E tanulmány célja, hogy a kelet-közép-európai függőség elméletének fel­vázolásával és a Magyarország külkapcsolatainak szerkezetében a hábo­rú óta bekövetkezett átalakulások (egyes elemeinek) vizsgálatával – leg­alábbis néhány szempontból – hozzájáruljon azoknak a nagyarányú tár­sadalmi változásoknak a megfogalmazásához, amelyek ezekben a társa­dalmakban előbb a félperifériás államszocializmus idején, majd az attól va­ló eltávolodás során végbementek. Érvelésem alapvető menete a követ­kező lesz:

1. a háború utáni államszocialista Kelet-Közép-Európának a világgaz­daságban elfoglalt helyzetét a kettős függőség fogalmával ragadhatjuk meg;
2. a kettős függőség birodalmi és piaci összetevői közötti viszony alapján a kelet-közép-európai államszocializmus három alperiódusa kü­lönböztethető meg;
3. a külső kötődések szerkezetében lejátszódott változások döntő mó­don befolyásolták a különböző függő rezsimek létrejöttét és fennmaradá­sát;
4. az első, ill. második gazdaság ellentétpárja, valamint a formális, ül. in­formális kapcsolatok közötti distinkció egyaránt hasznos eszköze a külön­böző elrendeződésű külső kötődések irányultság és intenzitás alapján való megkülönböztetésének; végül
5. Magyarország formális külső kötődéseinek átrendeződése jelenleg főként a világrendszer centruma (elsősorban Nyugat-Közép-Európa) felé mutat, miközben informális kapcsolatainak társadalomföldrajzi eloszlása egyenletesebb (beleértve a többi kelet-közép-európai országokkal való korlátozott mértékű „horizontális" integrációt is).

A Kelet-Közép-Európa külső kötődéseiben végbemenő átalakulások elemzése szükséges és időszerű, mert a függőségi viszonyok struktúrájá­ról alkotott világos konceptuális kép nélkülözhetetlen a régióban jelenleg végbemenő átmenet megértéséhez. A kelet-közép-európai társadalmak államszocializmus utáni átalakulása nem légüres térben megy végbe: a külső függőség öröksége drámai módon szűkíti az e társadalmak számára elérhető alternatívák körét. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európának külső környezetével való szoros összekapcsolódása maga után vonja, hogy ezek az átalakulások döntő hatással lesznek az európai integrációra, a ke­let-nyugati kapcsolatokra és a világgazdaság szerkezetére is. A kelet-kö­zép-európai államszocializmussal foglalkozó tudományos munkák jelentős része teljesen elsiklik a külső függőségi viszonyok problémá­ja fölött. Másfelől viszont a Kelet-Közép-Európa külső függőségével fog­lalkozó eddigi tudományos művek értékét nagymértékben csökkenti, hogy a külső függőség politikai vagy gazdasági összetevőjének a jelentőségét fi­gyelmen kívül hagyják vagy alábecsülik, illetve hogy Nyugat-vagy Dél-Eu­rópában, netán Latin-Amerikában kifejlesztett elméleti modelleket erőltet­nek rá Közép-Kelet-Európatörténelmére anélkül, hogy a régió sajátos tör­ténelmi tapasztalatait különösebben tekintetbe vennék.¹ E tanulmány olyan megközelítést javasol, amelynek révén a függőségelmélet nyelve kibővíthető úgy, hogy az államszocialista Kelet-Közép-Európa II. világhá­ború utáni tapasztalatai is hozzáférhetővé váljanak számára.

Kettős függőség

Az elmúlt körülbelül 45 év során a kelet-közép-európai társadalmak a külső függőség egyedülálló rendszerében léteztek. Ennek az új rendszer­nek a kialakulása a Szovjetunió ezen államok területén elért katonai sike­reinek következménye volt. A II. világháború végén a Szovjetunió állam­szocialista entitás volt – azaz olyan társadalom, ahol a termelőeszközök közvetlen-személyi magántulajdonát a tőke-munka viszony fölötti etatisztikus-bürokratikus kontroll váltotta fel. E tulajdonformát a tulajdonosok mint osztály eltávolítása és az államnak a magántulajdonosi viszonyok így sza­baddá vált .üres terébe" való benyomulása hozta létre.² Az államszocia­lista tulajdonrendszer lényege az volt, hogy az állam szabaddá teszi, meg­szállja és ezzel részlegesen megőrzi a magántulajdoni viszonyoknak a ko­rábbi társadalomban betöltött helyét.

Ez az államszocialista entitás a törvényesen védett, közvetlen, szemé­lyes magántulajdonon alapuló és a piaci mechanizmus által koordinált vi­lággazdaságba ágyazódva működött, ugyanakkor a tulajdonviszonyok megváltoztatása útján inkompatibilis minőséget hozott létre.³ Következés­képpen a háború utáni Szovjetunió és a világgazdaság centrumának hegemonikus helyzetben lévő szereplői közötti viszonyt a könyörtelen versen­gés és az antagonisztikus együttműködés egyfajta kombinációja jelle­mezte.⁴

Az államszocialista kormányzási formalétrehozása Kelet-Közép-Euró­pában – a „szocializmus egy országban" helyzetéből a „szocializmus egy tömbben" status quojára való átmenet – ennek a háború utáni sajátos vi­szonynak a következménye volt. A függőségek rendszere, melynek Euró­pa szovjet ellenőrzés alá került felének társadalmai alárendelődtek, közvet­lenül ezt az ellentmondásos viszonyt fejezte ki. Az ellentmondás abból a tényből származott, hogy a helyi uralkodó hatalom grandiózus, jóllehet hiá­bavaló kísérletet jelentett egy politikailag integrált és a világpiacba beágya­zott államszocialista világbirodalom megteremtésére.

Az államszocialista blokk létrehozása radikálisan átrajzolta az ezen tár­sadalmakat a világrendszerhez fűző kapcsolatok hálóját. Ez az új háló fo­galmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, mint a többi centrumon kívüli régió kapcsolatainak a rendszere. Kelet-Közép-Európa bekebelezésének módja a régió egész államszocialista periódusán át a „kettős identitás" kép­zetével ragadható meg. Strukturális terminusokban kifejezve a kelet-kö­zép-európai államszocialista államok helye a világrendszerben fogalmilag úgy írható le, minikét alkotóelem keveréke: (1) egy birodalmi központtól va­ló részlegesen kiépített – így „tökéletlen" – elsődlegesen politikai jellegű függés, amelyet katonai eszközökkel hoztak létre és tartottak fenn, és (2) egy ezzel bonyolult módokon összefonódó, lényegében gazdasági függés a világgazdaság centrumának tőkéscsoportjaitól és államaitól.

E tézis kiterjeszthető minden, a Szovjetunió létrejötte után államszocia­lista átalakuláson átment társadalomra: a világgazdaságba való beépülé­sük differentia specificáját a világ két különböző csoportjától való külső függőség politikai és gazdasági aspektusainak párhuzamos jelenléte és fo­lyamatos egymásra hatása jelentette. Ami itt egyedülálló, az nem a politikai és gazdasági elemek összefonódása önmagában – ez nyilvánvalóan je­len van a külső függőség minden más formájánál is – hanem az a körül­mény, hogy ez a két elem nemcsak az elemzés szintjén, hanem empiriku­san, történelmi alakzatként is elkülönül egymástól. Kelet-Közép-Európa tapasztalata azt látszik igazolni, hogy a függőség politikai és gazdasági összetevői mindaddig a szereplők két elkülönült csoportjához köthetőek, míg a két pólus közötti viszonyt a katonai antagonizmus zárt rendszere jel­lemzi. Ennek eredményeként Kelet-Közép-Európa függőségi tapasztalata jelentős, minőségi szempontokból különbözik más félperifériák tapasztala­taitól.⁵

A kettős függőség periodizálása

A kelet-közép-európai államszocializmus történetének korszakokra bon­tását is a kettős függőség birodalmi-politikai és piaci-gazdasági összetevői közötti viszonyra alapozhatjuk. Az államszocializmus első – általában sztálinizmusnak nevezett – korszaka Kelet-Közép-Európában a 40-es évek végén azzal kezdődött, hogy a kommunista pártok gyakorlatilag sa­ját kezükbe vették az állami politika irányítását. A kettős függőség sztáli­nista formáját a birodalmi-politikai összetevő túlnyomó dominanciája jelle­mezte. A sztálinista időszak totalisztikus etatizmusa megteremtette azt, amit Jan Gross (1988) „mindenbe belerondító államnak" nevezett, amely­nek hatalma abból ered, hogy biztosítani tudja, hogy semmi sem történhet hatáskörén kívül. A helyi állam hatalma a birodalmi elképzelés szolgálatá­ban álló „helytartói" bürokráciaként működött. A félperiferiális sztálinizmus megteremtette a kívülről legitimált államnak, a birodalmi központ csatlósá­nak modelljét, amelyre a jelen szerző egy másik munkájában (Böröcz, 1992) a politikai-birodalmi blokkot átszövő külső függőségi struktúrák heurisztikus-összehasonlító elemzésének céljából a „komprádor állam"el­nevezést javasolta.

A sztálinizmust követő, többek által kádárizmusnak nevezett perió­dusban a kettős függőség két összetevője egyfajta kényes egyen­súlyba került egymással. Miután Magyarország birodalomellenes forra­dalmát elfojtották, a birodalom uralkodó államának a közvetlen vezérlésre való igénye az egész államszocialista blokkban lényegesen csökkent. Az 1960-as évekre ugyanakkor újból megjelentek a tőkés centrumtól való köz­vetlen függés bizonyos formái, különösen a fejlettebb technológiától való függés és a centrum hitelezőitől felvett állami kölcsönök formájában. E be­rendezkedés meglehetősen kifinomult kompromisszumot jelentett, amely­nek stabilitását mint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldások eredmé­nyét foghatjuk fel. A viszonylag mérsékelt, de mégis kétségkívül kiterjedt politikai elnyomás jól megfelelt a hitelezők által az adós ország belső stabili­tása iránt támasztott igénynek, miközben a keményvaluta-infúziók hozzá­járultak a nyugodt politikai klíma fenntartásához.

A kelet-közép-európai államszocializmus harmadik – hanyatló – kor­szakában a 80-as évek végén a függőség két komponensének egyensúlya tovább módosult a gazdasági függőség javára, a birodalmi kötődés lazulá­sával a centrum vonzása megerősödött. Az államszocializmus utáni át­menetnek kevés köze volt a kelet-közép-európai társadalmak endo­gén fejlődéséhez: ezt a folyamatot olyan külső folyamatok dinamikája hozta mozgásba és befolyásolta, minta szovjet birodalom belső összeomlása, az Egyesűit Államok világgazdasági hegemóniájának ha­nyatlása és a tőke-állam viszony átstrukturálódása az Európai Közös­ségben. Az államszocializmus „kohli" periódusa az államszocialista irányí­tási mechanizmusokat – megint csak a hatalmi tényezők két különböző cso­portjától való gazdasági és politikai függés egyfajta kombinációját – hasz­nálta fel arra, hogy lerombolja a birodalmi komponenst és helyreállítsa a ré­gióban a centrumtól való függőség „hamisítatlan", a függőségelméleti iro­dalom kézikönyveinek megfelelő formáját A függőség mindkét vonalán végbemenő átalakulás dinamikájának sikeres koordinálása volt az a külső feltétel, mely biztosította az államszocializmusból való kihátrálás békés jel­legét.

Kötődések, formális és informális szektorok, első és második gazdaság

A „kötődés" (linkage) szót legalább két, egymással távolról rokon, de mégis jól megkülönböztethető módon használják a függőséggel kapcsolatos tu­dományos vizsgálódásokban és általában a makro-komparatív társada­lomtudományokban. Albert O. Hirschman (1977) „általános kötődéselmélete" a gazdasági növekedésre összpontosító, meglehetősen leszűkítő fo­galmi alapra támaszkodik. Az ő számára a „kötődésekkel kapcsolatos ha­tások" a gazdaságban egy-egy új iparág vagy ágazat megjelenése által előidézett nettó többletberuházást jelentik.⁶ Egy sokkal szélesebb körben elterjedt és jóval lazább, metaforikusjellegű szóhasználat „kötődésnek" te­kinti az emberek, áruk, pénz és információk érintkezéseinek és áramlása­inak viszonylag stabil, intézményesült és strukturált együttesét.

Ez utóbbi használatnak a határokon keresztülnyúló, azaz „külső'' kötődéseket jelölő változatát fogjuk itt alkalmazni.⁷ Formálisan szólva: az így felfogott külső kapcsolatok létezése a külső függőség elemi struk­turális feltétele.

Az alábbi érvelés céljából hasznos lesz meghatároznunk két további fo­galompárt. A gazdaságszociológiában a formális és informális szektor szembeállítását arra használjuk, hogy a szabályozott kapitalizmus viszo­nyai között megkülönböztessük egymástól az állami ellenőrzés, szabályo­zás vagy adóztatás mellett, illetve az ezek megkerülésével végzett gazda­sági tevékenységeket. Az első gazdaság-második gazdaság fogalompárt viszont Gábor R. István vezette be, és az utolsó tíz évben széles körben használták arra, hogy megkülönböztessék az államszocialista gazdaságok két alapvető szektorát aszerint, hogy az adott jövedelemtermelő tevékeny­séget a tervezett és/vagy állami tulajdonban lévő és államilag ellenőrzött módon-vagyis „első'' szektoron belül-avagy azon kívül végzik. A két foga­lompár közötti viszony magával hozza, hogy az államszocializmusból az ál­lamilag szabályozott kapitalizmusba való bármilyen átalakulás egyszer­smind nagyarányú átmenetet jelez az első és a második gazdaság ellenté­tétől a formális és az informális szektor szembenállásához. A „kohlizmus" fenti meghatározása, az államszocialista projektum felszámolása és az „egyszerű" félperiferiális függőség helyreállítása pontosan ezt az átmene­tet mutatja.⁸

A formális-informális szektor és az első-második gazdaság fogalom-párjainak nincs semmiféle olyan belső sajátossága, amely elemzésük ér­vényét az egyes államokon belüli viszonyokra korlátozná Az új amerikai institucionalista gazdaságszociológia már próbálkozott is azzal, hogy a ha­tárokat átszelő érintkezések és áramlások társadalmi-gazdasági specifiku­mait formális-informális ellentétpár segítségével ragadja meg. Gondolat­menetünk során a formális külső kötődések kifejezés azokra a határokon átívelő stabil kapcsolatokra és folyamatokra vonatkozik, amelyeket az ál­lam nyilvántart, szabályoz és adóztat (azaz, ez esetben, megvámol). Az in­formális külső kötődések fogalma azokat a kapitalista államok határain át zajló érintkezéseket és áramlásokat jelenti, melyek kívül esnek az állami el­lenőrzés, szabályozás és az államilag kirótt kötelezettségek hatókörén. Az első gazdaság külső kötődései azok, amelyek az államszocialista gazda­ság „tervezett" (azaz állami tulajdonban lévő) szférájában jelennek meg, míg a „második gazdaság külső kötődései" azok, amelyek az államszocia­lizmusban az állami szférán kívül mennek végbe.

Magyarország külső kötődései

Kapcsolatok a sztálinizmus alatt

A birodalmi hatalom sztálinista rendszerének lényege a termelőeszközök államosítása volt, ami maga után vonta magának a formális-informális el­lentétpárnak (a közvetlen-személyes tulajdonlás eltörlése révén való) fel­számolását, valamint az izolacionizmust, azaz az összes külső kötésnek az állam közvetlen-totális kontrollja alá vetését. (Az izolacionizmus alapja az államosítás kiterjesztése a külső kötődések területére.) A külső kapcso­latok manipulálása az államszocializmus sztálinista verziójának egyik alaptétele és működésének logikai feltétele volt.

Az összes, a határokon át zajló kapcsolat és folyamat államosítása biro­dalmi erőfeszítést jelentett arra, hogy a kelet-közép-európai államok kap­csolatrendszerét kétféle értelemben is átszervezzék: a) egyfelől elvágja­nak minden korábbi szálat a világgazdaság nemszocialista részéhez és b) hogy megszüntessék a régió társadalmainak egymáshoz fűződő „horizon­tális" kapcsolatait, birodalmi közvetítéssel váltva fel azokat. Ennek ered me­nyeként Kelet-Közép-Európát erőszakosan leválasztották függőségének történelmi fókuszáról (azaz Nyugat-Közép-Európáról, ezen belül különö­sen Németországról és Ausztriáról). Időközben a régión belüli, organiku­san kialakult szimbiotikus kapcsolatokat – melyeket már amúgy is meg­rendített a két világháború és a nagy gazdasági világválság -szintén szét­rombolták, amikor a régió gazdaságait alávetették a sztálinizmus projektu­mának. A cél lényegében az volt, hogy a régió valamennyi államszocialista társadalma külső kötéseinek struktúráját egyetlen birodalmi központ felé irányítsák.⁹ A sztálinista időszak szélsőséges izolacionizmusa a külső kötődések összes „második-gazdaság"-beli típusát értelemszerűen illegá­lisnak nyilvánította. A sztálinizmus e vonatkozásban tehát nem volt más, mint egy óriási birodalmi erőfeszítés minden, a határokon átívelő kapcsolat és folyamat államosítására, illetve betiltására.

Külső kötődések a Kádár-korszakban

A Kádár-rendszert Magyarország külső kötődés-struktúrájának nagyará­nyú átalakulása jellemezte. A korábbi rendszer által a határokon keresztüli érintkezésekre és áramlásokra vonatkozóan bevezetett szigorú korlátozá­sok fellazítása egyik alapvető elemévé vált a korszak puha, a lakossággal „összekacsintó" diktatúrájának. A kádári kompromisszum azonban sem­miképpen sem jelentette a külső kötések korlátozásának teljes feladását.

A külső kötődések új rendszere konfliktusokon, és a „kádárizmus" egész időszaka alatt bevezetett fokozatos, gyakran habozó és felemás reformo­kon keresztül alakult ki.

A külső kötődések sztálinista rendszeréből a „kádárizmusba" való átme­net a következő három fő elem kombinálódásaként foglalható össze:

1. Az állam saját külkapcsolatainak részleges reorientációja.
2. Az első gazdaság óvatos megnyitása a világpiac európai centru­mával és a többi kelet-közép-európai államszocialista állammal való horizontális kapcsolatok felé, és
3. A korai második gazdaságban kialakult hallgatólagos politikai-gaz­dasági engedmények fokozatos kiterjesztése a külső kötődésekre is.

Először az állam saját kapcsolatai rendeződtek át. A helyi államszervezet működésének napról-napra való birodalmi irányítása átadta a helyét az el­lenőrzés hatékonyabb, „stratégiai"rendszerének. A megszálló katonai erő visszafogott magatartást vett föl, a külföldi politikai tanácsadók tevékeny­sége az átfogó politikai kérdések eldöntésének és a vezető személyiségek kijelölésének területére szőrűit vissza. Időközben újból létrejöttek az állam kétoldalú gazdasági kapcsolatai a szomszédos kis csatlósállamokkal. Végül, és ez nagyon jelentós körülmény volt, a korai 1970-es évek reálpolitikájának és az enyhülésnek az általános atmoszférája a kádárista államot hatalmas összegű, elsősorban magánhitelezőktől származó kölcsönökhöz juttatta; 1970 és 1979 között a magyar állam adósságállománya há­romévenként megduplázódott, és 1987-re elérte a 17,7 milliárd dolláros szintet (Világgazdaság, 1989, a Magyar Nemzeti Bank jelentése). Lénye­gében a centrumországok tőkéje „valorizálta" a magyar munkaerőt a szocialista államnak a Kádár-korszakban adott kölcsönökkel.

A magyar első gazdaság érintkezése a centrumországok gazdaságá­nak formális szektorával növekvő kereskedelemhez vezetett mind a beru­házási javak, mind pedig a fogyasztási cikkek terén. A hagyományosan ke­lendő magyar termékek újra megjelentek a nyugat-európai piacokon, és a magyar első gazdaság egyes szereplői képesek voltak magukat az ilyen bevételekből modernizálni. A magyar gazdaság a világ nem államszocialis­ta részével való kereskedelem felé orientálódott. A keményvalutában lebo­nyolított üzletek részesedése Magyarország teljes külkereskedelmében 1960-as mélypontjáról (30%-os arány az importon, 29%-os az exporton be­lül) 1970-re38 és39%-ra, 1980-ra50és 57%-ra és 1988-ra57, illetve 58%-ra emelkedett. (A KSH számításai, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1989a.) 1990-ben a keményvalutában lebonyolított tranzakciók részesedése mind az exportban, mind pedig az importban 70%-ra kúszott fel (Heti Világgazda­ság, 1991). A nem konvertibilis valutában folyó külkereskedelmet 1991. ja­nuár 1-jén szüntették meg.

A munkaerő migrációja is megindult a határokon keresztül, különösen Magyarországról a Német Demokratikus Köztársaságba, illetve Lengyelor­szágból, Vietnamból, valamint Kubából Magyarországra (az érintett orszá­gok állami és pártszerveinek irányítása és szigorú felügyelete alatt). Ma­gyar munkásokat azért küldtek Kelet-Németországba, hogy ezzel enyhít­sék a magyar ipari munkaerőpiac strukturális feszültségeit, egyszersmind biztosítva a magyar munkaerőnek a fejlettebb kelet-német iparban való to­vábbképzését. Az ezzel kapcsolatos kétoldalú állami megállapodást 1967 májusában írtákalá.¹⁰ E munkaerő-szállítások kétéves szerződéseken ala­pultak, és 1972-73-ban érték el csúcspontjukat, amikor összesen 12 ezer magyar dolgozott külföldön (KSH, 1975b; 1989), legtöbbjük a NDK-ban

(Hölczl és Szakács, 1989). Ez a szám 1981-re 4.000-re esett vissza (KSH, 1989). A magyar munkaerő állami megállapodás által szabályozott Kelet-Németországba áramlása 1983 végén szűnt meg. Az eme megállapodás keretében az NDK-ban dolgozott összes magyarok száma kb. 40.000-re becsülhető.

A lengyel munkaerő – különösen bányászok és építőmunkások – Ma­gyarországon való elhelyezéséről külkereskedelmi egyezmény keretében állapodtak meg, amelynek révén Lengyelország halmozódó magyar adós­ságát törleszthette a szakképzett munkaerő közvetlen exportjával. (Még a Magyar Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium épületét is lengyel mun­kások renoválták.) 1985-ben a Magyarországon dolgozó lengyel vendég­munkások száma elérte a 8.000-es számot. 1991-re ez a szám 3.000-re csökkent.

A Kubával és Vietnammal kötött megállapodások, amelyeket képzésre és technológiaátadásra vonatkozó intézkedésekkel kombináltak, hasonló jellegűek voltak, mint a magyar-kelet-német megállapodás. 1985 és 1987 vége között összesen 3.200 kubai vendégmunkás érkezett Magyarország­ra, négyéves munkára, elsősorban a textiliparban. A vietnami munkásokat is főleg a textiliparban alkalmazták.

A lengyel vendégmunkásokat gyakran jobban fizették magyar kollégáik­nál: egyes esetekben ugyanazoknak a feladatoknak ugyanazzal az intenzi­tással való végzéséért négyszer olyan magas órabéreket fizettek a lengye­leknek, mint a megfelelő magyar munkásoknak (Hölczl-Szakács), úgy­hogy szükségképpen kialakult egy sor üzemi bérkonfliktus, amelyeket to­vább súlyosbítottak a különböző határokon keresztüli szakszervezeti konf­liktusok. A lengyel szakszervezet, a Szolidaritás jelenléte tovább bonyolí­totta a dolgokat. Hölczl és Szakács (1989) három vállalatról közöl adatokat, melyek azt mutatják, hogy-ellentétben a lengyelekkel – a kubai és vietna­mi tanoncokat és munkaerőt magyar kollégáikkal egyenlően vagy rosszab­bul fizették. Munka- és életfeltételeik szintén rosszabbak voltak.

A Magyarországról a centrumországok munkaerőpiacára irányuló, nem az állam által közvetített munkaerő-áramlás viszonylag jelentéktelen volt, ami a kádárista utazási szabályozás .rövid tartózkodás vagy nincs vissza­térés" elvének tulajdonítható: hogy hosszabb időt tölthessen külföldön, a magyar dolgozónak disszidálnia kellett.¹¹ Az egyetlen említésre méltó kivé­tel ez alól az 1980-as évek elején aláírt magyar-nyugat-német kormánykö­zi egyezmény volt, mely szerint maximum 2.500 magyar munkásnak le­hetővé tették, hogy Nyugat-Németországban dolgozhasson.

(Ez a kvóta 1990-ben 5.000-re, 1991-ben pedig 10.000-re emelkedett.) Lényegében ez a megállapodás csak a német és magyar cégek alvállalko­zási szerződései révén végzett munkát tette lehetővé: a munkást továbbra is a magyar cég alkalmazta és fizette. A Nyugat-Németországban való köz­vetlen, magyar cég részvétele nélküli munkavállalás nem tartozott bele eb­be a megállapodásba, és 1990. elejéig a magyar jog szerint formailag illegá­lisvolt.

A pihenést szolgáló utazás korlátozott lehetőségének a külföldi legális munkába állásra vonatkozó állami tilalommal való kombinálása kizárta a Magyarországra való visszatérést mindaddig, amíg a disszidens új állam­polgárságot nem szerzett. Ez az ár elég magas volt ahhoz, hogy a potenciá­lis spontán külföldi munkavállalók nagy részét eltántorítsa szándékától, úgyhogy viszonylag kevés magyar folyamodott ehhez a megoldáshoz.

Az 1980-as évek elejére Magyarország vált a világon a legnagyobb egy főre eső turistaforgalmat lebonyolító államszocialista országgá, mind turis­ta érkezések, mind pedig a turisták által Magyarországon töltött éjszakák számát tekintve. Magyarország turizmusa meghaladta a nem államszocia­lista Európa átlagát.¹² 1988-ban a Magyarországra érkezett külföldiek szá­ma elérte a 17,9 milliót, ami fejenként kb. 1,7 turistaérkezésnek felel meg.

A növekvő számú külföldi látogatónak és különösen a keményvalutával fizető turistáknak a megjelenése – jegyezzük meg, hogy a konvertibilis va­lutabevételek 1988-ban az összes, turizmusból származó nyilvántartott jö­vedelem kétharmadát tették ki (KSH, 1990) – jelentős lökést adott a magyar „második gazdaságnak", különösen a szállást, élelmet, orvosi ellátást és más hasonló szolgáltatásokat nyújtó szektorokban. Azok a magyar fogor­vosok, kozmetikusok és fodrászok például, akik az osztrák, nyugat-német, vagy amerikai látogatók kiszolgálására specializálódtak, a centrumországokbeli informális fogyasztási szektor és a félperiferiális Magyarországon kialakult államszocialista második gazdaság kombinálásának kreatív útját fedezték fel. A hetvenes évek közepére az ország idegenforgalmi szállás­kapacitásának jóval több, mint a felét „fizetővendéglátók" tették ki. E mini­vállalkozások rendes körülmények között nem kereskedelmi alapon hasz­nált, gyakran erősen támogatott áron az államtól bérelt lakóegységek bér­beadására szakosodtak. 1989-ben nagyon mérsékelt becslés szerint az idegenforgalmi szektor nem állami tulajdont képező, nem tervezett, az ál­lam által semmilyen formában nem ellenőrzött része adta a teljes helyiség-kapacitás 68,55%-át, amelyből 48,95 % sohasem tartozott semmiféle nyil­vántartás, szabályozás vagy adóztatás alá (Népszabadság 1991). Becslé­sek szerint az ország turizmussal kapcsolatos jövedelmének legalább két­harmada az állami szektoron kívül keletkezett, úgyhogy a jövedelmek so­hasem kerültek be az első gazdaság pénzügyi csatornáiba (Népszabad­ság, 1991). Az állami tulajdonban lévő nagy szállodahálózatoknak és más, a turizmussal kapcsolatos szolgáltató vállalatoknak – ezek gyakran multi­nacionális cégekkel együtt létrehozott vegyes cégek voltak, vagy ilyen szerződéses kapcsolatláncok végén helyezkedtek el – majdnem teljes mo­nopóliumuk volt a turizmus piacának viszonylag kicsiny 4 és 5 csillagos felső szektorában. Időközben az alacsonyabb kategóriájú idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetőképes ke­resletnek örvendtek a nyugat-közép-európai és kelet-közép-európai, illet­ve a magyar turisták között-szinte teljesen kívül kerültek az állami tulajdon, tervezés és irányítás struktúráin.¹³ Ezalatt egy ellentétes folyamat is zajlott: a magyarok hatalmas „bevásárló kiruccanásai" Bécsbe a magyar második gazdaságból származó valutajövedelmeket áramoltatták vissza az osztrák gazdaság formális és informális szektoraiba. Magyarország második gaz­daság típusú, a turizmushoz kapcsolódó külső kapcsolatainak beszámítá­sa nélkül lehetetlen lenne megmagyarázni, honnét származott a magyar tu­risták vásárlóereje a bécsi kereskedelmi szektorban.

A magyar látogatók körében ennek az áradatnak a tetőpontján készített felmérésünk eredményei azt jelzik, hogy a bevásárlóknak csaknem afelé nem éjszakázott Ausztriában (ez közvetve jelzi, hogy a rövid bevásárlóutak voltak a jellemzőek), és több mint 80%-ukabevásárlástjelörte meg utazása elsődleges céljaként. A magyar válaszadóknak több mint a fele legalább negyedszer járt Ausztriában az adatfelvétel idején. Ez annál is inkább figye­lemre méltó, mivel a gyakori magyar Bécsbe látogatók átlagos összjövedel­me kevesebb mint havi 160 dollár volt, ami az akkori osztrák minimálbérnek megközelítően az egyharmada. Ezek az adatok azt mutatják, hogy létezett a magyaroknak egy csoportja, amely erősen érdeklődött a fogyasztási cik­kek Ausztriából való, kis tételben és legalább részben informális csatorná­kon át zajló behozatalában, és amely ugyanakkor rendszeresen jutott leg­alább részben keményvalutában kapott jövedelemhez a második gazda­ságból. (Böröcz, 1989 nyomán).

Ezzel párhuzamosan erősödtek a magyar első és második gazdaságot a szomszédos államszocialista országok első és második gazdaságaival összekötő „horizontális" kötődések. Az elsőgazdaság vállalatai közötti bila­terális kereskedelmen túl ezen időszak alatt alakultak ki a stabil intézmé­nyes keretei a Magyarországon szarkasztikusan „KGST-piacnak" nevezett jelenségnek. Főleg lengyel, csehszlovák és magyar állampolgárok találták fel ezt a kereskedelmi intézményt – az engedélyezett, és nagyon ritkán a nem engedélyezett árucikkek kis tótelekben való csempészését. Ez a ke­reskedelem három feltételen alapult: (1) a régió gazdaságai bizonyos as­pektusainak komplementer jellegén, (2) a különböző árufajták támogatásá­nak struktúrájában az egyes országok között mutatkozó különbségeken, melyek jelentős árkülönbségeket eredményeztek, és (3) a „hivatalos" KGST-kereskedelem merev, rugalmatlan jellegén, amely nem volt képes alkalmazkodni az első két körülményből adódó piaci nyomáshoz.

A korszak végére főleg a Magyarországra jövő lengyelek – sokan közü­lük vendégmunkások, akik ily módon jól ismerték az itteni második gazda­ságot éppúgy, mint a piaci kereslet dinamikáját – szilárdan megalapozták helyüket mint állandó tényezők a magyar második gazdaság olcsó fo­gyasztási cikkekkel való ellátásában – a gyermekcipőktől a kisebb szer­számgépekig, a textilárutól az autóalkatrészekig és a tömény italoktól a keményvalutáig. Ugyanakkor vajdasági, észak-horvátországi és kelet-szlo­véniai jugoszláv polgárok-együtt a burgenlandi osztrákokkal a Magyaror­szágról való nagyarányú „privát" élelmiszer-behozatalra specializálták ma­gukat. A határokon kérészül ívelő regionális integrációnak hasonló formája alakult ki az úgynevezett „kishatárforgalomra" vonatkozó kétoldalú megál­lapodások védelme alatt a magyar-szlovák és a magyar-román határ mentén is. Az 1980-as évek végére ezekhez az informális kiskereskedelmi kapcsolatokhoz csatlakoztak a nyugat-ukrajnaiak. Hasonló módon a Bala­ton környéke az 1970-es évek közepére a NDK-NSZK határ által elvá­lasztott német családok viszonylag nyugodt találkozóhelyévé vált. Az ilyen „család-újraegyesítő" vakációk ellátása a magyarországi idegen­forgalom második gazdaságának elkülönült, stabil és intézményesült ágazatává vált.

Ennek az időszaknak már az első éveiben a magyar forint nagyra érté­kelt, „majdnem kemény" fizetőeszköz rangjára emelkedett a KGST-n belüli, a második gazdasághoz tartozó fogyasztásicikk-kereskedelemben – an­nak ellenére, hogy a magyar állam szigorúan korlátozta a készpénzkivitel lehetőségét. A forint vált az egyetlen olyan államszocialista valutává, ame­lyet az összes nagyobb bécsi bank váltópultjainál jegyeztek. A szerző inter­júi azt mutatják, hogy a bécsi bankok magyar fizetőeszköz-kínálata elsősor­ban a lengyel turistáktól származott, míg a keresletet főleg azok a bécsi al­só-középosztálybeli és munkáscsaládok alkották, akik olcsó nyaralási le­hetőséget kerestek Magyarországon, túl azokon a viszonylagos előnyö­kön, amelyek a két társadalom átlagjövedelme közötti, a hivatalos magyar árfolyam szerint is öt-tízszeres különbségből származtak számukra. Ez a sajátos jelenség meglehetősen komplex integrációs rendszer kialakulását jelzi: (1) az osztrák formális szektor – ez esetben a bankok és a turisták – és (2) a magyarországi idegenforgalmi és egyéb szolgáltatások első és máso­dik gazdasága, valamint (3) a – főleg a lengyel turisták által közvetített – má­sodik gazdaságbeli kelet-közép-európai határkereskedelem között.

A „kohlizmus" és Magyarország külső kötődései

A külső kötődések struktúrájának átalakulása fontos eleme volt a „kádá­rizmusból" való politikai átmenetnek. Az ország külső kötődéseinek rend­szerében végbemenő átalakulás fő összetevőivel kapcsolatban a követ­kező előzetes megfigyelések fogalmazhatók meg:

1. Az állam saját külső kötései „hátra arcot" hajtottak végre: radikálisan csökkent a szovjet komponens súlya az ország külkapcsolataiban, lénye­gesen csökkentek és ugyanakkor minőségileg új formát öltöttek a régió töb­bi, korábban alávetett országához fűződő államközi kapcsolatok, és, ami a legfontosabb, szoros kapcsolatok épültek ki a nyugat-európai centrumor­szágokkal, azzal a hangsúlyozott végcéllal, hogy az ország teljes jogú tag­ságot kapjon az Európai Közösségben.
2. A magyar állam kivonult a magyar gazdaság és a külföldi (centrum) tőke közötti kapcsolatokból, és
3. az első és második gazdaság ellentótét fokozatosan felváltja a formá­lis és informális szektor ellentétpárja-sok tekintetben a világgazdaság töb­bi félperifériájának a mintájára. Ezt az tette lehetővé, hogy a régió legtöbb állama teljesen felhagyott az egyének földrajzi mozgásszabadságának korlátozásával.

A magyar állam saját kapcsolatainak e teljes fordulata kettős külső kö­töttség feltételei között ment végbe. A szovjet komponensnek az államkőzi kapcsolatokból való eltávolítása a szovjet komponens ellenőrzése alatt ment végbe. Mind a külföldi csapatok kivonulására, mind pedig a végrehaj­tás részleteire vonatkozó döntést teljesen az idegen megszálló hatalom ál­tal szabott feltételek határozták meg. A vízumkötelezettséget eltörölték a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai centrumország polgárai számá­ra, miközben Magyarországon komolyan fontolgatják a vízumrendszer be­vezetését a szovjet és talán még más kelet-közép-európai állampolgárok számára is.¹⁴

Az újonnan szuverénné várt magyar állam viselkedését a maga részéről továbbra is jócskán befolyásolja az állam külső adósságterhe, amely elsősorban az állami költségvetés és a több gazdasági kérdések feletti szi­gorú IMF-ellenőrzésben nyilvánul meg. Ugyanakkor a volt Szovjetunió – korábban a magyar áru messze legnagyobb exportfelvevő piaca – jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, miközben továbbra is elsődlegesen a szovjet utódállamok látják el Magyarországot olyan, életfontosságú energiaforrá­sokkal, mint az olaj és a földgáz. A magyar kormány bonyolult és nehéz helyzetét jelzi, hogy a magyar-FÁK kereskedelem fenntartása, és a Szov­jetunió utódállamainak mint Magyarország stabil, erős exportpiacának a megőrzése döntő kérdéssé vált a Magyarország és a nyugat-európai, va­lamint észak-amerikai centrumállamok közötti tárgyalásokban. Az ener­giahelyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy Magyarország egyetlen, nem szovjet kőolajimport-vezetéke a háború sújtotta Horvátországon át húzódik.

Magyarország hazai tőkehiányának, a külföldi beruházók számára a ha­zai vállalkozással szemben kedvező feltételeket biztosító magyar törvény­hozásnak és a magyar állam súlyos adósságterhének következtében nö­vekedés tapasztalható a közvetlen külföldi beruházások mértékében a ma­gyar gazdaság formális szektorában. A vélemények e beruházás mérté­kéről megoszlanak: annyi bízvást állítható, hogy a közvetlen külföldi beru­házás – mely 1990 májusa és 1991 májusa között 335,1 millióról 890,5 milli­óra növekedett (Heti Világgazdaság, 1991) valójában sokkal kevesebb, mint amit sokan vártak, illetve amitől sokan tartottak.

Bár a magyar gazdasági törvényhozásban nincs semmi, ami kifejezet­ten tiltaná a régió többi, korábban a keleti tömbhöz tartozó gazdaságából jövő közvetlen beruházást – azaz a horizontális kapcsolatok kialakulását ezen a területen- az egész régióban általános tőkehiány bizonyosan ab­ban az irányban hat, hogy akadályozza a regionális integráció ilyen új for­máinak kialakulását. (A politikai nacionalizmus tovább súlyosbítja ezt a problémát.) Ráadásul a külföldi hitelezők gazdaságpolitikai nyomása alatt a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben véget vetett annak a gyakorlatnak, amely korábban garantálta a régió fizetőeszközeinek közvetlen beváltását Magyarországon – az utolsó pénznem, amely ennek „áldozatul esett", a csehszlovák korona volt. Ez a kelet-közép-európai regionális integrációt arra kényszeríti, hogy a régióban legjelentősebb három keményvaluta-fajta – a német márka, az osztrák schilling vagy az amerikai dollár – közvetítésé­vel menjen végbe, s a régión belül utazó fogyasztóknak jóformán kizárólag az informális kapcsolatokat hagyja meg mint a külföldi fizetőeszköz forrá­sát. Kelet-Közép-Európa áttérése a „keményvaluta-alapú külkereskedelmi elszámolásra" nagyban hozzájárult a formális szektor regionális kereske­delmének összeomlásához, tekintettel a Kelet-Közép-Európa-szerte ural­kodó keményvaluta-hiányra. A gazdasági együttműködés valamilyen – a megszűnt KGST-t felváltó – alternatív regionális keretéről folyó tárgyalá­sok nagyon kezdeti stádiumban vannak. A politikai áramlatok és az álta­lános instabilitás a regionális gazdasági integrációt kevéssé teszik kívá­natossá ama államok politikai elitjei számára, melyek potenciálisan részt vehetnének benne.

Az informális külső kötődések kialakuló struktúrája, úgy tűnik, némileg különbözik a formális folyamatoktól: az informális kötődések nemcsak vertikális (centrum-félperiféria), hanem horizontális (régión belüli) irányult­ságú kapcsolatokat is tartalmaznak.

A nem nyilvántartott munkaerőmozgás a mai Magyarországot kétféle­képpen érinti: emelkedett a nem nyilvántartott magyar munkaerő létszáma Kelet-Ausztriában és kisebb mértékben az Európai Közösség közép-euró­pai országaiban. Ugyanakkor megjelent a magyar informális munkaerőpia­con a dokumentálatlan külföldi munkaerő – különösen Romániából és Nyugat-Ukrajnából. Egyes szabadtéri piacok és közlekedési csomópontok Budapesten egyfajta informális munkástoborzó központtá fejlődtek, és a nem nyilvántartott munkaerő használata terjed a városi építőiparban, az idényjellegű idegenforgalmi szolgáltatásokban és a kisüzemi mezőgazda­ságban. A folyamat 1987-ben kezdődött (Sík, Tarjányi és Závecz, 1989; Sík, 1991) a romániai állampolgárok (többnyire, de nem kizárólag magyar nemzetiségűek) beáramlásával, akiknek számát 25-40 ezerre, vagyis a népesség 0,25-0,4 százalékára becsülték. Legtöbbjük valamilyen formá­ban engedélyt kapott arra, hogy Magyarországon maradjon. Nagyjából súrlódásmentesen beolvadtak a magyar társadalomba, amely az „előnyös" befogadó közeg iskolapéldáját nyújtó bánásmódban részesítette őket (Portes és Böröcz, 1989, 620-651), hasonlóan a kelet-európai németeknek az NSZK-ba, és a zsidóknak Izraelbe való bevándorlásához. A forint korláto­zott romániai konvertibilitásának és a fogyasztási cikkek ottani általános hi­ányának következtében pénzküldeményeik kisebb jelentőségűek, a Ma­gyarországról Romániába áramló családias rokoni támogatás a közvetlen áruküldemények-hiánycikkekből összeállított rendszeres ajándékcsoma­gok-formájában megy végbe (Sík és mások, 1989.25. o.). Eme – némileg félrevezetően „menekülteknek" nevezett – bevándorlók beáramlásának óriási az elméleti jelentősége: ez jelentette az első olyan külső „behatolás" által létrehozott társadalmi kapcsolatot a „kádárizmusban", amely legalább részlegesen a formális-informális szektor ellentótén alapult (az első és má­sodik gazdaság közötti distinkción túl).

Nagyon lényeges, hogy a nem hivatalos munkaerő-bevándorlás Ma­gyarországra folytatódott a román diktátor bukása után is. Ez még világo­sabban az informális szektorra jellemző vonásokat mutat. Résztvevői kö­zött találunk újabb romániai magyarokat, ezenfelül olyan nem magyar ro­mán állampolgárokat, akik még nem kaptak politikai menedékjogot vala­melyik centrumországban, újabb magyar és más bevándorlókat Kárpát-Ukrajnából és máshonnét Közép-Kelet-Európából – köztük a szovjet had­sereg néhány tagját, akik megtagadták a kivonuló csapatokkal való hazaté­rést -, továbbá egy maroknyi nem európait, akik különböző bizonytalan be­vándorlói státusokban élnek Magyarországon, a hallgatói vízumuk lejárta után továbbra is az országban maradt egyetemistáktól kezdve egészen azokig, akiknek nemrégiben beadott politikai menedékjog-kérelméről még nem született döntés. Tekintettel arra, hogy a bevándorlás új jelenség a mai Magyarországon, az állami bevándorlási törvényhozás és politika megle­hetősen határozatlan ebben a tekintetben, különösen, ami a menekült stá­tus nem magyarok számára való megadásának a kritériumait és a munka­vállalási engedélyhez szükséges jogi eljárást illeti. Ennek következtében az új magyar politikai pártok retorikája a mindenkit befogadás és az abszolút korlátozás végletei között ingadozik. A helyzet szükségképpen ki fog éleződni a munkahelyekért folytatott küzdelemnek a magyar gazdaságban várható intenzívebbé válásával és a szovjet utazási rendelkezések küszö­bönálló liberalizálásával. Egy további fejlemény a lengyel vendégmunká­sok ukránokkal való felváltása új kétoldalú egyezmények révén, valamint a háborús menekültek jelenlegi beáramlása a volt Jugoszláviából.

Az államhatárokon keresztül zajló informális kiskereskedelem teljes erővel folytatódik. A nemzetiségi hovatartozás jelentós szerepet játszik e határokon átívelő kötődések specifikumainak meghatározásában: a külön­böző útlevelekkel rendelkező lengyelek, ukránok, cigányok, szerbek, hor­vátok, szlovákok és magyarok különböző árukra specializálódtak és külön­böző hálózati struktúrákat vesznek igénybe. A magyar forint keményvalu­tákkal szembeni meglepő stabilitásának egyik fő magyarázata a behozott keményvaluta túlkínálata, amely párosul még az új budapesti vegyesválla-latok valutában fizetett alkalmazottai részéről jövő további kínálattal és a keményvaluta iránti magyar kereslet kimerülésével, ami viszont a mozgó­sítható magyar forintjövedelmek csökkenésének tudható be.

Összefoglalás

Mivel az izolacionizmus-a külső kötődések államosítása – meghatáro­zó jellemzője a kapitalista világgazdasági közegbe ágyazott sztálinizmus­nak, a külvilághoz fűződő kapcsolatok bármilyen megnyitása elmozdulást jelent ettől a modelltől, és a külső kötések meghatározott konfigurációi meghatározó aspektusait jelentik bármilyen létező államszocialista beren­dezkedésnek. Magyarországon a külső kötődések megnyitása a Kádár­korszakban korán megkezdődött, a konfliktusok egyik központi kérdésévé és a következő időszak egymást követő, felemás, „összekacsintó" politikai kompromisszumainak egyik fő összetevőjévé vált. A kádárista külső kötődésstruktúrát a centrumállamokkal való kapcsolatnak az állam ellenőrzése alatt történt helyreállítása jellemezte – azaz a birodalom vezető állama fokozatosan kivonult a magyar államnak a nyugat-európai centrummal, különösen a centrumbeli tőkével fenntartott kapcsolataiból; valamint a tervezett szektoron kívüli külső kapcsolatok korlátozott rendsze­rének a hallgatólagos elfogadása mindaddig, amíg ez nem járt a munka­erőnek a centrumtőke általi közvetlen felhasználásával, közvetlen beruhá­zás vagy munkaerő-vándorlás révén. A munkaerő értékesülését e rend­szer a magyar állam közvetítésével tette lehetővé, mely sikeresen ékelte be magát a centrumtőke és a magyar munkaerő közé. A államszocializ­mustól való jelenlegi eltávolodás olyan intézményes berendezkedés kiala­kulásával jár, melynek célja a centrumtőke és a magyar munkaerő közötti közvetlen kapcsolatnak a közvetlen beruházás és az állam által nem köz­vetített munkaerő-migráció révén való helyreállítása, azaz a formális kap­csolatok 180 fokos fordulata. Eközben az informális kapcsolatok egyenle­tesebb földrajzi megoszlásban működnek, mint formális megfelelőik, ma­gukba foglalva a régión belüli horizontális integrációt éppúgy, mint a ver­tikális szálakat.

A magyar társadalom soha, még a sztálinista időszak legsötétebb évei­ben sem „lépett ki" teljesen a világrendszerből. Amik változtak, azok a külső függőség sajátos feltételei voltak, amelyek között ez a világrendszerbe való betagozódás végbement. A sztálinizmusból a „kádárizmusba" való át­menet egyik legjelentősebb meghatározó vonása a külső kötődések újbóli kialakulása volt, ami a magyar pártállam és a magyar társadalom közötti politikai kompromisszumok hosszú sorába illeszkedett. A külső kötődések kádárista szabályozása során az állam stratégiája a magyar munkaerő centrumtőke általi közvetlen felhasználásának a megakadályo­zására összpontosult, oly módon, hogy a hatalom önmagát a két pólus közé iktatta. Ez sok tekintetben összhangban volt a kádári állam belső magatar­tásával, amely a pénzjövedelmek tőkésülésének megakadályozására irá­nyult oly módon, hogy hátráltatta a vállalkozást, egyszersmind hallgatóla­gosan bátorította a pénzjövedelem-többlet elpazarlását. Az államszocializ­musból való „kohlista" átmenet során ez a kádári kompromisszumos beren­dezkedés bomlik fel.

Az államszocializmusból való átmenet magyar esete azt mutatja, hogy a centrumtőkétől való közvetlenebb, egyértelmű függőség makrostrukturalis folyamatával szembeni ellenállás lokális stratégiái és a horizontális alterna­tívák keresése nagyjából az informalitás bizonytalan világára korlátozód­nak. Magyarország államszocializmus utáni Jövőjének egyik fő kérdése, hogy vajon az a hatalmas, informális szektor, amely kialakulóban van, a „flexibilis specializáció" típusába fog-e tartozni – ezzel az olasz Emilia Romagna híres „pozitív" forgatókönyvét követve -, vagy pedig a világ legtöbb részéből jól ismert, sokkal borúsabb képet nyújtó „túlélési" típust erősíti.

A szovjet birodalomba való bekebelezésük idején gyakorlatilag az összes kelet-közép-európai ország fejlettebb volt, mint Keletről jövő politikai gyarmatosítójuk, és kevésbé fejlett, mint nyugati szomszédjaik. A régió csaknem két nemzedéken át tartó kiszolgáltatottsága a politikai kolonizációnak nem változtatta meg ezen egyenleg alapvető társadalmi-gazdasági képletét. A függőség birodalmi komponensének megszűnésével Kelet-Kö­zép-Európa, úgy tűnik, olyan átalakulási folyamaton megy keresztül, mely­nek eredményeképpen az európai színpadon az államszocializmus előtt betöltött szerepéhez hasonló szerepet játszik. Amennyiben az Európai Kö­zösség keleti határa hamarosan egybeesik majd azzal a vonallal, mely ko­rábban Európát Keletre és Nyugatra osztotta, a kelet-közép-európai orszá­gok és Nyugat-Európa közötti viszony egyre inkább hasonlóvá válhat az Európai Gazdasági Közösség, valamint Portugália, Spanyolország és Gö­rögország között ez utóbbiak tekintélyuralmi-konzervatív diktatúráinak fel­számolása után kialakult kapcsolathoz. Ez azt implikálja, hogy Kelet-Kö­zép-Európa korábbi államszocialista országainak jövője attól függ, hogy képesek lesznek-e megszerezni a teljes jogú tagságot az Európai Közös­ségben – ami azt jelentené, hogy korlátlanul hozzáférnének a világ legna­gyobb egységes piacához éppúgy, mint bizonyos infrastrukturális fejleszté­si alapokhoz -, valamint attól, hogy milyen mértékben lesznek képesek ki­dolgozni saját régiójuk integrációjának működőképes formáját.

Jegyzetek

1 Böröcz (1992) részletesebb áttekintést ad a kelet-közép-európai államszocialista függőséggel kapcsolatos tudományos munkáról.

2 Részletesebben 1.:Casals (1980), Böröcz (1980b) és Böröcz (1992).

3 Azállamnakamagántulajdonosiviszonyokbavaló behatolása az a momentum, amely az államszocialista egységet részlegesen antinomikus viszonyba helyezi a vi­lággazdasággal.

4 A katonai együttműködés közvetlenül a szövetségeseknek a tengelyhatalma­kon aratott győzelme után megszűnt, de hamarosan, a stratégiai nukleáris egyensúly következtében kialakult az antagonisztikus együtt működés.

5 A „világbirodalom" kifejezést wallersteini értelemben használjuk. Olyan politi­kai-gazdasági rendszert jelöl, amelyben számos állam elsődlegesen egy szuperállam átfogó hatalma révén integrálódik egy egységes egészbe. A kelet-közép-európai biro­dalmi berendezkedés maga után vonta az állami szuverenitásnak a helyi központokból a birodalmi központba való részleges áthelyeződését.

6 Hirschman definíciója pontosan így hangzik: „Egy adott gyártási folyamat kötődéseinek hatásait úgy definiálom, mint beruházást eredményező erőket, melyeket akkor hoznak mozgásba, input-output relációk révén, amikor azok a termelési kapaci­tások, amelyek ezt a folyamatot Inputokkal ellátják vagy outputjait felhasználják, elég­telenek vagy nemlétezőek" (1977. 72. o.).

7 E cikk terjedelmi korlátai kizárják, hogy tárgyaljuk az ezen kapcsolatokból és áramlásokból kialakuló eszmék, ideológiák, értékek, információk, preferenciák, ízlé­sekés moralitás szerepének fontos problémáját.

8 Az első és második gazdaság közötti ellentétről a formális-informális ellenlétre való átmenet problémája és annak implikációi nyilvánvalóan az államszocializmusból kilépő kelet-közép-európai átmenet legdöntőbb kérdését jelentik. Ezt a kérdéskomplexumot itt nem tudjuk feltárni. Ez a cikk néhány olyan alapvető következményre össz­pontosít, amellyel ez a változás a külső kapcsolatok vonatkozásában együtt járt.

9 Ennek az elképzelésnek a nyilvánvaló kudarca és gyors feladása szorosan összefüggött a birodalom központjának politikai félgyarmataihoz képesti viszonylagos technológiai és gazdasági alulfejlettségével.

10 Ha külön nem jelzem a forrást, az állami szerződések révén közvetített vagy államilag szabályozott munkaerő-áramlásra vonatkozó információk a Hárs Ágnes (Magyar Munkaerőkutató Intézet) által a Magyar Munkaügyi Minisztérium (korábban Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) tisztviselőivel folytatott beszélgetések révén összegyűjtött anyagból származnak.

11 A diplomataszolgálat és egy maroknyi, külföldi beruházásokat is folytató ma­gyar cég kereskedelmi képviselői és alkalmazottai kivételt jelentenek e szabály alól.

12 Böröcz (1990) a Seniortól (1983) származó adatokkal végzett számítások alapján jut erre az eredményre.

13 Az idegenforgalmi szolgáltatások egyetlen számottevőrészét, amely az állami redisztributív „tervezett" intézményrendszer égisze alatt maradt, a szigorúan el­lenőrzött szakszervezetek által fenntartott és gyakran az ő tulajdonukban lévő, állami­lag támogatott üdülők képezték.

14 Csehszlovákia a románok beutazásának korlátozásában nemrégiben zárkó­zott fel az Európai Közösséghez, Ausztriához és Lengyelországhoz. Ezzel Magyaror­szág maradi a régió egyetlen olyan országa, ahová a román állampolgárok bármilyen vízum nélkül beutazhatnak.

„Az Alap (IMF) tulajdonságai közé tartozik az, hogy íratlan szabályként – ha ez egyáltalán lehetséges – a politikai érveket gazdasági köntösbe öltözteti." (Jacques Polak, az IMF hivatalnokainak egyike)

Az 1989-es év kelet-európai nagy reményei két év múltán keserű kiáb­rándulásba fordulnak át. A régió országai valamennyien a mély gazda­sági depresszió szorításában vergődnek. A bekövetkező hanyatlás so­káig fog tartani, ha ugyan nem válik állandó állapottá Még várat magára az, hogy a nyugati világ biztos helyeit ajánljon fel ezeknek az országok­nak saját intézményrendszerén belül, és a régió új politikai rendszerei vagy komoly nyomás alatt, vagy nyílt válságban vannak.

Polgárháború dühöng Jugoszláviában, forrongás és éhínség pusztít a Balkánon, társadalmi válság és szélsőséges politikai kilengések sújtják Lengyelországot, a nacionalizmus Csehszlovákia kettészakadásával fe­nyeget, Magyarországon pedig a társadalmi elégedetlenség a létező po­litikai pártoknak a lakosság részéről való valóságos bojkottálásához ve­zetett. Kvázifasiszta mozgalmak alakultak ki a szélsőjobboldalon, miköz­ben valamennyi kormány fontolóra vette a polgári szabadságjogok meg­szorítását célzó javaslatokat.

A komoly gazdasági nehézségek ellenére az 1990-es választások a régióban mindenütt széles körű támogatást adtak az új kormányoknak és megteremtettek egy új, demokratikus politikai légkört a reformok szá­mára. Milyen tényező felelős akkor a jelenlegi káoszért? A nyugati szak­értők gyakran rámutattak a régió politikai kultúrájának állítólagos fogya­tékosságaira. Kétséges azonban, hogy bármilyen demokratikus „politikai kultúra" túlélné-e azokat a csaknem katasztrofális Weimar-szerű feltéte­leket, amelyek ezek közül az országok közül sokban uralkodnak.

A keserű igazság az, hogy a belső krízisek Kelet-Európában nagy­részt a régióval szemben folytatott kettős nyugati politika következmé­nyei. Egyfelől a Nyugat erőteljesen beavatkozott ezeknek az orszá­goknak a belső viszonyaiba (azért, hogy csaknem máról holnapra megváltoztassa társadalmi rendszerüket), s ennek rettenetes gazdasá­gi következményei lettek. Másfelől ugyanez a Nyugat elutasította a világgazdaság átstrukturálását abból a célból, hogy a nemzetközi munkamegosztáson belül megfelelő helyet tudjon felajánlani a má­ra megszűnt KGST (Comecon) korábbi tagjainak.

Mind a Kelet-Európa belső társadalmi struktúrájára, mind a nemzet­közi környezet megváltoztatásának az elutasítására vonatkozó nyugati döntések nagymértékben politikai jelentőségűek voltak. Mégis, ezeket a stratégiákat szisztematikusan elködösítették az állítólagos gazdasági realitásokról és szükségszerűségekről szóló nyelvezettel. E nyelvhasz­nálat szerint a Nyugat politikája kizárólag arra irányul, hogy segítsen a régió országainak abban, hogy jobb világgazdasági teljesítményt nyújt­sanak. Az egyetlen kérdés ez esetben mennyiségi jellegű: eléggé bőkezű a Nyugat? A minőségi jellegű kérdések – például hogy hogyan strukturálja át a régiót a Nyugat a nyugati érdekek szolgálatában – fel sem vetődnek.¹

A nyugati gazdaságpolitika természetének és hatásainak értékelése során ez a cikk Kelet-Közép-Európa három országára – Lengyelország­ra, Csehszlovákiára (ma már Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársa­ság), valamint Magyarországra² – fog összpontosítani, csak annyiban tá­maszkodva a régió más területeiről származó tapasztalatokra, amennyi­ben ezek magát Közép-Kelet-Európát illetően is relevánsak.³ A hazai problémák tömegétől megnyomorítva és a nemzetközi gazdasági közös­ségből kizárva, ez a régió rettenetes helyzetben van. A nyugati gazda­ságpolitikusok állításaival ellentétben azonban vannak ezeknek az országoknak más döntési lehetőségeik is, alternatívák, melyek kö­vetése esetén nem maradnának gazdaságilag ennyire sebezhetőek, politikailag kaotikusak és ilyen veszedelmes mértékben a Nyugat­nak kiszolgáltatottak.

A feltételesség diplomáciája

Egy különösen a baloldalon széles körben elterjedt felfogás a kommu­nizmus bukását Kelet-Közép-Európában „vertikális" terminusokban ér­telmezi, mint az alullévő nép felkelését a csúcson lévő kommunisták el­len. E vertikális felfogás szerint Mihail Gorbacsov szovjet elnök, aki a ha­talom igazi csúcsán állt, azáltal játszott döntő szerepet, hogy jelezte: a szovjet vezetés el fogja tűrni az alulról jövő felkelést.

Miközben ez a kép az összeomlásról megfelel a prágai Vencel téren összegyűlt hatalmas tömegről készült televíziós felvételeknek, a való­ságban ez csak egy része a történetnek. A „horizontális" vagy nyugat-keleti dimenzió szintén alapvető oka volt az összeomlásnak. Azzal, hogy a fokozott feszültségek időszakát megnyitotta, és ezzel hozzájárult a szovjet politika bénító kríziséhez, a Nyugat előkészítette a talajt Gorba­csov hatalomra jutásához. Gorbacsov ezután egy kétségbeesett erőfe­szítésbe kezdett, azzal a céllal, hogy a hazai radikális reformok és a Ke­let-Közép-Európából való erőteljes visszavonulás révén újból életet önt­sön a szovjet szocializmusba.

Időközben a hidegháborút lezáró évtizedekben az Atlanti Szövetség a Kelet-Európa elleni erőteljes – bár a hetvenes évek elején-közepén részlegesen és időlegesen enyhített – gazdasági blokádot kombinálta egy olyan politikával, amely azokat az országokat részesítette előnyben, amelyek nem ortodox tendenciákat mutattak vagy a KGST-n (Magyarország, Lengyelország) vagy a Varsói Szerződésen belül (Románia). Párosulva a lengyel és magyar gazdaságpolitikai tévedésekkel, ez a kettős politika a kommunista kormányzatokat a Nyugattól való mind súlyosabb adósságfüggőségbe kergette, ami a keményvaluta-adósság visszafizetése érdekében kikényszerítette a kül­kereskedelem Nyugat felé való átirányítását.⁴

Az 1988-as év végére ennek a kiét országnak a kommunista kormá­nyai politikai zsákutcába kerültek Az adósságok vissza nem fizetése a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok beszűküléséhez és komoly ha­zai társadalmi és politikai válsághoz vezethetett A demokratizálás és a piacgazdaság felé elmozdulás – lényegében tehát a szovjet zóna elha­gyása – ugyan mindkét rezsim bukásához vezethetett, de lehetővé tette az egyes kommunisták pozícióinak fennmaradását. 1989 januárjában a kommunista pártok mindkét országban a második lehetőség mellett dön­töttek, így elindítva azt az eseménysort, amely a szovjet blokk összeom­lását, Németország egyesítését és a kommunista politikai rendszer és ideológia dezintegrálódását eredményezte.

Az összeomlást követő események során a „horizontális" dimenzió jelentősége megnőtt a „vertikálissal" szemben. A kelet-európai kormá­nyok, akár exkommunista, akár antikommunista jellegűek voltak, akár li­berálisok, akár populisták, valamennyien mintegy tülekedtek a Nyugat felé, hogy bejuthassanak a Nyugat által uralt világgazdaságba és annak intézményeibe. A világ vezető ipari nemzetei (a Hetek Csoportja vagy G7) abban a helyzetben voltak, hogy learathatták a hidegháború termését és ők alakíthatták a régió sorsát.

A KGST és a Varsói Szerződés összeomlása⁵ hatalmas lehetősége­ket adott a G7-nek, hogy befolyásolják, sőt nagyjából meghatározzák azokat a választásokat, amelyek elé az új posztkommunista kormányza­tok kerültek. A Nyugatnak két elsődleges eszköze volt az események kézben tartására. Az IMF-n keresztül politikai ellenőrzést gyakorolt a nemzetközi hitel- és valutaügyek felett Ezenfelül a bilaterális ex­porthitel-politikán, a csúcstechnológiát illetően a Multilaterális Ex­portellenőrzés Koordinációs Bizottságán (COCOM), és a – lényegé­ben az Európai Közösség által megszabott – behozatali vámokon keresztül korlátozhatta a kelet-közép-európai áruk bejutásit a nyu­gati piacokra. A hitelekhez és a piacokhoz való hozzájutás lehetősége életbevágónak bizonyult a kommunista kormányok számára, amikor a KGST összeomlott, a Német Demokratikus Köztársaság eltűnt és a szovjet gazdaság dezintegráiódott.

Ráadásul a Nyugat rendkívül erőteljes ideológiai befolyást gyakorolt a régió új politikai elitjeire. Ezeknek az új eliteknek egy jelentós, és kezdet­ben domináns szerepet betöltő része arra törekedett, hogy országaik polgárait az „Irány Európa!" jelszóval vezessék (ami alatt Nyugat-Európa értékeinek elfogadását és az intézményeihez való csatlakozást értették). Végső soron azonban a nyugati államok maguknak tartották fenn ezt a jogot, hogy eldöntsék, milyen csoportok és intézmények tekinthetőek „európaiaknak". Miután tömegbázisukat az Európába való bejutás ígére­tére építették, ezek a kelet-európai elitek kényszerítve érezték magukat a régióban folytatott nyugati politika támogatására.

A Nyugat befolyása az államigazgatási elitre szintén meglehetősen nagy volt Az új kormányok sürgős, átfogó tanácsokat kértek a Nyugattól a politikai és adminisztratív problémák egész körét illetően. A kommu­nista elit korábbi tagjai versengtek a korábbi ellenzékiekkel az új rend pozícióiért, azért harcolva, hogy a Nyugat mint szakértőket is­merje el őket az új rend paradigmáján belül.

Ezért aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy az 1989-es felfordulást kö­vetően a Nyugatnak az 1945 utáni szovjet kormányéival összemér­hető lehetőségei voltak a kelet-közép-európai események alakítá­sára. A kormányok lehetőségei népeik igényeinek kielégítésére minden téren a G7 beavatkozásától és döntéseitől függtek. Felhasználva azt a hatalmat a nyugati politikusok egy nagyon is konkrét és nagyon is politi­kai jellegű forgatókönyv szerint alakíthatták a régió sorsát.

A nyugati hatalmak az 1989-es kihívásra nem a kis lépések politiká­jával reagáltak. Bár az összeomlás formája és gyorsasága meglepe­tésszerűen érte a legtöbb politikust, a G7 1989 nyarára létrehozta a lengyel- és magyarországi átalakulások kezelésének új politikai gépeze­tét, és kidolgozta a követendő politika céljait és eszközeit egyaránt. Még mielőtt 1989 szeptemberében a régió első – Tadeusz Mazowiecki vezet­te – nem kommunista kormánya átvette volna a hatalmat Lengyelor­szágban, a G7 már kidolgozta követendő politikájának alapvonalait.⁶

1989-ben Párizsban a G7 kormányai céljukat a demokráciának és a piacgazdaságnak Kelet-Közép-Európa államaiban való létrehozásában jelölték meg. A két cél egyenlő súlyt kapott a hivatalos dokumentumok­ban, de a nyilvánosság előtt tartott beszédeikben a nyugati politikusok a demokrácia kivívását deklarálták az elsődlegesnek. Egészen hamar nyil­vánvalóvá vált azonban, hogy a Nyugat gyakorlata drámai módon ellen­tétben áll deklarációival. A demokratikus konszolidációt hamarosan alá­rendelték a piacgazdaság felé való lendületes előrehaladásnak. A kény­szerítő diplomácia, nem pedig a meggyőzés lett az eszköz, amellyel a Nyugat létrehozta a piacgazdaságot Keleten. Annak, hogy bármelyik kelet-közép-európai kormányzat bármilyen téren normalizálja kap­csolatait a Nyugattal, feltételévé tették, hogy megtegye azokat a lé­péseket, amelyeket a nyugati kormányok a kapitalista rendszerbe való gyors átmenet szempontjából döntőnek tekintettek.⁷

A feltételességnek ez a diplomáciája gyakran azt eredményezte, hogy az új kormányokkal szemben keményebb magatartást tanúsítottak, mint korábban a régi kommunista rendszerekkel szemben. 1988 őszén az Európai Közösség tervbe vette, hogy kereskedelmi és együttműködé­si szerződéseket ír alá Magyarország és Csehszlovákia kormányaival, anélkül, hogy ezért belpolitikai változásokat kívánt volna cserébe.

1990-ben az ilyen egyezményeket már a rendszerváltásnak való el­kötelezettség feltételétől tették függővé. A feltételesség új standardjait alkalmazva az Európai Közösség megtagadta Románia demokratikusan megválasztott, Ceausescu utáni kormányától egy kereskedelmi és együttműködési egyezmény aláírását.

Az Európai Közösség által szabott döntő feltétel, a „rendszerváltás", nem a politikai rendszeren belüli változást jelentett, a többpártrendszer és a szabad választások bevezetése értelmében. Richárd Portes, az Eu­rópai Közösség gazdasági főtanácsadója szavaival: „a rendszerváltás határozott kilépést jelentett a szocialista tervgazdaságból – és ennek visszafordíthatatlanságát". Miután elnyerte a kelet-közép-európai kor­mányok egyetértését, a Nyugatnak – sürgette Portes – „ki kell építenie azokat a módokat, amelyek által elkötelezi a hatóságokat arra, hogy ne térjenek el alapvető irányvonaluktól. Hogy a reformprogram hiteles le­gyen"- tette hozzá – ahhoz „ellen kell hogy tudjon állni a megrázkódta­tások és politikai tévedések hatásainak".⁸ Ugyanezeket a témákat vetet­ték fel újból és újból a Nyugat különböző multilaterális szervezeteinek a kelet-közép-európai politikát koordináló vezetői.⁹

Ennek a politikának a fő célpontjai nem a volt kommunisták voltak. Az elmúlt két év során a Nyugatot nem különösebben zavarta a korábbi kommunisták jelenléte a különböző kelet-közép-európai országok ve­zető pozícióiban.¹⁰ A kulcskérdés, ahogyan Portes magyarázta, a társa­dalmi-gazdasági rendszer és a kormányzat azzal szembeni attitűdje volt. így egy mélységesen antikommunista kormányzat 1990 tavaszán történt megválasztása Magyarországon nagyon negatív reakciókat váltott ki Nyugaton, és egyszersmind a nyugati tőke hirtelen menekülését az or­szágból. A Nyugat úgy látta, hogy Antall Józsefnek a Demokrata Fóru­mot képviselő kormánya ellenségesen viszonyul a szabadpiaci kapitaliz­musba való gyors átmenethez.

A nyugati politika és ennek a demokrácia iránti deklarált elkötelezett­sége közötti feszültséget világosan mutatja Portes-nek az az aggálya, hogy a gazdasági átalakulást irányító program „ellen kell hogy tudjon áll­ni a megrázkódtatások és politikai tévedések hatásainak". Úgy tűnik, az Európai Közösség jobban szerette volna, ha a rendszerváltás irányába való gyors előrehaladás ellen tud állni az alulról jövő, az új, liberális-de­mokratikus intézményeken keresztül érvényesülő politikai nyomásnak. Az alulról jövő mozgásokra való ilyen érzékenység, amely nélkülözhetet­len a születőben lévő liberális demokráciák egészséges működéséhez, alá kell hogy rendelődjék a kapitalizmus azonnali megteremtésére irá­nyuló erőfeszítésnek.¹¹

A szovjet blokk összeomlásának hatalmas jelentősége ellenére a He­tek Csoportja nem dolgozott ki semmiféle konstruktív programot a korábbi KGST-területnek egy új világgazdasági és politikai rendbe való integrálására. Az amerikaiak által Nyugat-Európa számára a há­ború után kidolgozott újjáépítési programhoz (Marshall-terv) hasonló el­képzeléseket elvetették.¹² Az Európai Közösség sem túlságosan lelke­sedett az európai integráció Kelet felé való kiterjesztéséért. Mivel koráb­bi regionális gazdasági kapcsolatrendszerük romokban hevert, Kelet-Közép-Európa országai arra kényszerültek, hogy – amennyire csak ké­pesek voltak – bepréselődjenek abba a szűkös térbe, amely a fennálló nyugati gazdasági kereteken belül nekik jutott.¹³

Ahhoz, hogy elérjék a gazdasági kapcsolatok minimális mértékű nor­malizálását, a KGST-országoknak teljesíteniük kellett a Nyugatnak a ha­zai politikára vonatkozó követeléseit. Bár az összes KGST-ország neki­indult a próbának, amely elé a G 7 politikája állította őket, ketten nem mentek át rajta; Románia és Bulgária demokratikusan választott kormá­nyait a Nyugat úgy ítélte meg, hogy nincsenek eléggé elkötelezve a visszafordíthatatlan rendszerváltásnak.¹⁴ 1990 júniusában a 24-ek csoport­ja (azok az országok, amelyek az Európai Közösség által koordinált se­gélyt nyújtottak Kelet-Közép-Európának) befagyasztotta kapcsolatait Romániával. Ezután éppen így járt el Bulgáriával szemben is.¹⁵ Jugo­szlávia szövetségi kormányzata ugyan átment az IMF vizsgáján, de az az intézkedéscsomag, amelynek végrehajtását az IMF az újabb hitelek feltételeként megkövetelte, hozzájárult ahhoz, hogy az or­szág etnikai törésvonalai mentén darabokra szakadjon. Csak a pol­gárháború kirobbanása bizonyult elégnek ahhoz, hogy elhallgattassa az IMF-nek és az Európai Közösségnek a teljes piaci reform melletti komoly jugoszláv elkötelezettséget követelő figyelmeztetéseit.

Így a Nyugatnak a feltételességen alapuló diplomáciája nyomán egyre szélesedő geopolitikai szakadék nyílt Kelet-Európa országai között. Jugoszlávia, Bulgária és Románia (és éppígy Albánia) vannak a szakadék egyik oldalán, míg a három, a térség északi részén fekvő or­szág – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – kormányai át­mentek a próbán, és bevonták őket a Nyugattal való kooperatív viszony-ba.¹⁶

A feltételesség diplomáciája és az a nyugati döntés, hogy nem hoz­nak létre új regionális, illetőleg nemzetközi gazdasági rendet, összekap­csolódott egymással. Mindkettő felerősítette a centrifugális erőket a ko­rábbi szovjet blokkon belül. Az Európai Közösség, a Hetek Csoportja és az IMF mindegyik országgal külön-külön foglalkozott, azok belföldi stabi­lizációs programjának megfelelően, ezzel pedig elindított egy, a Nyugat­tal való legszorosabb kapcsolatokért és a legjobb feltételek eléréséért folyó versenyt a régió kormányai között.¹⁷ Ennek az volt az eredménye, hogy ezeket az országokat semmi sem ösztönözte arra, hogy a régi KGST-rend szert egy új regionális kereskedelmi rendszerrel pótol­ják. Mi több, a kelet-európaiak odáig jutottak, hogy minden, a Kelet re­gionális gazdasági integrációjára irányuló nyugati tervet úgy szemléltek, mint fortélyos eszközt arra, hogy örökre kizárják őket az Európai Közös­ség tagságából.

A régi KGST-hálózat egy új kereskedelmi-fizetési struktúrával való felváltásának ez az elmaradása nagyon súlyos következmé­nyekkel járt a régió összes országának gazdaságaira nézve. Mi több, a nyugati gazdasági receptek mindegyike negatívan hathat a kelet-közép-európai országok gazdasági, politikai és társadalmi ál­lapotaira.

A belső gazdasági problémákra javasolt gyógymód

A különböző, a nyugati politikát Kelet-Közép-Európában végrehajtó té­nyezők a kormányoktól az követelték, hogy négy alapvető vonatkozás­ban folytassanak a visszafordíthatatlan rendszerváltás felé vezető politi­kát. A Nyugat képviselői ragaszkodtak a pénzügyi és fizetőeszköz-stabi­lizáláshoz, az árliberalizáláshoz, a privatizáláshoz, és a nyitáshoz a vi­lággazdaság felé – bár ezzel nem járt szükségszerűen együtt a világ­gazdaság megnyitása ezek előtt az országok előtt.

Az intézkedéseknek ezt a csomagját, amelyet a gazdasági élet újraélesztésének egyetlen lehetséges módjaként mutattak be, a gazdasági racionalitás nyelvén legitimálták, amely céljait és azok igazolását inkább technikai, mintsem politikai jellegűeknek állítják be. Hogy biztosítsák a reformok „erőteljes levezérlését", a gazdasági kulcsminisztériumok irányításáért felelős teamet minden országban a pártküzdelmek fölé helyezték. Azokat, akik a rendszerváltás kapcsoló­gombjait kezükben tartották, el kellett zárni a demokratikus politikai in­tézmények nyomásától, azon az alapon, hogy a tudományt nem szabad, hogy beszennyezze a politikai elfogultság vagy a szűk csoportérdek.¹⁸

Ezek a gazdasági csúcsvezetők el voltak látva nyugati modellekkel gazdaságaik számára, és nyugati szakértőkkel, akik gazdaságpolitikai tanácsokkal szolgáltak. A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) saját titkárságán belül létrehozott egy speciális köz­pontot az illető kormányok tanácsokkal való ellátására.¹⁹ Nyugati szak­értők az IMF-től, az OECD-től és az Európai Közösségtől éppúgy, mint a nyugati államok magas rangú tisztviselői, közvetlenül hozzá­férhettek a kelet-európai államok Irányítása szempontjából releváns gazdasági és egyéb adatok teljes köréhez. Ugyanakkor az alternatív gazdasági stratégiákat szorgalmazó gazdaságpolitikus értelmiségi­ek nagy nehézségekkel találták magukat szemben, mikor hozzá akartak jutni a számukra szükséges adatokhoz. Így például még a Szolidaritás Polgári Bizottság Lengyelországban 1989-ben megválasz­tott parlamenti frakcióján belül is az volt a helyzet, hogy azoktól, akik a Balczerovicz-tervvel szemben szkeptikusak voltak, és megpróbáltak al­ternatív gazdaságpolitikai modelleket kidolgozni, megtagadták az ellen­feleik számára hozzáférhető adatokat.

Ez a minden területen gyakorolt általános ellenőrzés rendszeres esz­köze volt a nyugati pénzügyi és kereskedelmi diplomáciának a kelet-kö­zép-európai kormányok irányítására. Az IMF elővigyázatosan szabta meg az adósság leírásának vagy átütemezésének mértékét, figyelembe véve mind a rendszerváltás előrehaladását, mind a társadalmi és politi­kai összeomlás veszélyeit. Így az IMF biztosította, hogy bármilyen kor­mány jön is létre az 1991. októberi lengyel parlamenti választásokból, annak azonnal sürgős tárgyalásokba kelljen bocsátkoznia, hogy új hitel­feltételeket érjen el. Eközben a gazdasági destabilizálódás veszélye je­lentős fékező tényezőként maradt meg a nyugati gazdasági stratégia és az új gazdasági tervek végrehajtása terén.

A nyugati tényezők által Kelet-Közép-Európa kormányaira rátuk­mált „gazdasági liberalizáció" lépéseinek szükségképpen komoly recesszióba kellett taszítaniuk ezeket az országokat. Ezt a helyzetet csak tovább rontotta a regionális gazdasági kapcsolatok megszakadása és a Szovjetunió gazdasági összeomlása. Az eredmény nem annyira a piac felé való elmozdulás volt, mint inkább a piac nagyarányú szét­rombolása.

Az ipari termelés Kelet-Közép-Európában 1990-ben bekövetkezett hanyatlása csak egy része a történetnek. Lengyelország például durván 25 százalékos csökkenést könyvelt el minden területen, az 1989-es ada­tokkal összehasonlítva. A régió, mint egész, 1990-ben átlagosan 17 szá­zalékos termeléscsökkenést szenvedett el.²⁰ Ez az ipari visszaesés csak tovább mélyül: az ENSZ Európával foglalkozó gazdasági bizottsá­ga 1991-re 20 százalékos hanyatlást vár. Ennek a hanyatlásnak nem annyira a nyugati versenynek kitett kelet-közép-európai ipar feltételezett alacsony hatékonysága az oka, mint inkább az aggregált kereslet összeomlása.

Lengyelországban, az IMF-program 1990 eleji mintaországában, az évi inflációt 1991-ben 80-100 százalék között becsülték – sokkal maga­sabb szinten, mint 1989 elején. Annak ellenére, hogy 1991 végére a munkanélküliség eléri az 10 százalékot, a nyugati típusú szociális biz­tonsági rendszert nem építették ki megfelelően. A valóságos vásárlóerő 1990 egyetlen hónapjában többet csökkent, mint amennyit az IMF az egész évre jósolt. Az ipari szektor egésze súlyosan el van adósodva. Mi­után 1990-ben kétségbeesetten megpróbálta a költségvetést azzal ki­egyensúlyozni, hogy az oktatás és az egészségügyi kiadások területén ezeket az ágazatokat megbénító csökkentéseket eszközölt, 1991-re a lengyel kormánynak egy teljesen ellenőrizhetetlen költségvetési deficittel és egy, az általános összeomlás által fenyegetett gazdasággal kellett szembenéznie.

Mind a magyar, mind a csehszlovák kormányok ellenálltak az IMF-től jövő, a lengyel példa követésére buzdító felhívásoknak, és ennek ered­ményeként makroökonómiai destabilizálódásuk kevésbé súlyos. A cseh­szlovák infláció 1991-ben 40, míg a magyar 36 százalékos. A csehszlo­vák ipari termelés 1991-ben az 1990-eshez képest 4,5 százalékkal csök­kent, a magyar termelés ugyanebben az időszakban 12 százalékkal.

A Világbank ama becsléseit, amelyek szerint az 1990-es évek máso­dik felében a lengyel gazdaság visszanyerheti 1989-es termelési szintje­it, a legtöbb más forrásból származó elemzés túlságosan optimistának tekinti. És még a Világbank is úgy véli, hogy Románia és Bulgária csak valamikor a 21. században fogja elérni 1989-es termelési szintjét. A pia­cosítás propagandistái azt erősítgetik, hogy a schumpeteri „teremtő pusztulás" tanúi vagyunk, egy J betű lefelé tartó vonalát látjuk. De Portes, az Európai Közösség fő gazdasági tanácsadója azt mondja, hogy nagyon könnyen lehetséges, hogy a görbe végül inkább egy L betű for­máját fogja felvenni.²¹

A Kelet-Közép-Európa gazdasági bajaira előírt orvosság ugyanazok­ból az üvegcsékből származik, amelyeket az 1980-as évek folyamán a Dél adósság sújtotta országainak a kezelésére használtak. Feltételezik, hogy Kelet-Közép-Európa csak mennyiségileg különbözik Latin-Ameri­kától: egyszerűen több liberalizálásra és több privatizálásra van szüksé­ge. Az alapvető gyógymód ugyanaz marad. A valóságban azonban Ke­let-Közép-Európa és Latin-Amerika egy kardinális jelentőségű szem­pontból különböznek: Kelet-Közép-Európa gazdaságai nem kapitalisták voltak, hanem nagyjából – és Csehszlovákia esetében túlnyomóan – szocializált gazdaságok. Tekintettel erre a különbségre, nagyon veszé­lyes lenne azt feltételezni, hogy a neoklasszikus megoldások, ame­lyeket arra terveztek, hogy a kapitalista gazdaságokat hajlékonyab­bá, egészségesebbé és versenyképesebbé tegyék, ugyanezt a ha­tást fogják elérni a kelet-közép-európai országokban is. Ehelyett a szocializált gazdaságok specifikus vonásai – a munkaerőpiac, a bér­struktúra, a kormányzati finanszírozás anyagi forrásainak sajátosságai – miatt a javasolt gazdasági gyógymód bizonyos gyötrelmes mellékhatá­sokat vált ki.

A munkaerőpiac alapvető vonása bármilyen gazdaságnak. Mivel fize­tésüket pénzben kapták, a kelet-közép-európai alkalmazottak a felszí­nen hasonlítottak nyugati megfelelőikre. De az alkalmazottak valódi tár­sadalmi-gazdasági helyzete a két társadalomban alapvetően különböző volt. Nyugaton az alkalmazottak életstandardja béreiktől, plusz hitelhez jutási lehetőségeiktől (más szavakkal az eladósodásra való lehetősé­güktől) függ. Kelet-Közép-Európában a nyugatihoz hasonló hitelhez ju­tási lehetőségek nem léteztek, és az alkalmazottak életszínvonala csak igen kis mértékben függött a bérek formájában kapott pénzbeli jövedel­műktől. A kommunizmusban" a munkások számára sokkal fontosabb volt, hogy az állam névleges bérekért gondoskodott a lakásról, támogat­ta az energiahordozó- és közlekedési árakat; ellenőrzése alatt tartotta az összes alapvető fogyasztói javak árait, és hogy számos más áruhoz és szolgáltatáshoz hozzá lehetett jutni a szakszervezeteken, vállalato­kon és helyi hatóságokon keresztül. Ezenfelül a pihenési, sportolási és kulturális lehetőségekhez való hozzájutást az állam hatalmas mértékben támogatta. Lengyelországban, ahol a hagyományos szocializált rend­szer már az 1980-as évek során nagymértékben bomlani kezdett, a né­pesség életszínvonalának támogatására fordított összegek 1989-ben a teljes állami költségvetés legalább 30 százalékát tették ki.²²

Ez a speciális munkaerő-piaci struktúra meghatározta az árliberalizálási intézkedések eredményét. Amikor a kelet-közép-európai kormányok megszüntették mind az árellenőrzést, mind a kormánytámogatásokat, továbbra is ellenőrzés alatt tartották a munkaerő árát (azaz a béreket). A lengyel esetben a kormány a bérek növekedését jóval az inflációs ráta alatti százalékra korlátozta, és büntetéseket szabott ki azokra a vállala­tokra, amelyek lehetővé tették az ezt a határt meghaladó bérnöveke­dést. Az ilyen típusú programok teljes körű végrehajtása Lengyelország­ban és régiószerte mindenütt a vásárlóerő és így a hatékony kereslet katasztrofális összeomlását idézte elő. Az alapvető közszükségleti cik­kek árai a magasba szöktek. Mivel a dolgozók pénzben kifizetett bérét itt sohasem úgy számították ki, hogy az biztosítsa az ilyen közszükségleti cikkekhez való elemi szintű hozzájutás lehetőségét, az új feltételek kö­zött a népesség zöme képtelenné vált arra, hogy a puszta túlélését biz­tosító minimumnál többet vásároljon. A hatékony kereslet visszaesése megfosztotta piacaiktól úgy az állami, mint a magánvállalatokat, egyet­len alternatívaként a csődöt hagyva meg számukra. A liberalizálás így azzal fenyeget, hogy a piaci áruforgalmat leállítja. Az áruk megtöltik az üzleteket, és többé nincs sorbanállás, de eltűntek a fogyasztók is. Olyan vállalatok, amelyek normális piaci feltételek között nagyon hatékonyak lehetnének, könnyen tönkremehetnek, míg mások, amelyek talán nem hatékonyan, de alapvető közszükségleti cikkeket termelnek, prosperál­hatnak ezek között a viszonyok között.

A hagyományos kelet-közép-európai gazdaságban a béreket inkább társadalmilag, mint privát módon határozták meg. Más szavakkal: az al­kalmazottak jövedelmét az általuk végzett munkafajta határozta meg, ál­talában inkább az országos szinten rögzített standardoknak, mintsem az adott vállalat nyereségességének megfelelően. Ha egy vállalat rosszul teljesített, az alkalmazottak nem voltak kitéve sem elbocsátásnak, sem bércsökkentésnek. A kormányzat tulajdonképpen a központi támogatá­sokon keresztül a többletértéket létrehozó vállalatoktól a veszteségesek­hez transzferálta az erőforrásokat. így a gazdaság egész bér- és fize­tésstruktúráját és a béralkurendszert is át kellene alakítani ahhoz, hogy a termékek piacának árjelzéseiből hitelesen következtetni tudjunk arra, hogy egy-egy vállalat kapitalista számviteli értelemben nyereséges-e vagy sem.

Ezért azok, akik azt állítják, hogy a jelenlegi kelet-közép-európai depresszió teremtő jellegű – hogy a piac hiteles információkat ad arról, hogy mely vállalatoknak kell csődbe menniük, és melyeknek nem – veszedelmesen távol járnak az igazságtól.²³

Ha a gazdasági döntéshozók ezeknek a torzult piacról jövő árjelzéseknek megfelelően cselekszenek, akkor rettenetes hosszú távú károkat okozhatnak jelentős közvetett forgalmi potenciállal és a normális nemzetközi piacokon jelentős viszonylagos előnyökkel rendelkező szektoroknak vagy vállalatoknak. Az IMF által kikényszerített ha­tékonysági hajsza tehát még a tiszta neoklasszikus előfeltevé­sek szerint is teljesen önkényes és szeszélyes eszköz. A piaci zűrzavar jelenlegi viszonyai között az egyetlen gazdaságilag racioná­lis eljárás a kelet-közép-európai kormányok számára az lenne, ha azokat a vállalatokat támogatnák továbbra is, amelyeket a tervezésnél használt kritériumok – a jelenlegi piaci árjelzésekkel ellentétben – működőképesnek és szükségesnek mutatnak.²⁴

A liberalizálás mélységesen destabilizálta a jövőben előállítandó ja­vak piacát is. A régi rendszerben egy vállalat, amely valamilyen köz­benső terméket állított elő (például acélt), pontosan ismerte a termékei utáni jövőbeli kereslet szintjeit, mert ezeket a tervező hatóságok előre meghatározták. Az illető termék megvásárolója pedig (elvben) ugyan­ilyen biztos volt abban, honnét fogja kapni a terméket és milyen beszer­zési áron. Újabb példájaként a piac kudarcának, mely gazdaságilag irra­cionális eredményeket hozott, a liberalizálás azzal, hogy mindenütt le­rombolta ezt a biztonságot, az elővigyázatos vállalatvezetőségeket arra késztette, hogy drasztikusan korlátozzák vagy csökkentsék a tervezett termelés szintjét. (…)

Nyugaton a tőkepiacokon való kölcsönfelvétel, például államkölcsön-kötvények kibocsátásával, finanszírozhatja a költségvetési deficitet. De Kelet-Közép-Európában nincs említésre méltó hazai tőkepiac, és még jó darabig nem is lesz. A költségvetési deficitet ezért közvetlenül kész­pénzben kell fedezni: plusz bankjegyeket kell nyomtatni, ami nagyon magas inflációs rátákhoz vezet. Ennek alternatívája, az állami költség­vetés kiegyensúlyozása, hatalmas költségcsökkentéseket követel az olyan szolgáltatások finanszírozása terén, mint az oktatás vagy az egészségügy. A lengyel kormány pontosan ezt tette 1990-ben, meg­akadályozva ezzel az oktatási rendszert abban, hogy beindítson egy, a kapitalista piac mikroökonómiai feltételeinek megteremtéséhez életbevá­góan szükséges képzési programot.

Amikor a vállalati nyereségek állami kisajátítása megszűnik, semmi­lyen más, a beruházási erőforrások elosztását megszervező mechaniz­mus sem áll rendelkezésre. Még a minimálisan megfelelő tőkepiacoktól is elég messze van a régió. Amennyiben a bankok játsszák ezt a szere­pet, ezek nem a privát profitabilitás kritériumai szerint teszik ezt, hanem elkerülhetetlenül politikai – nem piaci – jellegű tervezési folyamatokon keresztül.²⁵

Felismerve, hogy a jelenlegi piacok véletlenszerű árjelzéseket adnak, egyes szakértők egy teljesen szabad piacgazdaságra való azonnali ártó­résre hívtak fel. Ez technikailag lehetséges, de az ennek eredményeként létrejövő piac egy háború által lerombolt gazdaság piacára hasonlítana. Ez nem egy fejlett ipari ország piaca lenne, mivel ez utóbbi nagyarányú erőfeszítéseket követelne meg az intézmények mikroökonómiai szinten való kiépítésére. Egy ilyen visszafelé, a primitív piacok irányába tett reg­resszív ugrást csak egyetlen módon lehetne igazolni: azzal, ha azt állít­juk, hogy Kelet-Közép-Európa gazdaságainak fejlett szektorai önma­gukban teljesen értéktelenek, és a földig kell rombolni őket. Pontosan ezt az érvet használták a NDK erőltetett „ipartalanításának" az igazolá­sára, ezt a politikát most exportálják Közép-Kelet-Európába.

De ez az érv igazolatlan marad még magának az NDK-nak az iparát tekintve is. Ahhoz, hogy egy ilyen állítást be lehessen bizonyítani, szük­séges lett volna, hogy a vállalatoknak lehetővé tegyék, hogy kapitalista vállalatokká alakuljanak, mielőtt a versenyben próbára teszik őket. Erre az NDK esetében nem történt kísérlet. A nyugatnémet tőke semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megváltoztassa a maga kialakult munkamegosztását, csak hogy helyet adjon a saját területeiken ver­senyképesen működő keletnémet iparágaknak. Ugyanakkor az eddig kelet-közép-európai és szovjet piacokra termelő NDK-vállalatok össze­omló piaccal és keményvaluta-éhséggel kerültek szembe Keleten, és így a csőd felé tartottak, nem a valódi piaci feltételek, hanem a piac elégte­lensége miatt. Ez lett a sorsa a Robotronnak, a keletnémet óriás kompu­tervállalatnak. Egy japán társaság meg akarta venni a vállalatot a Treuhandtól, a privatizálást irányító német szervtől. Ez utóbbi visszautasította az ajánlatot, feltehetően azért, mert nem akarta, hogy a Robotron japán kézre jusson. Miután a Treuhand bezárta a Robotront, a német Siemens cég felfogadta a vállalat munkaerejét, és így saját működésébe integrál­ta ezt a kulcsfontosságú gazdasági erőforrást. Míg a Robotron iránti nyugatnémet és japán érdeklődés jelezte, hogy a vállalat távolról sem értéktelen, bezárása mégis azt a téves hiedelmet viszi be a köztudatba, hogy a keleti iparnak meg ez a csúcsteljesítményeket nyújtó vállalata is versenyképtelen volt.

Azt az állítást, hogy Kelet-Közép-Európa iparát jobb lenne kise­lejtezni, meghazudtolja az Európai Közösség ipari lobbijainak erőteljes akciója az EK kelet-közép-európai áruk nyugati piacokra való bejutását akadályozó importkorlátozásainak a megszüntetése ellen (ezt a kérdést ebben a cikkben később fogjuk tárgyalni). Eközben az illető gazdaságok ma éppen olyan messze – vagy inkább még messzebb – vannak a makroökonómiai stabilitástól, mint akkor, amikor a Nyugat által inspirált stabilizációs/liberalizációs programok elkezdődtek. A kelet-közép-európai államok, ahol hiányzik a Kelet-Németországba je­lenleg Európa gazdaságilag legerősebb államából áramló hatalmas mennyiségű állami és magántámogatás, amennyiben a (volt) NDK stra­tégiáját magukévá tennék, még nagyobb gazdasági káosznak néznének elébe.²⁶

A privatizációs hajsza Kelet-Közép-Európában, amelyet megint csak a nyugati kormányok támogatnak, eddig nagyjából az elosztási és szol­gáltatási szektorokra korlátozódott. Csak Magyarországon ment vég­be az ipari magánszektor jelentősebb fejlődése, ami az 1980-as évek alatt végbement hosszú átmenet folyamatának az eredménye.

A magyar átmenet a két évvel ezelőtt Lengyelországban divatos, a kapi­talizmus rendeletekkel való bevezetésére irányuló „sokkterápiás" kísér­letnél nagyobb mértékben járt együtt a mikroszintű intézmények kiépíté­sével, bizonyos adóreformokkal és az inkább fokozatos, mint gyors vál­tozásokkal. Magyarországon a magánszektor még ma is csak az ipari termelés 10 százalékát adja.

Azok, akik az állami vállalatok folyamatos privatizálása mellett érvel­nek, általában egyszerűen azt védelmezik, hogy egész iparágakat rom­boljunk le az átmenet során. Röviden összefoglalva: a kapitalista piac­gazdaságra való gyors átmenet „erőteljes levezérlése Kelet-Közép-Eu­rópában gazdasági programként egyszerűen nem vehető komolyan, bármit mondjon is erről a nemzetközi gazdasági intézmények által alkal­mazott retorika. Ez a gazdasági visszafejlődés programja, potenciálisan barbár jellegű politikai következményekkel.

Ezeknek a következményeknek a láttán némelyek azt a következte­tést vonhatják le, hogy az IMF monumentális tévedésekben bűnös. Ta­lán a gazdaságpolitika irányítói kudarcot vallottak a valóság felismerésé­ben, és valóban nem értették meg, mit tesznek. Talán magával ragadta őket a neoklasszikus közgazdaságtan ideológiája, amely azt hiszi, a vi­lág atomizált, hasznosság maximalizálásra törekvő egyénekből áll, akik minden nehézség nélkül alkalmazkodni fognak a piaci csere új jogi kere­teihez. Más szavakkal, a politika irányítói – vélhetnénk – talán valóban azt gondolhatták, hogy a kapitalista gazdaság felülről, kormányrendele­tekkel könnyen és gyorsan bevezethető.

De az igazság az, hogy ezek a lépések nem gazdasági célokra irá­nyultak, a fejlesztési célok vagy a makroökonómiai stabilizáció értelmé­ben. A nyugati politika hátterében álló célok elsődlegesen geopolitikai jellegűek voltak. A Hetek Csoportjának szakértői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a társadalmi rendszerváltozás siettetése alapvetően destabilizálni fogja a kelet-közép-európai gazdaságokat. De a cél az volt, hogy ezeket az országokat a Nyugat képére formálják át, kivonva őket ezáltal a Szovjetunió vonzásköréből, tovább gyengítve a Szovjet­uniót. A gazdaság csak mint a politikára nehezedő kényszerítő tényező került be a képbe (egyszersmind a gazdaság szolgáltatta azt a nyelve­zetet, amelybe a politikai szándékot csomagolták). Ez nem menti fel az IMF-et a gazdasági mellékhatások hibás felmérésének felelőssége alól. De azt jelenti, hogy a Nyugat politikáját a társadalmi rendszerváltozás lencséjén át kell vizsgálnunk.

A belső rendszerváltozás siettetése

A rendszerváltás szempontjából a négy javasolt reformstratégia – a pénzügyi stabilizáció, az árliberalizálás, a privatizálás és a világgazda­ságba való bekapcsolódás – arra voltak szánva, hogy új osztálystruktú­rát teremtsenek meg Kelet-Közép-Európában: egy, a kapitalizmusbeli­hez hasonló munkásosztályt, új, közbülső kapitalista foglalkozási cso­portokat és egy tulajdonosi és vállalkozói osztályt.

Az új munkásosztály létrehozása során az új reformoknak először az­zal kellett szembenézniük, hogy a régi „kommunista" rendszer alkotmá­nyos jogként garantálta a munkához való jogot. A munkahelyeknek ez a garantálása nem egyszerűen törvényesen rögzített jog volt, hanem a pártbürokráciának, a gazdasági vezetőknek és az alkalmazottaknak a rendszer fenntartásához fűződő közös érdeke tartotta fenn. A szovjet blokkban egyetlen kommunista kormány sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a társadalmi koalícióval és bevezesse a nyugati típusú munkaerőpiacot, a hozzá tartozó munkanélküliséggel együtt.²⁷

1989 óta az új politikai vezetőknek sikerült megbontaniuk ezt a koalí­ciót azzal, hogy nemcsak a gazdasági vezetők támogatását nyerték meg – akiket a kommunizmusban nyugati társaikhoz képest szegényesen fi­zettek -, hanem maguknak azoknak a fizikai dolgozóknak a kezdeti tá­mogatását is, akiket a kapitalista munkaerőpiacra való áttérés hátrányo­san érinthetett.²⁸ A gazdasági reformcsomagok elértek egy kezdeti áttörést egy nyugati típusú munkaerőpiac irányába, biztosítva a munkanélküliség számottevő és emelkedő szintjét anélkül, hogy az alkalmazottak részéről valóságos ellenállásba ütköztek volna. Azok között, akik még állásban voltak, eluralkodott az általános bizonytalan­ság atmoszférája, hozzászoktatva az alkalmazottakat ahhoz, hogy meg­élhetésük vállalatuk teljesítményétől függ. Ugyanakkor az árellenőrzés felszámolása, a termékek piacának nyújtott ártámogatások megszünte­tése és a fizetett orvosi ellátás bevezetése a béreket egyre fontosabbakká tette a munkások számára. A munkásokat ma a régióban mindenütt leköti a kétségbeesett erőfeszítés, hogy mindent megtegyenek a túlélé­süket biztosító állás (vagy állások) megtartásáért.

A bérek ellenőrzés alatt maradtak mindhárom kelet-közép-európai országban. Ami még fontosabb, az ipari szektor legnagyobb része álla­mi kézben maradt, e vállalatok közül sok súlyosan veszteséges, anélkül hogy az állam engedné őket csődbe menni. Egy teljesen kialakult kapi­talista munkapiac elbocsátásokat és csődeljárásokat követelne meg ezeknél a cégeknél. A politikai akadályok eddig visszatartották a kormá­nyokat az ilyen lépésektől. Végül is a gazdaságilag fenyegetett munká­sok nagyon könnyen fordulhatnak olyan politikai mozgalmak felé, ame­lyek azt ígérik, hogy megállítják a reformfolyamatot.

A kelet-közép-európai ipar alacsony termelékenységi szintje ellenére az olyan országokban, mint Csehszlovákia vagy az NDK, az 80-as évek gazdasági krízisének kezdete előtt a szakmunkások életstandardjai vi­szonylag magasak voltak. Ez részben azért volt így, mert a központi ter­vezés rendszerében a szolgáltatásokra és szakemberekre fordított költ­ségek nagyon alacsonyak voltak a nyugati piaci társadalmakhoz viszo­nyítva. A szellemi foglalkozásúak sokkal alacsonyabb fizetéseket kaptak, mint a képzett szakmunkások, és számos, a kapitalizmus számára nél­külözhetetlen foglalkozási csoportra – számvevők, adótanácsosok, bró­kerek, hitelügyekkel foglalkozó tisztviselők – a „kommunizmusnak" nem volt szüksége. A gazdasági vezetők (menedzserek) eközben csak töre­dékkel magasabb fizetést kaptak, mint a magasan képzett szakmunká­sok. Bár a titkosrendőrségi fizetések jelentős improduktív kiadást jelen­tettek, az NDK-tól eltekintve ezek a költségek mégsem emésztették fel a nemzeti jövedelem jelentősebb részét. Az állami és pártbürokrácia lehe­tett kiváltságos és elnyomó, de létszámát tekintve kicsi volt. Az egy főre jutó közszolgálati tisztviselők aránya például sokkal alacsonyabb volt az 1980-as években a Szovjetunióban, mint Nagy-Britanniában.²⁹

Új, közvetítő jellegű kapitalista foglalkozási ágakat teremtve, a kapita­lista piacgazdaság az értelmiség egy nagyon jelentős részének óriási le­hetőségeket kínált az előrelépésre és a gazdagodásra. Ugyanakkor ez az intelligencia még mindig nagyon nagy mértékben az állami költségve­téstől függ, megélhetését tekintve éppúgy, mint a szakmai átképzés le­hetőségeit illetően. Már eleve hatalmas terhelés alatt állva ezek a költ­ségvetések jelentős csökkenteseket hajtottak végre a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén. A legrosszabb esetben a jelenlegi gazdasági visszaesés és pénzügyi krízis az értelmiséget a csökkenő gazdasági erőforrásokért, mint például az állami szektor munkahelyeiért folytatott küzdelem során, befelé fordulásra fogja késztetni. Az, ahogyan ezek a feszültségek alakulnak és a politikában megnyilvánulnak, jelentős hatás­sal lesz e társadalmak jelenlegi válságának kimenetelére.

A munkaerőpiacon és egy új professzionális rétegen kívül egy kapita­lista társadalomnak szüksége van magánkapitalistákra, akiknek a válla­latok a tulajdonában vannak, és akik fontos, az emberek mindennapi életét érintő döntéseket hoznak az állásokról, jövedelmekről és előlépte­tésekről. Kelet-Közép-Európában a „kommunizmus" alatt nem létezett ilyen osztály.³⁰ A kérdés az marad, kikből és hogyan kellene létrejönnie ennek az osztálynak.

A három kelet-közép-európai országból egyedül Magyarország ren­delkezett 1989-ben jelentős kapitalista szektorral. Ennek a szektornak a növekedése Magyarországon fokozatosan, több mint egy évtized alatt ment végbe, és a „kommunista" rendszer utolsó két évében végbement egy úgynevezett „spontán privatizáció" is, amelynek során a vállalatve­zetők a jogi változásokat az állami javak saját maguk számára való meg­szerzésére használták ki.

A magyar gazdaság viszonyai között, amelyeket viszonylag kevéssé zavart meg bármilyen Balczerovicz-típusú sokkterápia, ez a városi kapi­talista szektor, amelyet kiegészítenek a virágzó magyar mezőgazdaság­ból profitáló falusi vállalkozók, valódi társadalmi súlyra és politikai je­lentőségre tett szert.

Az állami javak privatizálására történt erőfeszítések 1989 óta mindhá­rom országban arra koncentráltak, hogy mindenekelőtt a kis és közepes kereskedelmi vállalatokat adják el. De a nagyvállalatok zöme az állami szektor része maradt. Az ilyen hatalmas vállalatok privatizálása a piac összeomlásának jelenlegi viszonyai között csődök sorához vezetne. Azonban az állami javak nagyarányú átadása egy új magántulajdonosi osztály kezébe ugyanilyen éles kihívást jelentene a társadalmi struktúra és a társadalom értékrendje számára is. Az ilyen privatizálás sokkal jobban polarizálná a vagyonmegosztást, mint a kommunista bürokraták mellékjövedelmeinek és kiváltságainak régi rendszere.

A régióban a politikai pártok közötti küzdelmek jelentős része éppen ezen új kapitalista osztály kiválasztásának kérdése körűi fo­rog. A négy szóba jövő döntés a következő: eladni az állami javakat kül­földieknek, megteremteni egy kapitalista osztályt (a mai menedzserekből és az újonnan felbukkanó hazai vállalkozókból), helyreállítani a „kommu­nizmus" előtti tulajdonosok tulajdonjogát, vagy átadni a vállalatok tulaj­donjogát valamilyen szindikalista vagy szövetkezeti tulajdonlás formájá­ban a jelenlegi dolgozóknak. Ezek az alternatívák nem zárják ki egy­mást, kifejleszthető mind a négy egyidejűleg is. Ám a közöttük lévő kü­lönbségek elég nagyok ahhoz, hogy sok politikai indulatot keltsenek.

A tulajdonjognak az alkalmazottak, akár mint részvényesek, akár mint szövetkezeti tagok kezébe való átadása Jelentős népi támoga­tást kapna úgy Lengyelországban, mint Csehszlovákiában.³¹ A tu­lajdonjognak ez az átruházása azonban makacs ellenállásba ütkö­zik a nyugati tényezők részéről, azon az alapon, hogy szemben áll a magántulajdon etikájával és szociológiájával. A nyugati tényezők ellenzik a tulajdonjogoknak a „kommunizmus" előtti tulajdonosoknak való visszajuttatását is, mivel ebből az eljárásból évekig tartó pereskedések tömege származna. A közbeeső időben a nyugati beruházóknak nem lenne biztosítékuk arra, hogy ingatlanvásárlásaik törvényesek.

Gyakorlati és politikai okokból egyaránt a nyugati gazdasági intézmé­nyek az első két döntést preferálják – a külföldieknek való eladást és egy új hazai kapitalista réteg megteremtését Ezeknek az alternatívák­nak megvannak a maguk árnyoldalai. A vállalatok külföldiek tulajdonába való eladása esetén például számításba keli venni, hogy a régióba nem áramlik megfelelő mennyiségű nyugati tőke.³² A nyugati vállalatok vár­nak addig, amíg a magánkapitalizmusba való átmenet befejeződik és eredményei megszilárdulnak. Ahol a nyugati társaságok mégis megje­lennek, természetszerűleg a legjobb lehetőségeket keresik, a lehető leg­alacsonyabb áron, és ez jelentós ellenséges, nacionalista indulatot vált ki a régióban, különösen azok között, akik azt remélik, hogy létrehozhat­nak egy új, nemzeti kapitalista osztályt, és annak tagjai lehetnek.

De vannak problémák ennek az új nemzeti rétegnek a megteremté­sével is. A kommunista nomenklatúra korábbi tagjainak, akik tőkés tulaj­donosokká alakultak át, hiányzik a legitimációjuk a közvélemény szemé­ben, az emberek másik csoportja, amelynek elég pénze volna ehhez, illegálisan szerezte a vagyonát, és a népesség körében morális szem­pontból őket is nagyon kevésre tartják A népesség fennmaradó részé­nek pedig egyszerűen nincs elegendő tőkéje ahhoz, hogy egy közepes méretű vállalatot felvásároljon. 1989 végén az IMF kiszámította, hogy a lengyel lakosság tőkéje csak az állami termelőeszközök 5 százalékának felvásárlására volna elég.

Mind a kelet-közép-európai kormányok, mind nyugati tanácsadóik in­gadoztak e között a kétféle opció között. Klasszikus példája ennek a ma­gyarországi Magyar Demokrata Fórum. Későbbi szövetségesével, a Kis­gazdapárttal együtt a Fórum a kis- és középvállalkozók erőteljes nemzeti kapitalista osztályának kialakulását támogatta; ám de miután 1990-ben megnyerte a választásokat, a nyugat) tőke oldaláról jövő nyomás állás­pontjának módosítására kényszerítette.³³ A Mazowiecki-kormány Len­gyelországban a nyugati tőkére való támaszkodást hangsúlyozta, de ez az álláspont vad nacionalista reakciót váltott ki az 1990. decemberi el­nökválasztásokon.³⁴ Csehszlovákiában Václav Klaus akkori pénzügymi­niszter kezdetben a kapuknak a nyugati tőke előtti szélesre nyitását ja­vasolta. A kormány tényleges gazdaságpolitikája azonban figyelemre méltó mértékben óvatosabb volt.

Egy erős magánkapitalista osztály kialakulása továbbra is csak távoli cél marad. A nyugati üzleti érdekek a nagyvállalatok gyors privatizálása irányába hatnak, mivel csak ez demonstrálhatná a régiónak a kapitalista magántulajdon melletti elkötelezettségét, biztonságot nyújtva így a nyu­gati beruházóknak. Másfelől a privatizálás a jelenlegi viszonyok között, gazdasági és társadalmi katasztrófát idézne elő.

Közvetítő megoldást jelentett az állami tulajdonjogok állami holdin­goknak vagy újonnan privatizált bankoknak való átadása Az új német kormány például a korábbi NDK állami vállalatait átadta a maga állami holdingszervének, a Treuhandnak, amely előkészíti a leginkább műkö­dőképes tulajdonegységek eladását hazai vagy nemzetközi vevőknek. Csehszlovákiában eközben a vállalatok zömét négy, újonnan privatizált állami bank fogja irányítani.³⁵ Ezen a módon a vállalatok feletti el­lenőrzés a kormányoktól és a népektől át fog kerülni a Nyugat által tőké­vel ellátott bankokhoz. Ezek az intézmények kell hogy eldöntsék, mely vállalatokat keli bezárni, melyeket kell megfosztani tőkéjüktől, és melyek vonzhatnak új beruházást. Röviden: a bankok fogják megtervezni az or­szág jövőbeli belső munkamegosztását és iparszerkezetét.

Azt a kérdést, hogy ténylegesen kinek a tulajdonában tesznek ezek a bankok, nagyfokú tartózkodással kezelik.³⁶ Azonban valószínűnek tűnik, hogy nyugati magánbankok lesznek a tulajdonosok. Ha így lesz, a nyu­gati tőkének nagy, ha nem döntő befolyása lesz arra, hogyan illeszked­nek be a kelet-közép-európai országok a világgazdaságba és annak nemzetközi munkamegosztásába

1989 óta Kelet-Közép-Európában kezd kialakulni egy nyugati típusú, megélhetését tekintve a kapitalista munkaerőpiactól függő munkásosz­tály. De a folyamat nem válik teljessé mindaddig, amíg egy lényegében privatizált ipar nem teszi a munkaerő zömének megélhetését a tulajdo­nosok privát döntéseitől függővé. A közbeeső időszakban, ahogy az em­berek realizálják, hogy milyen következményekkel jár a kapitalista piac, számolni lehet a politikai visszahatás fenyegetésével.³⁷ Egy erős, füg­getlen, a beruházást, a munkahelyeket és így a népjólétet is kezében tartó kapitalista osztály nélkül az újraválasztásra törekvő kormányok sokkal inkább hajlanak arra, hogy engedjenek a demokratikus politikai nyomásnak, mint arra, hogy a magánvállalkozói réteg számára szüksé­ges biztonság megteremtésére koncentrálják erőfeszítéseiket. Így a gyors rendszerváltásra való törekvés Achilles-sarka éppen a születőben lévő demokratikus politikai rendszer.

Politikai következmények

Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon az új, nem kommunista kormányok kezdetben nagyon széles korú népi támogatást élveztek Még olyan későn is, mint 1990 tavaszán, a közvéleménykuta­tások szerint a lakosság több mint 80 százaléka támogatta Tadeusz Ma­zowieckit, a lengyel miniszterelnököt Csehszlovákiában a Polgári Fórum 1990 júniusában fényes választási győzelmet aratott Magyarországon a választóközönség egy, a piacra való áttéréssel kapcsolatban inkább a fokozatosság álláspontján lévő pártot (a Demokrata Fórumot) részesített előnyben a szabad piacot a legerőteljesebben védelmező pártokkal (a szabaddemokratákkal és a fiatal demokratákkal) szemben. A szavazók viszonylag nagy számban vettek részt a választásokon, és minden szempontból úgy tűnt, hogy a pártok rendszere gyökeret eresztett a la­kosságban.³⁸

Mégis, 1990 őszén mindhárom ország nagyon komoly politikai beteg­ségen ment keresztül. Lengyelországban és Magyarországon a válasz­tásokon való lakossági részvétel kezdetben kielégítő szintjét nagyon ma­gas távolmaradási arány váltotta fel. A lengyel elnökválasztásokon 1990 decemberében a részvétel 60 százalékra esett vissza az első forduló­ban, és 55 százalékra a másodikban, az 1991. októberi parlamenti vá­lasztásokon pedig 10 százalékra Magyarországon a részvétel szintje még alacsonyabb volt, a pótválasztásokon kevesebb mint 20 százalékos szinten maradt.

Lengyelországban 1990 nyarán és őszén a Mazowiecki-kormány né­pi támogatása megrendült és azután összeomlott, ami ahhoz vezetett, hogy Mazowiecki megalázó módon a harmadik helyen végzett az elnök­választásokon. Pártja, a Demokratikus Szövetség népszerűsége az 1991. októberi parlamenti választások idejére még inkább visszaesett. Az 1990 decemberében kormányozni kezdő pártok, a Centrum Szövet­ség és a Liberális Demokratikus Kongresszus, katasztrofálisan megbuk­tak az 1990. októberi választásokon, csak a leadott szavazatok – ez a szavazásra jogosultak 40 százaléka – 8,7, illetve 7,2 százalékát kapták. Magyarországon a pártok közül a legliberálisabb (a szabaddemokratá­ké) választási veresége következtében belső válságba került Csehszlo­vákiában a Polgári Fórum kettészakadt, és szlovák testvérszervezeté­nek tömegbázisa elolvadt átengedve a kezdeményezést más, autoritáriusabb jellegű politikai csoportosulásoknak. Ezek közül az országok kö­zül egyikben sem volt képes a kapitalizmusra való áttérést támogató pártok egyike sem nagyobb számú tagra szert tenni, vagy meghatáro­zott társadalmi csoportok soraiban valódi gyökeret ereszteni.

Ugyanakkor a jobboldalon kvázifasiszta mozgalmak léptek akcióba Stanislav Tyminski X. Pártja Lengyelországban jól szerepelt az 1990-es elnökválasztásokon. Azt, hogy a pártnak (a bíróságok egy kétes jogi manővere segítségével) nem engedték meg, hogy az 1991. októberi parlamenti választásokon részt vegyen, nem fogható fel annak jeleként, hogy egy ilyen típusú párt népi bázisa eltűnt volna.

A deklaráltan a parlamentáris demokrácia mellett álló pártok közül csak a korábbi kommunisták ereje látszik növekedni. Lengyelországban az 1991. októberi parlamenti választásokon erős másodikként futottak be (bár a szavazatok nem több mint 13 százalékával). A legdrámaibb a korábbi Szolidaritás-erősségben, a sziléziai bányavidéken való áttörésük volt, ahol a most Demokratikus Baloldali Szövetség névre átkeresztelt volt kommunista párt a szavazatok vagy 20 százalékát szerezte meg. Ugyanakkor a Balczerovicz-terv által keményen sújtott magángazdálko­dó parasztok elsősorban egy korábbi kommunista társutasszervezet, a Parasztpárt mellett sorakoztak fel, elutasítva a nem kommunista paraszt­szervezeteket és a pártnak közel 9 százalékot juttatva – többet, mint amennyit a Walesa-féle kormánykoalíció pártjai közül bármelyik kapott.

A Szolidaritáson belüli olyan áramlatok, amelyek megpróbáltak hívek maradni a lengyel munkásosztály melletti elkötelezettségükhöz (az olya­nok, mint az új Munkásszolidaritás, amely a választásokon közel 3 szá­zalékot kapott), most tárgyalásba bocsátkoznak a volt kommunistákkal. Ezek a Szolidaritáson belüli frakciók most készek összefogni még hajda­ni elkeseredett ellenfelükkel, a korábbi kommunista szakszervezeti szö­vetséggel, az OPZZ-vel is, amely jelenleg a legnagyobb taglétszámú szakszervezet Lengyelországban. Csehszlovákiában a Kommunista Párt ellenállt úgy a „bársonyos forradalomnak", mint annak a kísértés­nek, hogy megváltoztassa nevét, miután kiesett a hatalomból. Miután a szavazatok 18 százalékát megszerezve előretört az 1990. őszi helyható­sági választásokon, a párt most a legnagyobb a szövetségi parlament­ben, és az egyetlen olyan politikai erő Csehszlovákiában, amelynek megfelelően erős tömegbázisa van mind a cseh területeken, mind Szlo­vákiában.

A rossz politikai közérzettel és polarizálódással szembesülve a politi­kai vezetők mindhárom országban egyre inkább hajlamosak támadni az újonnan megszerzett liberális-demokratikus szabadságjogokat, és tekin­télyuralmi megoldásokat bevezetni. Lengyelországban például Lech Wa­lesa elnök nyíltan játszadozott egy elnöki diktatúra gondolatával. Némely hangok a Magyar Demokrata Fórum táborából is tisztogatásra hívtak fel, nemcsak a korábbi kommunistákkal, hanem a liberálisokkal szemben is. Csehszlovákiában pedig ugyanez a fajta autoritarianizmus látható egy, a jobboldal „piacosító" Václav Klaus által inspirált törvényben, amely a ko­rábbi kommunistákat öt évre eltiltja a közhivatalok viselésétől. Ez a tör­vény, ha keresztülerőszakolják, gyakorlatilag elzárja a Kommunista Pár­tot attól, hogy a szavazóurnákon keresztül kerüljön vissza a hatalomba.

A betegségnek vagy krízisnek ez a sokféle tünete a régió liberális-de­mokratikus rendszereiben lényegében abból ered, hogy a közvélemény elveti a kapitalizmusba való gyors átmenetre való törekvést Ez az elutasítás nem egyszerűen a közvetlen, mennyiségi jellegű nélkülözé­sekre adott válasz. A jelenség mélyebb okokra megy vissza A közvéle­mény-kutatások Lengyelországban az 1980-as évek végén a népessé­gen belül a piaci reformok nagyarányú – 55 százalékos – támogatottsá­gát mutatták. De a közvélemény-kutatások egyszersmind azt is mutat­ták, hogy ez a társadalmi támogatás inkább politikai, mint gazdasági jel­legű volt az emberek ellenezték a vállalatok feletti kommunista el­lenőrzést. Ugyanakkor a lakosság sokkal nagyobb többsége támogatta az általános árellenőrzést. Csehszlovákiában a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy még 1989 .bársonyos forradalma" után is csak a né­pesség 3 százaléka támogatott a magánkapitalizmusra való áttérést, és a népesség jóval több mint 40 százaléka egy teljesen államosított és ter­vezett gazdaság további fennmaradása mellett voksolt.³⁹ A csehszlovák lakosság 1990 folyamán elmozdult a kapitalista piac támogatása felé. De ez inkább a magasabb életszínvonal képzetének a kapitalizmus fo­galmához társított és a Václav Hável elnök, valamint a Polgári Fórum iránti növekvő bizalom, mintsem a kapitalizmus alapelvei melletti pozitív elkötelezettség miatt alakult így.⁴⁰ A magánkapitalizmussal szemben el­lenséges néphangulat etikai dimenzióját nem szabad alábecsülni. A tár­sadalmi igazságosság és az egalitarizmus Ilyesfajta etikája nem redukál­ható a kriptokommunizmusra. Bár eme érzéseknek megvan a maguk anyagi alapja a régi társadalmi rendszer bizonyos vonásaiban, ezek az erkölcsi eszmények teljes mértékben összhangban vannak az igazsá­gosság klasszikus liberális elveivel is.

E mellett a háttér mellett a Hetek Csoportjának a kelet-közép-euró­pai dekollektivizálásra való erőteljes törekvése elkerülhetetlenül kény­szerítő jelleget kap: a nyugati multilaterális tényezők a régióban az em­bereket olyan utakra kényszerítik, amelyeken ók nem kívánnak haladni. A sztálinizmust gyakran kritizálják azért, mert úgy kezelte az embereket, mint az uralkodó politikai rendszer által megmunkálandó fémdarabokat, olyanfajta társadalomtervezés volt ez, amely ellenkezik az individualiz­mus és a konszenzuson alapuló kormányzás alapvető nyugati liberális elveivel. De a nyugati hatalmak szövetsége szintén engedett a nem de­mokratikus társadalomszervezés kísértésének, figyelmen kívül hagyva a pluralizmusnak azt az elemi követelményét, hogy a valódi csoportérde­keknek a politikai képviseleten keresztül ki kell fejeződniük a politikai döntésekben. A kapitalista restauráció programja a legjobb esetben a társadalom egyharmadát érinti előnyösen. A másik kétharmad nem találja önmagát és felfogott érdekei kifejeződését a reform­programban.

A maga állítólagos gazdasági céljaival, a rendszerváltás irányába ha­tó nyomással és annak veszedelmes politikai és gazdasági következmé­nyeivel a nyugati politika Kelet-Közép-Európa társadalmait a káosz és a kapitalizmus keverékeivé tette. Ez a stratégia nemcsak a sajátos nyugati elfogultságokat tükrözi, hanem egy sor geopolitikai és strukturális szük­ségszerűséget is.⁴¹

A nyugati politika forrásai

A nyugati és különösen az amerikai politikát Kelet-Közép-Európa orszá­gaival szemben mindig a Szovjetunióval kapcsolatos átfogó hideghábo­rús stratégia határozta meg. Csak ebben a kontextusban válik a Hetek Csoportjának a kelet-közép-európai gyors, feszített ütemű rendszervál­tásra irányuló törekvése érthetővé.

Az általánosan elterjedt téves hiedelmekkel ellentétben a hideghábo­rú nem ért véget az 1980-as évek végén. A középhatósugarú nukleáris erőkre (IBF) vonatkozó szerződés által jelzett katonai enyhülés és az ol­vadás a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokban drá­mai módon csökkentette a nemzetközi feszültségeket és egy sor addig megoldhatatlan regionális konfliktus közős kezeléséhez vezetett. De nem vetett véget a két szuperhatalom közötti nagy versengésnek. A hi­degháború utolsó csatája valójában a Gorbacsov-féle vezetés kétségbe­esett kísérlete volt a szovjet rendszernek rohamos belső reformokkal és a nyugati világgazdaságba való bejutással való revitalizálására. A Hetek Csoportjában tömörült hatalmak el voltak szánva, hogy meghiúsítják az SZKP-nak ezt az utolsó manőverét.

Attól a perctől, hogy 1985-ben hivatalba lépett, Gorbacsov azon dol­gozott, hogy újraélessze a szocialista gazdaságot (azzal a céllal, hogy megőrizze országa világhatalmi státusát a 21. századra is). Miután Rea­gan az 1980-as évek elején fokozta a fegyverkezési versenyt, a Gorbacsov-féle vezetés nagy stratégiai engedményeket készült tenni, vissza akart lépni túlságosan kiterjedt globális elkötelezettségeitől és kísérletet tett a világgazdaságba való – kedvező fettételek melletti – bejutásra. Gorbacsov új politikai kezdeményezései a Nyugattal való megbékélés és a Szovjetunió világgazdaságból való kizárásának megszüntetése irá­nyában először komolyan megosztották a nyugati szövetségen belül a politika irányítóit. Néhányan e lépésekben puszta kozmetikai változást láttak, vagy, ami még rosszabb, blöfföt. Mások, különösen Nyugat-Né­metországban, a gorbacsovizmusban esélyt láttak a német újraegyesí­tésre és az európai politikai térkép átalakítására.

A Hetek csoportjának 1987-es velencei csúcstalálkozója két döntés­sel oldotta meg ezt a vitát. A Nyugat hivatalosan Gorbacsov-pártinak fogja magát deklarálni, üdvözölve a béke és együttműködés új korsza­kát. Másfelől a Nyugat nem fog semmilyen lépést tenni a Szovjetunió elleni hidegháborús gazdasági blokád megszűntetése vagy a Szovjet­uniónak a nyugati világ gazdasági rendjébe való integrálása felé. Hogy összebékítsék ennek e kettős politikának az ellentmondásait, a Hetek csoportja kétségtelenül ügyes módon a kapitalizmus melletti táborba he­lyezte Gorbacsovot, szemben a konzervatívokkal, akik ellenezték a kapi­talista piac bevezetését a Szovjetunióban. Hasonlóképpen félrevezető módon a Szovjetuniónak a világgazdaságba való integrálását a szovje­teknek való „segítségnyújtással azonosították. Ennek a diszkurzív lé­pésnek az alapján azután azt állíthatták, hogy a Szovjetuniónak nyújtott bármiféle segítség az ablakon kidobott pénz, ha és amíg a Szovjetunió nem kötelezi el magát egy, a kapitalizmus irányába való teljes fordulat mellett. A nyugati vezetők nagyon jól tudták, hogy Gorbacsov azért támogatja a szocialista rendszer reformját, hogy megerősítse azt, mi több, hogy újraélessze a kommunista párt tekintélyéi egy libera­lizált politikai rendszerben. De szavakban „támogatva" Gorbacsovot azok ellenében (beleértve saját magát), akik ellenezték a kapitalizmust, nagyon sikeresen meg tudták szerezni a nyugati közvélemény hozzájá­rulását a gazdasági blokád fenntartásához.

Ennek a háttérnek a kontextusában a Nyugat úgy tekintette a kelét-közép-európai rezsimek összeomlásának az előmozdítását, mint a Szovjetunióval szemben folytatott stratégiája részét. Ha a Nyugat javí­totta volna a kelet-közép-európai államok kereskedelmi kilátásait a nyugati piacokon, élénkítette volna ezekben az országokban a gaz­dasági növekedést, és nem gyakorol nyomást a rendszerváltozás irányában, akkor a szovjet gazdaság és így Gorbacsov egész terve inkább erősítést kap, mintsem meggyengül. Másfelől egy gyors, fe­szített társadalmi rendszerváltás a kelet-közép-európai államokban nagymértékben súlyosbíthatta és súlyosbította is a problémákat mind Gorbacsov, mind a Szovjetunió számára, mivel a kelet-közép-európai államok voltak a Szovjetunió legfontosabb külső gazdasági partnerei.

A Hetek csoportja éppen ezért nem készült arra, hogy egy új re­gionális Intézményes keretet kínáljon a kelet-közép-európai álla­moknak, eltekintve az Európai Közösséggel való társult státus erőtlen előkészítésétől – tekintve, hogy mindez nem jelentett sokkal többet, mint a szabadkereskedelemre való 10 éves átmenet ígéretét – (és még ez is magába foglalt egy biztonsági záradékot, amely lehetővé tette az Európai Közösségnek, hogy elkerülje a szabadkereskedelem melletti el­kötelezettséget). A kelet-közép-európai gazdasági kapcsolatok megfe­lelő szervezeti keretének nyilvánvalóan magába kellett volna foglalnia a szovjet köztársaságokat is. De ezzel várni kellett addig, amíg a rend­szerváltás végbe nem megy magán a Szovjetunión belül is.

Most, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, milyen nemzetközi té­nyezők formálják továbbra is a Kelet-Közép-Európa felé folytatott nyu­gati gazdaságpolitikát? Sok kelet-európai nacionalista és némelyek a nyugati baloldalon úgy szemlélik a Hetek csoportjának politikáját mint tu­datos imperialista törekvést arra, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, megkaparintsanak mindent, ami csak gazdaságilag értékes a régióban, a gazdaság többi részét pedig lerombolják (azzal a céllal, hogy ezeket az országokat elmaradott újgyarmatokká változtassák).⁴²

Bizonyos, hogy bőven vannak a régióban hatalmas profitokra vadá­szó cápák és ragadozók. A nyugat-európai gazdasági lobbyk pedig ké­szek arra, hogy megakadályozzák, hogy Kelet-Közép-Európának a nyu­gati piacokra való bejutása akár a legcsekélyebb mértékben is veszé­lyeztesse fennálló uralkodó pozícióikat. De a Nyugatot aligha lehet azzal vádolni, hogy szántszándékkal lerombolja Kelet-Közép-Európa ipari bá­zisát, és neokolonialista igát kényszerít rá. Nyugat-Európa államai meg akarnak őrizni legalább egy minimális stabilitást és prosperitást a régió­ban, hogy elkerüljék a határaik mentén kirobbanó társadalmi forrongá­sok rájuk is kiható következményeit. És miközben a Hetek csoportjának politikája semmi esetre sem élénkítette a gazdasági növekedést Kelet-Közép-Európában, a félelem, hogy túl erős gazdasági visszaesést vált­hat ki, nyilvánvalóan fékezte a nyugati gazdaságpolitikát, a gazdasági szakértők pedig lázasan dolgoztak azon is, hogy csökkentsék a rend­szerváltás siettetése által okozott gazdasági károkat.

A nyugati imperializmusról szóló tézis egy kifinomultabb változata az a felismerés lehetne, hogy a Nyugat, és különösen az IMF intézményi struktúráiba beépültek olyan mechanizmusok, hogy működésük tendenciálisan ilyen következményekhez vezet.

Az IMF-et „adósságcsendőr" volta képtelenné teszi arra, hogy konst­ruktív, fejlesztő jellegű szerepet játsszon. Ugyanakkor az Európai Közös­ség intézményei úgy vannak strukturálva, hogy védjék a nyugat-európai kereskedelmet, maximális teret adva a különböző „pressure group"-oknak arra, hogy importellenőrzéseket harcoljanak ki. Az Európai Bizottság – az egyetlen, amely képes arra, hogy átfogó pozitív programot fejtsen ki, messze nem elég erős ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse a minisz­terek tanácsában részt vevő 12 kormányra.

*

Bármilyen társadalmi és intézményes struktúra alakul ki Kelet-Közép-Európában, a régió lakosságának jóléte és biztonsága nagymértékben függ attól, hogyan integrálódik a régió a kapitalista világgazdaságba Az egyik szélső lehetőség az, hogy ezeket a népeket a fennálló nemzetközi munkamegosztás egy nemkívánatos perifériájára szorítják; a másik, a legszerencsésebb, pedig az, ha lehetővé teszik számukra ipari és mezőgazdasági kapacitásaik megvédését és megszervezését, emellett pedig biztos és szabad bejutási lehetőséget kínálnak nekik a nyugat-európai piacokra.

Ez utóbbi alternatíva az kívánná a Nyugattól – különösen az Európai Közösségtől -, hogy lebontsa a protekcionizmus falait, melyeket azért emelt fel, hogy a kelet-közép-európai államok legfontosabb exportcikkei közül sokat kizárjanak a nyugati piacokról (a mezőgazdasági terméke­ket, az acélt, vegyszereket, textíliákat és szenet). A Nyugatnak le kellene rombolnia ezeket a gátakat, kedvező hitelfeltételek mellett hozzájutási lehetőségeket ajánlania az Európai Közösség országaiból jövő export­hoz, vagy pedig enyhítenie az adósságot, hogy lehetővé tegye keményvaluta-tartalékok felhalmozását Kelet-Közép-Európában. Az ilyen – ke­reskedelmi és pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos – nyugati politikai dön­tések döntő befolyást gyakorolnak azután arra, milyen mértékű lesz a közvetlen nyugati beruházás Kelet-Közép-Európában, mivel az ilyen be­ruházást jelentós részben az a vágy motiválja hogy az olcsó, szakkép­zett kelet-közép-európai munkaerőt a fejlett ipar „enklávéiban" az Euró­pai Közösség piacának ellátására használják fel.

Az új kelet-közép-európai elitek így fonák helyzetben vannak a nyugati kormányokkal és Intézményekkel szemben. Ezek a nyugati intézmények egyfelől felügyelik a kelet-közép-európai átmenetet (egy helyi kapitalista társadalomba), másfelől védelmezik a nyugati gazdasági érdekeket a Kelet-Közép-Európából jövő versennyel szemben. Ebben a nyilvánvaló érdekkonfliktusban a nyugati hatal­mak egyszerre Irányítják is a keleti gazdaságokat és versengenek is velük.

A kelet-közép-európai kormányok sajnálatosan gyenge alkupo­zícióban vannak. Az ő gazdaságaik a nagyobb nyugati államokkal összehasonlítva kicsinyek; Kelet-Közép-Európa elszigetelten tárgyal, míg az Európai Közösség tizenkét tagja mindegyik szektorban a legpro­tekcionistább tagállam körűi tömörül; a kelet-közép-európai országokat az adósságteher és a keményvaluta hiánya kétségbeejtő mértékben függővé teszi a nyugati tényezőktől; és miközben az Európai Közősség működhet a kelet-közép-európai kereskedelem nélkül, addig a KGST-kapcsolatok összeomlása a régiót kétségbeejtően ráutalja a nyugati pia­cokra.⁴³

Az 1991 során a kelet-közép-európai országoknak az Európai Kö­zösséggel való társulását szabályozó egyezményekről folyó tárgyalások során a kelet-közép-európai államok megpróbállak az Európai Kö­zősség piacaira való biztos és szabad bejutási (ehetőségeket kial­kudni. De minden, az Európai Közösségben elterjedt, Kelet-Közép-Európa reménytelen gazdasági elmaradottságát emlegető szóbe­széd ellenére ezeknek a gazdaságoknak a kulcsszektorai mégis elég jelentős kompetitív fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy vissza­tartsák az Európai Közősséget Importkorlátozásainak megszünteté­sétől. Ennek eredményeként a társulásról folyó tárgyalások holtpontra jutottak azon, hogy az Európai Közösség elutasította a Lengyelország­gal, Csehszlovákiával, Magyarországgal és Bulgáriával való szabadke­reskedelmet. Lengyelország feloldott minden importkorlátozást, de az Európai Közösség nem viszonozta ezt a lépést hasonló lépéssel. 10 éves átmeneti időszakot követelve az Európai Közösség elutasította, hogy liberalizálja a textíliákra, acélra és mezőgazdasági termékekre – a lengyel export felére – vonatkozó szabályokat. 1991 márciusában Len­gyelország külkereskedelmi minisztere, Tadeusz Olechowski kijelentet­te, hogy egyetlen lengyel kormány sem terjeszthet egy ilyen társulásiegyezmény-tervezetet a lengyel parlament elé. Egyszersmind azt is hangsúlyozta, hogy: „ez az egyezmény fogja meghatározni Lengyelor­szág sorsáf.⁴⁴ A munkaerő keletről nyugatra való szabad mozgásával kapcsolatos nézeteltérések tovább nehezítették a tárgyalások előrehala­dását. Ugyanezek az alapvető problémák, különösen a mezőgazdaság­ra, a textíliákra és a munkaerő migrációjára vonatkozó kérdések akasz­tották meg a Magyarországgal folyó tárgyalásokat is.⁴⁵ Nem voltak si­mábbak a tárgyalások Csehszlovákiával sem, bár a mezőgazdaság itt kevésbé nehéz kérdést jelentett. 1991. december közepére az Európai Közösség és a kelet-közép-európai államok megoldottak nézeteltérése­ikből annyit, amennyi lehetővé tette a társulási egyezményeket (amelye­ket mindegyik félnek még ratifikálnia kell). Az egyes kereskedelmi kérdé­sek körüli konfliktusokat azonban még nem oldották meg teljesen. A nyugati oldalon a Kelet-Közép-Európával való nagyobb fokú gazdasági integrációval szembeni ellenállás továbbra is elsődlegesen az ipari lobbyktól jön.⁴⁶

Az Európai Közösség textil- és ruhaipari lobbyja, az European Largest Textile and Apparel Companies (ELTAC) 1990 eleje óta panaszko­dik a konkurencia veszélyére, amely a kelet-közép-európai textilipar ré­széről fenyeget, mely a Szovjetunió textiliparával együtt az Európai Kö­zösségénél körülbelül háromszor nagyobb kapacitással rendelkezik – alacsonyabb munkabérek mellett. Az ELTAC vezetősége amellett érvelt, hogy nem szabad engedményeket tenni Kelet-Európának és Ázsiának. Az Európai Közösség bizottsága azt válaszolta erre, hogy a kereskedel­mi kapcsolatok megnyitása Kelet-Európával új lehetőségeket kínál az Európai Közösség iparának az export terén. De az ELTAC mind ez ideig sikeresen ragaszkodott a szabadkereskedelembe való fokozatos (leg­alább 10 évre elnyújtott) átmenethez, amit pedig mindhárom kelet-kö­zép-európai kormány kezdettől elfogadhatatlannak ítélt.

Más nyugat-európai ipari lobbyk hasonló stratégiákat tettek maguké­vá. Az acélipari érdekeltségek például rendkívül alacsony plafont szab­tak a kelet-európai importnak – az Európai Közösség teljes nyersacélkapacitásának az egy százalékát. A Német Acélipari Társaság elnöke 1991 márciusában kijelentette, hogy az importok gyors liberalizálása vé­dekező reakciókhoz vezethet a General Agreement on Tariffs and Trade (általános kereskedelmi és tarifaegyezmény; GATT)-tárgyalásokon. Azt követelte, hogy a kelet-közép-európai országoktól tagadják meg a nyu­gati acélipari technológiákhoz való hozzájutást mindaddig, amíg el nem fogadják a „konszenzust" a kereskedelmi kérdésekben.⁴⁷

Az Európai Közösség acéllobbyja a kelet-európai acélipar „átstruktu­rálását" javasolja. Más szavakkal, a keleti acélipart fokozatosan le kelle­ne állítani, a munkanélküliek kárpótlását pedig – az Európai Közösség állami hitelein keresztül – a nyugati adófizetőknek kellene finanszíroz­niuk. Az Európai Közösség acéltársaságai azután „segítenének" – kép­zéssel és talán beruházással – a kelet-közép-európai acélipar ama ré­szeinek, amelyeket érdemes fenntartani. Az Ilyen átstrukturálási javasla­tok következményei már megmutatkoztak a korábbi NDK-ban. 1991 fo­lyamán a termelés az 1988-as szint 45 százalékára esett vissza, a fog­lalkoztatott munkaerő 1990 júliusától 1991 végéig 60 százalékkal csök­kent.⁴⁸

Az Európai Vegyipari Tanács (CEFIC) időközben figyelmeztetett, hogy a szabad piacgazdaság Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában való megteremtésére irányuló erőfeszítések „nem szabad, hogy Nyugat-Európa saját vegyipara hosszú távon való műkö­dőképességének a rovására menjenek". Arra hívta fel az Európai Közös­ség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) kormányait, hogy nagy „képzelőerővel" teremtsenek pénzügyi támogatási struktúrá­kat a Kelet-Európa iránt érdeklődő nyugati társaságok számára, beleért­ve a beruházási garanciákat, az adókönnyítéseket és a támogatott hite­leket is. A nyugati vegyipar Keleten biztosíthatná törvényesen létreho­zott, a nyugati modellt követő kereskedelmi szövetségek alakulását.⁴⁹

A gyakorlatban az ilyen eljárások szigorú importkorlátozásokat jelen­tenek mindaddig, amíg az Európai Közösség magánszektora eldönti, hogy kelet-európai riválisainak mely darabjait vásárolja fel és építi be a saját nemzetközi működésébe. Az illető kelet-európai iparágak megma­radó részét kiselejtezik, (jobb esetben az elbocsátottak számára biztosí­tott nagylelkű, nyugati segítségből finanszírozott feltételek mellett). A folytatódó termelés kelet-európai szigeteit végűi az üzemek új, állami alapokból támogatott nyugati tulajdonosai modernizálják. A kelet-euró­pai iparnak a nemzetkőzi munkamegosztásban betöltött jövőbeni helyét nem a piac vagy a keleti állami tervezés fogja eldönteni. A nyugati magánvállalatok lesznek a folyamat Irányitól.

A mezőgazdasági kérdésekben az Európai Közösség szintén nem hajtott végre olyan politikamódosítást, amely számításba vette volna a kelet-közép-európai országok érdekeit. Lengyelországban és Magyaror­szágon a mezőgazdasági szektor mind gazdasági, mind politikai okok­ból jelentős. A magyar mezőgazdaság termelékenysége az 1960-as évek óta különösen kiemelkedő sikersztorinak számított. Mindkét ország reménykedik abban, hogy számottevő haszonhoz jut az exportcikkeikre vonatkozó nyugati vámkorlátozások megszüntetése révén.⁵⁰ De ezek a vámok integráns részét képezik az Európai Közösség közös mezőgaz­dasági tervének, a CAP-nak (Common Agricuftural Policy).⁵¹ Az Euró­pai Közösségen belüli rendkívül erős farmerlobby, amelynek a GATT-tárgyalások jelenlegi fordulójában máris szembe kell néznie egy Jelentős kihívással (az Egyesült Államok részéről), semmi eset­re sem fogja szétrombolni a CAP integritását a kelet-európai pa­rasztok kedvéért.

Pillanatnyilag azonban az áruk keletről nyugatra való szabad mozgá­sának az akadályozása ténylegesen gátolja a nyugati magánszektor be­ruházásait a kelet-közép-európai országokba, mivel az ilyen beruházá­sok egyik fő motívuma az olcsó munkaerő felhasználása lenne az Euró­pai Közösség piacaira történő – enklávé-szerű – termelésben. Maguk a kelet-közép-európai piacok elenyészők. De Prága, Budapest vagy Wroclaw kiváló helyszínek lennének a nyugati beruházás számára, ha az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás ha­talmas piacai garantáltan nyitva állnának az itt létrehozandó termékek előtt. Magyarországon például a legnagyobb beruházási elképzelések közül néhányat Ausztria határától néhány méterre valósítanak meg.

Az egyik jelentós szövetséges, akit a kelet-közép-európai államok az Európai Közösséggel folytatott vitájukban megszereztek, az amerikai kormány. Dan Quayle alelnök, amikor egy, 1991 júniusában rendezett konferencián beszélt, jelezte, hogy Kelet-Európának a piacokra való be­jutása „elsőrendű téma" lesz a Hetek csoportjának következő, londoni csúcstalálkozóján. „A piacok fontosabbak, mint a segély" – jegyezte meg. „Az Egyesült Államok annyira meg fogja nyitni piacait, amennyire csak lehetséges, és mi azt várjuk az Európai Közösségtől, hogy ugyan­ezt tegye."⁵² Az ilyen, Kelet-Közép-Európának nyújtott amerikai támoga­tás azonban a valóságban azt eredményezheti, hogy az Európai Közös­ség piacai továbbra is zárva maradnak a kelet-európai áruk előtt. (Attól tartva ugyanis, hogy a három ország egyfajta hátsó bejárattá válhat az amerikai és japán beruházók számára, amelyen keresztül betörhetnek az Európai Közösség piacaira, egyes Európai Közösség-tagállamok to­vábbra is korlátozhatják a Kelet áruinak szabad bejutását.)

A társulási egyezményekkel kapcsolatos tárgyalások egy másik fő problémája volt az Európai Közösség elutasító magatartása a Keletről jövő munkaerő szabad Nyugatra áramlásával szemben. A munkások ilyen Nyugatra áramlása enyhítene Kelet-Közép-Európa növekvő mun­kanélküliségén (és a vele összefüggő pénzügyi válságon), keményvaluta-bevételeket eredményezne, amelyek javítanának a pénzügyi mórle­gek egyensúlyán, és növelné az időlegesen Nyugaton dolgozók szak­képzettségi szintjét. De az Európai Közösség határozottan ellenáll an­nak, hogy a munkaerő szabad mozgásának elvét alkalmazza a kelet­közép-európai munkaerő nyugati munkavállalását illetően is.⁵³

Kelet-Közép-Európának a nemzetközi gazdasági közösségbe való jövőbeli integrálódását illetően a legnagyobb veszélyt a korábbi Szovjet­unió köztársaságainak krízise jelenti. A szovjet piac összeomlása na­gyon súlyos csapás mind a három országra, és az oroszországi forron­gásnak kiszámíthatatlan következményei lehetnek, kezdve egy revansista orosz nacionalista rendszertől egészen a polgárháborúig és a Nyugat felé áramló menekültáradatig. A kelet-közép-európai országok maguk keveset tehetnek a tőlük keletre zajló események befolyásolása érdeké­ben. A Nyugatnak viszont van ilyen lehetősége, de kreativitását eddig csak azoknak a mentségeknek a változatosságában és sokféleségében mutatta meg, amelyeket arra hoz fel, hogy miért nem volt képes kialakí­tani egy konstruktív programot, amely bevonná a korábbi Szovjetuniót az új nemzetközi gazdasági rendbe.

Egy alternatív recept a régió számára

Kelet-Közép-Európa országainak ma (csakúgy, mint 1989-ben) keres­kedelmi és pénzügyi egyensúlyzavaraik enyhítése érdekében éppoly szükségük van a közvetlen nyugati cselekvésre, mint egy, a gazdasági növekedést elősegítő feltételrendszerre és politikára. A régió lakossága erre vonatkozó követeléseinek kielégítése elsődleges feltétele a demok­ratikus folyamat stabilizálásának.

A Nyugat könnyen segíthetné a fordulatot ebbe az irányba bizonyos közvetlen lépésekkel. Komolyan véve saját szabadpiaci ideológiáját, a Nyugatnak garantálnia kellene a kelet-közép-európai termékek szabad bejutását az Európai Közösség piacaira. A Volkswagen elnöke, Carl Hahn például hangsúlyozta, hogy „közvetlenül a Nyugat viseli a felelősséget azért, hogy a politikai és üzleti élet Közép- és Kelet-Euró­pában stabilizálódjék", mindenekelőtt a nyugati piacok megnyitása re­vén.⁵⁴ Komolyan enyhíteni kellene Magyarország, Lengyelország és a régió mint egész adósságterheit. Az IMF-nek nyilvánosan el kellene is­mernie, hogy az „átstrukturálást" – azaz az állami vállalatok privatizálá­sát – öt évre fel kell váltani egy koherens iparpolitikával, amely magába foglalná egy fokozatos, és inkább az ipari, mint a pénzügyminisztériu­mok által irányított átstrukturálást. A Nyugatnak arra kellene bátoríta­nia a kelet-közép-európai országokat, hogy alakítsanak egy vám-és fizetési uniórendszert, amely annyit fed le a régi KGST-területből, amennyi csak lehetséges. Ezek a kezdeményezések nyeresé­get hoznának Nyugat-Európának a kereskedelem hatékonysága terén, a nyugati adófizetőknek pedig egyetlen fillérjébe sem kerülnének.

Figyelembe véve a vezető ipari nemzetek közötti feszültségeket és az őket sújtó pénzügyi problémákat, azok a remények, melyek egy, Ke­let-Közép-Európának és a korábbi Szovjetuniónak a megsegítését célzó „Marshall-tervre" irányulnak, talán nosztalgikus utópizmust jelentenek. A politikai helyzet azt kívánná, hogy egy ilyen tervet az Egyesült Államok irányítson, de a vezető gazdasági nagyhatalom, úgy tűnik, nem akarja ezt tenni. A költségvetési deficit, a veszedelmesen nagy magán- és vál­lalati adósság és a folyamatos recesszió mellett az amerikai adminiszt­rációnak pénzt kell vonzania az országba Japánból és Európából a ma­ga saját szükségleteire, ami nem egyeztethető össze egy nagyarányú, a volt KGST-országok megsegítését célzó pénzügyi erőfeszítéssel. A szűkebb értelemben vett nemzeti érdekek szintén kockán forognak. Úgy az Egyesült Államok, mint Japán arra számíthat, hogy egy kelet-európai gazdasági újjáéledés fő haszonélvezője Németország lesz. Éppen ezért vonakodhatnak attól, hogy pénzt fordítsanak egy olyan tervre, amelyből elsődlegesen kereskedelmi vetélytársuknak lenne haszna.

Még ha a konstruktív multilaterális cselekvés a Nyugat részéről lehe­tetlen is, a jelenlegi IMF-féle stabilizációs terveket mindenképpen el kell vetni. Az IMF saját erőfeszítései források előteremtésére minimálisak voltak; funkciója tisztán a politikai sorompóőré volt: megakadályozni, hogy Kelet-Közép-Európába más forrásokból pénz áramolják, és kísér­letet tenni a belföldi gazdaságpolitika irányítására. Az IMF makacsul ra­gaszkodott a maga cseppenként adagoló politikájához, amely ép­pen annyi adósságot engedett el vagy ütemezett át, amennyi ele­gendő volt a makroökonómial összeomlás megelőzéséhez, de túl keveset ahhoz, hogy valamennyi teret adjon a kormányoknak a po­litikai manőverezésre. A nyugati hatalmak közötti verseny sokkal egészségesebb lett volna, mint ez a fojtogató IMF-monopólium. Enged­jük meg azoknak az államoknak, amelyek ma hangadó tényezőkké kí­vánnak válni az új Kelet-Európában, hogy ők legyenek azok, akik a leg­többet is „fizetik": adósságleírások, exporthitelek, kölcsönök stb. révén. Japán és Németország alkalomszerűen már ignorálták az IMF gyámko­dását Kelet-Közép-Európában, és az Egyesült Államokat fel kellene bátorítani, hogy ugyanilyen önálló legyen. Különben az USA-nak az IMF tekintélye megőrzésére irányuló erőfeszítései ahhoz vezethetnek, hogy az USA kereskedelmi vetélytársai kiváltságokra tesznek szert a régió erőforrásaihoz való hozzájutásban.

Ezek közül a lépések közül azonban egyik sem fordíthatja meg az orosz gazdaság rendkívül veszélyes összeomlását. A Hetek csoportja tehetne egyetlen – pénzbe nem kerülő – lépést, amely sokat számíthat­na: átalakulhatnának Kilencek csoportjává azáltal, hogy meghívják ma­guk közé a két legnagyobb korábbi szovjetköztársaságot, Oroszországot és Ukrajnát. Ez egyértelmű jelzése volna annak, hogy a Nyugat el van kötelezve arra, hogy integrálja az egész régiót a fejlett ipari világba (ahe­lyett, hogy megpróbálná az energia-, nyersanyag- és mezőgazdaságiter­mék-szolgáltató alárendelt szerepébe kényszeríteni).

Végül a Nyugatnak komolyan kellene vennie saját liberális-demokra­tikus ideológiáját, s nyíltan bírálat tárgyává tennie a demokratikus sza­badságjogok egyes jobboldali kormányok és pártok részéről való kikezdését Kelet-Közép-Európában. A Nyugatnak el kellene utasítania az erőszakos dekollektivizálást, amely semmiféle népi konszenzusra sem támaszkodik, és ehelyett hangsúlyoznia kellene a demokratikus intéz­mények kiépítését, amely a valódi társadalmi csoportérdekeket és aspi­rációkat a politikai képviselethez és az állami politikához kapcsolja.

Ebben a kontextusban a Treuhand-típusú holdingszerveknek demok­ratikus módon elszámoltathatóaknak kellene lenniük, hogy így megóvják az állami javakat attól, hogy az állampolgárok háta mögött elosztogas­sák őket. A gazdasági átalakulás egész folyamatának lassúbb ütemben kellene folynia, úgy, hogy kevesebb gazdasági áldozattal járjon. A ma­gánkapitalizmus növekedésének fokozatosabb, szervesebb módon kell végbemennie (a születőben lévő liberális-demokratikus politikai rendsze­rek stabilitásának sokkal kisebb mértékű megzavarásával).

Ezekben a javaslatokban némelyek a kommunisták visszatérése mel­letti érvelést láthatnak. Az itt javasolt alternatíva valóban egybehangzik azoknak a szociáldemokrata mozgalmaknak a programjával, amelyek a korábbi kommunista pártokból alakultak ki. De a valóságban a volt kom­munisták Kelet-Európában ma a politikai spektrum minden részén jelen vannak (abból az egyszerű okból, hogy az értelmiség legenergikusabb és legambiciózusabb tagjai szükségképpen a kommunista pártokhoz csatlakoztak a régi rendszerben). Sokan azok közül, akik ma leglelke­sebb hívei a kapitalizmusnak, volt kommunista menedzserek. Csak a tisztán vallásos pártokban vannak a volt kommunisták gyéren képvisel­ve. De a kommunizmus, a Szovjetunióval szövetséges egypárti diktatúra értelmében véve, végérvényesen halott a régióban.

A lengyel vagy a magyar exkommunista szociáldemokraták elsősor­ban azért húzhatnak hasznot a reformpolitikából való népi kiábrándulás­ból, mert az antikommunista szociáldemokraták (az olyanok, mint Adam Michnik, Jacek Kuron és Kis János) fettétel nélkül támogatták a kapita­lizmusba való gyors átmenetet.

A kelet-közép-európai országoknak ma társadalmi szerződésre van szükségük, megegyezésre a kormányzat, a szakszervezetek és a vállalatigazgatóságok között abban, hogy megosztják a gazdasá­gi takarékosság terheit, és kialakítanak egy olyan közös újraélesz­tési és növekedési politikát, amelyet a régió népességének a zöme támogathat. Tragikus módon ma csak a volt kommunista szociáldemok­raták (és szakszervezeti megfelelőik, mint a lengyel OPZZ) állnak ki egy ilyen politikáért. De az új, nem kommunista baloldal egyes – eddig a li­berális centrum felé orientálódó – elemei kezdik átgondolni platformju­kat: Lengyelországban a Munkásszolidaritás, Csehszlovákiában a Pol­gári Mozgalom, Magyarországon pedig még a szabaddemokraták egyes korábbi támogatói is.

A társadalmi szerződés politikája a legkevésbé sem zárná ki ezeknek az országoknak a magánkapitalizmusra való áttérését. Egyszerűen csak a társadalmi igazságosságot és a növekedést tenné az első helyre, és az átmenetet alárendelné a társadalmi csoportok kölcsönös demokrati­kus kapcsolatának.

Az eredmény a „harmadik utas" fejlődés hosszú szakasza lenne. Az elmúlt két óv tapasztalata nagyon erősen arra mutat, hogy azoknak, akik egy civilizált kapitalizmust támogatnak, harmadik utas eszközöket kell magukévá tenniük ahhoz, hogy el is jussanak oda. A Hetek vezetőinek semmi okuk sem kellene hogy legyen arra, hogy az események ilyen menetén felinduljanak. Ha egyszer meg vannak győződve arról, hogy a magánkapitalizmus az egyetlen járható út, akkor hol van a veszély?

Valamiféle ilyen fordulat nélkül a nyugati politikában a korábbi KGST-rógió egy rettenetes társadalmi és gazdasági katasztrófa előtt áll, ame­lyért a Nyugat súlyosan felelős lesz, ha bekövetkezik. Ha a nyugati poli­tika tovább halad a jelenlegi úton, akkor a jövő történészei arra a követ­keztetésre fognak jutni, hogy a Nyugat nem a kommunista diktatúrák el­háborút, hanem a kommunista rendszerek 1989-es összeomlását túlélt nem kapitalista társadalmi rendszerek ellen.

Jegyzetek

1 Az ilyen érvelés klasszikus példáját lásd Schöpflin György .Post-Communism: Constructing New Democracies in Central Europe" c. cikkét, International Affairs (London), 67. köt. 2. sz. 1991. Schöpflinnek sikerül megkerülnie a tényleges politikai erők, folyamatok és dinamika bármilyen empirikus megtárgyalását, annak érdeké­ben , hogy megpróbálja olvasóit meggyőzni arról, hogy a „demokrácia" a régióban tá­voli cél, és hogy a megteremtése felé való elindulás megkívánja, hogy a régió társa­dalmai előbb építsék ki a kapitalizmust)

2 Ezeket az országokat a Nyugat politikája legalábbis hátrányosan érinti. Bármi­lyen értékük van is az itt kifejtett érveknek, mindez a fortiori vonatkozik a korábbi KGST-rógió többi részéret

3 A Kelet-Európa irányában folytatott nyugati kereskedelmi politikáról lásd Gary Bertsch és Steven Elliott-Gower szerkesztésében: The Impacts of Govemments on East-West Economic Relations" (New York: New York University Press, 1991), külö­nösen a Lech Haus és Dariusz Rosaii által írott fejezeteket. A leginkább favorizált KGST-ország, Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak részletes tárgyalását lásd: Alfred Tovias „EC-Eastern-Europe: A Case Study of Hungary", Journal of Common Market Studies, 29. köt. 3. sz. (1991).

4 Az ilyen gazdaság-ellenőrzési politikák általános áttekintését lásd: Richárd J. Ellings: Embargoes and World Power Lessons from American Foreign Policy, Boulder, Co, and London: Westview Press (1985) c. művében.

5 A KGST összeomlásának hálásait illetően lásd Marié Lavigne elemzését: „Les pays de l'Est ont besoin de réamenager leurs échanges commerciaux" Le Monde Diplomatique, 1991. október.

6 A Hetek csoportjának intézményes és politikai előkészületeiről lásd: Peter Gowan: The European Communüy and East Central Europe" (Az Európai Közösség és Kelet-Közép-Európa; European Dossier Series, Polytechnic of North London Press, 1991).

7 Erről és a feltételesség más aspektusairól lásd Péter Gowan: „Western Econo­mic Diplomacy and the New Eastern Europe" (A nyugati gazdasági diplomácia és az új Kelet-Európa.) New Left Review, 182. sz. 1990.

8 L. Richard Portes: Introduction to European Economy, Special Issue No. 2. on East Central Europe, Brussels: Commission ot the European Communities. Directo-rate General tor Economic and Financial Affairs, 1991.

9 Az IMF főigazgatója, Michel Camdessus 1990 áprilisában hangsúlyozta, hogy a kelet-közép-európai kormányoknak el kell utasítaniuk a részleges reformokat vagy a kommunizmus és a szabadpiaci kapitalizmus közötti harmadik útra irányuló kísér­leteket. Gyors átmenetet célzó programokat követelt és úgy üdvözölte az IMF-Balczerovicz-féle átstrukturálási tervet Lengyelország számára, mint egy „rendkívül bá­tor", példaadó kezdeményezést (I. a Le Monde 1990. ápr. 21-i számában a beszé­déről készüli beszámolót). A 24-ek csoportja azt is hangsúlyozta, hogy az együttműködés megkívánja, hogy a kelet-közép-európai kormányok előzőleg köte­lezzék el magukat a „piacgazdaság bevezetésére irányuló gazdasági liberalizálás" mellett. Az Európai Közösséggel a társulási egyezményről folytatott tárgyalások nem pusztán elkötelezettséget kívántak meg, hanem felmutatható, a piacgazdaság irá­nyába mutató cselekvést is.

10 A nem demokratikus módon megválasztott kommunista képviselők jelenléte a lengyel parlamentben 1991 októberéig nem bizonyul) a Hetek, illetve a Huszonné­gyek csoportja és Lengyelország közötti szoros együttműködés akadályénak. Cseh­szlovákjában sem jelentett problémái egy volt kommunistának a szövetségi minisz­terelnöki pozícióban való megmaradása.

11 Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia-

Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia­ci kapitalizmuson .kell" alapulnia. De ez az állítás nélkülöz mindenfajta elméleti iga­zolást. A The Economist megpróbálta azt bizonygatni, hogy a nagy állami szektor te­kintélyuralomhoz vezet, de a nagy állami szektorral kapcsolatos múltbeli osztrák, chi­lei és angol tapasztalatok azt sugallják, hogy amit ez a folyóirat művel, az nem egyéb, mint a privatizálás leegyszerűsítő apológiája.

12 Bizonyos ilyen típusú terveket (különösen egy fizetési uniót illetően) kidolgoz­tak az Európai Közösség szakértői, de sem a Hetek, sem a Huszonnégyek nem szorgalmazták megvalósításukat.

13 Ez kemény ítéletnek tűnhet olyan nyugati kezdeményezések fényében, mint a 24-ek PHARE segélyprogramja Kelet-Közép-Európában. De ez a program a fel­ajánlott pénzösszegeket tekintve nagyon csekély jelentőségű; egyszersmind túlnyo­móan a kelet-közép-európai magánszektor növekedéséhez és a mikroökonómiai változásokhoz van kötve. Semmit sem tesz azért, hogy valóságosan és garantáltan megnyissa a nyugati piacokat a kelet-közép-európai termékek előtt, vagy hogy könnyítsen azokon az akut valutaproblémákon, amelyekkel a régiónak szembe kell néznie. A PHARE-ről lásd Gowan (6. jegyzet).

14 Az Európai Közősség által delegált megfigyelők tisztának és törvényesnek fo­gadták el úgy a romániai, mint a bulgáriai választásokat, bár néhány amerikai megfi­gyelő ezzel nem értett egyet. Az amerikai Republikánus Párt mindkét országban szá­mottevően részt vett az ellenzéki pártok választási kampányában.

15 Bulgária elutasítása azt jelzi, hogy egy egyetemistatüntetésnek a bányászok segítségével való brutális elnyomása 1990-ben az ürügye, nem pedig az oka volt a Romániával való kapcsolatok befagyasztásának. A koszovói albán lakosság elleni sokkal brutálisabb szerb-jugoszláv repressziók az 1980-as években nem váltottak ki hasonló nyugati reakciókat.

16 Egyes nyugat-európai vezetők kevésbé lelkesen támogatták ezt a döntést, mint a Bush-adminisztráció. 1990-ben az Európai Közösség Bizottsága, megriadva a gyorsan romló romániai és bulgáriai helyzettől (ós kétségkívül a lehetséges nem­zetközi következményektől) nagy erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a nyugati kormányokat mindkét ország (ill. kormány) bizonyos mértékű támogatásának a szükségességéről.

17 Lásd az European Economy (Brussels: Commission otthe European Communities, Directorate Generalfor Economicand Financial Affairs) 1990-ben és 1991-ben kiadott két, Kelet-Közép-Európának szentelt kötetében a nyugati intézkedés­csomagok hasznos összefoglalóit és a róluk szóló diszkussziókat. Az ENSZ Európá­val foglalkozó Gazdasági Bizottságának évi jelentései szintén hasznos összefoglaló­kat kínálnak a gazdaságpolitikai döntésekről és azok kihatásairól.

18 Így Lengyelországban a nyugati kormányok és az IMF megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy az érinthetetlenség légkörét teremtsék meg Leszek Balczerovicz, a gazdaság legfőbb irányítója körül. Amikor a Mazowiecki-kormány, amelyben Balczerovicz miniszter volt, lényegében a Balczerovicz-terv népszerűtlensége miatt megbukott a választásokon, az új kormány mindazonáltal mégis kötelességének érezte, hogy Balczeroviczot megtartsa pozíciójában. 1991 júniusában a tervvel szembeni növekvő népi ellenállás a Szolidaritást arra késztette, hogy tiltakozó sztrájkra hívjon fel, és Walesa elnök első helyettese megkockáztatta, hogy Balczero­vicz távozását javasolja. De ez ellenséges lépésnek érződött és feltűnést keltett Nyu­gaton, minekután a kormány kötelezve érezte magát, hogy tagadjon minden, a gaz­dasági diktátor elmozdítására irányuló szándékot,

Csehszlovákiában a két legprominensebb szabadpiac-szakértő, Václav Klaus és korábbi főnöke, Valtr Komarek nem értettek egyet a gazdasági stratégia kérdésé­ben, mivel Komarek sokkal lassúbb ütemű és „szervesebb" változást sürgetett. A kettejük közötti küzdelemben az Economist szerint (1990. márc. 10. p. 62.) az IMF-team billentette a mérleget Klaus javára, amely 1990. március elején érkezett Prágá­ba. A Polgári Fórum 1990. júniusi választási győzelme után Havel elnök el kívánta mozdítani gazdasági csúcsirányítói posztjáról Klaust, kinevezve őt a Nemzeti Bank igazgatójának, de ez politikailag lehetetlennek bizonyult. Ugyanakkor másgazdasági kulcstárcákat adtak a koalíció összes pártja által elfogadott pártonkívüli „gazdasági szakértőknek": a gazdasági reformért felelős első megbízott (Václav Vales) és a nemzetgazdasági stratégia minisztere (Pavel Hoffman) posztját.

Magyarországon a nyugati tökének a Demokrata Fórum választási győzelme utáni menekülését csak Antall Józsefnek, a Demokrata Fórum vezérének az a dön­tése állíthatta meg, hogy kormánya pénzügyminiszterként (Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály) és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztereként (Kádár Béla) sorom­póba állított megfelelő pártonkívüli .akadémiai szakértőket" is.

19 Az új központról I. OECD Observer, 1991. április-május.

20 1989-ben Kelet-Európában minden ország ipari termelése csökkent valamivel (kivéve Bulgáriát). Ezzel összehasonlítva 1990 negyedik negyedévére Bulgária ipari termelése 17százalékkal csökkent, Magyarországé 12 százalékkal, Lengyelországé 23,3 százalékkal, Romániáé 30 százalékkal és Csehszlovákiáé 3,8 százalékkal. Problémás Economiquas(Paris) 2320. sz. 1991. április 10. p. 2.

21 Richard Portes, „Introduction" European Economy. 2. Special Edition on Eastern Europe (Brussels: Commission of the European Communities, Directorate Gene­ral tor Economic and Financial Affairs, 1991.)

22 Lásd Stanislaw Gomulka „Reform and Budgetary Policies in Poland 1989­1990" in: European Economy 43. sz. (Brussels: Commission of the European Com-munities, Directorate General for Economicand Financial Affairs, 1991.)

23 Egyike azoknak, akik ezt állítják, Ben Winiecki. L. cikkét a Soviet Studíes 43. évf. 4. sz. (1991) pp. 669-676.

24 L. Paul Hare és Gordon Hughes, „Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland" European Economy, Special Edition No. 2. on Eastern Europe. (Brussels: Commission ofthe European Communities, Di­rectorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

25 L. Wojciech Charemza: Alternative Paths to Macrosconomic Stability in Cze­choslovakia European Economy, Special Edition 2. on Eastern Europe (Brussels: Commissions of the European Communities, Directorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

26 A Financial Times szerint (1991. okt. 24. p. 2.) a német kormány által az új szövetségi államokba irányított közpénzek 1991-ben 150 milliárd márkát tettek ki, és 1992-re várható összegüket 170 milliárd márkára becsülik, ami a német nemzeti össztermék 6,25 százaléka. A beruházások és jövedelmek beáramlása Nyugat-Né­metországból több m int négyszerese az 1991-ben Kelet-Európába beáramló összes nyugati pénznek, ennek ellenére az egyesítés óta vagy 1,5 millió keletnémet települt át Nyugat-Németországba – ez a menekültáradat még mindig heti 12.000 embert érint. Félmillió olyan kelet-német ól a korábbi NDK-ban, akik a nyugati országrész­ben dolgoznak; 1,5 millió keletnémet munkanélküli, további 1,5 millió részmunkaidős (ezek általában alig dolgoznak valamit); további félmillió ember pedig átképzésen van, és ezért nem számítják a munkanélküliek közé. És mindez egy 16 milliós – Len­gyelország népességének kevesebb mint a fele – népesség mellett.

27 A munkához való jognak a szovjet típusú rendszerekben betöltött alapvető strukturális jelentőségét Dávid Granick demonstrálta „Job Rights in the Soviet Union" (Cambridge University Press, 1987) c. munkájában.

28 Ennek a legdrámaibb példája volt a Kereszténydemokrata Unió által az első NDK-beli választásokon, 1990 tavaszán Szászország nagy ipari központjaiban ka­pott hatalmas szavazatmennyiség.

29 A relatív bérkülönbségek a Szovjetunióban a legutóbbi glasznoszty utáni ku­tatások szerint 19B5-ben a következő képet mutatták: 100-nak véve a fizikai munká­sok fizetését, a technikusi és mérnöki személyzet fizetése 110,2 volt, az adminiszt­ratív ás tisztviselői személyzeté pedig 77,8. L. Henryk Flakierski „Changes in Income Inequality inthe USSR" in: Anders Aslund (szerk.): Market Socialism or the Restoration of Capitalism (Cambridge: Cambridge University Press, 1992). A csehszlovák ál­lambiztonsági rendőrség létszáma az új megbízott belügyminiszter, Jan Rumi jelen­tése szerint 13 000 fő volt, de ez magába foglalta a határügyekkel foglalkozó tisztvi­selőket is.

30 Magánszektorok léteztek a régióban, de ezek kicsiny méretűek voltak és álta­lában nem kapitalista jellegűek: a paraszti családi gazdálkodás és kisipart termelés Lengyelországban az 1950-es évek vége óta létezett, és a kommunista kormány az 1980-as évek elején kifejezetten bátorítani is kezdte a kapitalista szektori a csoportokat először katasztrofálisan sújtotta az Európai Közösség élelmiszer-„segélye", amely az olcsó élelmiszerrel lenyomta a parasztok terményeinek árát, azután pedig a Balczarovicz-terv, amely szétrombolta a belső piacot, és 50-60 százalékos kamatlábak bevezetésével csődbe kergette a kisvállalkozásokat. Ezt követően meg­jelent az új magánvállalkozások egy hulláma, de ezeket túlnyomó többségükben olyan, mellékállásban vállalkozó egyének irányították, akik kétségbeesetten próbál­tak az alapvető szükségleti cikkek általános hiányának kihasználásából megélni.

31 Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet ragaszkodott hozzá, hogy a Mazowieczki-kormány az 1990-ben végrehajtott privatizációk egy részénél vegye fi­gyelembe ezeket a lehetőségeket is. Csehszlovákiában ezeknek a lehetőségeknek a népszerűsége kiderült a privatizálás első fázisának 1990. januári megkezdődése előtti utolsó hónapokban tartott közvélemény-kutatásokból.

32 Susan Collins és Dani Rodrik az évi tőkeáramlást egész Kelet-Európába (ki­véve a korábbi NDK-t) legrosszabb esetben 12, legjobb esetben 24 milliárd dollárra becsülik. Azt a következtetést vonják le, hogy legoptimisztikusabb előrejelzésük jóval a volt NDK-ba való tőkeáramlásra vonatkozó legpesszimisztikusabb becslésük (30 milliárd dollár) alatt van. L.: Eastem Europe and the Soviet Union in (ne World Economy (Washington, D.C.: Institute for International Economics, 1991) c. munká­jukat. Mivel a lengyel állami gazdasági javak értékét az IMF százmilliárd dollárra be­csüli, valószínűtlen, hogy az ilyen állami javak jelentós részét a régióba beáramló megfelelő mennyiségű tőke le tudná kötni.

33 L. Andor László nagyon érdekes és jelentős pamfletjét: JK gazdaságpolitika kényszerzubbonya" (Budapest: Cikkek a demokratikus átmenetről, 8. sz. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1991).

34 Az X Párt vezetője, Tyminski, árulással vádolta Mazowieckit, amiért a lengyel vállalatokat olcsón kiárusítja idegeneknek. Tyminski a teljes ismeretlenségből jött, hogy azután megelőzze Mazowieckit az 1990. novemberi elnökválasztások első for­dulójában.

35 A kormányzat legutóbbi terveinek részleteit I. a Financial Times 1991. nov. 8-i számában: Survey of the CSFR.

36 Ugyanakkor Klaus kieszelt egy leleményes tervet arra, hogy politikailag legiti­málja ezt a tulajdontranszferálást, oly módon, hogy az ország minden állampolgárá­nak felajánl az állam egy bont, amelynek segítségével megszerezhetik bármely álla­mi vállalatnál az ilkelő vállalat részvényeinek egy kis töredékét. Ez a tulajdon szocia­lizálásának a látszatát kelti, miközben a tulajdon nagymértékben koncentrálódni fog.

37 Lásd Lena Kolarska-Bobinska: „The Myth of the Market and the Reality of Re­form" in.: S. Gomulka és A. Polonsky (szerk.): Polisfi Paradoxes (London and New York: Routledge, 1989). Csehszlovákiáról I.: Sharon L. Wolchik, Czecboslovakia in Transition (London; Pinler, 1991) és James P. Mc. Gregor: „Value Structures on a Developed Socialist System: The Case of Czechostovakia" Comparative Politics, 23. köt. 2.sz. (1991).

38 A Magyar Demokrata Fórum a szavazatok 24,7 százalékát kapta, a Szabad Demokraták Szövetsége 21,4 százalékát, a Fiatal Demokraták pedig 8,9 százalékát.

39 L. a 37. sz. jegyzetel.

40 Uo.

41 A kelet-közép-európaiak előtt álló társadalmi választási lehetőségek figyelemreméltóan hasonlítanak ahhoz, amit John Rawls „kiinduló helyzetnek" nevez. Más szavakkal, a kelet-európaiaknak ma lényegében rögtönzésszerűen általánosan elfogadható szabályokat kell konstruálniuk a tulajdon elosztáséra, valamilyen közös igazságosság fogalom alapján, ám anélkül, hogy tudnák, hogy egyénileg hogyan fog­nak boldogulni e szabályok mellett.

42 Több okból is indokolt az aggodalom e kérdésben a szovjet gazdaságot il­letően. Az egyik legutóbbi IMF-jelentés túlnyomóan a Szovjetuniónak mint az ener­gia, nyersanyagok és mezőgazdasági termékek termelőjének szerepére koncentrál, nagyon kevés teret adva a korábbi Szovjetunió köztársaságainak arra, hogy ipari ha­talmakként is komoly szerepet játsszanak a világgazdaságban.

43 Kelet-Európa az OECD-vel folytatott kereskedelmének egésze 1988-ban az OECD kereskedelmének csak 1 százalékát tette ki.

44 L. Agence Europe, 1991. márc. 21.5456. sz. p. 9.

45 L. Agence Europe, 1991. máj. 3. 5484. sz. p. 6.

46 Ennek a problémának az áttekintéséi I. a Financial Times 1990. márc. 20-i számában, 9. o.

47 L Agence Europe, 1991. márc. 8. 5447. sz. p. 10.

48 L. Agence Europe, 1991. máj. 1. 5483. sz. p. 13.

49 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5479. sz. p. 14.

50 A cseh és szlovák mezőgazdasági termelés inkább az importpótlásra és a belső piacra irányul.

51 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5498. sz. p. 14.

52 L. The Guardian (London), 1991. jún. 8. p. 7.

53 Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok egyetér­tettek abban, hogy eltörlik a lengyel turistákra vonatkozó vízumkényszert, és le­hetővé teszik számukra, hogy három hónapnyi ideig az országban tartózkodjanak, feltéve, hogy nem kivannak ott dolgozni. De ez a megegyezés csak azért vált lehet­ségessé, mert a lengyel kormány ígéretet tett arra, hogy el fogja fogadni azoknak a lengyeleknek a hazatoloncolását, akik megpróbálnak a megszabott időn túl az illető országban maradni, illetve állandó álláshoz jutni. A holland és a belga kormányok a vízum eltörlésének feltételévé tették, hogy a lengyelek ebbe beleegyezzenek. L. Agence Europe 1991. márc. 26. p. 7.

54 Financial Times, 1991. okt. 8. p. 2.

Előszó

„Nincs semmi elvámolnivalója?" „Nincs." „Rendben." Majd politikai kérdések követ­keztek. „Maga anarchista?" „Először is, mit értünk anarchizmuson? – kérdeztem vissza. Gyakorlati, metafizikai, elméleti, misztikus, elvont, individuális, társadalmi anarchiz­mus? Amikor fiatal voltam – mondtam -, e szavak jelentettek valamit számomra." így aztán érdekes beszélgetésbe bonyolódtunk, s a vége az lett, hogy két egész hetet Ellis Islandon töltöttem. (Vladimir Nabokov: Pnin)

Mit ereznél, ha egy napon rádöbbennél, hogy a társadalom, amelyben mindig is élni akartál, már megvalósult – eltekintve kisebb helyi gondok­tól, a kizsákmányolástól, háborútól, diktatúrától, éhezéstől? Ez a tanul­mány arról szeretne beszélni, hogy az anarchista társadalom, a magát hatalom nélkül felépítő társadalom mindig is létezett, mint mag a hó alatt, betemetve az állam ós az állami bürokrácia tömege, a kapitalizmus hulladékhegyei, a kiváltságok és jogtalanságok, a nacionalizmus és az ön­gyilkos hazafiság, a vallási ellentétek és a fanatikus szeparatizmus alá.

Az anarchizmus számos értelmezési lehetősége közül az itt kifejtés­re kerülő változat arról szeretne meggyőzni, hogy az anarchizmus egyáltalán nem a jövő társadalmáról alkotott spekulatív fantazma­gória. Az anarchizmus a mindennapi tapasztalatainkban gyökerező, a társadalmunkat meghatározó hatalmi törekvések mellett és azok ellené­re működő emberi szervező elv leírása. Mindez nem újdonság. Gustav Landauer szerint az anarchizmussal nem találtunk ki semmi újat, „csak megpróbálunk feléleszteni, rekonstruálni valamit, ami mindig is megvolt, ott ért az állam árnyékába rejtve és parlagon". Egy modern anarchista, Paul Goodman pedig ezt mondta: „A szabad társadalomnak többet kell jelentenie annál, mint hogy a régi rendet egy új renddel helyettesítjük. E kifejezésen azt énjük, hogy kiterjesztjük a szabad cselekvés terét, míg végül ez működteti majd szinte egész társadalmi életünket."

Még azt hihetné valaki, hogy szándékosan keverem magam ellent­mondásba, amikor az anarchizmus kapcsán szervezetről beszélek. Azt hihetnék, hogy az anarchia, már nevéből következően is, a szervezet el­lentéte A szó azonban valójában valami egészen mást jelöl: uralom nél­küliséget, a hatalom hiányát jelenti. Végül is a hatalom hozza és hajtja végre azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a .gazdagok" birtokolják a társadalmi javakat és kizárják belőle a „szegényeket". Végül is a hatalom elve biztosítja, hogy az emberek életük nagy részében má­sokért dolgozzanak, s nem azért mintha ez kedvükre lenne, vagy mintha bármi beleszólásuk lenne munkájukba, hanem mert ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjanak. Végül is a hatalom az, aki háborúra készül és hadat visel még akkor is, ha te vagy köteles elszenvedni e háború következményeit.

De vajon tényleg csak a hatalom? A hatalom, még a korlátlan dik­tatúra is, az alávetettek beleegyezésén alapul. De miért egyeznek bele az emberek abba, hogy uralkodjanak fölöttük? Nemcsak azért mert félnek: mi félni valója lehet egy maroknyi hivatásos politikustól és fizetett banditáiktól emberek millióinak? Mindez azért történhet meg, mert az alávetettek magukévá teszik a felettük állók értékeit Irányí­tók és irányítottak ugyanúgy a hatalom, a tekintély és a hierarchia elvében hisznek. És mégis, a mindennapokban az önkéntes társulá­sok és a kölcsönös segítség tartják működésben a társadalmat.

Az anarchisták társadalmi és politikai filozófiává emelik az emberek természetes és spontán hajlandóságát, hogy közös hasznukra szövet­kezzenek egymással. Az anarchizmus valójában annak a gondolatnak a neve, hogy a társadalom megszervezheti magát hatalom nélkül is, s hogy ez nem csak lehetséges, hanem üdvös is számára. Az anarchia szó, mint tudjuk görög eredetű, annyit jelent, hogy „hatalom nélküliség", s a görögök óta ennek az eszmének mindig is voltak hívei, bárhogy hív­ták is őket. Az újabb korban William Godwin volt az első, aki elméleti rendszerré fejlesztette az anarchizmust, nem sokkal a Francia Forrása-lom után. A XIX. század közepén egy francia, Proudhon anarchista társa­dalomelméletet dolgozott ki, á központi hatalom nélkül szövetségre lé­pett kisközösségek anarchistaelméletét. Proudhont Mihail Bakunyin, az orosz forradalmár követte, Karl Marx kortársa és ellenfele. Marx képvi­selte a szocialista mozgalom egyik szárnyát – akik az államhatalom megragadására törekedtek; Bakunyin a másikat – nekik az államhata­lom lerombolása volt a céljuk.

Egy másik orosz, Pjotr Kropotkin megpróbálta az anarchista eszmé­ket tudományosan is megalapozni. Kimutatta, hogy a kölcsönös segít­ségre – az önkéntes együttműködésre – való hajlandóság ugyan­olyan elemi erő bennünk, mint az agresszió vagy a hatalomvágy.

De voltak mások is, sok ezren, ismeretlen forradalmárok, propagátorok és tanítók, akik ugyan nem írtak könyveket, amelyekből idézhetnék, de megpróbálták a világ majd minden táján elterjeszteni az eszmét a hata­lom nélkül felépülő társadalomról. Különösen forradalmak idején jelentek meg, Mexikóban, Oroszországban és Spanyolországban. Mindenhol ve­reséget szenvedtek, és a történetírók szerint, amikor Franco csapatai 1939-ben bevonultak Barcelonába, az anarchizmus napja végleg leha­nyatlott.

És mégis, 1968-ban, Párizsban az anarchia zászlói lengtek a sor­bonne-i egyetemen, és még ugyanebben az évben feltűntek Brüsszel­ben, Rómában, Mexikóvárosban, New Yorkban, sőt még Canterburyben is. Az emberek egyszeriben arról kezdtek beszólni, hogy olyan politikai élet kellene, amelyben a hétköznapi ember, asszony és gyerek saját sorsának kovácsa, s maga alakítja jövőjét. Társadalmi és politikai de­centralizációt kezdtek emlegetni, munkásigazgatást az iparban és diák­hatalmat az iskolákban; közösségi ellenőrzést követeltek a szociális in­tézmények felett. Az anarchizmus nem volt többé a történelem romanti­kus mellékösvénye, hanem az emberi viszonyok szerveződéséről alko­tott felfogás, ami ma időszerűbb, mint valaha.

A szervezeteknek és a szervezeti problémáknak hatalmas és kiter­jedt irodalma van, annál is inkább, mivel e téma a kormányapparátus és a gazdaságirányítás hierarchikus felépítése szempontjából különös fon­tossággal bír. Az anarchisták számára e tömérdek irodalomnak legfel­jebb a töredéke használható, hacsak nem éppen az a céljuk, hogy bírá­latukkal ízekre szedjék vagy szabotálják ezeknek az életünkre rátelepe­dett intézményeknek a működését. Az igazság az, hogy miközben ezrek tanítják és tanulják a hatalom mesterségét, alig akad valaki, aki a hata­lom-mentesség elvével ugyanezt tenné. Számtalan kutatás foglalkozik az irányítás módszereivel, de hányan vannak azok, akik az önigazgatás titkát keresik? Könyvtárakat lehetne megtölteni a gazdaságirányításról szóló munkákkal, költséges tanfolyamokat szerveznek és túlfizetett ta­nácsadókat ültetnek az apparátus nyakába. Azok számára azonban, akik az irányítást munkásautonómiával szeretnék helyettesíteni, nincs sem könyv, sem tanfolyam, ós minden bizonnyal nem számíthatnak egy árva garasra sem. A hatalmasok kisajátították az agyakat, és nekünk, ha ki akarjuk dolgozni az irányítás és hatalom nélkül felépülő társadalom el­méletét, olyan történeti és tapasztalati anyagból kell merítenünk, ame­lyeket senki sem tartott méltónak arra, hogy lejegyezze.

„A történelmet – mondta W. R. Lethaby – a túlélők írják, a filozófiát a tehetősek; azok ismerik az életet, akik nem félnek alámerülni mélysé­geibe." Ha megpróbáljuk egy anarchista szemével nézni az emberi tár­sadalmat, észrevesszük, hogy mindaz, amit szeretnénk, már megvan az uralkodó hatalmi struktúra réseiben. Ha fel akarjuk építeni a szabad tár­sadalmat, csak ki kell nyújtanunk a kezünket az építőköveiért…

Állam és anarchia

Nyilvánvaló, hogy amíg korunk problémái a tömegpolitika és a „tömegszervezet" fogal­maival határozzuk meg, addig illetékeseik csak az államok és a tömegszervezetek le­hetnek. De mihelyt tudomásul vesszük, hogy a működő államok és pártok részéről számba jöhető megoldások vagy hatástala­nok, vagy ártalmasak – vagy ezek is, azok is egyszerre -, nemcsak annak a szüksé­gessége merül fel, hogy új megoldások után nézzünk, hanem elsősorban azé, hogy ma­gukat a problémákat másként fogalmazzuk meg. (Andrea Caffi)

Ha egy pillantást vetünk a szocializmus történetére, ha eltöprengünk a szomorú különbségen ígéret és megvalósulás között (akár azokban az országokban, ahol a szocialista pártok győztesen kerültek ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemből, akár azokban, ahol a hatalmat soha­sem sikerült megszerezniük), ellenállhatatlanul merül fel bennünk a kér­dés: mit hibáztunk el, mikor és miért. Lennének, akik az 1917-es orosz forradalmat tekintenék végzetes fordulópontnak a szocialista történelem­ben. Mások egészen az 1848-as Párizsig mennének vissza, és a Febru­ári Forradalomban keresnék az európai szocializmus fejlődésének szét­válását anarchista és marxista történetre. Megint mások az Internacio­nálé 1872-es Hágai Kongresszusát tekintenék döntőnek a kettéválás szempontjából (ezen a kongresszuson aratott győzelmet a marxizmus Bakunyin és az anarchisták kizárásával). Ugyanebben az évben Baku­nyin, Marxot bírálva, profetikus látomásban jósolta meg a kommunista társadalom egész elkövetkezendő történetét:

„Marx, habár kommunista, a hatalom és a centralizmus híve. Ugyan­azt akarja, amit mi, a gazdasági és társadalmi egyenlőség átfogó győzelmét, de ő ezt az államban és az államhatalom által, egy nagyon erős, mondhatnám úgy is, hogy despotikus ideiglenes kormány diktatú­rájával kívánja elérni, azaz úgy, hogy közben kiiktatja a szabadságot. Az ő gazdasági eszménye szerint az állam a föld és minden másatoké egyedüli tulajdonosa, állami földművelés folyik állami szakemberek irá­nyítása alatt, és az állam ellenőriz minden ipari és kereskedelmi vállalko­zást az állami tőke segítségével. A mi célunk ugyanúgy a gazdasági és társadalmi egyenlőség diadala, de mi az egyenlőséget úgy akarjuk meg­valósítani, hogy leromboljuk az államot, és eltörlünk mindent, amit jog néven ismerünk (hisz a jog sem más, nézetem szerint, mint az emberi jogok szüntelen semmibevétele). Mi nem föntről lefelé, hatalmi eszkö­zökkel, és nem is szocialista hivatalnokok, szakemberek vagy a tudás más kiválasztottjai segítségével akarjuk újjászervezni a társadalmat és egyesíteni az emberiséget, hanem alulról fölfelé, az állami igából felsza­badult munkástársulások szabad összefogásával."

A szocializmus angol változata esetében a szétszakadás később kö­vetkezett be. Az egyik legkorábbi fábiánus röpirat még kijelenthette 1886-ban, hogy „az angol szocializmus még sem nem anarchista, sem nem kollektivista, politikai szempontból még nem elég körvonalazott ah­hoz, hogy bárhová besoroljuk. Sokan vannak, akik szívük szerint szocia­listák, csak ezt még ők maguk sem tudják. Ha azonban Anglia nem tu­datos szocialistái egyszer magukra ébrednek, valószínűleg ók is két pártra fognak szakadni: az erős központi irányítás szükségességét valló kollektivistákra a mérleg egyik serpenyőjében és a központi kormányzat­tal szemben az egyéni kezdeményezést védelmező anarchistákra a má­sikban." A fábiánusok hamar rájöttek, hogy a vízválasztó melyik oldalán a helyük, és amikor megalakult a Munkáspárt, döntő módon befolyásol­ták annak politikai irányvonalát. 1918-as éves konferenciáján a Munkás­párt végül a mellett a felfogás mellett kötelezte el magát, amely a szo­cializmust az államhatalom és állami tevékenység korlátlan kiterjeszté­sével azonosítja, ós az államot, mint egy hatalmas, igazgatói irányítás alatt álló részvénytársaságot képzeli el.

És hogy mit hozott hatalomra jutása után a „szocializmus"? Társa­dalmi igazság helyett a társadalmi jólét álcájával leplezett állammonopo­lista kapitalizmust. A XIX. század fényes reményei nem váltak valóra, csak a komor próféciák teljesedtek be. A totális háború és totális állam századában ma még érvényesebb s még időszerűbb a klasszikus anar­chista gondolkodók bírálata az államról és annak hatalmi struktúrájáról. Ugyanakkor semmivé vált a hit, hogy az államhatalom megragadásával megvalósul a szocializmus (bármelyik országot vesszük is, ahol a szo­cialista pártok parlamenti többséget szereztek, vagy ahol egy népi forra­dalom hátán kerültek hatalomra, nem is szórva azokról a helyekről, ahol születésénél szovjet tankok bábáskodtak). Pontosan az történt, amit jó egy évszázada az anarchista Proudhon megjósolt. Amit elértek, végül is nem több, mint „egy jól felépített demokrácia, amely látszólag a tömegek hatalmán alapul, de amelyben a tömegeknek még sincs több hatalmuk, mint amennyi ahhoz kell, hogy az általános szolgaság állapotát fenntart­sák a régi abszolutizmustól kölcsönzött elveknek és előírásoknak megfe­lelően. Ezek pedig a következők: monolit államhatalom, mindent beke­belező centralizmus, az egyéni, közösségi és regionális gondolatnak (mint bomlasztó hatásúnak) szisztematikus elfojtása, inkvizitórikus rendőrség."

Kropotkin is azok közé tartozott, akik figyelmeztettek: „Az államap­parátus, mely mindig eszköz volt egy kisebbség kezében, hogy biz­tosítsa és megszervezze hatalmát a tömegek felett, nem lehet az az eszköz, mely majd ugyanennek a hatalomnak a lerombolását szol­gálja." Kijelentette, hogy „az ember gazdasági és politikai felszabadulá­sa majd új kifejezési formákat teremt az állami intézmények helyett". Ma­gától értetődőnek tartotta, hogy „ennek az új formának sokkal inkább né­pinek és decentralizáltnak kell lennie, sokkal jobban kell hasonlítania egy népgyűlés jellegű önkormányzathoz, mint bármelyik képviseleti kor­mányzatnak". Kropotkin itt azt a gondolatot ismétli meg, hogy minden­képp meg kell találnunk azokat az új szervezeti formákat, amelyek átve­hetik majd az állami bürokráciától a társadalom számára végzett felada­tokat, majd hozzáteszi: „semmit sem végeztünk mindaddig, amíg ez nem történik meg".

Amikor azt látjuk, hogy a mai világban milyen gyengék az egyének meg a személyes kapcsolatokra épülő kis közösségek, és megkérdez­zük magunktól: miért van így, válaszunknak nemcsak azt kell magában foglalnia, hogy gyengeségüknek a modern katonai-ipari állammá szer­veződött roppant hatalmi gócok az okai, hanem azt is, hogy azért gyen­gék, mert kiszolgáltatták erejüket az államnak. Úgy kell elképzelnünk, mintha minden ember rendelkezett volna meghatározott mennyiségű erővel, de valamiféle mulasztás, nemtörődömség, vagy egy botor, föld­hözragadt szokás vagy beidegződés miatt hagyta volna, hogy azt meg­szerezze valaki más, ahelyett, hogy maga használta volna fel céljaira. (Kenneth Boulding szavaival élve, temérdek emberi energia létezik a vi­lágban. Amikor az óriás szervezetek hasznosítják ezeket az energiákat, elvonják őket más területekről.)

Gustav Landauer, a német anarchista, egy egyszerű, de mélyreható gondolatot fűzött az állam és társadalom viszonyának vizsgálatához: „Az állam nem valami olyasmi, amit egy forradalommal lerombolhatunk. Az állam – állapot, az emberek közötti meghatározott viszony, viselkedés­mód. Úgy rombolhatjuk le, ha másféle kapcsolatokat kötünk, másképp viselkedünk." Mi, s nem valami absztrakt, külső identitás az – mondja Landauer -, aki hol így, hol úgy cselekszik, hol társadalmi, hol politikai értelemben létezik. Landauer barátja és szellemi örökségének folytatója,

Martin Buber Society and the State [Állam és társadalom] című tanul­mányát a szociológus, Robert Maclver megállapításával kezdi: „a társa­dalmit a politikaival azonosítani annyi, mint valamennyi hiba közül a legvaskosabbat elkövetni, eltorlaszolván az utat mind a társada­lom, mind az állam megértéséhez". A politikai elv – Buber értelmezé­sében – a hatalom, a tekintély, a hierarchia és az uralom fogalmaival írható le. A társadalmi elvet ott látja érvényesülni, ahol az emberek kö­zös szükségleteik és közös érdekeik alapján szövetségre lépnek.

Honnan nyeri erejét a politikai elv? – kérdezi Buber. És a kérdést így válaszolja meg: „Az állam mindenek felett álló egyesítő hatalma onnan származik, hogy az emberek félnek egymástól; az államot a társadalom önfenntartó ösztöne élteti. A látens külső feszültségek adják kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött… Ez minden államfor­ma esetében így van: mindegyiknek nagyobb a hatalma, mint amennyit a körülmények megkövetelnének, sőt politikai hatalmon valójában éppen ezt a rendelkezési lehetőségben megmutatkozó többletet értjük. E több­let mértéke – mely persze pontosan nem számítható ki – jelzi az igazga­tás és uralom közötti meglévő különbséget." Buber ezt a hatalmi fölösle­get „politikai többletnek" nevezi, és megállapítja, hogy „igazolását a külső és belső bizonytalanságból nyeri, az országok közötti és az orszá­gokon belüli látens feszültségekből. A társadalmi elvhez viszonyítva a politikai elv mindig erősebb, mint ahogy az adott körülmények között ez szükséges lenne. Az eredmény a társadalmi spontaneitás fokozatos el­apadása."

A két elv konfliktusa az emberi viszonyok örök sajátossága. Vagy ahogy Kropotkin mondta: „Civilizációnk kezdete óta kétféle tradíció, két ellentétes irányzat harcol egymással: a római és a népi, a birodalmi és a föderalista hagyomány – a hatalom és a szabadság elve." Viszonyuk a fordított arányosság: az egyik ereje a másik gyengesége. Ha fokozni akarjuk a társadalom erejét, gyengítenünk kell az államét. A totalitariánizmus hívei ezt jól tudják, ezért akarják minduntalan lerombolni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felett nem tudnak ha­talmat szerezni. Így tesznek az államon belüli domináns érdekcsopor­tok, s eszerint szerveződik az üzleti és katonai szféra szövetsége is a „permanens hadigazdaság" fenntartására. E szövetség, mely, egykor Charles E. Wilsonnak, az Egyesült Államok hadügyminiszterének kezde­ményezésére jött létre, ma már olyannyira eluralta az Egyesült Államok politikai életét, hogy még Eisenhower is kötelességének érezte, hogy utolsó elnöki beszédében figyelmeztessen a benne rejlő veszélyekre.

Lehántva róla a politikusok és filozófusok által ráaggatott metafizikai leplet, az államot mint az erőszak politikai szervezetét határozhatjuk meg, a szociológusok szerint pedig az állam egy a társadalom többi szervezete között. Mindazonáltal minden más organizációtól megkülön­bözteti az a kizárólagos joga, hogy végső esetben kényszert alkalmaz­zon. S itt megint csak felmerül a kérdés: ki ellen irányul ez a végső jog? Nos, a külső ellenség ellen irányul, de az esetek nagy részében valójá­ban a hatalma alatt álló társadalmat veszi célba.

Ezért mondta hát Buber, hogy a látens külső feszültségek adják az állam kezébe a gyeplőt, hogy úrrá legyen a belső ellentétek fölött. De vajon tudatosan teszi-e ezt az állam? Tényleg arról lenne szó, hogy az állam „rossz" emberek kezében van, s minden rendbe tehető, ha a „jó" emberekre szavazunk? Vagy az állam mint intézmény alapvető sajátos­sága mutatkozik itt meg? Simoné Weil mindenesetre ezt a következte­tést vonta le, amikor a következőket írta: „A háborúról szóló tanulmányok majdnem mind elkövetik azt az óriási hibát – amelybe a szocialisták is kivétel nélkül mind beleesnek -, hogy ti. a háborút egyszerűen csak a külpolitika egy epizódjának tartják, pedig ez mindenekelőtt belpoli­tikai lépés, s azok közül is a legalávalóbb." Pontosan erre a megálla­pításra jutott Marx is, aki szerint a szabadversenyes kapitalizmus korá­ban a tőkések konkurenciája, mely nem ismer más fegyvert, csak a ki­zsákmányolást, a tőkéseknek munkásaik ellen vívott harcává változott, s végül az egész tőkésosztályt a munkások ellen fordította. Így történhet meg aztán, hogy az állam a háború és a háborús fenyegetés eszkö­zét használja, hogy sakkban tartsa saját polgárait. „Mivel az irányító apparátusnak az ellenséggel szemben nincs más eszköze, mint hogy a kényszer erejével halálba küldje saját katonáit, az egyik államnak a má­sik állam ellen vívott háborúja az államnak és a katonai apparátusnak a saját népe ellen vívott háborújává változik."

Az irányító apparátus felől nézve persze másképp fest a kép. Szá­molgatván, hogy a lakosság mekkora hányadát áldozhatják fel egy atomháborúban, a nagyhatalmak kormányai (kapitalisták és kommunis­ták egyaránt) pontosan így szoktak kalkulálgatni. Mindjárt a fentiek sze­rint látja azonban az ember a dolgokat, ha – mint ez milliók esetében így van – ó maga is egy a feláldozhatok között (kivéve persze, ha méltatlan személyét egynek tekinti az állammal). A „megengedhető veszteség" csak nőtt, mióta a specializált, költséges kiképzésben részesített, szűk katonai személyi állomány válláról az amorf polgári tömegekre hárul a teher, hogy ezt az áldozatot meghozzák. Amerikai stratégák kiszámol­ták, hogy a polgári lakosság hányadrésze pusztult el századunk nagy háborúiban. A legyilkoltaknak az I. világháborúban 5, a II. világháború­ban 48, a koreai háborúban 84%-a volt civil, míg egy elképzelhető III. világháborúban ez a szám előreláthatólag 90-95% lenne, hiszen mára már az államok – kicsik ós nagyok egyaránt – akkora készletet halmoz­tak fel nukleáris fegyverekből, hogy abból a világ minden lakosára tíz tonna TNT jutna.

T. H. Green, a XIX. században azt írta, hogy a háború az állam „töké­letlenségének" kifejeződése. Nem volt igaza. A háborúban éppenhogy az állam tökéletessége teljesedik ki: a háború az állam legszebb órája. A háború az állam normális állapota – a kitételt Randolph Bourne hasz­nálta először az I, világháborúban. Bourne kifejtette: „Az államok az egy­más ellen támadó, illetve az egymással szemben védekező nyájak szer­vezetei. A háború a nyáj legalsó szintjéig, legtávolabbi ágaiba is eljuttat­ja az akarat és cselekvés áramát. A társadalom működő erők pillanatnyi gyorsasággal mind a legfőbb cél érdekében egyesülnek, hogy katonai támadást indítsanak, vagy hogy védekezzenek. És ami békében annyi küzdelem árán sem sikerült, az most megvalósul… a kötelek megfeszül­nek, az ellentétek kihunynak, és a nemzet lassan hömpölyögve, de foko­zódó sebességgel és egyre szorosabb egységben halad a nagy cél felé, hogy meglelje békéjét a háborúban."

Az állam elkorcsosulása, hibáinak fokozatos előtérbe kerülése ezért érvényesül társadalmi szükségszerűségként. Az életben maradás szem­pontjából így elengedhetetlenül fontos, hogy új kötelékeket, alternatív hatalmi fókuszokat, másfajta viselkedésmódokat alakítsunk ki. De hol kezdjük? Annak mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmiképp sem kívánunk egy létező politikai pártot támogatni vagy ah­hoz csatlakozni, vagy akár abban reménykedni, hogy egy létező politikai pártot belülről változtathatunk meg. Az sem megoldás azonban, hogy új pártokat alakítsunk és küldjünk a politikai hatalomért folytatott küzdelem arénájába. Nem az a feladatunk, hogy megszerezzük az államot, hanem hogy fokozatosan megfosszuk a hatalomtól. Az állami bürokrácia és centralizáció ugyanolyan összeférhetetlen a szocializmussal, mint ami­lyen az autokrácia volt a kapitalista rendszerrel. Így vagy úgy, de a szo­cializmus népi és közösségi jellegét kell előtérbe állítani, nem szabad, hogy ilyen mértékben támaszkodjék a képviseleten alapuló közvetett ha­talomgyakorlás rendszerére. Működésében az önkormányzásnak kell az eddiginél sokkal jobban érvényesülnie. Más szóval piramisok helyett há­lózatokat kell építenünk. Minden hatalmi intézmény a piramisok mintájá­ra épül fel: az állam, a kis és nagy vállalatok, a hadsereg, a rendőrség, az egyház, az egyetemek, a kórházak mind-mind piramis-struktúrák, szűk döntéshozói csoporttal a csúcson, alul pedig széles néptömegek­kel, akik helyett és számára a döntéseket hozzák. Az anarchistáknak nem az a céljuk, hogy kicseréljék a címkéket az egyes társadalmi réte­geken, nem akarnak más embereket a csúcsra ültetni, azt akarják, hogy mi, alulról, kikecmeregjünk végre. Az anarchisták az egyének és közös­ségek széles hálózatát szeretnék létrehozni, s e hálózat részeként min­denki maga hozná meg saját döntéseit, mindenki maga irányítaná a sa­ját sorsát.

A klasszikus anarchista gondolkodók az egész társadalmi rendszert így képzelték el, a helyi közösségek szövetének: a „commune" vagy ta­nács a területi központ (s nem az állam kinyújtott keze, hanem az érin­tett tagok szabad társulása, mely lehet szövetkezet vagy testület vagy egyszerűen a közös érdekek által egyesített emberek időleges szövetsé­ge); és a „syndicate" vagy munkástanács a munkahely szerinti, illetve a foglalkozási egység. Ezek az egységek szövetségbe tömörülnének, de nem úgy, mint a piramis kövei, ahol a legalsó tégla hordja a legnehe­zebb terhet, hanem úgy mint a láncszemek egy hálózatban, az autonóm közösségek hálózatában. Az anarchista társadalomelméletben sokféle gondolati szál fonódik össze: a közvetlen cselekvés, az autonómia és a munkásirányítás, a decentralizáció és a föderalizmus gondolata.

A közvetlen cselekvés fogalmát a századfordulón élt francia forra­dalmi szindikalisták vezették be a munkásmozgalomban alkalmazott kü­lönböző harci módszerekkel összefüggésben, az olyanokkal, mint a munkabeszüntetés, munkalassítás, amerikázás, szabotázs és az általá­nos sztrájk. A fogalom jelentése azóta jócskán kiszélesedett, feltöltődött a Gandhi-féle passzív ellenállási mozgalom, az Egyesült Államokban folytatott polgárjogi küzdelmek, és a szerte a világban mind nép­szerűbbé váló öntevékeny politikai mozgalmak tapasztalataival. Dávid Wieck úgy határozta meg a közvetlen cselekvést, mint ami „a kitűzött cél felé haladva, figyelembe véve az adott helyzetet, megmarad az egyén, illetve az egyént képviselő közösség mozgásterében. Ezzel szemben a közvetett cselekvés, feltehetőleg a „jó" cél érdekében olyan dolgok meg­valósítására tör, amelyeknek ehhez a „jó" célhoz semmi közük nincsen, sőt ellentétesek vele." Meghatározását a következő egyszerű példán szemlélteti: Ha a hentes mérés közben ujjával is megsegíti egy kicsit a serpenyőt, a vásárló panaszkodhat, elmondhatja a hentest mindenféle gazembernek, aki kirabolja a szegényeket; ha a vásárló tovább ágál, de semmi többet nem tesz, akkor az egész csak szájjártatás marad; ha ki­hívja a Súly- és Mértékügyi Hivatalt, akkor az már közvetett cselekvés; ha viszont ragaszkodik hozzá, botladozó nyelvvel, hogy maga mérje meg a húst, esetleg hoz egy másik mérleget, ellenőrizendő a hentes sú­lyait, vagy elmegy máshová vásárolni, vagy támogatja egy szövetkezeti áruház megnyitását – akkor már a közvetlen cselekvés mezejére lépett. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az egyénnek illetve a közös­ségnek az általánosság egy szintjén minden helyzetben adódik le­hetősége valamilyen közvetlen cselekvésre, olyan dolgokat fedezhetünk fel, amelyek eddig észrevétlenek maradtak, és olyan dolgok tűnhetnek egyszeriben fontosnak, amelyeknek jelentőségét eddig alábecsültük. Gondolkodásunk annyira átpolitizálódott, annyira csak az állami intéz­mények működése körül forog, hogy a környezetünk átalakítására irá­nyuló közvetlen erőfeszítések hatásai feltáratlanul maradnak. A közvet­len cselekvés gyakorlata, meglehet, azonos azzal, hogy szabad embe­rek vagyunk, készen arra, hogy felelősségteljes életet éljünk egy szabad társadalomban."

Az autonómia, a munkásirányítás és a decentralizáció gondolata el­választhatatlan a közvetlen cselekvés fogalmától. A modern államok­ban, mindenhol és minden területen egy maroknyi kisebbség hozza a döntéseket, gyakorolja a hatalmat, és korlátozza a lehetőségeket, a nagy többségnek pedig el kell fogadnia ezeket a döntéseket, alá kell vetnie magát ennek a hatalomnak, és a kívülről megszabott le­hetőségek keretei között kell lavíroznia. A közvetlen cselekvés gya­korlata annyit jelent, hogy visszavesszük a döntéshozói hatalmat tőlük – saját ügyeinkben.

A döntési jog kisajátításának a munkás munkahelyi autonómiájának vonatkozásában van a legnagyobb jelentősége. Ha a munkásirányítás szóba kerül, az emberek csak szomorúan mosolyognak és lemondóan dörmögnek valamit a modern ipar arányairól és átláthatatlanságáról, ami szerintük egy fejlett gazdaságban megvalósíthatatlan vágyálommá teszi a munkásirányítást. Nincs igazuk. Semmiféle technikai alapja nincs an­nak, hogy a munkásirányítást megvalósíthatatlannak tartsuk. A munkás önigazgatásnak ugyanazok az akadályai, amelyek a társadalmi javak bármiféle igazságos elosztásának is útját állják – a kiváltságosok hagyo­mányos érdekei a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyok között.

A decentralizáció, hasonlóképpen, nem technikai probléma, hanem sokkal inkább az emberi viszonyok szerveződésének egyfajta szemléle­te. Meggyőző gazdasági érveket lehetne felhozni a decentralizáció mel­lett, de a közvetlen cselekvés és az autonómia elvét valló anarchista számára nem is képzelhető el másfajta megoldás. Centralista törekvé­sek az ő számára ugyanúgy nem jöhetnek szóba, mint ahogy az autoritariánus és centralista beállítottságú emberben sem merül fel, hogy de­centralizációs módszerekhez folyamodjék. A modern anarchista Paul Goodman, a decentralizáció egyik hirdetője erről a következőket írja: „Valójában a decentralista eszmék mindig is két ágra szakadtak. Egyes szerzők, mint például Lao-ce és Tolsztoj, a várost és az udvart konzer­vatív paraszti szemszögből bírálták, szemükre vetve, hogy szervetlenek, s hogy megnyilvánulásaikat a formalitás és ritualizmus uralja. Más szerzők viszont, mint például Proudhon és Kropotkin, a centralizált hata­lom és a bürokrácia, valamint a feudális hatalmi viszonyok demokrati­kus, urbánus kritikáját adták. Bírálták kizsákmányoló jellegét, hogy nem serkenti a hatékonyságot ós a kezdeményezőkészséget. Ma azonban már csakis egy poszt-urbánus és poszt-centralista, ós semmiképpen sem falusias jellegű decentralizáció valósulhatna meg."

Az anarchista gondolkodók – pontosan azért mert nem céljuk a föld­rajzi elszigetelődés – különös figyelmet szenteltek a föderalizmus elvé­nek. Proudhon alfáját és ómegáját látta benne politikai és gazdasági eszméinek. Őt nem az államszövetség, de nem is egy föderális világál­lam gondolata foglalkoztatta, hanem az emberi viszonyok szerveződé­sének alapelve.

Bakunyin föderalista elképzelései Proudhon eszméit visszhangoz­ták, de ő hangot adott azon meggyőződésének is, hogy a föderalizmus elvét csak a szocializmus töltheti meg valódi forradalmi tartalommal. Ha­sonlóképpen Kropotkin is a francia forradalom és a Párizsi Kommün, majd, élete alkonyán, az Orosz Forradalom tapasztalatainak példáján mutatott rá arra, hogy egyetlen forradalom sem feledkezhet meg a föde­ralizmus elvéről, ha meg akarja őrizni forradalmiságát.

Minden valódi népi megmozdulás programjában ott szerepeit az au­tonóm közvetlen cselekvés, a decentralizált döntési jog és a szabad fö­deráció joga. Staughton Lynd is megállapította, hogy „nem volt még olyan igazi forradalom – akár az 1766-os amerikai, akár az 1789-es francia, akár az 1917-es orosz, vagy az 1949-es kínai forradalmat vesszük -, amelyben ne bukkantak volna föl az alulról kezdeményezett ad hoc népi szervezetek, hogy a korábban legitimként elismert intézmé­nyek kezéből átvegyék az irányítást." Ott láthattuk őket 1949-ben, a né­met forradalomban – akkor müncheni „tanácsköztársaságnak" hívták magukat -, az 1936-os spanyol és az 1956-os magyar forradalomban, de a Prágai Tavasz is előcsalogatta őket 1968-ban. Megjelentek ugyan, de csak azért, hogy ugyanaz a párt tiporja el őket, mely egy alapvetően anarchista jelszót meghirdetve, a „minden hatalmat a szovjeteknek" fel­kiáltással került hatalomra 1917-ben. 1920 márciusában, amikorra a bol­sevikok már állami szervvé alakították a helyi szovjeteket, Lenin és Em­ma Goldman között a következő szóváltás hangzott el: „Ugyan már – mondta Lenin -, hisz még a maga nagyszerű elvtársa, Errico Malatesta is elkötelezte magát a szovjetek mellett." „Igen – válaszolta erre Gold­man -, a szabad szovjetek mellett."

Maga Malatesta a forradalom anarchista fogalmáról ezt írta: „A forra­dalom a kényszerviszonyok szétzúzása; a csoportok, a közösségek és a régiók autonómiája; a forradalom a testvériség utáni vágyból, az egyéni és közösségi érdekekből, a termelés és a honvédelem szükségleteiből született szabad szövetség; a forradalom az emberek megannyi szabad tömörülése eszméik, vágyaik vonzalmaik szerint; a forradalomban ezré­vel alakulnak és bomlanak fel a képviseleti, helyi, közösségi, regionális és országos testületek, amelyek a közeli és távoli tájakon élő emberek vágyait és érdekeit a nyilvánosság elé tárják s egyeztetik, de anélkül, hogy törvényhozói hatalommal rendelkeznének, pusztán a tájékoztatás, a tanácsadás és a példa eszközeivel. A forradalom a tények tüzén edzett szabadság – addig ól, amíg a szabadság, amíg valakik, kihasz­nálva a tömegek kimerültségét, a túlzott remények nyomában járó kény­szerű csalódottságot, az esetleges tévedéseket és emberi hibákat, újból hatalomként nem lépnek fel, zsoldosokból vagy sorkatonákból álló sere­gekkel a hátuk mögött, ezek aztán törvényeket hoznak, megálljt paran­csolnak a mozgalomnak, és útnak indítják a reakciót."

Az idézet utolsó mondata azt sugallja, hogy Malatesta elkerülhetet­lennek tartotta a reakciót, ami igaz is, ha az emberek hagyják, hogy a hatalmától megfosztott régi uralkodó elit helyett egy új vegye a kezébe a hatalmat. Más szempontból azonban valóban igaz, hogy minden forra­dalomban bekövetkezik egyszer a hanyatlás. Hol emelkedünk, hol lebu­kunk a történelem hullámain. A „végső harc" csak a dalban létezik. Vagy ahogy Landauer mondja, minden forradalom vége egy másik forradalom kezdete azok számára, akik nem ragadtak le egy fényes történelmi pilla­natnál. Nincs végső küzdelem, csak partizánharcok hosszú sora a leg­különbözőbb harcvonalakon.

A spontán rend elmélete

A szervezetekről alkotott anarchista felfogás lényeges eleme az úgyne­vezett spontán rend elmélete: az az elmélet, mely szerint a társadalom tagjai közös érdek alapján, bizonyos számú emberrel, tapogatózva, rög­tönözve, kísérletezve, akár tévedések árán is, de megteremtik a rendet egy adott szituációban. Ez a rend pedig sokkal jobban megfelel az em­berek igényeinek, mint bármi, amit egy külső hatalom kényszeríthet rá­juk, s tartósabbnak is bizonyul annál. Kropotkin az emberi társadalom történetét tanulmányozva, a Francia Forradalom korai szakaszának ese­ményeiből és az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalataiból levont tanul­ságok alapján alakította ki a maga elképzeléseit ezzel kapcsolatban. A spontán szerveződésre példát láthatunk a legforradalmibb helyzetekben, a természeti katasztrófák után felbukkanó ad hoc szervezetekben, és mindenhol másutt, ahol szervezeti formák és hierarchikus hatalom nél­kül folytatnak az emberek valamiféle tevékenységet. A hatalom elve oly mélyen beépült társadalmunk sejtjeibe, hogy a spontán rendező elv csak forradalmak, szükséghelyzetek és egyéb úgynevezett „események" idején lép működésbe. Mégis feltárul benne az emberi természet egy sajátos, az anarchisták által „normálisnak", a hatalom hívei által meg „rendkívülinek" tartott tulajdonsága.

A spontán szerveződés szép példája volt az első aldermastoni me­netelés, vagy az, amikor 1946 nyarán egy egész sor katonai tábort özönlöttek el erőszakos lakásfoglalók. (1946-ban, júniustól októberig, Anglia és Wales 40.000 hajléktalanja több mint 1.000 katonai tábort fog­lalt el önhatalmúlag. Igyekeztükben, hogy otthonosabbá tegyék ezeket a sivár barakkokat, megszerveztek minden kommunális szolgáltatást – kö­zös étkeztetést, ruhatisztítást, gyermekfelügyeletet stb. Megalakították a Lakásfoglalók Védelmi Szövetségét. Ezeknek a közösségeknek egyik sajátossága az volt, hogy olyan emberek hozták őket létre, akik az ott­hontalanságon kívül semmiben sem hasonlítottak egymásra-vándorkö­szörűstől az egyetemi tanárig mindenki megtalálható volt itt.) A fogyasz­tói kizsákmányolás ellen tiltakozó közönség az 1960-as évek végének popfesztiváljain, szintén a spontán szerveződésre szolgáltatott példát. Ezek a fiatalok a tiltakozásnak olyan módszereit választották, amelyekbe a főcímeken átfutó újságolvasó nem feltétlenül látott bele. A helyi ható­ság egy képviselője a kormánynak tett jelentésének mellékletében, mely „A tájékozott közvélemény keresztmetszete" címet viselte, ezt írja: „a részvevők között, megítélésem szerint, a béke és elégedettség légköre honol". Egy egyházi képviselő pedig „a nagyfokú felszabadultság, test­vériség, és az osztozkodásra való erős hajlandóság általánosan elural­kodó légköréről" tesz említést. Ehhez hasonló vélemények hangzottak el a Woodstock Fesztivál alkalmával épült rögtönzött várossal kapcsolat­ban is az Egyesült Államokban: „Woodstock, ha nem ideiglenes jelleggel épült volna, már csak méreténél fogva is Amerika egyik legnagyobb vá­rosává válik, de az biztos, hogy egyedülálló jelenség lenne, ha azokat az elveket vesszük, amelyek alapján lakói életüket megszervezték."

A dél-londoni Pechamben létrehozott Pioneer Health Center-ben (Kí­sérleti Egészségügyi Központ) a spontán szerveződés elméletét műkö­dés közben figyelhettük meg. Ez az érdekes és tudatosan átgondolt kí­sérlet orvosok és biológusok egy csoportjának kezdeményezésére indult be a II. világháború előtti évtizedben. Céljuk az volt, hogy, eltérően a más területeken működő orvosoktól, ne a betegségeket vizsgálják, ha­nem az egészség és az egészséges élet mibenlétét próbálják kutatni. Úgy találták, hogy célkitűzéseik megvalósítására az a legjobb módszer, ha egy nyilvános klubot hoznak létre családi tagsággal. A klub keretében a családok különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, cserébe azért, hogy tagsági díjat fizetnek, és bizonyos időközönként orvosi vizsgálatok­nak vetik alá magukat. A pechami biológusok úgy gondolták, hogy akkor tehetnek érvényes megállapításokat, ha szabad embereket vonnak megfigyelés alá – olyan embereket, akik azt tehetik, amire kedvük szottyan, és szabadon juttathatják kifejezésre vágyaikat. Éppen ezért nem voltak vezetők, és nem volt semmiféle szabály vagy házirend. „Én voltam az egyetlen, akinek hatalma volt – nyilatkozta az alapító -, de én is csak azért éltem vele, hogy elejét vegyem bármiféle hatalmas­kodásnak." Az első nyolc hónap maga volt a téboly. Az egyik megfigyelő erre így emlékezett: „Az első családokkal fegyelmezetlen gyerekhordák ér­keztek és úgy vették birtokba az egész épületet, mint egy grandiózus londoni utcát. Visítva rohangáltak keresztül-kasul a termeken, mint a hu­ligánok, összetörték a berendezést és a bútorokat", elviselhetetlenné té­ve az életet mindenki számára. Scott Williamson azonban „ragaszkodott hozzá, hogy a békét maguknak a gyerekeknek kell helyreállítaniuk az út­jukba kerülő ingerforrásokra reagálva". Kitartását siker koronázta: „Egy év sem telt bele és a káoszból kibontakozott a rend, gyerekcsapatokat lehetett látni, amint naphosszat úsznak, korcsolyáznak, bicikliznek, tor­náznak vagy valami játékot játszanak, olykor beülnek a könyvtárba ol­vasni… a visítás és rohangászás csak emlék maradt."

A pechami kísérletről készített számos értékes beszámoló egyiké­ben John Comerford arra a következtetésre jut, hogy „ilyeténképpen, ha egy társadalom megfelelő körülmények között a spontán kifejeződésre bízza magát, maga jut el a megváltáshoz, és minden fölébe rendelt ve­zetésnél sikeresebben fogja megvalósítani az összhangot a benne működő erők között". Edward Allsworth Ross ugyanezt a következtetést vonta le a „határvidéki" közösségek igazi (vagyis nem a legendák szerin­ti) fejlődését vizsgálva a XIX. századi Amerikában.

Ugyanennek a jelenségnek hasonlóképpen drámai megnyilvánulá­sairól tudósítanak azok a bátor vagy inkább magabízó kísérletezők – pl. August Aichorn, Homer Lane és Dávid Wills – , akik önkormányzati, nem-büntető jellegű közösségeket alakítottak „bűnöző" fiatalokból. Ho­mer Lane volt az a férfi, aki évekkel előzve meg korát, közösséget ho­zott létre a bíróságok által hozzá küldött fiúkból ós lányokból – a közös­séget Little Commonwearth-nek hívták. Lane gyakran mondogatta, hogy „a szabadságot nem lehet adni, azt a gyerek maga fedezi és találja fel". Ezt támasztotta alá Howard Jones is, amikor így nyilatkozott: „Lane nem volt hajlandó a felnőtt világ intézményeit utánzó kormányzati rendszerbe kényszeríteni a gyerekeket. A Little Commonwearth kormányzati rend­szerét a gyerekek maguk formálták, lassan és fájdalmasan, saját igé­nyeik kielégítésére." Aishorn, aki hasonlóan bátor képviselője volt ugyan­ennek a generációnak, egy beilleszkedési zavarokkal küszködő gyere­kek számára létesült otthon vezetője volt. Az egyik különösen agresszív csoportról így írt: „agresszív cselekedeteik egyre gyakoribbakká és egyre erőszakosabbakká váltak, mígnem gyakorlatilag az épületben található összes bútort szétverték, betörték az ablaküvegeket, majdhogynem szi­lánkokká rugdalták az ajtókat. Egyszer egy fiú kiugrott a dupla ablakon, mit sem törődve az üveg vágta sebekkel. Végül üresen maradt az ebédlőasztal, mert a gyerekek a játékszoba zugaiba kuporodva falták be az ebédjüket. Visítás és üvöltözés hallatszott a távolból." Aichorn és kollégái, megőrizvén magukban azt, amit csak a módszerükbe vetett em­berfeletti hitnek és türelemnek nevezhetünk, megvédték a gondjaikra bí­zott gyerekeket a szomszédok, a rendőrség és a városi hatóságok dü­hétől. „Kitartásuk végül elnyerte jutalmát. A gyerekek nemcsak lecsilla­podtak, hanem erős érzelmi kapcsolatot alakítottak ki gondozóikkal. E kötődés aztán megfelelő alapul szolgált az átnevelési folyamathoz. Vé­gül a gyerekeknek meg kellett ismerkedniük a külvilág által felállított kor­látokkal."

Időről időre hasonló sikereket értek el mások is, [pl. Makarenko. – A szerk.] azon kevesek, akik elegendő belső szabadsággal és a mód­szer alkalmazásához nélkülözhetetlen morális erővel rendelkeztek, vala­mint azzal a végtelen türelemmel és kitartással, ami esetükben elenged­hetetlen. A mindennapi életben ezek az élmények nem jelentkeznek ilyen élességgel, mivel általában nem ilyen alapjaiban torzult személyi­ségekkel van dolgunk. A mindennapokban azonban, a tudatos szabályo­zottság szféráján kívül általában egy közös cél megvalósítása érdekében érintkezünk másokkal, s miközben – az időt látszólag céltalanul és tétle­nül vesztegetve – arra várunk, hogy kialakuljon a spontán rend, felmerül a veszély, hogy közbelép a rend egy szerelmese, s csak azért, hogy végre bevégezzen valamit, megkísérli kiépíteni a hatalmat és a rend­szert. Csak egy pillantást kell vetnünk azonban a szülő-gyerek viszony­ra, hogy lássuk, a rendetlenséggel kapcsolatos toleranciaküszöb ebből a szempontból egyénenként jelentősen különbözik. Többnyire azt vesszük észre, hogy a rend büntető és korlátozó hívei általában saját gátlásaik és bizonytalanságuk miatt olyanok, amilyenek. Vannak viszont olyan emberek is, akik megbocsátó türelemmel viselik a rendetlenséget, s az olvasó számára nem lehet kétséges, melyikükkel könnyebb együtt élni.

Egészen más síkon bontakozik ki spontán rend az emberi társadal­mak azon ritka pillanataiban, amikor egy népi forradalom megvonja tá­mogatását a „törvényes rend" erőitől, s ilyeténképpen a hatalmat is visszaveszi tőle. Egyszer alkalmam volt beszélgetni egy Dél-Afrikából visszatért újságíróval. Az országról szerzett legmélyebb benyomása az volt, hogy a dél-afrikai fehérek olyan „kurtán-furcsán" beszélnek egy­mással. „Ott már senki sem kedves a másikkal" – mondta. Megjegyzését egy ezzel ellentétes jelenség idézte föl bennem. A csehszlovákiai szov­jet beavatkozás évfordulóján tartott rádióműsorban az egyik résztvevő az 1968-as prágai nyárra visszaemlékezve a következőket emelte ki: „Ezen a nyáron mindenki barátságosabb, figyelmesebb lett. Eltűnt a bűn és az erőszak. Mindannyian azon fáradoztunk, hogy elviselhetőbbé te­gyük az életet, hisz oly elviselhetetlen volt azelőtt." A munkások sok he­lyen önkéntes felajánlásokat tettek – írja a Prágai Tavasz kapcsán John Berger -, hogy ingyen dolgoznak szombaton, így kívánván könnyíteni az ország anyagi gondjain. Azok az emberek, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a fogyasztói társadalom volt legmerészebb álmuk, pénzt és aranyat ajánlottak fel, hogy segítsenek megmenteni az ország gazdasá­gát (Ökonómiai szempontból ez persze naiv gesztus, de ideológiailag annál jelentősebb.) Munkások tömegeit láttam Prága utcáin, arcuk ra­gyogott tetteik és lehetőségeik tudatától. Ez a hangulat persze nem tart­hatott örökké. Ám egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy milyen le­hetőségek szunnyadtak az emberekben kihasználatlanul; hogy milyen gyorsan úrrá lehet lenni a bomlasztó erőkön." Harry Schwartz pedig (a New York Times-tól) arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a külföldi tudósí­tók élénk és keresetlen, közvetlen és felszabadult szavakban írták meg a boldog prágai polgárok parttalan lelkesedését." Amikor aztán begör­dültek a szovjet tankok, hogy helyreállítsák az ö rendjüket, a spontán for­radalom spontán ellenállássá alakult át. Kamii Winter így nyilatkozott a prágai eseményekkel kapcsolatiban: „Meg kell vallanom, hogy teljesen hiányzott a szervezettség. Magától ment minden…" Pozsony megszállá­sának második napjáról Ladislav Mňačko a következőket írta: „Egyetlen vezényszó sem hangzott el. Magától is tudta mindenki, hogy mit kéne tennie. Mindenki a maga ura volt és magának parancsolt, miközben a hivatalos kormány valahol messze, valószínűleg Moszkvában tartózko­dott. Hiába próbálták a megszálló erők megbénítani az ellenállók tevé­kenységét, ment tovább minden a maga útján, s talán még olajozottabban, mint békés időkben. Az embereknek estére még a kenyérkérdést is sikerült megoldaniuk."

Novemberben, amikor a diákok ülősztrájkot szerveztek az egyete­meken, „a lakosság azzal is kimutatta szimpátiáját, hogy a gyárakból tu­catjával küldték a diákoknak az ingyen élelemmel megrakott teherautó­kat. A prágai vasúti alkalmazottak pedig sztrájkkal fenyegettek arra az esetre, ha a kormány megtorló intézkedéseket foganatosítana a diákok­kal szemben. Különféle közlekedési alkalmazottak buszokat bocsátottak a sztrájkolok rendelkezésére. A postai dolgozók külön telefonösszekötte­tést létesítettek az egyetemi városok között."

A Prágai Tavasz egyébként nem az első volt a spontán forradalom spontán rendjének példatárában. Tizenkét évvel korábban Lengyelor­szágban és Magyarországon az anarchia ugyanilyen röpke mézeshetek­re invitált.

Ugyanezt láttuk más földrészeken is. Amikor Havannában az általá­nos sztrájk megbuktatta a Battista-rezsimet, és mielőtt Castro hadsere­ge benyomult a városba, Róbert Lyon, az American Friends Service Comittee New England-i irodájának ügyvezető igazgatója arról tudósított je­lentésében, hogy „bár most nincs rendőrség az országban, a bűnözési ráta már évek óta nem volt ilyen alacsony". A BBC tudósítója szerint: „A városban napokig nem működött semmiféle rendőrség s ez mindenki számára örvendetes élmény volt. A motorosok fegyelmezetten viselked­tek, ami, tekintve, hogy kubaiakról van szó, igazán bámulatba ejtő. Az ipari munkások kis csoportokban tüntettek követeléseikért, majd felosz­lottak, és ki-ki ment haza. A kocsmák is bezártak, amikor minden ven­dég megitta a magáét, és mindenkinek csak annyira volt jókedve, amennyire kell. Havanna, lerázva magáról annyi év után egy velejéig korrupt rendőri szervezet elnyomását, felszabadultan mosolygott a forró napsütésben."

A fent leírt esetek mindazonáltal – és közismerten – egytől-egyig az­zal végződtek, hogy az új rendszer, a rend megteremtésének szüksé­gességére ós az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, sietve kiépítette a maga elnyomó gépezetét.

Az olvasó számára is nyilvánvalóan,- az emberi viselkedés és a tár­sadalmi viszonyok kutatása során azért tanulmányoztuk, elemeztük (és példáztuk a fentiekben is) azokat a pillanatokat, amikor a társadalmat egyedül az emberi szolidaritás kötőanyaga tartotta össze, a hatalom holtsúlya nélkül, hogy kiderítsük, megvannak-e az előfeltételei a társa­dalmi spontaneitás, a „részvétel" és a szabadság kiterjesztésének, s ha igen, melyek azok. Bizonyos, hogy azok a pillanatok, amikor semmiféle rendőrség nem működik, elmélyült érdeklődésre tarthatnának számot, legalább a kriminológusok részéről. Ennek ellenére sem a szociál­pszichológiai tanulmányokban, sem a történészek írásaiban nem találko­zunk kellő mértékben e téma tárgyalásával. A szemtanúk személyes él­ményei közé kell leásnunk magunkat, ha valóban foglalkozni akarunk a kérdéssel.

Ha meg akarjuk tudni, hogy miért nem tanulmányozzák a történé­szek a forradalmi spontaneitás pillanatait, vagy, hogy miért feketítik be őket, olvassuk csak el Noam Chomsky Objectivity and Liberal Scholarship [Objektivitás és liberális tudomány] című tanulmányát. A szerző egy, az anarchisták számára kiemelkedően fontos esemény, az 1936-os Spanyol Forradalom példáján szemlélteti gondolatait, amelynek történe­te – jegyzi meg – még megírásra vár. A hivatásos történészek e tárgy­ban folytatott kutatásait elemezve Chomsky a következőket írja: „Azt hi­szem, már éppen elég bizonyítékunk van arra nézve, hogy a szerzőt a társadalmi forradalommal szembeni előítéletes gondolkodása, valamint a liberális polgári demokrácia rendje és értékei iránti elkötelezettsége vezette arra, hogy hamis színben tüntesse fel döntő fontosságú esemé­nyeket, és figyelmen kívül hagyjon jelentős történelmi folyamatokat." Chomsky azonban elsősorban nem erre akarta felhívni a figyelmünket. „Annyi azért mindenki számára világos – írja -, hogy a jóléti államok ér­telmisége veszélyes ideológiai áramlatokat követ. Ez az értelmiség kizá­rólagos jogot formál a jóléti társadalom irányításához szükséges techni­kákra és szakértelemre, és egy olyan nemzetközi társadalom kiépítésén fáradozik, amely fölött az amerikai szuperhatalom őrködik. Tisztán ideo­lógiai szinten e veszélyek jó részét már feltárták a tudomány ellenforra­dalmi alárendeltségének kutatása során… Mindaddig amíg az irányítási és ellenőrzési módszerek léteznek, arra lehet használni őket, hogy kor­látozzák az új társadalmi formákkal való spontán és szabad kísérlete­zést, s ugyanígy lehet velük megakadályozni azt is, hogy újrateremtsük a társadalmat azok érdekében, akik ma, így vagy úgy, de mindenképp kisemmizettek. Ahol ezek a módszerek kudarcot vallanak, ott helyükbe lépnek a kényszereszközök, a modern technika által rendelkezésre bo­csátott legváltozatosabb formáikban, hogy fenntartsák a rendet és a biz­tonságot."

Van tehát olyan rend, amit az erőszak tart fenn, van olyan, amit a bürokrácia kényszerít ránk (rendőrökkel az ajtóban), és van olyan rend, amely spontánul bontakozik ki, annál fogva, hogy társas lények vagyunk, akik képesek saját sorsukat alakítani. Majd, ha az első kettő megszűnik létezni, akkor nyílik meg az út a harmadik rend végtelenül emberibb és emberségesebb formája előtt. Mert a szabadság – ahogy Proudhon mondta – nem a gyermeke, hanem a szülője a rendnek.

Vezetők nélkül

Korunk már olyannyira hozzászokott a mes­terségesen kijelölt vezetőkhöz… hogy ne­hezen ismeri föl az igazságot, vagyis hogy a vezetőket nem kell sem kiképezni. sem ki­nevezni, mert azok maguktól bukkannak fel. ha eljön az ideje. A Peckham Központ kötet­len viszonyai között a vizsgálatot vezető tu­dósok nap mint nap szemtanúi lehettek, mi­ként válik ki valaki ösztönösen a közös­ségből, s lesz a közösség ösztönösen, de nem hivatalosan elismert vezetőjévé, mindig az adott pillanat kívánalmainak megfelelően. Jöttek-mentek a vezetők, ahogy a körülmé­nyek hozták a Központ örökmozgásában. Mert kijelölésük nem volt tudatos és (felada­tuk végeztével) nem is tudatosan tétettek le. A közösség tagjai nem is mondtak köszöne­tet a vezetőnek sem szolgálatai teljesítése közben, sem utána, szolgálatai teljesítésé­ért. Addig követték, amíg irányítása a javuk­ra vált, illetve amíg megfelelt annak, amit ők is akartak. Szánakozás nélkül vártak le róla, amikor új tapasztalataik friss élmények felé szólították őket, melyek során majd megint új vezetők emelkednek fel, vagy amikor már olyan önbizalomra tettek szert, hogy bármi­féle kötött vezetés csak korlátozta volna őket. (John Comerford: Health the Unknown. The Story of the Peckham Experiment. [Éljen az ismeretlen! – a peckhami kísérlet története])

A vezetővel akarok beszélni! Ezzel kezdi a marslakó, ha földi lénnyel ta­lálkozik, ezt követelik a rendőrök a tüntetőktől, az újságírók a forradal­mároktól. „Néhány újságíró szerint – mondta egyikük Daniel Cohn-Benditnek – maga a forradalom vezére." Cohn-Bendit így válaszolt: „Össze­vissza firkálnak mindenféle ostobaságot. Sohasem lesznek képesek fel­fogni, hogy a diákmozgalomnak nincsen szüksége vezetőkre. Nem va­gyok sem vezető, sem hivatásos forradalmár. Csak szócső vagyok, szó­szóló, semmi más." Az anarchisták a vezetés nélküli közösségek hívei, s ha ez a kifejezés ismerősen cseng, az azért lehetséges, mert volt a há­ború előtt egy paradox kísérlet az angol és az ausztrál hadseregben – a módszert azóta már a gazdaságirányításban is alkalmazzák -, amit úgy hívtak, hogy vezetés nélküli csoporttechnika, és a vezetők kiválasztásá­ra szolgált. Katonai pszichológusok megfigyelték, hogy az, amit ők az ideális vezető, illetve beosztott tulajdonságainak tartottak, nem mutatko­zik meg, ha az egyént elszigeteljük társaitól. „Ezek a tulajdonságok meg­határozott társadalmi szituációkhoz kötődnek – írta az egyik pszicholó­gus -, a vezetés helyzetenként és csoportonként változik. Több mint száz évvel ezelőtt Mihail Bakunyin ezt így fogalmazta meg: „Adok és ka­pok – ilyen az élet. Irányítanak ós irányítok, ha rám kerül a sor. Igy hát nincs hatalom, mely rögzített ós állandó, csak a kölcsönös, időleges és mindenekelőtt önkéntes vezetés ós alárendeltség folytonos váltakozása."

Ne tévesszen meg e gondolatok szelíd logikája. A vezetés anarchis­ta értelmezése következtetéseiben teljesen forradalmi – hiszen, ha kö­rülnézünk a világban, mindenhol azt látjuk, hogy pontosan az ellenkező felfogás érvényes: mindenhol hierarchikus, tekintélyelvű, privilegizált és állandó jellegű vezetés van hatalmon. Alig akad olyan tanulmány, mely e két ellentétes munkaszervezési módszer hatásainak összehasonlítá­sával foglalkozna. Említsünk meg mégis egyet. A Royal Institute of Bri­tish Architects (RIBA) anyagi támogatásával felmérés készült a tervező irodák munkaszervezési módszereiről. A kutatócsoport a tervezési folya­mat két ellentétes típusát különböztethette meg, amelyek meglehetősen különböző munka- és szervezési módszerek kiindulópontjául szolgáltak. „Az egyik esetekben a folyamat első lépcsőjeként megtervezik az épület formáját, majd, ehhez idomítva a megbízók igényeit, kiképezik e három­dimenziós prekoncepció belső terét. A másik módszer először kísérletet tesz arra, hogy minél jobban megismerje a leendő lakók igényeit, s ha már mindent tudnak róluk, köréjük tervezik az épületet."

Az első módszer esetében, ha azt alkotó jellegű munka fő része le­zárult, a többi már szinte magától megy, az építész gyors döntéseket hoz, betartja a határidőt s elég gyorsan dolgozik ahhoz, hogy méltányos hasznot könyvelhessen el. „A bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy ez a fajta magatartás uralkodó azokban az irodákban, ahol a centralizált munkaszervezési módszert alkalmazzák, és ezek a módszerek egyér­telműen az irányítás meglehetősen autokratikus formáival járnak együtt." Ezzel szemben „a másik elgondolás – mely a használó igényeitől jut el az épület formájáig – megnehezíti a döntéshozatalt. Tovább tart a mun­ka, az építész számára többnyire nem kifizetődő, holott a megbízó gyak­ran sokkal olcsóbban jöhet ki, s az épület is a vártnál gyorsabban kerül­het tető alá. Számos tervező iroda, mely a fenti módszerrel dolgozik, megfelelőbbnek találta a decentralizált munkaszervezési módszert, melynek kötetlen légkörében szabadon áradhatnak a gondolatok…" A kutatócsoport úgy találta, hogy a vizsgált irodák vagy a centralizált vagy a decentralizált típusba sorolhatók, kivéve egy kisebb „hibrid" csoportot, vagyis azt a néhány nagy állami intézetet, mely rendkívül merev hierar­chikus struktúra szerint épült fel, s a tervezői munka alacsony minőségé­vel, valamint rossz szakmai és vezetői hatékonyságával tűnt ki. Az alkal­mazotti fluktuáció, mely semmiféle összefüggést nem mutatott a kerese­tekkel, nagy volt a centralizált irodákban, és alacsony vagy rendkívül ala­csony a decentralizált felépítésűekben, ahol a munkatársak vállán jókora felelősség nyugodott és amelyekre a pezsgő munkahelyi légkör volt a jellemző.

A RIBA-felmérés eredményeihez hasonló megfigyeléseket tettek a tudományos kutatómunka elveinek összehasonlító vizsgálata során is. Itt kell megemlítenünk Wilhelm Reich „demokratikus munka" elméletének néhány megállapítását. Meg kell mondanom, kétlem, hogy valaha is ki­próbálta volna elgondolását a gyakorlatban, annyi azonban bizonyos, hogy az egybevág az anarchista csoportokban szerzett tapasztalataim­mal, Reich a következő kérdést teszi fel: „Mik voltak hát szervezetünk alapelvei, ha egyszer nem voltak sem szavazások, sem irányelvek és utasítások, ha egyszer nem voltak titkárok, elnökök, alelnökök és így to­vább, és így tovább?" A válasz pedig így hangzik: „A munka tartott össze minket, az, hogy munkánk által kölcsönösen függtünk egymástól. Egyetlen nagyszabású probléma kötötte le figyelmünket, a maga szak­mai részfeladataival. Nem kértem senkit, hogy segítsen a munkában, maguktól jöttek. Addig maradtak, amíg a munka ott tartotta őket. Nem alkottunk politikai csoportosulást, és nem dolgoztunk ki akcióprogramot sem. Mindenki tette a magáét, érdeklődésének megfelelően. … Aztán ott voltak az objektív, biológiai munkaérdekek és munkafeladatok, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák az emberi együttműködést. A pél­dakövetésre épülő munka spontán módon organikusan alakítja ki műkö­dési formáit, jóllehet csak fokozatosan tapogatózva, nem egyszer hibá­kat ejtve. Nem úgy, mint a politikai szervezetek, amelyek működése, az­zal a sok „kampánnyal" meg „platformmal", semmi összefüggést nem mutat a mindennapok gondjaival, bajaival."

A „demokratikus munkáról" szóló tanulmányának egy másik helyén Reich megállapítja: „Biztosak lehetünk benne, hogy ha egy szervezet­ben személyes ellentétek ütik fel a fejüket, megindul az intrika és a poli­tikai taktikázás, ott az embereket valójában már semmi sem köti össze, a közös munkaérdek elvesztette összetartó erejét. … Mivel a szervezeti kapcsolatok alapját a közös munkaérdekek képezik, így ha ezek meg­szűnnek, vagy konfliktusba kerülnek egymással, a szervezeti kapcsola­tok is felbomlanak." E kötetlen, változó vezetés szintén a tekintélyből táplálkozik, de e tekintély alapja itt minden esetben az önkéntes szerep­vállalás a szóban forgó feladat elvégzésében. Smeaton és Newcomen bizonyára egyaránt kitűnő mérnök volt – fejtegeti Reich -, de gőzgépei­ken minden dugattyú-löketnél egy külön odaállított fiúnak kellett kinyitnia a szelepet; és éppen az egyik ilyen fiú volt az, akinek egy alkalommal sikerült a szelepet a gép többi részéhez rögzítenie, hogy az magától ki­nyíljon, miközben ő el nem foglalt társaival játszik. Persze a modern gé­pek korában nincs többé helye az ilyen ártatlan újításoknak. A fejlesztési munkához ma már széles körű tudományos képzés vált szükségessé, a munkások pedig ki vannak zárva ebből a képzésből. Úgyhogy e remény­telen helyzetből nincs más kiút, csak ha egyesítjük a kézművességet a tudományos képzéssel – ha összegezzük a tapasztalatokat, ahelyett, hogy határokat vonnánk – így Reich.

A helyzet valójában ma még rosszabb, mint ahogy azt Kropotkin megjósolta. Terv és végrehajtás, „igazgató" és munkás még távolabb kerültek egymástól. Az emberek nagy része tulajdonképpen felülképzett a termelési piramisban elfoglalt helyéhez képest. Alkotó fantáziájukra a rendszer nem tart igényt. „Nem azért fizetnek hogy gondolkozzál, ha­nem hogy végezd a dolgod!" – hallhatjuk a művezetőktől.

Amikor az anarchista folyóirat szerkesztője voltam, a lappal foglalko­zó cikkekben különösen az egyik kritikus szavai nyerték meg a tetszése­met. E kritikus szerint a folyóirat mély érdeklődóst mutat az iránt „ahogy az egyes embert megfosztják a fejlődés lehetőségétől", és „ugyanakkor meglátja az emberekben rejlő kiaknázatlan képességeket". Habár e sza­vak inkább a szándékra, mintsem az eredményre vonatkoznak, a szerző véleménye mindazonáltal helytálló. Az emberek az anyaöltől a sírig tartó útjukon anélkül mennek végig, hogy valaha is tisztába jönné­nek saját képességeikkel; éppen azért, mert a kezdeményezés joga, a döntésben, bírálatban, és határozathozatalban való részvétel joga a fejeseknek van fenntartva. Nem véletlen, hogy a vezetéssel kapcso­latos példáimat a „kreatív" foglalkozások – mint az építészet és a kutató­munka – területén végzett funkcionális tevékenységek köréből vettem, Ha egy intézmény feladata az, hogy alkosson, akkor nem engedheti meg magának, hogy dolgozóinak többségéből mások által programozott gépeket csináljon.

„Az alkotás a kiválasztott keveseknek van fenntartva – olvassuk egy beosztott véleményét -, mi többiek arra kényszerülünk, hogy e kiválasz­tott kevesek által teremtett világban pergessük napjainkat, hogy az ő ze­néjüket hallgassuk, hogy az ő találmányaikkal és tudományukkal éljünk, hogy az ő költeményeikben, látomásaikban és színjátékaikban gyönyör­ködjünk. Ezt a meggyőződést táplálja bennünk kultúránk és nevelteté­sünk, jóllehet ez nem más, mint egy kulturálisan kialakult és meggyöke­resedett hazugság." A rendszer kitermeli a tudatlanok tömegét, majd el­határolja magát tőlük alkalmatlanságuk miatt, és a „kiválasztott kevesek­nek" hódol, mondván, hogy a tehetség ritka adomány…

Ki tervezzen?

Az amerikai városokat sújtó válság leküzdésére Sennett olyan városépí­tést ajánl, amely városokban az emberek arra kényszerülnek, hogy szembesüljenek egymással. „Ezekben a városokban nem létezne sem rendfenntartás, sem a központi irányítás más formája, nem lenne isko­láztatás, övezetekre osztás, felújítás, illetve semmilyen olyan központo­sított városi tevékenység, amit valójában egységes közösségi akcióval és ami még fontosabb, magán a városon belül közvetlen erőszakmentes konfliktussal folytatni lehet." Erőszakmentes? Igen, mivel Sennett azt ál­lítja, hogy a mai korszerű és anyagi javakban bővelkedő városban az ag­ressziónak és a konfliktusnak az erőszakon kívül nem nyújtanak semmi más kibocsátószelepet, s ennek pontosan a személyi konfrontáció hiá­nya az oka. (A leghangosabban akkor kiáltanak törvényért és rendért, amikor a közösségek – az amerikai külvárosokban – a leginkább elszi­getelődnek a többi városbeli embertől.) Ezen erőszak megnyilvánulására a legvilágosabb példa – mondja Sennett – „a modern városokban a rendőrségre nehezedő nyomás. A rendőröktől azt várják, hogy ellensé­ges döntés bürokratái legyenek", de „egy társadalom, amely a rendet­lenségre adott törvényes választ személytelen, passzív erőszakként képzeli el, csak a rendőrlázadás rémisztő kitörését váltja ki". Ezzel szemben az anarchista város, amit Sennett elképzel, „arra készteti az embereket, hogy megmondják, mit gondolnak egymásról, valamiféle összeférési, együttélési forma kikovácsolása céljából", s így az itteni megoldás nem kompromisszum a rend és az erőszak között, hanem egy teljesen eltérő életforma, amelyben az embereknek nem kell választani­uk a kettő között.

A valóban „decentralizált" hatalom, ahol az egyénnek a körülötte lévőkkel van dolga egy változatos környezetben, magában foglalja a kö­zösségi irányítás lényegét, vagyis a konfliktusszabályozás elutasítását érintő változást. Például erősen csökkenteni kell sok polgári rendetlen­ség rendőri szabályozását; a helyi ügyek békés rendezéséért az érde­kelteknek kell vállalniuk a felelősséget. Miután az emberek jelenleg olyan naivak és járatlanok a konfliktus kifejezésre juttatásában, e rendet­lenségeket csak erőszakba-torkollásként tudják elképzelni. Amíg nem ta­nulják meg tapasztalatból, hogy a konfliktus kezelése olyasvalami, amit nem lehet a rendőrökre hárítani, a konfliktusnak ez az erőszakba polari­zálódása és eszkalálódása az egyetlen végkifejlet, amit be tudnak üte­mezni. Ez érvényes azokra is, akik rendőri megtorlásra számítanak saját maguk ellen – ilyen például a militáns diákok kis csoportja -, és áll azok­ra is, akik „maguk mellé" hívják be a rendőrséget.

A szakértő feladata is megváltozik. „A tervezőknek ahelyett, hogy valami elvont városi egész részére terveznének, a város konkrét részei, a városban lévő különböző osztályok, etnikai csoportok és fajták számá­ra kell dolgozniuk. És a munka, amit ezeknek az embereknek végez­nek, nem tervezheti meg ezeknek az embereknek a jövőjét; az embe­reknek nem lesz esélyük arra, hogy éretté váljanak, ha nem maguk tervezik jövőjüket, ha nem kapcsolódnak be aktívan társadalmi életük kialakításába."

Egyébként az Egyesült Államok kezdeti története is olyan időszak volt, amelyben a helyi közigazgatásban a Községi Gyűlés [Town Meeting] volt a legfelső szerv. Ahogy Tom Paine írta: „az Amerikai Háború kezdetét követő két évben – és több amerikai szövetségi államban hosszabb ideig – nem voltak kialakított kormányzási formák. A régi kor­mányokat megszüntették, s az ország túlságosan el volt foglalva a hon­védelemmel ahhoz, hogy figyelmét új kormányok alapítására fordítsa, ám ezen intervallum során a rendet és a harmóniát éppoly sértetlenül őrizték meg, mint Európa bármelyik országában." Staughton Lynd hoz­záfűzi: „Az örökölt hatóságok elleni lázadás az amerikai forradalmi ha­gyományban sem puszta „intézményellenesség" volt. Az amerikai forra­dalmi hagyomány hallgatólagosan – néha nyíltan – magában foglalt egy álmot a jó társadalomról, mint alulról szakadatlanul újrateremtett helyi közösségek önkéntes szövetségéről; azt, amivel az újrateremtés folyik, Paul Godman 'egzisztenciális alkotmányos törvények folyamatos soro­zatának' nevezi."

A közösség erejének a centralizált bürokratikus tervezés borzalmai­ból eredő újbóli fölfedezése e hagyomány újrateremtésének kezdetét is jelentheti. És pontosan azért kell tapasztalatból megismernünk a közös­ségi hatalom nélküli közösségi szervezésnek, az igazi közösségi cselek­véstől való elterelésül szolgáló közösségi tanácskozásnak csapdáit és csalódásait, mert az említett újbóli fölfedezés igen korai szakaszainál tartunk egy olyan társadalomban, amelyet a bürokratikus közigazgatás ural.

Mi lakást adunk, nektek adtak lakást, ők hajléktalanok…

A harmadik világbeli viskóvárosok szegényei, akik anarchikusán cselek­szenek, mivel semmilyen hatóság nem bír olyan hatalommal, hogy eb­ben megakadályozhassa őket, három olyan szabadsággal rendelkez­nek, amelyet a gazdag világ szegényei elvesztettek. Ahogy John Turner megállapítja, élhetnek a közösségi kiválasztás szabadságával, saját pénzforrásaik kezelésének szabadságával, továbbá saját környezetük kialakításának szabadságával.

A gazdag világban a főidnek minden darabja valakié, akinek az olda­lán szilárdan ott áll a törvény és a törvényt érvényesítő ügynökök. Az építkezési előírásoknak és a tervezési tőrvényeknek mereven érvényt szereznek, hacsak nem olyan fejlesztő jön, aki eléggé dörzsölt építésze­ket és közvetítőket tud szerződtetni, vagy egyezséget tud kötni a hatósá­gokkal.

Vegyük például a nagy-britanniai lakáshelyzetet. Sok előre látható paradoxonának csak egyike a tulajdonos és a tanácsi bérlő közötti sza­kadék. A lakosságnak közel egyharmada községi tulajdonban lévő há­zakban illetve lakásokban él, de egy maroknyi szövetkezeti lakásügyi társaságot leszámítva nincs egyetlen olyan ingatlan sem, amit annak bérlői tartanának a kezükben. A tulajdonos dédelgeti és javítgatja ottho­nát, jóllehet az térszabványait és szerkezeti minőségét illetően esetleg gyatrább, mint a községi építészet egyik díjnyertes darabja, amelynek bérlője viszont kevés büszkeséget és örömöt látszik érezni lakásában. A tanácsi bérlő ugyanis a függőség és ellenérzés szindrómájának csapdá­jába került, ami pontos visszatükrözése lakáshelyzetének. Az emberek azzal törődnek, ami az övék, amin változtathatnak, amit a változó igé­nyekhez igazíthatnak, és amit megjavíthatnak a maguk részére. Képe­seknek kell lenniük környezetük alakítására ahhoz, hogy azt igazán sa­játjukká tegyék. Közvetlen felelősséget kell vállalniuk érte.

Amilyen arányban növekszik a tanácsi bérlőkre a nyomás a folyama­tos lakbéremelés révén, – s ezzel a bérlők csak akkor tudnak szembe­helyezkedni, ha kollektív ellenálláshoz folyamodnak -, olyan mértékben növekszik az igény a bérlő státuszának megváltoztatására vagy a" bérlő általi ellenőrzésre. A községi ingatlannak a bérlő általi átvétele egyike azon nyilvánvalóan ésszerű elgondolásoknak, amelyek szunnyadnak, mert a községi ügyekhez való hozzáállásunk még mindig megrekedt a tizenkilencedik századi paternalizmus kerékvágásában. Útmutatásul rendelkezésünkre áll Oslo dokumentumokkal teljes mértékben alátá­masztott esettörténete Norvégiában. Egyik háború előtti alacsony szín­vonalú ingatlanuk problémáival kezdődött. Az ingatlan nem volt tet­szetős, s nagy volt az ellenállás a lakbéreknek a javítási költséget fe­dező emelésével szemben. Kísérletképpen az ingatlant átadták egy bérlőszövetkezetnek, s ez a politika megváltoztatta mind az ingatlant, mind a bérlők magatartását. Most Oslo egész lakáspolitikája ezen az el­ven alapul. Ez nem anarchia, de egyike az anarchia alkotóelemeinek…

Jegyzet

Ezt a tanulmányt Colin Ward: Anarchy in action című könyvének (Freedom Press, 1973) I., II., VI. és VII. fejezetéből vett részletek felhasználásával szer­kesztettük mostani, a baloldaliság különböző eszmerendszereit, mozgalmait be­mutató számunk igényei és lehetőségei szerint. Tekintettel a tanulmány még így is tetemes méreteire, úgy döntöttünk, hogy a magyar olvasók számára különö­sebb jelentőséggel egyébként sem bíró jegyzetanyagról ezúttal lemondunk. (A szerk.) A kötet előkészítésében és fordításában részt vettek: Acsády Judit, Bartók Gyula, Hochberg Ágnes, Seres László.

Magyarországon az államszocialista rendszer különböző külső és belső okok miatt bukott meg. De mindenekelőtt azért, mert lemondott a szo­cializmus megvalósításáról, és a gazdasági valamint a politikai hatalom egy elkülönült bürokrácia fennhatósága alá került. így a munkavállalók milliói, akik hittek a szocialista célokban, érthető módon elfordultak az egypártrendszertől. A bukás legfőbb tanulsága, hogy az állami tulaj­dont nem egy szűk elit, hanem a munkavállalók ellenőrzése alá kell he­lyezni.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) – mint az államszocializ­must Magyarországon elsőként bíráló baloldali szervezet – nem a múlt, hanem a jövő kérdéseit kívánja a figyelem középpontjába állítani.

1989-ben az MSZMP új vezetése politikai egyeztető tárgyalásokon megegyezett az ellenzéki politikai pártokkal és a civil társadalom akko­ri szervezeteivel, hogy békésen visszavonul a politikai hatalomból, és 1990-ben szabad választásokat tartanak. A választások óta eltelt időben lényegesen súlyosbodott az ország helyzete: rohamosan romlik a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonala. Ugrásszerűen megnőtt a tö­megek kiábrándulása mind a kormánypártok, mind a parlamenti ellen­zéki pártok politikájából. Ebben a helyzetben szükségesnek tartjuk minden magyar baloldali párt és szervezet politikai összefonását, vá­lasztási szövetségének előkészítését. E folyamatban a BAL – vélemé­nyünk szerint – felelősségteljes kezdeményező, koordináló és katalizá­tor szerepet tölthet be sajátos szervezeti-politikai összetétele, társadal­mi helyzete, valamint kiterjedt, többirányú politikai kapcsolatai révén. E szerepkör sikeres betöltéséhez szükséges a BAL főbb politikai cél­kitűzéseinek tézisszerű kifejtése.

A BAL főbb politikai célkitűzései

1. Gazdasági demokráciát!

Gazdasági demokrácia nélkül nincs valódi demokrácia. A gyorsan nö­vekvő munkanélküliség és infláció, a termelés visszaesése és tartós vál­sága, a bérből és a nyugdíjból élők életszínvonalának romlása, az elsze­gényedés és egy szűk társadalmi csoport szélsőséges gazdagodása azt mutatja, hogy szakítani kell az ország eladósodásához és kiárusításá­hoz vezető eddigi gazdaságpolitikával. A jelenlegi állami vagyon min­den magyar állampolgár tulajdona, ezért privatizálása csak az érintett dolgozói kollektívák beleegyezésével, a leendő magántulajdonosok által a belföldi és külföldi államadósság arányos részének átvállalásával tör­ténhet – csak így lehet legitim.

A BAL – tudomásul véve a vegyes gazdaság létezését – vallja, hogy a termelés történelmi fejlődésének alapvető vonása a termelő jo­gaihoz jutásának növekvő érvényesülése. Ezért arra törekszik, hogy a dolgozói tulajdon a privatizációs folyamatokban – kedvező feltételek esetén – a munkavállalók reális választási lehetősége legyen, és a gazda­ság további fejlődése során növekvő szerephez jusson. A BAL tisztá­ban van azzal, hogy a baloldali mozgalmak egyik legnagyobb feladata, hogy az újratermelés egyes elemeinek funkcionális értékelését, a ter­melői tulajdonlás technikai termelési feltételeit a kor szintjén elemez­zék, és hatékony formáinak érvényre juttatását társadalmi mozgalmak­kal segítsék.

Minden tulajdonformában létre kell hozni a dolgozói önigazgatás, a munkás- és alkalmazotti ellenőrzés megfelelő szervezeteit, ezek rend­szerét és törvényi alapjait jogi biztosítékait.

Hangsúlyozzuk, hogy a termőföld a magyar nemzet sajátos, nem gyarapítható, ezért nem kiárusítható közkincse.

Olyan gazdaságpolitikát kell kialakítani, amely a belső piacot he­lyezi középpontba, ezzel lehetővé teszi az életviszonyok és az életszín­vonal javítását-egyúttal húzóerőt jelentve a gazdasági fejlődés számá­ra. Ennek támogatására igénybe kell venni a fegyverkezés és a bürokrá­cia leépítése során felszabaduló anyagi forrásokat. Olcsó államot kell kialakítani.

A szomszédos országokkal való gazdasági együttműködés révén fenn kell tartanunk, és – a technikai modernizáció követelményeinek megfelelően – fejlesztenünk kell az elmúlt 45 évben kialakult és immár hagyományossá vált piacainkat, figyelembe véve azt, hogy a világgaz­daságba is csak kisebb, regionális piacokon keresztül lehet betagozód­ni. A világpiaci pozíciójavítása érdekében törekedni kell közös, illetve egymáshoz illeszkedő gazdaságpolitika kialakítására.

2. Szociális biztonságot, igazságos közteherviselést és elosztást!

Meg kell akadályozni a bérből és fizetésből élő magyar dolgozók és a nyugdíjasok életszínvonalának további romlását, az elszegényedés ter­jedését.

3. Független Magyarországot!

A Varsói Szerződés megszűnése, a Szovjetunió és Jugoszlávia szét­bomlása, a szomszédos államok bizonytalan bel- és külpolitikai helyze­te és a területükön élő magyar nemzeti kisebbség érdeke-egyaránt az azonos problémákból adódó minél szélesebb együttműködésre törekvő külpolitikát folytató Magyarországot igényel. Azonos külpolitikai tá­volságtartással és politikai mértékletességgel el kell utasítanunk min­den konfrontációs veszélyt rejtő politikai megnyilvánulást és az új függőségeket létrehozó csatlakozást bármely politikai vagy katonai szövetséghez, nagyhatalmi érdekcsoportosuláshoz.

4. Társadalmi demokráciát!

A BAL a demokrácia plebejus tartalmú, népi öntevékenységre épülő kiteljesítését szorgalmazza. E feladat keretében ki kell munkálni a dol­gozói önigazgatási és önkormányzási kezdeményezések alkotmányjogi státuszát, valamint bármiféle politikai egyeduralom és politikai diszkri­mináció elleni garanciák rendszerét.

Létre kell hozni a politikai érdekegyeztetés és érdekképviselet új – a kor technikai szintjének megfelelő – formáit, a társadalmi élet min­den szintjét átfogó népképviseleti bizottságokat, a helyhatósági és a parlamenti képviselők visszahívhatóságának feltételrendszerét, a leg­fontosabb törvények társadalmi vitára bocsátásának és a helyi, illetve országos népszavazásnak érdemi és olcsóbb rendszerét.

5. Az elmúlt 45 év tárgyszerű értékelését!

A magyar politikai baloldal mai nehéz helyzetéből a BAL véleménye szerint nem lehetséges kibontakozás és előrelépés egyetlen baloldali szervezet részére sem, ha a legkíméletlenebb őszinteséggel és történel­mi realitással nem néz szembe a XX. század történelmi tanulságaival. Ennek érdekében a BAL továbbra is kezdeményezi viták, konferenciák szervezését, támogatja a témával foglalkozó valóban tudományos igényű kutatásokat és ezek publikálását.

6. A BAL politikai kapcsolatairól

A BAL elvben politikai szövetségesnek tekint kivétel nélkül minden magát baloldalinak valló politikai pártot és szervezetet. Folyamatos po­litikai együttműködésre törekszik a civil társadalom demokratikus és antifasiszta mozgalmaival. Politikai párbeszédre, és a nemzet sorsát érintő alapkérdésekben konszenzusra törekszik minden konstruktív tár­sadalmi, politikai és egyházi szervezettel. Emellett fejleszti kapcsolatait a hasonló társadalmi alternatívákat képviselő külföldi és nemzetközi szervezetekkel.

Hangsúlyozni kívánjuk: politikai tevékenysége során a BAL min­dent meg kíván tenni annak érdekében, hogy hazánkban a különböző baloldali erők – szakítva az elmúlt négy évtized hibáival és bűneivel – megszabadulva a múlt terheitől, új baloldali politikai szövetséget hoz­zanak létre a tényleges társadalmi demokrácia kialakítása érdekében.

Budapest, 1992. február 15.

A neves baloldali gondolkodókat bemutató sorozatunk része­ként most következő oldalainkon néhány rövid írást közlünk az M (Mensuel, Marxisme, Mouvement) c. francia lap Lefebvre emlékszámából. A folyóirat külön számot rendelt a 90 évet élt (1991-ben elhunyt) marxista tudós emlékének. Az e számból ki­emelt rövid írások közlésével az a célunk, hogy felhívjuk a ma­gyar olvasó figyelmét ennek a Magyarországon viszonylag ke­vésbé ismert gondolkodónak az életművére. Annál is inkább, mert – mint ugyanebben az M-számban J. Gabel írja: „A mar­xizmusnak van egy demisztifikáló és egy misztifikáló irányzata. A magyar marxizmus, e. demisztifikáló marxizmus létrejöttének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy Magyarország a többi szovjet csatlósállamot messze megelőzve igyekezett megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól. Azt hiszem nem kell félnem Lefebvre posztumusz haragjától, ha őt francia volta elle­nére is ehhez az iskolához sorolom." (In: ,A demisztifikáció gondolkodója", ford.: Takács József.)

***

A civil társadalom és a polgári jogok

E magnófelvétel őrizte felszólalás 1985-ben Párizsban, a Navarrenx csoport – az Henri Lefebvre által szervezett polgárjogi kutatásokat folytató kutatógárda – ülésén hangzott el. Lefebvre-nek ez az első olyan megnyilatkozása, melyben vázlatszerűen felveti az akkoriban őt foglalkoztató témát: az új polgári jogokra alapozott társadalmi terv gondolatál. Az előadás itt közölt változatának címe tőlünk származik. – Az Eszmélet szerk.

*

Szükség van-e bármiféle társadalmi terv kidolgozására? Szemé­lyes találkozások és telefonbeszélgetések során azt tapasztal­tam, hogy sokan elutasítják e gondolatot. Érveiket a szocializ­mus és a legújabb kor történetére alapozzák. Legfőbb érvük az, hogy az SZKP és az FKP számos tervéről kiderült már, hogy azok elrugaszkodtak a realitásoktól. Azt is megállapíthattam, hogy az emberek még mindig hisznek a régi modellekben, le­gyen az a reformista vagy a forradalmi modell, beleértve annak sztálinista, szovjet formáját is. Furcsa dolog ez, hiszen úgy tűnik, hogy az emberek gondolkodásában még jelen van sok olyan vonás, mely a szóban egyébként határozottan elutasított model­lek jellegzetessége.

E beszélgetések során kifejtettem: szó sincs arról, hogy el­képzeléseinket – afféle konfekció-öltönyként – ráerőltessük a jövő társadalmára. A baloldal, a Kommunista Párt elvesztett identitásának helyreállítása a feladat. Mit is jelent kommunistá­nak lenni? Ez az identitásvesztés nagyon súlyos probléma", és csak úgy küzdhető le, ha megvitatásra alkalmas téziseket java­solunk; ha nem csupán a szocialista mozgalom végeláthatatlan vitáit ismételjük meg újra és újra, de valamiféle jövőképet is fel­mutatunk.

Feltétlenül szükség van – akár csak vázlatos formában is – egy globális modellre, mert e nélkül kiesik egy dimenzió. Maga a gondolat vész el. Mindenképpen meg kell vitatni valamilyen ter­vet, ha másért nem, hát azért, hogy elvessük.

Milyen kapcsolatban áll egymással napjainkban a gazdaság és a politika? Távolról sem megválaszolt kérdés ez: vagy össze­mossák vagy teljesen elszakítják egymástól e két tényezőt. Ezt a kérdést valójában mindig csak a felül lévők szempontjából vizsgálták. Nem kellene végre az alul lévők, az átlagemberek nézőpontjából tanulmányozni ezt?

Egy harmadik érv is alátámasztja e társadalmi terv létjogo­sultságát: a civil társadalom eszméje. Ez a XVIII. század egyik nagy felfedezése. Nem a Jean-Jacques Rousseau-hoz hasonló magányos gondolkodók találták ki, hanem maga az élet. A civil társadalom fogalma utóbb felbukkan Hegelnél, majd – igaz, kis­sé homályos formában – Marxnál. Később Gramsci fejleszti to­vább e gondolatot, de azután többnyire már csak elködösítik vagy agyonhallgatják. Úgy vélem, a civil társadalom eszméjét új­ra kell gondolni, s integrálni a létrehozandó társadalmi tervbe.

Mindazonáltal a számomra legfontosabbnak tűnő pont az emberi jogok kérdése. Az eredeti nyilatkozat az emberi és pol­gári jogok deklarációja volt, azonban a polgár időközben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten háttérbe szorult. Az emberi jo­gok viszont sokat fejlődtek az eredeti nyilatkozathoz képest; új fejlemény az egyesülési jog, az egészséges élethez való jog és a nők jogainak kiterjesztése, de még mindig nem értük el az op­timális állapotot. Az egyenlőség eszméjén belüli különbözőség jogának elismerése még várat magára. A külvárosok és periféri­ák helyzetét látva különösen sürgetőnek vélem a városi élettel kapcsolatos jogok tisztázását. Úgy tűnik, hogy az informálódás­hoz való jog fontosságát már felismerték. De itt nem csupán a tájékoztató- és kulturális ipar termékeinek fogyasztásához való jog elismeréséről van szó; ami számomra lényeges, az a tevőle­ges részvétel jogának biztosítása az információ–áramlásban. Ez a jog most van születőben, az ezzel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdéseket még át kell gondolni.

Eszemben sincs tagadni az emberi jogok kiterjesztéséért fo­lyó harc fontosságát, de az igazi válság a polgári jogok terén ta­pasztalható. E jogok kétszáz év alatt semmit sem fejlődtek. To­vábbra is a véleményszabadság és a választójog képezik sarka­latos pontjait. Ezek távolról sem elhanyagolható tényezők, de hatásuk csak a makrostruktúrákra terjed ki. Sőt, a választójog, mely lehetővé teszi, hogy a polgárok a parlamentáris de­mokrácia keretei között megválasszák képviselőiket, a poli­tikai elidegenedés megtestesülésének tekinthető, amennyi­ben a polgárokat a választások közötti időszakokban teljes passzivitásra kárhoztatja.

Nagyon kevés szó esik a politikai elidegenedésről, az elide­genedésnek mindig csak a gazdasági vetületét hangsúlyozzuk, jóllehet Hegel és Marx rámutatott a politikai elidegenedés jelen­ségének fontosságára, ám azóta egyre inkább igyekeznek ezt a hallgatás ködébe burkolni. Húsz-harminc éve övezi a legtelje­sebb némaság e témát, hiszen az ezzel kapcsolatos megnyilat­kozások implicite a sztálinizmus bűneire vagy a képviseleti de­mokrácia korlátaira mutattak volna rá.

Ma a legfőbb probléma a polgárok fokozottabb közéleti sze­repvállalásának elősegítése. René Lourau sokat foglalkozott ez­zel a kérdéssel. Az emberek fokozottabb bevonása a polgári jo­gok fogalmának átalakulását hozza magával. Manapság legin­kább a vállalkozásokkal kapcsolatban merülnek fel a polgári jo­gokat érintő kérdések, de igen hosszú idő kellett ahhoz, hogy felismerjük, mennyire meghatározó jelentősége van a polgárok gazdasági környezetének, s hogy ebből levonjuk a szükséges jogi és politikai következtetéseket. Azt mondhatjuk, hogy a vál­lalkozással kapcsolatos jogok formálódása még éppen csak megkezdődött.

Ugyanez a helyzet a városi jogokkal is. A városlakók jogai arra korlátozódnak, hogy egy adott pillanatban megválaszthatják a helyi közigazgatási tisztviselőket, márpedig ez nem valami sok, ha tekintetbe vesszük, hogy a cél a városi vagy kerületi közéletbe való fokozottabb bevonásuk lenne. A városi polgár számtalan szolgáltatást vesz igénybe, miközben e szolgáltatá­sok működését nem áll módjában befolyásolni.

És végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: a tér és az idő kihasználását. Mindannyian időhöz és térhez kötöttek vagyunk; márpedig a számunkra jutó időt és a nekünk kiszabott társadal­mi teret oly módon utalják ki számunkra, hogy e döntések fölött semmiféle kontrollunk nincs. A városi tér kialakítása – a már több mint húsz éve ismételgetett figyelmeztetésekkel mit sem törődve – hihetetlen brutalitással megy végbe. Egyik napról a másikra rombolják le és építik át a külvárosokat, lehetetlenné té­ve a nyugodt életet. Az emberek véleményét soha, még véletle­nül sem kérdezik meg.

Egyre nyilvánvalóbb tehát az ellentmondás: a polgári jogok csökevényessége passzivitásra kárhoztatja a társadalmi életbe bevonni kívánt polgárokat. Ezt az ellentmondást csak a polgári jogok újragondolása oldhatja fel. Néhány évvel ezelőtt ez a téma már napirendre került, nevezetesen az 1981-es szocialista ter­vezetben. Ez azonban éppen csak felvetette e gondolatot, a mé­lyebb elemzéssel adós maradt. Mindenképpen szükség van egy új Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. A társadalmi átalaku­lásra vonatkozó marxi elmélet nem egy egyszer és mindenkorra szóló kinyilatkoztatás – mindig újra kell gondolni. Az új polgári jogok tervét nem szabad úgy felfogni, mintha az egyszerűen csak a polgárrá nevelés része lenne. A cél a politikai kultúra át­alakítása: esetenként már tapasztalhatunk erre irányuló törekvé­seket, de ezzel kapcsolatban kétségtelenül sok minden tisztá­zásra vár még.

Érinti-e mindez az osztályharc kérdését? Igen is, nem is. Itt van egyrészt a tér és az idő elosztásának befolyásolásáért folyó harc, amely éles osztályharcnak tekinthető: küzdelem a munka­idő csökkentéséért, a nyugdíjért, a szabadidőért, a külvárosok felzárkóztatásáért… Mindez azonban már nem tartozik a hagyo­mányos osztályharc körébe. Csakúgy, mint ahogy például a bé­kéért folytatott harcot sem tarthatjuk szűkebb értelemben vett osztályharcnak – ez inkább annak kiterjesztése. Az új polgári jo­gokért indított harc megint csak osztályharc is, meg nem is, mivel nem kötődik olyan történetileg kialakult réteghez, mint amilyen a munkásosztály.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az új polgári jogok követelése csak egy – bár igen lényeges – részét képezheti bármilyen tár­sadalmi tervnek. A világpiaci változásokkal kapcsolatban példá­ul éppen úgy állást kellene foglalni. Az új polgári jogok és a gaz­daság kérdései egyébként érintkeznek: vegyük például az infor­matikát, mint az egyik legfontosabb ágazatot. Ne csak abban a vonatkozásban, amiről az imént beszéltem, vagyis az informáló­dáshoz való jog tekintetében, hanem vizsgáljuk meg az informa­tikát abból a szempontból, hogy milyen szerepet tölt be a társa­dalom életében. Márpedig ha így nézzük, akkor rettenetesnek kell találnunk azt a tényt, hogy ezt az iparágat az egész világra kiterjedően az IBM uralja. Az informatika nem pusztán az információ továbbítás eszköze, hanem olyan, a tőkés érdekek szolgá­latában álló társadalmi ügyviteli rendszer, mellyel az összes töb­bi jelenleg létező ügyviteli forma helyettesíthető. Az én szemem­ben – főleg legutóbbi kaliforniai utam óta – az IBM testesíti meg a legfőbb rosszat. Másrészt persze zseniálisnak találom azt a módot, ahogy az informatika segítségével leküzdik a teret és az időt. S minden egy magánbank által finanszírozott óriási adat­bankon alapul. Az elidegenedés új formái vannak kialakulóban. Annál is inkább sürgős szükség van tehát az új polgári jogokra, hogy harcba szállhassunk ezekkel a tendenciákkal.

Természetesen a fentebbi fejtegetések nagyon vázlatosak, de nem is akartam többet, mint kijelölni egy vita kereteit, s kör­vonalazni egy új politikai kultúra alapjait.

Az, amit régi típusú polgári jogoknak nevezhetnénk, oda ve­zetett, hogy az egyén minden területen megfosztotta önnönmagát bármiféle cselekvési lehetőségtől. Az új polgári jogoknak azt kellene elősegíteniük, hogy az egyén ne csak konfrontá­lódjék a társadalmi viszonyokkal, de képes legyen befolyá­solni is őket. A képviseleti demokrácia keretein belül megvaló­sult az egyén autonómiája, de ez a társadalom felbomlásával fe­nyeget. Az új polgári jogoknak éppen ellenkezőleg, az egyé­nek életét meghatározó társadalmi viszonyok feletti kontroll lehetőségét kell biztosítaniuk.

[M, 1991. december, 50. sz.]

(Ford.: Takács József)