Hogy valóban „a gyermek évszázada" volt-e a rövidesen véget érő kerek időszak (miként egy jeles pedagógus írónő nevezte előlege­zett bizalommal a századfordulón), azt majd talán a következő év­század tudja megítélni; ma legföljebb annyit állíthatunk teljes bizo­nyossággal, hogy a legutóbbi évtized csakugyan a gyermek évtizede volt. A Nemzetközi Gyermekévtől (1979) A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény megkötéséig (1989) az ifjú korosztály életkörülményei­nek sokrétű problémaköre a legrangosabb nemzetközi szervezetek figyelmét is magára vonta. 1990-ban hazánk is csatlakozott az ENSZ-egyezményhez. A gyermeki jogok és érdekek tényleges érvé­nyesülésének útja azonban meglehetősen göröngyös. Az „útakadá­lyok" földerítésére, megjelölésére, az elhárításukban való közremű­ködésre szerveződött 1989-ben különféle, a gyermekek sorsát érintő szakmák képviselőiből A Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma.

A gyerekek nem csupán családtagok, tanulók, gondozottak vagy „esetek", hanem személyiségek is, tömegükben pedig jól vagy rosszul felfogott érdekeiket olykor megfogalmazó, olykor megfogal­mazni sem tudó, de mindenképpen figyelemre méltó társadalmi cso­portot alkotnak. Röviden szólva: e sajátos, jogérvényesítésében kor­látozott népességréteg érdekeinek képviseletére alakult jogászokból, orvosokból, pedagógusokból, pszichológusokból, művészekből, új­ságírókból – természetes és jogi személyekből – 1989 tavaszán az a széleskörű munkacsoport, mely nem más gyermekvédő szerveze­tek helyett és ellenében, hanem azokkal esetenként vagy tartósan együttműködve, saját – szakmai összetételében rejlő – lehetőségé­nek latba vetésével igyekszik munkálkodni.

Eredmények, erőfeszítések, próbálkozások

Tisztségviselőink és alkalmi műhelyeink az elmúlt közel három esz­tendőben négy fő munkaterületen fejtették ki tevékenységüket. Kü­lönös figyelmet kellett szentelnünk ebben az időszakban a jogalkal­mazáson (gyakorlati érdekvédelmen) kívül a jogalkotásnak is, hiszen 1989 novemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlés A Gyermek Jo­gairól Szóló Egyezményt, s noha ezt 1991 novemberében a magyar Országgyűlés is jogrendünkbe illesztette, törvényeinknek az Egyez­ményhez igazítása még jó ideig igényelheti figyelmünket. Tudo­mányos tevékenységünk tényfeltáró munkára, konferenciák szerve­zésére és kiadványok közreadására terjed ki. Szorosan kapcsolódik munkánknak e részéhez tájékoztatási tevékenységünk. Negyedik te­rületnek pedagógiai és szociális kezdeményezéseinket tekinthetjük.

Tevékenységformáink lényegének, céljának ismeretében talán az alábbi, szűkszavú krónika is adhat valamelyes képet vállalásainkról, törekvéseinkről.

1989. május

A tankötelesek munkanélküliségéről címmel jelezhető probléma fölvetése és megoldások kezdeményezése a művelődési miniszter­nél és az ifjúságpolitikai kormánybiztosnál.

Tiltakozás a gyermekélelmezés térítési díjainak felemelése, illetve az iskola piacosítása ellen.

Levél és javaslatok a gyermeknapon az országgyűlési képviselők­nek, a Minisztertanácsnak és a helyi tanácsoknak.

Kezdeményezés a nyílt jogalkotás rendszerének bevezetésére, a jogalkotásról szóló törvény módosítására.

augusztus

Az iskolákat és gyermekintézményeket sújtó betörések, bombari­adók elleni védelem kérése a Művelődési és Belügyminisztériumtól.

szeptember

Kezdeményezés az ifjúságpolitikai kormánybiztosnál a gyermek-és ifjúsági intézményekkel kapcsolatos moratórium bevezetésére.

október

A gyermek- és gyermekérdekű szervezetek találkozójának össze­hívása.

november

Felhívás és nyilatkozat a gyermek- és ifjúsági célú vagyon meg­őrzése, működtetése tárgyában. Ennek és a sajtó figyelmének kö­szönhetően eredményes intézmény megóvási akciók Egerben és Bács-Kiskun megyében, átfogó felmérés kikényszerítése a Kor­mánytól.

december

Állásfoglalás az ifjúsági célú vagyonról.

Állásfoglalás a közoktatási rendszer továbbfejlesztésével kapcso­latos eljárásról.

Tiltakozás a tanácsok szegregációs, a hátrányos helyzetű gyere­keket sértő intézményáthelyező eljárásai ellen.

Állásfoglalás a gyermekmozgalom pluralizmusáról, az iskola és a mozgalmak kapcsolatáról.

1990. február

Nyolc szervezet konzultációja és közös állásfoglalása az oktatási törvény módosításáról.

március

Átfogó tematikájú oktatáspolitikai kollokvium szervezésében való részvétel; az állásfoglalást harmincegy szervezet írta alá.

május

Országos tapasztalatcsere szervezése az OPI Iskolafejlesztési Központjával a tankötelesek munkanélküliségéről.

június

Tiltakozás a kínai nagykövetségnél a pekingi diákmegmozdulások vérbefojtása miatt.

december

A Jelentés a magyar gyerekek helyzetéről 1990 című kiadvány megjelentetése

Jótékonysági jazzkoncert a Gyermeklánc Egyesülettel és az Egye­temi Színpaddal közös szervezésben.

1991. március

A Magyar Köztársaság képviselője aláírja az Egyezményt. A Gyer­mekérdekek Magyarországi Fóruma levélben jelzi az ENSZ főtitká­rának, hogy a fórum az egyezményt a maga részéről érvényesnek tekinti, egyidejűleg kéri Magyarország legfőbb közjogi méltóságait, hogy a maguk részéről segítsék a dokumentum szellemének mielőb­bi hazai érvényre juttatását.

A fórum kiáltványt tesz közzé, amely a magyarországi gyerekek jogi helyzetét szembesíti az Egyezményben foglaltakkal.

április

A fórum a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal közös munka­csoportot hoz létre az Egyezménynek a magyar jogrendbe illeszté­sét segítendő.

Gyermeknyár 1991 – pályázat gyerekek és fiatalok szabadidő el­töltési lehetőségeinek kutatására.

Közvetítő szerep vállalása debreceni iskolák és az önkormányzat közti konfliktusban.

május

Részvétel a magyarországi gyerekek helyzetével foglalkozó rá­dió-, illetve tv-műsorban.

Szakmai fórum a Városmajori Gimnáziumban, több társadalmi szervezet részvételével.

Az Ifik a Tavaszi Fesztiválon névvel évek óta folyamatosan mű­ködő program támogatása; a program célja, hogy a különböző ifjú­sági szervezetekhez – vagy semmilyen szervezethez sem – tartozó vidéki diákok részt vehessenek színvonalas fővárosi rendezvénye­ken.

június

A fórum által alapított 25 ezer forintos sajtódíjat első ízben adják át a gyermekérdekekért síkra szálló újságíróknak, s ettől kezdve folyamatosan közöljük negatív és pozitív észrevételeiket a sajtóor­gánumok vezetőivel.

A fórum levélben ajánlja fel segítségét az önkormányzatoknak, gyermekeket érintő ügyekben.

szeptember

Létrejön a Gyermeki Jogok Magyar Nemzeti Bizottsága. E rangos testület célja A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény elveinek és elő­írásainak mielőbbi és minél szélesebb körű érvényre juttatása. A titkársági teendők ellátására a fórum kap felkérést.

Országos tájékozódás arról, mennyire nehezíti a tankönyvárak fel­szabadításáról szóló rendelkezés az iskolások és az iskolafenntartók helyzetét.

október

„Szülőképző" tanfolyam kezdeményezése a Madarász utcai kór­házban 0-3 éves korú gyerekek nevelését segítő csoport közremű­ködésével.

november

Megnyílik a Gyermekérdekek Szabadegyeteme

Az Országgyűlés határoz A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmények a magyar jogrendbe illesztéséről. A gyakorlati tennivalók sokaságá­ról megszületik a Gyermekek a jognak asztalánál című kiadvány (az áprilisban alakult közös munkacsoport által készített dokumentum), amely az Egyezmény szövegét a Magyarországon jelenleg hatályos jogszabályokkal veti össze. (Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat ­Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma 1991, Budapest, Kézirat)

1992. január

Nyilatkozat a hazánkban tanuló, dolgozó vagy menedéket talált fiatalok elleni erőszak megfékezése érdekében.

február

A Gyermektanulmányok Alapítványának létrehozása: „A Gyermek­érdekek Magyarországi Fóruménak létérdeke, hogy a köréje szer­veződő szakértői gárda bővüljön. Ennek – egyik – eszközeként a közgyűlés elhatározza a Gyermektanulmányok Alapítványának létre­hozását és az alapítvány keretében ösztöndíjpályázatok kiírását." A tavasszal kiírt első pályázatra 97 pályázó 107 pályamunkát nyújtott be, szeptembertől 31 fél- és egyéves ösztöndíjasa van az alapít­ványnak.

március

Közgyűlési állásfoglalás a közoktatási törvény tervezetéről (csat­lakozás a kétharmados törvényhozási elfogadást követelő aláírás­gyűjtéshez), a bölcsődei és óvodai ellátás normatív támogatásáról, az 1992-es nyári iskolai szünidőről, a gyermeki és ifjúsági jogok országgyűlési különbiztosa intézményének bevezetéséről. Konszen­zussal elfogadott nézetek a gyermekügy néhány fontos kérdéséről: a kulturális örökség(értékek)hez való hozzájutásról, az örökbefoga­dásról, a gyermek- és ifjúsági sajtóról, az állam és az önkormány­zatok felelősségéről a nevelési intézmények fenntartásáért, a tanulói érdekvédelemről, a 0-3 év közötti kor jelentőségéről. Az állásfogla­lások, konszenzusos vélemények eljuttatása az illetékesekhez.

április

Az egykori Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat – Gyermek-érdekek Magyarországi Fóruma közös munkacsoportból létrejön a Gyermekjogi Műhely.

május

A gyermeki és ifjúsági jogokkal foglalkozó szekció szakmai veze­tése az Ifjúság '92 c. konferencián.

június

Kutatási program indítása a közművelődési intézmények gyermek­programjainak alakulásáról a piacosodó kultúra viszonyai között.

július

Megjelenik a Jelentés a magyar gyermekek helyzetéről 1991 c. kiadvány, ezzel a Jelentés sorozattá válik.

október

Megkezdődik a Közéleti Diákakadémia c. új, hosszú távú képzés­sorozat tervének kidolgozása.

november

Létrejön a fórum első vidéki tagozata az abaúji Hejce községben és környékén. Itt talál helyet a Gyermekérdekek Magyarországi Fó­rumának 1993-tól működő képzési bázisa is.

Munkaprogramunkból

Fontos feladatunknak tekintjük, hogy kezdeményezéseinkkel nyo­mást gyakoroljunk mindazokra, akik alkotmányos felelősséget visel­nek meghatározott gyermekérdekek védelméért, érvényesítéséért. Állami feladatot nem vállalunk át. Fő megnyilvánulási formánk a fi­gyelemfelhívás, a gyermekérdekek és a nyilvánosság ütköztetése. A hozzánk érkező észrevételeket, tudomásunkra jutó sérelmeket az orvoslásra hivatott intézményekhez továbbítjuk.

Folyamatosan gyűjtjük az információkat a gyermekvilágról, az ilyen tárgyú információgyűjtéssel hivatásszerűen foglalkozó intézmények, műhelyek munkáját ösztönözzük, lehetőségeink szerint támogatjuk, esetenként megrendeléssel is fordulunk hozzájuk. Tapasztalatainkat évente összesített jelentésben adjuk közre nyomtatásban, de alkalom­szerűen is szolgálunk akár írásos, akár szóbeli tájékoztatással a gye­rekek helyzetéről.

Tevékenységünkben valamennyi, a gyerekekkel kapcsolatos szakma együttműködését igyekszünk megvalósítani: pedagógiai, jogi, politoló­giai, szociológiai, orvosi, közgazdasági, művészeti, közművelődési és tömegkommunikációs oldalról egyaránt várjuk a segítséget érdekvédő munkánkhoz. Megnyilatkozásaink és akcióink tagjaink és együttműkö­dőink kezdeményezésein alapulnak, s az erre hivatott grémium dön­tése alapján viseli a fórum „márkajegyét" és támogatását.

Aktivistáink tájékoztatása és képzése érdekében tanácsadó szol­gálatot szervezünk, illetve létrehoztuk a Gyermekérdekek Szabad­egyetemét.

Készséggel együttműködünk bármilyen gyermekvédő szervezettel és kezdeményezéssel, fontosnak tartjuk a gyermekérdekű alapítvá­nyok koordinációját is. Hegemóniára semmiféle munkakapcsolatban nem törekszünk; tevékenységünk alapelvei: nyitottság és konszen­zuskeresés.

A következő évek fogják eldönteni: szűkebb körű szakértő-nyo­másgyakorló-érdekkifejező műhely leszünk-e, vagy szélesedő tag­ságú tömegszervezet.

Alapszabályunkból

Célok és feladatok

A fórum célja képviselni a gyerekek sajátos érdekeit minden olyan ügyben, ami közvetlenül, vagy közvetve a korosztályt érinti. Ebből következően szorgalmazza az ENSZ Gyermeki Jogok Nyilatkozatá­ban és A Gyermek Jogairól Szóló Egyezményben foglaltak mara­déktalan megvalósítását a Magyar Köztársaságban. Figyelme kiter­jed a politikai, gazdasági, kulturális, egészségügyi és egyéb dönté­sek előkészítésére, a központi gyermekellátási formák mellett szük­ségesnek tartja az önszerveződő, vállalkozás-jellegű formák kiépí­tését, s a társadalmi intézményrendszer részeként működő gyer­mekszervezeteket, -mozgalmakat, -közösségeket.

Cselekvési és munkaformák

Helyzetelemzés, kutatás, tájékoztatás, gyermekérdekű akciók kez­deményezése, támogatása

Tagok és együttműködők

Magyar és külföldi állampolgárok, gyerekek és felnőttek társadalmi szervezetei, állampolgári közösségek és jogi személyek, akik (és amelyek) vállalják a tagságból eredő feladatokat, rendszeresen vagy alkalmanként részt vállalnak a munkából.

Szervezet

A fórum szervei: a közgyűlés és az egyeztető összejövetel. A köz­gyűlésen szavazati joggal vesznek részt a fórum tagjai, tanácskozási – napirendtől és egyedi döntéstől függően úgyszintén szavazati joggal a fórum közreműködői, tanácskozási joggal mindazok, akik erre alkalmanként igényt tartanak, de a fórumnak nem tagjai és nem számon tartott közreműködői.

A közgyűlést szükség szerint, de legalább évenként össze kell hívni.

A havonta – általában a hónap utolsó csütörtökjén délután 5 órára a fórum székhelyére – összehívott egyeztető összejövetelen a fórum valamennyi tagja és együttműködője jogosult részt venni, s az ott föl­merült információkat nyilvánosságra kell hozni. Erre szolgál a fórum Tájékoztatója, amely havonként, általában a hónap elején jelenik meg, s amit minden tag és együttműködő térítésmentesen megkap.

A szervezet működéséért a közgyűlés által választott társelnökök felelnek (az 1992. évi közgyűlés az alábbiakat választotta meg egy esztendőre: Bersényi Iván, Bőjte Józsefné, Csizmár Gábor, dr. Gosztonyi Judit, Levente Péter, Loránd Ferenc, Pál Tamás, Sári La­jos, Soltész Anikó, Tímár Ágostonné, Trencsényi László; az ellenőr­ző bizottság tagjai: Gruber Andrea Etelka, dr. Havasi Zsolt, Verő Júlia). Tevékenységüket a három havonként váltakozó soros elnök­társelnök hangolja össze.

Anyagi eszközök

A tagsági díj (évi 200 Ft), a fórumnak juttatott támogatás, felajánlás, közérdekű kötelezettségvállalás, alapítványtétel, adomány, pályázat, rendezvényekből, vállalkozásokból származó nyereség.

Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma 1156. Budapest XV., Kontyfa utca 5.

A szerző történészként – és ezúttal szemtanúként is – kommentálja a bemutatandó dokumentumot.

Az oroszországi dumaválasztások arra voltak hivatottak, hogy legitimálják az elnöki rendszert, amely az államszocia­lizmus bukása után, illetve folyamatában keletkezett. Bár még Gorbacsov nevéhez fűződött az új uralmi szisztéma ki­építésének kezdeményezése, Jelcin fejezte be ezt a „művet". Ő hajtotta végre azt a puccsot, amely törvényen kívül helyez­te a régi hatalmi szisztémát, és megakadályozta a szovjetek újjáválasztásának lehetőségét; törvényen kívül helyezte a parlamentet, majd – mint ismert – védőit lemészároltatta. Az alábbiakban a kialakult történelmi szituáció elemzése után a jelcini hatalmi fordulattal szembeni baloldali értelmiségi tilta­kozás egyik, talán történelmi érdekességű dokumentumát ad­juk közre.

A coup d'état és a harcoló felek

Amikor Jelcin 1993. szeptember 21-én, hétfőn este bejelen­tette, hogy „a demokrácia és a reformok védelmében" felosz­latta a parlamentet, már nyilvánvaló volt, hogy a hatalom egé­sze megragadásának csak az első, kezdeti lépése történt meg. Egy-két nappal később Jelcin a Fehér Házat (Szovjetek Háza) „védő" parlamenti képviselőket – miután kikapcsolta a világítást és a fűtést – megfenyegette, hogy ha október 4-ig nem hagyják el az épületet, katonai erővel szétkergeti őket. Ezt akkor csak kevesen vették komolyan, hiszen oly abszurd­nak tűnt az egész. A Fehér Házat rendőrök és OMON-isták vették körül, majd szögesdróttal is bekerítették az épületet. A kívülálló szemlélőnek, mint e sorok írójának, a Fehér Ház körüli egész hercehurca részben operettnek, részben ab­szurd drámába hajló tragikomédiának tűnt. Mind a reális ha­talom, mind a parlament oldalán a megrendezettség, a he­roikus pózok keveredtek a kitartás és a valóságos elszántság jeleivel. Például fiatalemberek a vörös és Andrejev-zászlókkal szélben-esőben napokig ott ácsorogtak a szögesdrót mö­gött. Az odaérkező anya nem adhatta át nekik a kenyeret, mert parancs volt rá, hogy a Fehér Ház védői „terroristák és bűnözők". Jelcin maga is használta ezeket a kifejezéseket.

Ez egy rendhagyó puccs volt. Ellentétben az 1991. augusz­tusival, amely múltba forduló, tradicionális jellemzőivel tűnt ki, emez igazi posztmodern-informatikai puccs volt. Tévé­puccs. Kezdetben még vér sem folyt, pusztán az államhata­lom deklarálta, hogy megszabadul minden korlátozó, „zűrza­vart okozó" politikai erőtől, mindenekelőtt a parlamenttől. Ez a körülmény azonban nem hűtötte le a moszkvaiak tiltako­zásra hajló csoportjait, hanem – mint szemtanú, állíthatom – inkább felfűtötte a hangulatot, s olyanok is csatlakoztak a parlament védelméhez, akik korábban az egyértelműbben antikommunista Jelcin-csoporttal szimpatizáltak. Sokan csak ekkor értették meg, hogy miről is van szó valójában.

Szeptember 21-e után a kommunisták különböző csoportjai mellett a parlamentmellé álltak olyan pártok, mint a Keresz­tény Demokrata Párt, az Alkotmányos Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Központ, hogy most ne említsük azokat a baloldali pártokat, amelyek kezdettől fogva szemben álltak Jelcin prokapitalista hatalomkoncentrációs kísérletével, mint a Buzgalin-féle Munkapárt, a Medvegyev-féle Szocialista Dol­gozók Pártja stb., amelyek már jóval korábban szakítottak a régi állampárti hagyománnyal.

Már önmagában ez a tény is a politikai abszurditás és a hagyományos manipuláció körébe utalja a Jelcin-csapat alap­vető propagandafogását, mely szerint a parlament mellett fel­sorakozó tüntető tömegek „a kommunisták és a fasiszták szövetségét" reprezentálták. A „vörösbarna szövetség" ideo­lógiája azt a célt szolgálta, hogy igazolja a jelcini államha­talmi fordulatot: hogy maga a fordulat a „kommunista-fasiszta bűnöző terroristáktól" védi a lakosságot, amelyet – mint Gajdar fogalmazta a televízió melodramatikus hírműsorában a lövöldözés éjszakáján – „egy új Gulag" fenyeget. A valóság­ban azonban e sztálini hagyományt követő „jobbos-balos" érvelés semmiféle komolyan vehető tényanyagra nem tá­maszkodik.

A „kommuno-fasiszta összeesküvés elmélete", amely a jel­cini diktatúra nemzetközi igazolásának tézise volt, önmaga karikatúrájává vált. A Profil című osztrák lapban például egy projelcinista írás is maximum 150 főre teszi azt a fasiszta csapatot, amely a Fehér Ház „védelmében" megjelent a té­ren. Igen valószínűtlennek tűnik, hogy 150 fasiszta és több ezer kommunista „szövetsége" eldönthette volna Moszkva és Oroszország sorsát az emlékezetes véres vasárnapon. Gajdar ex-miniszterelnök hétfőn éjjel a televízióban hősi pózba merevedve adta elő említett „drámai"beszédét a „kommuno-fasiszta összeesküvésről", melyet azóta is tényként citálnak.

Vitathatatlan: a parlamenti képviselők jó részének állás­pontjával is szemben, az ott lévő tüntetők döntő többsége a gazdasági és politikai válságból a kiutat nem a tőkelogika és a tőkeérdekek mentén fogalmazta meg. A rendszerváltással ellentétes úton haladtak, amennyiben a privatizáció azonnali felfüggesztését követelték. Másfelől pedig a peresztrojka által „felfrissített" régi követeléssel álltak elő: „Minden hatalmat a szovjeteknek!" Ezt úgy képzelték el, hogy mindenütt a lakos­sági és üzemi-gyári szerveződések részvételével újjáválaszt­ják az elbürokratizálódott szovjeteket. Ezt a követelést – ta­lán nem meglepő – a fasiszták nem támogatták. Egyébként a Fehér Háznál vitatkozó emberek hihetetlen sokféle elkép­zeléssel rendelkeztek a gazdasági és politikai „megoldások" tekintetében, de valamiféle összefüggő program nemigen raj­zolódott ki. Együttesen követelték az ott lévők a Szovjetunió visszaállítását. A „hivatalos" szónoklatokban a Szovjetunió visszaállítását mindenekelőtt az etnikai háborúk valóságával indokolták, és a régi rendszer reminiszcenciáinak jegyében beszéltek „a népek barátságának és testvéri szövetségének" tudatos lerombolásáról. Míg tehát Jelcinek „a keményvona­las, kommunista erők fasisztákkal való paktálásáról" zenge­deztek, a parlament előtt tüntetők a jelcinista „demokraták" és a Nyugat, mindenekelőtt Amerika „összeesküvéséről" szó­nokoltak. A kétféle összeesküvés-elmélet éppen azokat a problémákat takarta el, amelyek miatt a tömegek minden ren­dőri nyomás és elnyomás ellenére nap mint nap összegyűl­tek.

Függetlenül a „vörös-barna-elmélet" funkciójától, tény, hogy éppen a Szovjetunió visszaállításának követelése a kommunistáktól a nemzeti populistákig, a monarchistáktól a fasisztákig formai értelemben széles „egységet" mutatott. Csakhogy a „szovjet patriotizmus" és a nagyorosz sovinizmus idegengyűlölő antiszemita tradíciója nyilvánvalóan nem ugyanazt a Szovjetuniót kívánta vissza. A valóságban maga Jelcin is megfogadta a tanácsot, és, természetesen egy har­madik szempontból, de a „restaurációt" ő kezdeményezte.

Éppen a puccs napjaiban „az egységes gazdasági tér" visszaállításáról tárgyalt a FÁK keretei között. (Ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy saját magát a különböző FÁK-tag­országok vezetői modelljének tekinti.) Tehát még a „birodalmi restauráció" címszava alatt sem lehet a különböző politikai erőket összemosni. A Gyeny című lap körül tömörülő nemzeti populisták kifejezetten az etnikai koncepció jegyében is ér­veltek, mely szerint a „reformer-maffia", a „cionisták" és a „zsidók aknamunkája" következtében „zúzták szét a Szov­jetuniót". Ez utóbbi csoportosulás a privatizáció megkérdője­lezésébe is bevitte az etnikai motívumot, ami közelebb hozta őket a feketeszázas és fasiszta elemekhez, de termé­szetesen nem voltak azonosak velük.

Tehát igen vegyes összetételű volt a „parlamenti tábor", ami szociális téren is többé-kevésbé leírható. Találkoztam ott munkanélküli munkással, öreg mérnökkel és fiával, takarító­nővel, ex-polgár tanárral, pártapparátcsikkal és nyugdíjas tá­bornokkal. Ez a tömeg a rendszerváltás veszteseiből verbu­válódott. Lehet, hogy a fasiszta fiatalok csak azért jelentek ott meg, hogy megmutathassák magukat a televízióban. Né­ha olyan érzésem volt, hogy sajátos provokáció zajlik, mintha így akarnák lejáratni azokat, akik a parlament védelmében mentek ki a Fehér Házhoz.

Ruckoj és Haszbulatov – szinte akaratuktól függetlenül – a fentebb felsorolt igen vegyes összetételű csoportosulások megszemélyesítőivé váltak. A „nagypolitikában" mindketten véletlenszerű figurák voltak ugyan, de mégiscsak rendelkez­tek karakterisztikus vonásokkal. Ruckoj mint „afgán hős" sze­repelt, aki Jelcinhez hasonlóan levált a régi rendszerről, de, vele ellentétben, a hangsúly nála nem a reformokon, hanem inkább a „nemzeten" volt. Haszbulatov csecsen nemzetiségű demokrataként könnyen válhatott a politikai sajtó kabaréfigu­rájává. Egyikük sem volt alkalmas arra, hogy az elnöki dik­tatúrával szemben összefogja a parlamentarizmusra érzéke­nyebb politikai csoportosulásokat. A „demokratikus reformok" és a nemzeti populizmus kettős szorításából és demagógiá­jából nem tudtak vagy nem is akartak kitörni. Meghatározó körülmény volt, hogy a sajtóban a parlamentnek csupán alá­rendelt pozíciói voltak.

A szervezett és erős tömegtámogatás hiánya miatt végül cserbenhagyták őket a hatalmi csoportosulások, még a had­sereg velük szimpatizáló vezető figurái is (akik megszokták, hogy az erősebb mellé kell állni, s lehetőleg a kisebb koc­kázattal járó kivárás politikáját folytatták).

A másik tábor, vagyis a „demokraták'' a parlamenttel szem­ben a végrehajtó hatalmat és Jelcint támogatták, de ez a gyülekezet nem kevésbé volt heterogén, mint az előbbi. Ez a tábor, amely szervezetileg a Demokratikus Oroszország mozgalommal kapcsolható össze, politikailag kevésbé artiku­lálódott és differenciálódott, mint a „konzervatívok" tábora. Hogy egy magyarországi analógiával illusztráljuk a dolgot, olyan csoportosulás ez, mintha az SZDSZ, az MDF és a Kis­gazdapárt egy szervezetet alkotna, és Pető, Für és Torgyán egy párt tagjai lennének. Tömegeik is sokszínűek. Az alapító reformkommunistáktól a régi rendszerben bizonyos ellenzéki szerepet is vállaló antikommunista csoportokig terjed, akiket ma már összeköt a „nyugatosság" egyik alapvető sajátossá­ga: együtt követelik az ellenőrizhetetlen privatizáció további kiterjesztését, a föld magántulajdonba adását és az orosz gazdaságnak a világpiac előtti még teljesebb megnyitását. Másfelől viszont mindezt erős nemzeti és ugyanakkor liberá­lis retorikával és antikommunista pátosszal vegyítik. Ők is Oroszország világhatalmi nagyságának feltámasztását tekin­tik egyik alapvető feladatuknak. Gazdaságpolitikájuk pedig ezt egészében ellehetetleníti, mert a magántulajdon eluralko­dása és a Nyugattal való – egyenlőtlen esélyekkel induló – gazdasági verseny a dezintegrációs folyamatokat erősíti.

A „nyugati értékeket" képviselő és azok oroszországi meg­honosításában reménykedő „reformértelmiségiek" tanácstala­nul szemlélték (és szemlélik), hogy saját soraikban is erősö­dik a pravoszláv „nemzeti elkötelezettség", a „zavarosság". Még nem történt meg a konzervatív nacionalizmus és a libe­rális kozmopolitizmus strukturális szétválása. Ennek döntő oka, hogy az ismert történelmi feltételek következtében Oroszországban a pártoskodás egyáltalán nem a nyugat-eu­rópai fejlődés vonalát követi. A pártok szinte kizárólag az uralmi elitek különböző csoportosulásainak organizációi, mind a centrumban, mind a régiókban. (Kivételt legfeljebb az SZKP-ból megmaradt különféle kommunista pártok képez­nek.)

Ezt a tábort szintén támogatják a régi állami- és pártap­parátusokból, illetve komszomol-apparátusból „kiemelkedő" újtulajdonosok és a törvényességgel hadilábon álló maffiózó csoportosulások is. Vajon ki tudja megállapítani pontosan a határokat, hiszen a régi apparatcsikok és menedzserek egy része már a peresztrojka idején nagymértékben a saját zse­bére működtette az állami cégeket, vállalatokat. E rétegek közvetlenül érdekeltek a kapitalizmus kibontakozásában, le­gyen ez a kapitalizmus mégoly balkáni és emberellenes. En­nek nyilvános deklarációjával ezek a rétegek ritkán állnak elő, inkább Jelcinre és a fő ideológusokra hagyatkoznak. Bár már rendelkeznek az új uralkodó-osztályok bizonyos allűrje­ivel, státusz-szimbólumaival, de mind jogállásuk, mind való­ságos gazdasági perspektíváik bizonytalanok, rendezetlenek, politikai és erkölcsi tudatuk kialakulatlan. Önbizalmukat még a jelcini diktatúra sem igen szilárdította meg, ehhez hosszabb történelmi időszakra lenne szükség…

A reformértelmiség egy része már ki is ábrándult ebből a táborból, mintha megbánta volna, hogy „értük" harcolt. Szinte szimbolikusan mutatja ezt, hogy a Vörös téren rendezett Rosztropovics-hangversenyt követően jórészt nem csatlakoz­tak a Jelcin melletti demonstrációhoz, bár a szervezők nyil­vánvalóan a hangversenyre „szervezték rá" a tüntetést a jel­cini államcsíny védelmében. A tüntetés szociális szempontból három nagyobb rétegből tevődött össze. Az egyiket a régi rendszer által megsértett és megalázott emberek tömege tet­te ki, a másikat a (kis) üzletelők, a „boltosok", a bizonytalan egzisztenciájú emberek, harmadjára ott voltak a hatalmi ap­parátus „megvilágosodott" karrieristái.

A parlament feloszlatása után a fordulópontot minden bi­zonnyal szeptember 29-e jelentette. A Barrikadnaja metró­megállónál összesereglett néhány ezer tüntető alighanem „véres szerdaként" jegyzi majd fel e szeptemberi napot. Az orosz „demokrataták" hatalma megmutatta, hogy meddig ter­jed „demokráciájuk" lojalitása a másként gondolkodókkal szemben. Miközben az emberek „fasiszták-fasiszták" felki­áltással hátráltak a metróállomáshoz, az OMON katonái órán­ként hatdolláros kiegészítő bérért módszeresen, az orosz századforduló stílusában, bottal többször végigverték őket. Mint minden puccs, a jelcini államcsíny is azzal kezdő­dött, hogy megfélemlítették a lakosság politikailag aktív rétegeit, csoportjait – és azzal végződött, hogy eliminálták őket a politika színpadáról.

Jelcin betartotta ígéretét, és október 4-én véres katonai ak­cióval a szó szoros értelmében kifüstölte a parlamentet a Fehér Házból… A CNN közvetítette, hogy a feldühödött tün­tetők megindultak, és a délután folyamán néhány halott árán áttörték a parlamentet körbevevő kordont. Kezdetben úgy tűnhetett, hogy a parlament által kinevezett új elnök, Ruckoj lesz a győztes. Ám Ruckoj és Haszbulatov a Fehér Ház „visszafoglalása" után a TV-torony elfoglalására ösztönözte az összeseregletteket, ami mind politikai, mind katonai szem­pontból tökéletes ostobaságnak bizonyult. Ez ugyanis alkal­mat adott Jelcinnek arra, hogy elrendelje a Fehér Ház kato­nai ostromát, amit a világon sok millió tv-néző láthatott egye­nes élő adásban.

A hadsereg apatikus és passzív állapotát mutatta, hogy a Szovjetek Házának katonai elfoglalása végül a Szovjet Had­sereg egykori politikai főcsoportfőnökének irányítására ma­radt. A régi és kipróbált szovjet tábornok, a rendszerváltás éveiben elhíresült Volkogonov (akinek Sztálin- és Trockij-biográfiái a rendszerváltó történetírás „remekei") azután nem ismert kíméletet…

És most következzék maga a dokumentum, pontos fordí­tásban. A gépelt szöveg alapján előállított röplap utolsó be­kezdése már kézírással szerepelt a sokszorosítványon.

A demokrácia megvédelmezésére, az autoritarianizmus elleni fellépésre szervezett értelmiségi gyűlés felhívása

Mi, a tudomány és a művészet területén dolgozó értelmisé­giek, ebben a hazánk számára kritikus pillanatban Önökhöz fordulunk.

B. Jelcin kísérletet tett arra, hogy feloszlassa a hatalom törvényesen választott szervét, megszegve ezzel az Alkot­mányhoz való hűségre tett esküjét, semmibe véve a hatalom­megosztásnak a demokráciától elválaszthatatlan alapelvét, kiélezve a konfrontációt és a polgárháború veszélyét. Orosz­országban lábbal tiporják a demokrácia kezdeményeit: az olyan választások, amelyek a közgondolkodás gátlástalan manipulálásának, az ellenzék információs és pszichikai visszaszorításának körülményei között mennek végbe, nem lehetnek és nem is lesznek szabadok. Semmi sem garantálja, hogy B. Jelcinnek nem támad majd kedve feloszlatni az „új parlamentet" is, ha a frissen választott képviselők többsége nem támogatja a végrehajtó hatalmat. B. Jelcin rendelkezése újabb lépés a „sokk – terápia nélkül" gazdaságpolitikájának útján, mivelhogy demokratikus módszerekkel már nem volt folytatható az az irányvonal, amelyet a nép többségének el-nyomorodása és a kultúra lerombolása jellemez.

Miközben a tömegközlési eszközök többsége készségesen siet támogatásáról biztosítani a hatalmat kisajátító Jelcint, az országban egyre nagyobb méreteket ölt a másképp gondol­kodás erőszakos elfojtása, újságokat és televíziós műsorokat tiltanak be, helyi szervek törvényesen megválasztott vezetőé­inek sorát mentik fel, ha olyan véleményt hangoztatnak, amely eltér Jelcin és csapata álláspontjától.

Ha ma nem emeljük fel szavunkat az autoritárius tenden­ciáknak és ezek demagóg támogatásának nyilvánvaló erősö­désével szemben, akkor Oroszországban az Alkotmánynak, a demokráciának, a nép többsége jogainak semmibevétele szabállyá válik.

Hogy gátat vethessünk Oroszországban az autoritarianizmushoz vezető „határozott" lépéseknek, új, egyidejű parla­menti és elnökválasztásra van szükség. Ezek a választások csak akkor lesznek demokratikusak, ha az országban visszaállítják az Alkotmány érvényét, megőrzik a hatalommeg­osztás rendjét, és felszámolják a hatalom és a médiumok birtoklásának kialakult monopóliumát.

Felhívjuk a tudomány és a kultúra dolgozóit, az ország értelmiségét, hogy vesse latba teljes tekintélyét, használja fel minden lehetőségét, hogy megvédjük Hazánkban az al­kotmányosságot és a demokráciát, és ellenálljunk az autoritariánus szándékoknak. Ne felejtsük Lev Tolsztoj és Vlagyi­mir Korolenko nagy erkölcsi parancsát: „Nem hallgathatok!"

(A gyűlésen több mint 120 ember vett részt, közöttük Igor Gorbacsov, Nyikolaj Gubenko, Ljudmila Zajceva érdemes művészek, a Moszkvai Állami Egyetem, a Filozófiai Intézet, az Orosz Tudományos Akadémia Közgazdasági intézete, a Művészeti Akadémia professzorai és vezető tudósai, írók, új­ságírók.)

1993. szeptember 28.

(Fordította: Havas Ferenc)

Ön nemrég könyvet írt Az emberi szükségletek elmélete címmel Len Doyal nevű kollégájával. (A könyvet nemrég Isaac Deutscher díjjal tüntették ki. A szerk.) Ebben amellett érveltek, hogy az emberi szükségletekről való meg­egyezés szükséges feltétele a szociálpolitika elveiről kialakítandó konszen­zusnak. De meghatározhatók-e abszolút értelemben az emberi szükségletek, és szolgálhat-e ez a szociálpolitika alapjául?

Egyik célunk a könyv megírásával az volt, hogy ne csak fi­lozófiai kérdésekhez szóljunk hozzá, hanem a szociális po­litika és stratégia kérdéseihez is. Amellett érvelünk, hogy az emberi szükségletek léteznek, s mint ilyenek univerzálisak, abszolútak és objektívek. Minden emberre és minden időben vonatkoznak. Ezt kijelentve vitázni kívánunk az emberi szük­ségletek relativista felfogásaival, melyek oly népszerűek let­tek manapság. Az emberek vagy egészében elutasítják a szükséglet fogalmát, vagy azt mondják, hogy a szükségletek csoport-specifikusak, vagyis bizonyos csoportok meghatároz­hatják saját szükségleteiket, de nem létezik közös mérce.

Mi azt mondjuk, hogy a szükségletek az emberi cselekvés univerzális előfeltételei, vagy még pontosabban, a társa­dalmi csoportban való effektív részvétel, vagy ennél is pontosabban, a társadalmi csoportban való kritikus rész­vétel feltételei. Ebből az alapvető célból szármáztatjuk a fi­zikai egészség és az autonómia alapvető szükségleteit. Ezek­ből származtatunk néhány köztes szükségletet, amelyek sze­rintünk megint csak az emberek minden csoportjára vonatkoz­nak. De miközben ezt tesszük, nem gondoljuk, hogy a szük­ségletkielégítők is objektíve előírhatók, mondjuk, szakér­tők egy csoportja által. Élesen megkülönböztetjük a szük­ségletkielégítőket, amelyek relatívak, és a szükségleteket, amelyek nem azok. így amikor a szükségletkielégítők meg­határozásáról van szó, egy sor újabb kérdés vetődik fel.

Ez a megkülönböztetés a történetietlenség vádjának elkerülését szolgálja? Hiszen az könnyen felhozható az abszolút vagy univerzális szükségletek hallatán.

Igen, pontosan így van. Ismereteink a szükségletekről, azok mibenlétéről az idővel változnak, jellemzően bővülnek időről időre. A klasszikus példa a cukorbetegé, akinek inzulinra van szüksége, de ezt ő nem tudhatja, különösen ha az inzulin felfedezése előtt élt. Mindazonáltal szüksége van az inzulin­ra, mert anélkül társadalmi részvételében komoly hátrányokat szenved. De általában azt mondhatjuk, hogy a szükségletki­elégítők történelmileg specifikusak, és más szükségletkielé­gítők egész sorától függenek, beleértve kiegészítő és helyet­tesítő elemeket. Hogy jobban megértsük a szükségletkielégí­tőket, nemcsak a tételes tudás birtoklására van szükség, ha­nem a konkrét szituációban érintett emberek gyakorlatban megalapozott tudására is. Ezért meg kell próbálkozni össze­hozni a kettőt, hogy meghatározhassuk a szükségletkielégí­tőket. De a tapasztalati tudás nem helyettesítheti a tételes tudást a szükségletek mibenlétét illetően.

Jelenti-e az abszolút emberi szükségletek létezése egyúttal a szociális jogok létezését is?

Igen, emellett érvelünk. Azt állítjuk, hogy a jogok logikusan követik a szükségletek létezését és a kötelességek támasz­tását. Minden társadalmi csoport támaszt kötelességeket tag­jaival szemben, és elvárja, hogy azok a tőlük telhető legjob­bat megtegyék. S mivel az emberi szükségleteket úgy defi­niáltuk, mint a csoportbeli cselekvés előfeltételeit, ezért az alapvető szükségleteket ki kell elégíteni annak érdeké­ben, hogy az emberek teljesítsék kötelességeiket. Vagyis logikailag konzisztens azt mondani, hogy az emberi szük­ségletek létezése szociális jogokat eredményez. De mi azt is állítjuk, hogy ezek a szükségletek optimális (és nemcsak minimális) kielégítéséhez való jogot jelentik. Mert ha azt várjuk az emberektől, hogy a tőlük telhető leg­jobbat nyújtsák, bármi is tekintendő a legjobbnak egy bizo­nyos csoportban, akkor mindannyiuknak rendelkezniük kell az eszközökkel is, hogy a legjobbat nyújthassák, ami opti­mális szükséglet kielégítést feltételez.

Itt még tisztázni szeretném a következőt. Nem könnyű az egészséghez és az autonómiához való alapvető jogról be­szelni. Ezek eredmények, amelyek számos tényező függvé­nyei, vagyis a jó egészséghez való jog nem garantálható a jó egészséghez való jog operacionalizálása útján. Beszélhe­tünk a köztes szükségletekhez való jogokról, például a meg­felelő szintű táplálkozáshoz, tisztességes lakáshoz, egész­ségvédelemhez, oktatáshoz, gyermekvédelemhez, fizikai biz­tonsághoz és hasonlókhoz való jogokról. De ez sem jelenti azt, hogy ne adódnának további kérdések arról, hogyan operacionalizálhatók ezek a jogok. Erről nagy vita folyik.

Ön a jogokat és kötelességeket csoportokban értelmezi. Mit ért csoport alatt a társadalmak jelenlegi szintjén? A nemzetállamot?

Ma a társadalmi élet uralkodó kerete a nemzetállam, többek közt azért, mert ez a legfontosabb csoport, amelynek szintjén az emberek kötelességei megfogalmazódnak. Ideálisan az egész világ, a földkerekség lenne az a csoport, amelyben a jogok és kötelességek megfogalmazódnak, hiszen ha a szük­ségletek univerzálisak, nem állhatnak meg a nemzeti hatá­roknál. De igazából roppant nehéz formába önteni a globális jogokat a mai világban.

Nem okoz problémát, hogy a különböző' államok, mondjuk az Egyesült Ki­rályság, Argentína és Bangladesh, egészen különböző képességekkel rendel­keznek a szociális jogok garantálására?

Még abban sem vagyok biztos, hogy ez így van. Ha megnézi az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát az emberi jogokról, az magában foglalja a biztonsághoz, az egészségvédelemhez és egyebekhez való jogokat, amelyek az egész világra vo­natkoznak. Az emberi jogok nyilatkozata hasonló kellene hogy legyen minden országban, és valószínűleg lehetne is. A kérdés ezután az, hogy bizonyos társadalmi rendszerekben milyen konkrét jogok fogalmazhatók meg az egyes szükség­letkielégítőkhöz. Először a bőség és szűkösség különböző szintjei miatt, másodszor pedig amiatt, mert különböző dön­tések születnek arról, melyek azok a szükségletkielégítők, amelyekhez jogok kapcsolhatók. Harmadszor pedig azért, mert e jogokat különbözőképpen lehet operacionalizálni. Jó­léti jogokat a legkülönbözőbb módokon lehet érvényesíteni.

Az Egyesült Nemzetek ezeket a jogokat évtizedekkel ezelőtt deklarálta, de azóta nem sok fejlődést tapasztaltunk. Úgy tűnik, hogy a modern társa­dalom működési mechanizmusa a szükséglet kielégítést alárendeli más, „felsórendűbb" szempontoknak, leginkább a gazdasági „hatékonyság­nak" és növekedésnek. A polgári és politikai jogok többé-kevésbé elfo­gadottak, a szociális jogok viszont a pénzügyi helyzet függvényei.

Ez egy nagyon fontos pont, amit Rawls igazságosságelmé­letének tárgyalásával próbálunk megközelíteni. Az optimu­mot úgy határozzuk meg, mint ami a jelenleg elérhető legjobb gyakorlat, vagy amely a közeli jövőben egy meg­valósítható társadalomban elérhető, vagyis az optimum­nak mindenfajta utópisztikus értelmezését elutasítjuk. A létező társadalom alapvető paramétereit kell számításba ven­ni. A szükségletpolitika, amely papíron a szükséglet kielé­gítés javítását szolgálja, alááshatja a gazdaságot, oly­annyira, hogy a legrosszabb anyagi helyzetben lévők (hogy Rawls kifejezését használjuk) reálpozíciója romlik. Ha ezt tapasztaljuk, akkor az nem tekinthető kívánatos politikának. Úgy gondolom, Rawls lehetőséget nyújt arra, hogy összeegyeztessük az emberi szükségleteket a megva­lósíthatósági szempontokkal.

Változtat-e ez azon, hogy a jelenlegi kapitalizmusban az uralkodó paradigma többnyire fölöslegesnek, pazarlónak tekinti a szociális kiadásokat.

Nos, a nyugati kapitalista országokban a szociálpolitikára és juttatásokra fordított állami kiadások átlagosan a GNP (bruttó nemzeti termék) 20-25 százalékát teszik ki. Ezért meg kell magyarázni, miért nyugszanak bele ebbe a „pazarlásba". Azt hiszem, azért, mert a szociális költekezés nem egyszerűen egyfajta veszteség, hanem produktív kiadás. Kimutatható, hogy azok az országok, amelyek a legtöbbet tették az emberi szükségletek kielégítéséért, sikeres jóléti kapitalista orszá­gok.

De ha ma megnézzük ezeket az országokat, kivétel nélkül azt látjuk, hogy ha növelni kívánják versenyképességüket, akkor automatikusan a béreket és a szociális kiadásokat csökkentik, vagyis mindazt, ami a munkával és az emberi erőforrásokkal kapcsolatos.

Ez lehet, hogy így van, de az az értelmezés, hogy a jóléti államot a legtöbb tőkés országban alapvetően visszafejlesz­tették volna, nem állja meg a helyét. Azt hiszem, Nagy-Bri­tannia itt kivételt képez. Nem vagyok biztos benne, hogy alapvető konfliktus áll fenn a tőkés felhalmozás és a szük­séglet kielégítés között. E konfliktus fennáll a szabályozatlan kapitalizmus esetében, amely szinte minden tekintetben rossz a szükséglet kielégítés szempontjából. De a társadal­milag szabályozott kapitalizmus, azt hiszem, találhat utakat a szükséglet kielégítés és a tőke versenyképessége egyidejű védelmére. Sohasem voltam meggyőződve egy ilyen alapve­tő „trade-off'-ról, mivel a tőkén belül is különböző stratégiák vannak, s ezek némelyike jobban összehangolható az emberi jóléttel, mint a többi.

Visszatérve a szükségletekről írott könyvünkre. Ez abból a meglátásból eredt, hogy a szocializmus utat vesztett, és nin­csenek már világos céljai. Azt szorgalmazzuk, hogy az em­beri szükségletek kielégítése lehet ez az alapvető cél. Persze e cél lefordítása politikai stratégiává egy sor újabb kérdést felvet, amelyekkel könyvünk nem foglalkozhatott.

Hogyan írhatók le a jóléti kiadások produktív jellemzői?

Vissza kell nyúlnunk az 50-es és 60-as évekhez, amikor közhely volt, hogy a kapitalizmus és a jóléti állam összeegyeztethető. Az oktatást és az egészségvédelmet az emberi tőkébe való beruházásnak tekintették, és a jóléti köl­tekezésen keresztül érvényesülő keynesiánus keresletszabá­lyozásnak szintén voltak produktív mellékhatásai. A 70-es évek végén és a 80-as években uralkodó felfogásban e viszony értékelése az ellentétes irányba lendült. Kifejlő­dött az „összeegyeztethetetlenségi paradigma", misze­rint a jóléti állam teher volt a gazdaságon, mert a beru­házások kiszorításához vezetett, a munkaerőpiacon való megjelenés ellen ösztönzött, és csökkentette a hatékony­ságot a munkahelyeken. Úgy látom, hogy nyugaton most ismét egy visszalendülés tanúi vagyunk. Ez a Major-kor­mány egyes intézkedéseiből is látható, ha összevetjük a Thatcher-kormánnyal. Szóval, ez a feszültség mindig létezett. Elméleti érvek találhatók mindkét oldalon. Friedman és a neoliberálisok ellen mindig felhozható Polányi, Myrdal vagy Keynes. S mivel elméletileg létezik az egyensúly, a kérdés inkább empirikus.

És mit mutatnak az empirikus munkák?

Egy másik könyvben, Alfred Pfallerral és Göran Therbornnal közösen végeztünk empirikus elemzést e kérdésekről. Meg­néztük a versenyképesség különböző mércéit, úgymint ex­portrészesedés, a termelékenység növekedési üteme és má­sok, és ezeket összevetettük a „jóléti államiság" különböző mércéivel. Számos korrelációs vizsgálatot végeztünk a 70-es és a 80-as években az OECD-országokból, és végül nem találtunk semmiféle szignifikáns kapcsolatot. Volt néhány ne­gatív kapcsolat a 80-as évekre, vagyis a jobb jóléti állammal rendelkező országok egy kicsivel gyengébb versenyképessé­get mutattak. De e kapcsolatok egyike sem volt jelentős. Te­hát a legjobb következtetés az, hogy nincs szignifikáns vi­szony egyik vagy másik irányban. És ezt alátámasztják más hasonló makroökonómiai tanulmányok is. A bizonyítékok azt mutatják, hogy makroszinten mind az összetartozási, mind az összeegyeztethetetlenségi elméletek hibásak. Vagy nem létezik (ill. elhanyagolható) a kapcsolat a tőkés fejlődés és a jóléti állam között, vagy mindkét tényező működik, csak hatástalanítják egymást. Ennek tisztázásához több mikroszintű kutatásra van szükség.

Például milyen kérdésekről?

Érdekes kutatások folynak például a szakképzési politikák gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásairól. Az egyik ilyen kutatás során kiderült, hogy a brit szakképzés és oktatás ala­csony színvonala sújtja bizonyos iparágak versenyeképessé­gét. A brit munkások kevésbé képesek alkalmazni az élenjáró technikát, mint versenytársaik, s ha használják, sokkal könnyebben elrontják, és ilyenkor meg nem tudják megjaví­tani. Ez tipikus példája annak, amikor több jóléti kiadás kife­jezetten produktív lenne. De vannak ellenpéldák is. Néhány évvel ezelőtt Péter Saunders egy figyelemre méltó OECD-ta-nulmányban kimutatta, hogy a nagyarányú állami hitelfel­vétel hátrányosan befolyásolja a kamat- és befektetési felté­teleket.

Az lehet, de a deficit nem feltétlenül jelent szociális kiadásokat, hanem lehet katonai vagy más egyéb is.

Ez igaz. De az is kimutatható, hogy az adók és a juttatások bizonyos fajtái a munkaerőpiacon való megjelenés ellen hat­nak, s ezért károsak. Vagyis a feladat olyan politikák kidol­gozása, amelyek minimalizálják a hátrányos hatásokat és ösztönzik a pozitívakat. De ezen túl, mindenképpen megma­rad egy nagy terület, ahol semmiféle gazdasági megtérülés­sel nem számolhatunk, mint például az öregek és nyugdíja­sok gondozása. De ezt így kell elfogadni.

Ha nincs tiszta korreláció a versenyképesség és a jóléti kiadások között, akkor mi volt a valós tartalma a jóléti állam ellen a gazdasági hatékonyság nevében végrehajtott új jobboldali támadásnak a 80-as években? Egyszerűen csak félreértették a létező gazdasági rendszert, vagy volt valami más a hát­térben?

Itt csak a brit példáról tudok beszélni. Gazdasági volt-e, vagy­is ebben az értelemben „racionális", vagy pedig inkább ideo­lógiai és politikai? Azt hiszem, mind a kettő. A Thatcher-kor­mány 1979-ben került hatalomra, elszánva arra, hogy meg­állítja Nagy-Britannia és a brit gazdaság régóta tartó hanyat­lását. Egyértelműen úgy tekintettek politikájukra, mint amely racionális választ ad arra a zavaros helyzetre, amelybe a brit gazdaság jutott. Bizonyos intézkedéseiket ennek fényében kell értékelni. Másrészt viszont egyértelmű az ideológia sze­repe, annak érdekében, hogy átrendezzék a brit politikai rendszert, különösképpen aláásva a korporatista konszen­zust, amely a megelőző időszakban uralkodott. Megtámadták a brit társadalom azon intézményeit, amelyek a változásokat akadályozták, és kikényszerítettek egy olyan új politikai szö­vetséget, amely marginalizálta a Munkáspártot. Ez három té­nyező, de valószínűleg volt több is.

Na most hogy mennyire voltak összhangban a gazdasági célok a politikai és az ideológiai célokkal, az érdekes kérdés. Bizonyos intézkedéseik nem nélkülözték a tiszta gazdasági racionalitást, ha elfogadjuk a neoliberális gondolkodást. Pél­dául a szakszervezetek gyengítése, vagy a munkanélküli se­gély csökkentése. De a Thatcher-kormány más intézkedése­inek, mint például a fejadó vagy a vízszolgáltatás privatizá­ciója, semmiféle gazdasági racionalitása nem volt. Andrew Gamble segít megérteni ezt, amikor „a szabad piac és az erős állam" kombinációjaként írja le a thatcherista új jobbol­dalt. Vagyis Thatcher egyszerre képviselte a neoliberális köz­gazdasági gondolkodást, és hangsúlyozta a konzervativiz­must a tradicionális értékekkel és az állam tekintélyével. Egy ilyen kombináció nagy valószínűséggel generál olyan politi­kákat, amelyek nem szükségképpen kifizetődőek gazdasági szempontból.

Bonyolítja e képet az, hogy hasonló változások nemcsak az Egyesült Ki­rályságban történtek, de például Franciaországban is. Ott az emberek szo­cialista vezetést választottak 1981-ben, de az rövid időn belül arra kény­szerült, hogy megváltoztassa irányvonalát, és áttérjen a neoliberális politi­kára.

Ezzel nem értek egyet. Franciaországban a neoliberális re­torika jelen volt, de a gyakorlatban igen csekély változások történtek. Öt országot érintő vizsgálatunkban megnéztük Franciaországot és Németországot is, és nem találtunk je­lentős eltolódást a neoliberális gazdaságpolitika vagy szoci­álpolitika irányába. A szignifikáns elmozdulás a jóléti politika szempontjából a munkanélküliség folyamatos növekedésével történt. Vagyis megjelent egy teljesen új szociális probléma, amelynek kezeléséhez a jóléti rendszer nem volt elég fejlett. De ez bizonyos értelemben kívülről jött, és ez nem a jóléti állam elleni tudatos, radikális támadás következménye volt azokban az országokban. Ilyen támadással a fejlett kapita­lista világban csak az angolszász országokban találkoztunk: Új-Zélandon, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államok­ban, és kisebb mértékben Ausztráliában és Kanadában.

Bizonyára nem a nyelv miatt volt ez.

Nem. Inkább a politikai és intézményi örökségre, mint például a hasonló jogrendszerre kell gondolni.

Nem elegendő-e a jóléti rendszer modelljének megváltozásához az, ha meg­jelenik a tömeges munkanélküliség (mondjuk 8 százalék a 2 százalék után)? Hiszen a munkahely és a rendszeres önálló jövedelem hiánya aláássa az autonómiát, amelyet az egyik alapvető szükségletnek tekintettünk. (Még ak­kor is, ha egy minimális jövedelem és egészségügyi ellátás a munkanélkü­liekre is kiterjed.)

Igen, a részvétel a jelentős társadalmi tevékenységek leg­alább egy részében valóban döntő alkotórésze az autonómi­ának, minden társadalmi csoportban. Az ipari társadal­makban ez magában foglalja a fizetett munka vállalásának lehetőségét. Ezért a „teljes foglalkoztatottság melletti jóléti állam" vége valóban alapvető változást jelentene a jóléti rendszerben.

De megint csak meg kell kérdőjeleznem, hogy ez univer­zális trend-e? A tények azt mutatják, hogy az OECD-n belül három országcsoport tartotta alacsonyan a munkanélküliségi rátát, vagy érte el a foglalkoztatás gyors növekedését a gyor­san növekvő munkaerőkínálat ellenére, noha egészen külön­böző politikákkal. Először, olyan országok, mint Svájc vagy Ausztria, ezt a külföldi dolgozók kirekesztésével és a női munkavállalás korlátozásával tették. Másodszor, az Egyesült Államok is sikeresen teremtett új munkahelyeket a munkae­rőpiac deregulálása által, bár ezek főképp rosszul fizetett és társadalombiztosítás nélküli állások voltak. Harmadszor pedig Svédország és Norvégia egészen a legutóbbi évekig folytatta híres aktív munkaerőpiaci politikáját. Japán valószínűleg kombinálja a három említett út elemeit. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy minden ilyen politika kívánatos. Az első láthatóan fajok és nemek szerint diszkriminál, a második pe­dig alacsony fizetéssel, szegénységgel és a gazdasági létbi­zonytalanság más formáival kapcsolja össze az új álláslehe­tőségeket. Az alapvető szükségletek kielégítése szempontjá­ból csak a svéd modell tekinthető kívánatosnak. Vagyis ha a magas munkanélküliség a nyugati gazdaságok állandó jel­lemzőjévé válik, akkor egyetértek azzal, hogy a jóléti rend­szer alapvető változáson ment keresztül. De ez sem egyfor­mán történik a különböző országokban.

Lehet-e mindezek után a jóléti állam egyfajta új modelljének megjelenéséről beszélni?

Erről megint csak különböző nézetek élnek. Még Nagy-Bri­tanniában is lehetséges volt azt mondani a 80-as évek kö­zepéig, hogy a közpolitika nem változott sokat. Volt néhány kiadáscsökkentés, és néhány lényeges változás, mint például a szakszervezetek törvényi szabályozása. Támadás érte a helyi kormányzatokat, centralizálódott a hatalom. Megkezdő­dött a tanácsi lakások eladása. De még ha tovább lehetne is sorolni az akkori változásokat, nem mondanám, hogy ez egy új modellt eredményezett, hiszen a jóléti állam központi intézményeiben, a társadalombiztosításban, az egész­ségügyben, az oktatásban nem történt lényeges átalakulás. A 80-as évek végére azonban valóban megváltoztak a dol­gok. A társadalombiztosítás áttért a maradékelvre („rezidualizálódott"), nagyobb hangsúly került a magánbiztosításra, az önkéntes támogatásra és a munkahelyi juttatásokra. Radiká­lisan átalakult az adórendszer, mely így sokkal kevésbé prog­resszív, így hát mérséklődött az újraelosztás, és nagyon gyorsan nőttek az egyenlőtlenségek, különösen a gazdag csoportok jövedelmei. Gyorsan nőtt a munkanélküliség, mi­közben a juttatások egyre inkább a munkahelyhez kötődtek. Az oktatásban érdekes fordulat ötvözte az erős állam és sza­bad gazdaság elveit: az alaptanterv szigorúbb központi el­lenőrzését kombinálták a szülők nagyobb beleszólási lehető­ségével és a piaci erők felszabadításával. Az új keretek na­gyobb lehetőséget nyújtottak a sok pénzzel rendelkezőknek arra, hogy „kilépjenek" az alternatív és magánjellegű szolgál­tatások szférájába…

Ha mindezek után összevetjük a 70-es évek végének brit társadalmát a 90-es évek elejének társadalmával, találunk-e minőségi különbséget?

Ó, igen. Azt hiszem, ezzel bárki egyetértene. A nyilvánvaló és domináns változás az egyenlőtlenségek és a szegény­ség növekedése, valamint egyes városok és régiók le­pusztulása. És a kollektív éthosz hanyatlása. Megváltozott a helyi kormányzat is, mely most már sokkal inkább szerző­déseket köt a szolgáltatások elvégeztetésére, mintsem elvál­lalná egyes körzetek kollektív irányítását. Az egyetemek kü­lönböző forrásokból próbálnak pénzhez jutni, és kereskedel­mi vállalkozásokba kezdenek. Sokkal vállalkozóibb lett a tár­sadalmi szektor. Mégis, ezek a jellemzők paradox módon kombinálódnak meglehetősen konzervatív attitűdökkel: hogy mást ne mondjak, itt a család példája.

Az Egyesült Államok elnökválasztási kampánya óta úgy tűnik, hogy fel­gyorsult az új jobboldali ideológia hanyatlása. A kampány hathatós kritikát gyakorolt a nemtörődöm gazdaságpolitika és a jólétellenes felfogás fölött. Jelenti-e ez azt. hogy a kapitalizmus egyszer s mindenkorra kifejlesztette jóléti struktúráit, és ezek az intézmények már nem mozdíthatók eV! Megnyir­bálhatok egy évtized erejéig, de előbb vagy utóbb ismét megjelennek.

Igen is, meg nem is. Göran Therborn érvelt emellett néhány évvel ezelőtt. „A visszafordíthatatlan jóléti állam" című írásá­ban. Részben a politikai választóközösségek miatt, amelyek a jóléti állam körül felépültek, részben pedig a funkciók miatt, amelyeket betölt. Azt hiszem, ez megállja a helyét, amennyiben a társadalmi élet állami szabályozásáról van szó. Ezt a funkciót minden tőkés állam betölti, egyik sem adhatja fel. De amit Esping-Andersen kimutat: e mögött az azonosság mögött a különböző jóléti államok igen különböző célokkal rendelkeznek. Például különböznek aszerint, hogy mi­lyen mértékben garantálják a szociális állampolgári jogokat.

Ezek a jóléti célok megváltoztathatók. Vagyis az állam sze­repe a társadalmi élet szabályozásában nem fordítható vissza, de azok a különös célok, amelyeket e szabályozás megvalósítani igyekszik, igenis változhatnak. Valóban, Nagy-Britanniában is sok korábbi cél a visszájára fordult. De nem így Németországban vagy Svédországban. Vagyis kü­lönbséget kell tenni az intézmények, és a mögöttük levő va­lóságos célok és törekvések között.

A Maastrichti Egyezmény baloldali ellenzéke éppen erről beszél. Hogy ez a szerződés a jóléti állam elleni támadást jelent, amennyiben összes priori­tása monetáris jellegű, és az államadósság és deficit előírt csökkentése el­kerülhetetlenül a jóléti kiadások megnyirbálásához vezet.

Én ezt az álláspontot ritkábban hallom mostanában. Éppen a legutóbbi időszak fejleménye volt, hogy a Munkáspárt és a baloldal felsorakozott az Európai Közösség gondolata mö­gé. Ez egy nagy horderejű, történelmi változás. Bár, amikor magához Maastrichthoz érünk, mutatkozik némi nézeteltérés. Sokan arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Királyság kivonta magát a szociális fejezet alól. Ez nem Maastricht kritikája, hiszen a szociális fejezet nem vonatkozik Nagy-Britanniára. Én a másik fajta kritikát erősebbnek érzem: úgy mozdulni el a monetáris unió felé, hogy nem létezik erős fiskális erő, amely európai szinten tudná biztosítani az erőforrá­sok újraelosztását, ártalmas lehet a periferikus terü­leteknek, vagyis Nagy-Britannia jelentős részének is. Mindazonáltal az a véleményem, hogy a Maastrichthoz való csatlakozás abszolúte szükséges. Európa még mindig hasz­nos ellenerő és alternatív modell a Nagy-Britanniában to­vábbra is domináns neoliberális áramlathoz képest. És na­gyon aggódnék Európáért, ha Maastricht kudarcot vallana, hiszen komoly visszaesést jelentene, és geopolitikai szem­pontból igen veszélyes lenne. Nagyon mérges voltam, amikor a Munkáspárt a határozati javaslat ellen szavazott novem­berben.

Mit jelent az európai integráció a jóléti állam szempontjából0 Tolerálja-e. vagy integrálja-e a nemzeti keretekben létrejött jóléti államokat?

A jelenlegi helyzetben az EK-nak nincs nagy hatása a szo­ciálpolitikára. A jóléti állam még csaknem teljes egészében a nemzetállam fennhatósága alatt áll. Vannak bizonyos terü­letek, ahol már hatást gyakorol az EK; és ez Anglia szem­pontjából, mely a jóléti politika szempontjából elmaradott, egyértelműen pozitív. Példának hozható a nők, valamint a más EK-országból átvándorlók jogainak szabályozása, bizo­nyos környezetvédelmi és munkavédelmi szabályozás. De ezek igencsak marginálisak. A Szociális Fejezet próbálja meg majd ezt egy kicsit továbbfejleszteni, különösen a munkavál­lalói jogokban.

Ami tiszta, az az, hogy az uralkodó jóléti modell az EK-n belül egészen különbözik a brittől. Amit Esping-Andersen konzervatív modellnek hívott, s amit én inkább keresz­ténydemokrata modellnek neveznék, egyértelműen domináns az EK-ban. Ez bonyodalmat okoz a más jóléti rendszerű or­szágoknak: Dániának, és a lehetséges skandináv csatlako­zóknak egyrészt, Nagy-Britanniának és Írországnak más­részt. Vagyis a brit álláspontnak meg kell változnia, és ebből a szempontból Európa a legnagyobb reménységünk. írjuk alá Maastrichtot, írjuk alá a Szociális Fejezetet, és más szocia­lista erőkkel összefogva változtassuk meg az EK-t.

Amennyiben – ahogy említene – az európai unió legfőbb motorja a másik kél tőkés centrummal való verseny, kérdés, hogy a német és francia tőké­seknek szükségük van-e még a munkásosztállyal a jobb jóléti juttatások útján fenntartott koalícióra?

Azt hiszem, ez ügyben egyértelműek a feszültségek. A mun­kaadók szövetsége további deregulációt szorgalmaz Európá­ban a verseny fokozása érdekében. De másrészt a német munkaadók és mások mindenképpen elleneznék az összeurópai szociális szabályozás gyengülését, mert az a tőke el-áramlását jelentené Spanyolországba és Portugáliába. Más­képp fogalmazva, az EK-t alapvetően kétféleképpen lehet ér­telmezni. Egyrészt úgy, hogy ez egy neoliberális program, és kész. Másrészt úgy, hogy ez egy kísérlet a szabályozott nem­zeti kapitalizmusból a szabályozott európai kapitalizmusba való átmenetre. Azt hiszem, hogy a különböző hatások ere­dője a második irányba mutat. Európa jobban összefonódott a kereszténydemokrata és szociáldemokrata modellekkel, amelyek különböznek a japán és az amerikai modellektől. Korábbi könyvemben, „A jóléti állam politikai gazdaságtaná"-ban amellett érveltem, hogy egyrészt a keynesiánus jóléti ál­lam problémái ki fogják kényszeríteni e rendszer átalakítását. Másrészt viszont ez az átalakítás többféleképpen lehetséges: alapvetően egy neoliberális és egy korporatista irányban. Azt hiszem, ez most is elmondható, és a két irányzat választó­vize a La Manche.

Mindezek a megfontolások a tőkés világrendszer centrumát érintik. Kelet-Európa népei körében igen erős hit élt, hogy a „kommunizmus" elhagyásával könnyen átvehető a nyugati jóléti nívó. Amennyiben ez nem történik meg, és ez a régió egyfajta félperiféria marad, milyenek lehetnek a jóléti juttatá­sok, emberi szükségletek és szociális jogok kilátásai?

Azt hiszem, különbség van Közép-Európa nemzetei: Magyar­ország, Csehország és Lengyelország, valamint a többi or­szág között. Nem sokkal budapesti látogatásom után úgy gondolom, hogy Magyarországon viszonylag sikeres lehet a piacgazdaságra való áttérés, és az EK-val fennálló szoros együttműködés szociális fejlődést is eredményez majd. Le­het, hogy túl optimista vagyok, de azt hiszem, e néhány or­szág esetében ez megtörténhet. De a többieket tekintve, egyetértek, a helyzet nem biztató. Persze az EK-n belül is még különböző variációkkal találkozunk a szociális védelem és jólét terén. Az egységesített piac nyugodtan együtt létez­het a szociális védelem különböző rendszereivel.

A világ sikeresnek mondható periferikus országaiban nem találhatunk az európai jóléti kapitalizmushoz hasonló rend­szert. Tajvannak, Dél-Koreának és a többi „tigrisnek" nincs a mi jóléti államainkhoz hasonló intézményrendszere. Bizonyos mutatók szerint igen jó színvonalú jólét alakult ki, de én nem tudnék megnevezni egyetlen jóléti állammal rendelkező or­szágot sem a periférián. Ugyanakkor, Európa jövője szem­pontjából az EK-t tekintem döntő tényezőnek. Azokban az országokban, amelyek társultak vele, fokozatos elmozdulás lehetséges a nyugati szintű jóléti juttatások felé. Bizonyos elemek már léteznek Kelet-Európában. A magyar munkanél­küli segély például nagyvonalúbb, mint az angol.

Nem jelent-e problémát az, hogy a magyar és más kelet-európai gazdaság­politikákra komoly befolyással van a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely, bárhogyan is nézzük, egy szuper-neoliberális intézmény, és szívbaj nélkül megmondja, hogy például az oktatási vagy egészségügyi kiadásokat ennyivel meg ennyivel „célszerű" megkurtítani.

Ez valóban így lehet. De itt hivatkoznék Bob Deaconra, aki szerint ma a globális intézmények az IMF-től eltérő álláspon­tot kezdenek kialakítani. Például a Világbank nemrég két ta­nulmányt is kibocsátott, figyelmeztetve a neoliberális politika veszélyeire. Szóval, talán lesz valami változás néhány peri­ferikus ország nemzetközi korlátaiban. De itt most egy na­gyon bonyolult területre csúszunk, ugyanis a globális rezsim ma alapvetően valóban neoliberális. Nincs felelős globális kormányzat, nincs globális végrehajtó hatalom. És pillanat­nyilag nagyon nehéz látni, hogy ez hogyan lehetne másképp. [Az interjú 1992. november 12-én készült.]

Irodalom

Deacon, B. (1992) The impact of supranational and global agencies on Central European national social policy – az Első Európai Szociológiai Konferencián (Bécs, augusztus 26-29) előadott tanul­mány.

Doyal, L. és Gough, I. (1991) A Theory of Human Need, Macmillan.

Esping-Andersen, G. (1990) The Three Worlds of Welfare Capitalism, Policy Press.

Gamble, A. (1988) The Free Economy and the Strong State, Macmillan.

Gough, I. (1979) The Political Economy of the Welfare State, Macmillan.

Keynes, J.M. (1960) The General Theory of Employment, Interest and Money, Macmillan.

Pfaller, A., Gough, I. és Therborn, G. (szerk.) (1991) Can the Wel­fare State Compete? A Comparative Study of Five Advanced Capi-talist Countries, Macmillan.

Polányi, K. (1957) The Great Transformation, Beacon Press. Rawls, J. (1972) A Theory of Justice, Oxford University Press.

Saunders, P. és Klau, F. (1985). The Role of the Public Sector. OECD Economic Studies No.4, OECD.

Therborn, G. és Roebroek, J. (1986) The irreversible welfare sta­te. International Journal of Health Services, 16, 3.

Magyarországon manapság a munkanélküliség elemzésénél abból az új helyzetből kell kiindulni, hogy a „munkavi­szony", mint legfőbb jogszerző tényező, sokak számára – minden igyekezetük ellenére – átmenetileg, esetleg hosszabb távon is elérhetetlen és teljesíthetetlen követel­ménnyé válik. Ezzel párhuzamosan reális értékelést kell ad­ni a hazai munkanélküliségről, a kezelésére kialakított esz­közrendszer használhatóságáról és hiányairól, de mindenek­előtt a munkanélküli személyek társadalmi státuszáról. Egyre kevésbé fogadható el, hogy egy ilyen nagyságrendű (a hiva­talos nyilvántartásban is jóval félmillió fölötti) embercsoport – amelynek összetétele már távolról sem homogén – társa­dalmi megítélése még mindig az 1989-90-ben felszínre került marginális munkanélküli-csoportok jellemzői alapján történ­jen. Míg a Foglalkoztatási Törvény elfogadásának időszaká­ban végre úgy tűnt, hogy a munkanélküliek hivatalos meg­ítélése – helyzetüknek megfelelően – differenciálttá és reá­lissá válik, addig az utóbbi időben ismét felerősödtek a ne­gatív értékelések. Megszaporodtak azok a nyilatkozatok, amelyekben nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliek ön­hibája, felelőssége, és háttérbe szorult a társadalmi és kormányzati felelősség. A hivatalos állásfoglalások a munkanélküli-juttatással visszaélő, csaló személyek tö­meges jelenlétét sejtetik, akik a többiek (esetleg a még dolgozók) kárára visszaélnek helyzetükkel, és ezért ér­demtelenek az ellátásra. Természetesen nem lehet kizár­ni, hogy ilyen személyek – valószínűleg elenyésző mér­tékben – terhelik a rendszert, ugyanakkor ez a módszer jól alkalmazható a közhangulat tudatos befolyásolására is, különösen olyan időszakban, amikor a finanszírozási nehézségek miatt az állami ellátásokban jelentős vissza­lépésekre kényszerültünk.

Elméletek a munkanélküliségről

A munkanélküliség viszonylag magas arányának állandósulása új fogalmat szült a foglalkoztatáspolitikai szakemberek körében: egyre gyakrabban találkozhatunk „a munkanélküliség egész­séges színvonala" kifejezés használatával.¹ Ugyanakkor a fejlett államok közgazdászai közül többen az elmúlt évtizedekre jel­lemző kormányzati célkitűzések megvalósítását – mint például az alacsony infláció, a foglalkoztatás színvonalának javítása, a gazdasági növekedés, valamint a fizetési mérleg egyensúlyának megőrzése – egymással összeegyeztethetetlen feladatnak tar­tották. Ezért a munkanélküliség magasabb szintjének toleranci­áját javasolták az infláció mértékének ellenőrzése érdekében. Ezt a politikát követte az 1990 tavaszán hivatalba lépett új ma­gyar kormány is.

Bármilyen legyen is azonban a munkanélküliség megítélé­se, az nem vitatott, hogy a nagyarányú, tartós munkanélkü­liség társadalmi következményei rendkívül kedvezőtlenek, ezért a 80-as évtizedben a fejlett tőkés országok kormányzati politikájában nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliség hatá­sainak kezelése. Nem véletlenül, hiszen 1983 végén az OECD országaiban kialakult munkanélküliség már 35 millió embert érintett. A munkanélküliek támogatása, a XIX. sőt a XX. század nagy részében is elenyésző volt, és a „legkevés­bé alkalmas" elvén alapult. Ebben az összefüggésben ez azt jelentette, hogy a munka nélkül maradó ember kevesebbet ér, mint a legmegalázóbb, legrosszabbul fizetett munkát vég­ző ember. A szóban forgó elv alkalmazását három érv tá­masztotta alá. Egyrészt a munkanélkülit valamivel ösztönözni akarták arra, hogy munkát keressen, másrészt a munkások elbocsátástól, illetve a munkanélküliségtől való félelme haté­kony eszköznek bizonyult a munkafegyelem fenntartására, és így a termelés növelésére. A „legkevésbé alkalmas" elve elő­nyös volt abból a szempontból is, hogy minimalizálta a mun­kanélküliek támogatására fordított költségeket, ugyanakkor alacsonyan tartotta a munkanélküliség rátáját is.

A fenti általános attitűd mögött meghúzódó feltételezés az volt, hogy a munkanélküliség nem balszerencse, hanem az egyéni hiányosságok és az erkölcsi kudarc manifesztálódá­sa. Az ilyen nemkívánatos jellemvonásokkal rendelkező em­berek nem alkalmasak a túlélésre, de nem is érdemlik azt meg.² Ez a doktrína kényelmes eszközül szolgált a minimális társadalmi felelősség elutasításához.

A bőkezű kompenzáció elvét tulajdonképpen William H. Beveridge alapozta meg a századfordulón azzal a kulcsfon­tosságú gondolattal, hogy a munkanélküliség – bár mást és mást jelent az egyes emberek esetében – alapvetően nem az egyének viselkedéséből, hanem a gazdaság egé­széből adódik, a munkanélküliség: az ipar problémája.³ (Mindazonáltal Beveridge nem cáfolta azt a dogmát, hogy az emberek egy része saját elhatározásból és önhibájából mun­kanélküli, csak az egyéni felelősség kizárólagosságán lépett túl.)

Ezen elmélet szerint a munkanélküliség az egyetlen olyan jövedelemvesztő kategória, amely állami beavatkozással elő­idézhető vagy megelőzhető. Ha elfogadjuk, hogy egyesek azért válnak munkanélkülivé, mert a kormány intézkedéseket tesz például az inflációs ráta visszaszorítására, vagy azért, mert a gyors technológiai fejlődés eredményeképpen egyes munkakörök gyorsabban szűnnek meg, mint ahogy újak ke­letkeznek, akkor azok bőkezű kárpótlása, akik ilyen okok foly­tán veszítik el keresetüket, erősen indokolt.

A magas kompenzációt különösen három érv támasztja alá:

• az első, hogy ez jobban illeszkedik a társadalmi felelős­ség modern felfogásához;
• a második Keynes gazdasági érvelésén alapul, amely szerint a munkanélküliek bőkezű kompenzálása országos és regionális szinten fenntartja a vásárlóerő szintjét, míg az ala­csony kompenzáció ellenkező hatást vált ki, és így valójában a munkanélküliséget növeli;
• a harmadik érv szerint, a magas kompenzáció – megha­tározott körülmények között – növelheti a termelékenységet. Az átszervezés gyakran okoz munkaerő felesleget, és a dol­gozók természetes vonakodással reagálnak azokra az intéz­kedésekre, amelyek munkájuk és megélhetésük elvesztésé­hez vezethetnek. Minél kedvezőbb a feleslegessé vált dolgo­zók helyzete, annál valószínűbb, hogy nem fogják elutasítani a termelési- és munkaerő gazdálkodási módszerek új alterna­tíváit.

A bőkezű kompenzálás hátrányát „munkanélküli-csapdá­nak"nevezik, feltételezve, hogy a munkanélküli a munkanél­küliségben válik érdekeltté, amikor a jóléti segélyek, juttatá­sok és az elérhető munkáért megkapható bér különbsége csekély. Ennek kivédésére találták ki az Amerikai Egyesült Államokban az ún. „workfare" elvet, melynek lényege, hogy a munkanélküli segély folyósítását kötelező munkavégzés­hez, átképzésben való részvételhez kötik.⁴ Ez a konstrukció a munkanélküli segélyezést elfogadhatóbbá teszi a társada­lom számára azáltal, hogy folyósítását feltételek teljesítésé­hez köti. Igazi megoldást azonban ez sem hozott, hiszen hi­ába a „workfare", a munkára kényszerítés, ha nincs elég munka.

A bőkezű kompenzáció elmélete, valamint a munkaerőpiac és a foglalkoztatottság struktúrájára vonatkozó bizonyos fel­tevések alapján jöttek létre Európában a jóléti államok. Alap­vetően a teljes foglalkoztatottságból indultak ki, továbbá ab­ból, hogy az államnak elsősorban jövedelembiztonságot kell nyújtania a munkavégzés átmeneti akadályoztatása esetére. A nyolcvanas években azonban a munkanélküliség roppant fokozódása nyomán megnőttek az igények és szükségletek, miközben a társadalombiztosítás járulékbevétele csökkent. A jóléti állam pénzügyi válságának fő okozójaként sokan a tár­sadalombiztosítás rendszere és a munkapiac közötti egyen­súly megbomlását tekintik. A tömeges munkanélküliségen alapuló pénzügyi válsághoz demográfiai válság is járult. Az európai lakosság növekvő elöregedése, az eltartottak arányá­nak növekedése miatt mindez egyre nagyobb nehézséget je­lent.

Munkanélküliség Magyarországon

A munkanélküliség problémája – természetesen nagyon el­térő mértékben, hol csak bizonyos szakmákat, társadalmi csoportokat, régiókat, vagy gazdasági ágazatokat érintve; hol nyíltan, hol mélyen eltitkolva – a századfordulót megelőző évtizedek óta létező jelenség Magyarországon is. Még a tel­jes foglalkoztatottság, a korlátlan munkaerő kereslet és az erőforrásokkal való pazarlás időszakában is az aktív korosz­tály 1-3%-a munkavállalási gondokkal küzdött. Kialakult azoknak a társadalmi és szakmai csoportoknak a köre, ame­lyek kiszorultak az anyagi, szellemi és hatalmi javak elsőd­leges, másodlagos (és többszörös) elosztásának rend­szeréből. A gazdaság válságállapota, a szerkezetváltás igé­nye, valamint a munkaerő kereslet és -kínálat régről ismert strukturális feszültségei nyomán kialakult foglalkoztatási ne­hézségek első szakaszában ez a latens munkanélküliség ke­rült felszínre. 1989-90-ben a munkanélküliek összetételét alapvetően a marginalizálódott, nagyon rossz munkaerőpiaci pozícióval rendelkező (alacsony iskolai végzettségű, szak­képzetlen stb.) munkaerő határozta meg. 1991-től strukturális változás következett be a munkanélküliek összetételében, melynek eredményeképpen a még mindig döntő többséget kitevő alacsony képzettségű dolgozók mellett egyre nagyobb arányban jelentek meg a szakképzett, iskolázott állástalanok is.

A munkanélküliség mint gazdaságunk átalakulásának kö­vetkezménye – kényszerűen bár, de – egyre inkább elfoga­dott jelenséggé válik. Ugyanakkor a munkanélküliek közel 700 ezres nagyságrendje és kedvező irányú strukturális át­alakulása sem tudta kiváltani a társadalom elvárható toleran­ciáját e csoporttal szemben. Egy háztartási panelvizsgálat­ban például a megkérdezett munkanélküliek döntő többsége is úgy gondolta, hogy állástalan társaiknak nagy része a „ló­gósok" közül került ki (nyilván a megkérdezetten kívül).⁵ Sőt a TÁRKI által készített 1993. évi felmérés adatai szerint az ország lakosságának 22%-a úgy gondolja, hogy „azok lesz­nek munkanélküliek, akik elisszák a pénzüket". (Vidéken ez az arány 33 százalék!)⁶

Különösen érintett csoportok

A munkanélküliség természetesen nem jelent azonos veszé­lyeztetettséget minden munkavállaló számára. Bizonyos cso­portjukat – konjunkturális és strukturális fejlődésük változá­saitól függetlenül is – a munkaerőpiac kockázata jobban érin­ti, mint más munkavállalói csoportokat. A munkaerőpiac ezen „problémacsoportjaihoz" elsősorban olyan személyek tartoz­nak, akiket „természetes" és „kvázi természetes" tulajdonság­jegyek jellemeznek; nevezetesen életkor, nem, egészségi ál­lapot, nyelvi és etnikai hovatartozás stb. Közös jellemzőjük:

• a társadalmi struktúrában elfoglalt alacsony pozíció,
• a gyenge piacstratégiai védekezési lehetőség,
• mindezek eredményeképpen a hátrányos munkaerőpiaci helyzet.

Magyarországon a munkanélküliség veszélye elsősorban a fiatal pályakezdőket, valamint az idősebbeket, különösen az 50 éven felülieket érinti. Magasabb a munkanélkülivé válás kockázata az eredetileg is gyengébb pozíciójú munkavállalók (a szakképzetlenek, alacsony iskolai végzettségűek, az erős családi kötöttséggel rendelkező nők, a megváltozott munka­képességűek, az etnikai kisebbségek, deviánsok stb.) eseté­ben. Az átlagosnál nagyobb az érintettségük a foglalkoztatási szempontból kedvezőtlen régiókban élőknek, a menekültek­nek és bevándorlóknak is.

Ha ezen munkanélküli-csoportok elhelyezkedési, munkae­rőpiaci esélytelenségének társadalmi okait és következmé­nyeit vizsgáljuk, akkor a pályakezdő fiatalok, a munkanélküli cigányok ós a tartósan munka nélkül lévők helyzete tűnik a legmegoldatlanabbnak, ami hosszú távon beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat.

Ma a gazdasági folyamatokban a leépítés, a visszafogás a meghatározó. Ezeknek a lebontó mozgásoknak jelentős if­júsági munkanélküliséget növelő hatásai vannak. Azáltal, hogy kevés új munkahely jön létre, nincs felvevőpiaca a pá­lyakezdőknek, és a leépítések során elsők között a gyakor­lattal még nem rendelkező dolgozóktól válnak meg a mun­káltatók. Természetesen ehhez hozzájárul e csoport gyenge érdekérvényesítő képessége, és azok a szociális elemek is, amelyek a mérlegeléskor számukra kedvezőtlen döntést eredményeznek.

Míg a legtöbb fejlett európai országban a kilencvenes évek­től kezdődően a demográfiai nyomás számottevő enyhülésé­re lehet számítani, addig hazánkban éppen ez az időszak tűnik kritikusnak. Különösen azért, mert a demográfiai folya­matok kínálatot növelő munkaerőpiaci hatásai egybeesnek az általános gazdasági ós foglalkoztatási feszültségekkel.

A regisztrált pályakezdő munkanélküliek száma 1993 októ­berében 77.000 fő volt. Ebben a számban csak mérsékelten vannak jelen az általános iskolát (vagy annál is kevesebbet) végzett pályakezdők, hiszen – mivel a munkanélküli ellátás­ban ők nem érintettek – többnyire meg sem jelennek a re­gisztrációs helyeken. A pályakezdők esetében nem a mun­ka elvesztése okoz gondot – hiszen nem is volt mit el­veszteniük -, náluk sokkal inkább kilátástalanságról, jö­vővesztésről van szó.

A cigány lakosság fokozott foglalkoztatási veszélyeztetettsé­gének sok magyarázata van. Többek között alacsony iskolai és szakmai képzettségük; gyengébb egészségi és szociális álla­potuk;sajátos munkavállalási és munkavégzési attitűdjük, vala­mint az a tény is, hogy legnagyobb arányban éppen a gazda­ságilag, infrastrukturálisan legelmaradottabb – és most már a munkanélküliségtől is leginkább sújtott – régiókban élnek.

A cigányság elhelyezkedési gondjai nem véletlenül alakul­tak úgy, hogy egyes térségekben már minden cigány család kereső nélkül van, és hogy a cigányságon belül a munkanél­küliségi ráta, illetve a munkanélküliség időtartama többszö­röse az átlagos hazai értékeknek.⁷ Kevés az igazi válaszhoz az, hogy ez alacsony képzettségükön, iskolázatlanságukon múlik. Egyrészt a képzettségük sem pusztán pénz vagy egyéni szorgalom kérdése, másrészt nem vitathatóan létezik a cigány munkaerővel szembeni előítélet, amely megtalálható a munkahelyeken, de sajnos a munkaügyi hivatalokban, ki­rendeltségeken is. Társadalmi gyakorlatunkból még hiány­zik a másság értékeinek fel- és elismerése, nem vagyunk tekintettel a cigányság családi, fogyasztási szokásaira, munkarendjük örökségeire. Mindezeknek csupán a kívülál­ló számára olykor fonák vonásait hangsúlyozzuk, amely szin­te közvetlen alapja a megbélyegzésnek. (Pedig a megbélyeg­zés még egyetlen csoport önerejének mozgósításához, felelősebb önsegítő magatartásának kialakításához sem volt megfelelő eszköz.)

Ezek a régóta megoldatlan problémák most olyan foglal­koztatási nehézségekkel párosulnak, amelyek egyfelől a ci­gányság társadalmi kirekesztettségét tovább erősítik, másfe­lől ennek visszahatásaként az egyre kezelhetetlenebb álta­lános társadalmi veszélyeket súlyosbítják. Végleges leszaka­dásukat erősíti, hogy a cigány munkanélküliek alacsony vég­zettségük, képzetlenségük miatt alig tudnak bekapcsolódni a foglalkoztatáspolitika aktív eszközrendszerébe, és nagy lét­számban kiszorulnak a munkanélküli ellátásokból is. Az ellá­tásra jogosultak viszont – korábbi keresetük színvonala miatt – rendkívül alacsony munkanélküli járadékot kapnak, amely­ből ugyanakkor népes családot kellene eltartaniuk.

E probléma másik vetülete a lézengő, minden értelmes el­foglaltságtól megfosztott aktív emberek egyre bővülő csoport­jai (ez természetesen nemcsak a cigány munkanélküliekre jellemző), amelynek végletes példáját azok a borsodi, nóg­rádi, szabolcsi falvak képviselik, amelyekből lassan már sen­ki sem jár el dolgozni. Ez az egyénekben, a közösségek­ben, de a társadalommal szemben is olyan feszültségeket generálhat, amelyek következményeit ma még kiszámíta­ni nem lehet.

A munkanélküliség nagy vesztesei a hosszú idő óta elhe­lyezkedni nem tudó, tartósan munka nélkül lévők csoportja is. Az egy évnél hosszabb ideje állás nélkül lévők száma 1993-ban elérte a 360.000 főt. Számukra az idő múlásával egyre kilátástalanabbá válik a visszatérés lehetősége a mun­kaerőpiacra, ezért – különösen ha a kitörési kísérleteik rendre kudarcot vallanak – gyakran visszafordíthatatlan lélektani, személyiségváltozási, sőt konkrét fiziológiai károsodást szen­vedhetnek. Magyarországon ezzel a kérdéssel még kevesen foglalkoztak (eleinte azért, mert senki nem hitte, hogy itt em­berek ezrei hónapokig, esetleg évekig nem tudnak majd el­helyezkedni, másrészt, mert a korábbi, viszonylag hosszú el­látási időszak késleltette ezt a hatást), de a nemzetközi szak­irodalom pontos képet rajzolt a tartós munkanélküliség ha­tásmechanizmusainak időbeni alakulásáról, mely a követke­zőképpen vázolható: az elbocsátást követő első nagy meg­rázkódtatást egy nagyon aktív időszak követi (munkahelyke­resés, képzésbe bekapcsolódás, önfejlesztés stb.). Megkö­zelítően fél év sikertelen próbálkozásai után kezdik remény­telennek látni helyzetüket a munkanélküliek, s ha ebben az időszakban nem tudnak elhelyezkedni, vagy perspektívát mu­tató képzésbe lépni, elkezdődik, és az idő múlásával fel­erősödik az önfeladás, a beletörődés, majd a teljes passzivitás folyamata.⁸ Ez az időszak olyan hangulati ele­mekkel, önértékelési- és személyiségzavarokkal terhes, amelyek csökkentik, majd teljesen leépítik a munkanél­küli kapcsolattartási, kapcsolatteremtési készségeit, és ez súlyos családi konfliktusokhoz, a társadalomtól való teljes elszigetelődéshez vezethet. Újabb kutatások szerint a társadalmi presztízs és ezzel az önbecsülés elvesztése mi­att a munkanélküliek jelentős hányada betegségbe, sőt a ha­lálba menekül megoldatlan problémái elől. Norman Bealy wiltshire-i körzeti orvos véleménye szerint azok, akik több éve munkanélküliek, 57%-kal többször fordulnak orvos­hoz, és 13%-kal többfajta betegségben szenvednek, mint egy átlagos polgár. Londoni egyetemi kutatás szerint az 1971-ben munkát kereső férfiak közül 30%-kal többen hal­tak meg, mint az átlag. Még meredekebb az emelkedés a munkanélküli öngyilkosok arányában. Egy finn tanulmány szerint 1990-ben a halálozási arány csaknem kétszer olyan magas volt a munkanélküli férfiak körében, mint azok között, akik rendszeresen dolgoztak.⁹

Ellátórendszerünk „fejlődése" (nemzetközi összehasonlításban)

A munkanélküliség okozta létfenntartási zavarok enyhítése érdekében a különböző országokban és időszakokban sok­színű juttatási, segélyezési rendszereket dolgoztak ki és mű­ködtettek. Az ellátások színvonalát, hatókörét, a bekerülés feltételrendszerét számos tényező befolyásolta, mint például az adott ország politikai irányultsága, demokratizálódási foka, gazdasági fejlettsége, a munkanélküliség mértéke, a munka­nélküliekkel szembeni attitűd stb.

A munkanélküli-ellátások különböző konstrukciói a diszkvalifikáció számos olyan elemét magukban foglalták, amelyek az önkéntes és a kényszerű munkanélküliség megkülönböz­tetésére szolgáltak. A diszkvalifikációs elemek minden or­szágban nagyon hasonlónak bizonyultak, mivel mind az ere­deti brit törvényhozáson alapultak, és felölelték a megfelelő indok nélküli önkéntes kilépést; a felróható magatartás bün­tetését; a felajánlott, megfelelő állás elutasítását; a munka­helyi vita miatti állásvesztést; az átképzés visszautasítását; végül a tisztességtelen magatartást. A felsorolt diszkvalifiká­ciós elemek közül csak az utolsó határozható meg viszonylag egyértelműen, a többi öt csak úgy, mint a „képes és akar dolgozni" terminus, amely számottevő teret hagy szűkebb vagy tágabb interpretációkra.

A hetvenes éveket megelőző gazdasági fellendülés idején, amikor a munkanélküliség nem jelentett komoly problémát, a fejlett országokban bőkezű munkanélküli segélyrendszerek alakultak ki. A segélyek nem terhelték túl a költségvetést, mert kevés volt a munkanélküli; nem is ösztönöztek a mun­kanélküliségre, mert olyan kedvező változások mentek végbe a munkafeltételekben és olyan jelentősen nőttek a bérek, hogy a munkavállalás a legracionálisabb és leginkább kézen­fekvő munkavállalói magatartás volt.

A hetvenes évekre azonban – a gazdasági visszaesés mi­att – a fejlett országok jó részében nehézségeket okozott a kialakult társadalombiztosítási rendszer finanszírozása, ezért a kormányok a munkanélküli-ellátások területén is szigorítá­sokra kényszerültek:

• csökkentették a munkanélküli-segélyek mértékét és az ellátás időtartamát,
• szigorították a jogosultság feltételeit,
• növelték a munkáltatók, munkavállalók kötelezettségeit,
• további állami eszközöket pumpáltak a rendszerbe.

A nyugati munkanélküli-ellátó rendszerek sokszínűségük mellett azonban néhány alapkérdésben nagy hasonlóságot mutatnak. így például abban, hogy a munkanélküli-segélyek, illetve az egyéb juttatások – még tartós munkanélküliség ese­tén is – megbízható segítséget jelentenek a rászorulóknak. A munkanélküli-ellátásokat – rászorultság esetén – különféle szociális juttatások egészítik ki. Ezeket részben azok kapják, akik nem jogosultak munkanélküli-ellátásra, részben azok, akik a járadék (segély) kimerítése után sem tudnak elhelyez­kedni, illetve azok, akiknek biztosítási ellátmánya a létmini­mum alatt van. Számos országban ehhez még különböző kedvezmények kapcsolódnak. Például:

Nagy-Britanniában a munkanélküli-segélyt 1 évig fizetik, ennek leteltével jövedelemkiegészítést kaphat az a 16 éven felüli állandó lakos, aki a létminimum alatti jövedelemmel ren­delkezik. A jövedelemkiegészítés megvalósulhat egyéni se­gély, gyermekek utáni segély, kamatfizetés-átvállalás, lakbér, lakbér-kiegészítés, a szociális alap által nyújtott szülési, te­metési segélyek formájában. Elengedhetik továbbá a nyug­díjjárulék fizetését, de az adót minden esetben vállalni kell.

Ausztriában a munkanélküliségi biztosítás nem része a tár­sadalombiztosításnak, de kötelező biztosítási forma. Szolgál­tatásai: – munkanélküliségi díj (járulékfizetés alapján), – szükséghelyzetben lévők segélyezése (a munkanélküliségi díj lejárta után folyósítják mindaddig, amíg az igényjogosult­ság fennáll. A segély összegének megállapításakor a mun­kanélküli és a vele egy háztartásban élő hozzátartozók anya­gi helyzetét veszik figyelembe), – nyugdíjbiztosítás szolgál­tatásainak előlegezése (azon munkanélküliek részére, akik kérelmet nyújtottak be valamilyen nyugdíja, és annak meg­állapításáig előleget kaphatnak), – különtámogatások {az. el­őre hozott öregségi nyugdíjba való átmenet megkönnyítésé­re), – inszolvencia-biztosítás (ha valamely munkaadó vagyo­na felett csődeljárást kezdeményeznek, a munkavállalóknak inszolvencia-kiesési díjat fizet a biztosító bérre, végkielégí­tésre, kártalanításra stb.¹⁰

Magyarországon a munkanélküliek ellátása – elsősorban az időtartamot illetően – hosszú ideig bőkezűnek minősült, ugyanakkor, mint az alacsony bérekből származtatott minden juttatásé, átlagos értéke ritkán érte el a létminimum szintjét. A munkanélküli-ellátások mai rendszere a következőképpen alakult ki:

A hazai munkanélküliség nyílttá válása után – az anyagi veszteségek pótlására – 1989. január l-jén bevezették a munkanélküli-segélyezés rendszerét, amely a jogosultaknak egy évig biztosított ellátást. A segélyrendszer szigorú feltéte­lei – és a munkanélküliek akkori strukturális sajátosságai – miatt a regisztrált munkanélkülieknek csak mintegy 40-50%-a volt jogosult az ellátásra. A segélyezés lehetőségéből ki­maradtak a pályakezdők, a sikertelenül munkát kereső ház­tartásbeli nők, az egyéni vállalkozók, valamint azok a margi­nális csoportok, akik a korábbi évtizedek alatt nem tudtak beilleszkedni az egyedül hasznosnak minősített, szervezett munka merev világába (ezáltal nem rendelkeztek a segély folyósításához szükséges összefüggő munkaviszonnyal). Ez elsősorban azért volt veszélyes, mert a munkanélküliség mi­att kiesett jövedelem rendszeres pótlására egyedül ez az el­látási forma létezett Magyarországon. (A szociális segélyezés feltételrendszere csak esetenként, illetve a gyermek jogán és rendkívül alacsony szinten biztosított juttatást.) A segély összegét az átlagkereset 50-70%-ában határozták meg. (1989. I. félévében a segélyben részesültek [4625 fő] 61,4%-ának nettó segélyösszege nem érte el a létminimum akkori nagyságát.)

1990. január 1-jén vezették be a munkanélküli-ellátás új elemét, az átmeneti munkanélküli-járadékot. kz új ellátási for­ma bevezetésének hátterében az a kényszer állt, hogy – az elképzelésekkel ellentétben – voltak olyan állástalanok, akik a segélyezés egy éve alatt nem tudtak elhelyezkedni, ugyan­akkor a szociális segélyezés rendszere továbbra sem akart megnyílni a munkanélküliek előtt, s így ezek az emberek a folyósítás időtartamának kimerítése után teljesen ellátatlanok maradtak volna. Ezért a munkaügyi kormányzat – alapvetően szociális megfontolásokból – 1990. január 1-jén bevezette az átmeneti munkanélküli-járadékot, mely a munkanélküli-segély jogosultsági időtartamát kimerített, de elhelyezkedni továbbra sem tudó munkanélküliek részére biztosított további 1 évre – egy alacsonyabb szintű (a munkanélküli segély 75%-ának megfelelő) ellátást. Mivel a járadék egy követő ellátási forma volt, feltételrendszere nagymértékben megegyezett a munka­nélküli-segélyével. Ennek megfelelően a segélyezésből ki­szorultak a járadékra sem voltak jogosultak.

1991 februárjában az Országgyűlés elfogadta A foglalkoz­tatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi 4. sz. törvényt, mely formálisan biztosítási alapokra helyezte az ellátást. A törvény a regisztrált munkanélküliek részére a korábbi járulékfizetési idő függvényében differen­ciált munkanélküli-ellátási időtartamot (minimum fél évet, ma­ximum 2 évet) biztosított. (Az ellátás első felében az átlag­kereset 70, majd a folyósítás második szakaszában 50%-át.) Bár a foglalkoztatási törvény által létrehozott új konstrukció megfelelt a fejlett piacgazdaságokban működő biztosítási rendszerek átlagos paramétereinek, néhány tételében első­sorban szociális indíttatású kompromisszumra kényszerült. Ennek oka az volt, hogy munkanélküli-biztosítási rend­szerünkkel párhuzamosan nem jöttek létre a követő, kiegé­szítő ellátási (segélyezési) formák, s így a korábban kialakult ellátási „norma" teljesítését a járadék vállalta fel. Ez gátolta a tiszta biztosítási szempontok érvényesítését (lásd a pálya­kezdők nagyon szükséges, de itt rendszeridegen segélyezé­sét), és fedezetlen bőkezűségre késztette a törvény alkotóit (pl. az európai átlagnál jóval hosszabb járadékfolyósítási idő megállapításával).

A törvény nem változtatott azon az ellátási hiányon, amely to­vábbra is sújtotta azokat, akik a jogosultság feltételeit még vagy már nem elégítették ki. A másik probléma az volt, hogy legalizálta a minimálbérre vonatkozó előírás megszegését azzal, hogy a tör­vényben előírt járadékminimumot csak abban az esetben kellett érvényesíteni, ha a munkanélküli korábbi keresete elérte a mini­mális bér összegét. Ha a kereset – szabálytalanul – ez alatt volt, akkor a munkanélkülijáradék-minimum garanciája rugalmassá vált és követte az elfogadhatatlan bérek szintjét.

Az Országgyűlés azóta többször módosította a Foglalkoz­tatási Törvényt, ami döntően szigorításokat, visszalépéseket eredményezett. Ennek okai a munkanélküliség arányának kedvezőtlen alakulása, illetve az ebből következő finanszíro­zási gondok voltak. A módosítás szigorította a munkanélkü­li-járadék folyósításának feltételrendszerét, és csökkentette a folyósítás időtartamát is. Ennek alapján a munkanélküli-ellá­tás maximális időtartama 2 évről másfél, majd egy évre csök­kent.

A törvénymódosítások legnagyobb szépséghibája az volt, hogy – ellentétben a nemzetközi gyakorlattal – a munkanél­küliség nagymértékű emelkedésének következményeit kizá­rólag a munkáltatókra és munkavállalókra hárították.

1991-ben a munkanélküliség mutatóinak drasztikus emel­kedése, az ellátás időtartamának csökkentése, valamint egyes területeken a munkaerőpiac teljes beszűkülése olyan helyzetet teremtett, amely végre kikényszerítette a szociális ellátórendszer megnyitását a munkanélküliek bizonyos cso­portjai előtt. 1992. tavaszán a Kormány létrehozta a munka­nélküli-ellátásban nem részesülő egyes munkanélküliek szo­ciális támogatásának átmeneti rendszerét.

Ezt követően kétéves előkészítő és hat hónapon át húzódó törvénykezési munka után 1992. december végén megszü­letett a Szociális Törvény, mely az előzetes koncepciók ígé­retével ellentétben¹¹ már csak a munkanélküliek szűk réte­gére vonatkozott. A munkanélküliek jövedelempótló támoga­tása szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátás, melyre csak az a munkanélküli jogosult, aki kikerül a munkanélküli ellátásból, és családjában az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb össze­gének 80%-át. A jövedelempótló támogatás a mindenkori öregségi nyugdíj 80%-a, ami ma 5.200 Ft-ot ér. E mélyen a megélhetési szint alatt lévő juttatások – ha tartós munkanél­küliséggel párosulnak – az egész család életminőségét, fel­készülési lehetőségeit veszélyeztetik, s ez biztos esélyt ad a következő generáció munkanélküli státuszának újraterme­lődéséhez.

Jegyzetek

1 Feagin, J. R.: Social Problems (A Critical Power-Conflict Pers-pective). Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey. 78-79.

2 Az angol Herbert Spencer és az amerikai William Graham Sum-ner (utóbbi a Yale Egyetem professzora, 1909-ben az American So-ciological Society elnöke) fejlesztette ki ezt a nézetet.

3 Beveridge W. H.: Unemployment: A Problem of Industry. London, 1909.

4 Hasonló javaslata volt Beveridge-nek a negyvenes években, amelynek lényege az időkorlátozás nélküli, de kötelező képzésben, foglalkoztatásban való részvétellel összekötött munkanélküli segé­lyezés volt.

5 Magyar háztartási panelvizsgálat I. felvételének (1992. ápr.) ada­tai. Nagy Gyula előadása a „Munkanélküliség, második gazdaság és szociálpolitika" c. konferencián (1992. dec. 3-4.).

6 Durst Judit: „Olyan, mint a gyász". Figyelő, 1993. január 21.

7 A cigányság foglalkoztatásának korlátai és esélyei. Kutatási zá­rótanulmány. Készítették Eff Lajos, Gere Ilona és Jeney Sarolta. Bu­dapest, 1993.

8 Egy 1992. évi Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsgálat szerint az egy éve munka nélkül lévők már csak elenyésző arányban vesznek részt munkaerőpiaci átképzésben, és lemorzsolódásuk is jóval na­gyobb arányú (akik fél évnél rövidebb idő után vállalkoztak képzés­re, átlagosan 80%-ban sikeresen befejezték a tanfolyamot, míg a hosszabb ideje állástalanok esetében ez az arány 60%-os). (MTA Regiteszt Közvélemény- és Piackutató Kft.)

9 Az adatok a Figyelő 1993. január 21-i számában megjelent „A munkanélküliek korán halnak?" c. cikkből származnak.

10 Szociális biztonság Ausztriában. Bundespressedienst, Wien, 1988. Kézirat.

11 Javaslat a Szociális Törvény főbb koncepcionális elemeire. Bu­dapest, 1991. Kézirat.