1. Bevezetés

Az angol válogatott gyenge szereplése az elmúlt hónapokban, a különböző titkos fizetésekről, adószabálytalanságokról szóló történetek, majd a Tottenhamnél lejátszódó Sugar-Venables ügy nemzeti sportunkat egyre kellemetlenebb helyzetbe so­dorta. Bár az embereknek megvannak a saját kifogásaik, a közös problémák sora világos és jól ismert:

Gyakran hallani, hogy a strukturális, szervezési, illetve vég­rehajtási hibák az angol futballban a gonosz, hatalommániás elnökök intrikáinak, a szűk látókörű, anyagi érdekektől vezé­relt, kapzsi futballsztároknak, a játék szempontjaival nem tö­rődő befektetőknek és a kulcspozíciókban levő, hozzá nem értő emberek hibáinak eredménye. Ebben az írásban vitatko­zunk azzal az állítással, hogy itt egyes emberek hibáiról lenne csupán szó. Szerintünk a probléma gyökere mélyebben kere­sendő. A problémák szükségszerű következményei egy olyan rendszernek, amely hagyja, hogy az érdekeltek – a klubok, játékosok, a televízió – csak saját hasznukat vegyék figye­lembe, és nincs olyan mechanizmus, amely magának a játék­nak a védelmében ezen erők ellen tudna hatni. így a futball semmiben sem különbözik a szabadpiaci kapitalista rendszer többi iparágától. Ahogy Nagy-Britannia számos más szekto­rában – szemben azok véleményével, akik hisznek a szabad­piac jótékony hatásában -, ez a rendszer a futballban is egyensúlyhiányhoz, a hatalom néhány cég (klub) kezében va­ló koncentrálásához, a fogyasztó (szurkoló) kizsákmányolásá­hoz, a reklám túlhangsúlyozásához, a termék növekvő homo­genitásához és a közjó (a játék vagy a bajnokság) elhanya­golásához vezetett. A futball Angliában a piac összes kudar­cának jelét magán hordozza.

Bár rengeteg írás született a piac tökéletlenségeiről, ezek legtöbbje bonyolult elméleti terminusokban fogalmazódott meg, és néhány akadémiai folyóirat vagy tankönyv lapjain volt olvasható: a legtöbb ember számára nem több tudományos halandzsánál. Véleményünk szerint bármilyen bonyolult is né­mely elmélet, a piaci erők szabad játékának eredménye min­denki számára kézzel fogható a hétköznapi életben. Az angol futball mai helyzete drámai példa minderre.

2. A piac nagy kudarca

Ahol a pénzé az utolsó szó, azt az egyszerű emberek meg­szenvedik. Ennek a kijelentésnek az alapja – tág értelemben véve – a piaci tökéletlenségek elméletében található. A való­ságban a szabadpiaci elmélet feltételei nem teljesülnek, a kö­vetkezmények pedig a piac kudarcaként ismertek.

Először is, a piac kudarcot vall, ha az adott területen né­hány vállalat túlságosan dominánssá válik. A szabadpiaci erők, melyek szabályozatlan monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásához vezetnek, egyúttal problémákat² is okoz­nak. Ezek közül talán a legszembetűnőbb az, hogy a vásárló egyre rosszabb és rosszabb üzleteket köt: a monopolista a profitmaximalizálás érdekében befolyásolhatja a piacot.

A futball esetében ez a piaci kudarc a csapatok számának csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor felemelik az árakat, 150 fontot kérnek egy Coca-Coláért, minden évben megváltoztat­ják a szerelést, hogy az utolsó penny-t is kisajtolják támoga­tóikból, és más „vállalatokkal" (televíziós társaságok, szpon­zorok) is üzleteket kötnek, melyeket nem a vásárlók (szurko­lók) érdekeinek figyelembevétele, hanem a profitmotívum ha­tároz meg.

Másodsorban, a piac kudarcot vall, ha a vállalatok egymástól függnek, vagyis az egyik jóléte a többiek jólététől függ. A sza­badpiacok nem tudják kezelni ezeket az „externáliákat". Mind­ezek az összhang és a stratégia hiányához vezetnek. A piaco­kat tökéletesen összehangoló láthatatlan kéz által irányított lát­szatvilágon kívül az egyes piaci szereplők cselekedetei – me­lyek teljesen figyelmen kívül hagyják a többiekre kifejtett hatásu­kat – nem szolgálják az „iparágnak" mint egésznek az érdekét.

Harmadrészt, a profitmaximalizálás egy piaci rendszerben gyakran a rövidtávú szemlélet túlhangsúlyozásához vezet. A futballban ahogy a profit válik meghatározóvá, a rövidtávú megfontolások kerülnek előtérbe, melyek nem szolgálják sem a kluboknak, sem magának a sportágnak az érdekét.

Mindezek a tényezők nagy valószínűséggel az összes profi futballklubot igen nagy bajba sodorhatják, ha nem tesznek el­lenkező irányú lépéseket. A fenti három felvetés mindegyike egy-egy problémára kíván rámutatni a piac dominanciájának futballra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A korlátlan verseny a tehetség, a források koncentrációjához vezet, a következ­mény pedig valószínűleg az lesz, hogy megszűnik a profi sport vonzereje, amely az eredmény bizonytalanságán alapul.

Az eredmény bizonytalanságának kritériuma

A nagy klubok még nagyobbá válása felé mutató tendenciák megerősödése különösen aggasztó probléma a profi sport­ban: az egésznek az értelmét ássa alá. A sport népszerűsége az eredmények bizonytalanságától függ, és ez – paradox mó­don – csak egy irányított rendszerben biztosítható. Egy operát érdekesnek találhatnak az emberek akkor is, ha tudják, hogy mivel fog végződni, egy CD lehet élvezetes, hiába hallgattuk akár több tucatszor is. A sportban azonban, különösen a fut­ball esetében, igaz az, hogy a nézők érdeklődése csak az eredmények bizonytalanságával tartható fenn. Bizonyos ese­tekben persze gyönyörű látvány egy nagyszerű csapat isko­lajátékát látni. De ha túl gyakran győznek, és ezt minden év­ben megteszik, akkor az érdeklődés csökken. Ez igaz mind a bajnokságra, mind a klubokra. „Ceteris paribus" (azaz, ha minden más tényező változatlan), a nézők az egyenlő küz­delmet kedvelik. így minél erősebb valamely csapat dominan­ciája, annál gyengébb a verseny, és alacsonyabb az érdek­lődés. Amíg a klubok a saját érdekeiket követik egy piaci rend­szerben, néhány közülük szükségszerűen ki fog emelkedni, így elég hatalmuk lesz ahhoz, hogy hosszú távon megala­pozzák sikereiket. Ha visszatekintünk a futballtörténelemre, azt látjuk, hogy mindig voltak ugyan nagy klubok, ahol a leg­jobb játékosok zöme játszott, mindeddig azonban nem állt fenn a veszélye annak, hogy dominanciájuk teljessé válik.³

Amint egy klub a profit maximalizálására törekszik (ami azt jelenti, hogy lehetőleg az összes mérkőzést szeretné meg­nyerni)⁴ , nem veszi figyelembe a bajnokság hosszú távú ér­dekét, amely kizárja az állandó győzelmeket. Gratton és Taylor írja egy helyütt: „Ha egy csapat az átlagosnál jobbá válik, azon ő nyer, a liga egésze viszont veszít, mert a mérkőzések látogatottsága lecsökken, amint a végeredmény kiszámítható­vá válik."

Ez nemcsak a legjobb játékosok megszerzését célzó stra­tégiára igaz, hanem az önző viselkedésre is, amely gyengíti a többi klubot. Amíg az egyik klubot nem érdekli a többi klub „egészsége" (és így a íiga egészéé sem), addig a problémák fennmaradnak. A külső beavatkozás látszik az egyetlen meg­oldásnak. Létfontosságú, hogy a bajnokság egy kartellként működjön (ahogy az más területeken is megszokott), mégpe­dig oly módon, hogy ezek a problémák figyelembe vehetők legyenek.

Az angol futball háború utáni története azt mutatja, hogy a rendszer – még ha ez furcsán hangzik is – ké­pes volt garantálni az ered­mények bizonytalanságát az egyes mérkőzések és a bajnokság egésze tekinte­tében egyaránt. Ha minden évtizedben megvizsgáljuk az első öt helyezettet az el­ső osztályban, akkor azt látjuk, hogy a 16-17 csapa­tos bajnokságban a meg­szerezhető 50 pontból ők 29-30 pontot szereztek (kb. 60%).

A részletesebb vizsgálat kimutatja, hogy" csak né­hány klub volt meghatáro­zó, illetve rámutat egy erő­södő tendenciára, amely főleg az új bajnoki rendszer bevezetésének eredménye. Az első táblázat azt mutat­ja, hogy az „Ötök" (Tottenham, Arsenal, Everton, Manchester United, Liver­pool) messze kiemelkedtek az első osztály mezőnyéből. A második táblázatból az derül ki, hogy bár teljes mértékben sohasem sikerült meghatározó­vá válniuk, az ötök mindig ott voltak a legjobbak között. Vagyis egy olyan rendszerrel van dolgunk, ahol néhány klub ugyan kiemelkedik a mezőnyből, de fölényük nem nyomasztó.

Szymanski vizsgálata kimutatta, hogy minél magasabbak a fizetések és az átigazolási díjak, az érintett klub annál sike­resebb lesz. 1974-89 között a liga költségnövekményének 85%-a bérekre és átigazolási díjakra fordítódott. Nagy űr tá­tong az első öt helyezett és a többi csapat között. Mégis, a nagy ötös a bajnoki szereplések tekintetében nem szakadt el teljesen a többitől. Ez köszönhető véletlen tényezőknek is (rossz menedzser, egy nagyszerű játékos valamely más csa­patban, sérülések stb.). Ebben tükröződik a rendszer lassú mozgása is, amely lehetővé teszi néhány csapat számára, hogy már kiöregedett, elsőszámú játékosokat játszassanak (a szurkolók kielégítése, a játékos hírneve miatt), még akkor is, ha fizetésük nem esik a legmagasabb kategóriába. Igen va­lószínű, hogy a piaci viszonyok térnyerésével és a sikeres klubok gazdagabbá válásával a jobb egyesületek által nyújt­ható fizetések és átigazolási díjak jóval magasabbak, mint a többi klubnál, és ennek következtében a legjobb klubok do­minanciája egyre erősödik.

Nyernek-e a fogyasztók?

Néhányan mondhatják, hogy amint a paternalista éra vége utat nyitott a szabad versenynek, rögtön a fogyasztó került előtérbe. Ez a hagyományos, szabadpiaci nézőpont: a válla­latoknak, miközben megpróbálják profitjukat maximalizálni, fi­gyelembe kell venniük a fogyasztók akaratát, így biztosítva van a legjobb üzlet a fogyasztó számára. Mi történik azonban akkor, ha a hagyományos típusú szurkolót kiszorítják a „fo­gyasztók"? Frank Dell'Apa hasonló folyamatot írt le az USA baseball-történelméből: „A tehetségek mindig a munkásosz­tály soraiból kerültek ki, a munkásosztály támogatta a profi klubokat. Mostanra […] – ahogy az angol futballban is – a munkásosztályt egyre jobban kizárja a jegyárak szakadatlan emelkedése. […] A növekvő jegyárak rendszerét szántszán­dékkal vezették be, hogy kiszoríthassák a kispénzű klubokat. A klubok persze magasan tudják tartani a nézőszámot azáltal, hogy a jegyeket viszonteladók bevonásával forgalmazzák."

A lényeg, hogy miközben a „határ"-szurkolókat – vagyis azokat az embereket, akik épp most döntötték el, hogy jövőre a teniszt vagy a jégtáncot választják – próbálják mindenáron megszerezni, a rövid távú profitmaximumhoz a klubok és a futball életképességének hosszú távú megőrzése szükséges. Ha kiderül, hogy az angol szívhez már kevésbé áll közel a futball, akkor ez azt fogja mutatni, hogy a „határ-fogyasztók kisebb érdeklődést mutatnak.

A futball nemcsak egy a többi szórakoztató iparág közül, a szurkolókat pedig nem hasonlíthatjuk olyan vásárlókhoz, akik a legjobb mosóport keresik a lehető legolcsóbb áron. A fut­ballban a közösségi szellem egyesül az egyéni élvezettel. Egy mai piackutatás vizsgálata szerint: „Úgy tűnik, hogy a futballból lassan-lassan kihal a közösségi és bajtársiassági tudat, ami a szurkolók számára a játék lényege." Az a tény is, hogy a mérkőzéseket nem egy napon játsszák, azt jelzi, hogy az eredmények vasárnap délután 4.40-kor történő áttekintésének nemzeti (férfi) rítusa eltűnt.

A vásárló félreismerése rejlik az új, nyers, üzleti megköze­lítés mögött, és ez a futballt a szakadék szélére sodorhatja. S ha az országot kevésbé érdekli majd a sport, vajon az üz­letemberek felhasználják-e arra, hogy továbbra is megnyerjék ügyfeleiket? Még üzleti nézőpontból is be kell látni, hogy hosszú távon figyelembe kell venni a klubok fiatal szurkolóit. Az egyik piackutató szerint: „Ők a leghűségesebb vásárlók; azok, akik éveken keresztül több ezer fontot költöttek a klubra, de most úgy érzik, hogy csapatuknak nincs szüksége rájuk."

A futball Big Bang-je

Tény, hogy az angol futballban néhány éve óriási zűrzavar uralkodik. Aminek a 80-as években csak előjelet látszottak, a legjobb klubok elszakadása a szegényebb és gyengébb egye­sületektől, az a 90-es években bekövetkezett. Van tehát egy Premier League-ünk, melyben feltehetőleg a legnagyobb (a legjobb?) klubjaink foglalnak helyet, illetve van egy Football League-ünk, melyet régebben másod-, harmad-, negyedosztálynak hívtunk, de a mai piaci időkben átkereszteltetett első-, másod-, illetve harmadosztályra.

1985, vagyis a Thatcher-évtized csúcsa óta érezhető volt, hogy az „Ötök" elégedetlenkedtek a futball irányításával, és főleg azzal, hogy támogatniuk kellett más klubokat. Nem néz­ték jó szemmel azt a tényt, hogy a televízión keresztül befolyó pénz – amelynek nagy része az ő tévészerepléseikből szár­mazik – 92-féleképpen és egyenlőtlenül van elosztva, ahe­lyett, hogy az ő zsebükbe vándorolna.

Mikor 1988-ban eljött a televíziós szerződések meghosszabbításának ideje, a nagy klubok támadásba lendültek. A tárgyalások során, melyekbe egy új szereplő, a British Satellite Broadcasting (BSB) is bekapcsolódott – a BBC-vel és az ITV-vel együtt -, a többiek háta mögött nekik kedvező meg­állapodást kötöttek az ITV-vel.

Az új szerződés nagyon ügyes volt. Több bevételt ígért a televízióban többet szereplő kluboknak – a Tottenham és a Liverpool számára a Rotherhammel szemben -, de ugyan­akkor eleget a többieknek az életben maradáshoz. Persze ha a kis klubok azt gondolták, hogy a „nagyok" itt megállnak, akkor igen naivak voltak.

Ha valakinek fel kellett volna térképeznie a futball fejlődési lehetőségeit a megváltozott körülmények között, akkor ez a Football Association (FA) vagy a Football League kellett volna hogy legyen. Néhányan ezen tiszteletre méltó testületek sze­mére vetették, hogy semmilyen elképzelésük sincs a sport jövőjét illetően. Ez azonban nem így van. Legalább két, ko­herens elképzelés létezett arról, hogy mik a futball céljai, és a központnak mire van szüksége.

A Football League világosan kinyilvánította álláspontját, mi­szerint a jobb kluboknak támogatni kell a kisebbeket – mely filozófia körülbelül 20 évvel ezelőttig uralkodó is volt. Mindez magába foglalt kereszttámogatásokat, olyan szavazási rend­szereket, melyek kizárták, hogy a legjobb klubok teljes domi­nanciára tegyenek szert, illetve más, a szabadpiaci rend­szerekben ismeretlen intézkedéseket. Visszatekintve úgy tű­nik, hogy ez a rendszer már a kezdetektől kudarcra volt ítélve, mert nehézkesen tudott alkalmazkodni az új körülményekhez, bár meg kell jegyeznünk, hogy elutasítása a mindenkori hely­zet logikus átgondolása nélkül született meg.

A FA is felismerte, hogy valami nem működik jól. Elképze­lésük azonban lényegesen különbözik a Football League-étől. Részben azért, mert a FA-nak 44.000 angol futballklubból volt képviselője és nemcsak a profi elitből. 1991-ben kiadtak egy jelentést Blueprint for Football címmel; ebben egy olyan rend­szert próbáltak vázolni, mely felhasználta, de ugyanakkor fé­ken tartotta volna a piaci erőket. Bár törékeny elképzelés volt, értékes próbálkozásnak tekinthető, még ha részben abból a törekvésből táplálkozott is, hogy a FA teljes mértékben meg­szerzi a brit futball feletti ellenőrzést.

Ezen írás hátterében az a gondolat rejtőzött, hogy egy erős válogatott tenne jót az angol futballnak. Ez ellentétben állt a klubok menedzsereinek felfogásával, illetve azon szponzoro­kéval, akik úgy látják: a nemzetközi mérkőzések sokkal in­kább melléktermékei, mintsem okai az egyesületi futball léte­zésének.

Végül a FA felkészült a nagy klubok vezetőivel való tárgya­lásra. A legfontosabb ajánlat az volt, amely egy új, 18 csapa­tos Premier League létrehozásával kívánta csökkenteni a mér­kőzések számát. Ez elősegítette volna a legjobb játékosok, illetve egyben az angol válogatott fejlődését is. Ráadásul a FA felvetette a Premier League-be kerülés kötelező feltétele­ként egy minimális befogadóképességi szint (20000 néző) el­érését, egy újabb olyan feltételt, amelynek semmi köze a tisz­ta játéktudáshoz. Mivel közel állt a nagy egyesületek elkép­zeléseihez, a FA-tervnek jó esélye volt arra, hogy elfogadják. A menő klubok kapzsisága azonban ennél jóval nagyobb volt. A 18 csapatos Premier League ötletét elvetették – a kevesebb mérkőzés kevesebb bevételt jelentene⁵ -, kompromisszum­ként viszont beleegyeztek abba, hogy csak az 1994/95-ös idénytől kezdve csökkentik 22-ről 20-ra a létszámot (bár akkor sem biztosan). Kijelentették, hogy más fajta megegyezésbe nem hajlandók belemenni, és a bajnokságból való kilépéssel fenyegetőztek.

A Sunday Times írta egy helyütt: „Miután felszállt a köd, kiderült, hogy a forradalmi Premier League semmi más nem volt, mint a régi First Division, attól eltekintve, hogy sokkal több pénz állt a klubok rendelkezésére (1993. jún. 6.)." Mint ismeretes, a Premier League megkötötte a maga ügyletét a tévé-társaságokkal, a többi csapatot pedig a Football League nyakán hagyta, hadd csináljon velük, amit tud.

Annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a futball piaci erők által irányított sporttá vált, az, hogy egyes klubok 30 év óta először kerültek a szakadék szélére: az Aldershot 1992-ben, a Maidstone az 1992/93-as idényben. A Hartlepool az utolsó pilla­natban menekült meg az 1992/93-as szezonban, a Barnet pe­dig az életben maradásért küzd. A piaci erők léptek a kereszt­támogatási rendszer helyébe, mely végigvonult az angol lab­darúgás első 100 esztendején.

Ugyanazok az erők, amelyek a fennálló válsághoz vezettek, további változásokat okoznak majd. Az elkövetkező néhány évben a menő klubok erősödő dominanciájára, az európai fut­ball előretörésére, illetve, ezzel párhuzamosan a hazai baj­nokság színvonalának további csökkenésére, a közvetítési dí­jak nagyarányú növekedésére, a legjobb angol játékosok kül­földre igazolására, a reklám fokozódó szerepére és még jó néhány más problémára is számíthatunk.

Talán még nincs túl késő ahhoz, hogy a szponzorok, a me­nedzserek, a sajtó, a játékosok, az igazgatók, sőt a Sky TV is felismerje, hogy a piac által irányított fejlődés feldarabolódáshoz, bukáshoz és nem a 21. század futballjához vezet.

3. Visszatekintés: miért nem történt mindez évekkel ezelőtt?

Hosszú időn át nem fenyegette a futballt a piac kudarcának, illetve a tőkekoncentrációnak veszélye. A nagyobb és jobb körülményekkel rendelkező városok csapatai előnyösebb helyzetben voltak, de nem taposták el a kisebb egyesülete­ket.⁶ Az emberek hűek maradtak lakóhelyük csapatához, ami igen erős támaszt jelentett a kluboknak, amikor az utazás még nehézkes volt, illetve a tévéközvetítés nem vált széleskörűvé a 60-as években. A tehetséges játékosok körében már akkor is érezhető volt bizonyos orientáció a jobb klubok felé, de nem öltött olyan óriási méreteket, mint manapság. A nagyobb „cégek" nem falták fel a kisebbeket, és ha valamit hiányoltak, az inkább az üzleti és piaci szellem volt. Az 1983-ban meg­jelent nagyszerű, nyíltan szocialista ihletésű könyvében Garry Whannel így ír erről a problémáról: „Sokan gondolhatnák, hogy azért van a futballal olyan sok probléma, mert nem az üzleti élethez hasonlóan működik."

Ha a piac kudarca nyilvánvaló, akkor miért nem ismerték föl hamarabb? Vajon a lehetőségek megvoltak, csak nem vál­tották őket valóra, vagy a struktúra és a szabályok megaka­dályozták mindezt? A válasz – talán meglepő módon – valahol a kettő között keresendő. A profi futball felépítésében és sza­bályaiban beállt változások döntő szerepet játszottak, amihez több külső tényező járult.

A FA volt a labdarúgás első (és még ma is vezető) testülete, melyet akkor hoztak létre, amikor a klubok felismerték közös érdekeiket a játék szabályainak egységesítésében, és egy egyenes kieséses verseny, a FA-kupa létrehozásában, mely 1871-ben vette kezdetét. A professzionalizmusnak a sportba való bevonulása a liga létrehozásához vezetett 1888-ban, ami a versenyszerű labdarúgás összefüggőbb és szabályozottabb formákban való űzését tette lehetővé. Brian Glanville szerint William McGregor (a Football League alapítója) felismerte, hogy „ha a profi klubok fenn akarnak maradni, és biztosítani kívánják játékosaik fizetését, akkor egy egyenes kiesésen ala­puló rendszer nem elég." A Football League létrehozása volt a megoldás erre a problémára. Glanville hozzáteszi: „Nincs kétség afelől, hogy a bajnokság létrehozása megőrizte és élet­ben tartotta a profi futballt azzal, hogy hétről hétre érdeklődést és folytonosságot biztosított számára". A futball egész felépí­tése tehát egy szabályozott és kiegyensúlyozott bajnokság lét­rehozásának igényéből származik. így lényegében véve kizár­ták, hogy ugyanaz a csapat nyerjen minden évben.

Voltak ugyan olyan időszakok, melyeket egy-egy klub do­minanciája jellemzett, gondoljunk az Arsenal 30-as, illetve a Liverpool 70-es évekbeli szereplésére, de a League-nek sike­rült biztosítania, hogy a játék kiegyensúlyozott és versenysze­rű legyen. Néhány tényezőről azonban még szót kell ejtenünk. Eredetileg nem mindegyiket arra találták ki, hogy közvetlenül szolgálja a játék érdekét, végső soron azonban jótékony ha­tásuk volt. Először vegyük azokat, amelyek ellensúlyozni pró­bálták a piaci erők romboló hatását.

I. Szavazási rendszerek

A bajnokság létrehozásától kezdve kialakult egy demokratikus struktúra, melyben minden klub egy szavazattal rendelkezett. Ahogy folyamatosan újabb klubok jöttek létre, több bajnokság­ra volt szükség. A szavazási rendszer átalakult, mégpedig úgy, hogy az első- és második ligás klubok, mint „teljes jogú tagok" továbbra is egy-egy szavazattal (összesen 44) rendel­keztek, míg a harmad- és negyedosztályú kluboknak össze­sen 4 szavazat jutott. Ez azt jelentette, hogy a szabályokon csak akkor lehetett változtatni, ha az alacsonyabb osztályú klubok is hozzájárultak, mivel a szabálymódosításhoz 2/3-os többségre volt szükség. Az alacsonyabb osztályú, illetve sze­gényebb kluboknak így lehetősége volt beleszólni a döntésbe, bármi volt is a nagyobb klubok érdeke.

II. Kereszttámogatások

Néhány együttes mindig nagyobb vonzerőt jelent a többinél. A kis klubok védelmében a redisztribúció különböző formáinak bevezetésére volt szükség. Mindez sokféle formában történt. Az egyik ilyen volt a kereszttámogatás, melyet adó formájá­ban fizettek be, és a bevételek 4%-át (1986-tól 3%-át) tette ki. A nagyobb klubok mérkőzéseik magasabb nézőszámának arányában nagyobb bevételre tettek szert. Másrészről, a te­levíziós bevételeket szétosztották a klubok között (bár meg kell jegyezni, hogy a nagyobb klubok éveken keresztül ma­gasabb arányban részesedtek ezekből a pénzekből). Harmad­részt, a 80-as évekig a bevétel egy része megillette az ide­genben játszó csapatot is. így lehetővé vált a kis klubok szá­mára, hogy anyagilag részesedjenek nagyobb klubok nép­szerűségéből. Ezt a szabályt szüntették meg az 1983-as Chester-jelentéssel.

III. Maximált fizetések

A futball sikere majdnem teljes mértékben a jó játékosok lététől függ. A tény, hogy Brian Clough képes volt egy kivé­teles képességű csapatot kovácsolni átlagos szintű játékosok­ból (1992/93-ig), azt mutatja, hogy csak kivételes személyisé­gű edző képes sikereket elérni a legjobb játékosok nélkül. Feltéve, hogy a futballisták a lehető legmagasabb fizetéseket kapják, a legjobb játékosok egy szabadpiaci versenyben a tő­keerős klubokhoz fognak szerződni. Ekkor fennáll a veszély, hogy ez néhány csapat túlsúlyához és kiegyensúlyozatlan baj­noksághoz vezet.

Évekkel ezelőtt ez a probléma fel sem merült a maximált fizetések miatt. Természetesen ez is egy módja volt a futbal­listák kizsákmányolásának és a nekik járó piaci bér megtaga­dásának. Ahogy Jimmy Hill rámutatott 1961-ben, a maximált bérek korában egy átlagos futballistának a buszsofőrökkel és a kereskedelmi ügynökök bérével megegyező fizetése volt, a legjobb játékosok pedig – akik számát 300-400-ra becsülte – ennél 30%-kal kerestek többet.

A maximált béreket 1961-ben törölték el, azóta a fizetések megemelkedtek. Ami meglepő, hogy ez nem vezetett néhány klub túlsúlyához (bár ennek hiánya magyarázná a trendet, me­lyet vizsgálunk). Egy sokkal figyelemre méltóbb hatás, hogy a labdarúgók bére megemelkedett, mely azt jelenti, hogy a munkaköltségek is emelkedtek – ma nagyjából a bevétel 64%-át teszik ki. A menő klubok nagyobb fizetéseket tudnak nyúj­tani, de ez, magasabb bevételeik miatt, az összköltségnek kisebb hányadát teszi ki, mint a jelentéktelenebb csapatoknál. Ez a magyarázat arra, hogy az utóbbiak közül miért jutottak sokan anyagi csődbe.

IV. Visszatartás és kiadás

A munkapiaci tevékenység egy másik kötöttsége a játékosok jobb egyesületekhez való áramlásának ellenőrzése. A „Visszatartás és kiadás"-rendszer – melyet sok labdarúgó a rab­szolgaság egy szelídebb formájának tartott – igen hatékony eszköz volt egészen addig, amíg fel nem számolták a 70-es évek végén. Ez a rendszer tulajdonképpen egy opciót adott a klubok kezébe, mely lehetővé tette, hogy ne engedjék el a játékosokat akkor sem, ha már lejárt a szerződésük. E lehe­tőség megszüntetése a menő játékosok érdekét szolgálta, akik régi szerződésük lejártakor szabadon tárgyalhattak az új­ról. Ennek azonban volt néhány furcsa mellékhatása. A leg­jobb játékosok mindegyike ügynököket alkalmazott, hogy tár­gyaljanak helyettük: a klubok gyakran akkor adtak el játéko­sokat, amikor a szerződések még érvényben voltak, így ma­gasabb átigazolási díjakat kérhettek.

A fenti mechanizmusok és szabályok a bajnokság stabilitá­sához vezettek, és sikeresen védték ki egy öncélú oligopólium létrejöttének lehetőségét. Ahogy a rendszer összes támaszát felszámolták, a koncentráció egyre valószínűbbé vált. A sza­vazási rendszert 1986-ban változtatták meg, bár a kulcsmoz­zanat az volt, amikor a menő klubok felismerték, hogy bármit elérhetnek, ha kilépéssel fenyegetőznek.

V. Üzleti menedzsment

Később, főleg a 60-as évektől kezdve, a labdarúgó klubok – kü­lönösen a nagymenők – ráléptek az üzleti élet útjára, ennek minden következményével együtt. A játékhoz oly sokáig hozzá­tartozó közösségi értékek, melyek teljesen idegenek a kapita­lista rendszertől, fokozatosan eltűntek.⁷ A gyakran hobbiként űzött és – meglepő módon – többnyire a helyi érdekeket is fi­gyelembe vevő, gondoskodó tulajdonforma helyét átvette a nyíl­tan agresszív, üzleti gondolkodás. A tulajdonosok nem csupán egy kisvárosi klub elnökei kívántak lenni – ők is profitot akartak.

VI. A televízió vonzereje és hatalma

A televízió döntő tényező volt a 80-as évek változásain belül, egyrészt az általa nyújtható szolgáltatás (izgalmas mérkőzé­sek, menő sztárok), másrészt az általa kapott pénzek miatt. Az is tény, hogy a tévé egy olyan világhoz vezetett, ahol a nézők megszokták a rangadók hangulatát, így már nem él­vezték a harmadosztályú mérkőzéseket. A televíziónak fontos szerepe volt a rombolásban és a futballon belül megjelenő koncentrációban.

Egészen mostanáig a televíziós bevételek jóval kevésbé voltak fontosak Nagy-Britanniában, mint például az USA-ban: leszorították ezeket a pénzeket, mert az ITV és a BBC együtt­működött (bilaterális monopóliumként), és a BBC nonprofit szervezetként alacsonyan tartotta a sportközvetítések előfizetési díjait. Ma a televízión keresztül szerezhető pénz sokkal többre tehető, mint a jegyeladásból származó. Ma a Premier League-státusz garantált évi 750.000 fontot jelent a BSkyB-től, minden egyes élő közvetítésért pedig 69.335 fontot. Rá­adásul léteznek a televíziótól származó, közvetlen támoga­tások is: a 19. helyezett 148.000 fontot kap, majd innentől felfelé helyezésenként 37.000 fontot (így a bajnokcsapatnak 815.210 font jár), melyeket kiegészítenek a reklámbevételek.

A piac hatása a klub életére nyilvánvaló: átalakítani a struk­túrákat, az időzítést, a szabályokat, alkalmazkodni a médiá­hoz, minél több bevételhez jutni a televízión keresztül, meg­mozgatni az összes piaci erőt a bevétel növelése érdekében, gyümölcsöző szerződéseket kötni, és biztosítani a sikeressé­get mindenáron. A bevételek szempontjából sokkal fontosabb tényező, hogy az adott csapat nagy klub-e, mint, hogy éppen milyen eredményt ért el egy adott szezonban.

A Manchester United számára a szponzorok, illetve a tele­víziós díjak mindig adottak lesznek, míg az 1992/93-as sze­zonban remekül szereplő Norwich nem jut megfelelő bevéte­lekhez és televíziós szerepléshez. A jó szereplés még nem garancia az áttöréshez, mivel senki sem gondolja, hogy a Nor­wich meghatározó csapat lehet az elkövetkező 20 évben. A teljesítményeknek nem megfelelő szerepeltetésük a televízió­ban nem teszi lehetővé számukra a hosszú távú sikert.

VII. Heysel és Taylor

A biztonságos és csak ülőhelyekkel kitöltött stadion iránti igény mellett a bevétel-orientált szemlélet nagy nyomatékkal szerepelt Taylor főbíró beszámolójában, amelyet a Heysel-stadionban történt katasztrófa, a Hillsborough-i tragédia, illetve a huliganizmus fokozatos elterjedése hívott életre. A beszá­moló jelentős befektetéseket tartott szükségesnek, és az egyesületek, amelyek úgy gondolták, hogy a televízióból még több pénzt tudnak begyűjteni, újabb ösztönzést kaptak arra, hogy felkutassák ezeket a lehetőségeket. A szurkolók egyön­tetűen Taylor jelentését és a kormányzatot tették felelőssé azért, amit a jelek is mutattak, hogy a futball egyre jobban elszakadt eredeti gyökereitől, és a szórakoztatóipar egy újabb ágazatává vált. A díszpáholyok megjelenése csak egy újabb szimptómája volt ennek. A játék Taylor által említett problémái olyan formában is közölhetők lettek volna, hogy azok a hosszú távú stabilitás kezelésére alkalmasak legyenek.

VIII. Alternatív produkciók

Nem árt hangsúlyozni, hogy a labdarúgás az elmúlt időszakban a hanyatló piac áldozatává vált. Közvetlenül a háborút követő években évi 40 millió fő volt a szurkolói csúcslétszám. 1985/86-ban ez a szám 17 millió alá csökkent. 1970-ben 30 millióan néz­ték a tévében a FA Cup döntőjét, amit a Leeds és a Chelsea játszott. 1988-ban már csak 12 millióan kapcsolták be a készü­léket, hogy megtekintsék a Liverpool-Wimbledon kupadöntőt.

Az okok közül néhány magára a futballra vezethető vissza: huliganizmus, kevésbé tetszetős játék, a sportlétesítmények állagának romlása, valamint egyes csapatok túl nagy domi­nanciája. A változások nagy része azonban a futball ellenőr­zési körén kívülről eredt. Közgazdasági kifejezéssel élve, az elmúlt időszakig a labdarúgás „inferior" jószágnak bizonyult: ahogy a jövedelmek évről évre emelkedtek, az emberek ke­reslete a futball iránt egyre csökkent (legalábbis a mérkőzések látogatottságát tekintve). Ennek oka meglehetősen egyszerű: a pénz elköltésére egyre több alternatív lehetőség jelent meg, kezdve az önkiszolgáló boltoktól az üdülésekig, más hazai sportok és időnként egzotikusnak számító külföldi sportágak, mint az amerikai futball, a Tour de Francé vagy az Australian Rules. Ez pedig azt jelentette, hogy a labdarúgásnak sokkal kereskedelem-orientáltabb gondolkodásmódot kellett átven­nie, hogy egyáltalán biztosíthassa túlélését.

4. Mi jöhet ezután?

A monopolhelyzet szinte minden esetben oda vezet, hogy a fogyasztók silányabb terméket kapnak kézhez magasabb áron, szükségleteikre kevesebb figyelem fordítódik. Végül a piac egyszerűen kifullad, és egy új termék lép a régi helyére.

A labdarúgás körüli válság bizonyos fokig válasz napjaink piac által vezérelt társadalmára. Nem meglepő ezek után, hogy a futball egyre inkább az üzleti nyereségről szól, meg­feledkezve eredeti funkciójáról, vagyis a hétvégi kikapcsoló­dás biztosításáról, ami lehetőséget ad a mindennapi élet unal­mának túllépésére – valami, amit mindig várni lehet. Nagy-Britannia és a labdarúgás helyzete 14 évi konzervatív, sza­badpiaci fölény után temérdek azonos jegyet visel.

Azt is mondhatjuk, hogy a kereskedelem globalizációjával és a transznacionális vállalatok növekedésével párhuzamosan a futball felépítésében is új modell jelenhet meg. Ebben az új világban csak néhány klub marad, amely számít valamit (vagy egyáltalán talpon tud maradni), ezek pedig az európai ligára koncentrálnak, amely megtestesíti azt az óhajt, hogy a Man­chester United és a Glasgow Rangers az AC Milán, a Real Madrid és a Bayern München⁸ társaságában játsszon. A köl­csönhatás ezzel a világgal többnyire élő, műholdas tévé-adá­sokon keresztül biztosítható. A lelkes szurkolók három vagy négy mérkőzésre is kapnak jegyet, ha kellő időben lefoglalják (ha nem bérlettulajdonosok).

A Szuper Euro-Liga fogalma, ami felváltaná a régieket, egyeseket izgalomba hoz, másokat rémületbe kerget. Egye­sek állítják, hogy bár az elkövetkező időben a kisebb klubok szurkolói nehéz helyzetbe kerülnek, bizonyos változásokhoz éppen a szurkolók ízlésének megváltozása vezetett: a kisebb klubok mérkőzéseinek látogatottsága túlzottan alacsony. Azoknak, akik nem tudják megfizetni a magasabb belépőket vagy a tévé-díjakat, ez valószínűleg egyaránt megkeseríti az életét, de magának a sportnak semmiféle kárt nem okoz. Ugyanakkor komoly érvek szólnak amellett, hogy egy ilyen forgatókönyv ugyanúgy sértené a nagy egyesüle­tek érdekeit, mint a kire­kesztett kisebbekét. Elő­ször azért, mert nagyon sok menő játékos kisebb egyesületekben tanulja meg az alapokat.

Másodsorban, a szur­kolók helyi szinten ismer­kednek meg a játékkal. Egy 1991 májusában ké­szült felmérés igazolta, hogy a szurkolók többsé­ge (leginkább a 25-35 évesek korcsoportjában) helyi egyesületek futball-mérkőzésein szeretett be­le a sportágba, mely mér­kőzésekre az apjuk vitte ki őket. Az 1f00 fős minta 67%-a (többnyire 25-35 évesek) az első mérkőzé­sét valamelyik rokonával tekintette meg, 56%-a az apjával. 67% annak a csapatnak a szurkolója lett, amelyet először látott játszani azon a bizonyos első mérkőzésen. Ahogy a lap kommentálja: „Fel­mérésünk azt mutatja, hogyan váltak az emberek az adott klub szurkolójává a 60-as években és a 70-es évek elején. Ha az apák nem gondoltak volna arra, hogy fiaikat elvigyék magukkal, a mérkőzések látogatottsága egy idő után jelentő­sen csökkenhetne."

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a labdarúgásnak to­vábbra is egy, a férfiak által uralt időtöltésnek kell lennie, ami kizárólag hűséget és érdeklődést igényel, valamint azt, hogy tovább legyen örökítve apáról fiúra. Arról sincs szó, hogy a labdarúgás ne próbáljon terjeszkedni és vonzási körét kiszé­lesíteni a családokra, nőkre, valamint azokra a társadalmi osz­tályokra, amelyek a tradíciók miatt nem érdeklődnek a játék iránt. Ugyanakkor, ha a nagyszabású versenyek vonzásában a műholdas tévéken keresztül vezet az egyetlen út a futball­hoz, a nagy klubok mérkőzéseinek helyenkénti látogatásával a szurkolói létszám felfrissítésének egész rendszere esetleg szépen lassan eltűnik. A műholdas-, illetve kábel-tévéken ke­resztül működő „fizess, ha nézed"-rendszer is felvet problé­mákat a jövőbeli szurkolók újratermelését illetően, korlátozva a játék közelébe kerülésének lehetőségét. Miként Stan Barnett az 1991/92-ben 6-10 millió ember által nézett ITV kö­zönségéről megjegyzi: „Ezek a nézők közel sem voltak mind­annyian megrögzött futballszurkolók, nagyon sokan közülük csak alkalmi szurkolók, véletlenül nézték a mérkőzést, mert éppen ez ment a tévében. Nem ártana, ha az FA feltenné saját magának a kérdést, hogy e nézők közül kiből lesz a jövőben szurkoló."

Harmadrészt, ha az Euro-Liga a kívülálló csapatok szemé­ben rivális szervezet lenne, a verseny tovább fokozódásával az átigazolási rendszer ellenőrizhetővé válna. A szurkolók összezavarodnának, elvesztenék érdeklődésüket, és az érzé­keny szabályok, melyek a játékot egyenlítik ki, valószínűleg felborulnának.

Végül: segítene-e az Euro-Liga modell elkerülni a bizonyta­lan eredménnyel kapcsolatos problémákat? Abban az értelem­ben, hogy ez csak nagy egyesületekből fog állni, talán igen, de a tiszta szabadpiaci modell keretei között még ez a helyzet is koncentrációs nyomásnak nyit utat. „Az elmúlt időszakban az AC Milán kiválogatta a legjobb játékosokat." A források meglehetősen egyenlőtlenül vannak elosztva. Még ezen a leg­felsőbb szinten is egy olyan csapatnak, mint az AC Milán, üzleti forgalma tízszer nagyobb, mint a legnagyobb brit klubé, a Rangersé, amely kétszerese az Arsenalénak és a Manches­ter Unitedénak. Minden bizonnyal ésszerűtlen dolog lenne a múlt mechanizmusainak adaptálásával visszaforgatni az időt az úgynevezett aranykorba; újra bevezetni olyan dolgokat, mint a maximált bérek, és a „Visszatartás és kiadás"-rendszer, amelynek legalább annyi rossz oldala van, mint jó. Ez ahhoz hasonlítana, mintha a baloldalnak javasolnánk, hogy támogas­sa a nagyfokú államosítást, mivel ez többé-kevésbé bevált Atlee idejében. Nem lehet ragaszkodni mindahhoz, ami fenn­áll, de nem kellene azonnal elutasítani minden elemét az Euro-Liga tervnek sem, még ha a veszélyeket felismertük is. De azért alkalmazhatunk változtatásokat, ami esetleg segíthetné a labdarúgást, a futball érdekeit előtérbe helyezve a piaci kényszer helyett. Megfontolásra ajánljuk a következő javasla­tokat:

• egy egységes szabályozó testület létrehozása a jobb és következetesebb kormányzás céljából;
• világos, határozott támogatás a nagyobb egyesületek ré­széről a kisebbek, javára – valószínűleg csak a jelenlegi első osztály aljáig kiterjedően;
• nevelőegyesületek alapításának lehetősége, melyek létre­hozása részben a nagyobb klubok feladata lenne;
• a tehetségek felfedezésére és ifjúsági csapat általi felne­velésére szolgáló rendszer felkutatása;
• tárgyalásokat folytatni a tévéközvetítések bővítéséről a futball egészének javára;
• az első osztály létszámának csökkentése maximum 18 egyesületre, párosítva a kupaküzdelmek csökkentésével;
• az átigazolási tilalmak bevezetése a szezon idejére, mi­nimális kivétellel. Ez megakadályozná a nagyobb egyesülete­ket abban, hogy könnyedén megvásárolják a sikert, és rá­kényszerítené őket, hogy ugyanúgy megküzdjenek a sérülé­sekkel és veszteségekkel, ahogyan a kisebb csapatok kény­telenek erre;
• éves beszámoló a futball helyzetéről, ami esetleg vitát indíthat a játék céljairól és struktúrájáról.

A legfontosabb az, hogy legyen a labdarúgásban elképzelés – a pályán és azon kívül egyaránt. Egyedül és kizárólag a profitmaximalizálás hosszú távon nem segíti a játékot, és ezt minden befektetőnek fel kell ismernie. A változtatás mindig szükséges volt a szervezetben, de a szabályokban is, ám en­nek stratégiai áttekintéssel kell történnie. Máskülönben csak kapkodó, összefüggéstelen válaszok születhetnek az új prob­lémákra. Az egyesületek és a liga tulajdonosainak a játék ér­dekében meg kell egyezniük a hatalom megosztásában, vagy egy külső szabályozóban, melynek mindannyian engedelmes­kednek („a meghatalmazott-modell"). Hosszú távon ez hasz­not hoz mindannyiuknak úgy, hogy a sportágat is biztosítja a fizető szurkolókról – a televízión keresztül vagy személyesen.

Rogan Taylor (az 1980-as évek elején létrejött Futballszurkolók Szövetségének alapítója) az őszinte szurkolók hangját a tárgy tudományos kutatóinak közvetítve így fogalmazott: „A labdarúgás […] haldoklik abban a formában, ahogy eddig lé­tezett, de csak azért, hogy újjászülessen. A professzionális játék új jellege és formája napjainkban van kialakulóban."

A Football League és a Premier League a klasszikus és jelentős piaci kudarcoktól szenved. További változások elke­rülhetetlenek. A kérdés az, hogy milyen alapon indulnak meg a változások, és a futball javát fogják-e szolgálni. Ez nem érhető el a piaci erők szabadjára engedésével.

Jegyzetek

1 Ha ez az evidenciaként ható elmélet nem lenne elég meggyőző erejű, a kutatások eredményeit vizsgálva kiderül, hogy az egyre ma­gasabb árak egyre alacsonyabb nézőszámot jelentenek (Cairns et al., 1986:19). A valós áraknak természetesen tartalmazniuk kell az utazási költségeket, a különböző programok, műsorok költségeit, és más egyebet is, mint például a frissítők költségeit: nos, ezeket a rendelke­zésre álló tanulmányok közül csak néhány veszi figyelembe.

2 Elméletileg az új belépők által okozott fenyegetettség-érzés még a látszólag monopol helyzetben levőket is arra kényszerítheti, hogy úgy viselkedjenek, mintha egy tökéletesen versenyző piacon lennének. A labdarúgásban a piacra való belépés a szabályok által korlátozott, és az új csapatoknak a legtöbb esetben rendkívül nehéz kiépíteni saját egzisztenciájukat, figyelembe véve a földrajzi adottságokat, a szurko­lók, a támogatók különböző fokú megbízhatóságát és más hasonló problémákat.

3 Meglehetősen sokféle bizonytalansági és más minőségi tényező van a végső kimenetelt illetően, melyek az elméletek szerint vélhetően befolyásolják az érdekeltség fokát, és így a mérkőzések nézettségi mutatóját, valamint az általános érdeklődést is a professzionális játék iránt. Az emberek rámutattak az egyes mérkőzések, illetve a bajnok­ság végeredményének bizonytalanságára, a hosszú távú dominancia problémájára, az egyes tulajdonosok csapatai sikerességének lehető­ségére és magának a játéknak a fontosságára. Mindezeket a képes­ségeknek a különböző csapatok közti egyenlőségi foka befolyásolja. Részben a rendkívül sok tényező miatt, másrészt, mert igen nehéz minden helyzethez rendszabályt találni, nem utolsó sorban pedig azért, mert a kulcsfontosságú dolgok, mint például a potenciális nézők vá­rakozásai az eredmények pontosságát illetően nem mérhetők. Empi­rikus munkák igen nehéznek találták kimutatni, hogy pontosan mennyire fontos is ez. Ilyen irányú munka összefoglalását I. Cairns et al. (1986.). Egy nemrég készült tanulmány a hazai győzelem lehető­ségét a fogadóirodák által jelzett esélyszámokkal megadva többé-ke­vésbé erős hatást mutatott ki ezen a téren. (Peel and Thomas, 1988.)

4 A professzionális sportot tárgyaló közgazdasági irodalom nagy ré­sze azt próbálja kikutatni, hogy a csapatok a profitot maximalizálják-e, vagy valami mást („hasznosságot"). Úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniá­ban az utóbbiról van szó, az USA-ban pedig az előbbiről. Ám az már nem világos, hogy mennyire különböző ezek implikációja.

5 Egyedül az Arsenal és a Manchester United szavazott az ellen, hogy megnöveljék az első osztály létszámát az eredeti 22-es létszám­ra 1990-ben.

6 A helyi népesség mérete és jóléte, valamint a sikeres futballcsa­patok közti kapcsolat léte segít megmagyarázni a labdarúgás erővo­nalainak figyelemre méltó sodródását déli irányba. Például 1927/28-ban az első két osztály 44 csapatából 29 volt északi; 1987/88-tól az első osztály 21 csapata közül 15 déli, mint ahogy 11 csapat az a másodosztályban (Soar, 1989:128).

7 Egészen az utóbbi időkig a nem-kereskedelmi motiváció dominált. Ahogy Whannel (1983) rámutat: „a klubok nem elsősorban a profitért lettek harcba állítva. Az egyesületeket többnyire helyi üzletemberek ellenőrizték, nem annyira a nagy nyereség érdekében, mint inkább a helyi közösségben megszerezhető hatalom és befolyás, valamint egy­szerűen szórakozás miatt" (p. 25). Ezt megerősíti az a tény, hogy 1982-ben a 92 labdarúgó egyesületből mindössze 12 volt nyereséges, valamint az, hogy a harmad- és negyedosztálybeli csapatok a mérkő­zések alkalmával felmerült kiadásaiknak csak a felét fizették a belé­pőjegyekből (Mason, 1985:2). A kommercialista szemlélet hiányának egyik különleges oka pedig a 7,5%-ra korlátozott fizethető osztalékok­ról szóló szabály volt (Qratton and Taylor, 1985:240).

8 Az Európa Kupa új rendszerét sokan ezen az úton megtett fontos lépésnek tartják, amelyben az egyenes kieséses rendszerfa mini-ligás és a rájátszásos szisztéma váltotta fel. Ez garantálja minden csapat számára a minimális számú mérkőzést és a sokkal nagyobb bevéte­leket.

Irodalom

Bruggink, T. H. and Rose, D. R. (1990) 'Financial Restraint in the Free agent Labor market for major league baseball: Players look at strike three' Southern Economic Journal 56(4) pp 1029-49.

Cairns, J. (1987) 'Evaluating Changes in League Structure: The Reorganization of the Scottish Football League', Applied Economics 19(2) pp 259-75.

Cairns, J., Jennet N and Sloane P J (1984) 'The Economics of Professional Team Sports', University of Aberdeen, Dept of Political Economy, Discussion Paper 84-106.

Cairns, J., Jennet, N. and Sloane, P. J. (1986) 'The Economics of Professional Team Sports', Journal of Economic Studies, 13(1) pp 180.

Glanville, B. (1968) Know about Football, Blackie, London. Gratton, C. and Taylor, P. (1985) 'Sport and Recreation: An economic analysis'.

Hill, J. (1963) Striking for Soccer, Sportsmans Book Club, London.

Inglis, S. (1988) League football and the men who made it, Collins.

Mason, T. (1985) Sport in Britain, Faber and Faber, London.

Peel, D. A. and Thomas, D. A. (1988) 'Outcome Uncertainty and the Demand for Football: An analysis of Match Attendances in the English Football League', Scottish Journal of Political Economy, 35(3) pp 242-49.

Soar, P. (1989) The Illustrated Encyclopedia of Football, WH Smith.

Szymanski, S. (1993) 'The Economics of Footballing Success', Economic Review, vol 10, no 4.

Taylor, R. (1992) Football and its Fans, Leicester University Press.

Whannel, G. (1983) Blowing the Whistle: the Politics of Sport, Pluto, London.

When Saturday Comes. May 1991, London.

Az utóbbi egy-két évben a legkülönbözőbb irányzatokat kép­viselő társadalomtudósok számolnak be egy meglepő felfede­zésről. Eszerint a népesség fokozatos kettészakadása egy alulfoglalkoztatott, elszegényedett, marginalizált egyharmadra, illetve a teljesítményelvei társadalom áldásaiban továbbra is részesedő többségre (ezt a folyamatot ők már régebben is leírták) óriási léptekkel halad egy polarizált osztálytársadalom felé. Ebben egy mindinkább szélesedő munkásosztály konf­rontálódik majd a járadékosok és a tőketulajdonosok egy egy­re agresszívabban gazdagodó rétegével. Ezt a folyamatot to­vább erősíti, hogy az állam is fokozatosan vissza fog vonulni eddigi szociális újraelosztó funkcióiból.

A fenti tendenciák leírásakor két különböző értelmezési sé­mával találkozhatunk. Egyesek a második világháború utáni szociológia óta meghaladottnak számító osztálytársadalom egyfajta „visszatéréséről" beszélnek: az integrált „munkásság" ugyanis úgy olvad majd el, mint vaj a napon, és fokozatosan ellepi a klasszikus „proletárjelleg" és a 19. század pauperizmusa. Ezzel szemben állnak azok az elemzések, amelyek a folyamat újszerű jellegét emelik ki. Kihangsúlyozzák az aktu­ális világgazdasági válságban gyökerező polarizáló alapten­denciát, ahol a polarizáció közvetlenül a jelenlegi fordista munka- és termelési viszonyoknak egy posztfordista, ill. „toyotizált" felhalmozási modellbe való forradalmi átalakulásából jön létre. Elsősorban a transznacionális konszernek csúcsme­nedzserei kényszerítik ki újabban az egész világon az alkal­mazkodást a japán osztálytársadalom struktúráihoz. Szétfe­szítik a munkaerőpiaci szabályozás és a kollektív rendszerek eddigi kereteit, és a nullához közelítik a jóléti állam újraelosztó szerepét, hogy az időközben még a Daimler-Benz igazgató­tanácsa által is meghirdetett „gyári forradalomnak" ugrássze­rűen leértékelt munkaerőt bocsáthassanak rendelkezésére.

Mindkét értelmezési sémának megvannak a maga értékei. Aki ismeri például az uralkodó társadalomtörténet-írást, az gyorsan észre fogja venni, hogy a legújabb társadalmi fejle­mények meghazudtolják annak determinizmusát. Eszerint ui. az elmúlt százötven év nem volna más, mint a jövedelem- és földnélküli „csőcselék" proletariátussá, onnan pedig táppénz­jogosultsággal és nyugdíjgaranciával rendelkező, integrált „munkássággá" való felemelkedésének története. Annyiban a „proletárjelleg" valódi visszatérésének vagyunk tanúi, amennyiben a reakciós szociálpolitika több generációjának e megvető-cinikus harci jelszava mindazt magában foglalja, amit a munkaerő áruba bocsátói manapság még a legfejlet­tebb országokban is újra tömegesen megtapasztalnak: bi­zonytalan munkahelyek, megkérdőjeleződő „normál munkai­dők", hirtelen bércsökkentések és a betegség, a rokkantság, az öregség kockázatai ellen védő garanciák megingása. Ezt az újonnan kialakuló proletárstátust azonban igen sajátos je­gyek is jellemzik, amelyek a 19. és 20. századi tapasztala­toknak már csak azért is ellentmondanak, mert nem egy kez­dődő tőkés iparosodás velejárói, hanem a tőkés világrendszer megújulásának egy késői, ráadásul ipartalanítási jelenségektől kísért szakaszából jönnek létre. Nyilvánvalóan egy érem két oldaláról van tehát szó.

Ha a „kétharmados társadalom" deregulációjából időközben maguk a tőkés hatalmi központok társadalomtudós tanácsadói is egy új proletariátust látnak kialakulni, akkor nekünk, balol­daliaknak tulajdonképpen már sokkal korábban kellett volna elemeznünk és megvitatnunk ezeket a fejlődési tendenciákat. Csakhogy az elmúlt években ez egyre kevésbé volt így. Mivel én a baloldaliságot olyan magatartásként értelmezem, amely a kizsákmányolt társadalmi osztályokra irányul, és így a ki­zsákmányolás általános megszüntetésének cselekvésorientált stratégiáit vezeti le, a baloldali viták és az osztálytársadalom valóságos fejlődésének e fokozódó elszakadásában nagy ve­szélyt látok. Erről nem utolsósorban azért is beszélnünk kell, mert a legújabb proletarizálódási folyamatok eredményekép­pen sok baloldali is a liberalizált munkaerőpiac alsó és nehéz helyzetű szegmenseiben találja magát. Paradox jelenségnek tartom ezt, amely talán megmagyarázza a baloldaliak fokozó­dó idegenkedését egy reproletarizálódásba kényszerített mun­kásosztállyal szemben. Mi magunk is növekvő mértékben vá­lunk e folyamat tárgyaivá, és talán éppen azért menekülünk metaforikus szintekre, hogy ezzel saját valóságos elnyomoro­dásunkat elleplezzük. Éppen mivel egyre gyakrabban uralják saját hétköznapjainkat, a reflektálatlanul elfogadott proletari­zálódási folyamatokra sokan közülünk már csak a félelem me­chanizmusainak segítségével tudnak válaszolni. A követke­zőkben megpróbálom bebizonyítani, hogy még mindig az osz­tályelemzés biztosítja a legjobb eszköztárat ahhoz, hogy a vál­tozó proletár osztályhelyzeteket új cselekvési szempontok alapjává tegyük – olyan kiinduló helyzetté, amely alternatívát nyújt egy pusztulástól fenyegetett baloldalnak a félelem és az önvád elharapódzó beállítottságával szemben.

Először is három esettanulmány segítségével (Olaszország, Mexikó és Franciaország) rekonstruálom az új osztálytársa­dalmaknak a 80-as években kezdődő kibontakozását, és azt a tőkés világrendszer jelenlegi globalizálódási tendenciáira fo­gom vonatkoztatni. Ebből kiindulva második csomópontként a német osztályviszonyok fejlődésének a keletnémet Anschluss előtti és utáni szakaszával foglalkozom. A referátum harmadik részében ismertetem téziseimet a német posztfordista, III. „toyotizált" uralmi stratégiáról, amely az osztálytársadalom nemzetállami összetevője egy megújult tőkés világrendszer­ben (tőkestratégia, a konzervatív kormányzat funkciói és al­kalmazkodási teljesítményei, szakszervezeti-szociáldemokra­ta alkalmazkodási modellek). Végezetül vitára bocsátok né­hány gondolatot egy megújult baloldali osztályorientáció lehe­tőségeiről.

1. A nyílt osztálytársadalom kibontakozása a 80-as évektől kezdődően

1.1. Olaszország esete

1980-ban a nyári szabadságolás után a Fiat autókonszern me­nedzsmentje Torinóban 24.000 alkalmazottat bocsátott el egy erre a célra létrehozott állami „Integrációs Pénztárba" (Cassa Integrazione), egyelőre 18 hónapos határidővel és állami bérkie­gyenlítéssel. A Fiat munkásai elkeseredett sztrájkkal válaszol­tak, amelyet a fémipari szakszervezetek eleinte támogattak. A 35 napos sztrájk alatt nézeteltérésekre került sor a konszern kollektíváján belül. Miután a Fiat adminisztratív dolgozói október 14-én sztrájkellenes tüntetést tartottak, a legerősebb fémmun­kás-szakszervezet, a FIOM is még aznap este megszavazta sa­ját tagjainak elbocsátását. Ez a vereség gyorsan katasztrófává nőtte ki magát. A 80-as évek közepéig felére csökkentették a Fiatnál a foglalkoztatottak számát, az Integrációs Pénztárak pe­dig tartós elnyomó intézményekké váltak. Agnelli rajtaütése je­lentette a rajtlövést a nagyüzemi munkásság üzemi tanácsaira támaszkodó szakszervezetek hatalomtól való megfosztásához, és a munkásság 60-as évek vége óta megszilárduló akciókész­ségének megtöréséhez egész Olaszországban. Azokat a kísér­leteket, amelyek a nagyüzemekben a Fiat példája nyomán meg­induló decentralizációt és a munkáskollektívák ezzel együtt járó széttördelését az ipari negyedek „munkásköreinek" segítségével próbálták megakadályozni, egy brutális politikai kampány során szétverték. Olaszországban egy olyan évtized vette kezdetét, amelyet a legelkeseredettebb politikai és társadalmi elnyomás jellemzett. Azokról a következményekről, amelyeket ez a mun­kásosztály, a „munkásautonómia" kezdeményezései és nem utolsósorban a szakszervezetek számára jelentett, külföldön alig vettek tudomást. A fordista üzemi despotizmust technológiai újításokkal erősítették meg, és összekapcsolták azt a teljes ter­melőapparátusnak egy nagyszabású, egészen a tradicionális kézműves üzemek szintjéig menő decentralizálásával. Ennek az olasz munkaerőpiac drámai funkcióváltozása lett a következmé­nye. A hármas tagoltságú munkaerőpiac minden szektorából (ál­lami szektor; magánszektor formalizált munkaviszonyokkal egy­felől a közép- és nagyüzemekben, másfelől a kis családi-, ill. kézműves üzemekben; az alulfoglalkoztatottság szektora) eltá­volították azokat a munkavállalókat, akiket a piac militáns visel­kedésük vagy csökkent munkaképességük miatt diszkriminált. A szociális védőhálót áteresztővé tették, és új állami, ill. vállalati „parkolóhelyekkel" egészítették ki az alulfoglalkoztatottak szá­mára. A szakszervezeti szövetségek elfogadták a szociális-vív­mányok leépítését. „Vállalkozó munkásokat" (Sergio Bologna elemzésében „lavoro autonomo') foglalkoztató kisüzemeknek egy új struktúrája jött létre, számuk a 80-as évek végére elérte a hat-hét milliót, átjárták az egész munkaerőpiaci hierarchiát, és minden irányba „szétfolytak". És a 90-es évek elején újra csak a Fiat-menedzsment volt az, amely a drámai átstrukturá­lódások egy évtizede után új kezdeményezéssel állt elő, hogy így a konszernközpontok, a beszállítók és a kistermelők közötti vertikális kizsákmányolási kapcsolatok (a toyotizmus „karcsúsí­tott termelése") japán modelljének példájára támaszkodva kö­vetkezetesen kihasználja az eddigi eredményeket.

1.2. Mexikó

1980 és 1982 között Mexikó vegyes gazdasági rendszere egy többé már nem ellenőrizhető adósságválságba került. A kor­mányzat egy minden szabályozási kísérletet keresztülhúzó tő­kemenekülési hullám után 1982-ben bejelentette a fizetéskép­telenséget. A pénzpiacok neoliberális internacionáléja (a Va­lutaalap és a Világbank) kikényszerítette egy egész népgaz­daság liberalizálásának első „big bang"-jét. Mexikóban rest­riktív költségvetési politikát valósítottak meg, és bevezették az állami vállalatok privatizációját. Hogy a külső adósság rende­zését biztosítsák, negatív növekedési rátákat fogadtak el. A belpiacokat korlátozás nélkül szabaddá tették a külföldi tőke számára. Az egyetlen államilag támogatott szektor az export­orientált magángazdaság maradt. Az egyes intézkedésekből a 80-as évek közepéig a „komparatív költség- és telephely­előnyök" következetes politikája kristályosodott ki, ahol a kül­földi beruházások számára a lehető legolcsóbb munkaerő mo­bilizálása bizonyult a legfontosabb vonzerőnek. Az állami mi­nimálbér és az ágazati kollektív szerződésekben meghatáro­zott bérek 1980 és 1991 között reálértékben 56%-kal csök­kentek. A tömeges munkanélküliség a szociális vívmányok át­fogó leépítésével járt együtt, melynek során végül az egész­ség- és az oktatásügy is a privatizáció áldozata lett. Ma a 90 millió mexikói közül 41 millió él a hivatalos létminimum alatt, ebből 17 millióan szélsőséges szegénységben.

A növekedés egyetlen szektorát végül már csak a szabad termelési zónák („maquiladora") jelentik. Ezek elsősorban az USA-határon szilárdultak meg, 90%-ban amerikai konszernek leányvállalatainak kezében vannak, és itt hozzák létre a me­xikói exportbevételek 80%-át. Ez az alacsonybér-övezet, ahol az USA vállalatainak munkaintenzív és környezetkárosító köz­benső termékeit állítják el, nem ismer többé munkajogot a foglalkoztatottak számára, akiknek a bére az átlagos amerikai bérjövedelmeknek kb. 16%-ánál stagnál. Itt nem létezik sem­miféle munkavédelmi vagy környezetvédelmi előírás. A terrorisztikus munka- és termelési feltételek egyformán tönkrete­szik a munkásokat (akiknek 70%-a nő, átlagos életkoruk pedig jóval a lerombolt állami iparban dolgozó munkásoké alatt ma­rad) és az egész lakosságot, ahol a gyerekek és az öregek növekvő mértékben esnek áldozatul a megfertőzött talajvíz­nek.

A munkaerőpiac Mexikóban is tökéletesen megváltozott a dereguláció 1982-től 1985-ig tartó sokkfázisában. Eltűnt az ál­lami szektor, a maquiladorák környékén pedig egy minden szociálpolitikai garanciától megfosztott ipari tartaléksereg jött létre. Kialakult továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy infor­mális szektora, amely már a 80-as évek végén 6,5 millió főt számlált (ez a keresők 25%-a), és amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetek privatizálása óta a vidéki régiókban is terjeszkedik. Az átrétegződött mexikói proletariátus gyakorla­tilag már semmiféle ellenhatalommal nem rendelkezik. A szak­szervezeti korporatizmus (CTM) lejáratódott, mert támogatta a kormányzat deregulációs kurzusát, és az állami szektor le­rombolásában való részvétellel saját magát fosztotta meg a hatalomtól. 1990-ben a szakszervezeti vezetés egy „Pacto de Solidarídad Economica"-ban nyomatékosan megerősítette az általa követett elnyomó jellegű politikát.

1.3. Franciaország

A szocialisták választási győzelme után a Parti Socialiste bal­oldali szocialista szárnya, a főként a PSU-ból származó CERES-csoport, egy posztkeynesiánus stabilizációs programot akart megvalósítani. 1981/82 óta költségvetési deficitből fi­nanszírozott teljes foglalkoztatási politikát, a minimálbérek és a családhoz kapcsolódó szociális juttatások felemelését, va­lamint a veszélyeztetett iparvidékek érdekében aktív struktú­rapolitikát követelt. Ezt az anticiklikus alternatívát (szemben a nemzetközi intézmények és a Reagan-adminisztráció éppen kibontakozóban levő neoliberális trendváltásával) azonban szétroppantották a nemzetközi pénzpiacok, az Európai Közös­ség szintjén pedig a márka-blokknak a kamatlábakat magas szinten tartó politikája. A szocialista kormányzat ennek láttán belement egy radikális deregulációs tervbe, amely a szociális védőrendszereket alapjában véve megkímélte ugyan, ám a munkaerőpiaci és a bérpolitikát a második világháború vége óta folytatott gazdasági tervezéssel együtt mint beavatkozási pontokat elejtette.

Egy szűk évtized elmúltával tanulmányozhatjuk is a követ­kezményeket. Gyors tempóban jelentek meg egy kétharmad társadalom struktúrái, melyekből a 90-es évek elejére egy „quart monde" egyre nagyobb szektorai kristályosodtak ki: romjaikban heverő iparvidékek, lezüllött vidéki régiók, a nagy­városok körül a proletárlét alatt tengődő banlieu-övezetek. A liberalizált munkaerőpiacról kihulló alulfoglalkoztatottakat ezekbe a földrajzilag rögzített válságövezetekbe irányítják, ahol aztán tovább süllyednek, egyfajta elszigetelt „classes dangereuses"-zé formálódva. Ahogyan Olaszországban és Mexikóban, itt is létrejött továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy új rétege, amely időközben a liberalizált munkaerőpiac minden szektorát áthatja: kisparasztok szociális segély-szub­venciókon vagy a kereskedelmi láncok „subcontractor"-jaiként, a piaci konkurencia mechanizmusainak szintjét el nem érő kézműves kisüzemek, teherautósofőrök, akiknek minden ter­melési eszközük egyetlen teherautó, a telekommunikációban foglalkoztatott munkások a szövegszerkesztést végzőktől kezdve a szoftverspecialistákig, és a gazdasági tanácsadók egész serege. A nagyipari termelés zsugorodó központi mun­kásosztálya még erősebben „szakszervezetlenített", mint Olaszországban vagy Mexikóban. A munkavállalóknak mind­össze 10%-a szakszervezeti tag egy olyan országban, ame­lyet a teljes átstrukturálódási időszakban szocialisták kormá­nyoztak. Az új konzervatív kormányzat pedig időközben már államilag részben szubvencionált általános bércsökkentések­ben való aktív részvételre bátorítja a szakszervezeteket.

1.4. A tőkés világrendszer globalizálódása és a globális proletarizálódás

Amint a három esettanulmány mutatja, a munkakörülmények átalakulása a 80-as évek folyamán különböző feltételek között zajlott. Olaszországban egy, az ottani osztályviszonyok tekin­tetében a századforduló óta hangadó szerepet betöltő kon­szern rombolta le harcos munkásakciók tizenkét éves sza­kaszának eredményeit. Mexikóban a nemzetközi pénzügyi in­tézmények egy korporatív iparosítási utat semmisítettek meg, amely erős állami szektorra támaszkodva szándékozta le­győzni az importfüggőséget és a nemzetközi nyersanyagpia­cokhoz való túl erős kötődést. Franciaországban egy éppen hatalomra kerülő szocialista kormány posztkeynesiánus sta­bilizációs kísérletét akadályozták meg mindjárt a kezdet kez­detén, amellyel a kormány saját mozgásterét akarta biztosítani a nemzetközi pénz- és devizapiacok megszilárduló deregulá­ciós stratégiájával szemben. Mindhárom esetben tökélete­sen azonosak voltak azonban a munkaerőpiaci és szoci­álpolitikai következmények. A munkaerőpiacok addigi sza­bályozási mechanizmusainak felfüggesztése a munkásosztály egy drámai reproletarizálását és átrétegződését vezette be, és ennek eredményeként az addigi osztálypolitikai status quo minden eszköze – a korporatív, mint Mexikóban, a bázisdemokratikus-militáns, mint Olaszországban, a jóléti állami, mint Franciaországban – súlytalanná vált. A bérből élőknek egyre több szektorban kellett súlyos beavatkozásokat tudomásul venniük azon szociális garanciákat illetően, amelyeket a 40-es, majd elsősorban a 60-as évek óta újra kiharcoltak: normál munkanap, negyvenórás munkahét, stabil bérek, betegség és öregség esetén államilag garantált bérhelyettesítő juttatások. A globalizált pénzügyi piacok túlakkumulált kapitalizmusa egy­re több támadási ponton „nyitotta fel" a munkaerőpiacokat, és a kollektív szerződésekkel meg a szociális juttatásokkal együtt azokat a társadalmi integrációs eredményeket is félresöpörte, amelyeket a magasbér-politika és a jóléti állam ért el. Mivel a beruházások az elmúlt ciklusban egyre kevésbé térültek meg, a tőke végül világszerte legagresszívabb formájában, a pénzformában kereste a kedvezőbb értékesülési feltételeket. Egyre több szektorban tették rugalmassá, szabaddá és ol­csóbbá a bérmunkát. A három ország imént felvázolt példái egy átfogó átstrukturálási kísérlet részét képezik, amely ott is világosan hátrahagyta nyomait, ahol a 80-as évek végéig még nem hozott létre mélyreható változásokat.

Ezek a fejlemények 1990/91-ben az államszocializmus ke­let-európai összeomlását követően újabb lökést kaptak. A neo­liberális dereguláció lett a vezérlő elve valamennyi politikai elitnek, amelyet a kelet- és dél-európai változások hatalomra sodortak. Kezeikben, no és a nemzetközi pénzügyi intézmé­nyek diszkrét irányítása alatt, ez az eszköz minden állami gaz­dasági struktúra tökéletes és lehetőleg gyors lerombolásának filozófiájává nőtte ki magát. Iparpolitikai reorganizációs prog­ramok mindehhez nem kapcsolódtak. A következmény a mai napig az állami szektor tartalékainak általános kifosztása, anélkül, hogy ebből az értékteremtés lényeges produktív vagy reproduktív struktúrái létrejöttek volna. A privatizáció eredmé­nye az általános harácsolás maffiagazdasága, amelyet az „új vállalkozók" informális gazdasági szektorának teljesen átlát­hatatlan kiterjedése kísér. Ez utóbbiaknak a szélesedő pia­cokhoz és a szaporodó üzleti lehetőségekhez fűzött reményei azonban ugyanúgy homokra épültek, mint az a várakozás, hogy a decentralizált posztfordizmus általuk lelkesen üdvözölt modelljében majd széles körben felemelkedhetnek egy rugal­mas „új középosztállyá". A globalizált kapitalizmus az állami vállalatokból kihulló, magasan képzett kelet-európai munka­erőt cinikusan az időközben világszerte működőképessé váló alacsonybér-láncok alsóbb pozícióiba fogja besorolni. Egy le­hetőleg korlátlanul rendelkezésre álló ipari tartaléksereg érde­kében pedig a piaci fennmaradásukért küzdő „új vállalkozók" zömét maximálisan igyekszik majd hozzáláncolni az „új vál­lalkozó" pozícióhoz – mint időközben mindenütt a világon. A vállalkozó munkások a kelet-európai események óta az átla­gosnál képzettebb munkaerőnek egy világszerte elterjedt új formáját jelentik. Ezek az emberek rengeteg munkát vállalnak, ám ennek egyre nagyobb részéért nem kapnak ellenszolgál­tatást. Most megjelennek abban az országcsoportban is, amely – akárcsak Mexikó az USA déli határán – az Európai Közösség keleti szélén az alacsony bérű munkaerőpiacoknak egy sávos övezetét képezi; magas motiváltságú, magasan képzett és a formális munkaviszonyból kirekesztett munkaké­pességnek egy vastag üledékét.

Egészen az 1990/91-es kelet-európai fordulatokig vitatott volt, hogy a neoliberális monetarizmus kínálati gazdaságtana vajon nem tud-e mégiscsak többet nyújtani, mint gazdaság­politikai legitimációs alapot a kizsákmányolási viszonyok radikalizálásához és globális reorganizációjához. A kérdés idő­közben eldőlt, hiszen a kelet-európai gyakorlat világosan mutatja, hogy a neoliberalizmus az alternatív gazdasági struktúrákat alapvetően csak azért semmisíti meg, hogy a tőkés világrendszer öntörvényűként meghatározott és a továbbiakban semmilyen gazdasági irányítást nem igény­lő értékesülési stratégiáinak optimális környezetet teremt­sen. A következmény általában egy új kapitalista világ új proletariátusa. Az első, a második és a harmadik világ eddigi strukturális osztálykülönbségei fokozatosan kiegyenlítődnek, összefonódnak egymással, és egymáshoz idomulnak. A hori­zontálisan egymással összefonódó munkaerőpiacok ezzel egyidejűleg megfigyelhető vertikális hierarchizálása Japán-Délkelet-Ázsia, Észak-Amerika és Nyugat-Európa „triádja" ál­tal a munkaerőpiacokat három területi központból kiindulva tovább strukturálja. De tendenciájában már ezekben a cso­mópontokban sem adódik nemzeti vagy blokkjellegű mozgás­tér a munkásosztály és szervezetei számára, mert a proleta­riátus az államot (akár nemzeti, akár nemzetek fölötti) egyre inkább elveszíti mint a munka világának status quo-ját fenn­tartó „közvetítőt". Az állam eközben szinte mindenütt szé­dületes tempóban változik át a világtőke területileg rögzí­tett részfunkciójává. A megújult tőkeviszony „karcsúsító" ter­melési filozófiája „lekarcsúsítja" az államot is, Svédországtól Kelet- és Dél-Európa „etnikailag racionalizált" rezsimjein ke­resztül egészen Kínáig, függetlenül a mindenkori belpolitikai hatalmi struktúráktól és participációs formáktól. Amennyiben a politikai elitek az elszegényedési folyamatok kordában tar­tása végett mégis ragaszkodnak bizonyos szociális kompen­zációs mechanizmusokhoz, a külföldi tőke gyors menekülése a büntetés. A nemzetállamok elszigetelt vagy – mint az Eu­rópai Közösség, a formálódóban levő amerikai gazdasági kö­zösség, a NAFTA, vagy az új délkelet-ázsiai felhalmozási ré­gió esetében – egymással kereskedelem- és devizapolitikailag összefonódott duzzasztómedencékké váltak, amelyeknek már semmiféle befolyásuk nincs arra, mennyi vizet terel beléjük vagy ereszt le belőlük a vágtázó áradattá nőtt kapitalizmus. Elkeseredett konkurenciaharcban állnak tehát, melynek tétje, hogy melyikük képes a legkedvezőbb „komparatív telephely­feltételeket" nyújtani. A területileg messzemenően immobil po­litikai szocializációs és integrációs mechanizmusok gondnokai – némely „határrevíziók" vagy népesedéspolitikai "tisztogatások" ellenére – immáron semmilyen eszközzel sem tudnak gátat szabni a globalizált pénz-, hitel- és devizapiacok mobi­litásának.

Ezekből az új hatalmi viszonyokból kiindulva a tőke időköz­ben világszerte egy új felhalmozási modellt honosít meg. Elméleti előfutárai az eddigi fordista termelési modellt merev­nek, etatistának és a magas bérszínvonalat konzerválónak bélyegzik. A 90-es évek eleje óta már nem Ford a meghatározó, hanem a transznacionális konszernek stratégiai beruházási döntései, és a Toyota „posztfordista" gazdaságossági filozófi­ája, amely Japánban a SANYO szakszervezetek 50-es évek­beli véres leverése után szilárdult meg. A centrumban eddig általánosan magas bérszínvonal a 600 transznacionális kon­szern fejlesztési és gyártási központjainak terrorisztikus, ill. szociálpolitikai úton integrált „üzemi közösségeire" fog korlá­tozódni, a munkavállalóknak legföljebb 15-20%-ára kiterjedő­en. Ezekből a technológiai központokból kiindulva függő hely­zetű beszállítói piramisok épülnek majd ki, meghonosítva a kizsákmányolási viszonyok megfelelően rétegzett rendszerét – egészen a féllegális vagy feketemunkásokat összezsúfoló „izzasztókamrákig", vagy a bűnöző életmódot folytató, ill. et­nikai peremcsoportok kényszermunkájáig. Csendes teljesít­ménytartalékként a „karcsúsított termelés" minden stádiumá­ban számba jönnek továbbá az úgynevezett árnyékgazdaság „vállalkozó munkásai", akik fölfelé olcsó technikai tudástransz­fert nyújtanak, lefelé pedig összeköttetést az alulfoglalkozta­tottság és a strukturális munkanélküliség kiszélesedő szférá­jával. Ha pedig a multik új kizsákmányolási piramisain belül egyszer mégis súrlódási veszteségek vagy engedetlenségek lépnének föl, akkor az új kommunikációs technológiák és ter­melési eljárások (mindenekelőtt a CIM) segítségével be lehet vetni a lassan minden földrészre kiterjedő horizontális ala­csonybér-láncokat. A Swissair például éppen mostanában te­lepítette át az idáig Zürich körzetében működő könyvvitelét Indiába. Az USA hardverspecialistái időközben teljes fejlesz­tési részlegeket zárnak be Silicon Valleyben, mert a kombinált munkaerőt ötvenszer olcsóbban tudták beszerezni a moszkvai fizikai kutatóintézetekben. A munkaerőpiacok átalakulásából és deregulációjából idestova már a munkaerőpiramis maga­san képzett szektorai sem maradnak ki.

A proletariátus visszatérése és megújulása tehát a teljes világrendszer gyökeres strukturális átalakulásának felté­telei között zajlik. Feltétele a tőkés fejlődés különböző" fo­kainak átalakítása és kiegyenlítése. Ha ez a transzformáció kudarcot vall, akkor annak egész kontinensek dezindusztrializálódása és elnyomorodása lesz a következménye, a vi­szonylagos gazdasági stabilitás zónái pedig, amelyek már a 70-es és 80-as évek folyamári zsugorodásnak indultak, még tovább fognak szűkülni. A posztfordizmus ennek ellenére nem dezindusztrializációs modell, hanem a tőkeviszonynak egy vi­lágszerte radikalizált formája. A lezajlott deregulációk és struk­turális átalakulások eredményeképpen eddig ismeretlen mér­tékben terjesztette ki az olcsó munkaerő utáni világméretű hajszát. A posztfordizmus vagy toyotizmus a világ pénz­ügyi piacainak abbeli kísérletét testesíti meg, hogy újra kiterjesszék azt az egyetlen formát, amelyben a tőke a pénz- vagy az áruformával szemben ténylegesen szapo­rodik, tehát hogy kiterjesszék a termelési szakaszt. Az eh­hez elengedhetetlen jövedelmezőséget pedig szerte a vi­lágon főleg az ellenszolgáltatás nélkül kisajátított munka mennyiségének növelésével igyekeznek kikényszeríteni.

2. A Német Szövetségi Köztársaság fejlődése az Anschluss előtt és után

A 80-as években az NSZK is részt vett a globális átstruktu­rálódásban, ám radikális változásra egy ideig nem került sor. A változások kiindulópontját a strukturális munkanélküliség ké­pezte, amely 1983/84 óta a fellendülés ellenére is viszonylag magas szinten maradt. A látszólag változatlan kollektív szer­ződések díszletei mögött a vállalatok fokozódó mértékben vonták ki a termelést a normál munkaidő érvényessége alól, és külföldre telepítettek munkaintenzív részterületeket bérfel­dolgoztatás formájában. A normál munkanap mint a munkae­rő- és szociálpolitikai status quo modellje igen törékennyé vált. Az állami vállalatoknak a 80-as évek közepén meginduló pri­vatizációja ezen túlmenően megsemmisítette az állami foglal­koztatás számos privilegizált formáját. Nagy jelentőségű volt a munkaerőpiaci politika átalakítása is, amely egyre inkább elmosta a foglalkoztatottság és a munkanélküliség közötti éles határvonalat, és új parkolópályákat hozott létre az alulfoglalkoztatottak számára (foglalkoztatási társaságok, átképzéssel foglalkozó cégek stb.). Végül pedig egyre jobban kiüresedtek az állami juttatású közvetett bérelemek: a szociális ellátás rá­tája (a szociális juttatások és a GDP hányadosa) 'Í992 végén újra alatta maradt a 30%-os szintnek, míg a bérből történő levonások ezzel párhuzamosan a magasba szöktek. Összes­ségében a munkaerőpiaci viszonyok minden szinten foszladozásnak indultak, ám formálisan érintetlenek maradtak. Sőt, a szakszervezetek 1984/85-ben jól kifundált participációs mo­dellekkel (jelszó: „a munka humanizálása") időlegesen fel is tudták tartóztatni a munkáltatók szervezeteinek törekvéseit a csúcstechnológiát alkalmazó, magas bérszínvonal mellett dol­goztató szektorok átalakításának ügyében. Ám amíg a szak­szervezetek és a munkáltatók a szociális partnerség fátylával próbálták takargatni a lassan teret nyerő átalakulási folyama­tot, a 80-as évek közepétől működésbe lépett a szövetségi kormányzat ún. Deregulációs Bizottsága, azzal a céllal, hogy előkészítse a nyugat-német munkaerőpiac hozzáigazítását a világméretű deregulációs trendhez.

Az igazán mélyreható és visszafordíthatatlan változás azonban csak az NDK bekebelezésével következett be. A keletnémet népgazdasági potenciált 1990 őszén monetáris eszközök segítségével egyik napról a másikra megsemmisí­tették. Ezzel párhuzamosan az addig inkább csak csínján al­kalmazott deregulációs modelleket a Treuhand (a német Ál­lami Vagyonügynökség) ténykedésének formájában most tel­jes dühvel engedték rá az „új tartományokra". Az összeomló NDK-ban kezdetét vette egy féktelen neoliberális privatizáció, amelynek egyértelmű a kísérleti funkciója a teljes német gaz­daság számára. Eközben annak érdekében, hogy elejét ve­gyék az ellenőrizhetetlen méretű szociális lázongásoknak, a széles fronton működésbe hozott ipartalanítási folyamatot ki­terjedt munkaerőpiaci szabályozóeszközökkel párosították. Akárcsak a 80-as évek „reaganomics"-ének esetében, ahol az Egyesült Államok gazdaságának deregulációját összekapcsol­ták egy költségvetési deficitből finanszírozott fegyverkezési hullámmal, az NSZK konzervatív kormánya ezt a neoliberális rombolóakciót összekötötte egy a munkaerőpiac szükségletei által meghatározott hitelteremtéssel. A földrajzilag behatárolt deregulációnak keynesiánus munkahelyteremtő intézkedések­kel való ezen összekapcsolását, mely időközben beleütközött saját korlátaiba, „kohlonomics"-nak fogom nevezni.

A fenti egyedülálló kísérlet eredményeinek időközben utána is nézhetünk az állami, ill. szakszervezeti társadalomtudo­mányi és gazdasági kutatóintézetek folyóirataiban és szakér­tői véleményeiben. Az egykori NDK – a csatlakozás előtt az Európai Közösség országait tekintve értéktermelési képesség szempontjából közepes helyet elfoglaló állam – ipari termelési potenciálja majdnem egynegyedére zsugorodott. A valamikor csaknem 10 millió keletnémet foglalkoztatottnak ma szinte a fele munkanélküli, ebből jelenleg 4 millióan részben vagy tel­jes egészében a nyugat-német munkaerőpiaci politika költség­vetési juttatásaiból élnek. A működésbe hozott munkaerőpiaci szivattyú hivatalosan „hídszerepet" tölt be. A képzett ipari munkaerőt ti. mindaddig talonban kell tartani, amíg be nem indul a privatizációs politikától remélt önfenntartó gazdasági fellendülés. Már 1992 elején 2 millió olyan egykori NDK-pol­gárt találunk, aki rövidített munkaidőben dolgozik, tovább­vagy átképzésben vesz részt, foglalkoztatási társaságok tagja vagy korengedménnyel nyugdíjazták. Ezek száma időközben megkétszereződött, és folytatódott a munkaerőpiaci parkoló­pályák létrehozását szolgáló középtávú intézmények kiépíté­se. 1,2 millió regisztrált kelet-német munkanélküli és mintegy félmillió ingázó mellett megszilárdulnak a szabályozott alulfog­lalkoztatottság intézményei, a viharos szerkezetváltozást szo­ciálisan enyhítendő. A munkaerőpiaci politika ezen óriásira da­gadt integrációs pénztárainak árnyékában drámai módon megváltozott a kelet-német munkaerőállomány összetétele. A privatizált, ill. privatizáció előtt álló vállalatoknál erősen sze­lektív leépítésekre került sor, amelyek különösen a nőket, az idősebbeket és a képzetlen fiatalokat, ill. vendégmunkásokat sújtották. Létrejött egy igen rugalmas tartalék-munkaerőpiac, a nyugatihoz viszonyítva feleakkora jövedelmekkel. A 2 évvel ezelőtt megkötött kollektív szerződéseket, amelyek a nyugat­német bérszínvonalhoz való felzárkózást ígérték meghatáro­zott időn belül, időközben messzemenőleg megkurtították, tel­jesítésüket pedig húzták-halasztották. Mindezek a fejlemé­nyek erősen valószínűvé teszik, hogy a neoliberális rombolás szociális ellensúlyozására létrehozott munkaerőpiaci „híd" nem a szemközti parton, de a vágtató folyó kellős közepén fog végződni.

Az Anschluss eredményeképpen tehát immár Németország­ban is megtalálhatók az ipartalanítás gettói (akárcsak Fran­ciaországban), kombinálva egy széleskörű, tömeges elszegé­nyedés zónáival (mint Olaszországban és Mexikóban). Mind­ehhez a hátteret pedig az alulfoglalkoztatottaknak egy olyan felduzzasztott tartalék-munkaerőpiaca adja, melynek szabá­lyozási mechanizmusai fokozódó nyomás alá kerülnek a még keletebbre eső, még alacsonyabb munkabérű régiók versenye miatt. Az „egyesülés" évében a megnövekvő Németország hir­telen és egyúttal sajátos módon pottyant bele a tőkés világ­rendszer deregulációs hullámába. Az ország már most 4 millió szociális segélyből élőnek, 3,5 millió nyilvántartott munkanél­külinek (Nyugat-Németországban 2,3, Kelet-Németországban 1,2 milliónak) és 3,7 millió átképzési és munkahelyteremtő intézkedésekben „leparkírozott" alulfoglalkoztatottnak ad ott­hont. A regisztrált és a „leparkírozott" munkanélküliek együttes aránya már 20,6%-ra rúg. A 34 milliós munkaerőállományból 11,2 millió foglalkozás nélküli vagy marginalizált. A kialakult helyzet időközben összehasonlíthatóvá vált a Brüning elnöki diktatúrája alatt 1930/31-ben bevezetett deflációs politika munkaerőpiaci és szociálpolitikai következményeivel.

A csatolt területeken lezajló folyamatok drámaisága nem hagyhatta érintetlenül a teljes nemzeti munkaerőpiacot. A csúcstechnológia központjaiban foglalkoztatott munkások fo­kozódó nyomás alá kerülnek. Elbocsátási hullámok párosul­nak a beszállító ágazatokban végrehajtott tudatos tisztogató akciókkal és a normál munkaviszonyra irányuló átfogó táma­dásokkal. A rossz és rendszertelen munkakörülmények mind több szektorban válnak uralkodó normává. A postai szolgálat­ban mára az összes foglalkoztatott 70%-a részmunkaidős. 2,3 millió az olyan alulfoglalkoztatottak száma, akik nem tarthat­nak igényt a társadalombiztosítás juttatásaira. A felsőoktatás­ban tanulók 20%-a (elsősorban bérből élő) kereső. A sajtónál a foglalkoztatottaknak idestova több mint 60%-a csak egyéni alkalmazási szerződéssel rendelkezik. A mezőgazdaságban és az építőiparban alulfizetett szezon- és vándormunkaviszo­nyok terjednek el. Alvállalkozók és részmunkaidősök közvetí­tésével foglalkozó cégek sora specializálódott mindenfelé ar­ra, hogy az egyre több gazdasági szektor átalakítása nyomán kialakuló munkaerőproblémákat áthidalja, és elősegítse a bérkvóták csökkentését. Az alkalmi munkaerő piacán lezajló fellendülés méreteiről a hivatalos társadalomstatisztikából szinte semmit nem tudunk meg. Az információhiánynak egy még áthatolhatatlanabb fátyla borul a vállalkozó munkások je­lenségére, amelyet (mint a bérfüggőség legújabb formáját) egyáltalán nem tartanak nyilván. Gyökerei Nyugat-Németor­szágban egészen a korai 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor egyre több munkanélkülivé váló és kritikus helyzetbe kerülő vett búcsút a hivatalos munkaerőpiactól, és „új vállalkozóként" próbált szerencsét. Ezeknek az ún. egzisztenciaalapításoknak több mint 50%-a a társasági jog értelmében véve 5 éven belül megszűnt, hogy ezután a hivatalos létminimum körüli, „szürke" átlagjövedelem mellett dolgozó, gazdaságilag függő helyzet­ben levő miniüzemek sorát gyarapítsa. Ezek száma az Ansch­luss után rohamosan megszaporodott. A szállítmányozási cé­gek alvállalkozóiként gürcölő teherautósofőrök száma 30 ezer­ről 70 ezerre emelkedett. Miközben a közepes és nagyválla­latok a számítógépes adatfeldolgozásra való átállás első hul­lámát követően elbocsátották az ezzel foglalkozó mintegy 400 ezer magasan képzett alkalmazottjuk egy részét, kialakult a PC-szövegszerkesztők, szoftverkereskedők és informatikai szaktanácsadók egy széles bázisa, amely idestova legalább 300 ezer vállalkozó munkást ölel fel. Ehhez jön még a városi gyorskézbesítő szolgálatok mintegy 15 ezer alkalmazottja, alighanem ugyanennyi árukézbesítő, a taxisofőrök döbbene­tesen megnövekvő, ám ismeretlen létszámú tábora, továbbá a bevándorlók közösségeinek nagyszámú új vállalkozója, amelyek közül eleve már csak azok létezését észleljük, akik kiskereskedőként vagy autószerelőként meg tudták tenni a nagy ugrást a családi üzem önellátó szegénységétől az üzleti gazdaságosságig. Minden elérhető információ amellett szól, hogy az NSZK a kritikus, ill. az informális munkaviszonyok tekintetében is óriási léptekkel közeledik a világrendszerben már uralkodóvá vált munkaerőpiac-politikai deregulációs me­chanizmusokhoz. A vállalkozó munkások és az alkalmi mun­kások időközben áthatják mind Nyugat-, mind Kelet-Németor­szágban az egyre erősebben szegmentált munkaerőpiaci pi­ramis egészét. Ez gyakorlatilag a posztfordizmusnak azon tendenciáját fejezi ki, amely szerint a munkáról lehetőség szerint le kell választani annak bérjellegét, és az ahhoz kapcsolódó szociális kockázatokat ki kell küszöbölni a foglalkoztatási viszonyból. A kényszervállalkozók munkája Németországban is tendenciálisan a munka uralkodó formá­jává válik a posztfordista termelési viszonyok legrosszabb helyzetű, „izzasztókamra-szegmenseiben". Ezzel a változó munkakultúrának egyúttal egy fontos szubjektív mozzanatát is kizsákmányolják: az egyéni autonómia, a munkaidő és a munka tartalmának saját meghatározása iránti igényt. A kiala­kult munkaerőpiaci struktúrát elhagyó, vagy abból kikényszerített vállalkozó munkások az átlagot meghaladó képzettség­gel rendelkeznek, valamint széleskörű kapcsolatokat ápolnak a képzés és a tudományos élet munkaerőpiaci parkolópályá­ival. Ennek ellenére állandó küzdelemben élnek a szegény­ség fenyegető veszélyével. Az a termelési rendszer, amely mint társadalmi uralmi viszony képes lesz majd ezeket az új munkaformákat tartósan a létminimum szélén tartani, ezáltal közvetett módon egy nagyon fontos erőforrásra tehet szert: ti. egy magas motiváltságú, személyes munkamagatartásra. Ez a minőségi munkaerő ennek ellenére nem részesül a kon­szernközpontok csoportmunkásainak és kitüntetett beszállító­inak biztosított dinamikus jövedelmekben és szociális bizton­sági garanciákban. A szegmentált munkaerőpiacon legfölül és egyúttal nagyon is lent magas színvonalú termelési ismeretek válnak tehát lefölözhetővé, gazdasági tényékké téve a jöve­delmezőségnek és hatékonyságnak a posztfordizmus által cé­lul kitűzött mennyiségi ugrásait. Ha messzemenően hiányoz­nak a társadalomstatisztikai és empirikus kutatások a kritikus munkakörülmények közötti foglalkoztatásról, valamint az új függő helyzetű, bár jogilag vállalkozói státuszú munkaerőről, akkor ez biztosan nemcsak azért van így, hogy ezzel egy koz­metikázott munkaerőpiaci statisztika javára elleplezzék az alulfoglalkoztatottság szektorának egyre drámaibbá váló ki­szélesedését. Elsősorban ugyanis az a cél, hogy árnyék­ban hagyják a meg nem fizetett munka összrnunkán belüli növekvő arányát, a tőkeviszony megújulásának és stabi­lizálódásának ugyanis ez az egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb belső tartaléka.

3. A posztfordizmus vagy toyotizmus mint a globalizált osztályviszonyok nemzetállami tényezője

Az utóbbi két évben drasztikusan megváltozott német mun­kaerőpiaci viszonyokról adott fenti áttekintés után szeretnék most néhány hipotézist megfogalmazni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a közeljövőben milyen irányban ter­vezik továbbfejleszteni a munka világát a „német telephely" uralkodó elitjei. Először a tőkestratégiákkal foglalkozom, az­után a kormány és a kormányzati bürokrácia viselkedésére térek ki, s végül bemutatom, milyen válaszok és alkalmazko­dási módok várhatók a szakszervezeti-szociáldemokrata-zöld spektrumból.

3.1. A tőkestratégia

A japán modell időközben a német nagy- és középvállalatok vezetői szintjein is visszhangra talált. Eleinte csak egyes óri­áskonszernek, elsősorban a VW, az Opel, a Krupp és néHcihy informatikával foglalkozó vállalat kísérletezett a „csoportmun­ka" bevezetésével. Egy-két éve azonban gyorsan kiszélese­dett alkalmazási területe, és a „toyotizmus" adaptációja tanul­mányutak, nemzetközi kongresszusok, a híres 1991-es MIT-tanulmány, a Fiat-kísérlet és a japán autóipar angolszász „transplant"-jainak hatására mostanra az egész német vállalati kultúrát uralja. Kezdetben a kiemelkedően bérezett csoport-munkások „üzemi közösségekben" összekovácsolt elitjének „participációjától" várt termelékenységnövelő hatások álltak az érdeklődés előterében. Újra egyesítették a gyártást és a mi­nőségellenőrzést, csökkentették a munkafolyamat széttagolt­ságát, és egy „karcsúsított termelés" javára megbontották az irányítási apparátus despotikus törzskari szervezeti struktúráit. A recesszió jegyében azonban a felső vezetés most áttér a teljes beszállítói szféra átszervezésére és kizsákmányolási láncként való áthierarchizálására. A vállalatokról leválasztják a teljes termelőkapacitásnak mintegy háromnegyedét, a fel­adatok ellátását alvállalkozók és raktározó vállalatok „just in time" beszállítói láncára bízva. Ahol ellenállás bontakozik ki a diktátummal szemben, ott működésbe hozzák a mára nem­zetközivé vált alacsonybér-láncot.

Az új konszernkonglomerátumok fejlesztési és gyártóköz­pontjaiban fokozódó mértékben szipolyozzák ki a munkacso­portok informális termelési ismereteit, méghozzá az alaposan megtervezett hatáskörbővítések segítségével. Az emelkedő gyártási normákkal való harcban a minőségi körök gondos­kodnak a termelékenység „mennyiségi ugrásairól". A fordi módra szétszabdalt munkafolyamat eddigi üzemi despotizmusát ünnepélyesen sírba helyezik, hogy átadhassa helyét a csoportteljesítmények meghatványozásának. Felére kell csök­kenteni az új termékek eddigi idő- és anyagigényét, ugyanígy a beruházási hányadokat a berendezések és szerszámok esetében. Az eddigi teljesítőképességet drasztikusan csök­kentett raktárkészletekkel és az adminisztratív, ill. a termelő létszám folyamatos csökkentésével kell megduplázni. Ez vi­szont csakis akkor lehetséges, ha a dolgozók eddig nem ta­pasztalt mértékben azonosulnak az üzemi célokkal. A legutol­só futószalagmunkásoknak is vállalkozóként kell gondolkozni­uk, „önállóan" kell cselekedniük, és el kell fogadniuk a cégen belüli kollektív szerződéseket, bizottságokat és munkaügyi egyeztető fórumokat a konfliktuskezelés kizárólagos közvetítő eszközeiként. Ahogyan Japánban, úgy itt is el kell jutni a tel­jesítmény valamennyi testi, mentális és kognitív összetevőjé­nek zokszó nélkül elfogadott szüntelen kiaknázásáig.

Kezd kirajzolódni a konszernkonglomerátumokhoz rendelt beszállítói egységek új hierarchiája is. Ezen belül megkülön­böztethetünk rendszerszállítókat, sorozatszállítókat és szállítói alvállalkozókat. A rendszerszállítók általában megpróbálják át­venni a központok üzemi közösségeinek integrációs modelljét, a viszonylag stabil bér- és foglalkoztatási garanciákkal együtt. A hierarchia e szint alatti lépcsőfokain azonban a konszernek által diktált ár- és „just in time"-feltételeknek csak a szociális védelem elemeit túlnyomórészt nélkülöző munkakörülmények mellett lehet megfelelni. Ezekben a szegmensekben megjele­nik tehát a hétvégi túlóráztatás, a rosszul fizetett szezonmun­ka, a pótlékok nélküli két- és három műszakos foglalkoztatás, a közvetett bérelemek kiküszöbölése érdekében a kollektíva egyre nagyobb részének a társadalombiztosítási kötelezettség alóli kivonása, és megjelennek a legújabb migrációs hullámok tökéletesen jogfosztott, alulfizetett bérmunkásai is. A szállítási ágazatot is bevonják a flexibilizált termelési láncba, áthárítva ezzel a szállítás ütemezésével és a raktározással járó terhe­ket. A kis és közepes szállítmányozási vállalatoknál máris em­bertelen munkakörülmények uralkodnak.

Szeretném röviden bemutatni a Daimler-Benz példáján ke­resztül, hogyan is zajlanak konkrétan ezek az átalakulások. A vállalatnál több kongresszusra is sor került, melyeken a ve­zetés tagjait feleskették a toyotizálás új irányvonalára – utol­jára például egy 1900 fős tanácskozáson Berlinben, melynek a következő volt a mottója: „A konszern elgondolkozik". Ezzel párhuzamosan az új modellnek megfelelően munkásgyűlése­ket tartottak, hogy propagandisztikus eszközökkel biztosítsák a mindenkori üzem számára külső tanácsadókkal együtt ki­dolgozott tervezet elfogadását. Hogy a játék itt semmi esetre sem csupán a beszállító vállalatok munkásainak bőrére megy, azt a Mercedes-Benz wörthi teherautógyárának nemrég is­mertté vált üzemi kollektív szerződése is mutatja. Megkötése­kor azzal zsarolták meg a munkástanácsot és az ágazati szakszervezetet, hogy amennyiben nem fogadják el a diktált feltételeket, úgy az egész gyárat be fogják zárni, és vegyes­vállalatként a Cseh Köztársaságban nyitják majd meg újra. Minden normát 20%-kal megemeltek. Uralkodó termelési for­mává tették a csoportmunkát. Egy ún. „Állandó Javítási Prog­ram" keretében minden csoportnak évi 7%-os termelékeny­ségnövelésre kellett kötelezettséget vállalnia, és meg kellett szavaznia a három műszakos üzemet, valamint a minőségi hibák térítésmentes kijavítását. Mindez együtt jár egy egészen a középszintű menedzsment posztjaiig terjedő folyamatos lét­számleépítéssel, és most már a vezetésnek e szintjein is sor kerül a részmunkaidős foglalkoztatás drasztikus kiszélesítésé­re. Baloldali szakszervezeti csoportosulásokban végzett fel­mérések, valamint a még meglévő baloldali üzemi lapok tu­dósításainak tanúsága szerint Wörth már régen nem egyedi eset. A „toyotizálás" participatorikus látszata mögött egy radikális szanálási stratégia válik láthatóvá, amely lemond a tőkeintenzitás további fokozásáról, és a kizsákmányolá­si ráták ugrásszerű növelését tűzi napirendre. És ami a konszernek üzemeiben történik, azt még kíméletlenebbül és még következetesebben érvényesítik a beszállítói ágazatok­ban. Láthatjuk továbbá, hogy a szakszervezetek a termelés társadalmi viszonyainak átszervezéséhez nyújtott, gyakran a konszern üzemi tanácsai által kikényszerített hozzájárulásuk­kal tudván tudva a saját pusztulásuk útját egyengetik.

3.2. A német kormányzat stratégiája

A konzervatív kormányzat közvetlenül a volt NDK-ban folyta­tott monetarista-neoliberális transzformációs kísérlet kudarca előtt áll. Az iparpolitikai rombolást a deregulált újrakezdéssel összekötni hivatott munkaerőpiac-politikai „híd" időközben re­ménytelenül túlterheltté vált. Ezzel párhuzamosan a nemzet­közi valutaspekuláció támadást indított a „kemény márka" alapjai, és ezzel együtt az európai márkablokk-stratégia ellen, hogy így az NSZK-ban is kikényszerítsen egy visszafordítha­tatlan szerkezetátalakítást. Nem egyértelmű azonban, hogy a bonni kormányzati bürokrácia vajon nem akarja-e maga is tu­datosan a „kohlonomics" nyilvánvalóvá vált válságát. A mun­kaviszonyok és a szociális juttatási rendszerek deregulációjá­nak a volt NDK-ban már kipróbált kísérlete ugyanis csak egy látványos devizamenekülésnek és a GDP (bruttó hazai termék – az ország gazdasági teljesítményének mutatója; a szerk. megjegyzése) jelentős visszaesésének körülményei között ér­vényesíthető össznémet normaként. Azok a tervek, amelyek­kel a szövetségi kormány deregulációs bizottsága a 80-as évek vége óta házal, mostanra határozott cselekvési straté­giákká álltak össze. Eszerint a munkaerőközvetítés egész te­rületét üzleti alapokra akarják helyezni. Alkalmas ^törésponto­kat keresnek, hogy megingathassák a kollektív szerződések rendszerét. Határozottan teret nyer a szociális juttatások pri­vatizációjának a magán-hitelgazdaságba való becsatornázás értelmében vett koncepciója. Ilyen körülmények között azok az újabb keletű kezdeményezések, amelyek a nemrég elfo­gadott „föderális konszolidációs" programot (népszerű nevén Solidarpakt, azaz szolidaritási paktum) a szociális juttatások további leépítését javasolva gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, egy soha nem látott munkaerő- és szociálpolitikai destabilizáció következő taktikai szakaszaként jelennek meg. Ennek legfontosabb jellemzői az alulfoglalkoztatottság parko­lópályáinak (foglalkoztatási társaságok, át- és továbbképzés) fokozatos felszámolása, leépítések az egészségügyben, a munkanélküliek, a betegek és rokkantak „bérhelyettesítő jut­tatásainak" korlátozása, a szociális segélyek normatíváinak csökkentése. A kormányzatnak szándékában áll, hogy a ke­let-német munkaerőpiaci politika hídfunkcióinak túlnyomórészt deficit spendingjét még ebben az évben a bérjövedelmek köz­vetlen újraelosztásával váltsa fel. Összességében a szociális rendszer lebontása felé tett egyre határozottabb lépésekből mind világosabban bontakozik ki egy stratégiai forgatókönyv. Eszerint messzemenőleg megnyirbálják az össznémet szociá­lis rendszer alapvető vívmányait, és magán a német gazda­ságon belül is lépcsőzetes bérskálákat tartanak készenlétben, amivel mind keleten, mind nyugaton felszámolják az általános létbiztonságot garantáló bérezést. A toyotizált kizsákmányolá­si piramis által jellemzett munkaerő-politikai vadnyugatnak a munkaerőpiaci struktúrák liberalizációjával és a szociális jut­tatások elapasztásával egy olyan értékesülési modellt kell ren­delkezésére bocsátani, melyben a GDP-nek végül több mint kétharmad része súlyos kizsákmányolási viszonyok eredmé­nye.

3.3. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a zöldek alkalmazkodási politikája

Nyolcvanas évekbeli participációs modelljeikre való hivatko­zással (jelszó: „a munka humanizálása") a szakszervezetek újabban közvetítőnek ajánlkoznak a vállalati vezetőségeknél és a gazdasági szövetségeknél az új toyotista kísérlethez. Ar­ra apellálnak, hogy nélkülözhetetlenek a dolgozók és a me­nedzsment között meghirdetett hatékonyságnövelő konszen­zus megteremtésében, mivel kizárólag az garantálhatná továbbra is az eddig általuk őrzött szociális békét, ha a szak­szervezeteket bevonnák az új üzemi és üzemek fölötti koope­rációs kapcsolatokba. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoz­nak, hogy a mérsékelt toyotizmus e modelljét az Európai Kö­zösség szintjén Európai Üzemi Tanácsok és európai partici­pációs fórumok intézményesítése útján támogassák. A szak­szervezetek vezetése eközben különös hangsúlyt helyez arra, hogy magát lényegében csak a konszernközpontokban és a beszállítói hierarchia legmagasabb fokán dolgozó magas jö­vedelmű munkásrétegek képviselőjének tekinti. Annak ellené­re, hogy a szakszervezetek körül csoportosuló társada­lomtudósok az elmúlt években igen komolyan foglalkoztak a proletarizálódási folyamat súlyos tendenciáival, a szakszerve­zeteknek a jövedelempolitikai status quo érdekében tett erő­feszítései továbbra is a „toyotizált" törzsgárda munkások zsu­gorodó felső rétegére fognak korlátozódni. Ám ahogy azt a wörthi Daimler-Benz példáján megmutattam, még a munkae­rőpiaci piramisnak e csúcsain sem érvényesülhetnek többé a szakszervezetek döntésbefolyásolási lehetőségei. Az NSZK szakszervezetei rendkívül szelektív alkalmazkodási politikájuk­kal kilátástalan helyzetbe manőverezték magukat, és most már aligha fogják elkerülni a posztfordista társadalmakra ál­talánosan jellemző deszindikalizálódást.

Társadalomtudományi tanácsadó testületeik vezetése alatt a szakszervezetek valójában már régóta új aktivitási területek után kutatnak. Abból a feltétlenül helyes becslésből indulnak ki, hogy a tőke feltartóztathatatlan mobilizálódása és globali­zálódása a továbbiakban értelmetlenné teszi azokat a nem­zetállami szinten vívott harcokat, amelyek a bér- és a tőkejö­vedelem közötti kapcsolatokat tűzik napirendre a teljes bérből élő lakosság érdekében. Tabunak számít viszont a toyotizálás egyetlen életképes alternatívája, ti. a szakszervezet szervezeti formáinak nemzetközi kiterjesztése, ami megfelelne a kizsák­mányolás horizontális (vö. alacsonybér-lánc) és vertikális (vö. konszernkonglomerátumok) nemzetközi kiterjesztésének. E­helyett néhány társadalomtudós a 80-as évek második fele óta kizárólag nemzetállami szintben gondolkozva a kínálati el­mélethez történő stratégiai alkalmazkodást ajánlja. A bérjöve­delmek és a profit közti elosztási viszony vizsgálatának elvi feladása után álláspontjuk szerint a továbbiakban a bérből élők egészében zsugorodó jövedelme az, ami „igazságosan" újraelosztandó. Ez a főként a Német Szakszervezeti Szövet­ség oberurseli szövetségi iskolájának oktatói, valamint a Max Planck Társaság társadalomtudósai által képviselt alkalmaz­kodási koncepció időközben aztán támogatásra talált néhány ökolibertariánus elképzelés képében. Ezek már hosszabb ide­je szorgalmazzák a munkaviszonyhoz kapcsolódó társada­lombiztosítási rendszer felváltását egy államilag garantált „alapbiztosítással". Az eredmény a bérek dinamikus fejlődésén alapuló növekedési elmélet minden válfajának, továbbá vala­mennyi olyan gondolatkísérletnek elvi elutasítása, amely kiáll­na egy, a poszt-keynesiánus stratégiák értelmében vett, nem­zetközileg összehangolt anticiklikus válságkezelés mellett. Ez végső soron a világméretű neoliberális válságelmélyítés programja előtti meghátrálás, hiszen elvetik a keresleté­lénkítés minden társadalom- és gazdaságpolitikai eszkö­zét, és alapjában adják fel a bérhányad és a tőkejövede­lem közötti kapcsolat népgazdasági szabályozásának igé­nyét. Ez a kapitulációs nyilatkozat az elmúlt két évben a „tu­dományosan megalapozott tanácsokkal megfelelően ellátott" szakszervezeti stáboktól kezdve a Toscana-selyeminges SPD-unokageneráción keresztül a reálpolitikailag megvilágosodott zöldekig mindenütt érvényre jutott. A szakszervezetek, a szo­ciáldemokrácia és nyomukban a zöldek már csak arra képe­sek, hogy cselekvési alternatívákat kínáljanak a „karcsúsított termelés" és a „karcsúsított állam" közötti kapcsolatok újjá­szervezéséhez. Lényegi különbségeket már nem mutatnak a konzervatív kormány és a kormányzati bürokrácia stratégiai irányvonalához képest. A közgazdaságilag megalapozott és ökolibertaríánizmussal nemesített jóléti állami reformizmus im­máron észrevétlenül az NSZK-ban is letűnt a történelem szín­padáról.

Ám időközben készen állnak az új politikai alternatívák. A kialakulóban levő munkavállalói törzsgárda-kisebbség meg­nyerésére irányuló „közvetítő-koncepció" máris illuzórikusnak bizonyult. Egyre inkább a szakszervezeti-szociáldemokrata­zöld stratégák érdeklődésének homlokterébe kerülnek tehát a toyotizált munkaerőpiac alárendelt, válságos helyzetben levő szegmensei. Ezek a politikusok arra voksolnak, hogy a köze­ledő új proletariátus szegmentált főmezejét kell saját igazga­tásuk alá vonni. Ez az újraorientálódás programszerű formá­ban elsőként a 90-es évek elején, az ÖTV szakszervezet kö­reiben vált szalonképessé („A közalkalmazottak jövője" címet viselő programban), ideiglenes szintézise pedig a Friedrich Ebért Alapítvány legújabb évkönyvében olvasható. Eszerint nyugaton is meg kell honosítani azt a „hídszerepet", amelyet az aktív munkaerőpiaci politika az NDK-ban betölt, hogy en­nek struktúráiból kiindulva ki lehessen alakítani egy össznémet „másodlagos munkaerőpiacot". Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek végéig összesen mintegy ötmillió főt kell infrastruk­túra-orientált foglalkoztatási társaságoknak és továbbkép­zési programoknak felszívniuk, és jóval alacsonyabb bérért a jól megfizetett törzsgárda-munkaerő „elsődleges piacának" tartalékseregeként készenlétben tartaniuk. E szint alatt pedig létre kell hozni egy további, ti. egy „harmadik munkaerőpiacot" is, amely az eddigi szociális és munkanélküli segélyek stb. egyesítésével a tartós munkanélkülieket, a fogyatékosokat és a leszakadókat becsatornázza egy ökoszociális-kulturális szolgálatba. Csak az részesülhetne az adóátcsoportosítások­ból finanszírozott „alapbiztosításból", aki az itt felkínált mun­kákat elvégzi. Az ehhez kapcsolódó jövedelemnek ismét csak a „megfelelő mértékben" alatta kell maradnia a foglalkoztatási társaságok tagjai, ill. az átképzésben részt vevők átlagos ja­vadalmazásának. A „harmadik munkaerőpiac" feladatát abban látják, hogy megakadályozza a rendszer társadalmi destabili-zációját, és jobb belátásra bírja a notórius munkakerülőket. Amíg a megtépázott és önpusztító reformizmus teoretikusai a kritikus helyzetű munkaerőpiaci szegmensek kézben tartásá­nak hatékonyan adminisztrált kiterjesztésén – és ezzel a saját maguk számára biztos jövedelmet garantáló funkciókon – törik a fejüket, a közeledő posztfordizmus proletariátusával szem­ben egyúttal újszerű erőszak mechanizmusokat is készenlét­ben tartanak. Persze, ha visszapillantunk századunk történel­mébe, és fölvonultatjuk magunk előtt a 30-as évek válsága idején a tömeges munkanélküliség és a pauperizálódás ke­zelésére tett kísérleteket, ezek az eszközök már nem is fog­nak annyira újszerűnek tűnni. Éppen szakszervezeti-szociál­demokrata-zöld körökből érkeznek kezdeményezések a féke­vesztett kapitalizmus megregulázására – kényszermunka al­kalmazásával. Ha jól látom, és a baloldal sem tűzi sürgősen napirendre a jelenséget, hamarosan már csak az ördög és Belzebub között választhatunk majd. A Német Duzzasztóme­dence konzervatív elitje az ipari kapitányok és a nemzetközi finánctőke nyomása alatt máris a munkaerőpiaci és szociál­politikai szabadeséssel kísérletezget, amit széleskörű kisod­ródás, tömeges elszegényedés és gettósodás kísér. A tiszte­letre méltó exreformizmus pedig eközben intézményi túlélésé­ért küzd, amikor a szociálpolitika olyan eszközeit ajánlgatja, mint a kényszerszabályozás vagy a kényszermunka lépcső­zetes rendszere.

4. Egy megújult szocialista osztályorientáció lehetőségei és korlátai

A nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált gyökeres társa­dalmi átalakulás kilátásai valóban nem adnak okot az optimiz­musra. Különösen érvényes ez a német viszonyokra, hiszen itt az NDK bekebelezéséből kiindulva olyan gyökeres társa­dalmi átalakulás zajlik le hihetetlen gyorsasággal, amely a tő­kés világ más vidékein már a 80-as évek eleje óta, és sokkal fokozatosabban folyik. Az „új tartományokból" kiinduló drámai pauperizálódási folyamat egyre gyakrabban torkollik erősza­kos tiltakozási akciókba, amelyek többnyire az új tömegnyo­mor ellenségeskedésektől szétszabdalt gettóin belül adják ki dühüket. Kialakult egy új rasszista ifjúsági mozgalom, amely a kormányzat hivatalos rasszizmusára támaszkodik, és a pauperizálódott gettókon belül elkezdi erőszakosan újratermelni a posztfordista társadalom könyöklő-morálját. A baseball-ütők és az államtitkári slepp szövetsége mára veszélyes szelepe­ket nyitott ki, hogy a szociális biztonság és a perspektivikus jövő elvesztését az új bevándorlási hullám és a továbbra is kirekesztett külföldi lakosság rovására kompenzálja. A rasszizmusnak ez a röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott feltámadása (mint az osztályuralom közvetítő- és mozgás­formája) egyre nehezebbé teszi, hogy a teljes visszataszítóságában megjelenő új proletárságot a maga összessé­gében – tehát a jelenleg még mindig lefelé csúszó eleme­ket is beleértve – változatlanul egy szocialista politika kiindulópontjának tekintsük. Ettől függetlenül homokra épült minden olyan antirasszista kezdeményezés, amely figyelmen kívül hagyja a „szociális kérdést", és ezzel le­mond arról, hogy az új proletariátusnak minden egyes ré­tegét megszólítsa. A lumpenproletár fajgyűlölet jelensége csak akkor számolható fel, ha az agresszió szenvedő alanya­inak védelmét szolgáló, kétségkívül szükséges intézkedéseket olyan stratégiai-politikai kezdeményezésekkel kötjük össze, amelyek az új proletariátus valamennyi rétegéből kiindulva ké­pesek felvázolni egy új, forradalmi osztálypolitika hiteles pers­pektíváját. Amennyiben nem ezt tesszük, úgy tétlenül áten­gedjük a szociális kérdést a neonácik és a kormányzati bü­rokrácia általi „újraszabályozásnak". Pedig ez utóbbi a társa­dalom proletarizálódásának a rasszizmus eszközeivel való el­kendőzése érdekében kezdi az „erőszak állami monopóliumá­nak" egyre nagyobb szeleteit gyanús szélsőjobboldali alvállal­kozókra átruházni.

Főleg a proletariátus kialakulási folyamatának ez az új, rasszista hordaléka az, ami bennünk, marginalizált vagy az államszocializmus bukása által lejáratott baloldaliakban félel­met kelt. De félelmetes az intézményes munkásmozgalom ez­zel párhuzamosan megfigyelhető önpusztítása is, valamint az, hogy ezekben a körökben a kényszermunkaviszonyok meg­honosításához folyamodnak. A félelem azonban nem lehet egy emancipatorikus szocialista politika alapja. Csak a félelem alapjául szolgáló összefüggések osztályelemzés általi feltér­képezése eredményezhet fogódzókat a társadalmi felszaba­dítás alternatívájához. Csakis ilyen körülmények között válik aztán lehetségessé, hogy a rasszizmustól és a kényszermun­kától való „nagy rettegésből" kiindulva a felmerülő társadalmi kérdésekre forradalmi válaszok szülessenek. Ezek az aktuális viszonyok ismeretében eleinte természetesen illuzórikusnak, de legalábbis utópikusnak hatnak. Ennek ellenére nekünk is készen kell állnunk, hogy a posztfordista módra lecsupaszított új osztálytársadalom kirajzolódó struktúráiból kiindulva újra át­gondoljuk azt, ami látszólag elgondolhatatlanná vált. Ha sike­rül megállapodnunk ebben a néhány kiindulópontban, akkor én az aktuális változásokban esélyeket és lehetőségeket is látok egy előretekintő szocialista politikára.

Az első pozitívumot abban látom, hogy mi, baloldaliak a 60-as és 70-es évekkel ellentétben egy ideje magunk is köz­vetlenül érintettjei vagyunk a társadalmi átrétegződéseknek. Az idősebbek közülünk még nagyon jól emlékezhetnek a konf­liktusra, amelyet akkoriban az a politikai döntés váltott ki, hogy az ember elhagyja az „educated society-t", és „csatlakozik a munkásosztályhoz". Ez a probléma ma már nem időszerű. A baloldaliak zöme manapság maga is-kritikus szociális hely­zetben van: vagy flexibilizált munkakörülmények között kell dolgoznia, vagy pedig – önként vagy kényszerből – a vállal­kozó munkások táborát gyarapítja. Ahogy felmérések mutat­ják, ez a tendencia Nyugat-Németországban a 90-es évek ele­jétől kezdve tovább erősödött, míg Kelet-Németországban a politikai tisztogatások következtében szinte az egykori NDK teljes szakmai elitjét érinti. A személyes osztályhelyzet és a szocialista pártállás közötti szakadék az általános reproletarizálódás sodrában szinte teljesen eltűnt. A szocialista politikát, amennyiben magunkat többé nem tekintjük az aktuális osz­tályfejlődés feltételeitől és trendjeitől függetlennek, egyre in­kább közvetlenül proletár politikának is nevezhetjük.

Második pozitívumként – még ha meglehetősen paradox módon hat is – azt a tényt szeretném elkönyvelni, hogy idő­közben a szocialista, kommunista, szociálforradalmár és anar­chista politika valamennyi fegyveres és fegyvertelen változata és elképzelése zátonyra futott. A 70-es évek folyamán a nyu­gat-német újbaloldal éppen saját magát bénította meg min­denféle frakcióharcokban. Ezt csak súlyosbította aztán az ál­lamszocializmus bukása, de ugyanígy az intézményesült mun­kásreformizmus fokozódó önrombolása is. Ha a baloldal újjá­szerveződéséről szóló vita közös nevezőjének az aktuális osztálypolarizáció elemzését és a kizsákmányolás alapvető elutasítását jelöljük ki, annak szociálrasszista megjelenési for­máival együtt, akkor egy széleskörű párbeszéd során végre elfogulatlanul megegyezhetünk abban a kérdésben, hogy mi a teendőnk a 21. század fordulóján. A priori tilos azonban valakit a baloldali spektrumon belül korábban elfoglalt állás­pontja miatt kirekeszteni. Mindig szem előtt tartva, hogy saját egyéniségük nyilvánul meg a „szociális kérdés" újra megnyi­tott vitájában, végre ismét párbeszédre kerülhet sor szociál-forradalmárok, autonómok, szocialisták, kommunisták és bal­oldali szakszervezeti aktivisták között. Annak a ténynek, hogy Phönix nem balos múltak és államszocializmusok romjaiból fog feltámadni – már ha egyáltalán -, meg kellene érdemelnie egy nyílt, előítéletek nélküli és bázisdemokratikusan megala­pozott újrakezdést.

Végül a szocialista újrakezdés szempontjából alighanem legfontosabb pozitívum abban áll, hogy erre a proletariátussal való, általam is szorgalmazott közösségvállalásra egyre in­kább globális összefüggésben kerül sor. Minden továbbra is létező differenciáltság mellett a 21. század küszöbét az osz­tályhelyzetek nemzetközi nivellálódása jellemzi, ami ugyanúgy felszámolja az első, a második és a harmadik világ közti ed­digi különbségeket, mint a társadalmi emancipációs mozgal­mak „nemzeti" keretekben tartására törekvő stratégiákat. így idővel összefüggésbe kerülhet a szociáldemokrácia romjai fö­lött kirajzolódó kínálati gazdaságtani uralom és az osztályharc tapasztalatainak globális áramlása. És ahogyan a társadalmi felszabadítás mint a globalizált posztfordizmus alternatívája már csak nemzetközi keretekben elképzelhető és megvalósít­ható, ugyanúgy nem deformálhatja többé a reform vagy forradalom kérdése körül kialakuló, kínzó cél-eszköz konfliktus sem. A toyotizált világrendszer mint radikalizált uralmi viszony saját tagadásával viselős. Egy nemzetközi keretekben meg­újuló baloldalnak észre kellene vennie az ebben rejlő esélyt, és ki kellene építenie egy az egész világot átfogó informáci­óhálózatot, így általánosítani lehetne a proletarizálódás és a pauperizálódás elleni harc során a horizontális és vertikális kizsákmányolási lánc legkülönbözőbb szintjein kikristályosodó tapasztalatokat. Ebben az együttműködésben el fognak tűnni a földrajzi jelentőséghierarchiák és az osztályon belüli kom­munikációs problémák. Az egész világon közvetlenül tanulha­tunk majd egymástól és egymásért. Azok a jelentések, ame­lyek a japán transznacionálisok észak-amerikai és délkelet-ázsiai „fransplant"-jaiban bekövetkező összeütközésről tudó­sítanak a szakszervezeti "job control" és a „karcsúsított" gyár­tóvonalak között, ugyanabba az összefüggésbe tartoznak majd, mint az agrárszövetkezetekért vívott harcok El Salva­dorban vagy a dél-afrikai apartheid szétzúzása, mint a brazil földmunkás-szakszervezetek „sem terra"-mozgalma, a kelet-európai munkanélküliek kezdeményezései és a hátrányos helyzetűek akciói a privatizált postavállalatok és a részmun­kaidősöket kiközvetítő cégek ellen. Kiegészülnek majd azok­nak a sajátos tapasztalatoknak a feldolgozásával is, amelyek­re a kelet-európai „vállalkozó munkások" tesznek szert a sub contact-rendszerek, a hétnapos munkahét és az elszegénye­dés elleni harcban, és amelyek a „lavoro autonomo" körül zaj­lott vitákat eddig nem sejtett dimenziókba fogják kiterjeszteni. Ennek előfeltétele mindenesetre az új proletariátus teljes te­vékenységének állandó helyi és regionális összehangolása, hogy át lehessen törni a deregulált munkaerőpiacok alapve­tően mindenütt egyforma, csak mennyiségileg különböző szegmentációját „törzsgárdamunkásokra", hátrányos helyzetű­ekre, vállalkozó munkásokra és munkanélküliekre. Az akciók­ban aztán közvetlenül kombinálnák a helyi elleninformáció speciális eszközét a nemzetközi tapasztalatcserével. Ennek eredményeképpen létrejönnének egy megújult proletár ellen­kultúra; csírái. Ezek Németország esetében a legrövidebb időn belül megszilárdíthatnának egy társadalmilag megalapozott antirasszizmust, amennyiben egy jellemzően kiválasztott „társadalmi gyújtópont" körül az új proletariátus minden rétegét be tudnák vonni a magasabb jövedelemért és ked­vezőbb munkakörülményekért folytatott harcos megmoz­dulásokba, és ily módon példaszerűen feloldanák a „né­met telephely" szociálrasszizmusát a hazátlan prole­táregyenlőség kultúrájában.

E három alapfeltevésből kiindulva támogatom helyi, ill. re­gionális munkáskörök létrehozását. Ezeket az információcsere és a koordináció helyszíneiként kell felfogni, aminek az a cél­ja, hogy egy bázisdemokratikusan kialakított küldöttrendszer alapján állva elősegítsék munkanélküli kezdeményezések, al­kalmi munkás-mozgalmak, menekült munkás-körök, a munka-erőpiati piramis magasabb fokain pedig a baloldali szakszer­vezeti irányultságú üzemi csoportok újraélesztését. Mihelyt ki­rajzolódnak a „from the bottom up" regionális kezdeményezé­sek megszilárdulásának első jelei, a munkásköröknek meg kell kezdeniük a helyi kizsákmányolási piramis sajátos jellem­zőinek vizsgálatát és egy sok-etnikumú proletár ellenkultúra megszilárdításához szükséges legfontosabb feltételek megha­tározását. Innen meg lehetne aztán tenni az első lépéseket az akciómező kiszélesítésének és nemzetközivé tételének irá­nyába. Ide tartoznak már egy nagyon korai stádiumban a transznacionális konszernkonglomerátumok dolgozói ellenál­lásának összehangolására irányuló törekvések. A magasabb jövedelmekért és jobb munkakörülményekért folytatott harcok nemzetközi koordinálásával ugyanezt szolgálnák az alacsony­bér-láncok megsemmisítésére tett erőfeszítések is. Mindenkor különleges szerepet fognak ebben a folyamatban a „vállalkozó munkások" játszani, mivel ők a toyotizált munkaerőpiaci pira­mis minden szintjén jelen vannak, és a világ minden régiójá­ban mobilak. A közúti teherfuvarozás többnyire vállalkozóként működő munkásai például összehangolt pontszerű sztrájk­akciókkal a legrövidebb időn belül megbéníthatnák konszern­konglomerátumok egész sorának „just in time"-hálózatát. Ez egyúttal óriási segítséget jelentene a környezetszennyezés el­leni harcban.

Ez a javaslat kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy csak­ugyan sikerül-e a széttöredezett részmunkaerőpiacok számá­ra a harcnak olyan formáit kialakítani, amelyek létrehozzák a munkások viselkedési- és életformáinak széleskörű kollektivi­zálását. Úgy vélem, ennek megvan a lehetősége, feltéve, hogy a munkáskörök magukat a bázisdemokrácia talaján álló, továbbépítkezésre alkalmas intézményeknek tekintik, ame­lyekben egységet alkotnak a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai érdekek. Ennek az egységnek érdekében először is meg kellene törni az új munkásosztálynak azt a társadalmi és kulturális elszigeteltségét, amelyet a toyotizált kapitaliz­mus immár második valósággá vált tömegmédiumai hoztak létre. Saját információs rendszereket kell tehát kiépíteni, ame­lyek ötvözik az üzlet fennhatósága alól kivont és kirekesztő struktúráitól megfosztott kultúrát a hétköznapok kis társadalmi harcairól tudósító hírekkel. Másodszor ki kellene kísérletezni a harcnak olyan gazdasági formáit, amelyek radikális tagadá­sát képeznék az amúgy is halálraítélt centralizált, egységszak-szervezetes „collective bargaining"-nek. Jövedelemért és „on the job" munkakörülményekért folytatott helyi harcokra van szükség, amelyek alulról fogják majd újra összekapcsolni a szegmentált rész-munkaerőpiacokat. Politikailag ez az új, militáns bázisdemokratikus mozgalom aztán arra is képes volna, hogy megfékezze a szociális juttatások radikális megnyirbá­lását, valamint fellépjen az állam hatalmi és szelekciós mo­nopóliumának rasszista radikalizálódásával szemben csakúgy, mint a másodlagos és harmadlagos kényszermunkaerő-piac megszilárdulása ellen.

Ha ebben az összefüggésben rekollektivizálásról beszélek, akkor nem a letűnt munkásmozgalom politikai-centralisztikus tekintélyi struktúráit értem ezen. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találni az önszerveződés azon formáit, amelyek sikeresnek bizonyulva is bázisdemokratikusak, decentralizál­tak és nemzetköziek maradnak. A szocialista-proletár identi­tás alapjaként a deregulált proletariátus új típusú szubjektiviz­musát kellene elfogadni, annak soknemzetiségű struktúráival, sokrétű szakképzettségével, a tekintélyelvtől mentes emberi kapcsolatokhoz való ragaszkodásával együtt. Ezen új szub­jektivizmusnak hiteles és vonzó alternatívát kellene állítania a posztfordista könyöklőtípus hiperegoista karrierizmusával szemben, amely gúnyt űz a conditio humana legelemibb kö­vetelményeiből. A kollektivizálás szervezeti megoldásai csak annyiban kívánatosak, amennyiben nélkülözhetetlennek lát­szanak ahhoz, hogy visszafordítsuk a konszolidált és egyéni­leg kialakított életmódok – elsősorban a kritikus helyzetű, il­letve a vállalkozó munkásoknál megfigyelhető – fokozódó alá-rendelődését a deregulált kapitalizmusnak, és megállítsuk a drámai módon növekvő elszegényedést. Meg kell semmisíteni a posztfordizmus központi kizsákmányolási csapdáját, amely kisajátítja az új egyéniséget, amennyiben társadalmilag elszi­geteli, és fokozódó mértékben kizárja a munkavállalói viszony­ból. Erre a célra olyan konfliktuskezelő stratégiákat kell kifej­leszteni, amelyek elősegítik a tanulási folyamatok beépülését az önálló személyiségbe: rövid időtartamú, kreatív" harci for­mákat, melyeket gyorsan váltakozó helyszín és egy bármikor újra felmondható status quo rövid szerződési futamidői jelle­meznek. A tőke újsütetű mobilitásának és kizsákmányolási mechanizmusainak sokszínűségével az osztályharc mozgé­kony, decentralizált, bázisdemokratikus és kreatív módszereit kell szembeállítani: egy részmunkaidősök kiközvetítésével fog­lalkozó cég rövid távra társult alkalmi munkás-csoportok általi kijátszásától kezdve okosan kombinált házfoglalási és lakbér­harcokon keresztül egészen a komputerizált munkahelyek sokszínű szabotázsstruktúrájáig. A nemzetközi munkáskörök­nek egy érettebb fejlettségi szakaszában aztán azzal is meg kell próbálkoznunk, hogy egy átfogó szocialista perspektívát állítsunk a tőkés világrendszerrel szembe. A „thinking the unthinkable" azt is jelenti, hogy már most el kell kezdeni Karl Marx, Rosa Luxemburg és Michal Kalecki örökségének to­vábbgondolását.

A világtársadalom toyotizálása folyik, és nem fog megkímél­ni minket sem. Napirendre tűzte a munka világának globális reproletarizálását. Baloldaliakként nekünk az ebből a folya­matból létrejövő új osztály felé kell fordulnunk, felajánlva ta­pasztalatainkat, anélkül azonban, hogy uralkodni akarnánk rajta. Ahelyett, hogy továbbra is korlátolt akciócskákra fecsé­reljük el energiáinkat és kölcsönösen megbénítjuk egymást félelmeinkkel, inkább meg kellene ragadnunk az új osztályvi­szonyok adta esélyeket, és be kellene kapcsolódnunk egy szocialista-egalitárius gyakorlat kikísérletezésének kreatív munkálataiba.

(Fordította; Bellon Erika)

Bár első pillantásra talán nem látszik: a közgazdaságtan ma éppoly szellemi válságban van, mint bármely más társada­lomtudomány, legfeljebb ezt egyelőre elfedik a nagyhangú és jól kereső szakértők. Ennek egyik jele, hogy ma már nincs uralkodó gazdaságpolitikai irányzat. A monetarizmus egyre ta­gadhatatlanabb bukása (a neokonzervativizmus vége) arra utal, hogy a régi módon nem lehet a gazdaságot irányítani, az új azonban még nem alakult ki. Clinton győzelme egye­lőre csak lehetősége egy újfajta gazdaságpolitikának, de a megvalósulás még várat magára. Talán ez az oka, hogy az ideológiai zavarodottságot pragmatizmussal leplezik a kor­mányzatok. A zavarodottság ellenére azonban néhány gondo­lat erejéig megkísérelhetjük felvázolni, hogy miként újulhat meg e helyzetben a közgazdaságtan elméleti hagyománya, mi lesz a válságból kivezető út?

A nagy válság

Miután célunk a neokonzervativizmus utáni korszakról szólni, ezért az előtte lévő korszakkal kell kezdenünk. A keynesi el­méletről közismert, hogy a nagy válság egyfajta megoldása, de a vélemények már megoszlanak a tekintetben, hogy a szo­cializmus becsempészése-e vagy a liberalizmus előremene­külése, esetleg mindkettő. A keynesiánus közgazdászok és maga Keynes is a liberális elmélet újragondolását tűzte ki cé­lul, de konzervatív kritikusaik a liberalizmus elárulásával vá­dolták őket. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?

Az első és legfontosabb tény, ami manapság egyre inkább kívül esik az elemzők látókörén, a szovjet gazdaság elsöprő sikere. A harmincas években még nem a gulagoktól hangos a világ, hanem a sikeres modernizációtól, a villamosítástól, Magnyitogorszktól és a Sztahanov-mozgalomtól. Ezt a tényt Sztálin is mindig kiemeli beszédeiben: a tőkés gazdaság vál­ságoktól szenved, a munkások rosszul élnek, de a Szovjet­unióban ismeretlen ez a fogalom, töretlen lendülettel harcol­nak a munka frontján. És ez nem pusztán sikerpropaganda. Minden nyugati keletre néz; vagy rettegéssel és elrettentéssel vagy csodálattal és tenni akarással. Az I. világháború óta az foglalkoztatja a nagyhatalmakat, hogy mit tegyenek a szovje­tekkel, ez alá rendelődik minden más kérdés (Trianon is). A dilemma: tárgyalás vagy kirekesztés. Mindkettőnek megvan a racionalitása. Ha tárgyalnak, akkor talán kifogják a szelet a világforradalom vitorlájából, talán integrálni tudják a lázadók tömegbázisát. Ennek persze ára van: részben át kell alakítani a rendszert, meg kell válni néhány régi harcostárstól. A kire­kesztéssel ezt az áldozatot nem kell meghozni, de ott lebeg a forradalom a kapitalizmus felett, amit csak erős hadsereggel és rendőrséggel lehet megakadályozni.

De a két világháború közötti időszak igazi problémája ezen túlmutat: egyszerűen arról van szó, hogy a Nyugat nem képes bebizonyítani, hogy hatékonyabb gazdasága és emberibb tár­sadalma van. Nincs egy olyan fix pontja a nyugati társa­dalmaknak, amelyik alapul szolgálhatna a morális felsőbb­rendűséghez. A hagyományos értékek kiüresedtek, a szabad­ság csak formálisan létezik a gazdasági kiszolgáltatottság mi­att, a közösség erejét elsodorta az I. világháború, eltűnt az egyenlőség mind politikailag, mind gazdaságilag, a nagy szer­vezetek uralkodnak mindenhol. Ebben a helyzetben a nagy válság a korszak gazdasági és politikai liberalizmusának csődje (Hoover és Weimar), pontosabban annak beismerése, hogy a szovjeteket és a munkásmozgalmat csak új módon lehet feltartóztatni.

A fasizmusról

A tárgyalás és kirekesztés dilemmája úgy fogalmazódik át, hogy ahhoz, hogy megmentsék a kapitalizmust, át kell alakí­tani a szerkezetét. Ha a kirekesztés álláspontjára – amelynek megfelelője a fasizmus – helyezkednek, akkor fel kell adni a hagyományos liberális elveket, pontosabban a testvériséget a szabadság és az egyenlőség ellen kell fordítani. A parlamen­táris demokrácia és a szabadversenyes gazdaság 19. szá­zadi formája nem képes összekovácsolni a közösséget, nem képes olyan erőt létrehozni, amelyik hatékony ellenszere lehet a kommunista mételynek, hiszen versenyezteti a gazda­sági szereplőket ott is, ahol az együttműködés hatékonyabb lenne. A kapitalizmus, pontosabban a monopolkapitalizmus, bár a szabad versenyből nő ki, ezen a ponton szükségképpen megtagadja szülőanyját.

Az átcsapáshoz szükséges a piac részleges felváltása, a monopolkapitalizmus továbbfejlődése állammonopolista kapi­talizmussá. De ennek az államnak az a jellegzetessége – és ez az, ami megkülönbözteti a New Dealtől -, hogy az államot a kapitalizmus alá rendeli. Bizonyos területeken megszünteti a piacot, de csak azért, hogy ezáltal a nagyvállalatok még hatékonyabban tudjanak fejlődni, még nagyobb profitra tegye­nek szert. A szovjet gazdaságot a kapitalizmus technológiai fölényével kívánják legyőzni, és nem a liberalizmus ideológi­ájával. Az ilyen típusú fölény pedig legélesebben a hadiipar­ban és magában a hadseregben mutatkozik meg, hiszen ez a legkoncentráltabb formája a gazdasági potenciálnak, a ter­melőerőknek és a termelési viszonyoknak.

Természetesen a verseny továbbra is fennmarad, de csak a hadiiparon belül, azaz ott, ahol nem veszélyezteti a háborús célt. A piac kiiktatása megköveteli néhány tervgazdasági forma átvételét, de ez alárendelt viszony marad a kapita­lizmushoz képest. Emiatt olyan csábító az analógia a szovjet gazdasággal, de Németországban a Neuer Plan, illetve Ma­gyarországon a győri program csak annyit mutat meg, hogy a tervgazdaságra emlékeztető formákat hogyan töltik meg militáns tartalommal. Természetesen az igaz, hogy a háborús felkészülés jegyében a szovjet vezetés eltanulja a fasiszta eszközöket, minthogy a sztálinizmus egyik alapvető célja, hogy technológiailag győzze le a kapitalizmust, nem az em­berek boldogabbá tételével, de ez még messze nem vonat­kozik a húszas évekre, és még kevésbé a hadikommunizmus­ra. Ez utóbbiaknál a tervgazdaság csak formája á kommunista mozgalomnak, a munkamegosztás megszüntetésének. A ha­dikommunizmus bukása éppen azt bizonyítja, hogy a szocia­lista társadalom termelési viszonyai nem koncentrálódhatnak a hadseregre. Ez az egyik alapvető problémája mind a mai napig a szocializmus fejlődésének; mi a hadsereg szerepe a társadalom fejlődésében?

A fasizmus ideológiája, a fajszemlélet pusztán külsődleges elem a gazdasági meghatározottsághoz képest. Nem a zsi­dóság vagy más alsóbbrendű fajok kijelölése érdekes, hanem hogy hol lehet meghúzni piac és nem-piac határát. A piac megszüntetése bizonyos területeken csak úgy mehet végbe, ha helyette egy külső célt állít az állam, ez pedig a piaci te­rület, azaz a hadiipar, a németség győzelme. A tisztafajú árják nem versenyezni akarnak a zsidókkal, hanem elpusztítani, le­igázni őket, életcéljukká tenni, hogy kiszolgálják őket. A mun­ka célja nem a profit, nem a szabadság, hanem az árják élete. Az ő szabadságuk egyben a kiszolgálók szabadsága is. Ez az Arbeit macht frei politikai gazdaságtani értelme.

Ezek alapján a faj győzelme, a németség felsőbbrendűsége két forrásból táplálkozik: a piac felváltásából és a kommuniz­mus eltiprásából, a szláv és az angolszász faj ellen. Azaz a fasizmus – és működésében ez a legfurcsább – egyszerre antiliberális és antikommunista, azaz egyszerre vesz át kapi­talista elemeket a kommunizmus ellen (a nagyvállalati formát, a bankok szerepét) és kommunista elemeket a kapitalizmus ellen (tervgazdaság, a munkaerő irányítása). Ez a szervetlen összeforrasztása az összeforraszthatatlannak okozza a fasiz­mus kétfrontos harcát a hagyományos liberális országok és a kommunista Szovjetunió ellen, de ez adja az értelmét Mün­chennek éppúgy, mint a Ribbentrop-Molotov paktumnak. És ez azt is mutatja, hogy a fasizmus nem magyarázható nemzeti sajátosságokkal, bár természetesen konkrét megvalósulásá­ban van szerepe. A fasizmus éppúgy a két nagyhatalom mű­ve, mint ahogy legyőzése is az. Ebből a szempontból tehát indokoltnak tekinthető Hayek intelme, mellyel az angolokat óv­ja a fasiszta mételytől az Út a szolgasághoz című művében.

A New Deal

A szovjetekkel való tárgyalás megfelelőjét a koalícióban kell keresnünk. Úgy gondolom, hogy politikai gazdaságtanilag ez a New Deal, amelynek néhány aspektusáról ma már talán némileg elfeledkeztünk. Egyrészt a New Deal a szociológusok és politológusok olvasatában szó szerint új szerződést jelent, de maga Roosevelt egy kicsit mást értett ezen. „A kormányzás olyan üzlet, amelyből a résztvevő felek mindegyike olyan mér­tékben húz hasznot, amilyen mértékben betartja kölcsönös kötelezettségeit… Egy szerződésről van szó. A szerződés fe­jében a vezetők megkapták a hatalmat; a nép rájuk bízta, azzal a feltétellel, hogy bizonyos jogait mindig elismerik. A kormányzás művészete magába foglalja azt a képességet, hogy meg tudjuk határozni ezeket a jogokat, valahányszor csak szükség van rá, számot vetve a társadalmi rendnek az új események okozta változásaival." (F. D. Roosevelt: Az új gazdasági rend)

Ha a fasizmus a testvériséget emelte ki az alapelvek közül, akkor a New Deal a szabadságot. Meg kell újítani az Alapító Atyákkal kötött szerződést, mert úgy tűnik, hogy a gazdasági elnyomorodás, a munkanélküliség csorbítja ezt. Ahhoz, hogy mindenki élni tudjon a szabadság lehetőségével, a vezetők­nek, azaz az államnak biztosítania kell a feltételeket. Emiatt iktatja be a kongresszus az alapvető szabadságjogok közé a munkához való jogot (sic!). Az 1946-os törvény szerint a kor­mányzat felelőssége, hogy a munkanélküliség nem lehet na­gyobb 2%-nál.

A kormányzat az állampolgárok érdekében avatkozik be a gazdaság működésébe, s ezt a megújított szabadságot állítja szembe mind a fasizmussal, mind a kommunizmussal. Azaz a hagyományt átértelmezi a történetiség követelményeinek megfelelően. Ennek az elvnek az aprópénzre váltása mutatja meg igazán az antifasiszta koalíció mély összetartozását. Hi­szen a New Deal nem pusztán a közmunkaprogramok, nemcsak a farmerek rábírása a termelés csökkentésére, hanem a spekulánsok visszaszorítása, a bankok hatalmá­nak megtörése, a villamosítás. Ez utóbbinak az a célja, hogy lehetővé tegye a kisvárosok fejlődését, a gyáripar cent­ralizációjával szemben a gazdaság decentralizációját, mert demokrácia és szabadság nem a bűnös New Yorkban, hanem a végtelen prériken születik, mert a gyáron alapuló centrali­záció táptalaja a fasiszta ideológiának. A New Deal arról szól tehát, hogyan lehet a kapitalizmust a demokrácia alá rendelni, hogyan lehet a tulajdon szentségét megőrizni és a munkanél­küliséget felszámolni, azaz a klasszikus gyáripart megszün­tetni a termelékenység fenntartása mellett. Ha valakinek ezek után a villamosítás és szovjethatalom jelszava jutna eszébe, az nem a véletlen műve.

A keynesi hagyomány és a makroökonómia születése

Hogyan viszonyul ehhez a keynesi elmélet? Mennyire helye­sen tükrözi a New Deal gyakorlatát, azaz mennyire közgaz­daságtan és mennyire politikai gazdaságtan? Az első – és talán legfontosabb – vitája Keynesnek a neoklasszikusokkal a gazdaság egyensúlyának meghatározásában van. Marshall felfogása szerint – akit Keynes mindig is tanítójának vallott – az egyensúly akkor alakul ki, ha minden gazdasági szereplő szabadon dönt, azaz a gazdaság célja az egyéni szabad­ságok minél tökéletesebb érvényesítése, amely a forgalomban nyilvánul meg. Eladni vagy venni, munkát vállalni vagy munka nélkül maradni: ez a szabadság lényege. Már láttuk, hogy Roosevelt nem a gazdasági, hanem a politikai szabadságot tekinti elsődlegesnek, és a New Deal keretében a gazdaságit korlátozza a politikai érdekében.

Keynes azonban nem a szabadság értelmezésével foglal­kozik, hiszen nem lehet közgazdaságtant művelni a politikai szabadság elsődlegességéből kiindulva. Ehelyett a piac töké­letlen működését elemzi, azaz cáfolja a Say-dogmát. A piac tökéletlen, persze csak az erőforrások felhasználása szem­pontjából. Ha racionális egyénekből indul ki, akik egymástól függetlenül optimalizálják helyzetüket, akkor szó sem lehet alulfelhasználásról, hiszen mindenki annyit használ, amennyire szüksége van. A munkanélküli, miután a munkással egyenlő mértékű a szabadsága, optimálisan használja ki erő­forrását. Azzal, hogy Keynes az erőforrás felhasználás optima­lizálásáról beszél, becsempészi a társadalmat mint elemzési egységet. (Hogy mennyire nehéz neoklasszikus alapon társa­dalmat elemezni, azt jól mutatják a Pareto-hatékonyság körüli viták.) Sőt, ennél súlyosabb lépés történik, mert ezáltal gaz­dasági szempontból az elsődleges nem az egyén, hanem a közösség lesz. A nemzet problémája a munkanélküliség, és az ő felelőssége a teljes foglalkoztatás is. De ez a közösség már nem gazdasági alapon szerveződik, nem a munka­megosztás tartja össze, mert akkor kivetné magából a mun­kanélkülit, hanem valami más. Ez lehet szerződés is, amit az Alapító Atyákkal kötöttek, de lehet faji összetartozás is. Bármi, de gazdaságon kívüli szempont.

Komoly következmények származnak abból, hogy Keynes a közösség összetartozásával nem volt hajlandó érdem­ben foglalkozni (még ha személy szerint meg volt is győződ­ve az erkölcsi alapon működő közösség szükségességéből). Ezzel ugyanis elvesztette a lehetőségét annak, hogy a közös­ség tagjainak racionális cselekvését megmagyarázza. Ha az erőforrásokat szuboptimálisan használják fel, akkor csak a kö­zösség együttes erőfeszítése teheti optimálissá a felhaszná­lást, hiszen nem lehet olyan részét megjelölni a közösségnek, amelyiknek ez gazdasági érdekévé tehető. Ha megjelölhető lenne, akkor a közösség racionális alapon szerveződne és a munkanélküliség levezetett problémává válna. Azaz csak a közösség együttmozgásai válnak értelmezhetővé és kezelhe­tővé, az egyének racionális döntései értelmezhetetlenek. Emi­att kénytelen Keynes az általa teremtett tudományt különvá­lasztani az eddigi közgazdaságtantól és makroökonómiának nevezni, az egyének döntéseinek elemzését pedig átengedni a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtannak, amelyből a mikroökonómia lesz. Az utóbbi számára nincs más, csak egyének, az előbbi számára pedig csak közösség létezik. Mindkettő a másik területét, bár karnyújtásnyira van tőle, terra incognita-nak minősíti.

Teljesen érthető persze Keynes azon döntése, hogy a politikai-gazdaságtani fordulatból csak a közgazdaságtant emeli ki. Hiszen ha komolyan venné a feladatot, akkor olyan gaz­dasági magyarázatot kellene adnia a közösség összetartozá­sára, amely nem piaci alapú. Bizonyítania kellene, hogy a ra­cionális egyének nem feltétlenül lesznek eladók és vevők, tő­kések és bérmunkások, vagyis a kapitalizmust kellene meg­kérdőjeleznie. Ezt nem teheti meg, ami azt is igazolja, hogy Keynes mindig is kapitalista-liberális gondolkodó maradt, amellett, hogy továbbfejlesztette az elméletet és a gyakorlatot.

Racionalitás és irracionalitás a keynesi elméletben

A piac alávetése a közösség akaratának a legfontosabb tétel a keynesi elméletből. Ez nem pusztán az állami beavatkozás elméleti megfelelője, és nem is újdonság. Hiszen már a szá­zadvég közgazdaságtana is a verseny állami szabályozásá­nak szükségességét vezette le, Ricardo könyvének is jelentős része az adókkal foglalkozik, Smith is azt szorgalmazza, hogy az állam terjessze ki a piac határait.

Az állam nélküli gazdaság pusztán legenda, de nagyon mély értelmű. Az a vágy húzódik meg mögötte, hogy a kö­zösség összetartozása megoldható egyenlő gazdasági sze­replőkkel. Ha mindenki racionális módon cselekszik, akkor a közjó fog megvalósulni – állítja Smith. A racionalitás fogalma pedig a közösség érdekeinek megfelelő egyéni cselekvést ta­karja. Annyit és annyiért eladni, ahogyan szükség van rá. Nem az az érdekes, hogy ténylegesen hogyan játszódik le ez a folyamat, hanem, hogy elméletileg létezhet. Lehet, hogy pilla­natnyilag szükség van az államra, de hosszú távon nem kell sem hierarchia, sem olyan személyek, akik önmaguk hordoz­zák a közösség érdekeit.

Ezzel a ricardiánus hagyománnyal szakít Keynes, és azt állítja, hogy állam nélkül, azaz hierarchia nélkül nem kerülhet egyensúlyba a gazdaság. Nemcsak az szükséges, hogy min­denki racionálisan cselekedjen, sőt ez egyensúlytalansághoz vezet, hanem az is, hogy legyenek még racionálisabb sze­replők. Ők látják át az egész gazdaság működését, és ők személyesítik meg a közösség érdekeit. Ez nem példa nélküli a közgazdaságtan történetében, hiszen Malthus hasonló elv alapján vezette le a földbirtokosok létének jogosságát. Az ál­lam ilyetén beillesztése, a piac és az egyén fölé emelése adja a keynesi forradalom igazi jelentőségét.

Itt üt vissza teljes mértékben az elmélet irracionális alapja. Hiszen ha az állam fogalmát nem tisztázza Keynes, akkor megválaszolatlan marad a gazdasági beavatkozás módszere is, a legracionálisabbak kiválasztása. Azzal, hogy pusztán a munkanélküliség a gazdaság rákfenéje, elvész a lehetősége annak, hogy az átfogó értelemben vett termelésből magyaráz­za az állam létét és racionális módon levezesse. Csak axio­matikusán tekintheti ezek után, amivel egyaránt összefogja racionális és irracionális jellegét. Az állam mindig aktuális ma­rad, tehát éppúgy lehet a Kongresszust és a Szenátust ál­lamnak tekinteni, ahogy az állami hivatalnokokat is. A keynesi elmélet önmagában éppúgy szolgálhatja a politikai de­mokráciát, mint a fasizmust. Az ókori Egyiptom gazdagságát a piramisépítésnek köszönhette, mert ezzel az állam többlet­keresletet támasztott – állítja. Mi más ez, mint az állam irra­cionális hatalmának igazolása?

Ezt a problémát Roosevelt a politikai szabadsággal oldotta meg. Mondhatjuk, hogy keynesiánusabb volt Keynesnél. És ezt bizonyítja az amerikai közgazdaságtan további fejlődése. Egyik iránya az elmélet kibontakozásának az ökonometria, amelyik – miután biztos alappal rendelkezik a mit akarunk? kérdésére – hihetetlen fejlődésnek indul, nemcsak a módsze­rek, hanem az adatok gyűjtése tekintetében is. Olyan infor­mációs bázist szed össze, amelyre támaszkodva dönteni lehet, vagyis az áron alapuló döntést felváltja a sokszínűség, a gazdasági aktorok sokoldalú jellemzése. Ez a gyakorlati alap­ja a piac felváltásának.

A másik irány az intézményeket elemzi, éppen azt, ami Key­nesnél homályban marad. Az institucionalista iskola racioná­lisan kívánja levezetni az államot, a vállalatot, a piacot és így tovább. Ez azonban csak törekvés marad, mert a kérdés meg­válaszolása történelemfilozófiát igényel, a szabadság fogal­mának változásait történelmi keretben. Ez reménytelen vállal­kozás a harmincas-negyvenes években, a két világrendszer szembenállása miatt. Hiszen hogyan lehet a kommunista vi­lágot a liberális szabadság változása alapján magyarázni. Ha pedig nem lehet, akkor miért van és miért fejlődik gigantikus energiával? Csak a hatvanas évek nyújtanak választ először erre a kérdésre a konvergencia-elmélet formájában, de ez már az enyhülés következménye.

A keynesi elmélet továbbfejlődésének másik iránya Európá­ban születik. A sajátos nyugat-európai hagyományok miatt nem kérdőjeleződik meg az állam hatalma, fel sem merül ir­racionális jellegének megszüntetése. Ehelyett a beavatkozás kiterjesztésének elméleti meghatározása a cél, a munkanél­küliek után az elesettek, a rászorultak védelme, az állami gon­doskodás mindenről és mindenkiről, tehát a jóléti állam kiépí­tése.

A jóléti állam egy hibrid, mert a gondozottak körének kiter­jesztése, illetve ennek iránya nem a rendszerből határozódik meg. Nem valamiféle elv alapján növekszik az állam, ha­nem mindent az aktuális politikai konstelláció dönt el. A politológusok kedvelt választási elmélete szerint az egyes pár­tok hatalomra kerüléskor mindig saját szavazóbázisuknak kedveznek, és hatalmuk megtartása érdekében nem vesznek el senkitől semmit. Ehhez nyújt közgazdasági-gazdaságpoli­tikai támaszt a keynesi elmélet. A rendszer tényleges mozgá­sát csak a két világhatalom mozgásából érthetjük meg: ha a szovjet hatás erősebb, akkor a munkásosztálynak nyújtott adományok bővülnek, ha az amerikai, akkor a stratégiai ipar­ágakra áldoznak többet. De mindkét hatás ahhoz vezet, hogy az állam hatalma bővül és kiszámíthatatlansága fokozódik.

Ez a folyamat persze nemcsak Nyugat-Európát, hanem az Egyesült Államokat is jellemzi a második világháború után. A hatvanas évek mozgalmai számára az a kérdés, hogy racionálisan magyarázható-e a közösség, lehetséges-e kiszá­mított gazdaságpolitika keynesi alapon. A közösség elé állított célkitűzések endogén vagy exogén változók-e és átlátható le­het-e, hogy kik lesznek a társadalom mérnökei? Ezt a prob­lémát oldja meg a maga módján a neokonzervatív hullám és a neoklasszikus szintézis.

A neoklasszikus hagyomány

Ez a kiindulópontja tehát az új, máig uralkodó elméletnek: hogyan egyeztethető össze az egyéni racionalitás a közösség létezésével? A neoklasszikus szintézis ennek a kettőnek az összekapcsolásán alapszik, ami formailag bizonyos keynesiánus technikák és a neoklasszikus hagyomány vegyítése. Ez mutatkozik meg abban is, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő ága a közgazdaságtannak a közjószág-elmélet, ame­lyik a közösségi döntések racionális, azaz piaci mechanizmu­saival foglalkozik. Két olyan területe van a közgazdaságtan­nak, ahol radikális szakítás történik: a várakozások újszerű felfogása és a pénz szerepe.

A gazdasági szereplők véleményét a gazdaságpolitikáról és főleg annak változásáról már Keynes is elemezte mint a be­ruházási kereslet fontos összetevőjét. A kormányzati befolyá­solás egyik alapvető eszközének tekintette, amelynek a leg­fontosabb terepe a tőzsdei manőverek állami manipulálása. Az elgondolás nem volt véletlen, hiszen a válságot a tőzsde összeomlása robbantotta ki, jelezve a gazdaság túlfűtöttségét. De az elmélet túlment azon, hogy csak tisztességes tőzsde­ügyletek köthetők, azt állította, hogy a kormányzat céljai el­érése érdekében hazudhat a gazdasági szereplőknek, és ez vezet el paradox módon az igazsághoz. A gazdasági növe­kedés feltétele, hogy mindenki elhiggye a növekedés té­nyét, ekkor mindenki részvényt akar venni, a beruházások növekednek, és megvalósult az igazság. A hit csak a kor­mányzati jelentésekből merítheti forrását, hiszen csak a kor­mányzatnak van lehetősége információ gyűjtésére.

A tőzsdemanipuláció persze nem így keletkezett, de ez volt az első eset, hogy szerves részévé vált az elméletnek. Ezáltal egy mélységesen cinikus elem került a gazdaságpolitikai esz­köztárba, bár meg kell jegyezzük, hogy ez nem Keynes hibá­ja, ő csak bevallotta azt, amit elődei eltitkoltak. Alkalmazásá­nak lehetőségét az információs aszimmetria adta: a kor­mányzat szükségképpen többet tud, mint az állampolgárok, így válnak az utóbbiak kiszolgáltatottá.

Ezt támadják a neoklasszikus közgazdászok egyrészt er­kölcsileg, másrészt a hatékonyság szempontjából. Erkölcsileg azért, mert a gazdaságpolitika vargabetűit, a rövid távú szem­léletet (választástól választásig) nem fogadják el, mondván, hogy egy tradicionális demokrácia nem tűrheti a kormányzati erkölcstelenséget. Hatékonyság szempontjából pedig az a probléma, hogy tönkreteszi a gazdaság teljesítményének egyetlen valóban eredményes indikátorát, a tőzsdei árfolyam­mozgásokat. A szüntelen kormányzati beavatkozás az egész­séges ügymenetbe azzal jár, hogy a gazdasági szereplők in­kább erre figyelnek, mint a valóságra. De romlik a hatékony­sága a kormányzati beavatkozásnak is, hiszen a gazdasági szereplők – közülük is a legfontosabbak, a tőzsdeügynökök – megtanulják a gazdaságpolitika logikáját, és ezáltal meg­szűnik a hazugság lehetősége.

Az adaptív várakozások elmélete azt a tanulási folyamatot írja le, ahogyan mindenki legalább ugyanolyan okos lesz, mint az állam. Az ezt felváltó racionális várakozások elmélete sze­rint pedig eleve mindenki ugyanolyan racionális, mint az ál­lam, megszűnik a gazdaságpolitika keynesiánus értelemben. Az állam nem a közösséget, hanem csak az egyéneket szol­gálhatja.

A várakozásokkal kapcsolatos forradalmi változások azon­ban magukban rejtenek egy előfeltevést is. Nevezetesen a piac hatékonyságát az állami beavatkozással szemben. Ezt Keynes cáfolta, ahogy már láttuk, és tőzsdeelméletét is ez motiválta. A neoklasszikusoknak tehát helyre kell állítani a pi­ac megtépázott becsületét, csak így lehet a tőzsdét mint a gazdaság kvintesszenciáját elfogadni. A keynesi kritika szerint a piac tökéletlensége abból fakad, hogy az egyes vállalkozó nem látja be, ha bért emel, akkor végső soron ennek profit­növelő hatása lehet. A hatékony működés gátja az informá­cióáramlás korlátozottsága, erre megfelelő csatorna az állam.

De miért ne lehetne az ár ilyen információsűrítő eszköz a bürokrácia helyett? – kérdezik a neoklasszikusok. Miért tudja jobban az állam, hogy mit kell tenni, amikor ő is csak a piacon dolgozik, elsősorban ő is az árakat látja, legfeljebb kicsit mö­géjük tud nézni az apparátusával. De van-e ennek értelme, ha ezt úgyis elvégzi a termelő és az eladó. Hiszen az árnak az a lényege, hogy információt közvetítsen, méghozzá nem­csak az eladó és a vevő között, hanem a piac többi szereplője számára is. Ez az a kapocs, amin keresztül mindenki megis­meri a másikat, és amitől a piac működőképes tehet. Ha el­torzítják az árakat – akár a monopóliumok, akár az állam -, ezáltal az információáramlást hiúsítják meg, és így valóban nem lehet hatékony az erőforrások elosztása.

Az árakat persze pénzben fejezik ki, és az állam feladata arra szorítkozhat csak, hogy a pénzre mint az információ­áramlás csatornájára felügyel. Emiatt súlyos probléma az inf­láció, mert becsapja a gazdasági szereplőket, és ezért kell a bankszférát törvényességi ellenőrzés alatt tartani. A nagy vál­ság kirobbanásának oka éppen az volt, állítja Friedman, hogy a FED rosszul látta el feladatát, egymásnak ellentmondó jel­zéseket adott a gazdaság szereplői számára, bővítette a pénzmennyiséget akkor, amikor szűkítenie kellett volna.

Persze tetten érhető itt az első ellentmondás az elméleten belül, hiszen ha a racionális egyének közössége a piac, ak­kor miért kell a legfontosabb elemet, a pénzt egy irracionális közösségre bízni? Erre nem tud választ adni Friedman sem, csak részlegesen. Mégpedig úgy, hogy a pénzteremtés folya­matában kiemelt szerepet juttat a kereskedelmi banknak, szemben a jegybankkal. Ennek szélsőséges formája a szabad bankrendszer elmélete, de Friedman megelégszik azzal, hogy a bankárt nevezi ki az információáramlás őrének – platóni értelemben. Bár ő is csak a piaci árak alapján dönt, mégis funkciója kiemeli őt a többi gazdasági szereplő közül, első lesz az egyenlők között, ő dönt arról, hogy ki lesz része a pénzközösségnek és ki nem. A bankár válik a polgárság uralkodó osztályává, amivel még egyet is lehet érteni.

Ez a felfogás azonban ellentmond a neoklasszikus szintézis alapvető célkitűzésének, állam és az állampolgárok hierarchi­ája megszüntetésének. Ez világosan kiderül Hayek írásaiból, ő lesz az, aki kimondja: csak a piac adhat szabadságot, min­den más gazdasági rendszer szolgaság. A piacon lehet csak egyenrangú felek társulásáról beszélni, amennyiben a vétel és az eladás is társulás. A szabadság ismét csak a forgalom­ban értelmezhető, de annyival több, mint a Keynes előtti ál­lapot, hogy az információhoz jutás és a döntés szabadságát is magában foglalja. Nemcsak azért jó a piac, mert eldönthetem, hogy veszek vagy eladok, hanem mert megismerhetem az árakat és ezen keresztül az egész gazdaságot.

Ennek a filozófiai állapotnak megtestesítője a vállalkozó, aki leginkább piaci szereplő (szemben a bankárral, aki egy kicsit a piac felett lebeg), aki éppen ezért kifejezi az elérhető leg­tökéletesebb állapotot. Ha mindenki vállalkozóvá válik, aljkor megvalósul az elérhető legteljesebb szabadság. Nincs szük­ség bérmunkásokra sem, államra sem, csak vállalkozókra. Ez merőben új vállalkozói felfogás, pontosabban a schumpeteri hagyomány következetes végigvitele, hiszen a munkás-állapot megszüntetését célozza, de a piacon belül. Végeredményben ez nem más, mint a smithi kisárutermeléses modell modern köntösben.

Az irracionális hagyomány

Lehetséges-e ez? – ez az új, Reagan utáni korszak kérdése. Véleményem szerint nem, mégpedig azért nem, mert a neo­klasszikus szintézis másról szól, mint amit hirdet. Az ár, a piac új elmélete azért kellett, hogy megtörjék az állam in­formációs monopóliumát, de ténylegesen ezt a média tör­te meg és nem a piac. A televízió, rádió, a számítástechnika és a telefon az, amelyik lehetővé tette mindenki számára, hogy hozzáférjen az információhoz, és ezek alapján szabadon döntsön. A piac ennek csak egy özönvíz előtti formája, amelyik ráadásul leszűkíti mindezt egyetlen médiára – a pénzre.

Akkor viszont miért a piacot választották a közgazdászok? Úgy vélem, egy mítosz miatt. A piac az egyetlen közösségi forma, amelyik egy nagyobb közösséget egyben tud tartani – állítja Hayek a Végzetes önhittség című könyvében. Amiatt tévedett a szocializmus, mert azt hitte: egy közösség gazda­sági összefogását a gazdasági szereplők meg tudják érteni. Ez nem igaz, mindenki racionálisan tud dönteni, de arra senki sem képes, hogy mindenkinek a döntését racionálisan meg­értse. Amit meg tudunk ismerni, az saját magunk, a másikat nem tudjuk megismerni. A másik önmagára vonatkozó meg­ismerését csak az ár közvetíti felénk, ennyiben van közösség.

Az ár objektív, abban az értelemben, hogy saját megisme­résünk csak ettől függetlenül alakulhat ki. Azaz a keynesi problémára az a neoklasszikus válasz, hogy racionális egyé­nekből felépülhet a közösség, de az szükségképpen irracio­nális lesz. Ezt a tételt azzal bizonyítja Hayek, hogy idézi Arisz­totelészt: egy közösség addig tarthat, ameddig a hírnök szava elér. Az információ csak ezen a határon belül torzulásmentes, csak eddig lehet hatékonyan helyettesíteni a piacot. Ezután a bővített rend megköveteli a piacot.

Ez a logika azon alapszik, amin az ősi hit: a tudás fájáról nem lehet leszakítani az almát, mert az pusztuláshoz vezet. A szabadság, egyenlőség, testvériség addig tart, amíg nem próbáljuk megérteni lényegét, hiszen Isten és ember között áthidalhatatlan a szakadék, és ő adta számunkra ezt a három értéket – mondja a Biblia. De Arisztotelész a racionális kö­zösség magyarázatát kereste, és kiáltás és közösség kapcso­latát nem kudarcként fogta fel. Létezik egy másik hagyomány is, nemcsak a bibliai. A görög filozófia, Platón és Arisztotelész, és követőik, Hegel, Marx, Lenin stb. ezt mutatják meg szá­munkra: az emberi racionalitás határtalanságát. Tamás Gás­pár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét azzal fejezi be: az előttünk álló feladat a Biblia hellenizálása. Ha e megfogalma­zásból indulunk ki, a közgazdász számára ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtant kell hellenizálni. Azt kell megértenünk – és ez a következő elméleti szakasz kérdése -, hogyan lehet a kiáltás határát kiterjesztenünk.

(A cikk a Szabó Kálmán vezette OTKA-kutatás keretében készült. Az esszé létrejöttében nagy segítségemre volt Gervai Pál, amiért köszönettel tartozom.)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

1989: A sosemvolt forradalom

1989 őszén csaknem mindenki úgy vélte, hogy a közép- és kelet-euró­pai kommunista rendszerek összeomlását populáris felkelések – a Sza­bad Európa Rádió egykori politikai vezetője, J. F. Brown szavaival – a „szabadság ébredése" idézte elő; sőt Timothy Garton Ash, az angol kon­zervatív történész szerint valóságos „népforradalmakat" láthattunk, ame­lyek az 1848-as forradalmi hullámot idézve, új „népek tavaszát" hozzák Európára.¹

Az örömmámor Francis Fukuyamának a „Történelem vége?" címen nevezetessé vált vulgárliberális szellemű tanulmányában tetőzött. Ez az írás a kelet-európai forradalmakban a liberális demokrácia és a szabad­piaci kapitalizmus globális győzelmét megvalósító világtörténelmi folya­mat végpontját látja.² Fukuyama elméletének teleológiai determinizmusa éppen azokban a körökben talárt meleg fogadtatásra, melyektől, első pil­lantásra, ezt a legkevésbé sem várhattuk, éspedig egyes volt kelet-euró­pai marxisták között. Ágh Attila, a magyar politológus például Fukuyama gondolatait visszhangozva, azt írja, hogy az a leghelyesebb, ha a kelet­közép-európai változásokat a modern világrendszer átfogó demokrati­kus átalakulásának „harmadik hullámaként" értelmezzük. Szerinte: „az első hullám a világrendszer központi országait érintette, az ezt követő a második világháború után némely európai országban hozott változást, most pedig a harmadik hullámnak lehetünk tanúi, mely első stádiumá­ban Latin-Amerikán, második stádiumában Dél-Európán, harmadik stá­diumában Közép-Európán söpört végig".³

Ágh Attila az angol-amerikai politikatudományban elterjedt felfogást veszi át, amikor a kommunizmus összeomlásában a diktatórikus uralom­nak először Dél-Európában, majd Latin-Amerikában végbement átalaku­lását látja. E nézet hívei általában a spanyolországi demokratikus átme­netet szokták követendő példaként említeni, lóvén hogy itt volt a legzökkenőmentesebb és a legbékésebb a diktatúrából való kilábalás, s mint ilyen főként talán a magyarországi kommunista rendszer bukásához ha­sonlítható, mely kelet-európai viszonylatban szintén a legfokozatosab­ban s a leginkább erőszakmentesen zajlott le. A változásokat mind Spa­nyolországban, mind Magyarországon a régi berendezkedéshez tartozó reformerek kezdeményezték; maga ez a régi berendezkedés is egy jó ideje már egyfajta „puha diktatúraként", sőt „korlátozott demokráciaként" funkcionált (mint a spanyoloknál a „dietablanda" és a „democradura"), le­hetővé téve a békés, majdhogynem alkotmányos hatalomátadást.⁴

A spanyol példa nemcsak azzal biztat, hogy a Magyarországhoz ha­sonló államok sikeres demokratikus átalakulást hajthatnak végre, hanem azzal is, hogy a „spanyol úr egyben a jövőbeni fejlődéshez is mintául szolgálhat Ezt támasztja alá, hogy a magyar Fiatal Demokraták Szövet­sége 1989 óta tudatosan is a spanyol modellre igyekszik alapozni politi­kai stratégiáját.

Nem sok kommentátor akadt, aki meg merte kérdőjelezni a rendszer­váltás ideológiáját, vagy aki rá mert mutatni a kelet-európai „konzervatív forradalmak" ellentmondásaira. A dolgozó emberek szemében azonban a fordulat csupán felületes változásnak bizonyult: miként egy hat éve Magyarországon élő angol megfigyelő nemrégiben megállapította, a „rendszer mit sem változott… olykor azt hinné az ember, hogy csak az utcatáblákat cserélték ki."⁵

A rendszerváltás ideológiája, ahelyett, hogy magának a mechaniz­musnak a megreformálását hangoztatná, figyelmét az államforma átala­kítására, az államhatalom átadására, illetve megragadására összponto­sítja. Így aztán nem csoda, ha képtelen meghallani az átlagember arról szóló panaszát, hogy ami eddig törtónt, az nem igazi rendszerváltás, csupán elitcsere, és a hatalmat igazoló ideológia átfestése. Mint Krausz Tamás, a magyar társadalomtörténész rámutatott: „a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az átalakulásban meghirdetett céljainak megvaló­sulását látjuk". Krausz Tamás szerint az átalakulás „kapitalizmust teremt kapitalisták nélkül", és a parlamentáris formán belül a bürokratikus dik­tatúra új típusát" hozza létre; ekképp „az alkotmányos állam ideológiai köntösében végbemegy a gazdasági reorganizáció folyamata, megnyit­ván az utat az új kiváltságos osztály előtt, mely sutba dobva a szociális tervezést és az önigazgató tulajdon lehetőségét, még tovább fokozza a végrehajtó hatalom centralizációjár.⁶

Hasonló nézeteket fejtett ki Szálai Erzsébet, magyar közgazdász is, amikor arról beszélt, hogy az országban új hatalmi struktúra alakul ki, továbbörökítve az előző rendszer számos vonását; az új uralkodó rend a tulajdon és a piac fölötti egyre fokozottabb ellenőrzéssel terjeszti ki és szilárdítja meg hatalmát, miközben az új demokratikus ideológiát hasz­nálja helyzetének legitimálására. Szálai Erzsébet az állítja, hogy nem rendszerváltás történik, hanem a „hatalom metamorfózisa". Megkésve bár, de a polgári megfigyelők egy része is kezdi felismerni, hogy a kom­munista rendszerek összeomlása csak a felületet érintette, s hogy a ki­alakuló társadalmak végül is többet örököltek a múltból, mint amennyi újat hoztak a történelembe. Róbert C, Tucker amerikai politikatörtónósz röviddel a kommunizmus kelet-európai bukása után, de még a szovjetu­nióbeli végső összeomlása előtt éleselméjűen megállapította, hogy „az általunk nagyvonalúan »kommunizmusnak« titulált rendszerek oly mé­lyen eresztik gyökereiket a letűnt századokba, hogy nem egykönnyen le­het kitépni őket".⁷

Lassacskán kezd derengeni az igazság. 1991 végén Mark Almond ezt írta a Daily Telegrap-ba: „A kommunizmus zsákutca volt, de nemze­dékek nőttek fel benne, s nehezen tudják kiirtani magukból a beléjük ne­velt gondolkodási mintákat. Kétségtelen, hogy ma már nem ragaszkod­nak Lenin tanításaihoz, de az általa meghonosított probléma megoldási módok mélyen az emberekbe rögződtek." Egy hónappal később Jonathan Steele-nek a Guardianben közzétett hasonló szellemű cikke megál­lapította, hogy „átragasztották a címkéket és más tolvajnyelvet használ­nak, de a rendszer, mely az utóbbi évtizedekben alaposan beásta ma­gát, makacsul tovább él". 1992 elején, az egyik magyar szociáldemokra­ta lap cikkírója ennél is maróbb megjegyzést tett: „A rendszer megbu­kott. A drapéria megváltozott. Az államkapitalizmus marad."⁸

A kelet-európai kisemberek körében meg elterjedtebb a meg­győződés, hogy igazából semmi sem változott, s hogy a látványos sze­mélycserék csak elleplezik: a rendszer valójában megőrizte kontinuitá­sát. Néhány nyugati kommentátor már 1989-ben zavartan tapasztalta, hogy hiányzik az átalakulás iránti lelkesedés és a győzelem fölött érzett öröm. A politikai érdektelenség és közöny 1989 óta csak tovább erősö­dött; erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások és a választásokon részt vevők arányának csökkenése. Jadwiga Staniszkis lengyel szocio­lógus megállapította: a társadalom azt látja, nap mint nap egyre nyilván­valóbban, hogy csupán az elitek cserélődtek le, magát a rendszert a tör­téntek egyáltalán nem változtatták meg, mindössze módosításokat haj­tottak végre rajta (megtartva, sőt felerősítve – az intézményi reformok álcája alatt – a régi berendezkedés alapvonásait).⁹

Tanulmányom célja tehát az, hogy megmutassam az átalakulások mögött rejlő lényegi kontinuitást, megmagyarázandó – szemben az át­menet ideológiájával – az 1989-ben kezdődött változások természetét. Bebizonyítom, hogy Kelet-Európa nem hajtott végre rendszerváltást a diktatúrából a demokráciába, hanem a marxista-leninista típusú autoritarizmusból a .populista", illetve „liberális" tekintélyuralom felé halad; más szóval nem jött létre új rendszer, csak a régi formálódik, vedlik át, metamorfózisában is megőrizve főbb vonásait. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a demokrácia, a kapitalizmus és a piac erői fölé alighanem egy tekintélyelvű, kollektivista és korporatista rendszer ter­jeszti ki majd hatalmát.

Jóllehet többnyire magyarországi példákkal hozakodom majd elő, a belőlük levont tanulságokat igyekszem tágabb összefüggésbe helyezni, összehasonlításokat téve a régió más államaival. Általában úgy tartják, Magyarországnak vannak talán a legjobb esélyei arra, hogy sikeresen végrehajtsa a megjósolt kapitalista és demokratikus átalakulást; éppen ezért az itteni viszonyok vizsgálata annál meggyőzőbben fogja tanúsíta­ni, vajon igazam van-e akkor, amikor kétségbe vonom egy ilyesfajta for­dulat lehetőségét a volt kommunista világban.

A demokratikus átmenet ideológiája

Az átmenet ideológiája azt hirdeti, hogy a kelet-európai kommunista re­zsimek 1989-es összeomlását 1990-ben „demokratikus átalakulás" kö­veti majd a dél-európai és a latin-amerikai országok mintájára, ahol az 1970-es és az 1980-as években feladta állásait a diktatúra. Talán érde­mes felhívnom a figyelmet arra, hogy e nézet képviselői 1989 előtt csak kevesen foglalkoztak behatóan Kelet-Európa vagy akár a kommunista rendszerek viszonyainak vizsgálatával, s kísérletük a nyugati társada­lomtudományok evolúciós és funkcionalista elméleteire támaszkodó akadémikus és analitikai modellek alkalmazására jobbik esetben félreve­zető és semmitmondó, rosszabbik esetben pedig kulturális imperializ­musba hajló szellemi próbálkozás. Vállalkozásuk helytelenségét bebizo­nyítandó, elég ha rámutatok arra, milyen általános különbségek találha­tók a kelet-európai, valamint a dél-európai és latin-amerikai országok­ban kialakult helyzet között.

Először a leglényegesebb különbség abban a körülményben rejlik, hogy a kelet-európai országok egytől egyig a szovjet birodalom részét alkották, és politikai rendszereik lebontását ennek a birodalomnak a bu­kása tette lehetővé, amikor mind külső kereteiket és támasztékaikat – a moszkvai irányítást és katonai jelenlétet -, mind belső szerkezetüket – a kommunista egypárti berendezkedést, a rendőrséget és a titkos­rendőrséget – vagy kívülről számolták fel, vagy azok egyszerűen csak belülről mállottak szét és omlottak össze. Dél-Európa és Latin-Amerika történelmében nem játszottak szerepet ehhez hasonló külső tényezők, itt sokkal inkább a belső fejlődés volt a politikai változások mozgatórugó­ja. Latin-Amerikában sohasem volt olyan egyértelmű az összefüggés az autoritárius vagy demokratikus hatalomgyakorlás és az idegen állam (ez esetben az USA) imperializmusa között, mint a szovjet érdekszférában Dél-Európában pedig, legalábbis Portugália esetében, éppen az ország saját birodalmi építményének a szóthullása, vagy másutt, mondjuk Gö­rögországban, az egyéb nemzetközi elkötelezettségek okozták a dikta­túra bukását kiváltó problémákat. A valamikori szovjet birodalomhoz tartozó posztkommunista államok tehát nem annyira az új, szárnya­ikat próbálgató dél-európai és latin-amerikai demokráciákkal mutat­nak hasonlóságot, mint inkább a második világháború után a nyu­gati Imperializmus gyarmatrendszeréből kiváló harmadik világbeli országokkal.

Másodszor: főként Dél-Európában a fordulatot gyökeres társadalmi-gazdasági változások előzték meg, létrehozván a későbbi gazdasági fejlődés és politikai demokratizáció alapjait. Ezek a változások a diktatú­rák bukása előtt abban nyilvánultak meg, hogy a multinacionális vállala­tok működése révén hatalmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a tér­ségbe, elősegítve a dél-európai országok integrációját a világpiacba és a tőkés világgazdasági rendszerbe; mindezzel párhuzamosan meg­erősödött a gazdaság modernizációját és a közös piaci kapcsolatok fel­újítását sürgető hazai polgárság. E pozitív fejlemények következtében az új termelőerők mindinkább összeütközésbe kerültek a régi társadal­mi-politikai berendezkedéssel, szükségessé, söt elkerülhetetlenné téve a diktatúrával történő „demokratikus szakítást". Közép- és Kelet-Európa államaiban semmi sem történt, ami akár csak távolról is hasonlítható len­ne ezekhez a változásokhoz; még Magyarországon sem, mely pedig a legmesszebb jutott a gazdasági reformok útján. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrák bukása valójában megelőzte a jelentős külföldi tőke­beáramlást és az autonóm hazai burzsoázia kialakulását. A válságot itt nem a gazdasági fejlődés, hanem a gazdasági stagnálás és össze­omlás okozta, s ekképp a dél-európai demokratizációs folyamatot elindító belső erők Kelet-Európában csaknem teljesen hiányoztak.

Harmadszor: az említett régiók gazdasági kilátásai a régi rendszer bukásakor a lehető legvégletesebben különböztek egymástól. Dél-Euró­pa és a latin-amerikai országok egy része a gazdasági fellendülés időszakát élte: növekedett az életszínvonal, szaporodtak a külföldi be­fektetések, bővült a gazdaság. Ezzel szemben viszont Közép- és Kelet-Európában hanyatlás és visszaesés volt tapasztalható, a gazdaság egyes helyeken az összeomlás szélén állt, csökkent a bruttó nemzeti össztermék, és a külföldi adósságok növekedésével párhuzamosan fo­kozódott a pénzkiáramlás. Dél-Európában a működőképes, sőt, fejlődő gazdaságok szilárd alapot teremtettek a demokratikus átmenethez; Kö­zép- és Kelet-Európában a sorvadó gazdaságok kiélezték a régi rendszer válságát, de nem készttették elő a terepet egy új létreho­zásához.

Negyedszer: Dél-Európában és Latin-Amerikában a politikai szervez­kedés hagyományai a diktatúra alatt is tovább éltek, és nem szűntek meg tevékenykedni a szakszervezetek sem. A kommunista pártok illega­litásban működtek, nagyszámú tagságot tudhattak maguknak és élvez­ték a lakosság jelentős részének támogatását. Az 1970-es években Por­tugálián sztrájkhullám söpört végig, Spanyolországban megélénkült az autonóm „munkástanácsok" mozgalma, virágzottak a radikális, gyakran maoista irányultságú baloldali diákszervezetek. Az eljövendő jobb- és közép-jobboldali pártok társadalmi bázisa is kialakult a kisvállalkozók és kisgazdák, valamint az újsütetű hazai polgárság körében. Emellett létez­tek alternatív politikai kultúrák, és kikristályosodtak a civiltársadalom szervezeti formái. Mindebben Görögország járt az élen, hiszen a diktatú­ra itt csak hét évig tartott, melynek veresége után visszatértek a porond­ra az előző politikai rendszer személyiségei és intézményei. Újból el kell mondanunk, hogy Közép- és Kelet-Európában nem voltak hasonló poli­tikai erők, nem működtek pártok, nem jöttek számba a szakszervezetek, és nem alakultak ki a civiltársadalom önálló intézményei. Néhány balká­ni ország kivételével nem ténykedtek – visszatérésre készen – jelentős emigráns politikusok vagy szervezetek. A politikai érdekegyesítésnek és érdekkifejezésnek sem voltak meg a térségben a társadalmi-gazdasági alapjai; még a híres magyarországi „második gazdaság", a „szocialista vállalkozók" rétege is messze volt attól, hogy független magánszektort vagy önálló civiltársadalmat alkosson. Bár léteztek ellenzéki csoportok és másként gondolkodók, köreik csupán néhány elszigetelt és margina­lizálódott értelmiségire korlátozódtak. Ami az átlagembereket illeti, őket a kommunista rendszerben arra nevelték, hogy kerüljék a politikát és a magánéletben keressenek vigasztalódóst. A sokéves sulykolás eredmé­nyeképp többségük igyekszik távol tartani magát mindenféle politikai vagy közéleti tevékenységtől, s bármit, ami ehhez kapcsolódik, kö­zönnyel, sőt gyanakvással szemlél. Ilyen körülmények között fölöttébb kétséges, hogy kialakuljon a részvétel elve szerint működő, demokrati­kus politikai kultúra.

Ötödször: a kelet-európai diktatúrák mindig többek voltak egy egy­szerű tekintélyelvű politikai rezsimnél. Annak ellenére, hogy sosem jutot­tak el a tökéletes totalitarizmus állapotába, olyan értelemben – mint né­hány nyugati társadalomtudós állította -, hogy „forradalombiztos" rend­szerként a nézetkülönbség és ellenzékiség minden lehetséges formáját kooptálták és magukba olvasztották volna, társadalmuk mégis monoliti­kusán szerveződött, s – akár a feudalizmusban – az élet minden eleme a politikai hatalomnak rendelődött alá. A dél-európai és latin-amerikai diktatúrák viszont – bár katonai és rendőrállamok voltak, s egy szűk ural­kodó elit érdekében felülről igazgatták országukat – arra sohasem töre­kedtek, hogy totalitárius módon mozgósítsák vagy hogy minden ízében áthassák a társadalmat. A három dél-európai diktatúra élén még csak nem is fasiszta párt állt, és a különböző állami intézményeken kívül a hatalomnak nem volt sem tömegbázisa, sem bármiféle szervezett kap­csolata a lakossággal. Éles ellentétben áll ezzel Közép- és Kelet-Európa, ahol a rezsim a tömegek mozgósítására épült, mélyen behatolt a tár­sadalom sejtjeibe, és a párt „vezető szerepének" nevében mindenfajta gazdasági és társadalmi tevékenységet igyekezett ez ellenőrzése alá vonni. A rendszer tiltott bármiféle független politikai ideológiát vagy önál­ló társadalmi szervezetet, minthogy ezek már a puszta létükkel is két­ségbe vonták legitimitását. A szóban forgó diktatúrák tehát sokkal mé­lyebb és tartósabb hatást fejtettek ki országuk szociális szerkezetére és politikai kultúrájára, mint a dél-európai és a latin-amerikai rezsimek.

Olyan társadalmi rendszert építettek ki. mely a hagyományos tekintély­uralmi berendezkedésnél jóval makacsabbul ellenáll a változásoknak, s éppen ezért elhamarkodott lenne azt állítanunk, hogy idejük lejárt. A kö­zép- és kelet-európai országokban is megindult ugyan a strukturális át­alakulás folyamata, ám a jövőbeni fejlődést még hosszú évekig az el­múlt negyven év sztálinista öröksége fogja meghatározni.

Habár a dél-európai és latin-amerikai átalakulások szerintem nem szolgálhatnak modellül a közép- és kelet-európai változások magyaráza­tához és előrejelzéséhez, sem a posztkommunista országok jövőbeni képének megrajzolásához, azt nem tagadom, hogy hasznos lehet a két régió összehasonlítása. Mindazonáltal látnunk kell, hogy a kelet-európai fejlemények inkább Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögorszá­ga, a Perón-féle Argentína vagy a Pinochet uralma alatt álló Chile felé, semmint az eredményesen végrehajtott demokratikus konszolidáció irá­nyába tartanak. Közelebb jutunk a kelet-európai változások megértésé­hez, ha ezeknek az országoknak a kudarcait tanulmányozzuk, mintha a sikeres átalakulásokra függesztjük tekintetünket. Bármilyen kellemetlen, nagyon is lehetséges, hogy – Ken Jowitt ironikus szavaival -: „Kelet-Eu­rópa általános intézményi arculatát a demokraták és a tőkések helyett a demagógok, a papok és a tábornokok fogják megformálni."¹⁰

A szocialista átalakulás mitológiája

Jól ismerjük a demokratikus átalakulás ideológiájának baloldali változa­tait. A baloldal képviselőit már a marxizmus első idejében megigézte az egyrészt történelmi szükségszerűségként, másrészt a kapitalista fej­lődés ellentmondásainak egyedüli megoldásaként értelmezett szocialista átalakulás kikerülhetetlenségéről szőtt mitológia. Ezért aztán túlságo­san Is bíztak a szocialista politikai stratégia hatékonyságában, és túlzott reményeket fűztek a szocialista hatalomátvétel és a gazda­sági kollektivizálás eredményeihez. Így történhetett meg, hogy támo­gatták a szocialista politikai forradalmakat olyan gazdaságilag elmara­dott országokban, melyekben a tőkés rend nem haláltusáját vívta, ha­nem éppen csak születőben volt. Az eredmény ismert: sztálinista totali­tarizmusok Oroszországban és Kelet-Európában, s nem kevésbé autoriter rendszerek Kínában és a harmadik világ országaiban.

A fejlettebb kapitalista országokban nem tört ki forradalom, vagy ha kitört is – mint 1918-1919-ben Németországban, és az 1930-as évek­ben Spanyolországban -, vagy magától elvetélt, vagy csírájában elfojtot­ták. Az 1960-as évek guevarista felkelései és diáklázadásai sem jártak több sikerrel, pedig ezek legalább alternatívát kínáltak a szociáldemokrá­cia és a szovjet marxizmus akkorra már bemerevedett és konzervatívvá vált hagyományaival szemben. Az 1970-es évek közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint napirendre kerülnek a szocialista forradalmak, amikor Nyugat-Európa legrégibb diktatúráját, a portugál fasiszta rend­szert megdöntötte egy fiatal, baloldali katonatisztekből álló csoport; a fel­kelők, akiket egy radikális népi mozgalom támogatott, az ország „szocia­lista átalakítását" tervezték. Ezt az időszakot az angol Nemzetkőzi Szo­cialistáktól az amerikai Henry Kissingerig csaknem minden nyugati meg­figyelő a „vörös színek forradalmaként" élte meg; vagy reménykedve, vagy rettegve várva a szocializmus beköszöntét

Nicos Poulantzas görög marxista egyike volt azon kevés kivételek­nek, akik már a kezdetek kezdetén felismerték: Portugáliában nem tár­sadalmi forradalom, hanem a tőke átszervezése zajlik; „a szocialista át­alakulás fel sem merült … a szocializmus valójában egy pillanatig sem volt a napirenden". Poulantzas szerint Portugália kétségtelenül szakított a fasiszta rendszer politikai diktatúrájával, valamint a gazdaságra azelőtt döntő befolyást gyakorló régi nagybirtokkal és gyarmati érdekekkel, megindulva így a modern európai tőkés gazdaság megteremtésének út­ján; ám ez a folyamat, ha a demokráciához elvezet is, a szocializmus kapuit aligha nyitja meg. A hazai polgárság gyengesége miatt a tekinté­lyuralom megdöntéséhez a tömegek mozgalmára volt szükség, melynek következtében a „demokratizációs folyamat a néptömegek vezetésével megy végbe", mihelyt lezárul azonban a gazdasági hatalom átadása, a baloldali erők és a néptömegek kiesnek a nyeregből.¹¹

Poulantzas elutasítja a „permanens forradalom" hagyományos trockista elméletét, vagyis nem ért egyet azzal, hogy a polgári forradalom szükségképpen a szocialistába torkollik; szerinte sohasem volt le­hetőség arra, hogy „a demokratizációs folyamat szocialista átalakulásba váltson át". Poulantzas éppen ezért tagadja, hogy Portugáliában „vere­séget szenvedett volna a születőben lévő szocializmus", ami persze nem jelenti azt, hogy 1974 és 1975 között ne bontakozott volna ki az országban valódi népi szocialista mozgalom. A vállalatvezetést megtisz­tító és dolgozói ellenőrzést megvalósító munkástanácsok, a házfoglalá­sok és a városkörzetek lakógyűlései, a földfoglalások és a mezőgazda­sági szövetkezetek: egytől egyig önálló, spontán társadalmi kezdemé­nyezések voltak. A tömegmozgalom ellenére a portugál forradalom vé­gül is a kapitalizmus konszolidációjához vezetett. A sors iróniája, hogy a fasizmus megdöntése, a tőkés rend megszilárdítása a népi, szocialista nekilendülés nélkül sohasem vált volna valóra.¹²

Most már egyértelmű, hová akarok kilyukadni. Az úgynevezett portu­gáliai szocialista forradalom egyáltalán nem váltotta le az előző társadal­mi-gazdasági rendszert, hanem modernebb, hatékonyabb formában új­jászülte. A szándéka szerint szocialista forradalom Portugáliában a kapi­talista fejlődés válságát oldotta meg. De ha a szocialista átalakulás ne­vében, a népi szocialista mozgalom támogatásával elindult forradalom meghirdetett céljainak éppen az ellenkezőjébe, éspedig a tőkés konszo­lidációba torkollt, akkor talán joggal merül fel a kétely a Kelet- és Közép-Európában zajló úgynevezett „demokratikus átmenet" végeredményeit il­letően.

Ha Portugáliában a szocialista átalakulás jelszavával megvalósított „demokratikus szakítás" a kapitalizmus számára nem egyszerűen a túl­élést, hanem a magasabb fokon való újjászületést jelentette, akkor na­gyon is elképzelhető, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúrák bukása szintén valamiféle hasonló helyzetre: a kommunista, más néven állam­szocialista társadalmi rendszerek válságára hoz megoldást Végül is az államszocialista fejlődésnek a sztálinista berendezkedés éppúgy zsákut­cája volt, mint a modern kapitalizmusnak a fasiszta uralom. Mindamellett ha az 1989-re kirobbant „népek forradalmában" nem az államszocializ­mus lerombolóit hanem feltámadásának és újjáéledésének előkészítőit látjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy milyen ennek a halot­taiból felkelő hatalmi organizmusnak a valódi természete és hol a helye a világtörténelemben.

Az „államszocializmus" társadalmi-gazdasági rendszere

Miután az elmúlt 40, illetve 70 évben nagyvonalúan kommunistának vagy államszocialistának titulált rendszerek (legalábbis főbb vonalaikban) ma­kacsul tovább élnek – gondoljunk csak a korábban idézett történészek és újságírók megállapításaira -, felmerül a kérdés, hogy pontosan milye­nek is ezek a struktúrák, milyenek voltak 1989 előtt, és milyenné váltak azután.

A nem sztálinista marxisták időt és energiát nem kímélve dolgoztak a sztálinista társadalmi berendezkedés elméleti megfogalmazásán és ka­tegorizálásán, ám erőfeszítéseik kevés sikerrel jártak. Meg voltak győ­ződve arról, hogy a szocializmus – bármennyire elkorcsosult is – maga­sabb rendű forma a kapitalizmusnál, amiből törvényszerűen következett, hogy a legtökéletlenebb sztálinista állam is történelmi előrelépés a tőkés rendhez képest. Az általuk posztkapitalistának kikiáltott társadalmakat vagy az elvont szocialista elmélet fogalmai szerint, vagy a kapitalista, il­letve prekapitalista rendszerek kategóriáiból kiindulva magyarázták. Vizsgálódásaik többnyire nem empirikus kutatásokra, hanem kész elmé­letekre támaszkodtak, s mivel az újat folyvást a régiből, az ismeretlent az ismertből kívánták megérteni, persze hogy nem vették észre, mi a ki­vételes és az egyedülálló ezekben a társadalmakban.

Az „államkapitalizmusról" avagy az „elkorcsosult munkásállamról" szóló teóriák erőltetése helyett, véleményem szerint, sokkal haszno­sabb, ha nem előre ítélkezünk, hanem minden társadalmi-gazdasági formációt saját jogán vizsgálunk, legyen annak akár „államszocializmus", akár bármi más a neve. Úgyis mindegy, milyen címkét ragasztunk rá a létrejött rendszerekre, következésképp fölösleges arról vitatkoznunk, ho­gyan hívják őket. A fontos az, hogy felismerjük jellegzetességeiket, és megértsük működésükéi.

Először az 1970-es évek derekán, a magyar marxista ellenzék köré­ben terjedt el az a felfogás, mely szerint a szovjet típusú szocializmus újfajta társadalmi-gazdasági alakzatot képvisel. Hegedűs András, az egykori miniszterelnök azt állította, hogy „Az Oroszországban és Kelet-Európában hatalomra került kommunista mintájú szocializmus új társa­dalmi-gazdasági rendet hozott létre; eltörölte a termelési eszközök ma­gántulajdonát, s helyébe új társadalomszerkezetet emelt." Hegedűs azonban ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy ez nem „az a szocializmus, amit Marx a kapitalizmus utáni fejlődés első állomásaként ír le".¹³ A Rakovski álnéven publikáló Kis János és Bence György, radi­kális másként gondolkodók, túlléptek Hegedűs nézetén, s kifejtették, hogy a szovjet típusú struktúrák új társadalmi formációt testesítenek meg, melyről nem szól a történelmi materializmus marxi elmélete, már csak azért sem, mert fejlődésükkel „sim generis evolúciót képviselnek". Miközben Hegedűs szentül hisz abban, hogy a szovjet típusú társadal­mak magukban hordozzák a továbblépés és a haladás lehetőségét, Bence és Kis arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű berendez­kedések történelmi zsákutcát jelentenek.¹⁴

Az idézett vélemények a „bürokratikus kollektivizmus" elméletére em­lékeztetnek: ezt a teóriát Bruno Rizzi, a külön úton járó olasz trockista vezette be az 1930-as években, csak hogy negyven évvel később a nyugati új baloldal egyes körei ismét felfedezzék.¹⁵ Umberto Melotti olasz marxista „Marx és a Harmadik Világ" címmel közzétett tanulmá­nyában a bürokratikus kollektivizmust olyan társadalmi-gazdasági szisz­témaként írja le, mely „minden prekapitalista, kapitalista vagy szocialista termelési módtól gyökeresen különbözik … teljesen új társadalmi-gaz­dasági alakzatot hoz létre, s a Marx által megfogalmazott társadalmi tör­vényektől tökéletesen elütő szabályok szerint működik".¹⁶ Angliában, a Critique és a Revolutionary Communist Party című folyóiratok körül tömö­rülő csoportok is hasonló felfogást képviseltek, és kifejtették – minden addigi trockista elemzést lefőzve -, hogy a szovjet rendszer a tovább­fejlődéshez szükséges összes erőforrását kimerítette, s belső viszonyai teljesen megmerevedtek; szerintük a Szovjetuniónak nincs jövője, és még Gorbacsov vezetésével sem maradt számára kiút.¹⁷ Az említett te­óriákkal szemben csupán egyetlen ellenvetést tennék: alighanem túlsá­gosan is apokaliptikus képet festenek: a rezsim erőforrásai kimerültek, a reform megvalósíthatatlan, nincs más választás: „szocializmus vagy bar­bárság". Ezek a gondolkodók nem ismerik el, hogy a szovjet típusú be­rendezkedések önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációk, melyek a fejlődés saját útját járják.

Ennek ellenére számos szociológus éppen abból a feltételezésből ki­indulva kezdte vizsgálni a szovjet mintájú konstellációkat, hogy „az ál­lamszocializmus önálló társadalmi forma, megvan a maga sajátos intéz­ményi logikája és fejlődési törvényei".¹⁸ E nézet legjelesebb képviselői, Michel Burawoy, David Stark és Szelényi Iván a Kádár-rendszer utolsó éveiben empirikus kutatásokat és belső megfigyeléseket végeztek Ma­gyarországon annak feltárására, hogy az .államszocializmusnak" neve­zett szisztéma milyen sajátos társadalmi és gazdasági mechanizmuso­kat hoz létre. Többségük arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet típusú berendezkedések valamiféle „harmadik úton" haladnak a „szocia­lista kevert gazdaság" megvalósítása felé. Bár elismerték, hogy ez a ke­vert gazdaság nem fogja elhozni az igazi, egyenlőségen alapuló szocia­lista társadalmat, a marxista képrombolóktól eltérően mégis meg voltak győződve arról, hogy a struktúra képes a reformra és a továbbfejlődés­re.

Dél-Európában és Latin-Amerikában a diktatúrák felülről tele­pedtek rá a társadalomra, és bukásuk hozzájárult ahhoz, hogy a saját életét élő társadalom – mely maga Is szerepet Játszott a régi re­zsimek leverésében – végre emancipálódjék. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrákat nem a népi mozgalmak, s nem Is a belső fejlődésből származó ellentmondások rombolták le; lábuk alól a külső támogatás megszűnése húzta ki a talajt. Ezek a hatalmak rá­adásul nem csupán elnyomták, hanem megszervezték és mobilizálták is a társadalmat minek következtében az semmiféle önálló léttel, külön élettel nem rendelkezett. Az előző berendezkedést összetartó struktúrák zömükben túlérték a régi politikai vezetés és a régi legitimáló ideológia letűnését és kicserélődését. A rendszer nagyjában-egészében ugyan­úgy működik, mint korábban. Ha megérzéseink és érveink valamennyire is megállják a helyüket, akkor még korántsem jött el az ideje annak, hogy elvessük az „államszocializmust"' öntörvényű, saját fejlődési logiká­val bíró szisztémaként magyarázó gondolkodók meglátásait és feltevé­seit Ugyanis ha a szisztéma – a politikai vezetéstől és az ideológiáktól függetlenül – csökönyösen tartja magát, akkor az 1989 előtti viszonyok megértésére kidolgozott nézetek és elméletek a mai események tisztán látásához is hozzásegíthetnek. Ebből a szemszögből kívánom az alábbi­akban megvilágítani a Kelet-Európában 1989 óta végbement változáso­kat, figyelmemet elsősorban a magyarországi átalakulásokra összponto­sítva.

Az új tekintélyuralom veszélyei

A kortárs megfigyelő, politológus vagy szociológus a politikai esemé­nyekben általában a szokatlant, az újat, a törést veszi észre, s a változá­sok mögött rejlő folytonosság felismerése többnyire a történészre vár. Ne féljünk hát kimondani, hogy a kommunizmus összeomlása és születése igen sokban hasonlít egymásra. 1917-ben a bolsevikok hívei és ellenfe­lei egyaránt úgy hitték, hogy világrengető dolgok történnek a szemük előtt. A harcos bolsevikok meg voltak győződve arról, hogy egy új, jobb életet teremtenek; konzervatív ellenlábasaik pedig attól féltek, hogy lerombolják a kipróbált és jól bevált régit. Az idő múlásával azonban az új renden mind jobban kiütköztek elődeinek tulajdonsá­gai; a kommunista vezetők egyre inkább egy új cári dinasztiára kezdtek emlékeztetni, s úgy tetszett, a „létező szocializmus" többet örökölt a múltból, mint amennyit valójában változott.

1989 után, az úgynevezett „népek forradalmát" követően, miközben a jobboldal örömmámorban úszik, a baloldal meg búskomorságba süp­ped, a kommunizmusnak, a szocializmusnak, sőt magának a történe­lemnek a végéről harsogó, a nyugat hidegháborús győzelmét dicsőítő ki­áltásokat hallgatva olyan érzésünk támad, az új idők tanúi ugyanan­nak az illúziónak az áldozatalvó válnak, mint nagyatyáik 1917-ben. Ha a sztálinista rendszer legalább annyira gyökerezik a történelmi múltban, mint a szocialista eszményekben és a marxista ideológiá­ban, akkor a pártállam és a marxizmus-leninizmus kihajításával még nem fogjuk kitépni ezeket a gyökereket, sem radikálisan meg­változtatni a rendszer gazdasági-társadalmi struktúráját.

Itt kell megemlítenünk, hogy Kéri László, magyar politológus nemré­giben megállapította: azok, akik a magyar kommunizmus elmúlt negyven évében csupán terrorisztikus diktatúrát látnak, az elkövetkezőkben nyil­ván a demokráciát fogják üdvözölni. Ám szerinte ez így túl egyszerű len­ne, hiszen a történelemben nem olyan könnyű tabula rasát csinálni. Kéri felidézi továbbá azt a figyelemre méltó párhuzamot, amit Szelényi Iván vont az 1917-es bolsevik forradalommal. Ha 1917 voltaképpen szocia­lista forradalom volt proletariátus nélkül, akkor 1989 ugyanígy pol­gári forradalomnak tekinthető polgárság nélkül. Mindkét esetben az történt, hogy a forradalom volt hivatva létrehozni azt az osztályt, melynek az elmélet szerint a forradalmat vezetnie kellett volna. Mind 1917-ben, mind 1989-ben a hiányzó forradalmi osztály pótlékaként értelmiségi elitek kerültek hatalomra. Szelényi Iván összehasonlításához Kéri hozzáteszi: „Ezt a gondolatmenetet komolyan véve el kell gondol­kodni azon is, hogy ha 1917-es paradox történelmi szerepvállalása szükségképpen diktatúrába vitte az értelmiség kalandját – akkor meny­nyiben fenyeget ez a veszély jelenleg."¹⁹

Nem Kéri László az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a veszélyt. A Guardian egyik 1992 februárjában megjelent száma tudósítást tesz köz­zé Lech Walesa, Borisz Jelcin és a volt orosz ellenzéki, Borisz Kagarlickij beszédeiről, melyekben az említettek a Lengyelországot, illetve Oroszországot fenyegető új diktatúra veszélyére hívják fel a figyelmet. A jelentések szerint Walesa elnök úgy nyilatkozott a strasbourgi Európa Tanács előtt, hogy „nem elképzelhetetlen, a demokrácia csupán átme­net lesz a kommunizmusból a tekintélyuralom más formája felé".

Mindamellett úgy tűnik, e veszély Magyarországon fenyeget a leg­kevésbé, látszólag itt a legtöbb esély a kapitalizmus és a demokrácia megteremtésére. Ráadásul Magyarország mint a sikeres posztkommu­nista reformok nagy reményű várományosa, ma – éppúgy, mint Kádár idejében – ismét „a nyugati liberális sajtó egyik kedvence lett". Én mégis amondó vagyok, az új tekintélyuralom Magyarországon éppúgy a küszö­bön leselkedik, mint bárhol másutt az egykori szovjet tömbben. Végül is, hogy a közép- és kelet-európai változások a demokráciához vagy egy újfajta diktatúrához vezetnek-e majd el, az sok mindentői függ, például – hogy csak a legfontosabbakat említsük -: az államhatalom belső struk­turálódásától, a gazdasági reformok eredményeitől, attól, hogy kialakul-e a piacgazdaság, az új vállalkozói osztály, a pluralista pártrendszer és a modern politikai kultúra, valamint a tevékeny és autonóm civiltársada­lom. Ezekre a kérdésekre keresek választ tanulmányom hátralévő ré­szében.

Az államhatalom belső struktúrája

Magyarország már abban is különbözik a többi közép- és kelet-európai volt kommunista államtól, hogy a prezidenciális kormányzás helyett a miniszterelnöki rendszert honosította meg. A prezidenciális kormányzás elutasítása egyenes következménye volt a régi kommunista vezetés és a vele szemben álló felek közt 1989-ben létrejött háromoldalú tárgyalá­soknak – Lengyelországban a kerekasztal töltött be ugyanilyen szere­pet, ahol az ellenzéki erők óva intettek attól, hogy a tekintélyes elnöki tisztség az akkor igen népszerű reformkommunista, Pozsgay Imre kezé­be kerüljön, így mentve át a kommunista hatalmat egy új köntösben díszelgő diktatúra segítségével." „Az Ellenzéki Kerekasztal egységes kiin­duló álláspontja az volt – tudósít Bozóki András -, hogy Magyarországon nem elnöki rendszert, hanem parlamentáris demokráciát kell kiépíteni."²⁰

A gyenge s jórészt ünnepi külsőségekben megnyilvánuló elnöki mél­tóságot az erős parlament hivatott ellenpontozni, s ennek szellemében az előző országgyűlés által 1989 őszén elfogadott új magyar alkotmány a háromoldalú tárgyalások javaslatai alapján biztosította a képviselőház ellenőrzését a végrehajtó hatalom és a törvényhozás folyamata felett. A rendelkezések szerint a legfontosabb, az úgynevezett „alaptörvények" vagy más néven „alkotmányos jelentőségű törvények" elfogadásához a szavazatok kétharmados többsége szükséges. Az alkotmány kikötést tartalmazott a bizalmatlansági indítványról is, melyre lehetőséget adott mind a miniszterelnökkel, mind az egyes miniszterekkel szemben.

Az 1990 márciusában és áprilisában tartott parlamenti választások az Antall József vezette konzervatív Magyar Demokrata Fórum győzelmé­vel, és a kisgazdákkal, valamint a kereszténydemokratákkal közösen alakított koalíciós kormány hivatalba lépésével végződtek; a liberális szabad demokraták a legnagyobb ellenzéki pártként kerültek ki a küzde­lemből. Mindamellett a kormány nem rendelkezett az alaptörvények meghozatalához, illetve módosításához szükséges kétharmados több­séggel, s ezért Antall József felajánlotta a szabad demokratáknak, támo­gatni fogja egyik újonnan megválasztott képviselőjük, Göncz Árpád író köztársasági elnöki jelöltségét, ha az ellenzék cserében hozzájárul a kétharmados többséghez kötött alaptörvények számának húszra csök­kentéséhez. A szabad demokrata vezetők sietve igent mondtak, és alá­írtak egy megállapodást a Magyar Demokrata Fórummal, amelyben ah­hoz is beleegyezésüket adták, hogy a korábbi bizalmatlansági indítványt „konstruktív bizalmatlansági indítványra" cseréljék – a nyugatnémet és a spanyol alkotmány mintájára -, azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a miniszterelnökkel szemben, s csak a leváltására vonatkozó javaslattal együtt lehetséges.

A vezető politikai személyiségek e megállapodást pártjaik feje fölött kötötték, s anélkül, hogy előzőleg egyeztettek volna a koalíció többi tag­jával, valamint politikai szövetségeseikkel. Nem maradtak el hát a bírála­tok, kivált a szabad demokraták körében, ám a nagy tiszteletnek ör­vendő Göncz Árpád elnökké választása élét vette az egyébként igen ko­moly ellenvetéseknek. Hat hónap múltán azonban az ellenzéki pártok kezdtek egyre elégedetlenebbé válni az új kormányzattal, s növekedett a feszültség a kormány meg az elnök között. A politikai jobboldal tiszto­gatásokat, a volt kommunisták elítélését és megbüntetését követelte, ki­teljesítendő a „rendszerváltást"; a kormány pedig a helyi önkormányzati választások, a pótválasztások és a közvélemény-kutatások eredménye­iből népszerűségének csökkenését látva, a konfrontáció stratégiáját vá­lasztotta; igyekezvén megszilárdítani ellenőrzését a tömegkommunikáci­ós médiumok fölött. 1991 őszén az ellenzéki vezetők már nyíltan azzal vádolták a kormányt, hogy egy új nómenklatúra és egy új állampárt megteremtésén munkálkodik, a Demokratikus Chartát aláírásukkal tá­mogató liberális értelmiségiek meg kezdték úgy érezni, hogy ugyanott vannak, ahol több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapították a független szamizdat mozgalmat, és útjára indították a másként gondol­kodó demokratikus ellenzéket.²¹

A mintegy kétéves demokratikus hatalomgyakorlás után világossá vált, hogy a Magyarországon kialakult szisztéma nem valósította meg eredeti célját, a parlamentáris kormányzást, hanem helyébe egy mind diktatórikusabb, kvázi-prezidenciális miniszterelnöki uralmat vezetett be. Miként Bihari Mihály politológus megállapította, a Demokrata Fórumon belül „egy sajátos prezidenciális pártszerkezet… lényegileg egy tekintély­uralmon alapuló vezetési struktúra" vált dominánssá, miközben „egy erősen centralizált, tekintélyelvű vezetés alakult ki a kormányzati rend­szerben."²²

A gazdasági reformok

Magyarországon a szabad demokraták, Hayek és Friedman tanítványai, a „sokkterápia" és a „big bang" hívei, a piac és a magántulajdon totális kiterjesztése mellett szállnak síkra, egyaránt támogatva a külföldi beru­házásokat és a „spontán privatizációt" (a volt funkcionáriusok és vállalat­vezetők vásárlásait). Az 1990-es választások konzervatív és nacionalista érzületű győztesei azonban mérsékeltebb, visszafogottabb tempót dik­táltak. A Magyar Demokrata Fórum vezetői ideológiai gyanakvással szemlélték a külföldi tökét, aggódtak a nemzeti vagyon elvesztése miatt, és ellenezték a „spontán privatizációt", mely a kommunisták által kineve­zett volt igazgatók kezére játszaná a vállalatokat. Ugyanakkor a Fórum mindinkább tekintélyelvű módszerekhez folyamodó képviselői makacsul ragaszkodtak a privatizációs folyamat ellenőrzéséhez, s vonakodtak szabadjára engedni a piaci erőket Az eredményt nagy jóindulattal fon­tolva haladásnak, némi rosszindulattal pedig a magántulajdon és a piac­gazdaság kialakítását szorgalmazó gazdaságpolitika teljes háttérbe szo­rításának nevezhetjük. Az Antall-kormány nyíltan elutasított bármiféle, a lengyelországi megoldásokra emlékeztető „sokkterápiás" programot, éppúgy, mint az „utalványos rendszert", amihez Csehszlovákiában folya­modtak; megakadályozta az előző, kommunista vezetés által kezdemé­nyezett „spontán privatizációt, korlátozta vagy legalábbis gátolta a külföl­diek tulajdonszerzését, és – a kisgazdák nyomására – egyre inkább a „reprivatizációra" hajlott, vagyis vissza akarta adni a vagyonokat 1947 előtti birtokosaik kezébe. A kormány azonban ilyen irányú terveit gyakor­lati okokból kénytelen volt takaréklángra állítani, és megelégedni a „kár­pótlásról" szóló szerény elképzeléssel. 1990 szeptemberében elfogadták a privatizációs törvényt, mely elrendelte a szolgáltatási szférában az üz­letek, éttermek és kisvállalkozások zömének áruba bocsátását. A tör­vény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget is a nagy vállalatok priva­tizációjának irányítására; ezek közül húszat – köztük az egykori állami utazási irodát, az IBUSZ-t, valamint több szállodaláncot – szántak el­adásra, megengedve akár a 100%-os külföldi részesedést is.

Egy évvel később a húsz kiszemelt nagyvállalatból még egyet sem sikerült privatizálni – mindahány állami kézben maradt. Az egyik megfi­gyelő megállapítása szerint: „Az Állami Vagyonügynökség kiválóan ért a vállalatok ellenőrzéséhez, csak éppen a magántulajdonba adásukra al­kalmatlan."²³ Még a 10.000 kisvállalkozásból is csupán 515-öt árverez­tek el; kétharmad részüknél csupán hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek, s tulajdonosukat illetően nem törtónt változás. Végül aztán né­hány magyar közgazdász felrótta a politikai vezetésnek, hogy ahol úgy­mond végbement a privatizáció, ott is csak színleg, s az állam különböző állami cégeket és bankokat tulajdonostárssá téve, bár közvetetten, de megőrizte ellenőrzését a vállalatok fölött.²⁴

A privatizáció azért is folyik lassabban a vártnál, mert hiányzik a ha­zai tőke, a külföldi befektetők pedig bizalmatlanok. Sem a régi második gazdaságból kiemelkedett „szocialista vállalkozók", sem a „spontán pri­vatizáció" révén tulajdonossá lett új igazgatók nem hajlandók – mint ahogy korábban sem voltak azok – jelentősebb magántőkét kockáztat­ni. Azok, akik megpróbálták, nem mindig jártak sikerrel – 1992-ben sorra mentek csődbe a gazdaságtalan kisvállalkozások. Ugyanakkor a külföldi beruházók nagyrészt a szolgáltató ágazatba és a tömegkommunikáció területére áramlottak, ahol nem tudják előmozdítani sem az export foko­zását, sem a külföldi adósságok visszafizetését, sem a versenyképe­sebb belgazdaság ügyét.

Ezzel egyidejűleg a külföldi versenytársak felvásárolták a leg­eredményesebb magyar vállalatokat – mint például a Tungsramot – csökkentették bennük a termelést, s a nyugati termékek előretolt helyőrségévé fokozták le őket. Kevés jel mutat arra, hogy a külföldi befektetők a magyar gazdaságnak azon termelő ágazataiba menné­nek, ahol elengedhetetlenül szükséges a fejlődés a honi tőke és a polgárság kialakulásához. A helyzet az, hogy a közép- és kelet-euró­pai gazdaságok felfuttatása veszélyeztetné a nyugati Ipart, károsan hatna az ottani életszínvonalra s a foglalkoztatási szintre.

A tulajdonosváltás lassúságának másik oka az, hogy a kormány fél a munkanélküliségtől és a vele járó politikai következményektől. Végül is a piacgazdaság útja Kelet-Európában nem az 1960-as és az 1970-es évek jóléti állama és teljes foglalkoztatottsága, hanem az 1990-es évek viszonyai közé vezet, amelyeket az intézményesített munkanélküliség, a csökkenő jólét, a kirekesztés, a társadalmi és faji elkülönítés politikája fémjelez. 1989 óta a közép- és kelet-európai térségben – a szolgáltató ágazatot kivéve – átlagosan 25%-kal csökkent a bruttó nemzeti összter­mék – a visszaesés 1991-ben érte el mélypontját. Még Magyarország is súlyos válsággal küszködik, pedig a valamikori szovjet tömb országaiból egyedül itt látták hasznát a tőkebeáramlásnak.

A munkanélküliség 1991-ben több mint kétszeresére, 7%-ra növeke­dett, és várható, hogy 1992-re eléri a 10%-ot vagy még ennél is többet; nem csoda hát, hogy a kormánnyal és az egész politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség erősebb, mint valaha.

A mandátumának középidejében járó Antall-kormány egyre inkább az óvatosságra hajlik, s hiába köszöntek le hatalmukról a kommunisták, az állam továbbra is ragaszkodik a nemzeti vagyon feletti ellenőrzéshez.

A végeredmény, mint Voszka Éva megállapította, az, hogy a külön­böző formákban lezajló privatizáció – a várakozásokkal és az ígéretek­kel ellentétben – nem hozta létre sem a magánvállalkozói réteget, sem a piacot, a gazdasági hatékonyságról és növekedésről nem is beszélve. Kiss Judit ennél is továbbmenve arra a következtetésre jutott, hogy a „privatizáció gyakran csupán álneve azoknak a folyamatoknak, melyek ahelyett, hogy segítenék a tulajdonosváltást, csak akadályozzák azt".²⁵

Az új osztályok

Szelényi Iván szociológus már sokszor leírta, hogy hazai, tulajdonos pol­gárság nélkül még soha sem jött létre demokrácia. Szelényi továbbá már 1989 előtt rámutatott arra, hogy Magyarországon elindult a „polgá­rosodás" és a „szocialista kevert gazdaság" kialakulásának folyamata, mely mind a nyugati kapitalizmustól, mind a szovjet típusú szocializmus­tól eltérő mechanizmust fog teremteni. A bizonyítékokat azonban java­részt a magyar parasztságból és az újonnan felemelkedő, tulajdonos vi­déki kispolgárságból vett adatok szolgáltatták. Ezzel szemben a városi gazdaság alakulását vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy alkalmasint valóban új osztály keletkezik, ám ez legalább annyira az államszocialista múlt, mint a szabadpiac vagy a demokratizálódás szülötte.

Szálai Erzsébet közgazdász, kifejtette, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében új technokrata réteg jelent meg, mely kikezdte a párt- és állami bürokrácia hatalmát, majd az uralkodó rend megdöntésére szö­vetséget kötött az ellenzéki értelmiséggel. Később azonban a technokrá­cia az idők szavának engedve a régit leváltó hatalmi renddel és a nagy, állami tulajdonú vállalatok vezetőivel lépett frigyre. A kialakuló hatalmi struktúra mindjobban kezdett hasonlítani elődjére, lóvén hogy az új elit – bár más legitimáló ideológia meghirdetésével – a tulajdon és a piac fel­etti ellenőrzésének kiterjesztésével kívánja megszilárdítani helyzetét és növelni befolyását.

Hasonló következtetésekre jutott Simon János szociológus is, aki megállapította, hogy mindeddig nem alakult ki valódi középosztály, s a magyaroknak pusztán úgy 55%-a tekinthető a rendszerváltás „győztesé­nek"; ráadásul – állítja Simon – ezek a „győztesek" jórészt olyan embe­rek közül kerülnek ki, akik már az előző berendezkedésnek is haszonél­vezői voltak, s eredményesen kamatoztatják kiváltságaikat – képzettsé­güket, kapcsolataikat és pénzüket – a szabadpiac korszakában.²⁶ Ennél is rosszabb, hogy az új „vállalkozók" gyakran mintha több gondot fordíta­nának a státusszimbólumokra – hogy csillogó autócsodákkal, drága ru­hákkal, télen is napbarnította arcukkal kérkedjenek -, mint a termelő be­ruházásokra, feltehetően abbéli meggyőződésükben, hogy frissen szer­zett gazdagságuk nem tart majd soká. Az eredmény – írja Ken Jowitt -az, hogy a piaci kapitalizmus szabályai helyett a „nyerészkedés far­kastörvényei" uralkodnak, akárcsak Latin-Amerikában, létrehozván egy erősen polarizált társadalmat, amelyben a vagyonos, fogyasz­tói elit szűk, ám annál hivalkodóbb rétege áll szemben az elszegé­nyedő s mindinkább kívülrekedő többséggel.

Hankiss Elemér arra is rámutatott, hogy a régi pártbürokraták és álla­mi vezetők az előző rendszerben kivívott hatalmukat az újban piaci előnyökre tudják „konvertálni"; így nemcsak vagyonukat tudják megőriz­ni, hanem az „az új nagypolgárságban" is szilárd pozíciókat biztosítanak maguknak.²⁷ Ennél is kritikusabb hangot üt meg Borisz Kagarlickij, vala­mikori szovjet ellenzéki, az oroszországi gazdasági reformok kapcsán: „Ami itt folyik, az nem privatizáció, hanem rablás. Jelcin a régi nómen­klatúra és a volt állami vezetők köreit képviseli, akik állami pénzekből finanszírozzák zugvállalatocskáikat, melyek aztán felkapdossák az álla­mi üzemek asztaláról lehulló legzsírosabb morzsákat, vagy kiárusítják azokat a nyugati üzletembereknek."

Dávid Stark amerikai szociológus is hasonló fenntartásainak ad han­got, amikor kifejti, hogy a magyarországi privatizációs folyamat nem a „tervtől a piacig", hanem a „tervgazdaságtól a klángazdasághoz" vezet, s a régi rendszerben meghonosodott maffia stílusú módszerek, a korrup­ció és a .patrónus-kliens" viszonyok átörökítődnek az újba. „A korábbi berendezkedés második természetóvó vált szokások és beidegződések" – írja Stark – tovább élnek, „az új hálózatok működését a régiek képére formálva", s így akadályozzák, sőt meghiúsítják a piacgazdaság kiépíté­sére tett lépéseket. Stark szerint, ha a jövőben sem alakulnak ki a civil­társadalom intézményei, akkor a privatizáció nem dinamikus piacgazda­ságot, hanem egy újfajta gazdasági oligarchiát fog teremteni.²⁸ A tulaj­doni és gazdasági rendszer átalakításának mindazonáltal nem csupán kulturális vagy pszichológiai akadályai vannak. A változásokat – Terry Cox véleménye szerint – „strukturális kényszerek", valamint „társada­lomszerkezeti korlátok is nehezítik, melyek a társadalmi rétegek közt megrögzött érintkezési formákban gyökereznek. A privatizáció jelenlegi gondjai nem tekinthetők csupán „zökkenőnek" egy kikerülhetetlenül vég­bemenő folyamatban. Nem, sőt – állítja Szelényi nyomán Cox – a kelet-európai országokban, úgy látszik, különböző, jóllehet egymást át­fedő, társadalmi-gazdasági struktúrák, mi több „különböző terme­lési módok" (tőkés, állami-redisztributlv, második gazdasághoz tartozó) élnek egymás mellett, s a végkimenetel attól fog függni, hogy ezek miként jutnak szóhoz, s milyen osztályformációkat, stra­tégiákat alakítanak ki. Coxnak meggyőződése, hogy a privatizáció és a piac megteremtése előtt félelmetes, átláthatatlan akadályok meredez­nek, s nem tudhatjuk, vajon tért hódít-e majd a magántulajdon, megszü­letik-e majd a független vállalkozói osztály. Ha lesznek is a privatizáció­nak eredményei, az már kétséges, hogy maga a folyamat „elvezet-e a piacgazdaság kiszélesedéséhez Kelet-Európában"²⁹

Amennyiben a fenti megállapítások megállják a helyüket, elmondhat­juk, hogy Közép- és Kelet-Európában ma nem a nyugatihoz, s még csak nem is a dél-európaihoz hasonló honi polgárság felemelkedésének lehe­tünk tanúi, hanem egy kiváltságos, bürokratikus oligarchia arra irányuló kísérleteinek, hogy érdekhegemóniáját folytassa, sőt megerősítse. Hogy ezt az oligarchiát osztálynak, elitnek vagy uralkodó rendnek nevezzük, az voltaképpen mindegy. Kelet-Európában ma az van napirenden, hogy az eddigi hatalmi csoport politikai uralmat gazdasági uralomra váltsa. 1969-ben Milovan Gyilasz híres könyvéhez Az új osztály-hoz írt, sajnos feledésbe merült kiegészítő tanulmányában azt fejtegeti, hogy „a kom­munistáknak … sohasem sikerült az egyéni vagy kollektív birtokosok osztályává válniuk", mivel országlásuk csupán politikai hatalomra tá­maszkodott, 8 nem vert gyökeret a gazdasági-társadalmi struktúrá­ban.³⁰ A mostani változások azonban végre osztályt kovácsolhatnak az egykori bürokratikus hatalmi csoportból, ami persze nem jelenti azt, hogy a hatalom osztályszerkezete, illetve osztály háttere ugyanolyan lesz, mint nyugaton. Újfajta, bár továbbra sem kapitalista osztálytársada­lom van születőben.

A pártok és a politikai kultúra

1989-ben a magyarok meglehetős közönnyel szemlélték az országuk­ban végbemenő változásokat, olyannyira, hogy egy belga újságíró az eseményekről tudósító könyvének a „A Melankolikus forradalom" címet ad­ta. Az 1990-es választásokon való részvétel aránya itt volt a legalacso­nyabb a térségben. 1991-re már szinte lehetetlenné vált betölteni a megüresedett parlamenti mandátumokat, csak nagy ritkán jött össze a minimális szavazatszám, s a közvélemény-kutatásokon a megkérdezet­tek több mint 60%-a úgy nyilatkozott, hogy nem kíván egyetlen párt mel­lett sem voksolni a következő választásokon. A magyarok zömének az egypártrendszer rossz voltugyan, de a többpártrendszer nyilvánvalóan még rosszabb. A pártok, csaknem kivétel nélkül, értelmiségi elitkörök; tagjaik gyakran régi, személyes jó barátok – sokkal inkább politikai klu­bokra, semmint képviseleti intézményekre hasonlítanak. A kormány mi­niszterei Antall egykori iskolatársaiból verbuválódnak, a szabad demok­raták többsége a valamikori ellenzékhez tartozott, a Fidesz-vezetők nagy része pedig együtt tanúit jogot az egyetemen. Ezek a pártok sem­miképp sem társadalmi intézmények. Nem képviselnek meghatározott társadalmi érdekeket vagy rétegeket, sem valamilyen közös meg­győződést, programot vagy ideológiát. Miként Tamás Gáspár Miklós megállapította: „inkább törzsekre, mint pártokra emlékeztetnek"; tagjai­kat a barátság s a budapesti értelmiségi szubkultúrában gyökerező kö­zös múlt tartja össze. Az általuk megjelenített politikai identitások és el­határolódások hátterében nem áll semmiféle társadalmi érdek, politikai program vagy strukturált néz; rendszer. Sőt, a magyar politika létező határvonalai keresztezik a pártokéit – minden pártnak megvannak a ma­ga liberálisai, nacionalistái, konzervatívjai, a maga szociáldemokratái, populistái, és radikálisai.³¹

Wiktor Weselowski lengyel szociológus „spirituális közösségként" jel­lemezte ezeket a szervezeteket, a magyar Márkus G. György pedig „ér­telmiségi miliő-pártoknak" nevezte őket. Az általuk kínált politikai identi­tás kulturális, érzelmi, sőt spirituális azonosulásokból táplálkozik, melyek révén a hívek azonos magatartásmintákat és életmódokat követő társa­dalmi-kulturális közösségek tagjaivá válnak; így kristályosodik ki politikai stílusuk, és válnak egyöntetűvé viselkedési szokásaik. Ideológiai önazonosításuk gyújtópontjában olyan elvont fogalmak állnak, mint nemzet, faj, vallás, kommunizmusellenesség, Európa vagy egyszerűen csak a Nyugat. Ha róluk van szó, még a liberalizmus vagy a demokrácia ideo­lógiája is érzelmekkel terhelt, manicheus alakot ölt Az így létrejövő poli­tikai megoldásmódok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberek elé el­lenségeket és bűnbakokat állítsanak, ám haszontalannak bizonyulnak, amikor kompromisszumokat kell kialkudni és révbe segíteni. Jók lehet­nek arra, hogy nagy társadalmi változások idején vagy valamilyen fontos közügy érdekében széles tömegeket mozgósítsanak, ám arra már nem szolgálhatnak, hogy a polgárokat a politikai életben való tevékeny köz­reműködésre vagy a demokratikus politikai intézmények megteremtésé­re és fejlesztésére ösztökéljék.

Ezek a pártok csakis elvont fogalmakban és ideológiai terminusokban képesek kifejezni magukat, melyek az átlagembereknek semmit sem mondanak, s még csak nem is érintik a mindennapi gondokat. A „szoci­áldemokrata szavazókör" megnyerésére törekvő szervezetekkel sincs másképp, ők is csak jelszavakat kínálnak „zsíros kenyér" helyett, így fest a premodern pártrendszer „metapolitikája". A szóban forgó pártok való­jában olyan jellegzetességeket mutatnak, mint amilyenekről Durkheim szólt a „mechanikus szolidaritás", vagy Weber a „státuszcsoportok" kap­csán. Tonnies fogalmaiban gondolkodva a „Gesselschafft"-tal szemben a „Gemeinschaft"-ot képviselik. Nem üdvös célok ésszerű megvalósítására szövetkezett társulások, hanem az érdekekre és az értelemre fittyet há­nyó, érzelmileg fűtött közösségek. Semmiben sem hasonlítanak a Nyu­gaton ismeretes modern politikai pártokhoz, melyek a társadalmi érde­kek artikulálására, a szociális gondok megoldására, a politikai irányvo­nalak, elvek megfogalmazására szerveződnek. Ellenkezőleg, Jadwiga Staniszkissel egyetértésben elmondhatjuk, hogy tevékenységükkel csak megnehezítik az egyes társadalmi csoportok és osztályok számára érde­keik megfogalmazását és kinyilvánítását. A társadalom és a politikai elit között húzódó szakadékot sem hogy áthidalnák, inkább elmélyítik, s ennyiben voltaképpen akadályai a demokrácia kiépülésének.

Dávid Stark rámutatott a szokások és beidegződések, az értékek és viselkedésminták jelentősegére, véleménye szerint „nem elég új intéz­ményeket kiválasztanunk, melléjük új szokások is kellenek". Figyelemre­méltó ebből a szempontból Judy Batt megállapítása, aki azt írja: „a kom­munista uralom, mely konzerválta a két világháború közötti politikából rá­hagyományozott tradíciókat, súlyos örökséggel terheli meg a kommuniz­mus utáni fejlődést".³²

Batt kifejti, hogy a szóban forgó tradíciók közé kell sorolnunk az absztrakt modelleket és komplett megoldásokat előnyben részesítő, leg­szívesebben mindent egy szakértői gárdára bízó technokratikus, racio­nalista szemléletet, szemben a pluralista demokrácia lelkét jelentő prag­matista szellemmel, politikai tárgyaló- és kompromisszumkészséggel. E hagyományok átörökítése vezetett odáig, hogy ma már mind az elit tag­jai, mind a lakosság széles rétegei belenyugodtak abba: a politika a szakértek vadászterülete, túl az átlagember hatókörén. A politikusok olyanok, mint az orvosok, dolguk, hogy megállapítsák a diagnózist, és felírják a gyógyszert Innen egyenes út vezet a paternalizmusig; a hatal­mi körök szemét elhomályosítja a dölyf, a lakosságban pedig kialakul a függőség érzése; mindkét félnek egyaránt meggyőződésévé válik, hogy „a nép által" kormányozni – lehetetlenség. És ez a felfogás nem halt ki azzal, hogy az egypártrendszert többpárti demokrácia váltotta fel.

Mindezek következtében a magyarországi viszonyokat a politikával kapcsolatos mélységes kiábrándultság, és szkepticizmus, a pártokkal és a szavukat hallatókkal szembeni bizalmatlanság valamint az általános közéleti passzivitás jellemzi. Az így kialakult állapotokat Ken Kowirt „get­tó" politikai kultúraként" jellemzi. Az átlagembernek gyakorlatilag sem­miféle fogalma nincs a polgári jogokról, és nem látja, miként kap­csolódhatna be tevékenyen a politikába. Nem csoda hát, ha nem megy el szavazni, és nem vesz részt a pártok, egyesületek munkájában, vagy ami még nagyobb baj, hogy nem kezdeményez maga, sorstársa­ival együtt a jelenlegi gazdasági változások társadalmi következmé­nyeinek elhárítására.

A civil társadalom újjászületése – vagy egy új Leviatáné?

Mindazonáltal a politikával kapcsolatos általános szkepticizmusnak van egy másik oldala is. Az 1980-as évek elején Konrád György ellenzéki író Anti-politika című kötetében kifejtette, hogy a kelet-európaiak politikai szkepticizmusa a nép üdvét szolgáló állami vezető illúzióját volt hivatva szétrombolni, és így akár még a valódi közvetlen demokrácia is kisarjad­hat belőle, fokozottabb közéleti aktivitásra serkentve az embereket, mint a hagyományos pártpolitika. Konrád és a többi közép-kelet-európai disszidens felfogásában az 1980-as években központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy szükség lenne az autonóm civiltársadalom, az ön­szerveződés és önigazgatás államtól független intézményeinek kialaku­lására, hogy a polgárok tevékenyen közreműködhessenek az ország ügyeinek rendezésében és irányításában. A civiltársadalom kibontako­zása szemükben nemcsak a kommunista pártállam alternatíváját, ha­nem az eljövendő demokratikus berendezkedés biztosítókat is jelentette.³³

1989 óta az egykori ellenzékiek az új politikai osztályok oszlopos tag­jaivá váltak, s a civiltársadalom iránti elkötelezettségükről megfeledkez­ve vakon belevetették magukat a pártharcok világába. Kivétel alig akad. Szálai Erzsébet közgazdász rámutatott arra, hogy ha a reform csak a politikai elit szintjón hoz változást – mint eddig -, akkor a „magyar társa­dalom alapvetően feudális jellege megmarad – csak éppen nyugat-euró­pai ruhába öltöztetve". Szálainak is az a véleménye, hogy az új párt-struktúrák nem képesek pontosan kifejezni a társadalmat átszövő érde­keket, véleményeket, akaratokat, és a régi uralkodó elitet újra cserélő átalakulások nem érintették a mindennapok életét. Úgy látja, csak ma­guk a cselekvő emberek védhetnek meg egy esetleges zsarnokságtól. A „progresszív politikai erőkhöz" fordul tehát, hogy „vegyék komolyan a tár­sadalom önszerveződési kísérleteit.³⁴

Hasonló gondolatoknak ad hangot Ágh Attila politológus is; kifejtvén, hogy Közép-Kelet-Európának „nem egyszerűen új demokráciára, ha­nem újfajta demokráciára van szüksége". Meggyőződése, hogy „a lakos­sági részvétel itt és most sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a kon­szolidálódott demokráciákban, mert csak így kerülhető el a politika és a nép különválása. Ha nem látjuk be, hogy az átalakulásba a többséget is be kell vonni, akkor az elégedetlen tömegek könnyen félresöpörhetik az egész rendszert, a régit és az újat egyaránt, ki-kirobbanó törvénytelen mozgalmakkal, sztrájkokkal és tüntetésekkel."³⁵ Más értelmiségi kom­mentátorok, abbéli aggodalmukban, hogy a mind csalódottabb és elke­seredettebb tömegek a demokrácia egész épületét lerombolhatják, szin­tén felhívták a figyelmet a „társadalmi felkelés" veszélyére, sőt, félelmük­ben, hogy „Kalibán már a küszöbön áll", cselekvésre szólítottak, míg nem késő.³⁶ Ezek a megfigyelők sajnos – továbbvive az átkos kelet-eu­rópai örökséget – egyáltalán nem a néphez fordulnak, melyet látszólag oly buzgón szeretnének az események részesévé tenni, hanem a politi­kai pártok vezetőit intik, „tartsák távol Kalibánt".

Nem veszik észre, hogy ennek éppen maguk a pártok az egyik legfőbb akadályai.

Az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség 1990 októberének végén tetőzött, amikor a váratlan benzináremeléstől nekikeseredett taxi-és teherautósofőrök blokád alá vették Budapestet és a legtöbb vidéki várost. A spontán megmozdulás 24 órán belül országos lakossági tilta­kozássá szélesedett a kormány tehetetlensége és arroganciája ellen. Sem az állami vezetés, sem az ellenzéki pártok nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten, és előmozdítani a megegyezést. Helyettük az érdek­csoportok vezetői, a szakszervezetek, a munkástanácsok, a kisvállalko­zók és a munkáltatók képviselői maguk ültek le a tárgyalóasztalhoz – élőadásban a televíziós kamerák előtt -, hogy kidolgozzanak egy megál­lapodást, amit később aztán a kormány is elfogadott. Miközben a taxis­sztrájk alatt egyetlen párt sem fényeskedett különösebben, az bebizo­nyosodott, hogy a társadalom igenis képes az önszerveződésre, saját érdekeinek képviseletére és konfliktusainak megoldására.

A blokád idején egyértelműen megmutatkozott az új magyar párt­rendszer alapvető gyengesége: hogy mélységes szakadék választja el a nagy többségtől; hogy képtelen kifejezni a társadalmi érdekeket, és köz­vetíteni a kormány meg a lakosság között. A taxissztrájkot csaknem mindegyik parlamenti párt alkotmányellenesnek minősítette. A hatósá­gok először erőszakkal akartak fellépni ellene, majd végül kapituláltak, és fontos engedményeket tettek. Nem tudhatjuk, hogy hasonló inciden­sek a jövőben is ilyen békésen oldódnának-e meg. Elképzelhető: ha más társadalmi-gazdasági csoportok a sofőrök példáját követve a kor­mánnyal szemben akarják majd érdekeiket megvédeni, hasonlóan szé­les tömegtámogatással a hátuk mögött, az ország egyszerűen irányítha­tatlanná válik a demokrácia eszközeivel. Ha nem alakul ki az alku és az érdekegyeztetés mechanizmusa, a kompromisszumok kultúrája; ha az állami vezetők továbbra is csak a kapituláció vagy az erőszak között vá­laszthatnak, akkor jó esély van rá, hogy egy új diktatúra veszi kezébe a gyeplőt, máskülönben kitör a káosz és az anarchia.

A tekintélyuralom veszélye azonban nemcsak azért fenyeget, mert nem alakult ki a modern politikai kultúra és a tevékeny, független civiltár­sadalom, hanem azért is, mert hiányzik a társadalmi struktúrába ágya­zott, fejlett politikai rendszer. Mint Bihari Péter magyar közgazdász kifej­tette: „kialakulóban van egy olyan politikai felépítmény, melynek nincse­nek tartóoszlopai a társadalomban".³⁷ Ez a politikai felépítmény egyrészt képtelen kifejezni a tömegek érdekeit, másrészt híján van egy olyan ural­kodó vagy domináns osztálynak, mely összetartaná és az élére állna. Krausz Tamás szerint kapitalizmus szerveződik „kapitalisták nélkül", a nyomában „egy újfajta bürokratikus diktatúra" emelkedik fel. Bihari Péter azt állítja, hogy a hosszan tartó, mélyülő gazdasági válság „tekintélyelvű megoldások" követeléséhez vezethet, "beszűkítve a kormánydöntések­kel szembeni társadalmi ellenállás lehetőségeit". Az afféle megoldások – a már létrejött pártközi egyezmények és megállapodások szellemében – alighanem elnyernék a parlamenti többség támogatását, s talán még a lakosság körében is kedvező visszhangot váltanának ki. Így nyílna meg az út az „alkotmányos" vagy „legitim" diktatúra előtt.

A fejlődés korlátai

Tekintettel arra, hogy egyrészről a közép- és kelet-, másrészről a dél-eu­rópai demokratikus változások közti legnagyobb különbség abban áll, hogy az előbbiek nem szerves, belső fejlődós, hanem a külső környezet, nevezetesen a szovjet birodalom összeomlása következtében történtek; megvonhatunk egy másik párhuzamot is, méghozzá a harmadik világ­gal, ahol 1945 után, a gyarmatbirodalmak összeomlását követően új, független államok születtek. Akkoriban a frissen létrejött afrikai és ázsiai nemzetállamokban hasonlóképpen a demokrácia nagy reménységeit lát­ták, s mindenki arra számított: ők is megindulnak majd az iparosodott, kapitalista Nyugat nyomában, hogy virágzó, fejlett, modern társadalmak­ká váljanak.

A felzárkózás helyett azonban ezek az országok – kevés kivétellel – mindinkább lemaradtak, szakadékká mélyítve néhány évtized alatt a fej­lett tőkés államok és a nyomorba süppedő harmadik világ közti különb­séget. A történtekkel egyidejűleg a lineáris fejlődés és modernizáció evolúciós modelljeit kezdték kiszorítani az alárendelt fejlődésről szóló el­méletek, majd megszólaltak olyan hangok is, melyek a harmadik világ elszegényedéséért az „elsőt" tették felelőssé. A kapitalista világgazda­ságba történő integráció nemhogy segítené a periférián rekedt országok felemelkedését, csak fokozza a polarizálódást és a globális egyenlőtlen­séget.

Ráadásul: a dél-európai államok felfutásuk idején integrálódtak a vi­lággazdasági rendszerbe, és jól kamatoztatták az Európában megnyíló piaci lehetőségeket. A közép- és kelet-európai gazdaságok azonban gyengék, régóta válsággal küszködnek, és az új versenyhelyzetben csak kudarcok várnak rájuk. A kérdés nem az – mint polgáraik zöme hinni szeretné -, hogy a szociáldemokrata Svédországot vagy a thatcheri Angliát válasszák, hanem hogy lesüllyednek-e Mexikó és Bolívia mellé a harmadik világba. Johan Galtung fejlődésszakértő felvetette: nagyon is elképzelhető, hogy „Kelet-Európa egy részén a központosított szocialista tervgazdaságok sebesen periferikus kapitalizmusokká változnak át, olyan harmadik világbeli vonásokat felvéve, mint a vertikális nemzetközi munkamegosztás, aránytalan fejlesztés, szoros elit-együttműködés, nö­vekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség, sőt nyomor a társadalom al­sóbb rétegeiben."³⁸

Az utóbbi idők fejleményei azonban kétségbe vonták az alárendelt fejlődésről és a globális kizsákmányolásról szóló túlzottan borúlátó elmé­leteket; elég, ha az „újonnan párosodott országokra" gondolunk, me­lyek, úgy tűnik, sikeresen maguk mögött hagyták a perifériát, a harmadik világot. A négy délkelet-ázsiai „kis tigris" – Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr – jelentősen fokozta termelését, s figyelemreméltó növe­kedési rátákkal dicsekedhet. Sokan úgy vélik, hogy kivált Magyarország követheti példájukat, és ahelyett, hogy lesüllyedne a harmadik világba, a „másodikból" az „elsőbe" léphet. Mindamellett hozzá kell tennünk, hogy az „újonnan iparosodott országok" káprázatos eredményeiket csakis úgy érhették el, hogy a bérek és az adók alacsonyan tartásával, valamint a szakszervezeti mozgalom visszaszorításával hatalmas mennyiségű nemzetközi működötökét csábítottak termelésük szervezetébe. Szelényi Iván azt írja, hogy „a dél-koreai gazdasági csodáért alighanem dél-koreai politikai árat kell fizetnünk"; ám az ár megfizetése még nem teszi törvényszerűvé a sikert. Szelényi szerint „A legtöbb harmadik vi­lágbeli ország lerótta, amit kell – zsarnoki, diktatórikus politikai rendsze­reket épített ki, elnyomja a szakszervezeteket, elfogadja a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, a tömeges munkanélküliséget vagy az alul foglalkoztatottságot – ám továbbra is foglya marad elmaradottságának."³⁹

Magyarország, valamint Közép- és Kelet-Európa másik lehetséges útja a latinamerikanizáció, amelyen – egyes megfigyelők szerint – Len­gyelország már meg is indult. A latin-amerikai demokráciák gyakran igen rövid életűek voltak, törékeny parlamenti rendszereket hoztak létre, me­lyek aztán katonai juntákkal vagy populista elnökökkel voltak kénytele­nek reménytelen küzdelmeket vívni. A latin-amerikai rezsimek élesen megosztott társadalmakra telepedtek rá; szűk városi elitjeik európai élet­módot folytatnak, miközben elszegényedő tömegeik egy része már a „negyedik világba" merült alá. Ezek az országok nagyrészt a transznaci­onális korporációk és a nemzetközi nagyvállalatok működése révén il­leszkedtek be a világgazdaságba, lehetőséget adva a helyi komprádor burzsoázia felemelkedésére.

Andre Gunder Frank véleménye szerint a közép- és kelet-európai ál­lamok csakugyan a latinamerikanizáció szélén állnak, ezt – a demokrá­ciára leselkedő valódi veszélyt – bizonyítják azok „az elnyomó gazdasági intézkedések, melyeket a demokratikus kormányok a világpiaci verseny­képesség érdekében róttak kénytelen-kelletlen népeikre". A világrend­szerbe történő betagozódással, a piac megteremtésével és a privatizáci­óval „csak újfajta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulnak ki"; a „társadalomnak mindenképpen fizetnie kell … de az eredményt senki sem biztosítja". Frank Argentínát és Brazíliát hozza fel például; azt a két országot, ahol a gazdasági kudarcokból, a kirívó és nem szűnő társadal­mi egyenlőtlenségekből jól láthatjuk, milyen korlátozott lehetőségek van­nak a fejlődésre a tőkés világrendszeren belül.⁴⁰

Samir Amin szintén úgy véli, hogy a kommunista rezsimek összeom­lásával „ezek az országok bekapcsolódnak a kapitalista világrendszer­be", s a végkimeneteit illetően a többi megfigyelőhöz hasonlóan ő is bo­rúlátó. Megállapítja, hogy az „igazi kapitalizmus… mindig nemzetközi­vé szélesíti az egyenlőtlenségeket" egyúttal „polarizálva a belső vi­szonyokat is, melynek következtében növekednek a jövedelmi kü­lönbségek, fokozódik a munkanélküliség és a marginalizáció." A vi­lágrendszerbe való beilleszkedés kedvezőtlenül fog hatni a kelet-európai népekre, mivel „a kapitalista restaurációból hasznot húzó szignifi­káns kisebbség … vágyai netovábbját, a nyugati életszínvonalat csak a tömegek felmorzsolásával érheti el". Amin szintén tart attól, hogy „a demokratikus átmenet diktatúrába torkollik."⁴¹

Immánuel Wallerstein, a „világrendszerekről" szóló elmélet atyja, már elfogulatlanabbnak tűnik, és nem zárja ki a lehetőséget, hogy Magyaror­szág – még ha Dániává nem válhat is soha – követheti esetleg Portugá­lia, Görögország vagy Írország útját. Bizonyos szempontból azonban Wallerstein még az előbbieknél is determinisztikusabb álláspontot foglal el, kijelentve, hogy a Kelet-Európát és a szélesebb világot megosztó egyenlőtlenségek 1989 után sem változnak: „Magyarország szegény or­szág marad. Az volt a kommunizmus előtt, az volt a kommunizmus alatt, és az lesz a kommunizmus után után is." Wallerstein szerint a közép-kelet-európai országok „nem reménykedhetnek komolyan a gazdasági fejlődésben". Mindazonáltal „semmiképp sincsenek különleges helyzet­ben", csupán most mennek át azon – kisebb eltérésekkel -, amin Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány évvel ezelőtt. „Közép-Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szembe keH nézniük a valóság­gal: a jelenlegi rendszer keretein belül nem fejlődhetnek tovább."⁴²

Az új osztálykonfliktusok kialakulásának esélyei

A kelet-európai események, úgy látszik, alátámasztják Immánuel Wal­lerstein azon régóta hangoztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer volta­képpen sofiasem volt „rendszer", s ma is – akárcsak tegnap – mind­össze egyetlen világrendszer létezik. Ehhez a véleményhez csatlakozik Hillel Ticktin is, aki szerint a szovjet felállás még csak önálló „termelési módnak" sem volt tekinthető.

Láthatjuk tehát, hogy a közép-kelet-európai országoknak sem a tár­sadalmi-gazdasági berendezkedése, sem a világrendben elfoglalt helye nem változott meg olyan radikálisan az 1989 előtti állapotokhoz képest, mint ahogy azt a kommentátorok zöme sugallja. Ezzel pedig visszajutot­tunk kiindulópontunkhoz, a kontinuitás elméletéhez, mellyel – elvetve a demokratikus átmenet teóriáját – fogódzót kívántam nyújtani az 1989 óta lezajlott közép-kelet-európai változások megértéséhez.

A változások azt jelentették Magyarország számára, hogy ezen­túl új, közvetlenebb módon kell bekapcsolódnia a kapitalista világ­gazdaságba. Az államszocializmus struktúrája – mely szerintem igenis önálló rendszert képviselt – egyáltalán nem akadályozta az in­tegrációt, sőt, nagyon is megfelelt ennek a célnak. A tegnapi nó­menklatúra, elsősorban is a technokraták és cégigazgatók új nemzedé­ke, nem csinált gondot abból, hogy a pártkönyvecskéjén vett egykori ki­váltságait mára a multinacionális korporációk alkalmazottainak kijáró vál­lalati kocsikra és „repi"-keretből fizetett jólétre cserélje. Az új gazdasági elit ugyanakkor merőben különbözik a latin-amerikai típusú, hagyomá­nyos „komprádor burzsoáziától", s csakhamar belesimul majd a „nem­zetközi transznacionális burzsoáziába", helyesebben „transznacionális tőkésosztályba". Legpregnánsabb képviselője ennek a rétegnek Ma­gyarország volt miniszterelnöke, Németh Miklós, a Harvardon végzett közgazdász, immáron az Európai Együttműködési és Fejlesztési Bank alelnöke, aki ugyanolyan otthonosan mozog a kapitalista világpiacon, mint a kelet-európai bürokrácia útvesztőiben.

1989 után egy darabig úgy tetszett, beteljesedik Szelényi Iván és Konrád György régi jóslata – az íróktól és költőktől zsúfolt képviselőhá­zakat, drámaíró köztársasági elnököket látva úgy érezhettük, Közép-Ke­let-Európában az értelmiség útja tényleg elvezet az osztályhatalomhoz. Ám az igazi hatalom nem az értelmiség kezében összpontosult, az intellektuelek csak az új gazdasági elit számára egyengették a tere­pet. Szelényi jövendölésének megfelelően, a valódi hatalmat hamaro­san a nemzetközi tőke és képviselői ragadták magukhoz, mely utób­biak javarészt az előző rendszer uralkodó rétegéből verbuválódtak.

Igaz, hogy Magyarországnak a nemzetközi gazdaságban elfoglalt új helyzete megjavította az elit életesélyeit, a néptömegek kilátásai viszont sötétebbek, mint azelőtt A hatalmi köröknek egyremegy, Os­lo, Lisszabon, Isztambul, Bangkok vagy Szöul a végállomás, a munká­soknak és parasztoknak azonban nem mindegy, hol kötnek ki. Nemcsak Karol Modzelewski lengyel szocialista tart attól, hogy a Közép- és Kelet-Európában folytatott gazdaságpolitika végül lerombolhatja a térség or­szágainak termelő potenciálját, ami – „anyagi fogalmakban gondolkodva – a harmadik világ szintjére süllyesztené Európának ezt a szögletét". Hasonló aggodalmainak adott hangot Jelcin Oroszországával kapcsolat­ban a volt ellenzéki, Borisz Kagarlickij is, amikor kijelentette: „A kormány gazdasági intézkedéseivel a válságot nem leküzdeni, hanem meglova­golni akarja az új elit érdekében, mely arra ácsingózik, hogy az ország latinamerikanizációján minél többet nyerjen." A szociológiai vizsgálatok Magyarországon is azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta egyre népe­sebb rétegeknek okoz gondot megkeresni a kenyérre valót.

Ellentmondásos, de nagyon Is jellegzetes a kelet-európai értelmiségi­eknek a fokozódó egyenlőtlenségekre adott válasza; ők ugyanis nem annyira az igazságtalanság és a nyomor terjedésétől félnek, mint inkább attól, hogy az elkeseredett tömegek fellázadnak, hátukon egy új populis­ta diktatúrát emelve hatalomra. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus attól tart, hogy „újból felkel a mély, robban a társadalom … fellázadnak a tömegek", a magyar társadalomtudósok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mind elégedetlenebb és csalódottabb lakosság az egész demok­ratikus rendszer ellen fordulhat – „Kalibán a küszöbön áll".

Miközben zajlottak az 1989. évi változások, két magyar szociológus, Csepeli György és Örkény Antal kérdőíves attitűdvizsgálatokat végzett a társadalom széles köreiben; az eredményeket elemezve megállapítot­ták, hogy az emberek politikai, ideológiai meggyőződései strukturálisan és szociálisan meghatározottak, gyakran már a „születéssel kódoltak"; kimutatták továbbá, hogy az alsóbb osztályok „zavarodott tömegek-megrögzött politikai tudattal … reakcióik következetlenek, logikailag összeegyeztethetetlen viselkedéselemekből állnak". Csepeli és Örkény szerint az átlagember nem megfelelően szocializált, nincs meg az a kul­turális, politikai és anyagi tőkéje, mely a piacgazdaságban és a demok­ráciában való boldoguláshoz szükséges. Csak az értelmiségiek képesek a következetes és elfogadható nézetrendszerek elsajátítására. A töme­gek – óvnak a szerzők – könnyen áldozatul eshetnek a redisztributív el­veket valló és a piaccal szembeni gyanakvó, a liberalizmus elutasítását az etnocentrikus nacionalizmussal ötvöző populista demagógiának.⁴³

A fenti nézetek a régi lenini dogmák és a liberális elgondolások külö­nös elegyét adják. Továbbviszik például azt a lenini eszmét, hogy a munkások nem képesek maguk kialakítani magukban a szocialista tuda­tot, hanem azt az értelmiségieknek kell „kívülről" beléjük plántálni. Ugyanakkor erősen emlékeztet e felfogás a 19. századi liberálisok de­mokráciával kapcsolatos aggodalmaira is: Ortega y Gasset rettegésére a „tömegek lázadásától", John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville félel­meire a „kollektív középszerűség" uralmának és a „többség zsarnoksá­gának" eljövetelétől. Alighanem még beszédesebb Jadwiga Staniszkis intelme, mely szerint egy esetleges jövőbeni lázadás az – általa úgyne­vezett „etikai szocializmus" alakját öltheti magára. Azok után, hogy a marxizmust évtizedekig az erkölcsi meggondolások állítólagos száműzé­sével vádolták, tényleg mindennek a teteje kijelenteni, hogy a demokrá­ciát fenyegető legnagyobb veszély ma az „etikai szocializmus"!

A közép- és kelet-európai értelmiségiek a népi mozgalmakra mindig is ösztönös bizalmatlansággal és félelemmel reagáltak. A legjobb példa erre talán a Kalibán felbukkanásától rettegő magyar intellektuelek vész­kiáltása. Ezek a kelet-európai értelmiségiek szoronganak attól a le­hetőségtől, hogy a gazdasági reformok következményei: a hanyatló élet­színvonal és növekvő munkanélküliség ellen felkelő tömegek hátán egy új diktatúra emelkedhet hatalomra. Nem veszik észre, hogy a diktatóri­kus veszély egész máshol rejlik: saját elitista nézeteikben, a néppel szembeni leereszkedő, gyámkodó magatartásukban, azon meg­győződésükben, hogy az ő szocializációjuk előbbre való, „kulturális tőké­jük" pedig értékesebb. Ennél is rosszabb azonban az, hogy nem veszik tudomásul a népietekben rejlő diktatúraellenességet és alkotótehetsé­get. A kommunizmus összeomlása után alighanem itt az ideje, hogy megint elismételjük Zygmunt Bauman öt évvel ezelőtt megfogalmazott szavait, melyekkel „felhívja az értelmiségi elit figyelmét a népi tekintélyellenesség eleddig nem sejtett radikalizmusára".⁴⁴

Az államszocializmus négy évtizede nemcsak az elnyomás, hanem az ellenállás négy évtizede is volt Hosszú történelmi tanulóidő, melynek során az értelmiségiek egyáltalán nem biztos, hogy több, vagy legalább ugyanannyi tapasztalatot szereztek, mint a tömegek. Azonkívül a harma­dik világgal vont párhuzamok nem szabad hogy elfeledtessék velünk a közép- és kelet-európai országok sajátosságait. Mint Karol Modzelewski rámutatott ,A kelet-európai társadalmak teljesen mások, mint a har­madik világbeliek. Többre vágynak és kevesebbet tűrnek. Amellett jóval iskolázottabbak is. Nemcsak népes értelmiségi rétegük, hanem képzett munkásaik is vannak … (akik) sokkal magasabbra tekintenek."⁴⁵ A kelet-európai alsóbb osztályok aligha néznék egykedvűen, hogy élet­színvonaluk a harmadik világ szintjére süllyedjen. Valószínűleg azt sem engednék, hogy frissen szerzett demokratikus jogaikat akárki megcsor­bítsa. Mondhatnak bármit az értelmiségiek és a tudósok, a tömegek is­kolázottsági szintje lehetővé teszi, hogy megmozdulásaik ne merüljenek ki spontán kenyérlázadásokban és szervezetlen tiltakozásokban.

Közép- és Kelet-Európában az elmúlt negyven év nem volt híján a diktatúra ellen irányuló tudatos és jól szervezett népi mozgalmaknak – ilyenek voltak az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák és az 1980-1981-es lengyel megmozdulások, hogy csak a legfontosabbakat említ­sük. A kommunista uralom elleni népfelkelésekben ráadásul mindig igen markánsan megmutatkozott az „etikai szocialista" beütés, bizonyítékul a történelmi kontinuitásra, mely aligha enyészik el a régi rendszerek távoz­tával.

A kommunizmus összeomlása hatálytalanította a marxizmust mint politikai programot, és megcáfolta, hogy a szocializmus lenne az embe­riség gondjainak végső megoldása; ez azonban egyáltalán nem jelenti a szocialista mozgalom és ideológia végét; ellenkezőleg, az új korszakban valódi demokrácia csak akkor fog kialakulni, ha feléled az autentikus, te­kintélyellenes népi szocializmus, mely már a kommunista állammal szembeni tiltakozásoknak és felkeléseknek is a kezdetektől fogva forrá­sa volt.

A huszadik századi marxisták ugyan folyvást agóniának nézték a ka­pitalizmus vajúdását, ám félő, hogy a győzelmi mámorban úszó század­végi liberálisok ugyanebbe a hibába esnek, amikor nagy lelkesen a szo­cializmus halotti beszédét Írják. Érhetik még őket meglepetések; mint Mhichael Burawoy és János Lukács nemrégiben megjelent könyvük, a The Radiant Past záró soraiban megjegyezték: „A szocializmusért folytatott küzdelem napja egyáltalán nem áldozott le, ellenkezőleg: még csak most virrad fel."⁴⁶

(Ford.: Szálai Miklós)

Jegyzetek

Cikkem címét Szálai Erzsébettől kölcsönöztem, aki a Valóság 1991. júniusi (6.) számában ugyanilyen címmel jelentetett meg egy tanulmányt

1 J. F. Brown: Surge to Freedom: The End of Communist Ruie in Eastern Euro­pe, USA, Duke University Press, 1991; Timothy Carton Ash: We the People, Camb­ridge, Granta/Penguin, 1990.

2 Francis Fukuyama: The End of History?, in: The National Interest. 1989. nyári, 16-os szám; újra nyomva Francis Fukuyama The End of History and the Last Man című könyvében, London Hamish Hamirton, 1992.

3 Ágh Attila: The „Comparative Revolution" and the Transition in Central and So­uthern Europe, Budapest Papers on Democratic Transition, 7-es szám, Budapest, Hungárián Center tor Democracy Studies Foundation, 1991. 2. o.

4 A spanyol és a magyar átalakulás egyik legszemléletesebb összehasonlítását Bozóki András „The Hungarian Transition in a Comparative Perspective" clmú ta­nulmányában olvashatjuk, In: András Bozóki-András Körösényi- George Schöpflin (szark.): Post-Communist Transition: Emerging Pluralism in Hungary, London, Pin­tér, 1992. 163-191. o.

5 Bob Dent: Rendszerváltás is only a word, in: New Statesman and Society 1992. ápr. 30-31. o.

6 Krausz Tamás: Kik azok a populisták? Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 10-i számában; valamint Krausz Tamás: Konzervatív forradalom vagy demokratikus fordulat?, beszéd, elhangzott a „Szociáldemokrácia és a kelet-közép-európai or­szágok átalakulási folyamata" címmel összehívott nemzetközi konferencián, melyet 1991. szeptemberében tartottak Budapesten.

7 Robert C. Tucker: What time is it in Russla's history?, in: Catherine Merrídale and Chris Ward (szerk.): Perestroika: The Historical Perspecitve, London, Edward Arnold, 1991. 44. o.

8 Mark Almond, Daily Telegraph, 1991, dec. 27-i szám; Jonathan Steele, Guardi­an, 1992. jan. 30-i szám, valamint Hajdú Tibor: A drapéria változott, az államkapi­talizmus marad. Megjelent a Csakazértis 1992. évi első számának 2. kötetében, lásd. a 15, oldalt.

9 Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe, London, Cambridge University Press, 1992. 176. o.

10 Ken Jowitt: The Leninist Legacy, in: Ivo Banac (szerk.): Eastern Europe in Re­volution, New York, Cornell University Press, 1992. 220. o.

11 Ninos Poulantzas: The Crisis of the Dictatoriships, London, New Left Books, 1976. 136. és 144. o.

12 A portugál forradalom részletesebb elemzését Id. Bili Lomax tanulmányában: Ideology and lllusion in the Portuguese Revolution, in: Lawrence S. Graham-Douglas L. Wheller (szerk.): In Search of Modern Portugal: The Revolution and its Conseqences, Madison, University of Wisconsin Press, 1982. a népi mozgalomról Id: Nancy Gina Bermeo: The Revolution within the Revolution: Workers, Control in Rural Portugál, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1986, valamint John L. Hammond: Building Poputar Power: Workers, and Neighbour Movements in the Portuguese Revolution, New York, Monthly Review Press, 1988.

13 András Hegedűs: Democracy and socialism – East and West, in: Ken Coates and Fred Singleton (szerk.): The Just Society, Nottingham, Spokesman, 1977. 165. o.

14 Marc Rakovski (utóirat: György Bence-János Kis): Towards an East European Marxism, London, Allison and Busby, 1978.

15 Bruno Rizzi: The Bureaucratization oithe World, London, Tavistock, 1985.

16 Umberto Melotti: Marx and the Third World, London, Macmillan, 1977. 148. o.

17 Hillel Ticktin: Mikhail Gorbachevand Mrs. Thatcher: Allies in Crisis, in Critique, 1990. 22. szám; valamint Frank Füredi: The Soviet-Union Demystified, London, Jú­nius, 1986.

18 Victor Nee-David Stark: Toward an Institutional Analysis of State Socialism, in: Victor Nee-David Stark (szerk.): Remarking the Economic Institutidns ot Socialism: China and Eastern Europe, Stanford, Calif., Stanlord University Press, 1989. 30. o.

19 Kéri László: Összeomlás után, Budapest, Kossuth, 1991, 126. és 148. o.

20 Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz: Az ellenzéki kerekasztal, Mozgó Vi­lág, 1990. aug. 16. köt, 8. sz. 31. o.

21 Judith Ingram: The Political Struggle and the Press, in: Incaptive Minds, Institute for Democracy in Eastern Europe, New York, 1992. tavasz, 5. kötet. 1. sz. (19); valamint Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? Polgári tiltakozás Magyarországon 1990 óta. 1992. Budapest, kézirat

22 Bihari Mihály: Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon: 1989­1990, in: Kurtán Sándor-Péter Sándor-Vass László (szerk): Magyarország Politikai Évkönyve 1991, Budapest, Ecomox, 1991. 40-44. o.

23 Károly Okolicsányi: Privatization Drive Slackens, In: Report on East Europe, 1991. oki 25, 2. kötet, 43. sz. 14. o.

24 Móra Mária: Az állami vállalatok (ál)privatizációja, Közgazdasági Szemle, 1991. jún.; valamint Voszka Éva: Privatizációs illúziók, Társadalmi Szemle, 1991. dec.

25 Judit Kiss: Privatization in Hungary, a tanulmányt az International Privatizálj­on: Strategies and Practices című konferencián nyújtották be, 1991 szeptemberé­ben a St Andrews University-n, 1. o.

26 Simon Jánost Irene Czekierska idézi „The get rich quick world of Hungarys's Lada louts" című cikkében, a Guardian 1992. május 2-i számában.

27 Elemér Hankiss: What the Hungarians saw lirst, in: Gwyn Prins (szerk): Spring in Winter: the 1989 Revolutions, Manchester, Manchester University Press, 1990. 26-27. o,

28 David Stark: Privatization In Hungary: From Plan to Markét or From Plan to clan?, in: East Europaan Politcs and Societies? 1990, ősz, 4. kötet, 3. sz. 351-392. o.

29 Terry Cox: Privatization and New Economic Groupings in Hungary, a tanul­mányt a New Directions in Hungary címmel összehívott konferencián nyújtották be. (1992. június, Glasgow University.)

30 Milovan Djilas: The Unperiect Society: Beyond the New Glass, London, Unwin Books, 1969. 187. o.

31 A magyar pártrendszerről részletesebben Id: Paul Lewis-Bill Lomax-Gordon Wightman: The emergence of Multi-Party Systems in the East-Central European Countries: A Comparative Perspective, in; Hans-Dieter Klingemann-Geoffrey Pridham-Talu Vanhanen (szerk.): Rooting Fragile Democracies: Régime Transition in Eastem Europe, Cambridge, Mass., Harvard University Press, megjelenés alatt.

32 Judy Batt: Easf Central Europe from Reform to Transformation, London, Pin­tér, 1991. 45. o.

33 Konrád György: Antipolitika, Budapest, 1989.

34 Szalai Erzsébet: A valódi rendszerváltás esélyei Magyarországon, Budapest, publikálatlan kézirat, 1991.

35 Attila Ágh: Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View, in: György Szoboszlai (szerk.): Democracy and Political Transformation, Bu­dapest, Magyar Politikatudományi Társaság, 1991. 119. o.

36 Jadwiga Staniszkis im., 221-225; valamint Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt, Budapest, Népszabadság, 1991. aug. 24.

37 Péter Bihari: From Where to Where? Rellections on Hungary's Social Revo-lution, in: Ralph Miliband-Leo Panitch (szerk.): The Socialist Regisler 1991, London Merlin Press, 1991.

38 Johan Gartung: Cassandra or Polyanna, Two Scenarios tor Europe, in: inter­national Foundation lor Development Alternatives Dossier, 1990. okt.-dec, 79. sz. 60. o.

39 Iván Szelényi: Alternative Fulures tor Eastern Europe: The Case ot Hungary, in: East-European Politks and Societies, 1990. tavasz, 2. kötet, 2. sz.

40 Andre Gunder Frank: Revolution in Eastern Europe, in; Third World Quarterly, 1990. 12. kötet, 2.sz. 47-49. o.

41 Samir Amin: The Future of Socialism, in: Monthly Revies, 1990 júl.-aug., 42. kötet, 3. sz. 10, 13, 20 és 22. o. L. még: Amin: The Empire of Chaos, New York, Monthly Review Press, 1992.

42 Idézetek az Immanuel Wallersteinnel folytatott beszélgetésekből, megjelentek az Eszmélet-ben és a Mozgó Világ-ban, Budapest, 1990. szeptember és 1991. szeptember. L. még: Immanuel Wallerstein: The Collapse of Liberalism, in: The So-cialist Reghster 1992, London, Merlin Press, 1992.96-110. o.

43 György Csepeli and Antal Örkény: Ideology and Political Beliefs in Hungary, London, Pintér, 1992.

44 Zygmunt Bauman: Intellectuals In East-Central Europe: Continuity and Change, in: Eastern European Politics and Societies, 1987. tavasz, 1. kötet, 2. sz. 186. o.

45 Karol Modzelewski: A Viable Left, in: Uncapive Minds, 1991. ősz, 4. kötet, 3. sz. 111.0.

46 Michael Burawoy-János Lukács: The Radiant Past: Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism, Chicago, University of Chicago Press, 1992. 174. o.

Szerkesztőségi megjegyzés:

Természetesen nem osztjuk azt a sajnos néhol Bill Lomax elemzésében is érezhető szemléletet, melynek jegyében lényegében a nyugat-európai típusú de­mokrácia irányában megtett haladás foka tekintetik a fejlettség kritériumának. Úgy hisszük, a fejlődés (a demokrácia fejlődése is) bonyolultabb dolog, és a ke­let-európai történelemnek is vannak és lesznek e téren mondandói a Nyugat szá­mára. Lomax Írását azért tartottuk mégis közlésre méltónak, mert közelmúltunk és, jelenünk értelmezéséhez a külső szem" érdekes megfigyeléseivel, sok találó kritikai megjegyzéssel és, meglehet, termékeny megfontolásokkal szolgál.