Előttem a világtörténelem három legnagyobb forradalmáról írott há­rom könyv: az első a XVIII. század végi amerikai forradalomról szól (T. Jefferson: Önéletrajz. Feljegyzések Virginia államból), a másik az 1789-94-es nagy francia forradalomról (T. Carlyle: A francia for­radalom története)¹ , a harmadik pedig az orosz forradalom törté­netét fogja át februártól októberig (N. Szuhanov: Feljegyzések a forradalomról [Zapiszki o revoljucii], 1-3. köt., Moszkva, Politiz-dat.1991). Az elsőt maga a forradalom egyik vezére írta, a harmadi­kat a közvetlenül részt vevő szemtanú, a középsőt pedig egy nem mindennapi irodalmi vénával megáldott történészfilozófus. így hát mind a három könyv kétségtelenül rászolgálna arra is, hogy külön-külön részletesen elemezzék. De ha párhuzamosan olvassuk őket, akkor lehetővé válik, hogy felismerjük az események közös erővo­nalait, a folyamatok általános logikáját és kritikus pontjait.

Különös érdeklődésre tarthatnak számot részünkről e könyvek ezenkívül azért is, mert, ahogyan állítják, mi magunk is éppen forra­dalmi változást hajtunk végre, amikor is átalakulóban vagyunk egy furcsa szocializmusból a közönséges, normális kapitalizmusba. És hát, következésképpen, okulhatunk egy kissé a múlt példáin. Ámbá­tor Hegel mintha valami olyasmit mondott volna, hogy a történelem leckéiből – ahogy ugyanez a történelem bizonyítja – még senkinek sem sikerült igazán tanulnia.

Óhatatlanul erre gondol az ember, amikor Thomas Jeffersonnak, ennek a jelentós gondolkodónak, a demokrácia ideológusának az önéletírását olvassa, aki egyszersmind a híres Függetlenségi Nyilat­kozat szerzője (e dokumentum teljes egészében szerepel a könyv­ben) – azé a deklarációé, amely lényegében az összes azóta napvi­lágot látott emberjogi nyilatkozat ősének tekinthető. Jefferson olyan eszményeket vall magáénak, amelyekre, úgy tűnik, kortársaink csak legyinteni tudnának. Például, a felvilágosodás híve lévén, őszintén úgy látja, hogy a bajok gyökere az egyenlőtlenség és a tulajdon hatalma. Élesen, és nem kevésbé a napjainkban elavultnak számító felvilágosító hagyomány szellemében bírálja a hivatalos vallást, mint­hogy az „valójában a gazdagok vallása volt". S ez az államelnök – a harmadik az Egyesült Államok történetében – valóban sok mindent tett a gazdagok hatalmának korlátozására, a nép ellenőrzésének ki­terjesztésére ténykedéseik fölé. Valószínűleg nem véletlenül poroso­dik hát nálunk a könyvesboltok polcain „az amerikai demokrácia aty­jának" fő műveit oroszul először közvetítő kiadvány. Ugyan ki olvasna manapság, amikor mindenki a thatcherizmusról meg a reaganomics-ról értekezik, egy forradalmárt, aki ráadásul még demokrata is?

Másfelől viszont vitathatatlan, hogy az amerikai forradalom vetette meg az úgynevezett modern „civilizált társadalom" alapjait. Az is két­ségtelen, hogy Amerika máig is büszke a forradalmára, és az egykori vezetők szobrait senki sem kívánja ledönteni alapzatukról. No, és a mi szabadságkedvelő kortársaink is elismeréssel emelik meg kalap­jukat Az emberi jogok nyilatkozata előtt. Lehet, hogy azért, mert nem is olvasták, vagy nem fogták fel a lényegét?

Emlékszem, ismerőseim mily nagy lelkesedéssel idézgették Jefferson szavait: minden embernek joga van „a boldogságra töreked­ni". Valószínűleg nem tudták, hogy a .Nyilatkozat" szerzője Locke for­muláját vette itt át („életet, szabadságot és tulajdont!"), csakhogy a „tulajdont" felcserélte benne a „boldogságra való törekvéssel". Jefferson – képzeljék csak – még nem azonosította a tulajdonnélkülit a lumpennel. És a szegényeknek abban a vágyában, hogy megszaba­duljanak a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól" az ember törvényes jogát látta. Ha pedig a gazadagok és rangosak nem haj­landók megegyezésre, akkor a nép szent joga, hogy „levesse magá­ról kegyetlenül sarkantyúzó lovasait". Bizony, ez szó szerint így áll a Nyilatkozatban: „az ilyen kormányt megdönteni a nép joga és köte­lessége".

Óvatosságra int továbbá e forradalmi eszmének nemcsak a megfogalmazása, hanem gyakorlati kivitelezése is, amely nem tor­pant meg az erőszakos eszközök alkalmazása előtt: akkoriban még az Angliával vívott tízéves hadakozás sem vetett véget a for­radalmi háborúknak Amerikában. Jefferson mint a négerek egyen­jogúsításának radikális harcosa, aki számára gyűlöletes volt, hogy „a piacon embereket adnak és vesznek", az emberiség történeté­nek egyik legelkeseredettebb polgárháborúját hagyta a XIX. szá­zadra, az amerikai Észak és Dél háborúját.

És mégis, Amerikának nagyobb szerencséje volt, mint, például, Franciaországnak, nem is szólva Oroszországról. Az amerikai forra­dalmat Guizot – a franciával szemben – a „legsikeresebbnek" és a „legtörvényesebbnek" nevezte. Jefferson élő tanúja volt a népfelke­léstől lángokba borult Franciaország tragikus eseményeinek – beszél is róluk az Önéletírásban, óva intve a népeket és politikusokat attól, hogy ilyesmi a jövőben valaha is megismétlődhessék. Az egymással harcoló erők kibékíthetetlensége, kompromisszumképtelensége ká­oszhoz vezetett, amely utóbbi viszont lehetővé tette, hogy egy „hábo­rús kalandor" ragadhassa magához a hatalmat – írja az amerikai de­mokrata. Napóleon, aki lábbal tiporta az emberi jogokat, „szörnyű bűnök" útjára térítette az országot, amelyek „a világ minden népét demoralizálták, és millió és millió életet követeltek és fognak is még követelni". Sokkal jobb sors várt volna Franciaországra, ha a konflik­tus békekötéssel végződik, és alkotmányos monarchia jön létre.

Vajon a Nyilatkozat szerzője nem a későbbi liberális eszmék felé tendál-e, amikor a francia forradalmat elemzi? Hiszen az, amit az orosz liberális burzsoázia képviselői 1917-ben hangoztattak, szinte egyenes és közvetlen folytatása volt a társadalmi megegyezés jeffersoni eszméjének: „Mi nem forradalmi úton közeledtünk a hatalom­hoz. Ezt az utat elvetettük, ez nem a mi utunk volt…"

A Feljegyzések a forradalomról szerzője, Szuhanov, több mint ma­ró gúnnyal kommentálja az orosz burzsoázia „Progresszív Blokkjá­nak" ezt az imént idézett kijelentését. Ebben – írja Szuhanov – „kife­jeződött egész hazai liberalizmusunk lényege, a rókafarok ós a far­kasfogak, a gyávaság, az ernyedtség és a reakciós beállítódás". Ebből a megfogalmazásból olyan átható és lesújtó megvetés árad, hogy úgy tűnik, mintha nem is Szuhanov, a gorkiji „Új Élet" vezető publicistája írta volna, hanem maga Lenin. Vajon nem éppen azzal a türelmetlenséggel állunk-e itt szemben, melytől annyira tartott Jeffer­son, és amely csak igazolhatatlan ós szörnyű következményekhez vezethet?

A gazdag, befolyásos, földi javakban bővelkedő liberális szeret a humanizmusról, az együttérzésről értekezni – emlékezzenek csak Dosztojevszkij Cudar históriájá-nak tábornokára. Még arra is képes, hogy jótékonykodjék és demokratikus gesztusokat tegyen. De ami­kor az alsóbb néposztályok kinyilvánítják jogukat az emberi életre, a boldogságra, amikor ténylegesen meg kellene osztani velük az előjogokat, akkor a liberális már nem tudja leplezni felháboro­dásba torkolló Ingerültségét. Ugyan mire képes ez a lumpenfajzat!? Amikor hatalmat kapott, azonnal végrehajtotta azt a hallatlan gaztettet, amelyet francia forradalomnak neveznek. Így, vagy körül­belül így látta a dolgokat az orosz liberális burzsoázia Február előes­téjén,

Ezen a ponton jelenik meg az az első pillantásra szinte észrevehe­tetlen különbség, az a kis rés, amely a liberális burzsoáziát elválaszt­ja a Jeffersonok, Carlyle-ek, Szuhanovok világától. Ez a rés, amely a reális társadalmi gyakorlatban aztán szakadékká szélesedik.

Egynémely liberális ítélkező például sokat és ékesszólóan érteke­zik a jogállam szükségességéről, természeteses-mélyen hallgatva eközben a saját gyakorlati ténykedéséről. Jefferson viszont tolsztoji élességgel és egyenességgel beszél „a bírák megvesztegethetősé­géről és a gazdagok iránti részrehajlásáról". Kiélezi, nem pedig elke­ni a kérdést: vagy úgy lesz, hogy a hatalomgyakorlók ténylegesen kompromisszumot kötnek az alsóbb osztályokkal, valóban magukkal egyenlőnek tekintik őket, önként lemondanak igazságtalan előjogaik­ról – vagy pedig az a helyzet, mint a forradalom előtti Franciaország­ban: a liberális frázisokat valójában csak azért hangoztatják, hogy ezzel leplezzék „a hatalommal való gyalázatos visszaélést, mely sár­ba tiporja az embereket".

AXVIII. század végére a francia királyi hatalom számára világossá vált a reformok elkerülhetetlensége. Ami az alsóbb néposztályokat il­leti, „az elnyomottak körében általánossá lett az az érzés, hogy még Törökországban is jobb lenne élni" – írja Cariyle. Vagy egyáltalán nem élni. És egyszer csak egy, az udvarban befolyásos reformer ar­ra a gondolatra jut, hogy „Franciaországban békés úton forradalmat kellene végrehajtani". Először támogatásra talál a királynál, de később nyugállományba helyezik, és kegyvesztetté válik. Miért? Hát, csak azért, mert Turgot nem a nép rászedésének valamely új formá­jára gondolt, hanem valóságos kompromisszumra az alsó ós felső osztályok között. Egy ilyen kiegyezés egyebek között azt is feltételez­te, hogy a „papság, a nemesség és még a parlament tagjai is adót fognak fizetni, miként a többi egyszerű ember!". És sok más előjogot is megnyirbálnak vagy megszüntetnek – többek között a gazdag pol­gárság privilégiumait, amely osztály a királyi bürokrácia és a részrehaj­ló bíráskodás védőszárnyai alatt monopolhelyzetet élvezett a piacon.

Amerikában az olyan embereknek, mint Jefferson, Washington, Lincoln – a francia reformerektől eltérően – valóságos hatalma volt, mi­vel a forradalom által felemelt, meglehetősen szervezett nép állt mögöt­tük, nem pedig a liberálisok által megszédített tömeg, amely új cézárra vágyik. És Jefferson tudta: a reális kiegyezés politikája csakis akkor lehet sikeres, ha a nép elsajátítja az önigazgatás funkcióit. Csak az állam irányításában valóságosan résztvevő nép segítségével zaboláz­ható meg a burzsoázia étvágya, vethetők ellenőrzés alá a gazdag tulaj­donosok. Hiszen – mutatta ki Jefferson – egyes gyarmatok gazdasági el­maradottságának éppen az volt az egyik oka, hogy ott a tulajdonosok ellenőrzés nélkül gyakorolhatták hatalmukat, amely így nem a tör­vényen, hanem a cinkos kapcsolatokon alapult. És Amerika – a nép és a demokratikus vezetők akaratának megfelelően – hétmérföldes léptekkel indult el a civilizáció útján.

Franciaországban ellenben az uralkodó rendek – minthogy ezt nem is akarták, nem is tudták – nem hallgattak az idősebb Mirabeau figyelmeztetésére: „az a kormány, amelyik szembekötősdit játszik, és botladozás közben túl messzire megy el, általános hatalmi válsággal végzi". De a kormány a tudatlan nép félrevezetésével próbálkozott, az obskurantizmust növelte, ahelyett, hogy a nép fölvilágosodását segítette volna elő, mégpedig nemcsak tudatilag, hanem megszaba­dítván ót a „tengersok visszaéléstől és sanyargattatástól", a képmu­tató bíráskodás tirannikus uralmától, a mérhetetlenül elhájasodott, „hiú és amorális" (Jefferson) papságtól, a könyörtelen uzsorásoktól. És az ország feltartóztathatatlanul, elképzelhetetlen gyorsasággal süllyedt a káosz, a hatalmi vákuum, a feudális pangás mocsarába…

Mi várható még egy olyan hatalomtól, amely kiegyezést ígért a rendek között, de valójában csak az arisztokrácia és a gazdagok ér­dekein őrködött, miközben megalázta és dezorientálta az alsóbb osztályokat? Minden idők tirannusai és okos, cinikus tanácsadóik meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett nép nem egyéb, mint agyalmány. Hiszen az okos ember csak abból ítél, ami adva van, amit tapasztal. A realista politika tapasztalata pedig arra tanít, hogy a csőcselékkel bánni korbács meg cukros kenyér dolga. így gondolta az az orosz liberális burzsoázia is, amely egész kellemesen beren­dezkedett a feketeszázas bürokrácia, a csendőrség meg az egyház védőszárnyai alatt, ha morgolódott is a hivatalok packázásai miatt. Ám a korbács és a cukros kenyér politikája, a nép lezüllesztésének, a pogromok kiprovokálásának politikája (hiszen jobb egy irányítható felkelés, mint egy forradalom!) – mindez váratlan következményekre vezetett Oroszországban. Hasonlóan a XVIII. századi Franciaor­szághoz, a helyi, a provokátorok céljait szolgáló felkelések helyett megjelent a forradalom. A tegnapi obskúrus tömeg mára, mintegy va­rázsütésre, néppé állt össze, készen az önfeláldozásra a többiek, az egész ország megmentése érdekében. Pétervár – írja Szuhanov – már február első napjaiban „az öntevékenység csodáit mutatta tel", az alsó osztályok ismét életet és rendet teremtettek a városban, mi­közben a titkosrendőrség, a rendőrség, a csendőrök, a házmesterek „csetepatékat és anarchiát" provokáltak.

Amit Szuhanov február első napjairól elbeszél, az valóságos cso­da, márpedig a modern ember, még ha kacérkodik is a vallással, nem hisz a csodákban. Talán ezért történt, hogy Szolzsenyicin, aki természetesen ismeri Szuhanov Feljegyzései-t, nem neki hitt, hanem azoknak, akik a csendőrség és a titkosrendőrség szemével látták az orosz forradalmat?

Thomas Carlyle úgy beszél a francia forradalom eseményeiről, mint amelyekben a Szentlélek szállt le a földre, és szavai néhol már-már bibliai emelkedettségűek: „Ne féljetek a sans-culotte-izmustól, fogjátok fel, hogy valójában nemcsak elkerülhetetlen, baljós befeje­zést jelent, hanem sok mindennek csodálatos kezdetét is – hirdeti. – És még valamit fel kell ismernünk: ez is Istentől való – hiszen nem történt-e meg már annyiszor? Ősidőktől fogva, ahogyan az írás mondja, az Ö útjai a dolgok mélységes mélyébe vezetnek: és most is, mint a világ kezdetén, az Ő irtóztató és gyönyörűséges haragja zeng ott a lángoszlopban…"

Az a historiozófiai koncepció, miszerint a francia forradalomban az öntörvényű világ-ész autogenezise nyilvánult meg, óriási hatást gya­korolt a társadalmi tudatra. Mint mondják, Dickens úgy hordozta ma­gával mindenhová Carlyle könyvét, ahogyan más a Bibliát szokta, J. S. Mill pedig zseniális műalkotásnak nevezte. Pedig Carlyle nem ta­kargatta sem a francia arisztokrácia elleni úgynevezett „szeptemberi gyilkosságok" tényét, sem a sarokba szorított és felbőszült nép által elkövetett más, szörnyű atrocitásokat. így kellett megfizetniük a „gaz­dagság arisztokratáinak" azért, hogy embertársaikat szánalmas, alá­zatos férgekké degradálták, hogy a sans-culotte-okat (akik vagyonta­lanok voltak ugyan, de munkájukból éltek, és akiken a privilegizált rendek élősködtek) aljas módon a lumpenréteggel egy szintre he­lyezték. Hát akkor most mit panaszkodtok, miért átkozzátok a lumpenszagú lázadás sötét foltjait a népforradalom tiszta homlokán – hi­szen csak a saját tetteitek gyümölcseit aratjátok le…

Míg Franciaországban a véres belharcok morális felelőssége az arisztokráciát terheli, amely „türelmetlen mindennel szemben, ami el­lentmond hedonista vágyainak" (Jefferson jellemzi így a királynőt), Oroszországban némileg más volt a helyzet. A polgárháborúért – Szuhanov véleménye szerint – a cári udvarral, a nemességgel ós a burzsoáziával együtt az orosz demokrácia is felelős. Ez a demokrá­cia ugyanis – sajnálatos módon"- nem Jefferson útját követte, hanem azokét a francia királyi tanácsadókét, akik Franciaországot a sans-culotte-tűzvész poklába taszították.

A Tanácsok vezetősége körülbelül így okoskodott: ha nálunk pol­gári forradalom folyik, akkor most a burzsoázia érdekeit kell védeni. Elfelejtették a múlt polgári-demokratikus forradalmainak legfőbb ta­nulságát: a privilegizált burzsoázia, a plutokrácia mindig a reakció ol­dalán áll. Minthogy hallgatólagos szövetséget kötöttek a plutokráciával, így vagy úgy az ő érdekeit kellett képviselniük, és át kellett venni­ük a politikai harcnak azokat a fogásait és szabályait, amelyek az oligarchikus rezsimekre jellemzőek, nem pedig a demokratikus rend­szerekre. Miután megszerezte a „néma tömegek bizalmát és támo­gatását", a Tanács vezetősége az éles elméjű és puritán Csernov, a nemes lelkű Cereteli, a szilárd jellemű és biztos ítéletű Dan személyé­ben „magához ragadta a hatalmat" – így Szuhanov -, és „a színfalak mögötti manipulációval likvidálta az ellenzéket, vagyis mindenkit, aki útját állhatta a plutokrácia ellenőrizhetetlen hatalmának. És csak cso­dálkozni lehetett – folytatja Szuhanov – „milyen határozottan, durván és kérlelhetetlenül követték őket ezen az úton egynémely Tanács-ve­zetőink".

P. Miljukov nem riadt vissza sem a csalástól, sem a közönséges hamisítástól, amikor meg kellett szerveznie a számára kedvező „közvéleményt". E „reformer" kívánságait félszavakból is megértet­ték. „A leglojálisabb és legdemokratikusabb firkászok előtt, akik per­sze kétségkívül buzgón őrködtek azon, hogy a demokrácia magasz­tos dicsfénye töretlenül fennen ragyogjon – ahogyan Szuhanov szarkasztikusan jellemzi őket -, megnyílt a nyelvi lelemény korlát­lan szabadsága. És rá is vetették magukat Leninre, zabolátlanul, lankadatlanul, minden szégyen nélkül."

A bolsevizmus elleni ideológiai kampány teljes sikerre vezetett. Ennél többet kívánni sem lehetett volna. Hadirokkantak vonultak Pé­tervár utcáin „Le Leninnel!" jelszavakkal, a balti tengeri flotta matró­zai, a moszkvai katonatanács, a pityeri gyárak munkásai követelték: „Vissza Leninnel Németországba!" De a mi demokratáink diadala pirruszi győzelemnek bizonyult. 1924-ben Viktor Csernov – már az emigrációban – keljfeljancsinak titulálta Lenint, rádöbbenvén, hogy ez a már látszólag véglegesen tönkrezúzott és porba sújtott bolsevik­vezér egyszer csak mindenki meglepetésére feltámadt a nemlétből, és új erőre kapott.

Mindez nem csupán Leninnek – ennek a „monumentális forradalmi tényezőnek", ahogy Szuhanov jellemzi – a személyes tulajdonságain alapult. Sajnálatos módon Lenin végső sikeréhez maguk a demokra­ták járultak hozzá értetlenségükkel, meg azzal, hogy a plutokratákkal alkottak egy tömböt – mutat rá a Feljegyzések szerzője, művének nem egy helyén, Vezetőségük nem fogta föl, hogy a balszárnynak rá­galmak és csalások útján végbevitt felszámolása a legsötétebb erőket és ösztönöket kavarta föl a társadalom mélyéből, és hogy ez „a feketeszázas banda nagy, túlságosan is nagy sikeréhez vezetett". Na, de akkor ne is tessék panaszkodni, ha néhány pillanat múlva Kerenszkij helyett Kornyilov vagy valamilyen más hasonló tábornok bukkan fel a feketeszázas tisztikar élén, és kiadja a parancsot: „Fog­lyokat nem ejtünk!"

Azzal a burzsoáziával vállvetve, amely a maximális hasznon kívül igazán semmit nem akart, a Tanácsok vezetősége is azon szorgos­kodott, hogy gátat emeljen a tömegek fenyegető áradata elé. Hiú re­mény volt. Amikor a gát átszakadt, a nép, amely csalódott a demok­ráciában, a szélsőséges pártok felé fordult.

Lenin Szuhanov ábrázolásában tagadhatatlanul félelmetes – de vonzó is. A Feljegyzések szerzője általában is érdekes portrékat fest a forradalom személyiségeiről – Miljukovtól és Kerenszkijtől egészen Kamenyevig és Zinovjevig. Az olyan jelenetek leírása, mint Lenin fo­gadtatásáé a Finn Pályaudvaron, az októberi fordulaté és egy sor más forradalmi epizódé és cselekményé valódi irodalmi tehetségről árulkodik. Lenin felléptével az orosz tanácsok demokratái, akik szín­falak mögötti alkudozásokkal és intrikákkal töltik idejüket, egészen új megvilágításba kerültek. „Nem felejthetem azt a dörgedelmes beszé­det, amely sokunkat megdöbbentett és felkavart… Állítom, hogy ilyesmire senki sem számított. Úgy tűnik, hogy felszabadultak a fog­va tartott őserők, és hogy a mindent eltiprás szelleme, amely nem is­mer sem akadályt, sem kételyt, sem józan emberi mértéket, szétfe­szíti a Kseszinszkaja-termet."

A sans-culotte-forradalmak ősereje volt ez, „a falu meglódulása a szocializmus felé". Ez a forradalom már megijesztette Szuhanovot, ettől már elhatárolódott, kétségbe esvén a polgárháború szörnyűsé­gein és kíméletlenségén. Egyébként Szolzsenyicin ábrázolásában is (mint a „Vörös kerék" egyik figurája) Szuhanov szenvtelen észlény­ként jelenik meg előttünk, aki – hogy Carlyle szavaival éljünk – arra törekszik, hogy a valóságot „holt logikai formuláknak" rendelje alá.

Nekem azonban úgy tűnik, hogy Szuhanov alapeszméje – egy egységes demokratikus front létrehozása, amely kemény kézzel véghezvinné a reformokat, mégpedig a dolgozó többség, nem pedig a plutokrácia érdekében – lényegében helyes. Más kérdés, érdemes volt-e ragaszkodni ehhez a képlethez akkor is, amikor a de­mokraták tábora már szétesett és megsemmisült, amikor már csak ez volt az alternatíva: vagy feketeszázas reakció, vagy sans-culotte-tűzvész.

Ki vitatná, hogy egy ilyen választás csakis tragikus lehet, hogy még az erőslelkűeket is megingathatja és visszariaszthatja? A „fran­cia típusú" forradalom borzalommal töltötte el még az olyan félistene­ket is – holott különben fensőbbséges tárgyilagossággal szemlélték a történelem menetét -, mint Goethe és Hegel. De ne siessünk a végső elmarasztalással, fontoljuk meg inkább egy olyan mértéktartó ós liberális történész szavait, mint Guizot, aki így nyilatkozik az 1789-es forradalomról: „vannak események, amelyek olyannyira felfoghatat­lanok, olyan bonyolultak… hogy rejtélyük megfejtetlenül marad azok­ban a mélységekben, ahol a népek sorsát eldöntő sorscsapások kovácsolódnak".

S vajon a mi modern világunkban, amely a hidrogénbombával kezdődött, a Föld egykor izzó magmája már kihűlt volna, s nekünk már nem kell földrengéstől tartanunk? A történelem leckéje e három könyv szerzőinek tanúsága szerint – számomra úgy tűnik – erre tanít: a politikacsinálók és a privilegizált osztályok cinikus racionalitá­sa, amely máskor elegendőnek bizonyult a hiszékeny nép félre­vezetésére, forradalmi időkben mindig csúfos kudarcot vallott. Ahhoz a tűzfészekhez, amelyben „már felizzott a sans-culotte-izmus" (Carlyle), a tűz leendő áldozatai halmozták fel a gyúanyagot.

A valódi kiegyezés alapjait megtalálni bizonyára Jefferson alap­eszméjét követve lehet, „kedvező feltételeket kell teremteni – nem a gazdagság arisztokráciája számára, amely több kárt és vesze­delmet okoz a társadalomnak, mint hasznot, hanem az erény és tehetség arisztokráciája számára". Ezek a szavak persze hangoz­hatnak utópikus frázisnak vagy jelmondatnak is. De Jefferson szá­mára a valóságos politika programját jelentették, amely a polgárok társadalmi egyesítését célozta. És az amerikai demokraták gyakorla­tának és eszméinek, melyeket az Egyesült Államok harmadik elnö­kének tanúsága szerint azonnal lelkesen magáévá tett a francia for­radalom, az egész emberiség nem kevesebbet köszönhet, mint egy történelmileg új elvi alapvetést: az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

A tanulmány eredetileg az Oktyabr című folyóiratban jelent meg, 1992/10. sz. 190-192.

1 A szerző természetesen az orosz nyelven megjelent fordításokra utal, melyek­nek adatai a következők: (Jefferson) Leningrád, Nauka, 1990; (Carlyle) Moszkva, Miszl. 1991.

Expozíció l.

„…Senki sem hiheti, hogy pár év múltán nem kezd el majd egy új nem­zedék kérdezni. Nem kezd el könyvtárba járni, nem fog naplókat ol­vasni, drámákat fellapozni, archívumokban kutatni, novelláskötete­ket tanulmányozni. S ha azt hazudjuk nekik, hogy a Kádár-korszak iszonyat volt, amelyhez semmi közünk sem volt, ha azt hazudjuk nekik, hogy Aczél nem is élt, vagy ha élt, hát minimum szörnyeteg volt, akkor aztán kínos helyzetbe kerülhetünk. Akkor ugyanis jogos lesz a kérdés, hogy mi is történt. Mert ha mindez olyan borzasztó volt, ha tényleg kibírhatatlan volt minden napja, akkor ki adta ki a könyveket, hogyan is állhatott szóba annyi ember Aczéllal, miért vacsoráztak nála nem kevesen, írtak neki leveleket, miért mentek el a kor nagyságai a pártkongresszusokra, ültek a fényképészek len­cséi előtt nyugodtan Kádár János társaságában. Mert mindez tényle­gesen magyarázatra szorul. De ha most csak csend és némaság a vá­lasz, akkor majd – évek múlva – késő lesz." (György Péter)

Expozíció II.

„Hogy bizonyos politikai erőknek tényleg torkukon akadt a múlt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a »Kádár-rendszerről« szólván ugyan­olyan logikával operálnak, mint 1945 után a bolsevik taktika a »Horthy-fasizmus« szitok-átok szóként való használatával. […] A Kádár-rendszer egyetemes kiátkozása ma éppen azt nem tes^i" vi­lágossá, hogy az emberek hiányérzete főképp nem politikai töl­tésű. Korábbi sorsukat nem hajlandók mindenestől megtagadni, s elfogadni, hogy ők csak károkat okoztak az országnak, mert például elfogadhatatlan termékeket gyártottak. […] A baloldal torkában is ott szorult a múlt. Zavarban van, nem vállalkozik ob­jektív, tárgyilagos történelemértékelésre, mert joggal tart attól, hogy azzal újabb támadásokat hív ki maga ellen." (Pataki Ferenc)

Tárgy és mérték, avagy: módszertani előfeltevések

A szükséges történelmi távlat hiánya, az alapkutatások állapota és a politikai közlevegő miatt egyelőre inkább csak közelítések íród­hatnak a Kádár-korszakról és művelődéspolitikájáról, „végleges" igénnyel fogalmazott tudományos opuszok aligha. E sorok írója is csupán közelítésekre vállalkozik : tárgyilagos szándékú és tárgyias fe­dezetű – a terjedelmi korlátok miatt viszont soványan dokumentált – elemzési, értékelési adalékok megfogalmazására teszek kísérletet.

Másutt, máskor esetleg vállalkozni fogok szubjektívebb hangvé­telű, személyes emlékeket, szituációkat és arcokat felidéző műfajra annál is inkább, mivel 1975-től másfél évtizedig-nem döntéseket ho­zó politikusként, hanem az MSZMP kulturális osztálya beosztott munkatársaként, majd a Magyar Rádió egyik vezetőjeként – magam is részese voltam a kulturális irányításnak, a döntéselőkészítésnek és a végrehajtásnak. Ebben az írásban viszont – ilyen „előélettel" és felelős érintettként is – tárgyilagos műfajra teszek kísérletet

Az objektivitásra törekvés persze „csak" szándék lehet, megvaló­sulásának eredményessége, a relevancia mértéke sok mindenen mú­lik. A szubjektivitás, a tévedés veszélye ellen nemcsak az „egyik", ha­nem a „másik oldal" egykori szereplői és a „tiszta" utódok, a kívül maradottak sincsenek beoltva. Reális, hiteles összkép ugyanis csak a kutatások és értelmezések gazdag, egymással is vitatkozó tudomá­nyos kínálatából bontakozhat ki. Egy lehetséges ajánlat csupán ehhez az alábbi tanulmány; természetesnek, sőt számomra is tanulságos­nak tartok más, ettől gyökeresen eltérő álláspontot is.

De egyáltalán: mi is a tárgya a Kádár-korszak művelődéspolitiká­ját elemző kutatásoknak, értékeléseknek? Egy szűkebben vett politi­katörténeti megközelítés arra is vállalkozni tud majd, hogy a politikai folyamatokon belül elkülönítse, egymásra hatásukban is differenci­álja az ideológia, a belpolitika, a tájékozódáspolitika és a művelődés­politika szektorait, érzékeltetve a köztük meglévő egyenlőtlensége­ket, feszültségeket is. Ugyanennek a megközelítésnek képesnek kell lennie a hasonló ideológiájú, berendezkedésű kelet- ás közép-európai államszocializmusok művelődéspolitikájának összehason­lító elemzésére is. Számos politológiai tanulmány született már ezekről az évtizedekről; a művelődéspolitika szerepe és értéke­lése szempontjából is hasznosíthatók (ha korántsem mindig ta­lálóak) a különböző korszakminősítéseket használó analízisek, legyen szó a „szovjet típusú társadalomról", a „bürokratikus" vagy „racionális redisztribúcióról", „diktatúráról a szükségletek felett", valamiféle „sztálinista-posztsztálinista totalitarizmusról" vagy „a hruscsovizmus mintaállamáról", illetve „felpuhult diktatúráról" stb.

Egy következő – igen termékeny – megközelítés lehet a művelődés­történeti, művelődésszociológiai. Ez a szempont a politikát is a tár­sad almi-kulturális mélyfolyamatok iránya felől ítéli meg, de ko­rántsem csak a politikára figyel. Mindenekelőtt szükséges lenne a kultúra produktumainak és a fogyasztási szokásoknak a sokol­dalú felmérése: csakis erre épülhet a tudományos és művészi al­kotás, a szellemi innováció és a tudás korabeli magyarországi helyzetének, színvonalának nemzeti és egyetemes horizontú mérlegelése. Annál is inkább, mivel egy nép, nemzet, ország kulturális termése még szigorú politikai korlátok, elnyomás kö­zepette sem elsősorban „politikafüggő", nem elsősorban cen­zúra- és mecenatúra-ügy, jóllehet a kulturális termés gyökér­zete mélyen beágyazódik a mindenkori társadalmi-ideológiai­politikai talajba, A legalitás is teret engedhet olykor „ideológia­mentes" művészeti irányzatoknak; a metaforák és metanyelvek kö­zegében helyenként virágozhat egy-egy műnem vagy művészeti ág (lengyel színház, szovjet irodalom, cseh film), s természetesen a „tiltott irodalom", az „ellenkultúra", az underground művészet szűkebb-tágabb körei is a nemzeti művelődések szerves részét ké­pezik – tényleges értékeik, maradandóságuk mértékében.

A művelődés, a kultúra ugyanakkor nem azonosítható az elit pro­dukciójával vagy az értelmiségpolitika mezőjével, sőt magával az al­kotások, értékek teremtett világával sem: a kultúra legalább annyira a rétegzett társadalom „köznapi" dimenziója is, a képességek és a cse­lekvések, a mindennapi érintkezések és szokások, az attitűdök és az élet­mód világa. Egy korszak politikáját is minősíti, hogy milyen irányú s mértékű kulturális folyamatok mentek végbe a társadalomban, milyen természetű s léptékű a kulturális mobilitás, milyen értékek váltak vonzóvá és taszítóvá.

Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevétele nélkül nagyon felszínes, nagyon steril, nagyon „túlpolitizált" lenne a szintetikus művelődéspolitika-történet, essék bár az ítélet mérlegének nyelve a megértőbb-pozitívabb vagy a szigorúbb-negatívabb irányba. S egyál­talán: létezik-e olyan egyetemes vagy akár csak európai, közép-euró­pai „etalon", amelyhez mérve a magyar kulturális színvonal, a XX. század második felének műveltségeszménye, az elért civilizációs és modernizációs fokozat és típus mechanikusan minősíthető? Törté­neti mérték persze van, de aligha elszakíthatóan a magyar tradíciók­tól, a történelmi realitásoktól valamint az egyetemes és hazai kulturá­lis progresszió kihívásaitól.

Minden történelmi mérlegelés ugrópontja és metodológiai dilem­mája: honnan, milyen távlatból minősítsünk egy-egy korszakot és irányzatot, hogyan értékeljük egy-egy periódus uralkodó vagy ellenzéki politikáját. Minden ellenzéki mozgalom, minden rend­szerváltozás, de főleg minden új hatalmi berendezkedés (a kádári is) – a politikai harc és az önlegitimáció eszközeként – gyakran él a historizálás, sőt a kriminalizálás eszközével. Az 1956-1988 közötti korszak értékelése szempontjából megkerülhetetlen lesz a posztká­dári időszak, az „utána" tendenciáinak minősítése is. Nem csupán annyiban, hogy a konzervatív jobboldali „nemzeti" kurzus alatt eset­leg „még rosszabb" lett a helyzet, vagy hogy egy sterilen nyugatias, radikálisan „liberális" vadkapitalizmus mit hozna, mit hozott vol­na. Az utóélet ekképpen is értelmezi a múltat: bizony a jelen idő és a Kádár-korszak viszonyára szintén érvényes Marx és Engels hí­res rendszerváltó szállóigéje A német ideológiá-ban: „…és ismét helyreáll az egész régi szemét".

Csakis az 1945 utáni évtizedek világ-és geopolitikai keretei, az oktro­jált politikai formáció, a centrum és a periféria, a „Jalta" és „Lajta" te­remtette közép-európai kisállami alternativitás talaján vizsgálható: mi történt, hogyan történt s miként történhetett volna (?!) másképp. Csak ezen a – ha nem is fatalisztikus, de szükségszerűségekkel terhes – mezőn belül elemezhetők és nevezhetők meg reálisan a Kádár-kor­szak pozitív és negatív folyamatai, a politika kisebb-nagyobb érde­mei, bűnei és vívmányai, modernizációs értékei, dekadenciába sodró pangási tünetei és maradandó értékfelhalmozásai. Mindez – a saját­szerűségeket figyelembe véve – a kulturális folyamatokra, a művelődéspolitikára is áll. Nincs szükség lapos párhuzamokra egy Szuszlov, egy Furceva és egy Gyemicsev képviselte szovjet ideológiai vezetéssel, a román, csehszlovák, NDK-beli, bolgár vagy éppen len­gyel kulturális irányítással. Az azonban tény, hogy a kulturális élet­ben – erős nemzetközi ideológiai érzékenysége folytán – 1956 és 1988 között, ha hullámzóan s többnyire a háttérben is, de igen erősen érvé­nyesült a szocialista országok politikájának külső pressziója, amelyet a kádári centrumpolitika sem tudott (s nem is mindig akart) kivédeni. Elegendő utalni a „liberalizmus" folyamatos ostorozására, a filmát­vételek, a könyvkiadás, a művészeti szövetségek közötti kapcsolatok, a direkt moszkvai a budapesti követségi beavatkozások számtalan „ügyére", különösen 1956 és 1967 között, majd 1972-76 táján.

Hiteles történelmi mértéknek és viszonyító háttérnek a régióit, a nemzetközi, a kelet-európai államszocializmusok kulturális­ideológiai „produktumát", az egyes országok Európa, illetve a világ iránti nyitottságát és belső reformokra való képességét, civilizációs és kulturális érettségét, valamint a hazai előzményt, az 1914 és 1956 kö­zötti négy diktatúrával terhes évtizedet kell tekintenünk, beleértve ebbe néhány históriai pillanat (1918-19; 1945-49; 1953-1954) progresszív kezdeményezéseit, esélyeit.

A köznapi és zsurnalisztikái leegyszerűsítésben lekezelő vagy mentegető felhanggal használt szóképek, az „ahhoz képest Magyarország" vagy a „gulyás-kommunizmus" nem adnak vá­laszt a lényegi kérdésekre. A „kollaboráció és a kompromisszum", a „megvásárolt fogyasztói jólét és kisszabadság" mora­lizáló szempontjai, a politikai aktorok és áldozatok mégoly ille­tékes saját minősítései, a fejlett nyugat-európai tőkés államfor­mák liberális normáinak romantikus, illuzórikus számonkéré­sei sem igazán termékenyek: nem többek, mint a történelmi al­ternativitás leegyszerűsítéséből fakadó jó- és rosszpont-oszto­gatások. Az már azonban értelmes történelmi, politikai és er­kölcsi szempont, hogy vajon az 1956 utáni magyar hatalom, az MSZMP és a kormányzat, ezen belül a művelődéspolitika, kény­szerpályákon haladva is, élt-e az adott s kivívott maximális le­hetőségekkel, tágította-e a kereteket, s végső soron mennyiben segítette vagy gátolta hazánk, népünk és nemzeti kultúránk civilizálódását és demokratikus modernizációját.

Ezekre a kérdésekre persze szintén nem adható egykönnyen válasz. Magam is csak adalékokkal, a horizontális és vertikális le­írás kísérletével igyekszem szolgálni, próbálgatni a lehetséges feleleteket. Teszem ezt egy olyan sajátos megközelítésből, amely a szélesívű művelődéstörténet helyett, előmunkálatok híján, egyelőre csak a szűkebb politika történet terepén mozog, igyekezve ugyanak­kor egyidejűleg figyelembe venni a politikai szándék és következmény,a deklaráció és praxis,az önkép és visszhang szempontjait is.

Folyamatok és szakaszok

A Kádár-korszak egyik – önellentmondásossága miatt – legproble­matikusabb, egyúttal legpikánsabb ideologémája volt a kontinuitás és diszkontinuitás viszonya. Az 1956 utáni évtizedek fő politikájának a valóságosnál is jobban hangsúlyozott (a pozitív és negatív fordula­tokat egyaránt elleplező) folytonossága, valamint a szocializmus építésének – úgymond – első, 1945 (illetve 1948) és 1956 közötti sza­kaszához fűződő viszonya Kádár János beszédeinek is állandó mo­tívuma volt. Ez a doktrína természetesen szervesen összefüggött 1956. okt. 23, nov. 1. és nov. 4. sajátos, változó legitimációs értel­mezésével is.

A különböző politikai alrendszerek, reszortok – különösen a gazdaságpolitika – az ún. politikai fővonalnál persze több diszkon­tinuitást viseltek el (valóságosan vagy deklaráltan), de egyúttal ideológiai magyarázkodásaikkal túl is terhelték a kontinuitás-prob­lémát. Elegendő utalnom az új gazdasági mechanizmus hullámzó ér­telmezési tartományára 1966-tól 1988-ig vagy Lukács György és Aczél György „vitájára" a 60-as évek második feléből (amelynek egyúttal Lukács politikai rehabilitálását szolgáló funkciója is volt). Emlékeztetek a magyar irodalom és a szocialista irodalompolitika belső történetével kapcsolatos – Szerdahelyi István monográfiája ürügyén kirobbant s ma már szinte komikusnak tűnő – „50-es évek" – vitára, illetve Révai József- polémiára, amely – a nemzeti kérdéshez hasonlóan – a 70-80-as évek művelődéspolitikai tanácsadó-köré­nek olyan markáns személyiségeit is szembeállította, mint például Huszár Tibor, Kardos György, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál és Rényi Péter, nem beszélve a tágabb értelmiségi közvéle­ményről.

Mára, a rendszerváltozás felől, egyenesen paradoxnak tűnik, hogy a kádári politikai centrumnak – „a szocializmus építésének" általában vett s főleg világ- és geopolitikai szempontokra figyelő deklarálásán túl – egykor milyen kemény vitákat kellett folytatnia az 1956 előtti és utáni kommunista politika közötti diszkontinui­tás balos, dogmatikus „csökkentőivel", korlátozóival, illetve a „megszakítottság" szovjet utat majmoló konzervatív bírálóival szemben. S lám, napjainkban miként kerül következtetéseiben ez utóbbiakkal szinte azonos platformra a baloldal- és szocializmusellenességtól fűtött jobboldali historizálás kontinuitás-mítosza és to­talitarizmus-demagógiája.

A komoly történeti elemzések persze – álljanak bár különböző társadalomelméleti platformokon – az 1956 utáni évtizedeket a mo­dell folyamatos keretein belül sem tekintik egységes ívnek. Bihari Mihály politológiai, Huszár Tibor értelmiségpolitikai, Szoboszlai György alkotmány- és jogtörténeti, valamint Papp Zsolt gazdaság-és társadalomtörténeti szakaszolásaira utalok példaként, amelyek részben egybeesnek egy lehetséges művelődéstörténeti, illetve kul­túrpolitika-történeti periodizálással is. A szakaszolás ugyanakkor még a művelődés egyes szektorain belül is csak viszonylagos lehet, különösen ha figyelembe vesszük a politikai nyilvánosságnak azt a harmonikázó természetét, amelyet Gombár Csaba jellemzett oly plasz­tikusan.

(I.) 1956 novembere – 1958 nyara a szovjet fegyverek árnyékában végrehajtott politikai „rendcsinálás" és megtorlás időszaka, amely­ben a művelődéspolitika teljesen alárendelődött a hatalmi politika belső mozgásainak. Az egypárti hatalomgyakorláson belül ugyanis legalább két markáns irányzat működött: egy reformszocialista és egy sztálinista-restaurációs. E két irányzat belső küzdelme és kifelé mutatott viszonylagos egysége, a véres megtorlások és a fokozatos nyitások kettőssége, a valódi, bár egyelőre nem erős centrum kiépü­lésének üteme döntő mértékben befolyásolta az értelmiség- és kul­túrpolitikát is.

Az egész Kádár-korszakra kivetülő, szinte szimbolikus egyidejűség, hogy amikor a Nagy Imre- és a Bibó-per zajlik, s folynak az értelmi­séget is sújtó kivégzések, letartóztatások, 1958 nyarán lát napvilágot (hosszas belső viták után, „keményítő" hangvételben véglegesítve) „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei" című központi bi­zottsági határozat. E terjedelmes dokumentum a „rendteremtés" ideológiai fedőszövege mellett egyszersmind számos fordulatér­tékű új hangsúlyt, pozitív elemet is tartalmaz, illetve sejtet.

(II.) 1958 és 1962 között sok ponton visszakeményedés, újradogmatizálódás tapasztalható. Megindul a belsőleg is több ellentmon­dást hordozó, progresszív és megtorló, liberális és konzervatív fel­hangjaik révén némileg egymással is „vitatkozó" elvi dokumentu­mok, kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalások sorozata. (En­nek az időszaknak a politikai és kulturális eseményeiről, a perekről, a konszolidációs hatalom belső ütközéseiről, nemzetközi feltétele­iről s az irodalmi, művészeti élet „rendbetételéről" elég sok doku­mentum és értelmezés jelent meg az elmúlt 1-2 évben.)

Számos író – önként vállaltan vagy/és a cenzúra miatt – hallgat eb­ben az időszakban; tekintélyes értelmiségiek vannak börtönben. Nyu­gatias ízű lektűrhullám s a Kelet-Európában exportképes magyar „szocialista giccs" igyekszik pótolni a kulturális vákuumot, miközben éles harc folyik a „modernizmus", a „nyugatmajmolás" ellen. A hát­térben ugyanakkor elindul a küzdelem egy nyitottabb, érték érzékenyebb művelődéspolitikáért, a könyvkiadás, a filmgyártás, a szín­házművészet megújításáért, a klasszikus világkultúra hazai ismert­ségében és a nemzeti műveltségben mutatkozó fehér foltok csök­kerítéséért. Mindehhez a kulturális és oktatási beruházások, intézmé­nyépítések viszonylagos dinamizmusa, a televíziózás elterjedése is fedezetet teremt. A megtorlások ki váltotta politikai csöndben, az életszínvonal viszonylag gyors javulásával és az előbbre jutás,a társadal­mi mobilitás családok százezreit érintő élményével egyidejűleg ter­jed a tanulási, önművelődési divat, a „jó szakma" vonzereje.

(III.) 1963-1973 a magyar művelődéspolitika nagy korszaka, Ká­dár János egész politikai szerepének is talán legtermékenyebb, mond­hatni, „klasszikus" periódusa. Az extenzív iparosodás) és a nagy társa­dalmi mobilitású folyamatok lezárulása a 60-as évek közepére művelődéstörténetileg is fordulatot jelez: ugrásszerűen megnőtt például a 8 osztályt végzettek aránya, javultak a családok többségé­nek életmódbeli, fogyasztási, civilizációs körülményei, erősödött a továbbtanulásban való érdekeltség. Igaz: az értelmiségivé válás presztízse és esélyei terén, a társadalmi értékrendben megerősöd­tek régi-új negatívumok is, az igazi demokratizálódás helyett in­kább csak a fogyasztói én autonómiája s egyfajta korlátozott, „érdek­beszámításos" liberalizmus számára nyílt fokozatosan tér. Az 1961-től tapasztalható jelentős politikai változásokkal (Kádár János szál­lóigéje: „aki nincs ellenünk, az velünk van"; a tsz-szervezések lezá­rulása és a háztájik révén a faluval történt kiegyezés; amnesztia stb.) és a viszonylag gyors életszínvonal-emelkedéssel összhang­ban ugyanakkor végbemegy a kulturális élet konszolidációja és re­formja.

E folyamatot eleinte egy kontrakarírozó szerepű vagy látszatú ideologikus közjáték, az ún. „eszmei offenzíva" meghirdetése terheli (1965-66), de a kulturális politika mind szervesebben kapcsolódik össze a gazdasági reform előkészítésével és a nagyobb hatalmi-ágazati érdekszövetségek korlátozott pluralizmusával, alkujával. Megszűnt a felsőfokú beiskolázás származási elvű adminisztratív kontrollja, megkezdődik a művelődés különböző szakterületeinek átgondolása és funkciójuk, irányításuk elvi-politikai korszerűsíté­se. Létrejön az MSZMP (pontosabban: a pártvezetés) és számos te­kintélyes alkotóművész, tudós – a kádári politika valódi társadal­mi-nemzeti eredményeire is támaszkodó – „kiegyezése", „szövet­ségkötése". Mindez nemhogy nem fenyegeti, ellenkezőleg: stabili­zálja és külföldön s itthon egyaránt legitimálja a pártvezetés hatal­mát és a politikai rendszert.

Bár az egypártrendszerből, a Szovjetunió vezette szövetségi rendszerhez tartozásból és a Kádár János személyében is megteste­sülő tekintélyelvű, paternalista politikai struktúrából adódóan megmaradt a hierarchikus berendezkedés, az aufklérista kulturális irányítási mechanizmus centralizmusa, érdemi doktrinális és gyakor­lati változások mentek végbe a kulturális politika és közélet legtöbb síkján. Fokozatosan – a politikai intézményi irányítás legkülön­bözőbb színterein – előtérbe került a szakértelem; a magyar kultúra horizontja kitágult a világra, rengeteg modern tudományos, művé­szeti érték és szórakoztatási divat lelt otthonra hazánkban is. Elmélyültek a nemzetközi kapcsolatok; családok százezrei váltak tu­ristákká; a kulturális civil társadalom és érdekvédelem – helyen­ként a döntési mechanizmus is – „megindult" a lokális demokrati­zálás, a bővülés, a sokszínűbbé válás, és a modernizálás útján.

A csökkenő, de „még" megmaradó korlátokkal, szilenciumokkal, tabukkal együtt is fokozatosan tágult, pluralizálódott a kulturális nyilvánosság politikai mezője, és szűkült a represszió változatos eszköztárának alkalmazási köre. A korábbi túlideologizáltságot egyre inkább a fogyasztásra, az emberek privát életét békén hagyó pragmatizmusra építő – vagy éppen rájátszó – paternalizmus váltot­ta fel. A gazdasági eredmények lehetővé tették – ha nem is a szük­séges mértékben – a kulturális-oktatási intézményrendszer jelentős állami fejlesztését, a művészeti mecenatúra bővítését (ami persze újabb ellentmondásokkal is járt). Létrejött és stabilizálódott a művelődés sokszektorú állami, tanácsi és szakszervezeti hálóza­ta. Ugyanakkor éppen a művelődéspolitika legfontosabb ágaza­tában, az oktatásügyben átgondolatlanul, rövid távban gondol­kodva, a vélt vagy valóságos munkaerő piád és szakmai után­pótlási szempontoknak alárendelve és kapkodóan folyt a szer­vezeti, infrastrukturális és koncepcionális fejlesztés, miközben a gyakorlattól és a financiális realitásoktól mindinkább elszakad­tak a „steril" távlati fejlesztési kutatások és a spekulatív oktatási modell viták. Zavarokkal volt terhes az értelmiségpolitika, a társa­dalmi esélyegyenlőség hirdetése sokhelyütt nivelláláshoz, kont­raszelekcióhoz vezetett. A modernizációból adódóan is növekvő létszámú értelmiségen belül erősödött a marginalizálódás, a lema­radás.

Mindezzel együtt is a műszaki, ökonómiai, mérnöki tudás presztízsének emelkedése, a gazdasági reform tudománypolitikai előkészítése, Lukács György ideológiai-politikai rehabilitálása, a baloldali „marxizmus-reneszánsz", számos társadalmi-kulturális jellegű modernizációs vívmány széleskörű elterjedése, a magyar film, zenekultúra, irodalom, színház- és képzőművészet felívelése, Kurtág György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil; Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Né­meth László, Pilinszky János, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós; Barcsay Jenő, Kerényi Jenő, Somogyi József, Varga Imre; Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Ranódy László, Makk Károly, Kovács András és mások gazdag termése, egy új művésznemzedék indulása jellemzi elsősorban ezt az időszakot.

A folyamat – főleg nemzetközi politikai okokból – 1968-ban megbicsaklik, 1968 és 1974 között ellentmondásosabbá, kétvágá­nyúvá válik. A nyugati és a keleti neokonzervativizmus megerősö­dése, a brezsnyevi poszt-sztálinizmus katonai, politikai, ideológiai nyomása, a hazai gazdasági-politikai reform megtörése érzékel­hetően szűkíti a viszonylagos ideológiai szellemi nyitottságot. Van­nak visszarendeződési tünetek, újra szaporodnak az adminisztratív tilalmak, az ideologikus kiszorítások, de az oktatási, tudományos, közművelődési és művészeti életben s főleg a társadalmi, fogyasztá­si, életmódbeli „mélyfolyamatokban" azért továbbhalad a civilizáci­ós reformok és a kvázi-demokratizálódás tendenciája, a mindennapok depolitizálása.

A nyilvánosság szélesedésével fokozatosan legalitást kapnak ha­zai és külföldi nem marxista, vallásos, irracionális, népnemzeti és polgári liberális nézetek, művek. Az egyéni világnézet egyre in­kább a személyes szabadságjog, a privátlét ügye lesz; szaporodnak s bizonyos fokig intézményesülnek a politikai tabukat nem sértő különböző alternatív kultúrák, főleg az ifjúság és a szórakozás terü­letén. A párton belül is egyre nyilvánvalóbbá válik „több párt", több ideológia létezése. A 60-as évek európai s hazai marxizmus-re­neszánszától ösztönözve teret nyer – szinte félhivatalossá válik – a „nembeli értékekre orientált", az elidegenedést leküzdő demokratizáció és modernizáció szerves egységének korszerű baloldali re­formkoncepciója, vonzó életmódbeli-közművelődési célkitűzések, minták fogalmazódnak meg. E gondolatrendszer számos elméleti képviselőjét és interpretációját, a kritikai marxizmus, a baloldali szellemű rendszerkritika és szépirodalom több irányzatát ugyan­akkor – radikális politikai álláspontjuk miatt – a hatalom kiszorítja a nyilvánosságból. Sőt: Lukács György 1968-ban írott kulcsfontos­ságú művének teljes szövege, a Demokratisierung heute und morgen sem láthat napvilágot; tanítványai egy körének két nemzedéke is külső vagy belső emigrációba kényszerül.

(IV.) 1974-1984 az előző dinamikus fejlődésű szakasz baloldali-közösségi szellemű kulturális és életforma-modelljei, távlatai, re­formkísérletei, demokratikus törekvései jórészt utópiákká, illúzi­ókká fagynak; megtörtek a rebürokratizálódás, a konzervativiz­mus, illetve a felemás liberalizálódás, a fogyasztáscentrikus depolitizálás, a piaci kommercializálódás kettős gátjain.

A hatvanas évtized végére megtörik a kulturális intézményrend­szer és infrastruktúra fejlődésének dinamizmusa. A gazdasági növe­kedés és modernizáció megtorpanása, a belső társadalmi-életmódbeli konfliktusok kiéleződése, a családok tömegessé váló kényszerűen ön­kizsákmányoló életmódja és az értelmiség, köztük a fiatalok romló helyzete objektíve leértékelte a kultúra deklaratíve éppen felértékelt szerepét. A művelődési-olvasási szokások, az önművelődő mozgalmak, a tudományos-műszaki haladás egészében kedvezőtlen alakulásá­nak az illusztrálására elég egyetlen példát idézni: 1984-85-ben a 18-24 éves korosztálynak mindössze 9,4 %-a (az esti és levelező ta­gozatokon tanulókkal együtt 12,1%-a) folytatott felsőfokú tanul­mányokat, amivel az utolsó előtti helyre kerültünk európai viszonylat­ban. Igaz: az általános és középiskolai oktatás átlagszínvonala (pl. a matematikai, az írás-olvasási készség elsajátítása) terén s néhány művészeti ágazatot tekintve a világ élvonalában marad­tunk.

A politikatörténet síkján 1973-74-ben egyértelműen megtörik a – még oly ellentmondásos – reformok íve, ezt egyebek mellett

Nyers Rezsó, Fehér Lajos, Aczél György pártvezetők, majd Fock Jenő miniszterelnök leváltása is jelzi. Az Aczél György nevével fémjelzett kiegyezéses, érték érzékeny és pragmatikus kulturális politika defenzívába került a Szovjetuniótól, NDK-tól is ösztönzött reformellenes, munkás- és nemzeti demagógiával, az apparátusbeli és szindikalista konzervatívok s némely humán értelmiségi csoportok koalíciójával szemben, még ha sikerült is továbbvinnie néhány vívmányát. A hol rugalmas, hol görcsös visszavonulások, az újraideologizálódás és a pragmatizmus, a „húzd meg – ereszd meg", a kisebb-nagyobb, mégis progresszív lé­pések, de egyúttal a távlatvesztés, a stratégiátlanság, a kapkodás és a súlyos engedmények szakasza ez.

A neokonzervatív fordulat a szakmai színvonalat és a baloldali-demokratikus értékek hitelét tekintve is károsan hatott a kulturá­lis és az értelmiség-politikára, ugyanakkor számos – a politikai-társadalmi intézményrendszerből és direkt politikai ideológiából kitessékelt – reformtörekvés a kulturális életbe „települhetett át" s itt nyert bizonyos fokú legalitást; elegendő ebben a vonatkozás­ban Pozsgay Imre és Nyers Rezső pályájára utalni. A kultúra sajá­tos politikai „védettsége", egyúttal az értelmiség helyzetének romlá­sa, jelentős humán rétegek marginalizálódása, a szocialista reformok esélyeiből való kiábrándulása, az értékrendzavar eszkalálódása miatt a művelődéspolitika szférájában jelentkeztek először hangosan és élesen az általános válságtünetek, a kádári politikával szembeni li­berális, népnemzeti és újbaloldali ellenzékiség irányzatai. A kul­turális politikának ugyanakkor paradox módon nemcsak ezek bírá­latának, ideologikus „bűnbak"-kezelésének feladatát „kellett", vál­lalnia, hanem egyúttal – tudatosan vagy kényszerből – lehetőséget teremtett e „válságtünetek" némi humanizálására, sót legitimálásá­ra, az eszmei pluralizmus – mégoly konfliktusos, de – fokozatos ki­építésére.

A kulturális nyilvánosság oly mértékben telítődött nem kultu­rális természetű ideológiai-politikai felhangokkal, sőt közvetlen ambíciókkal, hogy – a belső viták miatt is – elszalasztódott számos valóban fontos művelődéspolitikai reform esélye (oktatásügy, kul­túra gazdaságtan, tudománypolitika, művészet közéleti generáci­óváltás). A hazai szellemi élet és a kulturális politika európaizálódó szemhatárai, kiugró intellektuális teljesítményei, növekvő nemzetközi tekintélye sem tudták leplezni a gyorsuló eróziót. Le­gyünk igazságosak: amit kulturális értékvesztésnek látott a kor­társ, abban a modernizáció, a nemzetközi tömegkommunikációs fejlődés, a televíziózás és az olvasás viszonyának egyetemes trendjei, a műveltségkép „technokratikus" átrendeződése, a kul­turális piacosodás és kommercializálódás „rendszersemleges" törvényszerűségei, a reálértelmiségi hivatás felértékelődése is szerepet játszottak. Az ezen túl is szembetűnő erózióban ugyan­akkor nem csak – nem is elsősorban – az állampárt szűkebben vett művelődéspolitikájának megtorpanása útvesztése érhető tetten, hanem egy általános tudati-kulturális-mentálhigiéniai leépülés is, ami a szélesebb és mélyebb társadalmi-életmódbeli viszonyok­ban, az emberi autonómiáknak (a termelés, a vállalkozás, a civil de­mokrácia helyett is) a fogyasztásra való korlátozódásában, a szaba­didő csökkenésébe az értékdevalvációkban stb. gyökerezik.

Igaznak bizonyult számos művelődési egyesület, fórum, szakmai vita és több kultúrszociológus – például Ágh Attila és Vitányi Iván – előrejelzése: a gazdasági megtorpanás és a stagnálás nyo­mán, de korántsem csupán emiatt, „a kultúra szűkített újratermelé­se" folyt a 80-as évek elején, közepén. S miközben a politikai ha­talom – a hidegháború új szakaszában, szovjet nyomásra – a 80-as évek elején szigorít bel- és tájékoztatáspolitikáján, az ellenzé­kiség terjedése, a második nyilvánosságnak és a kettős beszéd­nek a szélesedő hatása, a valódi pluralizmus torz levezető csator­nákba szorulása következtében a közvéleményformáló értelmi­ség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) „erkölcsi" hatalom – intézmé­nyesült. Ami mögött már ott működött a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az erkölcs két-három dimenzióra, nyilvánosságra sza­kadása. Volt persze átjárás a két hatalom között, ugyanakkor nőtt a kölcsönös kiszorítósdi, gettósodás is, amiért az MSZMP politi­káját terheli a fő – bár nem kizárólagos – felelősség.

A politikai hatalmon belül megindult radikális célú reformküz­delmek és a Kádár János pozícióját megcélzó utódlási harcok eseten­ként a kultúrpolitikai koncepciók ütközésének – mint „fő konflik­tusnak" – az álruháját öltötték magukra. A párt- és a kormányza­ti apparátus tehetséges szakemberekkel töltődött fel, de közben a kiegyezéses rendszer látványosan erodálódott. A „perszonifikált határokkal kicövekelt konszenzust" (Gombár Csaba kifejezése) sem a fiatalabb művészgenerációkra, sem a növekvő számú technokra­ta-vállalkozói szakértelmiségre nem tudta továbbvinni a pártve­zetés. Ez az erőtér határozta meg a 80-as évek első felében az el­lenzékiségről szóló párthatározatok, a sajtóirányítás, az értelmiségi-és a médiapolitika, az oktatás és tudománypolitikai küzdelmek, az Aczél György és Pozsgay Imre közötti valóságos és vélt konfliktu­sok, az írószövetségi közgyűlések, a Mozgó Világ és a Tiszatáj c. fo­lyóiratokkal kapcsolatos viták és adminisztratív döntések mezőjét.

A mély, objektív társadalmi és kulturális ellentmondások fel­színén dogmatikus, népnemzeti, technokrata és konzervatív, re­former és öröklési ambíciók furcsa szövetkezéseit és egymásnak feszü­lését mutatja a 80-as évtized. Igazi vesztesként ebből talán nem is az amúgy is súlyos nehézségektől gyötört államszocialista irányítási mechanizmus és ideológia került ki, hanem a demokratikus balol­daliság, a szocialista szellemű rendszerkritika, a marxista tradíciójú kulturális önigazgatási és modernizációs koncepció. Amely – a deklarációk ellenére – egyre kevésbé kellett, mert „kényelmet­len" volt a küzdő felek mindegyike számára; s amelyet akkor már, liberális irányban, azok a társadalomtudósok is elhagytak, akiket a 70-es évek elején éppen radikális reformszocialista szellemiségű, tudományos fedezetű műveik és kiállásaik miatt bélyegeztek meg el­lenségesként. (A 90-es évek elején gyakran viszont éppen azok járnak élen „ellenzékiségük" melldöngető historizálásában, akik a 70-80-as években konzervatív, reformellenes pozícióból támadták az akkori kultúrpolitikát és ideológiai pragmatizmust. Illetve azok, akik annak idején éppen politikai ellenzékiségük buzgó tagadásával, lojalitásuk hirdetésével s „pusztán" a szakmai-irodalmi másság és a nemzeti identitás jogait követelve védekeztek [egzisztenciális okokból persze érthetően] a kádárista ideológiai kritikává], esetenkénti presszióval szemben.) Az MSZMP vezetése a kulturális mezben jelentkező politikai el­lenzékiséget végül is „jól" s joggal ismerte fel – az más kérdés, hogy még a „saját védelme" szempontjából is rossz irányba s rossz szövet­ségeket kötve haladt, elsődlegesnek mindig a rövidtávú stabilitást és a túlélést tekintvén.

(V.) 1984-1988: a Kádár-korszak, egyúttal az Aczél-korszak vége, jóllehet az előbbinek a névadója 1989-ben, az utóbbié 1991-ben hunyt el. A 80-as években egyidejűleg erősödtek fel – s keveredtek is össze – a kádári politikával, illetve annak megmerevedésével, pan­gásával, kiúttalanságával szembeni – nemzetközileg is motivált -re­form-kommunista, önigazgatói-szocialista, népnemzeti, liberális-demokrata, demokratikus ellenzéki és neosztálinista szellemű „ifjútörök" op­pozíciók.

Bár gondolati-ideológiai távlati szempontból viszonylag prog­resszív hangsúlyú új művelődéspolitikai állásfoglalások és koncepci­ók is napvilágot láttak (pl. Lukács Györgyről, illetve a szocializmus ra­dikális reformjának lehetőségeiről, a fiatal értelmiség helyzetéről, a felsőoktatásról, a művészet és társadalom kapcsolatáról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről), hatékony, eredményes stratégiai és gyakorlati válaszok már nem születtek a kiéleződő kulturális ellentmondásokra és a régi-új kihívásokra. Ugyanakkor a kulturális élet és a kulturális politika puffer- és szelep funkciója, eszközszerepe és kiszolgáltatottsága is tovább erősödik. Az 1985-ös pártkongresszusra készülve 1984 vé­gén voluntarista gazdaság- és társadalompolitikai programtervezet, illuzórikus növekedési koncepció kerül nyilvánosságra. Kádár János – a bürokratikus rendteremtő ideológia jegyében – szembefordul Aczél Györggyel, egyik legfőbb reformpárti szövetségesével is, akinek kádá­rista reformersége ugyanakkor állagvédő konzervativizmusnak minősül a párton belül és a párton kívüli radikálisok s főleg a már többpártrendszerben gondolkodó ellenzékiek számára.

Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív irányítási eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propaganda­módszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézmé­nyesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politi­kuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a „rendcsinálást", Csurka István időleges szilenciumát, az írószövetség 1986 végi közgyűlésének befo­lyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb. Ugyanakkor ez az új, fiatalabb – az előző kurzust olykor persze joggal bíráló, de nála jóval merevebb, doktrinerebb, kapkodóbb, szakszerűtlenebb – kultúrpolitikai vezetés sem tudta megakadályoz­ni az általános gazdasági-politikai-bizalmi válság, a kulturális elle­hetetlenülés felgyorsulását. Sót: durva, átgondolatlan, esetenként elv­telenül lobbizó és kompenzáló lépéseivel még „rá is tett egy lapáttal", amit ezen irányzat egyik-másik képviselőjének későbbi fordulatai, kiszólásai sem tudtak feledtetni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kultúra, az oktatás távlati sors-kérdéseiről való döntések egyre inkább közvetlenül is átcsúsztak a technokrata-liberális szellemű gazdasági szakapparátus kezébe, amely – a restrikciós intézkedéseken túl is – többnyire nem-demokratikus, rö­vidtávú, ökonomista-piacelvű, szociálisan érzéketlen társadalom-és kultúrafelfogást érvényesített. így érkezünk el 1988 májusáig, az MSZMP gyökeres politikai fordulatának kezdetét megtestesítő pártér­tekezletig, a Kádár-korszak végéig.

A kulturális elitértelmiség jelentős része ekkorra már felmondta a korálún hallgatólagos konszenzust az MSZMP politikájával; aktívabb, politizáló szárnyuk a – persze különbözőképpen elképzelt, hirdetett – modell, sőt rendszerváltás elkötelezettje, előkészítője lett. Abban, hogy ennyire literátus- és történész orientációjú, illetve genezisű lett 1990-tól a kormányzati és a liberális ellenzéki elit, a művelődés- és értel­miségpolitikai válság sokkoló mélysége, a kelet-európai küldetéses ér­telmiségi tradíciók újraéledése csakúgy szerepet játszott, mint – para­dox módon – a politikai konfliktusok kihordását átvállaló kulturális nyil­vánosságnak a 60-as évektől fokozatosan (ha visszaesésektől terhelve is) kibontakozó pluralizmusa, növekvő szabadságfoka és relatív védett­sége.

A szocialista értékek és távlatok „rendszerszerű" kompromittálódásán és a demokratikus szocializmus mellett elkötelezett radikális reformerek jelentős részének exkommunikálásán túl az 1980-as-évek derekától érvényesülő kulturális politikák (a kormányzatiak és ellen­zékiek) főszereplőinek öncsalásain, szereptévesztésein, illúzióin is múlott, hogy az évtized végére a magyar kulturális értelmiség többsége számára a romantikus népnemzeti vagy jobboldali kon­zervativizmus, illetve a nyugatias piacelvű, ökonomista liberaliz­mus két pólusú alternatívája vált hitelesnek tűnő vonzóerővé és vá­lasztó vonallá. Ebből a politikai kínálatból 1989-91-re már kimaradt és – önérzetében megtiporván, a kommunistaellenes demagógia, megfélemlítés által szétvervén, s az apparátusbeli technokrata elit gyors kapitalizációs, privatizációs érdekeitől is megzsarolván -„vezeklőként" a szégyenpadra ültettetett a demokratikus és újbaloldali orientáció, az alternatív, a civil társadalmi, a szocialista-szociáldemokrata kulturális koncepciók, művelődéspolitikák „harmadik ereje", irányzata.

„A személyiség szerepe a történelemben "

Az alcímben szereplő marxizmusoktatási és főleg gyorstalpaló párt-iskolai előadástéma s vizsgatétel minden vulgarizálás és torzítás el­lenére valóságos problémára utal. A Kádár-korszak művelődéspoli­tikáját ebből a szempontból érdekes többlépcsősség jellemezte.

Az 1956 és 1988 közötti időszakban objektíve semmi sem kérdője­lezte meg a párt vezető szerepe alkotmányban is rögzített elvének gya­korlati érvényesülését, ami a döntéseknek, az irányításnak egy vi­szonylag szűk körre korlátozódó, tekintélyelvű, centrális és bürok­ratikus alaptermészetében öltött testet. A szakszerűség, a liberaliz­mus és olykor a demokratizmus (a kettő nem ugyanaz!) elemeinek és kísérleteinek szaporodása ellenére alapvetően hierarchikus, pater­nalista természetű volt a politikai berendezkedés; csúcsán Kádár Já­nos állott. A „kollektív vezetés" féligazságával kombinált személyi hatalom az ő esetében kétségkívül külsőségektől mentes, puritán vonásokat hordozott, ami nemcsak politikai magányosságával, ha­nem történelmi és alkati okokkal is összefüggött. Az ország lakossá­gának többsége szemében a 60-as évektől mindez személyes hitelt biztosító szerénységként, egy ideig népszerű plebejus-kisemberi attitűdként tűnt fel. Kádár legtöbb vezetőtársától viszont ez a „kol­lektivizmus" egyéniség- és hitelrontó, szürkítő és középszerűsítő személytelenséget követelt, náluk ilyen ruhát öltött. Ezzel a 60-70-es években uralkodó tendenciával „furcsa" ellentmondásban állt a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika reformer exponenseinek, mindenek­előtt Nyers Rezsőnek, Fock Jenőnek és Aczél Györgynek a nagyon is markáns egyénisége; szuverenitásuk és „külön" nemzetközi tekin­télyük miatt egyébként nekik gyakran meg is gyűlt a bajuk a középszerűsödés vagy éppen az arctalanság „hőseivel".

A kádári politikai mechanizmus keretei között a kultúrpolitikai alrendszer éppen a politikán belüli viszonylagos elkülönültsége, a kultúra és az értelmiségpolitika fokozottabban személyiségcentrikus hatásrendszere, természete miatt – a többi szektorhoz képest eleve inkább magán viselte a vezetők szubjektivitásának nyomait. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az irányító személyiségek emberi, morális jellemzői, szakmai vonzalmai, erényei és hibái, konstruktív vagy szűkítő elfogultságai, szavaik és tetteik viszonya – a kultúra, az értelmiségpolitika lélektől lélekig ható jellege miatt – talán köz­vetlenebbül meghatározták a politika e szektorát. Ez önmagában nem előny s nem is hátrány (van példa mindkettőre), de reális ténye, jellemzője – és ezért a fogadtatásban, a viszonyulásban, pro-kontra személyes indulati tényezőket is felerősítő specifikuma – az 1956 utáni államszocialista hatalomnak. A politikai személyiségek túlsú­lyos hatalmi szerepe az egypártrendszeres tekintélyelvű államszocia­lizmus modelljének politikai túlsúlyosságából és demokratikus intézményesítetlenségéből, nem pedig a vezetők alkotmányos szerepéből fakad (mint például az amerikai és a francia elnöki rendszerben).

Ugyanakkor – ebben a vonatkozásban – a magyar fejlődésnek számos sajátos pozitívuma is van a többi szocialista országhoz képest.

A történelmi korlátozottságok, a válságot elodázni végül is nem képes modernizációs fejlődés kétarcúsága, a reformok és visszavoná­sok állandó hullámzása ellenére s ezzel együtt releváns lehet egy olyan nézőpont is, mely kitekintve az 1960 utáni két évtized során elsősorban értékteremtő, modernizáló, reform támogató és humanizá­ló módon, tehát pozitívan érvényesültek hazánkban a politikai szub­jektumok túl súlyosságának tünetei. Mind a nagypolitikában, mind a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban, vállalva a velük valóburkolt-nyílt feszültségeket és vitákat is, ugyanakkor el­hárítva az újbóli direkt katonai és a totális politikai beavatkozás koc­kázatát. Ezek a veszélyek, beleértve a rákosista restaurációt, vagy egy ahhoz hasonló szellemű vezetés külső erővel történő esetleges hata­lomra segítését, állandóak és egyes történelmi pillanatokban reálisak voltak; Kádár János, Aczél György s mások is ennek a kockázatnak az elhárítását, a koncepciós perek időszaka visszatérésének a megakadá­lyozását tekintették legmélyebb, bevallott – be nem vallott politikusi küldetésüknek. Az már az őszintén hitt antirákosista reformpolitika és az ezt képviselő egyének önáltatása s az egész ország tragédiája, ha ez mégoly reális veszélytudat gyakran egyoldalúvá, erőtlenné tette ma­gukat a reformszándékokat is, ha a Kremlre mutogatás számos öniga­zolásra is adott alibit, ürügyet s ha olykor (például az 1956 utáni bor­zalmas megtorlások vagy a 70-es évek eleji szellemi kiátkozások ese­tén) ezek a félelmek bizony a legyőzöttnek hitt rákosista módszerek túlélését is „legitimálták".

Anélkül, hogy a művelődéspolitika vezetőinek portrészerű jellem­zésére, párt- és állami irányításbeli hierarchikus viszonyuk, önálló döntési, cselekvési esélyeik, formális és informális hatalmuk taglalásá­ra, egymás közötti vitáik leírására és minősítésére vállalkoznék, rövi­den felsorolom az egyes művelődéspolitikai szakaszok markáns, do­mináns személyiségeit. (Zárójelben azt az időszakot nevezem meg, amelyben szerepük meghatározónak tűnt.) A névsor bizonyára bővít­hető vagy éppen szűkíthető is, de talán nem teljesen igazságtalan: Kál­lai Gyula, Benke Valéria, Marosán György, Szigeti József, Szerényi Sándor (1957-1962), Szirmai István (1957-1967), Ilku Pál(1958-1973); Orbán László (1957-1975), Aczél György (1958-1985), Óvári Miklós (1974-1985), Pozsgay Imre (1975-1990), Köpeczi Béla (1964-1988), Kornidesz Mihály (1973-1987), Tóth Dezső (1964-1985); Knopp And­rás (1972-1989), Berecz János (1984-1989), Pál Lénárd (1985-1989).

Az 1956 és 1988 közötti évtizedek ellenfelei szerint is legnagyobb for­mátumú hazai művelődéspolitikusa – különböző párt és állami funkci­ókban – Aczél György volt. Pályájának és munkásságának reális érté­kelése elválaszthatatlan az egész Kádár-korszakétól, az 1945 és 1990 közötti magyar történelem külső feltételeinek, belső alternatíváinak minősítésétől. Mindenesetre azon kis számú magyar politikus közé tartozik, akik az 1970-es évektől itthon és nemzetközileg is joggal ko­moly presztízst vívtak ki. A korból, az MSZMP általános politikájából és az ő személyes-különösen „művészi"-elfogultságaiból fakadó té­vedései, hibái esetenként súlyos felelőssége mellett is: a 60-as évektől Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szo­cialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reformérzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott.

Nem feltétlenül a politika valamiféle – úgymond – szocialista vív­mányaként, de tény: a 60-as évek derekától lett tömeges a lakáshoz ju­tás, a vidéki fürdőszobák építése, a mosógép és fridzsider, az autó és a kiskert megszerzésének, birtoklásának esélye. Mindezzel szorosan összefüggött, hogy Magyarország elindult a modernizálódás, és a ré­gióban kezdeményezőén haladt a – mégoly korlátozott – közművelődési demokratizálás, pluralizálás, a politikai, szellemi, kultu­rális liberalizálás útján. Amikor ezek a törekvések vereséget szenvedtek vagy meggyengültek, ennek mintegy „jelképeként Aczélt magát is háttérbe szorították, leváltották (1974,1985); ő viszont – bár kétségte­lenül megalkuvások, a szigorodás vállalása, sőt kockázatos megideologizálása árán, de – ekkor is igyekezett védeni politikai meggyőződésének progresszív oldalait, értékelveit s főleg a magyar kultúra vívmányait.

Aczél György „oldásaiban és kötéseiben", szerepének és személyi­ségének konfliktusaiban, a taktikainak hitt visszavonulások stratégiai deficitjeiben szemléletesen és modellszerűen tetten érhetők az 1956 utáni magyar művelődéspolitika tragikus paradoxonai. Elég csupán három történelmi pillanatot felidézni ennek bemutatására és bizonyí­tására.

Aczél 1956 ősze utáni első politikai megnyilatkozásában, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának decemberi ülésén (nem úgy, mint egy évvel később) kiáll Nagy Imre, a „szocialista többpárt­rendszer" és a semlegesség mellett, amiért több oldalról támadás is éri. Kádár János mégis – vagy talán éppen ezért -1957 tavaszától rá­bízza a kulturális állami irányítás legkényesebb feladatát, a művé­szekkel, a humánértelmiséggel való kapcsolatok újraélesztését, az „építkezést". 1958-ban, Nagy Imre kivégzésével szinte egyidőben miniszterhelyettesként ő terjeszd a Központi Bizottság elé a korsza­kos jelentőségű, pozitívumokat is tartalmazót megelőlegező művelődéspolitikai állásfoglalást. Drámai szituáció: mintha – az egyéni szándékoktól, helyzetértékeléstől függetlenül – a szellemi-kulturá­lis nyitásnak a véres megtorlás lenne az előfeltétele, együtthatója. (Miként ezt számos korabeli műalkotás bizonyítja: az áldozatokat ekkor a politikai irányításban részt nem vevő értelmiségiek közül is sokan a lehetséges haladás tragikus „árának" érezhették.)

Analóg a helyzet 1968-ban: Csehszlovákja megszállása, az euró­pai neokonzervatív hullám, az SZKP XX. kongresszusától való neosztalinista eltávolodás idején, a hazai reformot is mentendő Aczél György akkor harcolja ki a Tudománypolitikai Irányelveket, amikor -1968-as tiltakozásuk kapcsán is – a marxizmus-reneszánsz társada­lomtudományi értelmiségének radikális szárnya, a Lukács György tanítványai egy részéből alakult Budapesti Iskola szembefordul az MSZMP-vel, s amire már ekkor, majd 1973-tól még súlyosabban, kirekesztő hatalmi választ kapnak. Aczél György a nevét adta eh­hez a hazai szektás és szovjet nyomásra koncipiált „filozófus­perhez", de abban a tudatban tette ezt (nem jogtalanul), hogy az intellektuális autodaféval elejét lehet venni a még rosszabbnak, a tényleges pereknek. Ezzel a veszélyes önigazolással ment bele ab­ba, hogy a Központi Bizottság Titkárságából való leváltása után mégis vállalt állami funkciót, miniszterelnökhelyettességet. Súlyos engedmények árán, de kétségtelenül politikája jó oldalaiból is meg tudott ezáltal menteni nem egy értéket, ahogy ezt történelmi távlat­ból majd reálisan meg lehet ítélni.

A harmadik példa: ugyanazon az 1974. márciusi központi bizott­sági ülésen fogadták el az Aczél György szakértői gárdája által ki­dolgozott és széles körben megvitatott, számos pozitív, stratégiai kezdeményezést felmutató közművelődési előterjesztést, amelyen az ezt a reformszellemet élesen keresztező konzervatív munkásosztály-határozatot is megszavazták, s Aczélt – Nyers Rezsővel és Fehér La­jossal együtt – felmentették tisztségéből. Itt sem egyszerűen a sze­mélyről van szó: a kultúra, a közművelődés 1958 és 1968 után im­már harmadszor válik a politikai visszarendeződés szépségta­paszává, az „előremenekülés", a „kisebbik rossz", a „szükségből erényt", az „inkább én" kockázatos vállalkozásává. Művelődés és politikatörténeti távlatból mégsem intézhetők el ennyivel ezek a paradoxonok.

Éppen a többször nekilendülő kulturális reformok gyen­gültek meg s vesztettek hitelükből ezekkel az „alapozások­kal"; miközben Aczél György, Pozsgay Imre, Óvári Miklós s mások minőségi érzékenységű, személyes és informális poli­tizálása, megannyi taktikai bravúrja nemcsak a visszaren­deződés tényeit fedte el, némileg talán önmaguk előtt is, hanem kétségtelenül „finomította is a kínt", szűkítette a veszteségek körét. Érdemeik azonban ennél sokkal szélesebb körűek; elsősorban mégiscsak az alkotás és művelődés bővülő feltételei­nek biztosításában, az ösztönzésben, a kreativitásban érhetőek tetten. Számos alkotás betiltását, ledorongolását, nem Kevés művész, tudós félreszorítását kötik – hogy okkal-e vagy anélkül, még kikutatandó – Aczél György vagy mások nevéhez, de sze­mélyiségük és politikusi-mecénási munkásságuk mégiscsak in­tenzíven összekapcsolódott a magyar művészet, tudomány, szelle­mi kultúra 60-70-80-as évekbeli gazdagodásával, felívelésével, az or­szág művelődési és civilizációs emelkedésével, némi modern­izációjával.

Általánosíthatóan, egy egész kultúrpolitikai korszakra is igaz, amit Heller Ágnes Aczél György ellentmondásos, kétér­telmű szerepéről, ennek pozitív oldaláról mond: „A rendelke­zésre álló kereteken belül […] – amelyek a nagypolitikai szorítá­sokban nem voltak valami tágak és időnként még szűkültek is ­azért elég sok értéket engedett érvényesülni. Közöttük igazi, maradandó, magas kulturális értékeknek is teret csinált vagy nyitott Magyarországon. Ebben az értelemben korántsem tar­tom olyan iszonyatosnak az ő kultúrpolitikáját, kivált ha össze­hasonlítom a szomszédos országok hatvanas-hetvenes évek alat­ti kultúrpolitikájával. Igenis, azt mondom, hogy a magyar íróknak, költőknek jobb dolguk volt, mint a Csehszlovákiáknak, a romániai­aknak, a szovjeteknek – és ezt többek között Aczél Györgynek is köszönhették. […] A magyar kultúrpolitika az adott körülmények között ennél jobb nem lehetett. Kommunista totalitárius rendszer volt, amelyikben ennél jobb kultúrpolitikát nem lehetett folytatni. Az már túl lett volna a rendszer határain."

Rész és egész

A művelődéspolitika történetének csomópontjai, váltásai, újításai persze nemcsak – nem elsősorban – a vezető személyiségek helyzeté­ben, szerepében, de nem is az MSZMP irányító szerveinek egyébként fontos dokumentumaiban ragadhatok meg. Kétségtelenül meghatá­rozó súlyúak a különböző kultúrpolitikai határozatok, kongresszusi döntések, a nagyobb tanácskozások és elvi jellegű művelődéspolitikai állásfoglalások. A folyamatok igazi természetét azonban a tényleges eredmények és eredménytelenségek, a szavak és a tettek egymáshoz való viszonya, a többnyire nem publikus Politikai Bizottsági, Agitá­ciós és Propaganda Bizottsági határozatok, az írásos állami és a dokumentálhatatlan szóbeli, informális döntések, valamint – elsősorban – a társadalmi kulturális fejlődés objektív (művelődéstörténetileg és szociológiailag értékelhető) tényei világítják meg és minősítik.

Ebben a vonatkozásban nemcsak a művelődéspolitika egyes szek­torai (oktatás-, tudomány-, művészet- és közművelődés-politika) kö­zött nincs teljes szinkron, hanem a művelődéspolitika és az általános politika között sem. Sót olykor egyenesen feltűnő-az aszinkron. Az 1956 utáni államszocializmus tekintélyelvű, hierarchikus – de a ko­rábbi durva sztálini struktúrát, a kemény diktatúrát fokozatosan oldó, átalakító – politikai modelljén belül sajátos alrendszerként funkcionált a művelődéspolitika.

Elvileg természetesen többféle kulturális politikai modell között lehetett választani a XX. század derekán: de – túl abszolút normaként is meg­kérdőjelezhető szerepén – az 1956 utáni magyarországi realitások tala­ján eleve nem hiteles mérték pl. a nyugat-európai liberális állam semle­ges-közszolgáltató kultúrpolitikájával kombinált piacelvű művelődési modell. (Ahogy persze a jobboldali-teokratikus diktatúrák arisztokrati­kus mecenatúrája sem.) Ha szigorúan a centrális pártirányítás keretei között működött is a kulturális intézményrendszer, a 60-as évek elejétől kezdve egyre sokszínűbbé, plurálisabbá vált a művelődés legtöbb szektora – s nemcsak a művészi stílusok tekintetében, hanem bizonyos fokig s egyre inkább eszmei-ideológiai értelemben is. Visszatükrözte, felerősí­tette ez a kulturális folyamat az egypárton belüli „többpárti koalíció" belső játékterét, illetve a fokozatosan az érdekbeszámításos mechaniz­mus felé „harmonikázó" politikai nyilvánosságát.

Ezt a tendenciát fejezte ki, illetve ideologizálta meg a párt művelődéspolitikájának az a hatvanas évek végi jelszava, hogy az MSZMP a marxizmus-leninizmus monopóliuma, ennek adminisztratív biztosítása helyett ezen ideológia hegemoniájáért, ennek is elsősorban eszmei-politikai eszközökkel történő kivívásáért és megőrzéséért küzd. Az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig a párton belül és a többi szocialista ország felől éppen ez az elv (illetve a belőle fakadó gyakorlat) volt kitéve a legtöbb támadásnak neosztálinista, konzerva­tív oldalról, miközben a kortárs humán elitértelmiség jelentős része s az utókor okkal tekintette szűkösnek, korlátozottnak még ezt a vi­szonylagos nyitottságot is.

A művelődéspolitika az MSZMP általános politikájának deklarál­tan s a valóságban is szerves és sajátos része volt. Mint már szó volt erről, ez a szintén évtizedeken át hangoztatott tétel valójában a dog­matikus, konzervatív oldallal szembeni védekezés ideológiája volt s éles belső konfliktusokban érvényesült. Rész és egész, különös és álta­lános sajátos viszonyára vall, hogy a művelődéspolitika, eltérően a po­litika más szektoraitól – a kultúra sajátosságaira is hivatkozva – az elvi orientálást hirdette elsődlegesnek az intézményi-adminisztratív irá­nyításhoz képest. Ennek sok előnye volt; de minden pozitív aszink­ron, a „nagypolitikát" is korrigáló, a falakat kifelé toló kezdemé­nyezőkészség, reformhajlandóság, demokratizálás és decentralizálás ellenére a kultúrpolitika sem bújhatott ki az egypártrendszer paterna­lista centralizmusának bőréből. Számos művelődéspolitikai nyomaté­kú, innovatív társadalomtudományi megrendelés, kutatási eredmény és elvi jellegű progresszív állásfoglalás nem is ment át a politikai gya­korlatba, ami nemcsak a „túlrendelés", hanem az értelmiségi „fölöslegesség"-élmény, a manipuláltság-érzés és kiábrándulás formájában vissza is ütött.

Az a történelmileg pozitív – mert a nyilvánosságot tágító, széles ér­tékkört integráló – elv, amely szerint a „szövetségi politika" és az „elvi-eszmei vita" egymást kiegészíti, hitelesíti, szintén csonkán érvénye­sült. Esetenként még a legliberálisabb periódusokban is – például Konrád György regényei, Petri György versei, Jeles András, Gazdag Gyula filmjei vagy a filozófiai viták kapcsán – éppen nem elvi-eszmei, hanem nagyon is gyakorlati-politikai, sőt hitelrontóan adminisztratív lett a „vita", ami egyébként morálisan nehéz helyzetbe hozta a tisztes­ségesen, jóhiszeműen vitázni szándékozó (nem egy esetben akár meggyőzően érvelő) szocialista elkötelezettségűeket. Súlyos ellent­mondásnak bizonyult továbbá, hogy az az eszmei-történeti-politikai „építmény", az a nyitott, reformorientált szocializmus-kép, amelynek igé­nye, értékrendje, célrendszere e vitákban a marxista szándékú (adott esetben az MSZMP-t képviselő) résztvevők szellemi fedezetét biztosí­totta, a 80-as évtized derekára összeomlott. Miközben még „balról" vi­tatták, már későn jött ahhoz, hogy a válságból eredményes demok­ratikus baloldali kiutat mutasson fel és szervezzen meg.

Finoman szólva nem az elvi-orientáló jelleg tényleges gyakorlati érvényesülését bizonyítja a művelődéspolitikának az a sajátossága sem, hogy az állam – és a pártirányítás – nemcsak az államszocialista szerkezetből adódóan, hanem az erős személyi kötődések és szubjek­tív elfogultságok miatt is – jórészt egyközpontú vagy legjobb esetben dualisztikus volt. A kulturális párt- és állami, valamint a szakszerveze­ti és a helyi tanácsi irányításra a hierarchikusan túlközpontosított, aufklérista és paternalista modell volt a jellemző. A pártirányítás igen gyakran élt az elvi dokumentumok nyilvánosságra hozatala, az írá­sos és előadásszerű tudatformálás, politikacsinálás eszközeivel; oly­kor az indokoltnál is több – más feladatoktól elvont – energiát szen­telte munkának. Igazi „hatékonysággal" azonban a szóbeli döntések és utasítások, az informális és kliensi politizálás működött. Néhány elementáris tehetségen, „nehéz emberen", szuverén egyéniségen kívül bizony szűk, egyoldalúan megbízhatósági, bizalmi elvű volt a ve­zető kiválasztás. Egyes bátortalan kísérletektől eltekintve nem került sor sem a szövetségi politika, sem a káderpolitika folyamatos nemzedéki bővítésére, frissítésre, fiatalítására. Míg a pártvezetés állandóan – és ál­talában joggal – bírálta a minisztériumi, a tanácsi irányítás nehézkes­ségeit, az intézmények működését, gyakran neki is csak tüneti keze­lésre, tűzoltásra futotta erejéből. Nem engedte a bírált intézmények, szervek tényleges, felelős szuverenitásának kibontakozását, még ke­vésbé adott teret, ösztönzést az autonóm civil társadalmi kezdeménye­zéseknek. Valódi demokratizmus helyett (néhány korlátozott hatású kí­sérletet leszámítva) legföljebb paternalisztikus liberalizmus korrigálta a bürokratikus tekintélyelvűséget és a konzervatív dogmatizmust. Így a kultúrpolitikai kézi vezérlés maga is hozzájárult ahhoz, hogy a bírá­latok és a demagóg támadások a kulturális pártirányításnak a tény­leges értékeit is kikezdjék, lejárassák.

Sajátosság és szervesség, rész és egész viszonya talán legszem­léletesebben a művészetpolitikai elvek s főleg a gyakorlat terén vol­tak érzékelhetők. Ha ma az alkotók részéről hangzanak is el a leghangosabb sérelmek (számos esetben joggal); történelmi táv­latból, a korabeli magyar politika más ágazataihoz és a többi ál­lamszocialista ország gyakorlatához képest feltűnő volt itt a po­zitív „elhajlás".

Ha legitimációs és stabilizáló célzattal is, de a kultúrpolitika lényegében csaknem a teljes nemzeti kulturális örökség birtokbavé­telét vallotta és vállalta, gyökeresen szakítva az 1956 előtti durva csonkításokkal. Ez a vállalás persze vitákon, „puha" csonkításo­kon, átideologizálásokon keresztül érvényesült, de mégiscsak beérett a 60-as évek derekára. 1956 után sok értelmiséginek – köztük íróknak és publicistáknak – kellett elszenvednie a megtor­lás különböző formáit. Ezeket a sérelmeket az 1962 utáni kultúrpo­litika sem tudta feledtetni. Voltak megalázó procedúrák, „fölöslege­sen" elnyújtott szilenciumok, de a meggyorsított amnesztiákat kö­vetően mégis fordulat következett be (filmművészeti mecenatúra, Déry Tibor, Illyés Gyula, a Valóság c. folyóirat köre stb.). A magyar tudomány és kultúra idősebb generációjának élvonalával – köztük a nem szocialista világnézetű személyiségek jelentős részével is – „al­kotás-centrikus" együttműködést alakított ki az MSZMP vezetése. Más országoktól eltérően nálunk nem kellett hűségnyilatkozatokat tenni, s a kormányzat, ha nem is mindenkire vonatkozólag (a leg­feltűnőbb kivétel-esetek közül Bibó Istvánt említem), de általában gyakorolta a „felejtést", a „megbocsátást", a „megbékélést". Alap­tétel lett, hogy a mű, az alkotás az elsődleges, s nem a politikai meggyőződés és az elköteleződő megnyilatkozás; ugyanakkor e személyiségek nem érintenek bizonyos-főleg nemzetközi politikai okokból kényes – tabutémákat.

Korántsem csak egy alkotói generáció megnyilatkozási lehetősé­gei kerültek ezáltal a kiegyezés pozitív serpenyőjébe. Néhány tilalom fennmaradásával, nem kevés konfliktussal és fölösleges szubjektiviz­mussal, egyes művek nyilvánosságra hozatalának időleges vagy vég­leges megakadályozásával együtt is kétségtelen a művelődéstörténeti eredmény: a szocialista országok között politikailag is legnyitottabb, értékgazdagságban is a legtermékenyebb, „liberális"-ként dicsért vagy támadott kulturális-tudományos politika, nyilvánosság és lég­kör. Az elvi viták-legyen szó a nemzetről, a múltról, a pszichológiá­ról, az ázsiai termelési módról, az elidegenedésről, Jancsó Miklós filmjeiről vagy a Húsz óráról, a nemzedéki kérdésről, a strukturaliz­musról vagy éppen az „emberi lényeg" fogalmáról, stb. – az esetek je­lentós részében abban a hazai és nemzetközi kontextusban a publi­kációs határok tágítását, az alkotás-központúságot segítették, a „problematikus", új nézetek, álláspontok nyilvánosságát és integrálá­sát, az adminisztratív gátak egy részének lebontását biztosították és eredményezték (még ha mai olvasatban olykor skolasztikusnak tűnik is egyik-másik eszmecsere).

Rész és egész, művelődéspolitika és általános politika sajátos vi­szonyából, a tiltott politikai és a fokozatosan tolerált világnézeti-ízlés­beli pluralizmus „dialektikájából" a kulturális életre sajátos – munka­megosztás diktálta – átvállaló szerep hárult az államszocializmus poli­tikai nyilvánosságában. Az „eredeti helyszínen" vagyis a fwlitikai-é¥3ek-védelmi intézményekben, fórumokon nem megharcolt direkt eszmei-politikai viták, konfliktusok kényszerű kultúrpolitikai átvállalásának, levezetésének megvolt az a pozitívuma, hogy itt – mindkét oldalról – kezelhetőbbé (ha nem is feloldhatóvá) váltak a konfliktusok. A kulturális nyilvánosság – tudo­mányos, művészeti, közművelődési, amatőrmozgalmi mezben, irá­nyítóinak tudatos szándéka szerint is – fokozatosan több toleranciát, szélesebb (látens, majd be is vallott) pluralizmust engedett érvénye­sülni, mint az alapvetően monolit társadalmi-politikai intézmény­rendszer, a tömegkommunikáció és a publicisztika. Mindezzel egyi­dejűleg a kormányzat fokozatosan depolitizálta, sőt dezideologizálta a privát szférát, a szabadidő eltöltésének módozatait és a „kellemes­ség", a szórakozás világát. Az ún. „3 T" később ironikusan emlegetett elve és benne a „támogatás" és a „tiltás" mellett az újdonságnak, a nyitásnak számító középső T, a „tűrés" lehetősége – például Dürrenmatt, a modern polgári filozófia, a rockzene, a szexirodalom és az igé­nyesebb lektűr „beengedése" – éppen ezt a magyar sajátosságot igye­kezett szolgálni és politikailag szalonképesíteni.

Ennek a pozitív aszinkronnak persze megvolt a visszája is. A kulturá­lis politika – éppen vívmányai, művész- és tudós partnerei, személyi­ségei, nyugat-európai megbecsültsége révén is – jobbnak, reformképesebbnek, távlatosabbnak mutatta az MSZMP politikájának egészét, mint amilyen az ténylegesen volt. Nemcsak bővítette a kádári politika pozitív vonásait és gyorsította reformjait, hanem legitimálta annak felemás­ságát is. Olyannyira, hogy 1973-74, majd főleg 1984-85 táján s utána, Aczél Györgynek a kultúrpolitikai vezetésből történt kiszorulásával vált világossá: a Kádár János nevével fémjelzett általános és kulturá­lis politikát évtizedeken át szinte Kádár János – illetve a pártvezetés többségi szárnyának – beidegződéseivel, értelmiségellenességével, konzervatív előítéleteivel szentben kellett s lehetett kiépíteni, intézmé­nyesíteni egy fokozatosan kiharcolt relatív önállóság keretei között.

A művelődéspolitikai nyilvánosság e sajátos védettsége, elkülö­nültsége, paradox és kényes taktikai szerepe nemcsak állandó, több­nyire konzervatív oldalról érkező támadások célpontjává tette a kul­túrpolitikát, de – a pozitív aszinkron további hátrányos kísérőjelensé­geként-paranoid tüneteket is kiváltott rajta. A művelődéspolitika se­bezhetősége és intézményesítetlensége, személyes és hierarchikus jel­lege olykor kompenzálóan önostorozóvá, a kulturális élet esetleg va­lóban vitatható vonásait felnagyítóvá, ideologikusan túlkritizálóvá, az egyéni ízléselfogultságokból, mecénálói vonzalmakból esetenként kultúrpolitikai ügyeket kreálóvá tette a kulturális vezetőket (közért­hetőségi kampányok, „szükségtelen" mértékű képzőművészeti és színházpolitikai beavatkozások, informális „játékok", egyes kulturá­lis lapok szerzői és szerkesztői elleni verbális kirohanások stb.). Egy pontig ezzel a módszerrel ki lehetett védeni – vagy enyhíteni lehetett – a kultúrán kívülről jövő politikai beavatkozásokat, az adminisztra­tív tilalmakat; bizonyos fokig óvni lehetett a megbírált alkotó és mű nyilvánosságát is (pl. Kósa Ferenc Küldetés c. filmjét). De sajnos ez a módszer, ha egyfajta kompromisszumként (a betiltás elodázásaként) szolgált is, túl azon, hogy az ennek „érdekében" alkalmazott durva hangnemével mélységesen megsértette az alkotói érzékenységet, önérzetet, csapda is volt: akaratlanul, ám tovább erősítette a kulturá­lis-művészeti élet bűnbak-szindrómáját, korántsem biztosított teljes vé­delmet a viták hisztérikus és esetenként adminisztratív következmé­nyeivel szemben (1. pl. a „filozófus-per"-t és Haraszti Miklós valódi perét), s elterelte a figyelmet a mélyebb és távlatosabb kulturális di­lemmákról. A társadalom emezeknél „fontosabb" strukturális­művelődési alapkonfliktusairól, a kulturális esélykülönbségek növeke­déséről és azok kezeléséről, a bérmunkás-életforma és tudat, illetve a fogyasztói magatartás kulturális következményeiről művelődés, modernizáció és valódi demokrácia összefüggéseiről, az értelmiségi hivatás leértékelődésének igazi okairól és ennek súlyos nemzeti, társa­dalom-mentálhigiéniai hatásairól stb. alig esett szó.

Az átvállaló művelődéspolitika – az általános politika szerves része­ként-természetesen ellenezte a politikai többpártrendszer – úgymond – kulturális életbéli „előkészítő" intézményesülését. Elvileg vitatta, akadályozta tehát a politikai irányzatok, a politikai alaphang szerinti kulturális szerveződés nyílt meghirdetését, de gyakorlatilag – sőt kimondva is – fokozatosan mégis tolerálta a kulturális műhe­lyek profilbeli, áramlati, stiláris sokszínűségétől elválasztha­tatlan ideológiai-politikai felhangokat. Éles különbséget tettek a publikálás nyilvánossági foka (pl. televízió kontra vidéki folyó­irat) tekintetében. Hasonló „kettősség" jellemezte a tudomány­politikát is a kutatási szabadság és a publikálási felelősség elvá­lasztásának „mozgószabályában".

Persze az említett tolerancia status quo-védő szerepe is vitathatat­lan, amit másként él meg az, aki a toleranciából részesül, aki a tole­ranciából kiszorul és aki a toleranciát gyakorolja. A radikális válto­zások követelői szempontjából így minden „engedmény" magától értetődően csak hatalmi taktika; amely arra kényszeríti őket, hogy mind tovább feszítsék a kimondhatóság határait, hogy próbára te­gyék, mi az, amit már a rendszer nem visel el. Az engedmények gyakorlói és élvezőinek egy része számára viszont a tágítás hatá­sainak radikális kritikája az engedményeket kockáztató szélsőségnek tűnik.

Természetesen voltak – az évtizedek során csökkenve azért jócskán maradtak is-politikai, külpolitikai jellegű tabutémák (1956, a Szovjetu­nióhoz való viszony, az egypártrendszer, a szocialista perspektíva), amelyek a művészi és tudományos alkotások egy kisebbik része szá­mára cenzurális, öncenzurális korlátokat jelentettek; a kulturális poli­tika mégiscsak és bevallottan mind szélesebb nyilvánosságot engedett – legalább a kulturális, tudományos, művészeti életben, a művelődési kezdeményezésekben – egyes nem-marxista törekvéseknek, áramla­toknak. Kialakult ugyanakkor – nem feltétlenül az esztétikum rovásá­ra – a metapolitikai nyelvezet, a metaforák és szimbólumok, a művé­szi-újságírói metakommunikáció sajátos beszédmódja és övezete, amely ugyan a cenzorok és éber bürokraták vadászterülete volt, de nem egy rétegében a hatalom és az alkotók közötti termékeny alkuk mozgó övezetévé stilizálódott. Az más kérdés, hogy számos „vad" szélsőjobboldali rasszista nézet és indulat lett feldolgozatlanul, megvitatlanul úgy elásva, elfojtva, mintha már nem is léteznének; ez az­után a 80-as évek végétől tapasztalható jobboldali „reneszánsz­ban" jócskán meg is bosszulta magát.

Az irányítás arra hivatkozva is elutasította a kulturális élet ideo­lógiai és politikai irányzatok szerinti szerveződését, hogy e dezideologizáló pragmatizmus révén a művészet, a tudomány, a művelődés immanens értékeit autonóm folyamatait és személyiségeit megóvja a túlpolitizálással, a klikkesedéssel és a „nyílt sisakos" szektás, illet­ve ellenzéki támadásokkal szemben. Ez a megóvás számos esetben valóban értékmentő, kreatív eredményű is volt, de – ma már látjuk – kiskorúsító paternalizmusán túl több szempontból illúziónak bizo­nyult: végül is nem sikerült, nem is sikerülhetett. Az államszocializ­mus válságát, az elsősorban a gazdasági megtorpanás okozta biza­lomvesztésből és a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződé­séből fakadó rendszerváltoztatási kihívást „kulturálisan" nem lehe­tett elodázni, az elreteszelést nem lehetett művelődéspolitikailag át­vállalni. Sőt: a kultúra, – a politika finomodása következtében – egyre kevésbé kényszerülvén pusztán az államszocialista ideo­lógia közvetítőjének, „kiszerelőjének" a szerepére s egyre növel­hetvén autonóm, demokratikus, civil társadalmi és esztétikai funkcióját, más oldalról egyre inkább újrapolitizálódott.

A 80-as évtizedre a kulturális élet számos területe – „kormánypárti" és „ellenzéki" oldala egyaránt – oly mértékben túlpolitizálódott, hogy az már új típusú művészi értékrend billenéshez vezetett. A hierarchizált kultúrpolitikai mecenatúra negatív vonásai így összeadódtak az értelmiségi politikai szerepvállalási kényszer „profetikus" meg­ideologizálásának kontraszelekciós következményeivel. Máig, holnapig ható „eredményekkel". Plasztikusan és általánosító módon jellemzi ezt a helyzetet, az intézményes átpolitizáltság művészetellenes ha­tását – egy retrospektív kiállítás ürügyén – Rózsa Gyula:

„A modern művészetek története az Appenninek-Alpok-Rajna-Balti-tenger vonalától nyugatra és északra nem ismer olyan térséget, ahol bizonyos művészeti stílusok államilag preferáltak, más ízlés- és stílustendenciák hivatalból üldözendők lettek volna; Magyarországé csapás sújtotta térség közepén két olyan társadalmi rendszert is meg­élt, amely ezt az expulziót következetesen végrehajtotta. A két politi­kai formációban különböző okok miatt, de egyféle eredménnyel szűntek meg gyakorlatilag azok a […] magánerők és citoyen-magatar­tások, amelyek az előbbit ellensúlyozhatták volna. S minthogy iskola­rendszer, ideológiai minták, állami presztízsforrások és általánosan retardált műveltségállapot határozta meg a passzív közönség és képzőművészet viszonyát is, továbbá ez a viszony […] nemcsak kö­vetkezménye, időnként fenyegetően befolyásoló oka is lett az állam-politikának – a többszörös kölcsönhatás felerősödött. Az intolerancia következtében aztán úgyszólván pillanatokon belül előállt az az ab­szurd helyzet, hogy a kezdetben politizálni egyáltalán nem kívánó avantgárd törekvések akaratuktól függetlenül, a puszta létezésük ál­tal minősültek politikai tényezőnek, és eredetileg programszerűen apolitikusnak született izmusok váltak az import pillanatában ellen­séggé."

A rész és az egész viszonyát, az államszocialista irányítás egyes szektorai közötti szinkront és aszinkront illetően még egy szempontot érdemes megemlíteni. A kulturális politika több területen nemhogy kö­vette, hanem egyenesen ösztönözte is a gazdasági-társadalmi reform­törekvéseket, politikai kísérleteket. Elég csak az 1968-as gazdasági re­form bevezetésének tudománypolitikai, filmművészeti (pl. Kovács András Falak c. alkotása) és irodalom-közéleti előkészítését vagy a poli­tikai pluralizmus 70-80-as évekbeli hallgatólagos művészetpolitikai megelőlegezését említeni. Ugyanakkor ma már tudjuk maga a gaz­dasági reformfolyamat is következetlen s visszarendeződésekkel ter­hes volt, korántsem támogatta egyértelműen a kultúra demokratizá­lását, de hiányzott is mellőle az átfogó társadalompolitikai és jövőalakítási stratégia s főleg az erő.

A politikai maradványelv áldozata – „esztétikai" köntösben

A 70-es években, a felbillenő gazdasági egyensúly védelmére hivat­kozva, a milliárdokat pazarló rossz „termelő" beruházásokhoz a „nem termelő" kultúrától további milliókat vett el a gazdaságpoliti­ka; igaz: volt kulturális pazarlás, felszámolandó konzervativizmus is. A gazdasági reformokért érvelő szakmai elit egy része nem látta be a kultúra átfogó jelentőségét, s teljesen piacosítani akart (neoliberális privatizációs meggondolásokból is), a kulturális reformerek viszont olyasmit is védeni akartak a művelődéspolitikai mechanizmusban, ami védhetetlen volt belőle. A gazdasági válság alagútjába befelé ha­ladva a „restrikció" és a „reform" összekeveredett, ugyanakkor éppen az ezeket az ellentmondásokat föltáró vagy – ha egyoldalúan is, de hangulatilag – jól érzékeltető kulturális nyilvánosságon és irányítá­son cserdült legtöbbször a politikai ostor.

Megbondott a gazdasági és a kulturális reformok szakmai elitje, poli­tikusi élgárdája közötti szövetség; objektív ellentmondások, a fordu­latért vívott küzdelem hevessége és taktikai engedményei miatt is lényegében elengedték egymás kezét. Holott „igazi" szocialista re­form csak a gazdasági, társadalmi, humánpolitikai, kulturális és politikai-intézményi szférák szerves egységében lett volna kiküzdhető és végrehajtható. {Demokrácia, demokratikus szocializmus is – paternalista és technokrata liberalizmus helyett.) Csakhogy ekkor már – burkoltan, nyíltan – egyre többen vették le a napirendről a „szocialista", a „baloldali" jelzőt, mint-úgymond – részben lejára­tott, részben viszont nemzetközi vonatkozásban stratégiailag is ad acta tett perspektívát. Szertefoszlott az a hit is, hogy legalább művelődési vívmányok, a viszonylag olcsó és stabil kulturális szolgáltatások „megmaradhatnak", mintegy a szocializmus elvi fölényét biztosító utolsó mentsvárként.

A politikai fordulatot megelőlegező, manifesztáló és kihordó kulturális krízis létrejöttében az életmódbeli, politikai és a kény­szerítő pénzügyi tényezők mellett a rendszer működéséből és politikai ideológiájából fakadó átfogóbb okok is szerepet ját­szottak. A restrikcióval pótolni vélt „kultúrgazdasági" reform, a szétesés, erodálódás megannyi szervezeti, gazdasági tünete „csak" következménye volt az általános politikában évtizedek óta érvényesülő maradvány-elvnek, a jövő és életmódcentrikus tudományoktatás, tömegkommunikáció, és közművelődéspoli­tikai stratégia gyengeségének, illetve annak a ténynek, hogy a művelődéspolitika mégsem integrálódott teljesen az általános MSZMP-politikába, nem szerzett politikai tömegbázist.

Az államszocializmus, illetve az MSZMP egész politikájának szervi hibájára] van szó, amely egyébként nemcsak a művelődés­politikát, hanem a tágan értett humánerőforrás-politikát, a szociál- és egészségpolitikát, az infrastruktúra és a környezetvéde­lem kezelését, és az egész ún. harmadik szektort is hátrányos hely­zetben tartotta. Miközben ideológiailag túlértékelte, túldimenzio­nálta a kultúrát, a művészetet és az ízlést, egy konzervatív, terme­lés-és fogyasztáscentrikus „materialista" világkép jegyében valójá­ban mélységesen leértékelte, aminek egyáltalán nem mondott ellent valamiféle felületesen és antidemokratikusan értelmezett modernzációs és liberalizációs ökonomizmus. Minden alkotói cenzurális sérelemnél, mecénálói önkénynél, felszíni politikai ügynél súlyo­sabb, mélyebb, eredendőbb „bűnre" vall, hogy az MSZMP – a dekla­rációk, a párt testületeinek, vezetői egy részének s nem utolsósor­ban a „reszort", a művelődéspolitika progresszív exponenseinek és értelmiségi szövetségeseinek szándéka, küzdelme ellenére -1956 után sem volt képes gyökeres fordulatot végrehajtani kultúra, gaz­daság és politika viszonyrendszerének megítélésében és főleg gya­korlatában.

Az államszocialista politikai bürokrácia nem Kari Marx eredeti filozófiája, de nem is az egyetemes modernizációs és demokratizációs követelmények szerint értelmezte a tágan vett kultúra szerepét a társadalomban és a gazdaságban. Nemcsak államháztartási, pénzügyi, hanem politikai értelemben is a maradvány-elv szerint működött, működhetett a kultúra (s az infrastruktúra több ága). A kultúra sokoldalú, egyszerre tradícióteremtő és hagyományba ágyazó szerepét, mobilizációs és szocializációs, életmódalakító és modernizációs funkcióját, egyéni és kollektív innovációs és kreatív természetét s mindenekelőtt eredendő demokratikus, civil társa­dalmi küldetését nem ismerte fel s főleg nem érvényesítette a poli­tikai vezetés. így azt a jövőbe beruházó, jövőt alapozó esélyt, sőt kötelezettséget is elszalasztottá a pártállam, amelyet néhány fejlett ipari állam (Japán, Franciaország, Finnország, Izrael stb.) eredmé­nyesen teljesített azáltal, hogy felismerek: a kultúrába, az oktatásba való beruházás hosszabb távon nagyobb profitot hoz, mint bármely termelési ágazatba fektetett hitel. Pedig ez a felismerés a szocializ­mus autentikus gondolkodóinak nézetrendszeréből is következik.

A kádári politikai hatalom 1958-as megszilárdulása után s főleg a 60-70-es években talán a megvalósultnál több lehetőség lett volna a kulturális forradalom lenini „csak"-jának hazai érvényesítésére, a poli­tikai és kultúra, illetve a gazdaság és kultúra közötti viszony „meg­fordítására". Ez a lehetőség egyrészt a párt általános politikájának dogmatikusan vagy éppen technokrata módon értelmezett gazdaságcentrikussága, másrészt a kultúra még mindig túlideologizált, túl­politizált felfogása, harmadrészt a vezetők jelentős részének konzer­vatív kultúra- és értelmiségfelfogása (sőt: ellenessége) miatt meghiú­sult.

Mindehhez súlyos illúziók, illetve illúziórombolások is hozzájá­rultak. Az 1970-es évek közepének elképzelései az általános művelt­ség és a korszerű életmód esélyeinek lényegi javulását, a szabadidő, az öntevékenység és a kulturális demokrácia kereteinek bővülését il­letően nemhogy nem teljesültek, hanem – az ellenkező irányú, a leépü­lést, kommercializálódást hozó folyamatok miatt – szinte önmaguk el­len fordultak. A nemzeti kulturális intézményrendszert és a művelődési alapellátást veszélybe sodró mértékig csökkent az állam részvállalása a kul­turális alapellátások és fejlesztések finanszírozásában. A konzervatív, „túlelosztó" állami kultúra-finanszírozás, „a kultúra nem áru"-tétel jogos kritikáját nem egy előremutató, offenzív, a kultúra sajátossá­gaira figyelő művelődés gazdasági koncepció és stratégia, hanem a kétségbeesett védekezés, az engedmények, a technokrata piaci illú­ziók, „a kultúra áru"-jelszó ellenpólusa hajtotta végre s vitte tévútra. A magyar társadalom így szellemileg, műveltségileg, tudatilag, ér­zelmileg sem volt felkészülve a 70-80-as évek nagy világgazdasági és politikai kihívásaira, ezen belül a hazai gazdasági-társadalmi­politikai reformokra. Sőt, az elszegényedés riasztó méretei, a művelődési intézmények állagának és teljesítőképességének gyors romlása mellett egyéb súlyos népesedési, modernizációs, kulturáló­dási, szocializációs, mentálhigiéniai, külső és belső nemzetiségi, morális és közérzeti gondok is felhalmozódtak.

Ha egyik oldalról az államszocialista politika – hirdetett világnéze­tétől is elszakadva – nem ismerte fel a kultúra, az ún. humánpolitika átfogó modernizációs és demokratizációs jelentőségét, másik oldalról nem is volt képes integrálni – amúgy szintén problematikus – gazda­ság- és társadalomfejlesztési stratégiáiba az oktatás-, a tudomány-és a közművelődéspolitikát. Egy régies osztályszemlélet következménye­ként az eleve leegyszerűsítő, sok pontján hibás értelmiségpolitika és a szövetségi politika (illetve a vele együttjáró ideológiai vita) szinte azo­nosulta kulturális politikával. Az értelmiségpolitika és az ideológia fel­adatait, kérdéseit az MSZMP vezetése szinte kiosztotta a kulturális szektorra; ráterhelte az elfojtott politikai pluralizmus, az érdekkijárá­sos mechanizmus legtöbb belső feszültségét is. Eszközzé fokozódott így le a kultúra a „nagypolitika" felől; a rövidtávú stabilitás, a hata­lommegőrzés, olykor egyenesen a személyes csatározások játékszeré­vé vált. (Szomorú példa erre az, ami a színházművészetben történt a 60-as évek végétől, beleértve ebbe a Nemzeti Színház körüli viharokat is.) Eközben – igazi tudományos-műszaki forradalom és gazdasági modernizáció híján – nemcsak a humán értelmiség, hanem a technok­rata és közgazdász-intelligencia nagy része is felmondta a pártál­lammal kötött hallgatólagos „kiegyezést", annál is inkább, mert a marginalizálódás az ő soraikból is mind több csoportot sodort táv-lattalanságba és perifériára.

Mindennek egyszerre oka és tünete, hogy a nekigyürkőzések, a szubjektív szándékok és részeredmények ellenére az elmúlt 30-35 év során indokolatlanul a háttérben állt, s „lemaradt" az oktatásügy, benne főleg a közép-és felsőfokú képzés stratégiai érvényű fejlesz­tése, a szakemberképzés és értelmiségképzés összekapcsolása. A vi­lágszínvonaltól elválasztó műszaki-innovációs rés riasztó növeke­dése, a többnyire nem hatékony nagyvállalatok-vezényelte gazda­ság elnehezülése, a nemzetközi versenyképesség erőtlensége, a munkaerő olcsósága ( különösen a szakértelmiségé), a vele való pazarlás szintén akadályozta a korszerű értelmiség- és oktatáspoli­tika kihordását. A jövőbe vezető síneket szedte fel vagy mulasztot­ta el lerakni ez a politikai maradványelv.

A tömegkommunikáció, a művelődési infrastruktúra, a rekreá­ció és a nemzeti művelődési közintézmények korszerűsítése, vala­mint a kulturális civil társadalom autonóm kibontakozása is mind jobban elmaradt a kívánatostól, az európai modernizáció lehetősége­itől, eredményeitől. Sőt, a hirdetett szocialista eszményektől is. Erre persze adhattak – s adnak is némi – magyarázatot a visszahúzó re­gionális hagyományok, a mindenkori pénzügyi lehetőségek, rövid távú fejlesztési prioritások, de több évtizedes távlatból mindez már nem mentség: akarva-akaratlanul a gazdasági és politikai innováci­ónak, az ország igazi felemelkedésének, a korszerű nemzeti- morá­lis önérzet erősödésének akadályozójává lett. Az más kérdés, hogy ez sem „menti" azt a demagógiát, amely – erős politikai csúsztatás­sal és bűnbakképzéssel s alapvetően konzervatív-romantikus, sőt mind nyíltabban jobboldali platformról – tudatos nemzetietlenséggel vádolta meg a vezetést, illetve annak liberális-technokrata szár­nyát, amely pedig abban a – persze nem mindig megalapozott – hitben hozta meg döntéseit, hogy ezekkel és éppen ezekkel szolgál­hatja a nemzet felemelkedését.

A társadalom, a munka, az emberi kapcsolatok eldologiasodása, sőt újraelidegnedése miatt, a bérmunkáslét és a „maszekolás" kettősségének kultúra-és demokráciaidegen életmóddá, „életfilo­zófiává" intézményesülése következtében az autonómia fogyasz­tásra korlátozódásának és a különböző „menekülő" életstratégiák általánossá válásának terepén a művelődéspolitika – szándéka elle­nére – nem tudott több sávos stabil hidakat építeni a tömegek és a minőségi kultúra illetve a kulturált szórakozás között. Egyébként is, művelődéstörténetileg konzervatív szemléletre vallóan, a kultu­rális politika – nemcsak az általános politika konzervatív, termeléscentrikus „filozófiája" és struktúrája okán, hanem irányítóinak és tá­mogatóinak beidegződései, tradíciói, szubjektív érdeklődése s elfo­gultsága miatt is-egyoldalúan művészetpolitika-, sőt irodalompolitika központúnak bizonyult. Voltak ennek az egyoldalúságnak pozitív mecénás-hajtásai, de végül is ártott mind magának a művészetnek, mind a művészet és a társadalom kapcsolatának.

Miközben a kultúrpolitika védelmezni igyekezett a művészet és a művészek autonómiáját a merev, ideologikus, bürokratikus „szempontoktól", a művészetcentrikusság tovább örökítette egyes művészeti ágak, különösen az irodalom, a film, a színház politikai­lag túlsúlyos szerepét. A művészetnek a kelet-európai nyomorú­ságból is következő politikahordozó, átvállalós esetenként esztétikai­lag is termékenyítő küldetése nemcsak a nemzeti értékek iránti mél­tó tiszteletet, hanem az ebbe a szerepbe való – korántsem csak „kormánypárti"- belemerevedés kockázatát is hordozta. Túlélve történelmi indokoltságát, ez a váteszszerep – tisztelet a kivételnek – gyakran a politizálgató művész és a művészkedő politikus konzer­vatív, a fejlett demokráciákban már anakronisztikus pózává rög­zült, s a metaforikus, tekintélyelvű, demagóg politikai nyelvet, nem pedig a szociologikus, tárgyias érvelésű érdekérvényesítés po­litikai kultúráját szolgálja. Gátolja ugyanakkor a modern kultúra ágazatai között a huszadik század második felében végbemenő ter­mészetes – a fogalmi és természettudományos kultúra jobb helye­zését kivívó – strukturális átrendeződést is.

Ami pedig – szűkítve a kört – az irodalomcentrikusságot illeti: ez szintén egy, a szükségből erényt kovácsoló hagyomány politika­ilag „igazolt" továbbélésére vall; a politika erős ideológiai érzé­kenysége miatt a művészetértelmezés direkt fogalmi, verbális-te­matikus dogmáit viszi tovább. Igaz: a nem verbális művészeti ágaknak magasabb szabadságfokot „engedélyezve", ám a feléjük irányuló gyengébb politikai, ideológiai figyelem miatt ez talán job­ban ki is szolgáltatja őket a mecénás ízlésének, elfogultságainak; annál inkább, minél „drágább", minél nyersanyag- és megrende­lés- igényesebb művészeti ágról van szó.

A „nemzetietlenség" szindrómája

A művelődéspolitika irodalomközpontúságával összefügg a „nép­nemzeti" problematika, az ún. sorskérdések, a zsidókérdés és antisze­mitizmus, a népi-urbánus vita politikailag szintén túlsúlyos szere­pe a 60-80-as években. Lehetetlen ehelyütt akár csak felületesen is jeleznem e régi témakör továbbélésének objektív és szubjektív oka­it az értelmiségi csoportok tradíció-konfliktusaitól, a különböző ér­dekérvényesítési lobbik „szociológiájától" kezdve a föld-és agrár­kérdés átrendeződésén keresztül, a teljes állami függetlenség hiá­nyára, az „internacionalizmusra", a Trianon-sokkra és a nemzetisé­gi politika passzív, hibás kormányzati kezelésére reagáló jogos fáj­dalmakig, indulatokig, illetve az ezekből fakadó sérelmi politika kirekesztővé, egyoldalúan kisajátítóvá torzulásáig.

Az sem szükséges, hogy részletezzem: ha voltak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-70-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú s esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kulturális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős ér­tük a régió, periféria fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, poli­tikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai államszocialista politikai struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortársi kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcok­ban eszközként is felhasználó uralkodó elit. Anélkül, hogy tagadnám a magyar politikusok felelősségét ez ügyben, furcsa lenne éppen e kérdések kapcsán elfeledkezni a nemzetközi keretekről és kényszerpá­lyákról, az európai régióban egy évezrede elfoglalt történelmi he­lyünkről és a nemzeti szuverenitást korlátozó szovjet függésről, a két világrendszer erőegyensúlyáról, illetve a többi államszocialista ország politikájáról.

Az, amit manapság is leggyakrabban említenek a „hazafiatlan" kul­túrpolitika bírálataként, hogy ti. elfogult lett volna a „népiek"-kel szemben, hogy elhanyagolta volna a „nemzeti" problematikát, még igazságmorzsáiban sem elsősorban a kulturális politika meghatározó személyiségeinek – úgymond – nemzeti közömbösségével, nota bene zsidó származásával, függött össze. Ezeket az – eltúlzott, torzítva ál­talánosított – tüneteket sokkal inkább magyarázzák az általános po­litikának (s benne a munkásszármazású Kádár Jánosnak és hasonló előéletű, „ortodox" neveltetésű társainak) e kérdéskörrel kapcsola­tos – külpolitikai okokkal is összefüggő – defenzív beidegződései, ideologikus görcsei, a patriotizmusnak a függő helyzetű kisállami lét miatt is túlzottan óvatos megélése az internacionalizmus steril és a Szovjetunió nagyhatalmi politizálását igazoló felfogása.

A tradicionális kommunista politikának évtizedeken át jóval erősebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reformkommunisták iránt. Ez utóbbiaknak (az előbbiekkel való kommunista szövetségkeresés taktikai következ­ményei miatt is) folyamatosan durva kirekesztésben, elhallgatás­ban volt részük. Minden szövetségkeresés és erősebb affinitás elle­nére ugyanakkor a kommunistáknak a népiekhez fűződő viszonyát is terhelték persze negatív elfogultságok, rágalmak, tilalmak.

Lehetetlen e helyütt árnyaltan és történelmi pontossággal bemu­tatnom ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak az elmúlt félév­században kialakult s állandóan mozgó viszonyrendszerét (amely összefügg az ún. népi-urbánus vitává] is). Mindenesetre a kommu­nisták egy markáns csoportja részéről pozitívum volt a népi-nem­zeti élménykör átélése, a vele való azonosulás készsége, az ebből az élménykörből származó értékek, a nekik elkötelezett személyisé­gek – elvszerű vitával kísért – tisztelete, a föld- és parasztkérdés iránti fogékonyság stb.; a népnemzetiek mégis gyakran illették (s ille­tik ma is) a „nemzetietlenség",a „haza sorsával szembeni érzéketlen­ség" a „nemzeti sorskérdésekkel szembeni közömbösség" vádjával a baloldali, a szocialista, a kommunista oldalt.

A tradicionális kommunistáknak a népiek iránti, olykor túlzott és egyoldalú affinitásában – az elvi engedményeken és a taktikai ravaszságokon túl – a konzervatív tartalmú, modernizáció és individuum-ellenes, tekintélyelvű s populista módon kollektivista szelle­met tartom szerves problémának. A progresszív, reformszellemű baloldaliakat, köztük a művelődéspolitika irányítóit az 50-es évek végétől fogva viszont általában már nem ez jellemezte. Nem is két-, hanem többfrontos harcra kényszerültek. A párton belüli konzer­vatív szektarianizmussal és a jogos kritikákat is megfogalmazó né­piek irreális, olykor demagóg politikai követeléseivel vitatkozva, a reformer szocialistáknak szembesülniük kellett a liberális modern­izáció és technokratizmus olyan normatív nézeteivel is, amelyek mellékesnek tekintették a magyar és kelet-európai történelmi, regi­onális sajátosságokat, kulturális tradíciókat, s legszívesebben valami­féle múzeumba telepítették volna a magyar patriotizmus érzelmi örökségét.

Nem tagadható persze: a kulturális politikában (s egyes képvi­selőiben) olykor szintén volt joggal bírálható elfogultság, bizalmat­lanság a hangsúlyosan nemzeti érzékenységű alkotó értelmiségiekkel szemben. Politikai vakság és kulturális süketség magyarázhatja csak a táncház mozgalommal az új folklórral szembeni ideologikus fenntar­tásokat, a népi irodalom régi és újabb értékeinek szűkkeblű publikálá­sát. Nemzeti múltunk nem egy traumájának kibeszéletlensége és nem egy fájdalmas aktuális sorskérdés doktriner megválaszolása, elhárítása is erősítette a politika, a művelődéspolitika nemzetietlenségénék látszatát, illetve megbélyegzettségét. Nem a vitát hibáztatom, hanem a tájékozat­lanságot, az elfogultságot és a szövetségépítés gyengeségeit, egyoldalú­ságait, illetve azt, hogy túl könnyen kapta meg egy-egy vitapartner, il­letve álláspontja a „nacionalizmus" bélyegét. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen, hogy e kultúrpolitikának pufferként kellett elviselnie s ki­védenie az általános és a külpolitikát népi-nemzeti és dogmatikus ol­dalról ért jogos-jogtalan bírálatokat, illetve gőzkiereszfő szelepként kel­lett korrigálnia, tompítania a nemzeties-szindikalista és „munkás"-elfogultságokat is.

Ez a kényszerűen „átvállaló" szerep és helyzet – tetézve a szovjetu­nióbeli és lengyelországi „anticionizmus"-sal; az arab-izraeli konfliktus itthoni lereagálásával – a hazai népesedési, egészségügyi, kulturális fejlődés (nemzetileg különösen érzékeny) súlyos gondjai a modern­izáció deficitjei kapcsán felerősítette, a „népi-urbánus", illetve a „nem­zeti-nemzetietlen" polarizálódás régi, kóros felhangjait is (beleértve ebbe a kulturális élet egyes kulcsszereplői származásának bűnbak­képző, sót kriminalizáló firtatását is). Mindez veszélyesen elterelte a fi­gyelmet a valódi kérdésekről és válaszokról, a reformok igazi társadal­mi és kulturális tétjéről, az uralmi politika valódi hibáiról és a sérelmi politika vészes kockázatairól, s újra felszínre hozta – ha akkor több­nyire még nem is nyíltan és bevallottan – az antiszemitizmus (s időnként az ezt túlreagáló, veszélyeztetettségi, üldözöttségi pszichózis) régi, félresiklató beidegződéseit.

A kulturális nyilvánosság és politika levezető, illetve puffer-szerepéből következően gyakran kulturális mezben kellett megvívni ezeket a par excellence politikai-ideológiai-nemzeti vitákat is, s így az energiák jelentős része nem a kulturális stratégia „kihordására", nem az építkezésre fordítódott. De a leromlás lassítására, az alapvető kulturális vívmá­nyoknak védelmére, a politikai fordulat utáni átmentésére is felettébb kevés energia jutott.

A „nemzeti problematikára" számos esetben válaszolt megkésve, erőtlenül, tévesen az MSZMP politikája, illetve vezetése; olykor még a külpolitikai mozgástéren, a korlátozott szuverenitáson belül is. Ezért történelmi bírálat joggal érheti. Nemzetietlennek és nemzetellenesnek azonban aligha mondható a kádári-aczéli politika: az 1956 és 1988 kö­zötti világ- és geopolitikai helyzetben, a hazai egypártrendszeres állam­szocializmus talaján mégiscsak számos eredményt, sőt vívmányt elérve igyekezett kihasználni az adott lehetőségeket a viszonylagos belső au­tonómia, a sajátos magyar modell, s ezen belül a nemzeti kulturális iden­titás érdekében. Hazánk tekintélye a világban nem utolsósorban éppen emiatt emelkedett folyamatosan a 60-as évektől kezdve.

A Kádár-korszak művelődéspolitikája – minden súlyos korlátja, bü­rokratikus és szubjektivista önkénye ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra, ezen belül az oktatási színvonal, egyes tudományá­gak és művészeti ágak, számos művelődési formáció a 60-70-es években,korlátozódott modernizációra, nemzeti művelődéstörténeti je­lentőségű (olykor egyetemes szintű) teljesítményekre, a polgárosodást, a művelődést és a társadalmi demokratizálás kölcsönhatását segítő fo­lyamatok generálására lettek képesek. Családok százezreit hatotta át a műveltség, az önművelődés, az akár kényszerű szakmai tovább­képzés szükséglete s igénye, a kulturális javak megszerzésének és bir­toklásának öröme, s tudatosította bennük a társadalmi emelkedés esélyét és élményét. Értékek, progresszív folyamatok természetesen nem csupán a művelődéspolitika „jóvoltából", engedményeivel bon­takoztak ki, hanem olykor éppen a vele szembeni küzdelemben, elle­nállásban vagy éppen tőle teljesen függetlenül. Bármilyen relatív s korlátozott volt a társadalmi igény és megrendelés, a politikai le­hetőség és a szabadságfok ugrásszerű változás, gyökeres, művelődéstörténeti léptékű fordulat volt ez az 1920-30-40-50-es évti­zedek uralkodó magyar kultúrájához képest.

A Kádár-korszak művelődéstörténeti és kultúrpolitika-történeti meg­ítélésében tehát reális történelmi mértéket kell alkalmazni. Ahogy Szoboszlai György fogalmaz: az 1956 utáni évtizedekben nem „a polgári al­kotmányosság vagy kommunista diktatúra" volt az alternatíva, hanem a szocialista ideológiát hirdető világhatalmi berendezkedés regionális kere­tein belül a „radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a demokratizálás", a civilizál ódás felé. Posztumusz megjelent, ma is friss szellemű 1988-as ta­nulmányában Papp Zsolt pedig így mérlegel: „a magyar szocialista út specifikuma, hogy […] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentrali­zációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap – máig sem kellő mértékben – a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hi­erarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szak­szerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a «közepesek» és a «kiesik» – máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon ki­zárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák és azok kombinációi felé. […] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kiala­kult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtized­ben további átalakulásokon ment át.

Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás »alattvalóiból« állampolgárt akartunk és akarunk csinálni." Papp Zsolt gondolkodása és habitusa szellemében tehetjük ehhez hozzá: a magyar társadalomnak ebben a felemás, nehézkes, paternalisztikus, de mégiscsak végbemenő modernizációjában, szerkezeti és civilizatórikus átalakulásában okként, együtthatóként és következ­ményként egyaránt szerepet játszott a kultúra. S „közreműködött" ben­ne a kulturális lélegzés, működés és innováció számos feltételét megte­remtő, biztosító, tágító művelődéspolitika is.

De igaz ez az összefüggés „fordítva" is, amiről viszont Szoboszlai György ír: „A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alapeleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus re­formok sora, társadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális hely­zetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: mi­nél hatékonyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társa­dalom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről megteremtett és egy köz­vontból garantált integrációt." Nos, a kultúrának és a művelődéspolitiká­nak – akarva-akaratlanul – ebben is megvolt a maga szerves és sajátos része.

Egymásba torlódva volt s lett így a magyar művelődéspolitikának hármas politikai küldetése:: az államszocialista, tekintélyelvű Kádár-rend­szer legitimáló, felpuhító, korszerűsítő és értékelvűén humanizáló, ugyanakkor a struktúra „pszichés" zavarait szervi betegségekké szomatizáló, a rendszer konfliktusait kihordó s végül az egészet felbom­lasztó, de az átmenet, a rendszerváltozás viszonylag kulturált, menetét is megalapozó, biztosító szerepe.

A nemzeti és egyetemes művelődéstörténet ennél persze nagyobb távlatból fog „ítélkezni".

Budapest, 1993. február 15.

Tanulmányom véglegesítésében sokat köszönhetek azoknak a baráti beszélgetések­nek, amelyeket az Eszmélet szerkesztőin túl Bánfalvi Istvánnal, Fekete Sándorral, Földes Györggyel, Rózsa Gyulával és Sziklai Lászlóval folytattam.

Irodalom:

Aczél György: Elvtársunk, Lukács György. Bp. 1987.

Aczél György vacsoravendégei. Kéri Lászlóval beszélget Szénási Sándor. 168 óra,

1991. dec. 17.

Agárdi Péter: Az érzéki csábítás vége? (Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája.) BUKSZ, 1992.4. sz.

Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra (1990­1991). Bp. 1991.

Ágh Attila: A kultúra „szűkített újratermelése". Kritika, 1988.3. sz.

„.., Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" Tamás Gáspár Miklóssal beszél­get Széchenyi Ágnes. Valóság, 1992.10. sz.

Bánlaky Pál: Társadalmunk szerkezetének alakulása a nyolcvanas évtizedben. Bp. 1990.

Bayer József: Nemzeti kérdés és alkotmányos patriotizmus. Kritika, 1991.6. sz.

Bayer József. Tudományos vitaszabadság vagy politikai tilalomfák. Megjegyzések a 73-as állásfoglalásról és hatásáról a szellemi életre. Kritika, 1989.6. sz.

(Bencze György-Kis János) Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (1975.) Párizs, 1983. (Magyar Füzetek)

Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Bp. 1978.

Berend T. Iván: Szocializmus és reform. Bp. 1986.

Bihari Mihály: Demokratikus út a szabadsághoz Tanulmányok. Bp. 1990.

Bihari Mihály: Kádár-rendszer-kádárizmus. Kritika, 1991.2. sz.

Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlal. (Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról.) Bp. 1991.

„Egyezzünk ki…".Eörsi István, Mihancsik Zsófia, Tamás Gáspár Mi klós és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992. 6. sz.

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: A kádárista Magyarország a „hruscsovizmus" minta­állama. In: Uők: Jalta után. Bp. 1990.

Fehér Ferenc-HellerÁgnes-Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. (1981.) Bp. 1991.

Felszabadult-e a magyar irodalom? Az 1991. nov. 7-8-án rendezett debreceni iro­dalmi napok tanácskozásánakszerkesztett szövege. Összeállította: Simon Zoltán. Al­föld, 1922. 2. sz. (Az előadók és hozzászólók közül különösen Réz Pál, Imre László, Radnóti Sándor álláspontját érzem a magaméhoz közelinek.)

Filozófus-per 1973. (Tanulmányok, dokumentumok és kerekasztal-beszélgetés.) Világosság, különszám. 1989. május.

Földes György: Hatalom és mozgalom. Bp. 1989.

Gereben Ferenc: Az olvasási és olvasmánybeszerzési szokások változásai Ma­gyarországon. A könyv, 1989.4. sz.; Olvasás és könyv a családban Stádium, 1990.3. sz.

Gombár Csaba: Velleitásaink. (1986) Századvég, 4-5. sz. Bp. 1987.

György Péter: Egy halott emléke. (Aczél György.) Magyar Hírlap, 1991. dec. 18.

György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt. (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Holmi, 1991.6. sz.

Hankiss Elemér Kelet-európai alternatívák. Bp. 1989.

Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája (1980.) Bp. 1991.

Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. márc. 14.-június 30. A műtárgylistát összeállította és a kiál­lítást rendezte: Beke László, Dévényi István, Horváth György. A dokumentumfotókat válogatta és a katalógust szerkesztette Nagy Ildikó.

Hegyi Gyula: A küldetéses állam és a baloldal kultúrája. Kritika, 1992.9. sz.

Heleszta Sándor: A műveltség és művelődés társadalmi megítélése. Jel-kép, 1988. l.sz.

A helyzet. Merre menjünk? (Összeállítás a magyarországi válságról.) Mozgó Világ, 1988. l.sz.

HuszárTibor Mit ér a szellem, ha… Értelmiség, politika, értelmiség politika (1957­1987). (Dokumentumokkal.) Szerk.: Nácsa Klára. Bp. 1990.

Ilyen a történelem… Heller Ágnessel beszélget Könczöl Csaba. Társadalmi Szemle, 1992. l.sz.

„A Jó és a Gonosz párviadala". Mihancsik Zsófia, Orbán Viktor, Szabó Zoltán és Szilágyi Á kos kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992.8. sz.

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Értékrendszereink. Bp. 1983.

Kardos András: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló rendszer ügyében, iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára). Bp. 1992.

A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. (Előadások, viták.) Szerk.: Hárs Gábor. Bp. 1992.

Király István: Kultúra és politika. Bp. 1987.

Kolosi Tamás: A „reális" szocializmus összeomlásának társadalmi okai. Valóság, 1991.9. sz.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (1974.) Bp. 19892.

Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945-1985). (Részletes bibliográfiával.)Bp. 1986.

KrauszTamás: Kelet-Európa konzervatív forradalma; A rendszerváltás és a balol­dal. In: Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszú távú koncepciója. Összeállí­totta: Fodor Péter és Hidy Péter. Bp. 1988.

Leveles könyv. Egy korszak töredékei (1956-1988). Vál és összeállította: Horgas Béla és Levendel Júlia. Bp. (1989.)

Lukács György: A demokratizálás jelene és jövője. (1968.) Bp. 1988.

Az MSZMP az ellenzékről 1980-ban. Közzéteszi: Sipos Levente. Társadalmi Szemle, 1992. 5. sz.

Magyarország művelődési viszonyai 1960-1982. Szerk.: Barta Barnabás. Bp. 1984. Mi maradt Aczél után? Győrffy Miklós beszélgetése Fekete Sándorral. 168 óra, 1992 7. sz.

Művelődéspolitikánk 25 éve. (Előadások, tanulmányok.) Szerk.: Tóth István. [Bib­liográfiával.] Bp. 1984.

Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. [1962.] In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp. 1989. U. kötet. 199-281.

Népiek és urbánusok-egy mítosz vége? [Tematikus összeállítás] Századvég, 1990. 2. sz.

Nyíri Kristóf: Bölcselet és rendszerváltás. Európai utas, 1992.2. sz.

Az óvatos duhaj. Csizmadia Ervin beszélgetése Pozsgay Imrével. Mozgó Világ, 1992.10. sz.

Pándi Pál: Tavaszi tél. Új tükör, 1984. 33. sz.

Papp Zsolt: 40év – avagy a szocialista magyar út néhány sajátossága (a szaktudo­mányi irodalom alapján). (1983.) Bevezeti: Balogh István. Szociológiai Szemle, 1992. 3. sz.

A piaccsináló antikapitalista. Nyers Rezsővel beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1992.9. sz.

Pomogáts Béla: Kontinuitás és diszkontinuitás. (Az 1956 és 1988 közötti kultúrpo­litikáról.) Tiszatáj, 1990.5. sz.

Rózsa Gyula: Új törekvések a hatvanas évek magyar képzőművészetében. (A Ma­gyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.)Mozgó Világ, 1991.7. sz.

P. Szűcs Julianna: Cipzár. (A 80-as évek ideológiai folyamatairól és a Mozgó Világ­ügyről.) Mozgó Világ, 1992.6. sz.

P. Szűcs Julianna: Kárpótlási jegy a képzőművészetben? (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Névszabadság, 1991. május 4.

Rendszerváltás történész szemmel. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende János. Bp. 1992.

Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. (Interjúk Pándi Pálról, illetve az 1945 utáni évtizedek művelődéspolitikájáról.) Szerk.: Csáki Judit, Kovács Győző. Bp. 1990.

A szelep és tisztálkodási vágy. Pozsgay Imrével Aczél Györgyről beszélget Pogo-nyi Lajos. Népszabadság, 1992. jún. 13.

Szerdahelyi István: A magyar esztétika története (1945-1975). Bp. 1976.

Sziklai László: Az eszme logikája. (Bevezető az 1973-as „filozófus-per" dokumen­tumaihoz.) Hiány, 1993. január.

Szilágyi Ákos: Lajtán innen, Jaltán túl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes Jalta után. Bp. 1990. Holmi, 1991. 8. sz.

Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás Magyarországon. Eszmélet, 13-14.SZ. (1992.szept.)

Torkunkon akadt a múlt. Pataki Ferenccel beszélget Fábián Péter. Népszabadság, 1992.okt.31.

Tökei Ferenc: Lenin és a kulturális forradalom. In: Uő: A szocializmus dialektikájá­hoz. Bp. 1974.

Történelmi utunk. Az MSzMP munkabizottságának állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. (A munkabizottság vezetője: Berend. T. Iván, tagjai: Horn Gyula, Ormos Mária, Tőkei Ferenc; szakértők: Balogh Sándor, Bayer József, Föl­des György, Hajdú Tibor.) A Társadalmi Szemle különszáma 1989. (márc.)

Tütő László: A létező szocializmus alapstruktúrájáról. Politikatudomány, 1987. 2. sz. és Válaszúton. Szerk.: Krausz Tamás és Tütő László. Bp. 1988.

Tütő László: Gazdaságosság és humánum. Gazdaság és Társadalom, 1991.1. sz.

Ungvári Tamás: A parvenü és a pária. A kulturális antiszemitizmus arcai. Világos­ság, 1991.7-8. sz.

Vajda Mihály: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? Bp. 1990.

Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában. Bp. 1989. Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei. Valóság, 1988.6. sz. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. 1983.

Wiener György: Világtörténeti korszakváltás és kelet-európai változások. Magyar Politikatudomámyi Évkönyv, 1991. Bp. 1992 és Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

Zsidóság, identitás, történelem. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashli, Erős Ferenc. Bp. 1992.

Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende Péter. Párizs, 1984.

A tézisek elmarasztalják a rendszerváltás végrehajtóit atekintetben, hogy nem adtak lehetőséget a dolgozói tulajdon kibontakozására. Felvázolja konkrét elképzeléseit a dolgozói tulajdon, illetve részvényprogram megva­lósításának teendőiről.

1) Magyarországon a gazdasági rendszerváltás középpontjába a privatizáció került. Az állami tulajdon lebontásával más tulajdonfor­mák és új tulajdonosok keletkeznek. A tulajdoni átrendeződésben újabb és újabb csoportok, valamint rétegek kapnak szerepet, válnak tulajdonossá és eközben egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok, akik ezt a tulajdont lényegében létre­hozták, vagyis a munkavállalók, a dolgozók milliói. Az MRP-ről elfo­gadott törvény legfeljebb egy szűk réteget tesz valóságos tulajdoni hatalommal és lényeges beleszólással nem rendelkező kistulajdonossá.

2) Az „államszocializmus" rendszerének összeomlásával Magyaror­szágon egy olyan sajátos történelmi helyzet alakult ki, amelyben meg­valósíthatók lettek volna a dolgozó emberek ós a munkásmozgalom elsődleges törekvései, vagyis a termelőeszközök társadalmasítása, ez­által a munka elidegenedésének, az emberi kizsákmányolásnak a visszaszorítása, végül pedig megszüntetése. A régi MSZMP egyik sú­lyos mulasztása volt, hogy nem engedett utat a dolgozói tulajdon kiala­kulásának, pedig ez a politikai rendszerváltás esélyeit is jelentősen be­folyásolhatta volna a baloldal javára. Sajnos a Magyar Szocialista Párt sem ragadta meg ezt a lehetőséget a választási küzdelemben, a párt politikájában a dolgozói tulajdon kérdése mindeddig csak marginális szerepet játszik.

3) Az új történelmi helyzet a magyar baloldal erői részére még mindig kínál lehetőséget, hogy a dolgozói tulajdon kiépítésével egy sajátos – de a világgazdaságba is integrálódni képes – modellt alakítson ki. Míg a szoci­áldemokrácia a kis lépések reformpolitikájának szociál-technikájával igyekszik a tőke szociális kötöttségét fokozni ós egy szocialista értékrend­szer érvényesülését elősegíteni – így harcolva a fent vázolt célokért – ad­dig a kelet-közép-európai régió baloldali erői ezt a munkát úgymond felülről lefelé végezhetnék el. Az „államszocializmus" modellje ugyanis számos torzulása mellett is lényeges előretöréseket valósított meg a dolgozó em­berek alapvető érdekeinek érvényesülése szempontjából és ezeket a vív­mányokat – különösképpen a tőkés osztály hatalmának a megtörését, a termelőeszközök fejlesztésében elért eredményeket – a baloldalnak mint meghatározó kiindulási pozíciókat kellene őriznie ill. továbbfejlesztenie. Az alapvető baloldali célokról, az elért vívmányok védelméről és a tényleges továbblépés lehetőségéről való lemondás – éppen most, amikor a rend­szerváltás keltette illúziók szertefoszlanak; amikor bebizonyosodott, hogy a magyar nép szociális érzékenységében is igen komoly nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek, amikor az 1994-es választások döntő módon változtat­hatják meg a politikai erőviszonyokat és ezzel együtt a baloldal politikai cse­lekvésének lehetőségei – a legnagyobb felelőtlenség bármely politikai, ill. tár­sadalmi erő részéről, amely a munkavállalók tömegeinek érdekeit felvállalja.

4) A dolgozói tulajdon dominanciájának megteremtése nem mond ellent a piacgazdaságnak, hiszen ennek lényege nem a ma­gántulajdon, hanem az autonóm gazdasági egységek egészséges versenye. Magyarországon egy jól működő vegyesgazdaság kiépítésé­re van szükség, mely teljesítményével képes integrálódni a világgazda­sági folyamatokba, és ebben a gazdaságban természetesen a ma­gántőkének is fontos szerepe lehet olyan szektorokban, amelyekben ezt a legcélszerűbb működtetni (elsősorban a kisiparban, a kiskereskede­lemben és a szolgáltatások széles körén belül).

5) A dolgozói tulajdon működtetésének területe elsősorban a nagy­ipar, ill. a középüzemek lehetnek, legalkalmasabb formája pedig a rész­vénytársaság. A dolgozói tulajdon bevezetésének csak a versenyszfé­rában van értelme és nem vezethet más tulajdonformák (pl. szövetke­zeti, kommunális, magántulajdon stb.) felszámolásához, hiszen ez el­lentmondana a piacgazdaság lényegének. Az elkövetkezendő időszak egyik legsürgősebb feladata a baloldal részére a dolgozói tulajdon szo­cialista modelljének részletes kidolgozása. Az alábbi pontokban arra teszek kísérletet, hogy ennek körvonalait felvázoljam.

6) A részvénytársasággá átalakult vállalat részvényei minimum 51 %-ának dolgozói tulajdonban kellene maradnia. Ezt még a vállalat dolgozói sem adhatnák el egymásnak. Így lehetővé válik, hogy a kilépett, ill. nyug­díjba ment dolgozók ily módon megmaradt részvényéit az újonnan be­lépők, vagy pedig a már ott dolgozók között oszthassák fel kellő arány­ban. A részvények egy további, esetenként meghatározott részét megvá­sárolhatnák a dolgozók, tulajdonosi jogaik tehát a kötelezően és térítés­mentesen juttatott, valamint a vásárolt részvények arányában érvénye­sülhetnek,

A részvények egy további meghatározott részét – a vállalat anyagi helyzetétől és fejlesztési terveitől függően – külföldi vagy hazai magán­személyeknek, ill. intézményeknek, befektetői csoportoknak stb. adhatná el a dolgozói képviselet.

Az alaptöke bővítése vagy a vállalati nyereség egy részének erre tör­ténő felhasználásával, vagy külső források bevonásával mehetne végbe. A minimálisan 51%-os fent vázolt tőkearányt azonban alaptőke-bővítés esetén is fenn kellene tartani. Ezzel elkerülhetővé válnék, hogy a vállalat idővel külső tulajdonosok kezébe menjen át, vagy ezek teljes ellenőrzé­sük alá vonják azt. A modell szociális lényegóból adódóan termé­szetesen kezdettől fogva arra kellene törekedni, hogy a részvények mind nagyobb része legyen a dolgozók tulajdonában. Mivel a vállalat dolgozói az alaprészesedésükön túlmenően csak vásárlással, megtakarított jöve­delmükből tudnák bizonyos határok között részvényeik számát növelni, így növekvő „profitjuk" legitimációja végső soron a munka, ós ez nem mond ellent a szocialista értékrendnek sem.

7) A dolgozói tulajdonon alapuló vállalatnak három lényeges szférája alakulhat ki.

-A termelés szintje, amelyben a munka hatékonysága által megköve­telt munkafegyelem ós hierarchia működik (pl. mérnök-művezető-munkás). A minden hierarchia által lehetővé váló kiszolgáltatottság elkerülésé­re üzemi szintű érdekvédelmi ill. üzemi bizottságokat kellene alakítani (az elnevezés másodlagos jelentőségű), amelyek a munkavédelemtől az üze­mi demokráciáig bezárólag csakis a munkahelyi problémákkal foglalkoz­nának. Üzemi szinten megoldatlan problémáikkal a .Vállalati Tanács"-hoz fordulhatnának.

-A vállalatvezetés szintje, amely az operatív irányítást jelenti ós amely a menedzseri réteget foglalja magában. Minden vállalatnál szükségessé válnék olyan házi szabályzat megalkotása (munkaköri leírások, az egyes vezetők kompetenciáinak meghatározása stb.), amely pontosan behatá­rolja az adott személy hatalmát.

– A vállalati tulajdonosi képviselet szintje, amely a részvénytársaságok Felügyelő Bizottságainak szerepét tölti be, nevezhetjük .Vállalati Tanács"-nak, vagy bárminek. Feladatköre elsősorban a vállalati stratégiai dönté­sek kidolgozása a fejlesztéstől az osztalékok nagyságának megállapítá­sáig, a menedzserek ellenőrzése, kinevezése, leváltása, valamint dön­tés olyan ügyekben, amelyek üzemi szintről kerülnek a testület elé.

A „Vállalati Tanács" tagjait a tulajdonosok delegálnák az általuk birtokolt részvények arányában. Tehát nemcsak a vállalat dolgozóinak képviselői foglalnának helyet ebben a testületben, hanem az egyéb bel- és külföldi részvénytulajdonosok, ill. képviselőik is. A minimum 51%-os el nem ide­geníthető részvénytömeg mindenkor biztosítaná, hogy ne a vállalat dolgo­zóinak érdekeitől eltérő döntések szülessenek. Amennyiben hamis érdek-felismerés következtében ez mégis így történnék, a későbbiekben a tulaj-doni dominancia következtében a dolgozói kollektíva képes lenne ezt kor­rigálni.

8) A dolgozói tulajdon működésében az alsó (üzemi) szinten sok esetben érvényesülhet a közvetlen demokrácia is. A dolgozóknak – mint egy­ben tulajdonosoknak – alapvető érdekük, hogy az üzem zavartalanul, ren­tábilisan ós jó jövedelmet termelőén működjék;az ennek ellentmondó cso­portérdekeket talán éppen a közvetlen demokrácia eszközeivel lehet a legjobban visszaszorítani. Mivel azonban minden vállalat önálló és sajátos struktúraként jelenik meg, ezért valamennyi helyen ki kellene dolgozni a helyi „Üzemi Alkotmány"-! (a dolgozói tulajdon formájának megfelelő kol­lektív szerződést), amely megfelelően szabályozza a potenciálisan felme­rülő konfliktusokat.

A „Vállalati Tanács" működési szabályzata, ill. a delegálás rendszere legalább olyan jelentős, mint az „Üzemi Alkotmány", hiszen ezen a szinten hoznák a legfontosabb döntéseket. Nem kevésbé meghatározó annak szem előtt tartása is, hogy ez a szerv lenne a menedzserek munkáltató­ja, akiknek szintén megvannak a sajátos érdekeik, ós a biztonságos válla­latvezetés szempontjából az ö jogaikat is megfelelően szabályozni kelle­ne.

9) Amennyiben kiépülnek a dolgozói tulajdonon alapuló gazdasági egységek, a szakszervezeteknek is jelentősen megváltozna a szerepük. Tevékenységük súlypontja feltehetően az ágazati problémákra tevődnék át, talán kivonulnának az alsó (üzemi) szférából, de jelentőssé válhatna szerepük a „Vállalati Tanácsok" működésével kapcsolatban. Bizonyára létrejönnének erős „menedzser-szakszervezetek" is, sajátos érdekeik vé­delmére. Mivel Magyarországon a dolgozói tulajdon dominanciájának ki­alakulása csak megfelelő politikai fordulat után és folyamatosan mehetne végbe, ez a folyamat bizonyára számos további gyakorlati kérdés megol­dására késztetné majd az így szükségszerűen átalakuló szakszervezete­ket is.

10) A baloldaliság minden korban és korszakban bizonyos fokig mást jelentett. Lényege azonban mindig ugyanaz maradt, vagyis a dolgozó emberek, a létfenntartásukért nap mint nap keményen megdolgozó mun­kavállalók oldalán állni és ezek boldogulását elősegíteni. Napjaink politi­kai és gazdasági átrendeződésének folyamatában ez egyre nehezebb feladatot jelent minden baloldali mozgalom ós párt részére. Feladatunk tehát olyan perspektívák felvázolása, amelyek a társadalom számára meghatározó, akár egészen új struktúrák kialakításával a gondok ós problémák gyökeréig nyúl, és így próbál baloldali alternatívát kínálni. A tulajdon kérdése egyértelműen ezek közé tartozik.

1. Bevezető

Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az el­osztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a válla­latnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismere­tes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszer­tipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhe­tünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.

Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szer­veződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társada­lom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentrali­záción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.

Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszo­nyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és vé­delmezi a társadalmi tulajdont.

Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidéz­zük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkások­nak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.

Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a po­litikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politi­kai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigaz­gatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy az­után végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.

A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a mun­kásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszer­vezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadal­mi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjek­tív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen té­nyező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. El­lenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.

Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon ki­terjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.

A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi je­lentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.

Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mé­lyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megkö­zelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a na­gyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egysé­gekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, más­részt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.

A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi művele­tek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, ho­gyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egész­ségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.

Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazga­tás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek haté­konysága három tényezőn múlik:

• A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző mó­don is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezmé­nyeket stb.
• Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalis­ta felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyze­tekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével ren­delkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezde­ményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket te­remt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vál­lalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gya­korolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
• A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási moz­galom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gaz­dasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló ál­lamhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, ha­nem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.

Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szem­ben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatar­tást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kocká­zatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.

Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazda­sági struktúrán belül.

Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alap­vetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás szá­mára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (ano­nim gazdasági társulások) létrehozását.

2. Szövetkezetek

A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilé­pési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös ér­dekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, me­lyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenysé­geit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevé­kenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a kö­zös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellem­vonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányítás­ra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy sza­vazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez va­ló hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.

2.1. Szövetkezet alakítás

Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek lét­rehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cé­gek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.

Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szö­vetkezetként működő szövetkezetek között.

2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása

A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulások­ról.

Jogok:

• választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
• jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társu­lás szervezetének minden szintjén,
• jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
• jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat ál­tal nyújtott kedvezmények igénybevételére,
• jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.

Kötelességek:

• részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
• az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulás­nak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
• látogatni kell a társulás gyűléseit,
• el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
• titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érde­keit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.

A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelme­zése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő je­lentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fi­zetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a fel­elősséget a többi partnerrel.

Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelé­si szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.

De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökélete­sen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a ma­ga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzít­sék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.

2.3. Irányítás

A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoz­nak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sike­res végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.

Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egy­mással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.

A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosai­nak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen je­lentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megsza­vazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül vá­lasztanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).

Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alap­vető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkré­tabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a cé­lok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazga­tót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.

Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.

Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szö­vetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet mun­kásai is.

2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége

Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyil­vántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.

Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának nö­vekedéséhez vezetett.

A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mére­te egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.

Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, széle­sebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játsz­hatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy fel­idézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:

1. Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állá­sa. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a mun­kásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
2. Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs min­dig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
3. A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoz­nak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejü­ket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.

Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szek­torára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése je­lentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősí­téséhez.

Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:

1. Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasá­gi felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi vi­selkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz hely­zetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembe­szállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és ön­védelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
2. A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájá­ruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégek­nél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárul­na ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
3. A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadal­mi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.

Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)

3.1. Alakítás

A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a for­mát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hoz­ták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.

3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon

A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy rész­vénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következés­képpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan rész­vénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."

Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdo­nában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtu­lajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társa­sági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.

3.3. Irányítás

Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mind­kettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a tár­sasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytu­lajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés vá­laszt oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásá­nak, jobban mondva a birtokolt részvények számának.

3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség

1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a ma­ga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkása­iknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kez­deményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi se­gítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, ame­lyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok szá­ma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszke­désük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.

Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektoro­kat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méretei­ket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különb­ségeket találunk.

Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm ré­giókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszer­veződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megér­teni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások meg­próbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfonto­sabb problémáikra megoldást találni.

Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyomá­nyosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más sza­vakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez szé­les körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulá­sok által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari tár­sulásokhoz tartozott.

Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkeze­tekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytár­saságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.

A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszön­hető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagy­mértékben hiányzik belőlük.

A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonlás­hoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozni­uk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a tár­sadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.

4. Néhány következtetés

Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigaz­gatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a ko­operáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezen­túl a munkásokhoz tartoznak.

Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyet­len olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus vi­szonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szük­ség.

Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.

A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.

Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:

1. a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
2. a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyze­tekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a hely­zet javul;
3. a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.vala­mint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősé­ge.

Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figye­lembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig minde­nütt leépítik.

Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, ak­kor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendel­kező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembe­szökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyá­raknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárul­nak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.

Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások tá­mogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szak­szervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.

A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igé­nyel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztala­tot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett min­dennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és meg­érthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konk­rét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét

A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükség­szerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelen­léte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapi­talizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munká­sok kezdeményezni stb.

Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt ál­lami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotá­ból eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.

A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismere­tében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".¹ E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"² Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".³ E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.⁴ Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),⁵ továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,⁶ de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.⁷ Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tu­dománya.⁸ A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".⁹ Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.¹⁰

A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".¹¹ Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".¹²

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".¹³ Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")¹⁴

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."¹⁵ Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.¹⁶

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."¹⁷ A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.¹⁸ A társadalom minden területén nö­velni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.¹⁹

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."²⁰

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hata­lom is megszűnik".²¹ Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."²² A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.²³ E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".²⁴ Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a ta­pasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."²⁵ Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.²⁶

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hang­súlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."²⁷

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.²⁸ Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt²⁹ Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".³⁰ E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."³¹

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."³²

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."³³

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."³⁴ Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"³⁵ viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."³⁶

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".³⁷

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – kül­földön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.³⁸

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."³⁹

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglá­tása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".⁴⁰ A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".⁴¹ Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".⁴²

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."⁴³

Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szem­ben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."⁴⁴

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.⁴⁵

Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".⁴⁶ Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.⁴⁷ Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."⁴⁸ Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."⁴⁹

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.⁵⁰

Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").⁵¹ A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."⁵² A demokrácia­vita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."⁵³

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.⁵⁴ Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."⁵⁵

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobb­ra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.