Ha a szovjet baloldali ellenzéket tanulmányozzuk, mindenek­előtt azt kell előrebocsájtanunk, hogy az ország társadalmi és politikai berendezkedése nem készen pattant elő az 1917-es for­radalom küzdelmeiből. Ellenkezőleg, kialakulásához mintegy másfél évtizedre volt szükség, és ez a periódus későbbi történe­tére is döntő befolyást gyakorolt. Hozzá kell tennünk, hogy ez a fejlődés nem tekinthető csupán mennyiségi jellegűnek, azaz nemcsak az államhatalom kiterjesztésében és a termelési muta­tók növekedésében testesült meg, ahogy azt „a szocializmus építésének" leegyszerűsítő jelszava alapján gondolhatnánk. Nem mondhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a jövő társadalmát építették volna, beteljesítve Marx jóslatát és engedelmeskedve egy feltételezett történelmi szükségszerűségnek. Az új társadal­mi és politikai rendszer független fejlődés eredményeképp kovácsolódott, s ez a fejlődés a körülmények és az emberi tényezők hatására olyan váratlan és ellenőrizhetetlen fordulatokat vett, melyeket a marxi elmélet nem nagyon, vagy talán egyáltalán nem vett számításba.

*

A baloldali ellenzék reményeinek még a marxi elmélet sem adott igazán tápot. Egészen 1917-ig a marxizmus minden irányza­tának képviselői elismerték, hogy Oroszország felkészület­len a szocializmusra, még akkor is, ha adódhatnak olyan sa­játos körülmények, melyek ideig-óráig hatalomhoz segíthe­tik a proletariátust. Trockij a „permanens forradalom" fogalma alatt foglalta össze várakozásait, vagyis arra számított, hogy a polgári forradalom az orosz városokban közvetlenül proletárfor­radalomba torkollik, ami előbb-utóbb kirobbantja majd a szocia­lista világforradalmat, és nemzetközi szolidaritást ébreszt az orosz munkásokkal. 1917 előtt Lenin úgy vélte, hogy a munkás­pártnak a „proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrá­jának" formájában kell megvalósítania a polgári forradalmat, kar­öltve a polgári forradalmárokkal, mint a párt természetes szövet­ségeseivel. A párt hatalomra kerülése előtt azonban egyetlen bolsevik sem remélte, hogy az elszigetelt Oroszországban egyetlen nemzedéknyi idő alatt felépül majd a szocialista társa­dalom. A tevékenységüket főként emigrációban kifejtő mensevikek váltig állították, hogy ez lehetetlen.

A fenti dilemma nyomán bontakozott ki a „szocializmus egy országban" kérdése körül folyó közismert vita, mely 1924-ben kezdődött, amikor Sztálin – néhány Lenin-idézetre hivatkozva – kijelentette, hogy Oroszország elmaradottsága és elszigeteltsé­ge nem akadálya a szocializmus gyors megteremtésének. Az el­lenzék komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy bebizonyítsa, mennyire ellentétben áll e szemlélet a marxizmus neves szakte­kintélyeinek Oroszországban addigra már egytől-egyig ismertté vált értelmezéseivel, ám logikailag bármennyire kényszerítő erejűek voltak is érveik, politikailag hiábavalónak bizonyultak. Mindaddig, amíg el nem hallgattatták őket, az ellenzék tagjai igyekeztek rámutatni arra, hogy a Sztálin irányítása alatt álló pártvezetés a marxizmust egy, a proletár társadalomtól eltérő rendszer ideológiájává torzítja, mert az a rendszer, amibe az el­maradott orosz viszonyok belekényszerítik a pártvezetést, szo­cializmus helyett sokkal inkább egyfajta „despotikus menedzse­rizmusnak" nevezhető.

Mint említettem, a marxista elmélet alapján mind az október előtti, mind az október utáni marxisták egyetértettek abban, hogy a kapitalizmus fejlettsége szempontjából Oroszországban még nem „érett meg" a helyzet a proletár forradalomra, lévén, hogy csak a kiforrott tőkés viszonyok élezik ki a végsőkig a forradalmi ellentmondásokat, s teremtik meg a hatalomra jutott munkásosz­tály számára a szocialista építés anyagi előfeltételeit. Hogy mi­ért került sor mégis a forradalomra egy ilyen korai stádium­ban, azt a bolsevikok a háborúval és a különleges orosz vi­szonyokkal magyarázták. A mensevikektől eltérően, ők ilyen körülmények között is hajlandók voltak gyakorolni a rájuk szakadt hatalmat, még akkor is, ha ezzel egy kisebbség dikta­túráját kényszerítik az országra. Annak reményében vállalták e szerepet, hogy így majd anyagi feltételek híján is előbbre vihetik a proletár szocializmus ügyét, amíg be nem következik a meg­váltó világforradalom. „Nincs a földön olyan erő – írja tétovázó híveinek az októberi forradalom előestéjén Lenin -, mely meg­akadályozhatná a bolsevikokat abban, ha nem vesztik el bátor­ságukat, hogy megragadják a hatalmat, és meg is tartsák a szo­cialista világforradalom végső győzelméig."

Ha behatóbbam tanulmányozzuk az újkori forradalmak törté­netét, arra a következtetésre jutunk, hogy egyáltalán nem állják meg a helyüket azok a vélemények, melyek szerint az orosz for­radalom „idő előtt" tört volna ki. Ellenkezőleg, minden okunk megvan arra, hogy kijelentsük: az orosz tőkés fejlődést félúton megszakító forradalom éppen „időben" következett be. Téves­nek mutatkozott a marxi jóslat, hogy a szocialista forradalom a tőkés ipar kibontakozásának következményeképpen fog kirob­banni, amikor a kapitalizmus már minden fejlődési lehetőségét kimerítette, és megteremtette a szocialista jólét anyagi feltételeit. A közelmúlt történetéből az világlik ki, hogy forradalmi helyzet nagy valószínűséggel nem a modernizációs és iparosodási folyamat végén alakul ki, hanem akkor, amikor a fejlődés még javában tart, amikor az átalakulás miatt keletkező fe­szültségek válságossá fokozódnak. Tehát, ellentétben a mar­xizmus egyik sarkalatos tételével, a modernizációt a skandináv államok módjára békében átvészelő országok, illetve azok, me­lyek már egészen korán átéltek egy forradalmat, a Kapitalizmus kiteljesedésekor minden valószínűség szerint már nem fognak forradalmi szituációba kerülni. Továbbfejlődésük innen már álta­lában a szocialista jellegű demokrácia irányába mutat. Ebből a szemszögből nézve a forradalom nem bizonyos osztályok felemelkedésének és mások hanyatlásának következménye­képpen tör ki, hanem a társadalmi és politikai rendszer strukturális válságának eredményeképp, melynek során a társadalom dinamikus és hátrányos helyzetbe került elemei mind mozgásba jönnek. Ha ezt elfogadjuk, már nem szorul to­vábbi magyarázatra az a körülmény, hogy az egyes forradalmi szituációkban, attól függően, hogy mikor éleződött ki a válság, más és más összetételű osztálykoalíciók játsszák a főszerepet: a XVII. századi Angliában az arisztokraták, a polgárok és a kézművesek; Franciaországban a polgárok, iparosok és paraszt­gazdák; Oroszországban pedig az értelmiségiek, valamint a munkásság és a parasztság.

A marxizmus nem tud magyarázatot adni arra a szabály­szerűségre sem, hogy miként fordul a mértéktartóan induló for­radalom szélsőséges diktatúrába, s hogyan következik erre a forradalom és a régi rend elemeit egyaránt egyesítő thermidori reakció. A régi rendszer struktruális válsága a hatalom össze­omlásához és a szervezetek széteséséhez vezet; a folyamat so­rán a legkülönbözőbb társadalmi elemek aktivizálódhatnak, me­lyek – miközben érdekeik artikulálására törekednek – egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy megvannak-e a társadalomban kö­veteléseik teljesítésének anyagi feltételei. Emiatt aztán bizo­nyos értelemben minden nagy forradalom „idő előtti", mivel olyan szélsőségeseket emel hatalomra, akik a társadalom demonstratív rétegeinek leghaladóbb jelszavait követik. Ép­pen ezért nem meglepőnek és különlegesnek, hanem termé­szetes történelmi jelenségnek kell tekintenünk azt, hogy a prole­tariátus a programja megvalósításához szükséges gazdasági alapok nélkül is hatalomra tudott kerülni.

Engels híres intő szavai jutnak eszünkbe a korukat megelőző forradalmárokról: A legrosszabb, ami egy szélsőséges párt ve­zetőjével megtörténhet, hogy egy olyan időszakban kényszerül átvenni az állami irányítást, amikor még nem érett meg a helyzet arra, hogy az általa képviselt osztály hatalomra kerüljön. … Arra kényszerül, hogy ne saját pártját és osztályát képviselje, hanem azt az osztályt, melynek uralmára elérkezett az idő. A fejlődés érdekében egy idegen osztály érdekeiért kell síkra szállnia, mi­közben a sajátjának szavakkal és ígéretekkel kell beérnie.

Be kell ismernünk, hogy Engels figyelemreméltó meglátása nemcsak egy kivételes és tragikus lehetőséget jelez a forradal­mak történetében, hanem a forradalmi paradoxon általános sza­bályát fogalmazza meg.

Engels nem tér ki arra a körülményre, hogy mivel a forradal­mi vezetőknek le kell mondaniuk a lakosság széles rétegei­nek érdekképviseletéről, és hatalmon maradásuk végett a népi érzelmek helyett mindinkább adminisztratív eszközök­höz és taktikai kompromisszumokhoz kell folyamodniuk, ez előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy a szélsőségesek kiválnak soraikból. Az utópikus és idealista eszméket tápláló forradalmá­rok ugyanis nem hajlandók ilyen áldozatokat hozni, és ultra-bal­oldali ellenzékként szakadnak le a központi magról. Egy ilyen el­lenzéknek azonban már a puszta léte is tolerálhatatlan azok számára, akik a „szavakkal és ígéretekkel" való kormányzást vá­lasztották, így aztán ezek a csoportok, a valóban ellenforradalmi elemekkel együtt, heves üldöztetésnek lesznek kitéve. (Ponto­san ez történt 1921-ben a kommunista párton belüli demokrati­kus centralista és munkásellenzéki csoportokkal, valamint a kronstadti felkelőkkel.) Ezenközben az alattomos és erőszakos eszközökkel hatalomra törekvő vezetők azon veszik észre ma­gukat, hogy a szélsőbal elpártolásával és a kimerült, csaló­dott tömegek konzervatív irányba tolódásával tulajdonkép­pen felszámolódott az a társadalmi bázis, melyre forradalmi programjuk megvalósításában támaszkodhattak volna. Ez teszi a thermidori fordulatot elkerülhetetlenné, akár maguk a szélsőséges vezetők viszik azt véghez, mint 1921-ben Oroszor­szágban, akár egy palotaforradalom nyitja meg előttük a le­hetőséget, mint ahogy 1794-ben Franciaországban történt.

A baloldali ellenzék nem egyszerűen csak rosszul értelmezte a thermidor fogalmát, amikor az 1920-as évek derekán táma­dásba lendült a pártvezetés ellen. Nem sok esélyük volt a „ther­midori" események más irányba terelésére, legalábbis nem a munkásdemokrácia meghirdetésével. Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a ha­talmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi módszereket a modernizációs válságot átélő társadalom igényeivel.

Erre azonban egyetlen orosz marxista sem volt szellemileg felkészülve. Valójában minél őszintébb és tehetségesebb híve volt valaki a marxista elveknek és módszereknek, annál kevésbé volt képes megfelelni ezeknek a szükségleteknek. A szovjet ve­zetők közül mindössze egy állítólagos marxista – Joszif Sztálin – ismerte föl, hogy az elvek fölé kell emelkednie, s hogy a történel­mi lehetőséget megragadva válaszolnia kell a kor kihívására.

*

Kik tartoztak a baloldali ellenzékhez, és a fellegekben járva miért kísértették a lehetetlent a forradalmi szellem őrzésével, amikor a kor sokkal gyakorlatiasabb lépéseket sürgetett? A válasz rendkí­vül összetett, hiszen itt a történelmi folyamatok, a személyiségek és az alapvető filozófiai értékek egyaránt szerepet játszottak. A kommunista pártban 1923-ban bekövetkezett törés eredetét te­kintve egészen a bolsevizmus kezdetéig nyúlik vissza, ponto­sabban 1903-ig, amikor Lenin a konspirációs pártfegyelem körüli vitában szakította szociáldemokratákkal, s ezzel számos radiká­lis, ám tekintélyellenes harcostársát a mensevikek táborában hagyta. Ezek az emberek, soraikban olyan forradalmi nagysá­gokkal, mint Lev Trockij, Anatolij Lunacsarszkij, Karl Radek, Alekszandra Kollontaj, Hrisztyian Rakovszkij, Adolf Joffe és Vla­gyimir Antonov-Ovszejenko, 1915 és 1917 között azért csatla­koztak a bolsevikokhoz, mert háborúellenes érzelmeket táplál­tak, s az Ideiglenes Kormánnyal szemben a proletárforradalom­mal rokonszenveztek. Valójában sohasem tudtak megbékélni Lenin elméletével, az úgynevezett demokratikus centralizmus eszméjével (értsd: demokrácia elvben, centralizmus valójában). Ehhez az ex-mensevik táborhoz egy másik, a bolsevik frakción belül elkülönülő, radikalizmusát tekintve rokonlélek baloldali irányzat is kapcsolódott. Ellentétük a bolsevik maggal még 1905-ben, az Állami Duma bojkottja kapcsán kirobbant vitában kezdődött, s a háborús években csak tovább folytatódott az im­perializmus elmélete és a nemzeti önrendelkezés kérdése körül vívott tollharcokban. Ezek közül a „baloldali bolsevikok" (inkább forradalmi romantikusok) közül jött Nyikolaj Buharin, Grigorij Pjatakov, Feliksz Dzerzsinszkij, Valerián Oszinszkij-Obelenszkij és Vlagyimir Szmirnov.

A forradalom előtti és a forradalom utáni tíz évben a radikális marxista mozgalmat mind Oroszországban, mind az emigráció­ban mély és szűnni nem akaró ellentétek osztották meg. Az egyik oldalon ott álltak az ideológiai puristák, akik a balszárnyról indították újabb és újabb támadásaikat; a másik oldalon pedig Lenin mögött sorakoztak fel azok, akik a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bárhová hajlandók voltak őt követni, s legfeljebb csak kissé elbizonytalanodtak, mint Zinovjev és Kamenyev 1917-ben, amikor a hazárdjáték túl kockázatossá vált.

Számos helyen olvashatjuk azt a feltevést, hogy a baloldali ellenzékiek és a sztálinisták közötti küzdelem társadalmi alapja az a szemléleti különbség volt, mely szembeállította a teoretikus értelmiségieket a pragmatista beállítottságú munkásmozgalmi emberekkel. Ez a megkülönböztetés azonban csak részben állja meg a helyét – az ellenzékiek közül sokan jöttek a munkásmoz­galomból, nem egy kommunista értelmiségi pedig Sztálinhoz csatlakozott. Határozottabb választóvonal rajzolódik ki előttünk, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalom előtti időket nyugati emigrációban töltő kommunisták később szinte kivétel nélkül el­lenzéki tevékenységbe kezdtek; a mozgalmi tapasztalataikat ki­zárólag Oroszországban szerzők viszont utóbb csaknem mind a sztálini frakcióhoz csatlakoztak. (A legjellegzetesebb ebből a szempontból maga Sztálin, aki soha sem járt egyetemre, és so­hasem töltött jelentősebb időt Oroszország határain kívül.) Kö­vetkezetes egyezést fedezhetünk fel azok között, akik már 1917 előtt is ellentétes véleményeiknek adtak hangot, akár a mensevikek, akár a baloldali bolsevikok táborából, és azok között, akik a már hatalmon lévő kommunista párton belül vonultak ellenzék­be Leninnel, majd később Sztálinnal szemben. Nyilvánvaló, hogy az emigrációs viszonyok vonzották az értelmiségieket, s a nem-értelmiségieknek is az intellektualitás látszatát kölcsönöz­ték (vagy ami még fontosabb, az emigrációban élők felszabadul­tabban foglaltak állást az ideológiai vitákban, s semmi sem gá­tolta őket abban, hogy rögzítsék eltérő nézeteiket). A leendő kommunista vezetők az emigrációban csaknem kivétel nélkül magukba szívtak valamit a nyugati demokratikus szellemből, míg az oroszországi földalatti mozgalom tagjai természetszerűleg in­kább hajlottak arra, hogy a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a pártegység megőrzése és a forradalmi munka tovább­folytatása érdekében alávessék magukat a szigorúbb pártfegye­lemnek és a demokratikus centralizmus lenini elvének. Végül szembetűnő a két fél: az ellenzéki típus és a tűzön-vízen át leni­nista lelki alkatának különbözősége – mert míg az előbbi indivi­dualista, és az elméleti szőrszálhasogatás kedvelője, addig az utóbbi tekintélytisztelő, aki feltétel nélkül elismeri előbb Lenin, majd utóbb a pártot megtestesítő mindenkori tévedhetetlen apa­figura hatalmát maga fölött. Lenin halála szorongató bizonytalan­ságot keltett a paternalista vezető hívei között – Lenin egyébként legalább tíz évvel idősebb volt nagynevű harcostársainál -, és ez a bizonytalanság jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a „pártegy­ség" szempontja az elkövetkezendő években minden mást le­győzött bennük.

Nem sokkal a forradalom után két irányzat különült el a meg­lehetősen színes palettájú baloldali ellenzéken belül. Az ellenté­tek először a breszt-litovszki béke körüli vitában körvonalazód­tak, amikor azok a kommunisták, akik a forradalom hónapjaiban a leglelkesebben támogatták Lenint, most a pártvezető ellen for­dultak; melléje álltak viszont a habozok, mint Zinovjev és Kamenyev, akik 1917-ben elbizonytalanodtak félelmükben, hogy nem képesek megtartani a hatalmat. A béke leghevesebb ellenzői, a forradalmi háború hívei Buharin mögött sorakoztak fel az úgyne­vezett „baloldali kommunista" csoportosulásban. Mások, akik nem értettek ugyan egyet Lenin irányvonalával, de nem kívánták végletekig feszíteni az ellentéteket, Trockij jelszavát – sem béke, sem háború – írták zászlajukra; ők voltak azok, akik tartózkodtak a szavazástól a központi bizottságban, és így lehetővé tették Le­ninnek, hogy megszerezze a szavazati többséget a békeegyez­mény számára.

A breszt-litovszki kérdés csak az első volt a leninistákat meg­osztó viták hosszú sorában. Az egymással szembekerülő tábo­rokat leghelyesebb, ha mérsékelt, illetőleg szélsőbaloldali ellen­zéknek nevezzük. A szélsőbaloldal tagjai, akik ekkor baloldali kommunistáknak nevezték magukat, habozás nélkül szembe­szálltak Leninnel, amikor lemondott az iparban a munkásirányí­tásról, és visszaállította az üzemekben a hagyományos igazga­tói vezetést. 1919-ben mint „katonai ellenzék" tiltakoztak az ellen, hogy Trockij visszatért a Vörös Hadseregben a hagyományos hadszervezet és katonai fegyelem elveihez. 1920-ban, a „de­mokratikus centralisták csoportja" néven szerveződve, felemel­ték szavukat a pártszervezet fokozódó központosítása és a helyi szovjetek jogainak megsértése ellen. 1920 őszén és telén, majd 1921-ben – ekkora demokratikus centralisták és a munkásellen­zék képviselte őket – szóvá tették a gazdasági rendszer bürok­ratizálását, és felszólaltak amiatt, hogy a szakszervezetek ku­darcot vallottak a munkásdemokrácia megteremtésében. A szélsőbaloldal itt újból egy olyan szerep vállalására – a népi ér­dekek következetes képviseletére – törekedett, melynek megfe­lelőjét minden nagy forradalomban megtaláljuk, s amely az An­gol Forradalomban fellépő levellerek és diggerek valamint a Francia Forradalomban küzdő babeufisták és Hébert híveinek tevékenységével állítható párhuzamba. Mint szó volt róla, ezek éppen azok az emberek, akiknek a tisztessége elviselhetetlenné válik a forradalmi vezetők számára, amikor az utóbbiak a válság betetőzéseként a szélsőséges diktatúra útjára lépnek, és elérke­zettnek látják az időt a „szavak és ígéretek" révén való kormány­zásra.

Ezenközben a Trockij körül csoportosuló mérsékelt baloldal, mely a polgárháború és a hadi kommunizmus legsúlyosabb időszakában híven támogatta a pártvezetést, ugyancsak a szak­szervezetek kérdésében került szembe a leninistákkal. Ők azon­ban, a szakszervezetek „államosításának" követelésével, a radi­kális centralizmus felől közelítették meg a problémát, szemben a leninistákkal, akik a szakszervezeteknek mindössze a munkás érdekvédelem szerény szerepét szánták a kialakult államkapita­lista viszonyok között. Trockij álláspontja a szakszervezeti kér­désben azt jelezte, hogy ő és tábora kész a szélsőbalos puristák által visszautasított pragmatikus (értsd: kényszer-) eszközökhöz nyúlni nagyratörő – Lenin óvatos hívei számára túlságosan is nagyratörő – forradalmi vágyai keresztülvitele érdekében, és ettől a magatartástól már csak egy lépésre volt – egy évtizeddel később Sztálin meg is tette ezt a lépést – a „forradalom felülről" jelszavának meghirdetése.

*

Zinovjev, hogy elszigetelje Trockijt a politikai bizottságon belül, létrehozta az úgynevezett „trojkát", a belőle, valamint alteregójából, Kamenyevből és a főtitkár Sztálinból álló informális ve­zetőséget; a trojka maga mögött tudhatta a politikai bizottság többi tagját: Alekszej Rikovot, Mihail Tomszkijt, továbbá Buharint mint póttagot. Trockij képtelen volt megtalálni a kedvező politikai alkalmat a trojka elleni fellépésre, jóllehet 1922-23 intrikákkal terhes téli hónapjaiban az ipari fejlődés, a külkereskedelem, a gabonaárak és a nemzeti kisebbségek kérdése körül folyó viták­ban erre számos lehetősége adódott. Még akkor sem hallatta hangját, amikor Lenin „végrendeletében" és más dokumentu­mokban nyíltan szakított Sztálinnal, vagy amikor az 1923 áprili­sában tartott XII. pártkongresszuson barátai nyíltan bírálták Sztá­lint a grúziai kommunistákkal szembeni magatartása miatt. El­képzelhető, hogy Trockij esetleg szövetséget kívánt kötni Sztá­linnal Zinovjev ellen, és ezért nem egyesítette a Sztálin-ellenes erőket, amint azt Lenin várta volna tőle, holott a XII. kongresszus előestéjén éles összeütközésbe került Sztálinnal, amikor Lenin a pártvezetőséget bírálta.

Trockij végül kényszerhelyzetbe került, amikor a NEP mind gazdasági, mind politikai téren jelentkező mélyülő ellentmondá­sai alapvetően átrendezték a kommunista párton belüli potenciá­lis ellenzék sorait. A demokratikus centralista csoportosulás egy­kori tagjai valamint a munkásellenzék némely képviselője csatla­kozott az addigra már háttérbe szorult trockistákhoz, megteremt­vén végre az egységet a szélső- és a mérsékelt baloldal között. Ez az új szövetség volt hivatva arra, hogy kihívást intézzen a pártszervezetben az ideiglenes vezetőség ellen. A harc, melyet Trockij Új irányvonal című cikke és az akörüli vita fémjelez, 1923 decembere és 1924 januárja között, közvetlenül Lenin halála előtt, az ellenzék teljes vereségével zárult. Ezzel a közjátékkal kezdődött a baloldaliak és a sztálinisták igazi hatalmi harca, és ami a politikai siker lehetőségeit illeti, valójában ezzel is végződött.

A vitát Trockij 1923 októberének elején robbantotta ki alköz­ponti bizottsághoz intézett levelével, melyben bírálta a párt bürokratizálódását, és kijelentette, hogy „távolabb vagyunk a mun­kásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legádázabb napjai­ban". Trockij felütését hamarosan a „Negyvenhatok nyilatkozata" követte a szűklátókörű tévedések és a zsarnoki képmutatás el­len szóló hathatós intéseivel. Ezt az ellenzék történetében egye­dülálló mélységű vitairatot trockisták – mint Preobrazsenszkij és Pjatakov – valamint demokratikus centralisták – többek között Oszinszkij és Tyimofej Sapronov – egyaránt aláírták, és alkotóit kétségtelenül Trockij akciója inspirálta, bár az is lehet, hogy köz­vetlenül az ő irányításával cselekedtek.

A vezetés nem késlekedett a visszavágással, a színfalak mögött kemény kézzel sújtott le a tiltakozókra, a X. Pártkong­resszus elveit veszélyeztető szektarianizmusnak bélyegezve a bírálatot. Eközben a Trockij-ellenes szervezkedés más országok történelmi példáira hivatkozva azon félelmének adott hangot, hogy Trockij esetleg megkísérelheti egy puccs végrehajtására felhasználni a Vörös Hadseregben elfoglalt pozícióját. Hogy e le­hetőségnek elejét vegyék, eltávolították Trockij támogatóit a ka­tonai-politikai vezetésből (nem kímélve az októberi hőst, Antonov-Ovszejenkót sem), mely ezek után engedelmes gépezet­ként lépett föl a hadseregen belüli ellenzéki befolyás bármely megnyilvánulása ellen.

A nyilvánosság előtt a pártvezetés úgy tett, mintha támogat­ná az új irányvonalról szóló, a december 5-én elfogadott politikai bizottsági határozatban testet öltő nagyratörő reformelképzelé­seket. A határozat alkalmat adott Trockijnak arra, hogy megpró­bálja rávenni a vezetőséget saját reform ígéreteik végrehajtásá­ra, amit az „Új irányvonal" című december 8-án kelt nyílt levelé­ben meg is tett. Jóllehet Trockij Lenin halálakor valamilyen diag­nosztizálásán betegség miatt távozni kényszerült Moszkvából, Preobrazsenszkij arra törekedett, hogy a levél nyomán demokra­tizálási kampányt indítson a moszkvai pártszervezetben.

Ezek a próbálkozások végül arra késztették a pártvezetést, hogy nyilvános ellentámadást indítson az ellenzék letörésére. A sajtóban és a pártgyűléseken zajló leleplezések egészen a XIII. pártkonferencia egybehívásáig tartottak, azaz 1924 januárjáig. Ez volt az első olyan pártülés, ahol a sztálini apparátus sziszte­matikusan kizárta az ellenzéket: mindössze három ellenzéki kül­döttségnek – köztük Preobrazsenszkij delegációjának – sikerült megválasztatnia magát. A konferencia kimondta az ítéletet – megfogalmazása számtalanszor visszatér még, valahányszor bevádolják a bírálni merészelőket -: az ellenzék nem egyéb, mint frakció, mely sérti a X. Kongresszus határozatit, s mint ilyen, szükségképpen a munkásosztállyal szembenálló érdeke­ket képvisel, hiszen – nyilatkozta ki a konferencia – a proletariá­tus nevében értelemszerűen egyedül a kommunista párt hivatott fellépni. Az ellenzék tevékenysége tehát „nemcsak a bolseviz­mus revíziójára irányuló kísérlet, nemcsak a lenini eszmék nyílt cserbenhagyása, hanem egyben félreérthetetlen kispolgári el­hajlás is."

*

A XIII. Pártkonferencia (és Lenin néhány napon belül bekövet­kező halála) után az ellenzék még négy éven át folytatta csatá­rozásait, ám politikai szempontból ezek a küzdelmek csak egy hosszan elnyújtott, jelentéktelen utóvédharcnak tekinthetők. Bár az ellenzékieknek aligha volt esélyük a forradalom után kialaku­ló, Sztálin által megtestesített diktatúra megfékezésére, e négy év történetének fejezeteit mégis az egymás elleni marakodások és a sorozatban elkövetett taktikai tévedések jelzik.

Harcuk során az ellenzékiek számos elméleti és ideológiai érvet felvonultattak, így dokumentálva a szovjet rendszer fejlődését és – legalábbis saját felfogásukban – az előtte álló al­ternatívákat A vitákban a gazdasági kérdéseknek szentelték a legtöbb figyelmet, de részletesen taglalták a külpolitikával és a Kominternnel kapcsolatos problémákat is. Vissza-visszatérő té­májuk volt a pártdemokrácia követelése, melyre a vezetés mind­annyiszor a szektarianizmus és a pártegység megbontásának vácijával válaszolt. A viták során újból és újból felvetették a szov­jet rendszer marxista értelmezésének néhány alapvető kérdést, megtárgyalva a Thermidor és az államkapitalizmus témáit, vala­mint a „szocializmus egy országban" lehetőségét. A nyílt párt­harcoknak ezekben az utolsó éveiben gyakorlatilag már minden problémát jeleztek, mely a szovjet rendszer értékelése kapcsán azóta felmerült.

A legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéseket a NEP vetette föl először; nem volt tisztázott ugyanis, hová vezethet az új gaz­daságpolitika, ha hosszú távra tervezik, illetve ha csak rövid tá­vú, „taktikai" lépést látnak benne. Ha a vezetés továbbra is kitart a NEP mellett – állította az ellenzék -, akkor az adók, az árak és a jogi szabályozás terén újabb engedményeket kényszerül adni a parasztságnak és a tőkés kisvállalkozásoknak – az ipari mun­kásság rovására. Az ellenzék kitartóan érvelt az ilyen irányú vál­tozások ellen, mivel úgy vélte, hogy a magát munkásállamnak nevező rendszer igazi társadalmi alapja a proletariátus, melynek gazdasági érdekeit hatékonyan védelmeznie kell. Az ellenzék tagjai látták, hogy a rendszer mennyire ingatag társadalmi bázi­son áll, és efölötti aggodalmaikat mindenekelőtt marxista szem­pontból fogalmazták meg. Az állam osztályalapjának megszilár­dítása érdekében ezért tették magukévá az állami tervezésű ipa­ri fejlesztés ügyét.

A gondolat két szempontból is paradox. Először: mivel a marxisták szerint a politikai felépítményt a társadalmi-gaz­dasági alap határozza meg, logikai ellentmondás részükről azt feltételezni, hogy 1. munkásállamuk erős munkásosztály nélkül létezhet, 2. hogy az úgynevezett munkásállam politi­kai úton létrehozhatja saját társadalmi alapját. Ezen a ponton az egész marxista társadalomtudomány tarthatatlan analógiák kuszaságába vész. Másodszor: talán az előbbieknél is grotesz­kebb, hogy a fiatal szovjet állam legfőbb gazdasági próbatételé­vel – mellyel azután is kitartóan igyekezett megbirkózni -, neve­zetesen a nem-kapitalista iparosítás feladatának kérdésével sem Marx műveiben, sem a szovjet rendszer korai politikai nyilatko­zataiban nem találkozunk. Egyedül az ellenzék által felvetett po­litikai és szociológiai érvek nyomán indult meg ennek a rendkívül jelentős problémának a megvitatása.

A párton belüli küzdelmek utolsó éveit gazdasági szempont­ból a nagy iparosítás-vita határozta meg. Az ellenzék – elsősor­ban Preobrazsenszkij képviseletében – egyértelműen az erőtel­jes, központi irányítású iparosítás mellett tette le voksát. Az ál­láspont támogatói szerint az iparosítást – a tőkés kisajátítás he­lyett – az adórendszeren keresztül megvalósuló erőltetett elvo­násokból („eredeti szocialista felhalmozás") finanszíroznák. A pártvezetésnek Buharin volt az első számú szószólója, aki a szükségből erényt kovácsolt, amikor a NEP védelmében a politi­kai baloldalról a jobbszárnyhoz sodródott, megörökölvén Lenin helyét a politikai bizottságban. Buharin a fokozatos, kevésbé fe­szített, az állami vállalatokban végbemenő nyereségfelhalmo­zásra építő fejlődés pártján állt – ezt nevezte Trockij „piaci szo­cializmusnak" -, és azon a véleményen volt, hogy az ilyen jel­legű felhalmozás egyrészt a fogyasztó közönséget szolgálja, másrészt, közvetetten, a nehézipart is ösztönzi a tőke átáramoltatásával. Buharin álláspontjának szembetűnő hasonlóságai a hagyományos kapitalista fejlődés elveivel alkalmat adtak az el­lenzékieknek arra, hogy kirohanásokat intézzenek az „államkapi­talizmus" ellen, amit ők a munkásosztály érdekeinek hosszú időkre szóló háttérbe szorítása miatt a thermidori fordulat része­ként értékeltek.

Az az ellenzék által oly sokat feszegetett kérdés, hogy vajon a Sztálin és Buharin vezetése alatt álló kormány valóban meg­szűnik-e munkásállamnak lenni, készítette elő a talajt a frakciós küzdelmek legjelentősebb ideológiai vitája számára, „a szocializ­mus egy országban" problémája körül összecsapó szócsatára. Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy ebben a vitában a világforradalmi offenzíva hívei kerültek szembe azokkal, akik az orosz határokon belül kívánták elsáncolni magukat, ez a fel­tevés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. Elméletben sem a vezetés, sem az ellenzék nem pártolt el a világforradalom eszméjétől, ám a gyakorlatban – azok után, hogy 1923 októbe­rében végleg szertefoszlottak a kommunista forradalmi remé­nyek Németországban – mindenki arra törekedett, hogy a ren­delkezésre álló eszközökkel normalizálja a szovjet külkapcsola­tokat, és politikai szövetségeseket meg kereskedelmi partnere­ket találjon. A viták akörül robbantak ki, hogy sokan nem értettek egyet az ennek érdekében tett állami lépésekkel; kételyek me­rültek fel például az Angol Munkáspárttal 1924 és 1926 között valamint a kínai Koumintanggal 1922 és 1927 között kötött szö­vetséggel kapcsolatban. Az ellenzék azonban egyre erőteljeseb­ben hangsúlyozta, hogy az igazi megoldatlan kérdés itt az az el­méleti dilemma, hogy mit kezdhet az elszigetelt proletárállam egy elmaradott társadalomban? Milyen következményekkel jár a világforradalom bizonytalan időkre való kitolódása az oroszor­szági proletárdiktatúra jövőjére és tisztaságára nézve?

Ebben a kritikus helyzetben kerültek a politikai szóharcok kö­zéppontjába Trockij permanens forradalomról szóló elméletének tételei. 1917-ben a bolsevik párt tagjainak nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadta irányelvül a permanens forrada­lom gondolatát, melynek jóslata a polgári forradalom hátán győzelemre jutó proletárhatalomról a gyakorlatban is beigazoló­dott. Trockij elmélete azonban teljes bizonytalanságban hagyta a győztes bolsevikokat afelől, hogy mi történik addig, amíg el nem jön a kívülről segítséget hozó világforradalom. A breszt-li­tovszki békét az elméletileg legfelkészültebb bolsevikok éppen amiatt támadták, hogy a szovjet vezetés ezzel elszalasztottá a világforradalom kirobbantásának sorsfordító lehetőségét. Való igaz, hogy a békeszerződés – a teória rovására – a túlélést je­lentette a szovjet államnak, és az egy országban épülő szocia­lizmus tulajdonképpen 1918 óta az élet ténye volt a Szovjetuni­óban. A breszt-litovszki béke után a permanens forradalom híve­inek azzal az elméleti problémával kellett szembenézniük, vajon az elszigetelt szovjet állam ténylegesen meg tudja-e őrizni prole­tár jellegét, vagy, megfizetve az árát annak, hogy egy túlnyomó­részt paraszti és kispolgári társadalomban került hatalomra, fo­kozatosan átalakul valamilyen más rendszerré. A baloldali ellen­zék engedett a kísértésnek, és azt hangoztatta, hogy Sztálinnak és Buharinnak a Thermidor lehetőségét is magában rejtő NEP-és parasztbarát politikája éppen ilyen torzulással fenyeget.

Sztálin ilyen viszonyok között dolgozta ki saját teóriáját, hogy megvédelmezze magát és a pártvezetőséget sarokba szorított frakciós ellenfeleinek zavarba ejtő támadásaitól. Elgondolása, melyet 1924 novemberében hozott szóba először, lényegében azt bizonygatta, hogy Oroszország egyedül is képes felépíteni a szocializmust, és ebben nem akadályozhatja meg sem elmara­dottsága, sem az, hogy minden oldalról tőkés hatalmak zárják körül. Meglepően újszerű állításának alátámasztására Sztálin Leninnek egy 1915-ben papírra vetett mondatára hivatkozott, mely úgy szólt: „Lehetséges, hogy a szocializmus győzelme először csak néhány vagy talán egyetlen, magára maradt kapita­lista országban fog megvalósulni." Sztálin szerint Lenin sorai is azt bizonyítják, hogy Trockijnak a permanens forradalomról szó­ló elmélete „alábecsüli a parasztságot", „nem hisz" Oroszország forradalmi erejében, s valójában nem más, mint mensevik eret­nekség. Mindamellett, miként arra egy 1926-ban tartott nyílt párt­fórumon Kamenyev is rámutatott, az idézet szövegösszefüggé­seiből világosan kitűnik, hogy Lenin nem Oroszországot, hanem az egyik legfejlettebb tőkés államot tartotta szem előtt, mely már elég érett arra, hogy utat mutasson a szocializmus felé. Sztálin valójában kiragadta szövegkörnyezetükből a lenini sorokat, és saját céljainak megfelelően úgy értelmezte őket, hogy azok iga­zolják állításait, mely szerint Oroszország egyedül is felépítheti a szocializmust.

E látszólag skolasztikus vita jelentősége szinte felmérhetet­len, bár nem Oroszország valós társadalmi és politikai viszonyait tükrözi. Itt találkozunk először Sztálinnak azzal a későbbiekben is jól bevált módszerével, hogy a nagy elődök tantételeinek ma­nipulálásával keres magának politikai igazolást, cinikusan sem­mibe véve az eredeti szövegek valódi jelentését. Megmutatkozik továbbá e vitában Sztálin kifejezetten „skolasztikus" hajlama, va­gyis hogy inkább hagyatkozik a szavak, mint a tények tekintélyé­re. Lépéseinek hatékonysága érdekében azonban Sztálinnak szüksége volt arra, hogy betiltson minden független eszmecse­rét a marxizmus elveiről. Ám a bírálatok elhárítására tett intézke­déseivel magatartása egyre bírálhatóbbá vált, s így arra kény­szerült, hogy mind keményebb és keményebb eszközökkel hall­gattassa el az ellenzéki nézeteket.

Válaszul arra, hogy a szocializmus felépítéséhez szűkösek az erőforrások, kijelentették, hogy fel kell gyorsítani a munkát, még mielőtt a gyengeség társadalmi és politikai jelei megmutat­koznak.

Tény, hogy a baloldali ellenzék néhány tagja nyíltan szembe­nézett gazdasági érveinek ellentmondásaival. A „Preobrazsenszkij-dilemma" szerint például – Alexander Erlich közgaz­dász megfogalmazásában – Oroszországnak „választania kell a halálos betegség és a műtőasztalon elszenvedett biztos halál között". A választás lehetetlensége újból rámutatott arra az igaz­ságra, hogy a szocializmus – ha hű akar maradni az 1917-ben megfogalmazott elvekhez – nem valósulhat meg egy olyan fej­letlen államban, mint Oroszország, legalábbis nem külső támo­gatás nélkül. Maga Preobrazsenszkij csak visszautalhatott a permanens forradalom tételeire, „más szocialista országoktól vár­va jövőbeni anyagi támogatást".

Az ellenzék nyomására Sztálin és Buharin úgy módosította az általuk képviselt gazdasági irányvonalat, hogy szintézisbe ke­rüljön benne a piac és a tervezés. Ugyanaz a XV. Kongresszus, mely tanúja volt a baloldali ellenzék kizárásának a pártból, az ipari fejlesztés ötéves tervének elfogadása mellett szavazott. Sztálin és Buharin útjai azonban hamarosan kettéváltak, ugyanis az ellenkező végéről fogták meg a Preobrazsenszkij-dilemmát. Míg Buharin – elfogadva a terv adta kereteket – kitartott a foko­zatos és erőszakmentes fejlesztés mellett, addig Sztálin a ro­hamszerű iparosításra adta le voksát. 1928-ban, meghökkentő „balra fordulj"-jal magáévá tette a baloldali ellenzék minden, az iparosításra, parasztpolitikára és külügyekre vonatkozó nézetét – miközben azért nem engedett sem a pártdemokráciával, sem a szocializmus egy országban ideológiájával kapcsolatos kérdé­sekben -, és nekilátott, hogy a felismerhetetlenségig sarkított formában átültesse az ily módon kisajátított elveket a gyakorlat­ba. Ez volt a lehetetlenné tett baloldal visszájára fordult politikai üzenete.

*

A politikai és ideológiai küzdelem a baloldali ellenzék valamint a Sztálin és Buharin képviselte pártvezetés között 1924-től 1927-ig egy sor intézkedésben teljesedett ki; az egyes stádiumokat más-más politikai szereplők és ideológiai érvek jellemezték. A trockisták 1924 januárjában elszenvedett döntő vereséget kö­vetően hosszú hónapokig senki sem tett komolyabb kísérletet arra, hogy szembeszálljon a pártegységet dicsőítő, az ellenzéki szektásságot csépelő apparátussal. A pártvezetésen belül a je­lek szerint volt némi személyes és politikai ellentét a Sztálin-Buharin páros valamint Zinovjev és Kamenyev között. Úgy tűnt, hogy bizonyos kinevezések Zinovjev befolyásának gyöngítésére irányulnak. 1924 októberében azonban Trockij újra indította a vi­tát „Október tanulságai" című írásának közzétételével (azt állítva, hogy a német kommunisták 1923-ban elszenvedett kudarcát Zi­novjev és Kamenyev 1917-ben tanúsított nyúlszívűsége idézte elő). Ez a váratlan döfés – bár átmenetileg – Sztálin és Buharin karjaiba lökte Zinovjevet és Kamenyevet, hogy innen aztán együttes erővel intézzék kirohanásaikat az átkos trockizmus, és a hasonlóképpen átkos – ettől fogva a legfőbb eretnekségnek számító – „permanens forradalom"-elmélet ellen. Az ügy azzal végződött, hogy Trockijt utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották: 1925 januárjában menesztették a Hadügyi Népbiztosság éléről.

Az események fényében nem meglepő, hogy Trockij úgy döntött: kivárja az alkalmas pillanatot, 1925 derekát, amikor is a Sztálin-Buharin és Zinovjev-Kamenyev páros ellentétei újjá­éledtek, és immár áthidalhatatlanná váltak. Zinovjev és Kamenyev ugyanis felismerte, hogy Sztálin, aki a pártapparátus feletti hatalmának megszilárdítására törekedett, politikai manővereivel partszélre szorította őket, és számukra nem maradt más hátra, mint hogy az ellentámadáshoz a baloldali ellenzék fegyvertárá­ból kölcsönözzenek érveket; felhozták hát az ismerős vádat, hogy Sztálin túlságosan előnyben részesíti a parasztságot a munkásság rovására; felvetették a pártdemokrácia ügyét, az ál­lamkapitalizmus és a szocializmus egy országban ideológiai kér­déseit. Nehéz a küzdelmeknek ezt az időszakát másnak tekinte­nünk, mint tisztán opportunista politikai manipulációk sorának. Zinovjevnek és Kamenyevnek eddig nem voltak kapcsolatai a baloldali ellenzékkel, és Sztálinnal szemben főként arra a hatal­mukra tudtak támaszkodni, melyet a leningrádi pártszervezet föl­ött gyakoroltak (mellesleg ugyanolyan módszeresen bürokrati­kus eszközökkel, ahogyan Sztálin az ország többi részében). Fáradozásaik mindenesetre hiábavalónak bizonyultak, és a le­ningrádi ellenzék csúfos vereséget szenvedett a XIV. Pártkong­resszuson – az utolsón, legalábbis az 1980-as évekig, ahol még nyíltan lehetett bírálatokat hangoztatni. A trockisták – jóllehet sokszor éppen az ő nézeteik kerültek össztűz alá – meg sem próbálkoztak kiállni a zinovjevisták mellett. Alkalmasint továbbra is azzal hitegették magukat, hogy egyszer még jól jöhetnek ne­kik Sztálin szolgálatai a Zinovjevvel vívott régi háborújukban.

Röviddel a XIV. Kongresszus után a legfőbb pártvezetés Le­ningrádba ment, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kieb­rudalta a zinovjevistákat addigi hűbérbirtokukból, a forradalmi városból. Zinovjevet annyira megviselte a jégzajlás, hogy radiká­lis politikai fordulatra szánta el magát, nevezetesen a régi ellen­ségével, Trokcijjal kötendő szövetségre, elegánsan megfeled­kezve arról, hogy 1923 és 1924 között oly segítőkészen műkö­dött közre a permanens forradalom szellemi atyjának lehetetlen­né tételében. A politikai arcvonal e drámai átrendeződése sok­éves személyi és ideológiai küzdelmek végére tett pontot, és az a körülmény, hogy Zinovjev egyáltalán fontolóra vette a szövet­ség lehetőségét, egyértelműen mutatja, milyen borúsnak látta a volt leningrádi pártvezér saját jövőjét a sztálini érában.

A trockisták rövid habozás után, 1926 tavaszán elfogadták Zinovjev ajánlkozását (amit ő is megkönnyített azzal, hogy elis­merte: az egész Trockij-ellenes kampány csak politikai mester­kedés volt, és a baloldal joggal óvott a párt bürokratizálódásától). Trockij pedig viszonzásul szelídebbre gyúrta a permanens forradalom elméletét. „Kölcsönös amnesztia" – így nevezte Sztá­lin az egyezséget.

A későbbi fejlemények arról tanúskodnak, hogy ennek az amnesztiának nem sikerült teljes mértékben orvosolnia az új el­lenzéki koalícióba betelepített személyi és ideológiai ellentéte­ket. Ám az ellentétektől eltekintve az egyesült ellenzéki blokk egyelőre félelmetes politikai szövetséget képviselt, összefogta – frakciótól függetlenül – Lenin régi, forradalmi harcostársait: jobb­oldali, baloldali és szélsőbaloldali kommunistákat egyaránt, sőt még özvegyét, Nagyezsda Krupszkaját is. A következő másfél évben a blokk heves és lankadatlan ideológiai küzdelmet vívott a pártvezetés ellen; ilyen éles frakciós vitákra sem ezt meg­előzően, sem utóbb nem volt példa a kommunista párt történeté­ben. Nem maradt érintetlenül az elmélet és a politika egyetlen területe sem: a pártszervezeti kérdések (a vezetőség által hasz­nált káderlaprendszer), az iparosítás, a parasztság, a külpolitika, a szocializmus egy országban, a szovjet állam ideológiai meg­határozása – mind az ellenzék támadásainak kereszttüzébe ke­rült. 1927 végére a bírálók már-már azzal vádolták Sztálint, hogy elárulja a proletárdiktatúrát, és nem sok választotta el őket attól, hogy ténylegesen is létrehozzanak egy új pártot a munkásság és a nemzetközi szocializmus érdekeinek védelmére.

1926 tavaszán a gazdasági és a külpolitikai (kivált az Angol Munkáspárttal folytatott együttműködés kudarcát illető) kérdé­sekben vívott ideológiai szócsaták után az egyesült ellenzék konspirációs módszerek alkalmazásával vádolta a főbb pártem­bereket, és közzétette a „Tizenhármak nyilatkozatát", melyben 1923 óta először foglalta rendszerbe elveit. A „Tizenhármak nyi­latkozata" elítélte az állam bürokratikus elfajulását, s ezt a torzu­lást a proletariátus és a szegényparasztság érdekeinek háttérbe szorításával hozta összefüggésbe. A központi bizottság 1926 jú­liusában tartott plénumán a vezetőség – megindítva első ellentá­madását – egy sor szervezeti ellenlépést tett: Zinovjevet eltávo­lították a politikai bizottságból, Kamenyevet pedig elmozdították a Kereskedelmi Népbiztosság éléről. A vezetés ekkor láthatóan tartózkodott Trockij felelősségre vonásától, alighanem abban re­ménykedve, hogy így megoszthatja az újonnan alakult ellenzéki tömböt. Mindazonáltal az ősz folyamán az ellenzék tovább han­goztatta bírálatait a pártgyűléseken. Tevékenysége miatt a párt­egység megbontásával vádolták, és további ellenzéki működé­sének feladására kényszerítették. Nem maradhatott el a megtor­lás sem: Trockijt és Kamenyevet eltávolították a politikai bizott­ságból – mely fölött így teljes mértékben a vezetés vette át az ellenőrzést – Zinovjev helyét pedig Buharin vette át a Komintern elnöki székében.

A heves viták tovább folytatódtak, habár az ellenzék, az ok­tóberi egyezménynek megfelelően, megpróbálta bebizonyítani, hogy bírálata nem jelent frakciózást. A novemberben tartott XV. Pártkongresszuson aztán újból kiéleződtek az ellentétek.

*

Amikor a pártvezetés, bár megkésve, de tervbe vette a XV. Párt­kongresszus egybehívását, az egyesült ellenzék megmaradt tagjai újból aktivizálták magukat; a kongresszusokat ugyanis ha­gyományosan a szabad viták időszaka előzte meg, és az ellen­zék megpróbálta kihasználni az ebből adódó lehetőségeket. Új programot állítottak össze – a sors úgy hozta, hogy ez volt egy­ben az utolsó is -, és ebben a könyvhosszúságú vádbeszédben megint felsorakoztatták a vezetés hibáit, a munkásdemokrácia és a nemzetközi szocializmus ügyének elhanyagolását. [Kivona­tát lásd az Eszmélet 8. számában. – A szerk.] Ezek után azonban illegalitásba kényszerültek, mivel e dokumentumot a politikai bi­zottság tilalma ellenére kinyomtatták, és amikor a rendőrség fel­fedezte a nyomdát, az érintetteket kizárták a pártból. Most, hogy semmiféle törvényes fórum sem állt az ellenzéki vezetők rendel­kezésére, megpróbáltak alkalmi gyűléseket szervezni, melyek közül a forradalom tízedik évfordulójára szervezett novemberi al­ternatív demonstráció volt a legjelentősebb. Erőfeszítéseik azon­ban hiábavalók voltak, nem tudtak keresztültörni a pártban, a tö­megkommunikációban és a rendőrségen mind szorosabbra vont bürokratikus ellenőrzés hálóján. Az októberi plénumon Sztálin­nak sikerült elérnie Trockij és Zinovjev kizárását a központi bi­zottságból, jóllehet kénytelen volt elismerni a Lenin „végrendele­tében" ellene felhozott kifogásokat. A november 7-i demonstráci­óra válaszul végül még a pártból is eltávolíttatta őket, s ezzel egyidejűleg utolsó elvtársaikat is kiebrudalta a központi bizott­ságból meg a központi ellenőrző bizottságból. A decemberben összeülő kongresszuson már egyetlen ellenzéki delegátustag sem vehetett részt.

Miközben a XV. Pártkongresszus az egész baloldali ellenzék elítélésére és kizárására készülődött, a tömb megalkuvások árán létrehozott egysége is megbomlott, újból szembeállítva egymással a trockista és a zinovjevista szárnyat. A zinovjevisták, Kamenyevvel az élükön, nyilvánosan megtagadták azt az elvet, mely szerint a monolitikus egységnek egyedül egy másik párt lehet az alternatívája – kiszolgáltatván ezzel magukat a ve­zetés kényének-kedvének; a trockisták ezzel szemben továbbra sem adták be a derekukat. A vezetés egyelőre mindkét csopor­tot ugyanúgy büntette: a pártból való kizárással, jóllehet a trockistákra még szigorúbb intézkedések is vártak, képviselőiket de­portálták, és kényszer-tartózkodási helyet jelöltek ki számukra Szibériában illetve Közép-Ázsiában. E lépések nyomán a politi­kai különállás minden törvényes lehetősége megszűnt Szovjet-Oroszországban.

*

Az utolsó kísérletet arra, hogy Sztálint visszatartsák a szovjet politika bonapartista eltorzításától, a hivatalosan hirdetett párt­egység homlokzata mögött vitték véghez. Sztálin megvált azok­tól az ideológiai elvtársaitól, akik támogatták őt a NEP kérdésé­ben; az úgynevezett „jobboldali ellenzék" pedig ezzel megkezdte a maga hiábavaló harcát a központi vezetőség ellen. Sztálinnak e baloldali fordulatára és a jobboldallal való viszályára a szétzú­zott és felbomlasztott baloldali ellenzék képtelen volt egységes választ adni. Trockij néhány követője – Pjatakov és Kresztyinszkij vezetésével – Sztálin parasztellenes intézkedéseiben és ipa­rosítási politikájában a baloldal érveinek igazolását látta, és so­rozatosan kapitulált, hogy aztán különböző hivatalos minőségek­ben visszatérjen a párt és az állam kebelébe. Radek és Preobrazsenszkij 1929-ben szánta el magát erre a lépésre, éppen ak­kor, amikor a Sztálin személyi uralmát továbbra is elítélő Trockijt egy példátlan intézkedéssel kiutasították a Szovjetunióból. Más trockisták a száműzetésben is kitartottak; közéjük tartozott pél­dául Rakovszkij, aki egészen figyelemreméltó erőfeszítéseket tett arra, hogy a bürokráciát új uralkodó osztályként tételezve, a sztálini rendszer neo-marxista értelmezését adja. Eközben a jobboldali ellenzék Buharin személyében közvetlen kapcsolatba lépett a még mindig Moszkvában tartózkodó zinovjevistákkal, ám ennek az együttérzésen kívül aligha lehetett egyéb oka, ha figyelembe vesszük, hogy semmiféle konkrét akció nem követte a megbeszéléseket, és a jobboldal is csak további zaklatások­nak tette ki magát, amikor néhány hónappal később a két fél kö­zeledése napvilágra került.

Ami a gazdaságpolitikát illeti, a sztálinizmussal szemben a jobboldal jóval realistább alternatívát képviselt, mint a bal. A jobbszárny hívei ragaszkodtak a NEP-hez, és kitartottak amel­lett, hogy a szocializmust, az iparosítást és a kulturális moderni­zációt csak fokozatosan lehet megvalósítani. Felfogásuk követ­keztében nem volt szükségük arra, hogy a világforradalom illúzi­ójában keressenek maguknak szellemi támasztékot. Másrészről, a pártdemokrácia és a bürokratizálás politikai kérdéseiben a jobboldal vezetői végzetes hibát követtek el, amikor a baloldallal szemben a sztálini apparátust támogatták (míg aztán másokkal együtt magukat is megfosztották a bírálat lehetőségétől). Buha­rin a kommunista rendszer egységét féltő baloldal-ellenes kiro­hanásaival semmiben sem különbözött a többiektől, és – amint Kamenyevnek bizalmasan megvallotta – későn jött rá, hogy „a köztem és Sztálin között feszülő ellentétek sokkalta súlyosab­bak, mint kettőnk régi nézeteltérései." Egy évvel később Buharint és társait fokozatosan eltávolították vezető politikai pozícióik­ból, és ezzel útjára indult a sztálini „forradalom". Ami a bal- és jobboldali ellenzékkel ezután történt, az már a későbbiekben megszokott menetben folyt: feljelentések, kizárások, letartózta­tások, perek, kivégzések és – feledés.

*

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jobb-, a bal- és a szélsőbal­oldal, vagyis az egész kommunista ellenzék összeomlása tisz­tán politikai okokkal magyarázható: az egység hiánya, határo­zatlanság, taktikai hibák, a célok tisztázatlansága. Különösen zavarba ejtő és demoralizáló a támadások és a visszavonulá­sok, a pártfegyelem előtti kapitulációk és a vezetés elleni újult támadások folytonos váltakozása. Ezek a tévelygések azonban mind egyazon alapvető, hibás feltevésből fakadtak; neveze­tesen hogy mindannyian hittek a proletárdiktatúrát egyedül gyakorló egységes párt lenini mítoszában. Egyetlen ellenzéki sem volt hajlandó arra, hogy kövesse saját ellenzéki helyzeté­nek logikáját, és megkérdőjelezze a pártmonopóliumot, jóllehet maga is mind szélesebb teret követelt a párton belüli frakciós küzdelmek számára. Létrehozni egy független szervezetet, vagy kiállni a többpárti demokrácia mellett mensevik eretnekség lett volna, amitől – holott a leggyakrabban éppen ez a vád érte őket – mindannyian visszarettentek. Pedig az ellenzéknek, kivált a trockista baloldalnak, valójában az volt a legfőbb erénye, hogy e vonatkozásban nagyon is közel állt a mensevikekhez, és a vé­gén már csak nyert volna azzal, hogy nyíltan is magáévá teszi ezt az álláspontot. A többpártrendszer meghirdetése lényegében összhangban lett volna a baloldali ellenzéknek egészen a forra­dalom előtti időktől követett fő irányvonalával. Mint később kide­rült, az egypártrendszer elfogadása legalább olyan végzetes­nek bizonyult az ellenzék számára, mint az a pártbürokrácia, amellyel, nagyon is jogosan, szembeszállt.

Még inkább húsba vágó az a kérdés, vajon a különböző el­lenzéki mozgalmak programjai megvalósulhattak volna-e egyál­talán a politikai körülmények valamely szerencsés egybeesése folytán? A baloldal, amikor arról ábrándozott, hogy féken kellene tartani a paraszti tulajdonosi gazdaságot, és erőltetni az iparosí­tást – mindezt a munkásdemokrácia forradalmi szellemében – egymással teljesen összeegyeztethetetlen dolgot követelt, mi­ként azt a „Preobrazsenszkij-dilemma" egyértelműen meg is fo­galmazta. A forradalmak történetéből kiviláglik, milyen nehéz ki­tartani a kezdeti, önfeláldozó elkötelezettség mellett. A munkás­demokrácia eszméje végképp vágyálomnak bizonyult Oroszor­szágban, kivált azok után, hogy a polgárháború átmilitarizált minden politikai intézményt. Az a proletariátus, melynek nevé­ben a diktatúrát gyakorolták, voltaképpen egy teljesen új osztály volt, tagjait a parasztságból toborozták, minthogy 1917 forradal­mi munkássága vagy elesett, vagy felszívta a bürokrácia, vagy szétszóródott a hadi kommunizmus által előidézett gazdasági összeomlásban. Bármennyire vehemensen tiltakozott is az el­lenzék, az 1920-as évek ipari munkásságát a pártapparátus szo­rosan a markában tartotta, az 1924-es „lenini behívó" pedig, mely a pártot többszáz új munkástaggal hígította fel, végképp megfosztotta az ellenzéket attól a lehetőségtől, hogy a tömegek jelentős részét a maga oldalára állítsa.

Az igazság az, hogy a baloldali ellenzék kereszteshadjárata az ipari munkásság demokráciájára épülő szocializmusért az orosz viszonyok között teljesen reménytelen vállalkozás volt. És ezzel visszakanyarodunk ahhoz a lényeges dilemmához, hogy a forradalom eszményei nem álltak összhangban az orosz való­sággal. A hagyományos értelemben vett szocializmus – a bőséggel rendelkezésre álló javak igazságos elosztása – el­képzelhetetlen volt a gazdaság továbbfejlesztése nélkül, a gazdasági fejlesztés viszont ezek között az elmaradott kö­rülmények között csak egy uralkodó osztály – bürokraták, sőt akár kapitalisták – irányításával mehetett végbe, egy olyan uralkodó osztályéval, mely a cél érdekében nyomást tud gyakorolni a tömegekre, és összpontosítani tudja az or­szág energiáit a termelés fokozására. A jobboldali ellenzék – ezt a javára írhatjuk – elég realista volt ahhoz, hogy ne erőltesse túlzottan sem a szocialista építést, sem a termelés növekedését; ők tudták, hogy ezeknek a céloknak a logikája – így együtt – el­kerülhetetlenül a totalitárius bürokráciához vezet. Másrészről ép­pen Sztálin volt az, aki zseniálisan fölismerte, hogy – ha nem is a „szavak és az ígéretek" szintjén, de – el kell vetni az igazságos elosztás régi eszméjét, s ha ez megtörtént, a szocializmus meg­maradó eszköztára: a központi állami tervezés és ellenőrzés már kiválóan alkalmas a termelés problémáinak megoldására, így hát Sztálin kinyilatkoztatta új, csalhatatlan tanítását az „áru­termelő szocializmusról", mely, bár a marxizmusra hivatkozott, a szocializmus minden addig hirdetett elvével ellentétben állt. Az árutermelő szocializmus eszméje magában foglalta mindazt, amiről Sztálin úgy gondolta, hogy Oroszország nemzeti erejének növeléséhez és saját személyes hatalmának megszilárdításá­hoz szükséges.

Mi történt volna akkor, ha valamilyen szerencsés fordulat folytán a Trockij vezette baloldali ellenzék ragadja magához a hatalmat a pártapparátus fölött, és menesztik Sztálint? Lett vol­na-e valamilyen különbség? Ki tudták volna-e kerülni a trockisták a forradalom kényszereit, tudtak volna-e más irányt adni az elmaradott viszonyok között, külső segítség nélkül épülő szocia­lizmus lesújtó logikájának (hiszen még őszerintük is a körülmé­nyek tehetők felelőssé azért, hogy Sztálin feladni kényszerült a forradalom eszményeit)? Vagy a személyiség történelemformáló ereje olyan gyökeresen alakította volna át a képet – a marxiz­mus szerint aligha -, hogy a forradalom megmenekült volna az előreláthatatlan körülmények csapdájából? A gazdasági és poli­tikai élet alapszerkezetét tekintve nehéz elképzelni, hogy az el­lenzék ki tudta volna védeni a bürokratizációt és az árutermelő szocializmust (ilyen irányú lépésekre csak a fokozatosságot hir­dető, NEP-párti Buharin és a jobboldali ellenzék szánta volna el magát, ám az ő álláspontjuk mindig is elfogadhatatlan volt a baloldal számára). Trockij vezetése nem a gazdaság és a politi­ka terén hozott volna változást – bármennyire hangsúlyozták is ennek jelentőségét – és nem is a tartalmas munkásdemokrácia kiépítésében; Trockij és hívei a kulturális és ideológiai kérdése­ket intézték volna másképp, s irányításukkal alighanem a külpo­litika is eltérően alakult volna. Trockijról elképzelhetetlen az a nyárspolgári idegengyűlölet és a kulturális életbe való önhitt belekontárkodás, ami Sztálin sajátja volt. Ha a trockisták kerülnek hatalomra, Oroszország talán következetesebb és hatékonyabb szerepet vihetett volna az antifasiszta küzdelemben, és a Kom­munista Internacionálé sem kényszerült volna olyan bárgyú Moszkva-hűségre, amilyenre Sztálin uralma alatt. Végül: bár va­lószínűleg Trockij is keményen leszámolt volna a rendszer valódi ellenségeivel, az szinte elképzelhetetlen, hogy Sztálinhoz ha­sonló kegyetlenséggel zúzta volna szét a kommunista frakció­kat, a sajátját is beleértve.

Bármilyen alternatívát képviselt is az ellenzék, léte, sőt emlé­ke is egyre elviselhetetlenebbé vált a szovjet szocializmus céljait átfogalmazó sztálinista vezetés számára. Nem engedhették meg többé a bírálatot, semmilyen formában sem, mert az meglékelte volna a Sztálin által képviselt új bürokrácia önigazoló ideológiá­ját, és örökös zaklatásnak tette volna ki a pragmatista politika képviselőit. Ezért aztán a sztálinista vezetés az egyesült ellen­zékkel vívott harcának utolsó hónapjaiban nekilátott átgyúrni az egész párttörténetet, az ellenforradalom sátáni ügynökének sze­repét osztva az ellenzék szóvivőire. Kiutasítása után Trockij vált a gyűlölet és kárhoztatás külső célpontjává, melynek segítségé­vel minden rendszerellenes bírálatot le lehetett járatni. (Hasonló célokat szolgált, jóval később, Alekszandr Szolzsenyicin kiutasí­tása is a Szovjetunióból.) Az 1930-as években olyan szélsősé­gessé vált az ellenzékkel kapcsolatos tények eltorzítása – gon­doljunk csak az 1936-os, 1937-es és 1938-as kirakatperek kép­telen vádjaira -, hogy elmondhatjuk: a szovjet rezsimnek e téren szabályos össznépi neurózist sikerült kialakítania. A sztálinizált kommunista párt – neurotikus vezérszemélyiségéhez hasonlóan – rögeszmés vágyképeket alakított ki saját múltjával kapcsolat­ban, a jelen ellentmondásainak szépítgetésére; és erőszakos in­gerültséggel reagált a történelmi igazság rehabilitálását célzó minden kísértetre, akár párton belüliek, akár párton kívüliek kez­deményezték. A szovjet rendszernek ez a sajátos, mélyen gyö­kerező jellegzetessége közvetlenül az ellenzékkel folytatott küz­delmek történetével hozható összefüggésbe, és a Sztálin utáni időkre is rányomta bélyegét, amennyiben – egészen a gorba­csovi reformokig – az ellenzékről egyszerűen nem lehetett tár­gyilagos vitát nyitni. Hruscsov, bár 1956-ban indított desztalinizációs és rehabilitációs kampányával visszahelyezett történelmi jogaiba néhány sztálinistát és a tisztogatások során eltűnt kato­nai vezetőt, ám megtorpant, amikor az ellenzék szerepének és Sztálinnal szembeni bírálatainak átértékelésére került volna sor (jóllehet maga is elismerte, hogy az 1936 és 1938 között hozott halálos ítéletek túlmentek a megengedhetőség határain). Hrus­csov mindent jóváhagyott, amit Sztálin 1934-ig tett; szentesítette az ellenzék elnyomását, a sztálini forradalom alapelveit, az ideo­lógiai manipuláció egész mechanizmusát, s Sztálin politikája lé­nyegében a brezsnyevi érában is érinthetetlen maradt.

(Ford.: Náday Judit)

Az alább olvasható interjút Lakatos László készítette 1991. május 28-án a ma leg­nagyobb tekintélyű trockista gondolkodó, Ernest Mandel brüsszeli otthonában.

Lakatos: Mi történt a Szovjetunióban és Kelet-Európában? Hogyan ma­gyarázza a közelmúlt eseményeit?

Mandel: Volt egy nagyon mély rendszerválság a Szovjetunió­ban, és ez a válság vezette rá Gorbacsovot…

De hát ez a válság már régóta tartott. Évtizedek óta.

Nem, nem. Vagyis hát igen, de a válság jelentősen elmélyült a növekedés lelassulásával a hetvenes évek végén, és oda veze­tett, hogy elkerülhetetlenül és alapvetően megkérdőjeleződtek a szovjet bürokráciának a gazdasági és politikai fejlődésről alkotott elképzelései.

Gorbacsov elméletileg rendszerezte és feldolgozta ezt a vál­ságot. A Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. Ez objektív tény volt. A Kelet-Európával szembeni attitűdváltozás ennek a következménye! Nem az attitűdváltozás az oka annak, hogy a Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. A Szovjetunió nem kockáztathatott, objektíve nem kockáztathatott egy konfrontációt – hogy konkrét példát mondjak – a német imperializmussal, mondjuk úgy, hogy lövetett volna az NDK-ban. Ez ki volt zárva. Ez egy olyan összecsapás kockázatával járt volna, amely, ha ta­lán nem is vezetett volna egy harmadik világháborúhoz, de amelyben a Szovjetunió mindenesetre alulmaradt volna. Semmi esélye sem volt a győzelemre. Nos hát, ilyen feltételek között jó képet kellett vágni a dologhoz. Kelet-Európában nem lehetett megismételni a Tienanmen téren történteket.

Tehát a nyugati technológiai forradalom, amit a Szovjetunió nem tudott követni, objektív okok miatt…

…nemcsak objektív okok miatt; azok miatt sem, de a bürokrati­kus irányítás miatt sem tudta követni. Az alapkutatásban a Szov­jetunió nem volt elmaradva, egyesek szerint szinkronban volt – de hát ez a kutatás. Számítani azonban a termelés számít, a tö­megtermelés, és ezen a téren…

…hiányzott a szükséges kvalifikált munkaerő…

…igen, de végül is a munkaerőt kiképezhették volna, nem ez a lényeg, hanem az az áttételes mechanizmus, amiben a bürokrá­cia sajátos érdekei és főleg a bürokratikus diktatúra természete – mégpedig a gazdaságirányításban éppúgy, mint a társadalmi egyenlőtlenségek terén, ahol a demokrácia hiányaként jelent meg – döntő szerepet játszott. Trockij ezt tökéletesen megjósol­ta. Azt mondta, hogy a Szovjetunió, azazhogy a sztálini rend­szer képes lesz a Nyugat követésére egészen addig, amíg a mennyiség és a nehézipar lesznek a gazdasági fejlődés kö­zéppontjában; de ahogy a minőség kérdése és a fogyasztók kívánságai kerülnek a középpontba, egy bürokratikus dikta­túra képtelen fenntartani a fejlődés ritmusát, mert itt már szükség van a demokráciára. Nem beszélek a piacról, de ő egyébként hozzátette a piacot is, amivel teljesen egyetértek. Lé­nyegében véve azonban elsősorban a demokrácia hiányáról van szó. Nem lehet eldönteni a fogyasztók milliói helyett, hogy óhaj­tanak-e vagy sem mályvaszínű kabátban járni, amit milliószámra gyártottak a Szovjetunióban, és meg voltak lepve, hogy a fogyasz­tók nem vásárolták őket. Az emberek nem akartak mályvaszínű ka­bátban járni. Itt nincs mit tenni, ezt nem lehet nekik előírni.

És milyen kilátásai vannak a Szovjetuniónak?

Pillanatnyilag a kilátások nagyon kedvezőtlenek. Legalábbis ahogy én látom. Persze lehet, hogy különbözik a nézőpontunk, és én nem úgy látom, mint valaki, aki arrafelé él, mint például ön. Én nem hiszem, hogy gyorsan megoldódik a jelenlegi hely­zet – akármi legyen is a megoldás a jelenlegi válságra. Nem hi­szem, hogy a kapitalizmust valóban restaurálni lehetne…

A Szovjetunióban?

Sem a Szovjetunióban, sem pedig Kelet-Európában. Talán az ön országa kivétel, de még ezzel kapcsolatban is vannak kéte­lyeim. Németországban most úgy számolják, hogy a teljes priva­tizáció költsége 500 milliárd dollár. A nyugat-németek, elméleti­leg legalábbis, rendelkeznek ezzel az összeggel. Elméletileg. Egész Kelet-Európára viszont ennek az összegnek a duplája kellene: ezer milliárd dollár. Hét-nyolc évre számolva; mondjuk a század végéig. A Szovjetunió számára ennek az összegnek a tízszerese kell. Ki rendelkezik ekkora összeggel? Honnan fog jönni ez a tőke? Belülről? Hol van? Vagy kívülről? És kívülről honnan? Egyszerűen nem létezik ez az összeg. Gazdaságilag, financiálisán ez a restauráció megvalósíthatatlan. Az egyetlen dolog, ami lehetséges, az a részleges privatizálás, nagyon rész­leges. Legszívesebben azt mondanám, hogy marginális, de hát erről lehet vitatkozni. 10 százalék? 15 százalék? 20 százalék? De semmiképp sem teljes!

A privatizáció már el is kezdődött. Ilyen arányokat persze, mint amit most említett, még nem ért el, de már elkezdődött, például a kereskede­lemben.

Persze, elkezdődött, rendben van, tudom, de hát ez még semmi! Én a nagyiparról beszélek, nem a kereskedelemről. Ami a keres­kedelmet illeti, ami most van, az még annál is kevesebb, mint ami Lenin idején, a NEP alatt volt. Ez egészen marginális. De hagyjuk most a kereskedelmet és a földművelést; az külön eset. Én a nagyiparról beszélek. Ez a lényeges.

Mármost a másik ok, ami miatt a privatizáció nagyon nehezen fog menni, az a feltételezhető népi ellenállás, főleg a munkások ellenállása. Mert mindezekben az országokban a privatizáció, amennyiben teljes körű lesz, rettenetes munkanélküliséggel jár majd. Rettenetessel. Ami a Szovjetuniót illeti, 30-40 millió mun­kanélküliről beszélnek. El tudja képzelni, hogy a munkások majd elfogadják ezt? Ellenállás nélkül? Sztrájk nélkül? Anélkül, hogy egyik sztrájkhullám a másikat követné? Hát ilyesmi csak a fantá­ziában létezik. Soha, soha nem fog ellenállás nélkül menni. Ezt az ellenállást először is meg kellene törni… Nem lesz könnyű, biztosíthatom. Olyan emberekre, akik már megízlelték a szabad­ság tiltott gyümölcsét, ráerőltetni egy új diktatúrát azzal az ürüggyel, hogy ez nélkülözhetetlen a privatizációhoz és a piac­gazdasághoz és a jóléthez, amit majd a következő nemzedék fog élvezni – na hát ez nem lesz könnyű. Elkeseredett ellenál­lással fognak találkozni.

Nos, mindezen okok miatt azt gondolom, hogy nem lesz alap-vető privatizálás, mint ahogy nem lesz a diktatúrához való visszatérés sem – de nem lesz szocialista demokrácia sem. Aminek tehát tanúi leszünk, az egy lassú felbomlás, káosz, ami je­lenleg is tapasztalható. Ez több évig fog tartani.

Tehát egy tapogatózás, botladozás ismeretlen irányban?

Nem tudom. Reményeim szerint a szocialista demokrácia lesz a végkifejlet, de hát ezt egyáltalán nem lehet garantálni. Ez attól függ… Itt, szerepe van, fontos szerepe van a tudati tényezőnek is. A mi feladatunk, hogy a szocializmusnak olyan tartalmat ad­junk, ami újra vonzóvá teszi a népesség számára. Hogy a nevet elejtik, az lényegtelen, a címkék nem érdekelnek. A lényeg az, hogy az alapvető értékek kerüljenek az előtérbe. Szolidaritás, kooperáció, több egyenlőség, kevesebb kiváltság, több demok­rácia, természetesen autonómia, önigazgatás, pluralizmus, em­beri jogok és a nők jogai, feminizmus, környezetvédelem – ezek mind. Mindez levegőben van. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezeket hirdetem, sokan mások is mondják, de hogy milyen erő fogja támogatni mindezt – erre nem tudok válaszolni. De én azt hiszem, hogy ma, ha a kapitalizmust teljes mértékben restaurál­nák ezekben az országokban, ezek az országok visszasüllyed­nének a félgyarmati státusba.

Pontosan. Ez fog történni.

Ez. De hát ez abszurdum, és képtelenek felfogni…

Az lehet, de valószínűleg mégis ez fog történni…

Persze, ebben egyetértünk. De nem fogják fel, nem vetnek szá­mot vele, még az ön országában sem, Lengyelországban aztán ez még jobban látható, és a balti államokban is, Szlovéniában meg egyenesen kiszúrja az ember szemét! Ezek a régiók – vagy országok vagy köztársaságok, nevezze őket, ahogy akarja -, amelyeknek ipari fejlettségüknél fogva teljesen kivételezett hely­zetük volt a KGST nagy piacán, itt, ezen a piacon, a munka ter­melékenységét tekintve messze az átlag fölé magasodtak. Sza­kosodni tudtak valamire, vagy olyan iparágakat hoztak létre, amelyek exportra specializálódtak, ipari javak kivitelére. Tulaj­donképpen a Szovjetunió volt az, ami félgyarmati sorba süllyedt a KGST-országokhoz képest. Alapvetően nyersanyagot expor­tált. De abban a pillanatban, ahogy teljesen elszakadnak a KGST-től, ezek az országok többé egyáltalán nem versenyképe­sek a világpiacon. Ez tehát azt jelenti, hogy ha az integrálódás megtörténik, akkor ezek az országok újra visszaváltoznak nyers­anyagszállítóvá és félkész termékek szállítóivá. A következmé­nyek nyilvánvalóak. Úgyhogy azt azért mégiscsak meg kéne mondani az embereknek, hogy ne tápláljanak illúziókat. Ez nem valami második Svédország lesz vagy új Finnország. Hanem legjobb esetben is csak egy új Törökország, vagy egy második Portugália, de szerintem inkább Törökország, mint Portugália. Hát ez nem valami ragyogó perspektíva, ez a legenyhébb, amit mondani lehet.

Váltsunk témát! A világméretű adósságválság: hogyan magyarázza és milyen különbségeket lát, ha lát, a kelet-európai országok esetében?

Nos, itt egy olyan kérdést érint, amivel kapcsolatban van egy szerény hozzájárulásom. Egyike annak a kettőnek vagy három­nak, amivel hozzájárultam a marxista elmélet és – talán mond­hatom ez – a közgazdaságtan fejlődéséhez. Én már huszonöt éve, talán harminc éve képviselem azt a tézist – amit ma már senki nem is vitat komolyan -, hogy a második világháború utáni kapitalizmus prosperálásának alapvető, leglényege­sebb oka a hitel kolosszális és gáttalan inflációja. Azaz: az adósságé. Azt a megfogalmazást használom huszonöt éve, hogy a nyugati világ lényegében az adósságok óceánján hajózik a prosperitás felé. És tézisemet alátámasztja az a tény, hogy a harmadik világ és a kelet-európai országok adóssága csak egé­szen elhanyagolható töredékét tesz ki az összadósságnak. Mini­mális részét!

Adok önnek egy becslést. Egyedül a dollárban számon tartott adósságot – a jenben, német márkában, svájci frankban jegyzett adósságot most ne is tekintsük; ez nem annyira jelentős, bár azért persze ez sem semmi – nos, ezt az adósságot ma 10.000 milliárd dollárra lehet becsülni. Egy egyes, amit tizenhárom nulla követ; az ember nehezen tudja elképzelni, hogy ez mit is jelent. Még kiejteni is nehéz: egyes nyelveken trilliót mondanak, de senki sem tudja felfogni, mekkora összegről van szó. Ebből a harmadik világ és a kelet-európai országok adóssága alig 15 százalékot tesz ki. Az USA államadóssága, a többi imperialista állam államadóssága, a nagy vállalatok adóssága és a háztartá­soké – ez teszi ki a javát.

A német államadósság, amit márkában tartanak számon, és amit hozzá kell adni ehhez az összeghez, egy éven belül ezer­milliárd DM lesz; tehát 500 milliárd dollár az, amit ehhez még hozzá kell adni, és ez növekedni fog évente 10-15 százalékkal. Ha Japánt is hozzávesszük, akkor még nagyobb összeget ka­punk. Ha mindezt összeadjuk, akkor néhány éven belül 12-13 ezer milliárd dollárral kell számolni. Ezek már elképzelhetetlen számok, nincs mihez mérni őket.

Most mondok egy másik számot, ami még elképesztőbb. A nagytőke szerkezetének átalakítása nemzetközi méretekben, ez a szuperlikviditás, megteremtette a permanens spekuláció lég­körét, amelyben a nagyburzsoázia nem-ipari rétegei – mondjuk így, óvatosságból, hogy ne túlozzunk – különleges helyre tettek szert. Mondok önnek ezzel kapcsolatban egy lázálomba illő szá­mot. Minden munkanapon – ami tehát évente 180-200 napot je­lent – a tőzsdéken megforduló tőkék összege azonos a világke­reskedelem éves nagyságával. El tudja ezt képzelni? Elvben, el­méletileg és gyakorlatilag is, a tőzsdék a kereskedelemhez kötődtek. Határidős devizákat vásároltak, hogy kiegyenlíthessék az exportszámlákat. Ma minden egyes napon a világkereskede­lem évi nagyságával megegyező mennyiségű tőke fordul meg a tőzsdéken. Ez annyit jelent, hogy ez a gazdaság teljesen elsza­kadt a valódi gazdaságtól.

Japánban az ingatlanspekuláció olyan méreteket öltött, hogy egy négyzetméter Tokióban – ez szinte hihetetlen – százszor annyiba kerül, mint egy négyzetméter New Yorkban. Százszor annyiba! Ez már nem racionális. Ez nem tarthat így akármeddig, egyszer csak össze fog omlani. Lehet, hogy egy olyan pénzügyi válság, mint amilyen az 1931-es volt, nem tudom, valószínűleg nem lesz, politikai okok miatt, de mégis, ez olyasmi, ami nem tarthat sokáig. Én megjósoltam, hogy ez a prosperitás a hetve­nes évek elejéig fog tartani, és majdnem eltaláltam a pontos időpontot, amikor valóban megtörtént a fordulat, az expanzív hosszú hullám átfordulása depresszív hosszú hullámba, amit sokkal alacsonyabb növekedési ráta jellemez, takarékossági po­litika, a reáljövedelmek csökkentése mindenütt. Azt hiszem, hogy ez az előrejelzés teljes mértékben igazolódott.

Végül hozzátenném, és ez a legelképesztőbb aspektus ebben az egész dologban, hogy szemben azzal, amit általában gondol­nak, ez egyáltalán nem a technológiai forradalomhoz kötődik, az informatika vagy az automatizálás forradalmához. Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg. Az persze nyilvánvaló, hogy az informatika adta az eszközöket a spekulációhoz: hogy a nap bármely percében tőkéket lehessen átdobni egyik kontinensről a másik­ra; persze; de az elektronika vagy az informatika forradalmának alapja a megnövekedett, sokszorosára növekedett igazgatási feladatok ellátásának szükséglete. Sokkal nagyobb kompetenci­ára, sokkal nagyobb figyelemre van szükség, sőt azt monda­nám, egy új felelősségi szellem kialakulására. Marx ezt előre lát­ta a Grundrissében. Amikor olyan felszerelésekkel, berendezé­sekkel dolgoznak, amelyek (vegyük például a vegyipart, vagy azokat az iparokat, ahol már vannak robotok, vagy az olajfinomí­tókat) több százmillió dollárt érnek, ez sokkal nagyobb odafigye­lést igényel, mint amikor olyan eszközökről van szó, amelyek­nek, mondjuk, százezer dollár az értéke. Itt tehát a technikai rendszer logikája vezet egy, a korábbinál sokkal felelőségteljesebb, sokkal tudományosabb, sokkal tudatosabb munkaerő és vezetés kialakulásához. (Az én véleményem szerint ez igazán csak egy szocialista rendszerben lehetséges, de hát ez egy má­sik dolog. Ez még nincs bizonyítva, ez egy munkahipotézis. Majd meglátjuk.) De ami a burzsoáziával történt, beleértve a me­nedzserek osztályát vagy csoportját is, az ennek éppen az ellen­kezője. A spekulációs tőkének és a spekulációnak ezzel a rob­banásszerű növekedésével az egyre nagyobb inkompetencia vált jellemzővé és hódított teret a tőkés osztály minden szintjén. Akiket yuppie-nak neveznek, azok tulajdonképpen ennek a kép­viselői.

Úgy érti, hogy nem képesek ellenőrizni a folyamatokat?

Nemcsak hogy nem képesek, de nem is akarják. Csak a rövid távú magánérdekeiket tartják szem előtt, összeszedni a lehető legtöbb pénzt a lehető legrövidebb idő alatt, aztán csődöt csinál­ni, és olajra lépni. Itt elképesztő dolgok vannak. Még a svájci bankok is, amelyeket a világ legkomolyabb bankjainak tartattak, milliárd dollárokat bíztak az ilyen 25 éves, teljesen tapasztalatlan ifjoncok kezére, akik rettenetes veszteségeket okoztak. Rettene­teseket. És ez a növekvő inkompetencia összekapcsolódik a korrupcióval, és majdhogynem automatikusan ennek a miliőnek a kriminalizációjához vezet: már nem lehet éles határvonalat húzni a jogszerű és a jogszerűtlen között. A maffia megszállja ezt a területet, behatol a drog és ezer más ilyen dolog, hiszen itt kétségtelenül könnyen lehet pénzt keresni. Egy rendkívüli men­talitás-átalakulás tanúi vagyunk. Ez a mentalitás persze nem egészen új a kapitalizmus történetében. Már Balzac is meg­mondta, hogy minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn lap­pang. Jó; de azért egy vatikáni kardinális, akinek a maffiával van kapcsolata! Pedig ez megtörtént, mint talán ön is tudja.

Igen, olvastam erről az ügyről.

Az ember nem is képzelné! Bűnügyi regénybe illő történetek! Ez egy egészen új világ. De meg kell érteni a mögötte húzódó logi­kát. Itt nem valami véletlenszerű dologról van szó, hanem egy, a struktúrához illő átalakulásról, amely teljesen a rendszer belső sajátosságaiból következik. Enélkül nem lett volna ez a prosperitási időszak. De ennek vége szakad. A vörös figyelmeztető fé­nyek már nem is villognak, hanem állandóan égnek.

Az amerikai bankrendszer válsága rendkívül mély. Az Egye­sült Államok függősége a japán pénzügyi köröktől és a japán technológiától rettenetes. Ha a japánok nem vásárolják többé az amerikai kincstárjegyeket, akkor a dollár nem tudja tovább tarta­ni magát, mert a japánok – és hát ezt látni kell, ez az eladóso­dás logikája – nos, tehát a japánok nem akarják megvenni az amerikai állampapírokat, csak ha a kamatláb az USA-ban kellőké­pen magas. Ha a kamatláb 3 vagy 4 százalékra esik, akkor nem fogják vásárolni. Szóval az infláció valóban „built-in", be van építve a rendszerbe.

És mit jelent az akár csak néhány százalékos infláció is? Szá­moljon csak utána! Azt jelenti, hogy a pénze tíz év múlva csak a felét éri! Azelőtt, ha az emberek azt hallották volna, hogy tíz év alatt a pénz elveszíti értékének a felét, azt mondták volna, hogy ez katasztrófa. Ma ezt teljesen normális, rendjén való dolognak találják, sőt, ideálisnak. Amitől félnek, az a 10 százalékos, 12 százalékos infláció. Na hát ez egy olyan rendszer, ami nem tart­hat így tovább, ebben teljesen biztos vagyok.

De ha úgy van is, ahogy ön mondja, hogy a kelet-európai országok ará­nya a világadósságban nem számottevő, vagy nem igazan fontos, ez nem változtat azon hogy ezekből az országokból nettó forráskiáramlás megy végbe, hogy a népességük egy része elszegényedik…

Persze, ez teljesen így van. Természetesen. Mi mindig is harcol­tunk azért, írtam egy brosúrát is (mi voltunk egyébként az egye­düliek, mert még a szélsőbalon is nagyon hallgattak erről), hogy el kell törölni nem csak a harmadik világ adósságát, de a kelet-európai országok adósságát is.

A fejlett tőkés országok vezetői közül egyedül Mitterrand nyilatkozott ilyen értelemben.

Igen, igen, tudom. Na persze, Mitterrand csak megjátssza a jó­ságost, mert a gyakorlatban aztán az IMF-et támogatja. De ő legalább úgy tesz, ő legalább megértette. Willy Brandt szintén megértette. Vannak nagyon okos szociáldemokrata vezetők, akik ezt megértették.

Szóval ön szerint lehetséges lenne a dolog?

Ez politikai kérdés, politikai akarat kérdése. Választani kell a kü­lönböző rossz megoldások közül, melyik a legkevésbé rossz. Van egy egész szektor, ezeknek a szószólója Mitterrand és főleg Willy Brandt. Ezek azt mondják, jobb eltörölni az adóssá­got és exportálni, növelni a kivitelt Európából a harmadik világba és Kelet-Európába, mint fenntartani az adósságszolgálatot és csökkenteni a kivitelt.

Érdekükben áll tehát.

Nagyon is érdekükben áll. Pontosabban: ez az ipari tőke érdeke. Itt eltérés van az iparosok és a bankárok érdekei között; vagy mondjuk inkább: az exportra termelő iparosok és a bankárok, a belföldi piac felé forduló emberek érdekei között. Paradox mó­don ez éppen a fordítottja annak, ami a fasizmus uralomra jutása idején történt. A fasizmus uralomra jutása idején a burzsoázián belül a liberálisok a belső piac felé fordultak. Most az ellenkezője van. Többé nem bántják a népesség vásárlóerejét. Minden poli­tika, amelyik a kivitelt erőlteti, szigorításokkal jár, ez az ára. Te­hát különbség van a burzsoázia bizonyos szárnyai között.

Ez a cikk könyvismertetésnek indult. A szerencsés széljárás ugyanis hozzám sodort négy, rokon szellemben fogant kiadványt. Az első há­romnak a kiadója is közös: a londoni székhelyű, de Chicagoban és Mel­bourne-ben is működő Bookmarks. A három könyv közül kettő Chris Harman írása: az egyik egy How Marxism Works [Hogyan működik a marxizmus?] című népszerűsítő könyvecske (eredeti kiadási éve 1979, de további három újranyomást és újabb két kiadást ért meg; a kezem­ben levő az 1986-os 3. kiadás), a másik pedig egy 1988-ban megjelent átfogó monográfia: The Fire Last Time: 1968 and After [A legutóbbi tűzvész: 1968 és utána]. A harmadik könyv Alex Callinicos tömör Marx-összefoglalása: The Revolutionary Ideas of Karl Marx [Karl Marx forradalmi gondolatai], 1987-es harmadik újranyomásban (eredeti kiadási éve 1983).

A negyedik könyv a fentiektől nemcsak kiadóját, hanem szellemét tekintve is elkülönül. „Hivatalos" trockista kiadvány, The World Capitalist Crisis and the Tasks of the Fourth International [A kapitalista világválság és a IV. Internacionálé feladatai] címmel a IV. Internacionálé Nemzetkö­zi Bizottságának 1988. augusztusi határozatát tartalmazza (Labor Publications Inc., Detroit, USA, 1988). Igaz, hogy Harmanék is trockista fogantatásúak, de náluk a trockizmus inkább inspiráló forrás, mintsem kor­lát avagy hitvallás; a Határozat viszont a zsinati mennydörgések sok év­százados hagyományát folytatja, amelyek lánca így korántsem szakadt meg a III. Internacionáléval.

S a szándékolt könyvismertetésnek ezen a ponton kell cikké válnia. A trockizmus iránt ugyanis ma joggal ébred új érdeklődés. Míg korábban a hithű kommunista a puszta név hallatára is keresztet vetett, most kide­rült, hogy Trockijnak a szovjet fejlődés sztálini vonalával szembeni kriti­kája nemcsak bátor, hanem elemzéseiben pontos is volt. Már a 30-as években világosan föltárta, hogy a „szocializmus egy országban" – rá­adásul elmaradott országban – önellentmondásai hogyan vezetnek a meghaladni vélt osztálytársadalmi viszonyok újratermelődéséhez, s ve­lük a néptől újra különvált államszervezet minden addiginál kiterjedtebb és feltétlenebb hatalmához. A tényleges szocializmushoz viszont csak egy olyan világfolyamat vezethet el, amely magával vonja a legfejlettebb tőkés országokat is. Ily módon a trockizmus látszólag a marxizmus igazi folytatását jelenti, alternatívát adva a marxizmust lejárató „keleti barbár­sághoz", s világossá téve, hogy a „létező szocializmus" ugyanúgy osz­tálytársadalmi alakulat, mint a vele szembenálló tőkés rend; hogy a megvalósítandó szocializmus viszont kapitalizmus utáni fok, amely gaz­daságilag is, társadalmilag is a fejlettség magasabb fokát jelenti, ide ért­ve a közvetlen demokráciát éppúgy, mint a termelésnek a világgazda­ságban elérhető színvonalát.

Ha mindez ilyen tökéletes, már csak arra kell választ adnunk, miért van, hogy a trockizmus, létrejöttétől máig, csak kicsiny és egymás között is marakodó csoportocskákban élt? Eddig egyetlen nagy történelmi pilla­nata volt csupán: az 1968-ban kicsúcsosodó világforradalmi föllendülé­sé. Aktivistáik máig ámuldozva mesélik, milyen fantasztikus érzés volt, amikor egy dohányfüstös szobában vitatkozó néhány tucatnyi ember he­lyett most hirtelen ezrekkel vagy akár tízezrekkel tudtak kapcsolatot te­remteni, akik sorba álltak kiadványaikért, vagy rendezvényeiken kezdtek tolongani. Csak hát ez nem tiszta trockista siker volt, hanem mindazoké, akik – legyenek újbaloldaliak avagy maoisták, anarchisták avagy guevaristák – a forradalmiságnak valamilyen más változatát tudták a baloldali gondolatra szomjassá vált emberiségnek fölajánlani, mint amely az elbü­rokratizált szociáldemokrácia és az ugyancsak elbürokratizált kommu­nizmus kamráiban már megpenészedett.

Ám a IV. Internacionálé határozathozói, ahelyett, hogy ennek az át­fogó értelemben vett újbaloldalnak a történelmi jelentőségét fölismerték volna, saját eszméik tisztaságát kezdték védeni azokkal szemben, akik a zártságból kilépve, más forradalmi mozgalmakkal próbáltak élő kap­csolatokat teremteni. A cella visszazárul, éppen azt az esélyt rekesztve kívül, hogy az általuk képviselt irányzat elméleti páholyból gyakorlati ha­tóerővé legyen – nyitottan a tényleges világ tényleges szükségleteire. S eközben a határozatok hanglejtése is döbbenetesen kezd hasonlítani – mondjuk – a sztálinista Tájékoztató Iroda Tito-ellenes határozatainak „verbális viselkedéséhez". Persze ez stiláris-„fonológiai" azonosság csu­pán, ámde c'est le ton qui fait la musique.

Lelio Basso, az éles szellemű olasz marxista, már 1954-ben merész tanulmányban mutatott rá a szociáldemokrácia és a sztálinizmus közötti hasonlóságokra, ami az elbürokratizátt apparátusok kiépülését illeti. Nos, a IV. Internacionálé vezérkarának egyelőre aligha van pénze ilyesféle apparátus létrehozására. A kéz hát Ézsaué, de a hang mégis Jákobé.

A Határozat legérdekesebb és leginformatívabb része mindenesetre az, amely nagy adatbőséggel elemzi a világkapitalizmus legfrissebb, óhatatlanul újabb válságokba torkolló folyamatait. Kétségkívül ez a trockizmus legerősebb oldala, minthogy már elméleti alapkiindulása is a leg­fejlettebb tőkés gazdaságok létrehozta világfolyamatok megismerésére sarkallja. Az utolsó tíz évet mint „a világpiac példátlan integrációját és a termelés nemzetköziesítését", „a világgazdaságnak minden nemzeti gazdaság fölötti abszolút és aktív uralmát", „a transznacionális társasá­gok robbanásszerű növekedését" jellemzi, ahol – Blumenthal volt USA-pénzügyminiszter szavait idézve -,,a pénz és a pénzszerű eszközök ha­tárokat nem ismerve, fénysebességgel cikáznak a világ számítógépi és távközlési hálózataiban". Ennek során gyilkos verseny alakul ki az USA, Japán és az egységesülő Európa között; e világfolyamatokba emésztődik az ázsiai csendes-óceáni partszegély; „forradalmi következ­ményeknek kell fakadniuk abból a fordulatból, amelyet a Szovjetunió­ban, Kelet-Európában és Kínában valamennyi sztálinista bürokrácia tett a piacgazdaság felé. Kínában a szegénység több mint 35 éve nem is­mert formái élednek újjá annak következményeként, hogy a sztálinista bürokrácia bátorítja a kapitalista viszonyokat a városokban és a falvak­ban. Az infláció és a munkanélküliség már érezteti hatását…"

Különösen gondolatébresztők a Határozatnak azok az adatai, ame­lyek az Egyesült Államok drámai térvesztését és Japán látványos előre­törését mutatják. Az USA, amely „a világ legnagyobb hitelezőjéből a vi­lág legnagyobb adósává vált", a 70-es évekig nyersanyagokat és olajat importált, iparcikkeket és tőkét pedig exportált, de 1985-ben a Japánba irányuló öt fő exportcikke már a kukorica, a szójabab, a bitumenes szén, a búza és a gyapot volt, Japánból viszont gépjárműveket, irodagépeket, elektronikus fogyasztási cikkeket és félvezetőket vásárolt. Míg 1960-ban az USA 1,4 milliárd dollárért exportált Japánba, s importja ugyanonnan 1,1 milliárd értékű volt, 1985-ben 22,6 milliárdnyi USA-export már 68,8 milliárdnyi Japánból származó importtal állt szemben! Az ilyen és hason­ló adatokból a Határozat joggal vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés viszonyokkal járó legkülönbözőbb konfliktusok erős éleződése vár­ható, ideértve a munka és a tőke közti ellentéteket is – hiszen a munká­sok létszáma Keleten és Délen ugrásszerűen megnövekedett, termékeik versenyképessége viszont nem utolsó sorban életszínvonaluk és politi­kai jogaik viszonylag alacsony szintjének köszönhető. Ebbe tartósan aligha törődnek majd bele – ugyanúgy, mint ahogy a fejlett nyugati or­szágok tőkései, versenyképességük fokozása érdekében, a saját mun­kásaik jelenlegi életszínvonala és jogai ellen indítanak majd megújuló tá­madásokat.

Hasonló irányba mutatnak a Bookmarks kiadó publikációi is, azzal a kellemes különbséggel, hogy elemző gondolatmeneteiket nem elegyítik eretneknek minőiített nézetek elleni szónokias kirohanásokkal. Chris Harman népszerű brosúrájának ós Alex Callinicos Marx-összefoglalásá­nak egyaránt az a legérdekesebb része, ahol – az elterjedt közhelyekkel szemben – bizonyítják a marxizmus nem csökkenő, sőt a modern tőkés fejlődés által újra igazolt időszerűségét.

A Bookmarks föltálalta szellemi ebédnek kétségkívül a fő fogása Chris Hárman nagyszerű könyve az 1968-as világforradalmi hullámról. Az általa befogott problémaköröket a mű tartalomjegyzékével jellemzem. „I. rész: A hosszú nyugalom – Lassú vonat közeledik – A diáklázadás. II. rész: Amerika: A háború hazajön – A francia május – A prágai tavasz -A levegőben van (Jugoszlávia, Mexikó, Észak-Írország, Olaszország) -A vihar egy hulláma (Nagy-Britannia). III. rész: A sebesült fenevad (USA) – Olaszország: A hosszú forró ősz – A kialvó láng (A francia és a német baloldal 1968-69 után) – A brit föllendülés (1969-74). IV. rész: Portugália: Lehervadt forradalom – A görög ezredesek bukása – A francoizmus halála. V. rész: Az európai baloldal válsága – A legközelebbi tűzvész."

Mint látható, a szemle átfogó, de korántsem teljes. A szerző tudatá­ban van ennek: „Sajnos, tér és idő akadályozott, hogy világméretekre terjedjek ki. A főbb európai országokra és az Egyesült Államokra kellett korlátozódnom, csupán annyiban érintve a másutt (Vietnam, Kína, Len­gyelország, Jugoszlávia, Mexikó és Csehszlovákia) végbement esemé­nyeket, amennyiben közvetlen hatásuk volt azoknak a tudatára, akik az előbbi országokban az utcára vonultak. De emiatt senki ne képzelje, hogy 1968 épp csak európai év volt."

Mindenesetre az érintett területeken a könyv forrásértékű. Angol­szász szerzőnél ritka bőséggel szerepelnek hivatkozásaiban a legkülön­bözőbb eredeti nyelvű dokumentumok. Ezekhez járulnak a szerző sze­mélyes tapasztalatai, amelyeket az angol forradalmi baloldal egyik szel­lemi vezéralakjaként a 60-as évektől fogva szerzett, a legendás London School of Economics-ban, az International Socialists – később Socialist Workers Party-ként működő – szervezetében és folyóirataiban végzett munkája során. (Számos itt megjelent fontos írása mellett, könyvei közül valósággal alapkönyvnek tekinthető a számunkra is életbe vágó Class Struggles in Eastern Europe [Osztályharcok Kelet-Európában ] Pluto Press, London 1974; aktuális kérdések fényében értékeli újra a történel­met The Lost Revolution: Germany 1918-23 [Az elvesztett forradalom: Németország 1918-23 között] Bookmarks, London 1982; és közvetle­nül időszerű az Explaining the Crisis: A Marxist Reappraisal [A válság magyarázata: marxista újraértékelés] Bookmarks, London 1984.)

Adatgazdagsága néhány fontos általános tanulságba fut össze, amelyeket nem valami prekoncepció, hanem a dolgok belső logikája dik­tál. A könyv szerkezete így olyan refrénes forma, ahol a refrén a min­denkori előversekből születik újjá. Fő összetevői:

1. A mai kapitalizmus nemcsak bámulatos teljesítményekre, hanem – ugyanezért – mind átfogóbb és drámaibb válsághelyzetek létrehozá­sára is képes. Így aztán választhatunk, mit csodáljunk jobban: a prospe­ritás időszakainak idilli optimizmusát, vagy a hirtelen szakadékok várat­lanságát és növekvő mélységét. Ilyen szempontból – tárgyszerűsége el­lenére – valósággal költői a könyv indító fejezetének rezzenetlen, örök nyarat sugárzó nyugalma, amely ezúttal nem Debussy hangszereiből, hanem tory- és labour-politikusok nyilatkozataiból, Bad Godesberg-i pártprogramokból árad – csak hogy dramaturgiailag előkészítse a 60-as évek második felében fölharsanó Mahler-rézfúvók sátáni recsegését.

2. A nagy összecsapás utáni korszakra újra rászállt az „édes fe­ledés", mintha az egész dráma csak hosszú hajú fiúcskák rakoncátlankodása lett volna. Ezzel szemben a valóság az, hogy a diákmozgalmak húrjai a válságba került kapitalizmus egész rezonátordobozát erőteljes rezgésbe hozták: az USA-ban a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak radikalizálódásához, Franciaországban a történelem leghosszabb általá­nos sztrájkjához és a De Gaulle-rendszer megdöntésének küszöbéhez, Olaszországban és Angliában az egész munkásmozgalom erőteljes bal­ratolódásához és konzervatív kormányzatok bukásához vezettek. 1968­69 korántsem múló epizód volt, mert tendenciái angol és olasz földön a 70-es évek közepéig tovább teljesedtek, s ezekben az években következett be a dél-európai (portugál, görög, spanyol) fasiszta rendszerek bu­kása is. Hozzájuk sorolja a szerző a kelet-európai blokk osztálytársadalmias struktúráival szembeni megmozdulásokat is (amelyek részletes elemzését másutt: az Osztályharcok Kelet-Európában című, imént idé­zett könyvében adja).

3. A „pluralista demokratikus jogállamok" (vagy, ha úgy tetszik, a „szabad világ") válasza a forradalmias mozgásokra döbbenetes méretű, szélsőséges erőszak volt. Az amerikai, angol vagy francia burzsoázia csípőből tüzelt, a gumibot és könnygáz mellett előkerültek a lőfegyverek, s a megöltek és nyomorékká vertek közt ott voltak a munkások mellett az egyetemisták, tehát a burzsoázia saját gyermekei, sőt nem egyszer professzoraik, vagy akár polgári pártok tekintélyes politikusai is.

Harman valóban kellően bőkezű, amikor az egymással is torzsalko­dó új-baloldali, trockista, maoista, guevarista, anarchista csoportoknak együttesen a „forradalmi baloldal" elnevezést adományozza, ugyanakkor nem hallgatva el a vörös könyvecskéből jelszavakat skandáló vagy bom­bákat robbantó akciók végső soron forradalomellenes naivitását. Joggal emeli ki viszont Trockijnak azt a fölismerését, hogy a forradalmak alap­kérdése a világkiterjedés és a munkások meghatározó szerepe – annál is inkább, mert a kapitalizmus legfrissebb fejlődése a munkásosztály lét­számát mind területileg (az elmaradottabb országokban), mind társadal­milag (az értelmiség „üzemmérnöki", ha tetszik, „nanterre-i" típusú réte­geivel) erőteljesen megnövelte. A munkások mozgalmának viszont szer­vezetileg is meg kell újulnia, mert a szociáldemokrata, majd a kommu­nista formák közt is újra meg újra elbürokratizálódott; vezető rétegei job­ban vigyáznak a maguk pozícióira, mint a munkások érdekeire, s így időnként még a polgári ellenzéknél is hajlamosabbak arra, hogy ki­egyezzenek a fennálló uralmi rendszerekkel. Ennek a ténynek – mint Hárman gazdagon dokumentált elemzésekkel kimutatja – jelentős sze­repe volt akár a francia vagy olasz, akár az angol, akár a portugál típusú forradalmi mozgalmak elvetélésében. A megoldás kulcsát indokoltan lát­ja a közvetlen demokráciában, ahol a „műhely-szint" (shop floor), az alul­ról közvetlenül választott műhelybizalmiak (shop stewards) szintje a meghatározó, szemben a föntről vezérelt és lefelé mind elvontabbá váló bürokratikus centralista rendszerrel. A két elv gyakori ütközését a tár­gyalt mozgalmak egyik legjellemzőbb elemeként mutatja ki.

Végül mégis ez az a pont, ahol Hárman horizontja szűkösnek bizo­nyul. Ha ugyanis a lenti indíttatás szükségszerűsége igaz a munkásmoz­galomban, akkor a világforradalmi folyamat egészében is igaznak kell lennie. Ilyen szempontból is ideje, hogy a munkásmozgalom az „Interna­cionálé" első versszaka után végre a másodikat is elénekelje: nem isten, nem király, még csak nem is néptribun vált meg bennünket, hanem ne­künk magunknak kell megváltanunk magunkat. Ez pedig azt is jelenti, hogy az emberek csak a saját tapasztalataik árán, a saját fölismeréseik útján haladhatnak valódi fölszabadításuk felé. Ilyen szempontból kár volt Harmannek a trikontinentális folyamatokat a margón kívül hagynia. 1968 végtelen pillanata ugyanis nemcsak Vietnamot, Kínát, vagy a Kö­zel-Keletet, de az újra-forradalmasodó Afrikát és – kiváltképpen – Latin-Amerikát is magában foglalta.

A közös mozzanat mindenhogyan az, hogy új baloldalra volt szük­ség, mert baloldalra volt szükség, és a régi már nem volt baloldal. A kettő megütközése sem újkeletű, mert az orosz Október után vala­mennyi újabb forradalomnak, Kínától Kubáig, a hivatalos baloldal ellenál­lásával szemben lehetett csak győzedelmeskednie.

S itt, bármilyen ellentét lehet például a „forradalom a forradalomban" egyrészt maóista-guevarista-debrayista, másrészt trockista verziói kö­zött, hosszas vitákkal arról, hogy vajon a falu kerítse-e be a várost vagy a város vezesse-e a falut, a megújuló baloldal egyes fölismerései min­den ellentét mellett is meglepően közösek. A „fölbolydult értelmiségi" (G. Bosio nevezetes könyvére gondolok: L'intellettuale rovesciato) a „base"-től: a közember gondolkodásától és nyelvi kifejezéseitől való mérhetet­len eltávolodását ugyanabban a történelmi pillanatban ismerte föl, ami­kor a kínai „kulturális forradalom" a tömegek spontán akcióját kezdemé­nyezte a megmerevedett pártállami hatalmi apparátussal szemben, s amikor a párizsi diákok egyik kedvelt falfelirata lett: lci on spontane! (Itt spontánkodunk!) Ezért Sauvageot-ék gyűléseiken még a „referátum" műfaját is kizárták. Ami persze az ellenkező véglet – de mutatja a prob­léma mélységét: a „régi baloldal" egész politikai tolvajnyelve és rituáléja már nem az emberek tényleges problémáinak és gondolatainak a fel­színre hozását, hanem éppen ellenkezőleg, elfojtását szolgálta,

Ezek az akkor még csak félig megérett, gyakran egymásnak is el­lentmondó gondolatok nem segíthettek eléggé abban, hogy a forradalmi változások világszerte megérett szándékát győzelemre segítsék. A kapi­talizmus viszont eléggé erős és ügyes is volt ahhoz, hogy megbillent ha­jóját újra egyenesbe hozza – nem utolsó sorban a baloldali követelések vagy akár személyek beolvasztása révén. A vörös pedig átmenetileg megzöldült vagy megfeketedett. Mégis: a „zöldek" és az újbaloldal közt nem pusztán gondolati a folytonosság, hiszen Cohn-Bendit vagy Rudi Dutschke mindkettőnek alapítói között szerepelt; a lengyel Solidarnosc pedig, minden vallásos színezete ellenére, az elidegenedett intézmé­nyek megkerülésével is egy működtethető, közvetlen emberi kapcsolato­kon épülő önszervező társadalom modelljét vázolta föl (mielőtt a katonai puccs letiporta) – s ehhez még forradalom sem kellett volna, hiszen ha elterelik a folyót, a kapitány, szárazra került hajóján, továbbra is büszkén forgathatja a kormánykereket.

A baloldalnak így van rá oka, hogy új-újbaloldallá, tehát ismét balol­dallá legyen. S itt bőven tanulhat abból is, ami az előző újbaloldal fölte­véseiből illúziónak bizonyult. Ez alighanem kevésbé érinti az alapvető fölismeréseket, mint inkább történelmileg behatárolt formáikat. A „nagy proletár kulturális forradalomról" például azóta kiderült, hogy másképp értelmezte a párizsi diák vagy akár a cambridge-i professzor (konkrétan Joan Robinsonra gondolok), mint a manipuláló kínai politikus.

Beethoven a 3. szimfóniáját, a „hősiest", eredetileg Napóleon-szim­fóniának szánta. Amikor megtudta, hogy Napóleon császárrá koronáz­tatta magát, dühösen összetépte a címlapot. Szerencsére csak a címla­pot, nem pedig az egész szimfóniát. A dolog maga érvényes maradt.

(1990)

Előszó

„Nincs semmi elvámolnivalója?" „Nincs." „Rendben." Majd politikai kérdések követ­keztek. „Maga anarchista?" „Először is, mit értünk anarchizmuson? – kérdeztem vissza. Gyakorlati, metafizikai, elméleti, misztikus, elvont, individuális, társadalmi anarchiz­mus? Amikor fiatal voltam – mondtam -, e szavak jelentettek valamit számomra." így aztán érdekes beszélgetésbe bonyolódtunk, s a vége az lett, hogy két egész hetet Ellis Islandon töltöttem. (Vladimir Nabokov: Pnin)

Mit ereznél, ha egy napon rádöbbennél, hogy a társadalom, amelyben mindig is élni akartál, már megvalósult – eltekintve kisebb helyi gondok­tól, a kizsákmányolástól, háborútól, diktatúrától, éhezéstől? Ez a tanul­mány arról szeretne beszélni, hogy az anarchista társadalom, a magát hatalom nélkül felépítő társadalom mindig is létezett, mint mag a hó alatt, betemetve az állam ós az állami bürokrácia tömege, a kapitalizmus hulladékhegyei, a kiváltságok és jogtalanságok, a nacionalizmus és az ön­gyilkos hazafiság, a vallási ellentétek és a fanatikus szeparatizmus alá.

Az anarchizmus számos értelmezési lehetősége közül az itt kifejtés­re kerülő változat arról szeretne meggyőzni, hogy az anarchizmus egyáltalán nem a jövő társadalmáról alkotott spekulatív fantazma­gória. Az anarchizmus a mindennapi tapasztalatainkban gyökerező, a társadalmunkat meghatározó hatalmi törekvések mellett és azok ellené­re működő emberi szervező elv leírása. Mindez nem újdonság. Gustav Landauer szerint az anarchizmussal nem találtunk ki semmi újat, „csak megpróbálunk feléleszteni, rekonstruálni valamit, ami mindig is megvolt, ott ért az állam árnyékába rejtve és parlagon". Egy modern anarchista, Paul Goodman pedig ezt mondta: „A szabad társadalomnak többet kell jelentenie annál, mint hogy a régi rendet egy új renddel helyettesítjük. E kifejezésen azt énjük, hogy kiterjesztjük a szabad cselekvés terét, míg végül ez működteti majd szinte egész társadalmi életünket."

Még azt hihetné valaki, hogy szándékosan keverem magam ellent­mondásba, amikor az anarchizmus kapcsán szervezetről beszélek. Azt hihetnék, hogy az anarchia, már nevéből következően is, a szervezet el­lentéte A szó azonban valójában valami egészen mást jelöl: uralom nél­küliséget, a hatalom hiányát jelenti. Végül is a hatalom hozza és hajtja végre azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a .gazdagok" birtokolják a társadalmi javakat és kizárják belőle a „szegényeket". Végül is a hatalom elve biztosítja, hogy az emberek életük nagy részében má­sokért dolgozzanak, s nem azért mintha ez kedvükre lenne, vagy mintha bármi beleszólásuk lenne munkájukba, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak. Végül is a hatalom az, aki háborúra készül és hadat visel még akkor is, ha te vagy köteles elszenvedni e háború következményeit.

De vajon tényleg csak a hatalom? A hatalom, még a korlátlan dik­tatúra is, az alávetettek beleegyezésén alapul. De miért egyeznek bele az emberek abba, hogy uralkodjanak fölöttük? Nemcsak azért mert félnek: mi félni valója lehet egy maroknyi hivatásos politikustól és fizetett banditáiktól emberek millióinak? Mindez azért történhet meg, mert az alávetettek magukévá teszik a felettük állók értékeit Irányí­tók és irányítottak ugyanúgy a hatalom, a tekintély és a hierarchia elvében hisznek. És mégis, a mindennapokban az önkéntes társulá­sok és a kölcsönös segítség tartják működésben a társadalmat.

Az anarchisták társadalmi és politikai filozófiává emelik az emberek természetes és spontán hajlandóságát, hogy közös hasznukra szövet­kezzenek egymással. Az anarchizmus valójában annak a gondolatnak a neve, hogy a társadalom megszervezheti magát hatalom nélkül is, s hogy ez nem csak lehetséges, hanem üdvös is számára. Az anarchia szó, mint tudjuk görög eredetű, annyit jelent, hogy „hatalom nélküliség", s a görögök óta ennek az eszmének mindig is voltak hívei, bárhogy hív­ták is őket. Az újabb korban William Godwin volt az első, aki elméleti rendszerré fejlesztette az anarchizmust, nem sokkal a Francia Forrása-lom után. A XIX. század közepén egy francia, Proudhon anarchista társa­dalomelméletet dolgozott ki, á központi hatalom nélkül szövetségre lé­pett kisközösségek anarchistaelméletét. Proudhont Mihail Bakunyin, az orosz forradalmár követte, Karl Marx kortársa és ellenfele. Marx képvi­selte a szocialista mozgalom egyik szárnyát – akik az államhatalom megragadására törekedtek; Bakunyin a másikat – nekik az államhata­lom lerombolása volt a céljuk.

Egy másik orosz, Pjotr Kropotkin megpróbálta az anarchista eszmé­ket tudományosan is megalapozni. Kimutatta, hogy a kölcsönös segít­ségre – az önkéntes együttműködésre – való hajlandóság ugyan­olyan elemi erő bennünk, mint az agresszió vagy a hatalomvágy.

De voltak mások is, sok ezren, ismeretlen forradalmárok, propagátorok és tanítók, akik ugyan nem írtak könyveket, amelyekből idézhetnék, de megpróbálták a világ majd minden táján elterjeszteni az eszmét a hata­lom nélkül felépülő társadalomról. Különösen forradalmak idején jelentek meg, Mexikóban, Oroszországban és Spanyolországban. Mindenhol ve­reséget szenvedtek, és a történetírók szerint, amikor Franco csapatai 1939-ben bevonultak Barcelonába, az anarchizmus napja végleg leha­nyatlott.

És mégis, 1968-ban, Párizsban az anarchia zászlói lengtek a sor­bonne-i egyetemen, és még ugyanebben az évben feltűntek Brüsszel­ben, Rómában, Mexikóvárosban, New Yorkban, sőt még Canterburyben is. Az emberek egyszeriben arról kezdtek beszólni, hogy olyan politikai élet kellene, amelyben a hétköznapi ember, asszony és gyerek saját sorsának kovácsa, s maga alakítja jövőjét. Társadalmi és politikai de­centralizációt kezdtek emlegetni, munkásigazgatást az iparban és diák­hatalmat az iskolákban; közösségi ellenőrzést követeltek a szociális in­tézmények felett. Az anarchizmus nem volt többé a történelem romanti­kus mellékösvénye, hanem az emberi viszonyok szerveződéséről alko­tott felfogás, ami ma időszerűbb, mint valaha.

A szervezeteknek és a szervezeti problémáknak hatalmas és kiter­jedt irodalma van, annál is inkább, mivel e téma a kormányapparátus és a gazdaságirányítás hierarchikus felépítése szempontjából különös fon­tossággal bír. Az anarchisták számára e tömérdek irodalomnak legfel­jebb a töredéke használható, hacsak nem éppen az a céljuk, hogy bírá­latukkal ízekre szedjék vagy szabotálják ezeknek az életünkre rátelepe­dett intézményeknek a működését. Az igazság az, hogy miközben ezrek tanítják és tanulják a hatalom mesterségét, alig akad valaki, aki a hata­lom-mentesség elvével ugyanezt tenné. Számtalan kutatás foglalkozik az irányítás módszereivel, de hányan vannak azok, akik az önigazgatás titkát keresik? Könyvtárakat lehetne megtölteni a gazdaságirányításról szóló munkákkal, költséges tanfolyamokat szerveznek és túlfizetett ta­nácsadókat ültetnek az apparátus nyakába. Azok számára azonban, akik az irányítást munkásautonómiával szeretnék helyettesíteni, nincs sem könyv, sem tanfolyam, ós minden bizonnyal nem számíthatnak egy árva garasra sem. A hatalmasok kisajátították az agyakat, és nekünk, ha ki akarjuk dolgozni az irányítás és hatalom nélkül felépülő társadalom el­méletét, olyan történeti és tapasztalati anyagból kell merítenünk, ame­lyeket senki sem tartott méltónak arra, hogy lejegyezze.

„A történelmet – mondta W. R. Lethaby – a túlélők írják, a filozófiát a tehetősek; azok ismerik az életet, akik nem félnek alámerülni mélysé­geibe." Ha megpróbáljuk egy anarchista szemével nézni az emberi tár­sadalmat, észrevesszük, hogy mindaz, amit szeretnénk, már megvan az uralkodó hatalmi struktúra réseiben. Ha fel akarjuk építeni a szabad tár­sadalmat, csak ki kell nyújtanunk a kezünket az építőköveiért…

Állam és anarchia

Nyilvánvaló, hogy amíg korunk problémái a tömegpolitika és a „tömegszervezet" fogal­maival határozzuk meg, addig illetékeseik csak az államok és a tömegszervezetek le­hetnek. De mihelyt tudomásul vesszük, hogy a működő államok és pártok részéről számba jöhető megoldások vagy hatástala­nok, vagy ártalmasak – vagy ezek is, azok is egyszerre -, nemcsak annak a szüksé­gessége merül fel, hogy új megoldások után nézzünk, hanem elsősorban azé, hogy ma­gukat a problémákat másként fogalmazzuk meg. (Andrea Caffi)

Ha egy pillantást vetünk a szocializmus történetére, ha eltöprengünk a szomorú különbségen ígéret és megvalósulás között (akár azokban az országokban, ahol a szocialista pártok győztesen kerültek ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemből, akár azokban, ahol a hatalmat soha­sem sikerült megszerezniük), ellenállhatatlanul merül fel bennünk a kér­dés: mit hibáztunk el, mikor és miért. Lennének, akik az 1917-es orosz forradalmat tekintenék végzetes fordulópontnak a szocialista történelem­ben. Mások egészen az 1848-as Párizsig mennének vissza, és a Febru­ári Forradalomban keresnék az európai szocializmus fejlődésének szét­válását anarchista és marxista történetre. Megint mások az Internacio­nálé 1872-es Hágai Kongresszusát tekintenék döntőnek a kettéválás szempontjából (ezen a kongresszuson aratott győzelmet a marxizmus Bakunyin és az anarchisták kizárásával). Ugyanebben az évben Baku­nyin, Marxot bírálva, profetikus látomásban jósolta meg a kommunista társadalom egész elkövetkezendő történetét:

„Marx, habár kommunista, a hatalom és a centralizmus híve. Ugyan­azt akarja, amit mi, a gazdasági és társadalmi egyenlőség átfogó győzelmét, de ő ezt az államban és az államhatalom által, egy nagyon erős, mondhatnám úgy is, hogy despotikus ideiglenes kormány diktatú­rájával kívánja elérni, azaz úgy, hogy közben kiiktatja a szabadságot. Az ő gazdasági eszménye szerint az állam a föld és minden másatoké egyedüli tulajdonosa, állami földművelés folyik állami szakemberek irá­nyítása alatt, és az állam ellenőriz minden ipari és kereskedelmi vállalko­zást az állami tőke segítségével. A mi célunk ugyanúgy a gazdasági és társadalmi egyenlőség diadala, de mi az egyenlőséget úgy akarjuk meg­valósítani, hogy leromboljuk az államot, és eltörlünk mindent, amit jog néven ismerünk (hisz a jog sem más, nézetem szerint, mint az emberi jogok szüntelen semmibevétele). Mi nem föntről lefelé, hatalmi eszkö­zökkel, és nem is szocialista hivatalnokok, szakemberek vagy a tudás más kiválasztottjai segítségével akarjuk újjászervezni a társadalmat és egyesíteni az emberiséget, hanem alulról fölfelé, az állami igából felsza­badult munkástársulások szabad összefogásával."

A szocializmus angol változata esetében a szétszakadás később kö­vetkezett be. Az egyik legkorábbi fábiánus röpirat még kijelenthette 1886-ban, hogy „az angol szocializmus még sem nem anarchista, sem nem kollektivista, politikai szempontból még nem elég körvonalazott ah­hoz, hogy bárhová besoroljuk. Sokan vannak, akik szívük szerint szocia­listák, csak ezt még ők maguk sem tudják. Ha azonban Anglia nem tu­datos szocialistái egyszer magukra ébrednek, valószínűleg ók is két pártra fognak szakadni: az erős központi irányítás szükségességét valló kollektivistákra a mérleg egyik serpenyőjében és a központi kormányzat­tal szemben az egyéni kezdeményezést védelmező anarchistákra a má­sikban." A fábiánusok hamar rájöttek, hogy a vízválasztó melyik oldalán a helyük, és amikor megalakult a Munkáspárt, döntő módon befolyásol­ták annak politikai irányvonalát. 1918-as éves konferenciáján a Munkás­párt végül a mellett a felfogás mellett kötelezte el magát, amely a szo­cializmust az államhatalom és állami tevékenység korlátlan kiterjeszté­sével azonosítja, ós az államot, mint egy hatalmas, igazgatói irányítás alatt álló részvénytársaságot képzeli el.

És hogy mit hozott hatalomra jutása után a „szocializmus"? Társa­dalmi igazság helyett a társadalmi jólét álcájával leplezett állammonopo­lista kapitalizmust. A XIX. század fényes reményei nem váltak valóra, csak a komor próféciák teljesedtek be. A totális háború és totális állam századában ma még érvényesebb s még időszerűbb a klasszikus anar­chista gondolkodók bírálata az államról és annak hatalmi struktúrájáról. Ugyanakkor semmivé vált a hit, hogy az államhatalom megragadásával megvalósul a szocializmus (bármelyik országot vesszük is, ahol a szo­cialista pártok parlamenti többséget szereztek, vagy ahol egy népi forra­dalom hátán kerültek hatalomra, nem is szórva azokról a helyekről, ahol születésénél szovjet tankok bábáskodtak). Pontosan az történt, amit jó egy évszázada az anarchista Proudhon megjósolt. Amit elértek, végül is nem több, mint „egy jól felépített demokrácia, amely látszólag a tömegek hatalmán alapul, de amelyben a tömegeknek még sincs több hatalmuk, mint amennyi ahhoz kell, hogy az általános szolgaság állapotát fenntart­sák a régi abszolutizmustól kölcsönzött elveknek és előírásoknak megfe­lelően. Ezek pedig a következők: monolit államhatalom, mindent beke­belező centralizmus, az egyéni, közösségi és regionális gondolatnak (mint bomlasztó hatásúnak) szisztematikus elfojtása, inkvizitórikus rendőrség."

Kropotkin is azok közé tartozott, akik figyelmeztettek: „Az államap­parátus, mely mindig eszköz volt egy kisebbség kezében, hogy biz­tosítsa és megszervezze hatalmát a tömegek felett, nem lehet az az eszköz, mely majd ugyanennek a hatalomnak a lerombolását szol­gálja." Kijelentette, hogy „az ember gazdasági és politikai felszabadulá­sa majd új kifejezési formákat teremt az állami intézmények helyett". Ma­gától értetődőnek tartotta, hogy „ennek az új formának sokkal inkább né­pinek és decentralizáltnak kell lennie, sokkal jobban kell hasonlítania egy népgyűlés jellegű önkormányzathoz, mint bármelyik képviseleti kor­mányzatnak". Kropotkin itt azt a gondolatot ismétli meg, hogy minden­képp meg kell találnunk azokat az új szervezeti formákat, amelyek átve­hetik majd az állami bürokráciától a társadalom számára végzett felada­tokat, majd hozzáteszi: „semmit sem végeztünk mindaddig, amíg ez nem történik meg".

Amikor azt látjuk, hogy a mai világban milyen gyengék az egyének meg a személyes kapcsolatokra épülő kis közösségek, és megkérdez­zük magunktól: miért van így, válaszunknak nemcsak azt kell magában foglalnia, hogy gyengeségüknek a modern katonai-ipari állammá szer­veződött roppant hatalmi gócok az okai, hanem azt is, hogy azért gyen­gék, mert kiszolgáltatták erejüket az államnak. Úgy kell elképzelnünk, mintha minden ember rendelkezett volna meghatározott mennyiségű erővel, de valamiféle mulasztás, nemtörődömség, vagy egy botor, föld­hözragadt szokás vagy beidegződés miatt hagyta volna, hogy azt meg­szerezze valaki más, ahelyett, hogy maga használta volna fel céljaira. (Kenneth Boulding szavaival élve, temérdek emberi energia létezik a vi­lágban. Amikor az óriás szervezetek hasznosítják ezeket az energiákat, elvonják őket más területekről.)

Gustav Landauer, a német anarchista, egy egyszerű, de mélyreható gondolatot fűzött az állam és társadalom viszonyának vizsgálatához: „Az állam nem valami olyasmi, amit egy forradalommal lerombolhatunk. Az állam – állapot, az emberek közötti meghatározott viszony, viselkedés­mód. Úgy rombolhatjuk le, ha másféle kapcsolatokat kötünk, másképp viselkedünk." Mi, s nem valami absztrakt, külső identitás az – mondja Landauer -, aki hol így, hol úgy cselekszik, hol társadalmi, hol politikai értelemben létezik. Landauer barátja és szellemi örökségének folytatója,

Martin Buber Society and the State [Állam és társadalom] című tanul­mányát a szociológus, Robert Maclver megállapításával kezdi: „a társa­dalmit a politikaival azonosítani annyi, mint valamennyi hiba közül a legvaskosabbat elkövetni, eltorlaszolván az utat mind a társada­lom, mind az állam megértéséhez". A politikai elv – Buber értelmezé­sében – a hatalom, a tekintély, a hierarchia és az uralom fogalmaival írható le. A társadalmi elvet ott látja érvényesülni, ahol az emberek kö­zös szükségleteik és közös érdekeik alapján szövetségre lépnek.

Honnan nyeri erejét a politikai elv? – kérdezi Buber. És a kérdést így válaszolja meg: „Az állam mindenek felett álló egyesítő hatalma onnan származik, hogy az emberek félnek egymástól; az államot a társadalom önfenntartó ösztöne élteti. A látens külső feszültségek adják kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött… Ez minden államfor­ma esetében így van: mindegyiknek nagyobb a hatalma, mint amennyit a körülmények megkövetelnének, sőt politikai hatalmon valójában éppen ezt a rendelkezési lehetőségben megmutatkozó többletet értjük. E több­let mértéke – mely persze pontosan nem számítható ki – jelzi az igazga­tás és uralom közötti meglévő különbséget." Buber ezt a hatalmi fölösle­get „politikai többletnek" nevezi, és megállapítja, hogy „igazolását a külső és belső bizonytalanságból nyeri, az országok közötti és az orszá­gokon belüli látens feszültségekből. A társadalmi elvhez viszonyítva a politikai elv mindig erősebb, mint ahogy az adott körülmények között ez szükséges lenne. Az eredmény a társadalmi spontaneitás fokozatos el­apadása."

A két elv konfliktusa az emberi viszonyok örök sajátossága. Vagy ahogy Kropotkin mondta: „Civilizációnk kezdete óta kétféle tradíció, két ellentétes irányzat harcol egymással: a római és a népi, a birodalmi és a föderalista hagyomány – a hatalom és a szabadság elve." Viszonyuk a fordított arányosság: az egyik ereje a másik gyengesége. Ha fokozni akarjuk a társadalom erejét, gyengítenünk kell az államét. A totalitariánizmus hívei ezt jól tudják, ezért akarják minduntalan lerombolni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felett nem tudnak ha­talmat szerezni. Így tesznek az államon belüli domináns érdekcsopor­tok, s eszerint szerveződik az üzleti és katonai szféra szövetsége is a „permanens hadigazdaság" fenntartására. E szövetség, mely, egykor Charles E. Wilsonnak, az Egyesült Államok hadügyminiszterének kezde­ményezésére jött létre, ma már olyannyira eluralta az Egyesült Államok politikai életét, hogy még Eisenhower is kötelességének érezte, hogy utolsó elnöki beszédében figyelmeztessen a benne rejlő veszélyekre.

Lehántva róla a politikusok és filozófusok által ráaggatott metafizikai leplet, az államot mint az erőszak politikai szervezetét határozhatjuk meg, a szociológusok szerint pedig az állam egy a társadalom többi szervezete között. Mindazonáltal minden más organizációtól megkülön­bözteti az a kizárólagos joga, hogy végső esetben kényszert alkalmaz­zon. S itt megint csak felmerül a kérdés: ki ellen irányul ez a végső jog? Nos, a külső ellenség ellen irányul, de az esetek nagy részében valójá­ban a hatalma alatt álló társadalmat veszi célba.

Ezért mondta hát Buber, hogy a látens külső feszültségek adják az állam kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött. De vajon tudatosan teszi-e ezt az állam? Tényleg arról lenne szó, hogy az állam „rossz" emberek kezében van, s minden rendbe tehető, ha a „jó" emberekre szavazunk? Vagy az állam mint intézmény alapvető sajátos­sága mutatkozik itt meg? Simoné Weil mindenesetre ezt a következte­tést vonta le, amikor a következőket írta: „A háborúról szóló tanulmányok majdnem mind elkövetik azt az óriási hibát – amelybe a szocialisták is kivétel nélkül mind beleesnek -, hogy ti. a háborút egyszerűen csak a külpolitika egy epizódjának tartják, pedig ez mindenekelőtt belpoli­tikai lépés, s azok közül is a legalávalóbb." Pontosan erre a megálla­pításra jutott Marx is, aki szerint a szabadversenyes kapitalizmus korá­ban a tőkések konkurenciája, mely nem ismer más fegyvert, csak a ki­zsákmányolást, a tőkéseknek munkásaik ellen vívott harcává változott, s végül az egész tőkésosztályt a munkások ellen fordította. Így történhet meg aztán, hogy az állam a háború és a háborús fenyegetés eszkö­zét használja, hogy sakkban tartsa saját polgárait. „Mivel az irányító apparátusnak az ellenséggel szemben nincs más eszköze, mint hogy a kényszer erejével halálba küldje saját katonáit, az egyik államnak a má­sik állam ellen vívott háborúja az államnak és a katonai apparátusnak a saját népe ellen vívott háborújává változik."

Az irányító apparátus felől nézve persze másképp fest a kép. Szá­molgatván, hogy a lakosság mekkora hányadát áldozhatják fel egy atomháborúban, a nagyhatalmak kormányai (kapitalisták és kommunis­ták egyaránt) pontosan így szoktak kalkulálgatni. Mindjárt a fentiek sze­rint látja azonban az ember a dolgokat, ha – mint ez milliók esetében így van – ó maga is egy a feláldozhatok között (kivéve persze, ha méltatlan személyét egynek tekinti az állammal). A „megengedhető veszteség" csak nőtt, mióta a specializált, költséges kiképzésben részesített, szűk katonai személyi állomány válláról az amorf polgári tömegekre hárul a teher, hogy ezt az áldozatot meghozzák. Amerikai stratégák kiszámol­ták, hogy a polgári lakosság hányadrésze pusztult el századunk nagy háborúiban. A legyilkoltaknak az I. világháborúban 5, a II. világháború­ban 48, a koreai háborúban 84%-a volt civil, míg egy elképzelhető III. világháborúban ez a szám előreláthatólag 90-95% lenne, hiszen mára már az államok – kicsik ós nagyok egyaránt – akkora készletet halmoz­tak fel nukleáris fegyverekből, hogy abból a világ minden lakosára tíz tonna TNT jutna.

T. H. Green, a XIX. században azt írta, hogy a háború az állam „töké­letlenségének" kifejeződése. Nem volt igaza. A háborúban éppenhogy az állam tökéletessége teljesedik ki: a háború az állam legszebb órája. A háború az állam normális állapota – a kitételt Randolph Bourne hasz­nálta először az I, világháborúban. Bourne kifejtette: „Az államok az egy­más ellen támadó, illetve az egymással szemben védekező nyájak szer­vezetei. A háború a nyáj legalsó szintjéig, legtávolabbi ágaiba is eljuttat­ja az akarat és cselekvés áramát. A társadalom működő erők pillanatnyi gyorsasággal mind a legfőbb cél érdekében egyesülnek, hogy katonai támadást indítsanak, vagy hogy védekezzenek. És ami békében annyi küzdelem árán sem sikerült, az most megvalósul… a kötelek megfeszül­nek, az ellentétek kihunynak, és a nemzet lassan hömpölyögve, de foko­zódó sebességgel és egyre szorosabb egységben halad a nagy cél felé, hogy meglelje békéjét a háborúban."

Az állam elkorcsosulása, hibáinak fokozatos előtérbe kerülése ezért érvényesül társadalmi szükségszerűségként. Az életben maradás szem­pontjából így elengedhetetlenül fontos, hogy új kötelékeket, alternatív hatalmi fókuszokat, másfajta viselkedésmódokat alakítsunk ki. De hol kezdjük? Annak mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmiképp sem kívánunk egy létező politikai pártot támogatni vagy ah­hoz csatlakozni, vagy akár abban reménykedni, hogy egy létező politikai pártot belülről változtathatunk meg. Az sem megoldás azonban, hogy új pártokat alakítsunk és küldjünk a politikai hatalomért folytatott küzdelem arénájába. Nem az a feladatunk, hogy megszerezzük az államot, hanem hogy fokozatosan megfosszuk a hatalomtól. Az állami bürokrácia és centralizáció ugyanolyan összeférhetetlen a szocializmussal, mint ami­lyen az autokrácia volt a kapitalista rendszerrel. Így vagy úgy, de a szo­cializmus népi és közösségi jellegét kell előtérbe állítani, nem szabad, hogy ilyen mértékben támaszkodjék a képviseleten alapuló közvetett ha­talomgyakorlás rendszerére. Működésében az önkormányzásnak kell az eddiginél sokkal jobban érvényesülnie. Más szóval piramisok helyett há­lózatokat kell építenünk. Minden hatalmi intézmény a piramisok mintájá­ra épül fel: az állam, a kis és nagy vállalatok, a hadsereg, a rendőrség, az egyház, az egyetemek, a kórházak mind-mind piramis-struktúrák, szűk döntéshozói csoporttal a csúcson, alul pedig széles néptömegek­kel, akik helyett és számára a döntéseket hozzák. Az anarchistáknak nem az a céljuk, hogy kicseréljék a címkéket az egyes társadalmi réte­geken, nem akarnak más embereket a csúcsra ültetni, azt akarják, hogy mi, alulról, kikecmeregjünk végre. Az anarchisták az egyének és közös­ségek széles hálózatát szeretnék létrehozni, s e hálózat részeként min­denki maga hozná meg saját döntéseit, mindenki maga irányítaná a sa­ját sorsát.

A klasszikus anarchista gondolkodók az egész társadalmi rendszert így képzelték el, a helyi közösségek szövetének: a „commune" vagy ta­nács a területi központ (s nem az állam kinyújtott keze, hanem az érin­tett tagok szabad társulása, mely lehet szövetkezet vagy testület vagy egyszerűen a közös érdekek által egyesített emberek időleges szövetsé­ge); és a „syndicate" vagy munkástanács a munkahely szerinti, illetve a foglalkozási egység. Ezek az egységek szövetségbe tömörülnének, de nem úgy, mint a piramis kövei, ahol a legalsó tégla hordja a legnehe­zebb terhet, hanem úgy mint a láncszemek egy hálózatban, az autonóm közösségek hálózatában. Az anarchista társadalomelméletben sokféle gondolati szál fonódik össze: a közvetlen cselekvés, az autonómia és a munkásirányítás, a decentralizáció és a föderalizmus gondolata.

A közvetlen cselekvés fogalmát a századfordulón élt francia forra­dalmi szindikalisták vezették be a munkásmozgalomban alkalmazott kü­lönböző harci módszerekkel összefüggésben, az olyanokkal, mint a munkabeszüntetés, munkalassítás, amerikázás, szabotázs és az általá­nos sztrájk. A fogalom jelentése azóta jócskán kiszélesedett, feltöltődött a Gandhi-féle passzív ellenállási mozgalom, az Egyesült Államokban folytatott polgárjogi küzdelmek, és a szerte a világban mind nép­szerűbbé váló öntevékeny politikai mozgalmak tapasztalataival. Dávid Wieck úgy határozta meg a közvetlen cselekvést, mint ami „a kitűzött cél felé haladva, figyelembe véve az adott helyzetet, megmarad az egyén, illetve az egyént képviselő közösség mozgásterében. Ezzel szemben a közvetett cselekvés, feltehetőleg a „jó" cél érdekében olyan dolgok meg­valósítására tör, amelyeknek ehhez a „jó" célhoz semmi közük nincsen, sőt ellentétesek vele." Meghatározását a következő egyszerű példán szemlélteti: Ha a hentes mérés közben ujjával is megsegíti egy kicsit a serpenyőt, a vásárló panaszkodhat, elmondhatja a hentest mindenféle gazembernek, aki kirabolja a szegényeket; ha a vásárló tovább ágál, de semmi többet nem tesz, akkor az egész csak szájjártatás marad; ha ki­hívja a Súly- és Mértékügyi Hivatalt, akkor az már közvetett cselekvés; ha viszont ragaszkodik hozzá, botladozó nyelvvel, hogy maga mérje meg a húst, esetleg hoz egy másik mérleget, ellenőrizendő a hentes sú­lyait, vagy elmegy máshová vásárolni, vagy támogatja egy szövetkezeti áruház megnyitását – akkor már a közvetlen cselekvés mezejére lépett. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egyénnek illetve a közös­ségnek az általánosság egy szintjén minden helyzetben adódik le­hetősége valamilyen közvetlen cselekvésre, olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyek eddig észrevétlenek maradtak, és olyan dolgok tűnhetnek egyszeriben fontosnak, amelyeknek jelentőségét eddig alábecsültük. Gondolkodásunk annyira átpolitizálódott, annyira csak az állami intéz­mények működése körül forog, hogy a környezetünk átalakítására irá­nyuló közvetlen erőfeszítések hatásai feltáratlanul maradnak. A közvet­len cselekvés gyakorlata, meglehet, azonos azzal, hogy szabad embe­rek vagyunk, készen arra, hogy felelősségteljes életet éljünk egy szabad társadalomban."

Az autonómia, a munkásirányítás és a decentralizáció gondolata el­választhatatlan a közvetlen cselekvés fogalmától. A modern államok­ban, mindenhol és minden területen egy maroknyi kisebbség hozza a döntéseket, gyakorolja a hatalmat, és korlátozza a lehetőségeket, a nagy többségnek pedig el kell fogadnia ezeket a döntéseket, alá kell vetnie magát ennek a hatalomnak, és a kívülről megszabott le­hetőségek keretei között kell lavíroznia. A közvetlen cselekvés gya­korlata annyit jelent, hogy visszavesszük a döntéshozói hatalmat tőlük – saját ügyeinkben.

A döntési jog kisajátításának a munkás munkahelyi autonómiájának vonatkozásában van a legnagyobb jelentősége. Ha a munkásirányítás szóba kerül, az emberek csak szomorúan mosolyognak és lemondóan dörmögnek valamit a modern ipar arányairól és átláthatatlanságáról, ami szerintük egy fejlett gazdaságban megvalósíthatatlan vágyálommá teszi a munkásirányítást. Nincs igazuk. Semmiféle technikai alapja nincs an­nak, hogy a munkásirányítást megvalósíthatatlannak tartsuk. A munkás önigazgatásnak ugyanazok az akadályai, amelyek a társadalmi javak bármiféle igazságos elosztásának is útját állják – a kiváltságosok hagyo­mányos érdekei a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyok között.

A decentralizáció, hasonlóképpen, nem technikai probléma, hanem sokkal inkább az emberi viszonyok szerveződésének egyfajta szemléle­te. Meggyőző gazdasági érveket lehetne felhozni a decentralizáció mel­lett, de a közvetlen cselekvés és az autonómia elvét valló anarchista számára nem is képzelhető el másfajta megoldás. Centralista törekvé­sek az ő számára ugyanúgy nem jöhetnek szóba, mint ahogy az autoritariánus és centralista beállítottságú emberben sem merül fel, hogy de­centralizációs módszerekhez folyamodjék. A modern anarchista Paul Goodman, a decentralizáció egyik hirdetője erről a következőket írja: „Valójában a decentralista eszmék mindig is két ágra szakadtak. Egyes szerzők, mint például Lao-ce és Tolsztoj, a várost és az udvart konzer­vatív paraszti szemszögből bírálták, szemükre vetve, hogy szervetlenek, s hogy megnyilvánulásaikat a formalitás és ritualizmus uralja. Más szerzők viszont, mint például Proudhon és Kropotkin, a centralizált hata­lom és a bürokrácia, valamint a feudális hatalmi viszonyok demokrati­kus, urbánus kritikáját adták. Bírálták kizsákmányoló jellegét, hogy nem serkenti a hatékonyságot ós a kezdeményezőkészséget. Ma azonban már csakis egy poszt-urbánus és poszt-centralista, ós semmiképpen sem falusias jellegű decentralizáció valósulhatna meg."

Az anarchista gondolkodók – pontosan azért mert nem céljuk a föld­rajzi elszigetelődés – különös figyelmet szenteltek a föderalizmus elvé­nek. Proudhon alfáját és ómegáját látta benne politikai és gazdasági eszméinek. Őt nem az államszövetség, de nem is egy föderális világál­lam gondolata foglalkoztatta, hanem az emberi viszonyok szerveződé­sének alapelve.

Bakunyin föderalista elképzelései Proudhon eszméit visszhangoz­ták, de ő hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a föderalizmus elvét csak a szocializmus töltheti meg valódi forradalmi tartalommal. Ha­sonlóképpen Kropotkin is a francia forradalom és a Párizsi Kommün, majd, élete alkonyán, az Orosz Forradalom tapasztalatainak példáján mutatott rá arra, hogy egyetlen forradalom sem feledkezhet meg a föde­ralizmus elvéről, ha meg akarja őrizni forradalmiságát.

Minden valódi népi megmozdulás programjában ott szerepeit az au­tonóm közvetlen cselekvés, a decentralizált döntési jog és a szabad fö­deráció joga. Staughton Lynd is megállapította, hogy „nem volt még olyan igazi forradalom – akár az 1766-os amerikai, akár az 1789-es francia, akár az 1917-es orosz, vagy az 1949-es kínai forradalmat vesszük -, amelyben ne bukkantak volna föl az alulról kezdeményezett ad hoc népi szervezetek, hogy a korábban legitimként elismert intézmé­nyek kezéből átvegyék az irányítást." Ott láthattuk őket 1949-ben, a né­met forradalomban – akkor müncheni „tanácsköztársaságnak" hívták magukat -, az 1936-os spanyol és az 1956-os magyar forradalomban, de a Prágai Tavasz is előcsalogatta őket 1968-ban. Megjelentek ugyan, de csak azért, hogy ugyanaz a párt tiporja el őket, mely egy alapvetően anarchista jelszót meghirdetve, a „minden hatalmat a szovjeteknek" fel­kiáltással került hatalomra 1917-ben. 1920 márciusában, amikorra a bol­sevikok már állami szervvé alakították a helyi szovjeteket, Lenin és Em­ma Goldman között a következő szóváltás hangzott el: „Ugyan már – mondta Lenin -, hisz még a maga nagyszerű elvtársa, Errico Malatesta is elkötelezte magát a szovjetek mellett." „Igen – válaszolta erre Gold­man -, a szabad szovjetek mellett."

Maga Malatesta a forradalom anarchista fogalmáról ezt írta: „A forra­dalom a kényszerviszonyok szétzúzása; a csoportok, a közösségek és a régiók autonómiája; a forradalom a testvériség utáni vágyból, az egyéni és közösségi érdekekből, a termelés és a honvédelem szükségleteiből született szabad szövetség; a forradalom az emberek megannyi szabad tömörülése eszméik, vágyaik vonzalmaik szerint; a forradalomban ezré­vel alakulnak és bomlanak fel a képviseleti, helyi, közösségi, regionális és országos testületek, amelyek a közeli és távoli tájakon élő emberek vágyait és érdekeit a nyilvánosság elé tárják s egyeztetik, de anélkül, hogy törvényhozói hatalommal rendelkeznének, pusztán a tájékoztatás, a tanácsadás és a példa eszközeivel. A forradalom a tények tüzén edzett szabadság – addig ól, amíg a szabadság, amíg valakik, kihasz­nálva a tömegek kimerültségét, a túlzott remények nyomában járó kény­szerű csalódottságot, az esetleges tévedéseket és emberi hibákat, újból hatalomként nem lépnek fel, zsoldosokból vagy sorkatonákból álló sere­gekkel a hátuk mögött, ezek aztán törvényeket hoznak, megálljt paran­csolnak a mozgalomnak, és útnak indítják a reakciót."

Az idézet utolsó mondata azt sugallja, hogy Malatesta elkerülhetet­lennek tartotta a reakciót, ami igaz is, ha az emberek hagyják, hogy a hatalmától megfosztott régi uralkodó elit helyett egy új vegye a kezébe a hatalmat. Más szempontból azonban valóban igaz, hogy minden forra­dalomban bekövetkezik egyszer a hanyatlás. Hol emelkedünk, hol lebu­kunk a történelem hullámain. A „végső harc" csak a dalban létezik. Vagy ahogy Landauer mondja, minden forradalom vége egy másik forradalom kezdete azok számára, akik nem ragadtak le egy fényes történelmi pilla­natnál. Nincs végső küzdelem, csak partizánharcok hosszú sora a leg­különbözőbb harcvonalakon.

A spontán rend elmélete

A szervezetekről alkotott anarchista felfogás lényeges eleme az úgyne­vezett spontán rend elmélete: az az elmélet, mely szerint a társadalom tagjai közös érdek alapján, bizonyos számú emberrel, tapogatózva, rög­tönözve, kísérletezve, akár tévedések árán is, de megteremtik a rendet egy adott szituációban. Ez a rend pedig sokkal jobban megfelel az em­berek igényeinek, mint bármi, amit egy külső hatalom kényszeríthet rá­juk, s tartósabbnak is bizonyul annál. Kropotkin az emberi társadalom történetét tanulmányozva, a Francia Forradalom korai szakaszának ese­ményeiből és az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalataiból levont tanul­ságok alapján alakította ki a maga elképzeléseit ezzel kapcsolatban. A spontán szerveződésre példát láthatunk a legforradalmibb helyzetekben, a természeti katasztrófák után felbukkanó ad hoc szervezetekben, és mindenhol másutt, ahol szervezeti formák és hierarchikus hatalom nél­kül folytatnak az emberek valamiféle tevékenységet. A hatalom elve oly mélyen beépült társadalmunk sejtjeibe, hogy a spontán rendező elv csak forradalmak, szükséghelyzetek és egyéb úgynevezett „események" idején lép működésbe. Mégis feltárul benne az emberi természet egy sajátos, az anarchisták által „normálisnak", a hatalom hívei által meg „rendkívülinek" tartott tulajdonsága.

A spontán szerveződés szép példája volt az első aldermastoni me­netelés, vagy az, amikor 1946 nyarán egy egész sor katonai tábort özönlöttek el erőszakos lakásfoglalók. (1946-ban, júniustól októberig, Anglia és Wales 40.000 hajléktalanja több mint 1.000 katonai tábort fog­lalt el önhatalmúlag. Igyekeztükben, hogy otthonosabbá tegyék ezeket a sivár barakkokat, megszerveztek minden kommunális szolgáltatást – kö­zös étkeztetést, ruhatisztítást, gyermekfelügyeletet stb. Megalakították a Lakásfoglalók Védelmi Szövetségét. Ezeknek a közösségeknek egyik sajátossága az volt, hogy olyan emberek hozták őket létre, akik az ott­hontalanságon kívül semmiben sem hasonlítottak egymásra-vándorkö­szörűstől az egyetemi tanárig mindenki megtalálható volt itt.) A fogyasz­tói kizsákmányolás ellen tiltakozó közönség az 1960-as évek végének popfesztiváljain, szintén a spontán szerveződésre szolgáltatott példát. Ezek a fiatalok a tiltakozásnak olyan módszereit választották, amelyekbe a főcímeken átfutó újságolvasó nem feltétlenül látott bele. A helyi ható­ság egy képviselője a kormánynak tett jelentésének mellékletében, mely „A tájékozott közvélemény keresztmetszete" címet viselte, ezt írja: „a részvevők között, megítélésem szerint, a béke és elégedettség légköre honol". Egy egyházi képviselő pedig „a nagyfokú felszabadultság, test­vériség, és az osztozkodásra való erős hajlandóság általánosan elural­kodó légköréről" tesz említést. Ehhez hasonló vélemények hangzottak el a Woodstock Fesztivál alkalmával épült rögtönzött várossal kapcsolat­ban is az Egyesült Államokban: „Woodstock, ha nem ideiglenes jelleggel épült volna, már csak méreténél fogva is Amerika egyik legnagyobb vá­rosává válik, de az biztos, hogy egyedülálló jelenség lenne, ha azokat az elveket vesszük, amelyek alapján lakói életüket megszervezték."

A dél-londoni Pechamben létrehozott Pioneer Health Center-ben (Kí­sérleti Egészségügyi Központ) a spontán szerveződés elméletét műkö­dés közben figyelhettük meg. Ez az érdekes és tudatosan átgondolt kí­sérlet orvosok és biológusok egy csoportjának kezdeményezésére indult be a II. világháború előtti évtizedben. Céljuk az volt, hogy, eltérően a más területeken működő orvosoktól, ne a betegségeket vizsgálják, ha­nem az egészség és az egészséges élet mibenlétét próbálják kutatni. Úgy találták, hogy célkitűzéseik megvalósítására az a legjobb módszer, ha egy nyilvános klubot hoznak létre családi tagsággal. A klub keretében a családok különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, cserébe azért, hogy tagsági díjat fizetnek, és bizonyos időközönként orvosi vizsgálatok­nak vetik alá magukat. A pechami biológusok úgy gondolták, hogy akkor tehetnek érvényes megállapításokat, ha szabad embereket vonnak megfigyelés alá – olyan embereket, akik azt tehetik, amire kedvük szottyan, és szabadon juttathatják kifejezésre vágyaikat. Éppen ezért nem voltak vezetők, és nem volt semmiféle szabály vagy házirend. „Én voltam az egyetlen, akinek hatalma volt – nyilatkozta az alapító -, de én is csak azért éltem vele, hogy elejét vegyem bármiféle hatalmas­kodásnak." Az első nyolc hónap maga volt a téboly. Az egyik megfigyelő erre így emlékezett: „Az első családokkal fegyelmezetlen gyerekhordák ér­keztek és úgy vették birtokba az egész épületet, mint egy grandiózus londoni utcát. Visítva rohangáltak keresztül-kasul a termeken, mint a hu­ligánok, összetörték a berendezést és a bútorokat", elviselhetetlenné té­ve az életet mindenki számára. Scott Williamson azonban „ragaszkodott hozzá, hogy a békét maguknak a gyerekeknek kell helyreállítaniuk az út­jukba kerülő ingerforrásokra reagálva". Kitartását siker koronázta: „Egy év sem telt bele és a káoszból kibontakozott a rend, gyerekcsapatokat lehetett látni, amint naphosszat úsznak, korcsolyáznak, bicikliznek, tor­náznak vagy valami játékot játszanak, olykor beülnek a könyvtárba ol­vasni… a visítás és rohangászás csak emlék maradt."

A pechami kísérletről készített számos értékes beszámoló egyiké­ben John Comerford arra a következtetésre jut, hogy „ilyeténképpen, ha egy társadalom megfelelő körülmények között a spontán kifejeződésre bízza magát, maga jut el a megváltáshoz, és minden fölébe rendelt ve­zetésnél sikeresebben fogja megvalósítani az összhangot a benne működő erők között". Edward Allsworth Ross ugyanezt a következtetést vonta le a „határvidéki" közösségek igazi (vagyis nem a legendák szerin­ti) fejlődését vizsgálva a XIX. századi Amerikában.

Ugyanennek a jelenségnek hasonlóképpen drámai megnyilvánulá­sairól tudósítanak azok a bátor vagy inkább magabízó kísérletezők – pl. August Aichorn, Homer Lane és Dávid Wills – , akik önkormányzati, nem-büntető jellegű közösségeket alakítottak „bűnöző" fiatalokból. Ho­mer Lane volt az a férfi, aki évekkel előzve meg korát, közösséget ho­zott létre a bíróságok által hozzá küldött fiúkból ós lányokból – a közös­séget Little Commonwearth-nek hívták. Lane gyakran mondogatta, hogy „a szabadságot nem lehet adni, azt a gyerek maga fedezi és találja fel". Ezt támasztotta alá Howard Jones is, amikor így nyilatkozott: „Lane nem volt hajlandó a felnőtt világ intézményeit utánzó kormányzati rendszerbe kényszeríteni a gyerekeket. A Little Commonwearth kormányzati rend­szerét a gyerekek maguk formálták, lassan és fájdalmasan, saját igé­nyeik kielégítésére." Aishorn, aki hasonlóan bátor képviselője volt ugyan­ennek a generációnak, egy beilleszkedési zavarokkal küszködő gyere­kek számára létesült otthon vezetője volt. Az egyik különösen agresszív csoportról így írt: „agresszív cselekedeteik egyre gyakoribbakká és egyre erőszakosabbakká váltak, mígnem gyakorlatilag az épületben található összes bútort szétverték, betörték az ablaküvegeket, majdhogynem szi­lánkokká rugdalták az ajtókat. Egyszer egy fiú kiugrott a dupla ablakon, mit sem törődve az üveg vágta sebekkel. Végül üresen maradt az ebédlőasztal, mert a gyerekek a játékszoba zugaiba kuporodva falták be az ebédjüket. Visítás és üvöltözés hallatszott a távolból." Aichorn és kollégái, megőrizvén magukban azt, amit csak a módszerükbe vetett em­berfeletti hitnek és türelemnek nevezhetünk, megvédték a gondjaikra bí­zott gyerekeket a szomszédok, a rendőrség és a városi hatóságok dü­hétől. „Kitartásuk végül elnyerte jutalmát. A gyerekek nemcsak lecsilla­podtak, hanem erős érzelmi kapcsolatot alakítottak ki gondozóikkal. E kötődés aztán megfelelő alapul szolgált az átnevelési folyamathoz. Vé­gül a gyerekeknek meg kellett ismerkedniük a külvilág által felállított kor­látokkal."

Időről időre hasonló sikereket értek el mások is, [pl. Makarenko. – A szerk.] azon kevesek, akik elegendő belső szabadsággal és a mód­szer alkalmazásához nélkülözhetetlen morális erővel rendelkeztek, vala­mint azzal a végtelen türelemmel és kitartással, ami esetükben elenged­hetetlen. A mindennapi életben ezek az élmények nem jelentkeznek ilyen élességgel, mivel általában nem ilyen alapjaiban torzult személyi­ségekkel van dolgunk. A mindennapokban azonban, a tudatos szabályo­zottság szféráján kívül általában egy közös cél megvalósítása érdekében érintkezünk másokkal, s miközben – az időt látszólag céltalanul és tétle­nül vesztegetve – arra várunk, hogy kialakuljon a spontán rend, felmerül a veszély, hogy közbelép a rend egy szerelmese, s csak azért, hogy végre bevégezzen valamit, megkísérli kiépíteni a hatalmat és a rend­szert. Csak egy pillantást kell vetnünk azonban a szülő-gyerek viszony­ra, hogy lássuk, a rendetlenséggel kapcsolatos toleranciaküszöb ebből a szempontból egyénenként jelentősen különbözik. Többnyire azt vesszük észre, hogy a rend büntető és korlátozó hívei általában saját gátlásaik és bizonytalanságuk miatt olyanok, amilyenek. Vannak viszont olyan emberek is, akik megbocsátó türelemmel viselik a rendetlenséget, s az olvasó számára nem lehet kétséges, melyikükkel könnyebb együtt élni.

Egészen más síkon bontakozik ki spontán rend az emberi társadal­mak azon ritka pillanataiban, amikor egy népi forradalom megvonja tá­mogatását a „törvényes rend" erőitől, s ilyeténképpen a hatalmat is visszaveszi tőle. Egyszer alkalmam volt beszélgetni egy Dél-Afrikából visszatért újságíróval. Az országról szerzett legmélyebb benyomása az volt, hogy a dél-afrikai fehérek olyan „kurtán-furcsán" beszélnek egy­mással. „Ott már senki sem kedves a másikkal" – mondta. Megjegyzését egy ezzel ellentétes jelenség idézte föl bennem. A csehszlovákiai szov­jet beavatkozás évfordulóján tartott rádióműsorban az egyik résztvevő az 1968-as prágai nyárra visszaemlékezve a következőket emelte ki: „Ezen a nyáron mindenki barátságosabb, figyelmesebb lett. Eltűnt a bűn és az erőszak. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy elviselhetőbbé te­gyük az életet, hisz oly elviselhetetlen volt azelőtt." A munkások sok he­lyen önkéntes felajánlásokat tettek – írja a Prágai Tavasz kapcsán John Berger -, hogy ingyen dolgoznak szombaton, így kívánván könnyíteni az ország anyagi gondjain. Azok az emberek, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a fogyasztói társadalom volt legmerészebb álmuk, pénzt és aranyat ajánlottak fel, hogy segítsenek megmenteni az ország gazdasá­gát (Ökonómiai szempontból ez persze naiv gesztus, de ideológiailag annál jelentősebb.) Munkások tömegeit láttam Prága utcáin, arcuk ra­gyogott tetteik és lehetőségeik tudatától. Ez a hangulat persze nem tart­hatott örökké. Ám egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy milyen le­hetőségek szunnyadtak az emberekben kihasználatlanul; hogy milyen gyorsan úrrá lehet lenni a bomlasztó erőkön." Harry Schwartz pedig (a New York Times-tól) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a külföldi tudósí­tók élénk és keresetlen, közvetlen és felszabadult szavakban írták meg a boldog prágai polgárok parttalan lelkesedését." Amikor aztán begör­dültek a szovjet tankok, hogy helyreállítsák az ö rendjüket, a spontán for­radalom spontán ellenállássá alakult át. Kamii Winter így nyilatkozott a prágai eseményekkel kapcsolatiban: „Meg kell vallanom, hogy teljesen hiányzott a szervezettség. Magától ment minden…" Pozsony megszállá­sának második napjáról Ladislav Mňačko a következőket írta: „Egyetlen vezényszó sem hangzott el. Magától is tudta mindenki, hogy mit kéne tennie. Mindenki a maga ura volt és magának parancsolt, miközben a hivatalos kormány valahol messze, valószínűleg Moszkvában tartózko­dott. Hiába próbálták a megszálló erők megbénítani az ellenállók tevé­kenységét, ment tovább minden a maga útján, s talán még olajozottabban, mint békés időkben. Az embereknek estére még a kenyérkérdést is sikerült megoldaniuk."

Novemberben, amikor a diákok ülősztrájkot szerveztek az egyete­meken, „a lakosság azzal is kimutatta szimpátiáját, hogy a gyárakból tu­catjával küldték a diákoknak az ingyen élelemmel megrakott teherautó­kat. A prágai vasúti alkalmazottak pedig sztrájkkal fenyegettek arra az esetre, ha a kormány megtorló intézkedéseket foganatosítana a diákok­kal szemben. Különféle közlekedési alkalmazottak buszokat bocsátottak a sztrájkolok rendelkezésére. A postai dolgozók külön telefonösszekötte­tést létesítettek az egyetemi városok között."

A Prágai Tavasz egyébként nem az első volt a spontán forradalom spontán rendjének példatárában. Tizenkét évvel korábban Lengyelor­szágban és Magyarországon az anarchia ugyanilyen röpke mézeshetek­re invitált.

Ugyanezt láttuk más földrészeken is. Amikor Havannában az általá­nos sztrájk megbuktatta a Battista-rezsimet, és mielőtt Castro hadsere­ge benyomult a városba, Róbert Lyon, az American Friends Service Comittee New England-i irodájának ügyvezető igazgatója arról tudósított je­lentésében, hogy „bár most nincs rendőrség az országban, a bűnözési ráta már évek óta nem volt ilyen alacsony". A BBC tudósítója szerint: „A városban napokig nem működött semmiféle rendőrség s ez mindenki számára örvendetes élmény volt. A motorosok fegyelmezetten viselked­tek, ami, tekintve, hogy kubaiakról van szó, igazán bámulatba ejtő. Az ipari munkások kis csoportokban tüntettek követeléseikért, majd felosz­lottak, és ki-ki ment haza. A kocsmák is bezártak, amikor minden ven­dég megitta a magáét, és mindenkinek csak annyira volt jókedve, amennyire kell. Havanna, lerázva magáról annyi év után egy velejéig korrupt rendőri szervezet elnyomását, felszabadultan mosolygott a forró napsütésben."

A fent leírt esetek mindazonáltal – és közismerten – egytől-egyig az­zal végződtek, hogy az új rendszer, a rend megteremtésének szüksé­gességére ós az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, sietve kiépítette a maga elnyomó gépezetét.

Az olvasó számára is nyilvánvalóan,- az emberi viselkedés és a tár­sadalmi viszonyok kutatása során azért tanulmányoztuk, elemeztük (és példáztuk a fentiekben is) azokat a pillanatokat, amikor a társadalmat egyedül az emberi szolidaritás kötőanyaga tartotta össze, a hatalom holtsúlya nélkül, hogy kiderítsük, megvannak-e az előfeltételei a társa­dalmi spontaneitás, a „részvétel" és a szabadság kiterjesztésének, s ha igen, melyek azok. Bizonyos, hogy azok a pillanatok, amikor semmiféle rendőrség nem működik, elmélyült érdeklődésre tarthatnának számot, legalább a kriminológusok részéről. Ennek ellenére sem a szociál­pszichológiai tanulmányokban, sem a történészek írásaiban nem találko­zunk kellő mértékben e téma tárgyalásával. A szemtanúk személyes él­ményei közé kell leásnunk magunkat, ha valóban foglalkozni akarunk a kérdéssel.

Ha meg akarjuk tudni, hogy miért nem tanulmányozzák a történé­szek a forradalmi spontaneitás pillanatait, vagy, hogy miért feketítik be őket, olvassuk csak el Noam Chomsky Objectivity and Liberal Scholarship [Objektivitás és liberális tudomány] című tanulmányát. A szerző egy, az anarchisták számára kiemelkedően fontos esemény, az 1936-os Spanyol Forradalom példáján szemlélteti gondolatait, amelynek történe­te – jegyzi meg – még megírásra vár. A hivatásos történészek e tárgy­ban folytatott kutatásait elemezve Chomsky a következőket írja: „Azt hi­szem, már éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a szerzőt a társadalmi forradalommal szembeni előítéletes gondolkodása, valamint a liberális polgári demokrácia rendje és értékei iránti elkötelezettsége vezette arra, hogy hamis színben tüntesse fel döntő fontosságú esemé­nyeket, és figyelmen kívül hagyjon jelentős történelmi folyamatokat." Chomsky azonban elsősorban nem erre akarta felhívni a figyelmünket. „Annyi azért mindenki számára világos – írja -, hogy a jóléti államok ér­telmisége veszélyes ideológiai áramlatokat követ. Ez az értelmiség kizá­rólagos jogot formál a jóléti társadalom irányításához szükséges techni­kákra és szakértelemre, és egy olyan nemzetközi társadalom kiépítésén fáradozik, amely fölött az amerikai szuperhatalom őrködik. Tisztán ideo­lógiai szinten e veszélyek jó részét már feltárták a tudomány ellenforra­dalmi alárendeltségének kutatása során… Mindaddig amíg az irányítási és ellenőrzési módszerek léteznek, arra lehet használni őket, hogy kor­látozzák az új társadalmi formákkal való spontán és szabad kísérlete­zést, s ugyanígy lehet velük megakadályozni azt is, hogy újrateremtsük a társadalmat azok érdekében, akik ma, így vagy úgy, de mindenképp kisemmizettek. Ahol ezek a módszerek kudarcot vallanak, ott helyükbe lépnek a kényszereszközök, a modern technika által rendelkezésre bo­csátott legváltozatosabb formáikban, hogy fenntartsák a rendet és a biz­tonságot."

Van tehát olyan rend, amit az erőszak tart fenn, van olyan, amit a bürokrácia kényszerít ránk (rendőrökkel az ajtóban), és van olyan rend, amely spontánul bontakozik ki, annál fogva, hogy társas lények vagyunk, akik képesek saját sorsukat alakítani. Majd, ha az első kettő megszűnik létezni, akkor nyílik meg az út a harmadik rend végtelenül emberibb és emberségesebb formája előtt. Mert a szabadság – ahogy Proudhon mondta – nem a gyermeke, hanem a szülője a rendnek.

Vezetők nélkül

Korunk már olyannyira hozzászokott a mes­terségesen kijelölt vezetőkhöz… hogy ne­hezen ismeri föl az igazságot, vagyis hogy a vezetőket nem kell sem kiképezni. sem ki­nevezni, mert azok maguktól bukkannak fel. ha eljön az ideje. A Peckham Központ kötet­len viszonyai között a vizsgálatot vezető tu­dósok nap mint nap szemtanúi lehettek, mi­ként válik ki valaki ösztönösen a közös­ségből, s lesz a közösség ösztönösen, de nem hivatalosan elismert vezetőjévé, mindig az adott pillanat kívánalmainak megfelelően. Jöttek-mentek a vezetők, ahogy a körülmé­nyek hozták a Központ örökmozgásában. Mert kijelölésük nem volt tudatos és (felada­tuk végeztével) nem is tudatosan tétettek le. A közösség tagjai nem is mondtak köszöne­tet a vezetőnek sem szolgálatai teljesítése közben, sem utána, szolgálatai teljesítésé­ért. Addig követték, amíg irányítása a javuk­ra vált, illetve amíg megfelelt annak, amit ők is akartak. Szánakozás nélkül vártak le róla, amikor új tapasztalataik friss élmények felé szólították őket, melyek során majd megint új vezetők emelkednek fel, vagy amikor már olyan önbizalomra tettek szert, hogy bármi­féle kötött vezetés csak korlátozta volna őket. (John Comerford: Health the Unknown. The Story of the Peckham Experiment. [Éljen az ismeretlen! – a peckhami kísérlet története])

A vezetővel akarok beszélni! Ezzel kezdi a marslakó, ha földi lénnyel ta­lálkozik, ezt követelik a rendőrök a tüntetőktől, az újságírók a forradal­mároktól. „Néhány újságíró szerint – mondta egyikük Daniel Cohn-Benditnek – maga a forradalom vezére." Cohn-Bendit így válaszolt: „Össze­vissza firkálnak mindenféle ostobaságot. Sohasem lesznek képesek fel­fogni, hogy a diákmozgalomnak nincsen szüksége vezetőkre. Nem va­gyok sem vezető, sem hivatásos forradalmár. Csak szócső vagyok, szó­szóló, semmi más." Az anarchisták a vezetés nélküli közösségek hívei, s ha ez a kifejezés ismerősen cseng, az azért lehetséges, mert volt a há­ború előtt egy paradox kísérlet az angol és az ausztrál hadseregben – a módszert azóta már a gazdaságirányításban is alkalmazzák -, amit úgy hívtak, hogy vezetés nélküli csoporttechnika, és a vezetők kiválasztásá­ra szolgált. Katonai pszichológusok megfigyelték, hogy az, amit ők az ideális vezető, illetve beosztott tulajdonságainak tartottak, nem mutatko­zik meg, ha az egyént elszigeteljük társaitól. „Ezek a tulajdonságok meg­határozott társadalmi szituációkhoz kötődnek – írta az egyik pszicholó­gus -, a vezetés helyzetenként és csoportonként változik. Több mint száz évvel ezelőtt Mihail Bakunyin ezt így fogalmazta meg: „Adok és ka­pok – ilyen az élet. Irányítanak ós irányítok, ha rám kerül a sor. Igy hát nincs hatalom, mely rögzített ós állandó, csak a kölcsönös, időleges és mindenekelőtt önkéntes vezetés ós alárendeltség folytonos váltakozása."

Ne tévesszen meg e gondolatok szelíd logikája. A vezetés anarchis­ta értelmezése következtetéseiben teljesen forradalmi – hiszen, ha kö­rülnézünk a világban, mindenhol azt látjuk, hogy pontosan az ellenkező felfogás érvényes: mindenhol hierarchikus, tekintélyelvű, privilegizált és állandó jellegű vezetés van hatalmon. Alig akad olyan tanulmány, mely e két ellentétes munkaszervezési módszer hatásainak összehasonlítá­sával foglalkozna. Említsünk meg mégis egyet. A Royal Institute of Bri­tish Architects (RIBA) anyagi támogatásával felmérés készült a tervező irodák munkaszervezési módszereiről. A kutatócsoport a tervezési folya­mat két ellentétes típusát különböztethette meg, amelyek meglehetősen különböző munka- és szervezési módszerek kiindulópontjául szolgáltak. „Az egyik esetekben a folyamat első lépcsőjeként megtervezik az épület formáját, majd, ehhez idomítva a megbízók igényeit, kiképezik e három­dimenziós prekoncepció belső terét. A másik módszer először kísérletet tesz arra, hogy minél jobban megismerje a leendő lakók igényeit, s ha már mindent tudnak róluk, köréjük tervezik az épületet."

Az első módszer esetében, ha azt alkotó jellegű munka fő része le­zárult, a többi már szinte magától megy, az építész gyors döntéseket hoz, betartja a határidőt s elég gyorsan dolgozik ahhoz, hogy méltányos hasznot könyvelhessen el. „A bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy ez a fajta magatartás uralkodó azokban az irodákban, ahol a centralizált munkaszervezési módszert alkalmazzák, és ezek a módszerek egyér­telműen az irányítás meglehetősen autokratikus formáival járnak együtt." Ezzel szemben „a másik elgondolás – mely a használó igényeitől jut el az épület formájáig – megnehezíti a döntéshozatalt. Tovább tart a mun­ka, az építész számára többnyire nem kifizetődő, holott a megbízó gyak­ran sokkal olcsóbban jöhet ki, s az épület is a vártnál gyorsabban kerül­het tető alá. Számos tervező iroda, mely a fenti módszerrel dolgozik, megfelelőbbnek találta a decentralizált munkaszervezési módszert, melynek kötetlen légkörében szabadon áradhatnak a gondolatok…" A kutatócsoport úgy találta, hogy a vizsgált irodák vagy a centralizált vagy a decentralizált típusba sorolhatók, kivéve egy kisebb „hibrid" csoportot, vagyis azt a néhány nagy állami intézetet, mely rendkívül merev hierar­chikus struktúra szerint épült fel, s a tervezői munka alacsony minőségé­vel, valamint rossz szakmai és vezetői hatékonyságával tűnt ki. Az alkal­mazotti fluktuáció, mely semmiféle összefüggést nem mutatott a kerese­tekkel, nagy volt a centralizált irodákban, és alacsony vagy rendkívül ala­csony a decentralizált felépítésűekben, ahol a munkatársak vállán jókora felelősség nyugodott és amelyekre a pezsgő munkahelyi légkör volt a jellemző.

A RIBA-felmérés eredményeihez hasonló megfigyeléseket tettek a tudományos kutatómunka elveinek összehasonlító vizsgálata során is. Itt kell megemlítenünk Wilhelm Reich „demokratikus munka" elméletének néhány megállapítását. Meg kell mondanom, kétlem, hogy valaha is ki­próbálta volna elgondolását a gyakorlatban, annyi azonban bizonyos, hogy az egybevág az anarchista csoportokban szerzett tapasztalataim­mal, Reich a következő kérdést teszi fel: „Mik voltak hát szervezetünk alapelvei, ha egyszer nem voltak sem szavazások, sem irányelvek és utasítások, ha egyszer nem voltak titkárok, elnökök, alelnökök és így to­vább, és így tovább?" A válasz pedig így hangzik: „A munka tartott össze minket, az, hogy munkánk által kölcsönösen függtünk egymástól. Egyetlen nagyszabású probléma kötötte le figyelmünket, a maga szak­mai részfeladataival. Nem kértem senkit, hogy segítsen a munkában, maguktól jöttek. Addig maradtak, amíg a munka ott tartotta őket. Nem alkottunk politikai csoportosulást, és nem dolgoztunk ki akcióprogramot sem. Mindenki tette a magáét, érdeklődésének megfelelően. … Aztán ott voltak az objektív, biológiai munkaérdekek és munkafeladatok, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák az emberi együttműködést. A pél­dakövetésre épülő munka spontán módon organikusan alakítja ki műkö­dési formáit, jóllehet csak fokozatosan tapogatózva, nem egyszer hibá­kat ejtve. Nem úgy, mint a politikai szervezetek, amelyek működése, az­zal a sok „kampánnyal" meg „platformmal", semmi összefüggést nem mutat a mindennapok gondjaival, bajaival."

A „demokratikus munkáról" szóló tanulmányának egy másik helyén Reich megállapítja: „Biztosak lehetünk benne, hogy ha egy szervezet­ben személyes ellentétek ütik fel a fejüket, megindul az intrika és a poli­tikai taktikázás, ott az embereket valójában már semmi sem köti össze, a közös munkaérdek elvesztette összetartó erejét. … Mivel a szervezeti kapcsolatok alapját a közös munkaérdekek képezik, így ha ezek meg­szűnnek, vagy konfliktusba kerülnek egymással, a szervezeti kapcsola­tok is felbomlanak." E kötetlen, változó vezetés szintén a tekintélyből táplálkozik, de e tekintély alapja itt minden esetben az önkéntes szerep­vállalás a szóban forgó feladat elvégzésében. Smeaton és Newcomen bizonyára egyaránt kitűnő mérnök volt – fejtegeti Reich -, de gőzgépei­ken minden dugattyú-löketnél egy külön odaállított fiúnak kellett kinyitnia a szelepet; és éppen az egyik ilyen fiú volt az, akinek egy alkalommal sikerült a szelepet a gép többi részéhez rögzítenie, hogy az magától ki­nyíljon, miközben ő el nem foglalt társaival játszik. Persze a modern gé­pek korában nincs többé helye az ilyen ártatlan újításoknak. A fejlesztési munkához ma már széles körű tudományos képzés vált szükségessé, a munkások pedig ki vannak zárva ebből a képzésből. Úgyhogy e remény­telen helyzetből nincs más kiút, csak ha egyesítjük a kézművességet a tudományos képzéssel – ha összegezzük a tapasztalatokat, ahelyett, hogy határokat vonnánk – így Reich.

A helyzet valójában ma még rosszabb, mint ahogy azt Kropotkin megjósolta. Terv és végrehajtás, „igazgató" és munkás még távolabb kerültek egymástól. Az emberek nagy része tulajdonképpen felülképzett a termelési piramisban elfoglalt helyéhez képest. Alkotó fantáziájukra a rendszer nem tart igényt. „Nem azért fizetnek hogy gondolkozzál, ha­nem hogy végezd a dolgod!" – hallhatjuk a művezetőktől.

Amikor az anarchista folyóirat szerkesztője voltam, a lappal foglalko­zó cikkekben különösen az egyik kritikus szavai nyerték meg a tetszése­met. E kritikus szerint a folyóirat mély érdeklődóst mutat az iránt „ahogy az egyes embert megfosztják a fejlődés lehetőségétől", és „ugyanakkor meglátja az emberekben rejlő kiaknázatlan képességeket". Habár e sza­vak inkább a szándékra, mintsem az eredményre vonatkoznak, a szerző véleménye mindazonáltal helytálló. Az emberek az anyaöltől a sírig tartó útjukon anélkül mennek végig, hogy valaha is tisztába jönné­nek saját képességeikkel; éppen azért, mert a kezdeményezés joga, a döntésben, bírálatban, és határozathozatalban való részvétel joga a fejeseknek van fenntartva. Nem véletlen, hogy a vezetéssel kapcso­latos példáimat a „kreatív" foglalkozások – mint az építészet és a kutató­munka – területén végzett funkcionális tevékenységek köréből vettem, Ha egy intézmény feladata az, hogy alkosson, akkor nem engedheti meg magának, hogy dolgozóinak többségéből mások által programozott gépeket csináljon.

„Az alkotás a kiválasztott keveseknek van fenntartva – olvassuk egy beosztott véleményét -, mi többiek arra kényszerülünk, hogy e kiválasz­tott kevesek által teremtett világban pergessük napjainkat, hogy az ő ze­néjüket hallgassuk, hogy az ő találmányaikkal és tudományukkal éljünk, hogy az ő költeményeikben, látomásaikban és színjátékaikban gyönyör­ködjünk. Ezt a meggyőződést táplálja bennünk kultúránk és nevelteté­sünk, jóllehet ez nem más, mint egy kulturálisan kialakult és meggyöke­resedett hazugság." A rendszer kitermeli a tudatlanok tömegét, majd el­határolja magát tőlük alkalmatlanságuk miatt, és a „kiválasztott kevesek­nek" hódol, mondván, hogy a tehetség ritka adomány…

Ki tervezzen?

Az amerikai városokat sújtó válság leküzdésére Sennett olyan városépí­tést ajánl, amely városokban az emberek arra kényszerülnek, hogy szembesüljenek egymással. „Ezekben a városokban nem létezne sem rendfenntartás, sem a központi irányítás más formája, nem lenne isko­láztatás, övezetekre osztás, felújítás, illetve semmilyen olyan központo­sított városi tevékenység, amit valójában egységes közösségi akcióval és ami még fontosabb, magán a városon belül közvetlen erőszakmentes konfliktussal folytatni lehet." Erőszakmentes? Igen, mivel Sennett azt ál­lítja, hogy a mai korszerű és anyagi javakban bővelkedő városban az ag­ressziónak és a konfliktusnak az erőszakon kívül nem nyújtanak semmi más kibocsátószelepet, s ennek pontosan a személyi konfrontáció hiá­nya az oka. (A leghangosabban akkor kiáltanak törvényért és rendért, amikor a közösségek – az amerikai külvárosokban – a leginkább elszi­getelődnek a többi városbeli embertől.) Ezen erőszak megnyilvánulására a legvilágosabb példa – mondja Sennett – „a modern városokban a rendőrségre nehezedő nyomás. A rendőröktől azt várják, hogy ellensé­ges döntés bürokratái legyenek", de „egy társadalom, amely a rendet­lenségre adott törvényes választ személytelen, passzív erőszakként képzeli el, csak a rendőrlázadás rémisztő kitörését váltja ki". Ezzel szemben az anarchista város, amit Sennett elképzel, „arra készteti az embereket, hogy megmondják, mit gondolnak egymásról, valamiféle összeférési, együttélési forma kikovácsolása céljából", s így az itteni megoldás nem kompromisszum a rend és az erőszak között, hanem egy teljesen eltérő életforma, amelyben az embereknek nem kell választani­uk a kettő között.

A valóban „decentralizált" hatalom, ahol az egyénnek a körülötte lévőkkel van dolga egy változatos környezetben, magában foglalja a kö­zösségi irányítás lényegét, vagyis a konfliktusszabályozás elutasítását érintő változást. Például erősen csökkenteni kell sok polgári rendetlen­ség rendőri szabályozását; a helyi ügyek békés rendezéséért az érde­kelteknek kell vállalniuk a felelősséget. Miután az emberek jelenleg olyan naivak és járatlanok a konfliktus kifejezésre juttatásában, e rendet­lenségeket csak erőszakba-torkollásként tudják elképzelni. Amíg nem ta­nulják meg tapasztalatból, hogy a konfliktus kezelése olyasvalami, amit nem lehet a rendőrökre hárítani, a konfliktusnak ez az erőszakba polari­zálódása és eszkalálódása az egyetlen végkifejlet, amit be tudnak üte­mezni. Ez érvényes azokra is, akik rendőri megtorlásra számítanak saját maguk ellen – ilyen például a militáns diákok kis csoportja -, és áll azok­ra is, akik „maguk mellé" hívják be a rendőrséget.

A szakértő feladata is megváltozik. „A tervezőknek ahelyett, hogy valami elvont városi egész részére terveznének, a város konkrét részei, a városban lévő különböző osztályok, etnikai csoportok és fajták számá­ra kell dolgozniuk. És a munka, amit ezeknek az embereknek végez­nek, nem tervezheti meg ezeknek az embereknek a jövőjét; az embe­reknek nem lesz esélyük arra, hogy éretté váljanak, ha nem maguk tervezik jövőjüket, ha nem kapcsolódnak be aktívan társadalmi életük kialakításába."

Egyébként az Egyesült Államok kezdeti története is olyan időszak volt, amelyben a helyi közigazgatásban a Községi Gyűlés [Town Meeting] volt a legfelső szerv. Ahogy Tom Paine írta: „az Amerikai Háború kezdetét követő két évben – és több amerikai szövetségi államban hosszabb ideig – nem voltak kialakított kormányzási formák. A régi kor­mányokat megszüntették, s az ország túlságosan el volt foglalva a hon­védelemmel ahhoz, hogy figyelmét új kormányok alapítására fordítsa, ám ezen intervallum során a rendet és a harmóniát éppoly sértetlenül őrizték meg, mint Európa bármelyik országában." Staughton Lynd hoz­záfűzi: „Az örökölt hatóságok elleni lázadás az amerikai forradalmi ha­gyományban sem puszta „intézményellenesség" volt. Az amerikai forra­dalmi hagyomány hallgatólagosan – néha nyíltan – magában foglalt egy álmot a jó társadalomról, mint alulról szakadatlanul újrateremtett helyi közösségek önkéntes szövetségéről; azt, amivel az újrateremtés folyik, Paul Godman 'egzisztenciális alkotmányos törvények folyamatos soro­zatának' nevezi."

A közösség erejének a centralizált bürokratikus tervezés borzalmai­ból eredő újbóli fölfedezése e hagyomány újrateremtésének kezdetét is jelentheti. És pontosan azért kell tapasztalatból megismernünk a közös­ségi hatalom nélküli közösségi szervezésnek, az igazi közösségi cselek­véstől való elterelésül szolgáló közösségi tanácskozásnak csapdáit és csalódásait, mert az említett újbóli fölfedezés igen korai szakaszainál tartunk egy olyan társadalomban, amelyet a bürokratikus közigazgatás ural.

Mi lakást adunk, nektek adtak lakást, ők hajléktalanok…

A harmadik világbeli viskóvárosok szegényei, akik anarchikusán cselek­szenek, mivel semmilyen hatóság nem bír olyan hatalommal, hogy eb­ben megakadályozhassa őket, három olyan szabadsággal rendelkez­nek, amelyet a gazdag világ szegényei elvesztettek. Ahogy John Turner megállapítja, élhetnek a közösségi kiválasztás szabadságával, saját pénzforrásaik kezelésének szabadságával, továbbá saját környezetük kialakításának szabadságával.

A gazdag világban a főidnek minden darabja valakié, akinek az olda­lán szilárdan ott áll a törvény és a törvényt érvényesítő ügynökök. Az építkezési előírásoknak és a tervezési tőrvényeknek mereven érvényt szereznek, hacsak nem olyan fejlesztő jön, aki eléggé dörzsölt építésze­ket és közvetítőket tud szerződtetni, vagy egyezséget tud kötni a hatósá­gokkal.

Vegyük például a nagy-britanniai lakáshelyzetet. Sok előre látható paradoxonának csak egyike a tulajdonos és a tanácsi bérlő közötti sza­kadék. A lakosságnak közel egyharmada községi tulajdonban lévő há­zakban illetve lakásokban él, de egy maroknyi szövetkezeti lakásügyi társaságot leszámítva nincs egyetlen olyan ingatlan sem, amit annak bérlői tartanának a kezükben. A tulajdonos dédelgeti és javítgatja ottho­nát, jóllehet az térszabványait és szerkezeti minőségét illetően esetleg gyatrább, mint a községi építészet egyik díjnyertes darabja, amelynek bérlője viszont kevés büszkeséget és örömöt látszik érezni lakásában. A tanácsi bérlő ugyanis a függőség és ellenérzés szindrómájának csapdá­jába került, ami pontos visszatükrözése lakáshelyzetének. Az emberek azzal törődnek, ami az övék, amin változtathatnak, amit a változó igé­nyekhez igazíthatnak, és amit megjavíthatnak a maguk részére. Képe­seknek kell lenniük környezetük alakítására ahhoz, hogy azt igazán sa­játjukká tegyék. Közvetlen felelősséget kell vállalniuk érte.

Amilyen arányban növekszik a tanácsi bérlőkre a nyomás a folyama­tos lakbéremelés révén, – s ezzel a bérlők csak akkor tudnak szembe­helyezkedni, ha kollektív ellenálláshoz folyamodnak -, olyan mértékben növekszik az igény a bérlő státuszának megváltoztatására vagy a" bérlő általi ellenőrzésre. A községi ingatlannak a bérlő általi átvétele egyike azon nyilvánvalóan ésszerű elgondolásoknak, amelyek szunnyadnak, mert a községi ügyekhez való hozzáállásunk még mindig megrekedt a tizenkilencedik századi paternalizmus kerékvágásában. Útmutatásul rendelkezésünkre áll Oslo dokumentumokkal teljes mértékben alátá­masztott esettörténete Norvégiában. Egyik háború előtti alacsony szín­vonalú ingatlanuk problémáival kezdődött. Az ingatlan nem volt tet­szetős, s nagy volt az ellenállás a lakbéreknek a javítási költséget fe­dező emelésével szemben. Kísérletképpen az ingatlant átadták egy bérlőszövetkezetnek, s ez a politika megváltoztatta mind az ingatlant, mind a bérlők magatartását. Most Oslo egész lakáspolitikája ezen az el­ven alapul. Ez nem anarchia, de egyike az anarchia alkotóelemeinek…

Jegyzet

Ezt a tanulmányt Colin Ward: Anarchy in action című könyvének (Freedom Press, 1973) I., II., VI. és VII. fejezetéből vett részletek felhasználásával szer­kesztettük mostani, a baloldaliság különböző eszmerendszereit, mozgalmait be­mutató számunk igényei és lehetőségei szerint. Tekintettel a tanulmány még így is tetemes méreteire, úgy döntöttünk, hogy a magyar olvasók számára különö­sebb jelentőséggel egyébként sem bíró jegyzetanyagról ezúttal lemondunk. (A szerk.) A kötet előkészítésében és fordításában részt vettek: Acsády Judit, Bartók Gyula, Hochberg Ágnes, Seres László.

Vajon a feminista politikának a fizetett munka világában kell-e hadállásokat foglalnia, hogy onnan szálljon síkra a jobb feltéte­lek kivívásáért, avagy a nők meg nem fizetett tevékenységét, a háztartás eltorzította „létújratermelő" munkát¹ tekintse-e harci te­repének, s innen kiindulva küzdjön a társadalmi munkamegosz­tás gyökeres megváltoztatásáért? Vajon a felszabaduláshoz – minden bonyodalom ellenére – megkerülhetetlenül a bérmunka mezején át vezet az út, vagy a közvetlen létfenntartást érintő munka- és termelőviszonyok kiépítése, megerősítése, kiszélesí­tése és önállósítása a feladat?

Kellős közepén vagyunk annak a (meglehetősen éles) vitá­nak, amely e különböző koncepciók között robbant ki a nőmoz­galom, a nőkutatás berkeiben, meg a harmadik világra és a fejlődő országokra irányuló kutatások feminista „szegletében". A vita jelenlegi mérlege nem túl rózsás. Míg az egyik oldalon egy bizonyos elméleti és gyakorlati pragmatizmus bontakozik ki, ódzkodás az átfogó elméletektől és stratégiáktól (mondván: „itt minden kérdés olyan összetett, hogy nehéz egyértelmű megálla­pításokat tenni"), addig a másik oldalon a vita hullámai túlcsap­nak a partokon, és a felek oly élesen körülhatárolt elemzésekre és álláspontokra jutnak, olyan egydimenziós „táborok" – képződnek, hogy ez csak torzításokhoz és bénultsághoz vezethet.

A szembenálló felek jellemzésére olyan címkék váltak közke­letűvé, mint „háztartáspártiak" („létújratermelés-pártiak"), illetve „egyenjogúsítók". A dolog lényegét illetőleg mindkét címke mel­léfog, hiszen – bár gyakran ezt olvassák a fejükre – valójában sem a „létújratermelés" mellett voksolók nem propagálnak vala­miféle visszatérést az ipari társadalom előtti önálló gazdálkodás­hoz, ahol is a nők elsősorban a gyermekekért és a közvetlen lét­reprodukció biztosításáért felelősek, netán egyszer s mindenkorra függő és megalázó háziasszony- és anyaszerepre vannak ítélve; sem pedig ellenlábasaikat nem vezérli a kereső munkához, a pénzhez és a hatalomhoz való jobb hozzájutásért folytatott fára­dozásaikban a férfi-életforma puszta utánzásának vágya, tehát egyszerűen az a törekvés, hogy egyenlő jogokat kapjanak a ka­pitalista rendszeren belül. Mindazonáltal mégiscsak tény, hogy meglehetősen mély különbségek állnak fenn a két típusú indítta­tás nézetrendszere és az ezekből adódó gyakorlati következte­tések között.

Elméleti sarokpontok

Miközben a létreprodukció felértékelése" és az „igazságosabb bérviszonyok kivívása" – úgy látszik – egyre kibékíthetetlenebb ellentétet idéz elő a nőmozgalom soraiban, a valóságban a meg nem fizetett háztartási munka és a (pénz) bevételekhez való hoz­zájutás gondja egyaránt részét képezi a nők mindennapjainak. Azzal, hogy lerombolódtak az iparit megelőző társadalmak nép­tömegeinek gazdasági egzisztencia-alapjai, tehát felszámolódott a döntően a használati értékre és a közvetlen ellátásra orientált, sőt potenciálisan akár független önellátásra is képes agrárház­tartás létformája, korántsem következett be, hogy a fizetett és „szabad" pénzkereső munka kiváltotta volna azt a munkát, amely a közvetlen létfenntartásra és önreprodukcióra irányul. Bár az emberek most arra kényszerültek, hogy eladják munka­erejüket a manufaktúrákban, a gyárakban, a piacon – az így megszerzett csereértékeket és árukat mégiscsak szakadatlan, meg nem fizetett „otthoni" munkával kellett használati tárgyakká átalakítani, és csak ez a fizetetten háztartási, mezei és kerti munka tette lehetővé a mindennapi megélhetést az alacsony szintű bevételek ellenére. Ám ez az új típusú „önfenntartó" mun­ka, ha megint csak a közvetlen meg- illetve túlélés megszervezé­sére irányult, irányul is, önmagában már nem képes azt biztosí­tani, így hát bármennyire emlékeztessen is bizonyos elemeiben ez a tőkés beágyazottságú „önfenntartó" munka az iparit meg­előző vagy nem-ipari tevékenységformákra, mégis azoktól töké­letesen eltérő jellegű: ettől fogva a kereső munkával alkotott aszimmetrikus szimbiózis részét alkotja, és azzal együtt szük­ségszerű eleme a tőkés felhalmozás alapjainak.

Akár egyedülálló, akár közösségben él is tehát, ma az összes férfi és nő, aki nem hárítja másra mindennapi létének meg­szervezését, „önfenntartó" munkás, mondhatnánk: háziasszony – hiszen ennek a torzult „túléltető" munkának döntő részét a nők végzik.² Ugyanakkor szinte minden „életfenntartó" munkával foglalkozó nő rászorul a pénzkereső munkából származó jöve­delemre, akár maga tesz szert rá, akár a férje, szülei, a gyerme­ke, vagy a vele együtt élő közösség valamely más tagja révén jut hozzá. A nők tehát nem lehetnek meg ilyen jövedelem nélkül, amely azonban nem is teszi őket szabaddá. Ha a nő maga ke­resi meg ezt a jövedelmet, a „szabad" bérmunka és az értékte­lennek minősülő „létfenntartó" munka közötti diszkrepancia a nőben magában testesül meg; .ráadásul a keresőmunka ezáltal még egy különös női – értsd: különösen kizsákmányoló, megalá­zó – jelleget is ölt.

A gyarmati hódítás és a termelési viszonyok átalakítása Afri­kában, Ázsiában és Latin-Amerikában különösen elmélyítette az eltorzított „létfenntartó" munka és a bérmunka közötti,szakadé­kot. Anélkül, hogy a szabályozott bérmunka itt is olyan széles­körűvé vált volna, mint az első világban, az itteni sajátlagos gaz­dasági szerkezetet lerombolták, és rabszolgamunka, kisparaszti robot, a nyomornegyedekben éhbérért végeztetett munka, gyer­mek- és summásmunka stb. formájában olyan munkaviszonyo­kat kényszerítettek ki, amelyekben a puszta létfenntartó tevé­kenység kiterjedten összefonódott és összefonódik az áruterme­léssel, és így hozzáférhetővé válik a tőke számára. A tőkés ter­melési módnak ez a sajátos megnyilvánulása tette lehetővé azt a kényszerű többlettermék-előállítást, amely a metropoliszok ipari növekedésének egyik előfeltételét képezte. így a pénzkere­sés és az életfenntartás közötti szakadás magasabb szinten is megismétlődött: a harmadik világ mintegy a világgazdaság „ház­tartásbelijévé" vált.

Az első világétól eltérően azonban a harmadik világ „létre­produkáló" szférája – elsősorban a kisparaszti gazdaságokban, még ha ezek kénytelenek is egyre több árut előállítani és mun­kaerőt eladni – rendelkezik, legalábbis potenciálisan, egy bizo­nyos anyagi bázissal is. Minden deformáció és kényszerintegráció ellenére, az önfenntartási munka még inkább abban a hely­zetben van (vagy újból és újból abba kerül), hogy maga is állít­son elő használati értékeket, anyagilag is hozzájáruljon a túl­éléshez, szemben mind a nagyvárosi értelemben vett házi mun­kával, mind a (kapcsolódó) bérmunkával, amely a legtöbb eset­ben meg van fosztva minden termelési eszköztől.

Ellentmondások a stratégiákon belül és a stratégiák között

A létreprodukció felértékelésének hívei egy ideje egyre meré­szebb kísérleteket tesznek arra, hogy gyakorlatinak szánt követ­keztetéseket vonjanak le az elméletből. A nőknek eszerint ki kel­lene törniük a rendszerrel való szakadatlan együttműködésből, és a közvetlen léthez való megmaradt kötődésüket mintegy sa­játos erőként fel kellene használniuk arra, hogy növeljék a sze­mélyes lét súlyát, s ezáltal gyengítsék a rendszert. Gyakorlati út­ként többek között nevelői-fogyasztói társulásokat, polgári kez­deményezéseket és átfogó fogyasztási bojkottot ajánlanak. Azonban azért a kísérletért, hogy a kapitalista „önfenntartó mun­ka" és a kapitalista árutermelés elméletileg már felismert ellent­mondásos összefüggéséből közvetlenül gyakorlati stratégiákat vezessenek le, az elmélet lényegének részbeni feladásával kell fizetni. Semmi sem világít rá erre élesebben, mint napjaink szó­csatáinak egynémely konkrét vitapontja.

Ez utóbbiak közül is központi jelentőségű: vajon a létező „ön-fenntartási" szféra vagy a létező árutermelés terén keresendő a gyakorlati nőpolitika legfőbb célpontja? A dilemmát nyilván az a felismerés táplálja, hogy bármely gyakorlatnak valamilyen for­mában a fennálló struktúrákból kell kiindulnia.

Ezt a kérdés megfogalmazásakor előfeltételezett egydimen­ziós szembeállítást azonban már eleve el kell vetnünk azon is­mereteink alapján, amelyek a háztartásnak és az "árutermelés­nek a kapitalista rendszeren belüli kibogozhatatlan összefonódottságára vonatkoznak. Ahol ebből vagy abból az irányból gya­korlati vonatkozásban egyáltalán adódnak valamiféle „egyszerű" lehetőségek a „létreprodukció" és az árutermelés kényszerösszefüggéseinek szorításából való tényleges (fokozatos) kibonta­kozásra, ezek végül is mindig éppen ennek a központi jelen­tőségű felismerésnek a rovására érvényesülnek. Ez a probléma a vita különböző aspektusaiban is lecsapódik.

Először is a leírt kényszerösszefüggésből való fokozatos ki­bontakozás gyakorlati lehetőségei utáni kutatás azt a kérdést veti fel, hogy a két oldal, ti. a létreprodukció és az árutermelés közül melyiknek van nagyobb hatalma a másik fölött, illetve, el­lenkezőleg nézve, melyikük függ inkább a másiktól? A „háztar­táspártiak" elméleti kiindulásából erre a kérdésre egyértelmű a válasz. Jóllehet a felhalmozás önállósága az élet termeléséhez és újratermeléséhez viszonyítva puszta látszat, nem az önrepro­dukció viszonyai határozzák meg az ipart, hanem az ipari viszo­nyok az önreprodukciót. És ez a valóságban újból és újból egyértelműen be is bizonyosodik: a harmadik világnak azok a próbálkozásai, amelyek egy létfenntartásra orientált gazdálko­dás megteremtésére törekednek, ha ugyan már a világpiac strukturális kényszerei nem fojtják el őket, legkésőbb akkor biz­tosan kudarcot vallanak, amikor aktuálisan fenyegetni kezdik a tőke lényeges, netán létfontosságú erőforrásait. Ezen a ponton a mindenkori államszervezet közvetlen és növekvő erőszakával kell szembenézniük, anélkül, hogy lehetőségük nyílna bármilyen adekvát válaszreakcióra. Ez olyan próbálkozásokra is érvényes, amelyek – legalább részben – már rendelkeznek a szükséges anyagi alappal egy létközpontú és a mindennapi ellátásra orien­tált termelési mód kiépítéséhez. Az első világban a létrepro­dukcióra koncentráló kísérletek mindenesetre már kezdete­ikben is a kapitalizmus kényszereiből való részleges kivonu­lást hozhatják magukkal. De az autonóm termelés és ellátás anyagi bázisának teljes hiánya itt is azt eredményezi, hogy óhatatlanul fennmarad a masszív függés a pénzbevételek meglététől. Tökéletes kivonulás tehát nem lehetséges, és – hacsak már eleve fel nem adják őket – nemritkán még ezek az önfenntartás központú tervezetek is végső soron a tőkés felhalmozás logikájába való, a korábbiaknál adott esetben még nagyobb fokú betagozódáshoz vezetnek.

Az ipar és a háztartás (ambivalens) hierarchiájának rögzítése azonban másfelől semmi esetre sem jelenti azt, hogy az üdvö­zülésért az árutermelés világába kell menekülnünk. Ugyanis még ha beletörődünk, hogy akár a legprimérebb saját szükség­leteink is kielégítetlenül maradjanak, akkor sem válik lehetséges­sé, hogy miközben az árutermelés terepén minden termelőnek egyenlő státust vívunk ki, ezáltal egyszersmind felszámoljuk a másik oldal, a létreprodukáló termelés lealacsonyító körülmé­nyeit. Márpedig mit érne és egyáltalán mit jelentene enélkül egy állítólagos „győzelem" az árutermelési szférában?

Mindez felveti a megfordított kérdést is: vajon a háztartás te­rületén az autonóm önreprodukció égisze alatt végrehajtott vál­toztatások valóban kényszerítőleg hatnának-e az árutermelés vi­lágára? Erre voltaképpen már van is válaszunk. Elméletileg egy ilyen változás természetesen fokozatosan aláásná az áruterme­lés jelenlegi konstrukcióját. Gyakorlatilag azonban ez nem kö­vetkezik be. Ugyanis mihelyt e változások valóban, tehát gazda­sági realitásként közel kerülnének ahhoz, hogy ilyen nyomást fejtsenek ki az árutermelési szférára, előbb-utóbb beleütközné­nek az árutermelés és a háztartás ellenkező irányú függésének kemény fényeibe, és tehetetlenné válnának e hierarchia hatal­mával szemben.

Végül van itt még egy momentum, amely látható szerepet játszik a gyakorlati stratégia fölötti vitában. Nevezetesen: hogy is állunk azokkal a tendenciájukban egy nem-kapitalista létfenntar­tási mód felé mutató momentumokkal, melyek még vagy már megmutatkoznak a mindennapi házi tevékenység körében? A háztartásközpontú harc hívei, különösen újabban, ezen a terüle­ten legalábbis olyan specifikus ismeretek és képességek meglé­tét mutatják ki, olyan pozitív társadalmi erőt fedeznek fel, az élet iránti olyan elkötelezettséget, amelyek éppen a nők (habár kény­szerű) háztartáshoz kötődéséből bontakoznak ki, és amelyek­ben csírájában tetten érhető az akarat és az erő: szembeszállni a fennállóval egy radikálisan életközpontú reprodukció eszmé­nyének jegyében. Ebben az elképzelésben helytálló az a felis­merés, hogy a tőkés rendszer tényleges jellegére való bármely ráeszmélés részben mindig annak a konkrét megtapasztalásá­ban gyökerezik, hogy ez a rendszer – lényegéből fakadóan – el­lehetetleníti az emberhez méltó életet. Ám ugyanez a tapasztalat megszerezhető a rendszer legkülönbözőbb pontjain. Az ellenál­lási potenciál korántsem egyedül a háztartási szférában halmo­zódhat fel. Egyébként az is hamis evidencia, ha ez utóbbinak a jelenlegi „női jellegéből", vagy a nőknek a mindennapi léthez kötődéséből arra a következtetésre jutunk, hogy ezekben az adottságokban a nőknek valami sajátságosan különös képessé­ge kezd kibontakozni: a létönmegújításra orientáltság. Ez éppoly értelmetlenség, mint amikor a férfiasság domináns motívumának kiáltják ki a pusztításra való természetes hajlamot, mint a férfiak történelemtől független „biológiai" meghatározottságának egye­nes következményét. (Mindeközben persze senki sem tagadja, hogy a nők és férfiak természeti meghatározottsága ténylegesen különböző.) A fennálló viszonyok között ezek a kissé utópiszti­kus próbálkozások is nyilvánvalóan annak a szükségszerű kuta­tásnak a megnyilvánulásai, hogyan lehetne megtalálni a szub­jektum cselekvési lehetőségeit egy olyan struktúrával szemben, melynek egyszersmind integrált részét képezi? Tagadhatatlanul van annak alapja, amikor a létreprodukció központú elmélet hívei – mondjuk, egy vásárlási bojkott meghirdetésekor – rámutatnak, hogy még az ellenszegülő szubjektum is aktívan bele van fonód­va ebbe a struktúrába, és ezáltal magán is hordozza azt. Aligha lehet például bármit is ellene vetni annak a megállapításnak, hogy a mai nyugati társadalmak olyan jelenségei, mint a máso­dik televíziós készülék, az évenkénti délszaki repülőút meg a többi luxusfogyasztás iránti kierőszakolt „szükséglet" kielégítése nem egyéb, mint (akaratlan) további beleszövődés a rendszer­be, olyan belesodródás a felhalmozási stratégiák logikájába, amely valójában elkerülhető lenne. Más kérdés azonban, hogy abból a tényből, miszerint ennek a fennállóhoz való alkalmazko­dásnak bizonyos formái elkerülhetők, nem lehet arra a következ­tetésre jutni, hogy a rendszerbe való beágyazottság már önma­gában is valamiféle hallgatólagos cinkossággal egyenértékű. Hi­szen ezt a beleszövődöttséget – éppen annak lényegi magvát tekintve – nem szabadon választjuk, és nem is szakadhatunk ki belőle tetszésünk szerint. A cselekvési szabadság visszanyeré­sére irányuló próbálkozásnak ilyen stratégia mellett az lenne az ára, hogy – bár világosan látjuk – elfeledkezünk róla: maga a legközvetlenebb értelemben vett önellátás mint cél igen nagy mértékben elkerülhetetlenné teszi a fogyasztási mechanizmusba való bekapcsolódást. Az ilyen kísérletek már ezért is gyakorlati­lag cinizmusba torkollnak. Elméletileg pedig a fogyasztás kény­szerpályáira vonatkozó tudásunk negligálása éppen a „létfenn­tartási stratégia" központi állításainak feladását jelenti.

Összegezve, a következő kettős paradoxonra jutunk: az áru­termelés és a bérmunka elméleti szempontból hamis perspektí­va – de bármely politikai gyakorlat és bármely harc ezen a tere­pen semmiképpen sem az. És megfordítva: a lét reprodukálásá­ra és kiteljesítésére irányultság dominanciája elméletileg helyes társadalmi perspektíva – de a háztartásból mint olyanból aligha lehet közvetlenül gyakorlati stratégiát meríteni a lét jogainak kiví­vására. Jó lenne, ha a kiélezett gazdasági és politikai problé­máknak, a női élet valóságos ellentmondásainak nyomása végre nem abban csapódna le, hogy a vitákban tovább folyik e parado­xon négy oldalának egymás elleni egysíkú kijátszása.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg a Peripherie című folyóiratban jelent meg; (1989), pp. 85-89. Egyébként a háztartás és a világgazdaság összefüggéseiről évek óta folyó kutatás fontosabb eredményei legújab­ban egy összefoglaló kötetben is rendelkezésre állnak. Joan Smith, Im­manuel Wallerstein (szerk.): Creating and transforming households – the constranints of world-economy. Cambridge University Press, 1992. (A szerzők megjegyzése.)

1 Az eredeti szöveg itt és a cikk számtalan további helyén a „Subsistenz" szót alkalmazza e fogalmi kör jelölésére. „Magyarra" termé­szetesen a latin eredetivel lehetne legkönnyebben átültetni „szubszisztencia"- vagy a z-vel magyarosodott egzisztencia mintájára – „szubzisztencia" – formájában. Az ilyen fordítói megoldás azonban, amilyen ké­nyelmes, olyan célszerűtlen. Eltekintve néhány „beavatottól", az olvasót vagy fárasztaná a szó mindenkori értelmezésének gyakori kényszere, vagy, ahogy az már lenni szokott, előbb-utóbb öntudatlanul is azt a stra­tégiát választaná, hogy miután átsiklott a számára üres (tehát egyszer­smind tudálékos) terminus fölött, a mondat többi részéből próbálná meg­fejteni, mit is jelent mindez. A fordításban ezért lemondtam a latin szó terminusszerű használatáról, és igyekeztem minden alkalommal éppen odaillőnek vélt magyar megfelelőkkel visszaadni a lényeget. Szubszisztencián a szerzők egyébként – amennyiben idézőjelben használják – nagyjából a puszta mindennapi létezés követelményeinek, anyagi és nem-anyagi értékeinek összességét, illetve az ezek megtermelésére irá­nyuló tevékenységformák rendszerét értik. Árutermelő, iparosodott tár­sadalmakban ez a fogalom nagyjából a legszélesebb értelemben vett háztartással azonosítható (szemben az élet újratermelésének másik, e társadalmakban domináns formájával, a bérmunkával). Ahol idézőjel nélkül szerepel a szubszisztencia fogalma, ott nem-kapitalista társadal­makra vonatkozik, ahol a produkció és a reprodukció nem válik szót két külön fázisra, mint az a modern társadalmakban történik, másszóval: ahol a szubszisztencia több a reprodukciónál vagy a háztartási munká­nál. (A ford.)

2 A „nőnek levés" és a „társadalmi értelmében vett női funkció betöl­tése" közötti különbség érzékeltetésére az újabb szakirodalomban szo­kásos a magyar nem kategória (vö. női nem) alatt és időnként helyett a sexus, illetve a genus szó (adott nyelvi megfelelőinek) használata. A sexus eszerint azon tulajdonságok összessége, mellyel az egyik vagy má­sik nem biológiai meghatározottságai folytán rendelkezik, a genus ellen­ben az adott nem társadalmi helyzetéből, funkcióiból fakadó adottságo­kat jelenti, melyek történelmileg eltérő formákat mutatnak. E fogalompár­ral könnyen feloldható lenne a „háziasszony férfi" látszólagos paradoxona. A kérdésről különben jó összefoglalást nyújt a Das Argument 33/6. (1991. december) száma. (A szerk.)