Tartalomjegyzék

1. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Társadalmi harc és erőszak
2. Keresztes Lajos : Az erőszak verbunkja – Egy félelmetes nemzetközi erőszakszervezet: a Waffen SS
3. Interjú dr. Merza Józseffel
4. Interjú Sebeők Jánossal a Voks Humana alapítójával
5. Tót Éva, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Beszélgetés Immanuel Wallersteinnel a baloldal kelet-európai összeomlásáról
6. Gilbert Girondeaux : A hadiipari komplexumok a leszerelés ellen
7. Ankerl Géza : A nemzeti kisebbség szociálökológiai fennmaradásáról – különös tekintettel a Kárpát-medencei magyar kisebbség helyzetére
8. Bodó László : Kit fog elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF?
9. Koháry Ilona : A forradalom, akárcsak Szaturnusz felfalja saját fiait – Büchner a forradalom mitológiájáról
10. Loránd Ferenc : A kényszer szerepe a pedadógiában
11. Maróthy János : Induló és forradalom
12. Porosz Tibor : Anarchizmus és erőszak
13. Rácz József : Erőszak mint önvédelem – Marginális ifjúsági szubkultúrák tagjainak viselkedése és világképe
14. Tót Éva : Interjú Wekler Ferenccel a Faluszövetség szervezőjével, országgyűlési képviselővel, Mecseknádasd tanácselnökével

A kommunizmus és vele a marxizmus elutasításának ér­zelmileg talán legerősebb tényezője az a taszító hatás, amit az e mozgalom hívei és szervezetei által elkövetett erőszak változatos formái váltottak ki.

Ez a kritika előbb liberális szemszögből, később a szocia­lista mozgalom liberalizmussal érintkező áramlatainak szem­szögéből lényegében a marxizmus megszületésétől jelen volt, magán a marxista mozgalmon belül azonban csak a leg­utolsó időben került előtérbe: a sztálinizmus kritikája még nem az erőszak, hanem csak a zsarnokság, a centralizált erőszak elutasítása volt. Csak az orosz modell egészének nyílt vál­sága erősítette föl azt a gondolatot, amely már e modell fogan­tatását, magát a forradalmat veszi gyanúba; felvetvén, hogy a sztálini erőszakhoz logikusan, egy immanens fejlődés szük­ségszerűségével vezettek a bolsevik forradalmi erőszak tech­nikái és szervezetei. Ezt aztán a legkülönfélébb forrásokra ve­zetik vissza: hol a cári Oroszország erőszak-hagyományaira, hol a bolsevizmus anarchista gyökereire, hol magára a mar­xizmusra, amelyről ugyan eredeti formájában kevéssé lehe­tett feltételezni, hogy az erőszak oly primitív alakzatai jelen­hetnek meg a nevében, mint amilyenek megjelentek, de amely a forradalmi erőszak jogosultságának elismerésével mégiscsak nyitott valamiféle rést az erőszak antihumaniz­musa számára.

Az alapkérdés, hogy egy, a humánum kiterjedését célul tűző eszmerendszer milyen viszonyt alakíthat ki az erőszak­hoz, milyen formában építheti be világképébe. Ez az alapkér­dés azonban több további kérdést tételez fel:

1. Mennyiben tartozik az erőszak az ember kiiktathatat­lan alaptermészetéhez? 2. Egyáltalán mit lehet erőszaknak nevezni? 3. Értelmes-e általában vett erőszakról beszélni, vagy csupán az adott történelmi viszonyok függvényében le­het értékelni az erőszaknak minősíthető cselekedeteket? 4. Hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom erőszaka, a hata­lomellenes lázadás erőszaka és az apolitikus „mindennapi" erőszak? 5. Mennyiben s hogyan határozzák meg az erőszak jelenlétét az adott formájú társadalmi viszonyok, s mennyiben a szabad akarat? 6. Ha az erőszak évezredek óta erőszakot szül, el lehet-e egyáltalán vágni láncolatát valahol? Ha igen, hogyan, hanem, mit kezdhetünk humanista eszményeinkkel?

E lapszámunk írásait ezek a kérdések inspriálják, s ha mindegyikre nincs is válaszunk, olvasóinkat mindenképpen e kérdések továbbgondolására szeretnénk ösztönözni.

Mi az erőszak?

Ha abból indulunk ki, hogy egyáltalán mit nevezhetünk erő­szaknak, először is nyilván meg kell különböztetni háromféle viszonyt, amelyek összemosása az erőszak fogalmát meghatározhatatlanná teszi: az aktív létezők aktivitását, amely szük­ségképpen hatást gyakorol (passzívabb) környezetükre; az élőlény agresszióját a másik élőlénnyel szemben életfeltételei biztosítása érdekében (a másik élőlény táplálékként elfo­gyasztása, illetve legyőzése a szexuális kiválasztódás vagy élettér biztosítására); illetve a társadalmilag szervezett, tuda­tos erőszakot. Mindháromban van közös vonás. De egymásra épülve egyszersmind különböző fejlődési fokozatokat, a szer­vezettség eltérő minőségeit is képviselik, ezért egyáltalán nem jogosult azonos kategóriaként kezelni őket. Emberek lé­vén, gyakran a harmadik, az emberi viszony sajátosságait ve­títjük a másik kettőbe is, éppúgy sajnálkozván például az ere­sebbnek áldozatul eső állat sorsán, mintha erősebbnek áldo­zatul eső ember lenne. De ezt is azért tehetjük, mert az emberi lét mindent emberi viszonnyá alakított a számunkra. És mi­közben létrehoztuk az erőszak emberi formáját (s ezt az em­beri erőszakot követjük el egymás ellen éppúgy, mint a termé­szettel szemben), egyszersmind humanizált formákat is kifej­lesztettünk a természeti létbe agressziót vivő akcióformák helyettesítésére. Az erőszak erkölcsi megítéltetése éppen amiatt, és csakis amiatt lehetséges, hogy humanizált, átemberiesített formák közötti választásról (vagyis éppen hogy az em­beri viselkedést szabályozó erkölcs voltaképpeni tárgyáról) van szó.

A marxizmus történelmi szemlélete számára nyilvánvaló, hogy az erőszak az erőszak nélküli hétköznapi lét, a terme­lés meghosszabbítása. Megint csak több értelemben is: egy­részt az erőszak adott formái többé-kevésbé levezethetők az adott társadalmi fejlettségi szint általános kulturális sajátossá­gaiból: a hadviselésnek vagy a bűnözésnek megvannak a jel­legzetes ázsiai-birodalmi, antik, feudális, polgári vagy állam­szocialista sajátosságai. Ezek a sajátosságok részint a domi­náns társadalmi szerkezetnek a hadseregben (vagy a deviáns rétegekben) is érvényesülő hatásából következnek, részint az általános technikai fejlődés és a haditechnika ismeretes kölcsönviszonyából; s ugyanilyen kölcsönviszony van persze a hétköznapi társadalmi lét viszonyai, fejlettsége és a hadvise­lési, hadsereg szervezési módszerek között, aminek követ­keztében a fejlettebb társadalmak hadseregei rendre felülke­rekednek a náluk fejletlenebbekéin.

Másrészt olyan értelemben is a hétköznapi lét meghosszabbításáról van szó, hogy a legtöbb erőszak expanzív jelle­gű, arra irányul, hogy a maga mindennapi sajátosságainak ér­vényesülési terét (és időtartamát) az ember (vagy az emberek egy csoportja) kiterjessze. Ebből következik az erőszak alap­vetően negatív tartalma az önmaga bővített újratermelésére orientált emberi lény számára. Az erőszakot elszenvedő szá­mára az erőszak persze magától értetődően negatív, de az a „semleges" emberi nem szempontjából is: jóllehet az erősza­kos cselekményeket igen gyakran követi az emberiség vala­milyen látványos előrehaladása, ez sohasem magából az erőszakból következik, mivel az erőszak mindig csak vala­mely meglévő kiterjesztésére irányul, s nem új minőség létrehozására, sohasem alkotó jellegű. (A forradalom fo­galma ennek látszólag ellentmond, de mint látni fogjuk, ez sem olyan egyértelmű.)

Az erőszak különböző történelmi formái mögött kétség­kívül van egy általános emberi, pszichológiai jelenség, egy­fajta átemberiesített agresszivitás, amit a különböző társa­dalmi viszonyok másképp és másképp mozgósítanak. Az erőszak történeti szerepe annál nagyobb, minél nagyobb az erőszakot mozgósító társadalmi szervezettség. (Ez az emberi történelem haladásával egyenes arányban növeke­dett.) Mivel a „társadalom" fogalmában összemosódik az em­berek együttélési formáinak, viszonyainak valamilyen egyen­súlyban találkozó összessége és a mindenkori uralkodó cso­portok által kialakított jelleg, így az erőszak társadalmi szerve­zettsége is mindig kettős: egyrészt az uralkodó csoportok szervezett erőszaka, másrészt a társadalomnak az erőszak kordában tartására való törekvése. Az előbbi, a hatalmi erő­szak – a társadalom kettős értelmét felhasználva – az utóbbi­val (az egyensúly biztosítására való törekvéssel) legitimálja magát, mivel a társadalom e két fogalma nemcsak az ideoló­giában, hanem a valóságban is egymásba csúszik (a társa­dalom mindennapi rendjének fenntartását és az adott hatalmi forma fenntartását ugyanazok a cselekedetek szolgálhatják), így a hatalmi erőszak gyakran a társadalmi együttélés egyen­súlyát veszélyeztető erőszak ellenében is hat (és viszont). Közismert komplementer viszony van a politikai diktatúrák és a hétköznapi erőszakcselekmények gyakorisága között. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy az uralmi erőszak az agressziót a maga szekerébe fogja, kanalizálja; úgy is, hogy kisüti (mint­egy teljesíti az „egy főre jutó természetes agressziómennyi­séget", s így a hatalmon kívüli társadalom energiáiból már nem sok jut újabb agresszióra, csak a hatalmi erőszak sebei­nek a gyógyítására); de jogosult az az értelmezés is, hogy a hatalom éppenséggel lefojtja a többség agresszióit, ami az­után a hatalom gyengülésével elemi és elborzasztó erővel szabadul fel. S nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvelést sem, miszerint a kétféle erőszak között nincsen lényegi kü­lönbség: az eluralkodó hétköznapi erőszak ugyanúgy egy tár­sadalmi csoport uralmának fenntartását szolgáló hatalmi erő­szak, csak áttételesebb-rafináltabb eszközökkel. A polgári li­berális társadalmakban ahogyan az össztőke uralmát is elfedi és legitimálja a tőke magántőkékre való szétosztottsága, a mindenkinek megadatott lehetőség illúziója, úgy a hatalmi erőszak is le van bontva (és csak ritkábban manifesztálódik nyílt hatalmi erőszakként). A hétköznapi erőszak által fenntar­tott fenyegetettség erősíti a társadalom tagjaiban azt az illú­ziót, hogy az adott viszonyok konzerválása, védelme és a sze­mélyes biztonság védelme egymástól elválaszthatatlanok.

Kérdés, hogy mennyiben lehet egyáltalán megszaba­dulni az erőszaktól? A fentiekből magától értetődően a polgári társadalomnak érdeke, hogy az erőszak örök voltára, pszi­chológiai törvény jellegére hivatkozzék. De attól még, hogy látjuk mögötte az osztályérdeket, nem biztos, hogy a tétel he­lyességét is cáfolhatjuk. (Már csak azért sem, mert az erőszak örök voltát tagadó szocialista ideológia nevében, az erőszak­mentesség társadalmának létrejöttét elősegítendő, a legbor­zasztóbb „időleges" erőszakformákat lehetett bevetni.) A kér­dést úgy lehet megválaszolni, ha tisztázzuk, a társadalom mennyiben ad teret az emberekben mindenképpen jelenlevő agressziónak, illetve mennyire termeli azt? A „mi volt előbb" tyúk-tojás kérdése mindaddig eldönthetetlen, amíg el nem különítjük az erőszakot termelő tényezőket: ezek kiküszöbö­lése után derülhetne ki egyértelműen, hogy ha nem „terme­lik", akkor is létrejön-e (ti. a társadalmi-emberi értelemben vett erőszak)?

Az erőszakot termelő tényezők között első helyen a már említett hatalmi törekvést emelhetjük ki: minden olyan társa­dalmi berendezkedés, amely az emberek alá-fölérendeltsé­gét rögzítő formákra alapul, termeli is a hatalmi erőszakot: a hatalom előnyei (és mindennapivá tett fenntartási mechaniz­musai) arra szocializálják a társadalom tagjait, hogy minden erővel – és így erőszakkal is – törekedjenek a hatalom meg­tartására, illetve megszerzésére.

Hasonló hatása van bármely kizárólagosságra törő ideo­lógiának, amely gyűlöletet indukál. A gyűlölettel az erőszak megint csak termelődik, mert az egyszerű, animális agresszió „megoldására" redukálja a másokhoz való viszonyt, amelyet az érdekérvényesítés humánus-toleráns formáival is meg le­hetne oldani.

Termeli az erőszakot a társadalom individuális alapokra helyezése is, mert egy olyan társadalomban, amelynek alap­egysége a monadikus különállásában tekintett individualitás, az individuum érvényesítése eleve csak expanzív lehet, s ez a rendszer az egyénre bízza, hogy ezt az önkiterjesztést kon­szenzusra törekedve vagy – társadalmilag kifejlett individuali­tásának alapját képező animális egyedisége érvényesítésé­vel – erőszakkal próbálja-e gyakorolni. (Természetesen indi­viduális önkiterjesztésről van szó akkor is, ha valamely cso­port, nemzet stb. expanzív erőszakáról van szó. Ilyenkor a csoport viselkedik önérvényesítő individualitásként, amit a modern nemzeti vagy más csoportideológia ugyanazzal a struggle for life szemlélettel támaszt alá, mint az egyének egy­más ellen feszülésében.)

Más oldalról ugyancsak az erőszak termelője maga a piac, ha a viszonyok meghatározójává emelkedik a társada­lomban. Mivel a piacgazdaságot uraló tőkeviszony absztrakt, ezen absztrakt viszony uralma gyakran semlegesíti a civilizá­ció integrációs, összekötő mechanizmusainak működését. Ilyen összekötő mechanizmusok a kifejlett piacgazdaságban, mondjuk, a modern polgári társadalomban is jelen vannak, sőt, a korábbiakhoz képest bizonyos szempontból jóval erő­teljesebbek is. A tőkeviszony azonban átmetszi, jelentős rész­ben feloldja ezeket. E folyamat szimbólumának tekinthető a nagyváros, a polgári társadalom tipikus településformája, ahol az erőszak feletti közösségi ellenőrzés szinte lehetet­lenné válik. A piaci, keresletre orientált viszonyok másfelől mindig éppúgy kedveznek a civilizációs gátlások alóli felsza­badulásnak, az átemberiesített animális késztetések visszaembertelenítésének, mint a civilizáció, a humanizáció fejlesz­tésének, lévén a piac közömbös a kereslet jellege iránt. (Egy fizetőképes rinocérosz vagy szalamandra a piacon egyenér­tékű egy fizetőképes angyallal.) A hadiipar sokat idézett (ren­tabilitásán alapuló) kivételezettsége a tőkés társadalomban, vagy az erőszak kultuszára építő tükrözési formák sokat kár­hoztatott áradása a polgári tömegkommunikációban csak alesetei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ebben a tár­sadalmi formában az erőszak újratermelői.

A minden osztálytársadalomban jelen lévő hatalmi agressziónak, a partikularitás-védelemből származó into­leranciának a polgári társadalomban a piac közömbös­sége és főként az individuum-elv expanzív jellege ad rendszerspecifikus formákat. Bár a polgári társadalom semmivel sem erőszakosabb más, ismert társadalmaknál, ő is az erőszak társadalmainak egyike, s mivel szervezettsége a többieknél kétségkívül magasabb fokú, a benne megvaló­suló erőszak is sokkal fejlettebb. (Ez a fejlettség több dolgot is jelent egyszerre: a bomba pusztítóbb, mint a karó, a nagyvá­rosi kiszolgáltatottság totálisabb, mint a falusi, jóllehet másfe­lől a bomba gyors agressziója jóval kevésbé borzongató, mint a karóba húzás, és a nagyváros erőszakos eltiprásának való­színűsége is jóval kisebb, mint egy ókori-középkori falué. Azaz József Attilával szólva: „finomul a kín".)

A szocialista mozgalmak a tőkés társadalom erőszaká­nak tagadását is zászlajukra írták. A történelemben minden fejlődési forma az addigi viszonyok erőszaka ellen is mozgó­sít. Több emberséget, békét, biztonságot ígér. S bizonyos szempontból ezt meg is adja. A keresztény feudalizmus fel­szabadította az ókor, az amerikai liberalizmus az amerikai Dél rabszolgáit, a polgári forradalmak nagymértékben csökkentették a rendi társadalom alávetettjeinek kiszolgáltatottságát. A fejlődés nemcsak az erőszak szervezettségét növeli, s „kínjait finomítja", hanem az egyénben is fejleszti az erőszak érzéke­lését: az ember mind több dolgot utasít el (jogtalan) erő­szakként azok közül a viszonyok közül, amelyeket koráb­ban természeteseknek fogadott el. A szocialista forradal­mak is azzal biztattak, hogy felszabadítják a föld rabjait, s bár ehhez erőszakra van szűkség, ez lesz a történelemben az utolsó szervezett erőszak, amelyre egyébként is csak azért van szükség, mert másként nem lehet az elnyomó tőkés osz­tálynak, illetve a tőkés társadalmi viszonyoknak bonyolult és totális erőszakát semlegesíteni, leküzdeni.

A munkásság, az értelmiség és a forradalom

A hagyományos forradalomelmélet megoldása: erőszak ellen erőszakot, ha dialektikusnak látszik is, igazából nem elég dia­lektikus és elméletileg nem eléggé végiggondolt. Kimutatja a fennálló rend látszólagos erőszakmentességében is az erő­szakot, ezzel azonban – lényegében az ősi „fogat fogért" módján – önmagát az erőszakot szegezi szembe, s nem ke­resi meg azt, hogy miképpen lehet az erőszakban az erőszak­mentességet biztosítani. Ennek azután az a következménye, hogy a forradalmi erőszak terrorja forradalom nélküli terror­ként folytatódik (s bizonyos értelemben ellenforradalmi terror­ként is, pl. a sztálinista gyakorlatban). Nem kiküszöbölhető „torzulásról" van szó: ha elméletileg nem lehet határokat húzni a tőkés rendet védő csendőrök elleni erőszak, mondjuk, a cári család elleni erőszak, a forradalommal szembe kerülő forradalmárok elleni erőszak stb. között (márpedig a burzsoá terrorral szembeni vörös terror elméleti alapjáról ezeket a ha­tárvonalakat nem lehet meghúzni), akkor a gyakorlatban sem lehetnek határvonalak. A Beriják karaktere és szerepe termé­szetesen nem azonos a Dzerzsinszkijekével, s már a Csekát vezető Dzerzsinszkijeké sem a barikádhősökével, szükség­képpen váltják föl azonban egymást az irányító posztokon a terror mind gépiesebb képviselői. A terror belső logikája, gépies természete, öntörvényű fejlődése kívánja így.

Ám a terrortól való visszaborzadás önmagában nem vá­laszolja meg a problémát. Történelmietlen az a divatos tárgya­lásmód is, amely a jakobinus diktatúra elutasításával próbálja kihúzni a talajt a szocialista forradalmárok alól is, azzal a so­vány tézissel, hogy minden terror destruktív, és eredménye csak önfelszámolás lehet. A különböző történelmi helyzetek összemosása helyett a szocialista forradalmi erőszak értéke­léséhez először is azt kell megvizsgálni, kik (voltak) e forradal­mak alanyai?

Ezzel kapcsolatban két, többé-kevésbé népszerű megol­dás adódik. Az Eszmélet 4. számában utaltunk az egyik felfo­gás reprezentatív művére, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkájára, amely egy értel­miségi élcsapat hatalomátvételi kísérleteként jellemzi a szo­cialista forradalmakat. A másik, hagyományosabb felfogás e forradalmakat a proletariátus forradalmaként értelmezi. Úgy véljük, ezen irányzat problematikusságát egyik legnagyobb hatású ideológiai alapvetésén, Lukács György: Történelem és osztálytudat című munkáján keresztül lehet megérteni.

Lukácsnak e talán legnagyobb hatású könyvében éppen a proletariátus szerepének értékelése a legproblematikusabb elem.

Látszólag magától értetődő, hogy a kapitalizmus rend­szere elleni forradalmat csak a kapitalizmus alávetett osz­tálya, a proletariátus hajthatja végre. Ezt Marxék is így látták, nem is láthatták másképpen, hiszen az ő alapélményük éppen az osztályharc történelmi szerepe volt: éppen a társadalom alapvető osztályainak harcaiba való beillesztés által tudták vi­lágtörténelmi leg elhelyezni a maguk értelmiségi kritikáját a kapitalizmus felett. Nem voltak azonban egészen következe­tesek: osztályfelfogásukban a munkásosztálynak a korábbi elnyomott osztályokkal szembeni minőségi különbségét hangsúlyozták, hogy önálló forradalmi alanyként való fellépé­sét indokolják (hiszen egyetlen korábbi társadalomban sem vezettek forradalmakat a kizsákmányolt tömegek¹ ); forrada­lom-felfogásukban a polgári forradalmak tapasztalatait hosszabbították meg, a polgári forradalmak paraszti-kispolgári tömegeinek szerepét egyszerűen a proletárforradalom prole­tárjaira cserélve. Véleményünk szerint mindkét következtetés problematikus. A következetlenséget azzal lehet kiküszöböl­ni, ha feltételezzük: mind a munkásosztály, mind forradalma belül marad a kapitalizmuson. Ugyanúgy nem lép ki belőle, mint ahogy például a parasztfelkelések sem vezetnek ki a feu­dális társadalomból; s elképzelhető, hogy ma ismert formájá­ban maga a forradalom mint sajátos társadalmi akcióforma szintén jellegzetesen polgári jelenség, és kizárólag a polgári társadalmak létrejöttében, illetve átalakulásában játszik sze­repet. A forradalom a) abban különbözik a korábbi felkelés­módoktól, hogy a társadalmi forma (tudatos-radikális) meg­változtatására tör, s ezzel összefüggésben b) egy politikai párt jellegű mozgalom hatalommegragadása. Mindkét tulaj­donság a polgári társadalomé, amely minden társadalmi forma forradalmi megváltoztatását hajtja végre: a tőkeviszony uralmával váltva fel a legkülönfélébb viszonyokat, amelyekkel csak találkozik. Ezt a forradalmat alapjában a gazdasági erők hajtják végre. A politikai forradalmak, éppúgy mint a háborúk, csak segítséget nyújtanak a viszonyok átformálásához, egy aktusba sűrítve felgyorsítják a társadalmak átalakulását. A pártformáról már bizonyítani sem kell, hogy mennyire a pol­gári társadalomhoz kötődik, mennyire a piaci versennyel adekvát politikai forma; s egy-egy párt forradalmi hatalomát­vétele megint csak nyíltabb, gyorsítottabb formája a hatalom áttételesebb eszközökkel való megszerzésének. (Minden esetben arról van szó, hogy a hatalmat, egy részérdek ura­lomra jutását, a „nép" erejének mennyiségi súlya legitimálja, csak az egyik esetben a „népakaratot" választásokon, a sza­vazatok mennyiségi többségével bizonyítják, a másik eset, a forradalom, mintegy a „közfelkiáltás" elementáris súlyára hi­vatkozik.)

A forradalmak „működése" is emlékeztet a tőkés üzeme­kére: a forradalmi tömegek (legyenek parasztok, munkások vagy kispolgárok) a társadalmi változásokat megtermelő tömegmunkások, akiket – mint az üzemeket a menedzser- és technokrata réteg – egy professzionalista élcsapat mozgat egy racionalizált, lépésekre lebontott működési rend szerint a – hasznot hozó – célok felé. A (polgári) forradalmakban az in­dividuum felszabadulása helyett az individuum tömegnek, ön­maga tömegvoltának való hasonló alávetettsége valósul meg, mint a gyári munkában stb.

A munkásosztály tehát részt vesz a forradalmakban, amelyek mind demokratikusabbak lehetnek, s mindinkább építhetnek a dolgozók tömegeire. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a forradalmakat nem a munkásosztály, hanem egy értelmiségi avantgarde vezeti. A munkásosztály egész létével a polgárság antagonisztikus ellentéte, de antagonizmusuk össze is köti őket (akárcsak a jobbágyságot a feudális hatalommal). A munkásosztály igazából sohasem lép ki a tő­keviszonyból. (A munkásosztály a tőkeviszony megszünteté­sével azonnal megszűnik; amikor a sztálinizálódó ideológia megpróbálta azt állítani, hogy a szocialista forradalom a tőke­viszonyt megszünteti, de a munkásosztály – és uralma – egy hosszú történelmi időszakon „mint átmeneten" át fennmarad, elméleti abszurdumot hozott létre.² ) Lukács említett műve több ponton árulkodik arról, hogy az elmélet csak önmagán tett erőszak, illetve a nehézségek szőnyeg alá söprése árán tudja megoldani azt a feladatot, hogy az ún. szocialista forra­dalmakat mint a munkásosztálynak a kapitalizmust megdöntő forradalmait értelmezze.³

A munkásosztály tőkeellenes érdeke és a tőkés társa­dalomból való kilépés képtelensége közötti ellentmondást kétféle módon próbálták meg áthidalni (már Marxék is). Az egyik megoldás az a közismert tétel, hogy a forradalmi teóriát – és magát a forradalmat – kívülről kell bevinni a proletár tö­megekbe. Ez a gondolat vezet az élcsapatpárt kialakításához, amely viszont – mint megannyi tapasztalat is oly meggyőzően bizonyítja – a forradalom alanyává válva már semmiképpen sem tekinthető pars pro toto azonosnak a munkásosztállyal.

A másik – egyidejű – megoldás a munkásosztály ideali­zálása a szó kettős értelmében (tudniillik az osztály eszmé­nyítésével és olyan ideák neki tulajdonításával, amellyel mint osztály nem rendelkezik). Lukács említett könyvében az au­tentikus marxista hagyománynak megfelelően a proletariátus osztálytudatát egyrészt a párt képviseli⁴ , másrészt egy olyan absztraktum, amely leginkább az értelmiség vonásait viseli. Csak a proletariátus fellépésével válik befejezetté a társa­dalmi valóság megismerése – írja például. Vagy: „a proletár­osztály harca során a teória egybeesik a praxissal". Ha ezen és hasonló tételekbe az értelmiséget helyettesítjük, kevésbé van szükség nyakatekert bizonyításra: az értelmiség tevé­kenységében a teória és a praxis tényleg egybeesik. Az értel­miség, legalábbis annak jelentős része, valóban a társadalmi valóság megismerésére orientált.

A munkásosztály persze nem „ártatlan" mindebben. Ér­telmiség az osztálytársadalmak kezdeteitől volt. Mégis való­ban csak a proletariátus fellépésével jelent meg a társadalmi öntudat lehetősége (ez is Marxék alapélménye). De nem a proletariátusban, hanem a tőkeviszony megszüntetésére törő értelmiségben. Éppen az által, hogy a tőke a többi réteggel együtt megkezdte az értelmiség bérmunkássá tételét is. A tőke ellen lázadó értelmiség számára e Lukács-könyv azért volt sokáig oly meghatározó alapmű, mert Gramsci elméletén kívül leginkább ez a mű koncentrál az osztályharcból az osztálytudatra, s ezáltal ennek hordozója, az értelmiség, a közép­pontba kerül. Ráadásul úgy, hogy élcsapat szerepét nem kell szégyellnie, és a munkásosztály idealizálása, az osztálynak való alárendelődés le is horgonyozza az értelmiségi lét min­denkori lebegését egy, az anyaggal közvetlenül dolgozó osz­tály nagyon is reálisnak érzett valóságához.⁵

A munkásmozgalomban azonban a viszonyok eltorzul­tak. Az osztálytudatot képviselő élcsapat szerepét az avant­gárdé értelmiségtől mindinkább az értelmiség bürokratizált alakváltozata, a párt és apparátusa vette át. Ezt éppen a mun­kásdemagógia tette lehetővé: nem arról van szó, hogy az ér­telmiség egy része a munkásság vállain hatalomba tornászta magát, hanem arról, hogy a munkásosztálynak és öntudatá­nak absztrakciója – ez a hamis tudati elem – önálló létre tett szert, és hatalmi formát öltött magával a valóságos munkás­osztállyal és az osztályöntudat valóságos hordozójával, az ér­telmiséggel szemben.

Az osztálytársadalmak mindig elválasztották és egymás­tól külön működtették a szellemi és fizikai munkát. A tőke, fenntartva ezt a különállást, egyben egyesítette is őket. Ám az értelmiség munkássá tételével azonnal kiváltotta az ellenirá­nyú folyamatot is: a munkásság értelmiségívé válásának le­hetőségét és az értelmiség legjobbjaiban a törekvést ennek realizálására, a szellemi és fizikai munka közötti társadalmi egyenlőtlenség feloldására, a munkásosztály felszabadításá­ra, a munkáslét megszüntetésére. Mivel a múlt században az értelmiség még nem volt eléggé önálló erő, hogy szembesze­gülhessen a tőkével, szüksége volt a munkásosztály absztrak­ciójára (s ezen absztrakció konkrét munkástömegekké való lebontására) antikapitalista programja megtestesítéséhez. A forradalomban azonban az értelmiségi élcsapat már nem mint értelmiségi, hanem mint a munkásosztály absztrakcióját szimbolizáló párttagja vett részt, és ezt az absztrakciót rögzí­tette meg a forradalom után. Magát az empirikus munkásosz­tályt nem szabadította fel (azaz nem szüntette meg), hanem alárendelte e munkásosztály absztrakciójának, s ezzel egy olyan társadalmat hívott életre, amely úgy tagadása a kapita­lizmusnak, mint maga a munkásosztály: belül maradva a kapi­talizmuson.⁶

Mindez összefügg a forradalmi erőszak jellegével is. Ez az erőszak egyrészt a polgári erőszakformák tükörképe, csak alanya más: a polgári elitcsoportok helyét a munkásosztály absztrakcióját képviselő párt veszi át. Lépései – mint a tőkés viszonyokon belül maradó osztály lépései – egyrészt közvet­lenül másolják a polgári forradalom cselekvésformáit, más­részt, mivel a cselekvés alanya egy absztrakciót képvisel, e lé­pések rugalmatlanok, és a konkrétság humánumára érzéket­lenek.

A szocialista forradalmak egyrészt munkásforradalmak, amennyiben az általánosságában tekintett munkásosztály ér­dekében robbannak ki, és – eleve reménytelen – kísérletet tesznek a munkásosztály megőrizve-kiszakítására a tőke ha­talma alól; másrészt polgári forradalmak, amennyiben min­den forradalom belül marad a polgári paradigmán, s így ered­ménye is valamilyen – jóllehet deviáns – polgárosuláshoz és valamilyen – jóllehet deformált – tőkeviszonyhoz vezet; har­madrészt értelmiségi forradalmak, amennyiben a tőkés társa­dalom tagadásával (korai, s ezért formatévesztett) kísérletet tesznek egy nem-kapitalista társadalom létrehozására, és egy ilyen társadalom irányába mutató eredménynek könyvel­hető el az értelmiség nagymértékű megerősödése is a forra­dalom után kialakuló társadalomban.

A mennyiségelvű meghaladás (a polgári forradalomkon­cepció) alapján sokáig valóban a munkásosztály tűnt a kapita­lizmust egyedül legyőzni képes erőnek. De a munkásosztály forradalma már csak formájában sem lehet egy kapitalizmust meghaladni képes társadalom fogantatásának pillanata: erő­szakának jellege tipikusan az alávetettséggel járó erőszakfor­mákból nő ki. A munkásosztály kétségkívül szemben áll a ka­pitalizmussal, de mivel mindennapi léte nem jelent új, alterna­tív valóságot, szerveződése is a tőke által kialakított egysé­gekben történik (üzemszervezetben, politikai pártban), és lá­zadása sem lép ki a polgári keretek közül. Az alávetettek egyik erőszakformája a rablás, amely, mint régen felismerték, a hát­rányos helyzetben tartottak tiltakozásának egyik módja egy rabló társadalom ellen. Olyan módja azonban, amely csak utánozza a társadalom uralkodó cselekvésmódját. Erkölcsi­leg más szinten, de lényegében hasonló történik akkor is, ami­kor a kisajátítókat (az ismert államosító módon) kisajátítják. Nem mintha nem volna jogos a kizsákmányolás megszünteté­se, hanem mert nem lép a helyébe életteljesebb szisztéma. A termelés és a tulajdonlás rendszerének új formája helyett az értéktöbbletet egyszerűen új tulajdonos (a munkásállam) ke­zébe adják, de a lényeg nem változik. A tőkés termelési rend­ből a „proletárhatalom" nemcsak azért nem tud kilépni, mert eddigi formáiban a fejletlenebb országokban valósult meg, s így gazdaságilag alávettetett a fejlettebb centrumnak, hanem azért is, mert e hatalommegragadás önmagában nem teremt termelési és tulajdonlási alternatívát. A lázadás motivációja is problematikus: bár az igazságos, kizsákmányolás-mentes vi­lág megteremtésének igénye a munkásosztályt erkölcsileg valóban a tőke világa fölé emeli, a hatalomátvétellel kialakított erőszakformákat, a proletárdiktatúra erőszakformáit valóban egy proletár réteg – alávetettsége által deformált – indulatai határozzák meg. A gyűlölet, amely kétségkívül jogos a kizsákmányolókkal szemben, s amelyet az osztályerőszak fenntar­tása érdekében még szítanak is, semmiképpen sem jelenti a kizsákmányolás rendjének erkölcsi meghaladását. Az irigy­ség diktatúrájához vezet, és csak „a nélkülözést teszi általá­nossá".

Az értelmiséget viszont még nehezebb forradalmi osz­tálynak vagy csoportnak nevezni.⁷ A radikális értelmiség a munkásság idealizálásával aláveti magát a munkásosztály­nak (mint bármely más uralkodó osztálynak), némileg erősza­kot téve magán eljátssza az osztályöntudat szerepét, de aztán (az értelmiség megerősödésével és a munkáshatalom kudar­cainak egyértelművé válásával) leveti ezt magáról. A „történe­lem és osztálytudat" hívei megkönnyebbülten tagadják meg korábbi forradalmiságukat, és sietnek vissza a működőképe­sebbnek érzett tőkés társadalom kebelére. Pedig a munkás­osztály és értelmiség összefonódása a tőkés társadalom ki nem iktatható ténye, csakhogy a viszony fordított: az értelmi­ség csak a tőkés viszonyokon belül a munkásosztály akcidenciája – a tőkés társadalom meghaladásában éppen a szellemi termelés a szubsztancia, amelyben a munkásosz­tály feloldódhat. Saját világa kialakításához ugyanakkor az értelmiségnek változatlanul nélkülözhetetlen feltételként kell kezelnie a munkásosztály felszabadítását, azaz megszünte­tését, s ehhez mozgósítani azt.

Persze az értelmiség a tőkés társadalmon belül mindig ambivalens helyzetben van. Hiszen nemcsak a termelésben kap mind nagyobb szerepet a szellemi munka, hanem a vállal­kozásnak is komoly része, s az értelmiségi előtt így mindig adva van a kettős helyzet: a bérmunka, illetve a tőkéssé válás lehetősége. Már csak ezért sem válik osztályszerű, forradalmi erővé. De a kettős helyzet nem csak negatív hatású (mint a „szilárdság" nyelvén megfogalmazták: „ingadozóvá" téve az értelmiséget). Az értelmiségnek a munkássággal való érintke­zése a tőkével szembeni ellenségességet erősíti, a tőkével való érintkezés viszont nemcsak az értelmiséget állítja több-választásos helyzetbe, de a tőke közegében is választási helyzetet hoz létre: létrejöhetnek a termelés olyan szellemi munka-irányította formái, amelyekben a tőke jelenléte felesle­gessé válik. (A profit indukáló szerepével párhuzamosan tért nyernek az önmaga által indukált innováció formái. Habermas kommunikatív cselekvéselmélete például már ezt a hely­zetet tükrözi.) A társadalmi formák változását sohasem a forradalmak hatalommegragadó aktusa, hanem éppen az ilyen alternativitás kialakulása és meggyökerezése ala­pozza meg.

Az következik-e mindebből, hogy az antikapitalista moz­galmak forradalmi irányával szemben egyértelműen annak a reformizmusnak van igaza, amely a tőke rendszerének meg­haladását a békés evolúciótól, a szellemi termelési mód felté­teleinek lassú kialakításától, kialakulásától várja? Vélemé­nyünk szerint nem. A történelemben minden fejlődés valóban küzdelmek árán valósul meg: a radikális minőségi változást eredményező erőfeszítések nem nélkülözhetőek. Lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a fizikai erőszak alkalma­zását sem lehet elkerülni. De ha abból indulunk ki, hogy a tőke rendszerét történelmileg leváltó erő a szellemi ter­melőké, a radikális, ha úgy tetszik, forradalmi változások formáit a szellemi termelés léthelyzetéből fakadóaknak, azzal adekvátaknak kell feltételeznünk.

Persze a „szellemi termelő" sokféle lehet. Igazodhat, mondjuk, az állam mechanizmusaihoz, s ez esetben a szerve­zett erőszak menedzserévé válhat; elfogadhatja az individuu­mok harcának szemléletét és a terrorista útját választhatja stb. Ezek a formák azonban még az értelmiség önállótlansá­gának megfelelő változatok. Az emberek fizikai elpusztí­tása eleve az olyan társadalmi rendszerek békés, termelő létviszonyainak meghosszabbítása, ahol a hétköznapi, békés termelés az emberek fizikai erejének lassú elhasz­nálásán alapszik. A humanizmus nem utópia, hanem a szel­lemi termelés adekvát viszonya az emberhez: amennyiben a tőkés társadalom fejlődésének legutóbbi szakaszában a ko­rábban említett erőszakformák mellé számos humanista in­tegráló mechanizmus alakult ki, ez éppen a szellemi termelés és a szellemi termelők térhódításának eredménye.

A tőkés társadalom (és az általa fenntartott erőszak) nem fogja magától átadni a helyét, viszonyait forradalmasítani kell,⁸ ez a forradalmasítás azonban nem tömegmozgósítás, hanem a viszonyok radikális átformálását jelenti (azok irányí­tásának befolyásolásán keresztül); nem egyszerű hatalom­megragadó aktusnak, hanem a viszonyok permanens átalakí­tásának kell lennie, teleologikus, folyamatos társadalomalakí­tásnak, a szellemi termelés eleve-teleologikus természete szerint.

Az átalakulás célja a humanizáció: a szellemi termelés nem érdekelt a társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányoltság, a társadalmilag szervezett erőszak egyetlen for­májának fenntartásában sem. Ebből következően az erő­szak egyetlen formája sem alkalmas társadalmának meg­alapozására. Erőszakkal magától értetődően csak erősza­kon alapuló viszonyformát lehet megalapozni. De a passzív erőszakmentesség sem megoldás. (Az erőszak tűrő taga­dása nem szünteti meg az erőszakot, csak elfojtja, magába szívja. Az erőszak természeti eredetű energiák emberivé-társadalmivá tett formája, a passzív erőszakmentesség ideologi­kus, tulajdonképpen nem természetes forma.) Van azonban egy harmadik megoldás. Hasonlattal élve, néhány távol-keleti küzdősportra, például a dzsiudzsicura utalhatunk, ahol a meg­támadott a támadó energiáját mintegy átvezeti magán, s egyúttal fel is használja, és éppen arra használja fel, hogy ma­gát a támadót harcképtelenné tegye. A társadalmi életben en­nek az felel meg, hogy a minden agresszív akcióban rejlő jo­gos indulati elemet kihasználva, átvéve, az agressziót eltérít­jük, konstruktív, alkotó energiaként építjük be a társadalmi életbe. Az értelmiség – ideológiák termelőjeként – mindig is élt ezzel az eszközzel. A szellemi termelés jelentőségének a növekedésével az erőszak aktív semlegesítésének szerepe, formáinak gazdagsága is növekedni fog. (Hogy a társadalmi létben ily módon többé-kevésbé mellőzhető az erőszak, azt a XX. század második felének humánus tendenciái jelzik, ha végérvényesen még nem bizonyították is be.)

Mert az erőszak mindazonáltal jelen van világunkban. S a tőke és erőszak kapcsolatáról korábban említettek szerint, amíg tőkés társadalom lesz, az erőszak mint magánerőszak, mint fegyverkezés, mint a hatalomvédelem erőszaka s mint hatalomellenes erőszak fenn is marad, s öröknek, az emberi természet velejárójának hirdettetik. Hogy lehet tehát ezt a pa­radoxont feloldani (hogy ti. az adott társadalomban az erő­szak uralkodik, a megdöntésére hivatott erőknek azonban el kellene kerülniük az erőszakot)?

Rosa Luxemburg, aki a forradalmi erőszakszervezet le­nini kiépítésekor jól látta az erőszakszervezetben rejlő veszé­lyes következményeket, azt javasolja, hogy válasszák külön az akadályok leküzdésére megengedhető forradalmi erősza­kot a későbbiektől. Az új társadalom építésében már nem tartja megengedhetőnek az erőszakot. Vele szemben a lenini irányzat képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az ilyen szétvá­lasztás a gyakorlatban lehetetlen, mivel (a kapitalizmust ta­gadó társadalom teleologikus természetéből is következően) a gazdasági fejlődés alapjait a politikai állam meghódításán keresztül lehet lerakni. (A történelmi gyakorlat azt bizonyítot­ta, hogy a politikai hatalomátvétel formája valóban meghatá­rozza a későbbi gazdasági fejlődés formáit is. Luxemburg szétválasztási javaslata, ha morálisan körültekintőbb is, ke­vésbé megalapozott.) A párt irányította proletárforradalom hí­vei viszont, mint láttuk, arra hivatkoznak, hogy a proletárforra­dalom – forradalmon az erőszakos akciót értve – a társadalom totalitásszemléletéből következik. Ebben egyrészt csúsztatás van: a totalitásszemléletből a totális-forradalmi társadalom­változtatás következik, s ez nem azonos a társadalmi lét csak egy szeletét érintő (s az embert is egy viszonylatára, politikai oldalára redukáló) politikai forradalommal. Másrészt magá­ban a forradalom alkalmazott fogalmában is ellentmondás van: igaz, hogy az egész változtatása, de mindig egy rész erő­szaka formájában.

Rész és egész dialektikáját a különböző társadalmi rend­szerek általában dialektikátlanul kezelik. A liberalizmus végső soron a társadalmi rend konzerválója, minthogy az egészre irányuló közvetlen változtatási szándékot nem engedi kibon­takoztatni, kizárva azt, hogy bárki az egész nevében léphes­sen fel. A diktatúra viszont konzerválni akar, de eredménye mégis a társadalom destabilizációja: a diktatúra az egész ne­vében lép fel, de mivel ez mindig torzítás, hiszen a társadalom egyetlen rész-összetevője sem azonos a társadalom egészé­vel, így a diktatúra minden egyneműsítő kísérlete ellenére a társadalom előbb-utóbb szétfeslik alóla. A forradalom aktív él­csapata szintén a társadalom egésze nevében lép fel, s csak akkor kerülheti el a diktatúrává válást, ha mihelyt az egész nevében megragadta a hatalmat, azonnal új „rész" lép fel vele szemben az egész képviseletének igényével.⁹ (Mivel minden rendszeren belül vannak rendszeridegen elemek, ez a megoldás alkalmazkodik leginkább a viszonyok valóságos természetéhez: nem rombolja le a rendszert, de nem is simul az éppen adott uralmi forma alá.)¹⁰

A politika szempontjából ezt jelentheti az a permanens forradalom, amit egy kifejlett szellemi termelési módban a tár­sadalmi viszonyok állandó alakítása jelent. Hogy a kapitaliz­mus társadalmának forradalmi átalakítása a politikai forrada­lom valamilyen formáját is feltételezi-e, ez nyilván nagymér­tékben függ a konkrét körülményektől. Azonban mind az ed­digi tapasztalatok, mind az elméleti elemzés alapján az biztos­nak látszik számunkra, hogy ha valóban a kapitalizmust meghaladó társadalmat tekintünk célnak, az erőszakra ebben a forradalmi átalakulásban nem lehet alapozni.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A sztálini vulgarizáció „kiigazította" a következetlenségeket, és a korábbi osztályküzdelmeket, parasztfelkeléseket, rabszolgalázadá­sokat is tudatos, osztályharcos forradalmakként állította be, figyelmen kívül hagyva a marxi történelemfelfogás erre vonatkozó differenciált elemzéseit.

2 Ennek persze megvolt a realitásalapja. Valamit megszüntettek, és valami a szándékok ellenére fennmaradt. Csakhogy amit megszün­tettek, az nem a tőkeviszony volt, csak annak egyes formái; és való­ban hosszabb időre létrejött egy uralmi forma, csak éppen nem a mun­kásosztályé.

3 Lukács például hangsúlyozza, hogy a polgári gondolkodás tabula rasát igyekszik csinálni a középkor kategóriáival szemben, a proletár gondolkodásnak erre nincsen szüksége. Itt és más helyeken a teória a hiányt igyekszik erénynek feltüntetni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a „proletár gondolkodás" nem lép és helyzeténél fogva nem is léphet ki a polgári társadalom keretei közül. Lukács idézi Rosa Luxemburgot, aki még nyíltabban veti fel ezt a problémát, amikor arról beszél, hogy a proletariátus akkor kénytelen megragadni a hatalmat, amikor még a polgári rendszert érzi törvényesnek, amikor még teljes valójában annak a része. Ez így is van, és véleményünk szerint a pro­letárforradalmak éppen ezért sem vezetnek ki a kapitalista társa­dalomból.

4 A kommunista pártnak nincsenek külön érdekei a proletár osztállyal szemben – vélheti még ekkor Lukács -, csak világosabban látja a te­endőket, ő az osztálytudat megtestesülése. A „kommunista párt szer­vezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztályhatalmát történelmi alakzatként, közvetlenül megpillanthas­sa". (Tükör által homályosan – ironizálhatnánk az itt szükségkép­pen megjelenő idealizmus felett. Ez ugyanis mindig megjelenik, ha egy társadalmi egyenlőtlenség igazolásáról van szó. A párt fokozato­san kialakuló feudalisztikus, rendi, hatalmi jellegét leleplezi a rend le­gitimitásának kifejezésére használt formula, „a párt által kiharcolt és megszolgált bizalom".)

5 Ez az értelmiség természetesen idealizálja a munkásságot, mert az testesíti meg számára a „realitás" világát. Az értelmiség mindig küsz­ködött a realitásproblémával, mert társadalmi helyzete mindenkor ele­melte a termeléstől. Ez az elszakítottság az értelmiség bérmunkássá tételével megszűnik. Ám amikor a szellemi munka ilyen helyzete tö­megessé vált (századunk 60-as éveitől), ez egyúttal azt is jelentette, hogy az értelmiségnek nem volt többé szüksége a munkásosztályra mint idealizált „apára „, hogy önmagát a realitással általa összekösse.

6 Gramsci azt a megoldást találja, hogy az empirikus munkásságot értelmiségivé teheti, felszabadíthatja a mozgalomban való részvétel. Ez igaz. Amit „öntudatos munkásnak" nevezünk, az valójában az ér­telmiségi több jellegzetességét viseli magán. De a folyamat megáll bi­zonyos számú munkás értelmiségivé tétele után, s ezzel csak kiszakít néhány munkást a többi közül. A megoldás csak akkor lehetne valósá­gos, ha a „mozgalom" az élet minden területére kiterjedne, s különö­sen a termelésre. Mivel azonban a hagyományos „munkásmozga­lom" az életnek csak egyik összetevőjére, a politikai harcra irányul, az osztály egészét nem szabad ihatja és nem is szabadítja fel.

7 Természetesen egyetlen társadalmi csoportot sem jogosult egé­szében forradalminak nevezni: nincsenek forradalmi vagy kevésbé forradalmi rétegek, csak forradalmasító helyzetek vannak, amelyek­ben az emberek különféleképpen reagálnak. Cikkünkben mindvégig erős leegyszerűsítéssel élünk: az általában vett „értelmiséggel" vagy „munkássággal" szemben valójában nagyon konkrétan elemzendő (térben és időben változó helyzetű és szerepű) társadalmi csoportok vannak csupán. Az itt megkockáztatott állítások legfeljebb tendenciálisan lehetnek jogosultak.

8 Lukács említett művében helyesen emeli ki, hogy a marxizmusnak mint a kapitalizmus tagadásának a lényege totalitás szemlélete. Ez pedig elválaszthatatlan a forradalom-elvtől, mint a totalitásukban szemlélt viszonyok megváltoztatásától. S ennyiben ez az ideológia – még ha nem a munkásosztály fogja is a kapitalizmus rendszerét meg­dönteni – a kapitalizmust meghaladó társadalmi rend adekvát ideoló­giája.

9 Lenin – akinek politikáját persze a proletárforradalmi koncepció el­lentmondásai behatárolták – kétségkívül érzékelt valamit ebből a dia­lektikából, hiszen saját hatalomra jutott pártja elbürokratizálódása el­len kontrollként egyfajta munkásellenőrzést mozgósított volna. Mind­ez azonban túl későn történt, és az ellenzékteremtés már korántsem volt olyan határozott, mint az előző aktív partikularitás, a párt létreho­zása.

10 Másfelől minél inkább feloldódik az egyén besoroltsága egyetlen meghatározó viszony alá, az egyén annál inkább léphet fel többféle identitás jegyében, s ezáltal rész és egész ellentmondása úgy is meg­szűnhet, hogy (az egyetlen egészért versengő plurális részek világá­val szemben) az egész is elveszti monolit jellegét: tudatosul, hogy az egyetlen világ maga is nagyon sokféleképpen egyetlen, s ez csökkenti a kizárólagosság igényével való fellépés (s vele az in­tolerancia és az erőszak) lehetőségét.

(Szovjetszkoje Foto)

„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.

Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)

1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háború­nak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazda­sági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab ország­ban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt el­képzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A re­cesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok kör­berohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság ha­tására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsí­tani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A má­sodik olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.

A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafi­zetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósság­szolgálataikat.

Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának irá­nya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásai­kért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek elle­nére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelked­tek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-or­szágok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.

Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adós­ságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mu­tat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milli­árdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-ameri­kai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda át­hághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai ada­tokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a kül­kereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorláto­zással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereske­delmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növeke­dése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.

A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adós­ság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségek­kel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.

A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni vala­mit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adós­ságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Mi­ért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblé­mája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizet­ni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.

De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akar­ják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozó­dott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fize­tendő kamat mennyisége 100 milliárd.

De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet pro­dukálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlan­dóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós orszá­gok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a defi­cit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete szá­mára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fi­zetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az ál­landóan növekvő adósságok egyre több problémát okoz­nak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok szá­mára is.

Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültsé­gek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett or­szágok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazda­sági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.

Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, sze­génységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező or­szágokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi ke­retei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?

Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazda­sági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerül­hetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett or­szágok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlí­tésére egészen mások.

Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különb­ség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellen­kező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.

Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a való­ságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechaniz­mus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a ka­matlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet fel­tornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még eb­ben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlá­bakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kor­mány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazda­ságot megfelelő irányba terelje.

De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát al­kotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai veze­tésük van).

Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben er­ről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülmé­nyeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hite­lezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehető­sen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.

És azok között az országok között, amelyek nem tartoz­nak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen ki­egyenlítő mechanizmusok.

Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét ab­ban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.

Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyet­len gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt je­lenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?

Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a ka­matlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló export­jukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből le­hessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felve­vők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fi­zetése illúzió.

Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell ki­dolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.

Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Ter­mészetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.

Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.

(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)

A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocia­lista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árak­ban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek eseté­ben azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leér­tékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a terme­lékenység-növekedésben következik be lemaradás.