Rövid ismertetés az 1991. április 10. és 12. között folyóiratunk által szervezett nemzetközi találkozóról.

1991. április 10. és 12. között konferenciát tartottunk Budapesten. A konferenciára meghívtuk a baloldali gondolkodás számos ismert kép­viselőjét, valamint különböző európai és tengerentúli baloldali folyó­iratokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az 1989/90-es kelet-európai változások fényében megpróbáljuk az e változásokból is következd elméleti feladatokhoz, a világfolyamatok elemzéséhez, értelmezéséhez (s ezen belül a kapitalizmussal szembeni alternatíva reális lehetősége­inek kereséséhez) összefogni a baloldali gondolkodás erőit. Vélemé­nyünk szerint ugyanis a kelet-európai (orosz) modell összeomlása azt is jelenti, hogy megszűnt egy olyan viszonyítási pont, amely eddig sikerrel tartott össze különböző antikapitalista erőket, részben, mert valamiféle erőközpontjuk volt, részben pedig azáltal, hogy el lehetett határolódni tőle. Márpedig a kapitalizmus kritikusainak ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek, valamiféle viszonyítási pontra mindenképpen szükségük van; ezt azonban a baloldalnak ma teljesen újra kell terem­tenie. Szubjektív indítékunk a kezdeményezésre az volt, hogy a ke­let-európai jobboldali hullám és a baloldali elbizonytalanodás, önmar­cangolás és bénultság viszonyai között mi, az Eszmélet szerkesztői is légüres térben találtuk magunkat; s jól tudtuk azt is, hogy számos elméleti folyóirat van hasonló helyzetben szerte a világon, anélkül, hogy akárcsak információkkal rendelkeznének egymás tevékenységé­ről. Úgy gondoltuk, éppen a jelen helyzet teszi elkerülhetetlenné ele­venebb információs kapcsolatok kiépítését a baloldali lapok között, s bár tudtuk, hogy erre már korábban is történtek kísérletek, most ma­gunkat ajánlottuk egy újabb, talán hatékonyabb kezdeményezés ani­mátoraiként.

Összesen 55 folyóiratnak és 89 magányszemélynek küldtünk meghívót a fenti célokat szolgáló konferenciára, s közülük igen sokan jelezték részvételi szándékukat. Ez is megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sokakban él valóságos igény az effajta együttműködésre.

A konferenciára végül a magyar résztvevőkön kívül 20 folyóirat (34 személy) érkezett meg. Az első munkanapon, április 11-én kerek­asztal-beszélgetésre került sor, s ennek rövid összefoglalása olvasható az alábbiakban.

Először a házigazdák, az Eszmélet szerkesztői, illetve a folyóirat el­nöke, Tőkei Ferenc köszöntötték a vendégeket. Kapitány Gábor a bal­oldali gondolkodás néhány újragondolandó kérdésének felvetésével igyekezett a konferencia számára vitapontokat kínálni (milyen társa­dalmi csoport ma a fejlődés alanya; a politika-e a baloldal legadek­vátabb cselekvési terepe; milyen termelési mód lehet versenyképes a kapitalizmussal stb.). Kapitány Ágnes a kelet-európai átalakulások ma­gyar irodalmát rendszerezte aszerint, hogy milyen típusai vannak e változások értelmezésének. Krausz Tamás pedig a kelet-európai „kon­zervatív forradalmak” természetét elemezte, megkérdőjelezve a de­mokratikus fordulat iránti illúziókat. Ezután került sor a kerekasztal résztvevőinek rövid hozzászólásaira. A vitát Simkó János vezette.

Peter Hess (Németország) arról szólt, hogy az NDK létrejöttekor antifasiszta, demokratikus Németország megteremtése volt a cél, de elfogadva egy sztálinista párt irányítását, ez mind nehezebbé vált, s ebben a baloldalnak is van felelőssége. A mai baloldal fő feladatának a kapitalizmushoz való viszony tisztázását látja.

Enrique Dussel (Mexikó) arra hívta fel a figyelmet, hogy hajla­mosak vagyunk csupán a vezető kapitalista államok helyzetét szem­ügyre venni, pedig a Dél és általában a perifériák is a kapitalizmushoz tartoznak. Európa igen kis, mindössze tíz százaléka a világ népessé­gének; ideje volna a hatalmas többséget is figyelembe venni a világ­méretű programok kidolgozásánál.

Szentes Tamás (Magyarország) lényegében Dussel álláspontját tá­masztotta alá rövid hozzászólásában.

Radu Florian (Románia) emlékeztetett arra, hogy a baloldal né­zetkülönbségeit a jobboldal mindig kihasználta. Mindazonáltal a bal­oldal-jobboldal fogalma egyre zavarosabb, hiszen az ún. szocialista országokban a kommunista pártok sok esetben jobboldali jellegűek voltak, konzervatív erőt képviseltek. Ezekben az országokban nem a szocializmus omlott össze, hanem egy nem kapitalista, periferikus for­ma. Fontosnak minősítette annak az elemzését, hogy mi vitte egyfajta katasztrófa-forgatókönyv felé még azokat a kelet-európai országokat is, ahol pedig átfogó reformfolyamatoknak is volt realitásuk. Általában is sürgette az elemző elméleti munka felélesztését, közös kialakítását.

Vietorisz Tamás (USA) szerint az USA-ban ma általános a meg­győződés, hogy egy globális információs társadalom felé halad a világ, amelyben van egy sor kapitalizmusból átörökített tényező is. Az in­formáció ma áru, de lényege sok tekintetben már ellentétes az áru-ter­mészettel. Az elemzések elhanyagolják a termelési mód kérdését. A jövő szocialista társadalmában nem a „szocialista” elnevezés és az ideologikus szempontok a döntőek, hanem az, hogy ennek fejlett in­formációs technikán kell alapulnia, és fel kell oldania azt az ellent­mondást, amely a jelen kapitalizmusában a termelőerők és a termelési mód között fennáll.

Ivo De Sanctis (Olaszország) szerint a kelet-európai ún. kommu­nista modell összeomlásában a tömegmozgalmak játszották a fő sze­repet. Ez talaja lehet egy demokratikus szocializmus későbbi lehető­ségének. Hangsúlyozta, hogy a legjobb szellemi erők együttes moz­gósításával az ide vezető okoknak, a jelen helyzet elemzésével az ebből következő cselekvésformáknak a megfogalmazásáig kell eljutni.

Julian Bartosz (Lengyelország) vitatkozott azokkal, akik a „posztkommunizmus” kifejezést használják. Az egypárti, központosí­tott rendszerek sem kommunisták, sem szocialisták nem voltak.

Henri Wilno (Franciaország) leszögezte: abban bizonyára vala­mennyien egyetértünk, hogy a Kelet-Európában történtek nem a szo­cializmus bukását jelenük, ám, mivel a világon sokan így látják, el­méleti érvek is szükségesek ezen álláspont alátámasztására. Látni kell például azt is, hogy számos vívmányt – így a társadalombiztosítás rendszerét – a kapitalizmus és a harmadik világ is éppen Kelet-Euró­pától vette át. Másrészt figyelni kell azok megnyerésére is, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik, de úgy vélik, hogy a szocializmus egy speciális, ma már lezártnak tekinthető korszak szocializációs for­mája volt. Leszögezte azt is, hogy a kapitalizmus képtelen az embe­riség alapvető problémáinak megoldására. Aki marxistának tartja ma­gát, annak a gyakorlatban is ki kell állnia a kizsákmányoltak mellett. A baloldal egyik fontos teendője, hogy kiterjessze a demokrácia fo­galmát a gazdaságra is, melynek kapui előtt a liberális demokrácia megáll; illetve hogy a kollektivitás és egyéni aspirációk viszonyában az előbbi eddigi túlhangsúlyozásával szemben az egyének szabad ön-kibontakoztatására kell építeni.

David Ruccio (USA) megjegyezte, hogy az elmúlt 3 évben az USA-beli, marxizmussal foglalkozó konferenciákra a vártnál többen (több ezren) jöttek el. Az emberek érzik a kapitalizmus visszataszító voltát, s nem utasítják el eleve a marxizmust sem. Ó is fontosnak tartja a marxista hagyományok újragondolását, visszaszorulásuk oka­inak elemzését, az elméleti humanizmus problémáival való foglalko­zást, szorgalmazza a tudományban uralkodó pozitivista jelenségek kri­tikáját, az osztályfogalom új használatának megalapozását, a marxi elemzésmód alkalmazását a jelen kérdéseire. A posztindusztriális be­rendezkedéssel kapcsolatban is felmerül: mi ennek a viszonya a ka­pitalizmushoz, s mi a viszonya a marxizmusnak a posztmodernizmushoz?

Gus Fagan (Nagy-Britannia) a kelet-európai szocialista államok összeomlásának gazdasági okai közül az alacsony fokú termelékeny­séget emelte ki, amelyen a munkások az önigazgatás, a munkástulaj­don révén próbáltak volna segíteni – eredménytelenül (l. pl. az ukraj­nai bányászsztrájkokat). Kelet-Európában jelenleg – a privatizáció el­lenére is – az ipar nagy részének állami irányítás alatt kell maradnia; ilyen körülmények között kell kialakítani a gazdaság demokratikus irányításának intézményrendszerét.

Ezután Kemény Csaba vezetésével folytatódott a vita.

A következő felszólaló, Gajo Petrović (Jugoszlávia-Horvátor­szág) is azt állította, hogy Kelet-Európában nem szocializmus volt, s ami volt, nem felelt meg Marx elveinek. Már a jugoszláv kommunisták és Sztálin konfliktusa is módot adott az apológia elutasítására, bizo­nyos fokú elméleti tisztázásra. A marxizmus címén, tudjuk, anti­marxista elméleteket (is) tanítottak. A kritikát árulásnak ítélték. A szo­cializmus – valódi formájában – humanista társadalom, melyben az individuum megvalósíthatja történelmileg kialakult és meghatározott lehetőségeit. S ez nem bukott el.

Frank Cunningham (Kanada) abból indult ki, hogy az Öböl-há­ború felhívta a figyelmet a globális egyenlőtlenségre, az ún. demok­ráciák hatástalanságára. A kapitalizmus politikájának következtében demokratikus döntések is nem demokratikusként jelenhetnek meg, és viszont. Nem szabad összekeverni a népek igényeit és a nemzetközi gazdasági versenyt, mely utóbbi olyan tömbök létrehozásához vezet­het, melyek sértik a bennük részt vevő országok belső gazdásági in­tegritását. Idézte azt a véleményt, mely szerint a fogyasztói társadalom egzigenciái csaknem kizárják a globális egyenlőtlenség megszüntethe­tőségét. Mindez a demokrácia fogalmának árnyékában történik, ezért nagyon fontos a demokrácia és a szocializmus kategóriáinak és egy­máshoz való viszonyuknak vizsgálata.

Nicolas Tertullian (Franciaország): A restauráció és az antimar­xizmus korát éljük. Az ún. létező (= létezett) szocializmusban üldözték vagy háttérbe szorították az autentikus marxista gondolkodókat. (Ilyen például Lukács, ha volt tanítványai ma megtagadják is. Egyébként kialakulóban van valamiféle általános sznobizmus, melyben ma már pl. Sartre is áldozatául esik olyanoknak, akik sem az ő, sem Lukács szellemi nívóját meg sem közelítik.) Végezetül a restaurációs törek­vésekkel szembeni szellemi offenzíva szükségességét hangsúlyozta, abban a meggyőződésben, hogy ehhez elegendő érv van a baloldal birtokában.

Pierre Soulier (Franciaország) egy korábbi hozzászólásra is rea­gálva úgy vélte, hogy a legújabb változások révén kikerülünk ugyan a bürokratikus központosítás világából, a tömegek azonban most sem jutnak szóhoz. Meg kellene vizsgálni a különböző társadalmi rétegek részvételét (arányuk és céljaik tekintetében) az általános folyamatban, ő is egyetért azzal, hogy a periferikus országok tapasztalatait is fel kell használni. Látni kell, hogy jelenleg – 1976 óta – a liberális ka­pitalizmus nagy gazdasági offenzívája határozza meg a folyamatokat: erre kell reagálni az alternatívák keresőinek.

Hannes Hofbauer (Ausztria) azzal kezdte, hogy a 70-es évektől a nyugati baloldal sem tekintette szocializmusnak, ami Kelet-Európá­ban létrejött: akik ma restaurációt emlegetnek, a letűnt rendszer híve­inek utólagos önigazolását teremthetik meg. Arra a kérdésre, hogy Kelet-Európa az „első” vagy a „harmadik” világ felé tart-e, azt vála­szolta, hogy Kelet-Európa nem egységes: ma párhuzamosan folyik benne egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat. A leendő Eu­rópai Unió sok kérdés eldöntésében fontos szerepet játszhat, így ebben is. A Nyugat számára a dezintegrációnak vannak előnyei és hátrányai (előny: befolyásának potenciális kiterjesztése; hátrány: a nyugtalanság fészkeinek fennmaradása). Az sem zárható ki, hogy e két ellentétes folyamat Kelet-Európa kettéoszlásában fog kifejeződni.

Andrea Komlosy (Ausztria) cáfolta azt a véleményt, hogy a letűnt kelet-európai rendszerekről egyáltalán nem lehet szocializmusként be­szélni, hiszen ez a kísérlet, ha politikailag a baloldali embereket el­lenzékbe kényszerítette is, része annak a több mint százéves folya­matnak, amelynek lényege, hogy a lakosság nagyobb része méltányos részesedést kíván magának az anyagi javakból. A változások fő tanul­ságát abban látja, hogy egy ország vagy országcsoport nem vonhatja és nem is vonta ki magát a kapitalizmus világrendszeréből. Ma első­sorban a létlehetőségek megjavításáért vívott harcnak látja realitását.

Ezután került sor Havas Ferenc vitavezetésével a folyóiratok bemu­tatkozására (ennek rövid kivonatát lásd e számunk Lapvárta rovatá­ban), valamint annak eldöntésére, hogy az együttműködés milyen for­máját lehet közös nevezőként elfogadni. A beterjesztett 3 változat (laza együttműködés – szoros együttműködés: szerződés – nemzetközi szer­vezet) közül az elsőt, a laza együttműködési formát ajánló változatot fogadta el mindenki; bár néhányan a szorosabb együttműködést is ak­tuálisnak tartották volna. A javaslatok alapján egy ad hoc szerkesztő­bizottság az alábbi nyilatkozatot szövegezte, amelyhez azután vala­mennyi jelenlévő folyóirat (és néhány magánszemély is) csatlakozott.

SZÁNDÉKNYILATKOZAT

baloldali folyóiratok együttműködéséről

1991. április 11-12-én Budapesten különböző baloldali folyóiratok képviselői megvitatták együttműködésük lehetőségének változata­it, és a következőkben egyeztek meg:

1. Fel kell deríteni a világ minden táján megjelenő baloldali folyóiratok együttműködésének konkrét módjait.
2. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen kicserélik egy­mással közzétett cikkeik kivonatait. (A kivonatokat lehetőleg angol nyelven Kell megfogalmazni.)
3. Az együttműködő folyóiratok minden eszközzel megkönnyítik az eszmék áramlását a folyóiratok között, Ideértve cikkek újraközlését Is.
4. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen tájékoztatják egymást a kölcsönös érdeklődésre számot tartó publikációkról (fo­lyóiratok, könyvek, tanulmányok) és konferenciákról.
5. Az együttműködő folyóiratok megvizsgálják a baloldali fo­lyóiratok között már működő hálózatok és más típusú kapcsolatok, egyebek mellett az információs bulletinek, számítógépes hálózatok stb. lehetőségeit.
6. Az együttműködő folyóiratok igyekeznek minden lehetőséget megragadni képviselőik rendszeres (félévenkénti, évenkénti vagy kétévenkénti) találkozóinak megtartására.
7. Az alapítók felhívnak minden független baloldali folyóiratot (mindenekelőtt az elméleti jellegűeket), hogy a fenti pontokban való egyetértés esetén a magyar Eszmélet folyóiratnál való jelentkezés útján csatlakozzanak e kezdeményezéshez.

1991. április 12-én pénteken Székely Gábor volt a levezető elnök. Ekkor került sor a hosszabb előadásokra.

Az első előadó, Vietorisz Tamás (USA) azzal kezdte előadását, hogy annak két célja van. Az egyik az információs társadalom lénye­gének bemutatása, a másik egy olyan visszavonulási pozíció megfo­galmazása, ahonnan kiindulva könnyebb az orientáció egy humánus szocializmus létrehozása felé, mint egy amerikai típusú liberalizmusra épített gazdasági rendszer talajáról.

Az előadó abból indult ki, hogy kétféle információ van: kurrens és ténylegesen új információ. Kurrens információ pl. a kereskedelmi ügyletek rögzítésének technikája vagy a tőzsdei ármozgások, tehát minden olyan információ, ami a gazdaság és a társadalom mindennapi életfolyamatainak fenntartását szolgálja. Az új információ a változá­sok, a fejlődés előmozdítója, a kutatási-fejlesztési ismereteket gyara­pítja; ilyen minden új művészeti termék, az oktatás egy jó része és minden olyan szellemi teljesítmény, amely a társadalmi mozgást ve­zérli, amely új társadalom felé mutat. A kétfajta információ tisztán információelméleti szempontból abban különbözik, hogy az első típus sokkal inkább mennyiségi jellegű, és így könnyebben csatolható in­formációs hálózatokba – az új információ viszont nagyon nagy mér­tékben minőségi jellegű és sokkal nehezebben cserélhető hálózatok útján. Amerikában a munkavállalók kb. 60%-a ma már az informáci­óval kapcsolatos munkát végez, de ezen belül csak 15-20% körül lehet az új információ.

A tőkés világ vezető országai között nagy különbség mutatkozik a tekintetben, hogy hogyan alkalmazkodnak az információ-átstruktu­rálódáshoz. Az alkalmazkodás egyik momentuma: mennyire tud egy társadalom áttérni a termelés és az értéktöbblet-elvonás új típusára, ahol a munkás maga kontrollálja és fejleszti a munkatevékenységet, részt vesz a vezetésben és a tevékenység napról napra való változta­tásában. Az alkalmazkodás másik momentuma az állam szerepének megváltozása.

Amikor rövid és középtávon a szocialista társadalom nem látszik konstituálhatónak, e tekintetben legalább a japán, illetve francia típusú tervezés rendszerét kellene követnie Kelet-Európának is. Könnyen le­het, hogy az információs gazdaság, bár kapitalista alapon jön létre, az utolsó olyan termelési forma, mely még egyáltalán összefér a kapita­lizmussal, lévén, hogy ellentmondás van az információ lényege és áru­volta között. Egy már megtermelt software-t például ingyen lehetne elosztani a társadalom tagjai között, hiszen semmilyen marginális költ­séget nem tartalmaz; ha pénzért adják, ezzel csak akadályozzák a ter­jedését. Tehát ha az információ a társadalmi érték termelésének je­lenlegi 10-20%-áról esetleg 70-80%-ára emelkedik, akkor az áruvi­szonyokkal fennálló ellentmondás már igen súlyosan fogja érintem a társadalmi termelékenységet és a rendszer történelmi fennmaradásának esélyeit.

Luigi Pestalozza arról az utóbbi évtizedben kibontakozott folya­matról beszélt, amely a kultúra privatizációjaként jellemezhető. 1978 végén nyíltan meghirdették, hogy a kultúrának az ipar, a tőke tulaj­donává kell válnia. Ez annyit tesz, hogy a társadalom azonosítsa magát a tőke igazságával és értékrendszerével. A 60-as és 70-es években a munkásmozgalom, a kommunista párt politikája kedvező feltételeket teremtett az értelmiség és a társadalom közötti kontaktusok gyarapí­tására, a tudás társadalmasítására. A privatizáció során azonban az egyszerű embereket ismét degradálták, az értelmiséget pedig – persze körülhatárolt funkciókkal – mintegy elemelték a társadalomtól. A pri­vatizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy atomizálja az egyéneket, megnehezíti kontaktusaikat, a kollektív kultúra megterem­tését. Ezért a baloldalnak új társadalomelméletre és kulturális straté­giára lenne szüksége. Ma a privatizáció a felsőoktatás és általában a szellemi munka egészére rányomja a bélyegét, és diszpreferálja az önálló gondolkodást. A tömegtájékoztatás is meghatározott részérde­kek propagandaeszközévé vált, az információ a dezinformáció eszkö­zévé lett (lásd pl. az öböl-háború tálalását). Ugyanez látszik például abban az elkeseredett harcban is, amelyet jelenleg Olaszországban kü­lönböző pénzügyi csoportok a Montadori kiadó megszerzéséért vív­nak, méghozzá olyanok, pl. a Benedetti-féle Fiat-üzem, amelyek ko­rábban soha nem foglalkoztak kiadói ügyekkel, kultúrával. Világos, hogy itt a kiadó megszerzése kizárólag a hatalom, a propagandaesz­köz, a befolyásolás megkaparintására irányul, a tudás privatizálásáról van szó. Végül egy szemléletes példát hozott a saját szakterülete, a muzikológia szférájából arra, hogy milyen részletekre is kiterjed a nép­butítás. A háborús filmeket, miközben vizuálisan a tragédia legször­nyűbb részleteit mutatják, csendes, mintegy megnyugtató aláfestő ze­nével tálalják, hogy a nézőnek az a benyomása legyen: a háború végül is nem olyan dolog, amitől nekik, akiket közvetlenül nem érint, ne lehetne nyugodtan és tiszta lelkiismerettel aludniuk… Ez csak egy kis példája annak, ami ma a tudás privatizálásaként, a gondolkozás meg­vásárlásaként, az egyének atomizálásaként, a közösségi kultúra lerom­bolásaként foglalható össze.

Giuseppe Prestipino abból a (parsonsi) modellből indult ki, hogy az emberi társadalomban mindig a materiális termelés, a kultúra, a társadalom és az intézmények kölcsönhatása megy végbe. A külön­böző korszakokban mindig más dominál ezek közül: a primitív for­mációban a termelés, az antik-középkori formában a társadalmi vi­szonylatok (kaszt, osztály), a modernitásban a kultúra, a ráció hatja át a világot (ezt a korszakot a gépi manufaktúra, a politikai hatalom gépezetté tétele, a piac automatizálása, az egyének, osztályok rivali­zációja jellemzi), a posztmodem kort pedig az intézmények dominan­ciájához lehet kötni.

Az előadó egy olyan – kommunista – modell mellett szállt síkra, amely a termelési potenciák igazságos újraelosztását helyezi előtérbe, ezek jobb kihasználása végett: a tudományos információknak, az ener­giaforrásoknak az összes ember érdekében való felhasználását, a ter­melés társadalmi ellenőrzését biztosítja. Hangsúlyozta, hogy a figyel­met az etnikai-helyi konfliktusok felszámolására, a gazdasági károk helyrehozására, a felelősségtudat erősítésére, a kommunizmus felté­teleként a relatív autonómia és a közösségi értékek hegemóniájának kivívására kell összpontosítani.

Gajo Petrović a demokrácia fejlődését vázolta Jugoszlávia törté­netében. Megállapította, hogy Jugoszláviában a demokrácia a háború után szélesebb volt, mint a Szovjetunióban, később azonban konfliktus támadt a politikai vezetés és a filozófusok között. A politikai vezetők elzárták a filozófusok elől a csatornákat, jóllehet ezek is, azok is sza­badságról beszéltek. A politikusok csak kis lépéseket véltek helyesnek a demokrácia közelítésében, de közben persze a hatalmat is meg akar­ták tartani, s ez lett a döntő szempont, ami mindinkább a korlátozások „szükségességéhez” vezette őket. Eközben körvonalazódni kezdett egy demokratikus ellenzék. A 60-as évektől a nemzeti tudat reneszánsza ment végbe, az ellenzéket is nemzeti alapon kezdték besorolni. Foko­zatosan megjelent a köztársasági autonómia is, de ez csak annyit je­lentett, hogy mindenkinek az adott hely bürokratikus vezetéséhez kel­lett alkalmazkodnia. Amikor megjelentek a pluralizmus feltételei, és a nép azokat választotta, akik valóban demokratizálni akartak, a ma­nipuláció is növekedett Bebizonyosodott, hogy aki elnyomást gyako­rol, az előbb-utóbb elveszti hatalmát. Az individualizmus és a nacio­nalizmus előretörése ma ismét felértékeli a demokratikus ellenzék sze­repét és új feladatokat ad a számára.

Luciana Castellina előadása is a konkrét politikai analízis példá­ját nyújtotta: az OKP (a kelet-európai rendszerek összeomlásával pár­huzamos) szétesésének okait elemezte. Megállapította, hogy a kom­munizmusfogalmának legalább két értelme van: 1, az októberi forra­dalommal hatalomra jutott rendszer, illetve 2. a jövőre vonatkozó, de nem utópisztikus idea, amely a kapitalizmus alapvető tulajdonságait (piac, nyereségelv, a szellemi és a fizikai munka szétválasztása) ne­gálja. Véleménye szerint, noha rettenetes dolgok történtek a kommu­nizmus nevében, a kommunizmus újra vonzóerő lesz. A kelet-európai rendszerek a marxizmus elveivel ellentétben fejlődtek, ma új fejlődési pálya indulhat, amelyet neokommunizmusnak lehet nevezni. A ma te­endői közül kiemelte a munka kreativitásának védelmét az elidegene­déssel szemben, a kultúra kommercializálódásának kritikáját, a piac­kritikát, az olyan józan valóságelemzést, amely a kapitalizmus irraci­onalitásának (felesleg-felhalmozás, a kreatív munka, a víz, a levegő jelentőségének csökkenése stb.) empirikus észlelésén alapszik. Figyel­meztetett az új mozgalmak, pl. a diákmozgalom megértésének szük­ségességére; arra, hogy figyelni kell mindenre, ami mozog a társada­lomban. Bízik abban, hogy a jelenlegi sokk után a nemzetközi baloldal eljut az általa is képviselt neokommunista koncepcióig.

David Ruccio abból indult ki, hogy a terv-piac ellentét helyett új viszonyrendszerben kell gondolkodni. A kelet-európai szocializmus összeomlása csak egy forma bukása volt, nem jelenti a marxizmus bukását, mindazonáltal le kell számolni a gazdasági determinizmussal. Nem kerülhetjük meg a szubjektum újraértékelését sem. Az általa hangsúlyozott kollektív szubjektivitás az individuális identitással szem­ben nem a különbségeket erősíti a közösségi lét rovására, hanem azo­kat a közös érdekeket, amelyek el voltak fojtva (a kollektivista rezsi­mek által is).

Rudolf J. Siebert Habermasra hivatkozott, a kriticizmus legkivá-lóbbjának, de hatékony politikusnak is nevezve őt, aki a gyakorlati filozófia hagyományait is védte a posztmodem filozófia antiraciona­lizmusával szemben. Korunk fő kérdéseként azt emelte ki, hogy az ember szolgaviszonyait a szolidaritáselvvel kell végre helyettesíteni. Üdvözölte Kelet-Európa „utolérő” forradalmait (Habermas), amelye­ket az októberi forradalom hibáit kiigazító társadalmi fejlődés meg­nyilvánulásának tekint. A konzervatív nemzeti populizmus és a nyu­gatorientált polgárjogi neoliberalizmus kelet-európai előretörésével kapcsolatban problémának tekinti, hogy jelenleg nincs olyan alterna­tíva, mint 68-ban a „humanista szocializmus” volt.

Az igazi szocialista emancipáció feltétele a burzsoá jog érvénye­sítése: a despotizmus talaján nem lehetséges szocializmus. Habermas, akivel Siebert egyetért, a kommunikatív tevékenység szférájában, a kommunikatív racionalitás érvényesítésében látja a kulcsot, kiemelve, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában nem biztosít elég ellen­állást a társadalom ellentmondásaival szemben.

Nicolas Tertullian szerint ma apokaliptikus képet festenek Kelet-Európáról, és megfeledkeznek az ott jelen volt önálló marxista gon­dolatról, s (kegyetlenül elnyomott) bírálatáról a létező viszonyok fö­lött. A sztálini szocializmus nem tartalmazza a marxizmust. Általában nem ismerik a marxisták itt folytatott ellenállását a sztálinizmussal szemben. Pedig éppen ennek alapján is állítható, hogy a rendszerek (= a kommunizmus) összeomlása nem azonos a marxizmus összeom­lásával. A jelentős marxista gondolkodók (Lukács, Bloch, de pl. Sartre is) egyaránt antisztálinisták voltak. Erre kell ma is támaszkodni, nem pedig a szocializmus végéről beszélni, amikor a sztálinizmus marad­ványai omlottak össze.

Henri Wilno azzal kezdte, hogy Kelet-Európa, jóllehet mindig a piacgazdaságba való átmenetről beszélnek, valójában a kapitalizmus­ba való átmenetet valósítja meg. Ennek ideológiája a neoliberális gaz­dasági paradigma, amely azt állítja, hogy működése konfliktusmentes; hogy a piac szereplői egyenjogúak: hogy az emberek szabadon lépnek ki a piacra; hogy a piac lényegében egyensúlyban van; hogy mindez az optimumot képezi. A létező kapitalizmus azonban nem ilyen. Tele van konfliktusokkal; nem spontaneitásra épül, hanem intézményekre, erőviszonyokra. A kelet-európaiak jelentős része a jelen változásokban a polgárosodás szükségletét éli át. De a Harmadik Világ tapasztalata is az, hogy a privilegizáltakból nem lesz szükségképpen valóságos polgárság. Még ha kialakul is egyfajta polgárság (s nemcsak parazita rétegek), akkor is kérdés, mi lesz a munkásosztállyal? Mi lesz, ha a munkásságra rákényszerítik a munkanélküliséget? Kié lesz a dominan­cia a társadalomban? Mi lesz a szerepe az idegen tőkének? Milyen politikai és társadalmi konfliktusok várhatók? Hogyan fognak, hogyan tudhatnak belépni a világpiacra a kelet-európai országok? A világpiac ugyanis nem egyenlők piaca. Lássuk, miért is invesztálna ebbe a tér­ségbe az idegen töke? Nyilván vagy olcsó nyersanyag és olcsó mun­kaerő fejében, vagy piaca biztosítására – de ezek egyike sem előnyös Kelet-Európa számára. Az előadó Dél-Koreát idézte, ahol sikeres a kapitalizmus, de szakszervezeti demokrácia nélkül, romló életkörül­ményekkel. (Franciaországban 1.580 munkaóra esik egy évre, Dél-Ko­reában 2.800.) Nem szabad elfelejteni, hogy míg a „létező szocializ­mus” elpazarolta a munkaerőt, a kapitalizmusban minden a munka alá van rendelve, általa kiszipolyozva. Van-e új alternatíva? A feltehetőleg igen gyorsan bekövetkező illúzióvesztés talaján ilyen alternatíva ke­resése irányában mozdítja el Kelet-Európát, s ez a Nyugatot is új pá­lyára lendítheti.

Ezzel a délelőtti előadások véget értek, s lehetőség nyílt a hozzászó­lásokra.

Tőkei Ferenc is azokhoz csatlakozott, akik azt állítják, hogy nem a marxizmus dőlt össze, hanem a sztálinizmus. A sztálinizmus lénye­gét abban határozta meg, hogy utópikus módon „egy országban”, te­rületileg körülhatároltan próbálkozott egy új társadalom felépítésével (ez ugyanis strukturálisan akkor is így van, ha az „egy ország” idővel tucatnyi állam területére terjedt ki). Az utópiamegvalósítási kísérletek mindig csődbe mennek. Természetükből következik a terror is, mert utópiát csak erőszakosan lehet „bevezetni”. A marxizmus mindig az utópiák ellen, az elmélet megtisztításáért is folytatott küzdelmet jelen­tett. Világos, hogy ha a kapitalizmus világrendszer, a szocializmust sem lehet tőle független területen megvalósítani.

Peter Annear hozzászólása szerint 1985-től vált egyértelművé az a felismerés, hogy a „létező szocializmus” mint a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető út járhatatlan. 1989 után új polarizációk oszt­ják meg a társadalmakat, nem a jobb- és baloldal között húzódik a fő határvonal, hanem, például a cseheknél, az IMF-barát keresz­ténydemokraták és a liberálisok között. Magyarországon hasonló a felállás. A fő veszély a klasszikus kapitalizmus felé fordulás, de az állam és piac összefonódásának is van realitása.

Nikosz Kociasz azzal kezdte hozzászólását, hogy egy provokatív tézist szeretne felvetni: ő húsz évvel ezelőtt antisztálinistaként hatá­rozta volna meg magát, de ma túlhaladottnak tekinti az e kategóriák­ban való elemzést. A baloldalon az antisztálinizmus ma új dogmatiz­mus forrásává válhat, hiszen a dogmatizmus azt jelenti, hogy az em­berek bizonyos jelenségektől félnek, ahelyett, hogy új kérdéseket vetnének fel. Az, hogy Sztálin az ok, túl egyszerű. Vajon Marxnak minden válasza megvolt, csak Sztálin akadályozta meg ezek érvény­re jutását? Sürgősen fel kell tárni elméletileg a marxizmus és a baloldal válságának okait, s nem csak beszélni a válság tényéről.

Mi, marxisták, sokat ostoroztuk a hibás válaszokat, de sok kér­désről lemaradtunk, amit a nem-marxista értelmiség vetett fel, s ké­sőbb sem tudtuk megelőzni őket. Ez komoly felelősségünk.

Enrique Dussel – immár a délutáni ülésszakon – ismét arról be­szélt, hogy a kapitalizmus iránti illúziók Kelet-Európájában annak tu­datosítása válik szükségessé, hogy a nemzetközi természetű tőke cent­rális és perifériális kapitalizmusból áll, nem lehet pusztán csak a cent­rálissal azonosítani. A Marxhoz való visszafordulás sokat segíthet a mai ellentmondások megértéséhez is. Ám a marxi életmű 75%-a va­lójában még ismeretlen. Kevéssé ismertek Marx fejtegetései az érték és a csereérték különbségéről, vagy azok az elemzések, amelyek azt bizonyítják, hogy a szegények léte miként integráns része a tőkének. Ha visszatérünk Marxhoz, látjuk, hogy Kína és India is kapitalista. No és Kuba és Santo Domingo? Az is a kapitalizmus része, csak rosszabb: a „fejlődő” országokban nem tud úgy fejlődni a kapitaliz­mus, mint Európában. Valószínűleg új elképzelésre van szükség. Nem feledhetjük el, hogy a világ 80%-a az éhezés zónájában van, és csak 10%-a fejlett. De remélhetőleg a következő konferenciánkon jön majd valaki Ázsiából illetve Afrikából, és ő majd optimista lesz.

Marija Hevesi (a Marxról a Szovjetunióban folytatott viták kap­csán) először megállapította, hogy mivel a civilizáció a kapitalizmus­ban az elidegenedéssel fonódik össze, az antikapitalista alternatíva keresése még sokáig aktuális lesz. Marx néhány alapgondolatát sorra véve: van, aki szerint Marx formációelmélete csupán egy chiliasztikus utópia. Mások szerint érvényes ugyan, de csak a közép-európai civi­lizációra. Hasonló kétellyel illetik azt a tételt, hogy a proletariátus a „megváltó” osztály (amit főleg Lukács Történelem és osztálytudat c. műve alapján értelmeznek). De ha ez nem fogadható el, felmerül az a kérdés is, miképpen viszonyuljunk Marx tulajdonfelfogásához? Az ő válasza: a társadalmi tulajdon fogalma nem csak gazdasági, hanem szociokulturális kategória.

Gáli Ernő a romániai magyar baloldalról beszélt. Ő is azt hang­súlyozta, hogy ami történt, az nem a szocializmus, hanem az állam­szocializmus csődje. De attól ez még trauma, személyes sorsok tragé­diáit jelenti. Ha Magyarországon perifériára szorult a baloldal, még-inkább így van ez Romániában, ahol diszkreditálása még végletesebb volt, s ma jobboldali kurzus fenyeget. A romániai magyar baloldal sokáig hamis illúziók rabja volt. Energiáit csupán a magyar kultúra védelmére fordította, bár ez sem volt hasztalan: néhány értéket (a hű­ség, a nacionalizmusellenesség, az antifasizmus, a románság érzékeny­sége iránti empátia stb.) sikerült kifejlesztenie magában: ezekre kell építeni a jövőben is.

Radu Florian úgy látja, hogy a kelet-európai országok többségé­ben tőkés restauráció zajlik, de a fejlett kapitalizmus előfeltételei nin­csenek meg. Nincsenek jelen a fogyasztásösztönzés feltételei. Perifé­rikus gazdaság, latin-amerikai jellegű szegénység kialakulásának van leginkább valószínűsége. S reális az a veszély, hogy a gazdasági-tár­sadalmi fejletlenség konzerválódik. A társadalmi fejlődésnek nemcsak gazdasági vonatkozásai vannak (amelyekben a fejlett kapitalizmus viszonylag a legsikeresebb). A szocializmus csak akkor lehel uralkodó irányzat, ha be tudja bizonyítani, hogy képes a globális haladás elöbbrevitelére.

Jelenleg a tőkés Európa javában szerveződik, a baloldal Európája viszont még nem nagyon nyilvánul meg. Bizonytalanná teszi a világ­fejlődést az USA és Japán szerepe is. A fejlemények kiszámíthatatla­nok, a baloldal dezorientált, megosztott, nem tud szocialista mozgal­makat szervezni. Halaszthatatlan a baloldal megújulása, elkövetett hi­báinak elemzése, egy új szocialista társadalmi elképzelés és pragmatikus gazdaságpolitikai alternatíva kidolgozása.

Frank Cunnigham közölte: az előző napi kerekasztal-beszélgeté­sen feltett körkérdésére, hogy tudniillik miként is lehetne meghatározni a szocializmus fogalmát, 15 választ kapott. A kapott definíciókat ilyen hangsúlyok jellemzik: kölcsönös segítség, antikapitalista gyakorlat, a termelés kollektív megszervezése, az egyének önszerveződése, 2 de­finíció pedig azonos a demokráciáéval. A demokrácia: önszerveződő társadalom, mindenkinek egyenlő jogok biztosítása, egyenlő esélyek, materiális és kulturális egyenlőség, egyenlő részvétel, egyéni érdekek érvényesítése a közérdek megvalósítása érdekében; s jött olyan meg­határozás is, mely szerint a demokrácia azok társadalma, akiknek nem ültetnek jobb kormányt a nyakukra, mint amilyet megérdemelnek. A két kategória összefüggését háromféleképpen lehet értelmezni: 1. a szocializmus és a demokrácia kölcsönösen összefüggenek; 2. az igazi szocializmus automatikusan magával hozza a demokráciát; 3. eltérő dolgokról van szó, és a szocializmus hozza vagy hozhatja magával a demokráciát. Szerinte a demokrácia folyamat. Mindenütt jelen van va­lamilyen foka, de többnyire jelen van az antidemokrácia valamilyen eleme is. Egy társadalom akkor nem-demokratikus, ha ez utóbbiak vannak túlsúlyban. Semmiféle interakció sem elképzelhető valamelyes demokrácia megléte nélkül. A kérdés az, hogy miképpen lehet növel­ni? A demokrácia nem öncélú: a gazdaság, a politika jobb funkcio­nálását biztosítja. Ha önmagáért tekintjük célnak, akkor a ráépüld „de­mokratikus” intézményrendszer is öncélúvá válik. Nem véletlen, hogy a válaszolók közül senki sem utalt szervezett politikai mozgalomra, hiszen nyilvánvaló, hogy az ezzel járó szektás jelleg szükségképpen nem-demokratikus tendenciákhoz vezet – állapította meg az előadó. A demokrácia feloldandó ellentmondásának nevezte viszont, hogy ha az embereket kívánságaik szerint irányítják, és adott esetben a kapi­talizmust óhajtják, akkor ezt egy demokráciában el kell fogadni. A szocialistáknak tehát valamiképpen el kellene érniük, hogy az emberek ne a kapitalizmust akarják.

Leopold Spira abból indult ki, hogy a baloldalon belül is túl sok a bürokratikus elem, s így a baloldal nem tudja hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket. Újra jelentős probléma a nacionalizmus. Ausztri­ában az utóbbi időben kialakult munkásság jelentős része nem osztrák, s komoly feladat az, hogy az osztrákokkal elfogadtassák: egyenlőként tekintsenek a bevándorlókra, vendégmunkásokra. Egyébként a beván­dorlók első asszimilálódási reflexe is egyfajta sovinizmus (antiszemi­tizmus, rasszizmus stb.) belsővé tétele volt.

Nikosz Kociasz megállapította, hogy a jelen válság elméleti elem­zéséhez tudományos kritériumok kellenek, nem lehet közgazdasági szintre redukálni a válság elemzését. Castellinához hasonlóan ő is megkülönböztette a „marxizmus” fogalmának azt a két változatát, mely szerint 1. ha a marxizmus a kommunista mozgalom elmélete és gyakorlata – ami bürokratizáltságához vezetett, s ami Foucault kife­jezésével, az „agy rendőre” funkciójába juttatta -, akkor ez a valami ma olyan krízishez jutott, amely – üdvözlendő módon – összeomlásba torkollik. 2. Ha azonban fordulat következik be a marxizmusban, és képes egy új fejlődési pályához kapcsolódni, akkor igenis van jövője. Az elmélet válságának forrásai közül az előadó az alábbiakat sorolta fel: a marxizmus – az ún. szocialista országokban – túlságosan leíró jellegű volt, képviselői rendre elbeszéltek egymás mellett, a termékeny viták elsorvadtak (ez a „párhuzamos beszélés” szerinte ezt a konfe­renciát is jellemzi); a marxizmust nem kezelték tudományként, hanem tudománytalan apológiáját emelték gyakorlattá; legitimációs teóriává próbálták alacsonyítani; a társadalomtudományokon kívüli tudo­mányok eredményeit nem integrálták a társadalomtudományokba, s ezzel elsekélyesítették őket; a marxizmuson kívüli iskolák gondolatait elvetették; a másként gondolkodókkal szemben hangsúlyozták azok egyoldalúságait, s elfelejtették, hogy ha nem egyoldalúságaikra he­lyezték volna a hangsúlyt, számos termékeny szemponthoz jutottak volna általuk – így viszont maguk is egyoldalúságokba estek. Vége­zetül hangsúlyozta, arra is fontos felfigyelni, hogy a modern kapita­lizmushoz más szervezeti struktúrák is tartoznak: a Kommün, majd (a huszadik század terrorisztikus periódusában előtérbe került) szocialis­ta, kommunista pártok korszakai után megint új formát kell találni a baloldali mozgalmak számára.

Julian Bartosz érvelése szerint a szocialista mozgalmak a tizen­kilencedik században is célnak tekintették, hogy a polgári szabad­ságjogokat kiharcolják a negyedik rend számára is. Az államszocia­lizmus diktatúrájával, rendkívüli állapotaival, cenzúrájával, politikai rendőrségével szemben pozitívan kell értékelni a mostani kelet-európai változásokat. Látni kell, hogy a rendszerrel szembeni ellenállást nem­csak a gazdasági jogok követelése, hanem éppen a politikai szabad­ságtörekvések is motiválták. De nyomban felmerül az is, hogy az óri­ásivá növekvő munkanélküliség stb. viszonyai között mennyire képesek az emberek egyáltalán igénybe venni a politikai szabadságjogokat? Bűn volt a munkásmozgalomtól – amely állampárttá dicsőítette magát -, hogy azt mondta a kisembernek: „mi helyetted is döntünk”, „neked nem kell önállóság”. És az emberek a relatív biztonság érdekében hajlandóak voltak lenyelni a politikai szabadságjogok hiányát. Ma azonban nem volna szabad a politikai szabadságjogok ellentételeként lenyelni a létbiztonság feladását. A kettő együttes megvalósítása a fő feladat ezekben az országokban.

Peter Hess szerint ma a globális humanizációs problémák állnak a közgondolkodás előterében. De mivel mindezt különválasztják a ka­pitalista politikától, ezeket sem lehet megoldani. A tőke ugyan elren­dez néhány kérdést, ám világméretekben fel is halmoz problémákat (a munka bizonytalansága, ökológiai válság, szolidaritáshiány, egyen­lőségképtelenség, a háborúhoz, erőszakhoz való viszony stb.).

Pierre Soulier megállapította, hogy a berlini fal ledőlése jelkép; annak jelképe, hogy legyőztetett az ellenség: a sztálinizmus, amely az októberi forradalom óta szocializmus címén egy totalitárius rendszer kiépítésével vezette félre a népeket, s kisajátítva a „szocializmus” fo­galmát, létével befagyasztotta a forradalmi mozgásokat. A vonzerejét vesztett „népi demokráciával” szemben ma az önkormányzaton ala­puló köztársaságnak kell a szocialisták célját képeznie: nagyon fontos, hogy a szocialisták ne egyfajta elitet alkossanak a tömeg fölött, hanem egy pluralista alapon szerveződő antikapitalista front részeként hatá­rozzák meg magukat. Nem a hatalom mindenáron való megközelíté­sére kell törekedniük, hanem segítséget kell nyújtaniuk a tömegeknek az átalakulásokhoz.

Andrea Komlosy, az utolsó felszólaló, történeti áttekintésre vál­lalkozott. Rámutatott, hogy az ún. „szocialista” országok mindig is a Nyugathoz igazodtak, a nyugati fejlődési minta utánzására törekedtek. Túlsúlyos ipari preferencia alakult ki: az extenzív fejlődés elérte a maga határait; a fejlődés mennyiségi volt, nem minőségi. Mindezek okai közé sorolhatjuk azt a tényt, hogy az ipari fejlődés túl későn következett be; utalhatunk a kelet-európai országok sorsát meghatáro­zó történelmi függőségre, az elszigeteltségre és a modernizációs tech­nika alkalmazásának korlátaira. A növekedés idején ezekben az orszá­gokban konszenzus volt a politikai irányítás és a nép között. De el­kerülhetetlen változások következtek be. A fejlődéshez a nyugati technika importjához folyamodtak, ennek finanszírozásához hitelek kellettek. Az egyes országok mindinkább külön próbálkoztak, mind fontosabbá vált a konkurrenciaképesség. Mindent egybevetve fokozó­dó mértékben alkalmazkodtak a Nyugat gazdaságpolitikájához.

Nyugaton viszont a hatvanas évektől makacs válság alakult ki. A profitok csökkentek, a tőke a spekuláció felé fordult, illetve szen­vedélyesen kutatott új piacok és olcsó termelőerő után. Kelet-Európa megérett erre a szerepre. Az integráció mint eszköz kifulladt, megbu­kott. A fejlesztések túl drágának, konkurrenciaképtelennek bizonyul­tak. Az importéhség azt is eredményezte, hogy a válság következmé­nyeit is „importálták”. Bezúdultak az olajárrobbanás hatásai, a kama­tok növekedése: az adósságcsapda bezárult. Az állami bürokrácia el akarta odázni a válságot: újabb hiteleket vettek fel. Hogy a hatalmat mentsék, reformokba kezdtek, ám ezek eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva, hiszen a külgazdasági nyitás aláásta az egyetlen előnyt, amellyel ezek az országok a Nyugattal szemben rendelkeztek: a hata­lomösszpontosítással kézben tartott gazdaságirányítás lehetőségét. A folyamat végső lépéseként a felhalmozott hatalmat átadták az IMF-nek.

Mivel ezután hozzászólások már nem érkeztek, a konferencia házi­gazdájának szerepét ellátó Eszmélet főszerkesztője. Kapitány Gábor berekesztette a tanácskozást. Zárszavában a szerkesztőség munkatársai nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek, hogy részt vegyenek ezen az eszmecserén, illetve azoknak, akik a konferencia működtetéséhez járultak hozzá fáradhatatlan munkájukkal. Megkö­szönte a Lukács György Alapítvány, a Villányi Úti Konferenciaköz­pont és Szabadegyetem Alapítvány, a Csillebérci Ifjúsági és Gyermek Központ, a Népszabadság, az Express Ifjúsági Utazási Iroda, az Ag-roinvest, az Optimist International Filozófus Optimista Klub, a Mu­zsikás Együttes, az Eszmélet Baráti Kör (név szerint is Csanády And­rás, Durucskó Mihály, Forgács Iván, Gál József, Gálné Kaposy Márta, Kemény Csaba, Kósa Judit, Kovács Katalin, Lugosi Győző, Marton Imre, M. Tóth László, Rytkó Emília, Sarlós Júlia, Siklósi Attila, Simkó János, Slemmer László, Szász Katalin, Sz. Bíró Zoltán, Székely Gábor, Zalai K. László), valamint a Petőfi Sándor Gimnázium diákjainak tá­mogatását, illetve közreműködését.

Tartalomjegyzék

1. Marosán György, Mocsáry József, Angyal Ádám, Krausz Tamás : Ki legyen a gazda?
2. Alternatívák nélkül – Bevezető: miért fontos az „orosz modell”
3. V. P. Buldakov : Az októberi forradalom mint szociokulturális jelenség
4. Nagy Péter Tibor : Az októberi forradalom és a Szovjetunió adaptációja az ellenforradalmi Magyarországon
5. Az Egyesült Ellenzék nyilatkozata
6. V. Lepehin : Tudjuk-e merre tartunk? Áttekintés a Szovjetunió mai politikai mozgalmairól
7. Statisztikák a Szovjetunióról
8. Szénási Sándor : A bolsevizmus „két lelke” – Beszélgetés Szilágyi Ákossal
9. Immanuel Wallerstein : A XX. századi szocialista kísérletről
10. Samuel Bowles : A kelet-európai események új erőt adhatnak a baloldali értelmiségnek
11. M. M. : Kit véd a vasfüggöny?
12. Sz. Bíró Zoltán : Válogatott bibliográfia az „orosz modell” történetéhez
13. Krausz Tamás : Bergyajev aktualitása
14. Daniel Singer : Mészáros István: Az ideológia hatalma
15. Kapitány Ágnes, Marton Imre, Kapitány Gábor : Beszélgetés Gilbert Wassermannal az M főszerkesztőjével
16. Pártok harca a dolgozók pénzén avagy mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?
17. Tót Éva : A Kertváros és az Oncsa-telep között – Beszélgetés Szili Sándor esztergályossal, országgyűlési képviselővel

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével

A kommunizmus és vele a marxizmus elutasításának ér­zelmileg talán legerősebb tényezője az a taszító hatás, amit az e mozgalom hívei és szervezetei által elkövetett erőszak változatos formái váltottak ki.

Ez a kritika előbb liberális szemszögből, később a szocia­lista mozgalom liberalizmussal érintkező áramlatainak szem­szögéből lényegében a marxizmus megszületésétől jelen volt, magán a marxista mozgalmon belül azonban csak a leg­utolsó időben került előtérbe: a sztálinizmus kritikája még nem az erőszak, hanem csak a zsarnokság, a centralizált erőszak elutasítása volt. Csak az orosz modell egészének nyílt vál­sága erősítette föl azt a gondolatot, amely már e modell fogan­tatását, magát a forradalmat veszi gyanúba; felvetvén, hogy a sztálini erőszakhoz logikusan, egy immanens fejlődés szük­ségszerűségével vezettek a bolsevik forradalmi erőszak tech­nikái és szervezetei. Ezt aztán a legkülönfélébb forrásokra ve­zetik vissza: hol a cári Oroszország erőszak-hagyományaira, hol a bolsevizmus anarchista gyökereire, hol magára a mar­xizmusra, amelyről ugyan eredeti formájában kevéssé lehe­tett feltételezni, hogy az erőszak oly primitív alakzatai jelen­hetnek meg a nevében, mint amilyenek megjelentek, de amely a forradalmi erőszak jogosultságának elismerésével mégiscsak nyitott valamiféle rést az erőszak antihumaniz­musa számára.

Az alapkérdés, hogy egy, a humánum kiterjedését célul tűző eszmerendszer milyen viszonyt alakíthat ki az erőszak­hoz, milyen formában építheti be világképébe. Ez az alapkér­dés azonban több további kérdést tételez fel:

1. Mennyiben tartozik az erőszak az ember kiiktathatat­lan alaptermészetéhez? 2. Egyáltalán mit lehet erőszaknak nevezni? 3. Értelmes-e általában vett erőszakról beszélni, vagy csupán az adott történelmi viszonyok függvényében le­het értékelni az erőszaknak minősíthető cselekedeteket? 4. Hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom erőszaka, a hata­lomellenes lázadás erőszaka és az apolitikus „mindennapi" erőszak? 5. Mennyiben s hogyan határozzák meg az erőszak jelenlétét az adott formájú társadalmi viszonyok, s mennyiben a szabad akarat? 6. Ha az erőszak évezredek óta erőszakot szül, el lehet-e egyáltalán vágni láncolatát valahol? Ha igen, hogyan, hanem, mit kezdhetünk humanista eszményeinkkel?

E lapszámunk írásait ezek a kérdések inspriálják, s ha mindegyikre nincs is válaszunk, olvasóinkat mindenképpen e kérdések továbbgondolására szeretnénk ösztönözni.

Mi az erőszak?

Ha abból indulunk ki, hogy egyáltalán mit nevezhetünk erő­szaknak, először is nyilván meg kell különböztetni háromféle viszonyt, amelyek összemosása az erőszak fogalmát meghatározhatatlanná teszi: az aktív létezők aktivitását, amely szük­ségképpen hatást gyakorol (passzívabb) környezetükre; az élőlény agresszióját a másik élőlénnyel szemben életfeltételei biztosítása érdekében (a másik élőlény táplálékként elfo­gyasztása, illetve legyőzése a szexuális kiválasztódás vagy élettér biztosítására); illetve a társadalmilag szervezett, tuda­tos erőszakot. Mindháromban van közös vonás. De egymásra épülve egyszersmind különböző fejlődési fokozatokat, a szer­vezettség eltérő minőségeit is képviselik, ezért egyáltalán nem jogosult azonos kategóriaként kezelni őket. Emberek lé­vén, gyakran a harmadik, az emberi viszony sajátosságait ve­títjük a másik kettőbe is, éppúgy sajnálkozván például az ere­sebbnek áldozatul eső állat sorsán, mintha erősebbnek áldo­zatul eső ember lenne. De ezt is azért tehetjük, mert az emberi lét mindent emberi viszonnyá alakított a számunkra. És mi­közben létrehoztuk az erőszak emberi formáját (s ezt az em­beri erőszakot követjük el egymás ellen éppúgy, mint a termé­szettel szemben), egyszersmind humanizált formákat is kifej­lesztettünk a természeti létbe agressziót vivő akcióformák helyettesítésére. Az erőszak erkölcsi megítéltetése éppen amiatt, és csakis amiatt lehetséges, hogy humanizált, átemberiesített formák közötti választásról (vagyis éppen hogy az em­beri viselkedést szabályozó erkölcs voltaképpeni tárgyáról) van szó.

A marxizmus történelmi szemlélete számára nyilvánvaló, hogy az erőszak az erőszak nélküli hétköznapi lét, a terme­lés meghosszabbítása. Megint csak több értelemben is: egy­részt az erőszak adott formái többé-kevésbé levezethetők az adott társadalmi fejlettségi szint általános kulturális sajátossá­gaiból: a hadviselésnek vagy a bűnözésnek megvannak a jel­legzetes ázsiai-birodalmi, antik, feudális, polgári vagy állam­szocialista sajátosságai. Ezek a sajátosságok részint a domi­náns társadalmi szerkezetnek a hadseregben (vagy a deviáns rétegekben) is érvényesülő hatásából következnek, részint az általános technikai fejlődés és a haditechnika ismeretes kölcsönviszonyából; s ugyanilyen kölcsönviszony van persze a hétköznapi társadalmi lét viszonyai, fejlettsége és a hadvise­lési, hadsereg szervezési módszerek között, aminek követ­keztében a fejlettebb társadalmak hadseregei rendre felülke­rekednek a náluk fejletlenebbekéin.

Másrészt olyan értelemben is a hétköznapi lét meghosszabbításáról van szó, hogy a legtöbb erőszak expanzív jelle­gű, arra irányul, hogy a maga mindennapi sajátosságainak ér­vényesülési terét (és időtartamát) az ember (vagy az emberek egy csoportja) kiterjessze. Ebből következik az erőszak alap­vetően negatív tartalma az önmaga bővített újratermelésére orientált emberi lény számára. Az erőszakot elszenvedő szá­mára az erőszak persze magától értetődően negatív, de az a „semleges" emberi nem szempontjából is: jóllehet az erősza­kos cselekményeket igen gyakran követi az emberiség vala­milyen látványos előrehaladása, ez sohasem magából az erőszakból következik, mivel az erőszak mindig csak vala­mely meglévő kiterjesztésére irányul, s nem új minőség létrehozására, sohasem alkotó jellegű. (A forradalom fo­galma ennek látszólag ellentmond, de mint látni fogjuk, ez sem olyan egyértelmű.)

Az erőszak különböző történelmi formái mögött kétség­kívül van egy általános emberi, pszichológiai jelenség, egy­fajta átemberiesített agresszivitás, amit a különböző társa­dalmi viszonyok másképp és másképp mozgósítanak. Az erőszak történeti szerepe annál nagyobb, minél nagyobb az erőszakot mozgósító társadalmi szervezettség. (Ez az emberi történelem haladásával egyenes arányban növeke­dett.) Mivel a „társadalom" fogalmában összemosódik az em­berek együttélési formáinak, viszonyainak valamilyen egyen­súlyban találkozó összessége és a mindenkori uralkodó cso­portok által kialakított jelleg, így az erőszak társadalmi szerve­zettsége is mindig kettős: egyrészt az uralkodó csoportok szervezett erőszaka, másrészt a társadalomnak az erőszak kordában tartására való törekvése. Az előbbi, a hatalmi erő­szak – a társadalom kettős értelmét felhasználva – az utóbbi­val (az egyensúly biztosítására való törekvéssel) legitimálja magát, mivel a társadalom e két fogalma nemcsak az ideoló­giában, hanem a valóságban is egymásba csúszik (a társa­dalom mindennapi rendjének fenntartását és az adott hatalmi forma fenntartását ugyanazok a cselekedetek szolgálhatják), így a hatalmi erőszak gyakran a társadalmi együttélés egyen­súlyát veszélyeztető erőszak ellenében is hat (és viszont). Közismert komplementer viszony van a politikai diktatúrák és a hétköznapi erőszakcselekmények gyakorisága között. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy az uralmi erőszak az agressziót a maga szekerébe fogja, kanalizálja; úgy is, hogy kisüti (mint­egy teljesíti az „egy főre jutó természetes agressziómennyi­séget", s így a hatalmon kívüli társadalom energiáiból már nem sok jut újabb agresszióra, csak a hatalmi erőszak sebei­nek a gyógyítására); de jogosult az az értelmezés is, hogy a hatalom éppenséggel lefojtja a többség agresszióit, ami az­után a hatalom gyengülésével elemi és elborzasztó erővel szabadul fel. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvelést sem, miszerint a kétféle erőszak között nincsen lényegi kü­lönbség: az eluralkodó hétköznapi erőszak ugyanúgy egy tár­sadalmi csoport uralmának fenntartását szolgáló hatalmi erő­szak, csak áttételesebb-rafináltabb eszközökkel. A polgári li­berális társadalmakban ahogyan az össztőke uralmát is elfedi és legitimálja a tőke magántőkékre való szétosztottsága, a mindenkinek megadatott lehetőség illúziója, úgy a hatalmi erőszak is le van bontva (és csak ritkábban manifesztálódik nyílt hatalmi erőszakként). A hétköznapi erőszak által fenntar­tott fenyegetettség erősíti a társadalom tagjaiban azt az illú­ziót, hogy az adott viszonyok konzerválása, védelme és a sze­mélyes biztonság védelme egymástól elválaszthatatlanok.

Kérdés, hogy mennyiben lehet egyáltalán megszaba­dulni az erőszaktól? A fentiekből magától értetődően a polgári társadalomnak érdeke, hogy az erőszak örök voltára, pszi­chológiai törvény jellegére hivatkozzék. De attól még, hogy látjuk mögötte az osztályérdeket, nem biztos, hogy a tétel he­lyességét is cáfolhatjuk. (Már csak azért sem, mert az erőszak örök voltát tagadó szocialista ideológia nevében, az erőszak­mentesség társadalmának létrejöttét elősegítendő, a legbor­zasztóbb „időleges" erőszakformákat lehetett bevetni.) A kér­dést úgy lehet megválaszolni, ha tisztázzuk, a társadalom mennyiben ad teret az emberekben mindenképpen jelenlevő agressziónak, illetve mennyire termeli azt? A „mi volt előbb" tyúk-tojás kérdése mindaddig eldönthetetlen, amíg el nem különítjük az erőszakot termelő tényezőket: ezek kiküszöbö­lése után derülhetne ki egyértelműen, hogy ha nem „terme­lik", akkor is létrejön-e (ti. a társadalmi-emberi értelemben vett erőszak)?

Az erőszakot termelő tényezők között első helyen a már említett hatalmi törekvést emelhetjük ki: minden olyan társa­dalmi berendezkedés, amely az emberek alá-fölérendeltsé­gét rögzítő formákra alapul, termeli is a hatalmi erőszakot: a hatalom előnyei (és mindennapivá tett fenntartási mechaniz­musai) arra szocializálják a társadalom tagjait, hogy minden erővel – és így erőszakkal is – törekedjenek a hatalom meg­tartására, illetve megszerzésére.

Hasonló hatása van bármely kizárólagosságra törő ideo­lógiának, amely gyűlöletet indukál. A gyűlölettel az erőszak megint csak termelődik, mert az egyszerű, animális agresszió „megoldására" redukálja a másokhoz való viszonyt, amelyet az érdekérvényesítés humánus-toleráns formáival is meg le­hetne oldani.

Termeli az erőszakot a társadalom individuális alapokra helyezése is, mert egy olyan társadalomban, amelynek alap­egysége a monadikus különállásában tekintett individualitás, az individuum érvényesítése eleve csak expanzív lehet, s ez a rendszer az egyénre bízza, hogy ezt az önkiterjesztést kon­szenzusra törekedve vagy – társadalmilag kifejlett individuali­tásának alapját képező animális egyedisége érvényesítésé­vel – erőszakkal próbálja-e gyakorolni. (Természetesen indi­viduális önkiterjesztésről van szó akkor is, ha valamely cso­port, nemzet stb. expanzív erőszakáról van szó. Ilyenkor a csoport viselkedik önérvényesítő individualitásként, amit a modern nemzeti vagy más csoportideológia ugyanazzal a struggle for life szemlélettel támaszt alá, mint az egyének egy­más ellen feszülésében.)

Más oldalról ugyancsak az erőszak termelője maga a piac, ha a viszonyok meghatározójává emelkedik a társada­lomban. Mivel a piacgazdaságot uraló tőkeviszony absztrakt, ezen absztrakt viszony uralma gyakran semlegesíti a civilizá­ció integrációs, összekötő mechanizmusainak működését. Ilyen összekötő mechanizmusok a kifejlett piacgazdaságban, mondjuk, a modern polgári társadalomban is jelen vannak, sőt, a korábbiakhoz képest bizonyos szempontból jóval erő­teljesebbek is. A tőkeviszony azonban átmetszi, jelentős rész­ben feloldja ezeket. E folyamat szimbólumának tekinthető a nagyváros, a polgári társadalom tipikus településformája, ahol az erőszak feletti közösségi ellenőrzés szinte lehetet­lenné válik. A piaci, keresletre orientált viszonyok másfelől mindig éppúgy kedveznek a civilizációs gátlások alóli felsza­badulásnak, az átemberiesített animális késztetések visszaembertelenítésének, mint a civilizáció, a humanizáció fejlesz­tésének, lévén a piac közömbös a kereslet jellege iránt. (Egy fizetőképes rinocérosz vagy szalamandra a piacon egyenér­tékű egy fizetőképes angyallal.) A hadiipar sokat idézett (ren­tabilitásán alapuló) kivételezettsége a tőkés társadalomban, vagy az erőszak kultuszára építő tükrözési formák sokat kár­hoztatott áradása a polgári tömegkommunikációban csak alesetei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ebben a tár­sadalmi formában az erőszak újratermelői.

A minden osztálytársadalomban jelen lévő hatalmi agressziónak, a partikularitás-védelemből származó into­leranciának a polgári társadalomban a piac közömbös­sége és főként az individuum-elv expanzív jellege ad rendszerspecifikus formákat. Bár a polgári társadalom semmivel sem erőszakosabb más, ismert társadalmaknál, ő is az erőszak társadalmainak egyike, s mivel szervezettsége a többieknél kétségkívül magasabb fokú, a benne megvaló­suló erőszak is sokkal fejlettebb. (Ez a fejlettség több dolgot is jelent egyszerre: a bomba pusztítóbb, mint a karó, a nagyvá­rosi kiszolgáltatottság totálisabb, mint a falusi, jóllehet másfe­lől a bomba gyors agressziója jóval kevésbé borzongató, mint a karóba húzás, és a nagyváros erőszakos eltiprásának való­színűsége is jóval kisebb, mint egy ókori-középkori falué. Azaz József Attilával szólva: „finomul a kín".)

A szocialista mozgalmak a tőkés társadalom erőszaká­nak tagadását is zászlajukra írták. A történelemben minden fejlődési forma az addigi viszonyok erőszaka ellen is mozgó­sít. Több emberséget, békét, biztonságot ígér. S bizonyos szempontból ezt meg is adja. A keresztény feudalizmus fel­szabadította az ókor, az amerikai liberalizmus az amerikai Dél rabszolgáit, a polgári forradalmak nagymértékben csökkentették a rendi társadalom alávetettjeinek kiszolgáltatottságát. A fejlődés nemcsak az erőszak szervezettségét növeli, s „kínjait finomítja", hanem az egyénben is fejleszti az erőszak érzéke­lését: az ember mind több dolgot utasít el (jogtalan) erő­szakként azok közül a viszonyok közül, amelyeket koráb­ban természeteseknek fogadott el. A szocialista forradal­mak is azzal biztattak, hogy felszabadítják a föld rabjait, s bár ehhez erőszakra van szűkség, ez lesz a történelemben az utolsó szervezett erőszak, amelyre egyébként is csak azért van szükség, mert másként nem lehet az elnyomó tőkés osz­tálynak, illetve a tőkés társadalmi viszonyoknak bonyolult és totális erőszakát semlegesíteni, leküzdeni.

A munkásság, az értelmiség és a forradalom

A hagyományos forradalomelmélet megoldása: erőszak ellen erőszakot, ha dialektikusnak látszik is, igazából nem elég dia­lektikus és elméletileg nem eléggé végiggondolt. Kimutatja a fennálló rend látszólagos erőszakmentességében is az erő­szakot, ezzel azonban – lényegében az ősi „fogat fogért" módján – önmagát az erőszakot szegezi szembe, s nem ke­resi meg azt, hogy miképpen lehet az erőszakban az erőszak­mentességet biztosítani. Ennek azután az a következménye, hogy a forradalmi erőszak terrorja forradalom nélküli terror­ként folytatódik (s bizonyos értelemben ellenforradalmi terror­ként is, pl. a sztálinista gyakorlatban). Nem kiküszöbölhető „torzulásról" van szó: ha elméletileg nem lehet határokat húzni a tőkés rendet védő csendőrök elleni erőszak, mondjuk, a cári család elleni erőszak, a forradalommal szembe kerülő forradalmárok elleni erőszak stb. között (márpedig a burzsoá terrorral szembeni vörös terror elméleti alapjáról ezeket a ha­tárvonalakat nem lehet meghúzni), akkor a gyakorlatban sem lehetnek határvonalak. A Beriják karaktere és szerepe termé­szetesen nem azonos a Dzerzsinszkijekével, s már a Csekát vezető Dzerzsinszkijeké sem a barikádhősökével, szükség­képpen váltják föl azonban egymást az irányító posztokon a terror mind gépiesebb képviselői. A terror belső logikája, gépies természete, öntörvényű fejlődése kívánja így.

Ám a terrortól való visszaborzadás önmagában nem vá­laszolja meg a problémát. Történelmietlen az a divatos tárgya­lásmód is, amely a jakobinus diktatúra elutasításával próbálja kihúzni a talajt a szocialista forradalmárok alól is, azzal a so­vány tézissel, hogy minden terror destruktív, és eredménye csak önfelszámolás lehet. A különböző történelmi helyzetek összemosása helyett a szocialista forradalmi erőszak értéke­léséhez először is azt kell megvizsgálni, kik (voltak) e forradal­mak alanyai?

Ezzel kapcsolatban két, többé-kevésbé népszerű megol­dás adódik. Az Eszmélet 4. számában utaltunk az egyik felfo­gás reprezentatív művére, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkájára, amely egy értel­miségi élcsapat hatalomátvételi kísérleteként jellemzi a szo­cialista forradalmakat. A másik, hagyományosabb felfogás e forradalmakat a proletariátus forradalmaként értelmezi. Úgy véljük, ezen irányzat problematikusságát egyik legnagyobb hatású ideológiai alapvetésén, Lukács György: Történelem és osztálytudat című munkáján keresztül lehet megérteni.

Lukácsnak e talán legnagyobb hatású könyvében éppen a proletariátus szerepének értékelése a legproblematikusabb elem.

Látszólag magától értetődő, hogy a kapitalizmus rend­szere elleni forradalmat csak a kapitalizmus alávetett osz­tálya, a proletariátus hajthatja végre. Ezt Marxék is így látták, nem is láthatták másképpen, hiszen az ő alapélményük éppen az osztályharc történelmi szerepe volt: éppen a társadalom alapvető osztályainak harcaiba való beillesztés által tudták vi­lágtörténelmi leg elhelyezni a maguk értelmiségi kritikáját a kapitalizmus felett. Nem voltak azonban egészen következe­tesek: osztályfelfogásukban a munkásosztálynak a korábbi elnyomott osztályokkal szembeni minőségi különbségét hangsúlyozták, hogy önálló forradalmi alanyként való fellépé­sét indokolják (hiszen egyetlen korábbi társadalomban sem vezettek forradalmakat a kizsákmányolt tömegek¹ ); forrada­lom-felfogásukban a polgári forradalmak tapasztalatait hosszabbították meg, a polgári forradalmak paraszti-kispolgári tömegeinek szerepét egyszerűen a proletárforradalom prole­tárjaira cserélve. Véleményünk szerint mindkét következtetés problematikus. A következetlenséget azzal lehet kiküszöböl­ni, ha feltételezzük: mind a munkásosztály, mind forradalma belül marad a kapitalizmuson. Ugyanúgy nem lép ki belőle, mint ahogy például a parasztfelkelések sem vezetnek ki a feu­dális társadalomból; s elképzelhető, hogy ma ismert formájá­ban maga a forradalom mint sajátos társadalmi akcióforma szintén jellegzetesen polgári jelenség, és kizárólag a polgári társadalmak létrejöttében, illetve átalakulásában játszik sze­repet. A forradalom a) abban különbözik a korábbi felkelés­módoktól, hogy a társadalmi forma (tudatos-radikális) meg­változtatására tör, s ezzel összefüggésben b) egy politikai párt jellegű mozgalom hatalommegragadása. Mindkét tulaj­donság a polgári társadalomé, amely minden társadalmi forma forradalmi megváltoztatását hajtja végre: a tőkeviszony uralmával váltva fel a legkülönfélébb viszonyokat, amelyekkel csak találkozik. Ezt a forradalmat alapjában a gazdasági erők hajtják végre. A politikai forradalmak, éppúgy mint a háborúk, csak segítséget nyújtanak a viszonyok átformálásához, egy aktusba sűrítve felgyorsítják a társadalmak átalakulását. A pártformáról már bizonyítani sem kell, hogy mennyire a pol­gári társadalomhoz kötődik, mennyire a piaci versennyel adekvát politikai forma; s egy-egy párt forradalmi hatalomát­vétele megint csak nyíltabb, gyorsítottabb formája a hatalom áttételesebb eszközökkel való megszerzésének. (Minden esetben arról van szó, hogy a hatalmat, egy részérdek ura­lomra jutását, a „nép" erejének mennyiségi súlya legitimálja, csak az egyik esetben a „népakaratot" választásokon, a sza­vazatok mennyiségi többségével bizonyítják, a másik eset, a forradalom, mintegy a „közfelkiáltás" elementáris súlyára hi­vatkozik.)

A forradalmak „működése" is emlékeztet a tőkés üzeme­kére: a forradalmi tömegek (legyenek parasztok, munkások vagy kispolgárok) a társadalmi változásokat megtermelő tömegmunkások, akiket – mint az üzemeket a menedzser- és technokrata réteg – egy professzionalista élcsapat mozgat egy racionalizált, lépésekre lebontott működési rend szerint a – hasznot hozó – célok felé. A (polgári) forradalmakban az in­dividuum felszabadulása helyett az individuum tömegnek, ön­maga tömegvoltának való hasonló alávetettsége valósul meg, mint a gyári munkában stb.

A munkásosztály tehát részt vesz a forradalmakban, amelyek mind demokratikusabbak lehetnek, s mindinkább építhetnek a dolgozók tömegeire. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalmakat nem a munkásosztály, hanem egy értelmiségi avantgarde vezeti. A munkásosztály egész létével a polgárság antagonisztikus ellentéte, de antagonizmusuk össze is köti őket (akárcsak a jobbágyságot a feudális hatalommal). A munkásosztály igazából sohasem lép ki a tő­keviszonyból. (A munkásosztály a tőkeviszony megszünteté­sével azonnal megszűnik; amikor a sztálinizálódó ideológia megpróbálta azt állítani, hogy a szocialista forradalom a tőke­viszonyt megszünteti, de a munkásosztály – és uralma – egy hosszú történelmi időszakon „mint átmeneten" át fennmarad, elméleti abszurdumot hozott létre.² ) Lukács említett műve több ponton árulkodik arról, hogy az elmélet csak önmagán tett erőszak, illetve a nehézségek szőnyeg alá söprése árán tudja megoldani azt a feladatot, hogy az ún. szocialista forra­dalmakat mint a munkásosztálynak a kapitalizmust megdöntő forradalmait értelmezze.³

A munkásosztály tőkeellenes érdeke és a tőkés társa­dalomból való kilépés képtelensége közötti ellentmondást kétféle módon próbálták meg áthidalni (már Marxék is). Az egyik megoldás az a közismert tétel, hogy a forradalmi teóriát – és magát a forradalmat – kívülről kell bevinni a proletár tö­megekbe. Ez a gondolat vezet az élcsapatpárt kialakításához, amely viszont – mint megannyi tapasztalat is oly meggyőzően bizonyítja – a forradalom alanyává válva már semmiképpen sem tekinthető pars pro toto azonosnak a munkásosztállyal.

A másik – egyidejű – megoldás a munkásosztály ideali­zálása a szó kettős értelmében (tudniillik az osztály eszmé­nyítésével és olyan ideák neki tulajdonításával, amellyel mint osztály nem rendelkezik). Lukács említett könyvében az au­tentikus marxista hagyománynak megfelelően a proletariátus osztálytudatát egyrészt a párt képviseli⁴ , másrészt egy olyan absztraktum, amely leginkább az értelmiség vonásait viseli. Csak a proletariátus fellépésével válik befejezetté a társa­dalmi valóság megismerése – írja például. Vagy: „a proletár­osztály harca során a teória egybeesik a praxissal". Ha ezen és hasonló tételekbe az értelmiséget helyettesítjük, kevésbé van szükség nyakatekert bizonyításra: az értelmiség tevé­kenységében a teória és a praxis tényleg egybeesik. Az értel­miség, legalábbis annak jelentős része, valóban a társadalmi valóság megismerésére orientált.

A munkásosztály persze nem „ártatlan" mindebben. Ér­telmiség az osztálytársadalmak kezdeteitől volt. Mégis való­ban csak a proletariátus fellépésével jelent meg a társadalmi öntudat lehetősége (ez is Marxék alapélménye). De nem a proletariátusban, hanem a tőkeviszony megszüntetésére törő értelmiségben. Éppen az által, hogy a tőke a többi réteggel együtt megkezdte az értelmiség bérmunkássá tételét is. A tőke ellen lázadó értelmiség számára e Lukács-könyv azért volt sokáig oly meghatározó alapmű, mert Gramsci elméletén kívül leginkább ez a mű koncentrál az osztályharcból az osztálytudatra, s ezáltal ennek hordozója, az értelmiség, a közép­pontba kerül. Ráadásul úgy, hogy élcsapat szerepét nem kell szégyellnie, és a munkásosztály idealizálása, az osztálynak való alárendelődés le is horgonyozza az értelmiségi lét min­denkori lebegését egy, az anyaggal közvetlenül dolgozó osz­tály nagyon is reálisnak érzett valóságához.⁵

A munkásmozgalomban azonban a viszonyok eltorzul­tak. Az osztálytudatot képviselő élcsapat szerepét az avant­gárdé értelmiségtől mindinkább az értelmiség bürokratizált alakváltozata, a párt és apparátusa vette át. Ezt éppen a mun­kásdemagógia tette lehetővé: nem arról van szó, hogy az ér­telmiség egy része a munkásság vállain hatalomba tornászta magát, hanem arról, hogy a munkásosztálynak és öntudatá­nak absztrakciója – ez a hamis tudati elem – önálló létre tett szert, és hatalmi formát öltött magával a valóságos munkás­osztállyal és az osztályöntudat valóságos hordozójával, az ér­telmiséggel szemben.

Az osztálytársadalmak mindig elválasztották és egymás­tól külön működtették a szellemi és fizikai munkát. A tőke, fenntartva ezt a különállást, egyben egyesítette is őket. Ám az értelmiség munkássá tételével azonnal kiváltotta az ellenirá­nyú folyamatot is: a munkásság értelmiségívé válásának le­hetőségét és az értelmiség legjobbjaiban a törekvést ennek realizálására, a szellemi és fizikai munka közötti társadalmi egyenlőtlenség feloldására, a munkásosztály felszabadításá­ra, a munkáslét megszüntetésére. Mivel a múlt században az értelmiség még nem volt eléggé önálló erő, hogy szembesze­gülhessen a tőkével, szüksége volt a munkásosztály absztrak­ciójára (s ezen absztrakció konkrét munkástömegekké való lebontására) antikapitalista programja megtestesítéséhez. A forradalomban azonban az értelmiségi élcsapat már nem mint értelmiségi, hanem mint a munkásosztály absztrakcióját szimbolizáló párttagja vett részt, és ezt az absztrakciót rögzí­tette meg a forradalom után. Magát az empirikus munkásosz­tályt nem szabadította fel (azaz nem szüntette meg), hanem alárendelte e munkásosztály absztrakciójának, s ezzel egy olyan társadalmat hívott életre, amely úgy tagadása a kapita­lizmusnak, mint maga a munkásosztály: belül maradva a kapi­talizmuson.⁶

Mindez összefügg a forradalmi erőszak jellegével is. Ez az erőszak egyrészt a polgári erőszakformák tükörképe, csak alanya más: a polgári elitcsoportok helyét a munkásosztály absztrakcióját képviselő párt veszi át. Lépései – mint a tőkés viszonyokon belül maradó osztály lépései – egyrészt közvet­lenül másolják a polgári forradalom cselekvésformáit, más­részt, mivel a cselekvés alanya egy absztrakciót képvisel, e lé­pések rugalmatlanok, és a konkrétság humánumára érzéket­lenek.

A szocialista forradalmak egyrészt munkásforradalmak, amennyiben az általánosságában tekintett munkásosztály ér­dekében robbannak ki, és – eleve reménytelen – kísérletet tesznek a munkásosztály megőrizve-kiszakítására a tőke ha­talma alól; másrészt polgári forradalmak, amennyiben min­den forradalom belül marad a polgári paradigmán, s így ered­ménye is valamilyen – jóllehet deviáns – polgárosuláshoz és valamilyen – jóllehet deformált – tőkeviszonyhoz vezet; har­madrészt értelmiségi forradalmak, amennyiben a tőkés társa­dalom tagadásával (korai, s ezért formatévesztett) kísérletet tesznek egy nem-kapitalista társadalom létrehozására, és egy ilyen társadalom irányába mutató eredménynek könyvel­hető el az értelmiség nagymértékű megerősödése is a forra­dalom után kialakuló társadalomban.

A mennyiségelvű meghaladás (a polgári forradalomkon­cepció) alapján sokáig valóban a munkásosztály tűnt a kapita­lizmust egyedül legyőzni képes erőnek. De a munkásosztály forradalma már csak formájában sem lehet egy kapitalizmust meghaladni képes társadalom fogantatásának pillanata: erő­szakának jellege tipikusan az alávetettséggel járó erőszakfor­mákból nő ki. A munkásosztály kétségkívül szemben áll a ka­pitalizmussal, de mivel mindennapi léte nem jelent új, alterna­tív valóságot, szerveződése is a tőke által kialakított egysé­gekben történik (üzemszervezetben, politikai pártban), és lá­zadása sem lép ki a polgári keretek közül. Az alávetettek egyik erőszakformája a rablás, amely, mint régen felismerték, a hát­rányos helyzetben tartottak tiltakozásának egyik módja egy rabló társadalom ellen. Olyan módja azonban, amely csak utánozza a társadalom uralkodó cselekvésmódját. Erkölcsi­leg más szinten, de lényegében hasonló történik akkor is, ami­kor a kisajátítókat (az ismert államosító módon) kisajátítják. Nem mintha nem volna jogos a kizsákmányolás megszünteté­se, hanem mert nem lép a helyébe életteljesebb szisztéma. A termelés és a tulajdonlás rendszerének új formája helyett az értéktöbbletet egyszerűen új tulajdonos (a munkásállam) ke­zébe adják, de a lényeg nem változik. A tőkés termelési rend­ből a „proletárhatalom" nemcsak azért nem tud kilépni, mert eddigi formáiban a fejletlenebb országokban valósult meg, s így gazdaságilag alávettetett a fejlettebb centrumnak, hanem azért is, mert e hatalommegragadás önmagában nem teremt termelési és tulajdonlási alternatívát. A lázadás motivációja is problematikus: bár az igazságos, kizsákmányolás-mentes vi­lág megteremtésének igénye a munkásosztályt erkölcsileg valóban a tőke világa fölé emeli, a hatalomátvétellel kialakított erőszakformákat, a proletárdiktatúra erőszakformáit valóban egy proletár réteg – alávetettsége által deformált – indulatai határozzák meg. A gyűlölet, amely kétségkívül jogos a kizsákmányolókkal szemben, s amelyet az osztályerőszak fenntar­tása érdekében még szítanak is, semmiképpen sem jelenti a kizsákmányolás rendjének erkölcsi meghaladását. Az irigy­ség diktatúrájához vezet, és csak „a nélkülözést teszi általá­nossá".

Az értelmiséget viszont még nehezebb forradalmi osz­tálynak vagy csoportnak nevezni.⁷ A radikális értelmiség a munkásság idealizálásával aláveti magát a munkásosztály­nak (mint bármely más uralkodó osztálynak), némileg erősza­kot téve magán eljátssza az osztályöntudat szerepét, de aztán (az értelmiség megerősödésével és a munkáshatalom kudar­cainak egyértelművé válásával) leveti ezt magáról. A „történe­lem és osztálytudat" hívei megkönnyebbülten tagadják meg korábbi forradalmiságukat, és sietnek vissza a működőképe­sebbnek érzett tőkés társadalom kebelére. Pedig a munkás­osztály és értelmiség összefonódása a tőkés társadalom ki nem iktatható ténye, csakhogy a viszony fordított: az értelmi­ség csak a tőkés viszonyokon belül a munkásosztály akcidenciája – a tőkés társadalom meghaladásában éppen a szellemi termelés a szubsztancia, amelyben a munkásosz­tály feloldódhat. Saját világa kialakításához ugyanakkor az értelmiségnek változatlanul nélkülözhetetlen feltételként kell kezelnie a munkásosztály felszabadítását, azaz megszünte­tését, s ehhez mozgósítani azt.

Persze az értelmiség a tőkés társadalmon belül mindig ambivalens helyzetben van. Hiszen nemcsak a termelésben kap mind nagyobb szerepet a szellemi munka, hanem a vállal­kozásnak is komoly része, s az értelmiségi előtt így mindig adva van a kettős helyzet: a bérmunka, illetve a tőkéssé válás lehetősége. Már csak ezért sem válik osztályszerű, forradalmi erővé. De a kettős helyzet nem csak negatív hatású (mint a „szilárdság" nyelvén megfogalmazták: „ingadozóvá" téve az értelmiséget). Az értelmiségnek a munkássággal való érintke­zése a tőkével szembeni ellenségességet erősíti, a tőkével való érintkezés viszont nemcsak az értelmiséget állítja több-választásos helyzetbe, de a tőke közegében is választási helyzetet hoz létre: létrejöhetnek a termelés olyan szellemi munka-irányította formái, amelyekben a tőke jelenléte felesle­gessé válik. (A profit indukáló szerepével párhuzamosan tért nyernek az önmaga által indukált innováció formái. Habermas kommunikatív cselekvéselmélete például már ezt a hely­zetet tükrözi.) A társadalmi formák változását sohasem a forradalmak hatalommegragadó aktusa, hanem éppen az ilyen alternativitás kialakulása és meggyökerezése ala­pozza meg.

Az következik-e mindebből, hogy az antikapitalista moz­galmak forradalmi irányával szemben egyértelműen annak a reformizmusnak van igaza, amely a tőke rendszerének meg­haladását a békés evolúciótól, a szellemi termelési mód felté­teleinek lassú kialakításától, kialakulásától várja? Vélemé­nyünk szerint nem. A történelemben minden fejlődés valóban küzdelmek árán valósul meg: a radikális minőségi változást eredményező erőfeszítések nem nélkülözhetőek. Lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a fizikai erőszak alkalma­zását sem lehet elkerülni. De ha abból indulunk ki, hogy a tőke rendszerét történelmileg leváltó erő a szellemi ter­melőké, a radikális, ha úgy tetszik, forradalmi változások formáit a szellemi termelés léthelyzetéből fakadóaknak, azzal adekvátaknak kell feltételeznünk.

Persze a „szellemi termelő" sokféle lehet. Igazodhat, mondjuk, az állam mechanizmusaihoz, s ez esetben a szerve­zett erőszak menedzserévé válhat; elfogadhatja az individuu­mok harcának szemléletét és a terrorista útját választhatja stb. Ezek a formák azonban még az értelmiség önállótlansá­gának megfelelő változatok. Az emberek fizikai elpusztí­tása eleve az olyan társadalmi rendszerek békés, termelő létviszonyainak meghosszabbítása, ahol a hétköznapi, békés termelés az emberek fizikai erejének lassú elhasz­nálásán alapszik. A humanizmus nem utópia, hanem a szel­lemi termelés adekvát viszonya az emberhez: amennyiben a tőkés társadalom fejlődésének legutóbbi szakaszában a ko­rábban említett erőszakformák mellé számos humanista in­tegráló mechanizmus alakult ki, ez éppen a szellemi termelés és a szellemi termelők térhódításának eredménye.

A tőkés társadalom (és az általa fenntartott erőszak) nem fogja magától átadni a helyét, viszonyait forradalmasítani kell,⁸ ez a forradalmasítás azonban nem tömegmozgósítás, hanem a viszonyok radikális átformálását jelenti (azok irányí­tásának befolyásolásán keresztül); nem egyszerű hatalom­megragadó aktusnak, hanem a viszonyok permanens átalakí­tásának kell lennie, teleologikus, folyamatos társadalomalakí­tásnak, a szellemi termelés eleve-teleologikus természete szerint.

Az átalakulás célja a humanizáció: a szellemi termelés nem érdekelt a társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányoltság, a társadalmilag szervezett erőszak egyetlen for­májának fenntartásában sem. Ebből következően az erő­szak egyetlen formája sem alkalmas társadalmának meg­alapozására. Erőszakkal magától értetődően csak erősza­kon alapuló viszonyformát lehet megalapozni. De a passzív erőszakmentesség sem megoldás. (Az erőszak tűrő taga­dása nem szünteti meg az erőszakot, csak elfojtja, magába szívja. Az erőszak természeti eredetű energiák emberivé-társadalmivá tett formája, a passzív erőszakmentesség ideologi­kus, tulajdonképpen nem természetes forma.) Van azonban egy harmadik megoldás. Hasonlattal élve, néhány távol-keleti küzdősportra, például a dzsiudzsicura utalhatunk, ahol a meg­támadott a támadó energiáját mintegy átvezeti magán, s egyúttal fel is használja, és éppen arra használja fel, hogy ma­gát a támadót harcképtelenné tegye. A társadalmi életben en­nek az felel meg, hogy a minden agresszív akcióban rejlő jo­gos indulati elemet kihasználva, átvéve, az agressziót eltérít­jük, konstruktív, alkotó energiaként építjük be a társadalmi életbe. Az értelmiség – ideológiák termelőjeként – mindig is élt ezzel az eszközzel. A szellemi termelés jelentőségének a növekedésével az erőszak aktív semlegesítésének szerepe, formáinak gazdagsága is növekedni fog. (Hogy a társadalmi létben ily módon többé-kevésbé mellőzhető az erőszak, azt a XX. század második felének humánus tendenciái jelzik, ha végérvényesen még nem bizonyították is be.)

Mert az erőszak mindazonáltal jelen van világunkban. S a tőke és erőszak kapcsolatáról korábban említettek szerint, amíg tőkés társadalom lesz, az erőszak mint magánerőszak, mint fegyverkezés, mint a hatalomvédelem erőszaka s mint hatalomellenes erőszak fenn is marad, s öröknek, az emberi természet velejárójának hirdettetik. Hogy lehet tehát ezt a pa­radoxont feloldani (hogy ti. az adott társadalomban az erő­szak uralkodik, a megdöntésére hivatott erőknek azonban el kellene kerülniük az erőszakot)?

Rosa Luxemburg, aki a forradalmi erőszakszervezet le­nini kiépítésekor jól látta az erőszakszervezetben rejlő veszé­lyes következményeket, azt javasolja, hogy válasszák külön az akadályok leküzdésére megengedhető forradalmi erősza­kot a későbbiektől. Az új társadalom építésében már nem tartja megengedhetőnek az erőszakot. Vele szemben a lenini irányzat képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen szétvá­lasztás a gyakorlatban lehetetlen, mivel (a kapitalizmust ta­gadó társadalom teleologikus természetéből is következően) a gazdasági fejlődés alapjait a politikai állam meghódításán keresztül lehet lerakni. (A történelmi gyakorlat azt bizonyítot­ta, hogy a politikai hatalomátvétel formája valóban meghatá­rozza a későbbi gazdasági fejlődés formáit is. Luxemburg szétválasztási javaslata, ha morálisan körültekintőbb is, ke­vésbé megalapozott.) A párt irányította proletárforradalom hí­vei viszont, mint láttuk, arra hivatkoznak, hogy a proletárforra­dalom – forradalmon az erőszakos akciót értve – a társadalom totalitásszemléletéből következik. Ebben egyrészt csúsztatás van: a totalitásszemléletből a totális-forradalmi társadalom­változtatás következik, s ez nem azonos a társadalmi lét csak egy szeletét érintő (s az embert is egy viszonylatára, politikai oldalára redukáló) politikai forradalommal. Másrészt magá­ban a forradalom alkalmazott fogalmában is ellentmondás van: igaz, hogy az egész változtatása, de mindig egy rész erő­szaka formájában.

Rész és egész dialektikáját a különböző társadalmi rend­szerek általában dialektikátlanul kezelik. A liberalizmus végső soron a társadalmi rend konzerválója, minthogy az egészre irányuló közvetlen változtatási szándékot nem engedi kibon­takoztatni, kizárva azt, hogy bárki az egész nevében léphes­sen fel. A diktatúra viszont konzerválni akar, de eredménye mégis a társadalom destabilizációja: a diktatúra az egész ne­vében lép fel, de mivel ez mindig torzítás, hiszen a társadalom egyetlen rész-összetevője sem azonos a társadalom egészé­vel, így a diktatúra minden egyneműsítő kísérlete ellenére a társadalom előbb-utóbb szétfeslik alóla. A forradalom aktív él­csapata szintén a társadalom egésze nevében lép fel, s csak akkor kerülheti el a diktatúrává válást, ha mihelyt az egész nevében megragadta a hatalmat, azonnal új „rész" lép fel vele szemben az egész képviseletének igényével.⁹ (Mivel minden rendszeren belül vannak rendszeridegen elemek, ez a megoldás alkalmazkodik leginkább a viszonyok valóságos természetéhez: nem rombolja le a rendszert, de nem is simul az éppen adott uralmi forma alá.)¹⁰

A politika szempontjából ezt jelentheti az a permanens forradalom, amit egy kifejlett szellemi termelési módban a tár­sadalmi viszonyok állandó alakítása jelent. Hogy a kapitaliz­mus társadalmának forradalmi átalakítása a politikai forrada­lom valamilyen formáját is feltételezi-e, ez nyilván nagymér­tékben függ a konkrét körülményektől. Azonban mind az ed­digi tapasztalatok, mind az elméleti elemzés alapján az biztos­nak látszik számunkra, hogy ha valóban a kapitalizmust meghaladó társadalmat tekintünk célnak, az erőszakra ebben a forradalmi átalakulásban nem lehet alapozni.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A sztálini vulgarizáció „kiigazította" a következetlenségeket, és a korábbi osztályküzdelmeket, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadá­sokat is tudatos, osztályharcos forradalmakként állította be, figyelmen kívül hagyva a marxi történelemfelfogás erre vonatkozó differenciált elemzéseit.

2 Ennek persze megvolt a realitásalapja. Valamit megszüntettek, és valami a szándékok ellenére fennmaradt. Csakhogy amit megszün­tettek, az nem a tőkeviszony volt, csak annak egyes formái; és való­ban hosszabb időre létrejött egy uralmi forma, csak éppen nem a mun­kásosztályé.

3 Lukács például hangsúlyozza, hogy a polgári gondolkodás tabula rasát igyekszik csinálni a középkor kategóriáival szemben, a proletár gondolkodásnak erre nincsen szüksége. Itt és más helyeken a teória a hiányt igyekszik erénynek feltüntetni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a „proletár gondolkodás" nem lép és helyzeténél fogva nem is léphet ki a polgári társadalom keretei közül. Lukács idézi Rosa Luxemburgot, aki még nyíltabban veti fel ezt a problémát, amikor arról beszél, hogy a proletariátus akkor kénytelen megragadni a hatalmat, amikor még a polgári rendszert érzi törvényesnek, amikor még teljes valójában annak a része. Ez így is van, és véleményünk szerint a pro­letárforradalmak éppen ezért sem vezetnek ki a kapitalista társa­dalomból.

4 A kommunista pártnak nincsenek külön érdekei a proletár osztállyal szemben – vélheti még ekkor Lukács -, csak világosabban látja a te­endőket, ő az osztálytudat megtestesülése. A „kommunista párt szer­vezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztályhatalmát történelmi alakzatként, közvetlenül megpillanthas­sa". (Tükör által homályosan – ironizálhatnánk az itt szükségkép­pen megjelenő idealizmus felett. Ez ugyanis mindig megjelenik, ha egy társadalmi egyenlőtlenség igazolásáról van szó. A párt fokozato­san kialakuló feudalisztikus, rendi, hatalmi jellegét leleplezi a rend le­gitimitásának kifejezésére használt formula, „a párt által kiharcolt és megszolgált bizalom".)

5 Ez az értelmiség természetesen idealizálja a munkásságot, mert az testesíti meg számára a „realitás" világát. Az értelmiség mindig küsz­ködött a realitásproblémával, mert társadalmi helyzete mindenkor ele­melte a termeléstől. Ez az elszakítottság az értelmiség bérmunkássá tételével megszűnik. Ám amikor a szellemi munka ilyen helyzete tö­megessé vált (századunk 60-as éveitől), ez egyúttal azt is jelentette, hogy az értelmiségnek nem volt többé szüksége a munkásosztályra mint idealizált „apára „, hogy önmagát a realitással általa összekösse.

6 Gramsci azt a megoldást találja, hogy az empirikus munkásságot értelmiségivé teheti, felszabadíthatja a mozgalomban való részvétel. Ez igaz. Amit „öntudatos munkásnak" nevezünk, az valójában az ér­telmiségi több jellegzetességét viseli magán. De a folyamat megáll bi­zonyos számú munkás értelmiségivé tétele után, s ezzel csak kiszakít néhány munkást a többi közül. A megoldás csak akkor lehetne valósá­gos, ha a „mozgalom" az élet minden területére kiterjedne, s különö­sen a termelésre. Mivel azonban a hagyományos „munkásmozga­lom" az életnek csak egyik összetevőjére, a politikai harcra irányul, az osztály egészét nem szabad ihatja és nem is szabadítja fel.

7 Természetesen egyetlen társadalmi csoportot sem jogosult egé­szében forradalminak nevezni: nincsenek forradalmi vagy kevésbé forradalmi rétegek, csak forradalmasító helyzetek vannak, amelyek­ben az emberek különféleképpen reagálnak. Cikkünkben mindvégig erős leegyszerűsítéssel élünk: az általában vett „értelmiséggel" vagy „munkássággal" szemben valójában nagyon konkrétan elemzendő (térben és időben változó helyzetű és szerepű) társadalmi csoportok vannak csupán. Az itt megkockáztatott állítások legfeljebb tendenciálisan lehetnek jogosultak.

8 Lukács említett művében helyesen emeli ki, hogy a marxizmusnak mint a kapitalizmus tagadásának a lényege totalitás szemlélete. Ez pedig elválaszthatatlan a forradalom-elvtől, mint a totalitásukban szemlélt viszonyok megváltoztatásától. S ennyiben ez az ideológia – még ha nem a munkásosztály fogja is a kapitalizmus rendszerét meg­dönteni – a kapitalizmust meghaladó társadalmi rend adekvát ideoló­giája.

9 Lenin – akinek politikáját persze a proletárforradalmi koncepció el­lentmondásai behatárolták – kétségkívül érzékelt valamit ebből a dia­lektikából, hiszen saját hatalomra jutott pártja elbürokratizálódása el­len kontrollként egyfajta munkásellenőrzést mozgósított volna. Mind­ez azonban túl későn történt, és az ellenzékteremtés már korántsem volt olyan határozott, mint az előző aktív partikularitás, a párt létreho­zása.

10 Másfelől minél inkább feloldódik az egyén besoroltsága egyetlen meghatározó viszony alá, az egyén annál inkább léphet fel többféle identitás jegyében, s ezáltal rész és egész ellentmondása úgy is meg­szűnhet, hogy (az egyetlen egészért versengő plurális részek világá­val szemben) az egész is elveszti monolit jellegét: tudatosul, hogy az egyetlen világ maga is nagyon sokféleképpen egyetlen, s ez csökkenti a kizárólagosság igényével való fellépés (s vele az in­tolerancia és az erőszak) lehetőségét.

(Szovjetszkoje Foto)

I. Az erőszak ténye

1. Az erőszak mindennapjai

Minden állam rendőrállam. Még a legjámborabb bélyeg­nyaló és stempliző állami hivatalnok is egy erőszakszervezet csavarja. A diktatórikus, totalitárius államokban a nyers rend­őri erőszak és beavatkozás a magánéletbe mindennapos, a hétköznapokat ez irányítja, uralja. Ezzel szemben a „jogál­lam" azt jelenti, hogy erőszak alkalmazására kizárólag az ál­lamnak van joga. E demokráciákban az ugyancsak keményen fellépő rendőri erőszak hivatalosan az erőszak egyéb formái­nak és intézményeinek védelmét szolgálja. A diktatúrák bruta­litásánál kétségtelenül kellemesebb az erőszak kifinomultabb változata: a jogállam intézményrendszere, törvényes rendje. Csakhogy minden törvény eleve olyan általános szinten fogal­maz, hogy szükségképpen nincs tekintettel az egyének mint individuumok konkrét helyzetére, érdekeire, szükségleteire. Mivel tehát a törvény nem lehet emberre szabott, az em­bert szabják a törvényekhez, s ebben máris jelen van az erőszak mozzanata.

Az erőszak azonban nemcsak ilyen kézzelfogható mó­don van jelen. A törvényhozó testület, a demokratikus parla­ment pártjai erőszakot tesznek a rájuk szavazó polgárok érde­kein. A közélet választott vagy kiválasztott hivatásos politiku­sok ügye, akik deklaráltan erőszakot tesznek a közügyekbe való beleszólás és az abban való részvétel egyenlőségén, il­letve a részvétel esélyegyenlőségén. A munkába indulók na­ponta kénytelenek eladni magukat, hogy megélhetésüket biz­tosíthassák. Nem ők határozzák meg azt, hol, mit, mennyit és hogyan termeljenek. Termékeik sorsáról, a nemzeti jövede­lem felhasználásáról nem ők döntenek. Erőszakot tesz rajtuk az állam és a tőke hatalma. Szándékaikat, szükségleteiket is mások irányítják. Az oktatás, a tömegkommunikáció és a kul­turális termékek magatartáskliséket sajátíttatnak el, a reklá­mok az utcán is, otthon is percenként sugallnak egy-egy szab­ványosított életformát, gondolkodásmódot. A hatalom, az uralom, a hierarchia különböző fokozatai – a munkahelyi fő­nöktől az államelnökig vagy tovább – változatos formákban szólnak bele mindennapjainkba. Hatalom, uralom, erőszak: ezek szinonimák. A mindennapjainkba beleszőtt erőszak biztosítja a világon az állam és a tőke uralmát.

Mondhatnánk, hogy ezek csak féligazságok, hiszen a tör­vényességnek, az államiságnak, még inkább a jogállamnak jó oldalai is vannak és azok a számottevőbbek. De még ha így volna is, hasonlattal élve, nem irigylésre méltó annak a hely­zete, akinek fél orcáját ugyan simogatják, csak éppen azon az áron, hogy a másikat közben ütlegelik. (Különben is, Sziámban állítólag volt egy kivégzési mód, amikor az elítélt arcát négy napig egyfolytában simogatták, amitől az a második na­pon megőrült, a negyediken meghalt.)

És mégis: az erőszak nem jó vagy rossz. Az erőszak van. Jóvá vagy rosszá az ítélkező számára válik. Ugyanaz a gyil­kos indulat egyszer gonosztevő, másszor magasztosult forra­dalmár ereje. Van-e olyan nézőpont, ahonnan tekintve az erő­szak egyetlen formája sem jó? Sem a fegyveres vagy fizikai sérelem, sem a hatalom, az uralom, a hierarchia erőszaka, sem az autoritás vagy a lelki, erkölcsi, szellemi terror, bármi­lyen szándékkal alkalmazzák is?

Elvileg az anarchizmus ilyen nézetrendszer. Az anar­chizmus elvileg utasít el minden autoritást, uralmat, hie­rarchiát, fizikai vagy lelki erőszakot. Anarchizmus, erő­szakmentesség, szabadság: ezek is szinonimák. Az anar­chisták emiatt tűnnek félelmetesnek a hatalom számára. Nemcsak a diktátorokban keltenek félelmet, hanem a magu­kat szabadnak tartó demokráciákban is. Ez nem véletlen. Az anarchisták a magukat legszabadabbnak, legdemokratiku­sabbnak vélő demokratákat is arra figyelmeztetik, hogy még az ő szabadságuk is hatalmi hierarchián, mások alávetettsé­gén alapul, ami a jó demokratákat azért nyugtalanítja. E nyug­talansággal viszont nem szívesen élnek együtt, így az anar­chistákkal sem.

A fennálló rend védelmezői gondosan ápolják azt a köz­hiedelmet, hogy az anarchizmus azonos a káosszal, zűrza­varral, rendetlenséggel és a terrorizmus különböző formáival, a bombamerénylettel, a városi gerillaharccal, az emberrablás­sal és repülőgép-eltérítéssel. Az anarchizmus rossz hírbe ke­verésének jellegzetes példája a múlt század végi orosz terro­ristahullám anarchistaként való elkönyvelése, holott az akció­kat végrehajtó Narodnaja Volja nevű szervezet éppúgy nem volt anarchista, mint az egy időben Bakunyint felhasználni kí­vánó hivatásos terrorista, Nyecsajev sem. A fekete anarchiz­mus befeketítésének másik tipikus példája az 1970-es évek vörös terrorizmusának feketére mázolása. Az olasz Vörös Bri­gádok, a német Vörös Hadsereg Frakció tetteit anarchista rémtettekként állítják be, pedig képviselői az anarchizmustól egyértelműen elhatárolódtak, s magukat marxistának vagy marxista indíttatásúnak igyekeztek feltüntetni. Az más kérdés, hogy mennyiben voltak valóban azok, anarchisták azonban kétségkívül nem voltak.

Akkor tehát az anarchizmus teljesen ártatlan? Koránt­sem. Mint erről még szó lesz, léteztek anarchista terroristák is, voltak történelmi korszakok, amikor a forradalomban vagy há­borúban alkalmazott erőszak kérdése megosztotta az anar­chistákat. Azt a problémát, hogy miként juthat el ez az elvileg teljesen erőszakmentes beállítódás a fegyveres harc jogo­sultságának elismeréséig, sőt akár a fegyver használatáig, és ezen álláspontnak mi a helye, súlya az anarchista mozgalom egészén belül, annak a kérdésnek a megválaszolásával lehet megközelíteni: mi is az anarchizmus?

2. Az anarchizmus irányzatai

E kérdésre többféle válasz adható. Ki lehet emelni néhány lé­nyeges fogalmat, amelyekkel az anarchizmus jellemezhető. Az anarchizmus az ember ember feletti uralmának a meg­szüntetése, egy központi hatalom és uralom nélküli társa­dalom, vagyis közvetlen demokrácián, szolidaritáson alapuló szabad társulások föderációja. Az anarchisták ezért elvetnek minden olyan szerveződési formát, amely uralomra épül, vagy ilyen viszonyokhoz vezet, tehát az államot, a pártokat, a parla­mentet, a hadsereget, a rendőrséget, az egyházakat stb. Az anarchizmus az intézményellenességet saját szerveződé­sére is alkalmazza. Mivel minden elvont filozófiai elmélet és minden rendszerbe zárt doktrína is hierarchikus viszonyt je­lent, és az egyediség szabadságát már a gondolatban is ta­gadja, ezért az anarchizmus elvet minden doktrínát. Az anar­chista elmélet mindenkor nyitott. Az anarchista nem hiszi, hogy létezik egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság, aminek alá kellene magunkat rendelni. Nem hiszi, hogy lé­tezik egyetlen és eleve elrendelt társadalomfejlődési irány, ezért álláspontját – személyes magatartás formájában is – mindenkor képviselhetőnek tartja, így az anarchizmus szubjektivisztikus is. Mindebből következően az anarchizmus elvei – a már említett értelemben – az erőszakmentességet is tar­talmazzák.

Az anarchizmus ezen elvei egyes irányzatainak gyakor­latából olvashatók ki. Az egyik irányzat az individualista anar­chizmus. Eszerint az egyénnek önmagát kell felszabadítania, azaz az egyén oly mértékben szabad, amilyen mértékben ön­magává válik, rátalál önmagára. Ennek a gondolkodásmód­nak legismertebb képviselői Max Stirner és Benjámin R. Tucker.

A következő elképzelés Proudhon mutualizmusa. Az ál­tala kívánatosnak tartott társadalmat a kölcsönösségen (mutualizmus) és a magántulajdon általánossá tételén alapuló szövetkezetek föderációja és kommunák alkotják.

Három irányzat kapcsolódott Proudhonhoz. Bakunyin kollektivista anarchizmusa, amely az egész társadalom kol­lektív tulajdonossá válását célozta, Kropotkin kommunista anarchizmusa, amely ezt kiegészítve a bérrendszer helyett a szükségletek szabad kielégítését állította célul (legjelesebb magyarországi képviselője gr. Batthyány Ervin), és végül az anarchoszindikalizmus (Sorel, Pelloutier, Pouget), amely a szakszervezeteket tekintette részben harci eszköznek, rész­ben pedig olyan szervezetnek, amelyből a szabad társadalom létrejöhet.

Az anarchizmus külön ágaként említhető a tolsztojanizmus vagy pacifista anarchizmus, amely nemcsak minden erő­szakot tagad, de egyben erőteljesen vallásos jellegű is. Hazai kiemelkedő képviselője az újgnoszticizmusával Tolsztojra is nagy befolyást gyakorolt Schmitt Jenő Henrik.

E múlt században gyökerező irányzatok mellett új jelen­ség az ökológiai mozgalmak, a békemozgalmak és az új femi­nizmus egyes irányzatainak kifejezetten erőszakmentes, anarchista szellemisége, amely a természet felett gyakorolt erőszakot bírálva, az élet védelme érdekében nem-erőszakos technológiák alkalmazását, a nemzetközi viszonyok erőszak­mentes konfliktusmegoldását, illetve a mai patriarchális férfi­erőszak megszűnését kívánja elérni.

Nem elhanyagolható, sőt egyre inkább tömegméretek­ben fordul elő a mindennapi élet anarchista elrendezése, megélése a legkülönbözőbb formákban, a kommunáktól az önszerveződő, alternatív kultúrákig. A szubkultúra egyes cso­portjai, pl. az autonómok, a házfoglalók, a punkok olykor erő­szakot is alkalmaznak, de valójában életformájuk egészével tiltakoznak a fennálló társadalmi „rend" erőszaka ellen.

Az anarchizmus irányzatai közül tehát egyik sem pre­desztinált az erőszak és a terror igénybevételére, sőt éppen olyan áramlat ez, amelyiknek alapelve, hogy minden­kor, minden körülmények közepette tartózkodik az erőszak minden fajtájától. Hogy mégis kik, mikor, hogyan és miért használtak erőszakot, az az anarchizmus eszközeinek átte­kintése után lesz megítélhető.

3. Az anarchizmus eszközei

A felhasznált eszközök között a gondolatok terjesztésének egyik legnyilvánvalóbb módja a saját anarchista sajtó. A röp­lapok, folyóiratok, könyvek kiadása megteremti azt a lehető­séget, hogy egyéni vagy csoportvélemények valamely párt­hoz való csatlakozás nélkül is megjelenhessenek. Az anar­chista propaganda az általános elvek terjesztésén túl a legin­kább a hadsereg és a társadalmi élet törvényekkel történő szabályozása ellen lép fel. Ennek nevében szól olyan aktuális kérdésekhez is, mint pl. az általános választójog vagy a magá­nyos terroristák értékelése.

A politikai propaganda kifejtésének másik eszköze a ki­sebb-nagyobb anarchista csoportok alakulása. Ezek létrejö­hetnek egy-egy folyóirat körül is, de a leggyakrabban azoktól függetlenül áll össze néhány ember. Tevékenységük általá­ban politikai természetű, bár céljuk gyakran a kommunarend­szerű gazdálkodás vagy az anarchista életmód lehetségessé­gének a bizonyítása. A különböző csoportok esetleg föderá­ciót is alkothatnak, olykor pedig konferenciákat, kongresszu­sokat tartanak.

Az eszmei-politikai propaganda tetteit kiegészíthetik vagy helyettesíthetik a gyakorlati akciók, avagy a tett propa­gandája. A „tett propagandája" kifejezést a múlt század vé­gén az anarchisták egy része is, mások is a terrorakciók meg­jelölésére használták, holott az 1876-os berni anarchista kongresszuson Errico Malatesta által adott értelmezésnek megfelelően „a tett propagandája" valójában az anarchista eszméket tett útján kifejezésre juttató lázadó cselekvés. Elisée Reclus szerint azok, akik az erőszakos tetteket a tett pro­pagandájának nevezik, azt bizonyítják, hogy nem értik e kife­jezés jelentését. Az anarchista egy ember megölése helyett azt a feladatot vállalja, hogy nézeteinek – meggyőződése sze­rint a humanista elmélet csúcsának -, az anarchizmusnak, másokat megnyerjen.

Ez utóbbi értelmezéshez állnak közelebb az anarchista mozgalomban legáltalánosabb akciók: a tüntetések, tömeg­demonstrációk, az anarchoszindikalizmus direkt akciói, vagyis a bojkottok, sztrájkok, szabotázsok, a szavazástól, a választásokon való részvételtől való tartózkodás és a lázadó, illetve forradalmi akciókban való részvétel. (Ez a sor kiegé­szíthető napjaink házfoglaló akcióival, amikor házakat, eset­leg egész lakónegyedeket, kerületeket vesznek birtokba saját életük megszervezésére.)

Az itt felsorolt gyakorlati akciók nagy része már kétségte­lenül fizikai erőszakot alkalmaz. A véráldozatot nem követelő cselekedetek erőszakosságának szükségességéről – bele­értve még esetleg a sztrájktörők akár bottal történő „meggyő­zését" is – általában nem nagyon van vita az elméletileg erő­szakellenes anarchista mozgalomban. Legfeljebb a rendőri erőszak elleni védekezés passzív vagy erőszakos módjai je­lentenek eltérő gyakorlatot. A halálos áldozattal is járó helyze­tek azonban már komoly erkölcsi kérdéssé válnak.

II. Az erőszak megítélése

1. Erőszak és forradalom

Az anarchizmus forradalmi mozgalomként jelent meg, még­pedig a legradikálisabbként, hiszen nem egyszerűen az ed­digi államformák, hanem egyben minden jövendő államforma ellen is irányul.

E gondolatmenetet következetesen végigvezetve Max Stirner nem is forradalom szükségességéről beszél, mert úgy véli, a forradalmak nem a fennállót, hanem csak egy adott fennállót, nem minden intézményes berendezkedést, hanem csak az eddigi berendezkedéseket támadják, s csupán egy új berendezkedést céloznak meg elérni. Stirner ehelyett a láza­dást ajánlja az állam lerombolására, az olyan cselekvést, melynek nem célja egy új berendezkedés kiépítése. A forra­dalom a fennálló állapot elleni harc, ezért politikai vagy szociá­lis tett. A lázadás viszont nem a fennálló elleni harc, hanem az egyesek felkelése, a fennállóból való kilépés, amely ha sike­rül, a fennálló magától felborul, meghal. Ezért ez a szükséges tett nem politikai vagy szociális, hanem egoisztikus. Minden egyes individuum egyénileg lázad, így például az adott tulaj­donformákat csak egyféleképpen törheti át: ha érvénytelen­nek tekinti őket, és erőszakkal megragadja, elviszi azt, amit akar.

Noha teljesen erőszakmentes volt és individualistának sem nevezhető Lev Tolsztoj, álláspontja mégis nagyon közel áll Stirneréhez, amikor a vallásban feloldott belső morális át­alakulást tekinti a forradalom eszközének.

Az anarchisták többsége azonban mégiscsak vállalja a fennálló elleni harcot, a politikai és szociális tettet, a forradal­mat, bár következményeként semmiféle berendezkedést és berendeztetést nem. A forradalom eljövetelének szükségsze­rűségében e többség nem kételkedik, de atekintetben nézet­különbségek vannak köztük is, hogy ez a forradalom milyen alapokon nyugszik, és milyen mértékben lehet erőszakos.

Az 1848-as párizsi forradalom előtt reformista és erő­szakellenes Pierre-Joseph Proudhon februárban a barikádo­kon található. Ettől kezdve szükségesnek és szükségszerű­nek tartotta a forradalmakat, mivel az általa elképzelt társa­dalmi változások első aktusának tekintette. Nem fogadta azonban el a fölülről indított, egy kisebbség által irányított for­radalmat, amely új erőszakot és új autoritást szül. Proudhon a hatalom uralma helyébe a gazdasági erőket kívánja állítani. A gazdasági átalakulás fő eszköze nála a cserebank, a forrada­lom fő erői a kollektív spontaneitással kölcsönösségi kapcso­latban álló parasztok és a kisüzemek, az ipari munkások tár­sulásai. Az emberek egyesülésre való törekvése és a forrada­lom szükségessége lépést tartanak egymással, egyik sem va­lósítható meg a másik nélkül.

Proudhon gazdasági, építő anarchizmusával szemben gyakran a rombolás apostolának aposztrofálják Mihail Bakunyint. Ő – a hegeliánus hagyományokat folytatva – valóban te­remtésnek tekintette a rombolást. Valóban szét kívánta zúzni a jelenkor minden intézményét, az államot, egyházat, banko­kat, törvényszékeket, a magántulajdont, az egyetemeket, a hadsereget, a rendőrséget, vagyis a kiváltságos osztályok vé­dőbástyáit. Számított a társadalom perifériájára szorultak lá­zadó erőire is. Viszont a maga részéről sem tevőleges rombo­lást, sem lopást, sem más emberellenes erőszakot nem tűrt el, bár ha választania kellett a kiváltságosok lopása és rablása meg a nép lopása és rablása között, akkor az utóbbit válasz­totta. A forradalmat csoportok és tömegek spontán akciójából létrejött erőszakos népfelkelés aktusának képzelte.

A magántulajdont és az államot elkerülhetetlenül forrada­lom fogja megszüntetni, de a burzsoázia terrorja miatti véres harc csak a tőke elleni harc egyik epizódja – hirdeti Pjotr Kropotkin. A társadalom vérontás nélküli átalakítását abban az esetben tartja lehetségesnek, ha a konfliktus kiindulópontját az új eszmék alkotják, mert ekkor a konfliktust nem a fegyve­rek, hanem az eszme teremtő ereje oldja meg. Erre az adhat esélyt, hogy a társadalom konstruktív erői magas fejlettségi fokot érnek el, mert akkor azok is rokonszenvezni fognak ve­lük, akik osztályhelyzetüknél fogva ellenük fordulnának.

Erőszak és szelídség, evolúció és revolúció között szin­tén nem feltétlenül lát ellentétet Elisée Reclus, hiszen éppúgy lehetséges békésen végbemenő forradalom, mint üldözések­kel, harccal terhelt evolúció. Fejlődés és forradalom egyazon jelenség két egymásra következő aktusa. De mivel az átala­kulás időszakában az eszmék megvalósulása még akadá­lyokba ütközik, ezért csak erőszakosan nyilvánulhatnak meg, és annál erőszakosabban, minél nagyobb az ellenállás velük szemben.

A fennálló védelmére hatalmas katonai és rendőri szer­vezetek állnak rendelkezésre, ezért Errico Malatesta szerint nincsen békés legális eszköz e helyzet változtatására. A tör­vények a privilegizáltakat védik. A fizikai erőszakkal szemben nem lehet máshoz apellálni, mint a fizikai erőszakhoz, nem marad más, mint az erőszakos forradalom. Az emberiség iránti szeretet miatt kell forradalomnak lenni, az erőszak fáj­dalmas szükségszerűségére a történelem kényszerít – állítja.

Jean Grave úgy gondolja, békés forradalomról álmodozni vagy azt hirdetni csalás. A halál, a felkelés, a forradalom min­den társadalmi rend alapvetésének része. Az uralkodó osz­tályok sohasem fognak önként lemondani előnyeikről. A forra­dalom vérontást fog magával hozni. Ez sajnálatos áldozat, de nem feledtetheti azt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer na­ponta száz és ezer áldozatot követel. Jobb harcban elpusztul­ni, mint éhség és nyomor következtében. Ugyanakkor ő is azt hangsúlyozza, hogy erőszakot csak az elnyomással való szembenállásra szabad felhasználni, az erőszak önmagá­ban nem hoz létre igazságos társadalmat. Amit erőszak ho­zott létre, az erőszakkal le is rombolható.

Benjamin R. Tucker az anarchizmus legfontosabb törek­vését az erőszak alkalmazását kiváltó okok megszüntetésé­ben látja. Mégsem kell visszariadni erőszakos rendszabályok igénybevételétől – mondja -, ha azt az értelem vagy a körül­mények úgy kívánják a személy sérthetetlenségének érdeké­ben, a munkával alapozott tulajdon védelmében és a szaba­don vállalt foglalkozás kötelezettségeinek betartatása céljá­ból. Ez a konstrukció az állam támogatása és funkciói nélkül működhetne. Az állam felszámolásának egy társadalmi forra­dalom eredményeként kell megvalósulnia, ennek azonban nemcsak egyféle eszköze lehetséges, egy forradalom éppúgy lehet erőszakos, mint erőszakmentes. Az állandóan alkal­mazható általános eszköz a passzív ellenállás. A passzív el­lenállás – például az adómegtagadás – szerinte az egyetlen ellenállásforma, amely a militarizmusra és a bürokráciára tá­maszkodó társadalmon belül sikeres lehet. Az erőszak a rab­lásból él, és meghal, ha az áldozat többé nem hagyja magát kirabolni. A passzív ellenállás ugyanakkor nem minden for­májában vezet közvetlenül az állam felszámolásához, ráadá­sul az autoritás képviselője lehetetlenné is teheti a békés esz­közök használatát. Ebben az esetben az erőszak alkalma­zása jogosult. Ugyanakkor ez az adott társadalom jellegétől is függ. A korabeli Oroszországban a terrorizmus morálisan jo­gosult és célszerű – állítja -, ellenben nem az Németország­ban vagy Angliában. Az erőszakos cselekedeteknek Tucker szerint másmilyennek kell lenniük, mint amilyen egy fegyve­res forradalom. A fegyveres tömegek forradalmának kora le­járt – érvel -, mert a modern társadalomban az ilyen forrada­lom már túl könnyen leverhető. Arra a következtetésre jut, hogy a sajtó- és szólásszabadság abszolút elnyomásának szükséghelyzetében a passzív ellenállás mellett az elszigetelt egyének dinamitakcióinak sorozata lehet az az eszköz, amellyel a forradalom megvívható, őnála tehát valóban megjelenik a terrorizmus lehetősége.

Az erőszakkal és vérrel megvívott anarchista forradalom gyakorlati példája Nyesztor Mahno mozgalma. Első partizán­egységeiből rövid időn belül forradalmi felkelő hadsereg fejlő­dött, és a népmozgalom-jelleget megtartva, 1918 és 1921 kö­zött Ukrajna 7 millió lakosú, jelentős területén a gyakorlatban valósultak meg a bakunyini-kropotkini kollektivista anarchiz­mus elgondolásai. A parasztok termelői kollektívákban mű­velték a földet, a munkások a gyárakban önkormányzatot ve­zettek be. Nem rajtuk múlt, hogy elbuktak, a mozgalmat külső erőszak törte le.

Ugyancsak anarchista eszmék játszottak szerepet az 1917-es februári és októberi forradalom után 1921. február 28-án kitört harmadik forradalomban, a kronstadti felkelés­ben. A szovjethatalmat 1917. május 18-án elsőként kikiáltó város most az önkormányzat tiszta megvalósulásáért, a min­denféle párt befolyásolásától mentes szovjetekért küzdött. Mi­vel ekkor ez egyben elsősorban a hatalmon lévő kommunista pártot érintette, a fegyverek kritikája nem érhette el célját, s le­verése nyomán a tanácsmozgalom országszerte is véglege­sen vereséget szenvedett.¹

Az anarchista eszmék gyakorlati megvalósítását szintén fegyverrel vívták ki és kísérelték megvédeni a spanyol forra­dalomban 1936-1939-ig. Termelői önkormányzatok jöttek létre, több ezer mezőgazdasági kollektíva alakult, az üzemek­ben munkásellenőrző bizottságok vagy vállalati tanácsok ala­kultak (főleg Katalóniában és Aragóniában).² A fegyveres ön­védelem szükségessége nem vált kérdésessé, a frankóisták és a kommunisták támadásait egyaránt vissza kellett verniük, amíg erre még volt erejük.

(El día que bajaron los cerros)

2. A terror akciói

1878-ban Freiburgban anarchista kongresszus ült össze. Ez a kongresszus az eszmék megvalósításának eszközéül az el­méleti propagandát, a felkelő és forradalmi akciókat, a szava­zástól való tartózkodást ajánlotta. Az 1881-es londoni konfe­rencia viszont a tett propagandája nevében már a legális terep elhagyását javasolja, és felhívja a szervezetek és egyének fi­gyelmét „a technikai és kémiai tudományok tanulmányozá­sára a védekezés és a támadás eszközeként". .. Amikor Louise Michel 1883 márciusában a rendőrség által szétvert tüntető munkanélküli tömeget a pékségek kifosztására és a kenyér szétosztására buzdította, az anarchizmus hagyomá­nyos lázadójaként és lázítójaként viselkedett. Ezt tette a bíró­ságon is, midőn a bírónak arra a kérdésére, helyesli-e az üzle­tek kifosztását, azt a választ adta: „Helyeslem, bár magam in­kább éhen halnék, semhogy egy morzsát is egyek lopott ke­nyérből."

Ezzel szemben az 1880-90-es években az anarchizmus addigi és későbbi történetében gyakorlatilag nem használt módszer, az egyéni megtorlás kavarta fel a társadalmat. Ez az az időszak, amelynek alapján fogalmi kapcsolat jött létre anarchizmus és terror között, ez azonban sem akkor, sem ké­sőbb nem volt jogosult. A terror alkalmazásának jogosultsága az anarchisták között is komoly vitákat vált ki. A legnagyobb feltűnést Franz August Koenigstein, avagy Ravachol párizsi merényletei keltették 1892-ben. Munkanélküliként, a társada­lom kitaszítottjaként lopásból és rablásból tartotta el magát. Merényletsorozatát mégsem saját helyzete indította el, ha­nem egy nem engedélyezett tüntetés néhány munkásának az elítélése. Jellegzetes, hogy rablásból szerzett pénzéből segí­tette a bebörtönzött tüntetők hozzátartozóit. Első célpontjai az ítélethozó bíró és a tüntetőkre még halálbüntetést is kérő államügyész.

Ravachol tettei az anarchizmus alapelveivel szembesül­tek. Ha a törvény bűn, bűn-e a törvénysértés? Milyen eszkö­zök fogadhatók el és engedhetők még meg? Miközben né­hány anarchista kész volt Ravachol tettét követni, a még Kropotkin által 1879-ben alapított folyóirat, a „La Révolte" né­hány cikke – taktikai szempontból ítélve meg az egyéni terror­akciókat, a tiltakozás hatásos eszközeit látva bennük – mégis azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen egyéni terrorak­ciók az anarchista fejlődésnek többet ártanak, mint használ­nak, hiszen egyéni tettekkel nem lehet lerombolni a társa­dalmi szervezetet, nem lehet forradalmat elképzelni harco­sok nagy tömege nélkül. Ezek az akciók inkább a harag, mint a tett propagandájának eszközei.

Ami a lopást illeti, arról volt olyan vélemény, amely szerint az a jelenlegi társadalomban szükségszerű, mert fegyver a burzsoázia elleni harcban, mások viszont a lopást jellegzetes burzsoá gyakorlatnak tekintették, ami csak lezüllesztheti az anarchistákat. Reclus elméleti oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Úgy vélte, a bűnös kapitalista társadalom minden tagja bűnös, a lopás és a munkán alapuló gazdaság lényegé­ben nem különbözik egymástól. Ha pedig egyébként az elmé­letben nincs létjogosultsága a magántulajdonnak, akkor miért kellene azt elismerni a gyakorlatban? A törvénysértés szán­dekát kell tisztázni: ha a tettes az igazságtalanságot leplezi le, és úgy vívja a maga kis forradalmát, akkor üdvözölni kell, ha viszont saját hasznára cselekszik, megvetést érdemel.

Kropotkin nem tekintette Ravacholt hiteles forradalmár­nak, mivel tettei nem sorolhatók az anarchizmus számára kí­vánatos, kitartó munkával előkészített, talán kevésbé látvá­nyos, ám hatásos cselekedetek közé.

Ravachol kivégzése után megváltozott személyének megítélése, hiszen az, aki feláldozza magát az eszményért és az igazságért, nem lehet akárki – Írja a „La Révolte". Reclus fenntartásai ellenére is dicsérte Ravachol nagylelkűségét, sőt még Kropotkin is az önfeláldozás nemes tettéről írt, megje­gyezve, hogy az anarchista terroristák bombái egy nagy dráma nyitányát jelzik. Octave Mirbeau Ravachol tettét vil­lámcsapásnak látja, amelyet „a napsütés és a megbékélt egek gyönyörűsége" követ majd, amikor e sötét munka után egyetemes harmónia ragyog fel.

Malatesta viszont továbbra is elítélte a terrorakciókat, mi­vel azok a gyűlölet szülöttei, és gyűlöletből nem születhet sze­retet; a merénylők nem újítják meg a világot, inkább erősödik az elnyomás. Sőt, a gyűlölet forradalma vagy egyáltalán nem sikerül, vagy egy új elnyomás előtt nyit teret.

Emilé Henry ezzel szemben azzal érvel, hogy az anar­chisták az egyén függetlenségét és szabad iniciatíváik fejlő­dését akarják, márpedig Malatesta ezt az iniciatívát veti el, ezt a függetlenséget sérti meg, amikor azt állítja, hogy egy ember tettei nem méltányolhatok, ha átlépi a szükségesség által állí­tott határokat. Mert végül is ki ítélkezhet arról, hogy egy tett a forradalom szempontjából hasznos avagy káros-e? Akkor sincs igaza Malatestának – mondja Henry -, amikor azt állítja, hogy gyűlöletből nem születhet szeretet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet is a szeretetből születik, mert minél inkább szereti valaki a szabadságot és az egyenlőséget, annál inkább gyűlöli ezek akadályait. Az intézmények csak absztrakt dolgok, és addig állnak, amíg hús-vér emberek képviselik őket. Nincsen tehát más út ezen intézmények megsemmisítésére, mint el­pusztítani azokat az embereket, akik az intézményeket képvi­selik. Ezért a lázadás minden energikus tette üdvözlendő, mert a forradalom csak ilyen lázadások eredménye lehet. Ha egy ember tudatos lázadó, úgy ez az egész életét áthatja, emiatt egyedül ő ítélkezhet arról, igaza van-e a gyűlölethez közeledve, illetve amikor vad vagy kegyetlen. A brutális láza­dás tette a tömegeket felrázza és megmutatja a burzsoázia gyengéit. (És Emile Henry kifejezésre juttatta azt is, hogy ál­láspontja nem pusztán teoretikus. 1894-ben egy kávéházba bombát dobott, azzal a szándékkal, hogy minél több embert öljön meg.)

Henry tettét az anarchisták többsége már elítélte. Paul Reclus – Elisée fivére – szerint az igazi bajtársak a Henry-féle merényleteket mind bűnnek tartják. A korábban rajongó hangú Octave Mirbeau most elítéli a terrorakciót, mivel csak az anarchizmus halálos ellensége cselekedett volna úgy, mint Henry, amikor bombáját a békés és névtelen tömeg közé, kis­emberek közé hajította. Jean Grave 1895-ben – lényegében a merényletsorozatok elültével – a terrorizmust a mozgalom gyermekbetegségeként ítélte el.

(El día que bajaron los cerros)

3. A háború erőszaka

Az anarchisták antimilitarista propagandája mindig erőtel­jes volt, hiszen a katonaság eleve a centralizált autoritás el­vén fölépülő erőszakszervezet, a hatalmat védelmezi és képviseli; gyakran vetették be a tüntető tömegek ellen, nem is szólva a lázadások, forradalmak leveréséről. Egy esetleges háború elítéléséről is egyöntetű vélemény alakult ki az anar­chisták között. Amíg Domela Nieuwenhuis (az anarchisták ki­zárásáig) a II. Internacionálé 1891-es második és 1893-as harmadik kongresszusán hiába javasolta a háború elleni vá­laszként az általános sztrájkot, addig az anarchoszindikalisták fölülkerekedését hozó nemzetközi amszterdami anar­chista kongresszus 1907-ben határozatot hozott mindenféle háború elutasításáról és a háború elleni direkt akciók szüksé­gességéről.

Az anarchisták háborút elítélő egységes álláspontja azonban 1914-ben, a világháború kitörésekor meghasonlott. Jellemző, hogy inkább a központi hatalmak államainak anar­chistái voltak békepártiak, és az antanthatalmak államaiban élő anarchisták képviselték a honvédő, háborúpárti nézőpon­tot, így James Guillaume honvédő álláspontra helyezkedett, a megoldást az antant győzelmétől várta, ami után szabad né­met köztársaság alakul, széthullanak a monarchiák, és új szláv föderációk születnek.

Kropotkin az orosz és a nyugat-európai progresszió vé­delmében a német militarizmus vereségét kívánta. Különbsé­get tett az általános háborúellenes propaganda és az adott háború esetén szükséges magatartás között. A német hordák elleni harcot hősinek tekintette.

Jean Grave – Kropotkinhoz hasonlóan érvelve – a huma­nista gondolkodást féltette a porosz militarizmustól. Fegyve­res győzelmet követelt, de közben felhívta a figyelmet arra is, hogy a német népet nem szabad a győztes hatalmaknak meg­alázniuk, nehogy ez később újabb fegyveres összeütközés­hez vezessen. Később inkább már azt hangsúlyozta, hogy a háború nagy csapás, elviselni kell, de helyeselni nem.

Christian Cornelissen és Charles Malato honvédő állás­pontra helyezkedett, az eleinte szintén honvédő Sebastien Faure viszont a békepártiakhoz csatlakozott. Az egyesült álla­mokbeli Emma Goldman, a német Erich Mühsam és Gustav Landauer, a holland Domela Nieuwenhuis kezdettől háború­ellenesek voltak, és azok is maradtak.

A háborúellenesek legbefolyásosabb képviselője Mala­testa volt. Hangsúlyozta, hogy ő nem lett pacifistává, továbbra is kész fegyvert fogni, de csak az emberek szabadságáért. A nemzeti felszabadító háborúk ugyan jogosultak, most azon­ban nem erről van szó. A háborúból kivezető reménység útja a forradalom, ami minden valószínűség szerint a legyőzött Németországban fog bekövetkezni.

Malatesta érveire Malato azzal válaszolt, hogy maga is a német vereség nyomán győzedelmeskedő forradalomban re­ménykedik, de aki a célt akarja, annak az eszközt, vagyis a há­borút is el kell fogadnia.

III. Az erőszak okai

1. Az egyén nézőpontja

Bár elméletileg kétségkívül alapkérdés, mégis túlságosan le­egyszerűsített lenne csupán cél és eszköz viszonyát látni az erőszak alkalmazásának megítélésénél. Az okok számbavé­telekor nem látszik elegendőnek a személyes élet marginali­zálódása vagy egyéb okokból történt kilátástalanná válása és a társadalmi változások sürgetésének igénye sem, bár ebben az esetben a sokszor öngyilkos önvédelem és támadás több­nyire közvetlen pszichikai vagy fizikai erőszakra reagál, tehát „logikus", hogy agresszív, erőszakos.

Az egyéni tett során anarchista nézőpontból mindenki a maga forradalmát vívja meg, halálra szántan. Az egyéni ak­ciók abban az értelemben nem ideologikusak, nem politikai­ak, nem propagandisztikusak, hogy végrehajtóik ideológiája, nézetei tetteiktől, mindennapi életüktől elkülönült területet ké­peznének. Eszme és élet azonosságából fakad az ilyen tettek érzelmi telítettsége és indíttatása is, a szimbólummá vált sze­mélyek gyűlölete. Eszme és élet azonosságának egyik for­mája a forradalom; elsődleges területe pedig az anarchisták számára az individuum. Az egyének forradalmában az elmé­let és a gyakorlat nem szétválasztható: az elmélet közvetlenül cselekvés, a tett közvetlenül gondolati. E világnézetnek meg­felelő magatartás mindenekelőtt az individualista anarchis­tákra jellemző. Sarkított fogalmazással ezért azt lehet monda­ni: az individualista anarchista vagy a közvetlen politikai pro­pagandában részt nem vevő filozófus (aki egyébként az egyéni erőszakot teoretikusan elfogadja), mint Stirner és Tuc­ker, vagy terrorista, mint Ravachol (esetleg publicista és terro­rista egyszerre, mint Henry).

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az egyéni terrorak­ciók csak a múlt század végének termékei. Szerepet játsz­hatott ebben a politikai eszközöktől forradalmi változást nem várók kiútkeresése az elvérzett forradalmak után, illetve ami­kor az úgymond antikapitalista mozgalmak reformistává vagy új diktatúra hirdetőivé váltak. Ahogy Louise Michel kifejtette, a néptömegek számos fölkelése eredménytelen maradt, ezért jobb, ha néhány bátor egyén feláldozza magát és saját kocká­zatára a kormányt és a burzsoáziát terrorizáló erőszakos tet­tet követ el, mintsem hogy az egyszerű emberek tömegei vál­janak áldozattá.

2. A tömegmozgalom ereje

Az új eszközök keresésének azonban létezett egy másik útja is, hiszen éppen ekkor tesz szert egyre nagyobb népszerű­ségre és válik egyre inkább tömegméretűvé az anarchoszindikalizmus. E gondolat első megfogalmazójánál, Georges Sorelnél az individuális lét és az eszme szintén egységben vannak, mégpedig a kollektív erőszak cselekvésének míto­szában, az általános sztrájk mítoszában. Az erőszak mítosza nem vérfürdő követelését jelenti, erkölcsi kiindulópontja vi­szont a fennálló világhoz való alkalmazkodás elutasítása. Az anarchoszindikalizmus célja – Fernand Pelloutier szavaival élve – az óráról órára, napról napra folytatott lázadás, lázadás mindennemű erkölcsi és fizikai, egyéni és kollektív despotizmus, vagyis a törvények és a diktatúrák ellen.

Pelloutier azt kínálta fel az anarchistáknak, hogy szállja­nak le mind az elmélet, mind az egyéni tettek magányos csúcsairól, és az erőszak kapjon harcos, de konstruktív for­mát. Ezzel az anarchizmus hagyományos ideologikus-propagandisztikus, csupán politikai mozgalmának és az eszmét a tettel azonosnak tekintő individuális anarchizmusnak sajátos szintézisét teremtette meg.

Napjaink anarchizmusa némiképpen hasonló helyzetben van, mint a száz évvel ezelőtti, mert sokfélesége ugyan elő­nyére válik, de helyét, szerepét ismét újra kell fogalmaznia. Két véglet ismételten kialakult, egyfelől a tudományelméleti, módszertani anarchizmust képviselők, így pl. Paul Feyerabend, másfelől a tüntetéseken erőszakosan is fellépő élet­módcsoportok, az autonómok és a spontik mozgalma.

Mint minden alternatív mozgalomban, az anarchizmusban is erősödik az a tendencia, hogy egyre közvetleneb­bül a mindennapi élet átformálása válik a legfontosabbá. Ebbe az irányba mutat például az ideológiai-propagandisztikus, politikai mozgalom érdeklődése az ökológiai kérdések iránt, vagy az anarchizmust életformaként megélők kisebb csatái a saját élet lehetőségéért. A hagyományos anarcho-szindikalizmus munkahelyi és utcai fellépései mellett ezért egyre nagyobb szerepet kap a magánélet területén vívott küz­delem, az államtól szó szerint vagy képletesen elfoglalt élette­rület. Ez az elfoglalás pedig talán szélsőségek nélküli, de nem feltétlenül erőszakmentes.

3. Erőszak és erkölcs

Mert hát lehet-e egyáltalán erőszakmentesnek lenni? Az emberiség szerencséjére – de gyakran az érintettek szeren­csétlenségére – mindig akadtak a társadalomban olyan őrült egyének és csoportok, akik képtelenek voltak a mindenkori társadalmi korlátok „rendjéhez" alkalmazkodni, mert fuldokol­tak attól, hogy ez a rend személyes szükségleteiket, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatait, a társaságot, a kö­zösségeket, a társadalmat előre kivájt mederbe tereli. Ezek az emberek nem tehettek mást, mint lázadtak. Mint lázadók az­után aszociális elemekké váltak a mederben csöndesen foly­dogálok szemében.

A lázadás ugyanakkor – bármilyen formája legyen is – valójában már önmagában erőszakos válasz a környező rend erőszakára, hiszen a hatalom és az uralom érdekeit, törvé­nyeit sérti. Az emancipáció mozgalmai ráadásul, ha mással nem, hát a hittérítők erőszakosságával, több-kevesebb lelki, erkölcsi, szellemi terrorral igyekeznek meggyőzni a megmen­teni szándékozottakat, noha lehet, hogy a megmentendőt – mint például a magát csak a hagyományos női szerepekben jól érző nőt – ezzel az elé a dilemma elé állítják: boldog legyen vagy emancipált?

De miként lehetséges, hogy egy elvileg teljesen erőszak­mentes mozgalom – az anarchizmus – a gyakorlatban az erő­szak valamely eszközéhez nyúl, legalábbis helyesli vagy elfo­gadja azt? Ez egyfelől a társadalmi rend természetéből, törvényeiből következik. Azontúl ugyanis, hogy az individualitást megerőszakoló, uniformizáló törvény már magában is egyenes felszólítás az erőszakos törvények akár erősza­kos megsértésére – a törvény már puszta léténél fogva is önellentmondás. A törvények azért vannak, hogy megsértsék őket. Mert mit ér az az érvényben lévő törvény, amelyet senki sem sért meg? Ezért az államhatalom és a törvényes rend erősítését is szolgálhatja minden tett, amely ezt a rendet támadja. Az államhatalom pedig valóban meg is tesz minden tőle telhetőt, hogy ilyen tettek elkövetésére ok legyen. A dik­tatúra keményen, a demokrácia kifinomultan.

Az anarchizmus – nemkülönben minden más emancipá­ciós mozgalom – esetenkénti erőszakosságának oka másfe­lől saját természetében rejlik. Ugyanazokból az alapelveikből következik ez, mint erőszakmentessége. Az anarchizmus – sokkal inkább, mint más emancipációs mozgalmak – erkölcsi megalapozású, és ezért szubjektivisztikus. E szubjektiviz­musa miatt az emberek közötti kapcsolatokat nem törvények­kel, hanem erkölcsön alapuló együttműködéssel kívánja meg­teremteni, amivel végül is azt fejezi ki, hogy az államhatalom törvényes rendjét mindenekelőtt az erkölcs gyengítheti, ve­szélyeztetheti. Az anarchizmus erkölcsi indíttatása miatt ki­mondva vagy kimondatlanul erkölcsi fölényben érzi magát más álláspontokkal szemben, ezzel viszont ez az elvileg az értékek minden hierarchiáját elvető mozgalom az érté­kek új hierarchiáját hozza létre. Ha az új értékrend kialaku­lása nem csupán belső morális átalakulás eszköze, hanem – Stirner szavaival élve – egyben politikai és szociális tett is, ak­kor szükségképpen más értékrendeket és érdekeket sért, gyakorlati formában akár erőszakosan is. Ilyen értelemben te­hát a lázadók esetleges erőszakosságának végső oka az erkölcs prioritása.

Mindemellett az anarchizmus az összes antikapita­lista vagy emancipációs mozgalom között még mindig a legkevésbé erőszakosak közé tartozott. Belső ellentmon­dásossága – ami lehetővé teszi az erőszak elfogadását is – azáltal lenne feloldható, ha önmaga megszűnését elérné, vagyis erkölcsi álláspontja nem egy különálló politikai moz­galomban lenne jelen, hanem minden egyes ember cseleke­detében. Csak hát hogyan érhető ez el másként, mint egy önálló mozgalom segítségével…?

Mindenesetre a mindennapi élet megszervezésének számos és egyre szaporodó formája a maga spontaneitásá­val olyan emberi együttélési módokat alakít ki, amelyek meg­felelnek az anarchista elképzeléseknek, méghozzá anélkül, hogy magukat anarchistának tartanák. A mindennapi élet e spontán anarchizmusa se nem politikai, se nem ideologikus. Kár is lenne átpolitizálni, átideologizálni; elegendő saját öntu­datuk erősítése. Az anarchizmusnak viszont bizonyára elő­nyére válik az a folyamat, amelynek során ideologikus, politi­kai természete a mindennapi élet gyakorlatával telítődik. A mindennapi élet pórusaiba ily módon beszivárgó, annak részévé váló erkölcsiség és magatartás a mindenkori ha­talmat jobban gyengíti, a hatalom számára megfoghatatlanabb, erőszakkal szétverhetetlenebb, erőszakosságra kevésbé provokálható, mint a pusztán politikai moz­galom.

Jegyzetek

1 A történeti tények konkrét vizsgálatának tükrében semmi okunk ar­ra, hogy akár a kronstadti felkelést, akár Mahno anarchista mozgalmát idealizáljuk. Mindkét esetben erőszakos, tekintélyuralmi és diktató­rikus momentumok is jelen voltak, s ezt a körülményt nem szépíthet­jük meg, még akkor sem, ha a bolsevikok mindkét ellenük törő moz­galmat erőszakkal leverték. (A szerk.)

2 Erről az Eszmélet 2. számában Harsányi Iván írása részletesebben is megemlékezik. (A szerk.)