I.

A „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.

A marxizmus (vagy legalábbis egy bizonyos marxizmus) hirdette és hitte magáról, hogy „a szocialista forradalmakban” és „a szocializmus fölépí­tése során” megvalósult – s ezt a priori nem vethetjük el. Az elmélet és az „átmenet” bármely eltorzulását tapasztaltuk és még tapasztaljuk is a „létező szocializmus” társadalmaiban, ezek mégiscsak a marxizmusra támaszkodtak, amikor magukat hivatalosan „osztály nélküli” vagy leg­alábbis „osztályharc nélküli” társadalmaknak tekintik. A marxizmus egyes elemei, mindenekelőtt ezen a normatív módon, megmásíthatatlanul beépültek a fennálló intézményekbe. De hogy ezeknek a társadal­maknak a második világháborút követően is van története, hogy politika­ilag nem statikusak, ennek elsősorban az az oka, hogy e térségben időnként a legklasszikusabb értelemben vett osztályharcokra került sor (munkásfelkelésekre), sőt forradalmi osztályharcokra (Lengyelországban és Kínában), ahol is ezek összekapcsolódtak a monopolisztikus állam­párt elleni demokratikus harcokkal. A marxizmus itt úgy jelenik meg – és ez egy újabb paradoxon – mint a társadalmi ellentéteknek egy olyan tematizálása, amely tulajdon „megvalósulását” mindig megelőzni látszik.

A marxizmus egészen sajátságosan kapcsolódik mai történelmünk szociális ellentéteihez és társadalmi formáihoz; egyrészt még mindig kettéosztani látszik a világot, másrészt azonban az osztályharcok, ame­lyeknek „törvényszerűségeit” posztulálja, amelyeket a történelem ma­gyarázó elvévé tesz, sohasem ott törnek ki, ahol szerinte ki kellene tör­niük…

Ehhez a döntő fontosságú kérdéshez még vissza kell térnünk. Rövi­den szólva: világos, hogy a marxizmus identitása teljesen az osztályok­ról és osztályharcokról adott definíciójától, ennek érvényességétől és ter­jedelmétől függ. E nélkül az elemzés nélkül nincs többé marxizmus, sem a társadalmi viszonyok egy specifikus, elméleti áttöréseként, sem pedig egy politikai-történeti „stratégia” kifejeződéseként. És megfordítva, mind­addig legalábbis a marxizmus néhány elemét nem lehet ad acta tenni, amíg az osztályharc olyan magyarázó elv marad, amely értelmezhetővé teszi a társadalmi változásokat – ha nem is ez bizonyul a történelmi mozgalmak egyetlen „alapvető meghatározójának” vagy motorjának -, mert mindenképpen kifejezésre juttat egy kibékíthetetlen, univerzális el­lent etet, amelyre minden politikának reagálnia kell. Ez az elv tehát érvé­nyes, függetlenül azoktól a korrekcióktól, amelyekkel ki kell egészíte­nünk az osztályharcok és tendenciaszerű törvényszerűségeik leírásakor.

Ma azonban éppen ez az elv várt vitatottá, és ezen tört meg a mar­xizmus tényeken alapuló evidenciája. Az általa kidolgozott fogalmak kö­zül egyesek, amelyek koherens tömböt képeztek, a végletekig banálissá váltak: például a forradalom, és mindenekelőtt a válság. Az osztályharc ezzel szemben – legalábbis a „kapitalista” országokban – egyszerűen le­került a napirendről. Talán azért, mert azok, akik hivatkoztak rá, mind jobban elszakadtak a társadalmi élet komplexitásától, talán mert – s ez az előbbivel együtt jár – az emberek többségének gyakorlatában és a politikailag fontosabb intézményekben az osztályok elvesztették látható identitásukat. Ez az identitás egyre inkább mítosszá válik; egy elmélet-teremtette mítosszá, amelyet szervezetek (elsősorban a mun­káspártok) ideológiája vetített a történelemre, és amelyet heterogén tár­sadalmi csoportok ideológiája csaknem teljesen „kisajátított”, mégpedig olyan – mára már többnyire eltűnt – feltételek között, ahol e mítosz le­hetővé tette számukra, hogy jogok és kötelességek hordozóinak tekint­sék magukat. De ha ezeknek az osztályoknak már csak mitikus identitá­sa van, nem kellene-e akkor az osztályharcnak is elveszítenie minden realitását?

Erre a következtetésre többféleképpen juthatunk. A fönti kérdésre adandó legradikálisabb igenlő válasz az utóbbi kétszáz év történelmé­nek olyan átértékelése, amely szerint a társadalom két (vagy három) osztályra polarizálódása mindig is pusztán mítosz volt; ez esetben csak az imaginárius politikai konstrukciók történeti és pszichológiai vonatko­zása marad meg.

El lehet azonban azt is ismerni, hogy az osztályellentétek sémája leg­alábbis megközelítőleg megfelelt az „ipari társadalmak” XIX. század végi realitásának, bizonyos változások miatt azonban ma már nem, vagy egyre kevésbé. Gondoljunk csak egyrészt a bérmunka általá­nossá válására, a munka intellektualizálódására, a szolgáltató szektor fejlődésére, amely folyamatok a „proletariátus” eltűnéséhez vezettek; másrészt a vezetői és tulajdonosi funkciók csaknem teljes szétválására, a gazdaság fölötti társadalmi (azaz állami) kontroll kiszélesedésére, ami a „burzsoázia” felbomlásához vezet. Ha a „középosztályok”, a „kispol­gárság”, a „bürokrácia”, az „új, bérből élő rétegek” – a marxizmus eme elméleti és politikai „botránykövei” – egyszer csak a társadalom többsé­gét alkotják, és mellékszereplővé fokozzák le a munkás meg a kapitalis­ta vállalkozó típusát, az osztályok és az osztályharc politikai mítosszá, a marxizmus pedig mitológiává válik, még ha ezáltal a kizsákmányolt mun­ka és a pénztőke nem tűnik is el.

Mégis, akadhat valaki, aki megkérdezi, vajon nem végzetes hiba-e az osztályok eltűnését egy olyan pillanatban meghirdetni (a hetvenes és nyolcvanas években) és egy olyan kontextusban (a világgazdasági vál­ság közepette, amelyet a közgazdászok a harmincas évek válságához hasonlítanak), amikor számos olyan társadalmi jelenség tapasztalható, amelyet a marxizmus a kizsákmányolással és az osztályharccal kapcsol össze: jelentős elszegényedés, munkanélküliség, a kapitalista termelés régi ipari fellegvárainak megszüntetése – vagyis akkor, amikor a tőke megsemmisítése egybeesik a vadul burjánzó pénz-, és valutaspekuláció­val. Eközben az állam olyan politikát folytat, amely a nem marxista meg­figyelő szemében is szükségképpen „osztálypolitikaként” jelenik meg, amelynek hangosan propagált célja immár nem a közjó (mint össztársa­dalmi érdek), hanem az egészséges vállalkozás, a gazdasági harc, az „emberi töke” rentabilitása, az emberek mobilitása stb. Nem vegytiszta osztályharc ez?

Hiányzik azonban (joggal mutattak rá többen is,) a szociális, a politi­kai és az elméleti szempontok összekapcsolása. E nélkül a látható osz­tályellentétek ködbe vesznek. A neoliberális és neokonzervatív politikai áramlatok, bár tendenciájukban kormányozhatatlansághoz és a nemzet­közi kapcsolatok instabilitásához vezetnek, és saját populizmusuk (és moralizálásuk) ellentmondásaiba gabalyodnak, mégis eredményesek voltak, ha negatíve is: sikerült fölbomlasztaniuk a munkásmozgalmat, és bizonytalanná tenniük intézményi formáinak, a szervezett osztályharc­nak a legitimitását. Hogy ez tudatos és kitartó fáradozást igényei, annak is lehetne a jele, hogy a mítosz ellenállást fejt ki. De ezeket a sikereket akkor érték el, amikor a munkásmozgalom a legtöbb kapitalista ország­ban évtizedes szervezeteket, tapasztalatokat és elméleti vitákat tudott már maga mögött. A legszívósabb és legkitartóbb munkásfelkelések kö­zül több (az angol bányászoké, a francia vasmunkásoké és vasutasoké) ágazati („rendi”) és ténylegesen defenzív harcként jelenik meg, becsület­beli ügyben esett pengevágásként, amelynek a kollektív jövő számára nincs jelentősége. A társadalmi konfliktusok ezzel egyidejűleg más for­mákat öltenek, amelyek közül némely – intézményi instabilitása ellenére vagy éppen emiatt – nyilvánvalóan sokkal jelentősebb. A konfliktusok formái a generációk közöttiektől a környezet technológiai fenyegeté­séből eredőkön át az „etnikai” (vagy „vallási”) konfliktusokig, a háborúk és a nemzetközi terrorizmus szüntelen dúlásáig terjednek.

Az „osztályharc eltűnésének” nem az a legradikálisabb módja, ha egyszerűen megszűnnek a szociális-gazdasági harcok és a bennük ki­fejeződő érdekek, hanem ha veszítve központi politikai jelentőségükből, föloldódnak a sokoldalú konfliktusok szövevényében, amelyben a kon­fliktusok jelenléte nem jár együtt hierarchizálódással, a társadalom éle­sen két táborra szakadásával, egy „végső instanciával”, amely meghatá­rozza a viszonyokat és további fejlődésüket, és amely konfliktusokban nincs a változásoknak semmilyen más forrása, mint a technológiai kény­szereké, az állam ideológiai passzióié és érdekeié. Egyszóval, ez inkább egy á la Hobbes mint á la Marx szituáció volna, ami visszatükröződik a politikai filozófia új irányzataiban.

Ha ezen a helyzeten eltöprengünk, nézetem szerint nem a marxiz­mus teoretikus posztulátumainak érvényességére vonatkozó „ítéletet kell fölfüggesztenünk”, hanem az idősíkokat kell egymástól világosan elhatá­rolnunk: a fogalmak és történeti formák elemzésének valamint a progra­mok és jelszavak meghirdetésének idősíkjait. Mert jó okunk van föltenni, hogy „egybemosásuk” mindenkor befolyásolta a marxizmus alkalmazá­sát, posztulátumainak „univerzalitását” és „objektivitását”, azáltal, hogy kezdettől a gyakorlati igazságok státuszát adományozta nekik. Ha fölad­juk ezt az „egybemosást”, ez nem jelenti azt, hogy a „tiszta” elméletbe menekülünk, hanem hogy ezzel egy szükséges – ha nem is elégséges – föltételnek teszünk eleget annak érdekében, hogy elgondolhassuk el­mélet és gyakorlat egybekapcsolódását, amely nem a spekulatív empi­rizmusnak, hanem a stratégiai gondolkodásnak köszönhető.

*

Végkövetkeztetésként – Rosa Luxemburggal – azt vonhatnánk le, hogy a proletariátus identitása csak magában a forradalmi aktusban áll fönn. De ezek a pontosítások pusztán az identitás elvét igazolják, amely az azonosságban lehetőség szerint már adva van: a munkásosztály objek­tív egysége, amelyet a kapitalizmus fejlődése hoz létre, és szubjektív egysége, amely helyzetének radikális negativitásából fakad, azaz abból, hogy egzisztenciája és érdekei összeegyeztethetetlenek azzal a fejlődéssel, amelynek ő az eredménye. Vagy a munkásosztály objektív individualitása (amelynek minden olyan ember részese, aki a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye alapján ehhez az osztályhoz tarto­zik) és egy társadalmi átalakulás autonóm terve közötti diszkrepancia, amelyet csak ezen egyének közvetlen érdekeinek védelme és a kizsák­mányolás véget érése (azaz az osztály nélküli társadalom, a szocializ­mus vagy kommunizmus) tesz elgondolhatóvá és végrehajthatóvá.

Az a mód, ahogy a marxizmus az osztályharcok történelmileg meg­határozott jellegét bemutatja, és az a mód, ahogyan ezen osztályok (mindenekelőtt a proletariátus) szubjektív és objektív identitását elképze­li, kölcsönösen feltételezik egymást. Ugyanez vonatkozik a történelmi változások irányára és az osztályok – amelyek a történelem színpadán saját drámájuk szerzőiként jelennek meg – folyamatos egzisztenciájára és identitására vonatkozó elképzelésére.

Ennek a körforgásnak a premisszái, mint már említettem, magánál Marxnál adottak – a forradalmi szubjektivitás eszméjében, mint a radiká­lis negativitás egyszerű megismerésében, amit a kizsákmányolási hely­zet implikál; és abban az elképzelésben, hogy ez a helyzet, fokozatosan és különböző szakaszokban, egy egységes proletarizálódási folyamatot hív életre, amelynek elemei kivétel nélkül egyazon logikának felelnek meg. Így nem csodálkozhatunk, ha a kibékíthetetlen ellentét strukturális fogalmát szakadatlanul az osztálykapcsolatok leegyszerűsítésének törté­nelmi fikciójára vetítik, amelynek végén az emberiség kalandjának lét­kérdései (kizsákmányolás vagy felszabadulás) világméretekben tisztán jelennek meg.

E kör megszakításához – és az elméleti kifejtés valamint ama chilia­sztikus ideológiai elemek szétválasztásához, amelyek a marxizmus el­lentmondásos egységében összeolvadtak – elegendő, ha ábrázoljuk a proletarizálódás különböző szempontjai között megállapítható empirikus diszkrepanciát, amely nem esetleges, hanem a „történelmi kapitalizmus”

(Wallerstein) konkrét feltételeiben adott. A burzsoázia Engels és Kautsky illúziójával szemben természetesen nem gondolható el „fölösleges osz­tályként”; társadalmi funkciója ugyanis nem korlátozódik arra, hogy a tőke gazdasági funkcióinak „hordozója” legyen. Más szóval: „burzsoá­zia” és „kapitalista osztály” nem fölcserélhető kifejezések, a meghatáro­zó frakció tekintetében sem. Végül – és nem ez a legcsekélyebb aka­dály – a forradalmi (vagy ellenforradalmi) ideológia történetileg nem egy egyértelmű és egyetemes öntudat számára van, hanem a külső körül­mények, kulturális formák és specifikus intézmények aktív terméke.

Mindezek a korrekciók és torzítások a történelmi tapasztalatok és a történészek munkái révén váltak láthatóvá, és ezek vezettek az eredeti marxista elmélet szabályszerű lebontásához. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel a marxizmus elemző elveit is el kellene vetnünk? Okkal kérdezhet­jük, hogy nem éppenséggel ezáltal nyílik-e meg ezen elmélet alapos át­dolgozásának lehetősége; az ideológiai előfeltevések radikális kritikája nyomán, hiszen ezek az előfeltevések vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy a kapitalizmus fejlődése kiváltja „az osztályellentétek leegy­szerűsödését” (és „magában” hordja az osztály nélküli társadalom szük­ségességét). Ehelyett a fogalmak most egy előre adott cél nélküli transz­formációs folyamatot jelölnének, más szóval a társadalmi osztályok foly­tonosan változó identitásának felelnének meg. Ilyen feltételek mellett egy marxista mégis azonosulhatna az osztályok megszűnésének elmé­letével, s elhatárolhatná magát attól az eredeti felfogástól, amely az osz­tályokat olyan cselekvő szerzőknek tekinti, amelyek mitikus identitással és folytonossággal rendelkeznek. Egyszóval fölállíthatná az „osztályok nélküli osztályharc” történeti s egyben strukturális hipotézisét.

Marxot Marxszal meghaladva

Térjünk vissza még egyszer az osztályharc „gazdasági” és „politikai” in­terpretációjának marxista váltakozására. A történelmi komplexitást mind­kettő leegyszerűsíti. Kialakulásuk jól ismert, így egyikükből részben re­konstruálhatjuk a másik valóságát.

A kommunista hagyomány (Lenintől, Gramscin, Maón át Althusserig) azt az álláspontot képviselte, hogy az „ortodox” marxizmus, gazdasági evolucionizmusa okán, félreismerte az állam szerepét a kizsákmányolás föltételeinek újratermelésében, amely a munkásosztály szervezeteinek integrációja révén az államapparátus rendszeréhez kapcsolódik (vagy, Gramsci kifejezésével élve, alárendelt a polgári hegemóniának). Más­részt ez a tradíció – imperializmus-elemzésében – összekapcsolta ezt a kizsákmányoltak megosztottságával, ami a nemzetközi munkameg­osztás eredménye. Ez a kritika azonban, a voluntarista „hatalom­megragadás” és a „politika primátusának” voluntarista gyakorlata révén, olyan államapparátusokhoz vezetett, amelyek kevésbé de­mokratikusak, mint azon országokéi, amelyekben a szociáldemok­rata munkásmozgalom fejlődött. Egy vezető párt monopóliuma, amely maga lépett az osztály helyébe, kapcsolódott itt össze a termelékenység fetisizmusával és a nacionalizmussal.

Ezeket a jelenségeket (ellentétben a „totalitarizmus” elméletekkel) nem valamilyen eleve adott logikából vezetem le, mégis úgy szeretnék néhány tanulságos elemet kiemelni, hogy a marxista elmélet problémái­val szembesítem őket, Megpróbálom megmutatni, hogyan teheti ez a szembesítés lehetővé számunkra, hogy „Marxot meghaladjuk”, mégpe­dig saját fogalmai segítségével (hogy Negri e szép kifejezését hasz­náljam).

A gazdasági és politikai kifejtés többértelműsége Marxnál nem rejtheti el előlünk azt a szakítást, amelyet Marx végrehajt. E többértelműség, bi­zonyos értelemben, csak az érte fizetett ár. A fölfedezés révén, hogy ti. a munkaviszonyok szférája nem .privát” szféra, hanem közvetlenül konstitutív a modern társadalom számára, Marx nemcsak véglegesen szakított a politikai tér – mint a jog, a „közigazgatás”, a „közvélemény” szféráinak liberális fölfogásával, hanem anticipálta az állam szociális át­alakulását is, amely visszafordíthatatlannak bizonyult. Egyúttal arra is rá­mutatott, hogy politikai eszközökkel – akár autoriter eszközökkel, akár szerződések révén – lehetetlen megszüntetni a termelés ellentmondásait vagy az érdekek stabil egyensúlyát, elérni a „hatalom” társadalmi erők közötti „megosztását” a kapitalizmusban. Így nem hagy mást az állam­mal szemben támasztott várakozásokból, mint hogy az végső soron „szabad és egyenlő” egyének közössége legyen, ami elsősorban a nem­zeti államra érvényes. Itt említendő meg, hogy a tizenkilencedik és a hu­szadik század valamennyi „szociális állama” (a „szocialista”állam is) nem pusztán nemzeti, de nacionalista is. Ebben az értelemben helyezi Marx e rejtélyes eszmét történeti bázisra, mert az, ami összeköti egymással a tár­sadalmi csoportokat és egyéneket, az nem valamilyen közjó vagy azt szol­gáló jogrend, hanem egy állandóan továbbfejlődő konfliktus. Innen van az, hogy az osztályharc és az osztályok mint „gazdasági” fogalmak éppenség­gel és mindenekelőtt mindig eminensen politikai fogalmak, ami azonban potenciálisan a politika hivatalos fölfogásának teljes megváltozását jelenti. Ezt a szakítást azonban mind az „ortodox” ökonomizmus és evolucioniz­mus, mind pedig a forradalmi etatizmus elfedi, és csaknem teljesen igno­rálja; így az osztályharc fogalma végül szervezeti technikák és állami dikta­túrák sztereotip hivatkozási alapjává válik. Ez annak a viszonynak közeleb­bi vizsgálatára késztet, ami az osztályidentitások, szervezeti formák és az állam között szervezetileg fönnáll.

Ehhez állítom fel először is az első tézist: azt, ami a tizenkilencedik és a huszadik században relatíve autonóm „proletár identitásként” jelent meg, úgy kell felfognunk, mint egy „objektív ideológiai effektust”. Egy ideológiai effektus nem mítosz, legalábbis nem redukálható arra. Éppily kevéssé lehet egy társadalmi erő politikai jelenlétét egy mítoszra redu­kálni, amely erő magát „munkásosztályként” definiálja, és ekként is jele­nik meg – bármilyen ingadozásokat mutasson is fogalmi megragadható­ságát, egységét és széttagolódását illetően. Éneikül a jelenlét nélkül ért­hetetlen a szociális kérdés tartós, meghatározó jelentősége és szerepe az állam átalakulásaiban. Ezzel szemben – a történészek munkái nyo­mán – tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy ez az ideológiai effektus nem spontán, automatikus és változatlan, hanem a munkások tevékeny­ségi és szervezeti formái közötti permanens dialektikából származik, amelyekben nemcsak az „élet- és munkafeltételek” és a „gazdaság kon­junkturális változásai” játszanak közre, hanem azok a forrnák is, amelye­ket a nemzeti politika az állam kereti között vesz föl (például az általános választójog, a nemzeti egység, a háború, az állam és az egyház kérdé­se stb.). Vagyis egy folyamatosan túldeterminált dialektikáról van szó, amelynek eredményeként egy relatíve individualizált osztály pusztán azon kapcsolatok révén konstituálódik, amelyek őt – intézmények szöve­dékébe ágyazva – a többi osztályhoz fűzik.

A nézőpont e megfordítása arra a megállapításra utal vissza, hogy – a dolgok felszínén történetileg megfigyelhető jelenségeknek megfelelően – a „munkásosztály” nincs eleve adva egy többé-kevésbé homogén szociális helyzet bázisán, hanem csak ott jön létre, ahol munkás-mozgalom van, és ezen túlmenően munkásmozgalom csak ott van, ahol munkásszervezetek (pártok, szakszervezetek, munkatőzsdék és szövetkezetek) vannak.

És éppen ezen a ponton válik a dolog nehézzé és érdekessé. Ne kö­vessük el azt a hibát, hogy a redukcionizmus révén – amely egyszerűen csak megfordítja azt a viszonyt, amelyen az osztály „szubjektumként” értelmezése alapul – a munkásmozgalmat azonosítjuk a munkásszerve­zetekkel, és az osztály egységét (ha csak megközelítőleg is) a munkás­mozgalommal. E három momentum között mindig szükségképpen van­nak átfedések, amelyekből ellentmondások fejlődtek ki, és amelyek az osztályharc valóságos politikai és társadalomtörténetét alkotják. A mun­kásszervezetek (megkülönböztetetten: az osztálypártok) így nem­csak sohasem „képviselték” a munkásság egészét, hanem ezzel rendszeresen és szükségképpen kerültek ellentétbe; egyfelől, mert fellépésük az „összmunkásság” egyes olyan csoportjainak ideali­zálására támaszkodott, amelyeknek központi szerepük az ipari for­radalomnak csak egy meghatározott szakaszában volt, másfelől ez az ellentét az állammal kötött kompromisszum következménye. Így mindig adódtak időszakok, amelyekben a munkásmozgalomnak a fenn­álló tevékenységi és szervezeti formákkal szemben kellett újjáalakulnia. A széttagolódás, az ideológiai konfliktusok (reformizmus vagy forradalmi szakítás) és a „spontaneitás” vagy „fegyelem” mindig visszatérő dilem­mája nem tekinthető véletlen kisiklásnak, ezek e viszony tulajdonképpe­ni lényegét fejezik ki.

Éppígy nem fejezte és nem merítette ki a munkásmozgalom sem az osztály gyakorlatának egészét (azt, amit a munkások társadalmi érintke­zési formáinak nevezhetnénk), mindazt, ami az élet- és a munkafeltéte­lekhez kötődik, ahogyan azok a gyárban, a családban, a lakóterületen, a szakmai szolidaritásban kibontakoznak. Ennek oka nem az öntudat el­maradottsága, hanem az érdekek, az életkifejtési formák összeegyeztet­hetetlen különbsége, amely a proletarizált egyéneket jellemzi, s amelyet nem közömbösít a kizsákmányolás rájuk egyaránt nehezedő súlya (nem is szólva arról, hogy a kizsákmányolásnak is különböző formái vannak).

Másrészt éppen az osztály különböző tevékenységi formái azok – szak­mai szokások, kollektív ellenállási stratégiák, kulturális szimbolikák -, amiknek szervezőereje a mozgalomba és a szervezetekbe ment át.

De menjünk még tovább. Nemcsak állandó diszkrepancia van a tevé­kenységi formák, a mozgalmak és a szervezetek között, ami relatív tör­téneti folyamatosságában az „osztályt” alkotja, de még csak e momentu­mok egyike sem lép föl tisztán. Egyetlen osztályszervezet (elsősorban egyetlen tömegpárt) sem volt soha „tisztán munkásszervezet”, még ha kidolgozott is egy kezdetleges ideológiát. Éppen ellenkezőleg, egy ilyen szervezet mindig egyes „avantgárdé” munkás- és értelmiségi cso­portok összejöveteleiből, többnyire konfliktusokkal terhes összeolvadá­sából ered, s ezek az értelmiségi csoportok vagy kívülről csapódtak eh­hez, vagy pedig magából a szervezetből emelkedtek ki mint „organikus értelmiség”. Éppígy nem fogalmazott meg egyetlen jelentós társadalmi mozgalom sem (még ha kimondottan proletár jellege volt is) tisztán anti­kapitalista célokat és követeléseket, hanem mindig csak antikapitalista és demokratikus vagy nemzeti, pacifista, kulturális célok tágabb értelem­ben vett kombinációját. És éppen így volt az alapvető szolidaritás – mi­liőtől és történelmi korszakoktól függően – mindig szakmákhoz és gene­rációkhoz kötve, az osztály tevékenységi formáinak, az ellenállásnak és a szociális utópiának jegyében; meghatározták a nemek, a nemzeti ho­vatartozás, a szomszédsági viszony városon és falun, a katonai bajtársi közösség. (Az 1914 utáni európai munkásmozgalom formái nem volná­nak érthetők a „régi harcosok” tapasztalatai nélkül.)

A történelem ebben az értelemben mutatja tehát meg nekünk, hogy a szociális kapcsolatok nem zárt osztályok között fejlődnek, hanem át­hatolnak ezeken az osztályokon – így a munkásosztályon is – illetőleg, hogy az osztályharc zajlik magukban az osztályokban is. De abban az értelemben is, hogy az állam (intézményei, közvetítő funkciói, ideáljai és megnyilvánulási formái révén) az osztályok képződésében mindig is részt vesz.

Ez érvényes először is a „burzsoáziára”, ami különös nehézséget okozott a marxizmusnak. Ez utóbbi ugyanis az államapparátust a „pol­gári társadalomtól” idegen organizmusnak vagy „gépnek” – majd az ural­kodó osztály szolgálatába állított eszköznek vagy egyszerűen parazitá­nak – tekinti; ez a koncepció (egy, a liberális ideológiától kölcsönzött, de a közjó eszméjétől megfosztott felfogás) lehetetlenné teszi az állam konstitutív szerepének meglátását.

Az én nézetem szerint minden „burzsoázia” lényegét tekintve ál­lami burzsoázia. Ez azt jelenti, hogy a polgári osztály nem magával hozza az állami hatalmat, miután magát gazdaságilag uralkodó osztály­ként már konstruálta, hanem éppen ellenkezőleg, csak abban a mérték­ben válik gazdaságilag (társadalmilag és kulturálisan) uralkodóvá, aho­gyan az államapparátust kialakítja, fölhasználja és ellenőrzi. Éppen ezért alakul át és terjed ki, vagy kapcsolódik össze olyan más társadalmi cso­portokkal, amelyek az állam működését biztosítják – így a katonasággal, az értelmiséggel -, hogy erre képes legyen. Ez a Gramsci alkotta hege­mónia-fölfogás egy lehetséges értelmezése, konzekvensen végiggon­dolva. így tehát, a szó szűkebb értelmében, nincs „kapitalista osztály”, csupán különböző kapitalisták (gyárosok, kereskedők, pénztőkések, já­radékosok stb.) vannak, akik csak abban az esetben képeznek osztályt, ha olyan más társadalmi csoportokkal egyesülnek, amelyek kívül állnak „az alapvető társadalmi viszonyon”: értelmiségiekkel, hivatalnokokkal, káderekkel, földbirtokosokkal stb. A modern történelem jórészt ennek az „egyesülésnek” a változásait tükrözi vissza. Ami nem jelenti azt, hogy a burzsoázia a tőke vagy a kapitalista vállalkozó nélkül konstituálódna, ha­nem azt jelenti, hogy maga a kapitalisták egysége, érdekeik kiegyen­lítődése, „szociális” funkcióik gyakorlása – mindaz tehát, ami nélkül a ki­zsákmányolható munkaerő nem lenne megszerezhető és fönntartható – lehetetlen lenne az állam folytonos közvetítő tevékenysége nélkül (aho­gyan ez abban az esetben is meghiúsulna, ha a kapitalisták nem lenné­nek képesek – és nem mindig azok – az állam „hordozóivá” válni, és a nem-kapitalista burzsoáziával az állam igazgatásában és fölhasználásá­ban osztozni).

Határesetként azt látjuk, hogy egy történelmi burzsoázia saját (eset­legesen erőszakos) átalakulásaiért időnként új államformák létrehozásá­val fizet. Így például csak a „keynesiánus” állam segítségével lehetett a pénztőke profitja és a vállalkozói funkció közötti ellentmondásokat kibé­kíteni. És éppen ez az állam teremtette meg azokat a „strukturális tormá­kat” (Aglietta), amelyek lehetővé tették a munkaerő újratermelése fölötti polgári uralmat, eljutva a tizenkilencedik század paternalizmusától a hu­szadik század szociálpolitikájáig. így jobban megmagyarázható, hogy a polgári osztályon belüli óriási jövedelmi, életstílusbeli és presztízskülönb­ségek, vagy a gazdasági es technikai irányítás elválása a tulajdontól (amit „technostruktúrának” neveznek), vagy pedig a privát és az állami tulajdon közötti fluktuáció – noha az uralkodó osztályon belüli ellentétek­hez vezethetnek – ha a politikai szféra ténylegesen él szabályozó funk­ciójával, mégsem veszélyeztetik az osztály egzisztenciáját.

De ami a burzsoáziára érvényes, érvényes a kizsákmányolt osztályra is, ha nem is úgy, ahogyan azt a marxista ortodoxia tételezi föl. Ez az osztály is az „államban” van, ha szívesebben mondanánk is, hogy az ál­lam van „benne”. Mindenesetre kiindulhatunk a tényből, hogy bár a pro­letarizálódás Marx elemezte három jellemzője jelen van minden kapita­lista formációban, mégsem képesek a modern korszak kezdete („az ere­deti felhalmozás”) óta állami közvetítés nélkül összekapcsolódni egy­mással. És nemcsak abban az értelemben, hogy ehhez a társadalmi rendet külsőleg biztosító rendőrállam vagy az „elnyomó apparátus” köz­reműködésére volt szükségük, hanem abban az értelemben is, hogy igényeltek egy belső közvetítést is. Ez a közvetítés a proletarizálódás va­lamennyi összetevője számára valóban szükséges (a bérnormák és a munkajog megállapításához, a munkaerő behozatalához és kiviteléhez, tehát a munkásosztály mobilizálásához és területi elosztásához), és szükséges mindenekelőtt ahhoz, hogy ezek, mindenkori fejlődésük meg­határozott pontján, egymással összekapcsolódhassanak (a munkaerőpi­ac, a munkanélküliség, a szociális biztonság, az egészség- és iskolaügy, a szakképzés szabályozásában); éneikül nem volna állandóan újrater­melt és a piac rendelkezésére álló „munkaerő-áru”. Az állam nélkül a munkaerő nem lenne áru. Másfelől viszont a munkaerőnek egy áru stá­tuszára redukálhatatlansága — függetlenül attól, hogy ez lázadásban, válságban vagy mind a kettőben fejeződik-e ki – arra kényszeríti ezt az államot, hogy folytonosan átalakuljon.

A kezdettől fogva meglévő állami beavatkozások a szociális állam fejlődésével csupán szervezettebb és bürokratikusabb formát öltöttek, tervekbe integrálódtak, amik révén legalábbis megkísérlik a lakosság, a pénz és az áruk áramlását nemzeti keretekben összehangolni és szabá­lyozni. A szociális állam és a szociális kapcsolatok rendszere ugyanak­kor az osztályharc olyan terepévé válik, ahol a „válság” gazdasági és po­litikai hatásai közvetlenül csapódnak le. Annál inkább ez az eset, ha a termelési viszonyok növekvő államosodása (Henri Lefebvre odáig megy, hogy „állami termelési módról” beszél) együtt jár a bérviszonyok ugyan­ilyen irányú változásaival; a bérmunka formálisan átterjed a társadalmi funkciók túlnyomó többségére, a pályaválasztási tanácsadás mind köz­vetlenebbül az oktatástól függ (ami azt jelenti, hogy az iskola mint intéz­mény nemcsak hogy reprodukálja, hanem maga is termeli az osztály­egyenlőtlenségeket); a közvetlen bér (amelyet személyre szólóan a „munka” és a „kvalifikáció” alapján állapítottak meg) tendenciájában köz­vetett bérré változik (amelyet kollektíve, az „igények” és a „státusz” alap­ján határoznak meg), végül a nem-termelői feladatok felparcellázása és mechanizálása (a szolgáltatások, kereskedelem, tudományos kutatás, felnőttképzés, tömegkommunikáció területén), ami lehetővé teszi, hogy ezek egy olyan folyamatba rendeződjenek, amelyben az állam és a ma­gántőke invesztálta értékek egy generalizált gazdaság keretei között ér­tékesülnek. Mindezek a változások a liberalizmus halálát jelzik – vagy, job­ban mondva, második halálát és politikai mítosszá válását -, mivel a nö­vekvő állami és a növekvő áru-jelleg már nem választhatók el egymástól.

Ez a leírás, amit még pontosíthatnánk, egy nyilvánvaló hiányosság­ban szenved, „kifelejtettünk” belőle ugyanis egy semmi esetre sem mel­lékes körülményt, aminek figyelembe vétele nélkül meghiúsulna minden olyan elemzés és kísérlet, amely politikai konzekvenciákat akarna levon­ni belőle. Nevezetesen az iménti gondolatmenetet hallgatólagosan (aho­gyan ezt a társadalmi formákról szórva, majdnem mindig, Marx is teszi) a nemzeti keretekre korlátoztam, az osztályharc terepét és az osztályok képződését nemzeti keretekben tárgyaltam. Más szóval eltekintettem attól, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok egyszerre nemzeti keretek között (a nemzeti államokban) és világméretekben bontakoznak ki.

Hogyan lehetne mármost pótolni ezt a hiányosságot? Nem volna elég, ha egyszerűen „nemzetközi” termelési és kommunikációs viszo­nyokról beszélnénk. Egy olyan fogalomra van szükségünk, amely jobban kifejezi a gazdasági-politikai folyamatok eredendően nemzetek fölötti jellegét, amelytől az osztályharc képződményei függenek. Erre a célra veszem kölcsön Braudeltól és Wallersteintől a világgazdaság fogalmát – anélkül azonban, hogy ezzel azt akarnám mondani, hogy a nemzeti for­mációkat egyoldalúan a világgazdaság struktúrái határozzák meg, vagy fordítva. Az előbbi leíráshoz, a leglényegesebbre szorítkozva, csupán két kiegészítést fűzök, ezek azonban lehetővé teszik, hogy megnevezzem azokat az ellentmondásokat, amelyek részt vesznek az osztályellentétek konstruálódásában, és amelyeket a klasszikus marxizmus nem vett fi­gyelembe (még az imperializmus tárgyalásakor sem). Ha a kapitalizmust mint „világgazdaságot” vizsgáljuk, fölvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyasvalami is, amit világ-burzsoáziának nevezhetnénk. És ezzel eljutottunk az első ellentmondáshoz, s nemcsak azért, mert a burzsoáziát világméretekben mindig olyan konfliktusok osztják meg, amelyek többé-kevésbé a nemzeti határokkal esnek egybe – hiszen a nemzeti burzsoázián belül is állnak fönn végső soron érdekkonfliktusok -, hanem egy sokkal fontosabb szempontból is.

Az a térség, amelyben a modern kapitalizmus kezdetei óta érték halmozódik föl, mindig világméretű térség. Braudel mutatott rá, hogy a pénzprofit gazdasága a pénz és az áruk nemzetek vagy még inkább különböző civilizációk és termelési módok közötti forgalmát tételez föl, mégpedig nem csupán „előtörténete” és az „eredeti felhalmozás” időszakában (ahogyan azt Marx leírta), hanem összfejlődése egészében. E forgalom sajátos társadalmi csoportoknak köszönhetően megnö­vekszik, és kiváltja a termelőközpontok specializálódását, amelyek mindig számtalan „terméknek” és „igénynek” felelnek meg. Wallerstein rész­letes történelmi elemzésben fejtette ki, hogyan egyesítette ez a forgalom lassanként az összes termelési ágat, történjék ez a centrum bérviszonyaiban vagy a periféria tőkeviszonyaiban (de nem a bérviszonyaiban Ez a folyamat a pénzgazdaságoknak a nem pénzgazdaságok fölötti, . centrumnak a periféria fölötti hatalomra kerülését hozza magával. És ezek között a keretek között vártak a nemzeti államok stabil individualitásokká, amelyek közül a legrégebbiek az újabb politikai-gazdasági köz­pontok kialakulását akadályozzák. Ebben az értelemben valóban azt mondhatjuk, hogy az imperializmus a kapitalizmus kortársa, még akkor is, ha a termelés egésze csak az ipari forradalmat követően irányul a világpiacra.

Mármost megfigyelhető egy fordulat a kapitalisták társadalmi funkció­ját illetően. Kezdetben egy „nemzetek fölötti” csoportot képeztek (a pénztőkések, illetőleg az uralkodó és az elnyomott nemzetek közötti közvetítők továbbra is ide sorolandók). Megállapíthatjuk, hogy azok, akik világméretekben érvényesültek, azonosak azokkal, akiknek sikerült más „polgári” csoportokat tartósan maguk köré gyűjteni, az államhatalmat el­lenőrizni, és a nacionalizmust életre kelteni (ha nem éppenséggel fordít­va igaz, mármint hogy az állam segítette dó a kapitalista burzsoázia ki­alakulását, hogy helyt tudjon állni a nemzetközi politikai harcok küzdőte­rén). A burzsoázia társadalmon belüli funkciói és részvétele a külső kon­kurenciában kiegészítették egymást. Ideiglenes végkövetkeztetésként ebből egy – már kezdetben meglévő – ellentmondás kiéleződése adó­dik. A nagyvállalkozók multinacionálissá válnak, az iparosítás alapvető jegyei bukkannak fel szétszórtan az egész világon, a munkaerő vándor­lása intenzívebbé válik, más szóval már nemcsak a pénztőke áramlása nemzetközi, de a termelőtőke áramlása is azzá válik. Ennek megfe­lelően közvetlenül világméretekben zajlik mind a finánctőke forgása, mind pedig a pénztőke újratermelése (ez a tendencia érvényesül – a komputerizáció, a tőzsde és a legfontosabb bankok összekapcsolódása révén – a közeljövőben, ahogyan az „előre látható” távolabbi jövőben is).

Mégsem jöhet létre azonban sem egy világállam, sem pedig egy nemzetközi fizetőeszköz. A tőke nemzetközivé válása nem vezet egy egységes, szociális és politikai „hegemóniához”; legföljebb egyes nemzeti burzsoáziák azon hagyományos próbálkozásaihoz, hogy maguknak nemzetközi uralmat biztosítsanak, azáltal, hogy kapitalis­tákat, gazdaságpolitikát és kommunikációs rendszereket saját stratégiá­juknak rendelnek alá, azáltal, hogy az állam gazdasági és katonai funk­cióit mindinkább összekapcsolják (amit a „szuperhatalmak” kialakulása­ként tárgyal a szakirodalom, és amit magam a szuperimperializmus ki­alakulásaként írtam le). Ezek a stratégiák azonban megtartják tisztán nemzeti jellegüket, még akkor is, ha olyan ellentmondásos próbálkozá­sokat foglalnak magukban, amelyek a nemzeti állam egyes jellegzetes­ségeit csak nagyobb léptékben rekonstruálnák (az egyetlen gyakorlati példa: Európa). De ezek nem tekinthetők azonosnak a mai korszakra jellemző, még csak kezdetleges politikai formák kialakulásával, amelyek magukat csaknem teljesen kivonják a nemzeti állam monopóliuma alól.

A burzsoázia társadalmi (vagy „hegemoniális”) funkciói jelenlegi formáikban nemzeti vagy kvázi-nemzeti intézményekhez kötődnek. A régi paternalista struktúrák modern ekvivalensei (például az állami vagy privát nemzetközi humanitárius szervezetek tevékenysége) csak csekély mértékben látják el a társadalmi konfliktusszabályozás feladatát, amelyet a jóléti állam magára vállalt. Ugyanez érvényes a lakosság és a pénz áramlásának tervezésére, amely a „szupranacionális” intézmények növekvő száma ellenére nem szervezhető és valósítható meg világmé­retekben, így az a látszat keletkezik, mintha a tőke nemzetközivé válása, legalábbis tendenciájában, nem egy magasabb szervezettségi szinthez vezetne, hanem a burzsoázia relatív fölbomlásához. Az iparilag elmara­dott és az „új ipari országok” kapitalista osztályai már nem tudnak egy protekcionista és kolonialista belső piac vagy állam védelmében „szociá­lis”, „hegemoniális” burzsoáziává szerveződni. A „régi ipari országok” ka­pitalista osztályai pedig (a leghatalmasabbakéi sem) nem tudják a társa­dalmi konfliktusokat világméretekben megoldani. Ami a „szocialista” or­szágok állami burzsoáziáját illeti, ezeket gazdaságaiknak a világpiachoz kötődő növekvő integrálódása és a szuperimperializmus dinamikája arra kényszerítette, hogy „modernizálódjanak”, azaz igazi kapitalista orszá­gokká alakuljanak át; egységük és hegemóniájuk azonban éppen ezáltal vált veszélyeztetetté (legyen ez a hegemónia represszív vagy ideológia­ilag megalapozott, gyakorlatilag mégis e kettő kombinációja, a legitimi­tásnak ama foka szerint, amelyet a forradalmi esemény ruházott rájuk).

És most egy második kiigazításnak kell következnie. A tőke nemzet­közivé válása kezdettől fogva együtt él az uralmi és kizsákmányolási stratégiák feloldhatatlan sokszínűségével. A hegemónia formái közvetle­nül ettől függnek. Sartre-ral szólva: minden burzsoázia a kizsákmá­nyolási stratégiák terméke, legalább abban a mértékben, vagy még in­kább, mint amennyire ezek a stratégiák a burzsoázia „termékei”. Mert minden kizsákmányolási stratégia egy gazdaságpolitika kifejeződése, amely technikák, finanszírozási lehetőségek, többletmunkára kénysze­rítő eszközök egy meghatározott kombinációjához kötődik, és egy szoci­álpolitikához, amely a lakosság intézményi igazgatására és ellenőrzésé­re irányul. A kapitalizmus fejlődése azonban nem szünteti meg a kizsák­mányolási formák sokféleségét, hanem éppen ellenkezőleg, serkenti azokat, azáltal, hogy folytonosan „új típusú” technológiai felépítményeket és vállalkozásokat teremt. Ahogy másutt már kifejtettem, a kapitalista termelés ismérve nem az egyszerű kizsákmányolás, hanem a többletki­zsákmányolás tartós tendenciája, amely nélkül nem lehet sikerrel szem­beszállni a profitráta csökkenésének tendenciájával, illetve egy adott ter­melési alakzat „csökkenő jövedelmezőségével”, azaz a kizsákmányolás költségeinek növekedésével. De a többletkizsákmányolás nem kapcsol­ható össze mindenütt azonos módon magával a kizsákmányolás racio­nális szervezetével; például ha ez azt követeli meg, hogy munkások tö­megei egy igen alacsony életszínvonalon és szakképzettségi szinten maradjanak, vagy hogy ne legyen semmiféle szociális törvényhozás, sem demokratikus jogok, amelyek pedig másutt szerves feltételeivé let­tek a munkaerő újratermelésének és alkalmazásának (ha ugyan nem éppen az állampolgári jogok egyszerű megtagadása a gyakorlat, mint az apartheid esetében).

Ezért a világgazdaság „centruma” és „perifériája” megkülönböztetés a kizsákmányolási stratégiák földrajzi és politikai, „kulturális” felosztásá­nak is megfelel. A „fejlődés” politikai illúzióival szemben, amelyek abból indultak ki, hogy az egyenlőtlenség és az elmaradottság je­gyeinek megszűnése pusztán idő kérdése, a tőke értékesülése a vi­lággazdaságban azt implikálja, hogy gyakorlatilag az összes törté­neti kizsákmányolási formát egyidejűleg alkalmazzák, az archaikus­tól (a megfizetetlen gyermekmunkától a marokkói vagy a török szőnyeggyárakban) a „legmodernebbekig” (a számítógépes adatfeldolgozó rend­szerek alapján dolgozó csúcsiparágak „egységesített” munkamódjáig), a legerőszakosabbtól (a napszámtól a brazil ültetvényeken) a legcivilizál­tabbig (a tarifa-szerződésig, a tőkerészesedésig, az állami szindikaliz­musig stb.). Ezeknek a (kulturális, politikai, technikai szempontból) több­ségükben összeegyeztethetetlen formáknak elkülönülten kell maradniuk, vagy legfeljebb oly mértékben kapcsolódhatnak egybe, terjedhetnek el, hogy ne vezessenek „duális társadalmak” kialakulásához, amelyekben nem kortárs szociális tömbök robbanásveszélyesen szemben állnak egy­mással. Ha a fogalomnak wallersteini jelentését kissé módosítjuk, azt mondhatjuk, hogy a „félperiféria” éppen a nem-kortárs kizsákmányo­lási formák ugyanazon állami térségben lezajló konjunkturális talál­kozásának felel meg. Egy ilyen konstelláció hosszú ideig (évszázado­kig) fönnállhat, mégis bizonytalan marad (talán ezért a félperiféria az a terület, ahol kiváltképpen történik az, amit „politikának” nevezünk).

Nem vezet-e azonban a munkaerő vándorlása, a tőketranszfer, a munkanélküliség exportjának a politikája ahhoz, hogy ez a helyzet las­sanként általánossá váljék – a „régi” nemzeti államokban is, amelyek nemzeti szociális államokká vártak? A duális társadalmak proletariátu­sa is „duális”, ami azt jelenti, hogy nincs a klasszikus értelemben vett proletariátusuk. Függetlenül attól, hogy csatlakozunk-e olyan szerzők véleményéhez (mint például Claude Meillasoux), akik szerint a dél-afri­kai apartheid az általános helyzet paradigmája, be kell vallanunk, hogy a kizsákmányolási stratégiák és formák, legalábbis tendenciájukban, egy­beesnek a munkaerő újratermelésének globálisan két módozatra hasa­dásával. Az egyik ezek közül integrálva van a kapitalista termelési mód­ba, s a tömegfogyasztáson, az általános iskolakötelezettségen, a közve­tett bér különböző formáin és a munkanélküli segélyen alapul, még ha ez utóbbi hiányos és bizonytalan is (de mindezek a jegyek bár intézmé­nyi, mégis megváltoztatható erőviszonyoktól függnek). A másik teljesen vagy részben átengedi ezt a reprodukciót (mindenekelőtt az „életkorok” szerintit) a kapitalizmus előtti termelési módoknak (vagy jobban mondva azoknak, amelyeket ugyan a kapitalizmus határoz meg és old el eredeti struktúrájuktól, de mégsem a szabad bérmunkán alapulnak), és közvet­len kapcsolatban áll az „abszolút túlnépesedéssel”, a destruktív kizsák­mányolással és a faji diszkriminációval.

E két újratermelési mód manapság ugyanazon nemzeti formációk je­lentós részében együtt van jelen. A választóvonal nem egyszer s min­denkorra meghatározott. Egyfelől terjed az „új szegénység”, másfelől az „egyenjogúságot” követelik. Az egyik fajta proletariátust tendenciájá­ban a másik kizsákmányolása termeli újra (ami persze nem zárja ki, hogy mégis ez a proletariátus válik dominánssá). A gazdasági válság (a kérdés tulajdonképpen az, milyen értelemben van szó válságról, és hogy ez kinek a számára jelent válságot) nem mintegy a munkásosztály újraképződéséhez vezet, hanem a proletarizálódás különböző össze­tevőinek még radikálisabb szétválásához a földrajzi, etnikai, generációs, nemek szerinti különbségek mentén. Jóllehet a világgazdaság az osz­tályharc valódi terepe, még sincs (csak „eszmeileg”) világproletari­átus, és még kevésbé van világburzsoázia.

Próbáljuk meg mármost összekötni az egyes szálakat, és vonjunk le egy időleges végkövetkeztetést. Az általam fölvázolt kép komplexebb annál, mint amit a marxisták régóta képviselnek, és mindenáron védel­meznek. Amennyiben a leegyszerűsítés programja áthatja a marxista történetfelfogást (teleológiai), kijelenthetjük, hogy egy ilyen kép nem-marxista, hogy általa a marxizmus tulajdonképpen megszűnt. Eközben azt is látnunk kell, hogy ez a program a dolgoknak csak egy aspektusát fejezi ki, még ha ez Marxnál (aki soha nem mondott le róla) mindenütt jelen volt is. Azoknak, akik emlékeznek még a „történeti” és a „strukturá­lis” marxizmus közötti vitákra a hatvanas és hetvenes években, azt mon­danám, hogy a valódi alternatíva nem a struktúra és a történelem között van, hanem a teleológia (legyen az szubjektív vagy objektív) és a struk­turális történelem között. Ezért, és a történelem jobb megértése kedvé­ért próbáltam meg az eredeti marxizmus néhány strukturális fogalmát annak implikációival és konzekvenciáival együtt ábrázolni.

Ebben a képben egy lényeges ponton korrigáltam a marxizmust. Egyáltalában nincs (tendenciaszerűen sem) határozott választóvo­nal a társadalmi osztályok között, ellentétüket már nem lehet a „két tábor” katonai vagy vallási metaforájában ábrázolni (éppígy nincs már meg a „polgárháború” vagy „konszenzus” alternatívája sem). Az osztályharc csak kivételes esetekben ölti a polgárháború alakját – eszmei vagy fizikai értelemben -, és ezt is csak abban az esetben, ha az osztályharc vallási vagy etnikai konfliktusokkal terhes, vagy országok közötti háborúval kapcsolódik össze. De olyan más alakokat is ölt, ame­lyek sokasága a priori nem határolható el egymástól, és amelyek nem kevésbé lényegesek, mint ó maga — azon jó oknál fogva, hogy az osz­tályharcnak nincs „esszenciája” (többek között ezért nem tartom kielé­gítőnek Gramsci megkülönböztetését a mozgó- és állóháború között, ez még mindig az előbbi metaforához kapcsolódik). Szabaduljunk meg egy­szer s mindenkorra attól az elképzeléstől, hogy az osztályok objektu­mok, és szubjektumokként társadalmi szuperindividualitások. Más szó­val, lássuk be, hogy nincsenek kasztok. Az osztályok, legalábbis rész­ben, strukturálisan és történetileg összefonódnak, de legalább érintkez­nek egymással. Ahogyan szükségképpen van polgárosodott proletár, ugyanúgy kell lennie proletarizálódott polgárnak is. Ez az érintkezés ugyanis mindig materiális megosztottsággal jár együtt. Tehát a relatíve homogén „osztályidentitások” nem eleve elrendeltek, hanem mindenkor a külső körülményekből fakadnak.

Az osztályok megjelenési formája konjunkturális adottságokra vezet­hető vissza, ami természetesen nem jelenti azt, hogy érvénytelennek nyilvánítjuk az antagonizmust. Ha elválunk is a „két tábor” metaforától (amely egyébként szorosan kötődik ahhoz a fölfogáshoz, hogy az állam és a civil társadalom egymástól elkülönült szférát képeznek, amiért is a Marx gondolkodásában megmaradó liberalizmus hibáztatható, jóllehet forradalom-fölfogása összekapcsolja egymással a gazdaságot és a poli­tikát), ez az elválás nem jelentheti azt, hogy átvesszük egy szociális kontinuum, egy egyszerű „rétegzettség” vagy agy „általános mobilitás” képét. Az, hogy a proletarizálódást részben független, részben ellent­mondásos folyamatok határozzák meg, nem jelenti azt, hogy meg­szűnik. A modern társadalmak tagjai kevésbé egyenlőek, mint valaha, mind a munka nehézségét, az autonómiát és függetlenséget, az élet biz­tonságát és a halál méltóságát, mind pedig a fogyasztást és a képzést (tehát a tudást) illetően. A társadalom tagjainak ezek a különböző „szo­ciális” dimenziói egy minden eddiginél teljesebb kollektív egyenlőtlen­séghez kapcsolódnak a hatalomgyakorlás és a döntési szabadság terü­letén, függetlenül attól, hogy a közigazgatás, a gazdasági szervezet, a nemzetközi kapcsolatok vagy a háború és béke kérdésérői van-e szó. Mindezek az egyenlőtlenségek az értékforma kiterjedésének olyan köz­vetett formái, amelyek a fölhalmozás végtelen folyamatához kapcsolód­nak, éppen úgy, ahogyan a politikai elidegenedés újratermeléséhez is, ahhoz a módhoz, ahogyan az osztályharc formái – a szociális konfliktu­sok szabályozásának keretében, az állam révén – a tömegek hatalom­nélküliségébe fordíthatók.

Ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezhetnénk, amelyben az egyéni és a kollektív praxist az árutermelés (beleértve az „immateriális” árukat is) és az állami szocializáció ejti foglyul: a kizsákmányolással szembeni ellenállás lehetővé teszi ennek kiszélesítését, a biztonság és az autonó­mia követelése pedig elősegíti a kollektív bizonytalanságot és az ural­mat, legalábbis „válságos” időszakokban. Nem szabad megfeledkez­nünk róla, hogy ez a körforgás nem „helyben jár”, ellenkezőleg, elmoz­dul az előre nem látható mozgások befolyására, amelyek nem redukál­hatok az általános gazdasági logikára, és amelyek aláaknázzák azt a nemzeti és nemzetközi rendet, melyet maga ez a körforgás teremt. Ez következésképp nem esik a determinizmus hatókörébe, nem zár ki ugyanis sem tömegharcokat, sem pedig forradalmakat, bármilyen politi­kai formát öltsenek is.

Az „osztályok eltűnése”, szubsztancia- és identitásvesztésük, alapjá­ban véve egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azál­tal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egy­részt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztan­ciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott; ha elveszítjük ezeket az „osztályokat”, tulajdonképpen semmit nem veszí­tünk. A jelenlegi „válság” az osztályharc adott megjelenítési formá­inak és praxisának válsága; ekként jelentékeny történelmi hatást gyakorolhat. Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmus­nak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.

De ez a válság kedvező az elmélet számára, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolásmentes társadalomba történő át­menetet vagy a kapitalizmussal történő szakítást végre elválaszthassuk a kapitalista termelési mód határainak kérdésétől. Ha egyáltalában van­nak ilyen határok – ami legalábbis kétséges, mert mint láttuk, a munká­sok és proletarizálódásuk társadalmi integrációjának formái, a technoló­giai újítások és a többletmunka intenzifikálása közötti dialektika szaka­datlan -, akkor sincs közvetlenül közük ehhez a szakításhoz, amely csak akkor következhet be, ha az osztályviszonyok maguk – vagyis a gazda­sági-állami komplexum instabillá válása – kedvező politikai alkalmat te­remtenek e változásokhoz. így újra föl kell tennünk a kérdést: kinek a számára van „válság”, és miben áll a „válság”?

A múlt forradalmai valójában mindig egyszerre függtek a társadalmi egyenlőtlenségektől, a polgári jogok követelésétől és a nemzeti állam történelmi sorskérdéseitől. Az az ellentmondás váltotta ki őket, amely a nemzeti állam „közösséget” alkotni akaró törekvése, és az ebből a kö­zösségből való kirekesztés különböző formáinak realitása között feszült. A marxista kritika egyik legmélyebb, legáttörőbb vonatkozása az, hogy az emberi társadalmakat nem olyasvalamikként ragadja meg, mint amik a közjón, hanem mint amik az antagonizmus szabályozásán alapulnak. Mint már mondtam, Marx antropológiája az ember „lényegét” a munká­ból, a fundamentális praxist pedig a társadalmi viszonyokból vezette le, s ez határozza meg egyedül az antagonizmust. Éneikül a redukció nél­kül nem lehetett volna radikálisan kétségbe vonni a liberális ideológiát, amely a szabadságot a magántulajdonnal azonosítja. Vajon el tudunk-e szakadni ma ettől a fölfogástól anélkül, hogy azt képzelnénk, a munka és a munkamegosztás eltűnik, miközben ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: új és új tevékenységi formákat kerítenek hatalmukba, olya­nokat is, amilyeneket hagyományosan nem a „termeléshez”, hanem a „fogyasztáshoz” sorolunk. Kétségtelen, hogy a munkamegosztás érint­kezik a társadalom más megosztottságaival – anélkül, hogy velük egy­beesne -, s ezek hatásai egymástól pusztán az absztrakció szférájában választhatók el. Az „etnikai” konfliktusok (pontosabban a rasszizmus ha­tásai) épp annyira univerzálisak, mint a néhány civilizációban meglévő azon antagonizmus, amely a nemek különbségén alapul (ahol is ez a megosztás a szervezet egészének alapeleme, egy szociális csoport alapszabályzatának egészéé – beleértve a munkásosztályt is, ha elfo­gadjuk F. Duroux elemzését). Az osztályharcot egy meghatározó struktúraként lehet és kell elgondolnunk, amely átfogja valamennyi társadalmi praxisformát, anélkül azonban, hogy ez volna az egyet­len struktúra. Jobban mondva éppen csak annyiban fogja át az össze­sét, amennyiben szükségképpen más struktúrák univerzalitásával talál­kozik. Az univerzalitás nem azonos az egyszeriséggel, ahogyan a túldetermináltság sem azonos az indetermináltsággal.

Talán most kezdünk eltávolodni attól, amit marxizmusnak neveznek. Azzal, hogy mégis megfogalmazzuk az antagonizmus univerzalitásának tótelét, rámutatunk egyidejűleg arra is, hogy a marxista problémafölve­tés minden eddiginél kevésbé ignorálható. Ezt, nézetem szerint, semmi sem mutatja jobban, mint az a mód, ahogyan ma az osztályok és a na­cionalizmus problémái újraképződnek. Bebizonyosodott, hogy a nacio­nalizmusnak mind liberális-demokratikus, mind pedig populisztikus-autoriter válfaja éppúgy összeegyeztethető a gazdasági individualiz­mussal, mint az állami tervezéssel, vagy e kettő különböző kombináció­ival. Ez a kulcsa a partikuláris életmódok és ideológiák egyetlen domi­náns ideológiává olvadásának, amely képes volt fönnmaradni, elfogad­tatni magát a „domináns” csoportokkal is, és politikailag neutralizálni a gazdasági „törvények” destruktív hatásait. A burzsoázia nélküle sem a gazdaságot, sem pedig az államot nem tudta volna megszilárdítani. Á rendszerelemzés terminológiájává! úgy fogalmazhatnánk, hogy a mo­dern történelemben a „komplexitás redukciójának legfontosabb té­nyezője” a nemzeti és nacionalista állam lett Innen ered a nacionaliz­musnak az a tendenciája, hogy „totális” világnézetnek adja ki magát (és saját, akár hazug jelenlétét, mindenhol, ahol ilyen világnézetek válnak hivatalos doktrínává). De, mint már rámutattam, kevéssé valószínű, hogy az itt-ott mutatkozó szupranacionális nacionalizmusok épp ilyen to­tális jelleget öltsenek (függetlenül attól, mire hivatkoznak: „Európára”, a „Nyugatra”, a „szocialista közösségre”, a „harmadik világra” stb.). Meg kell jegyeznünk másrészt, hogy az osztályok és az osztályharc szocialis­ta ideológiája, amely a nacionalizmussal szembeni konfrontációban fejlődött ki, egy történelmi utolérési effektus folytán mégis ehhez idomult. Így ez is a „komplexitás redukciójának tényezőjévé” vált; a társadalmi praxis sokrétű formáinak összefoglalásában (amely az „osztályállam” föl­fogásává forrott egybe) az állam kritériumát egyszerűen az osztály {sőt, az osztályszármazás) kritériumával helyettesítették. Ebben áll a jelenlegi helyzet bizonytalansága: hogy a nacionalizmus válsága ne vezessen ex­cesszív nacionalizmushoz és ennek bővített újratermeléséhez, az osz­tályharcnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a társadalmiság leírá­sában, de egy irreduktibilis más(ik)ként; az osztályok ideológiájának és harcának tehát, bárhogy nevezzék is őket, vissza kell szerezniük auto­nómiájukat, azáltal, hogy minden „utolérési effektustól” megszabadul­nak. „Merre tart a marxizmus?” Semerre. Elégedjünk meg annyival, hogy e paradoxont minden implikációjával együtt ábrázoljuk.

(Ford.: Seress L. Attila)

A tanulmány eredetileg a New School for Social Research által New Yorkban szervezett Hannah Arendt Memorial Symposion in Political Philosophy című konferencián hangzott el (1987. április 15-16.), majd megjelent E. Balibar és I. Wallerstein: Race, Nation, Class – les identités ambiguës című kötetében, a La Découverte kiadásában, 1988-ban. Mi itt a gondolatmenet két hosszabb, össze­függő részletét közöljük. (A szerk.)

Immanuel Wallerstein hovatovább az Eszmélet „házi szerzőjévé" lesz [6., 7., 8. szám], aminek csak örülhetünk, mivel mindig ké­pes olyan termékeny szempontokat felvetni, olyan egyedi és ere­deti megközelítéseket felvillantani, amelyek továbbgondolásra érdemesek, sőt szem elől már nem is téveszthetek, ha érvényeset akarunk mondani korunk világtörténelmi léptékű folyamatairól.

Lenyűgöző és gondolatgazdag okfejtései mellé azonban olyan megállapítások is társulnak, amelyek ugyan elméleti rendszeré­nek személeti kereteiből – határozott és egyéni kapitalizmus-kri­tikájából – következnek, mindazonáltal erősen vitathatók. Újabb fejtegetéseinek oldalvizén például a haladás kérdésének évszázados dilemmájában foglal állást: az Eszmélet 7-es számában (66. o.) a „haladás ideológiáját" a XIX. (és a XVIII.) század bizonyosságaként minősíti elavultnak, s nevezi teljesség­gel hamisnak általában a kikerülhetetlen haladás gondolatát. Ez szorosan összefügg azzal a megállapításával, hogy „szétesett a XIX. századra jellemző, a politikába és a gazdaságba mint a tár­sadalmi fejlődés, és ezen keresztül az egyéni felszabadulás szín­tereibe vetett kettős hit". (Eszmélet, 8. 65. o.) Ha azonban valóban csak a múlt század haladás-fogalmának bírálatát adná, s állítása kizárólag a „kikerülhetetlen" haladás szimplifikált nézőpontjára vonatkozna, nem is lenne gond. A Mozgó Világ 1990/9-es számá­ban közölt rövid írása azonban a kritikát kiterjeszti a haladás-fo­galom egészére. Ám e lépéssel eredetinek tekinthető nézetei fel­oldódnak a korábbi és kortárs haladás és fejlődés-értelmezések szkep­tikus vonulatának hagyományos megközelítéseiben és érveiben, s ez a tény visszamenőleg is kiemeli Wallerstein kapitalizmus- és haladáselemzésének egyoldalúságait. A következőkben ezeket igyekszünk számba venni: ehhez részletesen idézzük Waller­stein cikkének legfontosabb állításait. (A további utalások nélkül zárójelben megadott számok a Mozgó Világ-beli szöveg hely re utalnak.) Kérem az olvasó türelmét és megértését: száraznak tűnő, de korántsem tét nélküli szövegértelmezések után kerülhet csak sor az (éppen Wallersteinnel szemben kialakított) pozitív kifejtésre. (A fáradás legelső jeleinél jusson eszünkbe: a haladás kérdésében kialakított állásfoglalás túlmutat egy elvont kategó­ria érvényességi körének kijelölésén: a történetszemlélet és a jövőkép-formálás legelzártabb tartományaihoz vezeti a gondol­kodást.)

1

A haladás/fejlődés fogalma par exellence viszonyfogalom. Nem abban az értelemben, hogy két vagy több; időben, egymást kö­vető rendszer vagy részrendszer meghatározott paramétereik összevetésével állítható „fejlődési" sorrendbe, hanem az össze­hasonlítás eredményének elkerülhetetlen viszonyító mozzanata révén, amely egy előzetesen megfogalmazott értékszempont alap­ján minősíti haladásnak, vagy nem haladásnak a vizsgált válto­zást.¹ Az emberiség történetére vonatkozó kérdés feltevésekor nyilvánvaló, hogy egy jól körülírt „emberi lényeg" vagy „ember­eszmény"-kép alkalmas e viszonyítási feladat ellátására. Amennyiben a tárgyalt történeti szakaszok a fenti minőség foko­zatos kiteljesedésének stációit írják le, minden további nélkül jo­gosult a haladás/fejlődés fogalmaival való meghatározás. Amennyiben nem, úgy csakis a változatlanság (stagnálás) vagy a visszalépés (hanyatlás) kategóriái alkalmazhatók a megközelí­téskor.

Wallerstein nem használ explicit viszonyfogalmat, de érvelése körülírja azt. Számára az osztályellentétek „elmosódása" a haladás tétje és esélye: mindaddig, amíg ez nem következik be, nem is beszélhetünk haladásról. (34) A wallersteini osztályfogalom sajá­tosan épül fel: kételemű rendszer, amely csak burzsoát és prole­tárt ismer, attól függően, hogy az egyének a megtermelt érték­többletből és javakból miképpen részesülnek. A világrendszer­szintre vetítve ugyanilyen dichotóm szerkezetként fogja fel a fej­lett és „kizsákmányoló" centrum ill. az elmaradott és „alávetett" periféria viszonyát. Mindebből egyenesen jut el ahhoz a követ­keztetéshez, hogy a (világ)rendszer e két szignifikánsan elkülö­níthető csoportja közötti különbség változása a (világ)rendszer egészének minősítő szem-pontja. Wallerstein csak a kapitalizmu­son belül értelmezi a fenti kettősséget (amelyre a világtörténelem korábbi szakaszaiban minden további nélkül használható az uralkodó-alávetett fogalompár), s ebből következően a haladás gondolatáról is kijelenti, hogy kizárólag a „modern" (tőkés) kor terméke. (30) Végkövetkeztetése nem újszerű, de váratlan: „a jó­zan értékelés egyetlen módja az", ha „a szocialista-egalitarista tár­sadalomba való átmenetért folytatott harcot" emeljük ki viszo­nyítási pontként. (35) A kapitalizmus történetét és napjaink vi­lágméretű m unka megosztását vizsgálva a munkaerő növekvő részének helyzet-rosszabbodását konstatálja, új keletű, elsősor­ban „ideológiai" béklyókat (rasszizmus, szexizmus) lát az aláve­tettekre fonódni. így nem csoda, hogy az általa cáfolt haladás-fo­galomnak csak a jövőben ad – és ott is csak alternatív – kifejlődési lehetőséget. Azt az óriási szakadékot azonban, amely a mégis optimista wallersteini jövőkép (a „kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet korát éljük") valamint az éppen általa és kö­vetői² által megállapított növekvő méretű egyenlőtlenség (és „a proletariátus abszolút elnyomorodása") között tátong, már nem lehet a világrendszer-vizsgálat fogalmi keretein belül áthidalni. A „kilépést" egy korábbi tanulmányában Wallerstein Schumpetert idézve teszi meg, amikor az átmenetet a „dolgok és lelkek" olyan átalakulásának tekinti, amelynek eredményeképpen azok „egyre inkább befogadják a szocialista életformát".³ Amennyi­ben ez a befogadás sikeres, akkor beszélhetünk haladásról, mert így teremtődhet meg az előzőtől „erkölcsi téren gyökeresen külön­böző", fejlettebb állapot. (34) A haladást az „anyagiakban mérő marxistákkal (valójában vulgármarxistákkal Z. K. L.) szemben". (30) Így jut el jó néhány gondolat-előd után Wallerstein is az „er­kölcsi haladás" elkülönített szempontjához, s válik a nemzetközi baloldali gondolkodás egyik leghatározottabb hangú irányzatá­nak apostolává, amelynek hitvallását a legtömörebben Rajni Kothari béke Nobel-díjas tanulmánya (Túlélés egy átmeneti korban, 1985) fogalmazza meg a következőképpen: „korunkban alapvető társadalmi és emberi törekvés mutatkozik egy átfogó tí­pusú egyenlőség elérésére, azaz a nemzetközi rend hatalmi struktú­rájától elszakadva haladni a világ erőforrásainak hozzáférhetősége és elosztása felé, olyan társadalmi struktúrák és a különböző tár­sadalmak olyan erkölcsi megalapozása felé, amely együttesen a vi­lág politikai folyamatával szemben az elvárások és követelések teljesen új skáláját és típusát jelenti; a világ politikai, menedzseri és technokrata elitje a hegemóniával szemben megnyilvánuló ki­hívások és fenyegetések súlya alatt bizonytalanul érzi magát és összeomlóban van, a forradalmi erőkkel szemben a represszió, a terror és a kényszer archaikus módszereihez folyamodik, mégpe­dig (többek között) … a fejlődés nevében."⁴

A továbbiakban először Wallerstein kiindulópontjait ideiglene­sen elfogadva mutatunk rá haladás-fogalmának belső ellentmon­dásaira, majd egy következő részben e kiindulópontokat is vitat­va foglalunk állást az inspiráló esszé által feltett kérdésekben.

2

„Egészen egyszerűen hamis az az állítás, amelynek értelmében a kapi­talizmus mint történelmi rendszer fejlődést jelentett volna az előző tör­ténelmi rendszerekhez képest, amelyeket megdöntött vagy átalakított." (30)

„Engedtessék meg nekem az az állítás, hogy mai világunk (és ez a legenyhébb, amit mondhatunk) nyilvánvalóan nem szabadabb, nem biztosít nagyobb egyenlőséget, sem testvériséget, mint az ezer évvel ezelőtti világ." (31)

„Az egyetlen kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy megtud­juk, vajon a történelmi kapitalizmus ebben a tekintetben haladást, vagy éppen ellenkezőleg, hátralépést jelentett-e?" (31)

Előttünk állnak Wallerstein szikár egyszerűséggel megfogal­mazott állításai és kérdése.

Válaszai félre nem érthető módon a „hátralépés"(visszafejlődés) mellett foglalnak állást: rövid felsorolása a munkaerő társadalmi-politikai elnyomásának súlyosbodását igyekszik igazolni a kizsák­mányolás szédületes mértékű emelkedésének árnyékában, rom­ló táplálkozási feltételekkel, a munkára fordított idő növekedésé­vel, a munkakényszer szigorodásával. (32) S bár kiemeli, hogy „semmiképpen sem arra törekszik, hogy idilli képet fessen a tör­ténelmi kapitalizmust megelőző világokról", a hátralépés melletti voksával implicite amazok „haladottabb" állapotát tételezi, még ­ha ott „bizony csak igen-igen kis mértékben ismerték is a sza­badságot, egyenlőséget, testvériséget". (A kapitalizmus hátralé­pést jelentő világában eszerint még annál az igen-igen kis mér­téknél is kisebb mértékben ismerik.)

Ne higgyük azonban, hogy ez a – Wallerstein által már vállal­ni nem mert, de végső soron képviselt – állítás önmaga súlya alatt omlik össze. Mivel a wallersteini viszonyítási pont – mint láttuk – az osztálykülönbségek változása, s mivel e különbségek szakadatlan növekedése jelenti a hátralépés tendenciáját, a prekapitalista osztályviszonyok „haladottabbnak" (mert kisebb ki­zsákmányolást jelentőnek) való tételezésével újra helyreáll a gondolati egyensúly. Érdekes különben, hogy az elméleti kerethez való következetes ragaszkodás igénye éppen saját, történeti vizsgálódá­sainak bizonyos eredményeit hagyatja figyelmen kívül Wallersteinnel: egy korábbi tanulmányának⁵ izgalmas fejtegetésében mondja ki, hogy Afrikának a világgazdasági rendszer perifériájába való be­emelése vezetett több áttétellel a rabszolgák értéknövekedésé­hez, s ezáltal a rabszolgaság megszüntetéséhez – vagyis egy olyan változáshoz, amelyet a modern világgazdasági rendszer kialakulása idézett elő, amely a bérmunkássá lett rabszolga egy­kori osztálykülönbségeit csökkentette, s így mutatis mutandis ha­ladásnak tekintendő a wallersteini kritériumok alapján. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy a kapitalizmus történetének jó-néhány további eleméről hasonlóképpen kimutassuk ezt az összefüggést. Ezzel Wallerstein is tisztában van, s a gyülekező ellentmondás-felhőket egy alig észrevehető módszertani rakétá­val igyekszik szétoszlatni.

Mivel a mindenkori osztálykülönbség viszonyítási ereje ily módon legyengült, s az általános szerkezet homogén tömbjét konk­rét történeti ellenpéldák kezdték bontogatni, az osztálykülönb­ség-tényező mellé azonos súllyal emeli be a mindig újrater­melődő aluliévá osztályok egyes generációi közti eltérések vizsgálatá­ból leszűrt következtetéseket, vagyis a relatív viszonypont mellé az abszolút viszonypontot (és az abszolút elnyomorodás tételét) állítja. Ha azonban ily módon önálló életre kelt az alullévők osz­tálya, a továbbiakban nem lehet eltekinteni a felüllévők önálló vizsgálatától sem, ha meg akarjuk őrizni a tudományos pontos­ságot. Ezt pedig nem lehet elintézni azzal, hogy (33) mivel „a társadalom- és történettudományok eddig minden figyelmüket a 10-15 százaléknyi középosztályra fordították" (ami egyébként nem is fedi a valóságot Z. K. L), éppen itt az ideje a fennmaradó 85 százalékkal foglalkozni. Ráadásul ezzel a korábbi kételemű osztálystruktúrát kényszerűen négyeleművé kell növelni, hiszen a centrum és a periféria országai külön-külön is felmutatják a dichotóm szerkezetet. De a dolog Wallensteinnél még bonyolul­tabb, úgyhogy érdemes önállóan körüljárni ezt a problémát.

Sivatag és oázis

A wallersteini 15 kontra 85 százalék, mint állandó mennyiség­arány történetileg egyetlen kiegészítő megjegyzéssel tartható fenn: ha ez a szám kizárólag a világrendszer egészére vonatkozik, mert egyedül ily módon lehet eltekinteni egyes fejlett régiók vagy országok teljesen más arányokat (akár éppen fordított vi­szonyt) mutató adataitól.

Ezzel viszont egy sajátos világtörténelmi emberiség-kép re­konstruálható: ez a világrendszer elosztási viszonyainak kiszol­gáltatott óriási tömegű elnyomorodott népességet („sivatagot") tételez, amellyel szemben áll a többlettermék, elfogyasztásának kedvezményezett kisebbsége (az „oázis"). Wallerstein szerint a sivatag és az oázis változatlan belső aránnyal termelődik újra, mivel az oázis növekedésének (a felfelé irányuló mobilitásnak) a „velejárója a legkedvezőtlenebb helyzetben levő rétegek tömegé­nek a megnövekedése", amely vagy „új népességeknek a világ­gazdaságba való bevonásával", vagy a „demográfiai robbanás­sal" állítja folyamatosan helyre az egyenlőtlen szerkezetet (33). S bár Wallerstein a világrendszer-modellt és osztályfogalmát kizá­rólag a kapitalizmusra vonatkoztatva használja, s a prekapitalista struktúrával szándékosan nem foglalkozik, rendszere mégis a kifejtés logikájából fakadóan, óhatatlanul az időben visszafelé is építkezik. Amikor ugyanis a kapitalizmus kialakulását a földbir­tokos arisztokrácia által vezérelt „sebészeti beavatkozásként" mutatja be (34), s ezt úgy interpretálja, mint a közvetlen ter­melők feletti kizsákmányoló hatalom fenntartásának és kiterjeszté­sének eszközét, ezzel már a kapitalizmus előtt is önálló létet tulaj­donít az oázisnak, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapitalizmusba való átmenet során érvényessége regionális, s majd csak a világ­rendszer kialakulásával és a periféria maradéktalan „befűzésé­vel" lesz globálissá.

Mindezek nyomán a világtörténelem meghatározó tendenciá­ja Wallersteinnél az oázis és a sivatag közötti különbség növekedé­se; minek következtében az ebből a szempontból az átmenetet fémjelző forradalmak (s elsősorban a polgári forradalom) elvesz­tik megkülönböztetett helyüket és progresszív minősítésüket, hi­szen nem mások, mint az oázis metamorfózisai, változatlan sivatag­gal. Mi több, a forradalmak retrográdak, mert mindig a kizsákmá­nyolás mértékének és technikájának kiterjesztését hozták (34) De akkor mi késztetné a különbséget fenntartani – sőt, Waller­stein szerint növelni – igyekvő oázist (jelen esetben a világrend­szer centrumának polgárságát) egy egalitáriusabb világrend­szerbe való átmenet elfogadására? (35)

A dolog úgy fest, hogy vagy az egalitarizmus lassú megvalósí­tásának tendenciáját bontja ki a kapitalizmus története – és akkor Wallerstein tételei érvénytelenek; vagy valóban a különbségek nö­vekedéseként kell értékelni az elmúlt ötszáz évet (32) – de akkor a fejlettebb viszonyokba való átmenet nem a világburzsoázia alterna­tíva-választásának eredménye lehet (35), hanem kizárólag a dichotóm oszt oly szerkezet totális megszüntetésének következménye.

Wallerstein gondolati építményének belső logikája szerint te­hát az osztálytársadalmak története a kizsákmányolási fok szakadatlan növelésének története, s mint ilyen, erkölcsileg folyamatosan hát­rálva jut el abba az állapotba, amikor a különbségek növekedé­sével arányosan duzzadó sivatag a magát mindinkább szűkítve újratermelő oázis végső felszámolásával éli meg az osztálykü­lönbségek megszűnését. Ebben az esetben viszont azzal a para­dox helyzettel találjuk szemben magunkat, hogy a kizsákmányolás mértékének növekedését progresszívnek kell tekintenünk, mert végső soron éppen ez vezet el az osztálykülönbségek megszüntetéséhez. Ez viszont kizárja a kizsákmányolás bizonyos mértékű csökkentését, mint haladónak tekintett ellenőrzött átalakulást (34), mert az, mint olyan, ily módon hosszú távon az osztálykülönbségek meg­szűnése ellen hat – vagyis az egalitárius (világ)rendszer-ellenes mozgalmak időleges eredményei retrográd epizódokká szürkül­nek. Amennyiben ettől elborzadva az egalitarizmus sikereit mégis haladásként akarjuk értékelni, akkor viszont Wallerstein-nek az egész abszolút elnyomorodásra és a kapitalizmus „visszafejlődő" mivoltára vonatkozó konstrukciója omlik össze.

Quod erat demonstrandum – Wallerstein kiinduló állításait elfo­gadva zsákutcába jutottunk: rendszerének inkonzisztenciája nyil­vánvalóan valamelyik tételének tarthatatlan voltából fakad.

3

Mielőtt erre részletesen rámutatnánk, felhívjuk a figyelmet Wal­lerstein ki fej lésének arra a csalafinta mozzanatára, amelyben a haladás-pártiak, általa formába öntött (és így tudatosan elsekélyesített) állításait cáfolja nagy erővel és elbizonytalanító erejűnek szánt kérdésekkel. (30-31)

Mire kellett Wallersteinnek ez a felvezetés? Nyilvánvalóan ar­ra, hogy a mesterséges kérdőjelek erdeje eltakarja az általa vá­lasztott haladás-viszonypont (az osztálykülönbség-növekedés, il­letve az abszolút elnyomorodás) tarthatatlan voltát.

Az egalitarizmus eszménye nem alkalmas különböző történeti ál­lapotok összevető minősítésére. Három okból nem az. Egyrészt bár­mely korszakban vesszük nagyító alá az emberiséget vagy az egyes embert, az adott viszonyok közt megragadható létminőség legfontosabb komponenseit nem az ellenlábas osztályhoz való vi­szony fokozati eltéréseiben, hanem a mindennapi élet újratermelésének alapkörülményeiben és feltételeiben találjuk meg. Másfelől az egalitárius gondolat csak mozgalommá szervezett formáiban tör a való­ság- és történelemalakítás színpadára, s miközben évezredes „vörös fonalként" húzódik végig az emberiség történelmén, a két „főszerep" (pl. felkelés) közti hosszabb szünetekben csak a nézőtéren foglal helyet. Ilyenkor könnyebb pszichés kisülésként megragadni, mint az egyetemes viszonyítási pont szerepét tulaj­donítani neki. És harmadszor: még ha meghatározott körben ér­vényesnek fogadjuk is el az abszolút elnyomorodás tételét, a konkrét történeti vizsgálatok számtalan példát szolgáltatnak a si­vatag magasabb kizsákmányolási fok melletti magasabb életminőségé­nek meglétére. Ez a másutt tapasztalható alacsonyabb kizsákmá­nyolási szinttel leírható (és így Wallerstein számára fejlettebb) viszonyok sivár körülmények közé kényszerített proletárjainak állapotával összevetve lehetetlenné teszi az osztálykülönbség mérést mint viszonypont-kialakítást.

A rosszul megválasztott viszonypont egyenes folyománya a világtörténeti folyamat egészére érvényes látószögnek, amit egy 1981-es interjúban maga Wallerstein „békaperspektívának" ne­vező,⁶ s amelyet a világot a „Nagy Ember" optikájával szem­lélők leszűkített és hamisnak érzett megközelítésével szemben tart autentikusnak. A világot a periféria szempontjából vizsgálni – természetes igénye a „sivatag" életviszonyait megtapasztaló gondolkodó fők számára. De a békaperspektíva kiterjesztése a világtörténelemre ugyanúgy torzít, mint a „Nagy Ember" kizáró­lagos nézőpontja vagy az oázis arisztokratikus fölényű kristály­tükre. Csakis a mindkét pólust egyaránt magába foglaló vizsgálati po­zíció alkalmas tárgyszerű leírásra, és csakis ily módon lehet ér­tékszempontokat is beemelni a képbe. így tud ugyanis elválni egymástól a fennálló osztálykülönbségek apológiája és az egyenlőtlenségek értelmének és funkciójának érzelemmentes elemzé­se. Ahogy ugyanis az értékszempont már a leírásba is beáramlik, úgy idomul a valóság a mindenkori prekoncepcióhoz. így lesz a hasonlóképpen haladás-ellenes Toynbee „teremtő kisebbsége" (az oázis) nem csupán a civilizáció élesztő-alkotó csoportja, ha­nem egyúttal a tömegek (a sivatag) által „spontán módon tisztelt és szeretett ereje" is; és így lesz a sivatag ideológusainak kezé­ben a kapitalizmus mint rendszer a haladás antitézise. Mindkét kiindulópont a maga mítoszai köré rendezi a valóságot, és an­nak történeti sokszínűségét látványos, de leegyszerűsítéseiben hamis sémákkal váltja fel.

Az abszolút elnyomorodás wallersteini teóriájához így járul például a sajátosan értelmezett rasszimusnak és szexizmusnak a bi­zonyító érvek közé való emelése. Így lesznek ezek „soha nem lá­tott elnyomó és megalázó ideológiai béklyók" (32-33). A rassziz­mus itt a rendszeren belüli munkaerő-elkülönítés újfajta ideoló­giája, amely az elnyomott csoportok újratermelését az alacso­nyabb bért az alacsonyabb kvalifikációval indokoló szemforgató manőverrel vezérli. Ez az ítélet azonban éppen a „rasszizmus" kárvallottjainak attitűdjével nem számol: ti. hogy számukra – még ha kiszolgáltatottként is – kívánatos a rendszerbe való betagoló­dás. A vendégmunkás a jobb élet reményében törekszik a még­oly alantas (és valóban alacsonyabban kvalifikált) munkák el­végzésére, s a tradicionális agrártársadalmak alsó néprétegének mobilitása is a rendszerbe való tudatos beáramlás irányába mu­tat. A két állapot közötti minőségkülönbség olyan alapkörül­mény, amit a kedvezményezettek arcpirítóan történetietlen ön­tömjénezése is legfeljebb csak színez.

Másrészt éppen a sivatagból az oázisba való mozgás a legna­gyobb robajjal végbemenő eseménye a XX. század végének – új és soha nem látott méretű népvándorlások indulnak meg, a rela­tív életminőség-javulás elementáris igényétől hajtva, a centrum felé. (Erről – megegyező értelemben – 1. még Wallerstein állás­pontját az Eszmélet 7. sz. 68-69. oldalán.) A centrum pedig vagy igyekszik feltartóztatni ezt az elsöprő erejű hullámot a ha tárai­nál – de akkor a tőkeműködés természetének ellentmondva és a kölcsönös, de aszimmetrikus viszonyból adódó előnyöket el­vesztve izolálódik; vagy pedig a kiváltságokat fenntartó asszimiláció ösvényeire igyekszik terelni az áradatot – ám ezzel perspek­tivikusan saját gazdasági-etnikai „feloldódását" segíti elő. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos bonckés alá venni az USA elmúlt negyven évének népmozgalmi mutatóit vagy Jean-Marie Le Pen mozgalmának „rasszista" ideológiáját.) Ily módon a rasszizmus „béklyóvalósága" inkább a soha nem látott esélyek vi­lága. (Ugyanez áll egyébként Wallerstein másik példájára, a szexizmusra is.⁷ )

Mi hát a valódi helyzet a béklyókkal és az elnyomorodással? Itt van például Cornelius Castoriadis, a nemzetközi baloldali gondolkodás egy másik reprezentánsa: ő pontosan Wallenstein­nel ellentétesen érzékeli az átalakuló kapitalizmus mozgásirá­nyait.⁸ A reálbérek emelkedését, a munkaidő hosszának csökke­nését, a tömegfogyasztás növekedését és a belső piacok bővülé­sét konstatálja, szemben Wallerstein rosszabbul táplált, többet dolgozó, alacsonyabb összjövedelmű proletárjaival.

Pro és kontra – az elméleti rendszerektől a leírásig kell vissza­lépnünk.

Egy kis demográfia, némi statisztika

A már-már áttekinthetetlen számdzsungelből néhány különösen jellemző adatot emelünk ki.⁹

A demográfiai robbanás harmadik világbeli elképesztő ará­nyainak árnyékában talán kevésbé közismert, hogy a kapitaliz­mus első négyszáz évében a centrum népességnövekedése jóval dinami­kusabb volt a perifériáénál, és csak a XX. század első felében for­dult meg ez az arány – igaz, akkor szédületes mértékben. S mi­közben a második világháború után a fejlett országok szaporo­dási üteme lelassult, a fejlődőknél a halandóság jelentős csökke­nése eredményezett változatlan termékenység mellett ugrás­szerű növekedést. A halandóság az elmúlt 200 évben a világ tel­jesen eltérő fejlettségű pontjain nagyjából azonos, 70%-os csök­kenést mutat. (Többek között ezeknek az adatoknak a fényében bizonyul tarthatatlannak Wallensteinnek az életben maradás na­gyobb esélyeit kétségbe vonó gyanúja.)

Mármost ha abszolút mértékben vizsgáljuk a fejletlen régiók életkor-mutatóit, kiderül, hogy csupán az elmúlt harminc évben (1950 és 1980 között) Afrikában 11, Ázsiában 18 (!) évvel nőtt az átlag-élettartam.

Az életkor-növekedés szikár mutatói cáfolják az abszolút el­nyomorodás tételét, hiszen furcsa lenne „a nehezedő életkörül­ményeket és a fokozódó elnyomást" az élet minőségét ked­vezően befolyásoló tényezőként tárgyalni.

Ezen a ponton válik bizonytalanná Wallerstein osztályfogal­ma is, és mutatós kérdőjelek lesznek írhatók az osztálykülönbsé­gek szakadatlan növekedésének állítása mellé. Ha ugyanis az 1650-től kb. 1927-ig terjedő közel 300 évet vizsgálva a centrum egyedülálló demográfiai lendületét konstatáljuk, akkor csakis egy belső sivatag-oázis viszony felállításával kerülhetjük el az önellentmondást, mondván: a magas arányok a proletarizált tö­megeknek, és nem a kibővített oázisnak köszönhetők. De még ha egy adott történeti keresztmetszetben mindez érvényes is, mostanra a nagyvárosi pauper rétegek kivételével a centrum majdnem teljes népessége felmutatja az „abszolút haladás" képle­tét. Ezt Wallerstein nem is vitatja. Számára a centrum proletárjá­ból a periféria burzsoája lesz: az oázisba való bejutásának az ára ugyanis a sivatagon való élősködése. Kérdés ezek után, hogy a periféria „őshonos" burzsoája a kétpólusú világrendszerre alkal­mazott wallersteini osztályfelosztás melyik oldalára kerül? Nem lehet kérdéses, hogy legfőbb mutatói az oázisba sorolják. Ho­gyan áll azonban a helyzet a perifériának azokkal az országai­val, ahol a helyi-nemzetállami szinten meglévő osztálykülönb­ségek és egyenlőtlenségek viszonyai közepette az alullévők élet­minősége a társadalmi alakulat egészével együtt kétségkívül fejlődik? A perifériát ebből a szempontból feltétlenül két részre kell osztani: egyes országcsoportok – körülbelül a periféria né­pességének egyharmada – állítják elő a periféria együttes társa­dalmi termékének kétharmadát. A „harmadik világ", a világ­rendszer sivataga tehát szintén differenciálódik, akárcsak függőle­gesen az egyes társadalmak! Wallerstein számára nem kétséges, hogy az alullévők nagy száma miatt az átlag semlegesíti a fenti népességcsoportok pozitív (haladás-szerű) mutatóit, és így a rendszer egészére a visszafejlődés jellemző. Itt válik egészen bi­zonytalanná az abszolút elnyomorodásról vallott nézete: érvé­nyessége bizonyos régiók bizonyos csoportjaira terjedhet ki, s ha mégoly szerény mértékben is, de a legfejletlenebb országok is fel tudjak mutatni a növekedés jól körülírható elemeit. Mi több, ha jövedelemközpontú a vizsgálat, akkor a népességszaporulat üte­mével versenyt futni képes egy főre jutó GDP-növekedés generá­cióról generációra jelzi a fejlődést. S bár a centrum egy főre eső GDP-növekedése nagyjából a perifériához hasonló ütemű volt 1955 és 1980 között, a XIX. század elején meglévő 2:1-es arány 1975-re 15:1-re nőtt. Mindez a periféria „relatív elnyomorodását" iga­zolja a periféria-népesség jelentós hányadának abszolút életminőség-emelkedése mellett.

A számok tanulsága kettős: a merev kételemű osztály- és rendszerszemlélet nem alkalmazható a fejlettség különböző szem­pontjai szerint különböző módon sorba rakható régiók és országok amúgy is eleve többrétegű népességének egységes leírására. Ha viszont mégis mindent átfogó szempont alá akarjuk rendezni a vi­lág lakosságát, akkor a határvonal(ak) pontos megállapítása, az elkülönítés technikai-módszertani mozzanatai kulcsfontosságú­vá nőnek.

A Wallerstein által felvetett alapkérdések mindazonáltal meg-kerülhetetlenek, s a jövőt fürkésző tekintet bizonyosságokat elsősorban a múltban keres.

Másodszor is: oázis és sivatag

„A történelem angyala… arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi ese­mények láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."¹⁰

Walter Benjamin Új Angyalának tragikus haladás értelmezése vagy fél évszázaddal megelőzte Wallersteinét, és különös mó­don mégis mindketten az optimizmus irányába mozgósítanak: Wallerstein az egalitárius mozgalmak szívós aprómunkájától és a kapitalizmus önellentmondásainak kifejlődésétől várja az /(er­kölcsileg „magasabb rendű" és osztálykülönbségektől kevésbé szétszabdalt állapot megteremtését, Benjamin Marx-parafrázisa szerint pedig a felszabadítás művét az „utolsó szolgaságba ve­tett osztály" viszi véghez „a legyőzöttek összes korábbi nemze­dékeinek nevében".

A felszabadítás művének beteljesítése és az egalitárius moz­galmak világméretű győzelme új erkölcsi minőség kialakulását jelenti a különféleképpen fogalmazó próféta tudósoknál. Arra azonban – éppen egalitárius vonzalmaik miatt – alig fordítanak figyelmet, hogy az általuk a jövőbe helyezett embereszmény jelenko­ri letéteményesei a mindenkori oázis tipikus polgárai: hogy meglévő korlátaik és az elkerülhetetlen elidegenedettségi állapotok elle­nére leginkább ők valósítják meg a teljesebb emberi életről szőtt örök álmokat. A nem közvetlen egzisztenciális kényszerből vég­zett munka, a kultúra különböző ágainak befogadása és művelé­se, testi és pszichikai egészség, hiány-nem-torzította emberi kap­csolatok, harmonikus és teremtő magán- és közélet – esély és le­hetőség minderre, külső kényszerektől mind kevésbé korlátozot­tan. Ezek azok a vonások – mondja Julián Huxley -, amelyek az emberi fajon belül történt haladást a jövő nagy haladásának csírája­ként mutatják be.¹¹

A világtörténelem három esetben hozott létre olyan zöldellő oázist, amelyek kulturális „oxigénjét" mind a mai napig lélegez­zük. Az antik Görögország néhány polisza – körötte az Oikumené sivatagával – a modern embereszmény megteremtője lett. Polgá­rai egyszerre voltak tudósok, művészek és atléták, értékek értői, teremtői és őrzői. A reneszánsz Itália – körötte a Mediterráneum és a kereskedelmi útvonalakkal elért régiók sivatagával – Bem véletlenül nyúlt mintákért az ókori oáziselődhöz; polihisztorai katona-tudósai, művész-politikusai és kalandorai az emberben rejlő képességek soha nem tapasztalt méretű kibontakoztatásá­nak zászlóvivői és egyben alanyai lettek- És végül itt vannak a tőkés centrum kedvező anyagi és társadalmi körülmények között élő, akadályt, távolságot és országhatárokat nem feltétlenül is­merő, testüknek, elméjüknek pallérozására idővel és lehetősé­gekkel bíró polgárai – köröttük a fejlődő országok sivatagával.

A nagy kérdés az, vajon az oázis nagyságának kétségtelen növeke­dési tendenciája milyen viszonyban van a mindenkori sivataggal? Eze­ket a számításokat – jól definiált és pontosan körülírt kategóriák­kal – még el kellene végezni. Az azonban egyértelműen mond­ható, hogy az oázis létszámában gyarapodó, területében növekedő ré­sze az emberiségnek. Éppen ezért plauzibilis lehet egy olyan jövőkép is, amely a majdani „haladottabb" állapothoz az oázis bővített újratermelésével látja közeledni a világot. A wallersteini haladás-kritika folyamatos hátrálás-képzetének és a sivatagban feloldódó oázis modelljének lefelé nivelláló felfogásával szemben ez az állapot az oázissá váló sivatag felfelé nivelláló képletével szemléli a történelmi folyamatot. Szinte hihetetlen, de a 180 fo­kos különbség ellenére mégis mindkét nézetrendszer a konkrét egalitárius mozgalmak újraértékelését jelenti. Wallersteinnek sa­ját paradox haladásfogalmának csapdájában a pozitív értéktarta­lommal felruházott egalitárius mozgalmaknak implicite retrográd szerepet kellene tulajdonítania. A „táguló oázis" képe viszont át­tétel nélkül minősíti retrográdnak az egalitárius mozgalmakat, mert lényegükben hordozzák az oázis megszüntetésének, az ak­kumulált javak „szétterítésének" lefelé nivelláló fenyegetését – és győzelem esetén valóságát.

Mindemellett az egalitárius mozgalmak egy további kettőssé­get is felmutatnak. Haladásellenes mivoltukat valóban fokozni lát­szik a sikeres harcaik eredményeképpen létrehozott hatalmi struktúrák elidegenítő, szükségletet megszabó, diktatórikus és új egyenlőtlenségeket termelő gyakorlata, de a politikai porond egyik szereplőjeként vívott küzdelmeiknek progresszív, a haladás felé mutató iránya is van. Nevezetesen az, hogy az „ellenzéki" pozícióból sikeresen kényszeríthetik a mindenkori hatalmat olyan lépések megtételére, amelyek eredménye kedvező a haladás szempontjából – például az oázis növekedését segíti elő. (E kettősség egyébként egybevág Wallerstein erről szóló állításá­val.) (35)

Ezzel együtt azonban az egalitárius mozgalmak világtörténeti szerepe legalábbis újraértékelendő: a rabszolga-, paraszt- és pro­letár mozgalmak sora jelentős vonulata, de nem feltétlenül egye­düli magashegysége a históriának. Szimpátiánk ugyan a min­denkori elnyomottaké, kiszolgáltatottaké; de ha szemeink előtt a haladás dimenziói rajzolódnak ki, már jóval nehezebb a határo­zott állásfoglalás. Barikádok ritkán emelkednek. És különben is: mit csináljunk két barikád között?

Jegyzetek

1 A két különböző gondolati művelet érzékeltetésére álljon itt egy hét­köznapi példa. Tíz vizsgált háztartás az általuk egységnyi idő alatt „ter­melt" háztartási hulladék mennyisége szempontjából sorba állítható. A rangsor azonban önmagában értékmentes. Környezetvédelmi értékszempont beemelésével a kevés hulladékot előállító háztartás kapja a legjobb minősítést; fogyasztásközpontú szemlélettel a legnagyobb fogyasztásra utaló legnagyobb hulladékmennyiség kerül az élre; azonos fogyasztási szinten a technológia-függő értékelés megint csak a kisebb hulladékmennyiséget preferálja, mint a magas hatásfokát végtermék-kibocsátásának alacsony szintjével bizonyító feldolgozási rendszer eredményét.

2 Az iskola (valójában jó néhány iskola) legfontosabb képviselőit és irányzatait a Fejlődés-tanulmányok 9. kötete gazdag válogatásokkal és árnyalt elemzésekkel mutatta be.

3 Immanuel Wallerstein: A feudalizmusból a kapitalizmusba. Átme­net vagy átmenetek? Világtörténet, 27. (1977) pp. 27-28.

4 Megjelent: Válság. (Fejlődés-tanulmányok, 9.) Budapest, 1987. p. 124. Természetesen Kothari is éppen „a haladás mítoszával" igyekszik leszá­molni, bár eltérő kiindulópontról: a gépek ember feletti uralmának, a függés és kiszolgáltatottság növekedésének kérdéseitől lépkedve a „mo­dernista világszemlélet" csődjének bejelentéséig. (Erről lásd még Miszlivetz Ferenc Besavanyodott modernizáció című bevezető tanulmányát uo. p. 10.)

5 Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai. Világtör­ténet, 27. (1977) p. 14.

6 Miszlivetz Ferenc: Interjú Immanuel Wallersteinnel. Elmaradottság és modernizáció. MTA Szociológiai Intézet, 1981.

7 Wallerstein csak töredékesen fejti ki szexizmus-koncepcióját, de an­nak központi állítása (a nők száműzetése az improduktív munkaterüle­tekre) legalábbis kérdéses. Árnyalt és pontos kifejtést azonban minden­képpen igényel.

8 Lásd legújabban: A marxizmus-leninizmus összeomlása. Le Monde, 1990. április 24-25. Magyarul megjelent: Valóság, 1990/9. pp. 122-127.

9 Talán a leginkább hozzáférhető számsorok a Tények Könyvének egyes kiadásaiban találhatók A hivatkozott adatok az 1980-as kiadás dr. KIinger András által összeállított fejezetéből valók (pp. 157-172).

10 Walter Benjamin: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. p. 966.

11 Julian Huxley: Haladás. In: Élet és halál. (Világkönyvtár, é. n., p. 182.)

A prófétai hajlamú egyének kivételévei senki sem kérkedhet azzal, hogy valamennyire ne lepődött volna meg a kelet-európai és a Szovjetunió­beli politikai és gazdasági rendszerek gyors és totális összeomlásán. A meglepetés múltával azonban helyénvaló visszatekintenünk azokra az elemzésekre, amelyek az elmúlt három évtized során ezekről a rendsze­rekről egyikünk-másikunk tollából napvilágot láttak. Vállalva a szerényte­lenség vádját, ki merem mondani, hogy ami engem illet, én 1960 óta a baloldalnak ahhoz az erősen kisebbségi áramlatához tartoztam, amely fő vonalaiban előre látta mindazt, ami 1989 és 1991 között a maga bru­tális módján bekövetkezett. Természetesen az összeomlás, amit igen valószínűnek tartottunk, nem az egyedül lehetséges kiútja volt a szovjet rendszer válságának. Én a magam részéről legalább is nem hiszek sem­miféle egyenes vonalú történelmi meghatározottságban; a valamennyi társadalmat átszelő ellentmondások társadalmi tartalmuk szerint mindig különböző válaszok által oldódnak meg. Vagyis mindvégig megvolt a lehetősége annak is, hogy a szovjet rendszer jobboldali irányban ömöljék össze (ami ténylegesen bekövetkezett), csakúgy mint an­nak, hogy baloldali fejlődésen menjen át (avagy bukjék el). Ez utóbbi eshetőség, amely jelenleg, s jó időre, lehetetlenné vált, történetileg mindazonáltal napirenden marad, nemcsak azért, mert a történelemnek soha sincs vége, hanem, s főként amiatt, mert nekem erős kétségeim vannak, vajon a kibontakozó jobboldali „megoldás" stabilizálni tudja-e majd a kelet-európai társadalmakat, akár középtávon is. E társadalmak problémáinak másfajta megoldása érdekében tehát a harc kétségtelenül folytatódni fog.

Ilyenformán, ha újraolvasom mindazt, amit e témáról az elmúlt har­minc év folyamán papírra vetettem, nem mulasztom el, hogy rá ne mu­tassak azokra a gyenge pontokra és tévedésekre, amelyek kiigazítására a későbbi fejlődés ismerete már lehetőséget nyújt.

E több-kevesebb valószínűséggel megfogalmazott elemzések, ítéle­tek és előrejelzések mérlegelésekor tekintettel kell lenni az általunk vizs­gált fejlődést meghatározó feltételekre is. Hiszen az elmúlt harminc év során a szovjet rendszer maga is változott, megpróbált válaszokat adni saját válságára, s különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül.

Mindezeket a fejlődési irányokat és szakaszokat magukat is a világ­méretekben lejátszódott folyamatok figyelembe vételével kell szemügyre venni: részint a kapitalista expanzió szintjén (az EGK-féle Európa előre­haladása, az USA, Japán és Nyugat-Európa közötti konkurencia, a gaz­dasági folyamatok világméretűvé válásából eredő új jelenségek stb.), ré­szint a két szuperhatalom közötti katonai egyensúly, illetve a fegyverke­zési verseny által kiváltott politikai válaszok szintjén (mint a harmadik vi­lág felé tett szovjet kezdeményezések meg a Kínával való viszály a brezsnyevi érában, vagy mint az amerikai hidegháborús stratégiák, egé­szen a Reagan által 1980-ban útjára indított „csillagháborús" programig). A belső politikai opciók és a nemzetközi politikai folyamatok tehát a har­minc esztendő folyamán mindvégig szorosan összefonódtak.

E bevezető gondolatokat végezetül egy személyes vonatkozású megjegyzéssel is ki kell egészítenem. Egyiptomi lévén, átéltem a nasszeri kísérletet, s a hivalkodás szándóka nélkül hadd emlékeztessek ar­ra, hogy 1960-tól azon a véleményen voltam: a nasszeri rendszer belső logikájának el kell vezetnie oda, ami 1971-től a szadati „infitah" (nyitás) irányvonalával nyírtan kibontakozott: visszakanyarodás egy komprádor jellegű fejlődés útjára. (Hasonló természetű aggodalmaimat kifejtettem más elsőgenerációs afrikai „szocialista" kísérletek Algéria, Mali-Guinea-Ghana kapcsán is, a 60-as évek első felében.) Ez a vélemény, amelyet akkoriban az egyiptomi baloldal abszurdnak minősített s kategorikusan elutasított, vezetett el ahhoz, hogy fő vonalaiban elfogadjam a Kínai KP bírálatát, amelyet a szovjet vezetéssel szemben 1 957-től kezdve még burkolt formában, majd a „25 pontos levélben" (1963) nyíltan megfogal­mazott.

I.

1. 1 960-tól bizonyosan, de inkább már 1957-től, a szovjet társadalmat nem tekintettem többé szocialistának, a szovjet hatalmat pedig munkás jellegűnek, még, a híres trockista kifejezéssel élve, „a bürokrácia által eltorzított" munkáshatalomnak sem. Az uralkodó osztályt (hangsúlyo­zom: osztályt) kezdettől fogva burzsoá jellegű kizsákmányoló osztálynak neveztem. Ezen azt értem, hogy ez az osztály („a nomenklatúra") min­den törekvésében a „Nyugat" szemével tekintett önmagára, annak mo­delljét szerette volna reprodukálni. Ezt fogalmazta meg Mao egy 1963-ból származó mondatában, amikor így szólt a Kínai KP kádereihez: „Ti, a Szovjetunióhoz hasonlóan, burzsoáziát hoztatok létre. Ne feledjétek, hogy a burzsoázia nem akar szocializmust, hanem kapitalizmust akar."

A pártra és a néptömegeknek az effajta hatalomhoz való viszonyara vonatkozó fenti elemzésből azután világosan levontam a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Számomra világossá vált. hogy a néptömegek nem te­kintik sajátjuknak az ilyen hatalmat (annak ellenére, hogy az magát to­vábbra is szocialistának nevezi), ellenkezőleg: úgy tekintenek rá, mint tényleges társadalmi ellenfelükre, s nem is alaptalanul. Ilyen körülmé­nyek között a párt olyan „hosszú idő óta oszlásban levő hulla", amely a kizsákmányoló osztályok kezében valójában a néptömegek ellenőrzésé­nek eszközévé várt. A kommunista párt – kiegészítve az elnyomó szer­vek (KGB) szerepét – népi klientúra hálózatot hozott létre (a szociális előnyök – köztük akár a legapróbbak – elosztásának ellenőrzésével), hogy megbénítsa a tömegek esetleges lázadását. E tekintetben az ilyen párt jellegében nem különbözik a harmadik világ számos egypártjától, amelyek hasonló szerepet töltenek be (a radikális nacionalizmus jelsza­vával, mint a nasszerizmus, az algériai FLN, a Baath s az uralkodó pár­tok hosszú sora Maliban, Guineában, Ghánában, Tanzániában stb., avagy éppenséggel e hivatkozás nélkül azokban az országokban, ame­lyek nyíltan a kapitalizmus mellett tették le a voksukat, mint Elefántcsont­parton s másutt).

Az ilyen típusú hatalomgyakorlásnak, amely a klientéla segítségével megosztja a néptömegeket, depolitizáló hatása van, amelynek rombolá­sát nem szabad lebecsülnünk. A tények ma azt mutatják, ez a depolitizálódás a Szovjetunióban olyan mértékű, hogy a tömegek azt hiszik, a rezsim, amitől megszabadulnak, szocialista volt, s emiatt aztán naiv mó­don elfogadják, hogy „a kapitalizmus jobb".

Ezek a pártok azonmód kártyavárként omlanak össze, ha vezetőik kezéből kicsúszik a hatalom: egy ilyen szervezet érdekében ugyanis senki sem hajlandó kockáztatni az életét. Emiatt aztán az ilyen pártok csúcsain zajló harcok mindig palotaforradalmak formáját öltik, amelybe a párttagság nem avatkozhat be, s maradéktalanul el kell fogadnia a feje felett meghozott verdiktet. Én egyáltalán nem lepődtem meg sem az egyiptomi „Szocialista Uniónak" a nasszerizmusról a szadatizmusra va­ló hirtelen áttérésén, sem a más hasonszőrű pártok spontán eltűnésén a harmadik világ különböző országaiban. Ugyanígy nem lepett meg az a passzivitás sem, amelyet a szovjet kommunisták milliói tanúsítanak 1989 óta.

2. De ha számomra nyilvánvaló volt is, hogy a szovjet társadalom nem nevezhető szocialistának, sokkal nehezebbnek tűnt az a kérdés, hogy akkor valójában miként minősíthető ez a rendszer.

Nem óhajtok kitérni azokra a megfontolásokra, amelyek miatt nem voltam hajlandó elismerni, hogy a Szovjetunióban megvalósultak a szo­cializmus alapelvei, hiszen erről többször is szóltam már. Számomra a szocializmus többet jelent a magántulajdon puszta megszüntetésénél (ami negatív meghatározás): másfajta viszonyt feltételez a munkához, mint amely a bérmunkásság létét határozza meg, olyan másféle társa­dalmi viszonyokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom egésze (s nem csupán a társadalom nevében cselekvő apparátus) számára, hogy sor­sa irányítását a saját kezébe vegye, ami viszont fejlett demokráciát igé­nyel, fejlettebbet, mint a legszínvonalasabb polgári demokráciák. A szov­jet társadalom e vonatkozások egyike terén sem különbözött az iparilag fejlett polgári társadalmaktól, ha pedig eltért azoktól, még rosszabbnak bizonyult; autokratikus gyakorlata a periférikus kapitalizmus térségeire jellemző modellhez közelítette.

Mindazonáltal arra sem voltam hajlandó, hogy a Szovjetuniót kapita­lista országnak minősítsem, annak ellenére, hogy szerintem uralkodó osztálya burzsoá. Érvem az, hogy a kapitalizmus előfeltételezi a tőke­tulajdon fölaprózottságát, ami a konkurencia alapja, s hogy a tőketulaj­on állami központosítása másfajta akkumulációs logikát követel meg. Ezen túlmenően, politikai síkon érvem az, hogy az 1917-es forradalom nem volt polgári forradalom, sem a benne résztvevő társadalmi erők tekintetében, sem vezető képviselőik ideológiájában és társadalmi cél-(tűzéseiben, s hogy ez a körülmény nem hanyagolható el.

A rendszer pozitív minősítésének ón nem tulajdonítok különösebb je­lentőséget. Használtam vele kapcsolatban az „államkapitalizmus'', illetve z „állammonopolista" fogalmakat – bírálva egyszersmind ezek kétértelműségét -, majd végül kikötöttem a semleges „szovjet termelési mód" kifejezésnél. Ami számomra fontosabbnak tűnt, az a rendszer eredeté­nek, kiformálódásának és fejlődésének, illetve ennek folytán jövőjének (érdese volt.

Nem tartoztam azok közé, akik kárhoztatták az 1917-es forradalmat („nem kellett volna megcsinálni, mert a szocialista építés objektív feltételei nem voltak meg; meg kellett volna állni a polgári forradalomnál"). Számomra ugyanis világos, hogy a kapitalizmus expanziója polarizál, s emiatt elkerülhetetlen, hogy azok a népek, amelyek a rendszer perifériá­in ennek áldozatai, fel ne lázadjanak a következmények ellen. E láza­dások során pedig a népek oldalán kell állnunk. Mármost a polgári forra­dalomnál való „megállás" árulást jelentett volna e népekkel szemben, hi­szen az ilyen forradalomból kialakuló szükségszerűen periférikus kapitalizmus nem képes elfogadható választ adni a lázadást kiváltó problé­mákra.

Az orosz és a kínai forradalom tehát olyan hosszú átmenetet indított el, amelynek kimenetele szükségképpen bizonytalan: fejlődésük dinami­kája elvezethet a (centrális vagy periférikus) kapitalizmushoz, de előmozdíthatja – saját társadalmaik szintjén csakúgy, mint világméretek­ben – a szocialista irányú fejlődést is. Ami a dolgok szemléletében fontos, az az, hogy előrehaladásukat objektív irányuknak megfelelően vizs­gáljuk. A szovjet fejlődés elemzésénél számomra két tétel tűnt lényeges­nek, s ezeket ma is vallom: a) a Sztálin által 1930-tól véghezvitt kollektivizálás szétrombolta az 1917-ben megteremtett munkásparaszt szövet­séget, és a tekintélyelvű államapparátus megteremtésével utat nyitott az .új osztály", a szovjet állami burzsoázia kiformálódása számára; b) a le­ninizmus – sajátos történelmi korlátai folytán – maga is (akaratlanul) előkészítette a terepet ahhoz, hogy ez a végzetes változás bekövetkez­nék. Ezen azt értem, hogy nem szakított radikálisan a II. Internacionálé ökonomizmusával, amint erről többek között a technológia társadalmilag semleges voltáról vallott nézetei tanúskodnak.

A hosszú átmenet társadalma valójában egymásnak ellentmondó követelményekkel kerül szembe: egyrészt bizonyos mértékig „utolérésre" kell törekednie – abban a lapos és banális értelemben, hogy fejlesz­teni kell a termelőerőket -, másrészt viszont a szocializmusra való törek­véséből következően „valami mást kell csinálnia", azaz olyan társadal­mat kell építenie, amely mentes az ökonomista elidegenedéstől, amely természeténél fogva feláldozza „a gazdagság két forrását", az embert (akit munkaerővé fokoz le), illetve a természetet (amit az emberi kizsákmányolás kimeríthetetlen tárgyának tekint). A kérdés: vajon képes-e az átmeneti társadalom erre a „másra"? Én a magam részéről mindig úgy gondoltam, a válasz igenlő, a megvalósítás viszont néz: valójában a jó irányban (a „mást csinálás" irányában) fokozatosan továbbfejlesztett pragmatikus kompromisszum az, amire szükség van. A leninizmus ökonomista szemlélete azonban csírájában má­ban hordta, hogy az „utolérés" fokozatosan felülkerekedjék a „mást csinálás" célján.

Korai – 1958-tól kelteződő – csatlakozásom a maoizmushoz pontosan abból a felismerésből fakadt, hogy a leninizmus nem szakított kielégítő módon a nyugati ökonomizmussal.

A maoizmus a sztálinizmus baloldali kritikáját képviselte, míg Hruscsov jobbról bírált. Hruscsov azt mondta: nem tettünk elég engedményt a gazdasági szükségszerűségeknek, illetve ezek politikai konzekvenciá­nak (több hatalmat kell adni a vállalati vezetőknek, azaz a szovjet bur­zsoáziának). Hruscsov szerint: a feltételek elfogadása esetén meg lehet gyorsítani a felzárkózást. Mao viszont így vélekedett: minden lépésnél tisztában kell lenni a végső céllal. Ez volt az értelme az „állítsuk a politi­kát vezető pozícióba" jelszónak. A végső cél szem elől tévesztésének elkerülése érdekében a maoizmus hangsúlyozta az egyenlőség fontos­ságát, többek között a munkások és a parasztok között (ami lényeges kérdés Kínában, mint ahogy a harmincas évek Oroszországában is az volt), hogy megszilárduljon (ne pedig lazuljon) szövetségük. E célt én a következőképpen fogalmaztam meg: a kérdés az, „miféle értéktörvényt valósítunk meg"; azaz (1) alávetjük-e magunkat a világméretűvé vált kapitalizmus értéktörvényének (s ezzel elfogadjuk a periférikus kapitalista fejlődést), vagy (2) elképzelhetőnek tartjuk egy olyan önmagára össz­pontosító nemzetgazdaság megteremtését, amely különválik ugyan a vi­lágrendszertől, ám amely egyébiránt megfelel a fejlett kapitalizmusnak (a „szovjet állami termelési módot" szabályozó értéktörvény), vagy végül (3) a néptömegek között olyan viszonyokat hozunk létre, amelyek alapja a „szocialista átmenet értéktörvénye"? Mao meg volt győződve róla – joggal, miként a későbbi szovjet fejlődés bizonyította -, hogy meg kell kérdőjelezni a kommunista párt monopóliumát, ami az új burzsoázia képződésének melegágya. Nem hitte, hogy a piaci törvényeknek adott engedmények – a vállalatigazgatóknak biztosított nagyobb önállóság s a vállalatok közötti konkurencia erősítése – elősegítheti a nép társadalmi hatalmát. Tévedett volna? Én nem mondom, hogy nem kell engedmé­nyeket tenni a piacnak. Ezt tette a NEP – a maga idejében sikeresen. Szükség volt rá, sőt, még sokkal merészebb lépésekre lett volna szük­ség. De (a) ennek a politika demokratizálásával kellett volna párosulnia; (b) meg kellett volna szilárdítani a demokráciában a dolgozók tényleges hatalmi eszközeit a burzsoázia és a „technokraták" ellenében; (c) a szo­cialista átmenet értéktörvényén alapuló, határozott állami intézkedések­kel határt kellett volna szabni a piacnak. A jugoszlávok kísérletet tettek erre, ám túlságosan bátortalanul s rosszul: túl nagy külpiaci nyitás, túl­zott engedmények a köztársaságok közötti egyenlőtlenségek növekedé­sét eredményező törekvések számára – a versenyképesség nevében -, szélsőséges decentralizálás, amely az önigazgató kollektívákat kölcsö­nösen egymás konkurenseivé tette. A Szovjetunióban ez irányban sem­mi sem törtónt, Kínában sem, kivéve a puszta szándékot a maói időszakban, amiről azután lemondtak.

3. A „szovjet termelési módról" szólva, véleményem szerint a fő kérdés annak eldöntése, vajon ez az átmenet jegyeit magán viselő instabil for­ma-e (amelynek vagy a kapitalizmus vagy a szocializmus irányában kell fejlődnie), avagy pedig „stabil", új, sőt – hiányosságai ellenére – olyan termelési mód, amely előlegezi más („normálisan" kapitalista) társadal­mak jövőjét.

Ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom. Egy adott időszakban -1975 és 1985 között – úgy gondoltam, a szovjet termelési mód stabil, sőt élenjáró forma, ami felé a kapitalizmus normális fejlődési iránya má­sutt is halad, magából a tőke centralizációjából következően, amely a magántőkés monopóliumok államivá történő átalakulását eredményezi. Annak idején voltak ebbe az irányba mutató jelek. Nem annyira a brezsnyevi Szovjetunió látszólagos stabilitására gondolok. Inkább régeb­bi gondolatokra utalnék (pl. Buharinnak az állammonopolista kapitaliz­musról szóló elméletére), vagy pedig az akkoriban felvetett elképzelé­sekre, a „rendszerek konvergenciájára", amit Jan Tinbergen nemcsak a Szovjetuniónak a Nyugathoz közeledése révén, hanem fordítva is, a fej­lett Nyugatnak a Szovjetunióhoz való közelebb kerülése útján képzelt el. Gondolok továbbá olyan hasonló irányba mutató álláspontokra, mint az erős szociáldemokrata pártok balszárnyaihoz fűződő javaslatok (pl. Svédországban az ipar szakszervetek általi felvásárlásának terve), vagy az eurokommunizmusra stb. Úgy tűnt, hogy a tőkének a konkurenciát kiküszöbölő állami központosítása, s ezáltal a piac áttetszővé válása (amivel egyfelől a monopóliumok, másfelől a Goszplan által diktált árak közötti hasonlóság kecsegtetett) az ideológia dominanciájához való visszatéréshez vezet. Nem az adóztató társadalmak metafizikus vallása­ihoz történő visszakanyarodásról volt szó, hanem a diadalmaskodó áru­viszonyok ideológiájáról. Ott volt Orwell 1984 című művének nagy hatá­sú víziója (a könyv újrafelfedezéséhez az idő tájt magam is hozzájárul­tam), valamint Marcuse Az egydimenziós emberének analízise a liberális­nak és demokratikusnak mondott nyugati társadalmak monolitikus kon­szenzusának alapjairól, ami felidézte bennem a Polányitól olvasottakat. Az „állami termelőmód" mint a kapitalizmus legfelsőbb foka – miért is ne? Ez esetben a szovjet termelési mód, primitív vonásai ellenére (ó, mennyire jól jött volna Sztálinnak a közvélemény egységessé formálása érdekében a Pravda helyett az Öböl-háború óta híressé lett CNN televí­ziós csatorna!) előképe volt a (szomorú) jövőnek. E megfontolásokat ki­egészítettem azzal a szemponttal is, hogy a polgári forradalomban a pa­rasztoknak a hűbérurak elleni harca nem az elnyomottak győzelmével, hanem a „harmadik lator", a burzsoázia felemelkedésével végződött. Mi­ért ne válhatna hát a munkásoknak (vagy a bérből élőknek) a kapitalis­ták elleni küzdelme az „új osztály" ügyének előmozdítójává?

A tények azonban nem igazoltak. Nemcsak a szovjet rendszer nem bizonyult stabilnak, hanem a jobboldal világméretű offenzívája 1980-tól éppen az ellenkező irányban hatott: az uralkodó szélirányt olyan témák szabták meg, mint a dereguláció, a privatizáció…

De hadd térjek vissza még egy pillanatra, a finomítás kedvéért, az önkritikához. Rendben van – a szovjet modell képtelennek mutatkozott arra, hogy végleges, mások által követett alternatívává váljon. A tények bizonyítják, hogy így van. De lehet, hogy ezt csupán saját gyengeségei­nek köszönheti. Nem zárható ki, hogy másutt, a fejlett világban, egyszer majd – ha lecsendesül napjaink liberális utópiájának hulláma, s erre ta­lán nem is kell sokáig várni – a fejlődés a Szovjetunió által felmutatott prehisztorikus modellt fogja követni.

Ami engem illet, én mindenesetre a jelentől kevésbé elrugaszkodott felfogásra tértem át, amelynek középpontjában az átmenet instabil jelle­ge áll, s amelyhez a szovjet modell egy szemünk előtt lezáruló történel­mi ciklus példáját nyújtja. Az idő múltával, ahogy a ciklus kezdett lezárul­ni, úgy tűnt, a „kapitalizmuson túlra" mutató átmenet „szocialista fázis" gyanánt való minősítése inkább félrevezető, semmint hasznos. Lehet persze magát ezt a szocializmust is – ahogy magam is tettem – primitív­nek titulálni stb. Az utóbbi években azonban – de már azelőtt, hogy a szovjet rendszer végső bomlása 1 989-ben megkezdődött volna – úgy láttam, termékenyebb fogalom lenne az átmenetet „nemzeti-népinek" nevezni. Ez ugyanis részint rámutat az e szakasz célja és a világméretű kapitalista expanzió logikája közti ellentmondásra (amit a „nemzeti" jelző fejez ki, utalva egyszersmind az én „lekapcsolódás" fogalmamra), ré­szint pedig kiemeli a népi tömb tartalmi ellentmondásosságát (amely se nem polgári, se nem proletár – azaz szocialista – elhivatottságú). A hosszú átmenet ebben a megközelítésben természeténél fogva instabil. Eljuthat a kapitalizmushoz, miként a Szovjetunió esetében történt. De máshová is elvezethet – erre cikkem befejező részében visszatérek.

4. A szovjet ciklus lezárulásával helyénvaló egyfajta mérleget készíteni. Ez aligha lehet „globálisan pozitív" vagy, ellenkezőleg, „globálisan nega­tív". A Szovjetunió, majd utána Kína s a kis kelet-európai államok olyan modern, önmagukra koncentráló gazdaságokat hoztak létre, amelyekre a periférikus kapitalizmus egyetlen országa sem volt képes. Ennek sze­rintem az az oka, hogy a szovjet burzsoázia egy (szocialistának mon­dott) nemzeti-népi forradalom terméke volt, míg a harmadik világ bur­zsoáziája, amelyet a kapitalizmus világméretű expanziója hívott életre, döntő többségében komprádor természetű. Hasonló módon, a forrada­lom kettős természete – szocialista dimenziója – olyan társadalmat ala­kított ki, amelyben a dolgozók bizonyos szociális jogokat szereztek (munkához való jog, társadalmi juttatások), amelyek mindegyikét nem találjuk meg a fejlett centrális kapitalizmusban sem (ahol egyes ilyen jogokat kemény harcok árán s későn, általában csak 1918 vagy 1945 után sikerült kivívni, részben éppen a kommunizmustól való féle­lemnek köszönhetően), s még kevésbé, természetesen, a periférikus vadkapitalizmusban.

Ma azonban a Szovjetunió és Kelet-Európa kapitalista pálfordulása ismét napirendre tűzi gazdaságuk és társadalmuk periferizálódását, ami­re az etatista uralom depolitizáló hatásától elkápráztatott néptömegek – beleértve a helyi burzsoáziát is – nem készültek fel. Mivel a depolitizálódás pusztító hatásait, amelyek ma már nyilvánvalóak, nem mértem fel kellően, úgy vértem, a kelet-európai népek és vezető rétegeik képesek lesznek kézben tartani a kapitalizmus felé tartó fejlődést, amelyet a foko­zatos politikai demokratizálással párosuló reformokon keresztül megcé­loztak. Úgy vértem, ilyen körülmények között a néptömegek a szocializ­mus általános előrehaladása szempontjából kedvező irányba befolyásol­hatják a fejlődést: megfelelőbb egyensúly alakulhat ki a dolgozók szocia­lista törekvései (itt nemcsak a szociális jogokra, hanem a vállalatok és az ország irányításába való nagyobb dolgozói beleszólásra is gondolok), illetve a piac követelményei között (amelyekben többek között a burzso­ázia aspirációi is kifejeződnek, de amelyek nem korlátozódnak erre az oldalra), ami a nemzeti-népi szövetség megújulásán keresztül világmé­retekben (Nyugaton és a perifériákon egyaránt) újraindíthatja a vitát a szocializmusról. Ez ügyben szintén önkritikát kell gyakorolnom, hiszen ez az eshetőség ma már kizártnak mondható, a vadkapitalizmus felé ha­ladás feltartóztathatatlannak látszik. De vajon tévednék-e hosszabb tá­von is, ha arra az időre gondolunk, amikor a periferizáció következmé­nyei nyilvánvalókká válnak majd, amikor a dolgozók tapasztalni fogják, hogy életszínvonaluk drasztikus zuhanása nem átmeneti áldozatot jelent (mint jelenleg hiszik), hanem tartós csökkenést?

A szovjet rendszer akut válsága tehát, amely végzetesnek bizonyult, hosszú ideje megkezdődött. E válságot, amely a rendszer abbeli soroza­tos kudarcaiban nyilvánult meg, hogy az extenzív felhalmozástól, ami fennállása első felének sikerét adta, eljusson az intenzív felhalmozás szakaszába (s ez a kudarc véleményem szerint bizonyította, hogy nem kapitalista termelési módról van szó, lévén, hogy az per definftionem az intenzív felhalmozáson alapszik) – ezt a krízist tehát a dolgozók ellenál­lásában testet öltő társadalmi harcként értelmeztem (ami a munkához való jognak, illetve annak a körülménynek köszönhető, hogy a vállalati­gazgatók nem rendelkeznek azzal a legitimitással, amivel a tulajdonosok Nyugaton stb.). Más szóval az volt a véleményem, hogy a rendszer első szakaszára jellemző társadalmi kompromisszum, amely az extenzív fejlődést lehetővé tette (ami mögött egyfajta „népi modernizáció": a tö­megek művelődése, nagyfokú társadalmi mobilitás stb. állt), kimerítette tartalékalt. Ezt egyébként a maga módján Togliatti és Berlinguer is meg­mondta. Így hát vagy a szocializmus baloldali kritikája útján kellett halad­ni, vagy pedig meg keltett gyorsítani a (jobboldali) fejlődést a „normális" kapitalizmus és egyfajta – a harmadik világra jellemző – „elitista moder­nizáció" irányában. A burzsoázia ez utóbbi megoldást részesítette előnyben: a piacot (oly módon, hogy a munkanélküliség réme áltál „megdolgoztatják" a néptömegeket, ez volt a bevett szóhasználat már jó ideje) és a privatizációt (úgy, hogy a társadalmi mobilitásból következő túlságosan is nyitott bejutási lehetőség korlátozásával stabilizálják a bur­zsoáziát – ez a követelés csak a rendszer utolsó éveiben fogalmazódott meg nyíltan).

Mindig is elutasítottam (s elutasítom ma is), hogy a „szovjet ter­melőmód" specifikus válságát összemossam a kapitalizmus válságaival, amelyek dinamikája teljesen eltérő.

Ugyancsak elutasítottam mindig (s elutasítom ma is) a szovjet rend­szernek a kapitalista propagandaszervektől származó analízisét, ame­lyet a tömegtájékoztatás népszerűsít.

a) A „hiánygazdaság" (szocializmus) és a „bőség gazdasága" (kapi­talizmus) közötti szembeállítás üres, ideologikus szónoklat. Nyilvánvaló, hogy a hiány (a sorban állás stb.) az árak (szándékos) rögzítéséből eredt, ami a javakhoz való szélesebb körű hozzájutást tett lehetővé, s ami engedmény volt a néptömegektől és a középrétegektől kiinduló egyenlőségi nyomásnak. Nyilvánvaló az is, hogy az árak nagyfokú eme­lésével megszűnnek a sorok, a hiány azonban, bár látszólag eltűnik, va­lójában fennmarad azok számára, akik már nem tudnak fogyasztani. Mexikó vagy Egyiptom üzletei roskadoznak az áruktól, s nem kígyóznak sorok a húsboltok előtt, jóllehet az egy főre eső húsfogyasztás jóval ala­csonyabb, mint Kelet-Európában. Ez a gyermekded tétel mégis hírnevet szerezhetett a Világbank által favorizált magyar Kornainak.

b) Az egyes amerikai egyetemi oktatók által divatba hozott szembe­állítás az „utasításos gazdaság" és az „önszabályozó piac" között szintén merő ideológiai leegyszerűsítés. A valóságos szovjet típusú gazdaság mindig is piaci mechanizmusok (amelyekkel a terv jól-rosszul, utólag vagy előzetesen számolt), illetve adminisztratív utasítások elegyen ala­pult. Az uralkodó liberális ideológia által idealizált piac pedig – a műkö­désének színteret jelentő társadalmi rendszeren és a kereteit megszabó állami politikán túl – sohasem volt önszabályozó. A probléma másutt van: a tőke állami centralizációján alapuló felhalmozás dinamikája (ami egy integrált államosztályhoz kötődik) eltér a kapitalista felhalmozástól, amely a modern korban nem elvont, idealizált módon meghatározott pi­ád törvényeken, hanem a monopóliumok konkurenciáján nyugszik.

c) A gazdasági szervek egészének alárendelése a katonai ágazat elsőbbségéből eredő követelményeknek bizonyos mértékben – leg­alábbis 1935-től – kétségtelen tény volt. De vajon ebből az következik-e, hogy a szovjet rendszer .militarista" jellegű, és – miként sugalmazzák – hogy magában hordozza a külső (hódítás útján való) expanziót, .mint a felhő a vihart"? Mindig is bíráltam az efféle ideologikus ostobaságokat, amelyek annak a leegyszerűsítésnek a megfelelői, miszerint a kapitaliz­mus szükségképpen „háborús gyújtogató". A katonai kiadások relatív jelentősegének és társadalmi terheinek elemzése nem végezhető el pusz­ién a termelési módok logikájának síkján; a feladat a globális, nemzeti (helyi) és nemzetközi (regionális) rendszerek struktúrájának és konjunk­túrájának a vizsgálata. E nézőpontból elég nyilvánvaló, hogy a fegyver­kezési versenyt a Szovjetunióra valóságos ellenségei (és hamis barátai) kényszerítették, azaz a kapitalista hatalmak, élükön az Egyesül Álla­mokkal, amelyek a hidegháborút kezdeményezték.

d) A „totalitarizmusról" folytatott szónoklatok nagyképű egyetemi (Arendt-féle) vagy a médiumok által infantilizált változatai (amelyeknek az a célja, hogy az ellenfelet „a Gonosz birodalmának" állítsák be – a kifejezés egy amerikai elnök szájából hangzott el, akinek a hasonló sza­vakat használó Khomeini ajatollahhal való párhuzamba állításától a tájé­koztatás mindazonáltal tartózkodott) semmivel sem mélyértelműbbek. Feledhető-e, hogy e felfogás szerint az amorffá vált társadalom soha nem tud megszabadulni a despotizmustól?

5. Kezdettől – tehát a 60-as évek közepétől – bírálója voltam a szovjet reformerek javaslatainak. Ezekben a sztálinizmus jobboldali, nem pedig baloldali meghaladásának kísérletét láttam.

E javaslatok azt szemléltetik, amit én .a kapitalisták nélküli kapitaliz­mus építésének utópiája" névvel illettem. A novoszibirszki iskola, ahon­nan Gorbacsov tanácsadóinak zöme kikerült, a walrasi logikát a végsőkig vitte: tiszta, tökéletes önszabályozó piacot képzelt el, amely – ahogyan Walras értelmezte, Barone pedig már 1908-ban kifejtette – nem felosztott magántulajdont igényel, hanem a tulajdon teljes körű álla­mi központosítását, valamint a termelőeszközökhöz való hozzájutás fo­lyamatos árverésre bocsátását, minden olyan egyén számára, aki munkaereje szabad eladójaként vagy a termelés szervezője (vállalkozó) gya­nánt jelenik meg. E régi saint-simoni álom a társadalom tudományos ve­zetéséről – amelyet a német szociáldemokrácia felelevenített (Engels volt az első, aki benne a kapitalisták nélküli kapitalizmus ábrándját látta) – végletekig vitt formájában az egész polgári ideológia ökonomista elide­genedését fejezi ki, amelynek irreális és utópikus természetét a történel­mi materializmus megkísérelte kimutatni.

Mármost Hruscsov és Gorbacsov összes reformkoncepciójának – beleértve a brezsnyevi korszak enyhébb változatait is – ez a filozófiai kulcsa. A történelem bebizonyította, hogy ezek a koncepciók tarthatatla­nok, s hogy a jobboldali elhajlásnak el kell jutnia a végkifejletig: a szovjet burzsoázia „normális'', magántulajdonos burzsoáziává történő átalakulá­sáig,

Ezek a kísérletek magyarázzák, hogy „az 1989-91-es esztendők forradalmát" felülről, magának a vezető osztálynak a kezdeményezésére nem pedig alulról, népi részvétellel hajtották végre. Annak idején hasonló észrevételt tettem az 1971-es „szadati ellenforradalom" kapcsán is, amelyről azt mondtam, hogy nem ellenforradalom volt, hanem egy, már a nasszeri időszakban jelen levő, látens folyamat felgyorsulása. A nyugati tömegtájékoztatás a kelet-európai forradalmakat szeretné a szabadság forradalmainak beállítani, ám óvakodik attól, hogy elemezze a demokratizálás sebezhetőségét, amelynek következtében a demokratizálás könnyen puszta eszközévé válhat a vadkapitalizmusba való átmenetnek, márpedig ez utóbbi – amint azt a kapitalista perifériák történelmi tapasztalatai mutatják – mindig szükségszerűen despotikus jellegű. Azt is mondtam ugyanakkor, hogy ezek a forradalmak a „forradalom" minősítést csak akkor érdemelték volna ki, ha a rendszer meghaladása balról történt volna meg; s hogy bármilyenek legyenek is, valójában csupán a rendszer természetes fejlődésének (kétségtelenül bámulatos, s emiatt váratlan) felgyorsulását jelentik (a totalitarizmus fékező erejéről szóló tétel ellenére).

Gorbacsov mindenesetre azt hitte: kézben tudja tartani a reformfolyamatot, s nem gondolta volna, hogy az általa képviselt osztály (a nomenklatúra) többsége túllép rajta – amit Jelcin sikere mutatott -, mint ahogyan aligha számított a kommunista párt eljelentéktelenedésére, arra, hogy az képtelennek bizonyul a reformterv transzmissziós szíjává válni a néptömegek szintjén. A szovjet burzsoázia (a nomenklatúra) lesz a holnap burzsoáziája, amely most már magántulajdonosként, s nem kollektíve, az állam közvetítésével veszi kezébe a termelőeszközöket.

Itt ismét önkritikával kell élnem. Gorbacsovhoz hasonlóan úgy véltem, a rendszer képes lesz megreformálni önmagát, s ezért feltételeztem, hogy bár a reformtervek inkább jobboldaliak (ami a gazdaság irányítás koncepcióját illeti), kétségtelen demokratikus dimenziójuk a népi erők számára lehetővé teheti, hogy a fejlődést balra mozdítsák. Lebecsültem azonban azt a pusztító hatást, amit a depolitizálódás okozott. Ez népi szinten sebezhetővé teheti a dolgozó osztályokat, amelyek képteleneknek bizonyultak arra, hogy a demokratizálást a maguk javára fordítsák, s pozitív ellenjavaslatokat dolgozzanak ki. Zavarodottságuk passzivitásba és/vagy illúziókba – nevezetesen a nacionalizmusok illúzióiba – taszítot­ta őket.

Hasonlóképpen túlértékeltem a néptömegek (szovjet) patriotizmusát is. Valójában a tömegeket teljes mértékben hidegen hagyja az olyasfajta elégtételérzés, amelyet országuk esetleges rangja okozhatna. A nagy­hatalmi nacionalizmusnak ez a fajta elutasítása bizonyos szempontból talán egészséges jelenség, amennyiben hosszabb távon elsőbbséget adhat a szociális kérdéseknek. Ám egyben igen veszélyes is, mert rövid tavon a külhoni ellenfelek aligha hagyják kihasználatlanul a kínálkozó le­hetőségét, hogy Oroszországot és a megszűnt unió nemzeteit megkísé­relek periferizálni, Nyugat-Európa s főként Németország „Latin-Ameriká­jává'' tenni.

II.

1. A Szovjetunió (miként a történelem bármely más társadalma) számá­ra a külpolitikai alternatívák mindig szorosan összefonódtak a belső tár­sadalmi dinamika követelményeivel. Mint mondtam, azok az ideologikus tézisek, amelyek szerint a Szovjetunió például inherensen agresszív lett volna, vagy, ellenkezőleg, mindig békére törekedett, soha sem tud meggyőzni. Ellenpontként mindig olyan konkrét, realista elemzéseket javasoltam, amelyek külső-belső artikulációja végbemehet egyrészt a Szovjetunióban és Kínában, másrészt a fejlett kapitalizmus különböző régióiban (Egyesült Államok, Japán, az EGK-féle Nyugat-Európa) , s amely ezen keresztül a világrendszert – változó valószínűségi fokkal – különböző lehetséges szcenáriók felé orientálhatja. Ennek fényében ej­tettem ki a hatvanas évek közepétől néhány általam ma is vállalt tézist.

Természetesen semmiféle garancia sincs arra, hogy az ilyen realista elemzések feltétlenül helyesek legyenek. A napi események befolyása következtében ugyanis ki vannak téve a túlhajtott, – s később helytelennek bizonyuló – extrapoláció kockázatának. Mondok néhány példát amelyek mindegyike egyben alkalom az önkritikára.

2, A Szovjetunió mindenkori külpolitikája analízisének, illetve a világmé­retű humanista, demokratikus és szocialista távlatok szemszögéből tör­ténő értékelésének nagymértékben figyelembe kell vennie a világrend­szer adott fázisát, amelyben az adott értékelendő külpolitikai lépések végbemennek.

a) A nyugati – fasiszta és demokratikus – hatalmak 1917 óta soha sem mondtak le arról, hogy legyőzzék a Szovjetuniót, amely az 1945-ös győzelemben játszott meghatározó szerepe ellenére kimerülten, sőt, az Egyesült Államok atom monopóliuma által fenyegetve került ki a háború­ból, ilyen körülmények között a jaltai egyezmények valójában nem a vi­lág felosztását jelentették a győztes imperialista hatalmak között, hanem olyan minimális garanciákat, amelyeket a Szovjetunió saját biztonsága érdekében elért.

b) A Szovjetunió – csakúgy, mint Kína, Vietnam vagy Kuba – soha nem törekedett forradalmának exportjára, hanem mindig is alapvetően óvatos külpolitikát folytatott, fő célja saját államának védelme volt. Emiatt valamennyi forradalom szinte a „nagy testvér" szándékaival szemben jött létre: a kínai forradalom Moszkva tanácsai ellenére, s Vietnamé, illet­ve Kubáé is önmaga erejéből ment végbe. Ez a tény számomra soha nem okozott megrendülést, megpróbáltam az okait megérteni, bár azt azért nem fogadtam el, hogy a forradalmároknak ezeknek alá kell vetniük magukat. Ellenkezőleg: túl kell lépniük rajtuk, csakis saját erőikre sza­bad számítaniuk. Ezt tették egyébként azok a forradalmárok, akik siker­rel jártak (Kína, Kuba, Nicaragua…).

c) A hidegháborút Washington kezdeményezte 1947-ben. A Szovjetunió szigorúan tartotta magát a jaltai felosztáshoz (bizonyíték erre a görög forradalom kapcsán tanúsított magatartása), s történelme során egyetlen pillanatra sem dédelgetett olyan tervet, hogy lerohanja Nyugat-Európát. A szovjet háborúpártiságra vonatkozó szólamok az atlantista propaganda részét képezték. A zsdanovizmus (a két táborra oszlott világ elve) jellegzetesen defenzív koncepció (arra való, hogy igazolja a Szovjetunió be nem avatkozását a jaltai határokon túl), és a Szovjetunió, illetve 1949-től Kína elszigetelődésének időszakát nyitja meg, amelyet az atlanti tömb kényszerített rájuk, mely viszont a maga részéről soha nem habozott beavatkozni a harmadik világban (gyarmati háborúk, izraeli agressziós háborúk stb.).

A Szovjetunió és Kína az elszigeteltségből a bandungi konferencia után (1955) kezdett kitörni, miután megértették, hogy a harmadik világ felszabadító mozgalmainak – akár korlátozott – támogatásából hasznot húzhatnak. Soha nem vetettem szemükre ezt a támogatást, de nem is vártam tőle többet, mint amit adhatott, hiszen a békés egymás mellett élésre törekvés politikája, amit az atlanti blokk elutasított, a támogatásnak határt szabott.

Ezzel párhuzamosan a szovjet katonai erőfeszítések az elrettentés tényleges egyensúlyához vezettek, ám csupán később (1970 körül). Ettől kezdve – de csakis ezután – a Szovjetunió szuperhatalommá vált, s ennek folytán új szakasz vette kezdetét.

3. A bipolaritás, amely az 1989-91-es szovjet összeomlást megelőző húsz esztendőt jellemezte, mindvégig aszimmetrikus maradt, mivel a Szovjetunió csak katonai vonatkozásban volt szuperhatalom, anélkül, hogy a gazdasági befolyás képessége terén versenyre tudott volna kelni a nyugati imperialistákkal.

Egyébként a két szuperhatalom cselekedetei s ezek hordereje között sosem létezett szimmetria. Az Egyesült Államok – s mögötte Nyugat-Európa és Japán – diplomáciai céljai világosak, módszerei pedig is­mertek voltak: biztosítani a maguk számára a perifériák feletti uralmat (a nyersanyagokhoz, a piachoz, a katonai támaszpontokhoz stb. való hozzájutást). E közös stratégia révén az Egyesült Államoknak sikerült hege­móniára szert tenni szövetségesei felett, majd, miután fölénye gazdasági téren erodálódni kezdett, csökkenő hegemóniájának megőrzésére használta fel e stratégiát (melynek legújabb fejezetét az Öböl-háború je­lentette).

A jaltai határokon túli szovjet intervenciókat ezzel szemben nehe­zebb definiálni.

Én azon a véleményen voltam, hogy ezeknek a beavatkozásoknak a célja a nyugati harapófogó szorításának enyhítése, illetve végső soron az atlanti szövetség megbontása, az európaiaknak az Egyesült Államok­ról való leválasztásával. E célkitűzés par excellence eszközét a harma­dik világ felszabadító mozgalmainak, illetve a radikális nacionalista kor­mányzatoknak nyújtott támogatás képezte (Palesztina és az arab világ, Afrika szarva, Angola, Mozambik, Afrika „szocialista" államai…). A Szov­jetunió, azzal, hogy Nyugat-Európát (például kőolaj-utánpótlásának po­tenciális fenyegetésével) emlékeztette sebezhetőségére, arra szerette volna ösztönözni, váljon le az Egyesült Államokról, s tárgyaljon. Ennek ellenére a stratégiai cél nem Nyugat-Európa meggyengítése, majd lero­hanása volt, hanem hatékony békés egymás mellett élésre szorítása, amely alkalmas a Szovjetunió gazdasági fejlődésének támogatására (mely fejlődést saját maga állított jobboldali vágányra). De Gaulle volt az egyedüli nyugat-európai politikus, aki megértette és elfogadta ezt a perspektívát. A szovjet stratégiai elképzelés ily módon tehát megbukott, sem Hruscsov mosolya, sem Brezsnyev furkósbotja nem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy, ahogyan Gorbacsov vagy Jelcin mosolyai sem tudták rávenni a nyugat-európaiakat, hogy feladják fő célkitűzésü­ket, a Szovjetunió maximális meggyengítését, széthullásának elősegíté­sét.

Magától értetődően, ilyen keretek között a Szovjetuniónak a harma­dik világ népei és kormányai részére nyújtott támogatása korlátozott ma­radt. Én belenyugodtam ebbe, elfogadtam olyannak, amilyen (minősíté­sem pozitív volt), ezzel szemben nem értettem egyet az elméleti igazo­lással (mint amilyen a „nem kapitalista út" teóriája volt, amit a maga ide­jében kritizáltam), mivel azt éppen a harmadik világ haladó erőinek sike­re szempontjából károsnak tartottam. Ezért aztán persze le is pocskon­diáztak, mind a Moszkvai Akadémia tömjénezői (akik között ma vezető helyen találunk olyan személyeket, akik magukat „antikommunistáknak" állítják be), mind a Szovjetunió kritikátlan hívei Afrikában, a Közel-Kele­ten, Kubában és Vietnamban.

III.

A szovjet rendszer összeomlása – bár jó ideje előre látható volt – min­den bizonnyal korunk nagy jelentőségű eseménye. Az ezáltal teremtett megváltozott feltételek fényében alighanem újra kell gondolni a jövőre vonatkozó minden érvelést és sémát. Ennek a cikknek azonban nem ez a feladata; az olvasónak ezzel kapcsolatban A káosz birodalma [L'Empire du Chaos] ill. Az amerikai hegemónia geopolitikája [Geopolitique de l'hégémonie américaine] című könyveimet ajánlhatom.

De vajon ez az összeomlás jelenti-e „a szocializmus és a marxizmus végét" – miként az uralkodó médiumok kedvelik beállítani -, „a történe­lem végét", a kapitalista szellem örökkévalóságát biztosító monolitikus konszenzus győzelmét? Azt hiszem, az ilyesmi üres locsogás, még ha – magától értetődően – egy korszak valóban lezárult is.

A XIX. században keletkezett I. Szocializmus korszaka 1914-ben ért véget, a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjainak fiaskójával, ame­lyek nyíltan bűnrészeseivé váltak saját nemzeti imperializmusaiknak. Le­nin joggal nyilatkozta ekkor, hogy az I. Szocializmus meghalt.

Az örökébe lépett II. Szocializmus, a III. Internacionálé és a leniniz­mus szocializmusa napjainkban halálozott el. Már 1963-ban azt írtam, hogy a szocializmus előrehaladása ugyanolyan gyökeres szakítást köve­tel meg a szovjet rendszerrel, mint amilyent Lenin hajtott végre 1914­ben. Jellemző egyébként, hogy a „szovjet" rendszer, ma, a kapitalizmus­hoz való nyílt csatlakozása során, a nyugati kultúrában uralkodó harma­dik világ ellenes (tehát az emberiség 75%-ával szembeni!) álláspontot foglal el.

A fiú halála nem támasztja fel az apát. Az unokára hárul a feladat, hogy tovább vigye az elődök művét. Éljen tehát a holnap III. Szocializ­musa!

De vajon felrajzolhatók-e ennek a III. Szocializmusnak a fő vonalai? Azt hiszem, igen, s erre vonatkozóan hadd előlegezzek meg három olyan tanulságot, amelyet az elmúlt harminc esztendő során a szovjet rendszerről, illetve a világkapitalizmusról alkotott kettős bírálatomból szűrtem le:

a) A „mást csinálás" dimenzióját a „minden áron való utolérés" prio­ritása helyébe kell állítani.

b) El kell fogadni, hogy a világméretű polarizálódás megkerülhetetlenné teszi a lekapcsolódást, még akkor is, ha konkrét módozatait újra és újra felül kell vizsgálni az általános fejlődés követelményei fényében.

A modern világ hasonló helyzettel néz szembe, mint a hanyatló Róma. Ahogyan a római birodalom adóztató központosítása akadá­lyozta a barbár népek fejlődését, s ezért e fejlődés ennek a közpon­tosításnak a megszűnését követelte (amit a feudalizmus képviselt, s amelynek talaján sokkal később a többletnek újfajta centralizáci­ója valósulhatott meg – ezt vitte véghez a kapitalizmus -), nos tehát ehhez hasonló módon ma a többletnek a kapitalizmus általi világ­méretű központosítása vált akadályává az emberiség háromnegye­de fejlődésének. Ilyenformán a kapitalista polarizációt meghaladó, újra­egyesített világrendszer megteremtése a többlet kapitalista centralizációján alapuló rendszernek a megszüntetésén (a „lekapcsolódáson") keresztül vezet.

Vajon az emberiség kézben tudja-e tartani (legalább viszonylagosan, mint mindig) ezt az átmenetet? Csakis a III. (világméretű és követ­kezetes) Szocializmus mozgalmának reneszánszt révén lehet képes rá. Ennek híján az objektív kényszerek fognak utat törni maguknak, a társa­dalom hosszú hanyatlásán, az erőszakon és az értelmetlen konfliktuso­kon, vagyis a barbárságon keresztül. Egy olyan korszakban, mint amilyen a mienk, ahol a fegyverzetek alkalmasak a Föld egészének elpusztítására, ahol a médiumok döbbenetes hatékonysági fokkal képesek domesztikálni a tömegeket, ahol az alapértékké emelt nyers egoizmus – az emberellenes individualizmus – a Föld ökológiai túlélését fenyegeti, a barbárság könnyen végzetessé válhat.

Sokkal inkább, mint bármikor, a választás nem: „Kapitalizmus vagy szocializmus", hanem: „Szocializmus vagy Barbárság".

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)