1. A polgári demokrácia a szavazatra jogosultak közötti többség uralma, következésképp, ha uralni akarod a de­mokráciát, akkor meg kell szerezned a többség egyetér­tését Először is meg kell teremtened a tárgyilagosság lát­szatát, mivel egy nyíltan elkötelezett álláspont gyorsan elvesztheti a többség bizalmát. A „senkit sem képvise­lek" és a „mindenkit képviselek" között könnyű az átjá­rás, s ha megszerezted ezt a pozíciót, félig nyert ügyed van: amit ezután kínálni fogsz, azt mint „a" valóságot fogják elfogadni.

2. A pártatlanság látszatának megteremtéséhez pár­tokra van szükség. Különböző ügyek mentén adj teret egymással ellentétes nézőpontoknak, ügyelve arra, hogy ezek az „ellenfelek" olyan kérdések körül csapjanak össze, amelyek az általad uralni, fenntartani kívánt rend­szert érintetlenül hagyják.

3. Ennek érdekében mindig ki kell jelölni, éppen me­lyek a fő témák, amelyeknek mindenkit foglalkoztatniuk kell. Ha Sikerül elérni, hogy e témák uralkodókká válja­nak a médiában, a „mértékadó orgánumokban", akkor uralkodóvá válnak a társasági beszélgetésekben, a közvé­lekedésben is. A téma ki választás már majdnem vete­mény, hiszen ha jól választód meg a témákat, amelyek egy irányban elítélést, gyűlöletet, más irányban pedig ro­konszenvet, bizalmat ébresztenek, akkor, a közítéletet ily módon saját szempontjaid jegyében terelve, már ki is alakítottad a „közvéleményt".

4. A témák, vélemények, személyek fel- ill. leértékelé­séhez használd a montázshatást. Társíts az elfogadtatni kívánthoz kellemes képzeteket (mint a lágy zenét vagy a kompjuterjátékok gyermekkorhoz kötő kellemes asszo­ciációit az Öböl-háború képeihez), az elítéltetni kívánt­hoz pedig negatívakat Ily módon a befogadó tudatos mérlegelésének megkerülésével bármit és bárkit elfogad­ta ihatsz.

5. Megnövelheted hatékonyságodat, ha te magad tá­masztasz keresletet áruid iránt, azt a látszatot keltve, hogy te csak kiszolgálod az igényeket. Ehhez a médiában egyre nagyobb teret kell adnod olyan álláspontoknak, amelyek a te kínálatod elfogadását elősegítik. (Ha példá­ul erősebb állami beavatkozásra van szükséged, állíts a figyelem előterébe minél több olyan – félelemkeltő – je­lenségét, amitől az emberek többsége vonzónak kezdi érezni az erős államot, és így tovább.)

6. Kulcsfontosságúak a szenzációk. Építs a primer ösztönökre; az erőszak, a szex, a fogyasztási vágy, a fé­lelem, a bűn figyelemkeltő erejére; mindezeket úgy tá­lald, hogy a te céljaidat támogassák. A politikai esemé­nyeket is vidd le erre az ösztönszintre: a ponyva szintjé­re. S ha a befogadó ezekkel gyermeki módon megelége­dett, akkor már a kezedben van: kezelheted gyermek­ként, irányíthatod, amerre neked tetszik.

7. Minthogy szükséged van a vélemények sokaságára, ütközésére – már csak azért is, hogy ha valamelyik árud­ról kiderül, hogy pocsék, használhatatlan, sőt, mérgező, akkor egy másikkal le lehessen cserélni -, pártfogolnod kell az ellenzékiségét. Ez a folyamat új és új politikai árukkal vég nélkül folytatható. Csak arra kelj ügyelned, nehogy bármelyiket azonosítsák a rendszer egészével, így minden elégedetlenség elhárítható a rendszertől: minden rosszért egyes személyek, egyes pártok, egyes irányzatok a felelősek (ha nincs kéznél olyan külső erő, akire a felelősség áthárítható). A „felelősök" a népakarat­nak megfelelően kellő időben lecseréltetnek, a rendszer pedig sértetlen marad.

8. Igazi ellenzékednek csak azokat kell tekintened, akik az egész rendszerre, a rendszer egészére, s benne a Te uralmi helyzetedre kérdeznek rá. Tárgyilagosságod fölényét ellenük fordíthatod. Engedd be őket is a médiá­ba, nyilvánítsanak ők is véleményt, ez megerősíti pártat­lanságod látszatát. Csakhogy e vélemény megítélése már megint tőled fog függeni. Helyezd el úgy az eretnek ál­láspontot, vedd körül olyan „közvélekedéssel", hogy a „pártatlan" szemlélő számára világossá váljék: naiv, utó­pikus; elmebeteg, fanatikus; extrém, nárcisztikus; margi­nális, kisebbségi; inkompetens, ismerethiányos állás­pontról van szó.

9. Befogadóidat pedig tartsd abban a tudatban, hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek, hiszen minden­ben az történik, amit ők akarnak. A rendszer visszacsatolódik önmagába: a média megerősíti a többséget abban, hogy ő a többség, és azt kell gondolnia, amit gondol; a többség pedig keresletet nyilvánít arra a véleményre, amit a média – s rajta keresztül a Te hatalmad – el akar vele fogadtatni. És így az idők – időd – végezetéig…

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Aki arra vállalkozik, hogy kifejtse a terrorizmus különböző fajtáit, következményeit, orvoslása lehetséges módjainak fogalmi rend­szereit, tipológiáit, az nem térhet ki azelől, hogy kísérletet tegyen a terrorizmus jelenségének elhelyezésére a világtér elméleté­ben. Nem indulhatunk ki abból a homályos, zsurnalisztikái elkép­zelésből, hogy terrorizmus az, ami akkor történik, ha valakit, aki „ártatlan", és olyasféle, mint amilyenek mi vagyunk, ismeretlen emberek „kiszámíthatatlan" módon túszul ejtenek vagy meggyil­kolnak, olyan indítékoktól vezérelve, amelyeket vagy nem ér­tünk, vagy nem fogadunk el. Ugyanígy nem kevésbé színvonal­talan lenne azt előfeltételeznünk, hogy azok viszont, akik a „mi oldalunkon" állnak, ha ugyanezt teszik, „szabadságharcosok".

Helyesebb lesz tehát a hagyományos társadalomtudomány kiindulópontjával kezdenünk, nevezetesen: ki, mit tesz kivel, hol, mikor, hogyan és miért? Ez a hét szócska többé-kevésbé kiterjed mindarra, ami a terrorizmus: azokra, akik cselekednek, és azokra, akikre ezek a cselekedetek hatnak; a cselekedet tar­talmára, a tér- és időkoordinátákra és további körülményekre, valamint a motivációra. Ennek a fogalmi hálónak elég szélesnek kell lennie ahhoz, hogy fennakadjon rajta mindaz, amit kere­sünk.

Vajon a hét szó közül melyik jelenti a terrorizmus megértésé­nek kulcsát? Nyilvánvalólan nem valamelyikük külön, hanemjn-kább a szavak egy részének bizonyos kombinációja. Pontosít­suk: legyen a mit valamilyen romboló cselekedet; a kivel pedig utaljon egyénekre. A terrorizmus egyik enyhébb formája eszerint az egyén mozgásszabadságának korlátozására irányul, foglyul vagy túszul ejtése útján. Aztán ott van az elme és/vagy test bán­talmazásától és megsértésétől a gyilkolásig terjedő skála. Mind­ezekben az esetekben azonban a célpont, amely bennünket leg­inkább érdekel, általában emberi lény. Egy utasszállító re­pülőgép is megsemmisülhet: ám a célpont nem a repülőgép, ha­nem az utasok. Ehhez talán hozzá kell tennünk, hogy ez a jövőben valószínűleg nem marad így. A terrorizmus kiterjedhet anyagi jellegű dolgokra, objektumokra is; és érvelhetünk úgy is, hogy máris ez történik, ha ugyanis arra a sok akcióra gondolunk, amelyet terroristák nyugat-németországi és olaszországi ameri­kai katonai létesítmények ellen hajtottak végre. Mindazonáltal van egy különbség a terrorizmus és a szabályos hadviselés kö­zött. A terrorizmusban megnyilvánuló romboló cselekedet speci­fikusabb; meghatározott katonai vagy rendőri létesítmény, kor­mány- vagy vállalati épület ellen irányul. Ha van valami, amire a válogatás nélküli erőszakosság jellemző, az nem a terro­rizmus, hanem az államilag szentesített szőnyeg- vagy nuk­leáris bombázás.¹ Ehhez képest a terrorizmust rendkívüli pon­tosság és célirányosság jellemzi.

Többet tudunk meg a terrorizmus jellegéről, ha olyan té­nyezőket veszünk szemügyre, mint a hol, mikor és a hogyan. A terrorizmus megértésének egyik kulcsa a meglepetés, a kiszá­míthatatlanság eleme. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét a rögzített objektumok esetében, mert ilyenkor a hol már adott; a meglepetés ez esetben a mikor-ra és a hogyan-ra korlátozódik. Érvényes viszont az emberekre, akik általában mozognak, és ilyenformán a hol, mikor és a hogyan dolgában – egész egy­szerűen azért, mert helyüket változtatják – a kiszámíthatatlanság széles körét teszik lehetővé.² A célpontul kiválasztott egyének sehol, semmikor ne érezzék magukat biztonságban – ez a terro­rizmus mint terror egyik kulcsfontosságú aspektusa. A terroriz­mus bárhol és bármikor lecsaphat. A háborúval ellentétben tér­ben és időben nagy diszkontinuitást mutat – e tőről fakad a ki­számíthatatlanság.

Kiszámíthatatlannak kell lennie azonban a kivel körébe tarto­zó egyénnek is. Ott, ahol a törvény uralma érvényesül, az állam valamilyen destruktív formában – a pénzbüntetéseknek és a bör­tönbüntetéseknek a nyugati törvények szerint ma már bevett for­máiban – adagolja a rosszat. A rossz időnként az emberi test megcsonkításának (iszlám) vagy elpusztításának (iszlám és ke­reszténység) formáját ölti. Mindez azonban nagyon kiszámítha­tó. Azt, hogy egy büntetést hol, mikor, és hogyan hajtanak vég­re, a törvény írja elő: a miért-et az illegális cselekedet szabja meg, a kivel pedig elvileg már a törvény finom határvonalainak átlépése előtt ismert az egyén(ek) számára. A törvény uralma ki­számítható; a terror uralma kiszámíthatatlan. A terror uralmának emberek egy csoportja – például a náci rendszer korai időszaká­ban az ügyvédek – ellen alkalmazott egyik jellegzetes módszere lehet az adott csoport minden tizedik tagjának megbüntetése, mondjuk bebörtönzése, vagy akár kivégzése. Ebben a 10 száza­lékban nincs semmi különös, nincs semmi, amiből az érintett egyének, ha tetteiket a terroristák szemével próbálják mérlegel­ni, előre következtethetnének arra, hogy őket fogják kiválasztani a megsemmisülésre. A terrorista ezzel a módszerrel azt akarja elérni, hogy egy egész csoport – egy szakmai csoport, egy egész ország – gyakoroljon belső ellenőrzést, nehogy bárkire is lesújtson a terroristáknak a csoporttal mint egésszel szemben táplált haragja. Ebben rejlik a terrorizmus elméletének lényege.

Most már csak az első és az utolsó szavak vannak hátra a mondatból: a ki és a miért. Minthogy a miért abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, mihelyt szemügyre vettük a ki-t, kezdjük az előbbivel. Ebből a célból szükségünk van a világtérben szereplő aktorok tipológiájára. A legegyszerűbb tipológiát úgy állíthatjuk elő, ha az aktorokat állami és nem állami, erős és gyenge aktorokra osztjuk fel:

Ez a felosztás inkább logikus, mint empirikus, és semmi esetre sem zár ki olyan – a terrorizmus területén nagyon fontos – kom­binációkat, mint például az állami és a nem állami aktorok közti szövetségek.

Az „erős államok" köre természetesen magába foglalja azo­kat az államokat, amelyek az egész világra kiterjedő szinten erősek, tehát a szuperhatalmakat, de azokat is, amelyek – csak regionális kontextusban erősek (így Izraelt és Iránt, Líbiát és a Dél-afrikai Köztársaságot). A „gyenge államok" az erősekhez ké­pest azok; ez lényegében azt jelenti, hogy nincs olyan összefüg­gés, amelyben nyílt hadviseléssel győzelmet arathatnak,

A nem állami aktorok sokkal bonyolultabbak. Először is alap­vető különbséget kell tennünk nemzeti és multinacionális nem-állami aktorok között. Az utóbbiak körébe nemcsak a multinacio­nális vállalatok tartoznak, de számos nemzetközi népi (vagy „nem kormány-") szervezet és – mint később látni fogjuk – a nemzetközi terrorizmus is. A nem állami aktorok többsége azon­ban államon belüli jelleget ölt, idetartoznak például a nemzeti vállalatok és általában a nemzeti szervezetek. Ez a magánterro­rizmust is magában foglaló „magánszektor".

Az aktorok eme négy típusa alapján lépjünk eggyel tovább, vegyük szemügyre a tizenhat kölcsönös kapcsolatot, vonatkoz­tatván ezeket mind a ki-re és a kivel-re a konfliktusokban, hogy világosabban lássuk, hol üti fel a fejét terrorizmus.

A táblázaton belül néhány értelmezési lehetőséget nyújtunk. A táblázat négy alterületre, – a tizenhatos táblát szimmetrikusan 4×4 egységre bontva – négy „alnégyszögre" oszlik, és mind­egyiknek megvan a maga logikája. Baloldalt fentről (A) a jobb oldali felső részen át (B) a bal oldali alsó részig (C), aztán a jobboldali alsó részig (D) haladva minden kombináció számba vehető a táblázat alapján.

Az A négyszögben hagyományos államközi kapcsolatokkal van dolgunk. Ezek eléggé áttekinthetők és területi jellegűek. A területi rendszer a jelenlegi formában való fennállását jórészt a területi határok mozgatása vagy a más államokban létező politi­kai akadályok elhárítása érdekében alkalmazott erőszaknak kö­szönheti. A módszerek azonban időnként az állami terrorizmus (ÁT) eszköztárából származnak. Megítélésem szerint különösen igaz ez akkor, ha a hatalmi viszonyok aszimmetrikusak: erősek állnak szemben gyengékkel. A szimmetria a csatáknak, a nyílt hadviselésnek kedvez; az aszimmetria a titkos, kiszámíthatatlan módszereknek. így a terrornak.

A B négyszögben ismét egy jól ismert pályán vagyunk: az ál­lamok ellenőrizni próbálják a nem-állami aktorokat. Ha hasonló erejűek, létrejöhet valamilyen alku: a nem-állami aktor kooptálódik az államba, miután utóbbi kellőképpen belehatolt – mindez feltételezi, hogy az állam mindvégig képes megőrizni monopóliu­mát a végrehajtó hatalom fölött. Ha különböző erejűek, a helyzet bonyolultabbá válik. A gyenge állam nem sokat tud felvonultatni az erős nem-állami aktorral szemben, például egy nem kooptált és doktrinálisan nem elkötelezett hadsereg szembe is fordulhat a kormánystruktúrával. Ha történik is valamilyen indoktrináció és kooptálás, valószínűleg inkább a fordított irányban: a tőkés, föld­birtokos és/vagy katonai erők szorítják háttérbe, hasonítják szel­lemiségében és kooptálják a gyenge államot. A mai világban sok állam van, amely már ehhez a típushoz tartozik.

Az erős állam nem enged a gyenge nem-állami aktoroknak, az elnyomás tehát itt állandósul, s előbb utóbb állami terroriz­musba torkollik – lásd a francia ellenzék ellen fellépő jakobinus államot. A terrorizmus rendszerint nemzetközivé válik, ez törté­nik az állami terrorizmussal is: az állami terrorizmust legmaga­sabb szinten űző államok a nemzetközi állami terrorizmusban (NÁT) tömörülnek. Ez volt az Egyesült Államok politikája az 1986-os tokiói csúcsértekezleten a NATO- és EGK-beli nyugati „szövetségesekkel" szemben; az Egyesült Államok vélhetően így reagált arra, hogy Líbia összehangolta a nemzetközi terroriz­must (az állami és a nem-állami keverékeként?).

A C négyszögben azt látjuk, amit a másik szempontból már elmondtunk: a nem-állami aktorok ragadják magukhoz a kezde­ményezést. Megintcsak különbséget kell tenni a felek között egyenletesen megoszló hatalom és az aszimmetria között. A szimmetria, melyet nagy népi lázadás teremt meg, polgárhábo­rúhoz vezet (szemben az A négyszög külső háborújával, különö­sen annak fő átlójával), és előbb vagy utóbb megbékéléshez is, alighanem azután, hogy az államon belül megváltozik a legfon­tosabb erők összetétele. Akárcsak a B négyszög esetében, az aszimmetria a C-ben is nagyon különböző helyzetekhez vezet­het. Az erős nem-állami szereplő indoktrinálja és kooptálja a gyenge államot. A gyenge nem-állami nem képes semmi hason­lóra az erős állammal szemben. Egy erős államban a gyenge nép fegyvere a polgári engedetlenség és a lázongás. A terroriz­mus egy további lépés ezen az úton – szemben a katonai, gaz­dasági, kulturális és/vagy politikai behatolással (amit az erősek „integrálásnak" neveznek) – a nép védelmében.

A 2. táblázatban így jutunk el a terrorizmus két alapvető tipo­lógiájához: alulról és felülről; népi terrorizmus kontra állami terro­rizmus. Egymással szöges ellentétben, szemközti sarkokban ta­láljuk a két szélsőséges kombinációt, de vannak mások is. A terrorizmus általában a gyengék fegyvere az erős állammal szemben; az állami terrorizmus az erős állam fegyvere a gyengékkel szemben. Magától értetődik, hogy a kettő dialekti­kus viszonyban van egymással. A „ki kezdte?" kérdés rokon a tyúk és a tojás kérdésével. A nem-állami és az állami terroris­ta ugyanannak a mai szerkezetében vett világtérrendszer­nek két aspektusa. A terrorizmus a hatalom aszimmetriájá­ból következik, beleértve a táblázat A és D részeit is. Ám nem­csak a gyengék fegyvere, de az erősek fegyvere is.

Valaki azt mondta, a háború a politika folytatása más eszkö­zökkel. Hasonlóképpen, a külső háború a nemzetközi politika és diplomácia folytatása más eszközökkel, a belső háború pedig a belpolitika folytatása más eszközökkel. Ez a gondolkodásmód analitikusan kezeli a fő átlókat a táblázat A, B és C négyszögei­ben. Semmit nem tár fel azonban az erőszak lassabb, csende­sebb formájáról: a strukturális erőszakról,³ azaz a behatolásról, a kooptálásról és végül, bizonyos esetekben, a rendkívül aszim­metrikus helyzetekben érvényesülő intézményesülésről, ami a terrorizmus és az állami terrorizmus szögesen ellentétes végle­teihez vezet. Nem derít fényt a D négyszögbe tartozó esetekre sem, amely cseppfolyósabb és árnyaltabb, s alighanem inkább egy jövőbeli állapotot tükröz. (Ám, mint látni fogjuk, a jövő való­színűleg már itt van, hiszen ma már inkább terroristák magán­bandái harcolnak egymással, mintsem terroristák gyenge vagy erős államokkal.)

Folytassuk tehát ott, ahol Clausewitz elhagyott bennünket: a – mind a négy kombinációjában kétségtelenül közvetlenül erőszakos formát öltő – terrorizmus az erőszak folytatása más eszközökkel. A hadviselés egy nagyon sajátos formája, a népi terrorizmus, amelyhez szorosan kötődik; az állami terrorizmus pedig annak az állami elnyomásnak a tovább fejlesztett változa­ta, amelyhez ugyancsak szorosan kötődik. Akárcsak a szabá­lyos eszközökkel vívott háború, a terrorizmus is politikai célokat szolgál. A terrorizmus csonkít, öl és pusztít. Az összefüggések és a folytonosság hiányában a tér és az idő szempontjából ke­vésbé kiszámítható. És bármennyire pontosak is a politikai vá­lasztásai, kevésbé kiszámítható a tekintetben is, hogy mely egyéneket szemel ki áldozatul. Ám lépjünk tovább. Vajon mi lesz a terrorizmus folytatása más eszközökkel? Nem tudok egyetlen névvel vagy kifejezéssel sem szolgálni. Csak a D négyszögre mutathatok, hogy talán tisztázzak egy jelenséget, amely való­színűleg már jelen van köztünk. Ez bizonyos értelemben a teljes anarchia, „bellum omnium contra omnes", a mindenki háborúja mindenki ellen, az állam minden szervező, monopolizáló hatal­ma nélkül. Ez a hatalom valószínűleg még mindig jelen van, ám ahogy a dolgok állnak, a tehetetlen államok hol visszafogják, hol ösztönzik ezt a kifejletét. Hogy mindez hová vezethet, arra jó példával szolgálnak a világ minden táján egymás ellen harcoló arab és zsidó terrorista szervezetek, amelyek harcában a kies a kivel összemosódik, a hol, a mikor és a hogyan kiszámíthatat­lansága nagyobb nem is lehet, mindkét fél egyformán biztos a miért dolgában, egymást próbálván felülmúlni abban, hogy a mit minél pusztítóbb erejű legyen. És sorolhatnám tovább a példá­kat. Ott vannak a Sendero Luminoso [Fényes Ösvény] ellen har­coló kontrák egész Dél-Amerikában. Vagy ott vannak az Új Népi Hadsereg ellen harcoló önkéntes csoportok a Fülöp-szigeteken.

Vegyünk most búcsút a tipológiáktól, s a konkrétabb elemzés segítségével próbáljunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: mi az, ami újszerű az (állami) terrorizmusban, abban a terrorizmus­ban, amely lényegében az erős állam és a gyenge nem-állami aktorok dialektikus viszonyából keletkezik? Vagy másképp fo­galmazva, mi az oka annak, hogy manapság a terrorizmus mindkét fajtája oly gyakran felüti a fejét? Az alábbiakban először is próbáljuk szemügyre venni a meghatározó tényezőket.

1. Az erős állam erősödött és elnyomóbbá vált.

Ezen a ponton háromféleképpen különböztetem meg azt, aho­gyan az erős állam elnyomóbbá vált, és hajlok rá, hogy ezt a három módot tekintsem a terrorizmus/állami terrorizmus erősö­dése három fő okának, másszóval annak a talajnak, amelyből napjainkban az egymást természetesen kölcsönösen erősítő két jelenség kinő. Ami mind a három esetben közös, az az aszim­metria növekedése az irányítók és az irányítottak között.

a) Nő a strukturális erőszak. Vegyünk csak két típust: az em­berek megfosztását a földtől, és az emberek megfosztását a ta­lajtól. Az előbbi történt a palesztinokkal Nyugat-Ázsiában, és a fehérek által elűzött afrikaiakkal Afrika déli részén. Az áldozatok mindkét esetben nem-állampolgárok vagy másodrendű állam­polgárok lettek saját földjükön. Az utóbbi történik akkor, amikor a gazdag földbirtokosok, a multinacionális vállalatok és mások fel­vásárolják a földet, és ezzel létfenntartásuk legalapvetőbb ter­melési tényezőjétől fosztanak meg embereket. Ez történt Közép-és Dél-Amerikában, Dél- és Kelet-Ázsiában. Röviden: a terroriz­mus válasz a megnövekedett strukturális elnyomásra. A terroriz­mus ebben az értelemben eszköz a föld (amelybe egy zászlót lehet letűzni) és a talaj (amelyben élelmiszert lehet termelni) visszaszerzésére.

b) Nő a közvetlen erőszak. A kínzás gyakorlata a rendelke­zésre álló információk szerint ma nagyobb méreteket ölt, mint valaha; ez nem csupán a mi véleményünk, hanem alátámasztják az Amnesty International és más szervezetek részletes doku­mentumai is. A kínzás mindig is az elnyomás egyik klasszikus eszköze volt, és mint ilyen a folytonosságot bizonyítja az elnyo­más és az állami terrorizmus között. A kínzás gyakorlatához adódik az orwelli dimenzióban mozgó XX. századi állam változó jellege: a magát mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek feltüntető állam Istent próbálja utánozni, a titkos szervezetek ellenőrzési módszereinek segítségével lecsap min­den másként gondolkodóra, és különféle eszközökkel érvényesí­ti hatalmát velük szemben. Röviden: a terrorizmus válasz a kín­zás növekvő gyakorlatára.

c) Nő a közvetlen erőszak fenyegetése. Közvetlen erőszakot az állam a rendelkezésére álló tömegpusztító fegyverekkel fejt ki: atom-, biológiai, vegyi, ökológiai, radiológiai és – az újabban kifejlesztett – lézer- és részecskesugárzó fegyverekkel. Mint­hogy az állam ma már nagy területeken képes mindent elpusztí­tani, azoknak, akik harcolni kívánnak az erős állam ellen, nyil­vánvalóan szét kell szórniuk erőiket. A gerilla hadviselésben az ilyen erők kis csoportokra osztódnak. A terrorizmus esetében ez az osztódás egy lépéssel előbbre tart, a legkisebb egység egy személyből áll, a pusztító eszközökkel rendelkező egyes terro­ristából. Röviden: a terrorizmus válasz az atomerőre.

2. A távközlési és szállítási eszközök fejlődése következtében a multinacionalizálódás gyorsabb ütemben halad előre, mint vala­ha.

Ez nemcsak a felülről szerzett terrorizmusra érvényes, d_e az alulról folytatott terrorizmusra is. Mint a korábbiakból kiderült, a nemzetközi terrorizmus és az állami nemzetközi terrorizmus egyaránt hasznosítani tudja a nagyon korszerű interakciót, az*ál­lamok vélhetően kedvezőbb helyzetben vannak ezen a téren, mert a nem-állami aktoroknál jobban tudják ellenőrizni a multina­cionális távközlést és szállítást. Azt mondom; „vélhetően", mert elképzelhető, hogy a nem-állami aktorok ügynökeik révén mé­lyen behatolhatnak a távközlést és a szállítást működtető válla­latokba, például a légiforgalmi társaságokba. Ilyenformán, ha terrorista akciók gyakrabban mennek végbe az egyik légiforgal­mi társasággal kapcsolatban, mint a többivel, ez valószínűleg nem azért van, mert az adott légiforgalmi társaság a kivel kate­góriába tartozik, hanem mert a ki kategóriába tartozik, csak nem az irányítási szinten. Ugyanez érvényes a repülőterekre.

3. Az erőszak eszközei mindkét oldalon korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá vál­nak.

Úgy tűnik tehát, hogy nő mind a túszejtések gyakorisága – ami a terroristák által alkalmazott erőszak egyik viszonylag enyhébb formája -, mind az állami terroristák által oly gyakran alkalmazott foglyul ejtéseké, nemkülönben a mindkét fél által alkalmazott gyilkosságok gyakorisága. A repülőtereken működő terroristák valószínűleg közvetlenül a gyilkosságra törekednek. A repülőte­reket felügyelő ügynökök ugyanezt teszik, és nemcsak azért, hogy megmentsék az ártatlan szemlélők életét, de azért is, hogy megöljék a terroristákat, mielőtt azok eltűnnének. Ez az erős ál­lamokat dilemma elé állítja. Kétségtelen, hogy a pusztítás na­gyon félelmetes eszközeivel rendelkeznek. Ezek az eszközök azonban inkább alkalmasak a területi hadviselésre, s alkalmazá­suk esetén nagy a valószínűsége, hogy válogatás nélkül min­denkit legyilkolnak, értsd: mindenkit, aki az adott területen és időben éppen jelen van – tehát kevésbé szabályozhatók, mint a terrorizmus meghatározott célpontokra összpontosító eszközei.

Az állam ezt a dilemmát két, meglehetősen különböző mó­don oldhatja fel. A terrorizmus meghatározható úgy, mint egy másik államból eredő jelenség, s ebben az esetben nyilván a gyenge államokra esik a választás, hiszen ők kevésbé tudnak visszavágni. Jól példázzák ezt napjaink legerősebb terrorista ál­lamainak támadásai: az Egyesült Államoké a libanoni síita falvak és a Tripoli lakónegyedeiben élő polgári személyek ellen;⁴ Izra­elé Dél-Libanon (ahol 20.000 palesztin és libanoni pusztult el az 1982-es invázióval összefüggésben) meg Tunisz ellen; a Dél-af­rikai Köztársaság légitámadása három szomszédos állam (Zim­babwe, Zambia és Botswana) ellen; és a Szovjetunió elhúzódó háborúja az afganisztáni nép ellen.⁵ Ezek a támadások többé vagy kevésbé célt érnek (általában kevésbé), s ugyanakkor hoz­zájárulnak az 1. pontban leírt ördögi körhöz.

A másik megközelítési mód az, hogy az állam az alacsony intenzitású konfliktus (AIK) doktrínájának szellemében erőszak­gépezetét halálosztagok, stb. formájában hozzáigazítja a terro­rizmus szétszórtabb jellegéhez⁶ Amint azt a Tower-bizottság, az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatások és a The Christic Institute jelentései mindinkább feltárták, ez a megközelítési mód látszik uralni az amerikai törekvéseket.

Az a feltételezés, hogy az állami terrorizmusnak erre a rea­gálására nem lesz terrorista reagálás, ami feltételezi a pusztítás eszkalációját, a másik fél intelligencia-szintjének alapos alábe­csülésére vall, ami csak akkor válik érhetővé, ha az ilyesmit fel­tételező fél intelligencia-szintje nagyon alacsony. Az egyik lehet­séges jövendölés az, hogy az Egyesült Államok, Izrael és a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris képességeinek hatására a terroriz­mus viszonylag rövid időn belül maga is nukleáris jelleget fog öl­teni.⁷ Ebben az esetben nem ormótlan rakéták, hanem bőröndök és hátizsákok lesznek a hordozó „járművek". A célpontokat épü­letek és hús-vér emberek alkotnák, nem az igazi problémákat je­lentő strukturális jelenségek, hanem meghatározott emberek és épületek meghatározott célokra történő alkalmazása a föld felett és alatt. A pusztító erőszakban nincs semmi bonyolult. A pusztí­tó erőszak merőben különbözik az árnyalt, erőszakmentes pol­gári engedetlenségtől, mely utóbbi struktúrákat tesz működés­képtelenné, s újakat honosít meg helyettük.⁸

4. Az erőszakot szállító eszközök korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá válnak.

A bárhol, bármikor és bármilyen módon történő támadás képes­sége lényegében az emberi fantázia függvénye, márpedig az emberi fantázia nem zárt, hanem nyitott rendszer. Az a mód, ahogyan a Chukahuha japán terrorista csoport alkalmazott házi­lag előállított rakétákat 1984 szeptemberében Osakában, egy évvel később Tokióban, majd 1986 májusában ismét Tokióban (a csúcstalálkozó megzavarása céljából), némi betekintést nyújt a terrorizmus technológiájának jövőjébe általában és az integrált áramkörökébe különösen. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy a japán terroristák jócskán megelőznek másokat az elekt­ronika hasznosításában. És a nemzetközi terrorizmus hálózatai­nak ismeretében biztosra vehető, hogy a japán terroristák előbb vagy utóbb megosztják másokkal technológiájukat. És ha a terroristák rakétája atomrakéta lesz, a helyzet eléggé elviselhetet­lenné válik. Ezzel is számot kell vetni.

A helyzet azonban nem lesz elviselhetetlenebb, mert már ma is az az állami terrorizmus áldozatai számára (lásd mindazt, amit a Szovjetunió művelt Afganisztánban, az Egyesült Államok Kö­zép-Amerikában és korábban Indokínában, Izrael Libanonban, a Dél-afrikai Köztársaság pedig a frontállamokban és a Dél-afrikai Köztársaság területén)⁹ Ha abból indulunk ki, hogy a modern erős államok a mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő Isten utódjának vagy eszközének tekintik magukat, a terroristák­ra váró sors a helyettesek útján történő megfigyelés és a képes­ségek megosztásának gyakorlata ismeretében kikövetkeztet­hető. Az űrből származó rendkívül pontos lézersugarak egy im­pulzusa is elég ahhoz, hogy Isten mennykőcsapásához hasonló­an megsemmisítse a célpontul kiszemelt terroristát. Ezzel az es­hetőséggel is számot kell vetnünk.

5. Általában erősödik a vallási/ideológiai fundamentalizmus; ré­szint mint ok, részint mint a másik négy tényező következmé­nye.

A kilátások, enyhén szólva, baljósak. Ebben az öt pontban meg­próbáltam kifejteni, hogy a miért alapvetően a modernizáló állam egyre elnyomóbb jellegében gyökerezik, a ki és a kivel a terro­rizmus és az állami terrorizmus nemzetközi jellege fokozódásá­nak jelenségében, a mit az erőszak eszkalációjában, a hol, a mi­kor és a hogyan pedig a meglepetésszerűség tényezőjének esz­kalációjában. Mindez nagyon távol áll az 1907. évi Hágai Kon­venciótól, amely kiköti, hogy az államok üzenjenek hadat egy­másnak, mielőtt bármiféle háborús cselekedetre ragadtatnák magukat. Törvényesség és rend uralkodjék még az erőszak végrehajtásában is! Ugyanez a rendszer, az államközi rendszer egyáltalán nem magasztosul fel erényei folytán. Ellenkezőleg, mindig is áthatotta, és ma is áthatja a közvetlen és strukturális erőszak. Ez a rendszer ma veszélyben van, különösen a rend­szernek az a része, amely a többinél inkább van a strukturális erőszak középpontjában, s amely a többinél inkább képes köz­vetlen erőszakra és a közvetlen erőszakkal való fenyegetőzésre. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagálnak a hatalom hordozói az államrendszerben?

Túl azon, hogy megpróbálják a történelmi órát visszaállítani, s úgy tesznek, mintha a terrorizmus az egyik állam háborús cse­lekménye lenne egy másik ellen – s nem embereké is államok, és államoké is emberek ellen -, van egy másik próbálkozás is a terrorizmus mibenlétének meghatározására. A terrorista nem ra­cionális, hűvösen számító államfő (manapság leginkább a líbiai Khadafi, a szír Asszad és az iráni Khomeini jó példa erre), ha­nem megveszekedett bűnöző, nem emberi lény. A semmiből jön, nincs arca. Csak annyi mondható el róla, hogy minden ízé­ben erőszakos teljesen ártatlan emberekkel szemben, s erősza­kossága teljesen kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Nincse­nek sérelmei, nincsenek indítékai, csak az vezérli, hogy rosszat tegyen, egész egyszerűen azért, mert rossz. Az ok nélküli terro­rizmust testesíti meg. Őrült, veszett kutya, akit mint ilyet nem megölni kell – hiszen ezzel az emberi lények rangjára emelnénk -, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az amerikaiak a célpontok. Az ok csak is az lehet, hogy a Gonosz mindig a Jók köréből szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság a végtelen jóság ellen, az örök csata a gyűlölet és az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában.¹⁰

Mondani sem kell, hogy ez a felfogás, mely szerint a terroris­ták emberi lénynek nem nevezhető aktorok, nem zárja ki azt a felfogást, hogy a terrorizmust felülről szervező állami aktorok ember feletti aktorok. A láncszem például abban a meghatáro­zásban található meg, hogy Khadafi „veszett kutya", akit éppen ezért kell elpusztítani vagy megsemmisíteni. A „muzulmán fana­tizmus" egyet jelent az őrültséggel, mert feltételezhető, hogy aki tűzön-vízen át kitart a hite mellett, akit haszonelvi számítások nem vezérelnek, s akit éppen ezért nem lehet megvásárolni a gazdasági hatalom bármilyen formában történő gyakorlásával, az irracionális. Ez valószínűleg igaz, de akkor minden bizonnyal igaz mindenféle terroristára, tehát az állami terroristákra is. És ki állítja, hogy a haszonelvi számítás a racionalizmus ismérve, a racionalizmus pedig az emberi lényé?¹¹ És ki állítaná, hogy az embernek nem lehetnek elvei?

A terrorizmus jelenségével kapcsolatban tehát nyilvánvalóan adódik a jóslat, hogy a jövőben folytatódik és kiszélesedik. Na­gyon nehéz elképzelni, hogy bármit tesznek is a terroristák, az ne fokozná az állami terroristák arra irányuló erőfeszítéseit, hogy legyőzzék őket, ami viszont a terroristák erőfeszítéseit fokozza majd az állami terroristák legyőzésére. Az állami terroristák mindinkább alkalmazzák a terroristák módszereit. És a terroris­ták mindinkább úgy szerveződnek majd, mintha mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő állam lennének. Amiből óha­tatlanul adódik a kérdés: van-e kiút mindebből?

Térjünk vissza a jelen tanulmány második bekezdéséhez. Az állami terrorizmus arra törekszik, hogy megtámadja, féken tartsa, likvidálja mindazokat, akik a ki kategóriába tartoznak. Ám ha utóbbiak bizonyos objektív viszonyok termékei, amely viszonyokat csak erősít az állami terrorizmus, ez a tö­rekvés nem válik be. Egy szerényebb megközelítési mód lenne a mit és a hol/mikor/hogyan ellenőrzése oly módon, hogy az állam óriási erőfeszítéseket tesz az erőszak eszközeinek kont­rollálására és a kiszámíthatatlanság körének korlátozására. Jól példázzák ezt a repülőtereken alkalmazott biztonsági berende­zések. A feltételezés az, hogy az erőszak eszközeit át lehet vilá­gítani. Ez a feltételezés azonban már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét egy műanyag palackba helyezett Molotov-koktél esetében. És nem állja meg a helyét egy olyan pisztoly eseté­ben sem, amelynek bizonyos alkatrészei műanyagból készültek (Ausztriában az állami szektor állít elő ilyen fegyvereket). A műanyag robbanószerek kiszimatolására képes kutyákat félre lehet vezetni, ha ezeket a robbanószereket bevonjuk valamilyen, erősebb szagú anyaggal. Az ilyen robbanószerek felderítésére is alkalmas szuperkutyákat szuperbevonattal lehet félrevezetni, és így tovább. Akik nem hajlandók gondolkodni, azok soha nem jut­nak ennek a spirálnak a végére.

Következtetés: nincs más megoldás, mint kísérletet tenni a dilemma miért-jének, a motivációkká átalakuló okoknak a feltá­rására. Ez pedig nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a strukturális erőszak, a közvetlen erőszak és az erőszakkal való fenyegetőzés csökkentését. Más szóval, minthogy ezek alkotják az erőszak három legfontosabb összetevőjét, egész egyszerűen lépéseket kell tenni a béke felé. Ez természetesen elfogad­hatatlan a különösen kizsákmányoló és agresszív rendsze­rek számára, és még inkább azok számára, akik kiválasztott népnek tekintik magukat, amelynek nemcsak joga, de köte­lessége is másokra erőszakolni akaratát. Nem egészen vélet­len, hogy az Egyesült Államokban a puritánok (leszármazottai), Izraelben az (ortodox) zsidók és a Dél-afrikai Köztársaságban a búrok egyesítik az állami terrorizmust a kiválasztott nép tudatá­val – és ezt teszi Khomeini, Khadafi, Abu Nidal, és ezt tették bi­zonyos mértékig a Szovjetunió vezetői is.

Mindazonáltal nem tudom belátni, miért csak az állami terro­ristáktól várjuk a dolgok kívánatosabb állásának megteremtését. A fő okok az ő kezükben vannak, a fő felelősség tehát a terroriz­mus csökkentéséért az irracionalizmusnak fentebb kifejtett két tí­pusával szemben racionális módon őket terheli. Ám az egyre nagyobb méretekben alkalmazott erőszak, a bebörtönzöttek szabadon bocsátásának kicsikarását célzó túszejtések, a foglyok ejtése abban a reményben, hogy ez visszatarthatja a terroristá­kat újabb túszok ejtésétől, az öldöklés azért, hogy az egyik fél bosszút álljon a másik félen, amely azért öldökölt, hogy bosszút álljon az öldöklő másik felen és így tovább – ez mind-mind ak­ció-reakció jelenség két aktor között. Ezt az ördögi kört mindkét fél felülvizsgálhatja.

Mi lenne, ha a gyenge nem-állami aktor inkább az erőszakmentességet választaná?¹² Az erőszakmentesség is fegyver a gyengék kezében. És a gyengéknek vannak más fegyvereik is: zavargások, amelyek időben szétszóródnak, és hirtelen kitörésük kiszámíthatatlan, hasonlóan a terrorista akci­ókhoz, amelyek azonban térben is szétszóródnak. Ezek közé a jelenségek közé tartozik a vallási/ideológiai fundamentalizmus is, részint mint ok, részint mint következmény.

Az erőszakmentesség lényege az, hogy, amint azt Gan­dhi oly jól tudta, hatásos csak akkor lehet, ha tömeges mé­reteket ölt. Az erőszakmentességben van egy átmenet a mennyiségből a minőségbe. Hosszú időn keresztül fontos lehet, ha egy, tíz, száz, vagy akár ezer ember a polgári elégedetlenség cselekedeteit hajtja végre. Ám amikor a nagyságrend olyan ma­gasabb szintekre emelkedik, mint a 10⁴, 10⁵ vagy akár a 10^6-10, még az erős állam is alapjaiban rendülhet meg. A Pentagon-ira­tokból kitűnik, hogy az egyesült államokbeli tömeges méreteket öltő polgári elégedetlenségtől való félelem volt a szerencsétlen vietnamiakkal szemben alkalmazott háborús gépezet legfonto­sabb korlátozó tényezője. Rhodesiában, amikor az még nem Zimbabwe volt, és Indiában, ahol a kormánycsapatok a szikh kö­zösséggel harcoltak, magas rangú rendőrtisztek mondták a jelen­létemben, hogy többé-kevésbé könnyen tudják kezelni az erőszakot, de nem tudnának mitévők lenni, ha „százezer afrikai vonulna fel erőszakmentesen Salisbury ellen", vagy „ha a szikhek több millió résztvevővel a polgári elégedetlenség tömegmozgalmá­vá alakulnának át".¹³

Amit nem tudunk, vagy legalábbis nem elég jól tudunk, az az, hogyan növeljük az erőszakmentesség mennyiségét anélkül, hogy minősége egészen odáig csökkenne, hogy az államhata­lom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erőszakot tudjon alkalmazni ellene. Nem nyilvánvaló az sem, hogy az erőszak­mentesség beválna-e napjaink valószínűleg legképmutatóbb, a terrorizmust a hivatalos politika rangjára emelő államaival, így az Egyesült Államokkal, Izraellel és a Dél-afrikai Köztársasággal szemben. Valójában mindannyiójukról el tudom képzelni, hogy atomfegyvereket vessenek be a tömeges méretet öltő elégedet­lenségekkel szemben. Amilyen mértékben ez előrelátható, olyan mértékben lesznek inkább a terrorizmus és a fundamentalizmus­ból táplálkozó zavargások az ellenállás valószínűsíthető formái.

A terrorizmus egy adott területen alapvető kihívás a weberi állammal, mint a hatalmi monopólium hordozójával szemben.¹⁴ A terrorizmus és az állami terrorizmus – a nemzeti és a nemzet­közi egyaránt – alkalmasint minden korábbinál kevésbé realiszti­kussá teszi a helyi és a nemzetközi törvény uralmát, a nemzeti vagy nemzetközi kormányok rendszereinek végső érvét. Nem vi­lágos, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehet a cent­rum, a kormányhatalmi monopólium régi formulájának segítsé­gével helyreállítani vagy nemzetközi szinten elérni a rendet. A fent említett öt tényező túlságosan kedvez a terrorizmusnak, és így az állami terrorizmusnak is. Az is lehetséges, hogy egy régi formulát újszerűen alkalmazva, a kormányzás módját kell össz­hangba hozni a pusztítás eszközeivel. Röviden, valószínűleg egy korszak végén járunk, és a terrorizmus csupán egy az okok és a következmények közül.

Mindez pedig egy kevésbé ellenőrzött, decentralizáltabb nemzeti, valamint világrend felé mutat; a közvetlen és struktu­rális erőszakot alkalmazó centralizáltabb ellenőrzés ugyanis nem növeli, hanem csökkenti a rendszer ellenőrizhetőségét.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg az IFDA-Dossier 66. számában (1988. jú­lius-augusztus) jelent meg.

1 Nincs éles határvonal. Egy elnök lányának elrablása Salvadorban kétségtelenül specifikus akció, ám az Izraelen belül elkövetett terrorista akciók jórésze nem tűnik különösebben specifikusnak és repülőtéri terro­rizmusnak sem. Erre a terrorista mondhatja, hogy az ő ellensége min­den izraeli, minden amerikai – más szóval a terrorista a háború hagyo­mányos logikáját követi. Nincsenek ártatlan szemlélők. A megkülönböz­tetés mégis érvényes az alcsoportra, továbbá harmadik felekre, úgyhogy akik egy általuk igazságosnak tartott ügyért harcolnak, ha nem erkölcsi, de legalább pedagógiai okokból figyeljenek.

2 Észak-Amerikában a nyilvánosság a jelek szerint levonta a kellő kö­vetkeztetést ebből, s egész egyszerűen otthon maradi 1986 nyarán.

3 Az erőszaknak ez a típusa szabad szemmel nem látható. Az amerikai külpolitikai tanulmányok, amelyek hajlamosak arra, hogy a hatalom ós az erőszak jelenségeinek vizsgálatakor megrekedjenek a felszínen, ne­hezen fogják fel a strukturális erőszak hangtalan működését, s éppen ezért általában meglepődnek, ha egy hirtelen és erőszakos reakciót ta­pasztalnak például a terrorizmus formájában. Ami az Egyesült Államok szemében érthetetlen agresszió, az a terrorista fél szemében egy­szerűen védekezés lehet a strukturális erőszakkal szemben.

4 E cikk megírása idején a szerző még nem hivatkozhatott az Öböl-há­ború tapasztalatára. (A szerk.)

5 A légi támadások specifikus voltukban hasonlítanak a szárazföldi ter­rorizmushoz – szemben az izraeliek libanoni szárazföldi háborújával. Az állam azonban mindmáig monopolizálja az effajta hadviseléshez szük­séges képességeket, ezért a támadások az állami terrorizmus kategóri­ájába tartoznak. A légi támadások nem általános háborút jelentenek, ha­nem csapások sorozatát.

6 Lásd Low Intensity Conflict: The New Battlefield in Central America. (Albuquerque: The Resource Center, 1986).

7 Sokan ezt már régóta előre látták, és ez a szempont fontos érv a pol­gári célokat szolgáló atomerő és a rendőrség közti szoros kapcsolat ki­alakítása mellett Robert Jungk: Der Atomstaat című művében: az atom­erőműveket meg kell védeni a plutónium megszerzésére törekvő terro­ristákkal szemben. Arról lehet vitatkozni, hogy ez valóban a fő motiváció-e, avagy az atomenergia-ipar akarja ily módon megakadályozni, hogy az atomenergiától magát védeni akaró lakosság és/vagy állampolgárok be­tekintést nyerjenek az atomenergia-ipar működésébe. Mindebben nyil­vánvalóan van némi önmagát beteljesítő jövendölés is, ami ötleteket ad a terroristának.

8 A Gandhi-féle erőszakmentességben fontos, hogy nemcsak a rossz struktúrát kell működésképtelenné tenni a polgári elégedetlenség mód­szereinek eredményes alkalmazásával, de egy alternatív struktúrát is ki kell építeni a konstruktív cselekvés segítségével. Lásd Johan Galtung: Gandhi Today. (Torino: Abele, 1987; Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 1987, 3. fejezet, „The Political Gandhi").

9 Edward S. Herman: The Real Terror Network (Boston: South End Press, 1982) című művében kitűnően dokumentálja az Egyesült Államok által támogatott állami terrorizmust, különösen Dél- és Közép-Ameriká­ban, valamint a Karib-tengeri térségben. Fontosnak tartom (és azt hi­szem, Hermán ezen a ponton világosabb lehetett volna), hogy lássuk: az amerikai fél és a többi fél egyaránt gyakorolja az inkább „magánvál­lalkozásnak" tekinthető terrorizmust és az állami szektorhoz tartozó álla­mi terrorizmust, Az 1986 őszi Hasenfus-ügy kapcsán az amerikai ható­ságok nagyon nyomatékosan hangsúlyozták az állampolgároknak azt a jogát, hogy az általuk helyesnek tartott módon harcoljanak, amiben a kormány nem akadályozhatja meg őket; ha és amennyiben egyetemes­sé válik, ez a doktrína súlyos következményeket jelenthet az Egyesült Államokra nézve.

10 Ebbe az irányba mutat Jeanne J. Kirkpatricknek, az Egyesült Álla­mok volt ENSZ-nagykövetének állásfoglalása a Harpers 1984. októberi számában (pp. 44-46). „Mind a terroristák, mind a totalitariánusok eluta­sítják a judeo-keresztény civilizáció erkölcsi alapelveit." Kirkpatrick nyil­vánvalóan elutasítja a terrorizmust, és azt hiszi, hogy azt csak az egyik fél alkalmazza. A terrorizmust a háború egyik formájának tartja, de nem látja, vagy nem akarja látni a terrorizmust szülő aszimmetria alapvető ál­lapotát.

11 A válasz erre a szónoki kérdésre eléggé nyilvánvaló, hiszen a gaz­dasági racionalizmust a haszonelvi mérlegelések jellemzik. Más szóval a gazdasági racionalizmus kereskedőket, közgazdászokat és civilizációjuk termékeit jelenti. Az emberek közti interakció azonban nem merül ki pia­ci viszonyokban; léteznek és hasonlóképpen fontosak lehetnek a norma­tív és kényszerviszonyok is. P. Sorokin hosszasan foglalkozik ezzel a Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter and Sargent, 1957) című művében.

12 A XX. század két legfontosabb példája a Gandhi nevéhez tapadó tömegmozgalmak Indiában a brit állami uralom ellen, és a Martin Luther King nevéhez tapadó mozgalmak az Egyesült Államok déli részén a fe­hér felsőbbrendűség uralma ellen. Képzeljük el, hol tartanánk ma, ha mindkét mozgalom élt volna a terrorista erőszak eszközeivel?

13 Lásd erről Johan Galtung: Occupied Palestine: Is a Non-violent Solution Possible. – Konferencia az erőszakmentes politikai harcról, az Arab Gondolat Fóruma, Amman (Jordánia), 1986. november 15-17 (megjelent in: The Proceedings, P. Grant és R. Crowe szerkesztésében, Ballinger, Boston, 1988).

14 Ám ez, természetesen, kétélű doktrína, delegitimizál másokat, de ugyanakkor legitimizálja az állam erőszak-monopóliumát.

Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenek­előtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es for­radalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történe­tére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési muta­tók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadal­mi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.

*

A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányza­tának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészület­len a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sa­játos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthe­tik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárfor­radalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocia­lista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkás­pártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrá­jának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, kar­öltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövet­ségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társa­dalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.

A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsé­ge nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az el­lenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szakte­kintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az el­maradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szo­cializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzse­rizmusnak" nevezhető.

Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosz­tály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy mi­ért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádium­ban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz vi­szonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség dikta­túráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a meg­váltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely meg­akadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátor­ságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szo­cialista világforradalom végső győzelméig."

Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak törté­netét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz for­radalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Téves­nek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirob­banni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező fe­szültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a mar­xizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, me­lyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már álta­lában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következménye­képpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul to­vábbi magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és paraszt­gazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.

A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabály­szerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló for­radalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom össze­omlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat so­rán a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, me­lyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban kö­veteléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizo­nyos értelemben minden nagy forradalom „idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Ép­pen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem termé­szetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a prole­tariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.

Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt ve­zetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, mi­közben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.

Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradal­mak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános sza­bályát fogalmazza meg.

Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradal­mi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegei­nek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközök­höz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmá­rok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-bal­oldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen el­lenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást vá­lasztották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Ponto­san ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokrati­kus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre ma­gukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csaló­dott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonkép­pen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszor­szágban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a le­hetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.

A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán táma­dásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „ther­midori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a ha­talmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.

Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet ve­zetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történel­mi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.

*

Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkí­vül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét te­kintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, ponto­sabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radiká­lis, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagysá­gokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vla­gyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatla­koztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket táplál­tak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalom­mal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az im­perializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.

A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigráció­ban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.

Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmoz­galomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül el­lenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat ki­zárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és so­hasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Kö­vetkezetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzék­be Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönöz­ték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadul­tabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gá­tolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg in­kább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka tovább­folytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegye­lemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leni­nista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi indivi­dualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apa­figura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalan­ságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegy­ség" szempontja az elkövetkezendő években minden mást le­győzött bennük.

Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meg­lehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellenté­tek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazód­tak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen for­dultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgyne­vezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Le­ninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyez­mény számára.

A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat meg­osztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő tábo­rokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellen­zéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembe­szálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányí­tásról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazga­tói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „de­mokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemel­ték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellen­zék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürok­ratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek ku­darcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi ér­dekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfe­lelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az An­gol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérke­zettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormány­zásra.

Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szak­szervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azon­ban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radi­kális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapita­lista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kér­désben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.

*

Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális ve­zetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó viták­ban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentu­mokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprili­sában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztá­lint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. El­képzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztá­linnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.

Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondá­sai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciá­lis ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egy­kori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatla­kozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremt­vén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.

A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alköz­ponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a mun­kásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjai­ban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás el­len szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egye­dülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy köz­vetlenül az ő irányításával cselekedtek.

A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkong­resszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e le­hetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a ka­tonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezet­ként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.

A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogat­ná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzelé­seket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpró­bálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtásá­ra, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelé­ben meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diag­nosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokra­tizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.

Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus sziszte­matikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki kül­döttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdeke­ket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariá­tus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolseviz­mus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári el­hajlás is."

*

A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövet­kező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatá­rozásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialaku­ló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.

Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló al­ternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő té­májuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mind­annyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szov­jet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, vala­mint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt párt­harcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.

A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gaz­daságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid tá­vú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari mun­kásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú vál­tozások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázi­son áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szem­pontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilár­dítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipa­ri fejlesztés ügyét.

A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gaz­dasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politi­kai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is grotesz­kebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételé­vel – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, neve­zetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatko­zataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett po­litikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.

A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempont­ból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősor­ban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőtel­jes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az ál­láspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás he­lyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvo­násokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politi­kai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé fe­szített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmo­zásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szo­cializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jel­legű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az el­lenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapi­talizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat része­ként értékeltek.

Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban meg­szűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializ­mus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a fel­tevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októbe­rében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remé­nyek Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a ren­delkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsola­tokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnere­ket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek me­rültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szö­vetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljeseb­ben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az el­méleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszor­szági proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?

Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok kö­zéppontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forrada­lom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazoló­dott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-li­tovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést je­lentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocia­lizmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetuni­óban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híve­inek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni prole­tár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomó­részt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fo­kozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellen­zék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.

Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmara­dottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapita­lista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szó­ló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eret­nekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt párt­fórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggé­seiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok iga­zolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.

E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetet­len, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek ma­nipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan sem­mibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, va­gyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyé­re. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecse­rét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézke­déseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kény­szerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hall­gattassa el az ellenzéki nézeteket.

Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutat­koznak.

Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembe­nézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgaz­dász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igaz­ságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fej­letlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támo­gatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól vár­va jövőbeni anyagi támogatást".

Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe ke­rüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a foko­zatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a ro­hamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdé­sekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlat­ba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.

*

A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget kö­vetően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a je­lek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vi­tát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zi­novjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.

Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjá­éledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárá­ból kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az ál­lamkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kér­déseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekinte­nünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatal­mukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet föl­ött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokrati­kus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a le­ningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkong­resszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek ne­kik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.

Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Le­ningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kieb­rudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radiká­lis politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellen­ségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeled­kezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen műkö­dött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlen­né tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sok­éves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövet­ség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.

A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elis­merte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mester­kedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztá­lin az egyezséget.

A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új el­lenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéte­ket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobb­oldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt meg­előzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történeté­ben. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által hasz­nált káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meg­határozása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe ke­rült. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.

1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdé­sekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártem­bereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyi­latkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzu­lást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 jú­liusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentá­madását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávo­lították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban re­ménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább han­goztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a párt­egység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működé­sének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtor­lás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizott­ságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.

A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az ok­tóberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.

*

Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Párt­kongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis ha­gyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellen­zék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egy­ben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivona­tát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bi­zottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség fel­fedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendel­kezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi al­ternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azon­ban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tö­megkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálin­nak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bi­zottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendele­tében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstráci­óra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizott­ságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.

Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a ve­zetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csopor­tot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket de­portálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politi­kai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.

*

Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett párt­egység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azok­tól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésé­ben; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzú­zott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és ipa­rosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és so­rozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségek­ben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen ak­kor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott pél­dául Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatások­nak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél kö­zeledése napvilágra került.

Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amel­lett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális moderni­zációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk követ­keztében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúzi­ójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buha­rin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kiro­hanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosab­bak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióik­ból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartózta­tások, perek, kivégzések és – feledés.

*

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbal­oldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisz­tán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határo­zatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulá­sok, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; neveze­tesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzeté­nek logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a vé­gén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forra­dalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kide­rült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetes­nek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.

Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző el­lenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyál­talán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosí­tást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, mi­ként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fo­galmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz ki­tartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkás­demokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszor­szágban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevé­ben a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradal­mi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az el­lenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szo­rosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.

Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz való­sággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – el­képzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott kö­rülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az or­szág energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – el­kerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről ép­pen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus meg­maradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „áru­termelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításá­hoz szükséges.

Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett vol­na-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocia­lizmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmé­nyek tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxiz­mus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és poli­tikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az el­lenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hir­dető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politi­ka terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdése­ket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpo­litika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kom­munista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár va­lószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz ha­sonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakció­kat, a sajátját is beleértve.

Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emlé­ke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiá­ját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellen­zékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének sze­repét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségé­vel minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasí­tása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsősé­gessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gon­doljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek kép­telen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolat­ban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos in­gerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kez­deményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyö­kerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küz­delmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorba­csovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tár­gyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt kato­nai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hrus­csov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideo­lógiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lé­nyegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.

(Ford.: Náday Judit)

Az alább olvasható interjút Lakatos László készítette 1991. május 28-án a ma leg­nagyobb tekintélyű trockista gondolkodó, Ernest Mandel brüsszeli otthonában.

Lakatos: Mi történt a Szovjetunióban és Kelet-Európában? Hogyan ma­gyarázza a közelmúlt eseményeit?

Mandel: Volt egy nagyon mély rendszerválság a Szovjetunió­ban, és ez a válság vezette rá Gorbacsovot…

De hát ez a válság már régóta tartott. Évtizedek óta.

Nem, nem. Vagyis hát igen, de a válság jelentősen elmélyült a növekedés lelassulásával a hetvenes évek végén, és oda veze­tett, hogy elkerülhetetlenül és alapvetően megkérdőjeleződtek a szovjet bürokráciának a gazdasági és politikai fejlődésről alkotott elképzelései.

Gorbacsov elméletileg rendszerezte és feldolgozta ezt a vál­ságot. A Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. Ez objektív tény volt. A Kelet-Európával szembeni attitűdváltozás ennek a következménye! Nem az attitűdváltozás az oka annak, hogy a Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. A Szovjetunió nem kockáztathatott, objektíve nem kockáztathatott egy konfrontációt – hogy konkrét példát mondjak – a német imperializmussal, mondjuk úgy, hogy lövetett volna az NDK-ban. Ez ki volt zárva. Ez egy olyan összecsapás kockázatával járt volna, amely, ha ta­lán nem is vezetett volna egy harmadik világháborúhoz, de amelyben a Szovjetunió mindenesetre alulmaradt volna. Semmi esélye sem volt a győzelemre. Nos hát, ilyen feltételek között jó képet kellett vágni a dologhoz. Kelet-Európában nem lehetett megismételni a Tienanmen téren történteket.

Tehát a nyugati technológiai forradalom, amit a Szovjetunió nem tudott követni, objektív okok miatt…

…nemcsak objektív okok miatt; azok miatt sem, de a bürokrati­kus irányítás miatt sem tudta követni. Az alapkutatásban a Szov­jetunió nem volt elmaradva, egyesek szerint szinkronban volt – de hát ez a kutatás. Számítani azonban a termelés számít, a tö­megtermelés, és ezen a téren…

…hiányzott a szükséges kvalifikált munkaerő…

…igen, de végül is a munkaerőt kiképezhették volna, nem ez a lényeg, hanem az az áttételes mechanizmus, amiben a bürokrá­cia sajátos érdekei és főleg a bürokratikus diktatúra természete – mégpedig a gazdaságirányításban éppúgy, mint a társadalmi egyenlőtlenségek terén, ahol a demokrácia hiányaként jelent meg – döntő szerepet játszott. Trockij ezt tökéletesen megjósol­ta. Azt mondta, hogy a Szovjetunió, azazhogy a sztálini rend­szer képes lesz a Nyugat követésére egészen addig, amíg a mennyiség és a nehézipar lesznek a gazdasági fejlődés kö­zéppontjában; de ahogy a minőség kérdése és a fogyasztók kívánságai kerülnek a középpontba, egy bürokratikus dikta­túra képtelen fenntartani a fejlődés ritmusát, mert itt már szükség van a demokráciára. Nem beszélek a piacról, de ő egyébként hozzátette a piacot is, amivel teljesen egyetértek. Lé­nyegében véve azonban elsősorban a demokrácia hiányáról van szó. Nem lehet eldönteni a fogyasztók milliói helyett, hogy óhaj­tanak-e vagy sem mályvaszínű kabátban járni, amit milliószámra gyártottak a Szovjetunióban, és meg voltak lepve, hogy a fogyasz­tók nem vásárolták őket. Az emberek nem akartak mályvaszínű ka­bátban járni. Itt nincs mit tenni, ezt nem lehet nekik előírni.

És milyen kilátásai vannak a Szovjetuniónak?

Pillanatnyilag a kilátások nagyon kedvezőtlenek. Legalábbis ahogy én látom. Persze lehet, hogy különbözik a nézőpontunk, és én nem úgy látom, mint valaki, aki arrafelé él, mint például ön. Én nem hiszem, hogy gyorsan megoldódik a jelenlegi hely­zet – akármi legyen is a megoldás a jelenlegi válságra. Nem hi­szem, hogy a kapitalizmust valóban restaurálni lehetne…

A Szovjetunióban?

Sem a Szovjetunióban, sem pedig Kelet-Európában. Talán az ön országa kivétel, de még ezzel kapcsolatban is vannak kéte­lyeim. Németországban most úgy számolják, hogy a teljes priva­tizáció költsége 500 milliárd dollár. A nyugat-németek, elméleti­leg legalábbis, rendelkeznek ezzel az összeggel. Elméletileg. Egész Kelet-Európára viszont ennek az összegnek a duplája kellene: ezer milliárd dollár. Hét-nyolc évre számolva; mondjuk a század végéig. A Szovjetunió számára ennek az összegnek a tízszerese kell. Ki rendelkezik ekkora összeggel? Honnan fog jönni ez a tőke? Belülről? Hol van? Vagy kívülről? És kívülről honnan? Egyszerűen nem létezik ez az összeg. Gazdaságilag, financiálisán ez a restauráció megvalósíthatatlan. Az egyetlen dolog, ami lehetséges, az a részleges privatizálás, nagyon rész­leges. Legszívesebben azt mondanám, hogy marginális, de hát erről lehet vitatkozni. 10 százalék? 15 százalék? 20 százalék? De semmiképp sem teljes!

A privatizáció már el is kezdődött. Ilyen arányokat persze, mint amit most említett, még nem ért el, de már elkezdődött, például a kereskede­lemben.

Persze, elkezdődött, rendben van, tudom, de hát ez még semmi! Én a nagyiparról beszélek, nem a kereskedelemről. Ami a keres­kedelmet illeti, ami most van, az még annál is kevesebb, mint ami Lenin idején, a NEP alatt volt. Ez egészen marginális. De hagyjuk most a kereskedelmet és a földművelést; az külön eset. Én a nagyiparról beszélek. Ez a lényeges.

Mármost a másik ok, ami miatt a privatizáció nagyon nehezen fog menni, az a feltételezhető népi ellenállás, főleg a munkások ellenállása. Mert mindezekben az országokban a privatizáció, amennyiben teljes körű lesz, rettenetes munkanélküliséggel jár majd. Rettenetessel. Ami a Szovjetuniót illeti, 30-40 millió mun­kanélküliről beszélnek. El tudja képzelni, hogy a munkások majd elfogadják ezt? Ellenállás nélkül? Sztrájk nélkül? Anélkül, hogy egyik sztrájkhullám a másikat követné? Hát ilyesmi csak a fantá­ziában létezik. Soha, soha nem fog ellenállás nélkül menni. Ezt az ellenállást először is meg kellene törni… Nem lesz könnyű, biztosíthatom. Olyan emberekre, akik már megízlelték a szabad­ság tiltott gyümölcsét, ráerőltetni egy új diktatúrát azzal az ürüggyel, hogy ez nélkülözhetetlen a privatizációhoz és a piac­gazdasághoz és a jóléthez, amit majd a következő nemzedék fog élvezni – na hát ez nem lesz könnyű. Elkeseredett ellenál­lással fognak találkozni.

Nos, mindezen okok miatt azt gondolom, hogy nem lesz alap-vető privatizálás, mint ahogy nem lesz a diktatúrához való visszatérés sem – de nem lesz szocialista demokrácia sem. Aminek tehát tanúi leszünk, az egy lassú felbomlás, káosz, ami je­lenleg is tapasztalható. Ez több évig fog tartani.

Tehát egy tapogatózás, botladozás ismeretlen irányban?

Nem tudom. Reményeim szerint a szocialista demokrácia lesz a végkifejlet, de hát ezt egyáltalán nem lehet garantálni. Ez attól függ… Itt, szerepe van, fontos szerepe van a tudati tényezőnek is. A mi feladatunk, hogy a szocializmusnak olyan tartalmat ad­junk, ami újra vonzóvá teszi a népesség számára. Hogy a nevet elejtik, az lényegtelen, a címkék nem érdekelnek. A lényeg az, hogy az alapvető értékek kerüljenek az előtérbe. Szolidaritás, kooperáció, több egyenlőség, kevesebb kiváltság, több demok­rácia, természetesen autonómia, önigazgatás, pluralizmus, em­beri jogok és a nők jogai, feminizmus, környezetvédelem – ezek mind. Mindez levegőben van. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezeket hirdetem, sokan mások is mondják, de hogy milyen erő fogja támogatni mindezt – erre nem tudok válaszolni. De én azt hiszem, hogy ma, ha a kapitalizmust teljes mértékben restaurál­nák ezekben az országokban, ezek az országok visszasüllyed­nének a félgyarmati státusba.

Pontosan. Ez fog történni.

Ez. De hát ez abszurdum, és képtelenek felfogni…

Az lehet, de valószínűleg mégis ez fog történni…

Persze, ebben egyetértünk. De nem fogják fel, nem vetnek szá­mot vele, még az ön országában sem, Lengyelországban aztán ez még jobban látható, és a balti államokban is, Szlovéniában meg egyenesen kiszúrja az ember szemét! Ezek a régiók – vagy országok vagy köztársaságok, nevezze őket, ahogy akarja -, amelyeknek ipari fejlettségüknél fogva teljesen kivételezett hely­zetük volt a KGST nagy piacán, itt, ezen a piacon, a munka ter­melékenységét tekintve messze az átlag fölé magasodtak. Sza­kosodni tudtak valamire, vagy olyan iparágakat hoztak létre, amelyek exportra specializálódtak, ipari javak kivitelére. Tulaj­donképpen a Szovjetunió volt az, ami félgyarmati sorba süllyedt a KGST-országokhoz képest. Alapvetően nyersanyagot expor­tált. De abban a pillanatban, ahogy teljesen elszakadnak a KGST-től, ezek az országok többé egyáltalán nem versenyképe­sek a világpiacon. Ez tehát azt jelenti, hogy ha az integrálódás megtörténik, akkor ezek az országok újra visszaváltoznak nyers­anyagszállítóvá és félkész termékek szállítóivá. A következmé­nyek nyilvánvalóak. Úgyhogy azt azért mégiscsak meg kéne mondani az embereknek, hogy ne tápláljanak illúziókat. Ez nem valami második Svédország lesz vagy új Finnország. Hanem legjobb esetben is csak egy új Törökország, vagy egy második Portugália, de szerintem inkább Törökország, mint Portugália. Hát ez nem valami ragyogó perspektíva, ez a legenyhébb, amit mondani lehet.

Váltsunk témát! A világméretű adósságválság: hogyan magyarázza és milyen különbségeket lát, ha lát, a kelet-európai országok esetében?

Nos, itt egy olyan kérdést érint, amivel kapcsolatban van egy szerény hozzájárulásom. Egyike annak a kettőnek vagy három­nak, amivel hozzájárultam a marxista elmélet és – talán mond­hatom ez – a közgazdaságtan fejlődéséhez. Én már huszonöt éve, talán harminc éve képviselem azt a tézist – amit ma már senki nem is vitat komolyan -, hogy a második világháború utáni kapitalizmus prosperálásának alapvető, leglényege­sebb oka a hitel kolosszális és gáttalan inflációja. Azaz: az adósságé. Azt a megfogalmazást használom huszonöt éve, hogy a nyugati világ lényegében az adósságok óceánján hajózik a prosperitás felé. És tézisemet alátámasztja az a tény, hogy a harmadik világ és a kelet-európai országok adóssága csak egé­szen elhanyagolható töredékét tesz ki az összadósságnak. Mini­mális részét!

Adok önnek egy becslést. Egyedül a dollárban számon tartott adósságot – a jenben, német márkában, svájci frankban jegyzett adósságot most ne is tekintsük; ez nem annyira jelentős, bár azért persze ez sem semmi – nos, ezt az adósságot ma 10.000 milliárd dollárra lehet becsülni. Egy egyes, amit tizenhárom nulla követ; az ember nehezen tudja elképzelni, hogy ez mit is jelent. Még kiejteni is nehéz: egyes nyelveken trilliót mondanak, de senki sem tudja felfogni, mekkora összegről van szó. Ebből a harmadik világ és a kelet-európai országok adóssága alig 15 százalékot tesz ki. Az USA államadóssága, a többi imperialista állam államadóssága, a nagy vállalatok adóssága és a háztartá­soké – ez teszi ki a javát.

A német államadósság, amit márkában tartanak számon, és amit hozzá kell adni ehhez az összeghez, egy éven belül ezer­milliárd DM lesz; tehát 500 milliárd dollár az, amit ehhez még hozzá kell adni, és ez növekedni fog évente 10-15 százalékkal. Ha Japánt is hozzávesszük, akkor még nagyobb összeget ka­punk. Ha mindezt összeadjuk, akkor néhány éven belül 12-13 ezer milliárd dollárral kell számolni. Ezek már elképzelhetetlen számok, nincs mihez mérni őket.

Most mondok egy másik számot, ami még elképesztőbb. A nagytőke szerkezetének átalakítása nemzetközi méretekben, ez a szuperlikviditás, megteremtette a permanens spekuláció lég­körét, amelyben a nagyburzsoázia nem-ipari rétegei – mondjuk így, óvatosságból, hogy ne túlozzunk – különleges helyre tettek szert. Mondok önnek ezzel kapcsolatban egy lázálomba illő szá­mot. Minden munkanapon – ami tehát évente 180-200 napot je­lent – a tőzsdéken megforduló tőkék összege azonos a világke­reskedelem éves nagyságával. El tudja ezt képzelni? Elvben, el­méletileg és gyakorlatilag is, a tőzsdék a kereskedelemhez kötődtek. Határidős devizákat vásároltak, hogy kiegyenlíthessék az exportszámlákat. Ma minden egyes napon a világkereskede­lem évi nagyságával megegyező mennyiségű tőke fordul meg a tőzsdéken. Ez annyit jelent, hogy ez a gazdaság teljesen elsza­kadt a valódi gazdaságtól.

Japánban az ingatlanspekuláció olyan méreteket öltött, hogy egy négyzetméter Tokióban – ez szinte hihetetlen – százszor annyiba kerül, mint egy négyzetméter New Yorkban. Százszor annyiba! Ez már nem racionális. Ez nem tarthat így akármeddig, egyszer csak össze fog omlani. Lehet, hogy egy olyan pénzügyi válság, mint amilyen az 1931-es volt, nem tudom, valószínűleg nem lesz, politikai okok miatt, de mégis, ez olyasmi, ami nem tarthat sokáig. Én megjósoltam, hogy ez a prosperitás a hetve­nes évek elejéig fog tartani, és majdnem eltaláltam a pontos időpontot, amikor valóban megtörtént a fordulat, az expanzív hosszú hullám átfordulása depresszív hosszú hullámba, amit sokkal alacsonyabb növekedési ráta jellemez, takarékossági po­litika, a reáljövedelmek csökkentése mindenütt. Azt hiszem, hogy ez az előrejelzés teljes mértékben igazolódott.

Végül hozzátenném, és ez a legelképesztőbb aspektus ebben az egész dologban, hogy szemben azzal, amit általában gondol­nak, ez egyáltalán nem a technológiai forradalomhoz kötődik, az informatika vagy az automatizálás forradalmához. Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg. Az persze nyilvánvaló, hogy az informatika adta az eszközöket a spekulációhoz: hogy a nap bármely percében tőkéket lehessen átdobni egyik kontinensről a másik­ra; persze; de az elektronika vagy az informatika forradalmának alapja a megnövekedett, sokszorosára növekedett igazgatási feladatok ellátásának szükséglete. Sokkal nagyobb kompetenci­ára, sokkal nagyobb figyelemre van szükség, sőt azt monda­nám, egy új felelősségi szellem kialakulására. Marx ezt előre lát­ta a Grundrissében. Amikor olyan felszerelésekkel, berendezé­sekkel dolgoznak, amelyek (vegyük például a vegyipart, vagy azokat az iparokat, ahol már vannak robotok, vagy az olajfinomí­tókat) több százmillió dollárt érnek, ez sokkal nagyobb odafigye­lést igényel, mint amikor olyan eszközökről van szó, amelyek­nek, mondjuk, százezer dollár az értéke. Itt tehát a technikai rendszer logikája vezet egy, a korábbinál sokkal felelőségteljesebb, sokkal tudományosabb, sokkal tudatosabb munkaerő és vezetés kialakulásához. (Az én véleményem szerint ez igazán csak egy szocialista rendszerben lehetséges, de hát ez egy má­sik dolog. Ez még nincs bizonyítva, ez egy munkahipotézis. Majd meglátjuk.) De ami a burzsoáziával történt, beleértve a me­nedzserek osztályát vagy csoportját is, az ennek éppen az ellen­kezője. A spekulációs tőkének és a spekulációnak ezzel a rob­banásszerű növekedésével az egyre nagyobb inkompetencia vált jellemzővé és hódított teret a tőkés osztály minden szintjén. Akiket yuppie-nak neveznek, azok tulajdonképpen ennek a kép­viselői.

Úgy érti, hogy nem képesek ellenőrizni a folyamatokat?

Nemcsak hogy nem képesek, de nem is akarják. Csak a rövid távú magánérdekeiket tartják szem előtt, összeszedni a lehető legtöbb pénzt a lehető legrövidebb idő alatt, aztán csődöt csinál­ni, és olajra lépni. Itt elképesztő dolgok vannak. Még a svájci bankok is, amelyeket a világ legkomolyabb bankjainak tartattak, milliárd dollárokat bíztak az ilyen 25 éves, teljesen tapasztalatlan ifjoncok kezére, akik rettenetes veszteségeket okoztak. Rettene­teseket. És ez a növekvő inkompetencia összekapcsolódik a korrupcióval, és majdhogynem automatikusan ennek a miliőnek a kriminalizációjához vezet: már nem lehet éles határvonalat húzni a jogszerű és a jogszerűtlen között. A maffia megszállja ezt a területet, behatol a drog és ezer más ilyen dolog, hiszen itt kétségtelenül könnyen lehet pénzt keresni. Egy rendkívüli men­talitás-átalakulás tanúi vagyunk. Ez a mentalitás persze nem egészen új a kapitalizmus történetében. Már Balzac is meg­mondta, hogy minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn lap­pang. Jó; de azért egy vatikáni kardinális, akinek a maffiával van kapcsolata! Pedig ez megtörtént, mint talán ön is tudja.

Igen, olvastam erről az ügyről.

Az ember nem is képzelné! Bűnügyi regénybe illő történetek! Ez egy egészen új világ. De meg kell érteni a mögötte húzódó logi­kát. Itt nem valami véletlenszerű dologról van szó, hanem egy, a struktúrához illő átalakulásról, amely teljesen a rendszer belső sajátosságaiból következik. Enélkül nem lett volna ez a prosperitási időszak. De ennek vége szakad. A vörös figyelmeztető fé­nyek már nem is villognak, hanem állandóan égnek.

Az amerikai bankrendszer válsága rendkívül mély. Az Egye­sült Államok függősége a japán pénzügyi köröktől és a japán technológiától rettenetes. Ha a japánok nem vásárolják többé az amerikai kincstárjegyeket, akkor a dollár nem tudja tovább tarta­ni magát, mert a japánok – és hát ezt látni kell, ez az eladóso­dás logikája – nos, tehát a japánok nem akarják megvenni az amerikai állampapírokat, csak ha a kamatláb az USA-ban kellőké­pen magas. Ha a kamatláb 3 vagy 4 százalékra esik, akkor nem fogják vásárolni. Szóval az infláció valóban „built-in", be van építve a rendszerbe.

És mit jelent az akár csak néhány százalékos infláció is? Szá­moljon csak utána! Azt jelenti, hogy a pénze tíz év múlva csak a felét éri! Azelőtt, ha az emberek azt hallották volna, hogy tíz év alatt a pénz elveszíti értékének a felét, azt mondták volna, hogy ez katasztrófa. Ma ezt teljesen normális, rendjén való dolognak találják, sőt, ideálisnak. Amitől félnek, az a 10 százalékos, 12 százalékos infláció. Na hát ez egy olyan rendszer, ami nem tart­hat így tovább, ebben teljesen biztos vagyok.

De ha úgy van is, ahogy ön mondja, hogy a kelet-európai országok ará­nya a világadósságban nem számottevő, vagy nem igazan fontos, ez nem változtat azon hogy ezekből az országokból nettó forráskiáramlás megy végbe, hogy a népességük egy része elszegényedik…

Persze, ez teljesen így van. Természetesen. Mi mindig is harcol­tunk azért, írtam egy brosúrát is (mi voltunk egyébként az egye­düliek, mert még a szélsőbalon is nagyon hallgattak erről), hogy el kell törölni nem csak a harmadik világ adósságát, de a kelet-európai országok adósságát is.

A fejlett tőkés országok vezetői közül egyedül Mitterrand nyilatkozott ilyen értelemben.

Igen, igen, tudom. Na persze, Mitterrand csak megjátssza a jó­ságost, mert a gyakorlatban aztán az IMF-et támogatja. De ő legalább úgy tesz, ő legalább megértette. Willy Brandt szintén megértette. Vannak nagyon okos szociáldemokrata vezetők, akik ezt megértették.

Szóval ön szerint lehetséges lenne a dolog?

Ez politikai kérdés, politikai akarat kérdése. Választani kell a kü­lönböző rossz megoldások közül, melyik a legkevésbé rossz. Van egy egész szektor, ezeknek a szószólója Mitterrand és főleg Willy Brandt. Ezek azt mondják, jobb eltörölni az adóssá­got és exportálni, növelni a kivitelt Európából a harmadik világba és Kelet-Európába, mint fenntartani az adósságszolgálatot és csökkenteni a kivitelt.

Érdekükben áll tehát.

Nagyon is érdekükben áll. Pontosabban: ez az ipari tőke érdeke. Itt eltérés van az iparosok és a bankárok érdekei között; vagy mondjuk inkább: az exportra termelő iparosok és a bankárok, a belföldi piac felé forduló emberek érdekei között. Paradox mó­don ez éppen a fordítottja annak, ami a fasizmus uralomra jutása idején történt. A fasizmus uralomra jutása idején a burzsoázián belül a liberálisok a belső piac felé fordultak. Most az ellenkezője van. Többé nem bántják a népesség vásárlóerejét. Minden poli­tika, amelyik a kivitelt erőlteti, szigorításokkal jár, ez az ára. Te­hát különbség van a burzsoázia bizonyos szárnyai között.