Célok és eszközök

„Az ember, a szabadság, a piac”, ez volt a elme annak az elő­terjesztésnek, amelyet Sz. S. Satalin akadémikus, a reform „öt­száz napjáról” készített, és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint az eddigi szenvedésekért kijáró jóvátétel-félét, amelyet a bürokra­tikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újra­felosztásával juttatnak a társadalomnak. Az kell, hogy mindenki („az ember”) szabadon és jobban élhessen.

De lehetséges-e ez a „privatizáció” és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy a privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának tulajdo­nosa (eredményeinek „ura”) lehetne. Ha ez így lenne, akkor voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatásnak is lennie kelle­ne, szintén jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul: az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképp nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia „kollektív” harácsolásának névtelenségét és az egyének törekvéseinek elfojtását, amit az álszocialista érté­kek, a „kollektív” értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális védelmi intézkedések szemléltetik ezt a „szo­cializmust”). Ez a „hivatalos marxizmus” megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség sza­bad fejlődésének feltétele”. (Marx és Engels Válogatott Művei, I. kötet, Kossuth Kiadó, 1975., 154. oldal.) Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt „termelők szabad társulása” ál­tal kell igazgatni; az egyének szabadsága és felelőssége (de a nemzeti közösségeké is) társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. Satalin cikke egyéb­ként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon el­határozott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.

Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik Jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövet­kezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kös­sék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja tehát az arra való törek­vést, hogy „az államosítás leépítését” a tulajdon „társadal­masításával” valósítsák meg: ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot – ingyen – és az igazgatás jogkörét a „társult termelőkre”, (még kialakítandó intézményes formák kö­zött) magára a „társadalomra” ruházzák át.

Az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ez­zel az önigazgatási és szolidáris logikával.

Piac az önigazgatás érdekében…

Mindez szakítást jelent a korábbi tervekkel: a 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, de a Szolidaritás létrejöttekor Len­gyelországban is, továbbá – más formák között – Magyaror­szágon is) a keleti reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a „kollektív tulajdonnal”. A peresztrojka kez­deti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annakidején „piaci szocializmusnak” neveztek (az 1987-es vállalati törvény, ame­lyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, egyébként önkormány­zati jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol sem módosították az igazgatás köz­ponti koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is „mindenkié és senkié” maradtak, mind­azonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké. Ezeknek a refor­moknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak azonban a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a vesz­teség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban sohasem jelentett be cső­döt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpoli­tikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket („piaccal” vagy anélkül). A tékozlás fo­kozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munkaalkalmat teremtő beruházás (vagyis mun­kanélküliséget jelentett); az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyensúlyhiányok megnöve­kedtek. A behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

… az önigazgatás ellen…

Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretiku­sai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elő­rejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezér­alakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan sza­bályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánossá válik. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök mara­déktalanul áruk legyenek, hogy létezzen tőkepiac és munka­erőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget); a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban „magánjellegű” (tehát felelősségteljes) döntések között; egyszóval az államnak „meg kell szabadulnia kötelezettségei­től”, a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, továbbá meg kell szüntetni a munkásönigazgatás jogait és a szubven­ciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fej­lesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés (a mun­ka és a tőke arányában) és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörő­dömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfe­lelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapita­lista magántulajdon felszámolásával megszüntették azt a kény­szerítő erőt – érvelnek a liberálisok -, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy a minimálisra csökkentse a költségeket (ne­vezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, s ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássak őt.

…és a feudalizmus ellen ?

A Keleten folyamatban lévő átalakulásokat néha a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forrada­lomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mind­inkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezett­ségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalma a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározza, mint a piac. Jugoszlávia („feudális”) tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a „tervről a piacra” térnek át, hanem a „tervről a klikkrendszerre”… A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék hely­reállítani a magántulajdont és megtörni – a piac egyesítő sze­repe révén – mindezeket a tagozódásokat és a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való összehasonlítás tehát nem igazán helytálló, tovább kell mélyí­teni a hasonlatot.

A tőke voltaképpen oly módon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes nem-kereskedelmi alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletárosztályt, amely kénytelen munkaerejét el­adni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia ural­ma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ „tá­mogatott” szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest in­tenzívebbé, tehát produktívabbá válik – írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad mun­kást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert, mint minden viszontel­adó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó.

Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulás­ként vagy „előléptetésként” fogható fel a jobbágy vagy a rab­szolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt.

Mindent egybevéve a termelékenység növekedésének alig­ha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

De ma melyek azok a társadalmi erők, amelyeket „meg kell szabadítani” a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És előlépte­tésről vagy társadalmi visszafejlődésről van szó?

A parasztokat kell „felszabadítani”? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munka­képes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és létmódjuk jelen­tősen átalakult. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában van­nak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azon­ban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani őket…). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi jelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivi­zált „vidék” nem szavaz nagyarányúan a privatizálásra. Sőt, in­kább szavaz „kommunistaként”, mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőr­zését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragasz­kodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollekti­vizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De mégis, fő­ként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nem­zedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biz­tosítanak az élelmiszerek tekintetében). A (feudális) „előjogok térítés nélküli megszüntetése”, amit valamikor a fellázadt pa­rasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek a dolgozó parasztok számára más a jelentése, mint a privatizációnak. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követeléseivel állnának elő, egy igazi, „alulról jövő” forradalom révén újra meghatározva a helyi és a regionális önkormányzatok hatalmát, akkor lehetőség nyíl­na a városok és a falvak dolgozóinak szövetségére, egy „posztkapitalista” dinamika jegyében…

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó – a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevé­ben rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban egy olyan proletariátusról van szó, amely számára a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételgette, hogy „a maga urának” kell lennie (ez ismét egy „posztkapitalista” jog), és amely annyira tudatában van en­nek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valami­lyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövet­séget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái kö­zött az önigazgatási követelések alapján; a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a „for­radalom”. S ez azt jelenti, hogy ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának megnyerni központi fontosságú tót. Az úgyne­vezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol sem tu­dott jelentősen kiszélesedni a munkásönigazgatási jogok nö­velése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó ke­reskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit. Ponto­san ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság? Keserű csalódás érte a la­kosságot Kelet-Németország területein (ahová nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás, amin feltétlenül el kell gondolkodni, nem kevésbé, mint a that­cherizmus kudarcain. A társadalmi robbanásokat a rekapitalizálódó Kelet-Európában általában nem olyan erő fogja kiegyen­súlyozni, mint például a gazdag NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a berendezést). Mérlegelni kell a javasolt „programot”: arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell „szabály­talanítani” a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával!) Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világ­kereskedelem kétötöde az „Északhoz”, a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabad kereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal… S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadal­mainak bürokratikus „szárnyasjószága” nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hasonló okokból szerte kell foszlania an­nak a reménynek is, hogy az új középrétegekből és az árnyék­gazdaságból származó igazi vállalkozóktól „organikus” növeke­dés várható. A vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást a privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik (s ez nem is jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a „burzsoá forradalom'', amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán „bürokratikus”, önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen, amennyiben egyáltalán befektetésre kerül, a külföldi tőke uralkodik. Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg egyes fiatalok és a szak­képzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, anél­kül, hogy bármi is garantálná, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnak nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság bizton­sága volt – nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szo­ciális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürok­rácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-ke­reskedelmi logika az anyagilag erősen támogatott kultúra, ok­tatás, lakás és közlekedés valamint a jogok területén (amelye­ket megcsúfoltak vagy eltorzítottak ugyan, de amelyek mégsem voltak pusztán deklarációk). Ide tartozik a garantált foglalkozta­tás joga, az oktatáshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás- vagy parasztszármazású, úgyszintén a munkának mint értékal­kotónak az elismerése (még ha formális is) stb. Nincs olyan nyugati „modell”, amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg „hatékony”, a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csatlakozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a „piacgazdaság”.

A szükséges önigazgatás

Létezik (létezett) itt egy hatalmas emberi, kulturális és ipari po­tenciál. A kapitalista restauráció ezt el fogja taposni. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tu­lajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Erősen úgy tűnik, hogy az önigazgatás az egyedüli „reális” kiút a vál­ságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet.

Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önigazgatást oly módon kell „feltalálni”, hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát – valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek.

A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fo­kon megtalálni annak a módjait, hogyan lehetne elkerülni a ne­héz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatko­zik (vajon kielégíthetők-e ugyanazon a módon, a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrast­ruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss leve­gő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a mun­kaalkalomé…?); másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket: teljesen nyil­vánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az „egyszerű” kérdésekre (mi jelenti a hasz­nos időtöltést, az eltékozolt időt, más szóval, itt kell-e termelni vagy ott, milyen minőséggel, milyen munkaintenzitással, milyen igazgatási jogokkal, milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint, mondjuk, egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat „dolgokként” kell kezelni, akiknek épp­úgy van „költségük”, mint a gépeknek, és vajon ezeket a költ­ségeket vissza kell-e szorítani a munkanélküliség nyomásával és a kereskedelmi konkurencia „játékával” (a félelmetes nem­zetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a „hatékonyságnak”?

E néhány központi tót rejtőzik a „piacgazdaság” mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdése­ket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényező

A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a de­mokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgyneve­zett „szocialista” rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike pontosan az, hogy „átpolitizálták” a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze: egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazdasági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai volun­tarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében; és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág ér­telemben vett „politikai” jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek leg­magasabb szintjón kezelni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább); a környezetvédelmi választási lehetősé­geket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jöve­delemelosztás egyenlőségének a kritériumait és a társada­lombiztosítás formáit, a tulajdonosi jogokat, az oktatásra, a szol­gáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások rész­arányát- nos, ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett „politika” választási lehetőségei.

Az úgynevezett „piacgazdaság” országaiban bizonyos mér­tékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket. Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az „állami kötelezettségek leépíté­sét” a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően… Más szóval, a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögé­ből a dolog egészen másként állt. (Ezt példázza, hogy a 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami tehát azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek is mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra, sem a közgazdászokra bízni (még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra); ez nem jelenti azonban azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a „tár­sadalom” helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt sze­mére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív vá­lasztási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek következményeit; azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított – fenntartva egy korlátozott ön­igazgatási horizontot az összetartó erő nélkül -; szemére kell vetni, hogy az egymást követő „elhajlások” elfojtásával tönkre­tette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredmény­telenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs „modellje”. A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba véte­lével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog meg­valósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ámde egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha meg­őrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-el­lenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demok­ráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi terüle­tére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az opti­mális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell ten­ni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a „politikai pi­acok” csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépsza­vazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell a közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetet­len, hogy azokat is ki lehessen fejezni, meg lehessen vé­deni és ki lehessen elégíteni a prioritásoktól eltérő módo­kon, feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósu­lását. Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jel­legű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés vi­szont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében élet­képes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.

Az önigazgatási terv helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz, hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvet­lenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és meg­felelő legyen, mint a kikényszerítőn döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképpen, hogy a felelős­ség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet („a reá való alkalmasságot”) a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát te­hát megint csak kidobják a gazdaságból, ami annyit tesz, hogy a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási több­ségén kívül kerül. Azonkívül ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon ellene fordul mindazoknak, akiknek nincs be­lőle. Kizárja őket a döntésből és a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi rész­vényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizo­nyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellen­őrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség – és általában a rész­vényesség – motivációja a nyerés reménye, mint a lottó ese­tében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze sincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel sem­miféle felelősségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a „reálisan létező szocializmus”; és az az állítás, amely sze­rint a „társadalmi tulajdon” csak bürokratikus és eredmény­telen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint ami­lyen a tegnapi „hivatalos marxizmus” is volt. Megvan a te­kintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott – kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igaz­gatás egyenlő a „szocializmussal”.

A „társadalomnak”, a kollektív tulajdonosnak azonban való­jában sehol sem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a „tervezés”, hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A „központi” tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és ami­kor alternatívákat lehet előterjeszteni (hogyan osszák szét a többletet, mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?). A „központi” tervezésnek egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel kell társulnia. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módo­zatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását, és szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhe­tően ellenőrizhető a hasznos jellege annak, amit megterveztek; továbbá szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát fe­lelősségvállalásra, pluralizmusra és önigazgatási demokráciára. Vajon hol kísérleteztek olyan általános és demokratikus önigaz­gatással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzék, nem arra lett volna szükség, hogy a párt­állam saját hatalmának meghosszabbítására dolgozzon ki re­formokat, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes hatalmi rendszert kellett volna megcélozni.

Az önigazgatás saját tere-ideje és kritériumai nyomában

A „hatékonyság” szempontjából az egyik megoldásra váró, lé­nyeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimá­lisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meg­hozni.

Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövidtávon a hatékonyságot célzó intézkedés­nek megvannak a maga határai, sőt, könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális terme­lékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő ab­szurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség növekedését a társadalmi munka valamennyi láncsze­me közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás „külső hatásainak” gazdasági elemzésében, más szó­val az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem-kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazo­kon a szinteken – helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy „rentábilis-e”, vagy sem továbbmű­ködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal el­lentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egye­dül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy sza­badon dönthetnek, miközben alávetik őket a világpiac követel­ményeinek… Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehe­tőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy a választott példa esetében az érintett dolgozók vagy ál­lampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában szükséges, ám de sémiképpen sem elegendő momentum. A „tér és idő” ténye­zőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell szá­mításba venni: milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezá­rása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, családjaik és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szón minősége és hasz­nossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárás­sal, és mennyi idő alatt? – és így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredmé­nyességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bár­melyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak (télnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeitekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritás nem lehet munkanélküliségi segély. A szolidaritás­nak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek a romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból, a rövid távú nyereség szem­pontjából költséges. De hasznos a szükségletek önigazgatási kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről szó van; arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a felté­tele a munkásönigazgatásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmé­nyek strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciál­ját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önigazgatási döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyek­re szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választhassanak a lehetőségek között, részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet meg­oldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önigazgatás). Lehetővé kell válnia, hogy bármi­lyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhasson.

Az önigazgatásban részt vevő dolgozóknak egyébként nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a mun­kahelyen; az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják ala­kítani az elavulttá vári vagy szennyező ágazatokat; az az érde­kük, hogy fejlődjék a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék vagy az árak, vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a mun­kakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének mozgósítása ezeken a konkrét alapokon – amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak – sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi „címletek­ről” van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkásszakértelem mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpon­tokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyas­mi, amit sem a „létező szocializmus” bürokráciája, sem a kapi­talista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritéri­um van, és az mindig „árban” kifejezhető.

A kívánt hatékonysághoz, a megfelelő ösztönzők kialakítá­sához az mindenképpen szükséges, hogy a mutatók össze tud­ják kapcsolni az életkörülmények javulását (a társadalmi ós/vagy az egyéni bérek emelkedése vagy az árak csökkenése vagy új termékek révén) és a termelékenység növelésében elért összes sikert. A technológiai döntéseket alá kell rendelni a „társult termelők-fogyasztók” érdekeinek, hogy könnyebbé vál­janak a munkafolyamatok, és javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez maga az emancipáció a legfontosabb eszköz: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás és a feladatok rotálá­sának a gyakorlata, a munkafolyamatok és körülmények ellen­őrzése, az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor „közpon­ti” prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szak­tudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önigazgatási jogok és azok intézményes kép­viselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szer­vek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a terv­gazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem „ke­reskedelmi” árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket va­lamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fo­gyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéjét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkek ellenben (ame­lyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi „költség” nemcsak az, amit fel­tüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsé­kolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a ter­melés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé te­szi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És biztos-e, hogy az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Vég ül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz milyen következményeket várhatnak ettől?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem füg­getlenek azoktól a keretektől, amelyek közé beilleszkednek: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önigazgatási szocializmus szemszögéből, talán egészen egyszerűen alkal­mazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.

Ha a prioritásokat a termelési célok tekintetében már meg­határozták (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban tör­ténhet oly módon is, hogy „versenybe” lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszt­hetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmé­nyek pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoz­tatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Az mindenképpen szükséges, hogy az árakat ellenőrző hi­vatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyil­vánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármi legyen is az, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt min­dig kérni lehet.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell meg­ítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrá­nyokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekinteté­ben. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bi­zonyos jövedelemnövekedés; vitatható egy adott szolgáltatás (óvodák, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, avagy ingyenes elosztás min­denki számára, de a kompenzálási mód eldöntésével (a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát, nem feltétlenül népszerű, de lehetnek más elképzelések is).

A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefoly­tatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjesz­teni: ruházzák fel felelősseggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely-fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben – mindehhez anyagi eszkö­zök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek „eléggé” megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, mint amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében együttes vitákra lenne szükség.

A „legjobb” árak kérdésében nincsenek univerzális, általá­nos megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). Né­mely probléma esetében a megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bi­zonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy ösztönözzék a fogyasztás beütemezését, vagyis csökkentését (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint­ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül mind­ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki (mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket ál­cáznak. Torz dolog, hogy némely országok „viszonylagos elő­nye” kizárólag abból származik, hogy a munkaerőt túlzottan ki­zsákmányolják és nem részesítik szociális védőhálóban: ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Ez ellen tehát védekezni kell.

A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, ezeknek nem szabad oltalmazniuk a pazarlást, és nem szabad életszínvonal tekintetében a világ töb­bi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mórt) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz ve­zethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a haté­konyság olyan új önigazgatási forrásainak a felszabadulását elő­mozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. A mindenki számára bizto­sított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések terüle­tén végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingye­nes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világ­piacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempont­ból „költséges” választási lehetőségek, de gyorsan a termelé­kenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásukhoz), tudni­illik a tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik ké­szek a tanulmányozásukra, hogy a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szemben nincs gazdasági fellendülés bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, ha­nem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem min­dig nyilvánvaló.

Még veszélyesebb, mint megnyílni a verseny és a világpiac előtt, az, ha ezt azzal az illúzióval teszik meg, hogy a nyitás nem vet fel problémákat, és ha (teljes egészében) megszüntetik a „makrogazdasági” ellenőrzést.

Ennek a „makrogazdasági” ellenőrzésnek a szintje és a mó­dozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfe­lől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önigaz­gatási átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzer­vatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a „makrogazdasági” igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzet­közi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetkőzi síkon lehet ered­ményesen és méltányosan megoldani (lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában; a kőolajjal kapcsolatban; úgy­szintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit).

Ugyanakkor a nemzeti (vagy a több nemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi, ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpi­acon domináló kritériumok nyomásának, tekintettel a kereske­delem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására.

Következésképp összpontosítani kell mindazokat a ténye­zőket, amelyek egybevágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a GATT politikája. A KGST (ez a keleti „Közös Piac”) kimúlt. Valójában ahelyett, hogy a végnapját si­ettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek egyébként másutt is alig működnek), demokratikus szerződéses közösséggé kellett volna átalakítani, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizá­lódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mér­tékben lehetővé tenné, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra tá­maszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regio­nális valóságot.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösség­nek is nagyon nehéz lesz 12 országgal egységesített kereske­delmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is vál­tozatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különb­ségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabad kereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültsé­geket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Mint­hogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirá­nyozza, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot: ez a kritérium kimondja, hogy a döntéseket eleve a legalacsonyabb szinten hozzák, és csak ha segítségre van szükség – tehát abban az esetben, ha az adott szint alkalmatlan arra, hogy megoldjon egy konkrét problémát -, bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szo­cialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kri­térium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (lévén, hogy a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szu­verenitást…). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv, hogy mint önigazgatási rendszer, alulról tud építkezni.

Máskülönben…

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok vál­sága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önigazgatás lehe­tetlenség, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem pró­báltak ki mindeddig egy olyan rendszert, amely a piacot és a tervet pluralista önigazgatási demokráciának rendelné alá.

A kapitalizmus innovációs képességét a saját válságának a leküzdésére, illetve a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsák­mányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűn­tek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésé­nek a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki – saját hasznukra – annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmon­dásban van a megoszlásokkal, a differenciálódásokkal és a dol­gozók közötti érdekellentétekkel, és ma ezen tényezők együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszige­teltek egymástól, semmit nem tudnak megoldani – a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet ugyan­ez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kime­netele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.

Az önigazgatási megoldások csak akkor lehetnek hatóko­nyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a meg­oldásokat hasznosaknak; oly módon, hogy szolidáris megoldá­sokat, keretszerződéseket dolgoznak ki az erőforrások igazga­tására és a tékozlás megszüntetése érdekében. A társadalmi-gazdasági viszonyokat, „fent” kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit „fent” kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.

(Ford.: Csontos Rozália)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

1. További kételyek

(Az egyértelműség kedvéért sok tekintetben leegyszerűsített, ki­élezett formában fogom kifejezni magam.)

Ha arra kell kísérletet tennem, hogy választ találjak a részt­vevők számára megfogalmazott két kérdésre (az egyik egy nem­kapitalista jövő lehetőségeit firtatja, a másik a „létező szocializ­musok” összeomlásának tanulságait), akkor először is hangot kell adnom bizonyos további kételyeimnek. Ugyanis – többek között – megfontolandónak találom a következő kérdéseket:

Vajon – a globális és univerzális iránti teljes tiszteletünk mel­lett is – helyes-e, okos dolog-e a világról beszélnünk, és ily mó­don engednünk annak a kísértésnek, hogy általánosan érvényes kritériumok, „megoldások”, spekulatíve kikalkulálható szcenáriók után kutassunk? A magam részéről nemmel válaszolnék, már csak azért is, mert ez is az elmúlt hetven év egyik „tanul­sága”.

Vajon nem lenne-e kívánatos, különösen az olyan viták so­rán, mint a miénk, arra törekednünk, hogy helyes szavakat talál­junk annak a jelenségnek a leírására, amit a magam részéről, mondjuk, restaurációs fejlődési fázisnak neveznék? Sokan, akik magukat különben baloldalinak tartják, úgy tűnik, máris bele­estek a szélhámos nyugati gondolatgyárosok ideologikus-propagandisztikus csapdájába, és olyan kifejezéseket használnak, mint „posztkommunista korszak”, „posztkommunista orszá­gok” stb. Ugye megegyezhetünk abban, hogy ezek a megfogal­mazások csak annak a hazugságnak a kövületei, miszerint az elmúlt 70, illetve 45 évben jobbára Európa keleti és középső részén uralkodó rezsimek „kommunistának” vagy „szocialistá­nak” nevezhetők.

Szembenézésünk ezzel a permanens hazugsággal termé­szetesen nem torzulhat valamiféle kedélyborzoló szójátékká, még kevésbé terelhet vissza bennünket régi politikai csaták me­zejére. A perspektívák kidolgozásában játszhat ez fontos szere­pet, és játsszék is, már amennyiben képesek vagyunk ilyesmire. Ám véleményem szerint itt semmiképpen sem elegendő pusz­tán a klasszikus olvasmányok és a ránk zúduló új felismerések „szintéziséből” „nem-kapitalista” forgatókönyveket konstruál­nunk. Be kell vallanom, pontosan ennyit tudok a dologról, ti. hogy ez nem elegendő, ami persze őszintén szólva annyit tesz, hogy egyáltalán semmit sem tudok. „Nem-kapitalisták” és nem is „reálszocialisták” (a szuszlovi értelemben), na jó, de hát akkor' milyenek is azok a jobb idők, amelyek végtelen utunk végén várnak bennünket az ismeretlen partokon? Csak nem a vágya­inkról akarunk beszélni?

2. Gyenge fogódzók a siratófalnál

Mint újságíró és történész nem érzem magam kompetensnek a teoretizálásra. Eddigi elméleti munícióm, őszintén szólva, nagy­jából kimerült. Na persze: a marxizmus mint módszer, újabb interdiszciplináris felismerésekkel, újabb „izmusokkal” gazda­gítva… De hát mi egyéb ez, mint kifogás, elcsépelt frázis vagy puszta imperatívusz? Nem, én nem vagyok hajlandó ezt a kon­ferenciát egyfajta siratófalnak tekinteni, ahol megerősíthetem a hitemet. Attól tartok, hogy a szellemi űrnek ez a bevallása nem kizárólag az én privát vagy személyes sorsom. Persze a rezignációval sem azonosítható. De ha vannak gondolati fogódzóim („tájékozódási pontjaim”) egy éppenséggel baloldali újságíró­ként való tevékenység folytatására, akkor ezek továbbra is és megint csak: kételyek. Úgymint:

Számíthatunk-e komolyan arra, hogy az említett „összeom­lás” után, miután köddé vált az a kihívás, amit a „szocialista világrendszer” jelentett, azok után, hogy a Kelet valójában kapi­tulált a „békés versenyben”, a progresszív változásokat (bármit jelentsen is ez) a kapitalista rendszer uralkodó szférájában ezen­túl kizárólag olyasfajta tényezők határozzák majd meg, mint a „magasabb fokú racionalitás”, a „jobb belátásra térés”, „a tör­ténelem bölcsessége”, az emberi jóság, az erkölcs meg egy sor további hasonló maszlag, amellyel meg akarnak etetni bennün­ket? Ha pedig ebben valójában még a legképmutatóbb idealisták sem hisznek, ha továbbra is világunk kemény ténye marad a mindent átható érdekérvényesítési verseny a tulajdon, a profitok, a hatalom és uralom megszerzéséért (méghozzá a tőke, a technológia, az élelmezés és nem utolsósorban a katonai erőfölény minden­fajta elképzelhető és még feltalálandó eszközének igénybevéte­lével), akkor mégiscsak jogos a kérdés, vajon miért éppen a XX. század s ezzel az évezred végnapjai lennének mások, mint ci­vilizációnk megannyi korábbi korszaka? Persze ellene vethet­nénk, hogy a világ megújulásáéit mindig is nagy áldozatokkal kellett fizetni, és hogy ez az ár, ezek az áldozatok most éppen nekünk jelentenek problémát. Nem szeretnék „kultúrpesszimista” vagy haladásellenes színben feltűnni, de a „mi lesz veled, emberke?” kérdése – persze, mint mindig, a nincstelenekre vo­natkoztatva, azokra, akik minden tekintetben kiszolgáltatottak, a megnyomorítottakra és megkeserítettekre, a nemzeti és nem­zetközi értelemben felfogott baloldal sorsára nézve – ma kilátás­talanabbnak tűnik, mint korábban bármikor.

3. Mit tehet, mit tegyen a baloldal?

Eltérően a közkeletű frázistól, a helyzet ma éppoly komoly, mint amilyen reménytelen. Mindazonáltal a baloldal részéről – még ha szervezetlen, független is – a kapituláció szóba sem jöhet. Mint az összeomlás apró kis lengyelországi törmelékdarabja (aki már nem képes, de valójában nem is vágyik ideológiailag megérteni, mi is volt az, ami összeomlott), azokhoz csatlako­zom, akik azt mondják, hogy a baloldal valóságos terepe EGÉ­SZEN LENT van. Nem kívánom közelebbről meghatározni ezt a politikai és társadalmi terrénumot. A volt egypárti-államkapitalista, központosított bürokrata államokra nézve – lengyel­ként így látom – ez annyit tesz, hogy a baloldalnak a bérből és fizetésből élők érdekeivel kell azonosulnia (az agrárkérdést és a 2. és 3. szektor önálló egzisztenciáinak kérdését most tudatosan mel­lőzöm), hogy most, a restaurációs fejlődési fázisban, ez képezi a baloldal kizárólagos létjogosultságát. Nem csodálkozhatunk, hogy a bérmunkások ez idő szerint (legalábbis Lengyelország­ban) egyenesen vágynak a kapitalizmusra, amellyel szédítik őket. Ezt még akkor sem tagadhatjuk, ha ez az illúzió csökkenő­félben van. Mi jobbat tehetnénk ebben a helyzetben, mint hogy tehetetlenül beletörődünk ebbe az együttműködő restau­rációba? Ám a még dolgozó emberek is egyre világosabban be­látják, hogy lumpen­kapitalista kifejlet esetén Lengyelország önál­lósága az IMF, a Világbank, a Párizsi Klub és más nyugati intézmé­nyek diktátuma alatt még viszonylagosabb lesz, mint 1956 után a moszkvai gyámság alatt volt. Ezt is ki kell mondani.

Tehát „szabad piacgazdaság”, tehát „szabad, demokratikus berendezkedés”. A tendencia világos, és egyelőre – úgy tűnik – feltartóztathatatlan. A baloldal számára – bizonyára nemcsak Lengyelországban – ez mindenekelőtt az elemi munkásmozga­lomban való aktív részvétel kötelezettségét jelenti, már amennyire ez a mozgalom a sajnálatosan megosztott szakszer­vezetek vállalati sejtjeiben kibontakozik. Ez nem „minimális program”, hanem sokkal inkább politikai és társadalmi szük­ségszerűség. A munkásmozgalom azon szintjének, amelyet a „fejlettebb típusú” pártok korábban trade-unionizmusnak, szindikalizmusnak bélyegeztek és elutasítottak, ma a baloldali aktivitás fő terepévé kell válnia. Ismét a bérből és fizetésből élők létérde­keiért folytatott munkaharc részesei leszünk. Nem mintha ezt mindenki magától értetődőnek tartaná. És óhatatlanul felmerül az aggodalom: képesek vagyunk erre? Megvan a civil kurá­zsink? Rálelünk a megfelelő nyelvre? Elfogadnak bennünket „ott lent”? Hát persze, a társadalmi-gazdasági helyzet fogéko­nyabbá teszi a munkavállalókat a baloldaliság iránt, de a fogé­konyság még távolról sem jelent megfogamzást, és sohasem zár­hatjuk ki biztonsággal az elvetélés kockázatát. Kiváltképpen ér­vényes ez olyan baloldaliak esetén, akik évtizedekig a „beilleszkedő baloldalhoz” tartoztak, és maguk is felelősek a „létező szocializmus” kinövéseiért (még ha másképp akarták is, csak „belülről” képtelenek voltak változtatni). Ez tehát annyit tesz, hogy eddigi tetteik őszinte és – hát igen – bűntudatos számbavételének párosulnia kell azzal a készséggel, hogy elfo­gadják ezt az elemi szintű munkásmozgalmat minden jó és rossz oldalával olyannak, amilyen. Erre persze az „iroda­lomban” megvannak a legkülönbözőbb címkék – az „opportu­nizmus” és az „uszálypolitika” még az enyhébbek közé tartozik. Felejtsük el őket egytől egyig! És ne hagyjuk magunkat megfé­lemlíteni a „populizmus” vádjával.

Most már csak arra szeretnék rámutatni: nemzetközi mé­retekben mindez annyit jelent a baloldal számára, hogy állandó­an fenn kell tartanunk a más országokbeli társadalmi helyzetre vonat­kozó valós információk cseréjét, és terjesztenünk kell ezeket az isme­reteket. Ez azért lényeges, hogy cáfolhassuk a nyomasztó fölényben lévő polgári médiumok kisebb és nagyobb hazugsá­gait, és objektív képet nyújtsunk a kapitalizmus valóságáról.

4. Ősi örökségünk

A baloldal feladata a kelet- és közép-európai országokban nem merülhet ki abban, hogy tevőlegesen részt vesz a bérből és fi­zetésből élőknek a restaurációs fejlődési fázis következményei­vel szembeni védekező harcában. Az „összeomlás” ugyanis – és ezt szeretném hangsúlyozni – pozitívumokat is hozott ma­gával. Itt mindenekelőtt a politikai szabadságjogok esélyére gon­dolok, tehát éppen azokra a polgári szabadságjogokra, amelyek­nek a „negyedik rend” számára való kivívásáért a XIX. század első felében a munkásmozgalom létrejött. Hogy a rohamosan süllyedő életszínvonalnak, a növekvő munkanélküliségnek, a háború utáni történelem majd' minden szociális és kulturális vívmánya ag­resszív felszámolásának körülményei között értelmezhetők-e és megvalósíthatók-e (s ha igen, milyen mértékben) ezek a politikai szabad­ságjogok a bérből és fizetésből élők, továbbá a parasztok és az önállóan tevékenykedők nagy része számára, az nem pusztán „az új neoliberális hatalmi erők” szavahihetőségének próbaköve, hanem nagy kihívás szá­munkra, baloldaliak számára is. Sokan, akik magukat balol­daliaknak nevezik, hajlandók lennének az „elkerülhetetlen ál­dozat” megfizetésére. Nincs más alternatíva – állítják, többek között nálunk is. Én viszont azt mondom: ahogyan korábban nem fogadhattunk el egy egyébként is kérdéses, viszonylagos szociális biztonságot a politikai szabadságjogok hiányának „áraként”, úgy most sem fogadhatjuk el a politikai szabad­ságért cserébe a töke és munka növekvő diszkrepanciáját. Nyugati barátainkkal most, az „összeomlás” után, egyebek kö­zött a következőt közölhetjük (vagy talán csak erősíthetjük meg) tanulság gyanánt: érdekközösségünk abban a kísérletben ölthet testet, hogy ezt a két eszményt – a politikai szabadságjogokat és a szociális biztonságot – egymástól elszakíthatatlan értékek­nek és ezért együtt kivívandó valóságnak tételezzük, ekként vál­laljuk fel és igyekszünk kibontakoztatni őket. A gyakorlati kér­dés mármost abban áll, hogyan is segíthetjük egymást ebben a törekvésben…

(Ford.: Havas Ferenc)

Ágh Attila: A kezdet vége. Helyzetkép a politikai átmenet első szakasza után. Mozgó Világ, 1990/12.

Ágh Attila: A szocializmus alapértékei. Világosság, 1989/11.

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom: a civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kos­suth, 1990.

Ágh Attila: Túlcentralizált anarchia. Kritika, 1989/10.

Andor László: Ellenvélemény az adósságválságról. In: Adósság (GT Füzetek), SZGTI, 1990.

Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport 1990. Tárki, 1990.

Arató András: Forradalom, civil társadalom és demokrácia Kelet-Európában. Mozgó Világ. 1990/8.

Árva László: A regionális méretű társadalmi-gazdasági reform esélyei az európai szocialista országokban. Valóság, 1989/11.

Bayer József: A szocializmus jövője. Kritika, 1990/10.

Bayer József: Jövőnk, Európa. Az európai integráció kelet-európai szemszögből. Kritika, 1990/2.

Bayer József: Szocialisták útkeresése. Társadalmi Szemle, 1990/10.

Berend T. Iván: Történelmi vállalkozás. Népszabadság, 1989. szept. 23.

Berend T. Iván: A bolsevik forradalom a „pártállam” diktatúrájába torzul. Valóság, 1989/12.

Berend T. Iván: Két békés forradalom. Társadalmi Szemle, 1990/7.

Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid 20. században”. Társadalmi Szemle, 1990/3.

Bihari Mihály: Átmenet a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba. Világos­ság, 1969/4.

Bihari Mihály: Új magyar parlamentarizmus. Kritika, 1990/7.

Bogár László: Kitörési kísérleteink. KJK, 1989.

Bossányi Katalin: Szólampróba (Beszélgetések az alternatív mozgalmakról.) Láng, 1989.

Bozóki András-Sükösd Miklós: Honnan, hová, miért? Mozgó Világ, 1990/8.

Bozóki András: Politikai irányzatok Magyarországon. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Böröcz József: A kádárizmustól a parlagi kapitalizmusig: a fejlett informalizmus építésének idő­szerű kérdései. Mozgó Világ 1990/8.

Böröcz József: Két szék között. (Motívumok egy társadalomképhez.) Valóság, 1989/11. Bruszt László-Simon János: Posztpaternalista politikai orientációk Magyarországon. In: Magyar­ország politikai évkönyve, 1990.

Csaba László: Az új Magyarország a kelet-nyugati kapcsolatrendszerben. Mozgó Világ, 1990/12.

Csaba László: Kelet-Európából Közép-Európába. Valóság, 1990/11.

Csepeli György-Örkény Antal: Az alkony. A mai magyar értelmiség ideológiai-politikai optikája a 80-as évek végén. ELTE 1990.

Csizmadia Ervin: Lehet-e a marxizmusnak reneszánsza? Magyar Nemzet, 1989. júl. 14.

Csizmadia Ervin: Milyen civil társadalom van és milyen nincs Magyarországon? Kritika, 1989/5.

Eörsi István: Az elfojtás és elfojtása. Kritika, 1990/10.

Fehér Ferenc: A kapitalizmus vagy a demokrácia diadala. Világosság, 1991/1.

Ferge Zsuzsa: A negyedik út. KJK, 1989.

Ferge Zsuzsa: Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. KJK, 1989.

Fordulat és reform. Medvetánc, 1987. (melléklet).

Földes György: Hatalom és mozgalom. 1956-1989. Reform-Kossuth, 1989.

Fricz Tamás: Mi a politika iránya Magyarországon? Kritika, 1990/5.

Gedeon Péter: Modernizáció és a marxi kategóriarendszer. Világosság, 1989/4.

Gombár Csaba: Túlkínálat bűnbakokból. Mozgó Világ, 1990/3.

Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. Világosság. 1989/8-9.

Hankiss Elemér: A „Nagy Koalíció”, avagy a halalom konvertálása. Valóság, 1989/2.

Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. KJK, 1988.

Hardy Péter: A kelet-európai hatalmi vákuum. Mozgó Világ, 1990/3.

Hardy Péter: A kelet-európai változások és Magyarország. In: Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Hegedűs András: A Kárpát-medence és Közép-Európa. Kritika, 1990/7.

Heller Ágnes: Európa második reneszánsza. Világosság, 1990/10.

Huszár Tibor: Konszolidáció vagy/és restauráció. Valóság, 1989/12.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: Hová mégy Kelet-Európa? Eszmélet, 4. (1990).

Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisággal. 2000. 1990/2.

Kéri László: A harminc éves rendszer agóniája. Társadalmi Szemle, 1990/11.

Kolosi Tamás: Jegyzetlapok 1989 nyarán. Valóság, 1989/10.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat, 1989.

Konrád György: Az autonómia kísértése. Antipolitika Codex Rt, 1989.

Kopátsy Sándor: Egy történelmi korszak utolsó felvonása. Világosság, 1990/5.

Kopátsy Sándor: Még soha, sehol elő nem fordult feladat (Tulajdonreform-koncepció.) Valóság, 1991/2.

Kopátsy Sándor: Miért esett össze a hazai baloldal? Kritika. 1990/5.

Kornai János: A tulajdonformák és a koordinációs mechanizmusok affinitása. (A reformszocia­lizmus néhány tapasztalata.) Valóság, 1990/1.

Kornai János: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. HVG Rt, 1989.

Körössényi András: Pártok és szavazók. Parlamenti választások 1990-ben. Mozgó Világ, 1990/8.

Krausz Tamás: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989/11.

Krausz Tamás: Kelet-Európa konzervatív forradalmai. Eszmélet, 6, (1990).

Lengyel László: Elégia a baloldalról. Kritika, 1990/3.

Lengyel László: Ezerkilencszáznyolcvankilenc. Magyarország politikai évkönyve, 1990.

Lengyel László: Tudomány és politika. 2000, 1990/3.

Lengyel László: Végkifejlet. KJK, 1989.

Liska Tibor: Ökonosztát. KJK. 1988.

Liska Tibor: Szent barmunk, a politika alaprendje. Betűvető, 1989.

Litván György: Kitől búcsúzunk? Kritika, 1990/4.

Lóránt Károly: Az adósságcsapda. In: Adósság. GT füzetek. SZGTI, 1990.

Matolcsy György: Helybenjárás. Mozgó Világ, 1989/11.

Márkus Péter: Jövedelemelosztás, hatékonyság, gazdaságpolitikai alternatívák. In: Balra, ki a zűrzavarból, MSZP Népi Demokratkus Platform, 1990.

Niederhauser Emil: Előhang 1989 Kelet-Európájához. Eszmélet, 5. (1990).

Papp Zsolt: A napnyugati politikai kártya alapszínei. Népszabadság, 1990. jan. 13.

Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek. Társadalmi Szemle, 199072.

Petschnig Mária Zita: Merre előre? A rendszerváltás eredményei és kilátásai. Társadalmi Szem­le, 1990/12.

Pokol Béla: Patthelyzet a csúcson. Márczius Tizenötödike, 1989. márc. 15.

Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető (Gyorsuló idő), 1989.

Pomogáts Béla: Történelmi válaszutak. Kritika, 1990/8.

S. Horváth Jenő: A szocializmus(kép) zavarai. Kritika, 1989/4.

Schlett István: Politikai programtöredékek. Valóság, 1989/3.

Schlett István: Tradíciók, modellek és körülmények. A politikai tagoltság determinánsai Magyar­országon, Világosság, 1990/6.

Schöpflin György: A demokrácia esélyei Közép- és Kelet-Európában. 2000, 1990/1. Simon J.-Szabó J. (szerk.): A modellváltás anatómiája. Társadalomtudományi Intézet, 1989.

Sinkovics Alfréd: A szocializmus elméletben, az államszocializmus az életben. Társadalmi Szemle, 1990/12.

Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990).

Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, 1990.

Szálai Erzsébet: Szereppróba. Valóság, 1990/2.

Szamuely László: Volt-e a szocializmusnak alternatív buharini modellje? Mozgó Világ, 1989/3.

Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. Eszmélet, 1, 1989.

Szelényi Iván: Polgárosodás Magyarországon: nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó értelmiség. Valóság, 1990/1.

Szelényi Iván: Polgárosodásunk esélyei. Népszabadság, 1990. márc. 15.

Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, 1990.

Szentes Tamás: A sztálini rendszer történelmi zsákutca. Társadalmi Szemle, 1989/11.

Szentes Tamás: Történelmi mulasztás és irányvesztés a hazai gazdaságpolitikában. Társadalmi Szemle. 1990/2.

Szilágyi Ákos: Orosz Weimar. 2000, 1990.

Szoboszlai György: Politikai tagoltság, 1990 – a választások tükrében. Társadalmi Szemle, 1990/8-9.

Tamás Gáspár Miklós: Méla üzenet a baloldalnak. Kritika, 1990/10.

Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a baloldaltól. Kritika, 1989/12.

Thoma László: Az alternatívák nélküli társadalom. Eszmélet, 5. (1990).

Tőkei Ferenc: A marxizmus jövőjéről 1990-ben. Világosság, 1990/11.

Tőkés Rudolf: Az új magyar politikai elit. Valóság, 1990/12.

Tütő László: Lukács György reformkoncepciója. Valóság, 1989/5.

Tütő Lászió: Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat. Eszmélet, 4, (1990).

Vígvári András: Eladósodás és adósságkezelés. In: Adósság, (GT füzetek), SZGTI, 1990.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia és Kelet-Közép-Európa. Mozgó Világ. 1990/10.

Vitányi Iván: Kelet forradalma. Valóság, 1990/4.

Völgyes Iván: Ellenőrzött és spontán változások Kelet-Európában. Világosság, 1990/6.

Wiener György: Tulajdonreform és szocialista megújulás; In: Balra, ki a zűrzavarból. MSZP Népi Demokratikus Platform. 1990.

A Marxismo Oggi az olasz Marxista Kulturális Társulás politikai-kulturális folyóirata. A lapban feldolgozott témák kapcsolódnak az OKP válságát érintő kérdéskörhöz, amely válság a közelmúltban egy új baloldali párt létrehozásával végződött, míg a balszárny egy új kommunista pártot hozott létre. Ezzel kap­csolatban a folyóirat is válságot él át. A folyóirat szerkesztőinek véleménye szerint azonban valójában a kapitalizmus kríziséről van szó, és a lapnak végső soron ezt kell bemulatnia és elemeznie.

Ernst Blochhoz kapcsolódva kapta nevét az Utopie Konkret című német fo­lyóirat, mai neve: Utopie Kreativ. A baloldal történelmi veresége feletti vitának kíván fórumot biztosítani. Nyitott minden baloldali áramlat előtt, felvállalja az Adam Schaff-i „ökumenikus baloldal”-programot. Bár a PDS-hez közel állnak, olyan tudósokat is sikerült bevonniuk, akik nem kötelezték el magukat pártok mellett, s az egyházi mozgalmak és a szociáldemokrata spektrum képviselőire is számíthatnak. Közleményeikben a tág értelemben vett marxista és szocialista, sőt általában humanista örökséget vállalják fel.

A Labour Focus on Eastern Europe 1978 óta létezik mint független szocialista folyóirat Angliában. Feladatának azt tekinti, hogy a Kelet-Európával foglalkozó brit baloldal számára információkat, dokumentumokat szolgáltasson. Idén a ke­let-európai eseményekre koncentráltak, a jövőben azonban Európáról mint egészről szeretnének beszélni, miközben folytatják információs és elemzési te­vékenységüket. Vitákat kivannak szervezni a szocializmus esélyeiről, elemzé­seket az angol-amerikai baloldaliak számára.

A Forum Internationale c. olasz folyóirat, amely eredetileg az SZKP-val való nemzetközi együttműködés keretében jött létre, kétnyelvű lap. Célja a nyugati és keleti marxizmus közötti fal áttörése, hogy a két oldalon folyó ideológiai vitáknak teret biztosítson a másik fél oldalán is.

A Rethinking Marxism című folyóiratnak nincsen szigorúan megállapított, egyetlen politikai irányvonala, elméleti és interdiszciplináris (szociológiai, köz­gazdaságtani és filozófiai kapcsolódású) cikkeit nem politikai determináció alapján választja ki. Az USA-ban szoros kapcsolat áll fenn a teoretikus és a radikális művészeti aktivitás között, gyakran egyazon személyekben megteste­sülve. Ezért a folyóirat a fentieken kívül művészinek mondható írásműveket is megjelentet. 1989 novemberében tartottak egy meglehetősen nagy nemzet­közi konferenciát „A marxizmus ma” címmel.

A Z című folyóirat 1982 óta jelenik meg Frankfurt am Mainban, teljes neve Zeitschrift für Marxistische Erneuerung. Az NKP-ban 82-ben jött létre a ,.meg­újítok” csoportja, akik kiléptek a pártból, majd az elméleti munka fórumául létrehozták ezt a folyóiratot. Negyedévenként, és ezért relatíve nagy terjedelmű számokkal jelenik meg. Nem aktuálpolitikai kérdésekkel, hanem a marxizmus­ról folyó vita kulcskérdéseivel foglalkozik, mint pl. a kapitalizmus jelenlegi perspektívái, történelmi alternatívái, a marxizmus és a különböző társadalmi mozgalmak viszonya a hetvenes években: nőmozgalmak, a társadalom demok­ratizálására irányuló mozgalmak stb. Legutóbbi számukban a változások szub­jektumának meghatározásával foglalkoztak, továbbá vitát indítottak arról a kér­désről, hogyan lehetne a marxi ökonómia felfogást úgy kiterjeszteni, hogy az ökológia problémaköre ne szervetlenül kapcsolódjék hozzá, hanem formáció-elméletileg is integrálódjék ebbe a koncepcióba.

Az ausztrál Green Left Weekly nevétől némileg eltérően inkább baloldali, mint zöld (a Zöldek Ausztráliában egyébként is a baloldali, illetve a marxista moz­galmak részét képezik). Bízván a szocializmus egy demokratikus formájának lehetőségében, elsősorban a létezett szocializmus kérdéseit és a fejlődő demok­ratikus pártok problémáit elemzik.

Az olasz A sinistra című folyóirat baloldali és kommunista-szimpatizáns újság, a Democrazia Proletaria jelenteti meg. Az olasz baloldali pártokat (kommu­nisták, szocialisták) bíráló nézeteknek is teret ad. – Egy másik folyóiratot, melynek címe Marx Centouno, Marx halálának 101. évfordulójával kapcsolat­ban alapítottak. Először igen vegyes tematikájú és nehezen forgalmazható fo­lyóirat volt. Az elmúlt két évben azonban egy új sorozatba kezdett, amely inkább politikává] és kultúrával foglalkozik. A lap 3. számában a Perugiában tartott, a létező szocializmus válságáról szóló konferenciájuk anyagát adták közre.

Az Inprecor egy csehszlovák nemzetközi szaklap kiadványa, mely egy „Infor­mációs anyagok” című kiadványsorozatból a 80-as években vált folyóirattá. Csak most jelent meg első legális számuk, 6.200 példányban. Közleményeik alapjában két célra irányulnak: a csehszlovák valóság marxista elemzésére és a baloldali erők elszigeteltségének feloldására.

Az Actuel Marx évente kétszer jelenik meg, eddig 9 vagy 10 szám látott nap­világot. Számaik többnyire tematikusak. A következő szám az erkölcs és a politika, illetve a marxizmus és az etika kapcsolatával foglalkozik majd. Egy konferenciát is rendeztek „A marxizmus vége?” címmel. A folyóirat céljául tűzte ki, hogy a baloldal végre kilépjen a jelenlegi eszmei gettóból, elkerülje a szektariánus pozíciókat, és nyisson akár a marxizmussal kapcsolatban igen kritikus nézetek ismertetése felé is. Nyárra tervezik második konferenciájukat, melynek témája a szocializmus és perspektívái; ez is nyitott, szektásságtól mentes vitának ígérkezik. Mindenkitől, aki e szellemiséggel egyetért, szívesen publikálnak folyóiratukban.

A Polarita a Baloldali Alternatíva [lásd Eszmélet, 5. 117-121.] folyóirata Cseh­szlovákiában. Ez a szervezet egy radikális baloldali mozgalom, amelynek tag­sága pluralista módon a baloldali liberálisoktól az anarchistákig terjed. A cseh­szlovákiai politikai, szociális, gazdasági problémák elemzésével foglalkoznak.

A Dialektiki című görög folyóirat politikailag független, együttműködik más baloldali folyóiratokkal. Tudományos-elméleti folyóiratnak tekintik magukat. Foglalkoznak természettudományos kérdésekkel, a szocializmus elméletével, a nemzetközi gazdasági élettel és a görögországi politikai eseményekkel.

A Forum című folyóirat 38 éve létezik. 27.000 példányban jelenik meg, ebből 19.000 előfizetés révén jut el az olvasókhoz. A folyóirat eredetileg meglehe­tősen kemény irányvonalú volt, az 50-es és 60-as években inkább a baloldal, a diákmozgalmak felé fordult. Ma a lap ideológiai pozícióját nem lehet szilár­dan valamely „izmus” mellett rögzíteni. Az ausztriai szellemi életben, ahol véglegesen kialakult vitakultúráról még nincsen szó, igyekeznek minden jelen­tős polémiának teret adni, s tartalmas irodalmi műveket is megjelentetnek.

A Concordia című filozófiai jellegű folyóirat 1982-ben magánkezdeményezésre jött létre, és Aachenben van a székhelye. Évente kétszer jelenik meg, három nyelven: németül, franciául és spanyolul. Egyetlen szervezettel vagy párttal sem áll közvetlen kapcsolatban, programjára nézve olyan folyóiratról van szó, amely a dialógus mellett kötelezte el magát mind geográfiai-politikai, mind tudományközi téren. Egyik legutóbbi száma a marxizmus újjáfogalmazásának témájával foglalkozott, most egy Latin-Amerika helyzetét bemutató számra ké­szülnek; 1993-ban Moszkvában fórumot terveznek az Észak-Dél párbeszéd elő­mozdítására.

A francia Critique Communiste folyóirat politikai lapnak tekinti magát, tehát nem elméleti folyóirat, bár közöl olyan cikkeket, amelyek bármely elméleti orgánumban megjelenhetnének. Rendszeresen szerveznek vitákat különböző marxista irányzatok résztvevőivel.

Az Ost-West Gegeninformationen című lapot az Alternatív Szocialista Kelet-Európa Bizottság adja ki, amely közel áll a IV. Internacionáléhoz. Évente négy­szer jelenik meg, mindig valamely súlyponti téma köré csoportosítva a közle­ményeket. Eddig például az ökológia, a nők, a mezőgazdaság, a sztálinizmus, a kelet-európai választások problémáival foglalkoztak.

A Sprawy i ludzie pluralisztikus, független, baloldali havilap, semmilyen párt­hoz, szervezethez nem kapcsolódik. Tartalmilag alternatív tájékoztatást nyújt a szabad elméleti szemlélődés talaján, olyan információkat, amelyek máshol nem hozzáférhetők. Munkájuk lényege a szocio-ökonómiai valóság és a kapi­talista valóság hiteles leírása. A folyóirat lényegében arra összpontosít, hogy hogyan tudják megvédeni érdekeiket a bérből és fizetésből élők az új rend­szerrel szemben. Jelenleg sok kis lengyel munkásújság számára készülnek egy hálózatot létrehozni, amely az ő havilapjukban kezdett munkáslap-szemléből nőne ki.

A Société et Culture – Nouvelle Alternative című folyóiratot 1991 januárja óta adják ki. Egy demokratikus folyóiratról van szó, amely a romániai illetve ke­let-európai társadalmi folyamatokat kívánja elemezni, és kísérletet tesz a marxista kultúra újraértékelésére.

A Sous le drapeau du socialisme című folyóirat a Nemzetközi Forradalmi Marxista Föderáció lapja. Fő tartalmi kérdésük a szocializmus és az önkor­mányzati gondolat egyeztetése.

A folyóiratok eme rövid ismertetése kivonat a konferencia első vitanapjának délutánján elhangzott ön-bemutatásokból.

Rövid ismertetés az 1991. április 10. és 12. között folyóiratunk által szervezett nemzetközi találkozóról.

1991. április 10. és 12. között konferenciát tartottunk Budapesten. A konferenciára meghívtuk a baloldali gondolkodás számos ismert kép­viselőjét, valamint különböző európai és tengerentúli baloldali folyó­iratokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az 1989/90-es kelet-európai változások fényében megpróbáljuk az e változásokból is következd elméleti feladatokhoz, a világfolyamatok elemzéséhez, értelmezéséhez (s ezen belül a kapitalizmussal szembeni alternatíva reális lehetősége­inek kereséséhez) összefogni a baloldali gondolkodás erőit. Vélemé­nyünk szerint ugyanis a kelet-európai (orosz) modell összeomlása azt is jelenti, hogy megszűnt egy olyan viszonyítási pont, amely eddig sikerrel tartott össze különböző antikapitalista erőket, részben, mert valamiféle erőközpontjuk volt, részben pedig azáltal, hogy el lehetett határolódni tőle. Márpedig a kapitalizmus kritikusainak ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek, valamiféle viszonyítási pontra mindenképpen szükségük van; ezt azonban a baloldalnak ma teljesen újra kell terem­tenie. Szubjektív indítékunk a kezdeményezésre az volt, hogy a ke­let-európai jobboldali hullám és a baloldali elbizonytalanodás, önmar­cangolás és bénultság viszonyai között mi, az Eszmélet szerkesztői is légüres térben találtuk magunkat; s jól tudtuk azt is, hogy számos elméleti folyóirat van hasonló helyzetben szerte a világon, anélkül, hogy akárcsak információkkal rendelkeznének egymás tevékenységé­ről. Úgy gondoltuk, éppen a jelen helyzet teszi elkerülhetetlenné ele­venebb információs kapcsolatok kiépítését a baloldali lapok között, s bár tudtuk, hogy erre már korábban is történtek kísérletek, most ma­gunkat ajánlottuk egy újabb, talán hatékonyabb kezdeményezés ani­mátoraiként.

Összesen 55 folyóiratnak és 89 magányszemélynek küldtünk meghívót a fenti célokat szolgáló konferenciára, s közülük igen sokan jelezték részvételi szándékukat. Ez is megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sokakban él valóságos igény az effajta együttműködésre.

A konferenciára végül a magyar résztvevőkön kívül 20 folyóirat (34 személy) érkezett meg. Az első munkanapon, április 11-én kerek­asztal-beszélgetésre került sor, s ennek rövid összefoglalása olvasható az alábbiakban.

Először a házigazdák, az Eszmélet szerkesztői, illetve a folyóirat el­nöke, Tőkei Ferenc köszöntötték a vendégeket. Kapitány Gábor a bal­oldali gondolkodás néhány újragondolandó kérdésének felvetésével igyekezett a konferencia számára vitapontokat kínálni (milyen társa­dalmi csoport ma a fejlődés alanya; a politika-e a baloldal legadek­vátabb cselekvési terepe; milyen termelési mód lehet versenyképes a kapitalizmussal stb.). Kapitány Ágnes a kelet-európai átalakulások ma­gyar irodalmát rendszerezte aszerint, hogy milyen típusai vannak e változások értelmezésének. Krausz Tamás pedig a kelet-európai „kon­zervatív forradalmak” természetét elemezte, megkérdőjelezve a de­mokratikus fordulat iránti illúziókat. Ezután került sor a kerekasztal résztvevőinek rövid hozzászólásaira. A vitát Simkó János vezette.

Peter Hess (Németország) arról szólt, hogy az NDK létrejöttekor antifasiszta, demokratikus Németország megteremtése volt a cél, de elfogadva egy sztálinista párt irányítását, ez mind nehezebbé vált, s ebben a baloldalnak is van felelőssége. A mai baloldal fő feladatának a kapitalizmushoz való viszony tisztázását látja.

Enrique Dussel (Mexikó) arra hívta fel a figyelmet, hogy hajla­mosak vagyunk csupán a vezető kapitalista államok helyzetét szem­ügyre venni, pedig a Dél és általában a perifériák is a kapitalizmushoz tartoznak. Európa igen kis, mindössze tíz százaléka a világ népessé­gének; ideje volna a hatalmas többséget is figyelembe venni a világ­méretű programok kidolgozásánál.

Szentes Tamás (Magyarország) lényegében Dussel álláspontját tá­masztotta alá rövid hozzászólásában.

Radu Florian (Románia) emlékeztetett arra, hogy a baloldal né­zetkülönbségeit a jobboldal mindig kihasználta. Mindazonáltal a bal­oldal-jobboldal fogalma egyre zavarosabb, hiszen az ún. szocialista országokban a kommunista pártok sok esetben jobboldali jellegűek voltak, konzervatív erőt képviseltek. Ezekben az országokban nem a szocializmus omlott össze, hanem egy nem kapitalista, periferikus for­ma. Fontosnak minősítette annak az elemzését, hogy mi vitte egyfajta katasztrófa-forgatókönyv felé még azokat a kelet-európai országokat is, ahol pedig átfogó reformfolyamatoknak is volt realitásuk. Általában is sürgette az elemző elméleti munka felélesztését, közös kialakítását.

Vietorisz Tamás (USA) szerint az USA-ban ma általános a meg­győződés, hogy egy globális információs társadalom felé halad a világ, amelyben van egy sor kapitalizmusból átörökített tényező is. Az in­formáció ma áru, de lényege sok tekintetben már ellentétes az áru-ter­mészettel. Az elemzések elhanyagolják a termelési mód kérdését. A jövő szocialista társadalmában nem a „szocialista” elnevezés és az ideologikus szempontok a döntőek, hanem az, hogy ennek fejlett in­formációs technikán kell alapulnia, és fel kell oldania azt az ellent­mondást, amely a jelen kapitalizmusában a termelőerők és a termelési mód között fennáll.

Ivo De Sanctis (Olaszország) szerint a kelet-európai ún. kommu­nista modell összeomlásában a tömegmozgalmak játszották a fő sze­repet. Ez talaja lehet egy demokratikus szocializmus későbbi lehető­ségének. Hangsúlyozta, hogy a legjobb szellemi erők együttes moz­gósításával az ide vezető okoknak, a jelen helyzet elemzésével az ebből következő cselekvésformáknak a megfogalmazásáig kell eljutni.

Julian Bartosz (Lengyelország) vitatkozott azokkal, akik a „posztkommunizmus” kifejezést használják. Az egypárti, központosí­tott rendszerek sem kommunisták, sem szocialisták nem voltak.

Henri Wilno (Franciaország) leszögezte: abban bizonyára vala­mennyien egyetértünk, hogy a Kelet-Európában történtek nem a szo­cializmus bukását jelenük, ám, mivel a világon sokan így látják, el­méleti érvek is szükségesek ezen álláspont alátámasztására. Látni kell például azt is, hogy számos vívmányt – így a társadalombiztosítás rendszerét – a kapitalizmus és a harmadik világ is éppen Kelet-Euró­pától vette át. Másrészt figyelni kell azok megnyerésére is, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik, de úgy vélik, hogy a szocializmus egy speciális, ma már lezártnak tekinthető korszak szocializációs for­mája volt. Leszögezte azt is, hogy a kapitalizmus képtelen az embe­riség alapvető problémáinak megoldására. Aki marxistának tartja ma­gát, annak a gyakorlatban is ki kell állnia a kizsákmányoltak mellett. A baloldal egyik fontos teendője, hogy kiterjessze a demokrácia fo­galmát a gazdaságra is, melynek kapui előtt a liberális demokrácia megáll; illetve hogy a kollektivitás és egyéni aspirációk viszonyában az előbbi eddigi túlhangsúlyozásával szemben az egyének szabad ön-kibontakoztatására kell építeni.

David Ruccio (USA) megjegyezte, hogy az elmúlt 3 évben az USA-beli, marxizmussal foglalkozó konferenciákra a vártnál többen (több ezren) jöttek el. Az emberek érzik a kapitalizmus visszataszító voltát, s nem utasítják el eleve a marxizmust sem. Ó is fontosnak tartja a marxista hagyományok újragondolását, visszaszorulásuk oka­inak elemzését, az elméleti humanizmus problémáival való foglalko­zást, szorgalmazza a tudományban uralkodó pozitivista jelenségek kri­tikáját, az osztályfogalom új használatának megalapozását, a marxi elemzésmód alkalmazását a jelen kérdéseire. A posztindusztriális be­rendezkedéssel kapcsolatban is felmerül: mi ennek a viszonya a ka­pitalizmushoz, s mi a viszonya a marxizmusnak a posztmodernizmushoz?

Gus Fagan (Nagy-Britannia) a kelet-európai szocialista államok összeomlásának gazdasági okai közül az alacsony fokú termelékeny­séget emelte ki, amelyen a munkások az önigazgatás, a munkástulaj­don révén próbáltak volna segíteni – eredménytelenül (l. pl. az ukraj­nai bányászsztrájkokat). Kelet-Európában jelenleg – a privatizáció el­lenére is – az ipar nagy részének állami irányítás alatt kell maradnia; ilyen körülmények között kell kialakítani a gazdaság demokratikus irányításának intézményrendszerét.

Ezután Kemény Csaba vezetésével folytatódott a vita.

A következő felszólaló, Gajo Petrović (Jugoszlávia-Horvátor­szág) is azt állította, hogy Kelet-Európában nem szocializmus volt, s ami volt, nem felelt meg Marx elveinek. Már a jugoszláv kommunisták és Sztálin konfliktusa is módot adott az apológia elutasítására, bizo­nyos fokú elméleti tisztázásra. A marxizmus címén, tudjuk, anti­marxista elméleteket (is) tanítottak. A kritikát árulásnak ítélték. A szo­cializmus – valódi formájában – humanista társadalom, melyben az individuum megvalósíthatja történelmileg kialakult és meghatározott lehetőségeit. S ez nem bukott el.

Frank Cunningham (Kanada) abból indult ki, hogy az Öböl-há­ború felhívta a figyelmet a globális egyenlőtlenségre, az ún. demok­ráciák hatástalanságára. A kapitalizmus politikájának következtében demokratikus döntések is nem demokratikusként jelenhetnek meg, és viszont. Nem szabad összekeverni a népek igényeit és a nemzetközi gazdasági versenyt, mely utóbbi olyan tömbök létrehozásához vezet­het, melyek sértik a bennük részt vevő országok belső gazdásági in­tegritását. Idézte azt a véleményt, mely szerint a fogyasztói társadalom egzigenciái csaknem kizárják a globális egyenlőtlenség megszüntethe­tőségét. Mindez a demokrácia fogalmának árnyékában történik, ezért nagyon fontos a demokrácia és a szocializmus kategóriáinak és egy­máshoz való viszonyuknak vizsgálata.

Nicolas Tertullian (Franciaország): A restauráció és az antimar­xizmus korát éljük. Az ún. létező (= létezett) szocializmusban üldözték vagy háttérbe szorították az autentikus marxista gondolkodókat. (Ilyen például Lukács, ha volt tanítványai ma megtagadják is. Egyébként kialakulóban van valamiféle általános sznobizmus, melyben ma már pl. Sartre is áldozatául esik olyanoknak, akik sem az ő, sem Lukács szellemi nívóját meg sem közelítik.) Végezetül a restaurációs törek­vésekkel szembeni szellemi offenzíva szükségességét hangsúlyozta, abban a meggyőződésben, hogy ehhez elegendő érv van a baloldal birtokában.

Pierre Soulier (Franciaország) egy korábbi hozzászólásra is rea­gálva úgy vélte, hogy a legújabb változások révén kikerülünk ugyan a bürokratikus központosítás világából, a tömegek azonban most sem jutnak szóhoz. Meg kellene vizsgálni a különböző társadalmi rétegek részvételét (arányuk és céljaik tekintetében) az általános folyamatban, ő is egyetért azzal, hogy a periferikus országok tapasztalatait is fel kell használni. Látni kell, hogy jelenleg – 1976 óta – a liberális ka­pitalizmus nagy gazdasági offenzívája határozza meg a folyamatokat: erre kell reagálni az alternatívák keresőinek.

Hannes Hofbauer (Ausztria) azzal kezdte, hogy a 70-es évektől a nyugati baloldal sem tekintette szocializmusnak, ami Kelet-Európá­ban létrejött: akik ma restaurációt emlegetnek, a letűnt rendszer híve­inek utólagos önigazolását teremthetik meg. Arra a kérdésre, hogy Kelet-Európa az „első” vagy a „harmadik” világ felé tart-e, azt vála­szolta, hogy Kelet-Európa nem egységes: ma párhuzamosan folyik benne egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat. A leendő Eu­rópai Unió sok kérdés eldöntésében fontos szerepet játszhat, így ebben is. A Nyugat számára a dezintegrációnak vannak előnyei és hátrányai (előny: befolyásának potenciális kiterjesztése; hátrány: a nyugtalanság fészkeinek fennmaradása). Az sem zárható ki, hogy e két ellentétes folyamat Kelet-Európa kettéoszlásában fog kifejeződni.

Andrea Komlosy (Ausztria) cáfolta azt a véleményt, hogy a letűnt kelet-európai rendszerekről egyáltalán nem lehet szocializmusként be­szélni, hiszen ez a kísérlet, ha politikailag a baloldali embereket el­lenzékbe kényszerítette is, része annak a több mint százéves folya­matnak, amelynek lényege, hogy a lakosság nagyobb része méltányos részesedést kíván magának az anyagi javakból. A változások fő tanul­ságát abban látja, hogy egy ország vagy országcsoport nem vonhatja és nem is vonta ki magát a kapitalizmus világrendszeréből. Ma első­sorban a létlehetőségek megjavításáért vívott harcnak látja realitását.

Ezután került sor Havas Ferenc vitavezetésével a folyóiratok bemu­tatkozására (ennek rövid kivonatát lásd e számunk Lapvárta rovatá­ban), valamint annak eldöntésére, hogy az együttműködés milyen for­máját lehet közös nevezőként elfogadni. A beterjesztett 3 változat (laza együttműködés – szoros együttműködés: szerződés – nemzetközi szer­vezet) közül az elsőt, a laza együttműködési formát ajánló változatot fogadta el mindenki; bár néhányan a szorosabb együttműködést is ak­tuálisnak tartották volna. A javaslatok alapján egy ad hoc szerkesztő­bizottság az alábbi nyilatkozatot szövegezte, amelyhez azután vala­mennyi jelenlévő folyóirat (és néhány magánszemély is) csatlakozott.

SZÁNDÉKNYILATKOZAT

baloldali folyóiratok együttműködéséről

1991. április 11-12-én Budapesten különböző baloldali folyóiratok képviselői megvitatták együttműködésük lehetőségének változata­it, és a következőkben egyeztek meg:

1. Fel kell deríteni a világ minden táján megjelenő baloldali folyóiratok együttműködésének konkrét módjait.
2. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen kicserélik egy­mással közzétett cikkeik kivonatait. (A kivonatokat lehetőleg angol nyelven Kell megfogalmazni.)
3. Az együttműködő folyóiratok minden eszközzel megkönnyítik az eszmék áramlását a folyóiratok között, Ideértve cikkek újraközlését Is.
4. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen tájékoztatják egymást a kölcsönös érdeklődésre számot tartó publikációkról (fo­lyóiratok, könyvek, tanulmányok) és konferenciákról.
5. Az együttműködő folyóiratok megvizsgálják a baloldali fo­lyóiratok között már működő hálózatok és más típusú kapcsolatok, egyebek mellett az információs bulletinek, számítógépes hálózatok stb. lehetőségeit.
6. Az együttműködő folyóiratok igyekeznek minden lehetőséget megragadni képviselőik rendszeres (félévenkénti, évenkénti vagy kétévenkénti) találkozóinak megtartására.
7. Az alapítók felhívnak minden független baloldali folyóiratot (mindenekelőtt az elméleti jellegűeket), hogy a fenti pontokban való egyetértés esetén a magyar Eszmélet folyóiratnál való jelentkezés útján csatlakozzanak e kezdeményezéshez.

1991. április 12-én pénteken Székely Gábor volt a levezető elnök. Ekkor került sor a hosszabb előadásokra.

Az első előadó, Vietorisz Tamás (USA) azzal kezdte előadását, hogy annak két célja van. Az egyik az információs társadalom lénye­gének bemutatása, a másik egy olyan visszavonulási pozíció megfo­galmazása, ahonnan kiindulva könnyebb az orientáció egy humánus szocializmus létrehozása felé, mint egy amerikai típusú liberalizmusra épített gazdasági rendszer talajáról.

Az előadó abból indult ki, hogy kétféle információ van: kurrens és ténylegesen új információ. Kurrens információ pl. a kereskedelmi ügyletek rögzítésének technikája vagy a tőzsdei ármozgások, tehát minden olyan információ, ami a gazdaság és a társadalom mindennapi életfolyamatainak fenntartását szolgálja. Az új információ a változá­sok, a fejlődés előmozdítója, a kutatási-fejlesztési ismereteket gyara­pítja; ilyen minden új művészeti termék, az oktatás egy jó része és minden olyan szellemi teljesítmény, amely a társadalmi mozgást ve­zérli, amely új társadalom felé mutat. A kétfajta információ tisztán információelméleti szempontból abban különbözik, hogy az első típus sokkal inkább mennyiségi jellegű, és így könnyebben csatolható in­formációs hálózatokba – az új információ viszont nagyon nagy mér­tékben minőségi jellegű és sokkal nehezebben cserélhető hálózatok útján. Amerikában a munkavállalók kb. 60%-a ma már az informáci­óval kapcsolatos munkát végez, de ezen belül csak 15-20% körül lehet az új információ.

A tőkés világ vezető országai között nagy különbség mutatkozik a tekintetben, hogy hogyan alkalmazkodnak az információ-átstruktu­rálódáshoz. Az alkalmazkodás egyik momentuma: mennyire tud egy társadalom áttérni a termelés és az értéktöbblet-elvonás új típusára, ahol a munkás maga kontrollálja és fejleszti a munkatevékenységet, részt vesz a vezetésben és a tevékenység napról napra való változta­tásában. Az alkalmazkodás másik momentuma az állam szerepének megváltozása.

Amikor rövid és középtávon a szocialista társadalom nem látszik konstituálhatónak, e tekintetben legalább a japán, illetve francia típusú tervezés rendszerét kellene követnie Kelet-Európának is. Könnyen le­het, hogy az információs gazdaság, bár kapitalista alapon jön létre, az utolsó olyan termelési forma, mely még egyáltalán összefér a kapita­lizmussal, lévén, hogy ellentmondás van az információ lényege és áru­volta között. Egy már megtermelt software-t például ingyen lehetne elosztani a társadalom tagjai között, hiszen semmilyen marginális költ­séget nem tartalmaz; ha pénzért adják, ezzel csak akadályozzák a ter­jedését. Tehát ha az információ a társadalmi érték termelésének je­lenlegi 10-20%-áról esetleg 70-80%-ára emelkedik, akkor az áruvi­szonyokkal fennálló ellentmondás már igen súlyosan fogja érintem a társadalmi termelékenységet és a rendszer történelmi fennmaradásának esélyeit.

Luigi Pestalozza arról az utóbbi évtizedben kibontakozott folya­matról beszélt, amely a kultúra privatizációjaként jellemezhető. 1978 végén nyíltan meghirdették, hogy a kultúrának az ipar, a tőke tulaj­donává kell válnia. Ez annyit tesz, hogy a társadalom azonosítsa magát a tőke igazságával és értékrendszerével. A 60-as és 70-es években a munkásmozgalom, a kommunista párt politikája kedvező feltételeket teremtett az értelmiség és a társadalom közötti kontaktusok gyarapí­tására, a tudás társadalmasítására. A privatizáció során azonban az egyszerű embereket ismét degradálták, az értelmiséget pedig – persze körülhatárolt funkciókkal – mintegy elemelték a társadalomtól. A pri­vatizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy atomizálja az egyéneket, megnehezíti kontaktusaikat, a kollektív kultúra megterem­tését. Ezért a baloldalnak új társadalomelméletre és kulturális straté­giára lenne szüksége. Ma a privatizáció a felsőoktatás és általában a szellemi munka egészére rányomja a bélyegét, és diszpreferálja az önálló gondolkodást. A tömegtájékoztatás is meghatározott részérde­kek propagandaeszközévé vált, az információ a dezinformáció eszkö­zévé lett (lásd pl. az öböl-háború tálalását). Ugyanez látszik például abban az elkeseredett harcban is, amelyet jelenleg Olaszországban kü­lönböző pénzügyi csoportok a Montadori kiadó megszerzéséért vív­nak, méghozzá olyanok, pl. a Benedetti-féle Fiat-üzem, amelyek ko­rábban soha nem foglalkoztak kiadói ügyekkel, kultúrával. Világos, hogy itt a kiadó megszerzése kizárólag a hatalom, a propagandaesz­köz, a befolyásolás megkaparintására irányul, a tudás privatizálásáról van szó. Végül egy szemléletes példát hozott a saját szakterülete, a muzikológia szférájából arra, hogy milyen részletekre is kiterjed a nép­butítás. A háborús filmeket, miközben vizuálisan a tragédia legször­nyűbb részleteit mutatják, csendes, mintegy megnyugtató aláfestő ze­nével tálalják, hogy a nézőnek az a benyomása legyen: a háború végül is nem olyan dolog, amitől nekik, akiket közvetlenül nem érint, ne lehetne nyugodtan és tiszta lelkiismerettel aludniuk… Ez csak egy kis példája annak, ami ma a tudás privatizálásaként, a gondolkozás meg­vásárlásaként, az egyének atomizálásaként, a közösségi kultúra lerom­bolásaként foglalható össze.

Giuseppe Prestipino abból a (parsonsi) modellből indult ki, hogy az emberi társadalomban mindig a materiális termelés, a kultúra, a társadalom és az intézmények kölcsönhatása megy végbe. A külön­böző korszakokban mindig más dominál ezek közül: a primitív for­mációban a termelés, az antik-középkori formában a társadalmi vi­szonylatok (kaszt, osztály), a modernitásban a kultúra, a ráció hatja át a világot (ezt a korszakot a gépi manufaktúra, a politikai hatalom gépezetté tétele, a piac automatizálása, az egyének, osztályok rivali­zációja jellemzi), a posztmodem kort pedig az intézmények dominan­ciájához lehet kötni.

Az előadó egy olyan – kommunista – modell mellett szállt síkra, amely a termelési potenciák igazságos újraelosztását helyezi előtérbe, ezek jobb kihasználása végett: a tudományos információknak, az ener­giaforrásoknak az összes ember érdekében való felhasználását, a ter­melés társadalmi ellenőrzését biztosítja. Hangsúlyozta, hogy a figyel­met az etnikai-helyi konfliktusok felszámolására, a gazdasági károk helyrehozására, a felelősségtudat erősítésére, a kommunizmus felté­teleként a relatív autonómia és a közösségi értékek hegemóniájának kivívására kell összpontosítani.

Gajo Petrović a demokrácia fejlődését vázolta Jugoszlávia törté­netében. Megállapította, hogy Jugoszláviában a demokrácia a háború után szélesebb volt, mint a Szovjetunióban, később azonban konfliktus támadt a politikai vezetés és a filozófusok között. A politikai vezetők elzárták a filozófusok elől a csatornákat, jóllehet ezek is, azok is sza­badságról beszéltek. A politikusok csak kis lépéseket véltek helyesnek a demokrácia közelítésében, de közben persze a hatalmat is meg akar­ták tartani, s ez lett a döntő szempont, ami mindinkább a korlátozások „szükségességéhez” vezette őket. Eközben körvonalazódni kezdett egy demokratikus ellenzék. A 60-as évektől a nemzeti tudat reneszánsza ment végbe, az ellenzéket is nemzeti alapon kezdték besorolni. Foko­zatosan megjelent a köztársasági autonómia is, de ez csak annyit je­lentett, hogy mindenkinek az adott hely bürokratikus vezetéséhez kel­lett alkalmazkodnia. Amikor megjelentek a pluralizmus feltételei, és a nép azokat választotta, akik valóban demokratizálni akartak, a ma­nipuláció is növekedett Bebizonyosodott, hogy aki elnyomást gyako­rol, az előbb-utóbb elveszti hatalmát. Az individualizmus és a nacio­nalizmus előretörése ma ismét felértékeli a demokratikus ellenzék sze­repét és új feladatokat ad a számára.

Luciana Castellina előadása is a konkrét politikai analízis példá­ját nyújtotta: az OKP (a kelet-európai rendszerek összeomlásával pár­huzamos) szétesésének okait elemezte. Megállapította, hogy a kom­munizmusfogalmának legalább két értelme van: 1, az októberi forra­dalommal hatalomra jutott rendszer, illetve 2. a jövőre vonatkozó, de nem utópisztikus idea, amely a kapitalizmus alapvető tulajdonságait (piac, nyereségelv, a szellemi és a fizikai munka szétválasztása) ne­gálja. Véleménye szerint, noha rettenetes dolgok történtek a kommu­nizmus nevében, a kommunizmus újra vonzóerő lesz. A kelet-európai rendszerek a marxizmus elveivel ellentétben fejlődtek, ma új fejlődési pálya indulhat, amelyet neokommunizmusnak lehet nevezni. A ma te­endői közül kiemelte a munka kreativitásának védelmét az elidegene­déssel szemben, a kultúra kommercializálódásának kritikáját, a piac­kritikát, az olyan józan valóságelemzést, amely a kapitalizmus irraci­onalitásának (felesleg-felhalmozás, a kreatív munka, a víz, a levegő jelentőségének csökkenése stb.) empirikus észlelésén alapszik. Figyel­meztetett az új mozgalmak, pl. a diákmozgalom megértésének szük­ségességére; arra, hogy figyelni kell mindenre, ami mozog a társada­lomban. Bízik abban, hogy a jelenlegi sokk után a nemzetközi baloldal eljut az általa is képviselt neokommunista koncepcióig.

David Ruccio abból indult ki, hogy a terv-piac ellentét helyett új viszonyrendszerben kell gondolkodni. A kelet-európai szocializmus összeomlása csak egy forma bukása volt, nem jelenti a marxizmus bukását, mindazonáltal le kell számolni a gazdasági determinizmussal. Nem kerülhetjük meg a szubjektum újraértékelését sem. Az általa hangsúlyozott kollektív szubjektivitás az individuális identitással szem­ben nem a különbségeket erősíti a közösségi lét rovására, hanem azo­kat a közös érdekeket, amelyek el voltak fojtva (a kollektivista rezsi­mek által is).

Rudolf J. Siebert Habermasra hivatkozott, a kriticizmus legkivá-lóbbjának, de hatékony politikusnak is nevezve őt, aki a gyakorlati filozófia hagyományait is védte a posztmodem filozófia antiraciona­lizmusával szemben. Korunk fő kérdéseként azt emelte ki, hogy az ember szolgaviszonyait a szolidaritáselvvel kell végre helyettesíteni. Üdvözölte Kelet-Európa „utolérő” forradalmait (Habermas), amelye­ket az októberi forradalom hibáit kiigazító társadalmi fejlődés meg­nyilvánulásának tekint. A konzervatív nemzeti populizmus és a nyu­gatorientált polgárjogi neoliberalizmus kelet-európai előretörésével kapcsolatban problémának tekinti, hogy jelenleg nincs olyan alterna­tíva, mint 68-ban a „humanista szocializmus” volt.

Az igazi szocialista emancipáció feltétele a burzsoá jog érvénye­sítése: a despotizmus talaján nem lehetséges szocializmus. Habermas, akivel Siebert egyetért, a kommunikatív tevékenység szférájában, a kommunikatív racionalitás érvényesítésében látja a kulcsot, kiemelve, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában nem biztosít elég ellen­állást a társadalom ellentmondásaival szemben.

Nicolas Tertullian szerint ma apokaliptikus képet festenek Kelet-Európáról, és megfeledkeznek az ott jelen volt önálló marxista gon­dolatról, s (kegyetlenül elnyomott) bírálatáról a létező viszonyok fö­lött. A sztálini szocializmus nem tartalmazza a marxizmust. Általában nem ismerik a marxisták itt folytatott ellenállását a sztálinizmussal szemben. Pedig éppen ennek alapján is állítható, hogy a rendszerek (= a kommunizmus) összeomlása nem azonos a marxizmus összeom­lásával. A jelentős marxista gondolkodók (Lukács, Bloch, de pl. Sartre is) egyaránt antisztálinisták voltak. Erre kell ma is támaszkodni, nem pedig a szocializmus végéről beszélni, amikor a sztálinizmus marad­ványai omlottak össze.

Henri Wilno azzal kezdte, hogy Kelet-Európa, jóllehet mindig a piacgazdaságba való átmenetről beszélnek, valójában a kapitalizmus­ba való átmenetet valósítja meg. Ennek ideológiája a neoliberális gaz­dasági paradigma, amely azt állítja, hogy működése konfliktusmentes; hogy a piac szereplői egyenjogúak: hogy az emberek szabadon lépnek ki a piacra; hogy a piac lényegében egyensúlyban van; hogy mindez az optimumot képezi. A létező kapitalizmus azonban nem ilyen. Tele van konfliktusokkal; nem spontaneitásra épül, hanem intézményekre, erőviszonyokra. A kelet-európaiak jelentős része a jelen változásokban a polgárosodás szükségletét éli át. De a Harmadik Világ tapasztalata is az, hogy a privilegizáltakból nem lesz szükségképpen valóságos polgárság. Még ha kialakul is egyfajta polgárság (s nemcsak parazita rétegek), akkor is kérdés, mi lesz a munkásosztállyal? Mi lesz, ha a munkásságra rákényszerítik a munkanélküliséget? Kié lesz a dominan­cia a társadalomban? Mi lesz a szerepe az idegen tőkének? Milyen politikai és társadalmi konfliktusok várhatók? Hogyan fognak, hogyan tudhatnak belépni a világpiacra a kelet-európai országok? A világpiac ugyanis nem egyenlők piaca. Lássuk, miért is invesztálna ebbe a tér­ségbe az idegen töke? Nyilván vagy olcsó nyersanyag és olcsó mun­kaerő fejében, vagy piaca biztosítására – de ezek egyike sem előnyös Kelet-Európa számára. Az előadó Dél-Koreát idézte, ahol sikeres a kapitalizmus, de szakszervezeti demokrácia nélkül, romló életkörül­ményekkel. (Franciaországban 1.580 munkaóra esik egy évre, Dél-Ko­reában 2.800.) Nem szabad elfelejteni, hogy míg a „létező szocializ­mus” elpazarolta a munkaerőt, a kapitalizmusban minden a munka alá van rendelve, általa kiszipolyozva. Van-e új alternatíva? A feltehetőleg igen gyorsan bekövetkező illúzióvesztés talaján ilyen alternatíva ke­resése irányában mozdítja el Kelet-Európát, s ez a Nyugatot is új pá­lyára lendítheti.

Ezzel a délelőtti előadások véget értek, s lehetőség nyílt a hozzászó­lásokra.

Tőkei Ferenc is azokhoz csatlakozott, akik azt állítják, hogy nem a marxizmus dőlt össze, hanem a sztálinizmus. A sztálinizmus lénye­gét abban határozta meg, hogy utópikus módon „egy országban”, te­rületileg körülhatároltan próbálkozott egy új társadalom felépítésével (ez ugyanis strukturálisan akkor is így van, ha az „egy ország” idővel tucatnyi állam területére terjedt ki). Az utópiamegvalósítási kísérletek mindig csődbe mennek. Természetükből következik a terror is, mert utópiát csak erőszakosan lehet „bevezetni”. A marxizmus mindig az utópiák ellen, az elmélet megtisztításáért is folytatott küzdelmet jelen­tett. Világos, hogy ha a kapitalizmus világrendszer, a szocializmust sem lehet tőle független területen megvalósítani.

Peter Annear hozzászólása szerint 1985-től vált egyértelművé az a felismerés, hogy a „létező szocializmus” mint a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető út járhatatlan. 1989 után új polarizációk oszt­ják meg a társadalmakat, nem a jobb- és baloldal között húzódik a fő határvonal, hanem, például a cseheknél, az IMF-barát keresz­ténydemokraták és a liberálisok között. Magyarországon hasonló a felállás. A fő veszély a klasszikus kapitalizmus felé fordulás, de az állam és piac összefonódásának is van realitása.

Nikosz Kociasz azzal kezdte hozzászólását, hogy egy provokatív tézist szeretne felvetni: ő húsz évvel ezelőtt antisztálinistaként hatá­rozta volna meg magát, de ma túlhaladottnak tekinti az e kategóriák­ban való elemzést. A baloldalon az antisztálinizmus ma új dogmatiz­mus forrásává válhat, hiszen a dogmatizmus azt jelenti, hogy az em­berek bizonyos jelenségektől félnek, ahelyett, hogy új kérdéseket vetnének fel. Az, hogy Sztálin az ok, túl egyszerű. Vajon Marxnak minden válasza megvolt, csak Sztálin akadályozta meg ezek érvény­re jutását? Sürgősen fel kell tárni elméletileg a marxizmus és a baloldal válságának okait, s nem csak beszélni a válság tényéről.

Mi, marxisták, sokat ostoroztuk a hibás válaszokat, de sok kér­désről lemaradtunk, amit a nem-marxista értelmiség vetett fel, s ké­sőbb sem tudtuk megelőzni őket. Ez komoly felelősségünk.

Enrique Dussel – immár a délutáni ülésszakon – ismét arról be­szélt, hogy a kapitalizmus iránti illúziók Kelet-Európájában annak tu­datosítása válik szükségessé, hogy a nemzetközi természetű tőke cent­rális és perifériális kapitalizmusból áll, nem lehet pusztán csak a cent­rálissal azonosítani. A Marxhoz való visszafordulás sokat segíthet a mai ellentmondások megértéséhez is. Ám a marxi életmű 75%-a va­lójában még ismeretlen. Kevéssé ismertek Marx fejtegetései az érték és a csereérték különbségéről, vagy azok az elemzések, amelyek azt bizonyítják, hogy a szegények léte miként integráns része a tőkének. Ha visszatérünk Marxhoz, látjuk, hogy Kína és India is kapitalista. No és Kuba és Santo Domingo? Az is a kapitalizmus része, csak rosszabb: a „fejlődő” országokban nem tud úgy fejlődni a kapitaliz­mus, mint Európában. Valószínűleg új elképzelésre van szükség. Nem feledhetjük el, hogy a világ 80%-a az éhezés zónájában van, és csak 10%-a fejlett. De remélhetőleg a következő konferenciánkon jön majd valaki Ázsiából illetve Afrikából, és ő majd optimista lesz.

Marija Hevesi (a Marxról a Szovjetunióban folytatott viták kap­csán) először megállapította, hogy mivel a civilizáció a kapitalizmus­ban az elidegenedéssel fonódik össze, az antikapitalista alternatíva keresése még sokáig aktuális lesz. Marx néhány alapgondolatát sorra véve: van, aki szerint Marx formációelmélete csupán egy chiliasztikus utópia. Mások szerint érvényes ugyan, de csak a közép-európai civi­lizációra. Hasonló kétellyel illetik azt a tételt, hogy a proletariátus a „megváltó” osztály (amit főleg Lukács Történelem és osztálytudat c. műve alapján értelmeznek). De ha ez nem fogadható el, felmerül az a kérdés is, miképpen viszonyuljunk Marx tulajdonfelfogásához? Az ő válasza: a társadalmi tulajdon fogalma nem csak gazdasági, hanem szociokulturális kategória.

Gáli Ernő a romániai magyar baloldalról beszélt. Ő is azt hang­súlyozta, hogy ami történt, az nem a szocializmus, hanem az állam­szocializmus csődje. De attól ez még trauma, személyes sorsok tragé­diáit jelenti. Ha Magyarországon perifériára szorult a baloldal, még-inkább így van ez Romániában, ahol diszkreditálása még végletesebb volt, s ma jobboldali kurzus fenyeget. A romániai magyar baloldal sokáig hamis illúziók rabja volt. Energiáit csupán a magyar kultúra védelmére fordította, bár ez sem volt hasztalan: néhány értéket (a hű­ség, a nacionalizmusellenesség, az antifasizmus, a románság érzékeny­sége iránti empátia stb.) sikerült kifejlesztenie magában: ezekre kell építeni a jövőben is.

Radu Florian úgy látja, hogy a kelet-európai országok többségé­ben tőkés restauráció zajlik, de a fejlett kapitalizmus előfeltételei nin­csenek meg. Nincsenek jelen a fogyasztásösztönzés feltételei. Perifé­rikus gazdaság, latin-amerikai jellegű szegénység kialakulásának van leginkább valószínűsége. S reális az a veszély, hogy a gazdasági-tár­sadalmi fejletlenség konzerválódik. A társadalmi fejlődésnek nemcsak gazdasági vonatkozásai vannak (amelyekben a fejlett kapitalizmus viszonylag a legsikeresebb). A szocializmus csak akkor lehel uralkodó irányzat, ha be tudja bizonyítani, hogy képes a globális haladás elöbbrevitelére.

Jelenleg a tőkés Európa javában szerveződik, a baloldal Európája viszont még nem nagyon nyilvánul meg. Bizonytalanná teszi a világ­fejlődést az USA és Japán szerepe is. A fejlemények kiszámíthatatla­nok, a baloldal dezorientált, megosztott, nem tud szocialista mozgal­makat szervezni. Halaszthatatlan a baloldal megújulása, elkövetett hi­báinak elemzése, egy új szocialista társadalmi elképzelés és pragmatikus gazdaságpolitikai alternatíva kidolgozása.

Frank Cunnigham közölte: az előző napi kerekasztal-beszélgeté­sen feltett körkérdésére, hogy tudniillik miként is lehetne meghatározni a szocializmus fogalmát, 15 választ kapott. A kapott definíciókat ilyen hangsúlyok jellemzik: kölcsönös segítség, antikapitalista gyakorlat, a termelés kollektív megszervezése, az egyének önszerveződése, 2 de­finíció pedig azonos a demokráciáéval. A demokrácia: önszerveződő társadalom, mindenkinek egyenlő jogok biztosítása, egyenlő esélyek, materiális és kulturális egyenlőség, egyenlő részvétel, egyéni érdekek érvényesítése a közérdek megvalósítása érdekében; s jött olyan meg­határozás is, mely szerint a demokrácia azok társadalma, akiknek nem ültetnek jobb kormányt a nyakukra, mint amilyet megérdemelnek. A két kategória összefüggését háromféleképpen lehet értelmezni: 1. a szocializmus és a demokrácia kölcsönösen összefüggenek; 2. az igazi szocializmus automatikusan magával hozza a demokráciát; 3. eltérő dolgokról van szó, és a szocializmus hozza vagy hozhatja magával a demokráciát. Szerinte a demokrácia folyamat. Mindenütt jelen van va­lamilyen foka, de többnyire jelen van az antidemokrácia valamilyen eleme is. Egy társadalom akkor nem-demokratikus, ha ez utóbbiak vannak túlsúlyban. Semmiféle interakció sem elképzelhető valamelyes demokrácia megléte nélkül. A kérdés az, hogy miképpen lehet növel­ni? A demokrácia nem öncélú: a gazdaság, a politika jobb funkcio­nálását biztosítja. Ha önmagáért tekintjük célnak, akkor a ráépüld „de­mokratikus” intézményrendszer is öncélúvá válik. Nem véletlen, hogy a válaszolók közül senki sem utalt szervezett politikai mozgalomra, hiszen nyilvánvaló, hogy az ezzel járó szektás jelleg szükségképpen nem-demokratikus tendenciákhoz vezet – állapította meg az előadó. A demokrácia feloldandó ellentmondásának nevezte viszont, hogy ha az embereket kívánságaik szerint irányítják, és adott esetben a kapi­talizmust óhajtják, akkor ezt egy demokráciában el kell fogadni. A szocialistáknak tehát valamiképpen el kellene érniük, hogy az emberek ne a kapitalizmust akarják.

Leopold Spira abból indult ki, hogy a baloldalon belül is túl sok a bürokratikus elem, s így a baloldal nem tudja hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket. Újra jelentős probléma a nacionalizmus. Ausztri­ában az utóbbi időben kialakult munkásság jelentős része nem osztrák, s komoly feladat az, hogy az osztrákokkal elfogadtassák: egyenlőként tekintsenek a bevándorlókra, vendégmunkásokra. Egyébként a beván­dorlók első asszimilálódási reflexe is egyfajta sovinizmus (antiszemi­tizmus, rasszizmus stb.) belsővé tétele volt.

Nikosz Kociasz megállapította, hogy a jelen válság elméleti elem­zéséhez tudományos kritériumok kellenek, nem lehet közgazdasági szintre redukálni a válság elemzését. Castellinához hasonlóan ő is megkülönböztette a „marxizmus” fogalmának azt a két változatát, mely szerint 1. ha a marxizmus a kommunista mozgalom elmélete és gyakorlata – ami bürokratizáltságához vezetett, s ami Foucault kife­jezésével, az „agy rendőre” funkciójába juttatta -, akkor ez a valami ma olyan krízishez jutott, amely – üdvözlendő módon – összeomlásba torkollik. 2. Ha azonban fordulat következik be a marxizmusban, és képes egy új fejlődési pályához kapcsolódni, akkor igenis van jövője. Az elmélet válságának forrásai közül az előadó az alábbiakat sorolta fel: a marxizmus – az ún. szocialista országokban – túlságosan leíró jellegű volt, képviselői rendre elbeszéltek egymás mellett, a termékeny viták elsorvadtak (ez a „párhuzamos beszélés” szerinte ezt a konfe­renciát is jellemzi); a marxizmust nem kezelték tudományként, hanem tudománytalan apológiáját emelték gyakorlattá; legitimációs teóriává próbálták alacsonyítani; a társadalomtudományokon kívüli tudo­mányok eredményeit nem integrálták a társadalomtudományokba, s ezzel elsekélyesítették őket; a marxizmuson kívüli iskolák gondolatait elvetették; a másként gondolkodókkal szemben hangsúlyozták azok egyoldalúságait, s elfelejtették, hogy ha nem egyoldalúságaikra he­lyezték volna a hangsúlyt, számos termékeny szemponthoz jutottak volna általuk – így viszont maguk is egyoldalúságokba estek. Vége­zetül hangsúlyozta, arra is fontos felfigyelni, hogy a modern kapita­lizmushoz más szervezeti struktúrák is tartoznak: a Kommün, majd (a huszadik század terrorisztikus periódusában előtérbe került) szocialis­ta, kommunista pártok korszakai után megint új formát kell találni a baloldali mozgalmak számára.

Julian Bartosz érvelése szerint a szocialista mozgalmak a tizen­kilencedik században is célnak tekintették, hogy a polgári szabad­ságjogokat kiharcolják a negyedik rend számára is. Az államszocia­lizmus diktatúrájával, rendkívüli állapotaival, cenzúrájával, politikai rendőrségével szemben pozitívan kell értékelni a mostani kelet-európai változásokat. Látni kell, hogy a rendszerrel szembeni ellenállást nem­csak a gazdasági jogok követelése, hanem éppen a politikai szabad­ságtörekvések is motiválták. De nyomban felmerül az is, hogy az óri­ásivá növekvő munkanélküliség stb. viszonyai között mennyire képesek az emberek egyáltalán igénybe venni a politikai szabadságjogokat? Bűn volt a munkásmozgalomtól – amely állampárttá dicsőítette magát -, hogy azt mondta a kisembernek: „mi helyetted is döntünk”, „neked nem kell önállóság”. És az emberek a relatív biztonság érdekében hajlandóak voltak lenyelni a politikai szabadságjogok hiányát. Ma azonban nem volna szabad a politikai szabadságjogok ellentételeként lenyelni a létbiztonság feladását. A kettő együttes megvalósítása a fő feladat ezekben az országokban.

Peter Hess szerint ma a globális humanizációs problémák állnak a közgondolkodás előterében. De mivel mindezt különválasztják a ka­pitalista politikától, ezeket sem lehet megoldani. A tőke ugyan elren­dez néhány kérdést, ám világméretekben fel is halmoz problémákat (a munka bizonytalansága, ökológiai válság, szolidaritáshiány, egyen­lőségképtelenség, a háborúhoz, erőszakhoz való viszony stb.).

Pierre Soulier megállapította, hogy a berlini fal ledőlése jelkép; annak jelképe, hogy legyőztetett az ellenség: a sztálinizmus, amely az októberi forradalom óta szocializmus címén egy totalitárius rendszer kiépítésével vezette félre a népeket, s kisajátítva a „szocializmus” fo­galmát, létével befagyasztotta a forradalmi mozgásokat. A vonzerejét vesztett „népi demokráciával” szemben ma az önkormányzaton ala­puló köztársaságnak kell a szocialisták célját képeznie: nagyon fontos, hogy a szocialisták ne egyfajta elitet alkossanak a tömeg fölött, hanem egy pluralista alapon szerveződő antikapitalista front részeként hatá­rozzák meg magukat. Nem a hatalom mindenáron való megközelíté­sére kell törekedniük, hanem segítséget kell nyújtaniuk a tömegeknek az átalakulásokhoz.

Andrea Komlosy, az utolsó felszólaló, történeti áttekintésre vál­lalkozott. Rámutatott, hogy az ún. „szocialista” országok mindig is a Nyugathoz igazodtak, a nyugati fejlődési minta utánzására törekedtek. Túlsúlyos ipari preferencia alakult ki: az extenzív fejlődés elérte a maga határait; a fejlődés mennyiségi volt, nem minőségi. Mindezek okai közé sorolhatjuk azt a tényt, hogy az ipari fejlődés túl későn következett be; utalhatunk a kelet-európai országok sorsát meghatáro­zó történelmi függőségre, az elszigeteltségre és a modernizációs tech­nika alkalmazásának korlátaira. A növekedés idején ezekben az orszá­gokban konszenzus volt a politikai irányítás és a nép között. De el­kerülhetetlen változások következtek be. A fejlődéshez a nyugati technika importjához folyamodtak, ennek finanszírozásához hitelek kellettek. Az egyes országok mindinkább külön próbálkoztak, mind fontosabbá vált a konkurrenciaképesség. Mindent egybevetve fokozó­dó mértékben alkalmazkodtak a Nyugat gazdaságpolitikájához.

Nyugaton viszont a hatvanas évektől makacs válság alakult ki. A profitok csökkentek, a tőke a spekuláció felé fordult, illetve szen­vedélyesen kutatott új piacok és olcsó termelőerő után. Kelet-Európa megérett erre a szerepre. Az integráció mint eszköz kifulladt, megbu­kott. A fejlesztések túl drágának, konkurrenciaképtelennek bizonyul­tak. Az importéhség azt is eredményezte, hogy a válság következmé­nyeit is „importálták”. Bezúdultak az olajárrobbanás hatásai, a kama­tok növekedése: az adósságcsapda bezárult. Az állami bürokrácia el akarta odázni a válságot: újabb hiteleket vettek fel. Hogy a hatalmat mentsék, reformokba kezdtek, ám ezek eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva, hiszen a külgazdasági nyitás aláásta az egyetlen előnyt, amellyel ezek az országok a Nyugattal szemben rendelkeztek: a hata­lomösszpontosítással kézben tartott gazdaságirányítás lehetőségét. A folyamat végső lépéseként a felhalmozott hatalmat átadták az IMF-nek.

Mivel ezután hozzászólások már nem érkeztek, a konferencia házi­gazdájának szerepét ellátó Eszmélet főszerkesztője. Kapitány Gábor berekesztette a tanácskozást. Zárszavában a szerkesztőség munkatársai nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek, hogy részt vegyenek ezen az eszmecserén, illetve azoknak, akik a konferencia működtetéséhez járultak hozzá fáradhatatlan munkájukkal. Megkö­szönte a Lukács György Alapítvány, a Villányi Úti Konferenciaköz­pont és Szabadegyetem Alapítvány, a Csillebérci Ifjúsági és Gyermek Központ, a Népszabadság, az Express Ifjúsági Utazási Iroda, az Ag-roinvest, az Optimist International Filozófus Optimista Klub, a Mu­zsikás Együttes, az Eszmélet Baráti Kör (név szerint is Csanády And­rás, Durucskó Mihály, Forgács Iván, Gál József, Gálné Kaposy Márta, Kemény Csaba, Kósa Judit, Kovács Katalin, Lugosi Győző, Marton Imre, M. Tóth László, Rytkó Emília, Sarlós Júlia, Siklósi Attila, Simkó János, Slemmer László, Szász Katalin, Sz. Bíró Zoltán, Székely Gábor, Zalai K. László), valamint a Petőfi Sándor Gimnázium diákjainak tá­mogatását, illetve közreműködését.