az időszakban kétféle lényeges hatással volt a szo­ciális konfliktusok alakulására: a gazdasági fejlődés egyfelől folyamatos és masszív módon megnyirbálta a lakosság tö­megeinek hagyományos egzisztenciális lehetőségeit (különö­sen vidéken, a megművelhető föld koncentrációja és fogyat­kozása, a hazai kistermelés fölé terpeszkedő konkurencia stb. miatt), míg másfelől csak kevés új munka- és létlehető­ség nyílott, akár magukat a tőkeerős gyarapodó szektorokat tekintjük, akár a hazai szükségletekre irányuló ipari terme­lést, amely a fennálló munkaerőpiaci és jövedelmi viszonyok mellett csak csekély bővülésre volt képes. A lakosság széles rétegeinek anyagi létbiztonságát ily módon egyre inkább ki­kezdő feszültségek a szociális és gazdasági jellegű potenci­ális konfliktusok szintjének emelkedéséhez vezettek (különös élességgel ismét csak Jamaicában).

E konfliktuspotenciál megnyilvánulási formái, továbbá ezek politikai levezetési és kezelési formái döntően ugyancsak a gazdasági fejlődés szociálstrukturális következményei felől nézve érthetők. Nem csekély szerepet játszottak az Egyesült Államok stratégiai érdekei is, hiszen a „hátsó udvaráról" volt szó, valamint a politikai rendszerek történetileg kialakult struktúrái, az uralkodó erők adott konstellációja. A tömegek – más lehetőség híján – egyre közvetlenebbül magával a politikai rendszerrel szemben fogalmazták meg anyagi szük­ségleteiket. Ugyanakkor egyre nagyobb teret nyertek a kö­zéprétegek is, amelyek anyagilag érdekeltek voltak a politikai intézményrendszer kereteinek tágításában. A politikai rend­szer mindkét országban egyfelől folytatólagos és részben nö­vekvő elnyomással válaszolt, másfelől azonban populisztikus retorikához folyamodott, sőt a materiális populizmus eszkö­zeit is felvonultatta, amennyiben létrejött az anyagi források csoportspecifikusan korlátozott és társadalmilag vertikálisan szerveződő adagolása, bizonyos csoportok és egyének kö­tődésének biztosítása céljából. A társadalmi-gazdasági ala­pon létrejött konfliktuspotenciál kezelésének ezt a mintáját a két országban a legkülönbözőbb formákban alkalmazták.

A Dominikai Köztársaságban az Egyesült Államok 1965-ben világossá tette, hogy a kubai forradalom után stratégiai érdekeit bármi áron és minden eszközzel kész érvényesíteni. Egyfelől a Balaguer-rezsim hatalomra jutásával masszív rep­resszió útján korlátok közé szorították azt a nyílt konfliktus-potenciált, amely a brutálisan elnyomó jellegű, ám – különö­sen a cukorágazatban – modernizációs dinamikát produkáló Trujillo-diktatúra korszakának vége felé már-már mozgásba lendült. Másfelől ez a fellendülés, melyet a döntően straté­giailag motivált észak-amerikai gazdasági segély alapozott meg, az uralkodó erők populisztikus retorikájának felerősíté­sén túl lehetővé tett egy nem kevésbé populisztikusan tálalt konzervatív szociális és agrárreformot is, és egyúttal a kor­rupciós és kliensi viszonyok kiszélesedését. 1975 után pe­dig az erőre kapott városi közép- és alsó rétegek – minden represszió ellenére – egyre hangosabban kezdtek részt kö­vetelni maguknak a fellendülés gyümölcseiből.

Egyrészt az iparosodás nekilendülése következtében, más­részt az agrárproletariátus ellenállása miatt – amit már a leg­halványabb szerkezeti változtatási igény is kiváltott a mező­gazdaságban – fokozódni kezdtek az uralkodó csoportok kö­zötti feszültségek. Ekkor azonban már a dominikai gazdaság növekvő problémáiban is érezhetővé vált a globális dep­resszió, a világgazdasági újrarendeződés, és az USA gazda­ságpolitikai irányváltásának hatása. Az USA meghatározó erői számára célszerűnek tűnt, hogy támogassanak egy po­litikai rendszerváltást az országban, ami azután bizonyos vál­tozásokat eredményezett a társadalmi konfliktusok megnyil­vánulásaiban is.

Az erőteljes fellendülés, amely Jamaicában először – és elég korán – a bauxitiparban, később pedig az idegenforga­lomban kezdődött meg, s amely az Egyesült Államokkal való, mértéken felüli gazdasági összefonódás jele volt, az alig mo­dernizált cukorágazat pangásával együtt oda vezetett, hogy bomlásnak indultak a hagyományos társadalmi struktúrák, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyarapodó közép-és privilegizált munkásrétegek érdekei. Másfelől a brit gyar­mati uralom kedvező feltételeket teremtett a közvetlenül stra­tégiailag motivált USA-befolyás korlátozásához is; megaka­dályozta, hogy az országon belül hatalmi-politikai krízisek áll­janak elő, és hozzájárult egy stabil parlamentáris kétpártrend­szer kialakulásához. A függetlenség elnyerése után – fel­használva az adott politikai berendezkedés lehetőségeit – a középrétegek egyre erősebben törekedtek érdekeik érvénye­sítésére. A pártok ez idő tájt politikai jelentőségük tekinteté­ben még gyarapodtak. Miközben ideológiailag kevés alapvető különbséget mutathattak fel, folyamatos és közvetlen konku­renciát jelentettek egymás számára. Rákényszerültek, hogy a különösen a főváros szegénynegyedeiben robbanással fe­nyegető társadalmi feszültségek láttán egyre hatékonyabban megteremtsék egy kétpólusú patrónusi típusú támogatási for­ma már-már intézményesített hálózatát. A mindenkori támo­gatási hálózatok érdekeltjei közötti „politikai háború" a társa­dalmi konfliktusok egy részét populisztikus eszközökkel tom­pítani tudta. A 60-as és a 70-es évek fordulóján azonban mégis megerősödött a nyílt mozgolódás a lakosság körében, s különösen a középrétegek egyébként is radikalizálódó cso­portjaiban. Egyszersmind végéhez közeledett a gazdasági konjunktúra, melynek meghosszabbítása érdekében az USA nem avatkozott be Jamaicában. Ez a fokozódó rendőri-ka­tonai represszióval kombinált populisztikus konfliktuskezelés lehetőségeinek kimerülését jelentette.

A végső soron a 70-es évek világgazdasági fordulatában gyökerező gazdasági fordulat mindkét országban – ha külön­böző intenzitással és egymástól eltérő jelentőségű körben is – egyértelműen azt eredményezte, hogy fokozatosan megje­lentek a gazdasági befelé fordulás és az állami gazdaság­élénkítő intézkedések kezdeményei, majd a kibontakozás. A kiéleződő szociális feszültségek talaján ez az átorientálódás kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a konfliktusok a for­mális demokrácia legitim kereteiben nyilvánuljanak meg. Hogy az érdekek ilyen demokratikusan legitimált artikulációja a befelé fordulási folyamat körülményei között kibontakozha­tott, az nem egyedül az alulról jövő nyomásnak tulajdonítha­tó, hanem egyszersmind a fordulatot jelentő gazdaságpoliti­kai kísérlet funkcionális követelménye is volt. A „gazdasági nacionalizmus" átfogó érvényesítésének ugyanis előfeltétele, hogy legalább valamelyest előmozdítsák a lakosság egyre nagyobb hányadának átcsoportosítását a korszerű ipari és szolgáltatási szektorba.

Tekintettel az öröklött gazdasági struktúrára és a nemzet­gazdasági dinamizálás lehetőségeinek hiányára, valamint ar­ra a tényre, hogy mind a külső nyomás, mind a belső hatalmi csoportok az ország egyre nagyobb világgazdasági nyitott­ságára törekedtek, az efféle gazdasági nacionalizmusnak kezdettől fogva szinte megoldhatatlan problémákkal kellett szembenéznie. Ennek megfelelően azok az eszközök, ame­lyek demokratikus keretek között a konfliktusok akár csak részleges kezelésére szolgáltak, hamarosan újra diszfunkcionálissá váltak, és vagy teljesen visszafejlődtek, vagy a rend­szernek megfelelő új típusú konfliktuskezelési formákká ido­multak. Ezért hát – visszapillantva – nem csodálkozhatunk azon, ha a „demokratikus kapitalista perspektíva" megvalósí­tására irányuló nekibuzdulások, melyeket a háború utáni kon­junktúra befejeződése meg az általa mindkét országban ge­nerált társadalomszerkezeti átalakulások váltottak ki, hama­rosan kudarcot vallottak, illetve kényszerűen megszakadtak.

A Dominikai Köztársaságban – ahol az expanziós gazda­ságpolitika (a viszonylag liberális Guzmán-kormányzat ide­jén) meglehetősen későn kezdődött, csak kismértékben bon­takozott ki és rövid ideig tartott – ez az ellentmondásosság már eleve nyílt és kiélezett formában mutatkozott meg. A for­mális demokrácia által ez idő tájt eltűrt, a tömegérdekek alul­ról kifejlődő nyílt és egységes megnyilvánulása beleütközött a gazdasági hanyatlás folyamatába, amelyet még átmeneti­leg sem sikerült leplezni az olyasfajta elszigetelt intézkedé­sekkel, mint a szórványos államosítások, az államháztartás expanziója és az iparosítási program. Az agrároligarchiától az IMF-ig terjedő belső és külső hatalmi központok adott konstellációjában – a hatalommegtartás kényszerpályáján mozogva, és az ország gazdasági szerkezetének a gazda­sági nacionalizmus számára végtelenül kedvezőtlen adottsá­gai következtében – Guzmán gazdaságpolitikája hamarosan a legkülönbözőbb érdekekre való kérészéletű, összehango­latlan, ellentmondásokkal terhes, ad hoc reagálások konglo­merátumává fajult. Egyre több eleme emlékeztetett egy lep­lezetlen neoliberális politikára. Ha a legcsekélyebb kísérlet történt arra, hogy a formális demokráciából eredő jogokat fel­használják bizonyos anyagi érdekek érvényesítésére, a vá­lasz azonnal a nyílt represszió volt. A lakosság túlnyomó többségének soraiban ilyen körülmények között minden szer­veződési kísérlet felmorzsolódott, jelentéktelenné vált. A po­litikai rendszert érintően pedig a reformkezdeményezések pusztán a kliensi viszonyok, a korrupt kedvezményezések ki­terjesztésére és egy új ideológiai populizmus kialakítására szolgáltattak ürügyet (ez pedig már formális demokratikus jo­gokat is zászlajára tűzött).

Jamaicában Michael Manley 1972-es kormányra kerülése és az 1977-es – az IMF által kikényszerített, megszorító gaz­daságpolitika felé vezető – fordulat közötti időszakban egy sokkal átfogóbb és tudatosabb kísérletre került sor a gazda­sági nacionalizmus jegyében. A lakosság széles tömegeibe is behatoló, s az osztályhatárokat átmetsző két politikai tábor szilárdan lehorgonyzott hegemóniája olyan alaphelyzetet te­remtett, melyben a kiszámíthatatlan következményekkel fe­nyegető szociális feszültségek láttán egy ideig még az ural­kodó rétegek egy része is, különösen pedig a középrétegek többsége támogatott – a kétpártrendszerű demokrácia logi­kája keretében – egy olyan hatalomváltást, amely nemcsak újradikális, populisztikus demokrácia-retorikát tudott felmutat­ni, hanem igen konkrét szociális reformokat is előirányzott. Ezzel páratlanul széles alapok jöttek létre egy politikai for­dulat számára.

A Jamaicán belüli alapvető hatalom- vagy éppen tulajdon­viszonyokhoz persze ekkor sem lehetett hozzányúlni. A „de­mokratikus szocializmus" égisze alatt azonban újraintegrálták a radikalizálódott értelmiséget, és garantálták vagy emelték a tömegek életszínvonalát. A gazdasági problémák láttán egyúttal megerősödött a burzsoázia egyes részeinek nemzeti (kapitalista) érdekeltsége. Ilyen előfeltételek között 1974-ben megtörtént a gazdasági nacionalizmus szellemében a kor­mány programjának radikalizálása. Ám ezt követően az 1977-ig tartó időszakban nagymértékben felerősödött a külső politikai és gazdasági nyomás, és az országon belül az el­maradt gazdasági dinamizálás és az életszínvonal minden­áron való fenntartásának politikája közötti ellentmondás gaz­daságilag egyre kilátástalanabb helyzetet eredményezett. A burzsoázia eredetileg szimpatizáns csoportjai elfordultak a kormánytól, s az Canossa-járásra kényszerült az IMF-nél.

Ugyanekkor ezek a gazdasági és politikai tendenciák ter­mészetesen leképeződtek a konfliktusok megvívásának szint­jén is. A munkahelyi konfliktusokat a „nemzeti" érdek nevé­ben féken tartották; a politika és különösen az „újraelosztó" szociális és agrárreform – melynek most egyre inkább a po­litikai rendszerbe integrálódott középosztályok voltak a támo­gatói – a tömegek feletti dominanciát szolgáló, egymással versenyző kliensi rendszerek kiterjesztésévé torzult; s a két­pólusú „politikai háború" a „demokratikus szocializmus" ha­nyatlásával még inkább felerősödött.

Utólag megállapítható, hogy a felemás demokratizálás első látásra oly különböző szakaszai e két országban pusztán va­riánsai voltak egy átmenet enyhítésének; a háború utáni kon­junktúra befejeződésével jelentkező, új típusú és kiéleződő társadalmi konfliktusok kibontakozásától a szociális konflik­tusok megnyilvánulásának újfajta eltorzításához és elfojtásá­hoz vezetett.

3. Társadalmi konfliktusok neoliberális kezelése

A megszorító gazdaságpolitika következtében a társadalmi konfliktusok a 70-es és 80-as évek fordulóján összetorlódtak, és új megjelenési formát öltöttek. Először is mivel mindkét ország rákényszerült az IMF által diktált receptek és „keserű orvosságok" alkalmazására, beindult a – ma már közhelyes­nek számító – strukturális változás a lakosság többségének anyagi helyzetében: a reáljövedelmek csökkenése és egy sor létfontosságú szociális és infrastrukturális szolgáltatás meg­nyirbálása egyre inkább kikezdte a mindennapi megélhetés lehetőségét. Ugyanis egyik ország sem rendelkezett olyan érdemleges gazdasági többlettel, amely – az adott tulajdon­viszonyok között – akár csak potenciálisan felhasználható lett volna újraelosztás céljára.⁶ A politikában és a gazdaságban uralkodó erők tántoríthatatlanul abban voltak érdekeltek, hogy az exportorientációt – az olcsó munkaerő bázisán – tovább erőltessék, és megteremtsék a szociális feltételeket az államháztartás konszolidálásához és az adósságszolgálat teljesítéséhez.

Ilyen körülmények között a társadalmi konfliktusok struktú­rája kétféle változáson ment keresztül. Egyfelől az elkesere­dettség az embereket újra meg újra – szinte mindig a napi szükségleti cikkek ismételt áremeléseinek hatására – több­nyire kevéssé szervezett, spontán kiéleződő utcai tömegtün­tetésekre indította. Másfelől a túlélés eszközeinek előterem­tésére ismét vagy fokozottabban megjelentek az olyan tisztán individuális – vagy csupán az egyes háztartások fenntartá­sára irányuló, s minden tekintetben a fennálló viszonyok ke­retein belül mozgó – stratégiák, mint az emigráció, a külföldi munkavégzéssel szerzett jövedelmek hazautalása, vagy ép­pen a kábítószer-ügyletek – hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

A Dominikai Köztársaságban – részben a korábbi politikai mozgolódás folytatásaként, részben az elemi napi megélhe­tés biztosítására irányuló összefogási kényszer hatására kifejlődtek bizonyos bázisdemokratikus struktúrák (különösen a Santo Domingó-i „barrios marginados" telepein), melyek az adott közösségekhez mérten szervezett, konkrét célokra irá­nyuló akciók medrébe terelik a lakosság egyes csoportjainak felháborodottságát és cselekvési igényét. Itt persze gyakor­latilag „csak" annyi történik, hogy hatékonyabban sikerül fel­használni a rendelkezésre álló szűkös forrásokat – az ebben részt vevő tömegek, illetve ritkábban és kisebb mértékben a tömegek és a helyi elitek közötti újraelosztás révén. Ha az­után az elkeseredettség a kormány egyes intézkedései miatt mégis utcai zavargásokban tör ki, arra habozás nélkül nyílt, brutális megtorlás a válasz.

Jamaicában a lakosság széles tömegeit érintő „demokrati­kus szocializmus" bukása után újból, és talán még erőtel­jesebben felelevenedtek azok a módszerek, melyekkel az elégedetlenséget – a két politikai táborhoz tartozás jegyében – kisszerű, gyakran erőltetett álkonfliktusokba terelték. Ugyanakkor pedig valódi gazdasági perspektíva híján – és a materiális létproblémák fokozódására – e különös jamaicai „politikai" csatározási rendszer résztvevőinek aktivitásán egyre észrevehetőbben mutatkozni kezdtek a kifáradás jelei. Ezzel szemben a „politikailag" strukturált „népi" összeütközé­sek mellett a társadalom mindennapi életében egyre inkább elharapódzott a nyílt erőszak, részben „alulról fölfelé" is. A nyílt utcai tiltakozásokat nem kevésbé nyílt represszió fogad­ta, vagy az indulatokat ismételten az egymás elleni „politikai" csatározások medrébe terelték. Végső soron azután az ural­kodó körök – felismerve a megmozdulások eszkalálódásának veszélyét – felhagytak az ilyen összeütközéseket kiprovokáló korábbi demagógiával. „Legitim, demokratikus véleménykife­jezésnek" nyilvánítva ezeket a rendszer alapjait valójá­ban nemigen fenyegető demonstrációkat, egyszerűen üres­járatra állították őket.

Így hát azt a hangsúlyozottan „demokratikus" érdekmeg­nyilvánulást, amely a 80-as években mindkét országban megfigyelhető volt, nem úgy kell értelmeznünk, mint valami­féle „demokratikus kapitalista perspektíva" kiindulópontját, hanem sokkal inkább mint egy olyan politikai ideológiát, amely kísérletet tett a megváltozott konfliktus-konstelláció és -kifejezési mód rendszeren belüli kezelésére. A lényeg az, hogy az a társadalmi konfliktuspotenciál, amely végső soron a nemzetközi eladósodás helyzetében és az azt megalapozó világgazdasági mechanizmusokban gyökerezik, ezentúl oly módon manifesztálódjék a lakosság és a – mindegy, milyen színezetű – kormányok közötti összeütközésekben, hogy ez alapjaiban ne rendítse meg a fennálló politikai rendszert, ér­demben ne kérdőjelezze meg a globális adós-hitelező viszo­nyokat, és az „alulról" jövő ellenállás megjelenési formái szi­gorúan a nemzeti határokon belül maradjanak.

Látható tehát, hogy a lakosságnak a globális adós-hitelező viszonyból és ennek szociális következményeiből fakadó tö­megdemonstrációi „egyes felhalmozási folyamatokat megté­pázhatnak ugyan, ám felettébb valószínűtlen, hogy végül a modern világrendszer központi szervező erejét képező akku­mulációs tendencia felszámolásában megtett első lépések­nek vagy éppenséggel a folyamat meghatározó szakaszának bizonyuljanak".⁷ A 80-as évek tömegmegmozdulásai valójá­ban pusztán eltolódásnak tekinthetők az – egyébként torz vagy csonka jellegű – konfliktuskihordási formák tekinteté­ben. Inkább értékelhetjük őket a periferikus társadalomfejlő­dés következményeinek, mintsem olyan jelenségnek, mely ez utóbbi meghaladásának kezdeteit jelentené mintegy a kapi­talista államrendszer hierarchiáján belül, vagy egyenesen túl­lépést a világméretű társadalmasodás ilyetén formáján.

Tehát e két országban is a gyarapodó szociális konfliktu­sok, amelyek a modern világrendszer jelenlegi fejlődési pe­riódusában, más szóval a neoliberális kiigazítási politika idő­szakában a világméretű felhalmozási folyamat elkerülhetetlen következményeiként állnak elő, a legjobb esetben is csupán védekező vagy kompenzációs reakcióknak tekinthetők. Még nem képesek egy olyan potenciál felmutatására, amely a har­madik világ országaiban a lakosság döntő többsége számára reményt nyújtana szükségleteik kielégítésére.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 A tanulmány átdolgozott változat F. Fröbel, J. Heinrichs, O. Kreye, S. Zimmermann: „Sozialkonflikte in der Dritten Welt: Ver-gleichende Analyse ausgewáhlter Lánder Südostasiens und der Ka­ribik" című DFG-kutatást lezáró jelentéséből (Starnberg 1990).

2 Lásd Boron, 1981: 64.

3 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 416; Sonntag, 1973: 175.

4 Berrios Martinez, 1983: 328.

5 Sonntag, 1973: 174.

6 A 80-as években, amikor a harmadik világ nagy részét az ipar leépülése, az elszegényedés folyamatai, az eszkalálódó szociális feszültségek, a politikai rendszer és a néptömegek közötti kapcso­latok fokozódó lazulása jellemezték, az olyan jelenségeket, mint a korrupció stb. – melyek az 50-es és 60-as évek világméretű fellen­dülési eufóriájában még a modernizálódást gátló tényezőnek szá­mítottak, – a politológiai kutatás élvonala egyszer csak – ki tudja, miért – felfedezte, mint éppenséggel ezen ingatag társadalmak „sta­bilizáló" tényezőit. Vö. Schneider, 1985.

7 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 422.

Irodalom

Arrighi, Giovanni, Hopkins, Terence és Wallerstein, Immanuel (1987) The Liberation of Class Struggle? In. Review, Vol.10, No.3. 403-424.

Boron, Atilio A. (1981) Latin-America: Between Hobbes and Fried-man, In: New Lett Review, No.130. 43-45.

Martinez, Rubén Berríos (1983) Dependent Capitalism and the Prospects for Democracy in Puerto Rico and the Dominican Repub-lic. In: H. Paget and C. Stone eds., The New Caribbean. Decoloni-sation, Democracy, and Development; Philadephia: Institute of Hu­mán Issues. 327-329.

Schneider, Volker (1985) Vom Demokratieideal zur Rekonstruktion traditioneller Machtformen. In:. Journal für Sozialforschung, 25. Jg, Nr.1. 269-283.

Sonntag, Heinz Rudolf (1973) Der Staat im unterentwickelten Ka-pitalismus, in. Kursbuch Nr. 31. 157-183.

Mi is valójában a Nemzetközi Valutaalap? A beteg nemzet­gazdaságok orvosa? A közgazdasági ortodoxia professzora? A nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer csendőre? Netán egy világméretű kereskedelmi-pénzügyi zenekar kar­mestere? A válaszok, vagyis a Nemzetközi Valutaalap tevé­kenységének megítélésére vonatkozó értékelések szélsősé­gesen polarizálódnak, és a vélemények megosztottsága, (il­letve az egyes konkrét vélemények) mögött nem is mindig az egyértelmű gazdaságelméleti (vagy éppenséggel ideoló­giai-politikai) elkötelezettség áll.

A Valutaalap katalizátor-szerepe az egyik pont, amely körül egyrészt a feltételesség megértése, másrészt az egyes kor­mányok Valutaalappal szembeni kiszolgáltatottságának a megértése forog. Magyarán: mennyire felel meg a valóság­nak az az állítás, mely szerint: a Valutaalaptól kapott hitelek – mindenekelőtt készenléti hitelek – az egyéb nemzetközi pénzügyi intézményektől, és főképpen a kereskedelmi ban­koktól felveendő további hitelek alapfeltételei? A Valutaalap által előírt szigorú – s tegyük hozzá, alapvetően mindig is a neoliberális ortodoxia tanait tükröző – gazdaságpolitikai fel­tételeit ugyanis legfeljebb a pénzügyi technokraták „szeretik", de demokratikusan választott parlamentekkel, a munkaválla­lók érdekeit védeni akaró szakszervezetekkel, s az életszín­vonalukat és munkalehetőségüket féltő tömegekkel már ne­hezebb elfogadtatni. Ilyenkor lehet, mint nyulat a cilinderből, elővarázsolni az ultima ratio-t: „a Valutaalap-hitel feltételes­ségének elfogadása az egyetlen eszköz ahhoz, hogy az el­adósodott nemzetgazdaság további külföldi hitelekhez jus­son, illetve vonzóvá válhasson a külföldi befektetők számá­ra". Egyes – kellően megátalkodott – Valutaalap-alkalmazot­tak, illetve – csodálok még számokkal is megpróbálnak dobá­lózni, mondván: minden egyes dollár, amit az IMF-től kap egy adott kormány, 4-7 dollárnyi további hitelt fialhat. A Va­lutaalap – és ikerintézménye, a Világbank – katalizátor-sze­repe vitathatatlan! Távolról sem igazolható azonban a Valu­taalap mindenhatóságába, kikerülhetetlenségébe vetett hit, s az esetek többségében még kevésbé számszerűsíthető ezen katalizátorszerep valóságos értéke, illetve igen gyakran nem bizonyítható az érvényesülése. Nem tekinthető mérvadónak – általában sem, de kiváltképpen Magyarország számára nem – az átütemezések során játszott katalizátor-szerep! Ha az IMF az átütemezéshez nyújt 1 USD hitelt, s ezután a Párizsi Klub átütemez 3 USD adósságot, a kereskedelmi bankok 2 USD adósságot, s netán 1 USD új hitelhez is jut az adott ország – ennek alapján nem mondható, hogy min­den 1 USD IMF-hitel további 7 USD hitelt vonz! E tény – ti. a katalizátor-szerep bizonyíthatatlansága – egyszerűen fakad például a bankügyletek hagyományosan diszkrét jellegéből, illetve abból a tényből, hogy igen gyakran nyilvánvaló az IMF-hitelek politikai háttere, s a bankok ezt nem szeretik elfogad­ni, de kifejezetten utálják bevallani. Ez ugyanakkor növeli a kormányok manőverezési képességét is – már ugyanis akkor, ha manőverezni akarnak, s nem az IMF-feltételekkel akarják revolverezni a parlamentet, szakszervezeteket, lakosságot. Vagyis nem a katalizátor-szerep általános érvényesülése az, ami vitatott lehet – annál kevésbé, mert felettébb kívánatos is lenne, hogy a Valutaalap ne elégedjen meg az adósokkal szembeni „csendőr-szereppel", hanem a valóságban is töltse be azt a nemzetközi gazdaságpolitikai koordinációs szerepet, amelyre nagy szüksége lenne az egész világgazdaságnak, s amelyre az Alapokmány kötelezi (kötelezné) is a Valuta­alapot… Vitatható lehet azonban minden egyes olyan kor­mányzati döntés – bárhol, bármely kormány hozta-hozza is -, ahol nem adósság átütemezésről van szó, s ahol nem nyil­vánvaló, hogy az IMF mint „végső menedék" szerepel-szerepelhet.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán meglepő, hogy „sok fejlődő ország kormánya tartózkodik attól, hogy elhatá­rozza egy IMF-egyezmény aláírását, mert ez az egyetlen módszer az ország nemzetközi tőkepiaci hitelképességének visszaállítására. Ha a fizetési és a költségvetési mérleg, de­ficitje olyan szintet ért el, amely elriasztja a hitelezőket, akkor a kormánynak nincs más választása, mint tárgyalni a stabi­lizációs programról az IMF „arctalan emberével". Ilyenek a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályai. Az IMF-hitelek nagysága ma is másodlagos fontosságú; a meghatározó té­nyező az a „hitelességi pecsét", amit az IMF-megállapodás kölcsönöz az adott ország kormányának. Egy 1981-es angol bankkiadvány, a tekintélyes Barclays Review lakonikus meg­állapítása szerint: „az országkockázat érvényesítése tekinte­tében a bankok, válaszaikat három kategóriára redukálták: igen, igen – az IMF-hitel megtárgyalása után, vagy nem".¹ Könnyen hozható viszonylag friss példa is: a Bank of Eng­land egy mátrixban foglalja össze az országkockázati ténye­zők erősségét, így orientálva a brit kereskedelmi bankokat a szuverén adósokkal szemben alkalmazandó kamatfelár tekin­tetében. A mátrix értékeit befolyásoló tényezők közül a ka­matszolgálati ráta, az áruimport fedezete, az adósság/GDP ráta és az adósságszolgálati ráta után áll (az összesen 12. szempont) – „az IMF célkitűzéseinek nem teljesítése/nem hajlandó az adott ország az IMF-hez fordulni", amiért 3 pon­tot vonhatnak le az ország induló 100-as értékszámából (a korábban felsorolt mutatók kedvezőtlen alakulásáért 10-10 ponttal csökkenhet az értékszám).² Hasonló módszereket al­kalmaz a FED is, amely a nemzetközi adósságkockázat sze­rint hétfokozatú skálán helyezi el az országokat: 1. erős adós, 2. mérsékelten erős adós, 3. gyenge adósok után jön­nek azok az országok, ahol 4. „egyéb transzfer-problémák" merülnek föl, amely országok már nem tesznek eleget adósszolgálati kötelezettségeiknek, de pozitívan értékelhető akciókat valósítanak meg. „Ilyen lépésként értékelhető pl. az IMF-fel egyetértésben alkalmazott gazdasági program." A kö­vetkező csoport, 5. „norma alatti országok", amelyek már nem törlesztenek és nincs folyamatban tárgyalás IMF-program elfogadására. 6. „csökkentett értékű adósság" akkor jel­lemző egy országra, ha legalább két megállapítás jellemző rá az alábbiakból: a) hat hónapja nem törleszt, b) nem teljesít IMF-programot, c) legalább egy éve nem tesz eleget az át­ütemezési megállapodásban foglalt feltételeknek, végül d) nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül visszaálljon a normális fizetőképesség.³ Vagyis az IMF-megállapodás léte vagy nem-léte konkretizálódik az országkockázati mutatók­ban, de az amerikai központi bank ezt a szempontot csak de facto fizetésképtelenség esetén alkalmazza, és a brit jegy­bank sem helyez nagy súlyt az IMF-megállapodás meglétére. Az ilyen megállapodás azt jelenti a hitelezőknek, hogy az érintett ország fizetőképes, ami zöld fényt jelez a további hi­teleknek. A nemzeti gazdaságpolitikák megítélésére vonatko­zó fentebb leírt kompetencia „biztosítja az eladósodott orszá­gok pénzügyi rendőr általi megrendszabályozásának hatal­mát."⁴

A Valutaalap hagyományosan a gazdasági liberalizmus bajnoka – ez következik Alapokmányának sarktételeiből, a szabadkereskedelem, a devizális korlátozásoktól mentes pénzügyi rendszer igényéből – csakúgy, mint alapító munka­társainak a brit és a holland gyarmati közigazgatásban szer­zett tapasztalatokon alapuló magateremtette szellemi hagyo­mányaiból. Marie-France L'Hériteau, az IMF-ről írott kitűnő könyvében, az IMF által hagyományosan támogatott modern liberalizmus igazi természetéről az alábbiakat írja: „A problé­ma az IMF álláspontján belül is felmerül: ha figyelembe vesszük, hogy ebben az álláspontban az állam szerepének csökkennie kell, miközben a gazdaságot az IMF tevékenysé­ge irányítja, s ez, noha nyilván nem tekinthető államnak, még kevésbé tekinthető privát szervezetnek, és egyre növekvő szerepet játszik a fejlődő országok gazdaságpolitikájának meghatározásában és felügyeletében."⁵ Ebből egyenesen következik, hogy – szemben az IMF hivatalos nyilatkozatai­nak betűjével, ám nem szellemével – nem csökken az állam gazdasági szerepvállalása, de változik ezen beavatkozás cél­ja és formája. Az IMF-nek már a diagnózisa is kétes értékű: „A fejlődő országokban az infláció és a fizetési-mérleghiány gyakran a magas importszámlák következménye. Az impor­tált tőkejavak és a kőolaj árának emelkedése, csakúgy, mint a magas nemzetközi pénzpiaci kamatlábak, együttesen erős nyomást gyakorolnak a harmadik világ országainak fizetési mérlegére. Ha ezt a költséginflációt keresletcsökkentő terá­piával kezelik, az eredmény elkerülhetetlenül rosszabb, mint maga a betegség."⁶

1989 tavaszán Budapesten járt a Valutaalap egy vezető munkatársa, aki több nyilvános előadást is tartott (az Egye­temen, kutatóintézetekben stb.), s aki – a jelenlevők szoká­sos kioktatása után – az alábbi bon mot-t engedte meg ma­gának: „az IMF olyan, mint egy karantén orvosa – elsődleges célja nem a betegség meggyógyítása, hanem elszigetelése, annak érdekében, hogy a betegség ne terjedjen tovább!" A washingtoni jóember valószínűleg nem is tudta, milyen oko­sat mondott – az már egészen más kérdés, a hallgatóság megértette-e, milyen bölcsességet rejtett magában ez az el­mésség, az pedig nem is kérdés, hogy a magyar pénzpolitika irányítóitól mennyire idegen ez az igazság.

Az Alap persze időről-időre foglalkozik a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rendszer általános és átfogó problémá­ival (pontosabban: valójában folyamatosan foglalkozik velük, de ezek a problémák és a Valutaalap hitelpolitikai gyakorlatának érvényesülése időről-időre úgy összegubancolódnak, hogy az komoly nemzetközi figyelemre tarthat igényt.) „A bo­nyolult főnevek a jövőben beköszöntő bajoknak voltak előhír­nökei. A 'recikláció' szó, a komposzttrágya és az ökológia felé mutató megnyugtató asszociációi révén hamarosan el­terjed az arab pénz bizonytalan jövőjű országokba történő kihelyezési veszélyeinek leírására. Minél jobban aggódtak a bankárok, hogy ezek az országok tönkremennek, annál töb­bet beszéltek az újratárgyalásokról, az átütemezésekről, ha szükséges, moratóriumokról, de ajkukról sosem hangzott el a rettegett fizetésképtelenség kifejezése. Az IMF-ben ülő mandarinok nagyon is tisztában voltak a fejlődő országok fe­letti hatalmukkal, s többet tudtak titkaikról, mint legtöbb bírá­lójuk, látták ugyanis a világot (bankári kifejezéssel élve) nad­rág nélkül. Tudták, hogy egy pénzügyminiszter gyakran kér tőlük olyan intézkedéseket, amelyeket valójában ő maga sze­retett volna bevezetni, de nem volt hozzá bátorsága. Ők vol­tak a világ nagy közösségének választott bűnbakjai, s akár­csak a bankárok, mindig mondogathatták magukban: 'ha ti tudnátok azt, amit mi!'. Hasonlóan az Egyesült Államok régi szövetségi bankárjaihoz, magukat az igazság és a fegyelem bástyáinak tekintették, a populizmus és a demagógia vadhaj­tásaival szemben. De ennek a csatasorba állított magatar­tásnak nagy veszélyei voltak. Könnyen vezethetett olyan bű­nökhöz, amelyek nem számoltak a politikai következmények­kel, s amelyek azt feltételezték, hogy csupán egyféle igazság létezik a világon."

„Az IMF a fejlődő országok irányában kérlelhetetlenül szi­gorú volt, különösen a latin-amerikaiakkal szemben, akik az 1950-es években szokásos gazdasági válságaikon mentek keresztül, miközben az Eisenhower-kormány azon igyeke­zett, hogy fejlesztésüket magánberuházásokkal finanszíroz­hassák. A Valutaalap csak azzal a feltétellel adott köl­csönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkentette a közjóléti kiadásokat és drasztikus leértékelést hajtott végre, amitől a bérek alacsony szinten maradtak, a mun­kanélküliség pedig növekedett. Egyfelől ez a szigorúság, másfelől a magánberuházások ösztökélése ironikus kontrasztban állt Amerika saját, XIX. századbeli magánberuházásai­val, és nem előrelátó, felelőtlen finanszírozásával. Így – je­gyezte meg Arthur Schlesinger történész – „ami Washington­nak a pénzügyi tisztasággal kapcsolatos skrupulusait illeti, az talán kissé szemtelennek tűnik egy olyan nép részéről, amely saját fejlődését jórészt infláció, fedezetlen bankjegyki­bocsátás és külföldiek eladott olyan kötvényének segítségé­vel finanszírozta, amelyek visszafizetését később megtagad­ta. Ha a XIX. században az IMF kritériumai szerint kormá­nyozták volna az Egyesült Államokat, jóval hosszabb ideig tartott volna gazdasági fejlődése. A pénzügyi ortodoxia ma­gasztalása a fejlődő országok előtt olyan, mintha egy visszavonult, megtakarításainak hozamából élő prostituált úgy gondolná, hogy a közerkölcs védelmében fel kell számolni a bordélyházakat."⁷

Valaha Magyarországon az volt a Valutaalap elleni fő ideo­lógiai kifogás, hogy a „nemzetközi imperializmus, de minde­nekelőtt az amerikai tőke kiszolgálója". Ez persze a kor ideo­lógiai-politikai zsargonja, de ennél is nagyobb baja volt e nézetnek, hogy végeredményben egy kettéhasadtnak vélt vi­lággazdaságból indult ki. Az ilyenfajta primitív ideologizálás­nak persze semmi értelme, de azért nem árt észben tartani azt a négy évtizedes alapigazságot, mely szerint az USA egyetértése nélkül nem lehet a Valutaalapban döntést hozni! „… Az európai ügyvezető igazgatók hatásköre jóval behatá­roltabb volt, mint a Világbank elnökeié (de még annál is, amennyire Harry White vagy Keynes ezt a pozíciót korlátozni szándékozták), és az IMF-et igazgatóikon keresztül az ame­rikaiak uralták. Keynes állandóan azt hangoztatta, hogy az Alap nem válhat az 'Egyesült Államok Külügyminisztériumá­nak kihelyezett irodájává'. Ennek ellenére így nézett ki a helyzet, különösen a harmadik világ szemében." Nem titkolja ezt az IMF sem: „Az ügyvezető Igazgatóság az ügyek széles körével foglalkozik, hitelezési és adminisztratív ügyekkel egyaránt, gyakorolja a felügyeletet a tagországok gazdaság­politikája fölött, dönt az Alap által tagországainak nyújtott pénzügyi segélyekről, megválasztja elnökét: a vezérigaz­gatót, vitákat folytat a tagországokkal a konzultációs folyamat kiegészítése érdekében, átfogó elemzéseket közöl fontos kérdésekről. Az Ügyvezetőség döntéseit gyakorlatilag kon­szenzussal hozzák, formális szavazásra csak különleges esetekben kerül sor, amikor is a súlyozott szavazati arányok­nak az egyes tagországok kvótáira alapozott rendszere ér­vényesül."⁸ Magyarán ez azt jelenti, hogy az ügyvezető Igaz­gatóságban soha nem szavaznak – ha az előzetes viták alap­ján úgy látszik, nem alakult ki konszenzus, a döntést elna­polják, s mivel az angol mondás szerint „semmi sem állan­dóbb az ideiglenesnél", egy ilyen „ideiglenes" elnapolás könnyen válhat véglegessé! Mindebből két következtetés adódik: az Ügyvezetőség, vagyis az IMF soha nem hoz olyan döntést, amelyet az USA nem támogat, másrészt „nagyon meg kell gondolni", milyen országo(ka)t lehet been­gedni az Ügyvezetőségbe: súlyos volt a dilemma Kína ese­tében, és sokan állították, hogy elsősorban ez a – több mint négy évtizedes – döntési séma akadályoz(hat)ta meg a Szov­jetunió IMF-tagságát, mivel a Szovjetuniót nem szívesei vet­ték volna be gyakorlatilag vétójoggal a testületbe, hiszen a kvótája alapján nyilvánvalóan közvetlenül jelölhetett volna ügyvezetőségi tagot. Össze kellett omlania a Szovjetuniónak, hogy utódállamai bejuthassanak a Valutaalapba és a Világ­bankba, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor az utód­államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától sok­kal kevésbé kell tartani, mint egykor a Szovjetuniótól. „A Va­lutaalap munkájának valóságos impulzusai az Ügyvezetőség­től származnak, amely dönt az ellentmondásos készenléti hi­telekről. Kiélezett helyzetekben rendkívül ritkán szavaz ez a testület ós a szokás egyébként is, hogy a testület szavazás nélkül hoz döntéseket. (…) A formális szavazás elkerülése tükrözi a fejlődő országok alávetett helyzetét, amelyek poli­tikai vereséget szenvednének a szavazatok összeszámolá­sánál."⁹

Nem véletlen az sem, hogy Magyarország 1967-68-as tö­rekvését a Bretton Woods-i ikrekbe való felvételre külpolitikai szempontok, magyarán: a Szovjetunió vétója söpörte le az asztalról: ….. mi már 1968-ban szerettünk volna belépni a Nemzetközi Valutaalapba, az IMF-be (…) – nyilatkozta Fekete János – egy szűk csapat vezetőjeként felhatalmazás alapján bizalmas tárgyalásokat folytattam az IMF illetékes vezetőivel, és tulajdonképpen 1967 októberében minden készen állt a csatlakozáshoz. Azt terveztük, hogy a reform bevezetéséhez készenléti hitelt kérünk az IMF-től és beruházási hiteleket a Világbanktól. A kormány az utolsó pillanatban lépett vissza, mint utólag megtudtam, szovjet beavatkozásra. Ha akkor be­lépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, akkor liberali­zálni tudtuk volna az importot és bevezethettük volna a forint külső konvertibilitását. Ez az egész reformnak más léptékű, sokkal hatékonyabb, gyorsabb haladást biztosított volna."¹⁰

Végül is erős politikai nyomásra/feszültségre, konkrétan a nyugati világban élvezett jó hírünk veszélybe kerülésére volt szükség ahhoz, hogy az akkori magyar politikai vezetés meg­kockáztassa – legalábbis a Valutalapba és a Világbankba va­ló belépés kérdésében – a Moszkvával való szembehelyez­kedést.

A Valutaalappal fenntartott együttműködésünknek immár két évtizede egyik élharcosa, egyben a kapcsolatrendszer egyik kialakítója, Bakó Ede, az MNB ügyvezető igazgatója, egy interjúban kijelentette: „A Valutaalap valójában nincs fel­készülve arra, miképp tárgyaljon egy szocialista országgal. Igyekeznek jobban megérteni minket, hiszen egy szocialista adós másként viselkedik, mint egy fejlődő adós, mást is lehet követelni tőle. Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti. Jobban törődik politikai-társadalmi gondjainkkal is, és inkább hajlik a kompromisszumra. Mert az kétségtelen, hogy az IMF is sokat engedett. Ezzel persze nem lehet vég nélkül visszaélni. A dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi­közben a szocialista országok felé való útkeresés folyik, már a Szovjetunió is érdeklődik az IMF és a Világbank iránt, és sok esetben tőlünk kérnek tanácsot. Tehát egyre inkább ér­dekelt mindkét fél abban, hogy valamilyen megoldásra jus­sunk."¹¹

Ezen a ponton már ismét hazaértünk. A közelmúlt magyar kormányai, de mindenekelőtt a Németh-kormány, a Valuta­alappal kapcsolatban eljátszották mindazokat a rituális játé­kokat, amelyeket a Valutaalap történetében már annyi kor­mány eljátszott, s amelyekkel kapcsolatban olyan részletesen idéztem Anthony Sampsont – „lányomnak mondom, menyem is értse!" A magyar közvélemény számára a Valutaalap hol „mumus", hol „csendőr", hol „gazdag és befolyásos nagybá­csi" – de mindenképpen gazdaságpolitikánk, s ezen keresztül jövőnk egyik meghatározója. Az egyik legkedvesebb játék, amit a Grósz- és a Németh-kormány a közelmúltban játszott a közvéleménnyel, talán ezt a címet viselhetné: „én kitalálom, a Valutaalap minek örülne, akkor majd dől a pénz az ország­ba, ti addig viseljétek el a terheket – ez eddig még mindig és mindenütt bevált!" A korábbi két kormány úgy gondolta, „gazdasági filozófiája" lényegében azonos a Valutaalapéval, s az IMF elég befolyásosnak tűnő szervezet ahhoz, hogy a rá való folyamatos hivatkozással le lehessen nyeletni a ma­gyar társadalommal olyan keserű pirulákat, amelyeket egyéb­ként – normális nép – önként nem nyel le. Nem is lenne (lett volna?) evvel semmi baj – ha és amennyiben azok a keserű pirulák valóban gyógyítanának. Egyetértek Komái Jánossal. „Az IMF (…) nagyon fontos szerv ugyan, de korántsem a kapitalizmus központja, amely Magyarország fölött dikta­túrát tudna gyakorolni. Nem tud kormányok akarata ellené­re döntéseket hozni. Ha a kormány tudja, hogy mit akar, ak­kor meg tudja győzni az IMF-et. Ezen túlmenően, fordulhat a világ nyilvánosságához, fordulhat más kormányférfiakhoz, meggyőzheti a vezető tőkés országok pénzügyi szakembereit a tennivalókról. Itt azonban talán inkább arról van szó, hogy a magyar kormány megpróbálja előre kitalálni, mit vár az IMF, és eleve azt találja ki ő is. Ezt azután később úgy lehet ma­gyarázni, hogy mindezeket a döntéseket az IMF kény­szerítette ki.

Arra céloz, hogy itt bizonyos politikai, gazdasági körök ele­ve hivatkozási alapul használják fel az IMF-et saját bátorta­lanságuk leleplezésére?

Így van: saját hibás intézkedéseik elfedésére. Itt van pél­dául a személyi jövedelemadó. (…) Az SZJA bevezetését nem az IMF kényszerítette Magyarországra, hanem meggyő­ződésem, hogy a magyar kormányzat készítette elő abban a hitben, hogy ez tetszeni fog az IMF-nek és a Világbanknak. És azoknak tényleg tetszett, mert megszokták, hogy ha van fejlett piacgazdaság, akkor abban szokott lenni ilyenfajta sze­mélyi jövedelemadó is. Ahogy a magyar közvélemény egy részét megetették vele, úgy biztosan meg tudták etetni az IMF-et és a Világbankot is, amely ráütötte a pecsétet, s attól kezdve már lehetett azt mondani, hogy ezt konkrétan ezek a szervezetek akarják. (…) Ha van egy olyan magyar kor­mány, amelyik rendelkezik a szabadon választott parlament felhatalmazásával – amelynek persze van egy értelmes sta­bilizációs programja -, akkor az IMF és a Világbank jelentős közgazdászai azt fogják mondani rá, hogy ez egy jó program, végrehajtható program. (…) Ha a magyar kormányzat vállalta az átgondolt stabilizációs program kidolgozását és kész eh­hez bizonyos szakmai hátvédet szerezni – például azzal, hogy jelentős közgazdászok véleményét kikéri -, akkor nem hiszem, hogy az IMF megvétózná."¹²

Az igazi gond éppenséggel az, hogy a Valutaalap gazda­ságpolitikai programjainak hatékonyságáról elterjedt (terjesz­tett) hírek finoman szólva is erősen túlzóak. A VILÁG című hetilap (ismeretlenségben maradó) kolumnistája egy jobb an­gol lord finom stílusában írta meg a Valutaalap (és a Világ­bank) gazdasági filozófiájáról az egyszerű igazságot: „A nem­zetközi közösség az IMF-et és a Világbankot tekinti a nem­zetközi pénzügyi élet lelkiismeretének, az adósságválság ke­zelése fő letéteményesének. Teszi ezt annak ellenére, hogy nincsenek meggyőző tapasztalatok az IMF és a Világbank által alkalmazott politika és az általuk támogatott nemzeti programok tömeges sikerét illetően. Az adósoknak a tovább­lépéshez meg kell szerezniük e két intézmény támogatását.

Az adós országnak meg kell továbbá nyernie a fő hitelezők támogatását. Ez többnyire megegyezik a fő külpolitikai ténye­zőkkel. Az is egyértelmű, hogy a befolyásos fejlett orszá­gok az IMF és a Világbank vezetésében és más nemzet­közi fórumokon elsősorban a saját érdekszférájukban lé­vő adós országok érdekeit veszik figyelembe."¹³ Mint ko­rábban már említettük, a Valutaalappal kapcsolatos állítások jelentős része egyszerűen nem bizonyítható. Ilyen a „katali­zátor-hatás" is: létezése, érvényesülése nyilvánvaló, pontos mértéke, konkrét esetekben, egy-egy adott ország egy-egy adott hitelkérelmével kapcsolatban azonban hitbéli kérdés. (Bizonyítani nem lehet, csak elhinni – vagy nem elhinni). Egy ország nemzetközi pénzügyi szakembereinek, bankárainak feladata éppen az, hogy elválasszák a Valutaalap-hiteleket a kereskedelmi banki hitelektől – magyarán: valóban csak vég­ső esetben forduljanak a Valutaalaphoz, de addig, illetve azt elkerülendő tegyenek meg mindent azért, hogy az érintett ország – mondjuk: Magyarország – a szükséges külső for­rásokat a nemzetközi pénzpiacokról, a szokásos piaci felté­telek mellett szerezhesse meg. A Valutaalap döntési mecha­nizmusait túlzottan befolyásolni nem képes Jamaica és Chile azonnal elfordult a Valutaalaptól, amikor kereskedelmi banki hitelekhez jutott, s az egyszerűség kedvéért a tárgyalásokat párhuzamosan folytatták – a pontosabb döntési lehetőség ér­dekében.

Persze Magyarország nehéz, az átlagosnál bizonyos érte­lemben nehezebb helyzetben van: bevallotta, hogy kilenc éven át becsapta a Valutaalapot! A becsapás maga termé­szetes – mindenki igyekszik kedvezőbb képet festeni magá­ról, mint amilyen a valóságos. Csak vannak ügyesebbek, mint például Magyarország, s vannak ügyetlenebbek – akik­nél erre rájön a Valutaalap. Arra eddig nemigen volt példa, hogy az ügyesebbek közül akár csak egy is „beismerő val­lomást" tett volna. Lehet, hogy nálunk egyszerűen a hirtelen felindulásból elkövetett hatalomvágy párosult a tudatlanság­gal; vagy maga a tény – tudniillik a hamis adatszolgáltatás – annyira széles körben volt ismert, a Németh-kormány (és személyesen a kormányfő) biztos lehetett benne: a rend­szerváltás után azt tüstént előrángatja majd az új kormány, s evvel a Németh-kormány (személyesen annak mindén"tagja – nemcsak a kormányfő) „elveszti arcát". Létezik a törté­netnek egy olyan olvasata is, amely szerint „a Németh-kor­mánynak olyan vesszőfutáson kellett végigmennie az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, amilyenre a korábbiakban és azóta sem volt példa. 1989 májusában a Valutaalap felfüggesztette az érvényes hitelszerződés utolsó ötvenmilliós részletének lehívását … a szerződést csak 1990. március 14-én írták alá a 159 millió SDR-es keretről. De előtte még kifizettették a Németh-kormánnyal azt a 150 millió SDR-ről szóló számlát, amit a korábbi vezetés megtévesztő adatszolgáltatása miatt kellett leróni."¹⁴ A következmény mindenképpen egyrészt a Valutaalap magatartásának „szigorodása" lehetett, másrészt kialakulhatott bizonyos általános bizalmatlanság (átvitt érte­lemben és valóságosan is „hitelvesztést" jelenthetett) Ma­gyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban. így erősöd­hetett a ránk vonatkozó katalizátor-hatás: a nemzetközi pénz­világ most biztos lehet abban, hogy a Valutaalap „odafigyel" Magyarországra, így lehet az Alaphoz csatlakozni. Nem ér­dektelen felidézni az egyik koronatanú, Fekete János reagá­lását arra a kérdésre, hogy „a nettó tizenöt-tizenhétben – ti. Fekete János MNB-ből való távozásakor 15-17 milliárd dollár volt az ország bruttó külső adósságállománya – az a másfél milliárd is benne volt-e, amit eltitkoltak, és amit Németh Mik­lós olyan drámai beszédben jelentett be?"

„Németh Miklós drámai beszédei énrám nem nagy hatással voltak. Az igazság az, hogy a Magyar Nemzeti Bank – ezt többször elmondtam, és újra elmondom – soha semmiféle olyan adatot nem közölt, ami nem felelt meg a valóságnak. Ezt nem állítom sem a magyar kormányra, sem a magyar pénzügyminisztériumra."¹⁵

A legsúlyosabb hiba, amit az új magyar kormány elkövethet az, ha a Valutaalap-hitelt tekinti az egyetlen lehetőségnek a szükséges külső erőforrások biztosításához. Egy újabb, most már hároméves készenléti hitel további három évre a Valu­taalap „felügyelete alá helyezte" a magyar gazdaságot. Le­het, hogy elkerülhetetlen volt a készenléti hitel felvétele. Eb­ben az esetben a gazdaságpolitikának, a kormánynak az el­kerülhetetlenséget kellene tudatosítania – előbb a maga szá­mára, majd a közvéleményben is. Nem az ilyen hitel nagy­szerűségét kell ecsetel(tet)ni – elég annak elkerülhetetlensé­gére, lényegében „szükséges rossz" jellegére rámutatni. Az „ideális", vagy egyszerűen a gazdasági szuverenitást kifejező hitelfelvételi (és általános gazdaság-) politika csak az lehet, ha Magyarország ismét a hitelpiacokon, szokásos piaci kon­díciók mellett szerzi meg a nélkülözhetetlen külső forrásokat – nem feledkezve meg az adósságot nem növelőd-külső for­rásbevonási lehetőségekről, nemzetközi bankkapcsolataink­ról, a magyar gazdasági-politikai fejlődést támogatni kész kormányokról – meg saját tapasztalatainkról, s a Valutaalap történetének tanulságairól sem. Távolról sem bizonyos azon­ban, valóban olyan nagy szüksége volt-e a magyar gazda­ságnak a hároméves (kibővített készenléti) hitelre.

*

Az Antall-kormány hivatalba lépése keveset változtatott a Valutaalaphoz való magyar viszonyon – részben azért, mert a korábbi rendszer és a korábbi kormányok által kiala­kított út volt az egyetlen járható út, részben a kapcsolattartást kézben tartó hivatali struktúrák szükségszerű strukturális és személyi folytonossága miatt, de nagyrészt azért sem válto­zott ez a viszony, mert a Valutaalapról való gondolkodás, csakúgy, mint a magyar gazdaság nemzetközi mozgásteréről korábban kialakult szakmai vélekedések változatlanok ma­radtak. Az egyetlen „számottevő" változás talán abban ragad­ható meg, hogy most már jobboldali populisták is (ugyanúgy) támadják a Valutaalapot, mint a korábbról ismert baloldali po­pulisták…

A Valutaalap és Magyarország 1992. őszi viszonyát ele­mezve „előtűnnek az IMF-Magyarország kapcsolat nyolc­vanas évekre emlékeztető elemei: a deklarált hitelképesség megtartásának elemi igénye, a „bezzeg" ország támogatása, ám a finanszírozás nagyszabású reformokhoz kötése. Olyan követelmények támasztása, amelyek a piacgazdaság fejlődé­sének feltételei, de teljesítésükre nincs elég politikai erő a vezetésben. (…) A helyzet paradoxona, hogy az Antall-kor­mánnyal 1991 tavaszán végső soron azt a 3 éves hitelszer­ződést kötötte meg az IMF, amelyet az előző kabinettel már nem volt hajlandó, de a Németh-kormány döntései nyomán felmutatott eredményekre és arra a Kupa-programra hivat­kozva, amely fő tartalmi elemeiben – az 1990. évi zavaros kormányprogram-vetélkedők után – lényegében visszatért a korábban elhagyottakhoz."¹⁶

Nem változott a Valutaalap „mumus-szerepe" sem – pon­tosabban: a „hol mumus-, hol bűnbak"-szerep, amit a Valuta­alap mindig is és mindenhol betöltött, ahol fantáziátlan kor­mányoknak hirtelen semmi jobb nem jutott az eszükbe nép­szerűtlen, ám elkerülhetetlen politikai-gazdaságpolitikai dön­tések meghozatalakor, vagy szükségszerű, de népszerűtlen intézkedések miatt a hatalomból való kipottyanásuk után. „Senki sem gondolta volna a tíz évvel ezelőtti csatlakozáskor, hogy a nemzetközi Valutaalap mint pártok és kormányok fö­lött álló mumus foglalja el helyét a magyar gazdaságirányí­tásban. Akkor a belépés nemcsak politikai tett, hanem a re­formok útján járó Magyarország számára a túlélés egyetlen lehetséges eszköze volt, miután a nyugati magánhitelezők becsukták a pénztárablakokat a sorban álló szocialista or­szágok előtt. Az IMF elsősorban politikai és gazdasági sú­lyával, s persze pénzével állt Magyarország mellé, így az ország újra szalon- és hitelképes lett a nemzetközi pénzpia­con. A Valutaalap állandó kontrollja, a következetesen előírt gazdaságpolitika a fellendülés és a hitelek garanciája lett. Ettől kezdve viszont volt mire és kire hivatkozni, a támoga­tások csökkentését, az új adók bevezetését, a költségvetési kiadások lefaragását kísérő párton belüli, majd parlamenti vi­ták állandó és végső érve lett az IMF: ha nem lesz a kiadás néhány milliárddal kevesebb, akkor a Valutaalap nem ad hi­telt, s így az ország csődbe megy. A mumus jó szolgálatot tett sokat hangoztatott szigorával, de úgy tűnik, sem az ak­kori, sem a mostani kormány nem fél igazán a haragjától."¹⁷

Az állandó – politikai-gazdasági rendszerek fölött átívelően is tartós – elemek mellett az IMF-kapcsolatok mindig tarto­gatnak meglepetéseket is. 1992 augusztusában például ki­derült, az 1991 tavaszán kötött hároméves kibővített stand-by hitelből „nem azt nem kaptuk meg, amiről szó volt, hogy nem kaptuk meg". Kissé érthetőbben, Petschnig Mária Zita leírá­sában: „A közelmúltban kipattant hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az idén még semmit sem vett igénybe az IMF szuperhiteléből, (…) új értelmezést ad a Valutaalap és Magyarország kapcsolatairól lassan egy éve érkező infor­mációknak. A nemzetközi pénzintézettel folytatott tárgyaláso­kat követő sajtótájékoztatók és az ország különféle pénzügyi vezetőinek nyilatkozatai is egészen a közelmúltig azt a be­nyomást erősítették, hogy az IMF elégedett az eredmények­kel, egyetért a kormánnyal, sőt még a legutóbbi, július elején befejeződött vizsgálat után sem érkezett „kritika" az akkor már ez év végére 178 milliárdra becsült költségvetési deficit miatt. Ez azt sugallta, hogy nem került veszélybe az 1991 tavaszán megkötött 3 éves hitelmegállapodás, amely új ala­pokra helyezte Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap viszonyát, manifesztálva a nemzetközi pénzvilág előtt egyik legtekintélyesebb intézményének a magyar gazdaságba ve­tett különleges bizalmát."¹⁸ Kiderült ugyanis, hogy az IMF 1992. március 23-án még az 1991-re odaítélt hitelkeret utolsó „szeletének" folyósításáról döntött (pozitívan). Az 1992-es le­hívásokról február végén kellett volna döntenie – ami nem történt meg. Tekintettel az IMF-kapcsolatoknak a bankvilág­ban megszokottnál is diszkrétebb természetére, egészen pontos információk nem is lehetnek publikusan elérhetők az IMF-Magyarország kapcsolatok részleteiről. így az: sem tud­ható, legfeljebb kitalálható, hogyan alakultak ezek a kapcso­latok 1992 első három negyedévében. Petschnig Mária Zita szerint: „Elméletileg nem zárható ki az az olvasat sem, hogy a magyar pénzügyi vezetők azért nem szorgalmazták az idei hitelkeret lehívását, mert az országnak nincs szüksége rá. Ebben az esetben aligha hallgatták volna el ezt a kiemelkedő sikert, a Valutaalap és általában a külföldi kölcsönök járszalagjának lazíthatóságát. Erre azonban a központi bank még­oly kedvezően alakuló konvertibilis devizapozíciójának fényé­ben sem volt lehetőség, hiszen (…) 1992-ben a magyar adós­ságszolgálat (…) 4,4 milliárd dollárra rúgott, 480 millióval többre az 1991. évi kötelezettségnél. (…) A devizatartalékok pedig épp hogy csak elérték azt a 4-5 havi importot finan­szírozó szintet, amely a gazdaság biztonságos működtetésé­hez nélkülözhetetlen."¹⁹

A legvalószínűbbnek látszó magyarázat egyben a közeljö­vő leírását is magában rejti: „Voltak tehát olyan pozitív moz­zanatok, amelyekre építve mindkét fél engedhetett. Ezen az alapon kellett és lehetett feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben a magyar gazdaság egy lényeges ponton komoly 'szerződésszegést' követett el, a kapcsolat emiatti megsza­kítása vagy akár csak a kifogások nyilvánosságra hozatala egyik félnek sem érdeke. Így születhetett a színfalak mögött az a 'kölcsönös megállapodás', hogy a hitelkeret rendelke­zésre áll ugyan, ám a magyar fél nem hívja le, augusztustól pedig már erről az évről is csak az 1993-as prognózis és költségvetés ismeretében tárgyalnak. (…) Ezért a mostani tárgyalások eredménye várhatóan az lesz, hogy az IMF el­fogadja a jövő évre ígért számokat, sokféle és támadhatatlan érvrendszerrel megvédelmezi a nemzetközi pénzvilág előtt a magyar gazdaság teljesítményét, de a kormányt szorítani fog­ja az államháztartás érdemi reformja felé."²⁰

A szeptember-októberi tárgyalások a Petschnig Mária Zita által előre jelzett eredményhez vezettek: 185 milliárd forintos költségvetési hiányt, mint sarokszámot elfogadva létrejött a megállapodás a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kor­mány között: a kibővített készenléti hitel további része folya­matosan rendelkezésünkre áll – amennyiben az IMF szoká­sos „szakaszolási eljárásának" eleget tudunk tenni, vagyis három havonta jelenteni tudjuk az időarányos teljesítést. A megállapodást követően a magyar közvélemény néhány újabb ismeretet szerezhetett a Valutaalap „hitelnyújtási filo­zófiájáról".

*

A Valutaalap és a Világbank meglepő gyorsasággal követte a közelmúlt közép- és kelet-európai változásait: míg koráb­ban hosszú évekig vitattak egy-egy belépési szándékot, most gyakorlatilag egy fél év alatt fölvették a FÁK-at a két nem­zetközi pénzügyi szervezetbe, ha már fölvették őket, „lendü­letből" adtak is (legalábbis odaítéltek) nekik 24 milliárd dol­lárnyi hitelt. Ez az összeg jelentősen meghaladja azoknak a hiteleknek az összesített nagyságát, amiket Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, a Valutaalap és a Világbank korábbi közép- és kelet-európai tagállamai a het­venes és nyolcvanas évtizedben – tehát húsz év alatt – együttesen kaptak. De jócskán meghaladja a Valutaalap által egy éve alatt odaítélt hitelek együttes összegét is!

A Valutaalap és a Világbank alapszabálya szerint az egyes országok szavazati joga alaptőke-hozzájárulásuk (kvótájuk) mértékét tükrözi, azt pedig az ország (s nem az egy főre jutó) bruttó termelési értéke szabja meg. A kvóta negyedét kell konvertibilis valutában befizetni a belépéskor, a kvóta nagysága ugyanakkor megszabja a fölvehető hitelek mérté­két: az alaptőke 125%-a csaknem „automatikusan", míg az összes hitellehetőség együttes kihasználásával a kvóta öt és félszeresével egyenlő nagyságú hitel vehető fel. (Ez persze csak elméleti lehetőség, de a kvóta 350%-áig terjedő hitel­felvételre több példa van.) Ezért is volt korábban mindenki biztos abban, hogy a Szovjetunió nem lehet a Valutaalap tag­ja: hatalmas kvótája révén azonnal és automatikusan tagja lett volna az Igazgatótanácsnak – amely, ahogy mondani szokták, szavazás nélkül szokott konszenzussal döntést hoz­ni (addig nem is tennék fel szavazásra az adott hitel eldön­tését, amíg nem biztosak az egyhangú döntésben – akkor pedig nincs szükség formális szavazásra, a döntés közfelki­áltással meghozható), s így automatikusan vétójogot élvez­hetett volna. Ezt sokan nagyobb veszélynek érezték, mint az egykori Szovjetunió hatalmas potenciális hiteligényét.

Az ex-Szovjetunió országainak hiteléhsége felettébb ag­gasztja a fejlődő országokat: most már nemcsak a politikai figyelem, de a pénzügyi források áramlása is Kelet-Európa felé irányul. Ez a félelem a vasfüggöny leomlása óta egyre erősödik a fejlődő országokban – nem teljesen indokolatla­nul. Hatalmas segélyek ugyan egyáltalán nem áramlanak a közép- és kelet-európai országokba sem, de a német egye­sítés kiütötte a világ két legnagyobb tőkeexportőrje közül az egyiket (a másik természetesen Japán), így fokozódott a for­ráshiány, s a Valutaalap és a Világbank pénzügyi lehetőségei kétségkívül korlátozottak. Amit a FÁK kap (24 milliárd dollárt), azt biztosan nem kapják meg az afrikai éhségövezet orszá­gai… Különben is: a jelenség elsősorban azért sérti a fejlődő világ nyomorgó népeit, mert arra utal: föl lehet hajtani a szük­séges forrásokat, ha nagyon akarják… – s ezek szerint a hetvenes és nyolcvanas évek szörnyű afrikai éhínségei ide­jén nem akarták … (hiszen akkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepén még a Valutaalap is nettó tőkeelszívó volt a fekete-afrikai országokkal szemben!)

Van itt még egy tanulság: a teljesen politika- és ideoló­giamentes pénzügyi szervezetek hitelpolitikájában – úgy látszik – mégiscsak a politikai szempontok a meghatáro­zóak. Az ugyanis, hogy az ex-Szovjetunió köztársaságai leg­alább egy évtizedig meg sem közelíthetik a Valutaalap és a Világbank szigorú hitelfelvételi előírásait, teljesen nyilvánva­ló! Es ezen a ponton egy magyar közgazdásznak ironikus hangulata támadhat – különösen akkor, ha, mint e sorok szerzője, 1989 legelején könyvet publikált e két nemzetközi pénzügyi intézményről.

Azonban 1982-ben Magyarországnak a világgazdaságba való visszaintegrálása, nagyobb világgazdasági mozgástér megteremtése, a piaci viszonyok erősítése volt a legfonto­sabb (nem is beszélve arról, hogy a Valutaalaphoz-Világbankhoz való csatlakozásunk akkor éppen a fizetésképtelen­ség elkerülése szempontjából is létfontosságú lépés volt). Ezért azután minden fórumon azt igyekezett magyarázni az ember, hogy amit a Valutaalap igényel, vagyis a hitelek fel­tételei, megfelelnek a magyar gazdaság igényeinek: csökken­teni kell a költségvetési hiányt, vissza kell szorítani a vesz­teséges termelést, termelési és piaci lehetőségeinkhez kell igazítani fogyasztásunkat, elengedhetetlen a mindezeket megtestesítő strukturális alkalmazkodás; integrálódnunk kell a világgazdaságba, így a világpiaci árakhoz kell igazítanunk a belső árrendszert, meg kell teremteni a korszerű, a nem­zetközi gyakorlathoz igazodó adó- és vámrendszert stb. Ak­kor változott a szlogen is: a Valutaalap (és a Világbank) már nem a „nemzetközi tőke és az amerikai imperializmus kiszol­gálója" volt, hanem „az ENSZ szakosított nemzetközi pénz­ügyi intézménye" … (az utóbbi egyébként formailag igaz, az első állításnak meg persze nagyon taszító, és már a nyolc­vanas évek elején is idejétmúlt volt a megfogalmazása). Ak­koriban az MSZMP populista demagógjaival szemben kellett magyarázni, hogy csatlakozásunk a Valutaalaphoz gazdaság­politikai döntés eredménye volt, kérelmünk elfogadása pedig ugyancsak nem politikai döntés, nem a „fellazítás" eszköze.

Az azonban még rémálomnak is elképzelhetetlen volt, hogy egy rendszerváltás után a jobboldali populisták kezdjék el szajkózni a Valutaalap és a Világbank (de általában: a nemzetközi pénztőke) „világcsendőr" szerepéről, a szegény országokat tönkretevő hitelpolitikájáról szóló, eddig a balol­dali frazeológiában megszokott agyrémeket! A baloldali po­pulisták legalább nem voltak antiszemiták, és a közgazdasá­gilag legtudatlanabb (természetesen MSZMP-s) parlamenti képviselők csak kocsmaközi megbeszéléseken terjesztették rémálmaikat.

Akkor sem ágált a nyolcvanas években az egyszeri „re­formközgazdász", amikor a magyar pénzügyi lobbi emberei a Valutaalap és a Világbank itt tárgyaló delegációin keresztül üzentek az akkori vezető politikusoknak-döntéshozóknak – és éppen egy-egy sajátosan pénzügyi kényszerzubbonynak a reálgazdaságra húzásáról volt szó. Mivel az előző rend­szerben a piaci viszonyok háttérbe szorítása, az életidegen voluntarizmus volt a fő gazdaságpolitikai veszély, az „eszmei" engedmények megideologizálhatok voltak (inkább a Valuta­alap tegyen minket tönkre, mint a KGST…), mert a Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége mégiscsak vi­lággazdasági nyitásunkat és a gazdaságossági-jövedelme­zőségi szempontok előtérbe kerülését szolgálta. Mert a va­lutaalap és a Világbank igényei között mégiscsak alapvető szerepet játszottak a gazdasági racionalitás érvényesülésé­nek/érvényesítésének, a működőképes piacgazdaság megte­remtésének szempontjai (is).

Az elmúlt évtized sok restrikciós intézkedését „javasolta" a Valutaalap, s támogatták azokat – gyakran jobb meggyőző­désük ellenére – magyar közgazdászok, mondván: máskép­pen nem kaphatjuk meg a létfontosságúnak hitt Valutaalap-hiteleket!

Arra nem gondoltunk, hogy sok pénzhez lehet jutni, ha összedől egy nemzetgazdaság, széthullik egy ország! Most, miután Gorbacsov nem kapott pénzt a legalábbis meghirde­tett reformokhoz, de az egykori Szovjetunió romjain kialakuló (?), minden programot nélkülöző, a teljes dezorganizáltság állapotában lévő országok együttesen kétszer annyi hitelhez jutnak, mint egész Afrika két-három év alatt, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban érettnek találtattak a pi­aci viszonyok a Valutaalaphoz és Világbankhoz való csatla­kozásra…

Hogy manapság hogyan kell értékelni (legalábbis elméle­tileg) a Valutaalap hitelpolitikáját, az sejthető – a Valutaalap egyébként 1985-ben alapvetően átértékelte korábbi egyolda­lú, a „szerkezeti kiigazítás"-t megfelelő növekedési teljesít­mény nélkül erőltető politikáját. Minden más híresztelés elle­nére az 1987-ben, a Szöuli Éves Közgyűlésen meghirdetett Baker-terv lényege a „növekedés szerkezeti kiigazítással" koncepciója, mint a Nemzetközi Valutaalap alapvető gazda­ságstratégiai ajánlása és a hitelfeltételek hátterének tekint­hető stratégia volt, s nem a 15 legsúlyosabban eladósodott ország megsegítésére kidolgozott formula (annál is kevésbé, mert ebből szinte semmi sem valósult meg…). Sajátságos módon, noha 1982 óta mindig nagyon figyeltünk a Valutaalap intő szavára, a Valutaalap hitelpolitikájának ezen alapvető megváltozása nem nagyon híresült el Magyarországon, sem a gazdaság- és pénzügypolitikában, sem a szakmai közvé­leményben.

Ma talán az a végső politikai kérdés, hogy mondható-e ugyanaz napjaink jobboldali populistáinak „a Valutaalap vé­delmében", amit tíz éve mondtak a baloldali populistáknak (akik gyakran ugyanazok a személyek), nevezetesen hogy olyan nemzetközi pénzügyi intézményekről van szó, amelyek bizonyos általános gazdasági-gazdálkodási alapelveket kép­viselnek, a piacgazdaság logikáját közvetítik, nem szabad túl nagy figyelmet fordítani a velük kapcsolatos ideológiai-poli­tikai vitákra, mert nem ezek határozzák meg a Valutaalap tevékenységét…

Mindenesetre a gazdaság (és a gazdaságpolitika) túlideologizáltsága elleni 10 évvel ezelőtti (legalábbis a Valutaalap­pal kapcsolatban éppen 10 év előtti) küzdelem – szerényeb­ben és kevésbé fennkölten: vita – ma változatlanul aktuális. Legfeljebb kiegészítendő: a túlideologizáltság káros voltának hangsúlyozása nem egy meghatározott ideológiai bírálatát je­lenti, hanem általában a túlzásba vitt ideológiai megfontolá­soknak a gazdaság működésére gyakorolt felettébb káros ha­tására próbálja meg felhívni a figyelmet!

Ideje lenne tudomásul venni: „Magyarország végre külső függéseinek természetes rendszerébe került", amely állí­tásnak mindkét eleme egyaránt és egyformán fontos:

– a nemzetgazdaság külső függését, mi több, sebezhetősé­gét nem észrevenni súlyos és tragikomikus rövidlátás, ami egyszerűen lehetetlenné teszi egy alapvető földrajzi axióma megértését – tudniillik, hogy hol élünk?! -, s ebből kifolyólag lehetetlenné teszi az ország, a nemzetgazdaság világgazda­sági mozgásterének helyes felmérését. Nem ártana pedig tu­domásul venni: a „hetek" megállapodása a dollár-márka- és dollár-yen-árfolyamokról nagyobb befolyást gyakorol a ma­gyar nemzetgazdaságra, mint a pénzügyminiszter zsenialitá­sa (vagy zsenialitásának hiánya), de ugyanez igaz a FED-nek vagy a Bundesbanknak a saját belföldi kamatlábaiban eszközölt változtatásaira is! Ezen a helyzeten csak akkor le­hetne változtatni, ha a magyar nemzetgazdaság a világgaz­daságot meghatározó módon befolyásoló, a nemzetközi tőke-és pénzpiacokra számottevő befolyást gyakorló nemzetgaz­dasággá válna. Addig, amíg ez nem következik be, elegendő lenne a világgazdaság fő trendjeinek megértése, a struktu­rális és konjunkturális változások szakmailag lehetséges el­őrelátása és olyan rugalmas nemzetgazdaság kiépítése, ru­galmas gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása, amelyek le­hetővé teszik a világgazdasági változások viszonylag gyors követését,

– másrészt ez a függés természetes, valamennyi olyan kis nemzetgazdaságra igaz, amelyek önmagukban nem képesek meghatározó befolyást gyakorolni a világgazdaság fő folya­mataira. Ezzel a természetes függéssel egészen jól együtt lehet élni: számos kis nemzetgazdaság mutatta/mutatja jó példáját ennek Európában és Európán kívül egyaránt. Ezek­ben az országokban persze megértették e természetes füg­gési rendszer lényegét, s a kormánypártok nem populista de­magógiával átkozzák a szegény kis kifosztott és sebezhető országot sanyargató nemzetközi pénzügyi köröket/finánctő­két – kinek-kinek az ízlése szerinti frazeológiával -, hanem a nemzetgazdasággal együtt napról napra arra kondicionálják a lakosságot is, hogyan éljen együtt evvel a helyzettel, uram bocsa', hogyan éljen meg ebből a helyzetből.

Jegyzetek

1 Barclays Review, 1981. május.

2 Lásd: Tájékoztató a külföldi sajtóban megjelent aktuális cikkekről. 44. sz. MNB Devizapolitikai Főosztály, 1990. április 23.

3 Lásd: Uo.: 45. szám, 1990. április 25.

4 Körner, P.-Maass, G.-Siebold, Th.-Tetzlaff, R.: The IMF and the Debt Crisis. Zed Books Ltd, London, 1987. 53-54. o.

5 L'Hériteau, Marie-France: Le fonds Monétaire International et les pays du Tiers-Monde. I.E.D.E.S. – Presses Universitaires de Francé. Párizs, 1986. 268.0.

6 Körner et al: id. mű: 97.0.

7 Arthur Schlesinger: A Thousand Days. New York, 1965. 166- 167. o.

8 IMF Survey, Supplement on the Fund, 1989. augusztus. 3. o. – kiemelés tőlem – Cs. Gy.

9 Körner et al: id. mű: 47.o.

10 Fekete János: „Két év óta csak szidnak!" Össztűz a Tallózóban: Havas Henrik és Juszt László interjúja. Tallózó, 1992. szeptember 10. 1750. o.

11 Uo.: 18. o.

12 1990: drámai év. „Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti." Bozzai Rita és Farkas Zoltán interjúja Bakó Edével. Világ, 1990. február. 29. o. – kiemelés tőlem Cs. Gy.

13 Műtét előtt. Kornai Jánossal beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1990. 4. szám, 12. o.

14 Adósságkáté. Világ, 1990. május 10. 28. o. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

15 Petschnig Mária Zita: Odakozmált ország? Népszabadság, 1992. október 31. 23. o.

16 Fekete János: „Két év óta csak szidnak." Tallózó, id. hely.

17 Petschnig Mária Zita: Függő beszéd – tárgyalások a Valuta­alappal. Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 29. 81. o. – kiemelé­sek tőlem: Cs. Gy.

18 Lakatos Mária: Mumus. Népszabadság, 1992. augusztus 13. 3. o, – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

19 Petsching Mária Zita: id. cikk: Heti Világgazdaság, 80. o.

20 Uo.: – kiemelések tőlem: Cs. Gy.