Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.

Az amerikaiak katonai fellépése az Öbölben, úgy tűnik, minde­nekelőtt a veszélyessé váló hazai gazdasági recesszióra történő reagálás. Recesszióra már jó néhány alkalommal születtek ha­sonló válaszok. Ami konkrétan a mostani reakciót illeti, azt há­rom aspektusból lehet megközelíteni: 1. a konfliktus láthatóan pusztán gazdasági ütközésen alapul, és mellőz mindenfajta hi­degháborús retorikát; 2. a mozgósítás egyértelműen Dél ellen irányul, mellőzi a Kelet-Nyugat jelleget; 3. mindmáig először for­dul elő, hogy a válság egyesíti egész Északot, Nyugatot és Ke­letet a Dél (egy része) ellen.

Miért ennyire erőteljes az amerikai reakció a kuvaiti iraki in­vázió ellen? Az Egyesült Államok jóval tovább ment annál, mint amit a többség kezdetben a célnak megfelelőnek látott, és mint amit sokan kívánatosnak tartanak. Miért most robbant ki ez a re­akció, és például nem akkor, amikor Irak megtámadta Iránt, vagy amikor Izrael elözönlötte Libanont, nem szólva az arab területek elhúzódó izraeli megszállásáról?

Gazdasági recessziók és katonai intervenciók az USA politikájában

Természetesen a magyarázat részben ott kereshető, hogy az amerikai érdekek különböznek vazallusaik, illetve ellenségeik vonatkozásában. Mindenesetre egy ilyen mértékű külföldi ameri­kai reakció közvetlenül összefüggésbe hozható az USA saját gazdasági szükségleteivel és belső politikai konfliktusaival. A je­lenlegi recesszió, valamint a kongresszusnak a Bush-Cheney katonai költségvetés csökkentésére irányuló állandó fenyegeté­se mindazonáltal csak részben lehet magyarázat. Bár nem hiá­nyoznak a történelmi precedensek. Elmondhatjuk, hogy a külön­böző hatalmon lévő adminisztrációk, republikánusok és demok­raták számára a második világháború óta már öt recesszió szol­gáltatott alkalmat a háborús gépezet beindítására.

1950-ben Truman vaskos válasza a koreai háborúban teste­sült meg, a háború utáni leszerelés és az 1949-es első gazdasá­gi recesszió után, amikor sokan attól tartottak, megismétlődhet a harmincas évek depressziója. Az 1957-58-as recessziót az Eisenhower vezette libanoni intervenció követte 1958-ban. Az 1 S67-es recesszió aggasztó volt Németország és Japán számá­ra, az USA azonban alig vett észre belőle valamit, hála a háború Johnson alatti óriási méretű eszkalációjának Vietnamban. Mind­ezt Johnson ráadásul úgy vitte véghez – még alelnökként és de­mokrata jelöltként – hogy eközben az 1964-es elnökválasztási kampányt éppen azzal küzdötte végig és nyerte meg, hogy Goldwaterrel szemben a vietnami háború befejezésére tett ígé­retet. A vietkongok Tet-offenzíváját 1968-ban és az 1969 és 1979 közötti recessziót azután egy újabb amerikai recesszió-eszkaláció követte.

Az 1979-es recesszió, valamint a demokrata Jimmy Carter politikája megnyitotta a második hidegháború éveit. A „dupla vágányos" politika, amely egyfelől a cirkáló rakéták Európába tele­pítését szorgalmazta, másfelől az erő pozíciójából tárgyalt a Szovjetunióval, azután pedig a NATO-költségvetés évenként 3%-os emelése – mindez megelőzte az 1979-es szovjet meg­szállást Afganisztánban.

Az 1981-1982-es recessziót a reagani katonai keynesizmus határozta meg, és a tömény fegyverkezési hajsza – hogy ne szóljunk a kontrák bevetéséről Nicaraguában, és a talán túl­méretezett grenadai reakcióról. Kivétel volt (amely erősíti a sza­bályt?) az 1953-1954-es recesszió, amely a koreai háborút kö­vette, és az 1973–1975-ös erős recesszió. Ez utóbbi közvetlen azután következett, hogy elindult az enyhülés Nixon és Brezsnyev között, a maoi Kína nyitása után, miközben azonban a viet­nami háború még zajlott. Margaret Thatcher 1982-ben, amikor a gazdasági recesszió és a politikai megsemmisülés egyaránt fe­nyegette kormányát, ugyanolyan túlméretezett módon reagált, és megkapta – politikai élete során másodszor – az egyetértést a Falklands/Malvin-háborúhoz. (Az egész Nyugat támogatta, Amerika közreműködéssel, Nyugat-Európa pedig az Argentína elleni embargóval.)

A recesszió fenyegetései, valamint a katonai kiadások meg­nyirbálása Bush elnököt is aránytalan és tömény reakcióra kész­tette. Még nagyobb recessziós veszélyek, népszerűségének ha­nyatlása az adó/deficit kérdésben a korábbiaknál is eltúlzottabb válaszra indította Irak ellen. Az amerikai sajtó bizonyos cikkei azt sugalmazták a demokratáknak, hogy tegyék tartalékba a Kong­resszusban a Pentagon-költségvetés csökkenését szorgalmazó javaslataikat, a csökkenés ugyanis olyan mérvű lenne, amely „megosztaná a békét". Természetesen az USA harmadik világ­beli intervenciójának anyagi bázisa és logisztikája további támo­gatást kap.

Az Öböl-válság esetében azonban az előző krízisekhez ké­pest három lényeges különbség mutatkozik.

1. Bush reakciójának nemcsak gazdasági okai vannak.

Az energikus amerikai reagálás oka az Öbölben világosan gaz­dasági és politikai. Az ok egyértelműen az olaj, mindenfajta hi­degháborús ideológiai elmérgesedés nélkül. Az olaj-konfliktust és a kemény amerikai választ azonban a kis államok „védelme" valamint a nemzetközi „jog" köntösébe öltöztették.

Hasonló jogsértések mindazonáltal soha nem vezettek em­bargóhoz Izraellel szemben, és ilyesfajta érvek nem merültek fel, amikor egy évvel korábban ugyanaz a Bush elnök megszáll­ta Panamát. Kiderült ugyanis, hogy az amerikai invázió oka nem annyira Noriega elfogása volt (amelyet egy csapásra meg lehe­tett volna oldani az izraeli kommandósok módszerével), hanem főleg az a szándék, hogy megdöntsék a kormányt, és megaka­dályozzák, hogy egy új Csatorna Bizottság panamai többség­gel tárgyalhasson e darab, hagyományosan amerikai földről – Japánnal. Lehet, hogy e művelet „sikere" (természetesen nem Noriega elfogása vagy a kábítószer beáramlásának akadályozá­sa) bátorította fel Bush elnököt erre az új kalandra is.

Az olaj reális ára tovább csökkent, annál is inkább, mivel csökkent annak a dollárnak az árfolyama is, amellyel az olajat fizetik. Iraknak volt néhány jogos követelése, mind Kuvaittal, mind a többi arab állammal és olajtermelővel szemben. Szad­dam Húszéin azzal, hogy e követeléseket invázióval akarta ér­vényesíteni, sértett más, az olajhoz fűződő érdekeket, fenyeget­te az Egyesült Államok vazallusait, nemkülönben az USA „oszd meg és uralkodj" politikáját.

A Time hetilap (1990. augusztus 20.) megjegyezte, hogy az „az értéket termelő források aránytalan elosztása, az eltávolodás a szegények és gazdagok között, regionális válságokat eredmé­nyez, és e harcok súlyos kihatással lesznek az egész világ élet­színvonalára." Idézet Bush egyik tanácsadójától: „A kihívás nem volt bonyolult. Egy hülye is megértheti. Nekünk szükségünk van az olajra. Nagyon kellemes a szabadság védelmére való felké­szülésről beszélni, de Kuvait és Szaúd-Arábia nem kimondottan demokráciák, és ha exporttermékeik élén történetesen a na­rancs állna, Washingtonban augusztusban mindenki szabadság­ra ment volna. Itt nem sok vacillálni való van."

Ám még a jelenlegi olajár vagy az olajtermelők szerződés­kötő hajlama sem igényelt volna ennyivel keményebb beavatko­zást, ahhoz képest, ami az első vagy a második olajsokk idején történt. A Nyugat, élén az amerikaiakkal, ezekbe könnyen bele­ment, hiszen a korábbi hasonló kihívások némileg jótékony ha­tással voltak a fejlődésére. A mostanit még könnyebben megúszhatta volna. S mégis azt kell látnunk, hogy még a legsúlyo­sabb gazdasági recessziók – mint az 1973-as vagy az 1979-es – sem váltottak ki ily mérvű intervenciót. Persze tudvalevő, hogy akkor a Szovjetunió nagy akadályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás számára a Közel-Keleten. De hát Húszéin is elszámolta magát, nem gondolt egy ilyen vad és kiterjedt re­akcióra egy nem oly nagy jelentőségű kihívással szemben (mint amilyen, mondjuk, Brezsnyevé volt az afgán megszállás idején). Az amerikai válaszlépés túlméretezett volt a provokációhoz ké­pest, és valójában egészen más külső és belső elvárásoknak felelt meg.

2. A „vörös" veszélytől eljutottunk az „arab" veszélyig.

Ez a mozgósítás teljes mértékben a Dél (egy része) ellen irá­nyul, és látszólag sincs Kelet-Nyugat ellentétet idéző ideologi­kus fedése. Az Egyesült Államok népszerű reakciója – némi fizi­kai agresszió és ártalmatlan emberek fenyegetése – az arab madárijesztő ellen irányul. Nem véletlen, hogy az elterjedt elkép­zelés szerint arab és terrorista ugyanazt jelenti. (Szaddam a nyugatiak fogva tartásával, akiket „vendégeinek" tart, rájátszik er­re az elképzelésre, sőt elősegíti, hogy ez a „vendég" megjelölés sajnálatosan egybecsengjen a túsz kifejezéssel is. De miről van szó? Néhány ezernyi, luxus-szállodában tartott nyugati állandó­an a lapok első oldalán szerepeit mint sanyargatott túsz, miköz­ben senki sem törődött azzal a harmadik világból kikerült több százezer szegény dolgozóval, aki Kuvaitból és Irakból menekült.)

A hidegháború, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meg­szűnésével, amelyek hihető ellenségek voltak, most legitimálni kel! egy újabb célpontot. Valójában a Kelet és Nyugat látványos konfliktusainak nagy része mindig jótékonyan elfedte a mélyben húzódó Észak/Nyugat-Dél konfliktust. Most azonban nincs más választás; az Észak-Dél viszálynak napfényre kell kerülnie. A kábítószer-forgalom és az egyéni terrorizmus hasznos, de korlá­tozott célpontot jelent. Jobb célponttá válnak a jelenségek vi­szont akkor, ha sikerűi kapcsolatot bizonyítani egy őket támoga­tó állammal, ahogy ezt tették kétes érvénnyel Líbiával. Panamá­ban, hasonlóképpen, a látszólagos ellenség a „narko-terrorizmus" volt: a két célt egybeolvasztották, és Noriega figurájában személyesítették meg, ezáltal helyettesítve a már nem létező vö­rös-szovjet madárijesztőről szóló korábbi ideológiát.

Még hasznosabb azonban mindenkit egy igazi háborúra mozgósítani a harmadik világ egyik állama ellen, valamint a fel­tételezett fenyegetéssel szemben, amit képvisel. Pedig rövid idővel ez előttig ugyanez az állam jelentős támogatást kapott az amerikaiaktól és a nyugatiaktól szomszédja, Irán ellen, akit azelőtt tartottak — s festettek le – a legnagyobb fenyegetésnek. Akkor nem számított, hogy Szaddam, a kegyetlen, gázt vetett be Irán és a saját népének egy része ellen. Csak az új helyzetben vált e borzalmas tény egy ellene használható propaganda fegy­verévé.

3. Az Észak egységesen lépett fel a Déllel szemben.

Az Öböl harmadik, legfontosabb, de máig legalábbis legnagyobb változása az, hogy a háború egységbe kovácsolta a szövetsé­ges Északot a Dél ellen. Az Irak elleni kiállás, Nyugattól Keletig magában foglalta a Egyesült Államokat, Nyugat- és Kelet-Euró­pát, a Szovjetuniót, Kínát és Japánt csakúgy, mint más USA-vazallus államokat és kormányokat, amelyeknek fegyvereit tetszés szerint hol ez ellen, hol az ellen lehet fordítani, mint például Egyiptom és Pakisztán esetében. Ez az új elkötelezettség alap­vető különbséget jelent, egy új fordulatot, amely a „nemzetközi" kapcsolatok jövőjére nézve baljós fenyegetést jelez.

A sajtó csak néhány apró kockáját mutatta be ennek a bo­nyolult elkötelezettség-mozaiknak, igyekezett nagy ívben elke­rülni a kép teljes bemutatását, amely az egész világberendezke­dést felforgatja. Maga a Time emeli ki a meglepő szándékegysé­get. „Ritkán látni – írja a lap -, hogy egy áldozat kellemetlensé­gei ennyire közvetlenül kapcsolódjanak a nyugati gazdaságok egészségéhez." Az angol miniszterelnök asszony, Thatcher, ugyancsak így kommentált: „Nem tudok visszaemlékezni hason­ló pillanatra, amikor a világ ennyire szoros egységben lett vol­na". „Világon" a hölgy az Északot érti, hiszen csakis ez az, ami számít. Mindenesetre, ahogy a Times-ban Bush egyik közvetlen munkatársa mondja, aki látta főnökét munka közben: „ő nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a Szaddam elleni kiállás hatásos legyen, úgy kellett beállítani, mint valami olyasmit, ami más mint egy egyszerű viszály a gazdag Nyugat és a szegény arabok között".

Ma a hidegháborúhoz képest a nagy különbséget a Kelet és a Nyugat teljes felsorakozása adja az Észak frontján – és nem­csak diplomáciai síkon. Természetesen az olaj és az arany árá­nak emelkedése manna az oroszoknak is ebben a súlyos gon­dokkal terhelt időszakban (miközben mindez éppen az ellen­kezőjét jelenti az olaj-importőr Kelet-Európa és a harmadik világ számára). Most katonai téren is megtörtént az igazodás. Mint az International Herald Tribuné (1990. augusztus 27.) megállapítja: „az együttműködés próbája az a tény, hogy egy szovjet hadihajó riasztotta az egyik angol felderítő repülőt, jelezve neki egy hajót, amely nem tartotta be az embargót". Ugyanazon a napon, ugyanabban az újságban a Reagan-Paul Nitze éra idején a fegyverek ellenőrzésével foglalkozó személy közölte: „Mihail Gorbacsov meglehetősen gyakran kifejtette az akkori államtit­kárnak, George Schultznak és csoportjának, hogy közös ameri­kai-szovjet érdek nem bátorítani a Közel-Keleten és Dél-Ázsiá­ban a muzulmán erők növelését, mert ez potenciálisan felhívás lehet a szakadár magatartásra a Szovjetunióban növekvő szám­ban élő muzulmán kisebbség számára." Azóta a Szovjetunió ta­núja lehetett számos muzulmán felkelésnek, és Kínában is volt ilyen 1990-ben, Nyugat-Sinkiangban.

Egy eszkaláció, amely visszaüthet az USA-ra

Be kell látni: Bush elnök jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el azzal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mai napig egy­hangú támogatottsággal bír, további megerősítést kapva az ügy­höz. Bush előnyhöz jutott azáltal, hogy nyugati, európai és japán partnereinek bizonyíthatja katonai erejét és geopolitikai fontos­ságát. Bár szövetségesei gazdaságilag most jobban állnak, mint az Egyesült Államok, katonai téren még gyengék. Ez hosszú ideig így marad, de a sors iróniájaként a háború vagy a közel-ke­leti állomásoztatás tovább gyengíti az amerikai gazdaságot kon­kurenseihez viszonyítva. Ugyanakkor, gazdasági és politikai okok miatt Gorbacsovnak mindent el kellett követnie, hogy nem­zetközi téren megőrizze magát. Így a Szovjetunió is támogatta az amerikaiakat a Biztonsági Tanácsban. Természetesen a har­madik világ érdekeit fel lehet áldozni. Azoknak az amerikai inter­vencióknak a tanúságai szerint, amelyeket ENSZ-zászló alatt vittek véghez Koreában az ötvenes, vagy például Kongóban a hatvanas években, az ENSZ-legitimációval megtámogatott kö­zel-keleti amerikai akciók ma hatalmas fenyegetést jelentenek a harmadik világ számára.

Mindenesetre az Egyesült Államok pozíciójának megfelelő elkötelezettség még az amerikai hatalmon belül is, az eszkaláció és az elnyúló állomásoztatás elavulásához vezet. Az idő inkább Huszeinnek dolgozik, mint Bushnak. Más nyugati és regionális érdekek – nem szóivá az arab és iszlám tömegek érdekeiről ­többet veszíthetnek, mintsem nyerhetnek egy közel-keleti ameri­kai megszálláson, és idővel még csökönyösebbé válhatnak egy újabb eszkaláció idején. Moszkva is, amely elnézte az ENSZ fe­dezetét a koreai, kongói és most az Öbölbeli USA-akciónál, megváltoztathatja a véleményét. Néhány külügyminiszteri szó­vivő még a Szovjetunió fennállása idején felhívta a figyelmet ar­ra, hogy azok az amerikai csapatok, amelyek a Közel-Keletre ér­keztek, ott is maradhatnak – ahogy most is ott vannak Koreában – és akkor túl közel kerülnek az orosz területhez.

Reménykedni csak abban lehet, hogy kigondolnak egy ésszerű kompromisszumot, amelyet mindenki elfogad. Máskülön­ben a konfliktus elmérgesedik, és ha Izrael beavatkozna, határo­zottan megváltozna az arab elkötelezettség. Mubarak egyiptomi elnök és talán más USA-szövetséges arab vezetők is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem lesznek képesek megfékezni az iszlám fundamentalisták amúgy is fenyegető mozgolódásait. Gorbacsov félelme valóra válhat. Szaddam Húszéin még jobban mozgósíthatná az arab népeket egy szent háborúra, az arab egység és a világ muzulmán közössége védelmében, oltalmaz­ván az Iszlámot és a szent helyeket Mekkában. Vallási és népi háború robbanhat ki muzulmánok és keresztények között, öt századdal azután, hogy az előbbiek elűzték az utóbbiakat Spa­nyolországból. Az Észak-Dél határok megjelöltettek. Még vilá­gosabban, mint azelőtt.

(Ford: Földes J. György)

Marx Centouno, 4. sz., 1991 február.

Jelentős siker a Marx-Engels összkiadás folytatásáért tett erőfeszítések nyomán.

Miután a közelmúltban szerződés jött létre az amszterdami Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány (IMES) és a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája között, a Marx-Engels összkiadás (MEGA) folytatása belátható időre biztosítottnak látszik, A Német Tudományos Akadémiák Konferenciája létesít Németország területén egy MEGA szerkesztőséget, amelynek mindenekelőtt a már előrehaladott szerkesztettségi álla­potban lévő MEGA kötetek befejezése lesz a feladata. E munkában hét kiadói műhely közreműködését hagyták jóvá.

Nincs még egy összkiadás, melynek sorsa iránt oly széles körű ér­deklődés nyilvánult volna meg, mint a MEGA esetében történt az utób­bi két év során. Egyesült Államokbeli, német, francia, japán, dán és más nemzetiségű prominens filozófusok, társadalomtudósok és történé­szek fejezték ki abbéli aggodalmukat, hogy a két gondolkodó írásainak teljes körű, történeti-kritikai kiadására irányuló fontos terv esetleg po­litikai motívumok alapján elakadhat. Nem is olyan régen ezerötszázhu­szonegy japán tudós felhívásban fordult ez ügyben német, orosz és hol­land intézményekhez, melyektől törekvésük támogatását remélték. „Csakis a tudomány látja kárát!" – jelentette ki David Rjazanov 1929-ben, amikor az általa az 1917-es októberi forradalom után kezdemé­nyezett „első" MEGA kiadása megrekedt. Hitler hatalomra jutása és a sztálini terror következtében – mely utóbbinak maga Rjazanov is áldo­zatául esett – a próbálkozás torzó maradt. Az úgynevezett „új" MEGÁ-t, amelyet a hetvenes évek elején a moszkvai és a berlini Marxizmus-Le­ninizmus Intézet kezdett kiadni, az NDK-beli „fordulat" után hasonló fenyegette. Ilyen körülmények között lépett sorompóba a kéziratos Marx-Engels hagyaték legnagyobb részét birtokló amszterdami Nem­zetközi Társadalomtudományi Intézet (OSG), valamint a trieri Karl Marx Ház, amelyek – bár bizonyos fenntartásokkal – korábban is tá­mogatták a MEGA projektumot. 1990-ben Amszterdamban létrejött a Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány, amely ez időponttól magára vál­lalta a MEGA kiadásának irányítását. A tervek szerint a kiadás munká­latai a továbbiakban minden politikai szándék mellőzésével folynak, méghozzá nemzetközi keretekben, bár a teendők nagyobb része nyil­vánvalóan továbbra is Németországban végzendő el. A német Tudomá­nyos Tanács már 1991 januárjában számba vette a MEGA esetleges fel­vételét az akadémiai programba, nemrég pedig alapjában ugyanilyen szellemben nyilatkozott egy, a Német Tudományos Akadémiák Konfe­renciája által létesített és Dieter Henrich müncheni filozófus elnökleté­vel működő nemzetközi szakbizottság is. Az akadémiai műhelyen túl, Trierben és Aix-en-Provence-ban egy német-francia MEGA munkacsoport is létesült. Az IMBS pénzügyi támogatásának köszönhetően előreláthatólag a moszkvai MEGA műhely is folytathatja munkáját. Szó van egy munkacsoport létrehozásáról az IISG keretében is.

A Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány a kiadás munkálatainak se­gítésére létrehozott egy Nemzetközi Tudományos Tanácsot is. Magyar­országról lapunk elnökét, Tőkei Ferenc akadémikust kérték fel a tevé­kenységében való részvételre.

Az IMES titkárságának címe: Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Ams­terdam. Telefon: (00-31-) 020-6685866, fax: (…-) 020-6654181.

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

Dolgozatvázlatomban az elmúlt évtized egyik meghatározó tár­sadalomtudományi vonulatához fűzök megjegyzéseket. A mo­dernizációs elméleteket kettős értelemben fogom fel: egyrészt mint szaktudományos teljesítményeket, másrészt mint ideológi­át. E két szempont természetesen nem választható el egymás­tól szigorúan, de bizonyos hangsúlyok érvényesíthetők. Jelen írásomban elsősorban ideológiakritikai, módszertani megközelí­tést alkalmazok, miközben nem vonom kétségbe a vizsgált el­méletek szakmai színvonalát. Sőt! A modernizációs elmélet bizonyos értelemben annak a szellemi-társadalomkritikai tevé­kenységnek a csúcsvonulata, amely a reformgondolkodástól a rendszerváltás igenléséig ívelt a nyolcvanas években. Éppen ezért nem tanulság nélkül való, ha – terjedelmi okokból a szo­kásos hivatkozásokat mellőzve – megvizsgáljuk ezen elmé­letiek) néhány explicit vagy lappangó metodológiai, illetve tartalmi problémáját.

I. A modernizációs elmélet eredetileg – a nyugati szak­irodalomban – a fejlettség és elmaradottság mibenlétét vizsgálta. Születésekor a fogalom vitathatatlanul ér­tékhangsúlyos volt, és a nyugati iparosítás, valamint az angolszász demokráciák intézményi feltételeit kínálta min­taként a világ egyéb térségei számára. A modernizációs ideológia az ismétlési paradigmán (Ágh) nyugodott, amely a nyugati életmóddal és fejlettségi szinttel kecsegtetett belátható időn belül – a minta elfogadása és követése esetén. Az így fel­fogott sikeres modernizációnak két szigorú feltétele volt: a kö­vető társadalom fogadja, igényelje a felkínált mintát, és legyen képes megvalósítására.

Az elméletet – és a hátterében meghúzódó gyakorlatias politikai, üzleti aspirációkat – a hetvenes évek végéig számos kudarc érte, ezért vonzereje a nyugati társadalomtudósok köré­ben csökkent. A kudarcok mindenekelőtt az előbb említett két szigorú feltételre (hajlandóság és képesség), pontosabban ezek hiányára vezethetők vissza, és három területen voltak lát­ványosak. 1. A harmadik világ országainak zömében a westernizációs kísérlet fokozta a szervetlen és egyenlőtlen fejlődés árnyoldalait. Nőtt a bizalmatlanság a fejlett régió kínálta megol­dásokkal szemben, felerősödtek a törzsi-nacionalista, konzer­vatív-tekintélyuralmi ideológiák és mozgalmak. A szórványos gazdasági sikerek politikai elnyomással és különleges tőke­képződési feltételekkel kapcsolódtak össze, tehát az elmélet szá­mára sem kívánatosak, sem kellően általánosíthatók nem voltak. 2. Az európai államszocialista rendszerek – ekkor még – fenntartották egy nem kapitalista modernizáció elvi és gya­korlati lehetőségét. E rendszerek puszta léte vitathatóvá tette a modernizáció unilineáris felfogását, 3. Az a benyomásom, hogy a modernizációs ideológiát a legsúlyosabb vereség éppen „sa­ját pályáján” érte. A fejlett régió korábbi fejlődési íve megtört (és itt nem a növekedési ütemek lassulása a legfontosabb tény). A Nyugat társadalmi-gazdasági rendszereinek mind több pontja bizonyult sebezhetőnek. Alternatív társadalomszervező elvek, posztmodern ideológiák és értékek törnek maguknak utat, amelyek nem illeszthetők a tőke alapvetően hierarchikus rendszerébe (Szabó A. Gy., Vámos, Tütő). Szimbolikus értékű jelzésnek tekinthetjük a Római Klub fellépését is ebben az időszakban.

II. A társadalomtörténeti és elméleti fejlődés paradoxona: miközben Nyugaton az elbizakodott „példamutatás” időszakát a hetvenes-nyolcvanas években a visszafogottabb, kritikusabb önvizsgálat kora váltotta fel, addig a hazai (és általában a ke­let-európai) társadalomtudományokban a modernizációs elmé­letek éppen virágkorukat élték. Mi tette alkalmassá ezt a megközelítést, hogy ilyen fáziskéséssel is a válságba jutó ál­lamszocializmus uralkodó kritikai elméletévé szerveződjön? Mi­lyen funkciók megoldására volt képes, és hol vannak elméleti-módszertani korlátai?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „modernizációs el­mélet” kifejezés olyan gyűjtőfogalom, amely egymással lazán érintkező, gyakran egymással is vitában álló felfogásokat sorol együvé. Ezért indokolt a kifejezés többes számú használata is. Összetartozásukat a vizsgált problémák, az érvényesített (nyílt vagy rejtett) értékek és módszerek kapcsolata biztosítja, a tu­dományos paradigma kuhni értelmében.

A modernizációs elmélet – mint paradigma – az állam­szocialista ideológia paradigmáját szorította ki az értelmiségi közgondolkodásban az államszocializmus felbomlásának idő­szakában. Valójában már korábban is létezett egy ideológiai űr, nagyjából a hruscsovizmus bukásától kezdődően. Az ideológiai űr egyetlen társadalomban sem lehet tartós. Kezdetben ezt a teret egy sajátos ökonomista pragmatizmus foglalta el, de ez különböző okok folytán, alkalmatlan volt a szellemi értékinteg­ráció megvalósítására. A modernizációs elmélet viszont – kellő adaptáció esetén – alkalmas volt arra, hogy egybefűzze az ad­dig szétszórt kritikai és reformelemeket, és az ilyen törekvések háttér ideológiájául szolgáljon. A modernizációs elmélet vég­eredményben inkognitóban folytatott küzdelem volt a polgáro­sodásért (kapitalizálódásért). E folyamat során persze egyre kevesebb inkognitóra volt szükség, egymás után hullottak le a különféle államszocialista „fátylak” (kinek-kinek szemérmessé­ge és elszántsága szerint), és a folyamat végeredményeként ott állt a meztelen igazság: a modernizációs elmélet az ál­lamszocializmusból az államkapitalizmusba való átmenet válságtudata és programja.

Megítélésem szerint mindenekelőtt a következők miatt vált alkalmassá e funkció betöltésére:

1. Magyarországon sokáig megoldatlan volt a különféle kri­tikai szaktudományok (politológia, szociológia, közgazdaság­tan, jogtudomány stb.) eredményeinek összekapcsolása úgy, hogy azok egymás következtetéseit erősítsék. Ez az elmélet le­hetővé tette, hogy most minden irányból dokumentálódjék egy „modernizációs zsákutca” (Lengyel), és a kiútra többé-kevésbé összhangban álló javaslatok szülessenek (lásd pl. a Fordulat és reform vagy Bihari: Reform és demokrácia című írásokat, il­letve a Beszélő „Társadalmi szerződés” című különszámát).

2. A modernizációs ideológia fogalmi apparátusa úgy épül fel, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalomfejlődési irá­nyokat egyetemes, összemberi fejlődési irányként tünteti fel. Kikapcsolja az érdekküzdelmek racionális szociológiai tartal­mát, látszólag értéksemleges, rendszersemleges kifejezések­hez köti programját. E nyelvi redukcióval leválik az állami ideológiáról, majd megtisztított fogalmai megemelésével és ér­tékfogalmakhoz kapcsolásával fölébe kerekedik. (Lásd a piac, privatizálás, autonómia, függetlenség, szabadságjogok stb. fo­galmainak karrierjét a nyolcvanas évek végén.)

3. A modernizációs ideológia a szakmai érvelések laza­ságát, pongyolaságát helyenként képes volt hangulati ele­mekkel vagy egyszerű „rámutatással” pótolni. A Nyugatra való puszta hivatkozás a közgondolkodás jelentős része számára elégséges és meggyőző, és mindenekelőtt nem igényel komoly szellemi erőfeszítéseket. E gondolkodásbeli restség kihaszná­lása tudományetikailag vitatható ugyan, de kétségtelenül hatá­sos és eredményes módszer, ami a westernizációs felfogás esélyeit növelte. A fenntartás nélküli westernizáció veszélyeire viszonylag kevesen hívták fel a figyelmet (pl. Csepeli, Papp Zs.).

4. A modernizációs elmélet hazai változata intenzív államtalanítási (állampárttalanítási) programot hirdetett, és olyan ér­tékeket hangoztatott, amelyekhez a politikai nyomás alól szabadulni akaró értelmiség jelentős része vonzódott. A politi­kai (és egyéb) piacok olyan újraelosztását ígérte, ahol a hagyo­mányos káderértelmiséggel szemben a többi értelmiségi csoport is nagyobb eséllyel indulhat harcba a „zsákmány” meg­szerzéséért.

A modernizációs elmélet átmeneti hazai sikerességével kapcsolatban egy sajnálatos paradoxonra is fel kell hívnunk a figyelmet. Hosszú történelmi tapasztalatok mutatják, hogy egy társadalmi ideológia elterjedtsége, elfogadottsága nálunk (és különböző mértékben feltehetően másutt is) nincs arányban az adott ideológia szakmai megalapozottságával. Konkrétan, eb­ben az esetben: a modernizációs felfogás színvonalas, értékes szakmai teljesítményeken alapult, de „nem ezért szerették”, nem ezért hódított teret szélesebb körökben.

III. A modernizációs elmélet végül is a korábban népszerű, majd háttérbe szoruló konvergencia-tétel újrafogalmazásának bizonyult, mégpedig annak erősebb változatában, amely nem is annyira a két társadalmi rendszer közeledését mondta ki, mint inkább az államszocializmus átalakulását polgári társada­lommá. Ezért teljesen logikus, hogy – az események forgata­gában – a modernizációs elmélet bizonyos irányzatai átnőttek a rendszerváltás ideológiájává. Meg kell mondani, hogy ez a metamorfózis nem tett jót az elmélet tudományos színvonalá­nak. A rendszerváltás alkalmanként barbár eufóriájának hangu­lati nyomása alatt sokkal laposabb megnyilatkozások születtek e tárgyban, mint korábban. (A jobb ízlésűek persze távol ma­radtak ettől, és ma már néhány vonatkozásban a korai csömör jelei is mutatkoznak.) Éppen a rendszerváltás során bizonyoso­dott be ugyanis a modernizációs elmélet Közép- (Kelet-)Európára adaptált változatának egyik szerkezeti fogyatékossága: míg a rendszerkritikai elemei markánsak és színvonalasak, ad­dig a terápia-rész fantáziátlanabb és önkényesebb. Utolsó megjegyzéseimmel ezt az ellentmondást igyekszem néhány vonatkozásban kibontani:

1. Az elmélet nem tudta kellően specifikálni a moderni­zációs folyamat regionális formáját. Ezért állandóan ingado­zott e folyamat előrehaladása mértékének megállapításában. A kelet- (közép-)európai modernizáció specifikumainak megérté­sében az institucionalista felfogás jutott a legmesszebb. Egyes képviselői (pl. Lengyel) a fogyasztáson keresztüli moderni­zálás tétele révén lényeges összefüggéseket mutattak ki. (E té­tel segítségével sikerült konkretizálni azt a sajátos regionális fejlődési utat, ahol, minthogy nincs mód a tőke tömeges felhal­mozására, a viszonylagos modernizálódás, polgárosodás a fo­gyasztási szokásokon keresztül tör utat magának. Ez a folyamat a neki megfelelő különleges magatartásokat és félle­gális „intézményeket” alakított ki a civil szférában, termé­szetesen a legális államszocialista intézmények nyomása alatt.) Különböző okokból azonban ebből nem (nem ebből) nőtt ki egy alternatív modernizálási elmélet.

2. Az alternativitás hiánya általában is módszertani gyengéje a modernizációs felfogásnak. Túl sok standard normatív elemből épül fel, aminek az a következménye, hogy a modernizáció egyik lehetséges – és hosszú távon vitathatóan sikeres – útját tüntetik fel a modernizáció útjának általában.

3. A modernizációs elmélet túl nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi részrendszerek öntörvényűségének kimutatá­sára és biztosítására, így elsikkadtak egy makroszintű össze-hangolódás szempontjai. E kérdésben teljesen jogos C. Offe kritikája: a modern társadalom minden részrendszeréből repü­lőgépek startolnak, mielőtt még a célrepülőterek leszállópályáit megfelelő állapotba hozták volna. Magam is úgy vélem, hogy a XX. (és a leendő XXI.) századi modern rendszerek vizsgálata termékenyebb, ha al- és részrendszereik közös működési elve­ire koncentrálunk. Ugyanez érvényes a kívánatos társadalmi rendezőelvekre is. Jelenleg a társadalmi tevékenységek össze-hangolódásával kapcsolatos problémák legalább három síkon merülnek fel. Meg kell oldani a mikro- és mezoszféra (egyének, családok, kisközösségek, települések, gazdasági szervezetek stb.) egységeinek olyan koordinálását, ahol szabadságuk ga­rantálása nem egymás ellen mozgósítja erőiket, hanem egy­más kiteljesedése javára is. Mozgásformát kell találni az összállami szinten jelentkező konfliktusok kezelésére. Végül, de nem utolsósorban internacionális koordináció szükséges azoknak a globális problémáknak tekintetében, amelyek túllé­pik a nemzeti (állami) kereteket, és már ma, illetve a közeljövő­ben világméretű katasztrófával fenyegetnek. (A többszáz milliós éhező népesség a Földön enyhén szólva világbotrány és permanens katasztrófa.)

4. A modernizációs elmélet a nyolcvanas évek során végig nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a hazai modernizációt a szocializmuson belül értelmezi-e, vagy a szocializmust úgy fogja fel, mint az általános modernizáció kezdetleges, esetle­ges szakaszát, formáját. Az ebbeli bizonytalanság és kétértel­mű megnyilatkozások ahhoz vezettek, hogy jelenleg a formációelméletileg értelmezett szocializmuson belüli moderni­záció csak marginális elméleti perspektíva.

5. Az elméletnek csak látszólag és átmenetileg sikerült ideológiamentesnek feltűnnie. Hiszen fogalmai – alaposabb vizsgálat esetén – szintén ideologisztikusnak, prekoncipiáltnak bizonyulnak. Nyilvánvaló, hogy a munkaadó (sic!) és munka­vállaló (sic!) fogalompár egészen más konnotációkat és érték­tartalmakat sugall, mint a tőkés és bérmunkás fogalompár, holott ugyanarra a társadalmi tényállásra reflektálnak.

6. A modernizációs elmélet bizonyos áramlatain napjainkra beteljesedett egy sajátos Murphy-törvény: ha javítani kezdesz egy struktúrát, egy darabig nincs hatása; amikor hatásos, már nem az a struktúra.

Összefoglalás és következtetés: a hazai társadalom­tudományoknak meg kell találniuk a maguk válaszait azokra a kérdésekre, amelyek megoldására ma a „posztmodern” világ­kép ajánlkozik, mivel a modernizációs elmélet és származékai egy túlérett társadalom ideológiáját testesítik meg.