A zapatista felkelés Mexikóban

A mexikói újzapatisták fegyveres felkelése többfajta értékelés­re adott alkalmat. Pedig az EZLN-nek nincs sok köze a ha­gyományos latin-amerikai gerillához, s a népi önrendelkezési jog barátai sem lelhetnek kincsesbányára benne.

A mexikói Chispas tartományban 1994 elejétől zajló fegy­veres felkelést a nemzetközi viták egy sorba állítják az utóbbi négy évtized gerillamozgalmaival. Ez az értelmezés teljesség­gel eltekint azoktól a létező különbségektől, amelyek a het­venes években a mexikóiakat is magukkal ragadó, eddigi la­tin-amerikai gerillaharcokat jellemezték, és figyelmen kívül hagyja, hogy az Ejército Zapatista de Liberación Nációnál (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) számtalanszor elha­tárolódott tőlük. A megmozdulás indiánfelkelésként való felfo­gása azt a gyanút keltette, mintha egy népi szervezkedéssel lenne dolgunk, ami megint csak tarthatatlan értelmezés, mert nem veszi számba, hogy a felkelés sem elméletben, sem gya­korlatban nem rasszista. Az EZLN ereje többek között épp abban áll, hogy a regionális konfliktusokat összeköti az egész köztársaságra kiterjedőkkel, s ezáltal Mexikóban az egész baloldali ellenzék reményévé és vonatkozási pontjává vált.

Hagyományos gerillák?

Az EZLN rendszeresen elhatárolódik a hetvenes és nyolc­vanas évek klasszikus gerillamozgalmaitól. Marcos parancs­nok, a legismertebb újzapatista, San Cristóbal de las Casas főterén adott egyik interjújában már a fegyveres felkelés első napján kijelentette, hogy az EZLN „nem klasszikus gerillahad­sereg, amely fosztogat, rabol vagy látványos rajtaütéseket hajt végre, hogy így ragadja meg a tömegeket". Az EZLN-nek csak annyi köze van elődeihez, hogy tanul a hibáikból: a sandinis­táktól, hogy nem szabad kritikátlanul megbízni a választá­sokban, s kizárólag tőlük várni a társadalom demokrati­zálódását, a salvadori FMLN-től pedig, hogy nem lehet be­szolgáltatni a fegyvereket addig, amíg nincsenek garanciák a társadalmi változásokra.

Az EZLN politikailag abban különbözik nagyon erősen a ha­gyományos latin-amerikai gerilláktól, hogy a társadalmi szer­vezetnek azokat az elveit, melyeket a mexikói alkotmány rög­zít, nem akarja megváltoztatni, csupán igazságos alkalmazá­sukat követeli. Jóllehet az EZLN híveinek megnyilatkozásai­ban sok minden antikapitalista kicsengést kap, dokumentuma­iban a szervezet újra meg újra elutasítja „a kommunizmust vagy a szocializmust". Ez az elutasítás ugyan elsősorban a létező szocializmusra vonatkozik, egészében véve azonban megállapítható, hogy „a marxi elméletnek és más szocialista eszmekincsnek nincs helye a közleményekben".

A mexikói alkotmányt, „a mi alkotmányunk"-at, ahogy az újzapatista alapító okirat, a Declaración de la Selva Lacandona nevezi, 1917 elején fogalmazták meg az 1910-ben kezdődő forradalom szereplőinek osztálykompromisszumaként. A maga idejében az egyik leghaladóbb alkotmány volt, amely a pa­rasztok számos érdekét figyelembe vette, s emiatt a forrada­lom révén hatalomra jutott államfő, a polgárságot képviselő Venustiano Carranza meg is tagadta az aláírását. A forradalmi parasztok és őslakosok erre újra fegyvert ragadtak, és 1917. február 5-én kikényszerítették a Carta Magna kikiáltását. Ez az alkotmány van érvényben néhány változtatással a mai na­pig, s rá hivatkoznak oly nagy hévvel az újzapatisták. A fel­kelés tehát abból a szempontból reformista, hogy pusztán a régóta érvényes alkotmány megvalósítását, valamint az 1992-ben eltörölt 27. cikkely visszaállítását tűzte zászlajára. (Az em­lített cikkely védte a kollektív és az ejido-földtulajdont, ezt a középkori közlegelőhöz hasonlítható intézményt, mivel lehe­tetlenné tette az eladását.) Egyúttal azonban a felkelés forra­dalmi is, amennyiben az alkotmány 1917 óta mindig is csupán komédia maradt, s utólag inkább egy beteljesületlen fegyver­szüneti egyezménynek kell tekinteni.

A „fegyveres reformizmus" címet politikájának még egy to­vábbi aspektusával is kiérdemelte az EZLN. Egyáltalán nem kérdőjelezi meg ugyanis a termelési eszközök magántulajdo­nát, csak azt követeli, hogy érvénytelenítsék azokat a földki­sajátításokat, amelyeknek sok paraszt esett áldozatául. A ki­sajátítások részben illegálisan történnek, a nagybirtokosok fe­hér csendőreinek segítségével végrehajtott rablással vagy a többnyire írástudatlanságban tartott parasztok becsapásával. Az alkotmány fent nevezett 27. cikkelyének reformja óta le­gálisan is folyik a „kisajátítás", úgy, hogy egyszerűen szabad utat engednek a tőkés termelési módnak. Ami a technológiai fejlettséget és a tőkefelhalmozás fokát illeti, a Mexikón belüli, valamint a Mexikó és az USA közötti szélsőséges különbsé­geket tekintve a NAFTA életbelépése óta már csak idő kér­dése, hogy az érintett földek gazdát cseréljenek. A parasztok­nak akkor aztán nem lesz eladni való mezőgazdasági termé­kük, kizárólag csupán munkaerejüket kínálhatják még föl áru­ként. Ezt azonban egyre nehezebb eladni, úgyhogy az utóbbi évben egyedül Chiapas tartományban tizenötezer ember halt meg éhség vagy könnyen gyógyítható betegségek következ­tében.

Az, hogy az EZLN megkérdőjelezi a törvényes „kisajátítást", s követeli, hogy a földtulajdon bizonyos formáiban megint el­adhatatlan legyen, nem forradalmi gondolat, mégis az ellen a tőkés alapelv ellen irányul, mely szerint minden és min­denki áruvá tehető. Az első világba, azaz az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetbe (NAFTA) való belépés előkészületeként Mexikó kénytelen volt feloldani azokat a törvényi szabályozásokat, amelyek fékezték a tőke szabad áramlását, hogy kedvére tegyen a Bush- és Clinton-kormány szabadke­reskedelmi házalóinak. Jóllehet az USA és a mexikói mező­gazdasági minisztérium egyhangúlag azt állítja, hogy a zapatista felkelésnek semmi köze sincs a 27. cikkely eltörléséhez, Marcos parancsnok kijelentette, hogy az EZLN, mely a nagy­birtokosok fehér csendőrei ellenében pusztán önvédelmi csa­patként jött létre, csak a 27. cikkely reformja és az 1988-as választási csalások óta radikalizálódott.

A latin-amerikai hagyományos gerillamozgalmakhoz képest további politikai különbség, hogy az EZLN sem a hatalmat nem akarja megragadni, sem jelölteket nem kíván indítani az általa követelt szabad, egyenlő és titkos választáson. Az újzapatisták ez utóbbi lehetővé tételében látják egyik szerepü­ket. Csakhogy a kormány által augusztus 21-ére kiírt válasz­tás nyilvánvalóan már most manipuláció tárgya. A baloldali ellenzéki párt, a PRD (a Demokratikus Forradalom Pártja) a szúrópróbák során úgynevezett feltupírozott választási listákra lelt, amelyeken elhunyt vagy más helységekben is regisztrált személyeket tüntettek föl. Másrészt az EZLN olyan tényező­nek látja magát, amely a választás után képes garantálni, hogy az új kormány ne „felejtse el" választási ígéreteit, s ne is dönthessék meg a társadalom reakciós erői, amint az Sal­vador Allendével történt Chilében.

Az EZLN-t az is megkülönbözteti latin-amerikai előfutáraitól, hogy kifejezetten nem politikai élcsapatként tekint magára. A felkelés mellett nem egy kis csapat döntött abban a remény­ben, hogy példája majd iskolát csinál. Az EZLN saját állítása szerint számtalan helyi gyűlésen megkérdezte az érintett te­rületek minden lakosát, nőket, férfiakat, sőt gyerekeket is, s ezt követően döntött a harcok megkezdéséről. Marcos pa­rancsnok, aki a műveleteknek ezt a részét irányította, arról számolt be, hogy ő maga hosszabb előkészületi időt javasolt (ez mostanáig tíz év volt), bajtársai azonban választás elé állították azzal, hogy vagy visszatérnek a városba, vagy en­gednek a többség akaratának.

Katonai szempontból az EZLN – a térség eddigi gerillacsa­pataitól eltérően – hadseregként szervezte meg magát. Szem­tanúk legalább négyezer egyenruhás férfi és (harmadrészben) női harcost láttak mint az állandó hadsereg tagjait, pedig va­lószínűtlen, hogy a kiterjedt és nehezen megközelíthető „fel­szabadított vidéken" minden csapategységgel találkoztak vol­na. Ennél sokkal több a milicista, aki csak riasztás esetén fog fegyvert. Azok a tudósítók, akik már végigkísértek Közép-Ame­rikában gerillaharcokat, s most ellátogattak a zapatisták által ellenőrzött területre, egybehangzóan állítják, hogy soha nem tapasztalták még egy felkelésben a (klasszikus) katonai szer­vezettség és a csapaterősség ahhoz fogható szintjét, mint amelyet Chiapasban láttak. Arra a kérdésre, hogy honnan sze­rezték stratégiai ismereteiket, Marcos parancsnok elmondta: „Pancho Villától azt, ami a reguláris hadsereget illeti, és Emiliano Zapatától azt, ami a parasztnak gerillává és a gerillának paraszttá történő átalakulását illeti. A többit a mexikói hadse­reg egyik kézikönyvéből, amely valahogy hozzánk került, a Pentagon egyik kézikönyvéből, meg egy francia tábornok né-hány szövegéből, akinek a nevére már nem emlékszem."

Összefoglalóan tehát meg kell állapítani, hogy az EZLN az önmagáról alkotott képet és gyakorlatát tekintve is igen távol esik Latin-Amerika hagyományos gerillamozgalmaitól. S akár tetszik, akár nem, az a széles támogatottság, melyet a mexi­kói lakosság körében élvez, nem utolsósorban erre vezethető vissza. Mexikó túl közel fekszik Közép-Amerikához, semhogy a mexikói baloldal még meg tudná szépíteni a régi gerillamoz­galmat. Az, hogy az EZLN követelései reformista kicsengésűek, tovább erősíti ezt a folyamatot. Mexikóban elevenen él még az 1910-1919-es forradalom áldozatainak emléke (szá­zadunknak ebben az első nagy forradalmában az összlakos­ság tíz százaléka halt meg). A történelem majd megmutatja, hogy az EZLN „fegyveres reformizmusa" jobban szolgálja-e a társadalmi viszonyok radikális átalakulását, mint holmi önjelölt forradalmi mozgalmak.

Indiánfelkelés?

Január első napjaiban a német sajtó beszámolói igazán meg­feleltek a Kari May-olvasók ízlésének: „Indiánfelkelés Mexikó déli részén." Egyikük-másikuk talán az EZLN „Zapata él!" jel­szavát is ösztönösen megváltoztatott formában súgta maga elé: „Winnetou él!" A gyengéd tekintetű rézbőrű hollófekete lovával és vértestvérével, Old Shatterhanddel, a német, tehát a jó Cortesszel, változatlanul a garanciát jelentő ember sok millió olvasó számára, aki semmit sem gyűlöl jobban, mint azokat a szörnyűségeket, melyeket a gonosz gyarmatosítók, az angolok, spanyolok és franciák követtek el a derék indiá­nok ellen. A harmadik világ „népei" máig nagyra értékelik ezt a „humanitárius" indíttatást, s egyik-másik mexikói el is mo­solyodik, amikor meghallja, honnét jött e cikk egyik szerzője: „Németországból!" Nem ott volt az a Hitler is, aki jól megadta az imperialista gringóknak? (Bár csaknem mindig azt is hoz­záteszik, hogy „az az ember" az európai zsidók megsemmi­sítésében „túl messzire ment".)

Marcos parancsnok állítása szerint az EZLN-ben rajta kívül csak két olyan mexikói harcol, akiknek az ősei két kontinens­ről származnak – ennyiben ez nagyon is helyi mozgalom. En­nek ellenére a zapatisták nyilatkozataiban és gyakorlatában nincs semmi, ami arra engedne következtetni, hogy népi moz­galomnak tekintik magukat, bármennyire is ezt sugallják bizo­nyos nyugati publikációk. Harcuknak nincs köze „a népek ön­rendelkezési jogához", aminek jelenleg Európában „etnikai tisztogatás" az egyik megnevezése. Az újzapatisták nem tá­madják meg sem a turisták ezreit, akik Chiapas természeti szépségeit keresik föl és folklorisztikai látványosságként cso­dálják meg az őslakosokat, sem a sok ezer guatemalai me­nekültet.

Az EZLN rasszizmusellenes mozgalom, hiszen többek között az a célja, hogy véget érjen az őslakosok egyén­ként és közösségként való rasszista elnyomása. Ez a kö­vetélés azonban egyetlenegyszer sem csapott át a „fordított rasszizmus" elvébe, s nem nyilvánították „jobb emberekké" az őslakosokat. Az EZLN felhívásai mindig valamennyi mexikói­hoz szólnak, akik igazságosabb társadalmat akarnak, sőt né­mely megfogalmazás szerint a „föld mindig igaz lakójához". A legmélyebb őserdőben elrejtett falvakból és településekről, azokról a területekről, melyeket részben csak több napi gya­loglással lehet elérni, az ország technológiailag legfejletle­nebb vidékeiről, a legnyersebb partikularitásból érkeznek olyan hangok, s indulnak ki olyan akciók, amelyek egyfajta, a föld igazgatási központjaiban már elfeledettnek hitt univerzalizmust hirdetnek.

Miközben az EZLN családi és falusi struktúrákra épül föl, s abból húz előnyt, hogy tagjai az elfoglalt terület minden szög­letét ismerik, célja messze túlmegy e terület határán. Az újzapatisták számos hivatalos közleményéből patetikus, de nem nacionalista pátoszú hang érződik ki. A CCRI második nyilat­kozatában, amelyet a San Cristóbal de las Casas-i katedrá-lisban lezajlott béketárgyalások alkalmából adtak ki, ez áll: „Mi, az EZLN, ugyanazzal a reménnyel jöttünk most is, mint ez év január elsején: nem a hatalom reményével, nem a né­hány kevesek számára való előnyszerzés reményével, hanem egy olyan béke reményével, amely igazságossággal, méltó­sággal, demokráciával és szabadsággal teljes. Azért lettünk katonák, hogy egy napon ne legyen többé szükség katonákra. Egy olyan mesterség öngyilkos útját választottuk, amelynek az a célja, hogy eltűnjön: a katonák azért lettek katonák, hogy egy napon senkinek se kelljen többé katonának lennie".

Az EZLN univerzalizmusa annál is inkább figyelemre méltó, minthogy más őslakos körzetekben épp a „modernizmus" legrepresszívebb elemei keverednek a hagyományos ideológiák és szervezeti formák ugyancsak legrepresszívebb elemeivel. Hírhedt példája ennek San Juan Chamula körzet, amelynek központja tizenöt kilométerre van San Cristóbaltól. Itt az ős­lakosok a harmincas években kiharcolták az önkormányzatot, amely egy sajátos formájú „bennszülött katolicizmus" segítsé­gével rendkívül represszív közösséget hozott létre.

A mexikói őslakosok egyébként nem ápolnak olyan kultúrá­kat, amelyek közvetlenül kapcsolódnának a spanyolok előtti hagyományokhoz. Ezekből a kultúrákból piramisromokon és szórványos írásbeli dokumentumokon kívül gyakorlatilag sem­mi sem maradt fenn. Amit ma „ősi bennszülött kultúraként" tartanak számon, az a XVII. században jött létre, már akkor egyfajta rekonstrukciós kísérletként. A latin-amerikai őslakosok színes ruhái például – melyeket a turisták különösen „auten­tikus" jelenségként csodálnak meg – pusztán a gyarmatosítók szigorúan ellenőrzött öltözködési előírásainak termékei. A szí­nek és minták könnyítették meg számukra a származási hely szerinti megkülönböztetést.

Merre tovább?

Chiapasban, mintegy az EZLN szélárnyékában, parasztok ez­rei foglaltak el részben vagy egészen csaknem háromszáz nagybirtokot. Időközben a hagyományos vagy 1994. január elsejétől újonnan megalakult parasztszervezetek a tartomány összes polgármesterének egyharmadát mondatták le akcióik révén.

A parasztok és őslakosok szervezeteinek tevékenysége a köztársaság egész területén megélénkült. A kisparasztok szer­vezete, El Barzon, mely elsősorban Mexikó északi részén, például Chihuahuában van jelen, arra inti a bankokat, hogy töröljék el adósságait, különben „valami történni fog". Az ilyes­fajta fenyegetéseket január elseje előtt még kinevették volna, ma viszont izgatott tanácskozásokat és számos esetben ko­moly engedményeket váltanak ki. így akarják megakadályozni azt, amit Marcos egy május 6-i interjúban helyezett kilátásba, ha az 1994. augusztus 21-i választásokon újabb csalás tör­ténne: az általános polgárháborút, amely az EZLN közremű­ködése nélkül is elkezdődhet. Ebben az esetben, hangsúlyoz­ta Marcos, nem katonailag szervezett erőkről lenne szó, ami szinte kizárná a béketárgyalások lehetőségét.

A mexikói baloldal részéről senki nem óhajt egy ilyen ko­rántsem valószínűtlen polgárháborút, amely bizonyosan sok szenvedéssel járna együtt, ugyanakkor kétséges, hogy akár a legcsekélyebb pozitív, emancipációs eredményt is elérhet­né-e. Az idő nyilvánvalóan nem érett egy ilyen forradalomra Mexikóban. Azt pedig, hogy az EZLN óvatossága és vissza­fogottsága, amely ma reformizmusnak tűnik, valóban különö­sen messze tekintő, hosszú időre tervezett forradalmi straté­gia-e, a jövő fogja megmutatni.

[Konkrét, 1994. 6. sz.]

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

1793 a francia forradalom leghevesebb radikalizálódását hoz­za magával. A történelem egyik leghatalmasabb forradalmi mozgalma ez, amely öt éven át legyőzhetetlenül, a gazdasági, szociális és politikai korlátok egymás utáni áttörésével a pol­gári forradalmat a csúcspontjára juttatja, és erőfeszítéseiben előrevetíti egy még el nem érkezett jövő körvonalait is. Erről az epizódról – még inkább, mint a Bastille elfoglalásáról – bízvást mondható, hogy jelentősen többet kell látnunk benne, mint pusztán akadémiai viták és tudományos kutatások mes­terkélt, mondvacsinált témáját. A francia forradalom általános megünneplése 1989-ben hajlamosnak mutatkozott eltüntetni ezt a második évet¹ a megemlékezésekből és beszámolókból, és glorifikálni 89 eredményeit és az emberi jogok első Dek­larációját; hogy aztán a jakobinus „félresiklást" egybemoshas­sa minden totalitarianizmussal általában.

Miután Franciaország 1815 óta az egyik legreakciósabb képviselőházat tudhatja magáénak, 1993 igazán nem lehet számunkra szégyellnivaló bicentenárium. Nem mintha külö­nösképpen kedvelnénk az ünnepségeket, hanem mert az em­lékezés tétje igen nagy. 1793, a kizsákmányolás és elnyomás elleni hosszú, sok évszázados ós befejezetlen harc egy lapja, olyan forradalmi esemény, amely gazdag tanulság a ma szá­mára, és amelynek elemzése nem lehet közömbös számunk­ra. E periódus tétjeinek és ellentmondásainak megértése azért is fontos, mert a benne rejlő tendenciák máig sem vesztették érvényüket.

A nagy forradalmi nyomás

1793 elején, úgy tűnik, a girondisták szilárdan kézben tartják a hatalom gyeplőjét. Egy forradalom kedvezményezett, győ­zedelmes burzsoáziáját képviselik, amely nekik adta a hatal­mat, a nemzeti javak eladásával megnövelt pénzügyi alappal és az egy évvel korábban deklarált háború profitperspektívá­ival. Semmit sem áll szándékukban elveszíteni a megszerzett helyzeti előnyből, meg akarják védeni a forradalom által életre keltett művet, és pontosan itt meg is állítani a folyamatot.

A háború azonban, amelyet a kontinens koronás fői meg Anglia, a nagy kereskedelmi rivális ellen indítottak, hamarosan megingatja és megsemmisíti törékeny egyensúlyukat. Az északi fronton Dumouriez tábornok többszörösen kudarcot vall az osztrákok elleni hollandiai offenzívájával. Dumouriez ekkor utolsó kártyáját kijátszva átáll az ellenséghez, s megkísérli Párizsban a Konvent feloszlatását és az 1791-es monarchikus alkotmány visszaállítását. A koalíciónak abban a pillanatban sikerül kiterjesztenie a háborút francia területre, amikor a me­gyékben a Vendée fellázad háromszázezer férfi besorozása ellen. Ez a polgárháború, melynek a nemesek és monarchis-ták gyorsan megértik a tétjét, meggyorsítja a girondisták bu­kását, akiket felelősnek látnak a vereségért. Párizsban új élet­re kel a népesség hazafias mozgolódása, és összekeveredik a szociális elégedetlenséggel.

A Gironde előzetesen úgy kalkulált, hogy a háború költsé­geit a meghódított országok fogják megfizetni. A vereségek tehát új társadalmi problémát vetnek fel: ki viselje a háborús erőfeszítés terheit? Az asszignáta-pénz növekvő kibocsátása hozzájárul a fogyasztói árak emelkedéséhez, és bátorítja a gabonakereskedők és -termelők spekulációját. így aztán a vá­rosi dolgozó népesség többségét alkotó kézművesek, bér­munkások, kiskereskedők fizetik a girondista liberalizmus költ­ségeit, a kereskedelem terén elért „legteljesebb szabadságot".

A tél támogató hatására, amikor csoportosulások keletkez­nek a pékségek előtt, a Veszettek a létfenntartási eszközök adóztatását, a gabona rekvirálását és a pékségek szabályo­zását követelik, nemkülönben segélyeket az önkéntesek csa­ládtagjainak és a nyomorgóknak. 1793. február 17-én negy­vennyolc párizsi sans-culotte szekció a Konvent bírósága előtt kinyilvánítja, hogy „ahol nincs kenyér, ott nincs többé szabad­ság, nincs többé törvény és nincs többé Köztársaság sem", és bejelentik, hogy szembenállnak a gabonakereskedelem ab­szolút szabadságával. Ekként fokozatosan kialakulnak és po­litikai tartalmat nyernek a népi szociális követelések.

Ez idő tájt a mobilizáció még képtelen beindítani az irányított gazdaság ezen programját, amelytől militáns hívei a válság vé­gét várják. Marat és Robespierre e követelések ellen nyilatkoz­nak: a népnek fontosabb dolga is van, mint hogy hitvány porté­kákért felkeljen, „fel kell kelnie, de nem azért, hogy begyűjtse a cukrot, hanem azért, hogy térdre kényszerítse a brigantikat".

1793 májusában a girondista politika csődje nyilvánvalóvá válik. Ez a politika, mivel háborús hódításokból és profitokból akart forrásokhoz jutni, képtelennek bizonyult olyan hatásos intézkedések megtételére, amelyek a nép mozgósítására ala­pozva biztosítják a győzelmet. Bár örököse volt a forradalom első éveinek, a girondista politika megtagadta a forradalom további elmélyítését. A vívmányok életben tartása nem ért meg annyit számára, hogy gazdasági liberalizmusát és profitjainak egy részét feláldozza a sans-culotte-okkal való szövetség ol­tárán. Az igazi ellentét a hegypártiak és a girondisták között feszül a veszélyben levő forradalom sorsa körüli politikai vi­tában, melyben a burzsoázia két frakciója áll szemben egy­mással. A hegypártiak ugyanis tudatában voltak annak, hogy az ellenforradalom leküzdéséhez a határoknál és az országon belül legalábbis részleges engedményeket kell tenniük a sans-culotte-oknak.

A Konventben tehát előtérbe került a szociális vita, ami óha­tatlanul a tulajdon kérdése körül polarizálódott. Hogy megkí­séreljék befolyásuk megmentését, a girondista szónokok harc­ra buzdították a tulajdonosokat: „Tulajdonotokat fenyegetik, ti pedig becsukjátok szemeteket a veszély előtt. Háborúságot szítanak azok között, akiknek van valamijük s akiknek sem­mijük sincs, és ti semmit sem tesztek, hogy ezt megakadá­lyozzátok… Párizsiak, lépjetek ki végre letargiátokból, és szo­rítsátok vissza ezeket a gonosz darazsakat a fészkeikbe!"

Ugyanekkor Robespierre a Hegypárt mozgalmának döntő jelentőségű előrelépését vázolja fel, amikor a tulajdont aláren­deli a társadalmi hasznosságnak: „Hosszasan felsoroltátok mindazokat a cikkelyeket, melyek a tulajdon gyakorlásának mind nagyobb szabadságát hivatottak biztosítani, ám egyetlen szóval sem határoztátok meg annak törvényes kereteit; így ez nem az emberi jogok nyilatkozata, hanem a gazdagoké, a harácsolóké, a spekulánsoké meg a zsarnokoké." S Robespierre ekkor új meghatározást javasol a tulajdonjog számára: „A tulajdon az a jog, amelynek birtokában minden állampolgár élvezheti a javak azon részét, és rendelkezhetik is vele, me­lyet a törvény biztosít számára."² A tulajdon, amely az 1789-es jogi Deklarációban még „szent és sérthetetlen" természetjog, így válik társadalmi intézménnyé az 1793-as Deklarációban.

Elkerülhetetlen, hogy ez a két szociális koncepció – és a forradalmi burzsoázia bennük rejlő kétféle politikai stratégiája – konfliktusba ne kerüljön egymással, s e konfliktus kimene­telét a népi mozgalomhoz fordulás fogja meghatározni. Mégis a Gironde kezdeményezi a párizsi községtanács, a hegypár­tiak fellegvára elleni harcot, mégpedig május 24-én, a Veszet­tek szóvivője, a Pere Duchesne újságírója, Hébert bebörtön­zésével. A politikai egyensúlynak vége, a hatalom bizonytala­nul oszlik meg a forradalommal szemben ellenséges erők tá­borában. Számos megyében a girondisták a monarchistákkal szövetkeznek. Marseille-ben a kiküldött képviselőt elűzik, és elfojtják a sans-culotte mozgalmat. A helyi burzsoázia minde­nütt megkísérli megállítani a forradalmi lendületet. Magában Párizsban a Konvent elnöke így kiált fel: „Ha ezek a folyto­nosan újjászülető felkelések odáig fajulnak, hogy kihatnak a nemzeti képviseletre, akkor – egész Franciaország nevében mondhatom: – Párizs megsemmisül, és hamarosan azt kutat­ják a Szajna-parton, hogy egyáltalán létezett-e valaha is."

Május 25-én a jakobinusoknál Robespierre felkelésre hív: „Amikor a népet elnyomják, amikor önmagán kívül nem marad más számára, akkor gyáva lenne, aki nem tanácsolna neki felkelést." A május 31-i és június 2-i felkelések megdöntik a Gironde-ot, képviselőit letartóztatják, és a Hegypárt a sans-culotte-okra támaszkodva hatalomra kerül. Ő tudta felfogni és kanalizálni a népi elégedetlenséget. Ezeket a forradalmi na­pokat gondosan előkészítették és keretek közé szorították a jakobinusok, nem volt itt semmiféle spontán népi kitörés Pá­rizs utcáin, mint 1789 júliusában. Ám a jakobinusok, éppen azáltal, hogy kezükbe ragadták a kezdeményezést, megmen­tették a parlamenti legalitást: annak ellenére, hogy népi nyo­másra cselekedtek, a Konvent szuverén maradt. A Hegypár­tiak a Nemzetgyűlésben kisebbségben voltak ugyan, de arra készültek, hogy kihasználják a radikális társadalmi mozgal­mak és a konzervatívabb jellegű parlamenti többség közötti ellentétet. Miközben a legitimitásnak mindkét forrására tá­maszkodtak, igyekeztek ezeket kölcsönösen semlegesíteni, hogy saját erőiket a döntőbíró helyzetébe hozzák

A mérsékelt Hegypárt

A Hegypárt válaszúthoz ért; ez magyarázza kezdetben nagyon is mérsékelt politikáját. A Konvent két erő harapófogójában mű­ködik: az egyik a párizsi sans-culotte-ok mozgalma, a másik az a „föderalista" lázadás, amelyet egyes girondista képviselők szí­tottak a megyékben, miután megmenekültek a letartóztatástól. A Hegypárt megkísérli megnyerni ezt az ex-girondista vidéki burzsoáziát, amely egészen idáig támogatta a forradalmat, ki­elégítve a feudális jogok eltörlésére irányuló paraszti követelé­seket. A hatalom tehát megkísérli a népi mozgalom lefékezését, anélkül, hogy a Gironde-nak kedvezne. Ezt az ingatag egyen­súlyt végül is a júliusi válság rombolja le.

A mérsékelt politika nem valósítja meg a sans-culotte prog­ramot, mindazonáltal a terjedő ellenforradalmat sem tartóztat­ja fel. Lyon és Bordeaux fellázad, Bretagne-ban, Normandiá­ban, Dél-Nyugaton, Délen és a Franche-Comté-ban a helyi hatóságok elszakadnak, a jakobinusokat üldözik. Június vé­gére 55 megye vonja ki magát a Konvent fennhatósága alól. Ám ez a mozgalom megosztott, nevezetesen a királypártiak, – akik az ancienne régime (a Vendée) visszaállításában ér­dekeltek -, illetve a girondisták között, akik viszont 1789-1791-ben elért hódításaik elkötelezettjei. A koalíciós hadsere­gek előnyomulása kiélezi az ellentéteket egy olyan burzsoá­zián belül, amely végül is nem akarhatott elmenni a Köztár­saság lerombolásáig.

így a Konvent könnyen győzött. Júliusban a Köztársaság még a szakadék szélén állt. Augusztus végére a válság meg­oldódott. Ehhez elégségesnek bizonyult a föderalista vezetők visszaszorítása (kivéve Lyont és Toulont). A vidéki nemesség csatlakozott a Konventhez, amely garantálta számára a nem­zeti javak sérthetetlenségét.

Sans-culotte-ok és Veszettek

Bár a hegypárti halogatás meghozta gyümölcseit az előkelő­ségekkel szemben, másfelől növelte a szociális elégedetlen­séget. A létfenntartási és élelmezési válság egyáltalán nem oldódott meg, és elsőszámú mozgatórugója maradt a városi, népi mozgalomnak. Az asszignáták elértéktelenedése felerő­sítette az ínség hatását, és gyorsította az inflációt.

Ebben a kontextusban a „Veszettek" militánsai érthető módon új visszhangra lelnek a párizsi nép körében. Maguk is e népből vagy hozzá közeli rétegekből származván, mint például a plébá­nos J. Roux, olyan kulturális poggyásszal rendelkeznek, amely gyakorta hiányzik a sans-culotte militánsainál, és amely lehető­vé teszi számukra, hogy a népi vágyakat kifejezzék és formába öntsék. Ők még inkább, mint Hébert vagy a jakobinusok, a pá­rizsi sans-culotte-izmus igazi rezonanciatartományában vannak, mivel alapvetően osztoznak annak életfeltételeiben.

A hegypártiak félnek a befolyásuktól és esetleges áttöré­süktől. Ha meg vannak is győződve arról, hogy a Köztársaság csak a népi erőkre támaszkodva győzhet – amihez tehát szük­ség van ezek igényeinek kielégítésére, a városok élelemmel való ellátására -, elsősorban mégis az arisztokráciával szem­beni elégedetlenség kanalizálására törekednek. A Konvent visszautasítja a terrort, a népfelkelést és az irányított gazda­ságot. A halogatás taktikája egész augusztusban tart.

Így aztán, bár megszavaztatja a harácsolok elleni törvényt, Robespierre megtámadja a Veszetteket. Nem habozik J. Roux-t „külföldi ügynökként" jellemezni. 1793 végén a vörös plébánost letartóztatják. Megtörten és legyőzötten néhány hó­nappal később az öngyilkosságot választja, hogy megmene­küljön a forradalmi törvényszék elől. „A jellemes embereket mindenhol felhasználták a forradalom érdekében – írja kese­rűen. Amikor nincs többé szükség rájuk, úgy törik össze őket, ahogy egy üvegpoharat."

Mégis, a sans-culotte nép a Hegypárt előtt jár, és maga után vonja. Szeptember elején semmi sincs elintézve, azon­ban egy eszme utat tör magának a párizsi körzetekben: új fordulat szükséges a népi program elfogadtatásához.

1793. szeptember: kétértelmű győzelem

Szeptember 4-én munkásgyülekezet követel kenyeret a pári­zsi Községtanács előtt, ilyen kiáltásokkal: „háborút a zsarno­kok, az arisztokraták és a harácsolok ellen!" Másnap hatalmas felvonulás megy a Konventhez, körülzárja azt, s a Hegypárt végül enged. A Konvent végül dekrétumot hoz a forradalmi hadsereg felállításáról, a forradalmi bizottságok megtisztításá­ról, a gyanús elemek letartóztatásáról. Ez a terror napirendre kerülését jelenti. A Nemzetgyűlés Danton javaslatára hason­lóképpen megszavazza, hogy ülésenként 40 sou napidíjat fi­zessenek azoknak a polgároknak, akik részt vesznek a heti kettőre csökkentett szekciógyűléseken.

Szeptember 4-e és 5-e fontos népi győzelmet hoz, a sans-culotte-ok újfent meghátrálásra kényszerítik a Konventet. Mindazonáltal ez befejezetlen győzelem. A gazdasági és szo­ciális intézkedések csak később és még mindig csak nyomás­ra születnek: a gabona és a búza árának maximálását szep­tember 11-én, az élelmiszerárak és a bérek maximálását 29-én csikarták ki.

Miközben a Hegypárt eleget és időben engedett ahhoz, hogy megőrizze a nép támogatását, megmentette a számára leglényegesebbet: a sans-culotte-ok elfogadták a Konvent ha­talmát, s nem vonták kétségbe a parlamenti legalitást. A tör­vényes hatalom paradox módon felkelések által nyeri el legi­timitását, a legális terror győzedelmeskedhet a spontán akci­ókon, s az állami erőszak a társadalmi mobilizálás helyébe léphet. A szeptemberi napok kétségkívül a Francia Forradalom és a tömegmozgalmak radikalizálódásának csúcspontját jel­zik. A Forradalom gazdasági és szociális tétje ekkor mutatko­zik meg legkiteljesedettebb formájában.

A második év tétje

A legradikálisabb párizsi népesség ekkor érte meg a közvetlen demokrácia egyik ritka történelmi pillanatát. A népi mozgalom a permanens önszerveződés struktúráiban bontakozik ki: a „szekciók" (körzetek) gazdag és intenzív politikai élet színterei. A legharcosabbak ott találkoznak minden este, hogy kifejtsék a Forradalom általános vagy lokális problémáit, és megvitas­sák a követendő lépéseket, megszerkesszék beadványaikat a Konventhez vagy pedig más párizsi szekciókkal levelezze­nek stb. Ott, a szekciókban nevelődtek ki az igazi sans-culotte militánsok, ott vitatkoztak a Veszettek javaslatairól. 1793 nya­rán és őszén a mobilizáció csúcspontján, a közvetlen demok­ráciának ez az aktivitása egészen a felkeléshez való jog kö­veteléséig és gyakorlásáig jutott el, amelyet a nép kormány­zókkal szembeni önvédelmi jogaként fogtak fel, mi több, a sans-culotte-ok nyomására azt is elérték, hogy ezt becikkelyezzék az Alkotmányba!

Ebből a szempontból tehát a nemzeti Konvent kénytelen volt alávetni magát egy szigorú népi kontrollnak, hiszen a kép­viselők „a nép megbízottai", akiknek a nemzetgyűlés szekció­iban rendszeresen emlékezetébe vésik feladataikat.

Ami a hegypártiakat illeti, ők az ellentmondásos követelmé­nyek között manővereznek, a forradalom megvédésének szükségessége és az ettől radikálisan eltérő államkoncepció­juk között. A közvetlen demokráciával a Köztársaság egységét és oszthatatlanságát állítják szembe, amelyet a hosszú hóna­pokkal korábban megválasztott Nemzetgyűlés testesít meg, és ahol a hallgatag többség, a mocsár, a parlamenti élet ma­nővereinek bázisául szolgál és igazolja a félmegoldásokat. Sok képviselő számára a sans-culotte-utasítások tolerálhatatlanok. A népi mozgósítás áradatának a parlamenti legalitás medrébe kellett igazodnia. „A társadalom építményét lándzsá­val lehet megdönteni, felemelni és konszolidálni viszont a zse­ni és az ész iránytűjével lehet" – írta Danton.

Mindazonáltal a sans-culotte-ok sohasem vitték végig logi­kájukat: a Konvent autoritását mindig elismerték. A népi moz­galomnak a szeptemberi napokban még sem szándéka, sem eszköze nem volt a Nemzetgyűlés megdöntésére. Az így meg­őrzött állam hamarosan kicsúszik a kezük közül.

Gazdasági program vagy szociális vágyak?

A „meztelen karúak" gazdasági és szociális követelései olyan társadalmi ideált vázolnak fel, amely radikális szakítást jelent a forradalmi burzsoázia liberalizmusával.

A maximálási követelések először a létfenntartási cikkek árára vonatkoznak, aztán kiterjednek előbb minden árura, majd a bérekre, és végül a tulajdonra. „Ugyanazon egyén csak egy maximum erejéig birtokolhat" – hangsúlyozza a kis-tulajdonra való általános törekvés jellegzetes szellemében a sans-culotte-izmus. E kistulajdonosi rendszerben a bérmun­kások nem rendelkeznének olyan meghatározó szereppel, amely lehetővé tenné számukra saját nézőpontjuk elfogadta­tását. Robespierre-nek magának is el kellett ismernie, hogy a tulajdonjog alárendelődik a Köztársaság által garantált meg­élhetési jognak (ami számára a legitimitás forrása), ám éppen a „mindenki tulajdonos" elve tűnik a legjobb eszköznek a bő­ség megvalósítására. Ugyanígy a sans-culotte-ok nem érzé­kelik az ellentmondást abban, hogy az élelmiszerárak maxi­mumának megszabását éppúgy követelik, mint a bérek beha­tárolását.

A csapda később lép működésbe, Thermidor előestéjén, amikor a Robespierre-isták ki akarják kényszeríteni a bérek maximálását, miközben szabad folyást engednének az árak alakulásának. Valójában a gazdasági liberalizmus, a „laissez-faire, laissez-passer", ami 1789 óta minden kormányt vezetett, számukra meghaladhatatlan horizontnak bizonyul. Számukra a gazdasági dirigizmus, a maximálások, a rekvirálások rész­ben háborús követelmények, részben a népi nyomás által ki-kényszerített kényszermegoldások. Egyébként a szeptember­ben megszavazott ármaximumokat a valóságban végül is se­hol sem alkalmazták, lévén, hogy a hatóságok ez idő tájt in­kább elnézték a tulajdonosok, a termelők, a birtokosok túl­adóztatását. Amint a háborús veszély elmúlt, a liberalizmus ismét előtérbe került.

Ki az a sans-culotte?

Törekvéseik és gyakorlatuk felvázolása után fokozatosan elénk tűnik a sans-culotte-izmus ellentmondásos képe. Vajon a munkásmozgalom őséről vagy a történelem kerekei alá ke­rült kisburzsoázia utolsó fellángolásáról van-e szó?

A sans-culotte-izmusnak több arca van, s a definíciója politikai-szociális. Nem osztály, nem politikai platform, hanem a népi mozgalom maga, előretörésben a maga dinamizmusával, sokféleségével, de ellentmondásaival és korlátaival együtt. Szociális összetételében átfogja a kézműveseket, a kereske­dőket, a bérmunkásokat, de azok alkalmazóit, a kistulajdono­sokat is. A bérmunkások csak később, a harmadik évben vál­nak jelentőssé, amikor a Köztársaságnak egyetlen ütőkártya­ként már csak a csapatok állnak rendelkezésére. A sans-cu­lotte törvényességnek tehát mélyek a gyökerei. A gazdasági­lag és kulturálisan önállótlan, szociálisan változatos és hete­rogén sans-culotte-izmus nem munkálhat ki olyan autonóm és saját nézőpontú politikát, amely független a forradalmi bur­zsoáziáétól, melynek rettegett, de végső fokon legyőzött szö­vetségese marad. A Veszettek is csak maroknyian vannak, és távol maradnak a hatalomtól.

A népi mozgalom valójában az idő elhúzódása folytán merül ki. A drága megélhetés, az ínség, a gazdasági nehézségek kötik le erőit. A sans-culotte-izmus legjobb harcosait a fron­tokra való mozgósítás szívja fel, így a forradalmi bizottságok­ban kifejtett aktivitás gyorsan átkerül a Közjóléti Bizottság el­lenőrzése alá. A heti kétszerire csökkentett szekciógyűléseken résztvevő aktivistáknak szeptemberben javasolt segéllyel Danton telibe talál. A szekciók szüntelen működése azt koc­káztatja, hogy a népi aktivisták kimerülnek, hiszen keményen kell dolgozniuk a megélhetésért. Mindazonáltal a szekciómoz­galom ettől elgyengül, és ereje nem tér vissza. Csak a legel­szántabb aktivisták maradnak meg a népi egyesületekben, amelyek később felvirágoznak, egészen az 1794-es tavaszi feloszlatásukig, amely kormányzati nyomásra következik be.

Stabilizálódás és apály

A gazdasági és politikai téren kivívott nyilvánvaló győzelem hatására a forradalmi aktivitás újraéled és más területekre te­vődik át. Ez 1793 őszének nagy dekrisztianizációs fellángo­lása. Túl egyik vagy másik jakobinus szereplésén, ilyen vagy olyan képviselőjük feladatán, az egész népi avante-garde részt vesz benne.

A dekrisztianizáció

1791 és a klérus civil Alkotmánya után, amely az állam és az egyház elválasztásának kezdetét jelentette, a klérus jó része ellenséges a forradalommal szemben. 1793-ban az alkotmá­nyos papság többsége már Hegypárt-ellenes. A Hegypárt em­berei a maguk részéről nem gondolnak a kultusz, s különösen nem a vallás elnyomására. De azért az állam, az ünnepek, a népi áhítat formái és hamarosan a naptár is laicizálódnak.

1793 őszén a dekrisztianizáció hulláma, amely eredetileg vidékről indul, úrrá lesz a Nemzetgyűlésen is. November 6-án egy vallásellenes álarcos menet betör a Konvent-bíróság elé.

Azok a papok, akik maguktól nem lépnek ki a rendből, hogy megházasodjanak, szinte mindenütt arra kényszerülnek, hogy lemondjanak társadalmi rangjukról; a templomokat be­zárják, a vallási szertartás tilos, a harangokat leszerelik és beolvasztják, hogy ágyút öntsenek belőlük, a „fanatizmusnak, babonának és hűbériségnek" minden jelét megszüntetik, a kö­zösséget újrakeresztelik.

Ez a szándék azonban, nevezetesen, hogy radikális tabula rasa-i teremtsenek a meggyalázott múlt helyén, kisebbséginek bizonyult. A népesség még erősen kötődik a hagyományos valláshoz. A dekrisztianizáció azt kockáztatja, hogy leválasztja az avante-garde-ot a népesség többi részéről. így érvel Robespierre is, amikor megálljt mond: a vallásgyakorlás eltörlése az ő szemében politikai hibának tűnik. így a Konvent decem­ber 6-án dekrétumot ad ki a vallásszabadságról. Bár a temp­lomok ismételt megnyitása lassan haladt, a Közjóléti Bizott­ságnak mégis sikerült megerősítenie tekintélyét a mobilizáci­óval szemben, amely teljesen kikerült az ellenőrzése alól. Első sikereiktől felbátorodva a jakobinusok fokozatosan távolodni kezdenek a sans-culotte-októl.

Robespierre és a folyamat megakadása

A jakobinusok, minthogy nem tudnak meglenni a tömegmoz­galmak nélkül, megkísérlik ellenőrizni, kanalizálni őket, s ugyanakkor támadják legelőrehaladottabb törekvéseiket. A vallásszabadság megerősítése is ebbe a kontextusba tartozik. Robespierre ugyancsak csapásokat mér a Veszettekre és a forradalmi feministákra. Ezek a tömegmozgalmak élén ide-oda fluktuáló csoportok gyakran elszigetelt, könnyű támadási felü­letet nyújtanak. A Közjóléti Bizottság megerősödése ezek fel­számolásán keresztül történt. „A népi mozgalmak csak akkor jogosak, amikor azokat a zsarnokság szükségessé teszi" írja szeptember 19-én a Journal de la Montagne. Miután J. Roux-t és Leclerc-t letartóztatják, marad a Claire Lacombe-féle Forradalmár Republikánus Asszonyok Társasága, amit azután október 20-án oszlatnak fel, amikor is betiltják a női klubokat. 1793-ra a Forradalom két ékét, az örökké elsőként mozgósított Veszetteket és a Forradalmi Feministákat leverik. Az állam logikája felülkerekedett a tömegmozgósítás logiká­ján.

Az állam építménye

A Közjóléti Bizottság kormánya – mely „a béke eléréséig forra­dalminak" nyilvánítja magát – arra törekszik, hogy a terror gya­korlásán keresztül a győzelmet legális keretek között vívja ki, a népi mozgalom kordában tartásával. A háború meggyorsította a Gironde bukását, olvasztótégely ott, ahol kikovácsolódik és megerősödik a forradalmi hatalom, amely az állami mobilizáció logikáját írja elő a társadalom szereplőinek. A tömegfelkelés, a rekvirálások, az ármaximálások bevezetése, a háborús üzemek nacionalizálása, a tábornoki kar megrendszabályozása mobili­zálja a népesség és az állam minden energiáját. Egészen az aggastyánokig ki kellett vinni az embereket a közterekre, hogy „bátorítsák a harcosokat, hirdessék a Köztársaság egységét és a királyok gyűlöletét!". A burzsoázia szemében a gazdasági dirigizmus éppen ebben találta meg igazi és átmeneti létalapját.

1793 őszén a megszilárduló győzelem módosítja a politikai erőviszonyokat. Az egybeesés frappáns: a külső fenyegetés elmúltával a kormány rögvest a Veszettekre támad. Az állam által monopolizált háború, a győzelem a sans-culotte-ok ellen fordul. 1793 decemberében (második év, Frimaire) a kormány tovább növelheti előnyét. A helyi hatóságokat és a forradalmi szervezeteket alávetik a Közjóléti Bizottságoknak. Az állam­apparátusban a kinevezések győzedelmeskednek a választá­sok fölött, az adminisztratív stabilizáció és centralizáció fel­számolja a tömegmozgalmak autonómiáját.

Robespierre bukása

Tél végén az újjáéledő élelmezési válság alkalmat adott a kormánynak arra, hogy szakítson saját népi bázisával. 1794 februárjában a Cordelier Klub, a hébertisták bástyája, agitációba kezd a terror felgyorsításáért és az irányított gazdaság megerősítéséért.

A cordelier-k és a jakobinusok szembenállása törékennyé tette a Közjóléti Bizottságot. Március elején az újságíró Hébert leleplezi a „szunyókálókat", és egy új „Párizs napjával" fenye­geti meg Robespierre-t; – anélkül azonban, hogy előkészítené ezt, vagy kialakítaná a politikai szakítás feltételeit. A hatalom ekkor offenzívába mehetett át. Március 14-én a cordelier-k ve­zetőit letartóztatják, majd kivégzik. Hogy a kormányzati poli­tikai egyensúlyt megkísérelje fenntartani, Robespierre ezután felszámoltatja a Danton megszemélyesítette Engedékenyek lázadását. Az elnyomás a csüggedt harcosok ellen fordul, fé­lelem és bénultság lesz úrrá a szekciók életén. „A forradalom megfagyott" – írja Saint-Just.

Azután, hogy a népi bázissal való kapcsolatot megszakítják, s a Konventben szájkosarat kényszerítenek a mocsárra, a Közjóléti Bizottság még néhány hónapig fenn tudja tartani ma­gát, megél az űr fölött, a fellendülő terror „együttesen ható erényére és erejére" támaszkodva. Míg 1793 márciusától jú­niusáig naponta 3-4 elítélt volt, a Robespierre bukását meg­előző hónapban a kivégzések átlagosan mintegy napi 40 főre emelkedtek. Egy időre a guillotine helyettesíti a politikai har­cot. De Robespierre semmit sem tehet a sans-culotte-izmus elhidegülésével és a burzsoázia növekvő ellenállásával szem­ben. Az első külső győzelmek, miközben egyszersmind iga­zolják módszerei eredményességét, elveszik tőle legitimitásá­nak maradékát is. Miért kellene fenntartani a terrort, ha a ka­tonai fenyegetettség távolodik? A végkifejlet ezután már csak idő és kezdeményezés kérdése.

A Konventben a mocsár ismét összeszedi magát. Kihasz­nálva a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság né­zeteltérését, a Konvent Thermidor 9-én letartóztatja Robespierre-t. Parlamenti legalizmusuk nem tette lehetővé a jakobi­nusok számára, hogy a Nemzetgyűléssel szemben szervez­zék meg szimpatizánsaikat. Másnap, a vérpad felé vivő úton, Robespierre hallhatja a párizsi munkások tiltakozását az öt nappal korábban bevezetett munkabér-maximálások ellen.

A hegypárti kormány bukásával a Forradalom új lapja kez­dődött. Néhány kísérlet ellenére a népi mozgalom többé már nem ért el olyan kedvező erőviszonyokat, mint amilyenek e második évben voltak, és 1795-ben drága árat fizetett az Első Köztársaság burzsoá stabilizációjának kísérletéért.

[Critique Communiste, 130-131., 1993. május]

(Fordította: Szigeti Péter)

Jegyzetek

1 A Gilbert Romme által készített köztársasági naptár időszámítása szerinti II. évről van szó (1793-94). A naptárt a Konvent 1793. október 5-én fogadta el. (A ford.)

2 Vö. Maximilien Robespierre: Elveim kifejtése. Budapest, 1988. 337.

Bár első pillantásra talán nem látszik: a közgazdaságtan ma éppoly szellemi válságban van, mint bármely más társada­lomtudomány, legfeljebb ezt egyelőre elfedik a nagyhangú és jól kereső szakértők. Ennek egyik jele, hogy ma már nincs uralkodó gazdaságpolitikai irányzat. A monetarizmus egyre ta­gadhatatlanabb bukása (a neokonzervativizmus vége) arra utal, hogy a régi módon nem lehet a gazdaságot irányítani, az új azonban még nem alakult ki. Clinton győzelme egye­lőre csak lehetősége egy újfajta gazdaságpolitikának, de a megvalósulás még várat magára. Talán ez az oka, hogy az ideológiai zavarodottságot pragmatizmussal leplezik a kor­mányzatok. A zavarodottság ellenére azonban néhány gondo­lat erejéig megkísérelhetjük felvázolni, hogy miként újulhat meg e helyzetben a közgazdaságtan elméleti hagyománya, mi lesz a válságból kivezető út?

A nagy válság

Miután célunk a neokonzervativizmus utáni korszakról szólni, ezért az előtte lévő korszakkal kell kezdenünk. A keynesi el­méletről közismert, hogy a nagy válság egyfajta megoldása, de a vélemények már megoszlanak a tekintetben, hogy a szo­cializmus becsempészése-e vagy a liberalizmus előremene­külése, esetleg mindkettő. A keynesiánus közgazdászok és maga Keynes is a liberális elmélet újragondolását tűzte ki cé­lul, de konzervatív kritikusaik a liberalizmus elárulásával vá­dolták őket. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?

Az első és legfontosabb tény, ami manapság egyre inkább kívül esik az elemzők látókörén, a szovjet gazdaság elsöprő sikere. A harmincas években még nem a gulagoktól hangos a világ, hanem a sikeres modernizációtól, a villamosítástól, Magnyitogorszktól és a Sztahanov-mozgalomtól. Ezt a tényt Sztálin is mindig kiemeli beszédeiben: a tőkés gazdaság vál­ságoktól szenved, a munkások rosszul élnek, de a Szovjet­unióban ismeretlen ez a fogalom, töretlen lendülettel harcol­nak a munka frontján. És ez nem pusztán sikerpropaganda. Minden nyugati keletre néz; vagy rettegéssel és elrettentéssel vagy csodálattal és tenni akarással. Az I. világháború óta az foglalkoztatja a nagyhatalmakat, hogy mit tegyenek a szovje­tekkel, ez alá rendelődik minden más kérdés (Trianon is). A dilemma: tárgyalás vagy kirekesztés. Mindkettőnek megvan a racionalitása. Ha tárgyalnak, akkor talán kifogják a szelet a világforradalom vitorlájából, talán integrálni tudják a lázadók tömegbázisát. Ennek persze ára van: részben át kell alakítani a rendszert, meg kell válni néhány régi harcostárstól. A kire­kesztéssel ezt az áldozatot nem kell meghozni, de ott lebeg a forradalom a kapitalizmus felett, amit csak erős hadsereggel és rendőrséggel lehet megakadályozni.

De a két világháború közötti időszak igazi problémája ezen túlmutat: egyszerűen arról van szó, hogy a Nyugat nem képes bebizonyítani, hogy hatékonyabb gazdasága és emberibb tár­sadalma van. Nincs egy olyan fix pontja a nyugati társa­dalmaknak, amelyik alapul szolgálhatna a morális felsőbb­rendűséghez. A hagyományos értékek kiüresedtek, a szabad­ság csak formálisan létezik a gazdasági kiszolgáltatottság mi­att, a közösség erejét elsodorta az I. világháború, eltűnt az egyenlőség mind politikailag, mind gazdaságilag, a nagy szer­vezetek uralkodnak mindenhol. Ebben a helyzetben a nagy válság a korszak gazdasági és politikai liberalizmusának csődje (Hoover és Weimar), pontosabban annak beismerése, hogy a szovjeteket és a munkásmozgalmat csak új módon lehet feltartóztatni.

A fasizmusról

A tárgyalás és kirekesztés dilemmája úgy fogalmazódik át, hogy ahhoz, hogy megmentsék a kapitalizmust, át kell alakí­tani a szerkezetét. Ha a kirekesztés álláspontjára – amelynek megfelelője a fasizmus – helyezkednek, akkor fel kell adni a hagyományos liberális elveket, pontosabban a testvériséget a szabadság és az egyenlőség ellen kell fordítani. A parlamen­táris demokrácia és a szabadversenyes gazdaság 19. szá­zadi formája nem képes összekovácsolni a közösséget, nem képes olyan erőt létrehozni, amelyik hatékony ellenszere lehet a kommunista mételynek, hiszen versenyezteti a gazda­sági szereplőket ott is, ahol az együttműködés hatékonyabb lenne. A kapitalizmus, pontosabban a monopolkapitalizmus, bár a szabad versenyből nő ki, ezen a ponton szükségképpen megtagadja szülőanyját.

Az átcsapáshoz szükséges a piac részleges felváltása, a monopolkapitalizmus továbbfejlődése állammonopolista kapi­talizmussá. De ennek az államnak az a jellegzetessége – és ez az, ami megkülönbözteti a New Dealtől -, hogy az államot a kapitalizmus alá rendeli. Bizonyos területeken megszünteti a piacot, de csak azért, hogy ezáltal a nagyvállalatok még hatékonyabban tudjanak fejlődni, még nagyobb profitra tegye­nek szert. A szovjet gazdaságot a kapitalizmus technológiai fölényével kívánják legyőzni, és nem a liberalizmus ideológi­ájával. Az ilyen típusú fölény pedig legélesebben a hadiipar­ban és magában a hadseregben mutatkozik meg, hiszen ez a legkoncentráltabb formája a gazdasági potenciálnak, a ter­melőerőknek és a termelési viszonyoknak.

Természetesen a verseny továbbra is fennmarad, de csak a hadiiparon belül, azaz ott, ahol nem veszélyezteti a háborús célt. A piac kiiktatása megköveteli néhány tervgazdasági forma átvételét, de ez alárendelt viszony marad a kapita­lizmushoz képest. Emiatt olyan csábító az analógia a szovjet gazdasággal, de Németországban a Neuer Plan, illetve Ma­gyarországon a győri program csak annyit mutat meg, hogy a tervgazdaságra emlékeztető formákat hogyan töltik meg militáns tartalommal. Természetesen az igaz, hogy a háborús felkészülés jegyében a szovjet vezetés eltanulja a fasiszta eszközöket, minthogy a sztálinizmus egyik alapvető célja, hogy technológiailag győzze le a kapitalizmust, nem az em­berek boldogabbá tételével, de ez még messze nem vonat­kozik a húszas évekre, és még kevésbé a hadikommunizmus­ra. Ez utóbbiaknál a tervgazdaság csak formája á kommunista mozgalomnak, a munkamegosztás megszüntetésének. A ha­dikommunizmus bukása éppen azt bizonyítja, hogy a szocia­lista társadalom termelési viszonyai nem koncentrálódhatnak a hadseregre. Ez az egyik alapvető problémája mind a mai napig a szocializmus fejlődésének; mi a hadsereg szerepe a társadalom fejlődésében?

A fasizmus ideológiája, a fajszemlélet pusztán külsődleges elem a gazdasági meghatározottsághoz képest. Nem a zsi­dóság vagy más alsóbbrendű fajok kijelölése érdekes, hanem hogy hol lehet meghúzni piac és nem-piac határát. A piac megszüntetése bizonyos területeken csak úgy mehet végbe, ha helyette egy külső célt állít az állam, ez pedig a piaci te­rület, azaz a hadiipar, a németség győzelme. A tisztafajú árják nem versenyezni akarnak a zsidókkal, hanem elpusztítani, le­igázni őket, életcéljukká tenni, hogy kiszolgálják őket. A mun­ka célja nem a profit, nem a szabadság, hanem az árják élete. Az ő szabadságuk egyben a kiszolgálók szabadsága is. Ez az Arbeit macht frei politikai gazdaságtani értelme.

Ezek alapján a faj győzelme, a németség felsőbbrendűsége két forrásból táplálkozik: a piac felváltásából és a kommuniz­mus eltiprásából, a szláv és az angolszász faj ellen. Azaz a fasizmus – és működésében ez a legfurcsább – egyszerre antiliberális és antikommunista, azaz egyszerre vesz át kapi­talista elemeket a kommunizmus ellen (a nagyvállalati formát, a bankok szerepét) és kommunista elemeket a kapitalizmus ellen (tervgazdaság, a munkaerő irányítása). Ez a szervetlen összeforrasztása az összeforraszthatatlannak okozza a fasiz­mus kétfrontos harcát a hagyományos liberális országok és a kommunista Szovjetunió ellen, de ez adja az értelmét Mün­chennek éppúgy, mint a Ribbentrop-Molotov paktumnak. És ez azt is mutatja, hogy a fasizmus nem magyarázható nemzeti sajátosságokkal, bár természetesen konkrét megvalósulásá­ban van szerepe. A fasizmus éppúgy a két nagyhatalom mű­ve, mint ahogy legyőzése is az. Ebből a szempontból tehát indokoltnak tekinthető Hayek intelme, mellyel az angolokat óv­ja a fasiszta mételytől az Út a szolgasághoz című művében.

A New Deal

A szovjetekkel való tárgyalás megfelelőjét a koalícióban kell keresnünk. Úgy gondolom, hogy politikai gazdaságtanilag ez a New Deal, amelynek néhány aspektusáról ma már talán némileg elfeledkeztünk. Egyrészt a New Deal a szociológusok és politológusok olvasatában szó szerint új szerződést jelent, de maga Roosevelt egy kicsit mást értett ezen. „A kormányzás olyan üzlet, amelyből a résztvevő felek mindegyike olyan mér­tékben húz hasznot, amilyen mértékben betartja kölcsönös kötelezettségeit… Egy szerződésről van szó. A szerződés fe­jében a vezetők megkapták a hatalmat; a nép rájuk bízta, azzal a feltétellel, hogy bizonyos jogait mindig elismerik. A kormányzás művészete magába foglalja azt a képességet, hogy meg tudjuk határozni ezeket a jogokat, valahányszor csak szükség van rá, számot vetve a társadalmi rendnek az új események okozta változásaival." (F. D. Roosevelt: Az új gazdasági rend)

Ha a fasizmus a testvériséget emelte ki az alapelvek közül, akkor a New Deal a szabadságot. Meg kell újítani az Alapító Atyákkal kötött szerződést, mert úgy tűnik, hogy a gazdasági elnyomorodás, a munkanélküliség csorbítja ezt. Ahhoz, hogy mindenki élni tudjon a szabadság lehetőségével, a vezetők­nek, azaz az államnak biztosítania kell a feltételeket. Emiatt iktatja be a kongresszus az alapvető szabadságjogok közé a munkához való jogot (sic!). Az 1946-os törvény szerint a kor­mányzat felelőssége, hogy a munkanélküliség nem lehet na­gyobb 2%-nál.

A kormányzat az állampolgárok érdekében avatkozik be a gazdaság működésébe, s ezt a megújított szabadságot állítja szembe mind a fasizmussal, mind a kommunizmussal. Azaz a hagyományt átértelmezi a történetiség követelményeinek megfelelően. Ennek az elvnek az aprópénzre váltása mutatja meg igazán az antifasiszta koalíció mély összetartozását. Hi­szen a New Deal nem pusztán a közmunkaprogramok, nemcsak a farmerek rábírása a termelés csökkentésére, hanem a spekulánsok visszaszorítása, a bankok hatalmá­nak megtörése, a villamosítás. Ez utóbbinak az a célja, hogy lehetővé tegye a kisvárosok fejlődését, a gyáripar cent­ralizációjával szemben a gazdaság decentralizációját, mert demokrácia és szabadság nem a bűnös New Yorkban, hanem a végtelen prériken születik, mert a gyáron alapuló centrali­záció táptalaja a fasiszta ideológiának. A New Deal arról szól tehát, hogyan lehet a kapitalizmust a demokrácia alá rendelni, hogyan lehet a tulajdon szentségét megőrizni és a munkanél­küliséget felszámolni, azaz a klasszikus gyáripart megszün­tetni a termelékenység fenntartása mellett. Ha valakinek ezek után a villamosítás és szovjethatalom jelszava jutna eszébe, az nem a véletlen műve.

A keynesi hagyomány és a makroökonómia születése

Hogyan viszonyul ehhez a keynesi elmélet? Mennyire helye­sen tükrözi a New Deal gyakorlatát, azaz mennyire közgaz­daságtan és mennyire politikai gazdaságtan? Az első – és talán legfontosabb – vitája Keynesnek a neoklasszikusokkal a gazdaság egyensúlyának meghatározásában van. Marshall felfogása szerint – akit Keynes mindig is tanítójának vallott – az egyensúly akkor alakul ki, ha minden gazdasági szereplő szabadon dönt, azaz a gazdaság célja az egyéni szabad­ságok minél tökéletesebb érvényesítése, amely a forgalomban nyilvánul meg. Eladni vagy venni, munkát vállalni vagy munka nélkül maradni: ez a szabadság lényege. Már láttuk, hogy Roosevelt nem a gazdasági, hanem a politikai szabadságot tekinti elsődlegesnek, és a New Deal keretében a gazdaságit korlátozza a politikai érdekében.

Keynes azonban nem a szabadság értelmezésével foglal­kozik, hiszen nem lehet közgazdaságtant művelni a politikai szabadság elsődlegességéből kiindulva. Ehelyett a piac töké­letlen működését elemzi, azaz cáfolja a Say-dogmát. A piac tökéletlen, persze csak az erőforrások felhasználása szem­pontjából. Ha racionális egyénekből indul ki, akik egymástól függetlenül optimalizálják helyzetüket, akkor szó sem lehet alulfelhasználásról, hiszen mindenki annyit használ, amennyire szüksége van. A munkanélküli, miután a munkással egyenlő mértékű a szabadsága, optimálisan használja ki erő­forrását. Azzal, hogy Keynes az erőforrás felhasználás optima­lizálásáról beszél, becsempészi a társadalmat mint elemzési egységet. (Hogy mennyire nehéz neoklasszikus alapon társa­dalmat elemezni, azt jól mutatják a Pareto-hatékonyság körüli viták.) Sőt, ennél súlyosabb lépés történik, mert ezáltal gaz­dasági szempontból az elsődleges nem az egyén, hanem a közösség lesz. A nemzet problémája a munkanélküliség, és az ő felelőssége a teljes foglalkoztatás is. De ez a közösség már nem gazdasági alapon szerveződik, nem a munka­megosztás tartja össze, mert akkor kivetné magából a mun­kanélkülit, hanem valami más. Ez lehet szerződés is, amit az Alapító Atyákkal kötöttek, de lehet faji összetartozás is. Bármi, de gazdaságon kívüli szempont.

Komoly következmények származnak abból, hogy Keynes a közösség összetartozásával nem volt hajlandó érdem­ben foglalkozni (még ha személy szerint meg volt is győződ­ve az erkölcsi alapon működő közösség szükségességéből). Ezzel ugyanis elvesztette a lehetőségét annak, hogy a közös­ség tagjainak racionális cselekvését megmagyarázza. Ha az erőforrásokat szuboptimálisan használják fel, akkor csak a kö­zösség együttes erőfeszítése teheti optimálissá a felhaszná­lást, hiszen nem lehet olyan részét megjelölni a közösségnek, amelyiknek ez gazdasági érdekévé tehető. Ha megjelölhető lenne, akkor a közösség racionális alapon szerveződne és a munkanélküliség levezetett problémává válna. Azaz csak a közösség együttmozgásai válnak értelmezhetővé és kezelhe­tővé, az egyének racionális döntései értelmezhetetlenek. Emi­att kénytelen Keynes az általa teremtett tudományt különvá­lasztani az eddigi közgazdaságtantól és makroökonómiának nevezni, az egyének döntéseinek elemzését pedig átengedni a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtannak, amelyből a mikroökonómia lesz. Az utóbbi számára nincs más, csak egyének, az előbbi számára pedig csak közösség létezik. Mindkettő a másik területét, bár karnyújtásnyira van tőle, terra incognita-nak minősíti.

Teljesen érthető persze Keynes azon döntése, hogy a politikai-gazdaságtani fordulatból csak a közgazdaságtant emeli ki. Hiszen ha komolyan venné a feladatot, akkor olyan gaz­dasági magyarázatot kellene adnia a közösség összetartozá­sára, amely nem piaci alapú. Bizonyítania kellene, hogy a ra­cionális egyének nem feltétlenül lesznek eladók és vevők, tő­kések és bérmunkások, vagyis a kapitalizmust kellene meg­kérdőjeleznie. Ezt nem teheti meg, ami azt is igazolja, hogy Keynes mindig is kapitalista-liberális gondolkodó maradt, amellett, hogy továbbfejlesztette az elméletet és a gyakorlatot.

Racionalitás és irracionalitás a keynesi elméletben

A piac alávetése a közösség akaratának a legfontosabb tétel a keynesi elméletből. Ez nem pusztán az állami beavatkozás elméleti megfelelője, és nem is újdonság. Hiszen már a szá­zadvég közgazdaságtana is a verseny állami szabályozásá­nak szükségességét vezette le, Ricardo könyvének is jelentős része az adókkal foglalkozik, Smith is azt szorgalmazza, hogy az állam terjessze ki a piac határait.

Az állam nélküli gazdaság pusztán legenda, de nagyon mély értelmű. Az a vágy húzódik meg mögötte, hogy a kö­zösség összetartozása megoldható egyenlő gazdasági sze­replőkkel. Ha mindenki racionális módon cselekszik, akkor a közjó fog megvalósulni – állítja Smith. A racionalitás fogalma pedig a közösség érdekeinek megfelelő egyéni cselekvést ta­karja. Annyit és annyiért eladni, ahogyan szükség van rá. Nem az az érdekes, hogy ténylegesen hogyan játszódik le ez a folyamat, hanem, hogy elméletileg létezhet. Lehet, hogy pilla­natnyilag szükség van az államra, de hosszú távon nem kell sem hierarchia, sem olyan személyek, akik önmaguk hordoz­zák a közösség érdekeit.

Ezzel a ricardiánus hagyománnyal szakít Keynes, és azt állítja, hogy állam nélkül, azaz hierarchia nélkül nem kerülhet egyensúlyba a gazdaság. Nemcsak az szükséges, hogy min­denki racionálisan cselekedjen, sőt ez egyensúlytalansághoz vezet, hanem az is, hogy legyenek még racionálisabb sze­replők. Ők látják át az egész gazdaság működését, és ők személyesítik meg a közösség érdekeit. Ez nem példa nélküli a közgazdaságtan történetében, hiszen Malthus hasonló elv alapján vezette le a földbirtokosok létének jogosságát. Az ál­lam ilyetén beillesztése, a piac és az egyén fölé emelése adja a keynesi forradalom igazi jelentőségét.

Itt üt vissza teljes mértékben az elmélet irracionális alapja. Hiszen ha az állam fogalmát nem tisztázza Keynes, akkor megválaszolatlan marad a gazdasági beavatkozás módszere is, a legracionálisabbak kiválasztása. Azzal, hogy pusztán a munkanélküliség a gazdaság rákfenéje, elvész a lehetősége annak, hogy az átfogó értelemben vett termelésből magyaráz­za az állam létét és racionális módon levezesse. Csak axio­matikusán tekintheti ezek után, amivel egyaránt összefogja racionális és irracionális jellegét. Az állam mindig aktuális ma­rad, tehát éppúgy lehet a Kongresszust és a Szenátust ál­lamnak tekinteni, ahogy az állami hivatalnokokat is. A keynesi elmélet önmagában éppúgy szolgálhatja a politikai de­mokráciát, mint a fasizmust. Az ókori Egyiptom gazdagságát a piramisépítésnek köszönhette, mert ezzel az állam többlet­keresletet támasztott – állítja. Mi más ez, mint az állam irra­cionális hatalmának igazolása?

Ezt a problémát Roosevelt a politikai szabadsággal oldotta meg. Mondhatjuk, hogy keynesiánusabb volt Keynesnél. És ezt bizonyítja az amerikai közgazdaságtan további fejlődése. Egyik iránya az elmélet kibontakozásának az ökonometria, amelyik – miután biztos alappal rendelkezik a mit akarunk? kérdésére – hihetetlen fejlődésnek indul, nemcsak a módsze­rek, hanem az adatok gyűjtése tekintetében is. Olyan infor­mációs bázist szed össze, amelyre támaszkodva dönteni lehet, vagyis az áron alapuló döntést felváltja a sokszínűség, a gazdasági aktorok sokoldalú jellemzése. Ez a gyakorlati alap­ja a piac felváltásának.

A másik irány az intézményeket elemzi, éppen azt, ami Key­nesnél homályban marad. Az institucionalista iskola racioná­lisan kívánja levezetni az államot, a vállalatot, a piacot és így tovább. Ez azonban csak törekvés marad, mert a kérdés meg­válaszolása történelemfilozófiát igényel, a szabadság fogal­mának változásait történelmi keretben. Ez reménytelen vállal­kozás a harmincas-negyvenes években, a két világrendszer szembenállása miatt. Hiszen hogyan lehet a kommunista vi­lágot a liberális szabadság változása alapján magyarázni. Ha pedig nem lehet, akkor miért van és miért fejlődik gigantikus energiával? Csak a hatvanas évek nyújtanak választ először erre a kérdésre a konvergencia-elmélet formájában, de ez már az enyhülés következménye.

A keynesi elmélet továbbfejlődésének másik iránya Európá­ban születik. A sajátos nyugat-európai hagyományok miatt nem kérdőjeleződik meg az állam hatalma, fel sem merül ir­racionális jellegének megszüntetése. Ehelyett a beavatkozás kiterjesztésének elméleti meghatározása a cél, a munkanél­küliek után az elesettek, a rászorultak védelme, az állami gon­doskodás mindenről és mindenkiről, tehát a jóléti állam kiépí­tése.

A jóléti állam egy hibrid, mert a gondozottak körének kiter­jesztése, illetve ennek iránya nem a rendszerből határozódik meg. Nem valamiféle elv alapján növekszik az állam, ha­nem mindent az aktuális politikai konstelláció dönt el. A politológusok kedvelt választási elmélete szerint az egyes pár­tok hatalomra kerüléskor mindig saját szavazóbázisuknak kedveznek, és hatalmuk megtartása érdekében nem vesznek el senkitől semmit. Ehhez nyújt közgazdasági-gazdaságpoli­tikai támaszt a keynesi elmélet. A rendszer tényleges mozgá­sát csak a két világhatalom mozgásából érthetjük meg: ha a szovjet hatás erősebb, akkor a munkásosztálynak nyújtott adományok bővülnek, ha az amerikai, akkor a stratégiai ipar­ágakra áldoznak többet. De mindkét hatás ahhoz vezet, hogy az állam hatalma bővül és kiszámíthatatlansága fokozódik.

Ez a folyamat persze nemcsak Nyugat-Európát, hanem az Egyesült Államokat is jellemzi a második világháború után. A hatvanas évek mozgalmai számára az a kérdés, hogy racionálisan magyarázható-e a közösség, lehetséges-e kiszá­mított gazdaságpolitika keynesi alapon. A közösség elé állított célkitűzések endogén vagy exogén változók-e és átlátható le­het-e, hogy kik lesznek a társadalom mérnökei? Ezt a prob­lémát oldja meg a maga módján a neokonzervatív hullám és a neoklasszikus szintézis.

A neoklasszikus hagyomány

Ez a kiindulópontja tehát az új, máig uralkodó elméletnek: hogyan egyeztethető össze az egyéni racionalitás a közösség létezésével? A neoklasszikus szintézis ennek a kettőnek az összekapcsolásán alapszik, ami formailag bizonyos keynesiánus technikák és a neoklasszikus hagyomány vegyítése. Ez mutatkozik meg abban is, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő ága a közgazdaságtannak a közjószág-elmélet, ame­lyik a közösségi döntések racionális, azaz piaci mechanizmu­saival foglalkozik. Két olyan területe van a közgazdaságtan­nak, ahol radikális szakítás történik: a várakozások újszerű felfogása és a pénz szerepe.

A gazdasági szereplők véleményét a gazdaságpolitikáról és főleg annak változásáról már Keynes is elemezte mint a be­ruházási kereslet fontos összetevőjét. A kormányzati befolyá­solás egyik alapvető eszközének tekintette, amelynek a leg­fontosabb terepe a tőzsdei manőverek állami manipulálása. Az elgondolás nem volt véletlen, hiszen a válságot a tőzsde összeomlása robbantotta ki, jelezve a gazdaság túlfűtöttségét. De az elmélet túlment azon, hogy csak tisztességes tőzsde­ügyletek köthetők, azt állította, hogy a kormányzat céljai el­érése érdekében hazudhat a gazdasági szereplőknek, és ez vezet el paradox módon az igazsághoz. A gazdasági növe­kedés feltétele, hogy mindenki elhiggye a növekedés té­nyét, ekkor mindenki részvényt akar venni, a beruházások növekednek, és megvalósult az igazság. A hit csak a kor­mányzati jelentésekből merítheti forrását, hiszen csak a kor­mányzatnak van lehetősége információ gyűjtésére.

A tőzsdemanipuláció persze nem így keletkezett, de ez volt az első eset, hogy szerves részévé vált az elméletnek. Ezáltal egy mélységesen cinikus elem került a gazdaságpolitikai esz­köztárba, bár meg kell jegyezzük, hogy ez nem Keynes hibá­ja, ő csak bevallotta azt, amit elődei eltitkoltak. Alkalmazásá­nak lehetőségét az információs aszimmetria adta: a kor­mányzat szükségképpen többet tud, mint az állampolgárok, így válnak az utóbbiak kiszolgáltatottá.

Ezt támadják a neoklasszikus közgazdászok egyrészt er­kölcsileg, másrészt a hatékonyság szempontjából. Erkölcsileg azért, mert a gazdaságpolitika vargabetűit, a rövid távú szem­léletet (választástól választásig) nem fogadják el, mondván, hogy egy tradicionális demokrácia nem tűrheti a kormányzati erkölcstelenséget. Hatékonyság szempontjából pedig az a probléma, hogy tönkreteszi a gazdaság teljesítményének egyetlen valóban eredményes indikátorát, a tőzsdei árfolyam­mozgásokat. A szüntelen kormányzati beavatkozás az egész­séges ügymenetbe azzal jár, hogy a gazdasági szereplők in­kább erre figyelnek, mint a valóságra. De romlik a hatékony­sága a kormányzati beavatkozásnak is, hiszen a gazdasági szereplők – közülük is a legfontosabbak, a tőzsdeügynökök – megtanulják a gazdaságpolitika logikáját, és ezáltal meg­szűnik a hazugság lehetősége.

Az adaptív várakozások elmélete azt a tanulási folyamatot írja le, ahogyan mindenki legalább ugyanolyan okos lesz, mint az állam. Az ezt felváltó racionális várakozások elmélete sze­rint pedig eleve mindenki ugyanolyan racionális, mint az ál­lam, megszűnik a gazdaságpolitika keynesiánus értelemben. Az állam nem a közösséget, hanem csak az egyéneket szol­gálhatja.

A várakozásokkal kapcsolatos forradalmi változások azon­ban magukban rejtenek egy előfeltevést is. Nevezetesen a piac hatékonyságát az állami beavatkozással szemben. Ezt Keynes cáfolta, ahogy már láttuk, és tőzsdeelméletét is ez motiválta. A neoklasszikusoknak tehát helyre kell állítani a pi­ac megtépázott becsületét, csak így lehet a tőzsdét mint a gazdaság kvintesszenciáját elfogadni. A keynesi kritika szerint a piac tökéletlensége abból fakad, hogy az egyes vállalkozó nem látja be, ha bért emel, akkor végső soron ennek profit­növelő hatása lehet. A hatékony működés gátja az informá­cióáramlás korlátozottsága, erre megfelelő csatorna az állam.

De miért ne lehetne az ár ilyen információsűrítő eszköz a bürokrácia helyett? – kérdezik a neoklasszikusok. Miért tudja jobban az állam, hogy mit kell tenni, amikor ő is csak a piacon dolgozik, elsősorban ő is az árakat látja, legfeljebb kicsit mö­géjük tud nézni az apparátusával. De van-e ennek értelme, ha ezt úgyis elvégzi a termelő és az eladó. Hiszen az árnak az a lényege, hogy információt közvetítsen, méghozzá nem­csak az eladó és a vevő között, hanem a piac többi szereplője számára is. Ez az a kapocs, amin keresztül mindenki megis­meri a másikat, és amitől a piac működőképes tehet. Ha el­torzítják az árakat – akár a monopóliumok, akár az állam -, ezáltal az információáramlást hiúsítják meg, és így valóban nem lehet hatékony az erőforrások elosztása.

Az árakat persze pénzben fejezik ki, és az állam feladata arra szorítkozhat csak, hogy a pénzre mint az információ­áramlás csatornájára felügyel. Emiatt súlyos probléma az inf­láció, mert becsapja a gazdasági szereplőket, és ezért kell a bankszférát törvényességi ellenőrzés alatt tartani. A nagy vál­ság kirobbanásának oka éppen az volt, állítja Friedman, hogy a FED rosszul látta el feladatát, egymásnak ellentmondó jel­zéseket adott a gazdaság szereplői számára, bővítette a pénzmennyiséget akkor, amikor szűkítenie kellett volna.

Persze tetten érhető itt az első ellentmondás az elméleten belül, hiszen ha a racionális egyének közössége a piac, ak­kor miért kell a legfontosabb elemet, a pénzt egy irracionális közösségre bízni? Erre nem tud választ adni Friedman sem, csak részlegesen. Mégpedig úgy, hogy a pénzteremtés folya­matában kiemelt szerepet juttat a kereskedelmi banknak, szemben a jegybankkal. Ennek szélsőséges formája a szabad bankrendszer elmélete, de Friedman megelégszik azzal, hogy a bankárt nevezi ki az információáramlás őrének – platóni értelemben. Bár ő is csak a piaci árak alapján dönt, mégis funkciója kiemeli őt a többi gazdasági szereplő közül, első lesz az egyenlők között, ő dönt arról, hogy ki lesz része a pénzközösségnek és ki nem. A bankár válik a polgárság uralkodó osztályává, amivel még egyet is lehet érteni.

Ez a felfogás azonban ellentmond a neoklasszikus szintézis alapvető célkitűzésének, állam és az állampolgárok hierarchi­ája megszüntetésének. Ez világosan kiderül Hayek írásaiból, ő lesz az, aki kimondja: csak a piac adhat szabadságot, min­den más gazdasági rendszer szolgaság. A piacon lehet csak egyenrangú felek társulásáról beszélni, amennyiben a vétel és az eladás is társulás. A szabadság ismét csak a forgalom­ban értelmezhető, de annyival több, mint a Keynes előtti ál­lapot, hogy az információhoz jutás és a döntés szabadságát is magában foglalja. Nemcsak azért jó a piac, mert eldönthetem, hogy veszek vagy eladok, hanem mert megismerhetem az árakat és ezen keresztül az egész gazdaságot.

Ennek a filozófiai állapotnak megtestesítője a vállalkozó, aki leginkább piaci szereplő (szemben a bankárral, aki egy kicsit a piac felett lebeg), aki éppen ezért kifejezi az elérhető leg­tökéletesebb állapotot. Ha mindenki vállalkozóvá válik, aljkor megvalósul az elérhető legteljesebb szabadság. Nincs szük­ség bérmunkásokra sem, államra sem, csak vállalkozókra. Ez merőben új vállalkozói felfogás, pontosabban a schumpeteri hagyomány következetes végigvitele, hiszen a munkás-állapot megszüntetését célozza, de a piacon belül. Végeredményben ez nem más, mint a smithi kisárutermeléses modell modern köntösben.

Az irracionális hagyomány

Lehetséges-e ez? – ez az új, Reagan utáni korszak kérdése. Véleményem szerint nem, mégpedig azért nem, mert a neo­klasszikus szintézis másról szól, mint amit hirdet. Az ár, a piac új elmélete azért kellett, hogy megtörjék az állam in­formációs monopóliumát, de ténylegesen ezt a média tör­te meg és nem a piac. A televízió, rádió, a számítástechnika és a telefon az, amelyik lehetővé tette mindenki számára, hogy hozzáférjen az információhoz, és ezek alapján szabadon döntsön. A piac ennek csak egy özönvíz előtti formája, amelyik ráadásul leszűkíti mindezt egyetlen médiára – a pénzre.

Akkor viszont miért a piacot választották a közgazdászok? Úgy vélem, egy mítosz miatt. A piac az egyetlen közösségi forma, amelyik egy nagyobb közösséget egyben tud tartani – állítja Hayek a Végzetes önhittség című könyvében. Amiatt tévedett a szocializmus, mert azt hitte: egy közösség gazda­sági összefogását a gazdasági szereplők meg tudják érteni. Ez nem igaz, mindenki racionálisan tud dönteni, de arra senki sem képes, hogy mindenkinek a döntését racionálisan meg­értse. Amit meg tudunk ismerni, az saját magunk, a másikat nem tudjuk megismerni. A másik önmagára vonatkozó meg­ismerését csak az ár közvetíti felénk, ennyiben van közösség.

Az ár objektív, abban az értelemben, hogy saját megisme­résünk csak ettől függetlenül alakulhat ki. Azaz a keynesi problémára az a neoklasszikus válasz, hogy racionális egyé­nekből felépülhet a közösség, de az szükségképpen irracio­nális lesz. Ezt a tételt azzal bizonyítja Hayek, hogy idézi Arisz­totelészt: egy közösség addig tarthat, ameddig a hírnök szava elér. Az információ csak ezen a határon belül torzulásmentes, csak eddig lehet hatékonyan helyettesíteni a piacot. Ezután a bővített rend megköveteli a piacot.

Ez a logika azon alapszik, amin az ősi hit: a tudás fájáról nem lehet leszakítani az almát, mert az pusztuláshoz vezet. A szabadság, egyenlőség, testvériség addig tart, amíg nem próbáljuk megérteni lényegét, hiszen Isten és ember között áthidalhatatlan a szakadék, és ő adta számunkra ezt a három értéket – mondja a Biblia. De Arisztotelész a racionális kö­zösség magyarázatát kereste, és kiáltás és közösség kapcso­latát nem kudarcként fogta fel. Létezik egy másik hagyomány is, nemcsak a bibliai. A görög filozófia, Platón és Arisztotelész, és követőik, Hegel, Marx, Lenin stb. ezt mutatják meg szá­munkra: az emberi racionalitás határtalanságát. Tamás Gás­pár Miklós Búcsú a baloldaltól című cikkét azzal fejezi be: az előttünk álló feladat a Biblia hellenizálása. Ha e megfogalma­zásból indulunk ki, a közgazdász számára ez azt jelenti, hogy a közgazdaságtant kell hellenizálni. Azt kell megértenünk – és ez a következő elméleti szakasz kérdése -, hogyan lehet a kiáltás határát kiterjesztenünk.

(A cikk a Szabó Kálmán vezette OTKA-kutatás keretében készült. Az esszé létrejöttében nagy segítségemre volt Gervai Pál, amiért köszönettel tartozom.)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

I.

Az 1968-as év több szempontból is történelmi korszakhatárnak tekinthető, már amennyire bármilyen történelmi jelenség vagy folyamat egyetlen év­számhoz köthető. Szimbolikus értelemben azonban bizonyosan forduló­pontot jelez a XX. század történelmében. Ekkor ért véget az a gazdasági ciklus (Kondratyev-ciklus), amely a fejlett világ (beleértve Kelet-Európát) történetében korábban nem tapasztalt gazdasági fellendülést eredménye­zett, s úgy tűnt, Nyugaton csúcsán áll a jóléti állam, míg Keleten a Szovjetu­nió és szövetségesei értek el minden korábbinál magasabb fejlődési fokot

De már ekkor sokan érzékelték – először talán a nemzetközi baloldal különböző frakciói, irányzatai jelezték – a „fogyasztói társadalom" vál­ságát, a gazdasági növekedés lefékeződését Érzékelték, hogy valaminek vége szakadt, s valami új kezdődik, amiről azonban még egyáltalán nem volt világos elképzelésük. A világrendszer „neoliberális" átrendeződésé­nek, a banktőke soha nem látott megerősödésének és a világ nemzetközi pénzügyi szervezetei, a „multik" uralmának első „eredményeit" csak a 70-es évek első felében regisztrálták, az ún. olajárrobbanás után. 1968 ugyan a baloldal éve volt; de mind a fellendülés, mind a vereség értelmé­ben. Berkeley-Párizs-Prága ennek a baloldalnak különböző formáit hoz­ta felszínre. De egyfelől az antikapitalista s egyszersmind antibürokra­tikus törekvések, másfelől egy közösségi jellegű értékrend előtérbe ke­rülése mégiscsak bizonyos összefüggéseket mutatott ezen mozgalmak között. Az „arányok" persze különböztek, hiszen Kelet-Európában az ál­lamhatalom szorítása – éppen az államszocialista hatalom ideológiai, le­gitimációs, antikapitalista termés2ete miatt- olyan hatást gyakorolt, hogy az ellenzéki antibürokratikus törekvések egyfajta piaci romantikával pá­rosultak, vagy, éppen ellenkezőleg, egy romantikus maoizmus vagy guevarizmus jelent meg az értelmiségi periférián; míg Nyugaton, főleg az újbaloldal szellemi hatása alatt inkább egy nem kevésbé romantikus, de elméletileg artikulált közösségi kommuna-szocializmus gondolata, az „életmód forradalma" eresztett gyökeret, amely bizonyos közvetítések­kel eljutott Kelet-Európába is (pl. Heller Á).

Az il Manifesto Olaszországban, a Praxis-kör Jugoszláviában, Marcuse vagy Lukács – a 68-as bevonulás, a Szovjetunióból való kiábrándu­lás nyomán az államszocializmus és a kapitalizmus egyidejű kritikája: mindez a baloldal különböző megújulási kísérleteiként is felfogható. Ez a „reneszánsz" időben nagyjából egybeesett a kínai kulturális forradalom iránti bizonyos szimpátiával Európában. Sok újbaloldali a szovjet és ke­let-európai reformokban csupán a kapitalizmus visszaállítási törekvéseit látta, s számukra a kínai kulturális forradalom tűnt autentikus szocialista „újjászületésnek", vagy legalábbis egy erre való kísérletnek. Az a bírálat, hogy a kelet-európai „ökonomista, piacgazdasági" megnyilvánulások a hatalmi elit privilégiumának megőrzését szolgálták, nem állt messze a va­lóságtól, de ennél többről és részben másról volt szó. A kelet-európai – pusztán értelmiségi baloldali fellendülés alapjában még a Hruscsov-korszakból származott, amely felszínre hozta a szovjet húszas évek számos elemének demokratikus hagyományát. A NEP vegyesgazdasági hagyo­mánya ösztönözte mindazokat a gazdasági reformokat, amelyek minde­nekelőtt Magyarországon és Csehszlovákiában bontakoztak ki. Ám a hruscsovi reformok „szervetlensége" után a brezsnyevi fordulat éppen a bürokrácia különböző rétegei, az apparátusok és általában a hagyomá­nyos létformából kimozdított társadalmi csoportok számára egyfajta kon­szolidáció volt, s az új hatalom a fordulatot nem a piaci, hanem az irá­nyítási mechanizmusok számítógépes reformjának, szcientista megújítá­sának beharangozásával legitimálta. A Prágai Tavasz ennyiben a hruscsovizmus késői megnyilvánulásának tűnt, miközben Magyarország reform­jait „politikamentességük", laboratóriumi jellegük miatt a szovjet vezetés – 56 tapasztalata ellenére vagy éppen azért – inkább tolerálta. A „Prágai Tavasz", amely vezérei és ideológusai s a benne résztvevők többségének szándékai szerint a „szocialista megújulás" mozgalma volt, eleve vere­ségre ítéltetett, mert magányos, „megkésett" és ideologikus mozgalom­nak bizonyult, s nem tudott kitörni a nemzeti keretek közül. A magyar reformkísérlet azonban éppen technokratikus jellegénél, piaci orientáci­ójánál fogva jobban alkalmazkodott a szovjet tömb feltételrendszeréhez. Lukács ugyan többször figyelmeztetett rá, hogy a gazdasági reformok politikai reformok nélkül nem lehetnek sikeresek, s nem elegendő a korai szovjet tapasztalatok tisztán gazdasági „átörökítése", mert az nem képes az államszocializmus kereteinek áttörésére, legfeljebb egy polgári libe­rális fordulat megtételét készítheti elő; ezt elkerülendő a szocialista re­formfolyamatnak „vissza kell térnie" az önigazgatói szovjet hagyomá­nyokhoz, a termelés és az államhatalom társadalmi ellenőrzéséhez. Ez a lukácsi gondolat mélyen áthatotta a nyugati újbaloldal teoretikusait is, jóllehet ők, mint például Cohn-Bendit, radikálisan szakítottak az „avitt kommunizmussal"és a „technobürokratikus kapitalizmussal", s egy tisz­tán önigazgatói, az anarchista elmélet elemeit is magába foglaló szelle­miségre és praxisra építettek.

Míg Párizsban De Gaulle tankjai „tettek rendet", addig Prágában Brezsnyev és szövetségesei zárták el az utat a társadalmi kísérletezgetés előtt, s állították vissza a háború után kialakult nemzetközi rend alapszer­kezetét, azt a hatalmi megosztottságot, amelynek fenntartásához hozzá­tartozott az amerikaiak vietnami kalandja is.

A baloldal, a „marxizmus reneszánsza" 1968-1973 között rövid epi­zódnak bizonyult, mert sehol sem tudott össztársadalmi méretekben ki­szélesedni. Alapjában értelmiségi mozgalom maradt Látni kell tehát, hogy sem a kelet-európai baloldal, sem a nyugat-európai újbaloldal nem jutott túl a kérdésfelvetéseken, sehol sem jött létre egy végiggondolt szo­cialista koncepció vagy „modell". A 70-es évek elejétől azután a neoli­berális ihletettségű monetarista gazdaságpolitika, amely valójában mé­lyen konzervatív és élesen antiszocialista volt, adta meg a sajátosan „antietatista", és – bármilyen sajnálatos is – realisztikus választ a baloldal kérdésfeltevéseire, sok szempontból romantikus és illuzórikus kísérlete­ire (mintegy e kísérletek „büntetéseképpen" is). Az olajárrobbanás már mindenki számára jelezte a kedvezőtlen történelmi periódus bekövetkez­tét, bár a levont következtetések főleg Kelet-Európában a teljes értetlen­ségről tanúskodtak. A kedvezőtlen gazdasági fázisban a monetarizmus hívei, „ráülve" a baloldal (Lukács, Marcuse, a Praxis-kör stb.) antibürok­ratikus érvelésére, szintén támadást indítottak az állam ellen, de persze nem a marxi értelemben, vagyis nem abban az értelemben, hogy a hata­lom fölötti ellenőrzés közvetlenül a társadalom önszerveződő struktúrá­ihoz kerüljön. Éppen ellenkezőleg. A tőkének egyre többe kerülő „jóléti állam" ellen indítottak támadást Ennek a támadásnak volt a része a tu­lajdon kérdésére adott válasz: a privatizáció is. Nem a véletlen műve te­hát, hogy a magyarországi gazdasági reform érintetlenül hagyta a tu­lajdon kérdését. Egyfelől az állami és menedzserbürokráciának nem lehetett érdeke, hogy az állami tulajdont társadalmi, azaz „dolgozói tulajdonná" alakítsák, hiszen a tulajdon fölötti ellenőrzés adta meg az elkülönült apparátusok igazi hatalmát. Másfelől az állami tulaj­don magántulajdonná alakításához nem voltak adottak a belső" poli­tikai-pszichológiai feltételek és a nemzetközi feltételek sem, hiszen a brezsnyevi időszak első periódusa éppen az államszocialista apparátusok konszolidálására irányult. Ez volt az alapvető, a legáltalánosabb oka an­nak is, hogy Lukács demokratizálásra vonatkozó egész álláspontja, amely a társadalmi önigazgatás gondolatát rehabilitálta, (több mint két évtizedig) nem láthatott napvilágot, amikor pedig olvashatóvá vált a tör­ténelem már eliminálta a szocialista alternatívát Magyarországon is. Mi­után a gazdasági és politikai reformokat Lukács egységes folyamatként kezelte, egész koncepciója alkalmatlannak bizonyult mind a reformkom­munisták többsége, mind a dogmatikusok számára. Lukács hívei minden elméleti útkeresés, a Lukáccsal való filozófiai vita ellenére kitartottak az autentikus szocializmus-gondolat mellett, amely alternatívaként jelent meg az államszocializmus és a kapitalizmus fejlődésvariánsaival szem­ben. Az a történelmi háttér, amely a 70-es évek folyamán formálódott, azonban mindinkább a „piacszocializmus" gondolatkörét erősítette. Má­sok, főleg közgazdászok, ugyanezt a fordulatot már korábban megtették a gazdaságpolitika síkján. A 60-as évek piacszocializmusa azonban még keményen ellenállt mind a kapitalizmus restaurációjával, mind az újbaloldallal szemben.

Ennek ellenére a Kádár-rendszer komoly ellenzéke nem a rendszertől jobbra, hanem balra állt. A rendszer jobbra nyitott, balra zárt volt. Az ellenzék is fokozatosan jobbra", polgári demokratikus irányba tartott, de a szocializmust mint értékrendet sokáig nem adta fel. Bence György és Kis János még 1983-ban Párizsban magyarul publikált könyvükben (A szovjet típusú társadalom marxista szemmel) is egy önigazgatói szo­cializmus lehetőségeit keresik, vagy éppen Bauer Tamás, aki szintén a piacszocializmus teoretikusa volt, még 1985-ben is hitet tett az önigaz­gatói tulajdonlás lehetősége mellett Hogy az államszocializmus e balol­dali kritikája (lásd még Heller-Márkus-Fehér) tartalmazott hagyomá­nyos liberális mozzanatokat is, az önmagában nem meglepő, mivel a fennálló hatalmi szerkezet önigazgatói irányú átalakítása a bürokrácia és az elit vezető csoportjai számára a legkevésbé tűnt ésszerűnek, inkább csak a felületes liberalizálódás látszott járhatónak, amely attól „realista", hogy módot ad az elitnek hatalmi pozícióinak megőrzésére.

Míg a maoista-guevarista romantikus baloldali irányzat, amely kis csoportocskákból állt, nyomtalanul eltűnt – az 1973-as Haraszti-per után többé nem hallottunk róla addig az önigazgatói gondolat mégiscsak tovább élt. A 60-as évek baloldali filozófiai gondolkodását (bár tisztán teoretikusan és nem a politikai gyakorlat síkján) a legkövetkezetesebben Tőkei Ferenc tartotta fenn, amennyiben az „ázsiai termelési mád" kate­góriájának újrafelfedezésével az államszocializmus filozófiai kritikájá­hoz is adalékokat szolgáltatott, s újra rehabilitálta az állami tulajdonnal szembeállítva a közösségi tulajdon fogalmát, amely gondolat azután ter­mékeny talajra hullt az új generáció egyes képviselőinél (hogy csak a fi­lozófus Tütő Lászlóra vagy a közgazdász Márkus Péterre utaljunk).

Bár a legismertebb Lukács-tanítványok a 80-as években már egy „posztmodern antimarxizmusig'' jutottak, a 80-as évek elején még nem adták fel a szocialista alternatívát. Ahogyan Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György a lengyelországi Szolidaritás mozgalmának közvetlen hatása alatt ausztráliai száműzetésükben" a Diktatúra a szükségletek felett c. könyvük 198 l-es előszavában írják „Mindhárman meg va­gyunk győződve arról, hogy mai állapotához képest a világnak több, nem pedig kevesebb szocializmusra van szüksége" (16.o.). Ennek a kitartás­nak több oka van, amelyekre itt csak nagyon részlegesen térhetünk ki. Mindenekelőtt az, hogy a kapitalizmus történelmi lehetőségét Kelet-Eu­rópában egyikük sem látta demokratikus alternatívának. (Érdekes, hogy Hellerék már akkor sem zárták ki a Szovjetunió esetleges rekapitalizálá­sának lehetőségét a nemzetközi tőkés társaságok részéről.) További ok, hogy a belső nemzeti feltételek az államszocializmus összeomlása esetén nem zárták ki egy erős szélsőjobboldal jelentkezésének lehetőségét sem, amelyet e szerzők természetesen szintén nem tarthattak vonzó alternatí­vának. Az idézett könyvben egyébként a szerzők mindennek hangot is adtak.

Érdemes hosszasabban idézni (kiemelések: K. T.):

„Vajon reális alternatíva Kelet-Európában a liberális kapitalizmus versus igazi szocializmus? E kérdés megválaszolása előtt egyértelműen ál­lást kell foglalnunk azzal az alternatívával kapcsolatban, amelyet az (ön­magát „létező szocializmusnak" nevező) szükségletek feletti diktatúra és a liberális kapitalizmus szembeállítása határoz meg. Ha valóban volna – s kizárólag ez volna az egyetlen – alternatíva, úgy – ama tény ellenérc, hogy radikális szocialisták vagyunk, vagy talán épp ezért – nem haboz­nánk elfogadni a liberális kapitalizmust viszonylagos haladásként Ey módon, minthogy a jelenlegi rendszert nem tekintjük szocialistának, semmiféle szocialista vívmány sem menne veszendőbe, a dolgozó nép kizárólag gyarapodna a szabadságjogok terén. A pluralizmus és azzal együtt a politikai élet szabadsága csak fokozódhatna. Nem létezik azon­ban ez az alternatíva, mégpedig különböző okok miatt… (…)

Persze nem abszolút érvényességű argumentumról van szó, hiszen le­het érvelni amellett, hogy megfelelő politikai körülmények között – ami elképzelhető a szovjet apparátusnak valamilyen megrázkódtatást kővető összeomlása után – a multinacionális vállalatok hatalmas együttes ereje bekebelezhetné és átformálhatná a szovjet gazdaságot. Nem zárható ki ez az eshetőség, s olyan helyzetet idézne elő, nevezetesen az amerikai ka­pitalizmus teljes és kihívás nélküli világuralmát, amelyet nagyon is elutasítanánk(…).Van azonban egy olyan további érv, amely megítélésünk szerint döntő jelentőségű: bármennyire meglepően hangozzék is. Azok­ban az országokban, amelyek népessége gyűlöli a világszocializmust, nem akad olyan lényegi társadalmi akarat, amely keresztül vihetne a ka­pitalizmus restaurációját. (…)

A szükségletek fölötti diktatúra államának antiautoritárius alattvaló­ja nem azzal a céllal küzd helyzetének radikális megváltoztatásáért, hogy maga fölött új úrra tegyen szert. A szükségletek fölötti diktatúra versus liberális kapitalizmus ezért nem valós alternatíva. Amint Konrád György helyesen fogalmazott, a kapitalizmus nem állítható helyre demokratikus módon a világnak ebben a régiójában. Ezért hát mindazoknak, akiknek valódi célja a demokrácia, egyúttal az igazi szocializmusra kell töreked­niük." (433-434.0.)

(Azóta ezek a szavak sajnálatosan beigazolódtak, bár szerzőik ma már demokratikusnak nevezik a kapitalizmus etnikai háborúkkal tarkított, „latin-amerikai" típusának visszaállítását.)

II.

A rendszer logikája és, egyáltalán, viszonya egy, közvetlenül a praxisra irányuló baloldali (tehát nem dogmatikus és nem liberális) kritikához kizá­ró és elutasító volt. Természetesen mindez jelentős mértékben függött a nemzetközi feltételektől, magától a Szovjetunióban lejátszódó folyama­toktól és a közvetlen nyomástól, amely annak a dokumentumnak a keletke­zéstörténetétől sem választható el, amellyel az alábbiakban érzékeltetni próbáljuk a rendszer viszonyát a baloldali ellenzéki gondolkodáshoz a 70-es évek elején.

A Politikai Bizottság híres vagy hírhedt 1973. május 8-i határozatáról van szó,¹ amely minősíti Hegedűs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály, valamint Bence György, Kis János és Márkus György „újabb írásait", illetve az „abban jelentkező ideológiai-politikai koncep­ciót". A dokumentum, amely az MSZMP legfelső szervének álláspontját tükrözi, nevezett szerzők koncepciójában egy olyan strukturális bírálatot lát, amely utópisztikus alapon elutasítja az államszocializmus rendszerét. A dokumentum összegzésében megállapította: „az eddigiekben ismerte­tett koncepció két, egymással szorosan összefüggő eleme a szakítás a marxizmus-leninizmus elméletével, a marxista-leninista elméleti hagyo­mányokkal, az elhatárolódás az ezekhez a hagyományokhoz kapcsolódó nemzetközi munkásmozgalomtól, annak célkitűzéseitől, és az ezeket a cél­kitűzéseket immár gyakorlatilag is realizáló szocialista világrendszertől. A kommunista világmozgalom, a szocializmus építésének több mint fél­évszázados tapasztalatait egyszerűen nem létezőnek tekintve, e tapaszta­latokról gyakorlatilag tudomást sem véve, egy új, revizionista-újbaloldali elméleti-politikai platformot, egy új stratégiai irányvonalat pró­bálnak kidolgozni „egy eljövendő szocialista társadalom", illetve az azért küzdeni kész, ezután létrehozandó „szocialista mozgalom" szá­mára."

Anélkül, hogy itt bármilyen analízisbe foghatnánk a rendszer és ellen­zékének történetileg kialakult viszonyáról, egy dolog bizonyos: a 70-es években semmilyen Jobboldali", „nacionalista", „polgári", „liberális" stb. ellenzék ellen ennyire kizáró határozatot a Politikai Bizottság nem hozott Az „újbaloldal" mint fő ellenfél jól illusztrálja, hogy a rendszer az igazi „strukturális" ellenfelét egy olyan gondolkodásmódban „érezte meg", amely az ő ideológiai legitimációját kérdőjelezte meg, de annak mintegy elméleti továbbgondolását is nyújtotta A „radikális szükségle­tek" fogalma, amely egész elméletüket már a kiindulópontban „túlemel­te" a rendszer keretein, a szocializmus új történelmi fokát, egy nem-bü­rokratikus, és önigazgatói szocializmus lehetőségét involválja. Egy ilyen történelmi lehetőséget a Politikai Bizottság minden „tűréshatáron" kívül rekesztett.

„E „radikális szükségletek" – olvasható a dokumentumban – egy új, kollektív életformát feltételező, az életforma forradalmi átalakítását célzó új törekvésekben, a nyugat-európai és amerikai újbaloldal körüli, illetve annak felbomlása nyomán jelentkező ifjúsági és értelmiségi csoportok mozgalmaiban, az „ellenkultúra"-mozgalmakban, a kommuna-mozga­lomban, az új, nem érdekvédelmi célokért küzdő „női felszabadítási moz­galomban" törnek felszínre, de itt-ott még a munkásosztályon belül is je­lentkeznek azokban a vadsztrájkokban, amelyek a munkásosztály hagyo­mányos érdekvédelmi és politikai szervezeteit megkerülve, vagy azok el­lenében robbannak ki, immár nem a tőkés üzemszervezet tekintélyen ala­puló belső hatalmi struktúrája ellen, hanem a termelési folyamatok feletti ellenőrzés, az irányítás jogáért. Ilyen „radikális szükségleteket" hordozó mozgások és törekvések – Hegedűs András és Márkus Mária szerint – a szocialista országokban, így nálunk is vannak."

S bár a dokumentum a Bence-Kis-Márkus-tanulmány bírálata kap­csán lényegében helyesen mutat rá arra, hogy az általuk feltételezett piaci, árutermelő gazdaság és a szocializmus közösségi társadalma között fe­szülő ellentmondásokat megoldani nem tudják – ennyiben az újbaloldal! kiindulópontokat bizonyos értelemben egy „újjobboldali" liberális kon­cepcióval egészítik ki -, mégis, a dokumentum, mivel a hatalom kiala­kult mechanizmusainak puszta konzerválását tekinti feladatának, nem­hogy a jelzett koncepciók által felvetett kérdésekre nem próbál választ adni, de még a kérdéseket is visszautasítja.

A dokumentum az államszocialista rendszer és pártja „elitstruktúrái­ban" szilárd támaszra talált, hiszen a gazdasági reformkoncepciók teore­tikusai sem keltek a „baloldali ellenzék" védelmére. Ebben a tényben azonban nem a politikai gyávaság jelét kell látnunk, hanem azt a koncep­cionális eltérést reprezentálja, ami a liberalizálás és a demokratizálás, azaz az államszocializmus strukturális átépítése között létezett. (És per­sze létezik ma is, amikor az önigazgatói szocializmus gondolata és poli­tikai megjelenése csaknem ugyanúgy szorul a perifériára, mint 20 évvel ezelőtt). Ez a szellemi-politikai irányzat döntő vereséget szenvedett a 70-es évek első felében.

A rendszer „sikeresen" „kapitalizálta" szocialista ellenzékét, tulajdon­képpen – végső elemzésben – önmaga képére formálta… Nem kívánom a történelmi folyamatból az individuál-szubjektív mozzanatokat kitöröl­ni, de látni kell, ahogy ez az ellenzék a rendszer „támogatásával" egy, a nemzetközi gazdasági és politikai átalakulások által szült új „munkame­gosztási" szerkezet elemévé vált

A marxizmus feladása és a neoliberalizmus új nyelvezete csak kife­jeződési formája annak, hogy ez az ellenzék mindinkább a lényegében a világrendszer centrumában uralkodó liberális értékrend közvetítőjévé vált, bár a szocialista reminiszcenciák megőrződtek egészen a 80-as évek vé­géig, mindaddig, amíg a rendszerváltás félre nem tolta a régi hatalmi épít­ményt.

A Kádár-rendszer korai baloldali ellenzéke szervezetileg sohasem for­málta meg önmagát. Amikor szervezetileg sikerült megszilárdítania ma­gát, már a Kádár-rendszer jobboldali, azaz polgári és nem szocialista el­lenzéke volt. Az önigazgatói szocialista ellenzékiség szervezeti formát csak jóval később, 1988 szeptemberében öltött, de nem szervezte magát párttá (Baloldali Alternatíva Egyesülés), hanem pontosan olyan margi­nális szervezetként funkcionál, amilyenről Bence-Kis még Rakovsky né­ven tett említést a 80-as évek elején.²

*

Mindennek fényében ajánljuk az olvasó figyelmébe a Kemény-pert összegző írást, amely mellesleg újfent igazolja azt a már említett tényt is, hogy a Kádár-rendszer különböző baloldali ellenzékei semmilyen érte­lemben sem keverhetők össze a dogmatikus, „balos" kritikusokkal, akik nem léptek túl sohasem a hatalomkonzerválás logikáján. Kemény Csaba nem tartozott közéjük, letartóztatását éppen a hatalomkonzerváló erők kezdeményezték. (Itt a személyeskedés elkerülése, a dolgok tisztán elméleti-történeti fontossága érdekében nem térünk ki Kemény 1971-es letar­tóztatásának konkrét történeti vizsgálatára. Lemondunk az „igazságté­telről".)

A rendszer irányítói, amikor a reformokat fenyegető „baloldali" erőkről beszéltek, persze szándékosan összemosták a nyugati újbaloldalt utánzó romantikus maoista-guevarista csoportokat, a társadalomszerke­zeti reformokat képviselő elméleti baloldalt és a konzervatív-dogmati­kus, sztálinista erőket, akikben közös csak a rendszer olyan bírálata volt, amely a Kádár-rezsimet nem szocializmusáért marasztalta el, hanem azért, mert „kevéssé" volt szocialista. Ezen azonban az egyik csoport a piacosodást, a másik a túlzott etatizmust, a harmadik az állami min­denhatóság csökkenését értette. Ebből a szempontból is érdekes a Kemény-per.

Jegyzetek

1 Az idézett dokumentum e cikk lezárása óta teljes terjedelmében megjelent a Hiány c. folyóiratban 1993 elején. Ezért itt szándékozott hosszabb idézésétől eltekintünk. A témáról fontos publikációk jelentek meg a Világosság 1989 májusi és a Kritika 1988 júniusi számá­ban is.

2 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Ma­gyar Fűzetek 5. 1983. pp. 56-57.)