Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével

A kommunizmus és vele a marxizmus elutasításának ér­zelmileg talán legerősebb tényezője az a taszító hatás, amit az e mozgalom hívei és szervezetei által elkövetett erőszak változatos formái váltottak ki.

Ez a kritika előbb liberális szemszögből, később a szocia­lista mozgalom liberalizmussal érintkező áramlatainak szem­szögéből lényegében a marxizmus megszületésétől jelen volt, magán a marxista mozgalmon belül azonban csak a leg­utolsó időben került előtérbe: a sztálinizmus kritikája még nem az erőszak, hanem csak a zsarnokság, a centralizált erőszak elutasítása volt. Csak az orosz modell egészének nyílt vál­sága erősítette föl azt a gondolatot, amely már e modell fogan­tatását, magát a forradalmat veszi gyanúba; felvetvén, hogy a sztálini erőszakhoz logikusan, egy immanens fejlődés szük­ségszerűségével vezettek a bolsevik forradalmi erőszak tech­nikái és szervezetei. Ezt aztán a legkülönfélébb forrásokra ve­zetik vissza: hol a cári Oroszország erőszak-hagyományaira, hol a bolsevizmus anarchista gyökereire, hol magára a mar­xizmusra, amelyről ugyan eredeti formájában kevéssé lehe­tett feltételezni, hogy az erőszak oly primitív alakzatai jelen­hetnek meg a nevében, mint amilyenek megjelentek, de amely a forradalmi erőszak jogosultságának elismerésével mégiscsak nyitott valamiféle rést az erőszak antihumaniz­musa számára.

Az alapkérdés, hogy egy, a humánum kiterjedését célul tűző eszmerendszer milyen viszonyt alakíthat ki az erőszak­hoz, milyen formában építheti be világképébe. Ez az alapkér­dés azonban több további kérdést tételez fel:

1. Mennyiben tartozik az erőszak az ember kiiktathatat­lan alaptermészetéhez? 2. Egyáltalán mit lehet erőszaknak nevezni? 3. Értelmes-e általában vett erőszakról beszélni, vagy csupán az adott történelmi viszonyok függvényében le­het értékelni az erőszaknak minősíthető cselekedeteket? 4. Hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom erőszaka, a hata­lomellenes lázadás erőszaka és az apolitikus „mindennapi" erőszak? 5. Mennyiben s hogyan határozzák meg az erőszak jelenlétét az adott formájú társadalmi viszonyok, s mennyiben a szabad akarat? 6. Ha az erőszak évezredek óta erőszakot szül, el lehet-e egyáltalán vágni láncolatát valahol? Ha igen, hogyan, hanem, mit kezdhetünk humanista eszményeinkkel?

E lapszámunk írásait ezek a kérdések inspriálják, s ha mindegyikre nincs is válaszunk, olvasóinkat mindenképpen e kérdések továbbgondolására szeretnénk ösztönözni.

Mi az erőszak?

Ha abból indulunk ki, hogy egyáltalán mit nevezhetünk erő­szaknak, először is nyilván meg kell különböztetni háromféle viszonyt, amelyek összemosása az erőszak fogalmát meghatározhatatlanná teszi: az aktív létezők aktivitását, amely szük­ségképpen hatást gyakorol (passzívabb) környezetükre; az élőlény agresszióját a másik élőlénnyel szemben életfeltételei biztosítása érdekében (a másik élőlény táplálékként elfo­gyasztása, illetve legyőzése a szexuális kiválasztódás vagy élettér biztosítására); illetve a társadalmilag szervezett, tuda­tos erőszakot. Mindháromban van közös vonás. De egymásra épülve egyszersmind különböző fejlődési fokozatokat, a szer­vezettség eltérő minőségeit is képviselik, ezért egyáltalán nem jogosult azonos kategóriaként kezelni őket. Emberek lé­vén, gyakran a harmadik, az emberi viszony sajátosságait ve­títjük a másik kettőbe is, éppúgy sajnálkozván például az ere­sebbnek áldozatul eső állat sorsán, mintha erősebbnek áldo­zatul eső ember lenne. De ezt is azért tehetjük, mert az emberi lét mindent emberi viszonnyá alakított a számunkra. És mi­közben létrehoztuk az erőszak emberi formáját (s ezt az em­beri erőszakot követjük el egymás ellen éppúgy, mint a termé­szettel szemben), egyszersmind humanizált formákat is kifej­lesztettünk a természeti létbe agressziót vivő akcióformák helyettesítésére. Az erőszak erkölcsi megítéltetése éppen amiatt, és csakis amiatt lehetséges, hogy humanizált, átemberiesített formák közötti választásról (vagyis éppen hogy az em­beri viselkedést szabályozó erkölcs voltaképpeni tárgyáról) van szó.

A marxizmus történelmi szemlélete számára nyilvánvaló, hogy az erőszak az erőszak nélküli hétköznapi lét, a terme­lés meghosszabbítása. Megint csak több értelemben is: egy­részt az erőszak adott formái többé-kevésbé levezethetők az adott társadalmi fejlettségi szint általános kulturális sajátossá­gaiból: a hadviselésnek vagy a bűnözésnek megvannak a jel­legzetes ázsiai-birodalmi, antik, feudális, polgári vagy állam­szocialista sajátosságai. Ezek a sajátosságok részint a domi­náns társadalmi szerkezetnek a hadseregben (vagy a deviáns rétegekben) is érvényesülő hatásából következnek, részint az általános technikai fejlődés és a haditechnika ismeretes kölcsönviszonyából; s ugyanilyen kölcsönviszony van persze a hétköznapi társadalmi lét viszonyai, fejlettsége és a hadvise­lési, hadsereg szervezési módszerek között, aminek követ­keztében a fejlettebb társadalmak hadseregei rendre felülke­rekednek a náluk fejletlenebbekéin.

Másrészt olyan értelemben is a hétköznapi lét meghosszabbításáról van szó, hogy a legtöbb erőszak expanzív jelle­gű, arra irányul, hogy a maga mindennapi sajátosságainak ér­vényesülési terét (és időtartamát) az ember (vagy az emberek egy csoportja) kiterjessze. Ebből következik az erőszak alap­vetően negatív tartalma az önmaga bővített újratermelésére orientált emberi lény számára. Az erőszakot elszenvedő szá­mára az erőszak persze magától értetődően negatív, de az a „semleges" emberi nem szempontjából is: jóllehet az erősza­kos cselekményeket igen gyakran követi az emberiség vala­milyen látványos előrehaladása, ez sohasem magából az erőszakból következik, mivel az erőszak mindig csak vala­mely meglévő kiterjesztésére irányul, s nem új minőség létrehozására, sohasem alkotó jellegű. (A forradalom fo­galma ennek látszólag ellentmond, de mint látni fogjuk, ez sem olyan egyértelmű.)

Az erőszak különböző történelmi formái mögött kétség­kívül van egy általános emberi, pszichológiai jelenség, egy­fajta átemberiesített agresszivitás, amit a különböző társa­dalmi viszonyok másképp és másképp mozgósítanak. Az erőszak történeti szerepe annál nagyobb, minél nagyobb az erőszakot mozgósító társadalmi szervezettség. (Ez az emberi történelem haladásával egyenes arányban növeke­dett.) Mivel a „társadalom" fogalmában összemosódik az em­berek együttélési formáinak, viszonyainak valamilyen egyen­súlyban találkozó összessége és a mindenkori uralkodó cso­portok által kialakított jelleg, így az erőszak társadalmi szerve­zettsége is mindig kettős: egyrészt az uralkodó csoportok szervezett erőszaka, másrészt a társadalomnak az erőszak kordában tartására való törekvése. Az előbbi, a hatalmi erő­szak – a társadalom kettős értelmét felhasználva – az utóbbi­val (az egyensúly biztosítására való törekvéssel) legitimálja magát, mivel a társadalom e két fogalma nemcsak az ideoló­giában, hanem a valóságban is egymásba csúszik (a társa­dalom mindennapi rendjének fenntartását és az adott hatalmi forma fenntartását ugyanazok a cselekedetek szolgálhatják), így a hatalmi erőszak gyakran a társadalmi együttélés egyen­súlyát veszélyeztető erőszak ellenében is hat (és viszont). Közismert komplementer viszony van a politikai diktatúrák és a hétköznapi erőszakcselekmények gyakorisága között. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy az uralmi erőszak az agressziót a maga szekerébe fogja, kanalizálja; úgy is, hogy kisüti (mint­egy teljesíti az „egy főre jutó természetes agressziómennyi­séget", s így a hatalmon kívüli társadalom energiáiból már nem sok jut újabb agresszióra, csak a hatalmi erőszak sebei­nek a gyógyítására); de jogosult az az értelmezés is, hogy a hatalom éppenséggel lefojtja a többség agresszióit, ami az­után a hatalom gyengülésével elemi és elborzasztó erővel szabadul fel. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvelést sem, miszerint a kétféle erőszak között nincsen lényegi kü­lönbség: az eluralkodó hétköznapi erőszak ugyanúgy egy tár­sadalmi csoport uralmának fenntartását szolgáló hatalmi erő­szak, csak áttételesebb-rafináltabb eszközökkel. A polgári li­berális társadalmakban ahogyan az össztőke uralmát is elfedi és legitimálja a tőke magántőkékre való szétosztottsága, a mindenkinek megadatott lehetőség illúziója, úgy a hatalmi erőszak is le van bontva (és csak ritkábban manifesztálódik nyílt hatalmi erőszakként). A hétköznapi erőszak által fenntar­tott fenyegetettség erősíti a társadalom tagjaiban azt az illú­ziót, hogy az adott viszonyok konzerválása, védelme és a sze­mélyes biztonság védelme egymástól elválaszthatatlanok.

Kérdés, hogy mennyiben lehet egyáltalán megszaba­dulni az erőszaktól? A fentiekből magától értetődően a polgári társadalomnak érdeke, hogy az erőszak örök voltára, pszi­chológiai törvény jellegére hivatkozzék. De attól még, hogy látjuk mögötte az osztályérdeket, nem biztos, hogy a tétel he­lyességét is cáfolhatjuk. (Már csak azért sem, mert az erőszak örök voltát tagadó szocialista ideológia nevében, az erőszak­mentesség társadalmának létrejöttét elősegítendő, a legbor­zasztóbb „időleges" erőszakformákat lehetett bevetni.) A kér­dést úgy lehet megválaszolni, ha tisztázzuk, a társadalom mennyiben ad teret az emberekben mindenképpen jelenlevő agressziónak, illetve mennyire termeli azt? A „mi volt előbb" tyúk-tojás kérdése mindaddig eldönthetetlen, amíg el nem különítjük az erőszakot termelő tényezőket: ezek kiküszöbö­lése után derülhetne ki egyértelműen, hogy ha nem „terme­lik", akkor is létrejön-e (ti. a társadalmi-emberi értelemben vett erőszak)?

Az erőszakot termelő tényezők között első helyen a már említett hatalmi törekvést emelhetjük ki: minden olyan társa­dalmi berendezkedés, amely az emberek alá-fölérendeltsé­gét rögzítő formákra alapul, termeli is a hatalmi erőszakot: a hatalom előnyei (és mindennapivá tett fenntartási mechaniz­musai) arra szocializálják a társadalom tagjait, hogy minden erővel – és így erőszakkal is – törekedjenek a hatalom meg­tartására, illetve megszerzésére.

Hasonló hatása van bármely kizárólagosságra törő ideo­lógiának, amely gyűlöletet indukál. A gyűlölettel az erőszak megint csak termelődik, mert az egyszerű, animális agresszió „megoldására" redukálja a másokhoz való viszonyt, amelyet az érdekérvényesítés humánus-toleráns formáival is meg le­hetne oldani.

Termeli az erőszakot a társadalom individuális alapokra helyezése is, mert egy olyan társadalomban, amelynek alap­egysége a monadikus különállásában tekintett individualitás, az individuum érvényesítése eleve csak expanzív lehet, s ez a rendszer az egyénre bízza, hogy ezt az önkiterjesztést kon­szenzusra törekedve vagy – társadalmilag kifejlett individuali­tásának alapját képező animális egyedisége érvényesítésé­vel – erőszakkal próbálja-e gyakorolni. (Természetesen indi­viduális önkiterjesztésről van szó akkor is, ha valamely cso­port, nemzet stb. expanzív erőszakáról van szó. Ilyenkor a csoport viselkedik önérvényesítő individualitásként, amit a modern nemzeti vagy más csoportideológia ugyanazzal a struggle for life szemlélettel támaszt alá, mint az egyének egy­más ellen feszülésében.)

Más oldalról ugyancsak az erőszak termelője maga a piac, ha a viszonyok meghatározójává emelkedik a társada­lomban. Mivel a piacgazdaságot uraló tőkeviszony absztrakt, ezen absztrakt viszony uralma gyakran semlegesíti a civilizá­ció integrációs, összekötő mechanizmusainak működését. Ilyen összekötő mechanizmusok a kifejlett piacgazdaságban, mondjuk, a modern polgári társadalomban is jelen vannak, sőt, a korábbiakhoz képest bizonyos szempontból jóval erő­teljesebbek is. A tőkeviszony azonban átmetszi, jelentős rész­ben feloldja ezeket. E folyamat szimbólumának tekinthető a nagyváros, a polgári társadalom tipikus településformája, ahol az erőszak feletti közösségi ellenőrzés szinte lehetet­lenné válik. A piaci, keresletre orientált viszonyok másfelől mindig éppúgy kedveznek a civilizációs gátlások alóli felsza­badulásnak, az átemberiesített animális késztetések visszaembertelenítésének, mint a civilizáció, a humanizáció fejlesz­tésének, lévén a piac közömbös a kereslet jellege iránt. (Egy fizetőképes rinocérosz vagy szalamandra a piacon egyenér­tékű egy fizetőképes angyallal.) A hadiipar sokat idézett (ren­tabilitásán alapuló) kivételezettsége a tőkés társadalomban, vagy az erőszak kultuszára építő tükrözési formák sokat kár­hoztatott áradása a polgári tömegkommunikációban csak alesetei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ebben a tár­sadalmi formában az erőszak újratermelői.

A minden osztálytársadalomban jelen lévő hatalmi agressziónak, a partikularitás-védelemből származó into­leranciának a polgári társadalomban a piac közömbös­sége és főként az individuum-elv expanzív jellege ad rendszerspecifikus formákat. Bár a polgári társadalom semmivel sem erőszakosabb más, ismert társadalmaknál, ő is az erőszak társadalmainak egyike, s mivel szervezettsége a többieknél kétségkívül magasabb fokú, a benne megvaló­suló erőszak is sokkal fejlettebb. (Ez a fejlettség több dolgot is jelent egyszerre: a bomba pusztítóbb, mint a karó, a nagyvá­rosi kiszolgáltatottság totálisabb, mint a falusi, jóllehet másfe­lől a bomba gyors agressziója jóval kevésbé borzongató, mint a karóba húzás, és a nagyváros erőszakos eltiprásának való­színűsége is jóval kisebb, mint egy ókori-középkori falué. Azaz József Attilával szólva: „finomul a kín".)

A szocialista mozgalmak a tőkés társadalom erőszaká­nak tagadását is zászlajukra írták. A történelemben minden fejlődési forma az addigi viszonyok erőszaka ellen is mozgó­sít. Több emberséget, békét, biztonságot ígér. S bizonyos szempontból ezt meg is adja. A keresztény feudalizmus fel­szabadította az ókor, az amerikai liberalizmus az amerikai Dél rabszolgáit, a polgári forradalmak nagymértékben csökkentették a rendi társadalom alávetettjeinek kiszolgáltatottságát. A fejlődés nemcsak az erőszak szervezettségét növeli, s „kínjait finomítja", hanem az egyénben is fejleszti az erőszak érzéke­lését: az ember mind több dolgot utasít el (jogtalan) erő­szakként azok közül a viszonyok közül, amelyeket koráb­ban természeteseknek fogadott el. A szocialista forradal­mak is azzal biztattak, hogy felszabadítják a föld rabjait, s bár ehhez erőszakra van szűkség, ez lesz a történelemben az utolsó szervezett erőszak, amelyre egyébként is csak azért van szükség, mert másként nem lehet az elnyomó tőkés osz­tálynak, illetve a tőkés társadalmi viszonyoknak bonyolult és totális erőszakát semlegesíteni, leküzdeni.

A munkásság, az értelmiség és a forradalom

A hagyományos forradalomelmélet megoldása: erőszak ellen erőszakot, ha dialektikusnak látszik is, igazából nem elég dia­lektikus és elméletileg nem eléggé végiggondolt. Kimutatja a fennálló rend látszólagos erőszakmentességében is az erő­szakot, ezzel azonban – lényegében az ősi „fogat fogért" módján – önmagát az erőszakot szegezi szembe, s nem ke­resi meg azt, hogy miképpen lehet az erőszakban az erőszak­mentességet biztosítani. Ennek azután az a következménye, hogy a forradalmi erőszak terrorja forradalom nélküli terror­ként folytatódik (s bizonyos értelemben ellenforradalmi terror­ként is, pl. a sztálinista gyakorlatban). Nem kiküszöbölhető „torzulásról" van szó: ha elméletileg nem lehet határokat húzni a tőkés rendet védő csendőrök elleni erőszak, mondjuk, a cári család elleni erőszak, a forradalommal szembe kerülő forradalmárok elleni erőszak stb. között (márpedig a burzsoá terrorral szembeni vörös terror elméleti alapjáról ezeket a ha­tárvonalakat nem lehet meghúzni), akkor a gyakorlatban sem lehetnek határvonalak. A Beriják karaktere és szerepe termé­szetesen nem azonos a Dzerzsinszkijekével, s már a Csekát vezető Dzerzsinszkijeké sem a barikádhősökével, szükség­képpen váltják föl azonban egymást az irányító posztokon a terror mind gépiesebb képviselői. A terror belső logikája, gépies természete, öntörvényű fejlődése kívánja így.

Ám a terrortól való visszaborzadás önmagában nem vá­laszolja meg a problémát. Történelmietlen az a divatos tárgya­lásmód is, amely a jakobinus diktatúra elutasításával próbálja kihúzni a talajt a szocialista forradalmárok alól is, azzal a so­vány tézissel, hogy minden terror destruktív, és eredménye csak önfelszámolás lehet. A különböző történelmi helyzetek összemosása helyett a szocialista forradalmi erőszak értéke­léséhez először is azt kell megvizsgálni, kik (voltak) e forradal­mak alanyai?

Ezzel kapcsolatban két, többé-kevésbé népszerű megol­dás adódik. Az Eszmélet 4. számában utaltunk az egyik felfo­gás reprezentatív művére, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkájára, amely egy értel­miségi élcsapat hatalomátvételi kísérleteként jellemzi a szo­cialista forradalmakat. A másik, hagyományosabb felfogás e forradalmakat a proletariátus forradalmaként értelmezi. Úgy véljük, ezen irányzat problematikusságát egyik legnagyobb hatású ideológiai alapvetésén, Lukács György: Történelem és osztálytudat című munkáján keresztül lehet megérteni.

Lukácsnak e talán legnagyobb hatású könyvében éppen a proletariátus szerepének értékelése a legproblematikusabb elem.

Látszólag magától értetődő, hogy a kapitalizmus rend­szere elleni forradalmat csak a kapitalizmus alávetett osz­tálya, a proletariátus hajthatja végre. Ezt Marxék is így látták, nem is láthatták másképpen, hiszen az ő alapélményük éppen az osztályharc történelmi szerepe volt: éppen a társadalom alapvető osztályainak harcaiba való beillesztés által tudták vi­lágtörténelmi leg elhelyezni a maguk értelmiségi kritikáját a kapitalizmus felett. Nem voltak azonban egészen következe­tesek: osztályfelfogásukban a munkásosztálynak a korábbi elnyomott osztályokkal szembeni minőségi különbségét hangsúlyozták, hogy önálló forradalmi alanyként való fellépé­sét indokolják (hiszen egyetlen korábbi társadalomban sem vezettek forradalmakat a kizsákmányolt tömegek¹ ); forrada­lom-felfogásukban a polgári forradalmak tapasztalatait hosszabbították meg, a polgári forradalmak paraszti-kispolgári tömegeinek szerepét egyszerűen a proletárforradalom prole­tárjaira cserélve. Véleményünk szerint mindkét következtetés problematikus. A következetlenséget azzal lehet kiküszöböl­ni, ha feltételezzük: mind a munkásosztály, mind forradalma belül marad a kapitalizmuson. Ugyanúgy nem lép ki belőle, mint ahogy például a parasztfelkelések sem vezetnek ki a feu­dális társadalomból; s elképzelhető, hogy ma ismert formájá­ban maga a forradalom mint sajátos társadalmi akcióforma szintén jellegzetesen polgári jelenség, és kizárólag a polgári társadalmak létrejöttében, illetve átalakulásában játszik sze­repet. A forradalom a) abban különbözik a korábbi felkelés­módoktól, hogy a társadalmi forma (tudatos-radikális) meg­változtatására tör, s ezzel összefüggésben b) egy politikai párt jellegű mozgalom hatalommegragadása. Mindkét tulaj­donság a polgári társadalomé, amely minden társadalmi forma forradalmi megváltoztatását hajtja végre: a tőkeviszony uralmával váltva fel a legkülönfélébb viszonyokat, amelyekkel csak találkozik. Ezt a forradalmat alapjában a gazdasági erők hajtják végre. A politikai forradalmak, éppúgy mint a háborúk, csak segítséget nyújtanak a viszonyok átformálásához, egy aktusba sűrítve felgyorsítják a társadalmak átalakulását. A pártformáról már bizonyítani sem kell, hogy mennyire a pol­gári társadalomhoz kötődik, mennyire a piaci versennyel adekvát politikai forma; s egy-egy párt forradalmi hatalomát­vétele megint csak nyíltabb, gyorsítottabb formája a hatalom áttételesebb eszközökkel való megszerzésének. (Minden esetben arról van szó, hogy a hatalmat, egy részérdek ura­lomra jutását, a „nép" erejének mennyiségi súlya legitimálja, csak az egyik esetben a „népakaratot" választásokon, a sza­vazatok mennyiségi többségével bizonyítják, a másik eset, a forradalom, mintegy a „közfelkiáltás" elementáris súlyára hi­vatkozik.)

A forradalmak „működése" is emlékeztet a tőkés üzeme­kére: a forradalmi tömegek (legyenek parasztok, munkások vagy kispolgárok) a társadalmi változásokat megtermelő tömegmunkások, akiket – mint az üzemeket a menedzser- és technokrata réteg – egy professzionalista élcsapat mozgat egy racionalizált, lépésekre lebontott működési rend szerint a – hasznot hozó – célok felé. A (polgári) forradalmakban az in­dividuum felszabadulása helyett az individuum tömegnek, ön­maga tömegvoltának való hasonló alávetettsége valósul meg, mint a gyári munkában stb.

A munkásosztály tehát részt vesz a forradalmakban, amelyek mind demokratikusabbak lehetnek, s mindinkább építhetnek a dolgozók tömegeire. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalmakat nem a munkásosztály, hanem egy értelmiségi avantgarde vezeti. A munkásosztály egész létével a polgárság antagonisztikus ellentéte, de antagonizmusuk össze is köti őket (akárcsak a jobbágyságot a feudális hatalommal). A munkásosztály igazából sohasem lép ki a tő­keviszonyból. (A munkásosztály a tőkeviszony megszünteté­sével azonnal megszűnik; amikor a sztálinizálódó ideológia megpróbálta azt állítani, hogy a szocialista forradalom a tőke­viszonyt megszünteti, de a munkásosztály – és uralma – egy hosszú történelmi időszakon „mint átmeneten" át fennmarad, elméleti abszurdumot hozott létre.² ) Lukács említett műve több ponton árulkodik arról, hogy az elmélet csak önmagán tett erőszak, illetve a nehézségek szőnyeg alá söprése árán tudja megoldani azt a feladatot, hogy az ún. szocialista forra­dalmakat mint a munkásosztálynak a kapitalizmust megdöntő forradalmait értelmezze.³

A munkásosztály tőkeellenes érdeke és a tőkés társa­dalomból való kilépés képtelensége közötti ellentmondást kétféle módon próbálták meg áthidalni (már Marxék is). Az egyik megoldás az a közismert tétel, hogy a forradalmi teóriát – és magát a forradalmat – kívülről kell bevinni a proletár tö­megekbe. Ez a gondolat vezet az élcsapatpárt kialakításához, amely viszont – mint megannyi tapasztalat is oly meggyőzően bizonyítja – a forradalom alanyává válva már semmiképpen sem tekinthető pars pro toto azonosnak a munkásosztállyal.

A másik – egyidejű – megoldás a munkásosztály ideali­zálása a szó kettős értelmében (tudniillik az osztály eszmé­nyítésével és olyan ideák neki tulajdonításával, amellyel mint osztály nem rendelkezik). Lukács említett könyvében az au­tentikus marxista hagyománynak megfelelően a proletariátus osztálytudatát egyrészt a párt képviseli⁴ , másrészt egy olyan absztraktum, amely leginkább az értelmiség vonásait viseli. Csak a proletariátus fellépésével válik befejezetté a társa­dalmi valóság megismerése – írja például. Vagy: „a proletár­osztály harca során a teória egybeesik a praxissal". Ha ezen és hasonló tételekbe az értelmiséget helyettesítjük, kevésbé van szükség nyakatekert bizonyításra: az értelmiség tevé­kenységében a teória és a praxis tényleg egybeesik. Az értel­miség, legalábbis annak jelentős része, valóban a társadalmi valóság megismerésére orientált.

A munkásosztály persze nem „ártatlan" mindebben. Ér­telmiség az osztálytársadalmak kezdeteitől volt. Mégis való­ban csak a proletariátus fellépésével jelent meg a társadalmi öntudat lehetősége (ez is Marxék alapélménye). De nem a proletariátusban, hanem a tőkeviszony megszüntetésére törő értelmiségben. Éppen az által, hogy a tőke a többi réteggel együtt megkezdte az értelmiség bérmunkássá tételét is. A tőke ellen lázadó értelmiség számára e Lukács-könyv azért volt sokáig oly meghatározó alapmű, mert Gramsci elméletén kívül leginkább ez a mű koncentrál az osztályharcból az osztálytudatra, s ezáltal ennek hordozója, az értelmiség, a közép­pontba kerül. Ráadásul úgy, hogy élcsapat szerepét nem kell szégyellnie, és a munkásosztály idealizálása, az osztálynak való alárendelődés le is horgonyozza az értelmiségi lét min­denkori lebegését egy, az anyaggal közvetlenül dolgozó osz­tály nagyon is reálisnak érzett valóságához.⁵

A munkásmozgalomban azonban a viszonyok eltorzul­tak. Az osztálytudatot képviselő élcsapat szerepét az avant­gárdé értelmiségtől mindinkább az értelmiség bürokratizált alakváltozata, a párt és apparátusa vette át. Ezt éppen a mun­kásdemagógia tette lehetővé: nem arról van szó, hogy az ér­telmiség egy része a munkásság vállain hatalomba tornászta magát, hanem arról, hogy a munkásosztálynak és öntudatá­nak absztrakciója – ez a hamis tudati elem – önálló létre tett szert, és hatalmi formát öltött magával a valóságos munkás­osztállyal és az osztályöntudat valóságos hordozójával, az ér­telmiséggel szemben.

Az osztálytársadalmak mindig elválasztották és egymás­tól külön működtették a szellemi és fizikai munkát. A tőke, fenntartva ezt a különállást, egyben egyesítette is őket. Ám az értelmiség munkássá tételével azonnal kiváltotta az ellenirá­nyú folyamatot is: a munkásság értelmiségívé válásának le­hetőségét és az értelmiség legjobbjaiban a törekvést ennek realizálására, a szellemi és fizikai munka közötti társadalmi egyenlőtlenség feloldására, a munkásosztály felszabadításá­ra, a munkáslét megszüntetésére. Mivel a múlt században az értelmiség még nem volt eléggé önálló erő, hogy szembesze­gülhessen a tőkével, szüksége volt a munkásosztály absztrak­ciójára (s ezen absztrakció konkrét munkástömegekké való lebontására) antikapitalista programja megtestesítéséhez. A forradalomban azonban az értelmiségi élcsapat már nem mint értelmiségi, hanem mint a munkásosztály absztrakcióját szimbolizáló párttagja vett részt, és ezt az absztrakciót rögzí­tette meg a forradalom után. Magát az empirikus munkásosz­tályt nem szabadította fel (azaz nem szüntette meg), hanem alárendelte e munkásosztály absztrakciójának, s ezzel egy olyan társadalmat hívott életre, amely úgy tagadása a kapita­lizmusnak, mint maga a munkásosztály: belül maradva a kapi­talizmuson.⁶

Mindez összefügg a forradalmi erőszak jellegével is. Ez az erőszak egyrészt a polgári erőszakformák tükörképe, csak alanya más: a polgári elitcsoportok helyét a munkásosztály absztrakcióját képviselő párt veszi át. Lépései – mint a tőkés viszonyokon belül maradó osztály lépései – egyrészt közvet­lenül másolják a polgári forradalom cselekvésformáit, más­részt, mivel a cselekvés alanya egy absztrakciót képvisel, e lé­pések rugalmatlanok, és a konkrétság humánumára érzéket­lenek.

A szocialista forradalmak egyrészt munkásforradalmak, amennyiben az általánosságában tekintett munkásosztály ér­dekében robbannak ki, és – eleve reménytelen – kísérletet tesznek a munkásosztály megőrizve-kiszakítására a tőke ha­talma alól; másrészt polgári forradalmak, amennyiben min­den forradalom belül marad a polgári paradigmán, s így ered­ménye is valamilyen – jóllehet deviáns – polgárosuláshoz és valamilyen – jóllehet deformált – tőkeviszonyhoz vezet; har­madrészt értelmiségi forradalmak, amennyiben a tőkés társa­dalom tagadásával (korai, s ezért formatévesztett) kísérletet tesznek egy nem-kapitalista társadalom létrehozására, és egy ilyen társadalom irányába mutató eredménynek könyvel­hető el az értelmiség nagymértékű megerősödése is a forra­dalom után kialakuló társadalomban.

A mennyiségelvű meghaladás (a polgári forradalomkon­cepció) alapján sokáig valóban a munkásosztály tűnt a kapita­lizmust egyedül legyőzni képes erőnek. De a munkásosztály forradalma már csak formájában sem lehet egy kapitalizmust meghaladni képes társadalom fogantatásának pillanata: erő­szakának jellege tipikusan az alávetettséggel járó erőszakfor­mákból nő ki. A munkásosztály kétségkívül szemben áll a ka­pitalizmussal, de mivel mindennapi léte nem jelent új, alterna­tív valóságot, szerveződése is a tőke által kialakított egysé­gekben történik (üzemszervezetben, politikai pártban), és lá­zadása sem lép ki a polgári keretek közül. Az alávetettek egyik erőszakformája a rablás, amely, mint régen felismerték, a hát­rányos helyzetben tartottak tiltakozásának egyik módja egy rabló társadalom ellen. Olyan módja azonban, amely csak utánozza a társadalom uralkodó cselekvésmódját. Erkölcsi­leg más szinten, de lényegében hasonló történik akkor is, ami­kor a kisajátítókat (az ismert államosító módon) kisajátítják. Nem mintha nem volna jogos a kizsákmányolás megszünteté­se, hanem mert nem lép a helyébe életteljesebb szisztéma. A termelés és a tulajdonlás rendszerének új formája helyett az értéktöbbletet egyszerűen új tulajdonos (a munkásállam) ke­zébe adják, de a lényeg nem változik. A tőkés termelési rend­ből a „proletárhatalom" nemcsak azért nem tud kilépni, mert eddigi formáiban a fejletlenebb országokban valósult meg, s így gazdaságilag alávettetett a fejlettebb centrumnak, hanem azért is, mert e hatalommegragadás önmagában nem teremt termelési és tulajdonlási alternatívát. A lázadás motivációja is problematikus: bár az igazságos, kizsákmányolás-mentes vi­lág megteremtésének igénye a munkásosztályt erkölcsileg valóban a tőke világa fölé emeli, a hatalomátvétellel kialakított erőszakformákat, a proletárdiktatúra erőszakformáit valóban egy proletár réteg – alávetettsége által deformált – indulatai határozzák meg. A gyűlölet, amely kétségkívül jogos a kizsákmányolókkal szemben, s amelyet az osztályerőszak fenntar­tása érdekében még szítanak is, semmiképpen sem jelenti a kizsákmányolás rendjének erkölcsi meghaladását. Az irigy­ség diktatúrájához vezet, és csak „a nélkülözést teszi általá­nossá".

Az értelmiséget viszont még nehezebb forradalmi osz­tálynak vagy csoportnak nevezni.⁷ A radikális értelmiség a munkásság idealizálásával aláveti magát a munkásosztály­nak (mint bármely más uralkodó osztálynak), némileg erősza­kot téve magán eljátssza az osztályöntudat szerepét, de aztán (az értelmiség megerősödésével és a munkáshatalom kudar­cainak egyértelművé válásával) leveti ezt magáról. A „történe­lem és osztálytudat" hívei megkönnyebbülten tagadják meg korábbi forradalmiságukat, és sietnek vissza a működőképe­sebbnek érzett tőkés társadalom kebelére. Pedig a munkás­osztály és értelmiség összefonódása a tőkés társadalom ki nem iktatható ténye, csakhogy a viszony fordított: az értelmi­ség csak a tőkés viszonyokon belül a munkásosztály akcidenciája – a tőkés társadalom meghaladásában éppen a szellemi termelés a szubsztancia, amelyben a munkásosz­tály feloldódhat. Saját világa kialakításához ugyanakkor az értelmiségnek változatlanul nélkülözhetetlen feltételként kell kezelnie a munkásosztály felszabadítását, azaz megszünte­tését, s ehhez mozgósítani azt.

Persze az értelmiség a tőkés társadalmon belül mindig ambivalens helyzetben van. Hiszen nemcsak a termelésben kap mind nagyobb szerepet a szellemi munka, hanem a vállal­kozásnak is komoly része, s az értelmiségi előtt így mindig adva van a kettős helyzet: a bérmunka, illetve a tőkéssé válás lehetősége. Már csak ezért sem válik osztályszerű, forradalmi erővé. De a kettős helyzet nem csak negatív hatású (mint a „szilárdság" nyelvén megfogalmazták: „ingadozóvá" téve az értelmiséget). Az értelmiségnek a munkássággal való érintke­zése a tőkével szembeni ellenségességet erősíti, a tőkével való érintkezés viszont nemcsak az értelmiséget állítja több-választásos helyzetbe, de a tőke közegében is választási helyzetet hoz létre: létrejöhetnek a termelés olyan szellemi munka-irányította formái, amelyekben a tőke jelenléte felesle­gessé válik. (A profit indukáló szerepével párhuzamosan tért nyernek az önmaga által indukált innováció formái. Habermas kommunikatív cselekvéselmélete például már ezt a hely­zetet tükrözi.) A társadalmi formák változását sohasem a forradalmak hatalommegragadó aktusa, hanem éppen az ilyen alternativitás kialakulása és meggyökerezése ala­pozza meg.

Az következik-e mindebből, hogy az antikapitalista moz­galmak forradalmi irányával szemben egyértelműen annak a reformizmusnak van igaza, amely a tőke rendszerének meg­haladását a békés evolúciótól, a szellemi termelési mód felté­teleinek lassú kialakításától, kialakulásától várja? Vélemé­nyünk szerint nem. A történelemben minden fejlődés valóban küzdelmek árán valósul meg: a radikális minőségi változást eredményező erőfeszítések nem nélkülözhetőek. Lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a fizikai erőszak alkalma­zását sem lehet elkerülni. De ha abból indulunk ki, hogy a tőke rendszerét történelmileg leváltó erő a szellemi ter­melőké, a radikális, ha úgy tetszik, forradalmi változások formáit a szellemi termelés léthelyzetéből fakadóaknak, azzal adekvátaknak kell feltételeznünk.

Persze a „szellemi termelő" sokféle lehet. Igazodhat, mondjuk, az állam mechanizmusaihoz, s ez esetben a szerve­zett erőszak menedzserévé válhat; elfogadhatja az individuu­mok harcának szemléletét és a terrorista útját választhatja stb. Ezek a formák azonban még az értelmiség önállótlansá­gának megfelelő változatok. Az emberek fizikai elpusztí­tása eleve az olyan társadalmi rendszerek békés, termelő létviszonyainak meghosszabbítása, ahol a hétköznapi, békés termelés az emberek fizikai erejének lassú elhasz­nálásán alapszik. A humanizmus nem utópia, hanem a szel­lemi termelés adekvát viszonya az emberhez: amennyiben a tőkés társadalom fejlődésének legutóbbi szakaszában a ko­rábban említett erőszakformák mellé számos humanista in­tegráló mechanizmus alakult ki, ez éppen a szellemi termelés és a szellemi termelők térhódításának eredménye.

A tőkés társadalom (és az általa fenntartott erőszak) nem fogja magától átadni a helyét, viszonyait forradalmasítani kell,⁸ ez a forradalmasítás azonban nem tömegmozgósítás, hanem a viszonyok radikális átformálását jelenti (azok irányí­tásának befolyásolásán keresztül); nem egyszerű hatalom­megragadó aktusnak, hanem a viszonyok permanens átalakí­tásának kell lennie, teleologikus, folyamatos társadalomalakí­tásnak, a szellemi termelés eleve-teleologikus természete szerint.

Az átalakulás célja a humanizáció: a szellemi termelés nem érdekelt a társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányoltság, a társadalmilag szervezett erőszak egyetlen for­májának fenntartásában sem. Ebből következően az erő­szak egyetlen formája sem alkalmas társadalmának meg­alapozására. Erőszakkal magától értetődően csak erősza­kon alapuló viszonyformát lehet megalapozni. De a passzív erőszakmentesség sem megoldás. (Az erőszak tűrő taga­dása nem szünteti meg az erőszakot, csak elfojtja, magába szívja. Az erőszak természeti eredetű energiák emberivé-társadalmivá tett formája, a passzív erőszakmentesség ideologi­kus, tulajdonképpen nem természetes forma.) Van azonban egy harmadik megoldás. Hasonlattal élve, néhány távol-keleti küzdősportra, például a dzsiudzsicura utalhatunk, ahol a meg­támadott a támadó energiáját mintegy átvezeti magán, s egyúttal fel is használja, és éppen arra használja fel, hogy ma­gát a támadót harcképtelenné tegye. A társadalmi életben en­nek az felel meg, hogy a minden agresszív akcióban rejlő jo­gos indulati elemet kihasználva, átvéve, az agressziót eltérít­jük, konstruktív, alkotó energiaként építjük be a társadalmi életbe. Az értelmiség – ideológiák termelőjeként – mindig is élt ezzel az eszközzel. A szellemi termelés jelentőségének a növekedésével az erőszak aktív semlegesítésének szerepe, formáinak gazdagsága is növekedni fog. (Hogy a társadalmi létben ily módon többé-kevésbé mellőzhető az erőszak, azt a XX. század második felének humánus tendenciái jelzik, ha végérvényesen még nem bizonyították is be.)

Mert az erőszak mindazonáltal jelen van világunkban. S a tőke és erőszak kapcsolatáról korábban említettek szerint, amíg tőkés társadalom lesz, az erőszak mint magánerőszak, mint fegyverkezés, mint a hatalomvédelem erőszaka s mint hatalomellenes erőszak fenn is marad, s öröknek, az emberi természet velejárójának hirdettetik. Hogy lehet tehát ezt a pa­radoxont feloldani (hogy ti. az adott társadalomban az erő­szak uralkodik, a megdöntésére hivatott erőknek azonban el kellene kerülniük az erőszakot)?

Rosa Luxemburg, aki a forradalmi erőszakszervezet le­nini kiépítésekor jól látta az erőszakszervezetben rejlő veszé­lyes következményeket, azt javasolja, hogy válasszák külön az akadályok leküzdésére megengedhető forradalmi erősza­kot a későbbiektől. Az új társadalom építésében már nem tartja megengedhetőnek az erőszakot. Vele szemben a lenini irányzat képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen szétvá­lasztás a gyakorlatban lehetetlen, mivel (a kapitalizmust ta­gadó társadalom teleologikus természetéből is következően) a gazdasági fejlődés alapjait a politikai állam meghódításán keresztül lehet lerakni. (A történelmi gyakorlat azt bizonyítot­ta, hogy a politikai hatalomátvétel formája valóban meghatá­rozza a későbbi gazdasági fejlődés formáit is. Luxemburg szétválasztási javaslata, ha morálisan körültekintőbb is, ke­vésbé megalapozott.) A párt irányította proletárforradalom hí­vei viszont, mint láttuk, arra hivatkoznak, hogy a proletárforra­dalom – forradalmon az erőszakos akciót értve – a társadalom totalitásszemléletéből következik. Ebben egyrészt csúsztatás van: a totalitásszemléletből a totális-forradalmi társadalom­változtatás következik, s ez nem azonos a társadalmi lét csak egy szeletét érintő (s az embert is egy viszonylatára, politikai oldalára redukáló) politikai forradalommal. Másrészt magá­ban a forradalom alkalmazott fogalmában is ellentmondás van: igaz, hogy az egész változtatása, de mindig egy rész erő­szaka formájában.

Rész és egész dialektikáját a különböző társadalmi rend­szerek általában dialektikátlanul kezelik. A liberalizmus végső soron a társadalmi rend konzerválója, minthogy az egészre irányuló közvetlen változtatási szándékot nem engedi kibon­takoztatni, kizárva azt, hogy bárki az egész nevében léphes­sen fel. A diktatúra viszont konzerválni akar, de eredménye mégis a társadalom destabilizációja: a diktatúra az egész ne­vében lép fel, de mivel ez mindig torzítás, hiszen a társadalom egyetlen rész-összetevője sem azonos a társadalom egészé­vel, így a diktatúra minden egyneműsítő kísérlete ellenére a társadalom előbb-utóbb szétfeslik alóla. A forradalom aktív él­csapata szintén a társadalom egésze nevében lép fel, s csak akkor kerülheti el a diktatúrává válást, ha mihelyt az egész nevében megragadta a hatalmat, azonnal új „rész" lép fel vele szemben az egész képviseletének igényével.⁹ (Mivel minden rendszeren belül vannak rendszeridegen elemek, ez a megoldás alkalmazkodik leginkább a viszonyok valóságos természetéhez: nem rombolja le a rendszert, de nem is simul az éppen adott uralmi forma alá.)¹⁰

A politika szempontjából ezt jelentheti az a permanens forradalom, amit egy kifejlett szellemi termelési módban a tár­sadalmi viszonyok állandó alakítása jelent. Hogy a kapitaliz­mus társadalmának forradalmi átalakítása a politikai forrada­lom valamilyen formáját is feltételezi-e, ez nyilván nagymér­tékben függ a konkrét körülményektől. Azonban mind az ed­digi tapasztalatok, mind az elméleti elemzés alapján az biztos­nak látszik számunkra, hogy ha valóban a kapitalizmust meghaladó társadalmat tekintünk célnak, az erőszakra ebben a forradalmi átalakulásban nem lehet alapozni.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A sztálini vulgarizáció „kiigazította" a következetlenségeket, és a korábbi osztályküzdelmeket, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadá­sokat is tudatos, osztályharcos forradalmakként állította be, figyelmen kívül hagyva a marxi történelemfelfogás erre vonatkozó differenciált elemzéseit.

2 Ennek persze megvolt a realitásalapja. Valamit megszüntettek, és valami a szándékok ellenére fennmaradt. Csakhogy amit megszün­tettek, az nem a tőkeviszony volt, csak annak egyes formái; és való­ban hosszabb időre létrejött egy uralmi forma, csak éppen nem a mun­kásosztályé.

3 Lukács például hangsúlyozza, hogy a polgári gondolkodás tabula rasát igyekszik csinálni a középkor kategóriáival szemben, a proletár gondolkodásnak erre nincsen szüksége. Itt és más helyeken a teória a hiányt igyekszik erénynek feltüntetni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a „proletár gondolkodás" nem lép és helyzeténél fogva nem is léphet ki a polgári társadalom keretei közül. Lukács idézi Rosa Luxemburgot, aki még nyíltabban veti fel ezt a problémát, amikor arról beszél, hogy a proletariátus akkor kénytelen megragadni a hatalmat, amikor még a polgári rendszert érzi törvényesnek, amikor még teljes valójában annak a része. Ez így is van, és véleményünk szerint a pro­letárforradalmak éppen ezért sem vezetnek ki a kapitalista társa­dalomból.

4 A kommunista pártnak nincsenek külön érdekei a proletár osztállyal szemben – vélheti még ekkor Lukács -, csak világosabban látja a te­endőket, ő az osztálytudat megtestesülése. A „kommunista párt szer­vezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztályhatalmát történelmi alakzatként, közvetlenül megpillanthas­sa". (Tükör által homályosan – ironizálhatnánk az itt szükségkép­pen megjelenő idealizmus felett. Ez ugyanis mindig megjelenik, ha egy társadalmi egyenlőtlenség igazolásáról van szó. A párt fokozato­san kialakuló feudalisztikus, rendi, hatalmi jellegét leleplezi a rend le­gitimitásának kifejezésére használt formula, „a párt által kiharcolt és megszolgált bizalom".)

5 Ez az értelmiség természetesen idealizálja a munkásságot, mert az testesíti meg számára a „realitás" világát. Az értelmiség mindig küsz­ködött a realitásproblémával, mert társadalmi helyzete mindenkor ele­melte a termeléstől. Ez az elszakítottság az értelmiség bérmunkássá tételével megszűnik. Ám amikor a szellemi munka ilyen helyzete tö­megessé vált (századunk 60-as éveitől), ez egyúttal azt is jelentette, hogy az értelmiségnek nem volt többé szüksége a munkásosztályra mint idealizált „apára „, hogy önmagát a realitással általa összekösse.

6 Gramsci azt a megoldást találja, hogy az empirikus munkásságot értelmiségivé teheti, felszabadíthatja a mozgalomban való részvétel. Ez igaz. Amit „öntudatos munkásnak" nevezünk, az valójában az ér­telmiségi több jellegzetességét viseli magán. De a folyamat megáll bi­zonyos számú munkás értelmiségivé tétele után, s ezzel csak kiszakít néhány munkást a többi közül. A megoldás csak akkor lehetne valósá­gos, ha a „mozgalom" az élet minden területére kiterjedne, s különö­sen a termelésre. Mivel azonban a hagyományos „munkásmozga­lom" az életnek csak egyik összetevőjére, a politikai harcra irányul, az osztály egészét nem szabad ihatja és nem is szabadítja fel.

7 Természetesen egyetlen társadalmi csoportot sem jogosult egé­szében forradalminak nevezni: nincsenek forradalmi vagy kevésbé forradalmi rétegek, csak forradalmasító helyzetek vannak, amelyek­ben az emberek különféleképpen reagálnak. Cikkünkben mindvégig erős leegyszerűsítéssel élünk: az általában vett „értelmiséggel" vagy „munkássággal" szemben valójában nagyon konkrétan elemzendő (térben és időben változó helyzetű és szerepű) társadalmi csoportok vannak csupán. Az itt megkockáztatott állítások legfeljebb tendenciálisan lehetnek jogosultak.

8 Lukács említett művében helyesen emeli ki, hogy a marxizmusnak mint a kapitalizmus tagadásának a lényege totalitás szemlélete. Ez pedig elválaszthatatlan a forradalom-elvtől, mint a totalitásukban szemlélt viszonyok megváltoztatásától. S ennyiben ez az ideológia – még ha nem a munkásosztály fogja is a kapitalizmus rendszerét meg­dönteni – a kapitalizmust meghaladó társadalmi rend adekvát ideoló­giája.

9 Lenin – akinek politikáját persze a proletárforradalmi koncepció el­lentmondásai behatárolták – kétségkívül érzékelt valamit ebből a dia­lektikából, hiszen saját hatalomra jutott pártja elbürokratizálódása el­len kontrollként egyfajta munkásellenőrzést mozgósított volna. Mind­ez azonban túl későn történt, és az ellenzékteremtés már korántsem volt olyan határozott, mint az előző aktív partikularitás, a párt létreho­zása.

10 Másfelől minél inkább feloldódik az egyén besoroltsága egyetlen meghatározó viszony alá, az egyén annál inkább léphet fel többféle identitás jegyében, s ezáltal rész és egész ellentmondása úgy is meg­szűnhet, hogy (az egyetlen egészért versengő plurális részek világá­val szemben) az egész is elveszti monolit jellegét: tudatosul, hogy az egyetlen világ maga is nagyon sokféleképpen egyetlen, s ez csökkenti a kizárólagosság igényével való fellépés (s vele az in­tolerancia és az erőszak) lehetőségét.

(Szovjetszkoje Foto)

A fegyveres SS kialakulása

Hitler nem sokkal hatalomra jutása után, 1933. március 17-én hozta létre müncheni harcostársaiból az „SS-Stabwache Berlin"-t, amely­nek feladata az ő személyes biztonságának védelme volt. 1933 kora őszén ez az egység a „Wachtbataillon Berlin" nevet kapta, majd a szeptemberben megtartott nürnbergi pártnapokon Hitler engedélyez­te, hogy az egység az ő nevét vegye fel. Ebből a magból fejlődött ki 1944-re a közel egymilliós Waffen SS-birodalom.

Kialakulásában igen nagy szerepet játszottak a Harmadik Biro­dalmon belüli hatalmi harcok. Eleinte Himmler SS-e az SA riválisaként kapott komoly támogatást. Majd a „hosszú kések éjszakáján" történt leszámolás után az így megszerzett pozíciót kihasználva építette ki saját hadseregét. Jellemző például, hogy a Röhm meggyilkolásában tevékenyen résztvevő Sepp Dietrich érte el a Waffen SS-ben a leg­magasabb rangot, az SS-Oberstgruppenführerit. Az SS állam volt az államban, rendőrattasékat küldött külföldi német követségekre, ezek­kel önálló külpolitikát folytatott, saját hírszerzéssel, saját üzemekkel stb. rendelkezett. Himmler presztízskérdést csinált abból, hogy kihar­colja saját elitalakulatainak: mindig jobb felszereléssel rendelkezze­nek, mint a Wehrmacht csapatai. Ezt a saját utas politikát sokszor a német hadsereg érdekei fölé helyezte.

De vajon mi motiválta az egyszerű közkatonákat, különösen a nem német nemzetiségűeket, hogy belépjenek a fegyveres SS-be? A válaszokat keresve akkor jutunk közelebb a megoldáshoz, ha a Waf­fen SS legjellegzetesebb toborzási területeit csoportonként mutatjuk be. (Az indokok bemutatásánál azt a módszert követem, hogy az egyes csoportokban csak az arra a csoportra jellemző okokat tárgya­lom, míg a végén foglalkozom azokkal az általános emberi motivá­ciókkal, melyeket a német propaganda mesterien használt ki.)

A birodalmi német SS-katonák

Először is azt a paradoxont kell feloldani, hogy a német propagandá­ban legyőzhetetlennek hirdetett német hadsereg legkiválóbb alakula­tai állományának alig több mint fele volt német nemzetiségű, és az alakulatok majdnem felénél csak egyes keretegységek, illetve a tisz­tek és főtisztek voltak birodalmi németek, bár tagadhatatlan, hogy a Waffen SS legjobban felszerelt és legnagyobb harcértékű egységei­nek döntő része az ő soraikból került ki. A belépési feltételek, különö­sen kezdetben igen szigorúak voltak; kitűnő fizikai állapot, 178 cm-nél magasabb termet, ép fogazat stb.

Talán a birodalmi németeknél a legkézenfekvőbbek belépésük indítékai. Azokat a katonákat, akik az elkerülhetetlen szolgálatot a pa­raszthadseregnek aposztrofált Waffen SS-ben teljesítették, rendkívül vonzotta a háború utánra ígért földszerzési lehetőség Keleten. Szinte közismert volt abban az időben Hitler terve, mely szerint például a Krím-félszigetet német parasztokkal kívánta benépesíteni. Ebben a tekintetben tehát valóban igaza volt a német propaganda egyik szóla­mának, amely a német katonát a kereszteshadjáratok huszadik szá­zadi folytatójaként mutatta be.

A Harmadik Birodalom területén kívül élő népi németek

A Harmadik Birodalom felemelkedésével, külpolitikai befolyásának növekedésével párhuzamosan kezdte meg a német kisebbség ügyei­vel való foglalkozást. Miután a világháború kitöréséig a legnagyobb tömbben élő német népcsoportokat, Ausztria és a Szudéta-vidék be­kebelezésével már integrálta, fokozódó érdeklődése ekkor fordult Kö­zép- és Délkelet-Európa, Magyarország, Románia, Horvátország, Szlovákia felé. Mindegyik szövetségesére olyan szerződéseket kényszerített, amelyek súlyosan sértették ezen országok szuverenitását, amennyiben a német nemzetiségű állampolgárok az SS-ben teljesí­tették katonai szolgálatukat. A német megszállás alatt levő Bánátban természetesen ilyen szerződésekre nem volt szükség. A toborzások oly „hevességgel" folytak, hogy például egyes olyan német nemzeti­ségű magyar állampolgárokat, akik a magyar hadseregben kívántak szolgálni, erővel kényszerítettek a Waffen SS-be. Itt is, mint a kelet­európai régió annyi más népénél, rendkívül ügyesen kihasználták a nemzetiségi ellentéteket és az egykori kisebbségi sorsból származó indulatokat. Nem véletlen, hogy a jórészt bánáti svábokból álló 7. SS-Freiwitligen-Gebirgs-Division „Prinz Eugen" egész idő alatt Tito parti­zánjai ellen harcolt. Felhasználták továbbá az egységek bevetésénél a népi németek terep- és környezetismeretét, hiszen a magyarországi és erdélyi németekből rekrutálódott 8. SS-Kavallerie-Division „Flórian Geyer" és a 22. SS-Freiwilligen-Kavallerie-Division egységeit Ma­gyarországon vetették be, ezek az egységek a budapesti csatában semmisültek meg. Szintén magyarországi németekből toborozták és Magyarországon vetették be a 18. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel"-t.

A Waffen SS-be történő sorozáskor nagy hatásúnak bizonyult a népi németek körében Goebbels propagandája. Sokak számára két­ségkívül hatalmas vonzóerőt jelentett, hogy Európa domináns nagy­hatalma oly hevesen érdeklődött irántuk, és hogy kis csatlósállamok hadseregei helyett a legyőzhetetlen német hadseregben harcolhat­nak. Ezt a motivációt a nemzeti érzelmek mellett az is elősegítette, hogy az SS-toborzók már a háború idejére gazdasági segítséget ígér­tek a katona családjának is.

A megszállt Nyugat-Európában toborzott önkéntesek

1940. június 22-én Compiègne-ben aláírták a francia fegyverszüne­tet. Ezután a kontinentális Európa nyugati felében csak megszállt álla­mok vagy szövetségesek helyezkedtek el. Első pillantásra talán ne­héz megérteni, hogy ezen államok polgáraiból miért álltak be oly so­kan a megszálló német hadseregbe. A differenciáltabb válasz kedvé­ért nézzük a megszállt nyugat-európai országokat külön-külön.

„Fajrokon népek" megjelöléssel illette a korabeli német termino­lógia a megszállt germán államok (Norvégia, Dánia, Hollandia és Flandria) lakosságát. Az ő esetükben látta a legkönnyebb módját a to­borzásnak, felelevenítve a ködbe vesző közös germán múltat. S ezen országokból igen sok önkéntes érezte úgy, hogy eleget kell tennie en­nek a felszólításnak. 1940 szeptemberében veszi kezdetét a későbbi 5. SS-Panzer-Division „Wiking" elődjének felállítása dán, norvég, hol­land és flamand önkéntesekből. Egyharmadában szintén skandináv önkéntesekből toborzódott (a másik kétharmadot pedig erdélyi néme­tek adták a 11. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Nordland" egységben). Leginkább azonban a hollandok „tettek ki" magu­kért; több mint két hadosztályra való erővel járultak hozzá a végső győzelemhez. (Némi malíciával meg kell jegyeznem, hogy a több mint 100.000 holland és flamand önkéntesről ma nem kívánnak tudni.) Va­lóban fel kell tehát tételeznünk, hogy a komoly német támogatással dolgozó náci pártok jelentős sikereket értek el, különösen az ifjúság körében. Sokakban tényleg felmerülhetett egy „az alsóbbrendű fajok" elleni pángermán összefogás eszméje.

Különleges helyet foglaltak el a palettán a vallonok. Vezetőjük Leon Degrelle, aki az SS-Standartenführeri rendfokozatig vitte, állan­dóan bizonygatni próbálta, hogy ők is germán származásúak, csak, sajnos, francia hatásra ellatinosodtak. Degrelle el is érte célját, hiszen a cserkaszi katlancsata után kiváló harci erényeiért abban a megtisz­teltetésben részesült, hogy Hitler úgy nyilatkozott: ha valaha fia lenne, azt kívánná, hogy olyan legyen, mint Degrelle.

A franciák esetében is sikerült megtalálni azt a közös történelmi hőst Nagy Károly személyében, aki szimbolikusan egyesíteni tudta a két nép erőit a nagy keleti háborúban. Ezért is kapta a francia SS-alakulat a 33. Waffen-Grenadier-Division der SS „Charlemagne" nevet.

A nyugat-európai önkénteseknél a jobb életviszonyok mellett ta­gadhatatlanul más szempontokat is figyelembe kell venni, ha azt vizs­gáljuk, miért léptek be a megszálló állam katonái közé. Fontos lélek­tani szempont lehetett az, hogy igya vesztes oldalról a győztesnek tű­nők közé kerültek át. Különösen a fiatalok között – és az ő megdolgo­zásukra a propaganda mindig különlegesen nagy súlyt fektetett- ha­tott a „kereszteshadjárat a bolsevizmus ellen" legendája, az a tudat, mely szerint ők az európai kultúrát védik meg Ázsiától és a plutokra­ták, a zsidók mesterkedésétől.

Az európai szövetséges államokból toborzottak

A német hadsereg vesztes csatái, hatalmas ember- és anyagveszte­ségei, Olaszország kiugrása, Magyarország béketapogatózásai mind arra ösztönözték az SS legfelsőbb vezetését Himmlerrel az élén, hogy megbízható német parancsnokság alatt álló, német fegyverekkel fel­szerelt SS-alakulatokat hozzon létre. Hiszen addig csak egy finn ön­kéntes brigádjuk és egy gyenge szlovák SS-alakulatuk volt szövetsé­ges államaikból.

Mussolini kiszabadítása után létrehozza az ún. Salòi Szociális Köztársaságot. Ennek meg kívánja teremteni az önálló fegyveres ere­jét is. Ezért hozzák létre 1944-ben a 29. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulatot. Azonban az olasz katonák ismert 2. világháborús harckészsége, a háború olasz szempontból vett céltalansága és a bu­kott Mussolinihez való hűség értelmetlensége miatt ez az alakulat soha nem került bevetésre.

Egészen más a helyzet Magyarország esetében. Szálasi hata­lomátvétele után, aki feladatának a nemzet totális hadba állítását te­kintette, négy Waffen SS-hadosztály felállítását tervezték. Ebből azonban csak kettő valósul úgy-ahogy meg, a 25. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hunyadi" és a 26. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hungária". A hivatalos megfogalmazás szerint ezek az alakulatok a Magyar Királyi Honvédség önkénteseiből alakulnak meg, továbbra is magyar alárendeltségben maradnak, a szolgálati nyelv a magyar lesz; csupán a kiképzésről és a fegyverzetről gondoskodik a német fél. Úgy tervezték, hogy ezen alakulat, miután Sziléziában Neuhammer térsé­gében megkapta kiképzését, visszatér Magyarországra, és mint elit­egység vesz részt Magyarországnak a Vörös Hadseregtől való meg­tisztításában. A háború azonban ezen terveket meghiúsította.

Az alakulat katonáit a belépésre részben az ígért jobb ellátás ösztönözte, részben pedig az, hogy nem sok illúziójuk lehetett egy esetleges szovjet katonai megszállás következményeiről. Hiszen a magyar tömegtájékoztatás a két világháború között mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy kellően elrettentő kép alakuljon ki a szovjetunió­beli viszonyokról, és ehhez bizony a tényeket nem is nagyon kellett el­ferdíteni. Mégis, a legfontosabb tényezőnek azt kell tartanunk, hogy ezzel a belépéssel sokan több hónapra – míg kiképzésüket töltötték – mentesültek a közvetlen frontszolgálattól. A nyilasok kezében levő or­szágrész viszonyainak ismeretében nyilvánvaló, hogy egy felbomló­ban lévő hadseregből igen sokan használják ki a legális „dezertálási" lehetőséget. Ezért kellett már nem sokkal a toborzás kezdete után megszigorítani az „átjelentkezést". Hiszen a reméltnél sokkal többen jelentkeztek.

Magyarországon egyébként négy nagyobb hullámban zajlott a rekruták sorozása. Az első három alkalommal úgyszólván csak népi németeket toboroztak. Az első szervezést egy 1942. február 12-én a magyar és német szervek között létrejött megállapodás szabályozta. Ennek értelmében a Volksbundnak joga van 20.000 népi németet az SS számára toborozni. Itt még több megszorító intézkedés vonatko­zik a bevonulókra, ezek közül legsúlyosabb a magyar állampolgárság elvesztése. A legtöbb jelentkező – a bevonultak több mint fele – Bács-

Bodrog megyéből származott. A toborzás igen sikeres volt, március­ban már több mint 20 000 jelentkezőt tartottak nyilván. A hasonló kö­rülmények között zajlott, 1943. májustól-1944. februárig tartó máso­dik toborzás alkalmával szintén közel 20 000-en vonulnak be. Itt már azonban engedélyezték, hogy a honvédségben szolgálók is jelent­kezzenek. A magyar katonai és politikai vezetés egyaránt támogatta a Volksbund-vezetők bevonulását. A harmadik toborzásra az 1944. március 19-i német megszállás után került sor, ez azonban már in­kább kényszersorozás volt. Ezt az 1944. április 14-én aláírt Csatay-Wesenmayer szerződés szabályozta. A legjelentősebb változás az eddigi feltételekkel szemben, hogy az SS-be lépők nem veszítik el magyar állampolgárságukat. A hovatovább razziákon begyűjtöttek száma ebben a körben kb. 50-55.000 fő volt. A negyedik hullám 1944 novemberében bontakozott ki. Oka az volt, hogy Magyarország kép­telen volt megfelelően felfegyverezni a hadköteleseket. A hadosztá­lyok felállításáról Beregffy Károly hadügyminiszter 1944. november 10-én kiadott parancsa intézkedik. Az alakulatok parancsnokai között voltak olyan hírhedt személyek akik, mint pl. Feketehalmy-Czeydner Ferenc és Grassy József, részt vettek az újvidéki ún. „partizánvadá­szatban", és a vizsgálat előtti időben igen magas SS-rangot értek el. A magyar SS-hadosztályokba és egyes SS-kötelékekbe tartozó ala­kulatokban összesen kb. 40.000 magyar vett részt.

A szövetséges Horvátországban az SS-alakulatok felállításánál egészen más szempontok vezették a németeket. Hiszen a horvátok úgy érezték, hogy a két világháború közötti délszláv államban a szer­bek elnyomták őket. És most, hogy a XI. század óta újra létezik az önálló Horvátország, törleszteniük kell az elszenvedett sérelmekért, és a szerbek deportálásával létrehozhatják a horvát nemzetállamot. Ezért rendkívüli előzékenységgel bocsát a horvát vezetés komoly em­beranyagot SS-hadosztály létrehozásának céljára. Ezekből a kato­nákból hozzák létre a 13. Waffen-Gebirgs-Division „Handschar"-t, a 24. Waffen-Gebirgs-(Karstjäger)-Division der SS-t, illetve kísérletet tesznek a 23. Waffen-Gebirgs-Division der SS „Kama" létrehozására. Ezek az alakulatok a horvát reguláris hadsereg egységeivel együtt­működve vesznek részt a Tito vezette partizánegységek elleni har­cokban. Megjegyzendő, hogy a szerb partizánok és polgári lakosok ellen ezek az egységek követik el a legkegyetlenebb atrocitásokat.

A megszállt Szovjetunió lakosai

Talán az első látásra a legbonyolultabb kérdés, hogy a Szovjetunió polgárai közül miért működtek együtt több mint 600.000-en fegyvere­sen a németekkel. Azonban csak az első pillantásra olyan homályos ez a pont. Valójában a volt szovjet állampolgárok cselekedeteinek in­dítékai is több alapvető csoportra oszthatók.

Az első csoportba a balti államok és Ukrajna tartozik. A háború ki­törése előtt alig egy évvel megszállt balti államokban az NKVD terror­ja, a frissen elveszített függetlenség, százezreknek kis és nagy ma­gántulajdonuktól való megfosztása – mindez a szovjet hatalmat nem pusztán „nemzetietlenítő" hatalomként, hanem szociális ellenfélként tüntette fel e százezrek szemében. A két világháború közötti beren­dezkedés nacionalista jellege is arra predesztinálta őket, hogy a né­meteket felszabadítóként fogadják és maximális támogatásban ré­szesítsék. A németek bevonulása után mindegyik balti államban – né­met irányítás alatt – újjászervezik a rendőrséget, belső karhatalmi ala­kulatok jönnek létre. Ezek képezik a későbbi balti SS-hadosztályokat, mint a lett 15. Waffen-Grenadier-Division der SS, a 19. Waffen-Grena­dier-Division der SS, az észt 20. Waffen-Grenadier-Division der SS.

Az észtek egy zászlóaljjal, az ún. Narwa zászlóaljjal képviseltetik magukat a 11. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Nordland"-ban. Az egykori önálló észt légierő tagjai részt vesznek a Luftwaffe repülő- és légelhárító egységeiben. A finn hadseregben is 1944 júliusában két zászlóalj szolgál, kb. 2.600 fővel. Jelentős számban al­kalmaz a német haditengerészet és légierő észt női és ifjúsági se­gítőket.

Lettországban szintén igen komoly alakulatokat állítottak fel, a már fentebb említett két SS-hadosztályon kívül egy harmadikat is ter­veztek. A német biztonsági szervekkel igen szorosan együttműködő rendőri alakulatok nagyban segítették a német csapatokat. Nem vé­letlen, hogy ebben a térségben nem volt a háború folyamán komoly németellenes partizántevékenység.

Litvániában egy SS-légió alakult kb. 5.000 fővel, míg a Wehrmachtnál kb. 14.000 litván teljesített szolgálatot. Ugyanakkor feltétle­nül említenünk kell, hogy a Szovjetunió területén felállított koncentrá­ciós és gyűjtőtáborok őrszemélyzetének igen jelentős része volt litván.

1944-ben és 1945-ben a kurlandi zsákba bekerített német csapa­tok hatalmas támogatást kaptak a balti államok lakosságától, csak így volt lehetséges, hogy a bekerített 16. és 18. hadsereg hosszú hóna­pokig kitartson.

Az ukránokban szintén élt még az 1918-20 közötti függetlenség emléke. Továbbá a német fajelmélet a szlávságon belül az ukránokat tartotta a legkevésbé „alsóbbrendű" etnikumnak. A hatalmas területe­ken a rend fenntartását, a partizánok elleni harcot már 1941 végétől ukrán egységekre bízták. Ezekből a rendfenntartó alakulatokból jön létre a galíciai ukránokból toborzott 14. Waffen-Grenadier-Division der SS. Szintén egy rendfenntartó egységből jön létre a hírhedt SS-Sturmbrigade „Dirlewanger", amely a 36. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulat magját képezte. Ez a Dirlewanger-féle brigád oly ke­gyetlenséggel vett részt az 1944-es varsói felkelés leverésében, hogy Bach-Zelewsky SS-Obergruppenführer und General der Polizei kénytelen ezt az alakulatot a frontvonalból kivonni. Az ukránok visel­kedésénél igen fontos szempont azt is megemlíteni, hogy a kollektivi­zálás alkalmával elpusztultak nagy része ukrán volt. Ukrajnában az első világháború után is német segítséggel jött létre az ukrán állam, il­letve a sok száz éves közös történelem miatt tapintható volt az orosz-ellenesség.

A német hadseregben és a fegyveres SS-ben igen nagy szám­mal vettek részt tatárok, kaukázusi népek és a német terminológiában turkesztáni népeknek nevezett etnikumok (kirgizek, türkmének, üzbé­gek, kazahok és tadzsikok). Már 1941 decemberében hadifoglyokból hozták létre a kaukázusi muzulmán légiót, közel 23.000 fővel. Nagyjá­ból ezzel egy időben 14.000, illetve 11.600 fővel létrejön a grúz és ör­mény légió. Majd 1942-ben krími és volgai tatár alakulatokat hoznak létre. Mint kisegítő alakulatok (építés és szállítás), továbbá mint har­coló egységek a Wehrmachtnál és a fegyveres SS-nél kb. 105.000-en teljesítettek szolgálatot, így történhetett meg, hogy a Normandiában partra szálló szövetséges csapatok meglepődve tapasztalták, hogy német egyenruhába bújtatott ázsiai katonák állnak velük szemben. A mohamedán katonák lelki harckészségének fokozásában a leplezet­lenül németbarát jeruzsálemi főmufti is kivette részét. Ugyanakkor ta­gadhatatlanul fontos volt az, hogy a bevonuló német hadsereg egyik első dolga volt engedélyezni a lakosságnak vallásuk gyakorlását.

Természetesen a szociális és politikai szempontok szerepét hiba lenne alábecsülni. Különösen könnyű volt von Pannwitznak a cári időkben kiváltságos és a polgárháborúban is elsősorban a fehérek ol­dalán részt vett kozákokat a németek oldalára állítani.

A váratlanul magas német veszteségek arra kényszerítették a német vezetést, hogy engedjenek az ortodox fajelméleti értelmezés­ből. Ezért merül fel bennük, hogy hadifoglyokból német oldalon har­coló orosz hadsereget állítsanak fel. Az emberanyagot biztosította, hogy 1941. december végéig három és fél millió szovjet katona esett német hadifogságba.

A németek szervezését segítette, hogy még 1933 februárjában Berlinben A. P. Szvetozarov megalakítja az orosz nemzeti-szocialista mozgalmat, amely a Szovjetunió elleni támadás után azonnal ott is megkezdi propagandáját. A mozgalom élére az 1942. július 12-én fog­ságba esett A. A. Vlaszov állt. Ö az egyik aláírója az ún. szmolenszki felhívásnak, melyet 1942. december 27-én bocsátottak ki. Ebben a felhívásban felszólítja az orosz népet, harcoljon a németek oldalán Sztálin és a bolsevizmus ellen, vegyen részt tevékenyen hazájának felszabadításában egy új, demokratikus, szabad, a németekkel barát­ságban élő Oroszország megteremtésében. Vlaszovék elég lassan tudták csak legyőzni a németek vezető köreinek bizalmatlanságát, ezért az Orosz Felszabadító Hadsereg lassan szerveződött. Csak 1944 augusztusában kezdik el szervezni a nagyrészt orosz és fehér­orosz önkéntesekből álló 30. Waffen-Grenadier-Division der SS-alakulatot. 1943-44 folyamán a hadi helyzet fokozatos romlásával a né­metek egyre sürgetőbbnek érzik, hogy elhárítsanak minden akadályt a hadseregszervezés útjából. így 1944. november 14-én Prágában Vlaszovék kibocsátanak egy manifesztumot „Az orosz nép felszabadítási komitéjának megalapításáról". Ebben a manifesztumban né­met győzelem esetére Vlaszovék egy demokratikus, szociális-jóléti, a magántulajdon elvére épülő, független Oroszország megalapítását ígérik. A 200.000 főre tervezett hadsereg végül is nem alakul meg. Egyes hadosztályai azonban a végsőkig harcolva esnek 1945. május folyamán hadifogságba.

Ha magunk elé idézzük a szovjet hadifoglyok körülményeit a fo­golytáborokban, gyárakban és bányákban, nem nehéz megérteni, hogy számosan megragadták az alkalmat, hogy ebből a reménytelen környezetből kiszabaduljanak. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, amit emlékirataiban Walter Schellenberg SS-Brigadenführer, az SD-Ausland vezetője fogalmazott meg, miszerint sok elfo­gott kém és hadifogoly, akinek megmutatták a német lakosság élet­színvonalát, vállalkozott a Szovjetunió elleni aktív harcra…

Összegzés

Gyűjtsük össze végül mindazokat a szempontokat, amelyekkel ez az erőszakszervezet az embereket arra motiválta, hogy tagjai közé lépje­nek. Itt elsősorban azokra a tényezőké gondolok, amelyek minden fel­sorolt csoportban többé-kevésbé megtalálhatók.

1. A kaland. A Waffen SS-be belépők átlagos életkora viszonylag alacsony volt, rendkívül hatott rájuk a nagy vállalkozás, a nagy kaland vonzása. Jellemző például a 12. SS-Panzer-Division „Hitlerjugend" halált megvető bátorsága Caen térségében, illetve a falaise-i zsákból való kitöréskor. Ezek a szinte még gyermekek nem is érzékelték, nem fogták fel az életveszélyt, s többnyire azt sem, hogy milyen ügyet szol­gálnak.

2. Az egzisztencia. Abban az időben az egész kontinentális Euró­pában, mely valamely formában Németországhoz kapcsolódott, be­vezették a jegyrendszert. Ilyen viszonyok között rendkívüli vonzerőt jelentett a magasabb ellátás, az SS-katonákat megillető jobb javadal­mazás.

3. A német propaganda hatása. Ez állandóan azt sulykolta, hogy Németország az egész európai kultúráért száll harcba az ázsiai hor­dákkal szemben (ázsiai népek esetén az ellenségkép csak a bolsevizmusra korlátozódott). Úgy ábrázolták, hogy e harcban tudásához mérten mindenkinek szent kötelessége részt venni. Európa összes népének nagy összefogását igen gyakran hasonlították a keresztes­hadjáratokhoz és a harcban részt vevő katonákat a kereszteslova­gokhoz.

4. Menekülési lehetőség. Sok katonának az életben maradást je­lentette, ha belép a Waffen SS-be. A hosszadalmas kiképzés több hó­napra lehetővé tette, hogy megmeneküljön a frontszolgálattól, ez a motivációs tényező különösen 1944 végén erősödött fel. Sok katoná­nak lehetőséget adott, hogy megszabaduljon a fogolytáborok borzal­mas viszonyai közül. És ezzel legalább puszta életét megmenthette.

5. A nemzetiségi ellentétek kihasználása. Az első világháborút lezáró hibás határrendezések, az egész Európát újra elöntő naciona­lista kurzus kitűnő lehetőséget adott arra, hogy kihasználják a nemzeti ellentéteket, és a kis népek Németország érdekének megfelelően számoljanak le egymással. Ezen a kategórián belül külön meg kell említeni a Szovjetuniót, amely hódításaival együtt is azt hirdette, hogy megoldotta a nemzetiségi problémákat. Már akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerült a kis népek „Endlösung"-ja. A Szovjetunión belüli feszültségek szorosan összekapcsolódtak a következő motí­vumcsoporttal:

6. Szovjetellenes érzelmek. A korabeli Európa bőven el volt látva megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb hírekkel és álhírekkel a szovjet rendszer borzalmairól. Állandóan Damoklész kardjaként lebegtették a veszélyt a lakosság feje felett: ha a német hadsereg vereséget szen­ved, egész Európa a bolsevizmus prédájává válik. Azoknak, akik ere­detileg szovjet állampolgárok voltak, nem volt szükségük ilyen fenye­getőzésre. Ok pontosan ismerték, milyen jövő vár rájuk „felszabadu­lásuk" után.

7. Szabadságmozgalmak. Egyes népek nem remélhették, hogy független államot alakíthatnak a szövetségesek győzelme esetén. Ilyen volt például a Subhas Chandra Sose által vezetett Szabad India Ideiglenes Kormánya, ő a német győzelemtől várta – ezért is volt „kormányának" székhelye Berlinben – India angol megszállóktól való felszabadulását. Így jött létre a kb. 2.300 fős Szabad India nevű alaku­lat, amely a 18. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel" hadosztály részeként tevékenykedett. Hasonló célokért har­colt a Koszovóban toborzott albánok alakulata is, a 21. Waffen-Ge­birgs-Division der SS „Skanderbeg".

A fegyveres SS végül is tehát azért tudott komoly sikereket aratni a toborzásban, mert alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, felhasz­nálta a propaganda minden szükséges kellékét, sikerességének talán legfőbb záloga pedig a kiváló anyagi ellátottság volt.

Irodalom

Paul Hausser: Soldaten wie andere auch. Munich Verlag, Osnabrück.

Heinz Höhne: Der Orden unter dem Totenkopt. Die Geschichten der SS. Gütersloh, 1967.

Paul Hausser: Waffen-SS im Einsatz. Plesse Verlag. Göttingen, 1953.

Erich Manstein: Verlorene Siege. Bemard und Graefe Verlag, Koblenz, 1987.

David Littlejohn: Foreign Legions of the Third Reich. R. James Bender Publishing, San Jose, California, 1987.

Sergej Fröhlich: General Wlassow. Markus Verlag, Köln, 1987.

Tilkovszky Loránd: SS-toborzás Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.

Andreas Weissenbach: Az SS magyar alakulatai a II. világháborúban. Kézirat: Hadtudo­mányi Könyvtár, Nyt. sz.: 22880.

Paul Carell: Der zweite Weltkrieg. Delphin Verlag, München-Zürich, 1985.

A hagyományos „harcos" baloldal a pacifizmustól, az erő­szakelv elutasításától, mint túlságosan absztrakt humanizmus­tól határolta el magát. Képviselőit naiv-erőtlen álmodozók­nak minősítette, sőt el is ítélte az osztályharc szempontjából ártalmas, „kapituláns" törekvéseikért. Az osztályharc erősza­kos formái által létrehozott terrorhatalmak negatív történelmi mérlege azonban ma ezen álláspont felülvizsgálatára késztet, s annak végiggondolására: hogyan lehet a keresztény, polgári és egyéb humanizmusmodellek igazságait úgy felhasználni, hogy azok hatékonyak lehessenek a baloldal alapvető céljainak megfelelően a társadalmi igazságtalanságot konzerváló ha­talmi erőszak ellenében is. Az erőszakellenesség egy erőszakra épült korszak után erős gondolat, különösen az értelmiség kö­rében, amely az ehhez felhasználható szemléleti alapokat a legkülönfélébb forrásokból meríti. A baloldal új arculatának kialakításához érdemes közelebbről is szemügyre venni az erő­szakmentesség, a humanizmus különböző logikáit: a komo­lyan vett keresztény szellem, az új élményként felfedezett ke­leti filozófiák, az ökológiai mozgalmak, az abolicionisták és mások gondolkodásmódját, érvrendszerét.

Az egyéni változatok nyilván az adott egyén szellemi élet-útjából is következnek: nem ritkán harcos álláspontról jut el valaki a krisztusi megbékélés-tanokig, mást éppen az egyházak álszentsége vagy lelki erőszaka keltette csalódás irányít egzo­tikus vallások vagy valamely egyszemélyes humanizmus-esz­mény „felfedezése" felé.

Az erőszakmentesség (önmagukat nem baloldaliként meghatározó) néhány képviselőjének gondolatait, úgy véltük, azért is érdemes megismertetni olvasóinkkal, hogy – az elhatá­rolások helyett a közös nevezőre figyelve – a baloldali szemlé­let ez úton is gyarapíthassa eszköztárát.

*

Az alábbi szöveg a dr. Merza Józseffel, a Halálbüntetést Ellenzők Ligá­jának alapító tagjával s egyben a Bokor Katolikus Bázisközösség tag­jával folytatott beszélgetés tömörítvénye.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának létrejöttét vezető jogászok kez­deményezték, talán azzal is összefüggésben, hogy fel kell zárkóz­nunk a Közös Európai Házhoz. Európa legtöbb országában eltörölték a halálbüntetést, Csehszlovákiában éppen most. Az Állam- és Jogtu­dományi Karon 20 ember gyűlt össze a megalakulásra, jogászok, ok­tatók, közéleti személyiségek. Én úgy kerültem ebbe az alakuló ligá­ba, hogy megkérdezték – mivel a Bokor nevű katolikus bázisközös­séghez tartozom -, hogy a közösség hajlandó lenne-e támogatni ezt a kezdeményezést? Ha valamit, akkor ezt támogatjuk, hiszen a miénk az erőszakmentességet minden tekintetben markánsan képviselő kö­zösség. Ma a Liga körülbelül 600 tagjának legalább 3/4 része a Bokor­ból van.

A Liga megalakult, bejegyeztette magát, ezt a Magyar Nemzet­ben hirdetésben tettük közzé, közölve, hogy várjuk azok jelentkezé­sét, akik a halálbüntetés eltörlését támogatják. Tanárok, lelkészek, pszichiáterek, ügyvédek, háztartásbeliek jelentkeztek, a legkülönfé­lébb foglalkozású és mentalitású emberek. Egyértelmű volt, hogy úgy kell megfogalmaznunk célkitűzéseinket, hogy azokat nyugodtan vál­lalhassa mindenki, meghagyva minden résztvevőnek, hogy a halál­büntetés eltörlése mellett a lelkiismerete szerint legjobbnak tartott mó­don, a számára legmegfelelőbb érvrendszerrel agitáljon.

A jogászok nyilvánvalóan azzal érvelnek, hogy a halálbüntetés értelmetlen, mert nem valósítja meg azt a célt, amit szolgál, hogy el­rettentse az embereket további bűnök elkövetésétől; jogilag különben sem tiszta, hogy egyáltalán van-e joga az embernek bármilyen címen elvenni más ember életét. A jogászok és a pszichológusok is elmond­ják, hogy a halálbüntetés megléte vagy eltörlése nem befolyásolja lé­nyegesen a bűnözési statisztikát: ahol eltörlik a halálbüntetést, nem kezdi el mindenki gyilkolni a másikat; aki embertől, annak számára az erre késztető motívumok fontosabbak, mint az, hogy ezért őt fel­akasztják-e vagy sem.

A mi közösségünk, lévén egy keresztény közösség, örül annak, hogy a jogászok, pszichológusok, szociológusok megállapítják eze­ket a tényeket, mert ez csak segít, de a mi esetünkben a vallási indít­tatás eleve a halálbüntetés ellenzéséhez vezet. Lehet hivatkozni a „Ne ölj!" parancsra, én jobban szeretek a Hegyi Beszédre hivatkozni, amely a megbocsátás, a türelem, az erőszakmentesség és más esz­mények foglalata. Mi úgy gondoljuk, keresztény ember számára tilos embert ölni. Hogy más, racionális érvek is támogatják ezt, ennek csak örülünk.

A Ligában széles körű tagtoborzás nem volt. A magyar társada­lomban egyébként elég nagy az ellenzéke ennek a dolognak. Az át­lagpolgár, különösen, amikor az újságban valamilyen különösen ke­gyetlen gyilkosságról olvas, összeszorítja az öklét, és egyértelműen halálbüntetést kíván, az abolicionista törekvéseket pedig úgy fogadja, hogy megint felülről akarnak valamit rátukmálni; és abban sem bízom, hogy az egyházak ezt a kezdeményezést olyan lelkesen és egyönte­tűen támogatnák, amennyire ez tőlük elvárható lenne. A mi álláspon­tunkat az Evangélium határozza meg, amelynek központi parancsa az ellenségszeretet, amely az emberszeretet része. Bár nem a könnyebb része, néha leküzdhetetlen nehézséget okoz. Az emberszere­tethez tartozik, hogy nem veszem el mások életét. De az emberszere­tetnek része az is, hogy nem tanulok fegyveres önvédelmet, hogy nem megyek be a hadseregbe. (Bázisközösségünk ebben a tekintet­ben is vagy 30 börtönviselt fiatalt produkált az elmúlt évtizedben.) Az evangéliumi emberszeretetnek igen sok összetevője van, az is része, ha a munkahelyemen odaül mellém egy ember, hogy „úgy le vagyok törve", akkor nem hagyom annyiban a dolgot, hanem azt mondom, hogy gyere, üljünk le valahol, igyunk meg egy kávét, és akkor egy óráig üldögélünk valahol, és meghallgatja az ember a másikat. Ezek a dol­gok összefüggenek. A halálbüntetés ellenzése csak igen kis szelete az emberszeretetnek. Az eltörlés persze parlamenti kérdés, az ember azt teheti, hogy támogatja.

Hogy az emberek annyira ellenzik a halálbüntetés eltörlését, an­nak legfőbb motívuma a félelem. Az emberek nagyon félnek a bűnö­zőktől, mert az hiszik, hogy azok nagyon különböznek tőlük, pedig az a néni a sarkon, aki azt mondja, hogy nehogy rászabadítsák a társa­dalomra ezeket az embereket, ha olyan helyzet elé kerül, alkalomad­tán ugyanolyan gyilkos tudna lenni. Az embernek potenciálisan meg­van az a képessége, hogy megölje a másikat. Nekem is. Minden apa tudja, aki már egyszer alaposan megverte a gyerekét. Az emberben annyira benne van az agresszió. Hogy hogyan lehet mégis tisztessé­ges az ember? Az idegeibe kell ivódjon, hogy mit kell választania. De sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi az erősebb: a kü­lönböző bennünk lévő s bennünket esetleg éppen rossz irányban mozdító motívumok, vagy a meggyőződés. Amit tudok, hogy az élete­met erre állítom rá, próbálom magam minél jobban átitatni ezzel az eti­kával. Hogy mennyit fogok belőle teljesíteni, azt nem tudom, de egy dolgot biztosan tudok: nem határozom el, hogy gazember leszek; nem határozom el, hogy kevesebbet fogok teljesíteni, mint amit az erkölcsi törvények nekem előírnak. Nem tagadom le a törvényt az égről.

A fajon belüli erőszak-emberi sajátosság. Az állatvilágban a fej­lettebb élőlény megeszi a fejletlenebbet, a fajtájabelieket általában nem eszi meg. A bikák párbajánál, ha az egyik fél jelzi, hogy enged, akkor nem öli meg a másik. Az embernél viszont megvan az, hogy mi képesek vagyunk a saját fajunkat rombolni. Ha fundamentalista vol­nék, a Bibliát szó szerint véve azt mondanám, hogy ez az ördög műve. Mivel én nem tudok ilyen mereven gondolkodni, azt mondom, hogy nem tudom, honnan van az emberben ez a fajta agresszió. Valami­képpen biztosan összefügg azzal, hogy az ember szabad dönté­sekre képes. De hogy ez hogyan vált ilyen mértékű fajon belüli önirtássá, ezt nem tudom megmondani. Az emberiség a legjobbjaiban megpróbál ezen az erőszakon túljutni. Akár apuka, akár munkahelyi vezető, akár politikus: érzi azt, hogy az a jobb megoldás, ha az ember a dolgokat megbeszélve, a másikat meghallgatva, közös megegye­zéssel jut valamire, a kényszert mint eszközt nem kell alkalmazni, s en­nek legvégső formáját, az emberölést akár háborúskodásban, akár bíráskodásban el lehet kerülni. Erre az emberi faj legjobb tagjaiban, legjobb pillanataiban már rájött, függetlenül attól, hogy csak pár évti­zeddel vagyunk a legszörnyűbb emberirtás után. A mai világban már szinte közhely az erőszakmentesség, a tárgyalások útján való megol­dás a békés eszközök; szóval az ember csak azt hallja, hogy béke, béke, és közben azt látja, hogy Bukarestben lánccal verik a gyereke­ket. Az én alapkönyvem az Evangélium, amely azt mondja, ember­szeretetre van szükség, megbocsátásra van szükség, és a békét kell építeni; ettől függetlenül az evangéliumban is van olyan történet, amely azt ábrázolja, hogy a világ végén hatalmas összecsapások lesznek az emberek csoportjai között, és a bűn elhatalmasodik, és lesz büntetés, fogaknak csikorgatása. A fundamentalista gondolko­dásnak ez lehetőséget ad arra, hogy válságos pillanatokban a világ végét emlegesse, de az az ember, aki az evangéliumot megfogalmaz­ta, az tisztában volt azzal, hogy a történelmen végig fog menni két szál: annak a szála, aki az emberséget, az emberszeretetet képviseli, és ennek bele kell ütköznie egy másik vonalba, amit az erőszak em­berei képviselnek. Ezt látva, azt kell mondani, hogy ez az emberi ter­mészetben benne lévő egyik lehetőség, a gonoszság lehetősége, amely az emberben benne lévő másik lehetőséggel küzdött, de talán az emberi történelemnek éppen az a fenntartója, az szolgáltatja a tör­ténelemhez az anyagot, hogy az embernek ez a próbálkozása a vé­ges időben teljes sikerre nem számíthat.

Nyilván sok szelíd ember volt a Jézus Krisztus előtti időben is. Magáról Jézus Krisztusról azt gondolták, hogy megoldotta ezt a prob­lémát, de hát nem tudta megoldani, mert hiába lett katolikus egyház, hat-hétszáz milliós nagyságrendű, a katolikus egyház története is egyrészről erőszakosságok története: a keresztesháborúk, az eret­nekségek felszámolásáért folytatott törekvések, amelyek nevében embereket megaláztak, bebörtönöztek, megégettek. Mert az hitték, hogy birtokosai az egyetlen igazságnak, jóllehet idézik Szent Pált, hogy tükör által, homályosan látunk, s a tévedésre megvan a joga an­nak is, akit eretneknek vélnek; mint ahogy téveszme uralma alatt áll az is, aki abban a meggyőződésben cselekszik, hogy Istent szolgálja, ha például Husz Jánost máglyára küldi.

Én végül is jobbnak tartom, ha azt mondjuk, hogy pontosan nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy szabad akaratunk, bizonyos döntési szabad­ságunk van, és azzal élünk, és elvben minden nagy problémát képe­sek vagyunk békésen megoldani.

A magyar nemzeti gondolkodásban különben nincs hagyománya az erőszakmentes gondolkodásnak. Túl azon, hogy a honfoglalás előtti magyarok nomádok voltak, harcosok, portyáztak, hőstetteket hajtottak végre. Később megkeresztelkedett a magyar nép is. Szent István személyében egy olyan hatalmas karakterű és súlyú embert kaptunk a magyar társadalom élére, aki ellen nagyon nehéz ellenér­veket felsorakoztatni, és nagyon nehéz kimondani azt, hogy az a kirá­lyunk, aki Szilveszter pápától koronát kapott, és akit a magyar szentek sorába iktattunk, és akinek az oltárképe előtt imádkozunk, és akinek a megmaradt jobb kezét aranyos urnában körmenetben fogják augusz­tus 20-án körülvinni – az nem volt keresztény. Mit tegyünk, ha István királyunk akkor vette magára a keresztségét, amikor Isten nevében ölni lehetett. Ez semmit sem von le István kitűnő karakteréből, de nem volt keresztény, mert Gellért püspök azt az evangéliumot tanította meg neki, ami akkor volt az uralkodó „központi bizottsági határozat", jóval Constantinus után (amikor is már az uralkodás szempontjai ke­rültek az előtérbe: az állam mint szent eszme).

De mégis azzal fejezném be, hogy Németh László Gandhi-drá­mába előszavában felvetette, hogy új európai gondolkodásra lenne szükség, hiszen Európában a XX. században borzalmasan felszapo­rodott az erőszak. Németh László azt gondolta, hogy lehetséges vala­milyen európai erőszakmentességet csinálni; s én is azt gondolom, nem lehet szebb feladata egy valamelyest is olvasott embernek, mint hogy a maga képességeivel beálljon ezeknek a gondolkodóknak a so­rába.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának

NYILATKOZATA

A halálbüntetés nemcsak a legszélsőségesebb és célszerűtlen erőszakot, de a jóvátehetetlen sérelem lehetőségét is intézmé­nyesíti. A teljesen sosem kiküszöbölhető hatósági tévedés és a politikai visszaélés áldozatai föltámaszthatatlanok.

Egyesületünk a halálbüntetést eltörlendőnek tartja Ma­gyarországon. Feladatunknak tekintjük, hogy meggyőzzük a közvéleményt a halálbüntetés fölöslegességéről. Felhívjuk mindazokat, akik erkölcsi, politikai, vallási, humanitárius vagy egyéb okból egyetértenek e céllal, csatlakozzanak Ligánkhoz, vagy más módon támogassák törekvéseinket.

(A la Découverte)

Az erőszak valaminek a tünete. Akár személyes – tehát közvetlen tár­sadalmi, emberi kapcsolatokban megnyilvánuló – erőszakról van szó, akár globális erőszakról. Ha csak a legradikálisabban megnyilvánuló tüneteket próbáljuk gyógyítani – ezeket a, mondhatnók, „opportunis­ta" fertőzéseket planétánk erkölcsileg mind inkább AIDS-essé váló testén – akkor szerintem nem tudunk hatékonyan fellépni ellenük. És itt kapcsolódik össze a hagyományos erőszakellenesség filozófiája a Voks Humana mozgalom filozófiájával, továbbá személyes meggyő­ződésemmel. Nem lehet kizárni az erőszak fogalmából a természet­hez való viszonyt. Úgy látom tudniillik, hogy a saját, humán társadal­munkon belüli erőszak eredendő mintáját a természet legyőzésé­nek mítoszából és történetéből merítjük. Nem túlzottan eredeti megalapítás, annál igazabb viszont, hogy az erőszak kiváltója több­nyire az úgynevezett másság. Ez az, ami intoleránssá teszi az erő­szakra hajlamos embereket és társadalmakat. Most, negyven, illetve hetven év után, egyre világosabb, hogy mily mérhetetlenül irritálja az autonómia, a szó szent értelmében vett szabad akarat és másság a „teljhatalom" birtokosait. Ám ismét csak egyfajta tévútra lépünk, ha nem mérjük föl, hogy az olyan típusú rendszerek, mint amilyen a hitle­rizmus, a sztálinizmus vagy a Transz-Amazonas-autópályát kezde­ményező Brazília – nos, tehát ha nem mérjük föl, hogy ezek a rend­szerek a bennünk megbúvó mini-diktárorra építenek. És elég csupán Románia felé pillantanunk, hogy valamilyen fogalmunk legyen a 30-as évek Németországáról, és átérezzük a saját bőrünkön: bizony messze nem arról van szó, hogy néhány, úgymond huligán vagy terrorista azt mondja: „kezeket fel", és tüstént milliók menetelnek ide-oda, amoda. A „nép" egyfajta igényéről van itt szó. Manipulált igényéről, de töme­ges igényéről. A másságtól való iszony bele van plántálva a sejtjeink­be. Es amikor egy társadalom monokultúrával cseréli föl a különböző iskolák, vallások, etnikumok, kisebbségek sokszínűségét, akkor ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amikor haszonkultúra céljára monokultúrát létesítenek egy őserdő helyén. Ha nem jutunk el az ős­erdőig, akkor a társadalom sem lesz képes megújulni. Ezt én bátran merem állítani. Szaporodó jelek utalnak arra, hogy az önszerveződés folyamataiért az úgynevezett traktál káosz felel. Ha tehát a káoszt nem tudjuk szervíteni a társadalomba, hanem uralkodni kívánunk fö­lötte: az őserdő, a természet, a váratlan, a véletlen, a rendkívüli fölött, és ki próbáljuk zárni a teremtő káoszt, vagyis a kreativitást a folyama­tokból, akkor egy autokratikus és utópista rendszerhez tudunk csak eljutni, és a történelem bebizonyította, hogy ez valóban így van.

Következetesen végiggondolva, azt kell látnunk, hogy az önmeg­határozás humánetológiailag adott módon eddig csak a másság kizá­rása által valósult meg. Talán látták néhányan azt a bizonyos filmet a pápuákról. A háború, az erőszak sajnálatos módon ott is az önidentifikácíónak vagy a csoport önidentifikációjának eszköze volt. A minta, szerintem, amiképpen erre már céloztam, a természet kizárása. Az ebben való közmegegyezés minden erőszakot legitimál. Ha ember­nek születünk, akkor automatikusan jogalannyá válunk. Bezzeg ha valaki tukánnak születik véletlenül, akkor nem jogalany. És bármi másnak születik, eleve nem jogalany. A természet lényei tőlünk na­gyon különbözőek, különbözőképpen éreznek, formára, testméretre nézve is a legkülönbözőbbek. A mi kultúránk viszont primer módon arra épült, hogy ezt az egészet a történelem folyamatából kizárjuk és létrehozzunk egy természetellenes és csak a történelem időskáláján létező társadalmat. Ha visszagondolunk a náci időkre, akkor feltűnik, hogy az a szemléletmód, ahogyan a náci terror gépezete fölemész­tette a népeket és a zsidóságot, kísértetiesen rokon azzal, ahogyan a különböző gazdasági terrorgépezetek fölemésztik a természet külön­bözőségét. E felismerésből ered az a teljes mitológiává érő rendszer, melyen jelenleg dolgozom, s amely két posztulátumra épít. Az egyik ilyen posztulátum, hogy jelenleg öko-holocaust van. Az öko-holocaust az erőszaknak ma talán legbrutálisabb megnyilvánulása a Föl­dön, és a legvisszafordíthatatlanabb kihatású. Célszerű az analógiát a holocaustból meríteni, ahol is faji előítélet következményeként bizo­nyos népcsoportok teljes megsemmisítése volt a cél. A megsemmisí­tés folyamata pedig két jellegzetes tudati elem által indukálva mehe­tett végbe. Egyfelől a cél a különböző népek elpusztítása volt, ám ezt a pusztítási folyamatot megpróbálták gazdaságilag rentábilissá ten­ni. Tehát a csontból szappan készült, a bőrből lámpaernyő, a fogarany nem mehetett veszendőbe. Amikor például egy olyan terv, mint a Transz-Amazonas megszületik, ugyanezt látjuk. Egyrészt el kell pusz­títani az őserdőt, hisz fölösleges a mi céljainkhoz. Másfelől viszont a lehetőségekhez mérten e pusztítási folyamat legyen rentábilis. Tehát próbáljuk meg például a fát felhasználni. De látnivaló, hogy sem a Gulag, sem pedig Auschwitz gazdaságilag nem rentábilis. Éppen úgy mára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az autokrata rendszerek hihetet­lenül pazarlóak. És a természet elleni háború is hanyatló és antago­nisztikus gazdasági struktúrákat palástol.

Amint mondottam, két posztulátumra épít ez a mitológia. A másik az, hogy folyik a Harmadik Világháború. Örültem, mikor értesültem ar­ról, miszerint professzor Dasman, Raymond Dasman, a kaliforniai egyetem tanára, több helyen ugyancsak ezt a meglehetősen kemény metaforát használta. A harmadik világháború nem jelent mást, mint hogy a természetbe való beavatkozásunk túljutott egy „kritikus tömegen", s az robbanni fog. Saját belső problémáinkat persze el­eddig is automatikusan leképeztük a természet kárára. Amiképpen ezt a régi hódítók művelték egymás ellen, mondhatni a történelmi új­korig, sőt, egészen a második világháborúig. Mert utána már nem volt ildomos arról beszélni, hogy valaki hódít. Hódítottak továbbra is a szuperhatalmak, de erről már nem volt ildomos beszélni. Célszerűbb volt egy bábkormányt létesíteni és azt támogatni. A második világhá­ború után már kevésbé lehetett nyíltan bevallani azt, hogy az én célom hódítás, birtokolás, leigázás, legázolás.

Át kell lépnünk saját fajunk határán, és olyan jogrendszert terem­teni, ahol az evolúció jogai is garantáltak. A történelem legnagyobb kisebbsége maga az élet. És ezt a kisebbségi kultúrát pusztítja a Har­madik Világháború, mely egyoldalú háború, az önjelölt „Teremtés-ko­rona" irtóháborúja egy másfajta kultúra, egy kollektív kultúra ellen, amit mi természetként ismerünk a külső megnyilvánulásaiban. Ha egy valódi, valóságos leszerelési folyamat a cél, tehát az erőszak el­leni valós és átfogó föllépés, akkor elkerülhetetlen az ökológiai le­szerelési tárgyalások elkezdése is. Kezdődjön el az a leszerelési folyamat, mely a gének nyelvén íródott kultúra jogaiért is síkra száll. És ha ebben a világban többé nem lesz bűn tukánnak lenni, tehát ha a másságra adott eredendő reakció nem az lesz, hogy ami más, mint én, azt elpusztítom, ha idáig leásunk, akkor hirtelen szinte nevetsé­gessé törpülnek majd a különböző nemzetiségek, etnikumok és visel­kedések közti különbségek.

A beavatkozást mindig a tünetnél egy lépéssel mélyebben kell biztosítani ahhoz, hogy a jelenség valóban kezelhetővé és gyógyíthatóvá legyen. A direkt politika szintjén például az európai helyzet nem a békemenetek során stabilizálódott, hanem a demokrácia által. Mert a demokrácia, tehát a humán sokszínűség tisztelete az az ontológiai alap, aminek természetszerű következménye, hogy nincs ok a szembenállásra. Békepolitika elvont térben nincs. Nem mindegy, hogy kik és milyen háttérrel egyeznek meg. Ha ez nem így volna, ak­kor a lehető legpozitívebben kellene értékelnünk a Molotov-Ribbentrop paktumot. Az is enyhülés volt, nem lehet tagadni. Miért ítéljük el? Mert azok a hatalmak, amelyek ebben az enyhülésben érdekeltek vol­tak és ezt az egyezményt megkötötték, belpolitikájuk terén ellentmondtak a béke filozófiájának. Ha most mi konszenzust kötünk az öko-holocaustba küldött fajok és életterek tömegének a hátán, akkor a történelem hasonlóképpen fog vélekedni rólunk, mint a Molotov-Ribbentrop paktumról: kijelenti, hogy ez valamiféle alku volt, valami­féle kisstílű paktum. Mert az igazi probléma jelenleg a genetikai sok­színűség pusztulása. Mert a tudomány előtt mind világosabb, hogy a genetikai sokszínűség, a különböző életközösségek egymás által át­járt hálózata az a fundamentum, ami az élet fönnmaradását garantálni tudja. És a legnagyobb veszély ennek lassú degradációja. Erre sokkal kevesebben gondolnak.

Írtam is a Magyar Nemzetben, Apokalipszis most címmel, egy cikket arról, hogy miért csak a katasztrófák kezelhetők lélektanilag? Tulajdonképpen jól hatott a társadalomra az atom-fenyegetettség, hi­szen az atomháború, az atomkatasztrófa valami olyan, ami gyökere­sen ellentmond a társadalom civil állapotának. És ezért meglehetős nagy egyetértéssel zárható ki. Atomháborút senki sem akar. A harma­dik világháború viszont a rossz béke egy sajátszerű jelensége. Nem extrém állapot, és nem fikció – ezért aztán sokkalta nehezebben kikü­szöbölhető. Olyan, mint az érelmeszesedés. Az érelmeszesedést sem lehet kizárni az emberből. Egy baktériumot Pasteur óta és főleg az antibiotikumok óta le tudunk győzni, ki tudunk szűrni. Az érelme­szesedés: folyamat, legfeljebb megfelelő életmóddal befolyásolhat­juk. Manapság mind kevésbé leválasztható a betegség a szemé­lyünkről. Tehát mind kevésbé alkalmazható az a klasszikus recept, hogy vagyok én, és van a rossz, a betegség. A kiűzendő ördög. Amely testidegen. Ma együtt kell élnünk a betegségekkel. Együtt élünk az onkogénekkel. Nehezen határozható meg a határ, amikor a jelenség átcsap betegséggé. És ily módon akár a ráknál, akár az AIDS-nél, akár az érelmeszesedésnél, és egyéb betegségeknél is, a klasszikus gyógyítás helyett rövid távon egyfajta menedzselhető állapot fenntar­tása válik reálissá, és a Harmadik Világháborúval, a társadalom baja­ival, az ökológiai válsággal kapcsolatosan is ugyanide jutunk, hisz aligha véletlenül a fenntartható fejlődés gondolata az, amely a nulla növekedés és más, a Római Klub által bedobott kulcsszavak után, most, az ezredforduló felé közeledve, a leginkább alkalmazott szó­összetétellé vált a tudományos szakzsargonban.

Ha én egy idealizált jogrendért küzdök, ez messze nem jelenti, hogy idealista volnék. Jelenleg csak menedzselhető, kezelhető vál­ságban gondolkodhatunk. Sokkal hosszabb távú házasságra kény­szerülünk a saját magunk természet elleni erőszak-arcával és az öko­lógiai válsággal, mint a nukleáris fenyegetettséggel. A nukleáris fe­nyegetettség ma nem reális probléma. Ma egyetlen igazán komoly probléma van, és ez nem más, mint hogy ellehetetlenítjük saját élette­rünket, és ellehetetlenítjük más élőlények élettereit is. Igen, a degra­dáció, de talán nem fejtettem ki elég drámaian, hogy ez az igazi ve­szély. Nem halált, nem világvégét hirdetek a bioszféra nagykövete­ként. A próféciám ennél sokkalta borzalmasabb. A próféciám egy sze­rény kérdés: hogyan fogunk élni, ha nem adatik meg a világvége? Ha nem adatik meg az, hogy elpusztuljunk? Ha nem fog jönni olyan AIDS, ami visszaveti az emberiség létszámát 3 milliárdról 100 millióra? Ha nem jönnek ilyen kézenfekvő megoldások?

Valós veszély, hogy itt a Földön saját magunkat pokolra juttatjuk. Manilában már sós az ivóvíz. Mexikóvárosban emberek a volánra ájulnak, sőt a volán mellett meghalnak a légszennyeződéstől. Sok olyan hely van, ahonnét a Mártírok útjára mennének ózondús levegőt szívni.

Nem beszéltem sem Bős-Nagymarosról, sem pedig a Mártírok útjáról. Mert itt már egyfajta görcsös, rossz értelmű mitológia kialaku­lásának vagyunk tanúi, mintha kizárólag ez a két kérdéskör létezne, mint Bős-Nagymaros és a Mártírok útja. Pedig ezek is csak tünetek. Ha megállunk Bős-Nagymarosnál, ha megállunk a Mártírok útjánál, akkor nem fogunk tudni tovább lépni. A legnagyobb veszély tehát min­dent összegezve az, hogy egy elképzelhetetlen arányú balkanizáció bugyrában fog elmerülni az emberiség. Olyan bugyorban, mely vonat­kozik a társadalomra, az itt is, ott is tapasztalható agresszió terjedésé­re, és vonatkozik arra is, hogy mind nagyobb tömegek fognak – jámbor békességgel – élni olyan körülmények közt, amely körül­ményeknek a lehető leghalványabb közük sincs az emberi élet­hez. Ez az igazi veszély. És ez ellen nem lehet és nem szabad olcsó demagógiával fellépni. Mert ha ezt a kórt gyógyítani akarjuk, akkor az erkölcs és a tudomány legmagasabb szintű erőinek nemzetközi összefogására van szükség. És ha ez az összefogás létrejött, akkor ebben a dimenzióban az erőszak is csak egy elemmé válik. Mégpedig kezelhető és menedzselhető elemmé. Olyan elemmé, amilyen a pros­titúció. Nem vezetett jóra, ha megfeledkeztünk akármennyire kelle­metlen igényekről is, és úgy tekintettük őket, mintha nem léteznének. Nézzünk szembe önmagunkkal, és mondjuk ki, hogy van bizonyos igény az erőszakra. Én az erőszakmentes társadalomban sem hi­szek. Viszont létrejöhet egy olyan új nemzetközi rend, amely mindazt, ami kellemetlen realitás, kezelhető keretek közé tudja szorítani, s ez nem más, mint a valódi ökológiai szemléletmód. Hiszen az ökológiá­ban nincs olyan, hogy rossz és jó. Az ökonomikusán működő rend­szer számára többnyire csak mérték van. Hasznos-e az erőszak? Ha az erőszak erő, akarat, indulat, pozitív indulat, jó indulat, akkor igenis szükség van rá. Nincs eleve eldöntött kategória, illetve nagyon kevés az a kategória, amely nem mértékfüggő. A legtöbb kategória a mértéken áll vagy bukik. Következésképpen ha az a kérdés, hogy mennyi erőszak jó a társadalomban és hol jelenjen meg az az erő­szak, akkor már nem lehetek demagóg. Az ökológia, mint a finomsza­bályozás géniuszi mesterműve, a legjobb garancia arra, hogy ne le­hessünk demagógok. 10 liter víz megivásába esetleg belehalok, napi egy korty mellett viszont szomjan halok. És – ha nem vettük volna észre – az ilyen gondolkodás kitűnő iskola arra, hogy a saját előítéle­teink ellen is föllépjünk. Mert ha nem tudjuk a dolgot minősíteni, csak mértéket tudunk adni a dolgoknak, akkor már előítéleteink sincsenek.

[Az interjú alapján monológgá tömörítve.]