1. A polgári demokrácia a szavazatra jogosultak közötti többség uralma, következésképp, ha uralni akarod a de­mokráciát, akkor meg kell szerezned a többség egyetér­tését Először is meg kell teremtened a tárgyilagosság lát­szatát, mivel egy nyíltan elkötelezett álláspont gyorsan elvesztheti a többség bizalmát. A „senkit sem képvise­lek" és a „mindenkit képviselek" között könnyű az átjá­rás, s ha megszerezted ezt a pozíciót, félig nyert ügyed van: amit ezután kínálni fogsz, azt mint „a" valóságot fogják elfogadni.

2. A pártatlanság látszatának megteremtéséhez pár­tokra van szükség. Különböző ügyek mentén adj teret egymással ellentétes nézőpontoknak, ügyelve arra, hogy ezek az „ellenfelek" olyan kérdések körül csapjanak össze, amelyek az általad uralni, fenntartani kívánt rend­szert érintetlenül hagyják.

3. Ennek érdekében mindig ki kell jelölni, éppen me­lyek a fő témák, amelyeknek mindenkit foglalkoztatniuk kell. Ha Sikerül elérni, hogy e témák uralkodókká válja­nak a médiában, a „mértékadó orgánumokban", akkor uralkodóvá válnak a társasági beszélgetésekben, a közvé­lekedésben is. A téma ki választás már majdnem vete­mény, hiszen ha jól választód meg a témákat, amelyek egy irányban elítélést, gyűlöletet, más irányban pedig ro­konszenvet, bizalmat ébresztenek, akkor, a közítéletet ily módon saját szempontjaid jegyében terelve, már ki is alakítottad a „közvéleményt".

4. A témák, vélemények, személyek fel- ill. leértékelé­séhez használd a montázshatást. Társíts az elfogadtatni kívánthoz kellemes képzeteket (mint a lágy zenét vagy a kompjuterjátékok gyermekkorhoz kötő kellemes asszo­ciációit az Öböl-háború képeihez), az elítéltetni kívánt­hoz pedig negatívakat Ily módon a befogadó tudatos mérlegelésének megkerülésével bármit és bárkit elfogad­ta ihatsz.

5. Megnövelheted hatékonyságodat, ha te magad tá­masztasz keresletet áruid iránt, azt a látszatot keltve, hogy te csak kiszolgálod az igényeket. Ehhez a médiában egyre nagyobb teret kell adnod olyan álláspontoknak, amelyek a te kínálatod elfogadását elősegítik. (Ha példá­ul erősebb állami beavatkozásra van szükséged, állíts a figyelem előterébe minél több olyan – félelemkeltő – je­lenségét, amitől az emberek többsége vonzónak kezdi érezni az erős államot, és így tovább.)

6. Kulcsfontosságúak a szenzációk. Építs a primer ösztönökre; az erőszak, a szex, a fogyasztási vágy, a fé­lelem, a bűn figyelemkeltő erejére; mindezeket úgy tá­lald, hogy a te céljaidat támogassák. A politikai esemé­nyeket is vidd le erre az ösztönszintre: a ponyva szintjé­re. S ha a befogadó ezekkel gyermeki módon megelége­dett, akkor már a kezedben van: kezelheted gyermek­ként, irányíthatod, amerre neked tetszik.

7. Minthogy szükséged van a vélemények sokaságára, ütközésére – már csak azért is, hogy ha valamelyik árud­ról kiderül, hogy pocsék, használhatatlan, sőt, mérgező, akkor egy másikkal le lehessen cserélni -, pártfogolnod kell az ellenzékiségét. Ez a folyamat új és új politikai árukkal vég nélkül folytatható. Csak arra kelj ügyelned, nehogy bármelyiket azonosítsák a rendszer egészével, így minden elégedetlenség elhárítható a rendszertől: minden rosszért egyes személyek, egyes pártok, egyes irányzatok a felelősek (ha nincs kéznél olyan külső erő, akire a felelősség áthárítható). A „felelősök" a népakarat­nak megfelelően kellő időben lecseréltetnek, a rendszer pedig sértetlen marad.

8. Igazi ellenzékednek csak azokat kell tekintened, akik az egész rendszerre, a rendszer egészére, s benne a Te uralmi helyzetedre kérdeznek rá. Tárgyilagosságod fölényét ellenük fordíthatod. Engedd be őket is a médiá­ba, nyilvánítsanak ők is véleményt, ez megerősíti pártat­lanságod látszatát. Csakhogy e vélemény megítélése már megint tőled fog függeni. Helyezd el úgy az eretnek ál­láspontot, vedd körül olyan „közvélekedéssel", hogy a „pártatlan" szemlélő számára világossá váljék: naiv, utó­pikus; elmebeteg, fanatikus; extrém, nárcisztikus; margi­nális, kisebbségi; inkompetens, ismerethiányos állás­pontról van szó.

9. Befogadóidat pedig tartsd abban a tudatban, hogy a lehetséges világok legjobbikában élnek, hiszen minden­ben az történik, amit ők akarnak. A rendszer visszacsatolódik önmagába: a média megerősíti a többséget abban, hogy ő a többség, és azt kell gondolnia, amit gondol; a többség pedig keresletet nyilvánít arra a véleményre, amit a média – s rajta keresztül a Te hatalmad – el akar vele fogadtatni. És így az idők – időd – végezetéig…

1. Politikai pólusok

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

• a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
• a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
• a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
• a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.¹ A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható² (ez érvényes az állami magántulajdonra is³ ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban⁴ – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival⁵ ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.

Kelet-Európában sokfelé, mindenekelőtt Oroszországban a po­pulista szélsőjobboldali és a konzervatív baloldali erők a birodal­mi-nemzeti széthúzással, a káosszal szemben összefogtak a „rend" helyreállítása jegyében, vagy legalábbis ilyen típusú kí­sérleteket tettek. Magyarországon – s ebben is Magyarország bi­zonyos fejlődési sajátossága fejeződik ki – ilyen kísérletre nem került sor.

Mégis, Magyarországon is megjelenhetnek olyan, részben li­berális, részben konzervatív ihletettségű publikációk, amelyek a szélsőjobboldal és a „szélsőbaloldal" „objektív" össze­találkozá­sáról, közös nyelvezetéről, egymással rokon demagóg populiz­musáról elmélkednek. Maga a miniszterelnök is „baloldaliakat" sejtetett saját pártja szélsőjobboldali-populista csoportjai mögött.

Az „összekötő kapocs" ezen „elméletek" szerint az, hogy mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal antikapitalista és különösen külföldi tőke-ellenes. Mielőtt bármit is felvetnénk ezen „elméletek­kel" kapcsolatban, meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai funkciót töltenek is be a mai politikai közéletben. A baloldali és jobboldali kapitalizmusbírálat és rendszerváltás-kritika össze­mosásának alapvető politikai funkciója az, hogy ezekkel mint „szélsőségekkel" szemben a létrejött új uralmi formák megőrzé­sének, konzerválásának ideológiai alapot nyújtson, mégpedig egy olyan új apologetikus elmélet alátámasztására, amely a kapi­talizmust az elméleti fejlődés végpontjaként, „minden világok legjobbikának" tekinti. A fennálló viszonyok bármely radikális bírálatát, amely a rendszer keretein túltekintő emberi szükségle­tekről értekezik, a „szélsőségek" kategóriájába terelve, minden úton-módon diszkreditálni próbálják – sokszor éppen egykori marxisták vállalják magukra e „feladatol". A diszkreditálás leg­bejáratottabb módszereit már a sztálini iskolában kikísérletezték, mikor is a nem kívánatos elméletei vagy politikai irányzatot for­mállogikai alapon rokonították valamely (megvetésre számot tartó) szélsőséges szellemi-politikai jelenséggel, mindenekelőtt a szélsőjobboldal vagy egyenesen a fasizmus egyik vagy másik formájával. (Ennek klasszikus példái máig a moszkvai perek, amelyekben a fő vádlott mindig a száműzött Trockij volt, aki, úgymond, egyidejűleg volt szélsőbaloldali és Gestapo-ügynök, de legalábbis a fasizmus útitársa.) A mai Magyarországon egy ilyen típusú ideológiai csúsztatás nemcsak a fennálló kormány­hatalomnak áll érdekében; érdekében áll mindazoknak az új ha­talmi csoportosulásoknak is, amelyek közös vonása, hogy a la­kosság többségét távol kívánják tartani a politikától, s ezt elkülö­nült hatalmi apparátusaik létrehozásával és a közvetlen demok­rácia intézményeinek ellehetetlenítésével meg is teszik.

Milyen érveket sorakoztathatnak fel a bal- és a szélsőjobbol­dal összemosása mellett ezen elméletek kiagyalói? Először is azt, hogy mindkét áramlat antikapitalista törekvéseket fejez ki, s ezen az alapon objektíve összetalálkoznak, s mivel „antikapita­listák", tehát „populisták" is (így mozgalmi síkon is megfelelte­tik egymásnak a szélsőségeket). Miközben felidézik Hitler nem­zetiszocialista ideológiáját és a német nagytőke elleni demagógi­áját, tudatosan elfedik azt az unalomig evidens igazságot, hogy maga a fasizmus a kapitalizmus válságterméke, sőt, a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának éppenséggel a megmentője volt. (Nem véletlen, hogy a történeti irodalom a fa­sizmust gyakran „preventív ellenforradalomként" határozza meg.) Az Eszmélet egyébként már nem egyszer foglalkozott a fa­sizmus, a szélsőjobboldal történetével és mai megnyilatkozásai­val, de a fasizmusról szólván egyéb specifikumai mellett sosem felejtette el azt sem hangsúlyozni, hogy a fasizmus autentikus törekvései – az ezzel olykor ellentétesen hangzó ideológiai szóla­mok ellenére – mindig is a kapitalizmus (nemzeti-faji alapon tör­ténő) megőrzésén munkálkodtak. A fasizmus nemhogy a magántu­lajdont nem szüntette meg, de kifejezetten a nagytőkés társasá­gok (Krupp, Thyssen, Messerschmidt stb.) üzleti érdekeit is szol­gálta. A baloldali radikalizmus viszont valóban a kapitalizmus meghaladásán ügyködött a múltban és a jelenben is. De – s ezt mellőzi a „szélsőségellenes" elméletek következő csúsztatása – a módszerek döntőek ebben az összefüggésben is. Mert egy továb­bi rövidre zárással az említett elmélkedők, mikor jobb- és balol­dali szélsőségekről beszélnek, ezzel összemossák nemcsak a (szélső)jobb és baloldalt, de a baloldali antikapitalista kritika egészét is a szélsőbaloldali radikalizmussal.

A szélső baloldal nem fogadja el a demokratikus hatalomgya­korlás semmilyen formáját, a kapitalizmus megdöntését nem a nép által, hanem csak a nép nevében cselekvő – mindenféle tör­vényességet elutasító – forradalmárcsoport által képzeli el. Ettől lényege szerint különbözik viszont az a radikális baloldal, amely a kapitalizmuson túli társadalmi forma megvalósítását kizárólag a társadalom döntő többségének békés tevékenységeként szemléli; olyan elemeket hangsúlyozva, mint a közösségi tulajdonlás, vagyis az állami és magántulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés; auto­nóm egyének és csoportok szabad társulása a termelésben és a társadalmi élet más szféráiban.

A szélsőjobboldal jövőképe mindkét fajta baloldalisággal el­lentétben az idegengyűlöleten alapuló, kirekesztő, terrorista dik­tatúra, amely az antikapitalista demagógiát a kapitalizmus, a magántulajdon meghatározott formájának fenntartása érdeké­ben gyakorolja. A liberális kapitalizmustól többek között abban különböznek, hogy ők „faji" alapon válogatnák össze az állami tulajdon szétosztásából részesedők körét, ami ideológiailag csak­is a fasizmus hagyományából vezethető le. Ezt – és egyéb sajá­tosságaikat, pl. dirigizmusukat, alig vagy egyáltalán nem leple­zett militarizmusukat – összekeverni a baloldal bármilyen irány­zatával nem csupán politikai inszinuáció és manipuláció, hanem egész egyszerűen a legdurvább elméleti hamisítás is. A mai Ma­gyarországon a szélsőjobboldal a kialakuló nómenklatúra-kapi­talizmus „nemzeti" formáját képviseli, szemben a nómenklatú­ra-kapitalizmus nem-autark, „européer" formájával. Termé­szetesen, ha a nemzetközi tőke erejének realitásából indulunk ki, végül is mindkét forma elkerülhetetlenül csak egy-egy sajátos komprádor (a tőkének szállást csináló) réteg hatalmára épülhet, s a harc valójában akörül folyik, hogy kikből is álljon ez a komp­rádor réteg. A baloldal ezen a kérdésfelvetésen túllép, amennyi­ben magát az újraosztást teszi kritika tárgyává, mert abból kihagyták a munkavállalók sokmilliós tömegeit.

A felújított „jobbos-balos" teória második alaptézise egyéb­ként éppen a külföldi tőke elutasításának problematikája. Itt me­gint egészen másról van szó, mint azt a liberális teoretikusok ál­lítják. A szélsőjobb számára az ilyen tőke azért ellenszenves, mert azon a nemzeti piacon, amelyen az új vállalkozó réteg és az újgazdagok kívánnak „aratni", ez a kulturálatlanabb és valódi üzleti tapasztalatok hiányától szenvedő „újburzsoázia" nem ké­pes állni a versenyt a külföldi tőkével. Az idegengyűlölet megint jó szolgálatot tesz a szélsőjobbnak, amely természetesen felhasz­nálhatja a baloldali kritika számos elemét, építhet az ezek alapjá­ul szolgáló valóban vérlázító igazságtalanságokra, de mindezt egészen más összefüggések közé helyezi: a kritikát kiforgatja eredeti kontextusából és a maga primitív faji-nemzetiségi-törzsi érvelésének részévé alacsonyítja. Beállítása szerint a külföldi tőke behatolásának negatív hatásai annak köszönhetők, hogy ez a tőke – és a szintén beáramló külföldi munkaerő – külföldi, ami­vel aztán nemcsak háttérbe szorítja, de el is fedi a negatív hatá­sok valódi okát, ti. hogy ez a tőke: tőke. (Amelynek logikája a maga tőkés természete szerint való.) Nem arról van tehát szó, hogy a „két szélsőség" ugyanazt mondja, csak másképp, hanem arról, hogy nem ugyanazt mondják.

A rendszerváltásból kisarjadt szélsőjobboldal a konzervatí­vokkal és a liberálisokkal együtt – miközben a szocializmus el­lenségeként a kapitalizmus visszaállítása mellett kardoskodik ­harsányan hangoztatja azt is, hogy a lesüllyedő „keresztény-nemzeti" középrétegek azért maradnak ki az osztozkodásból, mert a régi nómenklatúra „liberálbolsevista" képviselői a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával (amennyiben a nemzetközi szervezetek támogatják a kapitalizmus visszaállítását, termé­szetesen csak azokra az erőkre támaszkodhatnak, amelyek bizo­nyos szakmai és politikai képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek) továbbra is – úgymond – hatalmi pozícióban ma­radnak, s e tényből a szélsőjobboldaliak egy nemzetközi összees­küvésre következtetnek – újabban olykor már Hitler avítt stílu­sában.

A valódi baloldal, amely semmivel sem kíséri nagyobb ro­konszenvvel, mint ők, a bürokratikus hatalom tőkehatalommá konvertálását, mégis egészen máshogy viszonyul ehhez is. Azt hangsúlyozza, hogy az állami vagyon, a gazdasági hatalom „szét­osztásának" egész jelenlegi módja a problematikus, nem pedig az – mint említettük -, hogy ki mekkora szeletet kap abból a bizo­nyos tortából.

A nemzeti társadalom (a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok stb. és szervezeteik összessége) egy részének a ro­mantikus nemzeti kapitalizmus a maga szélsőjobboldali (popu­lista) ideológiájával nem egyértelműen ellenszenves, mert e szo­ciális demagógia a lesüllyedő milliók élményeire és vágyaira is épít. (Ahogy ezt a szélsőjobboldal korábbi hullámai is tették.) A lesüllyedés okairól, a Kelet-Európába ma bezúduló tőke termé­szetéről éppen azért is kell a baloldalnak beszélnie, hogy az érin­tett milliók ne higgyék el, hogy az ő gondjaikra csak jobboldali megoldások létezhetnek. A külföldi tőke ugyanis oly mértékben „ázsiai" stílusban jön be régiónkba, s Magyarországra is, hogy az valóban a XIX. századi állapotokat idézi fel, s valóban sérti a magyarság többségének érdekeit – mint ahogy bármely nép több­ségének érdekeit sérti. Miután az új hatalom aktív közreműkö­désével szétzúzza a hagyományos iparágakat, anélkül, hogy úja­kat honosítana meg, „szemétlerakódénak" tekinti azokat az or­szágokat, amelyekben pozíciókat foglal. A kényszerhelyzetben lévő országok munkaerejét oly mértékben kizsákmányolja, oly mértékű munkanélküliséget exportál hozzánk a privatizáció se­gítségével, oly mértékben csak a pillanatnyi érdekeket tekinti, hogy a régió egyre inkább a „latinamerikanizálódás" útjára lép. Az olcsó munkaerőnek tekintett ember sorsa a kulturális és er­kölcsi hanyatlás: a tőkebehozatal helyett végbemenő tőkekiszivattyúzás felgyorsítja a korábban így-úgy működő állami-jóléti „védőháló" teljes szétfoszlását, anélkül, hogy bármi a helyébe kerülne. A külföldi vállalkozó a legtöbb helyen még a szakmai önvédelmi szervezetek létrehozásának lehetőségétől is megfoszt­ja a munkavállalókat.

A baloldal ezekről a kérdésekről nem hallgathat csak azért, mert ez­zel – úgymond – érveket szolgáltat a szélsőjobboldal számára! Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a külföldi tőke arcátlanul rabló ter­mészetét saját országunkban? Még az elfogulatlan bankszakem­ber, Vígvári András is – egy nemrég megjelent írásában (Népsza­badság, 1993. február 1.) – így összegzi a külföldi tőke áldásos te­vékenységét a „rendszerváltó" Magyarországon: „Az elemzések azt mutatják, hogy a tényleges privatizáció zöme külföldi pénzből történt. Az így megvásárolt vagyon a „hab" a tortán. A külföldi tőke az eszközök két százalékának megvételével meg­szerezte a magyar tiszta jövedelem húsz százalékát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy e befektetések nem termelési feltételekre, hanem adózási kedvezményekre, belső monopol­helyzetek megvásárlására alapozódnak. A külföldi tőke „meg­szállta" a belső piac monopolpozícióit és a jövedéki ágazatok egy részét. A lezajlott privatizációk alapján a külföldi tőke tech­nika-technológia-fejlesztő és beruházó hatása nem várható."

Mindazonáltal mindebből természetesen nem az a romanti­kus illúzió következik – számunkra sem -, hogy Magyarország vagy a kelet-európai régió „kiszállhatna" a világrendszerből, hi­szen a világrendszernek nincsen alternatívája. Van azonban al­ternatívája a külföldi tőke mostani garázdálkodásának, s persze átalakulhatnak a világrendszerbelső viszonyai is. Nem felejthet­jük, hogy a történelemben csak járatlan utak vannak. Visszaút nincs – semmilyen értelemben. Hogy a „visszaút" kísérletei ne érvényesülhessenek, ahhoz az egyik feltétel éppen a demokrati­kus szocializmus értékrendjének, vagyis egy olyan mértéknek az elméleti kidolgozása, amely hosszú távon elősegítheti a társada­lomban felhalmozódott kritikai potenciál gyakorlati kibontako­zását. Éppen a szélsőjobboldal kulturális megfékezése érdeké­ben is.

A baloldal elméleti zsákutcáival való foglalkozás számomra min­denekelőtt két paradoxont vet fel. Egyrészt: ha világos és hatá­rozott leírást tudnánk adni ezekről a zsákutcákról, akkor ebből az is következnék, hogy megjelennek számunkra azok az utcák, amelyeken a jövőben járnunk kellene. Ha legalább kidolgozott negatív álláspontjaink lennének – mi az, ami kategorikusan ele­sik -, abból már kirajzolódnék a pozitív megoldás iránya. Sajnos azonban azt kell mondanom, ennél rosszabbul állunk. Csak a le­vés állapotában lebegünk. Másrészt, s ez a második paradoxon, abban biztosak lehetünk, hogy van baloldal, mind szociálisan, mind kulturálisan – Ady és József Attila költészete a magyar kultúrában megszüntethetetlenül fenn fogja tartani ennek ethoszát -, és hogy vannak elméletek is. De, hogy baloldali elméletek vannak-e, ez már nem is olyan magától értetődő, ahogy a kér­désfeltevés sugallja.

A tudományos elmélet lényegi kritériuma, hogy objektivitásra törekedjék, immanens jelenséganalízist adjon, a szétszórt soka­ságok átfogó magyarázatát nyújtsa koherens kategóriarendszer­rel, s ha lehet, a jelenségekre alkalmazott magyarázó elvei, sza­bályszerűségei jövőt anticipáló mozzanatokat is tartalmazzanak,¹ – itt és most fel nem sorolandó ismeretelméleti és logikai (a szok­ványos tudományelméleti) követelmények megsértése nélkül. A tudományos elmélet ezen követelményeinek a társadalom jelen­ségeit vizsgálva igen nehéz eleget tenni, s ebből a nehézségből fakad azután, hogy az emberek gyakorta összetévesztik a tár­sadalomtudományos elméleteket ezen elméletek vélt vagy valós ideológiai funkcióival, illetőleg az ideológia vulgáris fel­fogásait terjesztik ki minden társadalomtudományos magyará­zatra, elméleti rendszerre vagy teorémára. Szemben e kiterjesz­téssel, az ideológiát sem lehet pusztán szándék szerint előállíta­ni, nem egyszerűen érdektörekvésekről van szó ebben, és nem is szándékos becsapásról, hanem arról, hogy bármilyen szellemi tevékenység, legyen az művészeti, társadalomtudományos, publicisztikai vagy vallási, ideológiává válhat, ha és amennyiben megragadja a tömegeket, képes azok magatartását és gondol­kodását befolyásolni. Azaz bizonyos kontextustól függő ered­ménytől (tudniillik hogy képes-e egy szellemi termék „tudatos­sá és cselekvőképessé tenni az emberek társadalmi gyakor­latát") – nos tehát ettől lesz (vagy nem lesz) ideológiává a szel­lemi termék, és nem attól, hogy egy adott társadalom adott poli­tikai tagoltságában – formális viszonyát tekintve jobb-bal tagolt­ságában – a szellemi termék létrehozójának intenciói szerint ez a baloldalt vagy a jobboldalt kívánta-e szolgálni. Csak a vulgáris redukcionizmus álláspontjáról látszik úgy, hogy a pár­tosságból lesz az ideológia. Valójában az objektivitás szoríthat az „ideológiai" eredményesség felé, mert az objektivitásnak van a jelenségeket megmagyarázó viszonyokat átvilágító, ad hominem demonstráló értéke. Mindezt egy olyan országban, ahol tíz­tizenöt éven keresztül mással sem foglalkoztak az értelmiségi „elit" tagjai, mint hogy saját állításaik „tudományosságát"állítsák szembe mindenkori vitapartnereik „ideologikus" állításaival, nem könnyű megérteni. S nem könnyű megérteni azért sem, mert – Giambattista Vico (1668-1744) azon mély gondolatának megfe­lelően, miszerint az emberek könnyebben értik meg a társadalmi jelenségeket, mert azokat csinálják is, mint a természetieket, amelyeket csak szemlélnek – a mindenkori társadalmi helyzetet a közvetlen gyakorlati tudat úgy éli át, hogy amiből valamit meg­ért, arról azt gondolja, hogy már érti is. A hétköznapi gondolko­dás ítélkezése során parciális magyarázó elveket észrevétlenül általánosít túl, és valóban zavartalanul, ha a társadalomról van szó, megteszi ezt, holott a természeti jelenségekkel való foglal­kozáskor valószínűleg nem tenné meg. Kritikai, távolságtartó tu­dat hiányában nincs szüksége analízisre, kikapcsolja a társada­lomtudományból a jelenségek, a részstruktúrák szaktudomá­nyos felbontását, oksági leírását, s azt gondolja, hogy ezt meg­teheti, ha feltárja a dolgok „ideológiai funkcióját". Rövidre van zárva így elmélet és ideológia összefüggése – attól tartok, hogy a tanulmány címében is.

Ami a baloldaliságot illeti, formális politikai viszonymeghatá­rozottságról van itt szó. Például, ha 1992 Magyarországát, mint létalapot választom ki, megismerésem tárgyává téve azt, akkor a hatalmon lévő konzervatív politikai kurzushoz képest a liberális állásponttól a polgári radikalizmuson és szociáldemokrácián ke­resztül a marxistákig, szocialistákig, kommunistákig, anarchistá­kig – megannyi pozíció baloldalinak számít. Sokan vannak, akik valamihez képest, adott alapon, baloldalinak számítanak. Hogy mindezeknek az alakulatoknak lenne valaminő közös társada­lomelmélete, ezt viszont már nem hiszem. Úgyhogy az elmélet kifejezés a politikai tagoltságra vonatkozó baloldaliság fogalom­mal zavarmentesen, közvetítés nélkül bizonyára nem vegyíthető. 1989-ben például a bal- és a jobboldal közötti választóvonal egészen másutt húzódott, mint 1992-ben, mert akkor még az elemzés tárgya más létalapon vetődött fel. Viszonytermészetű fogalmakról van tehát itt szó. Fogalmilag csak annyiban van bal­oldal, amennyiben van jobb is, és fordítva. Egyik a másikat felté­telezi ugyanakkor, amikor nem lehet azonos vele. Abszolút és időtlen (történelmi és társadalmi vonatkozás nélküli) fogalom­ként téves elképzelnünk bármelyiket, még ha a fentebbi formális általánosságában a politikai elemzés értelmes és megkerülhe­tetlen kategóriapárjáról van is szó. Mert ez a formális minőség tartalmilag szükségképpen vonatkozik valamire, például pártok, irányzatok közötti különbözőségekre, vagy párton belüli szár­nyakra, csoportokra, vagy, mondjuk, gazdaságpolitikai koncepci­ókra stb. A kategóriának ez a tartalmi vonatkozása ad alkalmat elrelativizálására, ad abszurdum, ellehetetlenítésére. Mert köz­ben észrevétlenül végbevihető olyan összefüggésváltás, reláció­váltás, amivel zavar idézhető elő. Például abból, hogy minden pártnak van jobboldala, centruma és baloldala, még nem követ­kezik, hogy egy jobboldali párt bal oldalát azonosíthatnánk egy baloldali párt bal oldalával – mint ahogyan ezzel a csúsztatással gyakran él a mindennapi gondolkodás és publicisztika.

Természetesen a tudományos igényű gondolkodás differen­ciáltabb a közvetlen politikai tudatnál. Nem is képezhető le min­den társadalmi probléma a politika ezen jellegzetesen érdek- és akaratkötött kategóriapárosára, lévén ennek a funkciója nem a megismerés, hanem a saját álláspont, valós vagy vélt érdekek érvényesítése. A jobb-bal minősítésnek, tájolásnak és tájékozó­dásnak ez ad értelmet. Változtatva a problémákat változik a minősítés, eltolódik a két pólus közötti centrum. A történelem azonban ad számunkra egy máig érvényes mércét. A francia forradalom mércéjét, ahol a jobboldaliságot a versengő individu­umok formális egyenlősége jelentette, ami előrelépés volt a feu­dális rendiség függőségi formáihoz képest. Ezzel szemben a baloldaliságot a szociális érzékenység, az a szemlélet jellemez­te és jellemzi, mely szerint az egyén társadalmi helyzete nem­csak az egyéntől függ, hanem társadalmi kondícióitól; sőt az egyén is társadalmi lény.

Ami a szigorú értelemben vett elméletet illeti, itt is nehézsé­get jelent, hogy az elméletnek is van történelmi meghatározott­sága, mint ahogy a politikai tagoltságnak is volt. Egy elmélet el­oldódhat, elszakadhat keletkezéskori funkciójától, és így megvál­tozott helyzetben olyan funkcióváltáson mehet keresztül, mely­nek következtében már alig-alig hasonlít keletkezéskori önmagá­ra. Az arisztokratikus-elitista történelemszemlélet eredendően a konzervativizmushoz és a jobboldalhoz kötődik, s ez ma is így van. Mindez nem jelenti, hogy ne lehetne felhasználni, leíró érte­lemben, ezt az elitelméletet olyan viszonyok leírására, amelyek most nálunk új uralmi, függőségi formákat hoznak létre. Teszem azt, a gazdaság feletti korábbi pártirányítást a bankoktól és pénzügypolitikai irányítóktól való függés kemény tényei váltják fel. Ezek értelmezésében Wilfried Paretónak az elitek cirkuláció­járól szóló tanítását ma sokoldalúan konkretizálhatjuk hazai vi­szonyainkra. Hogy aztán ezen folyamatok megragadásán túl­menően a folyamatokat igazolandónak vagy kritikailag elvetendőnek értékeljük, ez már nem a helyzet elméleti ábrázolásá­nak, bemutatásának a dolga lesz, hanem annak a kérdése, hogy az adott uralmi formákat itt és most történelmileg szükség­szerűnek vagy ellenkezőleg, súlyos károkat okozó devianciának értékeljük.

Ugyanazon tudományos rendező elv vagy paradigma tehát eltérő funkciót tölthet be aszerint, hogy mi az a helyzet, amire vonatkozik, továbbá, hogy legitimáló vagy a viszonyokat kritikai­lag felülvizsgáló mértékként szerepel-e. Ezért jelent problémát, kettős paradoxont számomra a baloldal elméleti zsákutcájának témája. Ebből következően, hadd szóljak a továbbiakban arról, amihez értek, nevezetesen a marxi kritikai társadalomelméletről, s ne az összes szóba jöhető baloldali elméletről, ami a mai poli­tikai tagoltság alapján felvethető.

Hogy állunk a marxizmussal 1989-1991 után?

In medias res, megállapíthatom, hogy a nyolcvanas évtizedben nemzetközileg valamiféle alkonya vagy legalábbis visszaesése volt megfigyelhető a marxizmusnak, aminek az okait fel kell tár­nunk. Mindazonáltal ez a visszaesés magyarázható a marxiz­mus keretein belül, nem kell túllépnünk rajta, és főleg nem kell elvetnünk ezt a társadalomtudományi irányzatot, sőt világnéze­tet ahhoz, hogy megérthessük: miért nincsenek új, friss hajtások a nemzetközi marxizmus családfáján, szemben a század hatva­nas-hetvenes stb. évtizedeivel, amikor egyre újabbak bukkantak fel. Ha csak felidézzük a hetvenes évtizedet, azt látjuk: Francia­országban az Althusser és Poulantzas nevével fémjelezhető strukturalista marxizmus, nemzetközi kihatással, a szociológiá­ban Alain Touraine „Production de la société"-je² vagy Pierre Bourdieu megannyi munkája, szimbolikus erőszakelmélete (né­mi weberianizmussal ötvözve) – egyszóval számottevő eredmé­nyek születtek. De hasonlóképpen jelentősek a teljesítmények Németországban, a frankfurti iskola harmadik nemzedéke eseté­ben,³ vagy gondolhatunk a „Kapitallogiker" irányzat elemzéseire, ugyanakkor, amikor Angliában a „politikai marxizmus" (Bob Jessop, Ralph Milliband, E. M. Wood, A. Gilbert stb.) teljesítménye­ire hivatkozhatom.⁴ Nálunk kevésbé ismert a latin-amerikai vo­nulat, másutt erről antológiát adtak ki.⁵ De Kelet-Európában is jelentős fejlemények tanúi lehettünk. Hazánkban a Gramsci-recepcióra vagy Lukács György utolsó munkáira utalhatok, mond­juk a polgári jogban Eörsi Gyula, a jogelméletben Peschka Vil­mos, az irodalomtörténetben Király István munkássága mellett, sok mindent nem említve. (És figyelembe véve szubjektív korlátaimat, ismereteim sajnos közel sem teljes voltát, különösen, ami a természetkutatással összefüggő területeket illeti.)

Nem a pontos kronológiai határmegvonás a döntő – a szaka­szok mindig viszonylagosak, kivételekkel gazdagítottak – ahhoz, hogy megállapítsam: a visszaesés jó egy évtizede elmélettörté­neti tény. Hogy a kivételekről is szóljak: keveset tudok (tudunk) az amerikai marxizmusról, ámde mint legutóbb éppen az Esz­mélet szervezte konferencián hallhattuk David Rucciótól (USA), létezik és hat;⁶ és a japán kapitalizmus felfejlődésének követ­keztében a marxizmus gyökeret vert a felkelő nap országában is. Az összkép szempontjából mégis az a kérdés, mi a vissza­esés magyarázata, miért maradt el az elmélet megújulása az utolsó évtizedben?

Elfogadom az elméleti tudományoknak, így a marxizmusnak az elmélet fejlődésére adott azon magyarázó sémáját, mely sze­rint ezek mozgása döntően három tényezőn múlik:

I.                 a társadalmi-történelmi valóság változása a legdöntőbb té­nyező, amin az elmélet érvényessége nyugszik;

II.               az egyes társadalmi jelenségeket analizáló szaktudomá­nyos elemzések, a szakjellegű társadalomtudományok elemzési szintje;

III.              az elmélet, így a marxista elmélet önfejlődésének szintje, tényezője.

Mindezek nemcsak egymás mellett párhuzamosan ható té­nyezők, és nem is csak a kölcsönhatás tényét vagy hiányát kell megállapítanunk közöttük – bár ez is fontos lehet. Az elmélet ér­vényessége éppen azon múlik, hogy sikerül-e a marxi elmélet felé, mint ami a totalitás, az összfejlődés fő irányainak gondolati megragadására hivatott, közvetíteni az empirikus és történelmi tapasztalatokat, a tagolt egészbe emelni a részrendszerek szak­tudományos vizsgálatának eredményeit, egybelátni, gondolatilag rekonstruálni a relatíve külön álló komplexumokat. A kritikai el­mélet differencia specificája a „Sozial­wissenschaft oder Sozial­technik" típusú kérdésfelvetéssel szemben vagy a különböző té­nyezők egyenértékűségét hirdető weberi módszertannal, a mód­szertani pluralizmussal szemben mindig is ez volt (hogy ne is említsük a szubjektivisztikus kultúrtudományi és/vagy szellem­történeti orientációkat). Az egész gondolati rekonstrukciója, tör­téneti mozgásában való megragadása a közvetítések dialektikus elméletével – dióhéjban ez a marxi elmélet programja. Ma pedig – véleményem szerint – annak az elméleti keretnek a paradig­maváltásáról van szó, illetve kell, kellene szónak lennie, amelye­ket – az átlag teljesítménye értelmében – marxizmus-leninizmusnak neveztek. 1989-91-gyei, a kelet-európai korai, politikai szocializmusok,⁷ nyerskommunizmusok dominószerű összeomlásával új helyzet előtt állunk, ha komolyan vesszük, amit a mar­xizmus összfejlődéséről és programjáról eddig mondtam.

Előrebocsátom: azok számára, akik az emberiség történelmi útját meg akarják érteni és keresik az adekvát elméleti pozíció­kat az egyed és a nem drámájának feloldásához, keresik az em­beri társadalom társadalmi emberének nagyobb szabadságfokot biztosító társadalomalakulathoz vezető új utakat, nos tehát mindezek számára nem a marxizmus ért véget 1991-gyei, ha­nem csak annak különös történeti formája.⁸

Ma új korszak köszönt ránk: az elmélet megújításának kor­szaka, ha és amennyire meg tudunk szabadulni attól, amitől meg kell, s ami csak egy látszatnak a valóság rangjára emelé­séből adódott, továbbá attól is, amitől ideig-óráig meg is fogunk szabadulni: azoktól az „útitársaktól", akiknek karriereszköze volt vagy azzá vált a szocialista mozgalomban (vagy mozgalommal) való, nem túlzottan áldásos ténykedés, A létfolyamat azonban szelektál. Embereket, akik a mozgalom hanyatló szakaszában biztos elválnak tőle,⁹ s gondolatokat, mert a gondolkodás a létre vonatkoztatott. A léttények kritikai rostájának szelekcióját még­sem könnyű felfogni, mert a világtörténelmi vereség ellenére sem bizonyos, hogy azok – a tömeges tapasztalatok súlya által már nem idealizálható – kapitalista rendszerek, melyek kialaku­lófélben vannak, eredményesebbek lesznek-e, vagy ellen­kezőleg, közép- és hosszú távon éppenséggel elmaradnak azon rendszerektől, melyeket felváltottak. Az elmaradottság talaján keletkezett szocialista kísérletek veresége nem jelenti auto­matikusan a kapitalista elv győzelmét. Ezért gondolkodásunk ma nem szilárd egzisztenciákra, hanem a levés állapotában hánykolódó valóságra vonatkozik, s már-már reménytelennek tűnő, a rossz végtelenségbe tartó dialógusaink mind ez ideig ezért sem vezethettek eredményre. Magam éppúgy kételyek kö­zött vergődöm, mint mások, ajánlásaimat szerénynek szánom – fogadják megértéssel. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán korrigál­ni lehessen bizonyos elméleti pozíciókat, magyarázatokat, eze­ket élesen és világosan meg kell fogalmazni. Elmosódottan nem fog menni, mert bizonytalan állítások bizonytalan tartalmait nincs mivel szembesíteni.

Mi kerül, szerintem, a történelem lomtárába? Mégpedig közel sem véletlen okoknál fogva, hanem azért, mert két döntő moz­zanatában tévesnek bizonyult az az elméleti általánosítás (vagy sokszor inkább csak „kép"), melyet az elmúlt korszakról a mar­xizmus-leninizmus adott. A kapitalizmuselemzésről és a szocia­lizmuselemzésről, azaz a világrendszer elemzésében való tévedésekről van szó. Mert ha az volt a lényege a leninizmusnak, hogy új szakaszt konstatált a marxizmus fejlődésében, azt, amelyik kifejezi, hogy „korunk fő tartalma a kapitalizmus és a szocializmus küzdelme, és ennek vezető ereje a munkás­osztály", akkor most ez a szakasz biztosan véget ért.

Ha a régi és új harcában a kapitalizmust mint a régit, a szo­cializmust pedig az új mozzanatát képviselőnek fogjuk fel, akkor megállapítható: a régit – sajnos – nem győzte le az új. Régi és új harcában három létszak váltja egymást, amíg az új győzelmet arat a régin. Először a régi kereteiben, formáiban jelenik meg; a második fázisban a régi mellé lerakódik az új – a régi és az új meg­kettőződött­ségének jelensége áll fenn -; hogy aztán a harmadik létszakban az új legyőzze a régit,

visszafordíthatatlanul domináljon felette. A leninizmus tételezé­sével szemben – melyet Sztálin Szverdlov-egyetemi előadásai­tól (1924) számíthatunk – éppen azt mutatja a történelmi való­ság, hogy az első létszak mellett a másodikig jutott el a szocia­lista útkeresés, de sosem állt fenn a szimmetrikus meg­kettőződés a szocialista „újnak" a régivel való harcában, mert ha a kapitalista világrendszerből való emancipálódási kísérlet közben terjedelmileg nőtt is az új -1917 és 1989 kö­zött -, de sem minőségében, sem intenzitásában nem tudott partikuláris mivoltából kitörni. Amíg a világkereskedelemben négy-hat százalékot tett ki az új képviselőinek összforgalma, addig szemmel látható, milyen korlátozott gazdasági jelentősége lehetett (hogy itt csak egy tényre utaljak a sok közül). Tévesen mondotta tehát ki az 1969-es moszkvai értekezlet, hogy a szó­ban forgó alakulatok saját alapokon fejlődő szocialista rendsze­rek voltak, nem is beszélve a „fejlett szocializmus" megalapozat­lan spekulációiról.¹⁰ Bizonyos látszatok sokáig fennálltak. Soká­ig érvényesült az az összefüggés, hogy a monopolkapitalista or­szágokon belüli ellentétek világháborúkhoz vezettek, a háborút követő forradalmi mozgalmakban pedig teret nyertek a szocializ­mus erői, s még az 1960-as, 70-es években is fennállt a nemzeti felszabadító mozgalmak következtében „a szocialista forradal­mak történelmi paradoxona" helyzet.¹¹ Csak éppen: ami Lenin idejében valóságos látszat volt – hogy tudniillik az imperializmus a kapitalizmus utolsó, legfelsőbb foka, a szocialista forradalmak előcsarnoka -, az bizonyult téves anticipációnak. Átmenetileg fennállt, hogy a fejlett tőkés centrum országaiban nagy válsá­gok követték egymást, s a húszas évek nagy fellendülését nagy világválság követte. Csakhogy ennek oka nem az volt – mint ezt a leninizmus véli –, hogy kimerültek a kapitalista rendszer belső felhajtóerői, hanem, hogy a klasszikus iskola egyensúlyelméletére alapozott liberális gazdaságpolitikai gyakorlat szembekerült a monopolista gazdaság válságával, termelési viszonyaival. Ugyanígy a hatvanas-hetvenes években a Szovjetunió mint szocialista ország fokozatosan vesztette el mintaország szerepét, s bár egy ideig fennállt az antiimperialista harc vezető erejekénti tekintélye, saját szocializmusának megújí­tását igazán sosem érte el, minek következtében utóbbi minősé­gét is fokozatosan elvesztette. S itt jönnek a szaktudományos kérdések, amelyeket éppen elméletileg általánosítva – nem pe­dig kikerülve – lehetett volna felfogni, mi is történt valójában: nem az utolsó szakaszról volt szó, hanem arról, hogy a Hilferding-Kalecki-Keynes-Káldor nevekkel fémjelezhető vonulat megadta a kulcsot a válságelhárítás és gazdaságszabályozás eszközeihez.¹² Az összkereslet-összkínálat állami szabályozá­sa, a makroprofit-elmélettel leírható kérdések, az innováció álla­mi menedzsmentje vagy a keynesianizmus keresletösztönző gazdaságpolitikája – abban a korszakban, amikor a tőkés gaz­daságnak és társadalomnak a krónikus túlkapacitások állapotán kellett túlkerülnie – megannyi szakjellegű elemzéssel kimutatha­tó fejlemény, amely nem állt összhangban a „korunk fő tartalma" tétellel, viszont összhangban állt a harmadik és negyedik ipari technikai forradalom teremtette új helyzettel, a fogyasztói társa­dalom nemcsak apologetikus funkciót ellátó szociológiájával, a tömegfogyasztás rendszerstabilizáló tényeivel. Mindezt nem tu­dom itt kifejteni. Monografikus kísérletet tettem arra, hogy gene­zisében írjam le és értelmezem ezeket a változásokat, me­lyekből számomra kiderült, hogy a monopolkapitalista szituáció volt az efemer, a tiszavirág életű; és a tartós, átfogó tendenciát a szervezett kapitalista fok és szakasz képviselte?¹³

Felvethető azonban az a kérdés is, vajon mára vége lenne a szervezett kapitalizmus korszakának? A válasz keresését nyitott kutatási problémának tekinthetjük. A világgazdaság egy megha­tározott növekedési pályájának 1973-74 után bizonyára vége, az extenzív növekedés erőforrásai kimerültek, ami az ökológiai problémákban manifesztálódik, s egyben aláássa a bővülőén rendelkezésre álló javak újraelosztási arányait, de ne feledjük: anélkül, hogy megszüntetné a redisztribúció létalapját, a beavat­kozást kiváltó strukturális tényezőket (az összkereslet-összkínálat szabályozása, a nemzetközi versenyképesség állami managementje, a munkaerő reprodukciós színvonalába beépített materiális kompenzációk rendszere mind az egészségügyben, az oktatási és szociális intézményhálózat fenntartásában, mind az új ökológiai válság kezelésében, nemkülönben a nemzetközi pénzügyi rendszerben). A taylori-fordi munkaszervezeti formák tényleges visszaszorulása mellett a legjelentősebb ellenható té­nyező alighanem a tőkés világrendszer 89-91-es mundializációja, mert a belső ellentmondások új dimenzióit nyitja meg, akár csak a centrumon belül kirajzolódó három pólusra gondoljunk (az Észak-Dél konfliktusa mellett), s kétségessé teheti, hogy a szervezett kapitalizmus továbbra is fenn fog-e állni, avagy mennyiben értünk egy posztkeynesiánus szituációhoz, amint ezt a neokonzervatív gondolkodás hirdeti.¹⁴

Hogy a modern kapitalizmusnak az 1919-33-as válság utáni megújulását hogyan írjuk le és értelmezzük, tehát temérdek szaktudományos kérdést érint. Ugyanez a helyzet a pluraliszti­kusán szervezett politikai univerzum tekintetében, ahol is ma már jól látható, hogy túl vagyunk a Lenin által leírt szituáción.¹⁵ Az új korszakot ugyanis nem lehet megérteni, ha, pusztán mert ma is vannak élősdi és halódó vonások, ezeket túláltalánosítjuk, mi­közben valójában a centrum országaiban a tőkés termelési mód a termelékenység soha nem látott szintjére jutott, s ezen a bázi­son érte el uralmi pozícióit, katonai, geopolitikai és politikai győzelmeit az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rend­szerben.

A marxi elméletben lényeges szerepet játszik a munkásosz­tály, mégpedig a történelmi változások szubjektumaként. Vajon szükség van-e itt is a mellény újragombolására? S ha igen, mi­ért? Nem mindegy ugyanis, hogy a történelmi vereség és a ki­bontakozó „elpolgáriasodás" okán, vagy más ok miatt. A közvet­len tapasztalat azt mutatta, hogy a munkásosztály Kelet-Euró­pában nem bizonyult sem az önfelszabadítás hordozójának, sem az állami tulajdon védelmezőjének.¹⁶ Ugyanakkor ha a világrendszer nívóján elemzünk, megállapítható, hogy a gazda­ság társadalomstruktúrája értelmében, tehát a tulajdoni-elosztá­si-munkamegosztási viszonyokban konstituálódó fogalom értel­mében a munkásosztály terjedelmileg bővülőén van jelen az össznépességen belül. Csak éppen ez a magánvaló létezést je­lenti, s egyáltalán nem jelenti az osztály önmagáért való létezé­sét, nem jelenti, hogy az önfelszabadítás értelmében politikai tet­teket hajtana végre. Az itt meglévő bonyolult relációk elemzésé­re nem térhetek ki,¹⁷ de enélkül is rögzíthető az álláspontom: a munkásosztály ez ideig – sem Keleten, sem Nyugaton – nem bi­zonyulta történelem olyatén szubjektumának, mint amely szere­pet a marxi elmélet tulajdonít neki. Éppen az az éles ellentmondás áll fenn, hogy miközben a tőkés világrendszerben az „osztály önmagában" állapota a népességben egyre na­gyobb kiterjedést ölt, addig ez az alany egyáltalán nem cse­lekszik „az osztály önmagáért" politikai színvonalán. Nem vezető ereje a kornak, mint ezt a marxizmus különös formája deklarálta. A probléma azonban itt sem a marxi elmélet kerete­iből bújik ki, abban gondolatilag exponálható és kezelhető, ám hogy az ellentmondás konstatálásán túlléphessünk, ahhoz megint csak tisztességes, előfeltevés mentes szaktudományos (öko­nómiai, szociológiai, politiológiai, történelmi stb.) erőfeszítések szükségeltetnek.

Talán még nagyobbak a nehézségek a szocializmus-proble­matika magyarázó sémáit illetően. A forradalomelmélet lenini to­vábbfejlesztése, a forradalmi helyzet objektív és szubjektív krité­riumainak kidolgozása ma is érvényes: szaktudományos ered­mény, analitikus, leíró értelemben sem haladta meg az idő. De ha a permanens forradalom felfogását vagy az élcsapat típusú párt szerepét nézzük, akkor látható: egy dolog ezeknek a prob­lémáknak az ő korában való adekvát elméleti kezelése, és egé­szen más dolog az, ha nem látjuk be: a Leninre való hivatkozás csak eltakarja, hogy az élcsapat típusú pártnak – mint a messia­nisztikus osztálytudat hordozójának – a teorémája a rárétegződő sztálini gyakorlat következtében történelmi funkcióváltáson ment át. Ez az élcsapat típusú párt nem bizonyult a szocialista építés olyan organonjának, szervének és eszközének, mint amit Lenin is elvárt tőle, sőt – az osztály nevében és helyett – a luxemburgi „pártdiktatúra" megtestesülésévé változott. A totalitárius párt Gramsci-féle kritikája („Az új fejedelem", Magyar Helikon, 1977. p. 38-51.) történelmileg és empirikusan éppen az 1989-91-es összeomlással verifikálódott. Éppen ezért a lenini elvárás a múl­té, ellenben ha valaki a modern politikai történetében az akkor új típusú forradalmi párt genezisét akarja megérteni, ma sem ol­vashat jobb, alapvetőbb munkát, mint a „Mi a teendő?"-t. Csak éppen más dolog az elmélettörténeti és politikatörténeti megér­tés, és megint más a jelenség olyan általánosítása, amely nem veszi figyelembe azt a politikai-szociológiai törvényszerűséget, miszerint a politikai aktorok akkor, amikor a mozgalmi lét­szakból párttá, s a pártból hatalomra jutott állammá válnak, történelmi funkcióváltáson mennek keresztül. Különösen sorsszerű az a versengő karaktert kiiktató egypárti hatalomgya­korlás esetében, amely mintegy az identitásvesztés strukturális garanciájának, az önfelszámolódási folyamat hatékony eszközé­nek bizonyult. Épp így a permanens forradalom elméletével kap­csolatban felvethető az a „Baloldaliság"-bói származó probléma – amit Lenin tehát még felvetett, de a Lenin utáni gondolkodás már nagyon kevéssé -, miszerint mihelyt legalább egy fejlett or­szágban győz a szocialista forradalom, minden valószínűség szerint éles fordulat következik be, s ettől fogva Oroszország nem mintaország, hanem szovjet és szocialista értelemben is­mét elmaradott ország lesz. A szovjet típusú szocializmust ép­pen Közép-Európában magasabb, fejlettebb alapról induló társa­dalmak követték, kísérleteik modellértékűsége azonban – többek között – éppen azon bicsaklott meg, hogy a szovjet gyakorlat lényegében és döntően benne ragadt abban a modellben, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás, az első és a má­sodik ipari forradalom kihívása alapozott meg, de amely semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy a modernizációt önfejlődő alapon hozza létre.

A szaktudományos elemzési szint tehát nem kapcsolható ki a történelmi korszakváltás megértése szempontjából. Ha viszont van ilyen, akkor ezt közvetíteni kell a marxi elmélet önfejlődési síkja felé. Éppen ebben lehet fölénye a részrendszereket és je­lenségeket vizsgáló parciális szaktudományos ismeretekkel szemben. Ezeket az ismereteket végtére is az össztörténeti fo­lyamatba kell beilleszteni. Ámde a totalitás-szemléletet nem is olyan könnyű érvényesíteni, ha nem egy holisztikus, kiüresített totalitás felfogást akarunk a tényekre ráerőltetni – ezt Karl Pop­per joggal bírálta -, hanem egy konkrét, tagolt egészet rekonst­ruálunk, a sokféleség egységét.

A két példa elemzésével nem az volt a célom, hogy a mar­xizmus-leninizmus axiomatikus tételeit és az ebből következő járulékos tételeket megdöntsem. Ezeket a történelem döntötte meg. A tanulság annyi, hogy a szaktudományos elemzési síkot nem lehet büntetlenül elhanyagolni, és nem lehet az ezen a sí­kon keletkező konkuráló, megoldatlan – esetenként az adott fej­lettségi szinten meg sem oldható – problémákon úgy túllépni, hogy ellentmondásos, komplex helyzeteket leegyszerűsítünk és úgy emeljük be őket az „elméletbe", hogy valójában egy tételes ideológiai rendszernek rendeljük alá a kérdés „megoldását". A szaktudományos elemzési szint ilyen alárendelése egy tételes ideológiai rendnek: manipuláció, épp olyan dogmatikus magatar­tás, mint amikor a napi politikai vagy taktikai lépéseknek rendelik alá az elméleti munkát.¹⁸ A sztálini ideológia, amely sikeres párt­pedagógia volt (sokáig az volt, túl sokáig) – miközben az is ta­gadhatatlan, hogy a tömegpártoknak szükségük van valaminő politikai pedagógiára -, leegyszerűsíthető katekizmusával, vo­luntarista dogmatizmusával súlyosan ártalmasnak bizonyult a je­lenségek elméleti általánosítása, a világfolyamatok értelmezése tekintetében. Ahhoz hogy a marxi rendszer tovább élhessen, s ne csak egyfajta intellektuális kapacitásként, társadalomtudomá­nyi iskolaként hathasson – így önerejénél fogva biztosított a jövője -, hanem abbéli minőségében is, hogy a kapitalista világ­rendszer kritikai elméletét adja az emberi emancipáció jegyé­ben, a megújuló szakjellegű társadalomtudományok kihívásait és a változó tapasztalati valóságot feldolgozva magának a mar­xizmusnak kell saját gondolatrendszerét megújítania – a tárgyi problémák primátusának előtérbe állításával, az egyes szaktu­dományi ágak közötti negatív hatásköri összeütközések csapdá­jának meghaladásával.

Nemcsak abban az értelemben van tehát szükség váltásra, hogy ismét kiadjuk a jelszót: „vissza Marxhoz", vissza az eredeti szövegekhez – mert bár egyrészt minden kezdőnek szükség­képpen innen kell indulnia, másrészt minden exegetikus, filoló­giai munkának lehet tudományos rendszerező, szövegkritikai, in­terpretációs eredménye. Ma nem egyszerűen erről, sőt, döntően nem erről a feladatról van szó. Hanem arról, hogy a kapitalista világrendszert – 1989-91-es mundializációjával együtt – adekvát módon egyáltalán le tudjuk írni. Csak ezen elméleti munka el­végzése után lehet a munkatársadalom védelme szempontjából vett gyakorlati feladatok kitűzésére vállalkozni.

A marxizmust illető mai lehetséges álláspontok közül én nem is abban látom a fő feladatot, hogy a marxizmust-leninizmust olyan kritikával illessük, amely ezt a korhoz kötött különös képződményt a marxizmus történetében mint a sztálini korszak legitimációs ideológiáját leplezi le és számolja fel. Ettől a kritiká­tól már nem lehet sokat várni, lévén, hogy mára az elmélet végső próbája, a történelmi praxis lépett túl e különös formán. Azon pedig, hogy a sztálinizmus mind valóságos tartalmaival (utalásszerűén: tömeges represszió alkalmazása, szuperhatalmi gesztusok felvétele, a tudományosság kritériumainak alárende­lése a taktikának, az igazságé a propagandának stb.), mind pe­dig ideológiai funkciójával a kommunista mozgalmat ütötte-verte – nos, ezen legfeljebb sajnálkozni lehet, Mindez ráadásul azt a hamis látszatot is előidézi, mintha az antisztáliniádával egy igazi Lenin autentikus pozíciójához lehetne eljutni. Én ugyanis ezt a gondolati mozgást, megoldást is félrevezetőnek vélem. Lenin: korának kiemelkedő marxistája, a XX. század világtörténelmi személyisége, a szovjet állam megalapítója. De éppen, mert a szovjet állam és társadalom elvesztette a fejlett kapitalizmussal való termelékenységi versenyt, egy korszak véget ért, s a mo­dernizációnak Leninre alapozó elsődlegesen politikai eszközök­kel szervezett és működtetett, erőforrást összpontosító felfogása sem lehet kielégítő. Mind a lenini kezdeteket, mind a sztálini kor­szakot történelmi jelenségként lehet megérteni és elemezni, sa­ját korának mértékei szerint, s Lenint – szemben Sztálinnal – az emberi társadalom felszabadításának autentikus teoretikusaként kellene kezelnünk.¹⁹ A saját kor mértéke azért fontos, mert azt a mércét, melyet csak a XX. század második felében végbement evolúció állított fel, amely ugyanis az emberi és állampolgári szabadságjogokat a hatalom gyakorlásának korlátjaként hozta létre, és az ellenzéki jelenség legalizálásával széle­sebb mozgásteret nyitott a társadalmi konfliktusok politizációja előtt, mint amilyen a két világháború közötti és előtti rendszerek bármelyikében is megvolt, vagy akár meg lehe­tett volna, nem lehet rájuk alkalmazni. Ez utánuk kifejlődött mér­ce, a ma mércéje – visszavetítése méltánytalan és tudományta­lan. Ez az evolúciós szint a társadalmi haladásnak és a hatalom­gyakorlás civilizálódásának relatív, de becses eredménye. Akár­csak a második generációs emberi jogok (munkához, szociális biztonsághoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz való jog), vagy a harmadik generációsak (az egészséges környezethez való jog, az emberiség közös örökségéhez való hozzájutás stb.), melyek azonban szögezzük le, sehol sem vezettek el az elide­genült emberi viszonyok és a bürokratizált közhatalom meg­szüntetéséhez, osztályuralom mentes társadalom létrejöttéhez; mindezekért a marxizmus mint olyan, a tudományos világnézet magas rendű igénye, ma is érvényes. Csak éppen nem szabad összekeverni a hatalmi-politikai szerkezetek történelmi formáit és funkcióit azzal az anyagi újratermelési folyamatban konstruá­lódó uralmi alapzattal, melyet csak az értéktöbblet-elmélet képes felmutatni. (Nem kizárva, hogy eközben a forgalmi-elosztási fo­lyamatok bizonyos sajátosságait, a munkával szabadon nem re­produkálható javak értékesülési módját a határtermelékenységi elmélettel ragadjuk meg.)

Persze ha elfogadnánk a posztmodern lebegtetés és lebe­gés helyzetmegítélését (túl a kapitalizmuson és szocializmuson), amelyben persze kétségkívül feszülnek általános humanista, progresszív kritikai tartalmak, akkor nem lenne szükségünk a marxizmusra. De ha egy világnézet-tipológia szempontjából ve­tem fel a dolgot, akkor a posztmodern esetében rögtön világos, hogy annak emberképe a polgári liberalizmusé: kétségtelenül nem a konzervatív, organikus társadalomfelfogást osztja, hanem az anorganikus individuál-liberális elgondolást. Tehát nem is a marxit, amelyik sem nem organikus, sem nem anorganikus, ha­nem egy önálló antropológiát, tertium daturt lát az egyén és a közösség mindenkori viszonyában. A posztmodern elfogadása helyett ennek megértése a társadalmiformáció-elmélet feladata. A materialista lét- és társadalomfelfogás, a totalitásszemlélet, a dialektika és a történetiség elvének és követelményeinek érvé­nyesítése nem olyasmi, amit egy bármilyen szabású történelmi kísérlet kudarca hatályon kívül helyezhetne. Hogy a marxista tu­dományosság az új korszak elméleti feldolgozására alkalmas lehessen, ahhoz most a kapitalista világrendszer elemzésében kell előrelépnie, s ebben a szaktudományos elemzési szintek gazdag bekapcsolása szükségeltetik a különnemű részrendsze­rek analízise végett, hogy aztán ez az egész ökonómiailag meg­alapozott – de nem redukcionista – rekonstrukciójához vezet­hessen, az összfolyamat dialektikus közvetítéseinek együttlátá­saként. Távlatos, világtörténelmi perspektívában érvényes a marxi kritikai társadalomelmélet és módszer – ha és amennyi­ben az emberiségnek igénye van az egyed és a nem közötti el­lentmondás megszüntetve-meghaladására. Amíg pedig a szel­lemi és fizikai dolgozó osztályok nem szabadultak fel, szük­ségük lesz ehhez a marxizmusra. Ez az, ami a XIX. század­ban is érvényes volt, s ami a XXI. században is érvényes ma­rad – egészen addig, amíg meg nem valósul. Az emancipáció aktualitása mellett tehát annak ellenére ki kell tartanunk, hogy sem az elnyomott nemzetek partikuláris kitörési kísérleteként, sem pedig az uralkodó népek egyszerre és egyidejűleg történő tetteként nem sikerült a marxi program megvalósítása senki sem tört ki eddig sikeresen a kapitalista univerzumból. Ma „a világtör­ténelem értelmetlen végtelenségének" minket, marxistákat, job­ban kell nyomasztania, mint valaha, hiszen két világháború, ok­tóberi és népi demokratikus forradalmak, nemzeti felszabadító küzdelmek után nagyjából újra ott vagyunk, ahol az I. világhábo­rú előtti Európa volt. Legfeljebb a megtett út tapasztalatával szegényedtünk-gazdagodtunk. Ettől azonban még az emancipáció önmagánál maradó szubsztanciális mozzanata bizonyára ér­vényben marad a kritikai társadalomelméletben, hiszen a fennál­ló világuralmi és szolgasági viszonyokkal terhelt. Az igazi zsák­utcát e viszonyok elemzésének elmulasztása jelentené.

Jegyzetek

Ez a tanulmány az 1992. március 21-i Eszmélet-napon elhangzott referátum kissé bővített, jegyzetekkel ellátott változata.

1 Szigeti József: A tudományos gondolkodás forradalma I. Kossuth, 1984. 33-34. pp.

2 Edition du Seuil. Paris, 1973. p. 543.

3 Offe, K, H. Tjaden stb. munkásságára gondolunk.

4 Michel Löwy: Le marxisme en Amérique Latin. La Découverte, 1980.

5 A politikai marxizmus az angolszász világban. Kossuth, 1988. Válo­gatta és a bevezető tanulmányt írta: Ágh Attila.

6 Eszmélet, 11-12. szám, p. 6.

7 Miért beszélek korai, politikai szocializmusról? Azért, mert egyfelől a térségben lévő országok bizton nem voltak kapitalista társadalmak, másfelől sohasem érték el a marxi értelemben vett alsó főlí, a (gothai program értelmében vett) szocializmus kritériumait, fejlettségét. Mindig a politikai átmenet állapotában lévő, saját alapú fejlődést nem produkáló társadalmakról volt szó. Erőforrás-összpontosító modernizációt követelt a politikailag szervezett társadalom, ahol ennek alapviszonyát a minden­ki munkás az állammal, mint az össztőke funkcióját betöltő tulajdonossal szemben viszony jelentette. Ezen a meghatározottságon belül élesen különböztek egymástól a két irányban elkülönülő reformkísérletek: A: a technokratikus-kibernetikus szocializmus NDK prototípusú reformja (me­lyet részben Csehszlovákiában, és kisebbrészt a Szovjetunióban vettek át), és B: az árugazdasági reformok útján járó jugoszláv és 1968 utáni magyar útkeresés. Eredeti jellemzőkkel rendelkező gyakorlati kísérle­tekről volt szó, amelyeket nem lehet a marxi racionális történelem-filozó­fiai hipotézis (kommunista társadalom) mértékén mérni, s ezen az ala­pon leminősíteni, megvonni tőlük minden szocialista jelleget.

8 Ezt egykor „kötőjeles világnézetnek" hívták azok, akik régóta nem­csak ebből a paradigmából, hanem mindenféle marxizmusból vagy, ha tetszik, „izmus" nélkül, mindenféle marxi módszerre alapozott kritikai tár­sadalomelméletből kiléptek. Mellesleg: nem a kötőjelen múlik, hogy mi érvényes és mi múlandó a marxizmusban, mert vannak olyan művek, amelyekbe beleírták a kötőjelet és ma is érvényesek, s olyanok is, me­lyekben nem szerepel, de ettől még in concreto teljesen idejétmúlt, kor­szerűtlen irományok. Itt mindenesetre nem foglalkozhatunk azzal a könyvtárnyi irodalommal, amely a „marxizmust" döglött kutyaként kezeli. Vannak azonban olyan álláspontok is – mint Jean Baudouin rennes-i professzoré -, melyek óvatosságra intenek a temetéssel kapcsolatban: egyrészt a kelet-európai összeomlás nem változtat azon, hogy Keleten, Kínában a marxizmus modernizációs folyamatot eredményez, másrészt a szerző a forradalmi marxizmus összeomlását a nyugati marxizmus kétértelmű szekularizációjának visszhangjaként kezeli. Lásd: Mort au déclin du marxisme? Clefs politiques. 1991. p. 158.

9 Egyetérthetünk Tőkei Ferenc azon megállapításaival, mely szerint: „Valóban, ha a pszeudomarxista államvallás változatlan maradt egy ural­mi szituációban, mert a rendszer érdekelt volt ebben, akkor ennek összeomlása következtében a marxizmus ki tudott szabadulni abból, ami egy nagyon hosszú, esetleg túlságosan is hosszú periódus alatt komp­romittálta. Végre ne mondják marxistának magukat azok, akinek soha semmi közük nem volt hozzá, és csak azok mondják magukat annak, akiknek elkötelezettsége valóban szilárd és nem egykönnyen változik. In.: Quelques idées sur l'avenir du marxisme. In.: Eszmélet füzetek, I. (First International Conference of Social Critical Reviews), Budapest, 1991. p. 162.

10 Ezeket a zavarokat – másokkal összhangban – korábban is tudato­sítottam. Vö. pl. a Válaszúton (szerk.: Krausz T-Tütő L., 1988. Politika­tudományifüzetek, 7.) c. kötetbeli tanulmányomban, a 182. oldalon.

11 Tálas Barna kifejezése igen találó volt a helyzet jellemzésére.

12 Michael Kalecki: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok, 1933-70. KJK. 1980. p. 276. Wiener György: Kalecki ár- és jö­vedelemmegoszlási elmélete. In: Áralakulás és jövedelemmegoszlás a reform utáni magyar gazdaságban 1970-1986. I. Gazdaság és társada­lom, 1991/1. pp. 33-37. Káldor Miklós: Gazdaságpolitika. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Oblath Gábor, KJK. 1989. p. 253. J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, 1965.

13 Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kiadó, 1991. p. 207.

14 Szigeti Péter: Kapitalizmus – késő-kapitalizmus. In.: Eszmélet, 4. szám. pp. 49-50., ahol a változásokat a keynesianizmus elfajzásaként értékeltem, Bhaduri és Joan Robinson nyomán. A kapitalizmus mundializációja 89-91 -gyei pedig, úgy tűnik, megerősíti ezt a tendenciát, mert amit a nyugat-európai baloldal éveken át keresett, hogy tudniillik e sza­bályozás új keynesiánus technikáit a nemzetállami szintről a nemzetek feletti, világgazdasági szintre kellene emelni, azt a baloldal helyett a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap, a Világbank és a multina­cionális társaságok formájában a polgárság csinálta meg, a centrum ér­dekeinek megfelelően: uralmi érdekek kiaknázására és antiszociális gazdaságpolitikai célokra használva a szabályozás eredendően nem ezen célokra keletkezett formáit. Az elméleti útkeresésnek ez az iránya közel sem szokványos, viszont megvilágító erejű, abban a korban ami­kor a nyugati kapitalizmus válságjelenségeiért a gazdasági szabályozás keynesiánus módozatait teszi felelőssé a jólét új gazdaságtani irányzata (new welfare economics: W. J. Baumol, Hicks, Scitowsky stb.). A neo-konzervativ ideológiai offenzíva doktrínái pedig hatékony szerephez ju­tottak az 1989-91-es kelet-európai fordulatban.

15 Álláspontom summája az, hogy ha egyfelől már nem érvényes a ka­pitalizmus lenini elemzése, mert megszüntetve-megőrizve túlment rajta a kor, melyben élünk, és másfelől az első szocialista kísérletek sem ob­jektíve, sem szubjektíve nem feleltek meg azoknak a célul kitűzött, mér­tékül szolgáló kritériumoknak, melyeket éppen Lenin és a belőle kiinduló leninizmus állított fel, akkor véget ért a leninizmus korszaka.

16 Lehet, hogy azért, mert az állami tulajdon szocializálása és a terve­zés demokratikus legitimációja hiányában a köztulajdonból, mindenki tu­lajdonából nem lett minden egyes tulajdona, sőt, gyakran Csáky szalmá­jává vált, méghozzá éppen azok szemében és gyakorlatában, akiknek az érdekeit hordoznia kellett volna. A termelőnek és a termelési eszkö­zöknek olyatén újraegyesítése, ahogyan az a viszonylagos elmaradott­ság kelet-közép-európai kísérleteiben történt, nem számolta fel a tulaj­don elidegenedett jellegét.

17 A munkásosztály fogalmi problémájának az elemzésére kísérletet tettünk a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1989-es „Önkormányzat és tu­lajdon" című konferenciáján. írásom megjelenés alatt áll.

18 Lukács György több helyütt kifejtett sztálinizmus-kritikájára utalok.

19 Azt az értelmiségi magatartást sem tudom osztani – bár érteni vé­lem, hogy miért keletkezett – amelyik a múlt globális elutasításával akar „tiszta" maradni, mondván, az égvilágon semmi köze sem volt a marxiz­mushoz a Szovjetunió hetven, és a népi demokráciák negyven évének. Szerintem a különös forma mindig hordoz olyan általános mozzanato­kat, amelyek miatt ez módszertanilag is téves álláspont. Politikailag pe­dig az a helyzet, hogy annak, akinek nincs múltja, jövője sincs. S ami ennél fontosabb, hogy hét és négy évtized tapasztalatát (melyet feldol­gozni, elemezni kellene, hisz sem keletkezésükre, sem fennállásukra, sem megszűnésükre nézve nem epizodikusak, véletlenszerűek e sajá­tos társadalmi képződmények) nem lehet egyetlen gesztussal elhárítani. A kelet-közép-európai térség viszonylagos elmaradottságának és a kettős elnyomásnak legsajátabb termékeként jött létre a szocialista egyenlőségeszmény és a modernizációs követelmény összekapcsolása – Lenin ennek a teoretikusa -, s ugyanezért nem jöhetett létre a munka közvetítetten társadalmisága és az ennek megfelelő önigazgató-önkor­mányzó társadalmi alakulat, még ha hajdanán, akik tették, amit tettek, azt hitték is, hogy ezt teszik.

Vajon a feminista politikának a fizetett munka világában kell-e hadállásokat foglalnia, hogy onnan szálljon síkra a jobb feltéte­lek kivívásáért, avagy a nők meg nem fizetett tevékenységét, a háztartás eltorzította „létújratermelő" munkát¹ tekintse-e harci te­repének, s innen kiindulva küzdjön a társadalmi munkamegosz­tás gyökeres megváltoztatásáért? Vajon a felszabaduláshoz – minden bonyodalom ellenére – megkerülhetetlenül a bérmunka mezején át vezet az út, vagy a közvetlen létfenntartást érintő munka- és termelőviszonyok kiépítése, megerősítése, kiszélesí­tése és önállósítása a feladat?

Kellős közepén vagyunk annak a (meglehetősen éles) vitá­nak, amely e különböző koncepciók között robbant ki a nőmoz­galom, a nőkutatás berkeiben, meg a harmadik világra és a fejlődő országokra irányuló kutatások feminista „szegletében". A vita jelenlegi mérlege nem túl rózsás. Míg az egyik oldalon egy bizonyos elméleti és gyakorlati pragmatizmus bontakozik ki, ódzkodás az átfogó elméletektől és stratégiáktól (mondván: „itt minden kérdés olyan összetett, hogy nehéz egyértelmű megálla­pításokat tenni"), addig a másik oldalon a vita hullámai túlcsap­nak a partokon, és a felek oly élesen körülhatárolt elemzésekre és álláspontokra jutnak, olyan egydimenziós „táborok" – képződnek, hogy ez csak torzításokhoz és bénultsághoz vezethet.

A szembenálló felek jellemzésére olyan címkék váltak közke­letűvé, mint „háztartáspártiak" („létújratermelés-pártiak"), illetve „egyenjogúsítók". A dolog lényegét illetőleg mindkét címke mel­léfog, hiszen – bár gyakran ezt olvassák a fejükre – valójában sem a „létújratermelés" mellett voksolók nem propagálnak vala­miféle visszatérést az ipari társadalom előtti önálló gazdálkodás­hoz, ahol is a nők elsősorban a gyermekekért és a közvetlen lét­reprodukció biztosításáért felelősek, netán egyszer s mindenkorra függő és megalázó háziasszony- és anyaszerepre vannak ítélve; sem pedig ellenlábasaikat nem vezérli a kereső munkához, a pénzhez és a hatalomhoz való jobb hozzájutásért folytatott fára­dozásaikban a férfi-életforma puszta utánzásának vágya, tehát egyszerűen az a törekvés, hogy egyenlő jogokat kapjanak a ka­pitalista rendszeren belül. Mindazonáltal mégiscsak tény, hogy meglehetősen mély különbségek állnak fenn a két típusú indítta­tás nézetrendszere és az ezekből adódó gyakorlati következte­tések között.

Elméleti sarokpontok

Miközben a létreprodukció felértékelése" és az „igazságosabb bérviszonyok kivívása" – úgy látszik – egyre kibékíthetetlenebb ellentétet idéz elő a nőmozgalom soraiban, a valóságban a meg nem fizetett háztartási munka és a (pénz) bevételekhez való hoz­zájutás gondja egyaránt részét képezi a nők mindennapjainak. Azzal, hogy lerombolódtak az iparit megelőző társadalmak nép­tömegeinek gazdasági egzisztencia-alapjai, tehát felszámolódott a döntően a használati értékre és a közvetlen ellátásra orientált, sőt potenciálisan akár független önellátásra is képes agrárház­tartás létformája, korántsem következett be, hogy a fizetett és „szabad" pénzkereső munka kiváltotta volna azt a munkát, amely a közvetlen létfenntartásra és önreprodukcióra irányul. Bár az emberek most arra kényszerültek, hogy eladják munka­erejüket a manufaktúrákban, a gyárakban, a piacon – az így megszerzett csereértékeket és árukat mégiscsak szakadatlan, meg nem fizetett „otthoni" munkával kellett használati tárgyakká átalakítani, és csak ez a fizetetten háztartási, mezei és kerti munka tette lehetővé a mindennapi megélhetést az alacsony szintű bevételek ellenére. Ám ez az új típusú „önfenntartó" mun­ka, ha megint csak a közvetlen meg- illetve túlélés megszervezé­sére irányult, irányul is, önmagában már nem képes azt biztosí­tani, így hát bármennyire emlékeztessen is bizonyos elemeiben ez a tőkés beágyazottságú „önfenntartó" munka az iparit meg­előző vagy nem-ipari tevékenységformákra, mégis azoktól töké­letesen eltérő jellegű: ettől fogva a kereső munkával alkotott aszimmetrikus szimbiózis részét alkotja, és azzal együtt szük­ségszerű eleme a tőkés felhalmozás alapjainak.

Akár egyedülálló, akár közösségben él is tehát, ma az összes férfi és nő, aki nem hárítja másra mindennapi létének meg­szervezését, „önfenntartó" munkás, mondhatnánk: háziasszony – hiszen ennek a torzult „túléltető" munkának döntő részét a nők végzik.² Ugyanakkor szinte minden „életfenntartó" munkával foglalkozó nő rászorul a pénzkereső munkából származó jöve­delemre, akár maga tesz szert rá, akár a férje, szülei, a gyerme­ke, vagy a vele együtt élő közösség valamely más tagja révén jut hozzá. A nők tehát nem lehetnek meg ilyen jövedelem nélkül, amely azonban nem is teszi őket szabaddá. Ha a nő maga ke­resi meg ezt a jövedelmet, a „szabad" bérmunka és az értékte­lennek minősülő „létfenntartó" munka közötti diszkrepancia a nőben magában testesül meg; .ráadásul a keresőmunka ezáltal még egy különös női – értsd: különösen kizsákmányoló, megalá­zó – jelleget is ölt.

A gyarmati hódítás és a termelési viszonyok átalakítása Afri­kában, Ázsiában és Latin-Amerikában különösen elmélyítette az eltorzított „létfenntartó" munka és a bérmunka közötti,szakadé­kot. Anélkül, hogy a szabályozott bérmunka itt is olyan széles­körűvé vált volna, mint az első világban, az itteni sajátlagos gaz­dasági szerkezetet lerombolták, és rabszolgamunka, kisparaszti robot, a nyomornegyedekben éhbérért végeztetett munka, gyer­mek- és summásmunka stb. formájában olyan munkaviszonyo­kat kényszerítettek ki, amelyekben a puszta létfenntartó tevé­kenység kiterjedten összefonódott és összefonódik az áruterme­léssel, és így hozzáférhetővé válik a tőke számára. A tőkés ter­melési módnak ez a sajátos megnyilvánulása tette lehetővé azt a kényszerű többlettermék-előállítást, amely a metropoliszok ipari növekedésének egyik előfeltételét képezte. így a pénzkere­sés és az életfenntartás közötti szakadás magasabb szinten is megismétlődött: a harmadik világ mintegy a világgazdaság „ház­tartásbelijévé" vált.

Az első világétól eltérően azonban a harmadik világ „létre­produkáló" szférája – elsősorban a kisparaszti gazdaságokban, még ha ezek kénytelenek is egyre több árut előállítani és mun­kaerőt eladni – rendelkezik, legalábbis potenciálisan, egy bizo­nyos anyagi bázissal is. Minden deformáció és kényszerintegráció ellenére, az önfenntartási munka még inkább abban a hely­zetben van (vagy újból és újból abba kerül), hogy maga is állít­son elő használati értékeket, anyagilag is hozzájáruljon a túl­éléshez, szemben mind a nagyvárosi értelemben vett házi mun­kával, mind a (kapcsolódó) bérmunkával, amely a legtöbb eset­ben meg van fosztva minden termelési eszköztől.

Ellentmondások a stratégiákon belül és a stratégiák között

A létreprodukció felértékelésének hívei egy ideje egyre meré­szebb kísérleteket tesznek arra, hogy gyakorlatinak szánt követ­keztetéseket vonjanak le az elméletből. A nőknek eszerint ki kel­lene törniük a rendszerrel való szakadatlan együttműködésből, és a közvetlen léthez való megmaradt kötődésüket mintegy sa­játos erőként fel kellene használniuk arra, hogy növeljék a sze­mélyes lét súlyát, s ezáltal gyengítsék a rendszert. Gyakorlati út­ként többek között nevelői-fogyasztói társulásokat, polgári kez­deményezéseket és átfogó fogyasztási bojkottot ajánlanak. Azonban azért a kísérletért, hogy a kapitalista „önfenntartó mun­ka" és a kapitalista árutermelés elméletileg már felismert ellent­mondásos összefüggéséből közvetlenül gyakorlati stratégiákat vezessenek le, az elmélet lényegének részbeni feladásával kell fizetni. Semmi sem világít rá erre élesebben, mint napjaink szó­csatáinak egynémely konkrét vitapontja.

Ez utóbbiak közül is központi jelentőségű: vajon a létező „ön-fenntartási" szféra vagy a létező árutermelés terén keresendő a gyakorlati nőpolitika legfőbb célpontja? A dilemmát nyilván az a felismerés táplálja, hogy bármely gyakorlatnak valamilyen for­mában a fennálló struktúrákból kell kiindulnia.

Ezt a kérdés megfogalmazásakor előfeltételezett egydimen­ziós szembeállítást azonban már eleve el kell vetnünk azon is­mereteink alapján, amelyek a háztartásnak és az "árutermelés­nek a kapitalista rendszeren belüli kibogozhatatlan összefonódottságára vonatkoznak. Ahol ebből vagy abból az irányból gya­korlati vonatkozásban egyáltalán adódnak valamiféle „egyszerű" lehetőségek a „létreprodukció" és az árutermelés kényszerösszefüggéseinek szorításából való tényleges (fokozatos) kibonta­kozásra, ezek végül is mindig éppen ennek a központi jelen­tőségű felismerésnek a rovására érvényesülnek. Ez a probléma a vita különböző aspektusaiban is lecsapódik.

Először is a leírt kényszerösszefüggésből való fokozatos ki­bontakozás gyakorlati lehetőségei utáni kutatás azt a kérdést veti fel, hogy a két oldal, ti. a létreprodukció és az árutermelés közül melyiknek van nagyobb hatalma a másik fölött, illetve, el­lenkezőleg nézve, melyikük függ inkább a másiktól? A „háztar­táspártiak" elméleti kiindulásából erre a kérdésre egyértelmű a válasz. Jóllehet a felhalmozás önállósága az élet termeléséhez és újratermeléséhez viszonyítva puszta látszat, nem az önrepro­dukció viszonyai határozzák meg az ipart, hanem az ipari viszo­nyok az önreprodukciót. És ez a valóságban újból és újból egyértelműen be is bizonyosodik: a harmadik világnak azok a próbálkozásai, amelyek egy létfenntartásra orientált gazdálko­dás megteremtésére törekednek, ha ugyan már a világpiac strukturális kényszerei nem fojtják el őket, legkésőbb akkor biz­tosan kudarcot vallanak, amikor aktuálisan fenyegetni kezdik a tőke lényeges, netán létfontosságú erőforrásait. Ezen a ponton a mindenkori államszervezet közvetlen és növekvő erőszakával kell szembenézniük, anélkül, hogy lehetőségük nyílna bármilyen adekvát válaszreakcióra. Ez olyan próbálkozásokra is érvényes, amelyek – legalább részben – már rendelkeznek a szükséges anyagi alappal egy létközpontú és a mindennapi ellátásra orien­tált termelési mód kiépítéséhez. Az első világban a létrepro­dukcióra koncentráló kísérletek mindenesetre már kezdete­ikben is a kapitalizmus kényszereiből való részleges kivonu­lást hozhatják magukkal. De az autonóm termelés és ellátás anyagi bázisának teljes hiánya itt is azt eredményezi, hogy óhatatlanul fennmarad a masszív függés a pénzbevételek meglététől. Tökéletes kivonulás tehát nem lehetséges, és – hacsak már eleve fel nem adják őket – nemritkán még ezek az önfenntartás központú tervezetek is végső soron a tőkés felhalmozás logikájába való, a korábbiaknál adott esetben még nagyobb fokú betagozódáshoz vezetnek.

Az ipar és a háztartás (ambivalens) hierarchiájának rögzítése azonban másfelől semmi esetre sem jelenti azt, hogy az üdvö­zülésért az árutermelés világába kell menekülnünk. Ugyanis még ha beletörődünk, hogy akár a legprimérebb saját szükség­leteink is kielégítetlenül maradjanak, akkor sem válik lehetséges­sé, hogy miközben az árutermelés terepén minden termelőnek egyenlő státust vívunk ki, ezáltal egyszersmind felszámoljuk a másik oldal, a létreprodukáló termelés lealacsonyító körülmé­nyeit. Márpedig mit érne és egyáltalán mit jelentene enélkül egy állítólagos „győzelem" az árutermelési szférában?

Mindez felveti a megfordított kérdést is: vajon a háztartás te­rületén az autonóm önreprodukció égisze alatt végrehajtott vál­toztatások valóban kényszerítőleg hatnának-e az árutermelés vi­lágára? Erre voltaképpen már van is válaszunk. Elméletileg egy ilyen változás természetesen fokozatosan aláásná az áruterme­lés jelenlegi konstrukcióját. Gyakorlatilag azonban ez nem kö­vetkezik be. Ugyanis mihelyt e változások valóban, tehát gazda­sági realitásként közel kerülnének ahhoz, hogy ilyen nyomást fejtsenek ki az árutermelési szférára, előbb-utóbb beleütközné­nek az árutermelés és a háztartás ellenkező irányú függésének kemény fényeibe, és tehetetlenné válnának e hierarchia hatal­mával szemben.

Végül van itt még egy momentum, amely látható szerepet játszik a gyakorlati stratégia fölötti vitában. Nevezetesen: hogy is állunk azokkal a tendenciájukban egy nem-kapitalista létfenntar­tási mód felé mutató momentumokkal, melyek még vagy már megmutatkoznak a mindennapi házi tevékenység körében? A háztartásközpontú harc hívei, különösen újabban, ezen a terüle­ten legalábbis olyan specifikus ismeretek és képességek meglé­tét mutatják ki, olyan pozitív társadalmi erőt fedeznek fel, az élet iránti olyan elkötelezettséget, amelyek éppen a nők (habár kény­szerű) háztartáshoz kötődéséből bontakoznak ki, és amelyek­ben csírájában tetten érhető az akarat és az erő: szembeszállni a fennállóval egy radikálisan életközpontú reprodukció eszmé­nyének jegyében. Ebben az elképzelésben helytálló az a felis­merés, hogy a tőkés rendszer tényleges jellegére való bármely ráeszmélés részben mindig annak a konkrét megtapasztalásá­ban gyökerezik, hogy ez a rendszer – lényegéből fakadóan – el­lehetetleníti az emberhez méltó életet. Ám ugyanez a tapasztalat megszerezhető a rendszer legkülönbözőbb pontjain. Az ellenál­lási potenciál korántsem egyedül a háztartási szférában halmo­zódhat fel. Egyébként az is hamis evidencia, ha ez utóbbinak a jelenlegi „női jellegéből", vagy a nőknek a mindennapi léthez kötődéséből arra a következtetésre jutunk, hogy ezekben az adottságokban a nőknek valami sajátságosan különös képessé­ge kezd kibontakozni: a létönmegújításra orientáltság. Ez éppoly értelmetlenség, mint amikor a férfiasság domináns motívumának kiáltják ki a pusztításra való természetes hajlamot, mint a férfiak történelemtől független „biológiai" meghatározottságának egye­nes következményét. (Mindeközben persze senki sem tagadja, hogy a nők és férfiak természeti meghatározottsága ténylegesen különböző.) A fennálló viszonyok között ezek a kissé utópiszti­kus próbálkozások is nyilvánvalóan annak a szükségszerű kuta­tásnak a megnyilvánulásai, hogyan lehetne megtalálni a szub­jektum cselekvési lehetőségeit egy olyan struktúrával szemben, melynek egyszersmind integrált részét képezi? Tagadhatatlanul van annak alapja, amikor a létreprodukció központú elmélet hívei – mondjuk, egy vásárlási bojkott meghirdetésekor – rámutatnak, hogy még az ellenszegülő szubjektum is aktívan bele van fonód­va ebbe a struktúrába, és ezáltal magán is hordozza azt. Aligha lehet például bármit is ellene vetni annak a megállapításnak, hogy a mai nyugati társadalmak olyan jelenségei, mint a máso­dik televíziós készülék, az évenkénti délszaki repülőút meg a többi luxusfogyasztás iránti kierőszakolt „szükséglet" kielégítése nem egyéb, mint (akaratlan) további beleszövődés a rendszer­be, olyan belesodródás a felhalmozási stratégiák logikájába, amely valójában elkerülhető lenne. Más kérdés azonban, hogy abból a tényből, miszerint ennek a fennállóhoz való alkalmazko­dásnak bizonyos formái elkerülhetők, nem lehet arra a következ­tetésre jutni, hogy a rendszerbe való beágyazottság már önma­gában is valamiféle hallgatólagos cinkossággal egyenértékű. Hi­szen ezt a beleszövődöttséget – éppen annak lényegi magvát tekintve – nem szabadon választjuk, és nem is szakadhatunk ki belőle tetszésünk szerint. A cselekvési szabadság visszanyeré­sére irányuló próbálkozásnak ilyen stratégia mellett az lenne az ára, hogy – bár világosan látjuk – elfeledkezünk róla: maga a legközvetlenebb értelemben vett önellátás mint cél igen nagy mértékben elkerülhetetlenné teszi a fogyasztási mechanizmusba való bekapcsolódást. Az ilyen kísérletek már ezért is gyakorlati­lag cinizmusba torkollnak. Elméletileg pedig a fogyasztás kény­szerpályáira vonatkozó tudásunk negligálása éppen a „létfenn­tartási stratégia" központi állításainak feladását jelenti.

Összegezve, a következő kettős paradoxonra jutunk: az áru­termelés és a bérmunka elméleti szempontból hamis perspektí­va – de bármely politikai gyakorlat és bármely harc ezen a tere­pen semmiképpen sem az. És megfordítva: a lét reprodukálásá­ra és kiteljesítésére irányultság dominanciája elméletileg helyes társadalmi perspektíva – de a háztartásból mint olyanból aligha lehet közvetlenül gyakorlati stratégiát meríteni a lét jogainak kiví­vására. Jó lenne, ha a kiélezett gazdasági és politikai problé­máknak, a női élet valóságos ellentmondásainak nyomása végre nem abban csapódna le, hogy a vitákban tovább folyik e parado­xon négy oldalának egymás elleni egysíkú kijátszása.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg a Peripherie című folyóiratban jelent meg; (1989), pp. 85-89. Egyébként a háztartás és a világgazdaság összefüggéseiről évek óta folyó kutatás fontosabb eredményei legújab­ban egy összefoglaló kötetben is rendelkezésre állnak. Joan Smith, Im­manuel Wallerstein (szerk.): Creating and transforming households – the constranints of world-economy. Cambridge University Press, 1992. (A szerzők megjegyzése.)

1 Az eredeti szöveg itt és a cikk számtalan további helyén a „Subsistenz" szót alkalmazza e fogalmi kör jelölésére. „Magyarra" termé­szetesen a latin eredetivel lehetne legkönnyebben átültetni „szubszisztencia"- vagy a z-vel magyarosodott egzisztencia mintájára – „szubzisztencia" – formájában. Az ilyen fordítói megoldás azonban, amilyen ké­nyelmes, olyan célszerűtlen. Eltekintve néhány „beavatottól", az olvasót vagy fárasztaná a szó mindenkori értelmezésének gyakori kényszere, vagy, ahogy az már lenni szokott, előbb-utóbb öntudatlanul is azt a stra­tégiát választaná, hogy miután átsiklott a számára üres (tehát egyszer­smind tudálékos) terminus fölött, a mondat többi részéből próbálná meg­fejteni, mit is jelent mindez. A fordításban ezért lemondtam a latin szó terminusszerű használatáról, és igyekeztem minden alkalommal éppen odaillőnek vélt magyar megfelelőkkel visszaadni a lényeget. Szubszisztencián a szerzők egyébként – amennyiben idézőjelben használják – nagyjából a puszta mindennapi létezés követelményeinek, anyagi és nem-anyagi értékeinek összességét, illetve az ezek megtermelésére irá­nyuló tevékenységformák rendszerét értik. Árutermelő, iparosodott tár­sadalmakban ez a fogalom nagyjából a legszélesebb értelemben vett háztartással azonosítható (szemben az élet újratermelésének másik, e társadalmakban domináns formájával, a bérmunkával). Ahol idézőjel nélkül szerepel a szubszisztencia fogalma, ott nem-kapitalista társadal­makra vonatkozik, ahol a produkció és a reprodukció nem válik szót két külön fázisra, mint az a modern társadalmakban történik, másszóval: ahol a szubszisztencia több a reprodukciónál vagy a háztartási munká­nál. (A ford.)

2 A „nőnek levés" és a „társadalmi értelmében vett női funkció betöl­tése" közötti különbség érzékeltetésére az újabb szakirodalomban szo­kásos a magyar nem kategória (vö. női nem) alatt és időnként helyett a sexus, illetve a genus szó (adott nyelvi megfelelőinek) használata. A sexus eszerint azon tulajdonságok összessége, mellyel az egyik vagy má­sik nem biológiai meghatározottságai folytán rendelkezik, a genus ellen­ben az adott nem társadalmi helyzetéből, funkcióiból fakadó adottságo­kat jelenti, melyek történelmileg eltérő formákat mutatnak. E fogalompár­ral könnyen feloldható lenne a „háziasszony férfi" látszólagos paradoxona. A kérdésről különben jó összefoglalást nyújt a Das Argument 33/6. (1991. december) száma. (A szerk.)