Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)

Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)

Mi az a „világszabadság"? Amikor a múlt században eszménnyé vált ez a fogalom, s világ- (vagy legalábbis Európa- és Ame­rika-) szerte emberek ezreit késztette életűk nemesnek ítélt felál­dozására, akkor tartalma jóval egyértelműbbnek tűnt, mint utó­lag látszik. Az ő szemükben jóval egyértelműbbnek tűntek a vi­szonyok annál is, mint amilyennek korábban, a Nagy Francia Forradalomban mutatkoztak. Egyik oldalon a zsarnokok „szent" szövetsége, a másik oldalon a szabadság hívei. Világszabadság! „S ezt el harsogják,/ Elharsogják kelettől nyugatig/ S a zsarnok­ság velők megütközik."

Ahhoz, hogy ez a kép kialakuljon, alapvetően két dolog volt szükséges. Mindkettőnek alapfeltétele a polgárság uralomra jutása a világ centrumában. 1. Csak a már győztes helyzetből lehetett olyan új lapot nyitni a történelemben, amely egyértelműen két oldalra osztotta a világot: a régi, rossz rend védelmezőire – min­denáron, akár erőszakkal is védelmezőire, a Tegnap képvi­selőire, a „zsarnokokra és csatlósaikra" – egyfelől; s másfelől „a régi világ jármait lerázó Új", azaz a „Szabadság" hőseire. 2. A másik feltétel a világ egyben-érzése, amit az hozott létre, hogy a csaknem az egész Földre kiterjedő, a polgárság által összefogott világgazdasági tér tudata összekapcsolódott a korszakok egymás­ra következésének élményéből kinövő világtörténelmi idő tudatá­val. Ettől fogva, ami történendő, az a világgal, mint egésszel tör­ténik: s ha a régi rendet az újtól a „szabadság" hiánya különböz­teti meg, akkor a szabadság eszményének az egész világon győzedelmeskednie kell.

Csakhogy: ezek a feltételek eleve ellentmondásban állnak egymással. A (gazdaság által) egységbe fogott térben egymás mellett él, s így egymással kerül szembe a Tegnap és Holnap vi­lága. Ami az egyik szempontból az egység feltétele – ti. az eltérő fejlődési fázisban lévő részek viszonya, mint a gazdaság működ­tetője (egyenlőtlen csere, a tőke hátországának biztosítása, a fel­halmozott anyagot, illetve munkaerő-utánpótlást szolgáltató bázis stb.) -, az a másik szempontból harc. A tőkés centrumok expan­ziója a rajtuk kívül álló területeket gazdaságilag aláveti, politika­ilag fölszabadítja. Vagy éppen fordítva: politikailag fölszabadít­ja, hogy gazdaságilag alávethesse. Ez a sajátosság egyrészt önál­ló alrendszerekké idegeníti egymástól pl. a gazdaságot és a politi­kát, másrészt ezáltal önálló erőkké hatalmazza fel őket. A politikai szabadságeszmény így elválik a gazdasági szabadságesz­ménytől, s azokban a társadalmakban, amelyek a gazdasági függőség helyzetében kerülnek a politikai szabadságeszmény hatása alá, a szabadságtörekvésben egyszerre jelenik meg a pol­gári-tőkés társadalom felszabadító eszményének húzóereje és a tőke ellen lázadó alávetettek felszabadulás igénye. A 48-as polgá­ri forradalmak ezért egyszersmind proletárnépek lázadásai is, az ekkor „piros zászlók" alatt harsogott világszabadság-eszmében együtt hangzanak a Polgári jogok Nyilatkozatának és a Kommunista Kiáltványnak ideáljai. A Guyonokban, Leiningenekben, Bemekben s a kor többi „internacionalistájában" Napó­leon polgárjogokat terjesztő ágensei és a XX. század romantikus baloldali hőstípusai ötvöződnek.

A kommunista mozgalom már ekkor a „proletariátus" nemzet­köziségét, „hazátlanságát" hirdeti. A „nemzetköziség" fogalmá­ban azonban összekeveredik a nemzeteket összekapcsoló és a nemzeteken túlnyúló mozzanat. A „proletariátusnak" van hazája, s bár a vándorló mesterlegénytől a legújabb idők vendégmunká­saiig a munkaerő valóban áramlik az országok között, a mun­kásság nagyobb része mégiscsak beágyazódik egy-egy ország társadalmába, s a „nemzetköziség" eszménye így semmivel sem hat rá erősebben, mint a nacionalizmus. Az Internacionálé a világszabadság-eszmény politikai konkretizációja, de nem úgy nemzetek feletti, mint maga a tőke, hanem nemzeti tagozatok szö­vetsége. Marx a tőke nemzetek feletti természetéből jut el egy, a tőkével szembeszállni képes, s a világszabadság-eszményt a munka felszabadítására is alkalmazó nemzetközi mozgalom szükségességéhez: ő világrendszerben gondolkozik, ahhoz méri az egyes helyi események jelentőségét. A munkásmozgalom gya­korlatában azonban nem érvényesül a világrendszer-szemlélet: néhány (nem különösebben eredményes) szolidaritási akciótól eltekint­ve, mikor is a figyelem ráirányul arra a tényre, hogy a tőkének a világ egyik részén kifejtett tevékenysége káros lehet a világ má­sik részén élő munkásság számára is, a munkásság általában nem érzékeli a világrendszer mint egész működését (s a jóléti ál­lamok belső munkáspolitikája ezeket az összefüggéseket tovább is halványítja).

A sztálinizmus látszólag világrendszer-szemléletű, hiszen a XIX. századiakhoz hasonlóan újra a Tegnap és Holnap, Rossz és Jó összecsapásában ábrázolja a világot, ám a világnak ez a for­mális – politikai – világrendszer-szemlélete teljességgel elfedi a valóságos – például gazdasági – világrendszer-összefüggéseket. A gazdasági és politikai alrendszerek különválása lehetőséget adott a XX. századi kommunista mozgalomnak, hogy pusztán a politikára tá­maszkodva megteremtsen egy kvázi-önálló (fél)világrendszert, egy vir­tuális csak-politikai világrendszeren belül az egyik erő képviseletét, mi­közben a gazdasági világrendszerben nem történt lényegi változás. En­nek viszont az is volt a következménye, hogy az egész világ­rendszert, tehát egy valóban társadalmi, komplex (éppúgy gazda­sági, mint politikai) alternatívát képviselő ellenerő nem jött létre a tőkével szemben.

Az „újbaloldal" megjelenése megint új minőséget hozott ebbe a viszonyba. A new leftesek újra felfedezték a világrendszert, mint egységet s (a hatvanas évek strukturalista világképével összefüggésben) részletesen kifejtették a marxi gondolatnak ezt és éppen ezt az aspektusát (lásd erről az Eszméletben is Wallerstein, Amin, Frank és mások írásait). Noha ezen elmélet a gyakorlatban elsősorban Mao „a Falu a Város ellen" politikai célkitűzésében (illetve a guevarizmusban vagy a negritude-mozgalomban: mai, általános formát nyert megfogalmazásával az Eszak-Dél antagonizmusban, vagyis elmaradott, zömükben pa­raszti, sőt, nomád társadalmak függetlenségi antikapitalizmusá­ban) öltött testet, eredete szerint értelmiségi, még az eredeti mar­xizmusnál is értelmiségibb irányzat ez. Annak az értelmiségnek ideológiája, amely az ötvenes-hatvanas évek nagy konjunktúrájában – amikor a (mindinkább nemzetek feletti jellegű) tőke önnön világgazda­sági hatalmát nagy, a világ egészére kiterjedő (s mindinkább nemzetek feletti jelleget öltő) politikai struktúrák kialakításával húzta alá – e struktúrák működtetőjeként maga is mindinkább nemzetek feletti hely­zetbe kezdett kerülni. Ezen értelmiségi ideológia színrelépése előtt a világszabadság-eszmény az Egyesült Államok hegemón szere­pének következtében már-már az „amerikai álommal" kezdett összemosódni; a világban jelenlévő prekapitalisla rendszerek, fa­siszta diktatúrák ellenében még a huszadik század második fe­lében is lehetséges volt az amerikai hegemónia terjesztését a „szabad világ" bővüléseként, a világszabadságért folytatott küz­delem részeként eladni.¹ Sőt, mivel a „ munkás hatalmat" megva­lósító államok szocializmusa (legalábbis egyes) szabadságjogok egyértelmű korlátozásával működött, a „világszabadság" esz­ményt ezen rendszerek lerombolása érdekében is lehetett moz­gósítani. (A helyzet paradox voltára, a szabadság-fogalom válto­zó helyi értékére utal, hogy amikor ezekben az országokban győzött a polgári „szabadság", a helyi társadalmak „világsza­badságért" harcoló polgárai a láncok lerázását olyan fogalmak detronizálásával tudták szimbolizálni, mint a „népköztársaság", a „felszabadulás", a „(népi) tanácsok" stb.) A new left teoretiku­sait azonban nem bénította a „létező szocializmusok" pszeudo-világszabadság képviseletének szabadságnélkülisége, s nem va­kította el az „amerikai álom" sem. Az ő világszabadság-fogalmuk mindkét féle szabadságkorlátozás ellen fordulhatott: ezért is tudtak a sztálinista szocializmus kialakulása után egyre bonyo­lultabbá váló viszonyok ellenére is újra egyszerű, polarizált kép­letben fogalmazni. A centrum-periféria ellentét középpontba he­lyezése azt is jelentette, hogy a „világszabadság" fogalma újra a marxi tartalomhoz közeledett. Az újbaloldal képviselői általában nem tagadták a polgári szabadságeszmények jogosultságát a totalitárius diktatúrákkal szemben,² ugyanakkor egyértelművé tették, hogy a világon a centrum tőkecsoportjai uralkodnak, s igen nagy térségek lakóinak szabadsághiánya erre, és éppen erre vezethető visza.³ A „világszabadság" mindinkább a tőke (vi­lág)hatalmának megtörését jelentheti. A nemzetek feletti értelmiség tehát szembehelyezkedett a nemzetek feletti tőkével, s miként amaz szá­zötven évvel korábban, most ő kezdte kijelölni a „világszabadság" esz­mény tartalmát. Ez az áramlat azonban eszméinek igazolását látta az ázsiai-afrikai-latin-amerikai fél- (vagy háromnegyed)paraszti országok szabadságharcában, általában elhanyagolta annak a tény­nek az észrevételét, hogy ezek a küzdelmek még a sztálinizmusba tor­kolló kommunista „internacionalizmusnál" is kevésbé képeznek nemze­tek feletti erőt. Az egyes kizsákmányolt országok (megint csak po­litikai) kiszakadása a tőkés világrendszerből (tehát egy-egy sza­badságharc vagy forradalom győzelme) ugyan a tőke érdekeire, a tőkére mint világrendszerre mért megrendítő ütésnek, a tőkés világrendszerrel szemben ellenérdekű erők, egy új, szabadabb világrendszer erői győzelmének tűnhet. Valódi kiszakadás azonban sohasem történik, s éppen azért nem, mert a helyi „győzelmeket" nem egy új világrendszernek tartalmat adni képes erők, hanem nagyon is he­lyi érdekű, partikuláris erők aratják, amelyek még a nemzet kereteit is csak ideiglenesen tudják kitölteni, még a nemzetnél is kevésbé átfogó érdekmezőt tudnak csak mozgósítani.

A tőkés világrendszer a „létező szocializmus" összeomlása után már alig-alig tudja kisajátítani a „világszabadság" eszmény képviseletét. Többek között ezért – egyéb mozgósító ideológiái ki­merülése folytán – is támadhat szükségük a tőkés világrend ön­fenntartó mechanizmusainak az ezredforduló felé közeledvén is­mét valamiféle újváltozatú fasizmus,⁴ valamiféle tekintélyuralmi rezsim kialakítására: az efféle rezsimeknek a polgári demokráci­ával való váltakozása rendszeren belül tartja az elkerülhetetlen változásokat, s a tekintélyuralmi időszak után a polgári demok­rácia újra hitelesen léphet fel a „világszabadság" képviselője­ként. Ám ma annyi még mindenképpen érvényes az újbaloldal téziseiből, hogy a világszabadság legfőbb korlátozója a centrum­országokból kinőtt nemzetek feletti tőke uralma, még ha jelenleg egyelőre nincs is jelen olyan, ugyancsak nemzetek fölötti erő, amely e tőkével szemben ki tudna vívni egy nem-tőkés „világ­szabadságot".⁵

De… mit is? Mert ha azt tudjuk is, mit tekinthetünk ma a világsza­badság korlátozójának, az kevésbé egyértelmű, hogy mint pozitív esz­mény, mi is lehet ez a „világszabadság". Ha abból indulunk ki, hogy a világ egyes országainak szabadságát ma elsősorban közvetve vagy közvetlenül a tőkeerős centrumok diktátumai korlátozzák, akkor a „világszabadságnak" nyilván az ez alóli felszabadulást kell jelentenie. De miképpen? A „falu" említett rohama a „vá­ros" ellen még akkor sem kecsegtetne sok jóval, ha a Dél valami­képpen „nemzetek fölötti" erővé szerveződnék. Ez megint csak „az ínséget tenné általánossá".⁶ (Egy ilyen perspektíva fényében festik ma egyesek egy új „sötét középkor", egy új „barbárság" fekete jövőképét, arra a szerintük elkerülhetetlen fejleményre utalva, miszerint a Dél kisemmizett tömegei vagy nyílt „roham­mal", vagy a centrumokba való megállíthatatlan beszivárgással – vagy a kettő kombinációjával – az ókori Róma sorsára juttatják az azéhoz hasonló dekadenciába süppedt Nyugati illetve Északi Civilizációt. Az új „barbár"⁷ világrend pedig – a „harmadik vi­lág" nagy területeinek mérhetetlen hátrányai folytán – nyilván csak évszázadokban mérhető fejlődés után juthatna el a jelenlegi szintet meghaladó virágzáshoz.) Az eddigi világtörténelmi ta­pasztalatok azt is kérdésessé teszik, hogy a régi – zsarnoki – vi­lágrend megdöntése valóban szabadsághoz (vagy legalább an­nak növekedéséhez), avagy éppen hogy új (s ezért nehezebben kezelhető) szabadságkorlátozásokhoz vezet-e? Meg aztán léte­zik-e egyáltalán „világszabadság", vagyis olyan szabadság, ami a világ minden népét-országát felszabadítja, vagy a nemzetekbe (illetve egyéb partikularitásokba) különültség következtében az emberiség léte eleve csak különböző szabadságfokú életterek vi­szonyrendszereként képzelhető el?

További kérdés, hogy a világot valóban az Észak-Dél ellentéttel, vagy sokkal inkább különböző „északi" hatalmak versenyével lehet-e igazából jellemezni?⁸ Utóbbi esetben ugyanis az Észak-Dél ellen­tétek is csupán a nagyhatalmak versenyének kifejeződésévé, terepévé válnak⁹ (mint ahogy vannak olyan – ugyancsak megfon­tolandó – interpretációk is, amelyek az egész szovjet kísérletet is úgy értelmezik, mint a tőkés hatalmak közötti verseny egy – mellékszálon végigvitt – kísérőjelenségét, minek értelmében a Szovjetunió végső veresége az amerikai hegemónia végzetes ha­nyatlásának kifejeződése lenne). Ha elfogadjuk ezt a „nagyhatal­mi verseny" -e1méletet, a „haladás" hívei számára újra meg fontolandóvá válik az a kérdés, amellyel a II. világháború előtt az egész nemzetközi baloldalnak és a Szovjetuniónak is szembe kellett néznie: a hanyatlóbb tőkés nagyhatalmat támogassa-e, vagy az agresszívebbe t?¹⁰ (Sztálin Szovjetuniója sorban mindkét variációval megpróbálkozott.) Mert ha a dolgok valóban így áll­nak-akkor az egész tőkés világrend elutasítása is (mint bármely döntés) végső soron csak a versengő tőkés hatalmak egyikének kedvez. (Ezzel kapcsolatban egy bizonyos: a háború bizonyosan tőkés érdek, és a tőkés világrend megszilárdítója, ezért az antika­pitalista politikának továbbra is és mindig következetesen hábo­rúellenesnek kell lennie.)

Véleményünk szerint az emberiség szabadságfokának növe­kedése mindennek ellenére nem ábránd. Természetesen ez nem valamiféle abszolútum felé való közeledést jelent: az egyes kor­szakok szabadság-eszményei és szabadság-reményei csupán an­nak a folyamatnak a kifejeződései, amelynek során az ember – valóban – távolodik a teljes természeti meghatározottságtól, tágít­ja korlátait. (Amikor az ilyetén fejlődésben való kétely válik „korszellemmé", akkor csupán arról van szó, hogy az adott tár­sadalmi forma lehetőség-tágító tartalékai apadtak el.) „Világ"-szabadságról sem illúzió beszélni abban az értelemben, hogy egy világrendszerré vált társadalmi forma korlátai csak világmé­retekben feszíthetők szét.¹¹ S az is a történelem könnyen belátha­tó ténye, hogy az emberiség története egyesülési (mind nagyobb egységek összefüggését megteremtő) folyamat is, az eddig létre­jött egységek természete pedig azt is jelzi, hogy az egységesülés mindig belső differenciálódással is jár, így ha a folyamat elérné is természetes végpontját az egész emberiség valamiféle formális egyesülésében;¹² ez az egyesülés akkor sem jelentene sem egyszínűsödést, sem a továbbfejlődés lehetetlenségét (hiszen a diffe­renciálódás új egyesülési tendenciák alapja lehet, és így tovább a végtelenségig); azt viszont igenis lehetővé teszi, hogy a szabad­ságfok növekedése jóval gyorsabban – ti. a világrendszer legkü­lönfélébb pontjain szinte egyidejű változást okozva – mehessen végbe.

Az Észak-Dél ellenlét közvetlen-nyers robbanása szerintünk sem vezethet megnyugtató eredményhez. A helyzet ugyanaz, mint bármikor az emberiség osztályharcainak történetében, az „osztályharcban" csupán kifejeződnek egy adott társadalmi for­ma belső ellentmondásai, s ebből fakadó korlátai: a megoldás so­sem ezen ellentmondások végsőkig feszítése, hanem olyan új vi­szonyok kialakítása, amelyekben ezek az ellentmondások már nem érvényesülnek. Más szóval: akár az Észak-Dél viszonyt te­kintjük a világrendszer meghatározó viszonyának, akár a tőkés centrumok versenyét (hajlunk arra, hogy mindkettőt annak kell tekinteni, és kölcsönös meghatározottságukban vizsgálni őket), mind kettőből az következik, hogy a hatékony antikapitalizmus a világ(kapitalizmus) struktúrájának (s különösen meghatáro­zó centrumainak) belső átalakítása. Amikor úgy látjuk, hogy a jelen minden konkrét társadalmi döntéshelyzete vagy a tőkés vi­szonyok vagy a „szellemi termelési mód" lehetőségeit erősíti (te­hát a világban e két termelési mód versenye folyik); ebből az is következik, hogy a „világszabadság" kivívásának (vagyis a sza­badságfok – „holnapután" nyilván már csak nagyon viszonyla­gosnak minősíthető – tágításának) ma (és még sokáig) a „szelle­mi termelési mód" térnyerése a lényege. A nemzetek feletti „szel­lemi termelés" térhódítása, behatolása ruházhatja fel a Dél országait is azzal az erővel, amellyel azután a tőke régi világrendje eredményesen lesz szétfeszíthető. „És addig? Addig nincs megnyugvás,/ addig folyvást küszködni kell" – ahogy Petőfi Sándor biztatta magát a múlt században, a „világszabadság" eszmény megszületése ide­jén. Abban a korban, amely egyben a tőke és a „szellemi terme­lési mód" útjainak elválását is jelentette. Ezt akkor persze nem lehetett látni. A (feudális) zsarnokság elleni forradalmi roha­mokban (ami a világtőke részéről már csak egy afféle romeltaka­rítás része volt), úgy tűnhetett, hogy a „világszabadság" is ilyen rohamokkal elintézhető kérdés. Az egyik „termelési mód" ura­lomra jutása a másikkal szemben azonban nem az efféle roha­mokban, hanem a mikroviszonyok változásaiban alapozódik meg.

Ez sem megy viszont magától. A „világszabadság" eszmé­nyének továbbra is lesznek (a két termelési mód versenyét felis­merő, s e versenyben a „szellemi termelés" súlyát erősítő) hívei, akkor is, ha romantikus csatatér híján csak képletesen jöhet el a győzelem, a küzdelmek történelmi visszaigazolásának napja is, midőn „a hősöket egy közös sírnak adják,/ Kik érted haltak, szent világszabadság!"

E „közös sírban" együtt nyerik majd el az utókor főhajtását azok, akik a XIX. század eszméinek révületében emberfaló forra­dalmak csataterein estek el; azok, akiket a világszabadság tegna­pi és mai korlátozói fegyveres erőszakkal vagy a hétköznapok lassú mérgeivel pusztítottak el: a tőkés világrendszer elfogyasz­tott áldozatai; s azok is, akik a humánusabb létviszonyok tuda­tos és szívós keresésével talán a legtöbbet, a legeredményesebbet teszik ezért a „világszabadságért".

Jegyzetek

1 Lásd erről bővebben e számunkban R. Burbach írását.

2 Bár az antikapitalizmus hevülete kétségtelenül többeket vitt be abba a zsákutcába is, hogy a tőke elleni harc mellett érvelve eltompuljanak a prekapitalista és egyéb diktatúrák egyértelműen negatív természetének érzékelésében.

3 Ez igen aktuális elmélet egy olyan korban, amikor például Magyar­ország gazdasági problémáit csak az államszocializmus természetére ve­zetik vissza, s nem szólnak arról, hogy az egész gazdasági csőd bemene­tel milyen mértékben következett abból, ahogy az itteni munka haszna a tőkés centrumokba vándorolt; amikor az eladósodáshoz vezető rossz gazdaságpolitikáról esik szó, de nem esik arról, hogy a tőke milyen uzso­rafeltételekkel hozta létre a jelen adósságválságot; amikor a magyar mezőgazdaság termelőszövetkezeti tönkretételéről értekeznek, de nem beszélnek arról, hogy a közös piaci erős mezőgazdasággal rendelkező országok érdeke miként kívánta meg a versenyképes magyar gazdaság szétzúzását stb.

4 A Szovjetunió összeomlása egyfajta „világliberalizmus"-eszmény térhódítása idején történt, amely semmiképpen sem a liberális ideálok abszolút győzelmét jelenti, hanem azt, hogy úgy tűnik, a liberalizmus új­fajta integráló erővé válik; rövid vagy maximum középtávon olyan vi­lágrend körvonalazódik, amelyben akár a fasizmus, akár a szocializmus, akár más irányzatok a liberális rendszer részeként, abba integráltan jelen­hetnek meg. Elképzelhető, hogy amennyiben a tőke nem talál magának más dinamizáló eszmét, győzelmi esélyekig menően feléleszti a fasizmus vagy a tekintélyuralmi rendszer valamilyen válfaját, ellentétben azonban a „klasszikus" fasizmussal, ezt a liberalizmus kebelén belül teszi: elkép­zelhető egy olyan társadalom, amelyben a fasizmus nem válik totálissá, nem iktatja ki a parlamentáris jogállamot, nem törekszik Endlösungokra, ellenfelei totális megsemmisítésére, nem provokál világháborút és egyál­talán, úgy jut politikai hatalomra, hogy közben a társadalom más szele­teiben megmaradnak a normális működések. (Kállai R. Gábor mutatta ki egy elemzésében, hogy az utóbbi évek háborúi – márpedig a hadsereg, tudjuk, mindig a békevilág laboratóriuma – sohasem voltak totális hábo­rúk: úgy vívták őket, hogy közben az anyaországban szinte teljesen za­vartalanul folyt tovább a hétköznapi élet, s mikor ez kezdett felborulni, akkor a háborúkat leállították. Hasonlóképpen képzelhető el a közeljövő hétköznapi világrendje is: egy „normális" liberális parlamentarizmus ke­retein belül, e kereteket szét nem feszítő szélsőjobboldaliság előretörésé­vel.) Mindez logikus – bár persze mint bármely szélső jobboldaliság, mindenképpen elkerülendő – fejlemény lenne, hiszen ahogy a harmincas évek fordista tömegtermelésének pszichológiai hatásai arra készítették fel az embereket, hogy maguk is egyfajta tömegtermelés nyersanyagaivá váljanak – a frontok és koncentrációs táborok számára; mára viszont oly mértékben individualizálódott a termelés és főleg a fogyasztás szerkeze­te, hogy az emberek elfogyasztásának (= elpusztításának) is jóval individualizáltabb formák felelnek meg.

5 Fontos figyelembeveendő tény, hogy a polgári parlamentarizmusban a (tényleges) hatalom többnyire egységesebb, mint ellenzéke. Ez termé­szetesen következik abból, hogy a hatalom a társadalom egészét igazgat­ja, amely szükségképpen heterogén, az igazgatás viszont éppilyen szük­ségképpen törekszik az entrópia növelésére. Diktatúra esetén az elnyo­más mindenkit érint, így az ellenerőket maga a diktatúra kovácsolja (időleges) egységbe. A parlamentáris demokrácia viszont azáltal, hogy az érdekkifejezésnek lehetőséget nyújt, érvényesülni engedi a sokfélesé­get, s ez szükségképpen a hatalom birtokosainak kedvez. Vagyis a de­mokrácia, azáltal hogy az uralom védelmének finomabb eszközeit alkal­mazza, egyúttal hatékonyabb is a status quo védelmében. Ez nagyon jó dolog, ha legalább relatíve igazságos világrendet véd, de nagyon ellent­mondásossá válik, mikor az egyenlőtlenségek fenntartásának eszköze­ként működik Ezért hangsúlyozzák mindig a baloldaliak annak szüksé­gességét, hogy a demokrácia terjedjen túl a politikán, s érvényesüljön a gazdaságban és a kultúrában is.

6 Ez különösen jól látszik a miénkhez hasonló félperifériáról nézvést, amely mindig elég köze! került a centrumhoz ahhoz, hogy reménye le­gyen a bekerülésre, de amelyet mindig vissza pofoztak; amely a nagy centrumhatalmaknak sohasem kellett igazán; de amely megkóstolta a hátat fordítást is, és ettől sem lett jóllakottabb.

7 A „barbár" itt csupán annak szinonimája – az Urbs szemszögéből fo­galmazva – amit a maói-guevarai elmélet „falunak" nevez. Hiszen két­ségtelen – s a nemzetközi baloldal újabb koncepciói éppen ezt hangsú­lyozzák (lásd pl. Samir Amin írásait e számunkban is) -, hogy a legvalódibb barbárságot – a szó „embertelenség" értelmében – ma a civilizált Nyugat (Észak) hatalomvédő erőszaka képviseli a világban. (A tömege­ket munkanélküliségbe, éhínségbe taszító tőkés világrend mindennapi barbarizmusától az Öböl-háború-féle „high-tech"-barbarizmusig.) A Co-nanok és Ram bók, G. 1. Joe-k és mindenféle szörnylények hiperagresszivitását övező kultusznak csak egyik összetevője az „elpuhult" polgár csodálata az életéből közvetlenül hiányzó „őserővel" szemben. A másik összetevő az ezekben a fantáziákban kifejeződő igazság: a – technológia­ilag bármily fejlett – világ működésében megnyilvánuló nyers barbariz­mus ténye.

8 Lásd például e számunkban is Bonzio vitáját Aminnal és Frankkal.

9 Ez az elmélet azért is vonzó, mert megfelel annak a dialektikus és véleményünk szerint rendkívül termékeny történelemszemléletnek, amely a világ struktúráit az e struktúrákat létrehozó és alakító működé­sekből, a működéseket a struktúrákból; az egyes országok belső viszo­nyait a nemzetközi viszonyokból, a nemzetközi viszonyokat viszont az uralkodó hatalmak belső viszonyaiból, azok kivetüléseként értelmezi.

10 Bár meglehet, hogy ma ez a kettő történetesen egybeesik.

11 No de persze: van-e egyáltalán világrendszer? A valódi viszonyokat elfedő, helyi politikákban gondolkozó szemlélettel szemben nagy fej­lődés annak kimutatása, hogy a világ Egy; viszonyai összefüggésrendbe állnak össze. De a tőkés világrendszer kialakítása másfelől örökké lezá­ratlan folyamat: ha egy partikuláris erő megpróbálja az Egészet uralma alá hajtani, ez eleve nem sikerülhet neki. Az, ami megkülönbözteti, amitől ő egy lesz a világ erői közül, ami alanyiságát meghatározza – az egyúttal korlátozza is lehetőségeit. Viszonyul a világ többi részéhez, tehát csak viszonyban áll vele, nem lehet vele azonossá. Ily módon a tőkés vi­lágrendszer is csak annyiban világrendszer, hogy mindig feltételez egy rajta kívül álló részt (Wallerstein hipotézise az, hogy mikor ez a rajta kí­vül álló elfogy, akkor a tőke története véget ér, s ez logikus is, csak éppen soha sem következhet be, hiszen a tőke, mint a világ bármely részegysé­ge, sohasem nőhet azonossá az Egésszel), tehát mindig önmaga + valami más. (A Gödel-törvény a társadalomban különösen érvényes, vagyis nincs olyan halmaz, amelynek ne lenne olyan része, ami ellentmond an­nak, aminek alapján a halmazt definiáltuk.) De miként a tőke nem képes a világrendszert teljesen hatalma alá vonni, úgy a tőkés világrendszer el­leni lázadás sem eredményezhet totális „világszabadságot" (a Gödel-tétel továbbra is érvényes). A tőkével szembenálló világszabadságért küz­deni csak annyit jelenthet, amit a tőke is tett a maga világszabadságáért: a tőke tudniillik megszervezett egy olyan világrendet, mely sohasem működik totálisan a tőke törvényei szerint, de amelyben a tőke törvényei a meghatározók, ezek jelölik ki a legfőbb viszonyok jellegét. Létrehozható léhát egy olyan világrend is, amelyben a szellemi termelési mód határozza meg az ural­kodó viszonyokat, jóllehet nyilván nem valamennyit.

12 Mint az imént utaltunk rá, az ilyen egyesülés a dolgok termé­szeténél fogva nem lehet egységesülés.

Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.