Ez a cikk könyvismertetésnek indult. A szerencsés széljárás ugyanis hozzám sodort négy, rokon szellemben fogant kiadványt. Az első há­romnak a kiadója is közös: a londoni székhelyű, de Chicagoban és Mel­bourne-ben is működő Bookmarks. A három könyv közül kettő Chris Harman írása: az egyik egy How Marxism Works [Hogyan működik a marxizmus?] című népszerűsítő könyvecske (eredeti kiadási éve 1979, de további három újranyomást és újabb két kiadást ért meg; a kezem­ben levő az 1986-os 3. kiadás), a másik pedig egy 1988-ban megjelent átfogó monográfia: The Fire Last Time: 1968 and After [A legutóbbi tűzvész: 1968 és utána]. A harmadik könyv Alex Callinicos tömör Marx-összefoglalása: The Revolutionary Ideas of Karl Marx [Karl Marx forradalmi gondolatai], 1987-es harmadik újranyomásban (eredeti kiadási éve 1983).

A negyedik könyv a fentiektől nemcsak kiadóját, hanem szellemét tekintve is elkülönül. „Hivatalos" trockista kiadvány, The World Capitalist Crisis and the Tasks of the Fourth International [A kapitalista világválság és a IV. Internacionálé feladatai] címmel a IV. Internacionálé Nemzetkö­zi Bizottságának 1988. augusztusi határozatát tartalmazza (Labor Publications Inc., Detroit, USA, 1988). Igaz, hogy Harmanék is trockista fogantatásúak, de náluk a trockizmus inkább inspiráló forrás, mintsem kor­lát avagy hitvallás; a Határozat viszont a zsinati mennydörgések sok év­százados hagyományát folytatja, amelyek lánca így korántsem szakadt meg a III. Internacionáléval.

S a szándékolt könyvismertetésnek ezen a ponton kell cikké válnia. A trockizmus iránt ugyanis ma joggal ébred új érdeklődés. Míg korábban a hithű kommunista a puszta név hallatára is keresztet vetett, most kide­rült, hogy Trockijnak a szovjet fejlődés sztálini vonalával szembeni kriti­kája nemcsak bátor, hanem elemzéseiben pontos is volt. Már a 30-as években világosan föltárta, hogy a „szocializmus egy országban" – rá­adásul elmaradott országban – önellentmondásai hogyan vezetnek a meghaladni vélt osztálytársadalmi viszonyok újratermelődéséhez, s ve­lük a néptől újra különvált államszervezet minden addiginál kiterjedtebb és feltétlenebb hatalmához. A tényleges szocializmushoz viszont csak egy olyan világfolyamat vezethet el, amely magával vonja a legfejlettebb tőkés országokat is. Ily módon a trockizmus látszólag a marxizmus igazi folytatását jelenti, alternatívát adva a marxizmust lejárató „keleti barbár­sághoz", s világossá téve, hogy a „létező szocializmus" ugyanúgy osz­tálytársadalmi alakulat, mint a vele szembenálló tőkés rend; hogy a megvalósítandó szocializmus viszont kapitalizmus utáni fok, amely gaz­daságilag is, társadalmilag is a fejlettség magasabb fokát jelenti, ide ért­ve a közvetlen demokráciát éppúgy, mint a termelésnek a világgazda­ságban elérhető színvonalát.

Ha mindez ilyen tökéletes, már csak arra kell választ adnunk, miért van, hogy a trockizmus, létrejöttétől máig, csak kicsiny és egymás között is marakodó csoportocskákban élt? Eddig egyetlen nagy történelmi pilla­nata volt csupán: az 1968-ban kicsúcsosodó világforradalmi föllendülé­sé. Aktivistáik máig ámuldozva mesélik, milyen fantasztikus érzés volt, amikor egy dohányfüstös szobában vitatkozó néhány tucatnyi ember he­lyett most hirtelen ezrekkel vagy akár tízezrekkel tudtak kapcsolatot te­remteni, akik sorba álltak kiadványaikért, vagy rendezvényeiken kezdtek tolongani. Csak hát ez nem tiszta trockista siker volt, hanem mindazoké, akik – legyenek újbaloldaliak avagy maoisták, anarchisták avagy guevaristák – a forradalmiságnak valamilyen más változatát tudták a baloldali gondolatra szomjassá vált emberiségnek fölajánlani, mint amely az elbü­rokratizált szociáldemokrácia és az ugyancsak elbürokratizált kommu­nizmus kamráiban már megpenészedett.

Ám a IV. Internacionálé határozathozói, ahelyett, hogy ennek az át­fogó értelemben vett újbaloldalnak a történelmi jelentőségét fölismerték volna, saját eszméik tisztaságát kezdték védeni azokkal szemben, akik a zártságból kilépve, más forradalmi mozgalmakkal próbáltak élő kap­csolatokat teremteni. A cella visszazárul, éppen azt az esélyt rekesztve kívül, hogy az általuk képviselt irányzat elméleti páholyból gyakorlati ha­tóerővé legyen – nyitottan a tényleges világ tényleges szükségleteire. S eközben a határozatok hanglejtése is döbbenetesen kezd hasonlítani – mondjuk – a sztálinista Tájékoztató Iroda Tito-ellenes határozatainak „verbális viselkedéséhez". Persze ez stiláris-„fonológiai" azonosság csu­pán, ámde c'est le ton qui fait la musique.

Lelio Basso, az éles szellemű olasz marxista, már 1954-ben merész tanulmányban mutatott rá a szociáldemokrácia és a sztálinizmus közötti hasonlóságokra, ami az elbürokratizátt apparátusok kiépülését illeti. Nos, a IV. Internacionálé vezérkarának egyelőre aligha van pénze ilyesféle apparátus létrehozására. A kéz hát Ézsaué, de a hang mégis Jákobé.

A Határozat legérdekesebb és leginformatívabb része mindenesetre az, amely nagy adatbőséggel elemzi a világkapitalizmus legfrissebb, óhatatlanul újabb válságokba torkolló folyamatait. Kétségkívül ez a trockizmus legerősebb oldala, minthogy már elméleti alapkiindulása is a leg­fejlettebb tőkés gazdaságok létrehozta világfolyamatok megismerésére sarkallja. Az utolsó tíz évet mint „a világpiac példátlan integrációját és a termelés nemzetköziesítését", „a világgazdaságnak minden nemzeti gazdaság fölötti abszolút és aktív uralmát", „a transznacionális társasá­gok robbanásszerű növekedését" jellemzi, ahol – Blumenthal volt USA-pénzügyminiszter szavait idézve -,,a pénz és a pénzszerű eszközök ha­tárokat nem ismerve, fénysebességgel cikáznak a világ számítógépi és távközlési hálózataiban". Ennek során gyilkos verseny alakul ki az USA, Japán és az egységesülő Európa között; e világfolyamatokba emésztődik az ázsiai csendes-óceáni partszegély; „forradalmi következ­ményeknek kell fakadniuk abból a fordulatból, amelyet a Szovjetunió­ban, Kelet-Európában és Kínában valamennyi sztálinista bürokrácia tett a piacgazdaság felé. Kínában a szegénység több mint 35 éve nem is­mert formái élednek újjá annak következményeként, hogy a sztálinista bürokrácia bátorítja a kapitalista viszonyokat a városokban és a falvak­ban. Az infláció és a munkanélküliség már érezteti hatását…"

Különösen gondolatébresztők a Határozatnak azok az adatai, ame­lyek az Egyesült Államok drámai térvesztését és Japán látványos előre­törését mutatják. Az USA, amely „a világ legnagyobb hitelezőjéből a vi­lág legnagyobb adósává vált", a 70-es évekig nyersanyagokat és olajat importált, iparcikkeket és tőkét pedig exportált, de 1985-ben a Japánba irányuló öt fő exportcikke már a kukorica, a szójabab, a bitumenes szén, a búza és a gyapot volt, Japánból viszont gépjárműveket, irodagépeket, elektronikus fogyasztási cikkeket és félvezetőket vásárolt. Míg 1960-ban az USA 1,4 milliárd dollárért exportált Japánba, s importja ugyanonnan 1,1 milliárd értékű volt, 1985-ben 22,6 milliárdnyi USA-export már 68,8 milliárdnyi Japánból származó importtal állt szemben! Az ilyen és hason­ló adatokból a Határozat joggal vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés viszonyokkal járó legkülönbözőbb konfliktusok erős éleződése vár­ható, ideértve a munka és a tőke közti ellentéteket is – hiszen a munká­sok létszáma Keleten és Délen ugrásszerűen megnövekedett, termékeik versenyképessége viszont nem utolsó sorban életszínvonaluk és politi­kai jogaik viszonylag alacsony szintjének köszönhető. Ebbe tartósan aligha törődnek majd bele – ugyanúgy, mint ahogy a fejlett nyugati or­szágok tőkései, versenyképességük fokozása érdekében, a saját mun­kásaik jelenlegi életszínvonala és jogai ellen indítanak majd megújuló tá­madásokat.

Hasonló irányba mutatnak a Bookmarks kiadó publikációi is, azzal a kellemes különbséggel, hogy elemző gondolatmeneteiket nem elegyítik eretneknek minőiített nézetek elleni szónokias kirohanásokkal. Chris Harman népszerű brosúrájának ós Alex Callinicos Marx-összefoglalásá­nak egyaránt az a legérdekesebb része, ahol – az elterjedt közhelyekkel szemben – bizonyítják a marxizmus nem csökkenő, sőt a modern tőkés fejlődés által újra igazolt időszerűségét.

A Bookmarks föltálalta szellemi ebédnek kétségkívül a fő fogása Chris Hárman nagyszerű könyve az 1968-as világforradalmi hullámról. Az általa befogott problémaköröket a mű tartalomjegyzékével jellemzem. „I. rész: A hosszú nyugalom – Lassú vonat közeledik – A diáklázadás. II. rész: Amerika: A háború hazajön – A francia május – A prágai tavasz -A levegőben van (Jugoszlávia, Mexikó, Észak-Írország, Olaszország) -A vihar egy hulláma (Nagy-Britannia). III. rész: A sebesült fenevad (USA) – Olaszország: A hosszú forró ősz – A kialvó láng (A francia és a német baloldal 1968-69 után) – A brit föllendülés (1969-74). IV. rész: Portugália: Lehervadt forradalom – A görög ezredesek bukása – A francoizmus halála. V. rész: Az európai baloldal válsága – A legközelebbi tűzvész."

Mint látható, a szemle átfogó, de korántsem teljes. A szerző tudatá­ban van ennek: „Sajnos, tér és idő akadályozott, hogy világméretekre terjedjek ki. A főbb európai országokra és az Egyesült Államokra kellett korlátozódnom, csupán annyiban érintve a másutt (Vietnam, Kína, Len­gyelország, Jugoszlávia, Mexikó és Csehszlovákia) végbement esemé­nyeket, amennyiben közvetlen hatásuk volt azoknak a tudatára, akik az előbbi országokban az utcára vonultak. De emiatt senki ne képzelje, hogy 1968 épp csak európai év volt."

Mindenesetre az érintett területeken a könyv forrásértékű. Angol­szász szerzőnél ritka bőséggel szerepelnek hivatkozásaiban a legkülön­bözőbb eredeti nyelvű dokumentumok. Ezekhez járulnak a szerző sze­mélyes tapasztalatai, amelyeket az angol forradalmi baloldal egyik szel­lemi vezéralakjaként a 60-as évektől fogva szerzett, a legendás London School of Economics-ban, az International Socialists – később Socialist Workers Party-ként működő – szervezetében és folyóirataiban végzett munkája során. (Számos itt megjelent fontos írása mellett, könyvei közül valósággal alapkönyvnek tekinthető a számunkra is életbe vágó Class Struggles in Eastern Europe [Osztályharcok Kelet-Európában ] Pluto Press, London 1974; aktuális kérdések fényében értékeli újra a történel­met The Lost Revolution: Germany 1918-23 [Az elvesztett forradalom: Németország 1918-23 között] Bookmarks, London 1982; és közvetle­nül időszerű az Explaining the Crisis: A Marxist Reappraisal [A válság magyarázata: marxista újraértékelés] Bookmarks, London 1984.)

Adatgazdagsága néhány fontos általános tanulságba fut össze, amelyeket nem valami prekoncepció, hanem a dolgok belső logikája dik­tál. A könyv szerkezete így olyan refrénes forma, ahol a refrén a min­denkori előversekből születik újjá. Fő összetevői:

1. A mai kapitalizmus nemcsak bámulatos teljesítményekre, hanem – ugyanezért – mind átfogóbb és drámaibb válsághelyzetek létrehozá­sára is képes. Így aztán választhatunk, mit csodáljunk jobban: a prospe­ritás időszakainak idilli optimizmusát, vagy a hirtelen szakadékok várat­lanságát és növekvő mélységét. Ilyen szempontból – tárgyszerűsége el­lenére – valósággal költői a könyv indító fejezetének rezzenetlen, örök nyarat sugárzó nyugalma, amely ezúttal nem Debussy hangszereiből, hanem tory- és labour-politikusok nyilatkozataiból, Bad Godesberg-i pártprogramokból árad – csak hogy dramaturgiailag előkészítse a 60-as évek második felében fölharsanó Mahler-rézfúvók sátáni recsegését.

2. A nagy összecsapás utáni korszakra újra rászállt az „édes fe­ledés", mintha az egész dráma csak hosszú hajú fiúcskák rakoncátlankodása lett volna. Ezzel szemben a valóság az, hogy a diákmozgalmak húrjai a válságba került kapitalizmus egész rezonátordobozát erőteljes rezgésbe hozták: az USA-ban a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak radikalizálódásához, Franciaországban a történelem leghosszabb általá­nos sztrájkjához és a De Gaulle-rendszer megdöntésének küszöbéhez, Olaszországban és Angliában az egész munkásmozgalom erőteljes bal­ratolódásához és konzervatív kormányzatok bukásához vezettek. 1968­69 korántsem múló epizód volt, mert tendenciái angol és olasz földön a 70-es évek közepéig tovább teljesedtek, s ezekben az években következett be a dél-európai (portugál, görög, spanyol) fasiszta rendszerek bu­kása is. Hozzájuk sorolja a szerző a kelet-európai blokk osztálytársadalmias struktúráival szembeni megmozdulásokat is (amelyek részletes elemzését másutt: az Osztályharcok Kelet-Európában című, imént idé­zett könyvében adja).

3. A „pluralista demokratikus jogállamok" (vagy, ha úgy tetszik, a „szabad világ") válasza a forradalmias mozgásokra döbbenetes méretű, szélsőséges erőszak volt. Az amerikai, angol vagy francia burzsoázia csípőből tüzelt, a gumibot és könnygáz mellett előkerültek a lőfegyverek, s a megöltek és nyomorékká vertek közt ott voltak a munkások mellett az egyetemisták, tehát a burzsoázia saját gyermekei, sőt nem egyszer professzoraik, vagy akár polgári pártok tekintélyes politikusai is.

Harman valóban kellően bőkezű, amikor az egymással is torzsalko­dó új-baloldali, trockista, maoista, guevarista, anarchista csoportoknak együttesen a „forradalmi baloldal" elnevezést adományozza, ugyanakkor nem hallgatva el a vörös könyvecskéből jelszavakat skandáló vagy bom­bákat robbantó akciók végső soron forradalomellenes naivitását. Joggal emeli ki viszont Trockijnak azt a fölismerését, hogy a forradalmak alap­kérdése a világkiterjedés és a munkások meghatározó szerepe – annál is inkább, mert a kapitalizmus legfrissebb fejlődése a munkásosztály lét­számát mind területileg (az elmaradottabb országokban), mind társadal­milag (az értelmiség „üzemmérnöki", ha tetszik, „nanterre-i" típusú réte­geivel) erőteljesen megnövelte. A munkások mozgalmának viszont szer­vezetileg is meg kell újulnia, mert a szociáldemokrata, majd a kommu­nista formák közt is újra meg újra elbürokratizálódott; vezető rétegei job­ban vigyáznak a maguk pozícióira, mint a munkások érdekeire, s így időnként még a polgári ellenzéknél is hajlamosabbak arra, hogy ki­egyezzenek a fennálló uralmi rendszerekkel. Ennek a ténynek – mint Hárman gazdagon dokumentált elemzésekkel kimutatja – jelentős sze­repe volt akár a francia vagy olasz, akár az angol, akár a portugál típusú forradalmi mozgalmak elvetélésében. A megoldás kulcsát indokoltan lát­ja a közvetlen demokráciában, ahol a „műhely-szint" (shop floor), az alul­ról közvetlenül választott műhelybizalmiak (shop stewards) szintje a meghatározó, szemben a föntről vezérelt és lefelé mind elvontabbá váló bürokratikus centralista rendszerrel. A két elv gyakori ütközését a tár­gyalt mozgalmak egyik legjellemzőbb elemeként mutatja ki.

Végül mégis ez az a pont, ahol Hárman horizontja szűkösnek bizo­nyul. Ha ugyanis a lenti indíttatás szükségszerűsége igaz a munkásmoz­galomban, akkor a világforradalmi folyamat egészében is igaznak kell lennie. Ilyen szempontból is ideje, hogy a munkásmozgalom az „Interna­cionálé" első versszaka után végre a másodikat is elénekelje: nem isten, nem király, még csak nem is néptribun vált meg bennünket, hanem ne­künk magunknak kell megváltanunk magunkat. Ez pedig azt is jelenti, hogy az emberek csak a saját tapasztalataik árán, a saját fölismeréseik útján haladhatnak valódi fölszabadításuk felé. Ilyen szempontból kár volt Harmannek a trikontinentális folyamatokat a margón kívül hagynia. 1968 végtelen pillanata ugyanis nemcsak Vietnamot, Kínát, vagy a Kö­zel-Keletet, de az újra-forradalmasodó Afrikát és – kiváltképpen – Latin-Amerikát is magában foglalta.

A közös mozzanat mindenhogyan az, hogy új baloldalra volt szük­ség, mert baloldalra volt szükség, és a régi már nem volt baloldal. A kettő megütközése sem újkeletű, mert az orosz Október után vala­mennyi újabb forradalomnak, Kínától Kubáig, a hivatalos baloldal ellenál­lásával szemben lehetett csak győzedelmeskednie.

S itt, bármilyen ellentét lehet például a „forradalom a forradalomban" egyrészt maóista-guevarista-debrayista, másrészt trockista verziói kö­zött, hosszas vitákkal arról, hogy vajon a falu kerítse-e be a várost vagy a város vezesse-e a falut, a megújuló baloldal egyes fölismerései min­den ellentét mellett is meglepően közösek. A „fölbolydult értelmiségi" (G. Bosio nevezetes könyvére gondolok: L'intellettuale rovesciato) a „base"-től: a közember gondolkodásától és nyelvi kifejezéseitől való mérhetet­len eltávolodását ugyanabban a történelmi pillanatban ismerte föl, ami­kor a kínai „kulturális forradalom" a tömegek spontán akcióját kezdemé­nyezte a megmerevedett pártállami hatalmi apparátussal szemben, s amikor a párizsi diákok egyik kedvelt falfelirata lett: lci on spontane! (Itt spontánkodunk!) Ezért Sauvageot-ék gyűléseiken még a „referátum" műfaját is kizárták. Ami persze az ellenkező véglet – de mutatja a prob­léma mélységét: a „régi baloldal" egész politikai tolvajnyelve és rituáléja már nem az emberek tényleges problémáinak és gondolatainak a fel­színre hozását, hanem éppen ellenkezőleg, elfojtását szolgálta,

Ezek az akkor még csak félig megérett, gyakran egymásnak is el­lentmondó gondolatok nem segíthettek eléggé abban, hogy a forradalmi változások világszerte megérett szándékát győzelemre segítsék. A kapi­talizmus viszont eléggé erős és ügyes is volt ahhoz, hogy megbillent ha­jóját újra egyenesbe hozza – nem utolsó sorban a baloldali követelések vagy akár személyek beolvasztása révén. A vörös pedig átmenetileg megzöldült vagy megfeketedett. Mégis: a „zöldek" és az újbaloldal közt nem pusztán gondolati a folytonosság, hiszen Cohn-Bendit vagy Rudi Dutschke mindkettőnek alapítói között szerepelt; a lengyel Solidarnosc pedig, minden vallásos színezete ellenére, az elidegenedett intézmé­nyek megkerülésével is egy működtethető, közvetlen emberi kapcsolato­kon épülő önszervező társadalom modelljét vázolta föl (mielőtt a katonai puccs letiporta) – s ehhez még forradalom sem kellett volna, hiszen ha elterelik a folyót, a kapitány, szárazra került hajóján, továbbra is büszkén forgathatja a kormánykereket.

A baloldalnak így van rá oka, hogy új-újbaloldallá, tehát ismét balol­dallá legyen. S itt bőven tanulhat abból is, ami az előző újbaloldal fölte­véseiből illúziónak bizonyult. Ez alighanem kevésbé érinti az alapvető fölismeréseket, mint inkább történelmileg behatárolt formáikat. A „nagy proletár kulturális forradalomról" például azóta kiderült, hogy másképp értelmezte a párizsi diák vagy akár a cambridge-i professzor (konkrétan Joan Robinsonra gondolok), mint a manipuláló kínai politikus.

Beethoven a 3. szimfóniáját, a „hősiest", eredetileg Napóleon-szim­fóniának szánta. Amikor megtudta, hogy Napóleon császárrá koronáz­tatta magát, dühösen összetépte a címlapot. Szerencsére csak a címla­pot, nem pedig az egész szimfóniát. A dolog maga érvényes maradt.

(1990)

Előszó

„Nincs semmi elvámolnivalója?" „Nincs." „Rendben." Majd politikai kérdések követ­keztek. „Maga anarchista?" „Először is, mit értünk anarchizmuson? – kérdeztem vissza. Gyakorlati, metafizikai, elméleti, misztikus, elvont, individuális, társadalmi anarchiz­mus? Amikor fiatal voltam – mondtam -, e szavak jelentettek valamit számomra." így aztán érdekes beszélgetésbe bonyolódtunk, s a vége az lett, hogy két egész hetet Ellis Islandon töltöttem. (Vladimir Nabokov: Pnin)

Mit ereznél, ha egy napon rádöbbennél, hogy a társadalom, amelyben mindig is élni akartál, már megvalósult – eltekintve kisebb helyi gondok­tól, a kizsákmányolástól, háborútól, diktatúrától, éhezéstől? Ez a tanul­mány arról szeretne beszélni, hogy az anarchista társadalom, a magát hatalom nélkül felépítő társadalom mindig is létezett, mint mag a hó alatt, betemetve az állam ós az állami bürokrácia tömege, a kapitalizmus hulladékhegyei, a kiváltságok és jogtalanságok, a nacionalizmus és az ön­gyilkos hazafiság, a vallási ellentétek és a fanatikus szeparatizmus alá.

Az anarchizmus számos értelmezési lehetősége közül az itt kifejtés­re kerülő változat arról szeretne meggyőzni, hogy az anarchizmus egyáltalán nem a jövő társadalmáról alkotott spekulatív fantazma­gória. Az anarchizmus a mindennapi tapasztalatainkban gyökerező, a társadalmunkat meghatározó hatalmi törekvések mellett és azok ellené­re működő emberi szervező elv leírása. Mindez nem újdonság. Gustav Landauer szerint az anarchizmussal nem találtunk ki semmi újat, „csak megpróbálunk feléleszteni, rekonstruálni valamit, ami mindig is megvolt, ott ért az állam árnyékába rejtve és parlagon". Egy modern anarchista, Paul Goodman pedig ezt mondta: „A szabad társadalomnak többet kell jelentenie annál, mint hogy a régi rendet egy új renddel helyettesítjük. E kifejezésen azt énjük, hogy kiterjesztjük a szabad cselekvés terét, míg végül ez működteti majd szinte egész társadalmi életünket."

Még azt hihetné valaki, hogy szándékosan keverem magam ellent­mondásba, amikor az anarchizmus kapcsán szervezetről beszélek. Azt hihetnék, hogy az anarchia, már nevéből következően is, a szervezet el­lentéte A szó azonban valójában valami egészen mást jelöl: uralom nél­küliséget, a hatalom hiányát jelenti. Végül is a hatalom hozza és hajtja végre azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a .gazdagok" birtokolják a társadalmi javakat és kizárják belőle a „szegényeket". Végül is a hatalom elve biztosítja, hogy az emberek életük nagy részében má­sokért dolgozzanak, s nem azért mintha ez kedvükre lenne, vagy mintha bármi beleszólásuk lenne munkájukba, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak. Végül is a hatalom az, aki háborúra készül és hadat visel még akkor is, ha te vagy köteles elszenvedni e háború következményeit.

De vajon tényleg csak a hatalom? A hatalom, még a korlátlan dik­tatúra is, az alávetettek beleegyezésén alapul. De miért egyeznek bele az emberek abba, hogy uralkodjanak fölöttük? Nemcsak azért mert félnek: mi félni valója lehet egy maroknyi hivatásos politikustól és fizetett banditáiktól emberek millióinak? Mindez azért történhet meg, mert az alávetettek magukévá teszik a felettük állók értékeit Irányí­tók és irányítottak ugyanúgy a hatalom, a tekintély és a hierarchia elvében hisznek. És mégis, a mindennapokban az önkéntes társulá­sok és a kölcsönös segítség tartják működésben a társadalmat.

Az anarchisták társadalmi és politikai filozófiává emelik az emberek természetes és spontán hajlandóságát, hogy közös hasznukra szövet­kezzenek egymással. Az anarchizmus valójában annak a gondolatnak a neve, hogy a társadalom megszervezheti magát hatalom nélkül is, s hogy ez nem csak lehetséges, hanem üdvös is számára. Az anarchia szó, mint tudjuk görög eredetű, annyit jelent, hogy „hatalom nélküliség", s a görögök óta ennek az eszmének mindig is voltak hívei, bárhogy hív­ták is őket. Az újabb korban William Godwin volt az első, aki elméleti rendszerré fejlesztette az anarchizmust, nem sokkal a Francia Forrása-lom után. A XIX. század közepén egy francia, Proudhon anarchista társa­dalomelméletet dolgozott ki, á központi hatalom nélkül szövetségre lé­pett kisközösségek anarchistaelméletét. Proudhont Mihail Bakunyin, az orosz forradalmár követte, Karl Marx kortársa és ellenfele. Marx képvi­selte a szocialista mozgalom egyik szárnyát – akik az államhatalom megragadására törekedtek; Bakunyin a másikat – nekik az államhata­lom lerombolása volt a céljuk.

Egy másik orosz, Pjotr Kropotkin megpróbálta az anarchista eszmé­ket tudományosan is megalapozni. Kimutatta, hogy a kölcsönös segít­ségre – az önkéntes együttműködésre – való hajlandóság ugyan­olyan elemi erő bennünk, mint az agresszió vagy a hatalomvágy.

De voltak mások is, sok ezren, ismeretlen forradalmárok, propagátorok és tanítók, akik ugyan nem írtak könyveket, amelyekből idézhetnék, de megpróbálták a világ majd minden táján elterjeszteni az eszmét a hata­lom nélkül felépülő társadalomról. Különösen forradalmak idején jelentek meg, Mexikóban, Oroszországban és Spanyolországban. Mindenhol ve­reséget szenvedtek, és a történetírók szerint, amikor Franco csapatai 1939-ben bevonultak Barcelonába, az anarchizmus napja végleg leha­nyatlott.

És mégis, 1968-ban, Párizsban az anarchia zászlói lengtek a sor­bonne-i egyetemen, és még ugyanebben az évben feltűntek Brüsszel­ben, Rómában, Mexikóvárosban, New Yorkban, sőt még Canterburyben is. Az emberek egyszeriben arról kezdtek beszólni, hogy olyan politikai élet kellene, amelyben a hétköznapi ember, asszony és gyerek saját sorsának kovácsa, s maga alakítja jövőjét. Társadalmi és politikai de­centralizációt kezdtek emlegetni, munkásigazgatást az iparban és diák­hatalmat az iskolákban; közösségi ellenőrzést követeltek a szociális in­tézmények felett. Az anarchizmus nem volt többé a történelem romanti­kus mellékösvénye, hanem az emberi viszonyok szerveződéséről alko­tott felfogás, ami ma időszerűbb, mint valaha.

A szervezeteknek és a szervezeti problémáknak hatalmas és kiter­jedt irodalma van, annál is inkább, mivel e téma a kormányapparátus és a gazdaságirányítás hierarchikus felépítése szempontjából különös fon­tossággal bír. Az anarchisták számára e tömérdek irodalomnak legfel­jebb a töredéke használható, hacsak nem éppen az a céljuk, hogy bírá­latukkal ízekre szedjék vagy szabotálják ezeknek az életünkre rátelepe­dett intézményeknek a működését. Az igazság az, hogy miközben ezrek tanítják és tanulják a hatalom mesterségét, alig akad valaki, aki a hata­lom-mentesség elvével ugyanezt tenné. Számtalan kutatás foglalkozik az irányítás módszereivel, de hányan vannak azok, akik az önigazgatás titkát keresik? Könyvtárakat lehetne megtölteni a gazdaságirányításról szóló munkákkal, költséges tanfolyamokat szerveznek és túlfizetett ta­nácsadókat ültetnek az apparátus nyakába. Azok számára azonban, akik az irányítást munkásautonómiával szeretnék helyettesíteni, nincs sem könyv, sem tanfolyam, ós minden bizonnyal nem számíthatnak egy árva garasra sem. A hatalmasok kisajátították az agyakat, és nekünk, ha ki akarjuk dolgozni az irányítás és hatalom nélkül felépülő társadalom el­méletét, olyan történeti és tapasztalati anyagból kell merítenünk, ame­lyeket senki sem tartott méltónak arra, hogy lejegyezze.

„A történelmet – mondta W. R. Lethaby – a túlélők írják, a filozófiát a tehetősek; azok ismerik az életet, akik nem félnek alámerülni mélysé­geibe." Ha megpróbáljuk egy anarchista szemével nézni az emberi tár­sadalmat, észrevesszük, hogy mindaz, amit szeretnénk, már megvan az uralkodó hatalmi struktúra réseiben. Ha fel akarjuk építeni a szabad tár­sadalmat, csak ki kell nyújtanunk a kezünket az építőköveiért…

Állam és anarchia

Nyilvánvaló, hogy amíg korunk problémái a tömegpolitika és a „tömegszervezet" fogal­maival határozzuk meg, addig illetékeseik csak az államok és a tömegszervezetek le­hetnek. De mihelyt tudomásul vesszük, hogy a működő államok és pártok részéről számba jöhető megoldások vagy hatástala­nok, vagy ártalmasak – vagy ezek is, azok is egyszerre -, nemcsak annak a szüksé­gessége merül fel, hogy új megoldások után nézzünk, hanem elsősorban azé, hogy ma­gukat a problémákat másként fogalmazzuk meg. (Andrea Caffi)

Ha egy pillantást vetünk a szocializmus történetére, ha eltöprengünk a szomorú különbségen ígéret és megvalósulás között (akár azokban az országokban, ahol a szocialista pártok győztesen kerültek ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemből, akár azokban, ahol a hatalmat soha­sem sikerült megszerezniük), ellenállhatatlanul merül fel bennünk a kér­dés: mit hibáztunk el, mikor és miért. Lennének, akik az 1917-es orosz forradalmat tekintenék végzetes fordulópontnak a szocialista történelem­ben. Mások egészen az 1848-as Párizsig mennének vissza, és a Febru­ári Forradalomban keresnék az európai szocializmus fejlődésének szét­válását anarchista és marxista történetre. Megint mások az Internacio­nálé 1872-es Hágai Kongresszusát tekintenék döntőnek a kettéválás szempontjából (ezen a kongresszuson aratott győzelmet a marxizmus Bakunyin és az anarchisták kizárásával). Ugyanebben az évben Baku­nyin, Marxot bírálva, profetikus látomásban jósolta meg a kommunista társadalom egész elkövetkezendő történetét:

„Marx, habár kommunista, a hatalom és a centralizmus híve. Ugyan­azt akarja, amit mi, a gazdasági és társadalmi egyenlőség átfogó győzelmét, de ő ezt az államban és az államhatalom által, egy nagyon erős, mondhatnám úgy is, hogy despotikus ideiglenes kormány diktatú­rájával kívánja elérni, azaz úgy, hogy közben kiiktatja a szabadságot. Az ő gazdasági eszménye szerint az állam a föld és minden másatoké egyedüli tulajdonosa, állami földművelés folyik állami szakemberek irá­nyítása alatt, és az állam ellenőriz minden ipari és kereskedelmi vállalko­zást az állami tőke segítségével. A mi célunk ugyanúgy a gazdasági és társadalmi egyenlőség diadala, de mi az egyenlőséget úgy akarjuk meg­valósítani, hogy leromboljuk az államot, és eltörlünk mindent, amit jog néven ismerünk (hisz a jog sem más, nézetem szerint, mint az emberi jogok szüntelen semmibevétele). Mi nem föntről lefelé, hatalmi eszkö­zökkel, és nem is szocialista hivatalnokok, szakemberek vagy a tudás más kiválasztottjai segítségével akarjuk újjászervezni a társadalmat és egyesíteni az emberiséget, hanem alulról fölfelé, az állami igából felsza­badult munkástársulások szabad összefogásával."

A szocializmus angol változata esetében a szétszakadás később kö­vetkezett be. Az egyik legkorábbi fábiánus röpirat még kijelenthette 1886-ban, hogy „az angol szocializmus még sem nem anarchista, sem nem kollektivista, politikai szempontból még nem elég körvonalazott ah­hoz, hogy bárhová besoroljuk. Sokan vannak, akik szívük szerint szocia­listák, csak ezt még ők maguk sem tudják. Ha azonban Anglia nem tu­datos szocialistái egyszer magukra ébrednek, valószínűleg ók is két pártra fognak szakadni: az erős központi irányítás szükségességét valló kollektivistákra a mérleg egyik serpenyőjében és a központi kormányzat­tal szemben az egyéni kezdeményezést védelmező anarchistákra a má­sikban." A fábiánusok hamar rájöttek, hogy a vízválasztó melyik oldalán a helyük, és amikor megalakult a Munkáspárt, döntő módon befolyásol­ták annak politikai irányvonalát. 1918-as éves konferenciáján a Munkás­párt végül a mellett a felfogás mellett kötelezte el magát, amely a szo­cializmust az államhatalom és állami tevékenység korlátlan kiterjeszté­sével azonosítja, ós az államot, mint egy hatalmas, igazgatói irányítás alatt álló részvénytársaságot képzeli el.

És hogy mit hozott hatalomra jutása után a „szocializmus"? Társa­dalmi igazság helyett a társadalmi jólét álcájával leplezett állammonopo­lista kapitalizmust. A XIX. század fényes reményei nem váltak valóra, csak a komor próféciák teljesedtek be. A totális háború és totális állam századában ma még érvényesebb s még időszerűbb a klasszikus anar­chista gondolkodók bírálata az államról és annak hatalmi struktúrájáról. Ugyanakkor semmivé vált a hit, hogy az államhatalom megragadásával megvalósul a szocializmus (bármelyik országot vesszük is, ahol a szo­cialista pártok parlamenti többséget szereztek, vagy ahol egy népi forra­dalom hátán kerültek hatalomra, nem is szórva azokról a helyekről, ahol születésénél szovjet tankok bábáskodtak). Pontosan az történt, amit jó egy évszázada az anarchista Proudhon megjósolt. Amit elértek, végül is nem több, mint „egy jól felépített demokrácia, amely látszólag a tömegek hatalmán alapul, de amelyben a tömegeknek még sincs több hatalmuk, mint amennyi ahhoz kell, hogy az általános szolgaság állapotát fenntart­sák a régi abszolutizmustól kölcsönzött elveknek és előírásoknak megfe­lelően. Ezek pedig a következők: monolit államhatalom, mindent beke­belező centralizmus, az egyéni, közösségi és regionális gondolatnak (mint bomlasztó hatásúnak) szisztematikus elfojtása, inkvizitórikus rendőrség."

Kropotkin is azok közé tartozott, akik figyelmeztettek: „Az államap­parátus, mely mindig eszköz volt egy kisebbség kezében, hogy biz­tosítsa és megszervezze hatalmát a tömegek felett, nem lehet az az eszköz, mely majd ugyanennek a hatalomnak a lerombolását szol­gálja." Kijelentette, hogy „az ember gazdasági és politikai felszabadulá­sa majd új kifejezési formákat teremt az állami intézmények helyett". Ma­gától értetődőnek tartotta, hogy „ennek az új formának sokkal inkább né­pinek és decentralizáltnak kell lennie, sokkal jobban kell hasonlítania egy népgyűlés jellegű önkormányzathoz, mint bármelyik képviseleti kor­mányzatnak". Kropotkin itt azt a gondolatot ismétli meg, hogy minden­képp meg kell találnunk azokat az új szervezeti formákat, amelyek átve­hetik majd az állami bürokráciától a társadalom számára végzett felada­tokat, majd hozzáteszi: „semmit sem végeztünk mindaddig, amíg ez nem történik meg".

Amikor azt látjuk, hogy a mai világban milyen gyengék az egyének meg a személyes kapcsolatokra épülő kis közösségek, és megkérdez­zük magunktól: miért van így, válaszunknak nemcsak azt kell magában foglalnia, hogy gyengeségüknek a modern katonai-ipari állammá szer­veződött roppant hatalmi gócok az okai, hanem azt is, hogy azért gyen­gék, mert kiszolgáltatták erejüket az államnak. Úgy kell elképzelnünk, mintha minden ember rendelkezett volna meghatározott mennyiségű erővel, de valamiféle mulasztás, nemtörődömség, vagy egy botor, föld­hözragadt szokás vagy beidegződés miatt hagyta volna, hogy azt meg­szerezze valaki más, ahelyett, hogy maga használta volna fel céljaira. (Kenneth Boulding szavaival élve, temérdek emberi energia létezik a vi­lágban. Amikor az óriás szervezetek hasznosítják ezeket az energiákat, elvonják őket más területekről.)

Gustav Landauer, a német anarchista, egy egyszerű, de mélyreható gondolatot fűzött az állam és társadalom viszonyának vizsgálatához: „Az állam nem valami olyasmi, amit egy forradalommal lerombolhatunk. Az állam – állapot, az emberek közötti meghatározott viszony, viselkedés­mód. Úgy rombolhatjuk le, ha másféle kapcsolatokat kötünk, másképp viselkedünk." Mi, s nem valami absztrakt, külső identitás az – mondja Landauer -, aki hol így, hol úgy cselekszik, hol társadalmi, hol politikai értelemben létezik. Landauer barátja és szellemi örökségének folytatója,

Martin Buber Society and the State [Állam és társadalom] című tanul­mányát a szociológus, Robert Maclver megállapításával kezdi: „a társa­dalmit a politikaival azonosítani annyi, mint valamennyi hiba közül a legvaskosabbat elkövetni, eltorlaszolván az utat mind a társada­lom, mind az állam megértéséhez". A politikai elv – Buber értelmezé­sében – a hatalom, a tekintély, a hierarchia és az uralom fogalmaival írható le. A társadalmi elvet ott látja érvényesülni, ahol az emberek kö­zös szükségleteik és közös érdekeik alapján szövetségre lépnek.

Honnan nyeri erejét a politikai elv? – kérdezi Buber. És a kérdést így válaszolja meg: „Az állam mindenek felett álló egyesítő hatalma onnan származik, hogy az emberek félnek egymástól; az államot a társadalom önfenntartó ösztöne élteti. A látens külső feszültségek adják kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött… Ez minden államfor­ma esetében így van: mindegyiknek nagyobb a hatalma, mint amennyit a körülmények megkövetelnének, sőt politikai hatalmon valójában éppen ezt a rendelkezési lehetőségben megmutatkozó többletet értjük. E több­let mértéke – mely persze pontosan nem számítható ki – jelzi az igazga­tás és uralom közötti meglévő különbséget." Buber ezt a hatalmi fölösle­get „politikai többletnek" nevezi, és megállapítja, hogy „igazolását a külső és belső bizonytalanságból nyeri, az országok közötti és az orszá­gokon belüli látens feszültségekből. A társadalmi elvhez viszonyítva a politikai elv mindig erősebb, mint ahogy az adott körülmények között ez szükséges lenne. Az eredmény a társadalmi spontaneitás fokozatos el­apadása."

A két elv konfliktusa az emberi viszonyok örök sajátossága. Vagy ahogy Kropotkin mondta: „Civilizációnk kezdete óta kétféle tradíció, két ellentétes irányzat harcol egymással: a római és a népi, a birodalmi és a föderalista hagyomány – a hatalom és a szabadság elve." Viszonyuk a fordított arányosság: az egyik ereje a másik gyengesége. Ha fokozni akarjuk a társadalom erejét, gyengítenünk kell az államét. A totalitariánizmus hívei ezt jól tudják, ezért akarják minduntalan lerombolni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felett nem tudnak ha­talmat szerezni. Így tesznek az államon belüli domináns érdekcsopor­tok, s eszerint szerveződik az üzleti és katonai szféra szövetsége is a „permanens hadigazdaság" fenntartására. E szövetség, mely, egykor Charles E. Wilsonnak, az Egyesült Államok hadügyminiszterének kezde­ményezésére jött létre, ma már olyannyira eluralta az Egyesült Államok politikai életét, hogy még Eisenhower is kötelességének érezte, hogy utolsó elnöki beszédében figyelmeztessen a benne rejlő veszélyekre.

Lehántva róla a politikusok és filozófusok által ráaggatott metafizikai leplet, az államot mint az erőszak politikai szervezetét határozhatjuk meg, a szociológusok szerint pedig az állam egy a társadalom többi szervezete között. Mindazonáltal minden más organizációtól megkülön­bözteti az a kizárólagos joga, hogy végső esetben kényszert alkalmaz­zon. S itt megint csak felmerül a kérdés: ki ellen irányul ez a végső jog? Nos, a külső ellenség ellen irányul, de az esetek nagy részében valójá­ban a hatalma alatt álló társadalmat veszi célba.

Ezért mondta hát Buber, hogy a látens külső feszültségek adják az állam kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött. De vajon tudatosan teszi-e ezt az állam? Tényleg arról lenne szó, hogy az állam „rossz" emberek kezében van, s minden rendbe tehető, ha a „jó" emberekre szavazunk? Vagy az állam mint intézmény alapvető sajátos­sága mutatkozik itt meg? Simoné Weil mindenesetre ezt a következte­tést vonta le, amikor a következőket írta: „A háborúról szóló tanulmányok majdnem mind elkövetik azt az óriási hibát – amelybe a szocialisták is kivétel nélkül mind beleesnek -, hogy ti. a háborút egyszerűen csak a külpolitika egy epizódjának tartják, pedig ez mindenekelőtt belpoli­tikai lépés, s azok közül is a legalávalóbb." Pontosan erre a megálla­pításra jutott Marx is, aki szerint a szabadversenyes kapitalizmus korá­ban a tőkések konkurenciája, mely nem ismer más fegyvert, csak a ki­zsákmányolást, a tőkéseknek munkásaik ellen vívott harcává változott, s végül az egész tőkésosztályt a munkások ellen fordította. Így történhet meg aztán, hogy az állam a háború és a háborús fenyegetés eszkö­zét használja, hogy sakkban tartsa saját polgárait. „Mivel az irányító apparátusnak az ellenséggel szemben nincs más eszköze, mint hogy a kényszer erejével halálba küldje saját katonáit, az egyik államnak a má­sik állam ellen vívott háborúja az államnak és a katonai apparátusnak a saját népe ellen vívott háborújává változik."

Az irányító apparátus felől nézve persze másképp fest a kép. Szá­molgatván, hogy a lakosság mekkora hányadát áldozhatják fel egy atomháborúban, a nagyhatalmak kormányai (kapitalisták és kommunis­ták egyaránt) pontosan így szoktak kalkulálgatni. Mindjárt a fentiek sze­rint látja azonban az ember a dolgokat, ha – mint ez milliók esetében így van – ó maga is egy a feláldozhatok között (kivéve persze, ha méltatlan személyét egynek tekinti az állammal). A „megengedhető veszteség" csak nőtt, mióta a specializált, költséges kiképzésben részesített, szűk katonai személyi állomány válláról az amorf polgári tömegekre hárul a teher, hogy ezt az áldozatot meghozzák. Amerikai stratégák kiszámol­ták, hogy a polgári lakosság hányadrésze pusztult el századunk nagy háborúiban. A legyilkoltaknak az I. világháborúban 5, a II. világháború­ban 48, a koreai háborúban 84%-a volt civil, míg egy elképzelhető III. világháborúban ez a szám előreláthatólag 90-95% lenne, hiszen mára már az államok – kicsik ós nagyok egyaránt – akkora készletet halmoz­tak fel nukleáris fegyverekből, hogy abból a világ minden lakosára tíz tonna TNT jutna.

T. H. Green, a XIX. században azt írta, hogy a háború az állam „töké­letlenségének" kifejeződése. Nem volt igaza. A háborúban éppenhogy az állam tökéletessége teljesedik ki: a háború az állam legszebb órája. A háború az állam normális állapota – a kitételt Randolph Bourne hasz­nálta először az I, világháborúban. Bourne kifejtette: „Az államok az egy­más ellen támadó, illetve az egymással szemben védekező nyájak szer­vezetei. A háború a nyáj legalsó szintjéig, legtávolabbi ágaiba is eljuttat­ja az akarat és cselekvés áramát. A társadalom működő erők pillanatnyi gyorsasággal mind a legfőbb cél érdekében egyesülnek, hogy katonai támadást indítsanak, vagy hogy védekezzenek. És ami békében annyi küzdelem árán sem sikerült, az most megvalósul… a kötelek megfeszül­nek, az ellentétek kihunynak, és a nemzet lassan hömpölyögve, de foko­zódó sebességgel és egyre szorosabb egységben halad a nagy cél felé, hogy meglelje békéjét a háborúban."

Az állam elkorcsosulása, hibáinak fokozatos előtérbe kerülése ezért érvényesül társadalmi szükségszerűségként. Az életben maradás szem­pontjából így elengedhetetlenül fontos, hogy új kötelékeket, alternatív hatalmi fókuszokat, másfajta viselkedésmódokat alakítsunk ki. De hol kezdjük? Annak mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmiképp sem kívánunk egy létező politikai pártot támogatni vagy ah­hoz csatlakozni, vagy akár abban reménykedni, hogy egy létező politikai pártot belülről változtathatunk meg. Az sem megoldás azonban, hogy új pártokat alakítsunk és küldjünk a politikai hatalomért folytatott küzdelem arénájába. Nem az a feladatunk, hogy megszerezzük az államot, hanem hogy fokozatosan megfosszuk a hatalomtól. Az állami bürokrácia és centralizáció ugyanolyan összeférhetetlen a szocializmussal, mint ami­lyen az autokrácia volt a kapitalista rendszerrel. Így vagy úgy, de a szo­cializmus népi és közösségi jellegét kell előtérbe állítani, nem szabad, hogy ilyen mértékben támaszkodjék a képviseleten alapuló közvetett ha­talomgyakorlás rendszerére. Működésében az önkormányzásnak kell az eddiginél sokkal jobban érvényesülnie. Más szóval piramisok helyett há­lózatokat kell építenünk. Minden hatalmi intézmény a piramisok mintájá­ra épül fel: az állam, a kis és nagy vállalatok, a hadsereg, a rendőrség, az egyház, az egyetemek, a kórházak mind-mind piramis-struktúrák, szűk döntéshozói csoporttal a csúcson, alul pedig széles néptömegek­kel, akik helyett és számára a döntéseket hozzák. Az anarchistáknak nem az a céljuk, hogy kicseréljék a címkéket az egyes társadalmi réte­geken, nem akarnak más embereket a csúcsra ültetni, azt akarják, hogy mi, alulról, kikecmeregjünk végre. Az anarchisták az egyének és közös­ségek széles hálózatát szeretnék létrehozni, s e hálózat részeként min­denki maga hozná meg saját döntéseit, mindenki maga irányítaná a sa­ját sorsát.

A klasszikus anarchista gondolkodók az egész társadalmi rendszert így képzelték el, a helyi közösségek szövetének: a „commune" vagy ta­nács a területi központ (s nem az állam kinyújtott keze, hanem az érin­tett tagok szabad társulása, mely lehet szövetkezet vagy testület vagy egyszerűen a közös érdekek által egyesített emberek időleges szövetsé­ge); és a „syndicate" vagy munkástanács a munkahely szerinti, illetve a foglalkozási egység. Ezek az egységek szövetségbe tömörülnének, de nem úgy, mint a piramis kövei, ahol a legalsó tégla hordja a legnehe­zebb terhet, hanem úgy mint a láncszemek egy hálózatban, az autonóm közösségek hálózatában. Az anarchista társadalomelméletben sokféle gondolati szál fonódik össze: a közvetlen cselekvés, az autonómia és a munkásirányítás, a decentralizáció és a föderalizmus gondolata.

A közvetlen cselekvés fogalmát a századfordulón élt francia forra­dalmi szindikalisták vezették be a munkásmozgalomban alkalmazott kü­lönböző harci módszerekkel összefüggésben, az olyanokkal, mint a munkabeszüntetés, munkalassítás, amerikázás, szabotázs és az általá­nos sztrájk. A fogalom jelentése azóta jócskán kiszélesedett, feltöltődött a Gandhi-féle passzív ellenállási mozgalom, az Egyesült Államokban folytatott polgárjogi küzdelmek, és a szerte a világban mind nép­szerűbbé váló öntevékeny politikai mozgalmak tapasztalataival. Dávid Wieck úgy határozta meg a közvetlen cselekvést, mint ami „a kitűzött cél felé haladva, figyelembe véve az adott helyzetet, megmarad az egyén, illetve az egyént képviselő közösség mozgásterében. Ezzel szemben a közvetett cselekvés, feltehetőleg a „jó" cél érdekében olyan dolgok meg­valósítására tör, amelyeknek ehhez a „jó" célhoz semmi közük nincsen, sőt ellentétesek vele." Meghatározását a következő egyszerű példán szemlélteti: Ha a hentes mérés közben ujjával is megsegíti egy kicsit a serpenyőt, a vásárló panaszkodhat, elmondhatja a hentest mindenféle gazembernek, aki kirabolja a szegényeket; ha a vásárló tovább ágál, de semmi többet nem tesz, akkor az egész csak szájjártatás marad; ha ki­hívja a Súly- és Mértékügyi Hivatalt, akkor az már közvetett cselekvés; ha viszont ragaszkodik hozzá, botladozó nyelvvel, hogy maga mérje meg a húst, esetleg hoz egy másik mérleget, ellenőrizendő a hentes sú­lyait, vagy elmegy máshová vásárolni, vagy támogatja egy szövetkezeti áruház megnyitását – akkor már a közvetlen cselekvés mezejére lépett. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egyénnek illetve a közös­ségnek az általánosság egy szintjén minden helyzetben adódik le­hetősége valamilyen közvetlen cselekvésre, olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyek eddig észrevétlenek maradtak, és olyan dolgok tűnhetnek egyszeriben fontosnak, amelyeknek jelentőségét eddig alábecsültük. Gondolkodásunk annyira átpolitizálódott, annyira csak az állami intéz­mények működése körül forog, hogy a környezetünk átalakítására irá­nyuló közvetlen erőfeszítések hatásai feltáratlanul maradnak. A közvet­len cselekvés gyakorlata, meglehet, azonos azzal, hogy szabad embe­rek vagyunk, készen arra, hogy felelősségteljes életet éljünk egy szabad társadalomban."

Az autonómia, a munkásirányítás és a decentralizáció gondolata el­választhatatlan a közvetlen cselekvés fogalmától. A modern államok­ban, mindenhol és minden területen egy maroknyi kisebbség hozza a döntéseket, gyakorolja a hatalmat, és korlátozza a lehetőségeket, a nagy többségnek pedig el kell fogadnia ezeket a döntéseket, alá kell vetnie magát ennek a hatalomnak, és a kívülről megszabott le­hetőségek keretei között kell lavíroznia. A közvetlen cselekvés gya­korlata annyit jelent, hogy visszavesszük a döntéshozói hatalmat tőlük – saját ügyeinkben.

A döntési jog kisajátításának a munkás munkahelyi autonómiájának vonatkozásában van a legnagyobb jelentősége. Ha a munkásirányítás szóba kerül, az emberek csak szomorúan mosolyognak és lemondóan dörmögnek valamit a modern ipar arányairól és átláthatatlanságáról, ami szerintük egy fejlett gazdaságban megvalósíthatatlan vágyálommá teszi a munkásirányítást. Nincs igazuk. Semmiféle technikai alapja nincs an­nak, hogy a munkásirányítást megvalósíthatatlannak tartsuk. A munkás önigazgatásnak ugyanazok az akadályai, amelyek a társadalmi javak bármiféle igazságos elosztásának is útját állják – a kiváltságosok hagyo­mányos érdekei a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyok között.

A decentralizáció, hasonlóképpen, nem technikai probléma, hanem sokkal inkább az emberi viszonyok szerveződésének egyfajta szemléle­te. Meggyőző gazdasági érveket lehetne felhozni a decentralizáció mel­lett, de a közvetlen cselekvés és az autonómia elvét valló anarchista számára nem is képzelhető el másfajta megoldás. Centralista törekvé­sek az ő számára ugyanúgy nem jöhetnek szóba, mint ahogy az autoritariánus és centralista beállítottságú emberben sem merül fel, hogy de­centralizációs módszerekhez folyamodjék. A modern anarchista Paul Goodman, a decentralizáció egyik hirdetője erről a következőket írja: „Valójában a decentralista eszmék mindig is két ágra szakadtak. Egyes szerzők, mint például Lao-ce és Tolsztoj, a várost és az udvart konzer­vatív paraszti szemszögből bírálták, szemükre vetve, hogy szervetlenek, s hogy megnyilvánulásaikat a formalitás és ritualizmus uralja. Más szerzők viszont, mint például Proudhon és Kropotkin, a centralizált hata­lom és a bürokrácia, valamint a feudális hatalmi viszonyok demokrati­kus, urbánus kritikáját adták. Bírálták kizsákmányoló jellegét, hogy nem serkenti a hatékonyságot ós a kezdeményezőkészséget. Ma azonban már csakis egy poszt-urbánus és poszt-centralista, ós semmiképpen sem falusias jellegű decentralizáció valósulhatna meg."

Az anarchista gondolkodók – pontosan azért mert nem céljuk a föld­rajzi elszigetelődés – különös figyelmet szenteltek a föderalizmus elvé­nek. Proudhon alfáját és ómegáját látta benne politikai és gazdasági eszméinek. Őt nem az államszövetség, de nem is egy föderális világál­lam gondolata foglalkoztatta, hanem az emberi viszonyok szerveződé­sének alapelve.

Bakunyin föderalista elképzelései Proudhon eszméit visszhangoz­ták, de ő hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a föderalizmus elvét csak a szocializmus töltheti meg valódi forradalmi tartalommal. Ha­sonlóképpen Kropotkin is a francia forradalom és a Párizsi Kommün, majd, élete alkonyán, az Orosz Forradalom tapasztalatainak példáján mutatott rá arra, hogy egyetlen forradalom sem feledkezhet meg a föde­ralizmus elvéről, ha meg akarja őrizni forradalmiságát.

Minden valódi népi megmozdulás programjában ott szerepeit az au­tonóm közvetlen cselekvés, a decentralizált döntési jog és a szabad fö­deráció joga. Staughton Lynd is megállapította, hogy „nem volt még olyan igazi forradalom – akár az 1766-os amerikai, akár az 1789-es francia, akár az 1917-es orosz, vagy az 1949-es kínai forradalmat vesszük -, amelyben ne bukkantak volna föl az alulról kezdeményezett ad hoc népi szervezetek, hogy a korábban legitimként elismert intézmé­nyek kezéből átvegyék az irányítást." Ott láthattuk őket 1949-ben, a né­met forradalomban – akkor müncheni „tanácsköztársaságnak" hívták magukat -, az 1936-os spanyol és az 1956-os magyar forradalomban, de a Prágai Tavasz is előcsalogatta őket 1968-ban. Megjelentek ugyan, de csak azért, hogy ugyanaz a párt tiporja el őket, mely egy alapvetően anarchista jelszót meghirdetve, a „minden hatalmat a szovjeteknek" fel­kiáltással került hatalomra 1917-ben. 1920 márciusában, amikorra a bol­sevikok már állami szervvé alakították a helyi szovjeteket, Lenin és Em­ma Goldman között a következő szóváltás hangzott el: „Ugyan már – mondta Lenin -, hisz még a maga nagyszerű elvtársa, Errico Malatesta is elkötelezte magát a szovjetek mellett." „Igen – válaszolta erre Gold­man -, a szabad szovjetek mellett."

Maga Malatesta a forradalom anarchista fogalmáról ezt írta: „A forra­dalom a kényszerviszonyok szétzúzása; a csoportok, a közösségek és a régiók autonómiája; a forradalom a testvériség utáni vágyból, az egyéni és közösségi érdekekből, a termelés és a honvédelem szükségleteiből született szabad szövetség; a forradalom az emberek megannyi szabad tömörülése eszméik, vágyaik vonzalmaik szerint; a forradalomban ezré­vel alakulnak és bomlanak fel a képviseleti, helyi, közösségi, regionális és országos testületek, amelyek a közeli és távoli tájakon élő emberek vágyait és érdekeit a nyilvánosság elé tárják s egyeztetik, de anélkül, hogy törvényhozói hatalommal rendelkeznének, pusztán a tájékoztatás, a tanácsadás és a példa eszközeivel. A forradalom a tények tüzén edzett szabadság – addig ól, amíg a szabadság, amíg valakik, kihasz­nálva a tömegek kimerültségét, a túlzott remények nyomában járó kény­szerű csalódottságot, az esetleges tévedéseket és emberi hibákat, újból hatalomként nem lépnek fel, zsoldosokból vagy sorkatonákból álló sere­gekkel a hátuk mögött, ezek aztán törvényeket hoznak, megálljt paran­csolnak a mozgalomnak, és útnak indítják a reakciót."

Az idézet utolsó mondata azt sugallja, hogy Malatesta elkerülhetet­lennek tartotta a reakciót, ami igaz is, ha az emberek hagyják, hogy a hatalmától megfosztott régi uralkodó elit helyett egy új vegye a kezébe a hatalmat. Más szempontból azonban valóban igaz, hogy minden forra­dalomban bekövetkezik egyszer a hanyatlás. Hol emelkedünk, hol lebu­kunk a történelem hullámain. A „végső harc" csak a dalban létezik. Vagy ahogy Landauer mondja, minden forradalom vége egy másik forradalom kezdete azok számára, akik nem ragadtak le egy fényes történelmi pilla­natnál. Nincs végső küzdelem, csak partizánharcok hosszú sora a leg­különbözőbb harcvonalakon.

A spontán rend elmélete

A szervezetekről alkotott anarchista felfogás lényeges eleme az úgyne­vezett spontán rend elmélete: az az elmélet, mely szerint a társadalom tagjai közös érdek alapján, bizonyos számú emberrel, tapogatózva, rög­tönözve, kísérletezve, akár tévedések árán is, de megteremtik a rendet egy adott szituációban. Ez a rend pedig sokkal jobban megfelel az em­berek igényeinek, mint bármi, amit egy külső hatalom kényszeríthet rá­juk, s tartósabbnak is bizonyul annál. Kropotkin az emberi társadalom történetét tanulmányozva, a Francia Forradalom korai szakaszának ese­ményeiből és az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalataiból levont tanul­ságok alapján alakította ki a maga elképzeléseit ezzel kapcsolatban. A spontán szerveződésre példát láthatunk a legforradalmibb helyzetekben, a természeti katasztrófák után felbukkanó ad hoc szervezetekben, és mindenhol másutt, ahol szervezeti formák és hierarchikus hatalom nél­kül folytatnak az emberek valamiféle tevékenységet. A hatalom elve oly mélyen beépült társadalmunk sejtjeibe, hogy a spontán rendező elv csak forradalmak, szükséghelyzetek és egyéb úgynevezett „események" idején lép működésbe. Mégis feltárul benne az emberi természet egy sajátos, az anarchisták által „normálisnak", a hatalom hívei által meg „rendkívülinek" tartott tulajdonsága.

A spontán szerveződés szép példája volt az első aldermastoni me­netelés, vagy az, amikor 1946 nyarán egy egész sor katonai tábort özönlöttek el erőszakos lakásfoglalók. (1946-ban, júniustól októberig, Anglia és Wales 40.000 hajléktalanja több mint 1.000 katonai tábort fog­lalt el önhatalmúlag. Igyekeztükben, hogy otthonosabbá tegyék ezeket a sivár barakkokat, megszerveztek minden kommunális szolgáltatást – kö­zös étkeztetést, ruhatisztítást, gyermekfelügyeletet stb. Megalakították a Lakásfoglalók Védelmi Szövetségét. Ezeknek a közösségeknek egyik sajátossága az volt, hogy olyan emberek hozták őket létre, akik az ott­hontalanságon kívül semmiben sem hasonlítottak egymásra-vándorkö­szörűstől az egyetemi tanárig mindenki megtalálható volt itt.) A fogyasz­tói kizsákmányolás ellen tiltakozó közönség az 1960-as évek végének popfesztiváljain, szintén a spontán szerveződésre szolgáltatott példát. Ezek a fiatalok a tiltakozásnak olyan módszereit választották, amelyekbe a főcímeken átfutó újságolvasó nem feltétlenül látott bele. A helyi ható­ság egy képviselője a kormánynak tett jelentésének mellékletében, mely „A tájékozott közvélemény keresztmetszete" címet viselte, ezt írja: „a részvevők között, megítélésem szerint, a béke és elégedettség légköre honol". Egy egyházi képviselő pedig „a nagyfokú felszabadultság, test­vériség, és az osztozkodásra való erős hajlandóság általánosan elural­kodó légköréről" tesz említést. Ehhez hasonló vélemények hangzottak el a Woodstock Fesztivál alkalmával épült rögtönzött várossal kapcsolat­ban is az Egyesült Államokban: „Woodstock, ha nem ideiglenes jelleggel épült volna, már csak méreténél fogva is Amerika egyik legnagyobb vá­rosává válik, de az biztos, hogy egyedülálló jelenség lenne, ha azokat az elveket vesszük, amelyek alapján lakói életüket megszervezték."

A dél-londoni Pechamben létrehozott Pioneer Health Center-ben (Kí­sérleti Egészségügyi Központ) a spontán szerveződés elméletét műkö­dés közben figyelhettük meg. Ez az érdekes és tudatosan átgondolt kí­sérlet orvosok és biológusok egy csoportjának kezdeményezésére indult be a II. világháború előtti évtizedben. Céljuk az volt, hogy, eltérően a más területeken működő orvosoktól, ne a betegségeket vizsgálják, ha­nem az egészség és az egészséges élet mibenlétét próbálják kutatni. Úgy találták, hogy célkitűzéseik megvalósítására az a legjobb módszer, ha egy nyilvános klubot hoznak létre családi tagsággal. A klub keretében a családok különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, cserébe azért, hogy tagsági díjat fizetnek, és bizonyos időközönként orvosi vizsgálatok­nak vetik alá magukat. A pechami biológusok úgy gondolták, hogy akkor tehetnek érvényes megállapításokat, ha szabad embereket vonnak megfigyelés alá – olyan embereket, akik azt tehetik, amire kedvük szottyan, és szabadon juttathatják kifejezésre vágyaikat. Éppen ezért nem voltak vezetők, és nem volt semmiféle szabály vagy házirend. „Én voltam az egyetlen, akinek hatalma volt – nyilatkozta az alapító -, de én is csak azért éltem vele, hogy elejét vegyem bármiféle hatalmas­kodásnak." Az első nyolc hónap maga volt a téboly. Az egyik megfigyelő erre így emlékezett: „Az első családokkal fegyelmezetlen gyerekhordák ér­keztek és úgy vették birtokba az egész épületet, mint egy grandiózus londoni utcát. Visítva rohangáltak keresztül-kasul a termeken, mint a hu­ligánok, összetörték a berendezést és a bútorokat", elviselhetetlenné té­ve az életet mindenki számára. Scott Williamson azonban „ragaszkodott hozzá, hogy a békét maguknak a gyerekeknek kell helyreállítaniuk az út­jukba kerülő ingerforrásokra reagálva". Kitartását siker koronázta: „Egy év sem telt bele és a káoszból kibontakozott a rend, gyerekcsapatokat lehetett látni, amint naphosszat úsznak, korcsolyáznak, bicikliznek, tor­náznak vagy valami játékot játszanak, olykor beülnek a könyvtárba ol­vasni… a visítás és rohangászás csak emlék maradt."

A pechami kísérletről készített számos értékes beszámoló egyiké­ben John Comerford arra a következtetésre jut, hogy „ilyeténképpen, ha egy társadalom megfelelő körülmények között a spontán kifejeződésre bízza magát, maga jut el a megváltáshoz, és minden fölébe rendelt ve­zetésnél sikeresebben fogja megvalósítani az összhangot a benne működő erők között". Edward Allsworth Ross ugyanezt a következtetést vonta le a „határvidéki" közösségek igazi (vagyis nem a legendák szerin­ti) fejlődését vizsgálva a XIX. századi Amerikában.

Ugyanennek a jelenségnek hasonlóképpen drámai megnyilvánulá­sairól tudósítanak azok a bátor vagy inkább magabízó kísérletezők – pl. August Aichorn, Homer Lane és Dávid Wills – , akik önkormányzati, nem-büntető jellegű közösségeket alakítottak „bűnöző" fiatalokból. Ho­mer Lane volt az a férfi, aki évekkel előzve meg korát, közösséget ho­zott létre a bíróságok által hozzá küldött fiúkból ós lányokból – a közös­séget Little Commonwearth-nek hívták. Lane gyakran mondogatta, hogy „a szabadságot nem lehet adni, azt a gyerek maga fedezi és találja fel". Ezt támasztotta alá Howard Jones is, amikor így nyilatkozott: „Lane nem volt hajlandó a felnőtt világ intézményeit utánzó kormányzati rendszerbe kényszeríteni a gyerekeket. A Little Commonwearth kormányzati rend­szerét a gyerekek maguk formálták, lassan és fájdalmasan, saját igé­nyeik kielégítésére." Aishorn, aki hasonlóan bátor képviselője volt ugyan­ennek a generációnak, egy beilleszkedési zavarokkal küszködő gyere­kek számára létesült otthon vezetője volt. Az egyik különösen agresszív csoportról így írt: „agresszív cselekedeteik egyre gyakoribbakká és egyre erőszakosabbakká váltak, mígnem gyakorlatilag az épületben található összes bútort szétverték, betörték az ablaküvegeket, majdhogynem szi­lánkokká rugdalták az ajtókat. Egyszer egy fiú kiugrott a dupla ablakon, mit sem törődve az üveg vágta sebekkel. Végül üresen maradt az ebédlőasztal, mert a gyerekek a játékszoba zugaiba kuporodva falták be az ebédjüket. Visítás és üvöltözés hallatszott a távolból." Aichorn és kollégái, megőrizvén magukban azt, amit csak a módszerükbe vetett em­berfeletti hitnek és türelemnek nevezhetünk, megvédték a gondjaikra bí­zott gyerekeket a szomszédok, a rendőrség és a városi hatóságok dü­hétől. „Kitartásuk végül elnyerte jutalmát. A gyerekek nemcsak lecsilla­podtak, hanem erős érzelmi kapcsolatot alakítottak ki gondozóikkal. E kötődés aztán megfelelő alapul szolgált az átnevelési folyamathoz. Vé­gül a gyerekeknek meg kellett ismerkedniük a külvilág által felállított kor­látokkal."

Időről időre hasonló sikereket értek el mások is, [pl. Makarenko. – A szerk.] azon kevesek, akik elegendő belső szabadsággal és a mód­szer alkalmazásához nélkülözhetetlen morális erővel rendelkeztek, vala­mint azzal a végtelen türelemmel és kitartással, ami esetükben elenged­hetetlen. A mindennapi életben ezek az élmények nem jelentkeznek ilyen élességgel, mivel általában nem ilyen alapjaiban torzult személyi­ségekkel van dolgunk. A mindennapokban azonban, a tudatos szabályo­zottság szféráján kívül általában egy közös cél megvalósítása érdekében érintkezünk másokkal, s miközben – az időt látszólag céltalanul és tétle­nül vesztegetve – arra várunk, hogy kialakuljon a spontán rend, felmerül a veszély, hogy közbelép a rend egy szerelmese, s csak azért, hogy végre bevégezzen valamit, megkísérli kiépíteni a hatalmat és a rend­szert. Csak egy pillantást kell vetnünk azonban a szülő-gyerek viszony­ra, hogy lássuk, a rendetlenséggel kapcsolatos toleranciaküszöb ebből a szempontból egyénenként jelentősen különbözik. Többnyire azt vesszük észre, hogy a rend büntető és korlátozó hívei általában saját gátlásaik és bizonytalanságuk miatt olyanok, amilyenek. Vannak viszont olyan emberek is, akik megbocsátó türelemmel viselik a rendetlenséget, s az olvasó számára nem lehet kétséges, melyikükkel könnyebb együtt élni.

Egészen más síkon bontakozik ki spontán rend az emberi társadal­mak azon ritka pillanataiban, amikor egy népi forradalom megvonja tá­mogatását a „törvényes rend" erőitől, s ilyeténképpen a hatalmat is visszaveszi tőle. Egyszer alkalmam volt beszélgetni egy Dél-Afrikából visszatért újságíróval. Az országról szerzett legmélyebb benyomása az volt, hogy a dél-afrikai fehérek olyan „kurtán-furcsán" beszélnek egy­mással. „Ott már senki sem kedves a másikkal" – mondta. Megjegyzését egy ezzel ellentétes jelenség idézte föl bennem. A csehszlovákiai szov­jet beavatkozás évfordulóján tartott rádióműsorban az egyik résztvevő az 1968-as prágai nyárra visszaemlékezve a következőket emelte ki: „Ezen a nyáron mindenki barátságosabb, figyelmesebb lett. Eltűnt a bűn és az erőszak. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy elviselhetőbbé te­gyük az életet, hisz oly elviselhetetlen volt azelőtt." A munkások sok he­lyen önkéntes felajánlásokat tettek – írja a Prágai Tavasz kapcsán John Berger -, hogy ingyen dolgoznak szombaton, így kívánván könnyíteni az ország anyagi gondjain. Azok az emberek, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a fogyasztói társadalom volt legmerészebb álmuk, pénzt és aranyat ajánlottak fel, hogy segítsenek megmenteni az ország gazdasá­gát (Ökonómiai szempontból ez persze naiv gesztus, de ideológiailag annál jelentősebb.) Munkások tömegeit láttam Prága utcáin, arcuk ra­gyogott tetteik és lehetőségeik tudatától. Ez a hangulat persze nem tart­hatott örökké. Ám egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy milyen le­hetőségek szunnyadtak az emberekben kihasználatlanul; hogy milyen gyorsan úrrá lehet lenni a bomlasztó erőkön." Harry Schwartz pedig (a New York Times-tól) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a külföldi tudósí­tók élénk és keresetlen, közvetlen és felszabadult szavakban írták meg a boldog prágai polgárok parttalan lelkesedését." Amikor aztán begör­dültek a szovjet tankok, hogy helyreállítsák az ö rendjüket, a spontán for­radalom spontán ellenállássá alakult át. Kamii Winter így nyilatkozott a prágai eseményekkel kapcsolatiban: „Meg kell vallanom, hogy teljesen hiányzott a szervezettség. Magától ment minden…" Pozsony megszállá­sának második napjáról Ladislav Mňačko a következőket írta: „Egyetlen vezényszó sem hangzott el. Magától is tudta mindenki, hogy mit kéne tennie. Mindenki a maga ura volt és magának parancsolt, miközben a hivatalos kormány valahol messze, valószínűleg Moszkvában tartózko­dott. Hiába próbálták a megszálló erők megbénítani az ellenállók tevé­kenységét, ment tovább minden a maga útján, s talán még olajozottabban, mint békés időkben. Az embereknek estére még a kenyérkérdést is sikerült megoldaniuk."

Novemberben, amikor a diákok ülősztrájkot szerveztek az egyete­meken, „a lakosság azzal is kimutatta szimpátiáját, hogy a gyárakból tu­catjával küldték a diákoknak az ingyen élelemmel megrakott teherautó­kat. A prágai vasúti alkalmazottak pedig sztrájkkal fenyegettek arra az esetre, ha a kormány megtorló intézkedéseket foganatosítana a diákok­kal szemben. Különféle közlekedési alkalmazottak buszokat bocsátottak a sztrájkolok rendelkezésére. A postai dolgozók külön telefonösszekötte­tést létesítettek az egyetemi városok között."

A Prágai Tavasz egyébként nem az első volt a spontán forradalom spontán rendjének példatárában. Tizenkét évvel korábban Lengyelor­szágban és Magyarországon az anarchia ugyanilyen röpke mézeshetek­re invitált.

Ugyanezt láttuk más földrészeken is. Amikor Havannában az általá­nos sztrájk megbuktatta a Battista-rezsimet, és mielőtt Castro hadsere­ge benyomult a városba, Róbert Lyon, az American Friends Service Comittee New England-i irodájának ügyvezető igazgatója arról tudósított je­lentésében, hogy „bár most nincs rendőrség az országban, a bűnözési ráta már évek óta nem volt ilyen alacsony". A BBC tudósítója szerint: „A városban napokig nem működött semmiféle rendőrség s ez mindenki számára örvendetes élmény volt. A motorosok fegyelmezetten viselked­tek, ami, tekintve, hogy kubaiakról van szó, igazán bámulatba ejtő. Az ipari munkások kis csoportokban tüntettek követeléseikért, majd felosz­lottak, és ki-ki ment haza. A kocsmák is bezártak, amikor minden ven­dég megitta a magáét, és mindenkinek csak annyira volt jókedve, amennyire kell. Havanna, lerázva magáról annyi év után egy velejéig korrupt rendőri szervezet elnyomását, felszabadultan mosolygott a forró napsütésben."

A fent leírt esetek mindazonáltal – és közismerten – egytől-egyig az­zal végződtek, hogy az új rendszer, a rend megteremtésének szüksé­gességére ós az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, sietve kiépítette a maga elnyomó gépezetét.

Az olvasó számára is nyilvánvalóan,- az emberi viselkedés és a tár­sadalmi viszonyok kutatása során azért tanulmányoztuk, elemeztük (és példáztuk a fentiekben is) azokat a pillanatokat, amikor a társadalmat egyedül az emberi szolidaritás kötőanyaga tartotta össze, a hatalom holtsúlya nélkül, hogy kiderítsük, megvannak-e az előfeltételei a társa­dalmi spontaneitás, a „részvétel" és a szabadság kiterjesztésének, s ha igen, melyek azok. Bizonyos, hogy azok a pillanatok, amikor semmiféle rendőrség nem működik, elmélyült érdeklődésre tarthatnának számot, legalább a kriminológusok részéről. Ennek ellenére sem a szociál­pszichológiai tanulmányokban, sem a történészek írásaiban nem találko­zunk kellő mértékben e téma tárgyalásával. A szemtanúk személyes él­ményei közé kell leásnunk magunkat, ha valóban foglalkozni akarunk a kérdéssel.

Ha meg akarjuk tudni, hogy miért nem tanulmányozzák a történé­szek a forradalmi spontaneitás pillanatait, vagy, hogy miért feketítik be őket, olvassuk csak el Noam Chomsky Objectivity and Liberal Scholarship [Objektivitás és liberális tudomány] című tanulmányát. A szerző egy, az anarchisták számára kiemelkedően fontos esemény, az 1936-os Spanyol Forradalom példáján szemlélteti gondolatait, amelynek történe­te – jegyzi meg – még megírásra vár. A hivatásos történészek e tárgy­ban folytatott kutatásait elemezve Chomsky a következőket írja: „Azt hi­szem, már éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a szerzőt a társadalmi forradalommal szembeni előítéletes gondolkodása, valamint a liberális polgári demokrácia rendje és értékei iránti elkötelezettsége vezette arra, hogy hamis színben tüntesse fel döntő fontosságú esemé­nyeket, és figyelmen kívül hagyjon jelentős történelmi folyamatokat." Chomsky azonban elsősorban nem erre akarta felhívni a figyelmünket. „Annyi azért mindenki számára világos – írja -, hogy a jóléti államok ér­telmisége veszélyes ideológiai áramlatokat követ. Ez az értelmiség kizá­rólagos jogot formál a jóléti társadalom irányításához szükséges techni­kákra és szakértelemre, és egy olyan nemzetközi társadalom kiépítésén fáradozik, amely fölött az amerikai szuperhatalom őrködik. Tisztán ideo­lógiai szinten e veszélyek jó részét már feltárták a tudomány ellenforra­dalmi alárendeltségének kutatása során… Mindaddig amíg az irányítási és ellenőrzési módszerek léteznek, arra lehet használni őket, hogy kor­látozzák az új társadalmi formákkal való spontán és szabad kísérlete­zést, s ugyanígy lehet velük megakadályozni azt is, hogy újrateremtsük a társadalmat azok érdekében, akik ma, így vagy úgy, de mindenképp kisemmizettek. Ahol ezek a módszerek kudarcot vallanak, ott helyükbe lépnek a kényszereszközök, a modern technika által rendelkezésre bo­csátott legváltozatosabb formáikban, hogy fenntartsák a rendet és a biz­tonságot."

Van tehát olyan rend, amit az erőszak tart fenn, van olyan, amit a bürokrácia kényszerít ránk (rendőrökkel az ajtóban), és van olyan rend, amely spontánul bontakozik ki, annál fogva, hogy társas lények vagyunk, akik képesek saját sorsukat alakítani. Majd, ha az első kettő megszűnik létezni, akkor nyílik meg az út a harmadik rend végtelenül emberibb és emberségesebb formája előtt. Mert a szabadság – ahogy Proudhon mondta – nem a gyermeke, hanem a szülője a rendnek.

Vezetők nélkül

Korunk már olyannyira hozzászokott a mes­terségesen kijelölt vezetőkhöz… hogy ne­hezen ismeri föl az igazságot, vagyis hogy a vezetőket nem kell sem kiképezni. sem ki­nevezni, mert azok maguktól bukkannak fel. ha eljön az ideje. A Peckham Központ kötet­len viszonyai között a vizsgálatot vezető tu­dósok nap mint nap szemtanúi lehettek, mi­ként válik ki valaki ösztönösen a közös­ségből, s lesz a közösség ösztönösen, de nem hivatalosan elismert vezetőjévé, mindig az adott pillanat kívánalmainak megfelelően. Jöttek-mentek a vezetők, ahogy a körülmé­nyek hozták a Központ örökmozgásában. Mert kijelölésük nem volt tudatos és (felada­tuk végeztével) nem is tudatosan tétettek le. A közösség tagjai nem is mondtak köszöne­tet a vezetőnek sem szolgálatai teljesítése közben, sem utána, szolgálatai teljesítésé­ért. Addig követték, amíg irányítása a javuk­ra vált, illetve amíg megfelelt annak, amit ők is akartak. Szánakozás nélkül vártak le róla, amikor új tapasztalataik friss élmények felé szólították őket, melyek során majd megint új vezetők emelkednek fel, vagy amikor már olyan önbizalomra tettek szert, hogy bármi­féle kötött vezetés csak korlátozta volna őket. (John Comerford: Health the Unknown. The Story of the Peckham Experiment. [Éljen az ismeretlen! – a peckhami kísérlet története])

A vezetővel akarok beszélni! Ezzel kezdi a marslakó, ha földi lénnyel ta­lálkozik, ezt követelik a rendőrök a tüntetőktől, az újságírók a forradal­mároktól. „Néhány újságíró szerint – mondta egyikük Daniel Cohn-Benditnek – maga a forradalom vezére." Cohn-Bendit így válaszolt: „Össze­vissza firkálnak mindenféle ostobaságot. Sohasem lesznek képesek fel­fogni, hogy a diákmozgalomnak nincsen szüksége vezetőkre. Nem va­gyok sem vezető, sem hivatásos forradalmár. Csak szócső vagyok, szó­szóló, semmi más." Az anarchisták a vezetés nélküli közösségek hívei, s ha ez a kifejezés ismerősen cseng, az azért lehetséges, mert volt a há­ború előtt egy paradox kísérlet az angol és az ausztrál hadseregben – a módszert azóta már a gazdaságirányításban is alkalmazzák -, amit úgy hívtak, hogy vezetés nélküli csoporttechnika, és a vezetők kiválasztásá­ra szolgált. Katonai pszichológusok megfigyelték, hogy az, amit ők az ideális vezető, illetve beosztott tulajdonságainak tartottak, nem mutatko­zik meg, ha az egyént elszigeteljük társaitól. „Ezek a tulajdonságok meg­határozott társadalmi szituációkhoz kötődnek – írta az egyik pszicholó­gus -, a vezetés helyzetenként és csoportonként változik. Több mint száz évvel ezelőtt Mihail Bakunyin ezt így fogalmazta meg: „Adok és ka­pok – ilyen az élet. Irányítanak ós irányítok, ha rám kerül a sor. Igy hát nincs hatalom, mely rögzített ós állandó, csak a kölcsönös, időleges és mindenekelőtt önkéntes vezetés ós alárendeltség folytonos váltakozása."

Ne tévesszen meg e gondolatok szelíd logikája. A vezetés anarchis­ta értelmezése következtetéseiben teljesen forradalmi – hiszen, ha kö­rülnézünk a világban, mindenhol azt látjuk, hogy pontosan az ellenkező felfogás érvényes: mindenhol hierarchikus, tekintélyelvű, privilegizált és állandó jellegű vezetés van hatalmon. Alig akad olyan tanulmány, mely e két ellentétes munkaszervezési módszer hatásainak összehasonlítá­sával foglalkozna. Említsünk meg mégis egyet. A Royal Institute of Bri­tish Architects (RIBA) anyagi támogatásával felmérés készült a tervező irodák munkaszervezési módszereiről. A kutatócsoport a tervezési folya­mat két ellentétes típusát különböztethette meg, amelyek meglehetősen különböző munka- és szervezési módszerek kiindulópontjául szolgáltak. „Az egyik esetekben a folyamat első lépcsőjeként megtervezik az épület formáját, majd, ehhez idomítva a megbízók igényeit, kiképezik e három­dimenziós prekoncepció belső terét. A másik módszer először kísérletet tesz arra, hogy minél jobban megismerje a leendő lakók igényeit, s ha már mindent tudnak róluk, köréjük tervezik az épületet."

Az első módszer esetében, ha azt alkotó jellegű munka fő része le­zárult, a többi már szinte magától megy, az építész gyors döntéseket hoz, betartja a határidőt s elég gyorsan dolgozik ahhoz, hogy méltányos hasznot könyvelhessen el. „A bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy ez a fajta magatartás uralkodó azokban az irodákban, ahol a centralizált munkaszervezési módszert alkalmazzák, és ezek a módszerek egyér­telműen az irányítás meglehetősen autokratikus formáival járnak együtt." Ezzel szemben „a másik elgondolás – mely a használó igényeitől jut el az épület formájáig – megnehezíti a döntéshozatalt. Tovább tart a mun­ka, az építész számára többnyire nem kifizetődő, holott a megbízó gyak­ran sokkal olcsóbban jöhet ki, s az épület is a vártnál gyorsabban kerül­het tető alá. Számos tervező iroda, mely a fenti módszerrel dolgozik, megfelelőbbnek találta a decentralizált munkaszervezési módszert, melynek kötetlen légkörében szabadon áradhatnak a gondolatok…" A kutatócsoport úgy találta, hogy a vizsgált irodák vagy a centralizált vagy a decentralizált típusba sorolhatók, kivéve egy kisebb „hibrid" csoportot, vagyis azt a néhány nagy állami intézetet, mely rendkívül merev hierar­chikus struktúra szerint épült fel, s a tervezői munka alacsony minőségé­vel, valamint rossz szakmai és vezetői hatékonyságával tűnt ki. Az alkal­mazotti fluktuáció, mely semmiféle összefüggést nem mutatott a kerese­tekkel, nagy volt a centralizált irodákban, és alacsony vagy rendkívül ala­csony a decentralizált felépítésűekben, ahol a munkatársak vállán jókora felelősség nyugodott és amelyekre a pezsgő munkahelyi légkör volt a jellemző.

A RIBA-felmérés eredményeihez hasonló megfigyeléseket tettek a tudományos kutatómunka elveinek összehasonlító vizsgálata során is. Itt kell megemlítenünk Wilhelm Reich „demokratikus munka" elméletének néhány megállapítását. Meg kell mondanom, kétlem, hogy valaha is ki­próbálta volna elgondolását a gyakorlatban, annyi azonban bizonyos, hogy az egybevág az anarchista csoportokban szerzett tapasztalataim­mal, Reich a következő kérdést teszi fel: „Mik voltak hát szervezetünk alapelvei, ha egyszer nem voltak sem szavazások, sem irányelvek és utasítások, ha egyszer nem voltak titkárok, elnökök, alelnökök és így to­vább, és így tovább?" A válasz pedig így hangzik: „A munka tartott össze minket, az, hogy munkánk által kölcsönösen függtünk egymástól. Egyetlen nagyszabású probléma kötötte le figyelmünket, a maga szak­mai részfeladataival. Nem kértem senkit, hogy segítsen a munkában, maguktól jöttek. Addig maradtak, amíg a munka ott tartotta őket. Nem alkottunk politikai csoportosulást, és nem dolgoztunk ki akcióprogramot sem. Mindenki tette a magáét, érdeklődésének megfelelően. … Aztán ott voltak az objektív, biológiai munkaérdekek és munkafeladatok, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák az emberi együttműködést. A pél­dakövetésre épülő munka spontán módon organikusan alakítja ki műkö­dési formáit, jóllehet csak fokozatosan tapogatózva, nem egyszer hibá­kat ejtve. Nem úgy, mint a politikai szervezetek, amelyek működése, az­zal a sok „kampánnyal" meg „platformmal", semmi összefüggést nem mutat a mindennapok gondjaival, bajaival."

A „demokratikus munkáról" szóló tanulmányának egy másik helyén Reich megállapítja: „Biztosak lehetünk benne, hogy ha egy szervezet­ben személyes ellentétek ütik fel a fejüket, megindul az intrika és a poli­tikai taktikázás, ott az embereket valójában már semmi sem köti össze, a közös munkaérdek elvesztette összetartó erejét. … Mivel a szervezeti kapcsolatok alapját a közös munkaérdekek képezik, így ha ezek meg­szűnnek, vagy konfliktusba kerülnek egymással, a szervezeti kapcsola­tok is felbomlanak." E kötetlen, változó vezetés szintén a tekintélyből táplálkozik, de e tekintély alapja itt minden esetben az önkéntes szerep­vállalás a szóban forgó feladat elvégzésében. Smeaton és Newcomen bizonyára egyaránt kitűnő mérnök volt – fejtegeti Reich -, de gőzgépei­ken minden dugattyú-löketnél egy külön odaállított fiúnak kellett kinyitnia a szelepet; és éppen az egyik ilyen fiú volt az, akinek egy alkalommal sikerült a szelepet a gép többi részéhez rögzítenie, hogy az magától ki­nyíljon, miközben ő el nem foglalt társaival játszik. Persze a modern gé­pek korában nincs többé helye az ilyen ártatlan újításoknak. A fejlesztési munkához ma már széles körű tudományos képzés vált szükségessé, a munkások pedig ki vannak zárva ebből a képzésből. Úgyhogy e remény­telen helyzetből nincs más kiút, csak ha egyesítjük a kézművességet a tudományos képzéssel – ha összegezzük a tapasztalatokat, ahelyett, hogy határokat vonnánk – így Reich.

A helyzet valójában ma még rosszabb, mint ahogy azt Kropotkin megjósolta. Terv és végrehajtás, „igazgató" és munkás még távolabb kerültek egymástól. Az emberek nagy része tulajdonképpen felülképzett a termelési piramisban elfoglalt helyéhez képest. Alkotó fantáziájukra a rendszer nem tart igényt. „Nem azért fizetnek hogy gondolkozzál, ha­nem hogy végezd a dolgod!" – hallhatjuk a művezetőktől.

Amikor az anarchista folyóirat szerkesztője voltam, a lappal foglalko­zó cikkekben különösen az egyik kritikus szavai nyerték meg a tetszése­met. E kritikus szerint a folyóirat mély érdeklődóst mutat az iránt „ahogy az egyes embert megfosztják a fejlődés lehetőségétől", és „ugyanakkor meglátja az emberekben rejlő kiaknázatlan képességeket". Habár e sza­vak inkább a szándékra, mintsem az eredményre vonatkoznak, a szerző véleménye mindazonáltal helytálló. Az emberek az anyaöltől a sírig tartó útjukon anélkül mennek végig, hogy valaha is tisztába jönné­nek saját képességeikkel; éppen azért, mert a kezdeményezés joga, a döntésben, bírálatban, és határozathozatalban való részvétel joga a fejeseknek van fenntartva. Nem véletlen, hogy a vezetéssel kapcso­latos példáimat a „kreatív" foglalkozások – mint az építészet és a kutató­munka – területén végzett funkcionális tevékenységek köréből vettem, Ha egy intézmény feladata az, hogy alkosson, akkor nem engedheti meg magának, hogy dolgozóinak többségéből mások által programozott gépeket csináljon.

„Az alkotás a kiválasztott keveseknek van fenntartva – olvassuk egy beosztott véleményét -, mi többiek arra kényszerülünk, hogy e kiválasz­tott kevesek által teremtett világban pergessük napjainkat, hogy az ő ze­néjüket hallgassuk, hogy az ő találmányaikkal és tudományukkal éljünk, hogy az ő költeményeikben, látomásaikban és színjátékaikban gyönyör­ködjünk. Ezt a meggyőződést táplálja bennünk kultúránk és nevelteté­sünk, jóllehet ez nem más, mint egy kulturálisan kialakult és meggyöke­resedett hazugság." A rendszer kitermeli a tudatlanok tömegét, majd el­határolja magát tőlük alkalmatlanságuk miatt, és a „kiválasztott kevesek­nek" hódol, mondván, hogy a tehetség ritka adomány…

Ki tervezzen?

Az amerikai városokat sújtó válság leküzdésére Sennett olyan városépí­tést ajánl, amely városokban az emberek arra kényszerülnek, hogy szembesüljenek egymással. „Ezekben a városokban nem létezne sem rendfenntartás, sem a központi irányítás más formája, nem lenne isko­láztatás, övezetekre osztás, felújítás, illetve semmilyen olyan központo­sított városi tevékenység, amit valójában egységes közösségi akcióval és ami még fontosabb, magán a városon belül közvetlen erőszakmentes konfliktussal folytatni lehet." Erőszakmentes? Igen, mivel Sennett azt ál­lítja, hogy a mai korszerű és anyagi javakban bővelkedő városban az ag­ressziónak és a konfliktusnak az erőszakon kívül nem nyújtanak semmi más kibocsátószelepet, s ennek pontosan a személyi konfrontáció hiá­nya az oka. (A leghangosabban akkor kiáltanak törvényért és rendért, amikor a közösségek – az amerikai külvárosokban – a leginkább elszi­getelődnek a többi városbeli embertől.) Ezen erőszak megnyilvánulására a legvilágosabb példa – mondja Sennett – „a modern városokban a rendőrségre nehezedő nyomás. A rendőröktől azt várják, hogy ellensé­ges döntés bürokratái legyenek", de „egy társadalom, amely a rendet­lenségre adott törvényes választ személytelen, passzív erőszakként képzeli el, csak a rendőrlázadás rémisztő kitörését váltja ki". Ezzel szemben az anarchista város, amit Sennett elképzel, „arra készteti az embereket, hogy megmondják, mit gondolnak egymásról, valamiféle összeférési, együttélési forma kikovácsolása céljából", s így az itteni megoldás nem kompromisszum a rend és az erőszak között, hanem egy teljesen eltérő életforma, amelyben az embereknek nem kell választani­uk a kettő között.

A valóban „decentralizált" hatalom, ahol az egyénnek a körülötte lévőkkel van dolga egy változatos környezetben, magában foglalja a kö­zösségi irányítás lényegét, vagyis a konfliktusszabályozás elutasítását érintő változást. Például erősen csökkenteni kell sok polgári rendetlen­ség rendőri szabályozását; a helyi ügyek békés rendezéséért az érde­kelteknek kell vállalniuk a felelősséget. Miután az emberek jelenleg olyan naivak és járatlanok a konfliktus kifejezésre juttatásában, e rendet­lenségeket csak erőszakba-torkollásként tudják elképzelni. Amíg nem ta­nulják meg tapasztalatból, hogy a konfliktus kezelése olyasvalami, amit nem lehet a rendőrökre hárítani, a konfliktusnak ez az erőszakba polari­zálódása és eszkalálódása az egyetlen végkifejlet, amit be tudnak üte­mezni. Ez érvényes azokra is, akik rendőri megtorlásra számítanak saját maguk ellen – ilyen például a militáns diákok kis csoportja -, és áll azok­ra is, akik „maguk mellé" hívják be a rendőrséget.

A szakértő feladata is megváltozik. „A tervezőknek ahelyett, hogy valami elvont városi egész részére terveznének, a város konkrét részei, a városban lévő különböző osztályok, etnikai csoportok és fajták számá­ra kell dolgozniuk. És a munka, amit ezeknek az embereknek végez­nek, nem tervezheti meg ezeknek az embereknek a jövőjét; az embe­reknek nem lesz esélyük arra, hogy éretté váljanak, ha nem maguk tervezik jövőjüket, ha nem kapcsolódnak be aktívan társadalmi életük kialakításába."

Egyébként az Egyesült Államok kezdeti története is olyan időszak volt, amelyben a helyi közigazgatásban a Községi Gyűlés [Town Meeting] volt a legfelső szerv. Ahogy Tom Paine írta: „az Amerikai Háború kezdetét követő két évben – és több amerikai szövetségi államban hosszabb ideig – nem voltak kialakított kormányzási formák. A régi kor­mányokat megszüntették, s az ország túlságosan el volt foglalva a hon­védelemmel ahhoz, hogy figyelmét új kormányok alapítására fordítsa, ám ezen intervallum során a rendet és a harmóniát éppoly sértetlenül őrizték meg, mint Európa bármelyik országában." Staughton Lynd hoz­záfűzi: „Az örökölt hatóságok elleni lázadás az amerikai forradalmi ha­gyományban sem puszta „intézményellenesség" volt. Az amerikai forra­dalmi hagyomány hallgatólagosan – néha nyíltan – magában foglalt egy álmot a jó társadalomról, mint alulról szakadatlanul újrateremtett helyi közösségek önkéntes szövetségéről; azt, amivel az újrateremtés folyik, Paul Godman 'egzisztenciális alkotmányos törvények folyamatos soro­zatának' nevezi."

A közösség erejének a centralizált bürokratikus tervezés borzalmai­ból eredő újbóli fölfedezése e hagyomány újrateremtésének kezdetét is jelentheti. És pontosan azért kell tapasztalatból megismernünk a közös­ségi hatalom nélküli közösségi szervezésnek, az igazi közösségi cselek­véstől való elterelésül szolgáló közösségi tanácskozásnak csapdáit és csalódásait, mert az említett újbóli fölfedezés igen korai szakaszainál tartunk egy olyan társadalomban, amelyet a bürokratikus közigazgatás ural.

Mi lakást adunk, nektek adtak lakást, ők hajléktalanok…

A harmadik világbeli viskóvárosok szegényei, akik anarchikusán cselek­szenek, mivel semmilyen hatóság nem bír olyan hatalommal, hogy eb­ben megakadályozhassa őket, három olyan szabadsággal rendelkez­nek, amelyet a gazdag világ szegényei elvesztettek. Ahogy John Turner megállapítja, élhetnek a közösségi kiválasztás szabadságával, saját pénzforrásaik kezelésének szabadságával, továbbá saját környezetük kialakításának szabadságával.

A gazdag világban a főidnek minden darabja valakié, akinek az olda­lán szilárdan ott áll a törvény és a törvényt érvényesítő ügynökök. Az építkezési előírásoknak és a tervezési tőrvényeknek mereven érvényt szereznek, hacsak nem olyan fejlesztő jön, aki eléggé dörzsölt építésze­ket és közvetítőket tud szerződtetni, vagy egyezséget tud kötni a hatósá­gokkal.

Vegyük például a nagy-britanniai lakáshelyzetet. Sok előre látható paradoxonának csak egyike a tulajdonos és a tanácsi bérlő közötti sza­kadék. A lakosságnak közel egyharmada községi tulajdonban lévő há­zakban illetve lakásokban él, de egy maroknyi szövetkezeti lakásügyi társaságot leszámítva nincs egyetlen olyan ingatlan sem, amit annak bérlői tartanának a kezükben. A tulajdonos dédelgeti és javítgatja ottho­nát, jóllehet az térszabványait és szerkezeti minőségét illetően esetleg gyatrább, mint a községi építészet egyik díjnyertes darabja, amelynek bérlője viszont kevés büszkeséget és örömöt látszik érezni lakásában. A tanácsi bérlő ugyanis a függőség és ellenérzés szindrómájának csapdá­jába került, ami pontos visszatükrözése lakáshelyzetének. Az emberek azzal törődnek, ami az övék, amin változtathatnak, amit a változó igé­nyekhez igazíthatnak, és amit megjavíthatnak a maguk részére. Képe­seknek kell lenniük környezetük alakítására ahhoz, hogy azt igazán sa­játjukká tegyék. Közvetlen felelősséget kell vállalniuk érte.

Amilyen arányban növekszik a tanácsi bérlőkre a nyomás a folyama­tos lakbéremelés révén, – s ezzel a bérlők csak akkor tudnak szembe­helyezkedni, ha kollektív ellenálláshoz folyamodnak -, olyan mértékben növekszik az igény a bérlő státuszának megváltoztatására vagy a" bérlő általi ellenőrzésre. A községi ingatlannak a bérlő általi átvétele egyike azon nyilvánvalóan ésszerű elgondolásoknak, amelyek szunnyadnak, mert a községi ügyekhez való hozzáállásunk még mindig megrekedt a tizenkilencedik századi paternalizmus kerékvágásában. Útmutatásul rendelkezésünkre áll Oslo dokumentumokkal teljes mértékben alátá­masztott esettörténete Norvégiában. Egyik háború előtti alacsony szín­vonalú ingatlanuk problémáival kezdődött. Az ingatlan nem volt tet­szetős, s nagy volt az ellenállás a lakbéreknek a javítási költséget fe­dező emelésével szemben. Kísérletképpen az ingatlant átadták egy bérlőszövetkezetnek, s ez a politika megváltoztatta mind az ingatlant, mind a bérlők magatartását. Most Oslo egész lakáspolitikája ezen az el­ven alapul. Ez nem anarchia, de egyike az anarchia alkotóelemeinek…

Jegyzet

Ezt a tanulmányt Colin Ward: Anarchy in action című könyvének (Freedom Press, 1973) I., II., VI. és VII. fejezetéből vett részletek felhasználásával szer­kesztettük mostani, a baloldaliság különböző eszmerendszereit, mozgalmait be­mutató számunk igényei és lehetőségei szerint. Tekintettel a tanulmány még így is tetemes méreteire, úgy döntöttünk, hogy a magyar olvasók számára különö­sebb jelentőséggel egyébként sem bíró jegyzetanyagról ezúttal lemondunk. (A szerk.) A kötet előkészítésében és fordításában részt vettek: Acsády Judit, Bartók Gyula, Hochberg Ágnes, Seres László.

Magyarországon az államszocialista rendszer különböző külső és belső okok miatt bukott meg. De mindenekelőtt azért, mert lemondott a szo­cializmus megvalósításáról, és a gazdasági valamint a politikai hatalom egy elkülönült bürokrácia fennhatósága alá került. így a munkavállalók milliói, akik hittek a szocialista célokban, érthető módon elfordultak az egypártrendszertől. A bukás legfőbb tanulsága, hogy az állami tulaj­dont nem egy szűk elit, hanem a munkavállalók ellenőrzése alá kell he­lyezni.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) – mint az államszocializ­must Magyarországon elsőként bíráló baloldali szervezet – nem a múlt, hanem a jövő kérdéseit kívánja a figyelem középpontjába állítani.

1989-ben az MSZMP új vezetése politikai egyeztető tárgyalásokon megegyezett az ellenzéki politikai pártokkal és a civil társadalom akko­ri szervezeteivel, hogy békésen visszavonul a politikai hatalomból, és 1990-ben szabad választásokat tartanak. A választások óta eltelt időben lényegesen súlyosbodott az ország helyzete: rohamosan romlik a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonala. Ugrásszerűen megnőtt a tö­megek kiábrándulása mind a kormánypártok, mind a parlamenti ellen­zéki pártok politikájából. Ebben a helyzetben szükségesnek tartjuk minden magyar baloldali párt és szervezet politikai összefonását, vá­lasztási szövetségének előkészítését. E folyamatban a BAL – vélemé­nyünk szerint – felelősségteljes kezdeményező, koordináló és katalizá­tor szerepet tölthet be sajátos szervezeti-politikai összetétele, társadal­mi helyzete, valamint kiterjedt, többirányú politikai kapcsolatai révén. E szerepkör sikeres betöltéséhez szükséges a BAL főbb politikai cél­kitűzéseinek tézisszerű kifejtése.

A BAL főbb politikai célkitűzései

1. Gazdasági demokráciát!

Gazdasági demokrácia nélkül nincs valódi demokrácia. A gyorsan nö­vekvő munkanélküliség és infláció, a termelés visszaesése és tartós vál­sága, a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonalának romlása, az elsze­gényedés és egy szűk társadalmi csoport szélsőséges gazdagodása azt mutatja, hogy szakítani kell az ország eladósodásához és kiárusításá­hoz vezető eddigi gazdaságpolitikával. A jelenlegi állami vagyon min­den magyar állampolgár tulajdona, ezért privatizálása csak az érintett dolgozói kollektívák beleegyezésével, a leendő magántulajdonosok által a belföldi és külföldi államadósság arányos részének átvállalásával tör­ténhet – csak így lehet legitim.

A BAL – tudomásul véve a vegyes gazdaság létezését – vallja, hogy a termelés történelmi fejlődésének alapvető vonása a termelő jo­gaihoz jutásának növekvő érvényesülése. Ezért arra törekszik, hogy a dolgozói tulajdon a privatizációs folyamatokban – kedvező feltételek esetén – a munkavállalók reális választási lehetősége legyen, és a gazda­ság további fejlődése során növekvő szerephez jusson. A BAL tisztá­ban van azzal, hogy a baloldali mozgalmak egyik legnagyobb feladata, hogy az újratermelés egyes elemeinek funkcionális értékelését, a ter­melői tulajdonlás technikai termelési feltételeit a kor szintjén elemez­zék, és hatékony formáinak érvényre juttatását társadalmi mozgalmak­kal segítsék.

Minden tulajdonformában létre kell hozni a dolgozói önigazgatás, a munkás- és alkalmazotti ellenőrzés megfelelő szervezeteit, ezek rend­szerét és törvényi alapjait jogi biztosítékait.

Hangsúlyozzuk, hogy a termőföld a magyar nemzet sajátos, nem gyarapítható, ezért nem kiárusítható közkincse.

Olyan gazdaságpolitikát kell kialakítani, amely a belső piacot he­lyezi középpontba, ezzel lehetővé teszi az életviszonyok és az életszín­vonal javítását-egyúttal húzóerőt jelentve a gazdasági fejlődés számá­ra. Ennek támogatására igénybe kell venni a fegyverkezés és a bürokrá­cia leépítése során felszabaduló anyagi forrásokat. Olcsó államot kell kialakítani.

A szomszédos országokkal való gazdasági együttműködés révén fenn kell tartanunk, és – a technikai modernizáció követelményeinek megfelelően – fejlesztenünk kell az elmúlt 45 évben kialakult és immár hagyományossá vált piacainkat, figyelembe véve azt, hogy a világgaz­daságba is csak kisebb, regionális piacokon keresztül lehet betagozód­ni. A világpiaci pozíciójavítása érdekében törekedni kell közös, illetve egymáshoz illeszkedő gazdaságpolitika kialakítására.

2. Szociális biztonságot, igazságos közteherviselést és elosztást!

Meg kell akadályozni a bérből és fizetésből élő magyar dolgozók és a nyugdíjasok életszínvonalának további romlását, az elszegényedés ter­jedését.

3. Független Magyarországot!

A Varsói Szerződés megszűnése, a Szovjetunió és Jugoszlávia szét­bomlása, a szomszédos államok bizonytalan bel- és külpolitikai helyze­te és a területükön élő magyar nemzeti kisebbség érdeke-egyaránt az azonos problémákból adódó minél szélesebb együttműködésre törekvő külpolitikát folytató Magyarországot igényel. Azonos külpolitikai tá­volságtartással és politikai mértékletességgel el kell utasítanunk min­den konfrontációs veszélyt rejtő politikai megnyilvánulást és az új függőségeket létrehozó csatlakozást bármely politikai vagy katonai szövetséghez, nagyhatalmi érdekcsoportosuláshoz.

4. Társadalmi demokráciát!

A BAL a demokrácia plebejus tartalmú, népi öntevékenységre épülő kiteljesítését szorgalmazza. E feladat keretében ki kell munkálni a dol­gozói önigazgatási és önkormányzási kezdeményezések alkotmányjogi státuszát, valamint bármiféle politikai egyeduralom és politikai diszkri­mináció elleni garanciák rendszerét.

Létre kell hozni a politikai érdekegyeztetés és érdekképviselet új – a kor technikai szintjének megfelelő – formáit, a társadalmi élet min­den szintjét átfogó népképviseleti bizottságokat, a helyhatósági és a parlamenti képviselők visszahívhatóságának feltételrendszerét, a leg­fontosabb törvények társadalmi vitára bocsátásának és a helyi, illetve országos népszavazásnak érdemi és olcsóbb rendszerét.

5. Az elmúlt 45 év tárgyszerű értékelését!

A magyar politikai baloldal mai nehéz helyzetéből a BAL véleménye szerint nem lehetséges kibontakozás és előrelépés egyetlen baloldali szervezet részére sem, ha a legkíméletlenebb őszinteséggel és történel­mi realitással nem néz szembe a XX. század történelmi tanulságaival. Ennek érdekében a BAL továbbra is kezdeményezi viták, konferenciák szervezését, támogatja a témával foglalkozó valóban tudományos igényű kutatásokat és ezek publikálását.

6. A BAL politikai kapcsolatairól

A BAL elvben politikai szövetségesnek tekint kivétel nélkül minden magát baloldalinak valló politikai pártot és szervezetet. Folyamatos po­litikai együttműködésre törekszik a civil társadalom demokratikus és antifasiszta mozgalmaival. Politikai párbeszédre, és a nemzet sorsát érintő alapkérdésekben konszenzusra törekszik minden konstruktív tár­sadalmi, politikai és egyházi szervezettel. Emellett fejleszti kapcsolatait a hasonló társadalmi alternatívákat képviselő külföldi és nemzetközi szervezetekkel.

Hangsúlyozni kívánjuk: politikai tevékenysége során a BAL min­dent meg kíván tenni annak érdekében, hogy hazánkban a különböző baloldali erők – szakítva az elmúlt négy évtized hibáival és bűneivel – megszabadulva a múlt terheitől, új baloldali politikai szövetséget hoz­zanak létre a tényleges társadalmi demokrácia kialakítása érdekében.

Budapest, 1992. február 15.

A neves baloldali gondolkodókat bemutató sorozatunk része­ként most következő oldalainkon néhány rövid írást közlünk az M (Mensuel, Marxisme, Mouvement) c. francia lap Lefebvre emlékszámából. A folyóirat külön számot rendelt a 90 évet élt (1991-ben elhunyt) marxista tudós emlékének. Az e számból ki­emelt rövid írások közlésével az a célunk, hogy felhívjuk a ma­gyar olvasó figyelmét ennek a Magyarországon viszonylag ke­vésbé ismert gondolkodónak az életművére. Annál is inkább, mert – mint ugyanebben az M-számban J. Gabel írja: „A mar­xizmusnak van egy demisztifikáló és egy misztifikáló irányzata. A magyar marxizmus, e. demisztifikáló marxizmus létrejöttének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy Magyarország a többi szovjet csatlósállamot messze megelőzve igyekezett megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól. Azt hiszem nem kell félnem Lefebvre posztumusz haragjától, ha őt francia volta elle­nére is ehhez az iskolához sorolom." (In: ,A demisztifikáció gondolkodója", ford.: Takács József.)

***

A civil társadalom és a polgári jogok

E magnófelvétel őrizte felszólalás 1985-ben Párizsban, a Navarrenx csoport – az Henri Lefebvre által szervezett polgárjogi kutatásokat folytató kutatógárda – ülésén hangzott el. Lefebvre-nek ez az első olyan megnyilatkozása, melyben vázlatszerűen felveti az akkoriban őt foglalkoztató témát: az új polgári jogokra alapozott társadalmi terv gondolatál. Az előadás itt közölt változatának címe tőlünk származik. – Az Eszmélet szerk.

*

Szükség van-e bármiféle társadalmi terv kidolgozására? Szemé­lyes találkozások és telefonbeszélgetések során azt tapasztal­tam, hogy sokan elutasítják e gondolatot. Érveiket a szocializ­mus és a legújabb kor történetére alapozzák. Legfőbb érvük az, hogy az SZKP és az FKP számos tervéről kiderült már, hogy azok elrugaszkodtak a realitásoktól. Azt is megállapíthattam, hogy az emberek még mindig hisznek a régi modellekben, le­gyen az a reformista vagy a forradalmi modell, beleértve annak sztálinista, szovjet formáját is. Furcsa dolog ez, hiszen úgy tűnik, hogy az emberek gondolkodásában még jelen van sok olyan vonás, mely a szóban egyébként határozottan elutasított model­lek jellegzetessége.

E beszélgetések során kifejtettem: szó sincs arról, hogy el­képzeléseinket – afféle konfekció-öltönyként – ráerőltessük a jövő társadalmára. A baloldal, a Kommunista Párt elvesztett identitásának helyreállítása a feladat. Mit is jelent kommunistá­nak lenni? Ez az identitásvesztés nagyon súlyos probléma", és csak úgy küzdhető le, ha megvitatásra alkalmas téziseket java­solunk; ha nem csupán a szocialista mozgalom végeláthatatlan vitáit ismételjük meg újra és újra, de valamiféle jövőképet is fel­mutatunk.

Feltétlenül szükség van – akár csak vázlatos formában is – egy globális modellre, mert e nélkül kiesik egy dimenzió. Maga a gondolat vész el. Mindenképpen meg kell vitatni valamilyen ter­vet, ha másért nem, hát azért, hogy elvessük.

Milyen kapcsolatban áll egymással napjainkban a gazdaság és a politika? Távolról sem megválaszolt kérdés ez: vagy össze­mossák vagy teljesen elszakítják egymástól e két tényezőt. Ezt a kérdést valójában mindig csak a felül lévők szempontjából vizsgálták. Nem kellene végre az alul lévők, az átlagemberek nézőpontjából tanulmányozni ezt?

Egy harmadik érv is alátámasztja e társadalmi terv létjogo­sultságát: a civil társadalom eszméje. Ez a XVIII. század egyik nagy felfedezése. Nem a Jean-Jacques Rousseau-hoz hasonló magányos gondolkodók találták ki, hanem maga az élet. A civil társadalom fogalma utóbb felbukkan Hegelnél, majd – igaz, kis­sé homályos formában – Marxnál. Később Gramsci fejleszti to­vább e gondolatot, de azután többnyire már csak elködösítik vagy agyonhallgatják. Úgy vélem, a civil társadalom eszméjét új­ra kell gondolni, s integrálni a létrehozandó társadalmi tervbe.

Mindazonáltal a számomra legfontosabbnak tűnő pont az emberi jogok kérdése. Az eredeti nyilatkozat az emberi és pol­gári jogok deklarációja volt, azonban a polgár időközben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten háttérbe szorult. Az emberi jo­gok viszont sokat fejlődtek az eredeti nyilatkozathoz képest; új fejlemény az egyesülési jog, az egészséges élethez való jog és a nők jogainak kiterjesztése, de még mindig nem értük el az op­timális állapotot. Az egyenlőség eszméjén belüli különbözőség jogának elismerése még várat magára. A külvárosok és periféri­ák helyzetét látva különösen sürgetőnek vélem a városi élettel kapcsolatos jogok tisztázását. Úgy tűnik, hogy az informálódás­hoz való jog fontosságát már felismerték. De itt nem csupán a tájékoztató- és kulturális ipar termékeinek fogyasztásához való jog elismeréséről van szó; ami számomra lényeges, az a tevőle­ges részvétel jogának biztosítása az információ–áramlásban. Ez a jog most van születőben, az ezzel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdéseket még át kell gondolni.

Eszemben sincs tagadni az emberi jogok kiterjesztéséért fo­lyó harc fontosságát, de az igazi válság a polgári jogok terén ta­pasztalható. E jogok kétszáz év alatt semmit sem fejlődtek. To­vábbra is a véleményszabadság és a választójog képezik sarka­latos pontjait. Ezek távolról sem elhanyagolható tényezők, de hatásuk csak a makrostruktúrákra terjed ki. Sőt, a választójog, mely lehetővé teszi, hogy a polgárok a parlamentáris de­mokrácia keretei között megválasszák képviselőiket, a poli­tikai elidegenedés megtestesülésének tekinthető, amennyi­ben a polgárokat a választások közötti időszakokban teljes passzivitásra kárhoztatja.

Nagyon kevés szó esik a politikai elidegenedésről, az elide­genedésnek mindig csak a gazdasági vetületét hangsúlyozzuk, jóllehet Hegel és Marx rámutatott a politikai elidegenedés jelen­ségének fontosságára, ám azóta egyre inkább igyekeznek ezt a hallgatás ködébe burkolni. Húsz-harminc éve övezi a legtelje­sebb némaság e témát, hiszen az ezzel kapcsolatos megnyilat­kozások implicite a sztálinizmus bűneire vagy a képviseleti de­mokrácia korlátaira mutattak volna rá.

Ma a legfőbb probléma a polgárok fokozottabb közéleti sze­repvállalásának elősegítése. René Lourau sokat foglalkozott ez­zel a kérdéssel. Az emberek fokozottabb bevonása a polgári jo­gok fogalmának átalakulását hozza magával. Manapság legin­kább a vállalkozásokkal kapcsolatban merülnek fel a polgári jo­gokat érintő kérdések, de igen hosszú idő kellett ahhoz, hogy felismerjük, mennyire meghatározó jelentősége van a polgárok gazdasági környezetének, s hogy ebből levonjuk a szükséges jogi és politikai következtetéseket. Azt mondhatjuk, hogy a vál­lalkozással kapcsolatos jogok formálódása még éppen csak megkezdődött.

Ugyanez a helyzet a városi jogokkal is. A városlakók jogai arra korlátozódnak, hogy egy adott pillanatban megválaszthatják a helyi közigazgatási tisztviselőket, márpedig ez nem valami sok, ha tekintetbe vesszük, hogy a cél a városi vagy kerületi közéletbe való fokozottabb bevonásuk lenne. A városi polgár számtalan szolgáltatást vesz igénybe, miközben e szolgáltatá­sok működését nem áll módjában befolyásolni.

És végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: a tér és az idő kihasználását. Mindannyian időhöz és térhez kötöttek vagyunk; márpedig a számunkra jutó időt és a nekünk kiszabott társadal­mi teret oly módon utalják ki számunkra, hogy e döntések fölött semmiféle kontrollunk nincs. A városi tér kialakítása – a már több mint húsz éve ismételgetett figyelmeztetésekkel mit sem törődve – hihetetlen brutalitással megy végbe. Egyik napról a másikra rombolják le és építik át a külvárosokat, lehetetlenné té­ve a nyugodt életet. Az emberek véleményét soha, még véletle­nül sem kérdezik meg.

Egyre nyilvánvalóbb tehát az ellentmondás: a polgári jogok csökevényessége passzivitásra kárhoztatja a társadalmi életbe bevonni kívánt polgárokat. Ezt az ellentmondást csak a polgári jogok újragondolása oldhatja fel. Néhány évvel ezelőtt ez a téma már napirendre került, nevezetesen az 1981-es szocialista ter­vezetben. Ez azonban éppen csak felvetette e gondolatot, a mé­lyebb elemzéssel adós maradt. Mindenképpen szükség van egy új Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. A társadalmi átalaku­lásra vonatkozó marxi elmélet nem egy egyszer és mindenkorra szóló kinyilatkoztatás – mindig újra kell gondolni. Az új polgári jogok tervét nem szabad úgy felfogni, mintha az egyszerűen csak a polgárrá nevelés része lenne. A cél a politikai kultúra át­alakítása: esetenként már tapasztalhatunk erre irányuló törekvé­seket, de ezzel kapcsolatban kétségtelenül sok minden tisztá­zásra vár még.

Érinti-e mindez az osztályharc kérdését? Igen is, nem is. Itt van egyrészt a tér és az idő elosztásának befolyásolásáért folyó harc, amely éles osztályharcnak tekinthető: küzdelem a munka­idő csökkentéséért, a nyugdíjért, a szabadidőért, a külvárosok felzárkóztatásáért… Mindez azonban már nem tartozik a hagyo­mányos osztályharc körébe. Csakúgy, mint ahogy például a bé­kéért folytatott harcot sem tarthatjuk szűkebb értelemben vett osztályharcnak – ez inkább annak kiterjesztése. Az új polgári jo­gokért indított harc megint csak osztályharc is, meg nem is, mivel nem kötődik olyan történetileg kialakult réteghez, mint amilyen a munkásosztály.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az új polgári jogok követelése csak egy – bár igen lényeges – részét képezheti bármilyen tár­sadalmi tervnek. A világpiaci változásokkal kapcsolatban példá­ul éppen úgy állást kellene foglalni. Az új polgári jogok és a gaz­daság kérdései egyébként érintkeznek: vegyük például az infor­matikát, mint az egyik legfontosabb ágazatot. Ne csak abban a vonatkozásban, amiről az imént beszéltem, vagyis az informáló­dáshoz való jog tekintetében, hanem vizsgáljuk meg az informa­tikát abból a szempontból, hogy milyen szerepet tölt be a társa­dalom életében. Márpedig ha így nézzük, akkor rettenetesnek kell találnunk azt a tényt, hogy ezt az iparágat az egész világra kiterjedően az IBM uralja. Az informatika nem pusztán az információ továbbítás eszköze, hanem olyan, a tőkés érdekek szolgá­latában álló társadalmi ügyviteli rendszer, mellyel az összes töb­bi jelenleg létező ügyviteli forma helyettesíthető. Az én szemem­ben – főleg legutóbbi kaliforniai utam óta – az IBM testesíti meg a legfőbb rosszat. Másrészt persze zseniálisnak találom azt a módot, ahogy az informatika segítségével leküzdik a teret és az időt. S minden egy magánbank által finanszírozott óriási adat­bankon alapul. Az elidegenedés új formái vannak kialakulóban. Annál is inkább sürgős szükség van tehát az új polgári jogokra, hogy harcba szállhassunk ezekkel a tendenciákkal.

Természetesen a fentebbi fejtegetések nagyon vázlatosak, de nem is akartam többet, mint kijelölni egy vita kereteit, s kör­vonalazni egy új politikai kultúra alapjait.

Az, amit régi típusú polgári jogoknak nevezhetnénk, oda ve­zetett, hogy az egyén minden területen megfosztotta önnönmagát bármiféle cselekvési lehetőségtől. Az új polgári jogoknak azt kellene elősegíteniük, hogy az egyén ne csak konfrontá­lódjék a társadalmi viszonyokkal, de képes legyen befolyá­solni is őket. A képviseleti demokrácia keretein belül megvaló­sult az egyén autonómiája, de ez a társadalom felbomlásával fe­nyeget. Az új polgári jogoknak éppen ellenkezőleg, az egyé­nek életét meghatározó társadalmi viszonyok feletti kontroll lehetőségét kell biztosítaniuk.

[M, 1991. december, 50. sz.]

(Ford.: Takács József)

Minőség, ihletettség, gazdagság – ezek jellemzik Henri Lefebvre marxizmusát, s ez különbözteti meg őt ezen eszmeáramlat fran­ciaországi képviselőinek többségétől. E különbözőség megnyil­vánul humanizmusában, dialektikájában, a dogmatizmus elutasí­tásában, de Lefebvre különleges helyzete a kezdetektől fogva a pozitivizmussal karöltve jelentkező francia marxizmus történeté­ben a forradalmi romanticizmussal való kapcsolatának köszön­hető: éppen ez e gondolkodó eredetiségének – s egyben furcsa­ságának – egyik legfőbb forrása.

Lefebvre szellemi fejlődésének első szakaszát végigkíséri a romantikus tradíció; kezdve a húszas években Schellingről, majd a harmincas években Nietzschéről írott műveivel, egészen a vi­lágháború utáni időszakban született Musset- és Stendhal-elemzésekig.

Érdemes e tárgyban képviselt nézeteit összevetni Lukács György gondolataival, akit általában magához közel állónak ér­zett. Míg Lukács ifjúkori marxista írásaiban nagymértékben tá­maszkodott a romantikus kultúrára (a német irodalomra éppen úgy, mint a filozófiára és a szociológiára), későbbi műveiben, s különösen Az ész trónfosztása című könyvében már egészen más, egyoldalúan elítélő álláspontot képviselt: reakciós ideológi­ának bélyegezte a romanticizmust, melynek semmi köze nem le­het a marxizmushoz, s amely irracionalizmusából következően a fasiszta doktrínáknak készítette elő a talajt.

Lefebvre azonban a magyar marxista filozófus iránt érzett csodálata ellenére sem volt hajlandó követni őt ezen az úton, ezért az 1955-ös Lukács-konferencián egy alternatív értelme­zéssel állt elő: „A romanticizmus az egyéni és a társadalmi lét közötti ellentmondást, illetve az egyén saját, belső meghasonlottságát, torzulását fejezi ki, s rámutat az elmélet és gyakorlat, a lét és tudat, az alap és felépítmény közötti feszültségekre is. Benne foglaltatik – legalábbis virtuálisan – a lázadás lehetősége. Nálunk, franciáknál a romanticizmusnak van valamiféle antiburzsoá színezete is… És így a romanticizmus éppen ebből az antiburzsoá avagy felforgató jellegből következően nyújt védőernyőt fölénk a klasszicizmus ellen. Mindent összevetve én nem tekin­tek oly mélységes gyanakvással a romanticizmusra, mint Lu­kács, és nem tudnám mindenestől elvetni."¹

Másfelől Lefebvre, Lukáccsal ellentétben, nem pusztán a fel­tételezett előképre, a romanticizmusra utaló irracionalizmusban látja a fasizmus lényegét. Hangsúlyozza annak modernitását és instrumentális racionalitását is: „Legalább annyi – de inkább több – okunk van azt mondani, hogy a német fasizmus egy raci­onális államérdek kifejeződése, mint azt állítani, hogy az egy – a fajra és a vérre alapozott – primitív ontológia. Mi mást tesz a hit­leri politika, mint hogy egy állami szinten megszervezett appará­tussal az imperialisták érdekeinek szolgálatában könyörtelenül lesújt a gyenge vagy a politikai harcokban meggyengült csopor­tokra?"²

Egy romboló erő

A romanticizmus romboló erejébe vetett hit nagyon fontos szere­pet játszik Lefebvre intellektuális és filozófiai fejlődésében. Még Marxot is ebből a perspektívából vizsgálja: a fiatal Marx írásairól megállapítja, hogy azokat radikális forradalmi romanticizmus hat­ja át, és hogy a későbbi gyakorlatiasabb, nem-spekulatív művek­kel ezek alapjait is megerősíti.³ Ebből következően utasítja el a marxizmus strukturalista értelmezését, mely a marxi életművet megfosztaná humanista és romantikus dimenzióitól, továbbá mereven elválasztaná egymástól Marx ifjúkori és későbbi írásait, valamiféle „episztemológiai törésre" hivatkozva.

A kortárs marxista gondolkodás megújításához Lefebvre nagyban hozzájárult – ennek egyik legfőbb forrása a hétköznapi élet kritikája volt. A fiatal Lukács írásait Heideggernek a húszas években írott műveivel összehasonlítva Lefebvre megállapítja: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a témák – a hétköznapi valóság trivialitásként való felfogása, a gondokkal terhes, értel­métől megfosztott lét, tehát mindaz, ami a filozófiát a valódi vagy igaz élet és az autentikus lét problémái felé terelte – a romanticizmusban gyökereznek, egészen pontosan a német romanticizmusban, Hölderlin, Novalis, Hoffmann és a többiek romanticizmusában."⁴

Mindeközben Lefebvre távol tartja magát a hagyományos (német, illetve francia) romanticizmus problémakörétől, különö­sen annak restaurációs irányzataitól, melyeket a modernitás tel­jes elvetése és a múltba forduló illúziókergetés jellemzett. Célja e régi romanticizmus korlátainak meghaladása volt, egy új, forra­dalmi, a jövő felé forduló romanticizmus alapjainak kidolgozása érdekében.

Ez a törekvése konkrét formában is megfogalmazódik egy 1957-ben, a Nouvelle Revue Française-ben megjelent program jellegű cikkében, melyet éppen akkor publikált, amikor megindí­totta anti-sztálinista kampányát, mely azután a Francia Kommu­nista Pártból való kizárásához („felfüggesztéséhez") vezetett. Ez a rendkívül érdekes szöveg a marxizmus új interpretációjának vázlata, melyben már megjelennek világszemléletének azon vo­násai, melyekre később egész filozófiai életművét felépíti. Ebben a Forradalmi romanticizmus [Le romantisme révolutionnaire] című cikkben fogalmazza meg, hogy mi különbözteti meg a régi (a Novalistól, Hoffmanntól Baudelaire-ig tartó) romanticizmust az újtól. Bírálja a régit, mondván, hogy a hagyományos romantikus irónia „egy idealizált – történeti vagy pszichológiai – múlt nevé­ben ítéli el az újat, s nem tud megszabadulni a Nagyság és a Múlt tisztaságának bűvöletéből". Nem így az új, a forradalminak szánt romanticizmus, mely ezt a nosztalgikus múltat elutasítja. Egy fontos összekötő kapocs azonban mégiscsak biztosítja e két irányzat kontinuitását: „Minden romanticizmus a meghasonlottságon, a megosztottságon alapul. E tekintetben a forradalmi romanticizmus folytatója, sőt elmélyítője a régi romantikus meg-hasonlottságnak, csakhogy ez a megosztottság immár új dimen­zióban jelenik meg. A távolságtartást (a megfelelő mérvű távol­ságtartást), az aktuálishoz, a jelenhez, a valósághoz, a lé­tezőhöz való kritikus távolságtartást már nem a múlt tisztelete vagy a menekülés igénye indokolja, hanem a pozitív változás le­hetősége."⁵

Mindenesetre a pre-kapitalista, illetve pre­indusztriális múltra való hivatkozás alapvető sajátossága a romanticizmus minden formájának – nem csupán a konzervatív vagy restaurációs romanticizmusnak, de a forradalminak is, még ha jelentős különb­ségek mutatkoznak is közöttük. Még Lefebvre életművében is ki­mutatható némi múltba forduló nosztalgia, például abban a fi­gyelemreméltó fejezetben, mely a Hétköznapi élet kritikája [Critique de la vie quotidienne] (1947) első verziójában Jegyzetek egy vidéken töltött vasárnaphoz [Notes écrites un dimanche dans la campagne française] címmel szerepelt, s amelyben a régi falusi közösség életéről írva „egy bizonyos emberi teljesség" eltűnése miatt sajnálkozik. A „régi szép idők" maradi híveit kemény kritiká­val illeti, de azt is hangsúlyozza, hogy „a folyamatos és végtelen fejlődés naiv hirdetőinek észre kellene venniük a hétköznapi élet minőségének hanyatlását, mely az emberek elidegenedésének fokozódásával párhuzamosan ment végbe az antik közösségek felbomlása óta." A pireneusi Campan-völgyről írott doktori dolgo­zatában – melynek legelső verziója az Egy pásztor-köztársaság [Une République pastorale] (1941), címet kapta – a vidéki közös­ségeknek a kapitalizmus csapásai nyomán bekövetkező felbom­lását mutatta be, azt a folyamatot, ahogy „a lakosság, az erőfor­rások és a terület kényes egyensúlya" fokozatosan megbomlik.⁶

Természetesen az új, a jövő és a lehetőségek felé forduló romanticizmusban ennek a múltba fordulásnak egészen más a szerepe, mint a romantikus kultúra hagyományos formáiban, de továbbra is lényeges eleme marad az indusztriális-kapitalista modernitás ellen irányuló mindenféle romantikus kritikának.

Henri Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre a Bevezetés a modernitás fogalmához [Introduction á la modernité] (1962) utol­só, Az új romanticizmus [Le nouveau romantisme] című fejeze­tében. De a forradalmi romanticizmus hatását valamilyen módon minden társadalomkritikai és filozófiai megnyilvánulásában felfe­dezhetjük. Ez készteti őt a sztálinizmussal való szakításra, a strukturalizmus és a pozitivizmus elleni filozófiai vitákra, a tech­nokrácia és az etatizmus elleni harcra. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő az, aki oly jelentős szellemi hatással lesz az 1968. má­jusi diáklázadásra – arra a lázadásra, melynek tagadhatatlanul volt egy romantikus forradalmi dimenziója.

A technokratikus mitológia

1967-ben, alig valamivel az „események" előtt, Henri Lefebvre kiadja A technokraták ellen [Contre les technocrates] című köny­vét, melynek valószínűleg közvetlen hatása volt a diákmozgalom néhány későbbi vezetőjére. Ebben Fourier-re és Marxra hivat­kozva elutasítja a technokrata mitológiát – annak mind reakciós, mind „balos" formáját (például az autoritárius szovjet tervgazda­ságot) -, és a technika terén jelentkező ellentmondásokat dia­lektikus nézőpontból vizsgálja: „A technika

a)     igyekszik bezárni a társadalmat, beszűkíteni a horizontot (nevezetesen a kibernetika, amely képes felölelni és megmérni a világmindenséget). A technicizáltság immár kellemetlenné és egyben meghatározóvá vált. Uralja a gondolkodást és a cselek­vést, kijelöli ezek útját;

b)     pusztulással fenyegeti ezt a zárt világot, ezt a behatárolt kozmoszt, amelyben csak az automatizált működésnek van lét­jogosultsága, s amely csak a tökéletes egyensúly állapotában létezhet; tönkreteszi a világot, s ebben egészen a végsőkig, va­gyis a föld nukleáris elpusztításáig elmehet;

c)     lehetőségeket is kínál, de csak akkor, ha nem halad meg egy bizonyos hétköznapi szintet."⁷

A 68-as diákmozgalom szövegei között ezzel csaknem telje­sen azonos megfogalmazásokkal találkozhatunk. Például a Már­cius 22. mozgalom alapításakor elfogadott határozatban ez áll: „Ezek a jelenségek… a társadalom modernizációjával, racionali­zálásával, automatizációjával és kibernatizálásával bajlódó kapi­talizmus offenzívájának megnyilvánulásai."⁸ Kétségtelen, hogy Nanterre-ben – és máshol is – Henri Lefebvre szellemisége is inspirálta a társadalom „romantikus" tiltakozását kifejező lázadó ifjúságot.

A májusi eseményekről írott esszéjében Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre. Élesen támadja azokat, akiket ő „moder­nistáknak" nevez, akiknek egyedüli ambícióját az képezi, hogy megfeleljenek az „amerikai kihívásnak" (ez elég nyilvánvaló uta­lás J. J. Servan-Schreiberre és követőire), továbbá hogy „Fran­ciaországot számítógépek uralma alá hajtsák, hogy megakadá­lyozhassák a további lemaradást"; ezeket az embereket úgy jel­lemzi, mint akiknek fejében „kevés képzelőerő és túl sok ideoló­gia" van, s akik a „mozgalom újjáélesztői" lesznek, ha így folytat­ják. Velük szemben állnak – írja – a „lehetőségkeresők", vagyis azok, akik készek „kihirdetni a képzelet primátusát a rációval szemben", akik az adott helyzet maximális kihasználására és a lehetőségek valóra váltására törekednek. Ezek közé sorolja a kultúra és a tudás elüzletiesedése ellen lázadó diákokat és a munkásfiatalságot, mely „elméleti alapok nélkül lép a cselekvés útjára a forradalmi romanticizmus jegyében."⁹

Ennek a „cselekvő" de „elmélet nélküli" romanticizmusnak ti­pikus példája volt 1968 májusában a gépkocsik, a fogyasztói tár­sadalom és az agresszív indusztriális modernitás gyűlölt szimbó­lumainak felgyújtása. Lefebvre már a technokrácia ellen írott 1967-es könyvében így fogalmazott:

„Ebben a társadalomban, ahol a tárgyak már fontosabbak, mint az ember, létezik egy uralkodó, meghatározó tárgy: a gép­kocsi. A mi – indusztriálisnak vagy technicizáltnak nevezett – társadalmunkban a presztízs és a hatalom szimbóluma ez a tárgy. … A gépkocsi, ez a semmihez sem fogható és való­színűleg jóvátehetetlen csapás, a civilizált világ középpontjából kiindulva lett a pusztulás, a kultúra lerombolásának eszköze a neo-kapitalista államokban."¹⁰ Nyilvánvaló, hogy az autókat fel­gyújtó fiatalok nem olvasták a nanterre-i filozófus írásait, de könyvében ő éppen arról a lázadásra késztető hangulatról be­szélt, mely „benne volt a kor levegőjében".

1968 májusa után, a hetvenes és nyolcvanas években Lefebvre egyike lesz azon ritka marxistáknak, akik nem hajlandók megtagadni nézeteiket, akik nem kívánnak csatlakozni a „mod­ernizációval" egyetértők táborához, és akik az „állami termelési mód" (legyen az a kapitalista avagy a „létező szocializmusnak" nevezett forma) radikális kritikájával próbálják megújítani a szo­cialista eszmerendszert. Műveiben egy tipikusan romantikus té­tel jelenik meg: a felforgató művészet és az állam tudományos konformizmusának szembeállítása:

„A tudományosság, az ismeret és ideológia, a reprezentáció és tudás e keverékének előfeltétele az állandó hivatkozási alap­ját jelentő ismétlődés megléte és primátusa. … Ezzel szemben a lét intenzív felfogását elősegíteni kívánó művészet a meglepeté­sen, az aránytalanságon, a teremtő konfliktusokon alapul – még akkor is, ha nem mindig éri el a megfelelő szintet. Ha az etikák a tettek, cselekvések „norma szerinti" besorolására használják is, az esztétika nem hozható közös nevezőre az etikai-politikai normákkal. … Úgy tűnik, hogy az államok az ismétlődést, az előre látható dolgokat kedvelik, előnyben részesítik az önszabá­lyozó mechanizmusokat. Világjelenség, hogy az állami bürokrá­cia a technika és a tudomány által kívánja biztosítani az is­métlődést, a tettek és a helyszínek állandóságát: ezt szolgálják az olyan, egyébként vitathatatlanul hasznos, önállóan működő intézmények, mint a repülőterek, autópályák, irodák, szállodák, kérdőívek, formalitások és formalizmusok stb."¹¹

Perry Anderson a kritikai gondolkodás jelen helyzetéről írott esszéjének első fejezetét – melyben sajnálkozva állapította meg, hogy Európában a forradalmi eszmék hanyatlásának, felhígulá­sának vagyunk tanúi – a következőkkel zárta:

„Egyetlen intellektuális változás sem egyetemes. Legalább egy kivétel akad, aki tiszteletre méltó kitartással szembeszáll az utóbbi évek általános szellemi átrendeződésével. A nyugati mar­xizmus legidősebb túlélője, Henri Lefebvre életének nyolcadik évtizedében sem hajlik meg, nem tér le útjáról, s zavartalanul írja tovább páratlan életművét; s most is olyan témákkal foglalkozik, melyeket a baloldali gondolkodók nagy része általában elhanya­gol."¹²

Egy szerencsés kaland

Véleményünk szerint a forradalmi romanticizmus egész – Fourier-től napjainkig tartó – történetének egyik legfontosabb gondo­lata az, hogy a prekapitalista közösségek néhány társadalmi vagy kulturális jellegzetességének, némely emberi vagy szellemi jellemzőjének helyet kell találni az eljövendő poszt-kapitalista társadalomban, hogy ezek gazdagíthatják a szocialista lehe­tőségre vonatkozó koncepciót.

De ez egyúttal – szemben az általános hiedelemmel – magá­nak a marxi gondolatkörnek is hangsúlyos eleme: talán elég csak Marxnak és Engelsnek a hajdani faluközösségekről – a gö­rög démoszról, a germán markról, az orosz obscsináról – írott cikkeit említeni, hogy bizonyítsuk ennek a romantika által inspi­rált, a múltat a jövővel összekapcsoló forradalmi dialektikának a fontosságát.

Nem a társadalmi modernitás kritikája-e valójában a modern kultúra, tehát a modern, indusztriális-kapitalista civilizáció jó ré­sze a XVIIl. századtól napjainkig, Rousseau-tól az expresszio­nistákig, Novalistól a szürrealistákig, Hoffmanntól Kafkáig? Kriti­ka, melyet legalább annyira a múlt, mint amennyire a lehetséges jövő nevében gyakoroltak, de amelynek mindkét esetben meg­volt a maga nosztalgikus dimenziója, ami az autentikus közössé­gek és a premodern, preindusztriális, prekapitalista társadalmak kulturális értékeinek magasztalásában nyilvánult meg. Ha nem vesszük észre, hogy a modern művészet legnagyobb alkotásai az indusztriális modernitás elleni lázadás kiáltványai, úgy nem is érthetjük meg ezeket; lázadásukat az élet beszűkítése, a lélek elüzletiesedése ellen, mindaz ellen, amit Michel Leiris egyik utol­só cikkében egész egyszerűen modern szarságnak nevezett.¹³

Úgy véljük, hogy a XX. századi marxista filozófia legúj­szerűbb, legaktuálisabb, leginkább kreatív gondolkodói éppen azok, akik a szocialista humanizmust a polgári-indusztrális mo­dernitás romantikus kritikájával tudták kombinálni: a fiatal Lu­kács, Ernst Bloch, Walter Benjámin, Herbert Marcuse –

Henri Lefebvre egyike ama néhány filozófusnak, akik Fran­ciaországban felvállalták ezt az örökséget. Kritikai gondolkodá­sának lenyűgöző ereje és a jövőről megfogalmazott elképzelé­seinek gazdagsága elválaszthatatlanul összefonódik a forradal­mi romanticizmussal.

(Ford.: Takács József)

Eredeti megjelenés: „M" – 1991. dec. 50. sz.

Jegyzetek

1 Henri Lefebvre: Lukács, 1955, Paris, Aubier, pp. 72-73. Lásd még: Henri Lefebvre: La somme et le reste, Paris, La Nef, 1958, 2. kötél, p. 422.

2 Henri Lefebvre: La somme et le reste, 2. kötet, p. 423.

3 Henri Lefebvre: i.m. 2. kötet, p. 596.

4 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, L'Arche. 1981. 2. kötet, pp.23-24.

5 Henri Lefebvre: Au-delá du structuralisme. Paris, Anthropos, 1971. pp. 37, 46.

6 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, Grasset, 1947. pp. 178, 211; és La vallée de Campan. Etude de Sociologie rurale. Paris PUF, 1963. pp. 19-20. Lásd még az eredeti dolgozatot: Une Republique pastorale: la vallée de Campan. Organisation, vie et histoire d'une com-munauté pyrénéenne. Textes et documents aceompagnés d'une étude de sociologie historique. Paris, dátum nélkül.

7 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope. (A „Contre les technocrates"-kötet új kiadása.) Paris, Denoel-Gonthier, 1967-71. pp. 22-23.

8 J. Baynac: Le petit „grand soir" de Nanterre. In: Le Monde, 1988, március 27-28. p. 2.

9 Henri Lefebvre: L'irruption de Nanterre au sommet. In: L'Homme et la société, 8., 1968. június, pp. 65. 79.

10 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope, p. 14.

11 Henri Lefebvre: De l'Etat. 3. Le mode de production étatique. Pa­ris, UGE „10/18" sorozat 1977.

12 Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. London, Verso, 1983. p. 30.

13 Michel Leiris: Modernité, merdonité. In: Nouvelle Revue Française, 1981. október. Lásd még: Jean Chesnaux: Au chevet de la modernité. In: La Quinzaine littéraire, 1983. január.