Mi a história? Hangyaboly nyüzsgése, lázálom.

(Kosztolányi)¹

A Danton halálát – a Büchner-életmű legnagyobb hatású darab­ját – az őrület drámájaként szokás emlegetni, melyben a forra­dalom paradox, skizoid vonásaira helyeződik a hangsúly. Most, amikor sorra jelennek meg világhírű, ám nálunk évtizedekig til­tott alkotások (hogy csak Koestler vagy Orwell műveit említ­sem), nem árt utalni arra, hogy az ideológiai cenzúra annak ide­jén Büchner esetében is megtette a magáét. Vannak olyan mű­vek, melyeképp mély társadalmi igazságuk miatt válnak nemkí­vánatossá az elnyomó hatalmat manipulációval, demagógiával fenntartó rendszerek számára. A Danton halála 1835-ben író­dott, de első hazai kiadását csak több mint száz év után – 1955-ben – vehette kézbe a magyar olvasó, s a darab első (1928-as) hazai bemutatójáról ezt írta Schöpflin Aladár: „Ezt a beszédet – Saint-Just beszédéről van szó – letiltotta a rendőri hatóság a Ma­gyar Színház színpadáról. Érthető okból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet, és ezen kívül is kiskorúsítja a közönséget, nem téte­lez fel róla annyi értelmet, hogy az egész gondolati struktúrájá­ban forradalomellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni, és ne egyes szavak után induljon."²

Azon túl, hogy Schöpflin figyelemre méltó megállapítást tesz a cenzúra céljára és módszerére vonatkozóan, a darab ér­telmezése szempontjából is érdemes elgondolkodni néhány ál­tala jelzett összefüggésen. A nyíltan ellenforradalmi Horthy-rendszer cenzúrája tehát megijedt Büchner darabjától, annak feltételezett hatásától, attól, hogy lesznek, akik egyes szavak után indulnak. Hogy melyek lennének ezek a szavak? A francia forradalom jelszavai. Büchner drámája a jakobinus diktatúra idején, 1794-ben játszódik. A rendőri hatóság alacsony intelli­genciája ellenére is jól tudta, hogy az 1789-cel kezdődő ese­ménysorozat jóval túlmutat konkrét történelmi jelentőségén. A nagy francia forradalom a mindennapi gondolkodás számára első pillanattól fogva azonos a forradalom mitológiájával, a mindenkori forradalom mitológiájával. S ez a mitológia sza­badságról, egyenlőségről, hősiességről mesél, a tömeg erejéről – s a 20-as évek Magyarországán friss élmény a Tanácsköztársa­ság kaotikus, dezorganizált, ám lelkesedéstől túlfűtött, hősöket és mártírokat szülő időszaka. A hatalom attól fél: a darab hatá­sára újra fellángol az erőszakkal elfojtott forradalmi tűz. De kell-e ettől félnie? Schöpflin arról ír, hogy a darab „egész gondo­lati struktúrájában forradalomellenes". Ugyanezen a vélemé­nyen van Tersánszky Józsi Jenőls: „Mit mondjak általában a da­rab forradalmi tendenciájáról, aminek hatásaitól fél a cenzú­rázó hatóság? Hátténylegennyire félre lehet érteni egy irodalmi drámát? Hiszen ez nem forradalmi, hanem a világ legderűsebb és legügyesebb ellenforradalmi drámája".³

Ha a guillotine surrogó hangját, pengéjének villanását, s a halálos zuhanás nyomán legördülő meredt tekintetű, kosárba gyűjtött fejeket felidézzük – tagadhatatlan – dermedt iszonyat­tal mondunk nemet a Danton halálában kibontakozó véres for­radalomra. A darabnak 27 színpadi szereplője van, de minden színésznél jelentősebb szerep jut egy tárgynak, mely éppúgy a francia forradalom szimbóluma, mint a Marseillaise. A Guillo­tine úr javaslatára 1792-ben hivatalossá vált kivégzőeszköz fon­tos helyet kap a forradalom mitológiájában; ősi mítoszok hatal­mas szörnyalakjainak párja ő, amely állandóan újabb és újabb áldozatokat követel, és legszívesebben azokat falja fel, akik életre keltették.

Persze, nemcsak a vérpad iszonyatos és állandó jelenléte miatt borzadunk a Büchner megidézte párizsi forradalomtól. Valóban az őrület drámáját látjuk, hiteles kórképet kapunk egy skizofrén világ önpusztító pillanatáról. Széthasadt, paradox vi­lág jelenik meg előttünk, melynek figurái szabadnak hiszik ma­gukat, valójában marionettfiguraként kényszerülnek engedel­meskedni a kiismerhetetlen, kegyetlen sors vastörvényeinek. A carmagnole, a szabadság körtánca valójában danse macabre, ahol a halál diktálja a ritmust.

Igen, de Tersánszky szerint a Danton halála a legderűsebb ellenforradalmi darab. Halál és őrület egyik oldalon – nevetés, vidámság a másikon. Mit kezdhetünk ezzel? Pedig igaza van Tersánszkynak, Büchner darabjában mindkettő megjelenik. A Danton halálának derűjét ugyanaz a groteszk, közönségességtől harsogó, örömelvre épülő népi nevetéskultúra⁴ ihlette, mely­nek például Villon és Rabelais alkotásait is köszönhetjük.

Az egyetemes, máig ható, a középkor hivatalos értékrend­jével szemben létrejövő népi nevetéskultúra lényegéhez tarto­zik a kettősség; a hivatalossal, a hierarchikussal szemben egy szabadságra, egyenlőségre épülő demokratikus értékrend való­sul itt meg. A hangsúly az ellentéten van. A népi nevetéskultúra a szellemivel szemben a világ anyagi-testi elvét, a komolyság­gal szemben a vidámságot, az állandósággal szemben a válto­zást hangsúlyozza. Így válik e kultúra legfontosabb műfajává a karnevál, és így lesz a változást kifejező szimbólumává a kerék. Az anyagi-testi elvre épülő groteszk szemléletmód, mely az ivás, evés, ürítés, szaporodás vulgáris elemeinek hangsúlyozása mellett az élet keletkezésére és elmúlására, a születésre és a ha­lálra helyezi a hangsúlyt, jól megfér egyrészt a haláltánc iszo­nyatával, másrészt a forradalmi változás eufóriájával. Büchner darabjában fontos szerep jut e sajátos szemléletmódnak, kultú­rának. Nemcsak a szereplő személyek között emígyen megje­lölt: „férfiak, asszonyok, népség" szájából elhangzó szövegek­ben, hanem a darab egész dialektikájában, egész mondanivaló­jában döntő jelentőséget kap ez az egyetemes, természetes élet­elv, mely az öröm mellett a változást tartja a világ, így az em­beri-társadalmi lét lényegi jellemzőjének. Ez az elv állítja szembe Dantont és Robespierre-t, s ez az elv jelenik meg a mű egészét átszövő paradoxonokban is:

ELSŐ POLGÁR: Mi a törvény?

ROBESPIERRE: A nép akarata.

ELSŐ POLGÁR: Mi vagyunk a nép, és mi azt akarjuk, hogy ne legyen törvény; ergo ez a népakarat: törvény, ergo a törvény nevében nincs törvény.⁵

*

Büchner ismeri és tiszteli a nép ösztönös, univerzális szabad­ság- és egyenlőségvágyát. „Megtanultam – írja egy levelében -, hogy csak a nagy tömegek szükségképpen jelentkező igénye idézhet elő változást, hogy az egyes ember minden mozgoló­dása és kiáltozása hiábavaló ostobaság."⁶

A „legügyesebb ellenforradalmi darab" szerzője – hivatá­sos forradalmár. A forradalom mitológiájával egy időben termé­szetesen megszületik a forradalmár mítosza is, s ezzel a szerep­pel azonosul Büchner, aki apjától örökli a forradalom, a társa­dalmi változások tiszteletét.⁷ 1834-ben (21 évesen) jakobinus mintára megalakítja radikális politikai szervezetét: az Emberi jogok Társaságát, és az illegális szervezet programját Hesseni Hírmondó címen még ugyanebben az évben kinyomatja. Népi összeesküvést kész ítélő, kitűnően szervezi meg mozgalmát, ám a forradalom kirobbanására vonatkozó reményei hamarosan összeomlanak. A jól működő szentszövetségi reakció rövid időn belül nyomára bukkan a szervezkedésnek. Büchner társai közül sokakat elfognak; a röpirat társszerzője, Weidig lelkész a börtönben öngyilkos lesz. Büchnernek is menekülnie kell. Éle­téből mindössze másfél év van hátra, ez lázas irodalmi, politikai és tudományos tevékenységgel telik. Mindvégig az emberiség jövője izgatja. A szociális igazságosság, az egyenlőség és sza­badság lehetséges kombinációi foglalkoztatják. Hivatásos forra­dalmár, mert személyes felelősséget érez az elnyomott tömegek jobb jövőjéért, s ennek a boldogabb jövőnek a megvalósításáért a harcot, a küzdelmet, a megpróbáltatást is kész vállalni.

Ám politikai tevékenységét egy sajátos körülmény determi­nálja: Büchner másodgenerációs forradalmár. Nem családi vo­natkozásban értve ezt: a korszak, amelybe beleszületett, tekint­hető másodgenerációs forradalmi kornak. Egy nemzedékkel ko­rábban lezajlottak a nagy forradalmi változások, örökül hagyva a hősiesség vonzó élményét, azt, hogy az egyes ember úgy érez­heti, nem csak történnek vele a dolgok, hanem maga is cselek­vő, irányító részese a történéseknek, hogy ő csinálja a történel­met. S másfelől e nagy idők örökül hagyják a megoldatlan vagy félig megoldott társadalmi problémákat: a kitűzött forradalmi célok, értékek még érvényesek, megvalósításuk még nem tör­tént meg. A másodgenerációs forradalmi korban születettek még közvetlen élményként élik meg a korszak kínálta történe­lemformáló egyéni lehetőségeket, s emellett fokozottan szenzibilisek a társadalmi igazságtalanságok iránt. Úgy érzik, az ő fel­adatuk a megbomlott világ új rendjének megalkotása.

A feladat látszólag ugyanaz, mint a korábbi dicső korszaké – irányát tekintve azonban épp az ellenkezője annak. A forra­dalmi változás szükséges velejárója – legalábbis az eddigi törté­nelmi analógiák ezt mutatják – a dezorganizáció, a kaotikus társadalmi állapot, és ez önmagában lehetetlenné teszi, hogy a célul kitűzött boldogabb társadalom megvalósuljon, hiszen en­nek legfontosabb eleme, a létbiztonság hiányzik. A forradalmi mozgások után – ezt is a történelmi analógiák mutatják – elemi erővel jelentkezik a rend, a létbiztonság utáni vágy, mely egy­ben alkalmat kínál a vezetést megszerző csoportosulás hatal­mának megszilárdítására is.

A másodgenerációs forradalmárnak, ha az emberiség jobb jövőjét akarja megvalósítani, olyan társadalmi programot kell kidolgoznia, melynek segítségével elkerülhető a káosz, mega­kadályozható az eredeti célokkal ellentétes folyamatok kelet­kezése. Tehát a tudatos irányításnak mindvégig elsődlegesnek kell lennie, miközben az egész társadalmi mozgás alapja – hitük szerint – a tömegekben élő szabadság és egyenlőség utáni vágy, amiről ugyanakkor ők is tudják, hogy ösztönös, önző, s így ki­számíthatatlan.

Paradox vállalkozás. De hogy mennyire nem érzik lehetet­lennek megoldani ezt a feladatot a másodgenerációs forradalmi időszak szülöttei, arra példa, hogy a Büchner-kori Németor­szágban százszámra működtek szervezetek, csoportok, moz­galmak, melyek mind az eredeti eszmék aktuális megvalósulá­sát tűzték ki célul. És a XX. században? Példának okáért a két vi­lágháború között? Elég csak azoknak a szoros értelemben vett baloldali csoportosulásoknak a sokaságát említeni, amelyek a spanyol polgárháborúban harcoltak. Valamennyien lelkesen fogtak fegyvert a köztársaságért, mert igazán hittek abban, hogy (stílusosan szólva) ez a harc lesz a végső, vagyis ez lesz az az al­kalom, amikor az emberiség jobb jövője -a szabadság rendje – megszületik.

A másodgenerációs forradalmi korszak tudathasadásos időszak, szemben a forradalmi korokkal, melyek egyértelmű társadalmi-cselekvési lehetőségeket kínálnak. A másodgenerá­ciós forradalmár csak akkor marad meg az eredeti célkitűzések­nél, ha nem vesz tudomást a realitásokról, vagy ha sajátos lelki mechanizmusok segítségével képes hárítani a megoldhatatlan feszültségeket. Például magához a szervezethez való tartozás lehet olyan pozitív élmény, mely segít az azonosulásban, és problémamentessé teszi a politikai cselekvést. Tág tere van itt a személyiség biztonságát szolgáló lelki játszmáknak; a mártír, az „én jó vagyok, mások rosszak" önigazoló mechanizmusa nagy­szerűen megfér a forradalmár szerepével. A játékszabályok be­tartásának izgalma még azt is képes elfelejtetni, hogy az eszme, a szervezet, a szerep fogva tart; hogy a szabad emberiségért küzdő személyiség saját lelki mechanizmusának foglya. „Ne­vetséges, hogy a gondolataim hogy ellenőrzik egymást" – mondja önmagának önmagáról Robespierre a Danton halálá­ban. Majd tovább: „Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem másik felét csalja meg."⁸ A forradalmár erénye és a forradalmi terror így sajátos módon jól megfér egymással.

A másodgenerációs forradalmi kor nem kínál lehetőséget a hatékony politikai tevékenységre, legalábbis abban az értelem­ben, ahogy azt a forradalmi korok emberei megélhették; az egyénnek nem lehet olyan közvetlen élménye, hogy ő csinálja a történelmet. Sőt, minduntalan azt tapasztalja: a valóságos törté­nések nem az elhatározott szándékok szerint zajlanak. A lehet­séges és a tényleges valóság között kibékíthetetlennek látszó el­lentét feszül. Ezt a személyiség skízisként, hasadáskéntéli meg. Mit tehet a hivatásos forradalmár ezekben a korokban, milyen esélye van a cselekvésnek, ha a cél az emberiség jobb jövője?

A másodgenerációs forradalmi kor lényege a paradox-jel­leg. A hivatásos forradalmár első feladata felismerni, hogy nem feloldania kell ezt a feszültséget, hanem éppen ezt kell megra­gadnia, megismerni és kifejezni mint saját történelmi valóságá­nak legfontosabb, legjellemzőbb vonását. A tényleges valóság összefüggéseinek feltárása, a látszat és lényeg szétválasztása hozhat olyan forradalmi felfedezéseket, melyek hatékonyab­ban járulhatnak hozzá az emberiség fejlődéséhez, mint a ha­gyományos politikai tevékenység radikálisnak tűnő formái, le­gyen az bármilyen hatásosnak látszó röpirat, szónoklat vagy akár barikádharc. A történeti kor kettősségének feszültsége csak úgy válhat elviselhetővé a személyiség számára – feltéve, hogy nem akar önnön lelki mechanizmusainak, önvédelmi játszmái­nak rabjává lenni -, ha szembefordul a skízis okozta szorongás­sal, s azt mint a tényleges valóság tényleges vonását veszi sze­mügyre: épp ezt a jelenséget teszi meg a vizsgálódás tárgyává. Ez az erőfeszítés egyrészről a mindennapi gondolkodás és tevé­kenység meghaladását, másrészről az autonóm személyiség in­tegritását eredményezi.

Így jutott túl a másodgenerációs forradalmár skízisén Büch­ner is.

*

Eurünomé (a Mindenség istennője) táncba kezdett, és táncolt, táncolt mindaddig, míg sodró, őrült tánca hatalmas vihart ka­vart, Eurünomé ekkor fölismerte, hogy Boreász, a tánca nyomán keletkező szél, valami önmagában létező, a Kháoszból kiváló önálló lény. Megragadta és sodorgatni kezdte Boreászt, míg létre nem hozta Ophiont, a nagy kígyót, mely körébe tekeredett, és így egyesültek. Eurünomé galamb formában megszülte a vi­lágtojást, melyet Ophion hétszer körültekert és kiköltött. A vi­lágtojás kettétörött, s világra jöttek az istennő gyermekei, vagyis minden, ami csak létezik e világon: a Nap, Hold, csillagok, a Föld és a bolygók. Később Eurünomé Ophiont megtiporta és az alvilágba száműzte, de előbb kitördelte fogait – ebből lettek az emberek.⁹

Ilyen egyszerű. A mitológia mindig pontos képzettel ren­delkezik mindarról, ami a világon egyáltalán lehetséges. Ismeri és megmagyarázza a világ összes létezőjének mineműségét, ke­letkezését és értelmét, egymáshoz való viszonyát – a világ rend­jét. A világ állandóan változik, de e változás kezdete, oka és célja a mitológiai magyarázatban mindig pontosan nyomon kö­vethető. A mítoszok nem mentesek a borzalmaktól, a perverz kegyetlenségű harcoktól; a mitológia varázsa nem a mítoszok szépségéből fakad. A mitológia az univerzum teljes és végérvé­nyes magyarázatát adja – s ezzel semmivel sem pótolható biz­tonságérzethez juttatja az emberiséget. „A mítoszoknak mindig is az volt az egyik fő funkciójuk, hogy megmagyarázzák azt a zavarba ejtő és értelmetlen helyzetet, amelyben az ember az univerzumban találja magát. Azt tűzték ki célul, hogy értelmet adjanak a csüggesztő látomásnak, amelyet az ember a puszta tapasztalatból szerez, és a szenvedések, szerencsétlenségek és nyomorúságok ellenére növeljék az életbe vetett bizalmát. A mítoszok kínálta világszemléletbe így belevegyül a mindennapi élet és az emberi érzés… Az emberi elmének valószínűleg ter­mészetéből fakadó igénye, hogy egységes és összefüggő ábrá­zolása legyen a világról. Az egységes összefüggés hiánya gyak­ran szorongáshoz és skizofréniához vezet."¹⁰

A modern ember keletkezését a forradalom mitológiája meséli el, a francia forradalom mitológiája, mely a modern em­ber legfontosabb tulajdonságának a szabadságot, a modern vi­lág legjellemzőbb jegyének a fejlődést jelöli meg. Sajátosan modern, korszerű mitológia ez, melynek misztériumába nem papok vagy papnők, hanem a történészek avatják be a halandót. A modern ember a mitológia koherens világképét a tudományos igazságoktól várja. A forradalom mint eredetmítosz jelenik meg, s e mítosz História szolgálói révén kapja meg igazi, aktuá­lis jelentését. A mitológia mindig aktuális, mindig érvényes, mindig összhangban van az éppen létező világgal. Ezért alakul ki annyi változata: máshogy mesélik a mítoszokat Kelet-Európá­ban, és máshogy a nyugati világban.

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is."¹¹ Az 1984-ből vett, egyik legismertebb Orwell-idézet sajátosan érvényes a nagy francia forradalom jelen­tőségének meghatározásában. A forradalom eseményei attól függően nyertek értelmezést, hogy különféle – országokon és társadalmi rendszereken belül is differenciált-hatalmi csopor­tosulások milyen politikai világkép igazolására kívánták fel­használni a forradalom mitológiáját. Jól érzékelhető volt ez a 200. évforduló megünneplése kapcsán fellángoló vitákban. Annyira élesek voltak ezek a viták, hogy még olyan kérdések­ben sem sikerült egyezségre jutni, hogy mettől meddig számít­sák a nagy francia forradalom időszakát; voltak, akik Napóleon uralkodását már egyenesen ellenforradalmi kornak minősítet­ték, s voltak, akik már a jakobinus diktatúrát sem tekintették a forradalmi folyamat szerves részének. Különösen ez utóbbi kor­szak értékelése okozott nagy izgalmakat. A sztálini felfogás sze­rint – érthető módon – a jakobinus diktatúra tekinthető a forra­dalom legigazibb időszakának, „véleményünk szerint ugyanis a terror és a forradalmi diktatúra képviseli a feudális múlt legradi­kálisabb megtagadását és felszámolását. … 1792-94 között végezték ki a legtöbb embert – tehát ekkor érte el tetőpontját az osztályharc, hiszen hogy is lehetne jobb mércét találni egy tár­sadalmi folyamat eredményességére az adott időegység alatt legördülő fejek számánál?"¹² Épp e sztálini értelmezésnek kö­szönhetően – a Franciaországban nemrég hatalomra jutott kon­zervatív erők ösztönzésére – példátlan rágalomhadjárat indult Robespierre el len. Mindenesetre az figyelemre méltó, hogy ne­ves történészek vontak párhuzamot Sztálin és az ő személye, valamint a sztálini diktatúra és a – franciák által egyszerűen a Terror időszakának nevezett – jakobinus diktatúra között.

Nem véletlen, hogy Büchner drámája épp e vitatott törté­nelmi időszakban, a jakobinus diktatúra utolsó pillanataiban játszódik.

A Nagy Terror napjait a történetírók már a múlt században ún. dérapage, tehát „megcsúszás" eredményeként emlegetik, s a Danton halálában kikerülhetetlen hitelességgel, idioszinkratikus élességgel elevenedik meg ez a szétesett, megbomlott, őrült világ. Nem csoda, hogy a darabot az abszurd drámák elődje­ként emlegetik. Montázstechnikával szerkesztett, expresszív, epikus jellege miatt jogosan sorolják a modern drámák közé. Ám épp az alkotás egyik legmeghatározóbb sajátosságában, magában a témaválasztásban találunk lényegi hasonlóságot az antik tragédiák és a Danton halála között. Büchner éppúgy a mi­tológiához fordult témáért, mint ahogy azt a görögök tették. A mítosz – Danton halála -, melyet műve történésének alapjául választ, ugyanúgy jól ismert saját korában, mint amilyen jól is­merték a hajdani görögök Prométheusz, Elektra vagy Oidipusz történetét. Ahogy az athéniak ismerték a mítoszokat rendszerré összefoglaló mitológiát, ugyanúgy ismerték az emberek a XIX. században a nagy francia forradalom mitológiáját; így Büchner in medias res kezdi művét, számítva rá, hogy az előzmények, körülmények és következmények valamennyi néző számára is­mertek. (Ez már csak azért is fontos, mert a Minotaurosz-guillo­tine-t a darab történését közvetlenül megelőzően több száz girondista áldozattal lakatták jól, s a szörnyeteg, alig két hónappal a darab befejezését jelentő kivégzés, Danton halála után, újabb áldozatot, eddigi táplálóját, Robespierre-t falhatja fel.) A dráma az előzmények és következmények ismeretében nyeri el igazi jelentését.

A Danton halála a leíró történelem szempontjából minden tekintetben hiteles, a személyek és az események, melyeket

Büchner megjelenít – ha csak a puszta tényeket nézzük – a tör­ténelemkönyvek lapjaira is kerülhetnének. „Büchner nemcsak hogy tekintélyes történeti irodalmat dolgozott fel a drámához, de annak nem csekély részét közvetlenül bele is dolgozta a da­rab szövegébe; már a kortársak észrevették, hogy a szöveg majdnem egyhatod része idézet különféle történeti források­ból."¹³

A darab sok szálon kötődik a forradalom mitológiájához, a történelmi tényeken túl megjelennek a forradalom értékei, jel­szavai, szimbólumai – a darab egyik jelenetében felcsendül a Marseillaise. És mégis. A Danton halálában megelevenedő va­lóság lényegileg mond ellent a forradalom mitológiájának. Büchner életre kelti a mitológia szereplőit, s bár azok mindent úgy tesznek, ahogy azt a történelemkönyvek rögzítette mese előírja – a mitológia nem működik, nem tölti be lényegi funk­cióját, nem teremt megismerhető rendet a világ történéseiben.

„Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ránci­gálnak, nem magunktól mozgunk."¹⁴

Schöpflin „egész gondolati struktúrájában forradalomelle­nesnek" nevezte a darabot, de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Büchner műve mítoszellenes: a Danton halála a forrada­lom mitológiája ellen íródott. Ezt a mítoszellenességet szolgálja a darab logikai felépítése, paradox mivolta, valamint a kifeje­zésmód expresszív jellege, melyben nagy szerep jut a népi ne­vetéskultúra harsányan közönséges, groteszk elemeinek s az iz­galmasan korszerű lélektani ábrázolásnak.

A darab pszichológiai mélységének vizsgálata már önma­gában lehetőséget nyújt Büchner mítoszellenes üzenetének megfejtésére. A személyiség titkainak feltárása szorosan össze­függ a jobb, igazabb valóságértésre való törekvéssel.

„Eh, durvák a mi érzékeink. Egymást érteni?

Ha talán feltörhetnők koponyáink falát,

s gondolatainkat agysejtjeinknél fogva cibálhatnánk ki."¹⁵

Egyetlen – igaz, a darab szempontjából kulcsfontosságú – konf­liktus, Danton és Robespierre harcának lélektani vizsgálata ké­pes érzékeltetni azokat az értékeket, melyek Büchner, a másod­generációs forradalmár számára meghatározóvá váltak. Minde­nekelőtt a szabadság problémájáról van szó, a szabadságéról, ami egyetemes érték, de legérzékletesebben a személyiség sza­badságán keresztül jelenik meg. Mit jelent a személyiség sza­badsága? Mindenekelőtt autonómiát, melyet csak a magas fo­kon integrált személyiség képes megélni. „Az én vezérem ben­sőmből vezérel"¹⁶ élményéről van szó. Danton és Robespierre konfliktusában az autonóm és a gátolt, önmaga lelki mechaniz­musainak kiszolgáltatott ember összeütközése jelenik meg. „A magamfajta férfiak megbecsülhetetlenek a forradalomban; homlokukon a szabadság géniusza lebeg"- mondja önmagáról Danton. – „A sors vezeti karjainkat, de csak kiváló emberek le­hetnek eszközei a sorsnak."¹⁷ „Büchner-Danton eme megnyilat­kozásában jól érzékelhetőek (a romantikus zsenikultuszon túl) a szabad, autonóm egyéniség legfontosabb vonásai. A független személyiség magas fokú önismeretet (és ebből fakadó öntuda­tot), illetve valóságismeretet feltételez. Az ön- és valóságismeret segít a társadalmi cselekvés valódi irányának felismerésében, ez teszi lehetővé, hogy az ember saját választásából válhasson a sors eszközévé. Ez teszi lehetővé továbbá, hogy az egyéniség ál­landóan kontrollálja saját eszköz-mivoltát, s ha a folyamatok, amelyekben részt vesz, szándékával, céljaival ellentétes irányt vesznek, a felismerés után szakítani tudjon bábu-létével, s a dróton rángató hatalommal szembehelyezze saját akaratát.

Dantonnal ellentétben Robespierre, a Megvesztegethetetlen, éppen mert megvesztegethetetlen, saját erkölcsi rendjének foglya. Az erény mint Sollen jelenik meg; a kategorikus impera­tívusz az egyénhez – nemkülönben a valósághoz – képest kül­sődleges, idegen. A személyiség – bármilyen nemes cél érdeké­ben is – saját magát fosztja meg a szabad cselekvés, választás le­hetőségétől, ha alárendeli magát egy elvont érték, elvont tarta­lom érvényességének. Az erkölcsi Jó, ha a személyiség számára mint külső parancs jelenik meg, iszonyatos lelki kínokat okoz­hat. Hiszen az ember nem egy állandó, hanem egy állandóan változó világban él, ahol a külső valóság és saját belső vágyai minduntalan más és más választás választást igényelnek, amit a merev, külső parancshoz való igazodás megakadályoz, vagy – ha mégis a reálisnak engedelmeskedett a személyiség – büntet. Az önpusztító feszültségeket többnyire hárítja a személyiség (ehhez jó módszer például a projekció, mely lehetővé teszi, hogy a világot, a többi embert rossznak, magunkat jónak lássuk).

A Danton halálában a Megvesztegethetetlen erénye halá­los önvédelmi mechanizmusok, gyilkos lélektani játszma¹⁸ for­rásává válik.

ROBESPIERRE: A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes.¹⁹

Büchner-Danton döbbenetes lelki éleslátással leplezi le Robespierre szavai mögött a játszmát, a kínzó lelki feszültségektől való megszabadulást célzó tranzakciót. Arról a jelenetről van szó, melyben Robespierre és Danton nyíltan szembekerül egy­mással. Danton készül erre a találkozásra, tudja, feltétlenül szükséges, hogy Robespierre nyíltan kimondja (önmaga és a nép előtt) szándékait, mert csak így remélhető, hogy az erény nevében való értelmetlen vérengzés abbamarad.

ROBESPIERRE: Azt mondom neked, hogy aki nyakamba borul, amikor fegyvert akarok ragadni, az ellenségem, bármi legyen is a célja; aki megakadályoz abban, hogy védjem magamat, az nem ölel, hanem – öl.

DANTON: De mihelyt megszűnik a védekezés, kezdődik a gyilkosság. Semmi okunk sincs, hogy tovább öldököljünk.

ROBESPIERRE: A társadalmi forradalom még nem fejeződött be; aki fél­munkát végez a forradalomban, az a tulajdon sírját ássa meg. … A bűnt meg kell büntetni, s az erénynek a rémuralom által kell ural­kodnia.

DANTON: Nem értem ezt a szót: büntetni. Te túlságosan erényes vagy Robespierre! Pénzt senkitől se fogadtál el, nővel se háltál, mindig tiszta kabátot viseltél, berúgva se voltál soha. Robespierre, te felhá­borítóan tisztességes vagy. Én szégyelleném magamat, ha harminc éven át mindig ezzel az erénycsősz arccal járkáltam volna ég és föld között – csupán azért a sanyarú örömért, hogy másokat hitvá­nyabbnak találjak magamnál. Nem szólal meg benned néha egy tit­kos hang, hogy hazudsz, hazudsz!

ROBESPIERRE: A lelkiismeretem tiszta.

DANTON: A lelkiismeret az a tükör, amely előtt csak a majmok gyöt­rődnek. Ki-ki úgy piperézkedik, amint tud, s játssza a maga kis játé­kait. Nem érdemes ilyesmi miatt hajba kapnunk. Ha valaki el akarja rontani kis játékunkat, akkor védekezünk. Azt hiszed, jogod van ahhoz, hogy a guillotine-ból mosóteknőt csinálj, amelyben mások szennyesét szapulod, a levágott főkből pedig folttisztító golyócská­kat, melyekkel mások maszatos ruháját fényesíted, csak azért, mert te mindig tisztára kefélt kabátot viseltél?²⁰

Robespierre – a játszmaelmélet kifejezésével élve – „harmad­fokú" játszmát játszik, melynek az a sajátossága, hogy „életre szólóan" játsszák, s – ahogy Berne megállapítja – „a műtőben, a bíróságon vagy a hullaházban végződik".²¹ Danton jobb ön- és valóságismeretre próbálja rávenni, hogy a deklarált értékek és a valóságos helyzet szinkronba kerüljön. De Robespierre éppen ezt nem képes vállalni: megöli Dantont, és ezzel önmagát.

Robespierre játszmájának leleplezése a forradalmár míto­szának abszurditását is jelzi. „Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált bennünket"²² – mondja a forra­dalomcsináló Danton. A forradalom valódi dialektikája (objek­tív szükségszerűség és szubjektív akarat összekapcsolódása) fo­galmazódik meg itt, szemben a forradalom mitológiájával, ahol az eszményi jövő a folyamatok kiindulási alapja: az eszmény az elsődleges, a valóság – mely úgyis átalakításra kerül – a másod­lagos. A mitikus képzet szerint az egész olyan egyszerű, mint amikor régi, használhatatlan ruhánk helyett újat varratunk. A forradalmár ebben a folyamatban úgy jelenik meg, mint szabó­legény, aki az eszményi jövendő előre kész szabásmintája alap­ján vágja, szabdalja a vágyott új rend körvonalait. Csakhogy a forradalom mitikus ködében az eredeti – vélt vagy valós, sok­szor csak homályosan sejtett – kontúrok mentén megmaradni ritkán sikerül. (A forradalom mint varróműhely képét idézi fel ironikusan Büchner is: „. . . Barère pedig varr majd egy carmagnole-t, s a vérzubbonykát a Konvent nyakába akasztja."²³ )

A Danton halálában a forradalmár-szabólegény alakja és maga az eszményin alapuló mitikus képzet többszörösen is képtelenné válik. Az az ellentmondás, miszerint a Megvesztegethetetlen erénye a terror gyakorlatában ölt testet, azt igazolja, hogy megvalósulása során az „emberarcú" eszmény gyilkosan emberellenessé, végzetesen embertelenné is válhat. A darab egészében pedig magának az eszményinek a megvalósíthatósá­ga, vagyis a teleologikus történelemformálás is kérdésessé, végső fokon lehetetlenné válik. „Az egyes ember csak hab a hullámon, a nagyság puszta véletlen, a lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a leg­főbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség."²⁴ – írja sokat idézett levelében Büchner. Az abszurd világ tehát tervezhetetlen és irányíthatatlan.

Az abszurd lényegileg mond ellent minden mitikusnak. A mítosz az ember számára nem érthető dolgok, jelenségek ma­gyarázata. Magyarázat arra, amire nincs magyarázat. Az isme­retlen – vagy még inkább az alig ismert – mindig félelem, szo­rongás forrása. A mítosz ismerőssé teszi az ismeretlen jelensé­geket azáltal, hogy mondanivalója van a dolgok mineműségé­ről, a jelenségek, folyamatok összefüggéseiről, az okokról és cé­lokról. Az ily módon kezelhetővé vált valóság – biztonságos. A mitológia a mikro- és makrokozmoszt áttekinthetőnek és rende­zettnek tünteti fel, ahol az egyes embernek meghatározott, jól körülhatárolható helye és funkciója van.

Az abszurd ellenben a képtelenség, a lehetetlenség, a hihetetlenség élményével szembesíti az embert. Az abszurd ábrázo­lás akkor éri el igazi célját, amikor azokat a tényeket sikerül ért­hetetlen, képtelen, ezért riasztó dolgokként bemutatnia, ame­lyeket az ember a legismertebbnek, így a legbiztonságosabbnak hisz. A latin szó (absurdus) eredetileg melléknév, jelentése: kel­lemetlen. S valóban, az abszurd világ mindig elviselhetetlenül kellemetlen, iszonyatos, rémisztő – menekülésre ösztönöz. Me­nekülésre vagy ha ez lehetetlen, a sarokba szorítottság végső el­szántságával szembefordulásra, lázadásra, harcra kényszerít. (Persze, mire az abszurd ábrázolás teret nyer a művészetekben, az emberek némiképp hozzászoktak az irracionalitáshoz, így az abszurd alkotásokkal való találkozásuk – legalábbis ami a külső megnyilvánulásokat illeti – fegyelmezetten, némiképp enerváltan megy végbe. Sőt, mivel az abszurd és a vele gyakran együtt járó groteszk ábrázolás többnyire rendkívül kreatív, az így felidézett valóság még mulatságos és szórakoztató is lehet. Ám a nevetés is ambivalens: a kellemetlenség mindig kísérő él­mény marad.) A kellemetlen feszültségtől a személyiség szaba­dulni igyekszik, valamit tennie kell. Vagy az abszurd világot, vagy, ha az nem megy, saját abszurd viszonyát a világhoz, vagyis önmagát kell megváltoztatnia. A „változtasd meg él­ted"²⁵ Rilke által megénekelt nietzschei gondolata és az ab­szurddá, irracionálissá váló világ kölcsönhatásban van egy­mással.

Abszurd és mitikus tehát kizárja egymást. Az abszurd és a mitikus világfelfogás lényegi ellentéte ugyanakkor lényegi összetartozáson alapszik. Mindkét esetben a valóság megisme­réséről, megértéséről van szó, vagyis a valósághoz való vi­szonyról és nem magáról a valóságról. „Az abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kí­vánságának szembekerülése, amely világosságot akar. Az ab­szurd épp annyira függ az embertől, mint a világtól" – írja Ca­mus. Ha a világot abszurdnak látjuk is, ez nem jelenti azt, hogy nincs remény a rend, az egység és a koherencia újbóli fölisme­résére, a biztonság megtalálására. Sőt, egyedül az abszurd világ okozta negatív feszültség ösztönözhet ennek keresésére.

A világ abszurditásának bemutatása a legforradalmibb al­kotói gondolat, ami csak megszülethetett a másodgenerációs forradalmi korban. A logikáját tekintve paradox, lélektanára nézve skizoid, kifejezésmódjában abszurd mű a legadekvátabb s egyben legradikálisabb valóságábrázolás eredményeként jött létre. Büchner a Danton halálában a mitologikussal szemben az abszurd, képtelen, őrült világ kifejezésére vállalkozik. „Kilyug­gatott világának"²⁶ üzenetét úgy lehet értelmezni: szörnyű, elvi­selhetetlen a világ, mert hasadás van valóság és a valóságot köz­vetítő tudat, reális és ideális között. Változnia kell a világnak, változnunk kell nekünk, önmagunknak, mindnyájunknak, hogy a kizökkent világ újból otthonos legyen.

Mi ez, ha nem a katarzis lényegi megjelenése? Büchner műve abban is paradox, hogy miközben az epikus színház előd­jeként tagadja a katarzis lehetőségét, darabjának dinamikája mégis a legtisztább katarzis érzelmi és gondolati élményét idézi fel. A katarzis alapja itta modern ember és a modern világ prin­cípiumainak: a szabadságnak és a fejlődésnek erkölcsi érték­ként való felmutatása. Büchner úgy szakít a mitologikus történe­lem- és valóságszemlélettel, hogy a mítosz adekvát jegyeit meg­őrzi, és új, mélyebb-igazabb tartalommal gazdagítva erősíti meg azok érték mivoltát.

Ami vereséget szenved ebben az abszurd értékrendben, az a formális ész. A modern ember mitológiája nem elégszik meg a mese megnyugtató élményével, a modern mitológia az univer­zum rendezettségét elsődlegesen annak ésszerűségében látja. Nincs olyan jelenség – sugallja ez a mitikus szemlélet -, amely­nek magyarázatát ne adná meg előbb-utóbb valamely tudo­mány; nincs olyan tudományos igazság, mely ellentmondana a formális ész logikájának. A tudományos elméletek funkciója ugyanaz, mint korábban a mitikus meséknek: megpróbálják renddé átalakítani a világ káoszát. A modern mitológiát ezen a pontján éri a legnagyobb támadás Büchner darabjában; a racio­nalitás mint a valóságértés és átalakítás totális elve kénytelen le­tenni a fegyvert az abszurd-irracionális valóságábrázolás előtt.

Kosztolányi – a darab fordítója – írta:

„A történelem egy kórtani fejezete tárul elém, mikor min­denki megtébolyodott, s a tömegőrület elérte tetőfokát. Chesterton azt írja, hogy őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét. Ez a ragyogóan elmés meghatározás különösen áll a fran­cia forradalomra. Akkor valóban az észt ültették a trónra, érte­lemmel akarták korlátozni az életet. Ez nem sikerült. Az élet sokszerűbb, sokszólamúbb, semhogy egyetlen képlettel meg le­hetne oldani.

Itt az ész tébolyában azonban van valaki, aki nemcsak az eszét nem tudta teljesen elveszteni, hanem érzéseit, emberies­ségét, belátását sem, s ez a tragédiája."²⁷

Jegyzetek

A címben szereplő idézet forrása: Büchner: Danton halála. In: Georg Büchner Művei. Európa, 1982. p. 26.

1 Kosztolányi, mint a darab fordítója, több tanulmányt is írta Danton haláláról. Ez az idézet a Színházban jelent meg, 1928-ban.

2 A cenzúra beavatkozása nagy visszhangot váltott ki. A Nyugat 1928-ban több írást is közölt a darabról és az előadásról, melyet a modern színház egyik úttörője, Karlheinz Martin állított színpadra. Schöpflin és Tersánszky írása is a Nyugatban jelent meg.

3 Lásd fenn.

4 A népi nevetéskultúráról M. Bahtyin írt rendkívül érdekes tanulmá­nyokat. In: Bahtyin: A szó esztétikája. Gondolat, 1976.

5 Büchner: i. m. p. 16.

6 Büchner. Levelek. I. m. p. 205.

7 Büchner életrajzáról, így politikai tevékenységéről lásd Walkó György: Georg Büchner kilyuggatott világa című tanulmányát. In: Büch­ner: i. m. Utószó.

8 Büchner: i. m. p. 29.

9 Vö. Graves: A görög mítoszok. Európa, 1970. pp. 35-36.

10 Françoise Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Mérleg sorozat. Európa, 1986.

11 Orwell: 1984. Európa, 1989. p. 274.

12 Hahner Péter: A francia forradalom sztálinista értelmezéséről. Kritika, 1989/7.

13 Büchner: jegyzetek. Összeállította Fodor Géza. I. m. p. 284.

14 Büchner: i. m. p. 44.

15 Büchner: i. m. p. 9.

16 József Attila: Levegőt!

17 Büchner: i. m. p. 58.

18 A lélektani játszmákról lásd Eric Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1987.

19 Büchner: i. m. p. 19.

20 Büchner. i. m. pp. 27-28.

21 Berne: i. m. p. 82.

22 Büchner: i. m. p. 34.

23 Büchner: i. m. pp. 26-27.

24 Büchner: i. m. p. 271.

25 Rilke: Archaikus Apolló-torzó.

26 Walkó: i. m. p. 259.

27 Kosztolányi írása az Új idők 1929. október 14-i számában jelent meg.

A fegyveres SS kialakulása

Hitler nem sokkal hatalomra jutása után, 1933. március 17-én hozta létre müncheni harcostársaiból az „SS-Stabwache Berlin"-t, amely­nek feladata az ő személyes biztonságának védelme volt. 1933 kora őszén ez az egység a „Wachtbataillon Berlin" nevet kapta, majd a szeptemberben megtartott nürnbergi pártnapokon Hitler engedélyez­te, hogy az egység az ő nevét vegye fel. Ebből a magból fejlődött ki 1944-re a közel egymilliós Waffen SS-birodalom.

Kialakulásában igen nagy szerepet játszottak a Harmadik Biro­dalmon belüli hatalmi harcok. Eleinte Himmler SS-e az SA riválisaként kapott komoly támogatást. Majd a „hosszú kések éjszakáján" történt leszámolás után az így megszerzett pozíciót kihasználva építette ki saját hadseregét. Jellemző például, hogy a Röhm meggyilkolásában tevékenyen résztvevő Sepp Dietrich érte el a Waffen SS-ben a leg­magasabb rangot, az SS-Oberstgruppenführerit. Az SS állam volt az államban, rendőrattasékat küldött külföldi német követségekre, ezek­kel önálló külpolitikát folytatott, saját hírszerzéssel, saját üzemekkel stb. rendelkezett. Himmler presztízskérdést csinált abból, hogy kihar­colja saját elitalakulatainak: mindig jobb felszereléssel rendelkezze­nek, mint a Wehrmacht csapatai. Ezt a saját utas politikát sokszor a német hadsereg érdekei fölé helyezte.

De vajon mi motiválta az egyszerű közkatonákat, különösen a nem német nemzetiségűeket, hogy belépjenek a fegyveres SS-be? A válaszokat keresve akkor jutunk közelebb a megoldáshoz, ha a Waf­fen SS legjellegzetesebb toborzási területeit csoportonként mutatjuk be. (Az indokok bemutatásánál azt a módszert követem, hogy az egyes csoportokban csak az arra a csoportra jellemző okokat tárgya­lom, míg a végén foglalkozom azokkal az általános emberi motivá­ciókkal, melyeket a német propaganda mesterien használt ki.)

A birodalmi német SS-katonák

Először is azt a paradoxont kell feloldani, hogy a német propagandá­ban legyőzhetetlennek hirdetett német hadsereg legkiválóbb alakula­tai állományának alig több mint fele volt német nemzetiségű, és az alakulatok majdnem felénél csak egyes keretegységek, illetve a tisz­tek és főtisztek voltak birodalmi németek, bár tagadhatatlan, hogy a Waffen SS legjobban felszerelt és legnagyobb harcértékű egységei­nek döntő része az ő soraikból került ki. A belépési feltételek, különö­sen kezdetben igen szigorúak voltak; kitűnő fizikai állapot, 178 cm-nél magasabb termet, ép fogazat stb.

Talán a birodalmi németeknél a legkézenfekvőbbek belépésük indítékai. Azokat a katonákat, akik az elkerülhetetlen szolgálatot a pa­raszthadseregnek aposztrofált Waffen SS-ben teljesítették, rendkívül vonzotta a háború utánra ígért földszerzési lehetőség Keleten. Szinte közismert volt abban az időben Hitler terve, mely szerint például a Krím-félszigetet német parasztokkal kívánta benépesíteni. Ebben a tekintetben tehát valóban igaza volt a német propaganda egyik szóla­mának, amely a német katonát a kereszteshadjáratok huszadik szá­zadi folytatójaként mutatta be.

A Harmadik Birodalom területén kívül élő népi németek

A Harmadik Birodalom felemelkedésével, külpolitikai befolyásának növekedésével párhuzamosan kezdte meg a német kisebbség ügyei­vel való foglalkozást. Miután a világháború kitöréséig a legnagyobb tömbben élő német népcsoportokat, Ausztria és a Szudéta-vidék be­kebelezésével már integrálta, fokozódó érdeklődése ekkor fordult Kö­zép- és Délkelet-Európa, Magyarország, Románia, Horvátország, Szlovákia felé. Mindegyik szövetségesére olyan szerződéseket kényszerített, amelyek súlyosan sértették ezen országok szuverenitását, amennyiben a német nemzetiségű állampolgárok az SS-ben teljesí­tették katonai szolgálatukat. A német megszállás alatt levő Bánátban természetesen ilyen szerződésekre nem volt szükség. A toborzások oly „hevességgel" folytak, hogy például egyes olyan német nemzeti­ségű magyar állampolgárokat, akik a magyar hadseregben kívántak szolgálni, erővel kényszerítettek a Waffen SS-be. Itt is, mint a kelet­európai régió annyi más népénél, rendkívül ügyesen kihasználták a nemzetiségi ellentéteket és az egykori kisebbségi sorsból származó indulatokat. Nem véletlen, hogy a jórészt bánáti svábokból álló 7. SS-Freiwitligen-Gebirgs-Division „Prinz Eugen" egész idő alatt Tito parti­zánjai ellen harcolt. Felhasználták továbbá az egységek bevetésénél a népi németek terep- és környezetismeretét, hiszen a magyarországi és erdélyi németekből rekrutálódott 8. SS-Kavallerie-Division „Flórian Geyer" és a 22. SS-Freiwilligen-Kavallerie-Division egységeit Ma­gyarországon vetették be, ezek az egységek a budapesti csatában semmisültek meg. Szintén magyarországi németekből toborozták és Magyarországon vetették be a 18. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel"-t.

A Waffen SS-be történő sorozáskor nagy hatásúnak bizonyult a népi németek körében Goebbels propagandája. Sokak számára két­ségkívül hatalmas vonzóerőt jelentett, hogy Európa domináns nagy­hatalma oly hevesen érdeklődött irántuk, és hogy kis csatlósállamok hadseregei helyett a legyőzhetetlen német hadseregben harcolhat­nak. Ezt a motivációt a nemzeti érzelmek mellett az is elősegítette, hogy az SS-toborzók már a háború idejére gazdasági segítséget ígér­tek a katona családjának is.

A megszállt Nyugat-Európában toborzott önkéntesek

1940. június 22-én Compiègne-ben aláírták a francia fegyverszüne­tet. Ezután a kontinentális Európa nyugati felében csak megszállt álla­mok vagy szövetségesek helyezkedtek el. Első pillantásra talán ne­héz megérteni, hogy ezen államok polgáraiból miért álltak be oly so­kan a megszálló német hadseregbe. A differenciáltabb válasz kedvé­ért nézzük a megszállt nyugat-európai országokat külön-külön.

„Fajrokon népek" megjelöléssel illette a korabeli német termino­lógia a megszállt germán államok (Norvégia, Dánia, Hollandia és Flandria) lakosságát. Az ő esetükben látta a legkönnyebb módját a to­borzásnak, felelevenítve a ködbe vesző közös germán múltat. S ezen országokból igen sok önkéntes érezte úgy, hogy eleget kell tennie en­nek a felszólításnak. 1940 szeptemberében veszi kezdetét a későbbi 5. SS-Panzer-Division „Wiking" elődjének felállítása dán, norvég, hol­land és flamand önkéntesekből. Egyharmadában szintén skandináv önkéntesekből toborzódott (a másik kétharmadot pedig erdélyi néme­tek adták a 11. SS-Freiwilligen Panzer-Grenadier-Division „Nordland" egységben). Leginkább azonban a hollandok „tettek ki" magu­kért; több mint két hadosztályra való erővel járultak hozzá a végső győzelemhez. (Némi malíciával meg kell jegyeznem, hogy a több mint 100.000 holland és flamand önkéntesről ma nem kívánnak tudni.) Va­lóban fel kell tehát tételeznünk, hogy a komoly német támogatással dolgozó náci pártok jelentős sikereket értek el, különösen az ifjúság körében. Sokakban tényleg felmerülhetett egy „az alsóbbrendű fajok" elleni pángermán összefogás eszméje.

Különleges helyet foglaltak el a palettán a vallonok. Vezetőjük Leon Degrelle, aki az SS-Standartenführeri rendfokozatig vitte, állan­dóan bizonygatni próbálta, hogy ők is germán származásúak, csak, sajnos, francia hatásra ellatinosodtak. Degrelle el is érte célját, hiszen a cserkaszi katlancsata után kiváló harci erényeiért abban a megtisz­teltetésben részesült, hogy Hitler úgy nyilatkozott: ha valaha fia lenne, azt kívánná, hogy olyan legyen, mint Degrelle.

A franciák esetében is sikerült megtalálni azt a közös történelmi hőst Nagy Károly személyében, aki szimbolikusan egyesíteni tudta a két nép erőit a nagy keleti háborúban. Ezért is kapta a francia SS-alakulat a 33. Waffen-Grenadier-Division der SS „Charlemagne" nevet.

A nyugat-európai önkénteseknél a jobb életviszonyok mellett ta­gadhatatlanul más szempontokat is figyelembe kell venni, ha azt vizs­gáljuk, miért léptek be a megszálló állam katonái közé. Fontos lélek­tani szempont lehetett az, hogy igya vesztes oldalról a győztesnek tű­nők közé kerültek át. Különösen a fiatalok között – és az ő megdolgo­zásukra a propaganda mindig különlegesen nagy súlyt fektetett- ha­tott a „kereszteshadjárat a bolsevizmus ellen" legendája, az a tudat, mely szerint ők az európai kultúrát védik meg Ázsiától és a plutokra­ták, a zsidók mesterkedésétől.

Az európai szövetséges államokból toborzottak

A német hadsereg vesztes csatái, hatalmas ember- és anyagveszte­ségei, Olaszország kiugrása, Magyarország béketapogatózásai mind arra ösztönözték az SS legfelsőbb vezetését Himmlerrel az élén, hogy megbízható német parancsnokság alatt álló, német fegyverekkel fel­szerelt SS-alakulatokat hozzon létre. Hiszen addig csak egy finn ön­kéntes brigádjuk és egy gyenge szlovák SS-alakulatuk volt szövetsé­ges államaikból.

Mussolini kiszabadítása után létrehozza az ún. Salòi Szociális Köztársaságot. Ennek meg kívánja teremteni az önálló fegyveres ere­jét is. Ezért hozzák létre 1944-ben a 29. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulatot. Azonban az olasz katonák ismert 2. világháborús harckészsége, a háború olasz szempontból vett céltalansága és a bu­kott Mussolinihez való hűség értelmetlensége miatt ez az alakulat soha nem került bevetésre.

Egészen más a helyzet Magyarország esetében. Szálasi hata­lomátvétele után, aki feladatának a nemzet totális hadba állítását te­kintette, négy Waffen SS-hadosztály felállítását tervezték. Ebből azonban csak kettő valósul úgy-ahogy meg, a 25. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hunyadi" és a 26. Waffen-Grenadier-Division der SS „Hungária". A hivatalos megfogalmazás szerint ezek az alakulatok a Magyar Királyi Honvédség önkénteseiből alakulnak meg, továbbra is magyar alárendeltségben maradnak, a szolgálati nyelv a magyar lesz; csupán a kiképzésről és a fegyverzetről gondoskodik a német fél. Úgy tervezték, hogy ezen alakulat, miután Sziléziában Neuhammer térsé­gében megkapta kiképzését, visszatér Magyarországra, és mint elit­egység vesz részt Magyarországnak a Vörös Hadseregtől való meg­tisztításában. A háború azonban ezen terveket meghiúsította.

Az alakulat katonáit a belépésre részben az ígért jobb ellátás ösztönözte, részben pedig az, hogy nem sok illúziójuk lehetett egy esetleges szovjet katonai megszállás következményeiről. Hiszen a magyar tömegtájékoztatás a két világháború között mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy kellően elrettentő kép alakuljon ki a szovjetunió­beli viszonyokról, és ehhez bizony a tényeket nem is nagyon kellett el­ferdíteni. Mégis, a legfontosabb tényezőnek azt kell tartanunk, hogy ezzel a belépéssel sokan több hónapra – míg kiképzésüket töltötték – mentesültek a közvetlen frontszolgálattól. A nyilasok kezében levő or­szágrész viszonyainak ismeretében nyilvánvaló, hogy egy felbomló­ban lévő hadseregből igen sokan használják ki a legális „dezertálási" lehetőséget. Ezért kellett már nem sokkal a toborzás kezdete után megszigorítani az „átjelentkezést". Hiszen a reméltnél sokkal többen jelentkeztek.

Magyarországon egyébként négy nagyobb hullámban zajlott a rekruták sorozása. Az első három alkalommal úgyszólván csak népi németeket toboroztak. Az első szervezést egy 1942. február 12-én a magyar és német szervek között létrejött megállapodás szabályozta. Ennek értelmében a Volksbundnak joga van 20.000 népi németet az SS számára toborozni. Itt még több megszorító intézkedés vonatko­zik a bevonulókra, ezek közül legsúlyosabb a magyar állampolgárság elvesztése. A legtöbb jelentkező – a bevonultak több mint fele – Bács-

Bodrog megyéből származott. A toborzás igen sikeres volt, március­ban már több mint 20 000 jelentkezőt tartottak nyilván. A hasonló kö­rülmények között zajlott, 1943. májustól-1944. februárig tartó máso­dik toborzás alkalmával szintén közel 20 000-en vonulnak be. Itt már azonban engedélyezték, hogy a honvédségben szolgálók is jelent­kezzenek. A magyar katonai és politikai vezetés egyaránt támogatta a Volksbund-vezetők bevonulását. A harmadik toborzásra az 1944. március 19-i német megszállás után került sor, ez azonban már in­kább kényszersorozás volt. Ezt az 1944. április 14-én aláírt Csatay-Wesenmayer szerződés szabályozta. A legjelentősebb változás az eddigi feltételekkel szemben, hogy az SS-be lépők nem veszítik el magyar állampolgárságukat. A hovatovább razziákon begyűjtöttek száma ebben a körben kb. 50-55.000 fő volt. A negyedik hullám 1944 novemberében bontakozott ki. Oka az volt, hogy Magyarország kép­telen volt megfelelően felfegyverezni a hadköteleseket. A hadosztá­lyok felállításáról Beregffy Károly hadügyminiszter 1944. november 10-én kiadott parancsa intézkedik. Az alakulatok parancsnokai között voltak olyan hírhedt személyek akik, mint pl. Feketehalmy-Czeydner Ferenc és Grassy József, részt vettek az újvidéki ún. „partizánvadá­szatban", és a vizsgálat előtti időben igen magas SS-rangot értek el. A magyar SS-hadosztályokba és egyes SS-kötelékekbe tartozó ala­kulatokban összesen kb. 40.000 magyar vett részt.

A szövetséges Horvátországban az SS-alakulatok felállításánál egészen más szempontok vezették a németeket. Hiszen a horvátok úgy érezték, hogy a két világháború közötti délszláv államban a szer­bek elnyomták őket. És most, hogy a XI. század óta újra létezik az önálló Horvátország, törleszteniük kell az elszenvedett sérelmekért, és a szerbek deportálásával létrehozhatják a horvát nemzetállamot. Ezért rendkívüli előzékenységgel bocsát a horvát vezetés komoly em­beranyagot SS-hadosztály létrehozásának céljára. Ezekből a kato­nákból hozzák létre a 13. Waffen-Gebirgs-Division „Handschar"-t, a 24. Waffen-Gebirgs-(Karstjäger)-Division der SS-t, illetve kísérletet tesznek a 23. Waffen-Gebirgs-Division der SS „Kama" létrehozására. Ezek az alakulatok a horvát reguláris hadsereg egységeivel együtt­működve vesznek részt a Tito vezette partizánegységek elleni har­cokban. Megjegyzendő, hogy a szerb partizánok és polgári lakosok ellen ezek az egységek követik el a legkegyetlenebb atrocitásokat.

A megszállt Szovjetunió lakosai

Talán az első látásra a legbonyolultabb kérdés, hogy a Szovjetunió polgárai közül miért működtek együtt több mint 600.000-en fegyvere­sen a németekkel. Azonban csak az első pillantásra olyan homályos ez a pont. Valójában a volt szovjet állampolgárok cselekedeteinek in­dítékai is több alapvető csoportra oszthatók.

Az első csoportba a balti államok és Ukrajna tartozik. A háború ki­törése előtt alig egy évvel megszállt balti államokban az NKVD terror­ja, a frissen elveszített függetlenség, százezreknek kis és nagy ma­gántulajdonuktól való megfosztása – mindez a szovjet hatalmat nem pusztán „nemzetietlenítő" hatalomként, hanem szociális ellenfélként tüntette fel e százezrek szemében. A két világháború közötti beren­dezkedés nacionalista jellege is arra predesztinálta őket, hogy a né­meteket felszabadítóként fogadják és maximális támogatásban ré­szesítsék. A németek bevonulása után mindegyik balti államban – né­met irányítás alatt – újjászervezik a rendőrséget, belső karhatalmi ala­kulatok jönnek létre. Ezek képezik a későbbi balti SS-hadosztályokat, mint a lett 15. Waffen-Grenadier-Division der SS, a 19. Waffen-Grena­dier-Division der SS, az észt 20. Waffen-Grenadier-Division der SS.

Az észtek egy zászlóaljjal, az ún. Narwa zászlóaljjal képviseltetik magukat a 11. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Nordland"-ban. Az egykori önálló észt légierő tagjai részt vesznek a Luftwaffe repülő- és légelhárító egységeiben. A finn hadseregben is 1944 júliusában két zászlóalj szolgál, kb. 2.600 fővel. Jelentős számban al­kalmaz a német haditengerészet és légierő észt női és ifjúsági se­gítőket.

Lettországban szintén igen komoly alakulatokat állítottak fel, a már fentebb említett két SS-hadosztályon kívül egy harmadikat is ter­veztek. A német biztonsági szervekkel igen szorosan együttműködő rendőri alakulatok nagyban segítették a német csapatokat. Nem vé­letlen, hogy ebben a térségben nem volt a háború folyamán komoly németellenes partizántevékenység.

Litvániában egy SS-légió alakult kb. 5.000 fővel, míg a Wehrmachtnál kb. 14.000 litván teljesített szolgálatot. Ugyanakkor feltétle­nül említenünk kell, hogy a Szovjetunió területén felállított koncentrá­ciós és gyűjtőtáborok őrszemélyzetének igen jelentős része volt litván.

1944-ben és 1945-ben a kurlandi zsákba bekerített német csapa­tok hatalmas támogatást kaptak a balti államok lakosságától, csak így volt lehetséges, hogy a bekerített 16. és 18. hadsereg hosszú hóna­pokig kitartson.

Az ukránokban szintén élt még az 1918-20 közötti függetlenség emléke. Továbbá a német fajelmélet a szlávságon belül az ukránokat tartotta a legkevésbé „alsóbbrendű" etnikumnak. A hatalmas területe­ken a rend fenntartását, a partizánok elleni harcot már 1941 végétől ukrán egységekre bízták. Ezekből a rendfenntartó alakulatokból jön létre a galíciai ukránokból toborzott 14. Waffen-Grenadier-Division der SS. Szintén egy rendfenntartó egységből jön létre a hírhedt SS-Sturmbrigade „Dirlewanger", amely a 36. Waffen-Grenadier-Division der SS alakulat magját képezte. Ez a Dirlewanger-féle brigád oly ke­gyetlenséggel vett részt az 1944-es varsói felkelés leverésében, hogy Bach-Zelewsky SS-Obergruppenführer und General der Polizei kénytelen ezt az alakulatot a frontvonalból kivonni. Az ukránok visel­kedésénél igen fontos szempont azt is megemlíteni, hogy a kollektivi­zálás alkalmával elpusztultak nagy része ukrán volt. Ukrajnában az első világháború után is német segítséggel jött létre az ukrán állam, il­letve a sok száz éves közös történelem miatt tapintható volt az orosz-ellenesség.

A német hadseregben és a fegyveres SS-ben igen nagy szám­mal vettek részt tatárok, kaukázusi népek és a német terminológiában turkesztáni népeknek nevezett etnikumok (kirgizek, türkmének, üzbé­gek, kazahok és tadzsikok). Már 1941 decemberében hadifoglyokból hozták létre a kaukázusi muzulmán légiót, közel 23.000 fővel. Nagyjá­ból ezzel egy időben 14.000, illetve 11.600 fővel létrejön a grúz és ör­mény légió. Majd 1942-ben krími és volgai tatár alakulatokat hoznak létre. Mint kisegítő alakulatok (építés és szállítás), továbbá mint har­coló egységek a Wehrmachtnál és a fegyveres SS-nél kb. 105.000-en teljesítettek szolgálatot, így történhetett meg, hogy a Normandiában partra szálló szövetséges csapatok meglepődve tapasztalták, hogy német egyenruhába bújtatott ázsiai katonák állnak velük szemben. A mohamedán katonák lelki harckészségének fokozásában a leplezet­lenül németbarát jeruzsálemi főmufti is kivette részét. Ugyanakkor ta­gadhatatlanul fontos volt az, hogy a bevonuló német hadsereg egyik első dolga volt engedélyezni a lakosságnak vallásuk gyakorlását.

Természetesen a szociális és politikai szempontok szerepét hiba lenne alábecsülni. Különösen könnyű volt von Pannwitznak a cári időkben kiváltságos és a polgárháborúban is elsősorban a fehérek ol­dalán részt vett kozákokat a németek oldalára állítani.

A váratlanul magas német veszteségek arra kényszerítették a német vezetést, hogy engedjenek az ortodox fajelméleti értelmezés­ből. Ezért merül fel bennük, hogy hadifoglyokból német oldalon har­coló orosz hadsereget állítsanak fel. Az emberanyagot biztosította, hogy 1941. december végéig három és fél millió szovjet katona esett német hadifogságba.

A németek szervezését segítette, hogy még 1933 februárjában Berlinben A. P. Szvetozarov megalakítja az orosz nemzeti-szocialista mozgalmat, amely a Szovjetunió elleni támadás után azonnal ott is megkezdi propagandáját. A mozgalom élére az 1942. július 12-én fog­ságba esett A. A. Vlaszov állt. Ö az egyik aláírója az ún. szmolenszki felhívásnak, melyet 1942. december 27-én bocsátottak ki. Ebben a felhívásban felszólítja az orosz népet, harcoljon a németek oldalán Sztálin és a bolsevizmus ellen, vegyen részt tevékenyen hazájának felszabadításában egy új, demokratikus, szabad, a németekkel barát­ságban élő Oroszország megteremtésében. Vlaszovék elég lassan tudták csak legyőzni a németek vezető köreinek bizalmatlanságát, ezért az Orosz Felszabadító Hadsereg lassan szerveződött. Csak 1944 augusztusában kezdik el szervezni a nagyrészt orosz és fehér­orosz önkéntesekből álló 30. Waffen-Grenadier-Division der SS-alakulatot. 1943-44 folyamán a hadi helyzet fokozatos romlásával a né­metek egyre sürgetőbbnek érzik, hogy elhárítsanak minden akadályt a hadseregszervezés útjából. így 1944. november 14-én Prágában Vlaszovék kibocsátanak egy manifesztumot „Az orosz nép felszabadítási komitéjának megalapításáról". Ebben a manifesztumban né­met győzelem esetére Vlaszovék egy demokratikus, szociális-jóléti, a magántulajdon elvére épülő, független Oroszország megalapítását ígérik. A 200.000 főre tervezett hadsereg végül is nem alakul meg. Egyes hadosztályai azonban a végsőkig harcolva esnek 1945. május folyamán hadifogságba.

Ha magunk elé idézzük a szovjet hadifoglyok körülményeit a fo­golytáborokban, gyárakban és bányákban, nem nehéz megérteni, hogy számosan megragadták az alkalmat, hogy ebből a reménytelen környezetből kiszabaduljanak. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, amit emlékirataiban Walter Schellenberg SS-Brigadenführer, az SD-Ausland vezetője fogalmazott meg, miszerint sok elfo­gott kém és hadifogoly, akinek megmutatták a német lakosság élet­színvonalát, vállalkozott a Szovjetunió elleni aktív harcra…

Összegzés

Gyűjtsük össze végül mindazokat a szempontokat, amelyekkel ez az erőszakszervezet az embereket arra motiválta, hogy tagjai közé lépje­nek. Itt elsősorban azokra a tényezőké gondolok, amelyek minden fel­sorolt csoportban többé-kevésbé megtalálhatók.

1. A kaland. A Waffen SS-be belépők átlagos életkora viszonylag alacsony volt, rendkívül hatott rájuk a nagy vállalkozás, a nagy kaland vonzása. Jellemző például a 12. SS-Panzer-Division „Hitlerjugend" halált megvető bátorsága Caen térségében, illetve a falaise-i zsákból való kitöréskor. Ezek a szinte még gyermekek nem is érzékelték, nem fogták fel az életveszélyt, s többnyire azt sem, hogy milyen ügyet szol­gálnak.

2. Az egzisztencia. Abban az időben az egész kontinentális Euró­pában, mely valamely formában Németországhoz kapcsolódott, be­vezették a jegyrendszert. Ilyen viszonyok között rendkívüli vonzerőt jelentett a magasabb ellátás, az SS-katonákat megillető jobb javadal­mazás.

3. A német propaganda hatása. Ez állandóan azt sulykolta, hogy Németország az egész európai kultúráért száll harcba az ázsiai hor­dákkal szemben (ázsiai népek esetén az ellenségkép csak a bolsevizmusra korlátozódott). Úgy ábrázolták, hogy e harcban tudásához mérten mindenkinek szent kötelessége részt venni. Európa összes népének nagy összefogását igen gyakran hasonlították a keresztes­hadjáratokhoz és a harcban részt vevő katonákat a kereszteslova­gokhoz.

4. Menekülési lehetőség. Sok katonának az életben maradást je­lentette, ha belép a Waffen SS-be. A hosszadalmas kiképzés több hó­napra lehetővé tette, hogy megmeneküljön a frontszolgálattól, ez a motivációs tényező különösen 1944 végén erősödött fel. Sok katoná­nak lehetőséget adott, hogy megszabaduljon a fogolytáborok borzal­mas viszonyai közül. És ezzel legalább puszta életét megmenthette.

5. A nemzetiségi ellentétek kihasználása. Az első világháborút lezáró hibás határrendezések, az egész Európát újra elöntő naciona­lista kurzus kitűnő lehetőséget adott arra, hogy kihasználják a nemzeti ellentéteket, és a kis népek Németország érdekének megfelelően számoljanak le egymással. Ezen a kategórián belül külön meg kell említeni a Szovjetuniót, amely hódításaival együtt is azt hirdette, hogy megoldotta a nemzetiségi problémákat. Már akkor is nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerült a kis népek „Endlösung"-ja. A Szovjetunión belüli feszültségek szorosan összekapcsolódtak a következő motí­vumcsoporttal:

6. Szovjetellenes érzelmek. A korabeli Európa bőven el volt látva megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb hírekkel és álhírekkel a szovjet rendszer borzalmairól. Állandóan Damoklész kardjaként lebegtették a veszélyt a lakosság feje felett: ha a német hadsereg vereséget szen­ved, egész Európa a bolsevizmus prédájává válik. Azoknak, akik ere­detileg szovjet állampolgárok voltak, nem volt szükségük ilyen fenye­getőzésre. Ok pontosan ismerték, milyen jövő vár rájuk „felszabadu­lásuk" után.

7. Szabadságmozgalmak. Egyes népek nem remélhették, hogy független államot alakíthatnak a szövetségesek győzelme esetén. Ilyen volt például a Subhas Chandra Sose által vezetett Szabad India Ideiglenes Kormánya, ő a német győzelemtől várta – ezért is volt „kormányának" székhelye Berlinben – India angol megszállóktól való felszabadulását. Így jött létre a kb. 2.300 fős Szabad India nevű alaku­lat, amely a 18. SS-Freiwilligen-Panzer-Grenadier-Division „Horst Wessel" hadosztály részeként tevékenykedett. Hasonló célokért har­colt a Koszovóban toborzott albánok alakulata is, a 21. Waffen-Ge­birgs-Division der SS „Skanderbeg".

A fegyveres SS végül is tehát azért tudott komoly sikereket aratni a toborzásban, mert alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, felhasz­nálta a propaganda minden szükséges kellékét, sikerességének talán legfőbb záloga pedig a kiváló anyagi ellátottság volt.

Irodalom

Paul Hausser: Soldaten wie andere auch. Munich Verlag, Osnabrück.

Heinz Höhne: Der Orden unter dem Totenkopt. Die Geschichten der SS. Gütersloh, 1967.

Paul Hausser: Waffen-SS im Einsatz. Plesse Verlag. Göttingen, 1953.

Erich Manstein: Verlorene Siege. Bemard und Graefe Verlag, Koblenz, 1987.

David Littlejohn: Foreign Legions of the Third Reich. R. James Bender Publishing, San Jose, California, 1987.

Sergej Fröhlich: General Wlassow. Markus Verlag, Köln, 1987.

Tilkovszky Loránd: SS-toborzás Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.

Andreas Weissenbach: Az SS magyar alakulatai a II. világháborúban. Kézirat: Hadtudo­mányi Könyvtár, Nyt. sz.: 22880.

Paul Carell: Der zweite Weltkrieg. Delphin Verlag, München-Zürich, 1985.

1. A probléma itt

Bár nem értek egyet azzal, hogy napjainkban az utóbbi négy évtized magyar történelmének pozitívumairól és eredményei­ről csak elvétve esik szó, most mégis a sztálini és posztsztálini típusú rendszerek hibáinak, vétkeinek vagy akár bűneinek sorát szeretném egy tényezővel bővíteni. Úgy gondolom, hogy jelenkorunkra, a mai társadalomra és különösen a po­tenciálisan baloldali politikai erőkre nézve úgyszólván végze­tes következményekkel jár, hogy a megelőző tájékoztatás- és művelődéspolitika elmulasztotta megismertetni velünk a mai kapitalizmus valóságos arculatát. Akik maguk is éltek az ötve­nes évek előtti társadalom viszonyai között, már természet­szerűen jócskán megfogyatkoztak, az azóta felnőtt generá­ciókat viszont többnyire csak töredékélmények és különböző indítékokkal és módon manipulált információk érték.

A szocialista vagy népi demokratikus forradalmaknak ne­vezett gyökeres társadalmi-politikai fordulatok során meghir­detett kulturális forradalmakból leginkább csak az általános alapfokú tömegoktatás valósult meg. A Nyugattól való elzáró­dás és elzárkózás valamint a „béketábor" sokoldalú összeko­vácsolása ugyanakkor nagyfokú szellemi provincializmushoz vezetett, ami az országban felhalmozódó tudást objektíve egyoldalúvá, hiányossá tette, sőt helyenként kifejezetten a tu­datlanság előtt nyitotta meg az utat, és hallatlanul megnövelte a társadalom manipulálhatóságát. Ennek következtében a végrehajtó hatalom által szigorúan felügyelt tömegkommunikáció a hatalom jelentős tényezőjévé, a társadalom politikai akaratát formáló „láthatatlan kézzé" vált. Úgy tűnik, hogy e szerep formai oldalát tekintve mindmáig nem következett be lényeges változás. Olyan kardinális tartalmi kérdésekben vi­szont, mint amilyen a kapitalizmus megítélése is, néhány év, a fiatalabb generációk által is érzékelhetően rövid időszak le­forgása alatt gyökeres átalakulást, úgyszólván 180 fokos for­dulatot tapasztalhattunk. Megítélésem szerint ezzel az ilyen jellegű kérdésekben még 1989 végén is egységesnek tekint­hető tömegkommunikáció az egyik végletből a másikba esett, az egyik rossz koncepciót a másik rossz koncepcióval vál­totta fel.

Nem nagy túlzással a húsz-harminc évvel ezelőtti sajtó­ról elmondhatjuk, hogy benne a kapitalizmus mint általános, totális és végső válságát élő formáció jelent meg, kapitalizmu­son értve a fejlett tőkés országok nemzetállami keretben léte­ző rendszereit, és elutasítva azok gyakorlatának csaknem minden elemét. (A hivatalos ideológia szerint lényegében az OECD-országokban volt kapitalizmus, a béketáborban szo­cializmus, a többieknek pedig csak ilyen vagy olyan orientá­ciójuk lehetett.) Ezek az értékelések persze alapvetően valós elemekre épültek, viszont a merev elutasítással a többé-ke­vésbé dogmatikus társadalomvezetés komoly tanulási lehető­ségektől is elzárkózott, sőt lényegében csak igen korlátozott értelemben vett tudomást arról, hogy a kapitalizmus nem mel­lettünk létezik, hanem velünk létezik, és a kelet-európai és más (fél-)perifériákon megindult szocialisztikus rendszerépítő kezdeményezések nagymértékben a világrendszer azonnal kiiktathatatlan aszimmetriáinak, továbbra is létező egyenlőt­lenségeinek termékei. Ez az egydimenziós, fekete-fehér ka­pitalizmuskép természetesen nem volt hiteles a társadalom tömegei előtt, különösen mivel legvérmesebb hirdetésének időszakában a fejlett tőkés országok soha nem tapasztalt fel­lendülést éltek meg, és érdekes az is, hogy a dogmatikus kapi­talizmuskritika éppen a 70-es évek gazdasági válságával egy időben hagyott alább.

Napjaink közgondolkodása a „szocialistának" neve­zett rendszerek bukását látva idealizált képet alkot a kapi­talizmusról, kisajátítva számára a törvényesség, a haté­konyság, a jólét, a szabadság tulajdonságait. Persze gyak­ran már nemkívánatosnak minősül, s így veszít szerepéből a szocializmus-kapitalizmus fogalmi párosa is, és a polgári de­mokrácia próbakövét alkalmazva a fejlett tőkés országok „de­mokráciáknak", a volt béketábor országai pedig ilyen vagy olyan „diktatúráknak" minősülnek. A lényeg azonban a merev és mechanikus elhatárolódás, a két csoport prekoncepciók alapján történő gondolati elkülönítése és szembeállítása. A különbség pusztán annyi, hogy a régi dogma szerint itt jó volt, és ott nem, az új dogma szerint ott jó, itt pedig nem. Az eredmény is ugyanaz: ahogy korábban a nyugati társadalmak pozitívumairól nem vettünk tudomást, és ezáltal egyoldalúvá váltak ismereteink, most – univerzális, tökéletes és korlátlanul adaptálható modellnek tekintve a kapitalizmust – megfosztjuk magunkat, helyesebben megfosztanak bennünket annak le­hetőségétől, hogy a nyugati társadalmak visszásságaiból, tor­zulásaiból tanuljunk, és – gondolati vagy gyakorlati – követ­keztetéseket vonjunk le. Provincializmus, tudatlanság, mani­pulálhatóság ismét.

Ismét előállt tehát az, hogy az egyik létező rendszer kri­tikája a másik létező rendszer apológiájára épül, ami szük­ségszerűen instabillá teszi a logikai építmény alapzatát. S mi­vel a tömegkommunikáció az így kialakított értékrendet a tár­sadalom kötőanyagává teszi, vagy legalábbis akként feltéte­lezi, a megalapozatlan paradigmák váltogatása következté­ben maga a társadalom válik bármikor kiábrándíthatóvá és destabilizálhatóvá. A posztsztálinista közgondolkodás kez­deti sekélyességének legkézzelfoghatóbb következménye, hogy a politikai köznyelv megfosztatik dimenzióitól, s be­záródik a sztálinizmus, illetve ennek mechanikus ellen­tettje, az antisztálinista-utópista liberalizmus hamis al­ternatívájába. Ezt a leszűkítő és minden érintett számára végső soron megalázó »közmegegyezést« az egyik oldalról a hatalom, a másikról pedig az inszinuáció eszközeivel építik.¹ A váltott délibábok kergetésével és szem elől tévesztésével kialakul az illúziók és kiábrándulások ördögi köre, ami periodikusan vezet a tömegek és tömegmozgalmak csalódottságá­hoz, kifáradásához és kifulladásához, újra és újra előkészítve a talajt a „nemzetmentő" tekintélyuralom vagy bonapartizmus számára.

Kellő ismeretek nélkül kivédhetetlenek a manipuláció azon kezdetleges formái is, amikor egy változtatás vagy újítás mellett a legfőbb érv az, hogy „egy demokráciában, egy jogál­lamban ez így van, egy piacgazdaságban ez így működik …" „Egy jogállamban nem a nép, hanem a parlament választja a köztársasági elnököt." „Egy demokráciában nem működhet­nek a munkahelyeken pártszervezetek." Gyakorlatilag utánjá­rásba sem kerül, hogy az ilyen kijelentésekkel szembeállítsuk a tényeket: a jogállamnak és demokráciának tekintett orszá­gok jelentős részében (Svédország, Egyesült Királyság stb.) nincs is köztársasági elnök, de ha van is, Franciaországban például közvetlenül választják, és az Egyesült Államokban sem a parlament (Kongresszus), hanem a speciális elektori testület. A munkahelyi pártszerveződés tilalmának kritériuma alapján pedig nem minősülne demokráciának mondjuk Olasz­ország vagy az Egyesült Királyság!

A gazdasági rendszerek működésével kapcsolatos félre­vezető kinyilatkoztatások cáfolata már bonyolultabb az előb­bieknél, „utolérésük" nehézsége már a közmondásban sze­replő sánta kutyáéval is vetekszik. A gazdasági liberalizmus képviselői körében tipikus érvelés, hogy a piacgazdaságnak nincs ilyen vagy olyan formája, azaz csak jelző nélküli piac­gazdaság van, amely ab ovo a magántulajdon dominanciáját feltételezi. Ezzel szemben, ezen kívül csakis egy teljesen köz­pontosított, államigazgatás útján működtetett, totális állami tulajdont feltételező modell létezhet. „Nincs harmadik út!" (Lásd erről a Szabad Demokraták Szövetségének program­ját, Kornai János: Indulatos röpiratát, vagy a Népszabadság 1989. december 2-i számának tematikus mellékletében Tara­fás Imre, Kraszna Zoltán és Antal László véleményét!)

E nézet hirdetői a tiszta piacgazdaság és a tervutasításos gazdaság weberi értelemben ideáltipikus modelljét állítják szembe egymással. De még a weberi módszer logikájának következetességétől is eltérnek, amikor az ideáltípusokat a valóságban létezőnek tekintik, és nem a valóságban létező számtalan reáltipikus modell megismerését és megértését szolgáló absztrakcióknak. Nem vizsgálják, hogyan, milyen fel­tételek mellett jöttek létre az egyes rendszerek és mechaniz­musok, nem vizsgálják, milyen rendszerek és mechanizmu­sok léteztek a jelenlegieket megelőzően, és ebből követke­zően azt sem, hogy milyen változások, tendenciák vezethet­nek újabbak kialakulásához. Ha megjelenik is időnként ezen irányzatok számára a valóság, az csak mint a meglevő abszt­rakt modellek kombinációja létezhet. S mivel újabb „ideáltípu­sok" megjelenéséről nem lehet szó, számukra a történelem lezárt, „degenerálódott, s mint egy rossz verkli, már csak a régi nótát képes fújni, s új koordinációk létrehozása helyett legfeljebb »kombinálni« képes a régieket."²

Az a hangzatos kijelentés tehát, mely szerint „nincs har­madik út", több értelemben sem igaz. Egyrészt azért, mert a valóságban csak „harmadik utak" vannak. Sehol nincs és soha nem is létezett tiszta piacgazdaság vagy totális állami­gazgatási gazdaság. Ha sorra vesszük a ma tőkés országok­nak tekintett rendszereket is: az Egyesült Államok, Japán, Svédország, Spanyolország, Dél-Korea, Brazília, Chile, Nigé­ria és a többi az adottságoktól és hagyományoktól függően mind más-más képet mutat, ha olyan fontos mutatók kombi­nációjával jellemezzük őket mint, mondjuk, a nemzeti jövede­lem központosítottsága, az állami tulajdon részaránya, a GDP és GNP aránya a nemzeti termelés és a belföldi felhasz­nálás aránya, vagy a munkanélküliség társadalmilag elfoga­dott rátája. Másrészt pedig az ideáltípusok szintjén sem igaz, hogy nincs harmadik út, vagyis csak a piac és az államigazga­tás létezhet mint az újratermelést koordináló mechanizmus, mert – ahogy arra Marxtól Polányin keresztül a nyugatnémet Zöldekig számtalan gondolkodó rámutat – a reciprocitás vagy az önigazgatás nem azonosítható egyikkel sem, sőt bizonyos feltételek között (és a kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen feltételek!) ezek válhatnak domináns koordinációs mechanizmussá.

2. A problémák ott

Még csak az sem mondható el általában, hogy minél „piacibb" egy rendszer, vagyis minél zavartalanabbul és erőteljesebben működhetnek a többi mellett a piaci mechanizmusok, annál fejlődőképesebb az adott társadalom, annál jobb teljesít­ményt mutat fel. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedben gátat vetettek az állami szerepvállalás és a dolgozói részvétel erősödé­sének, a magánszektor visszaszorulásának, a profithá­nyad csökkenésének (vagyis mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság), ezen lépésekkel csak rela­tív világgazdasági pozíciójuk gyengülését gyorsították fel. A világhírű amerikai menedzser, Lee Iacocca (a Chrysler igazgatótanácsának elnöke, a Ford korábbi vezérigazgatója) nézőpontjából 1984-ben ez így nézett ki: „a szabad kereske­delem nevében tétlenül ücsörgünk, és nézzük, amint Japán módszeresen meghódítja ipari és technológiai bázisunkat. A japánok – egyesítve a kultúrájukban gyökerező adottságo­kat és hatékonyságukat egy sor tisztességtelen gazdasági előnnyel – büntetlenül fosztogatják piacainkat.

Washingtonban ezt laissez faire közgazdaságtannak nevezik, és el vannak ragadtatva tőle. Tokióban más a neve: veni vidi vici közgazdaságtan, s higgyék el, ők még nálunk is jobban el vannak ragadtatva tőle. A japánok jöttek, láttak és győznek. A japánoktól való függőségünk mindaddig növe­kedni fog, amíg valamiféle gyakorlati határt nem szabnak an­nak, hogy elterpeszkedjenek piacainkon."³

„Napjainkban az iparpolitika robbanékony kifejezés. Akárha »Tűz van!«-t kiáltanának egy zsúfolt színházterem­ben. Sok ember pusztán e szó hallatára pánikba esik. Hát nem akarják, hogy Amerika erős és egészséges legyen? Dehogy­nem akarják! De azt szeretnék, ha ez mindennemű tervezés nélkül történnék. Azt szeretnék, ha Amerika véletlenül lenne naggyá.

Az ideológusok azzal érvelnek, hogy valamiféle iparpoli­tika a mi felfogásunk szerinti szabad vállalkozási rendszer vé­gét jelentené. Nos, ez a mi csodálatos szabad vállalkozási rendszerünk jelenleg 200 milliárd dolláros deficittel küzd, köl­tekezése szabályozhatatlanná vált, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig elérte a 100 milliárd dollárt. A meztelen igazság az, hogy a piac nem mindig hatékony."⁴

Iacocca indulatos szavai igazolják Almási Miklós azon megállapítását, miszerint „olykor a legváratlanabb területe­ken születnek meg a konzervatív ideológia és politikai gyakor­lat ellenfelei, gondoljunk az amerikai püspöki kar tiltakozó ál­lásfoglalására a »reaganomics« ellen, vagy olyan nagytekin­télyű gazdasági szakember kombattáns cikkeire, mint Lester Turow (helyesen: Lester C. Thurow. A. L), aki a MITI (helye­sen: MIT. A. L.) tanáraként folytat partizánháborút a hivatalos amerikai gazdaság- és szociálpolitika ellen."⁵ Thurow, az Egyesült Államok rangelső műszaki egyetemének (Massachusetts Institute of Technology, Cambridge (Boston), Massachusetts) professzora és dékánja, több kötetben is rende­zett formában fejtette ki a Iacocca által felvetett kérdések elméleti alapjait. 1980-ban megjelent, The Zero-Sum Society [A zéró összegű társadalom] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikának épp a termelést illetően passzív állami szerepvállalás következtében strukturális problémák sorával kell szembenéznie. Mégpedig elsősorban a termelé­kenység növekedésének lassúságával, amelynek megol­dása a jelentős gazdasági veszteségeknek a politikailag erős érdekcsoportok közötti elosztását tenné szükségessé. Ahhoz ugyanis, hogy hosszú távon az amerikai (a „legpiacibb") tár­sadalom meg tudja őrizni életszínvonalát és világgazdasági pozícióját – vagyis a következő nemzedék ne egy végzetes hanyatlást éljen majd meg -, ahhoz ma kell kevesebbet fo­gyasztani és többet megtakarítani, és lényegesen többet be­fektetni a modern ipari üzemekbe és berendezésekbe.

A „mi a teendő?" kérdésre tehát már 1980-ban megszületett a válasz, a „hogyan?"-ról pedig 1985-ben adott ki vas­kos kötetet Thurow: The Zero-Sum Solution [A zéró összegű megoldás] címmel. A program négy fő pontja a következő volt. 1. Egy ütőképes csapat kialakítása, ami a kormányzati és vállalati menedzsergárda új generációjának gyors kinevelését jelenti, és feltételezi a vállalkozás új értelmezését, és jobb tár­sadalmi viszonyok kiépítését. Ez alatt értendő a cégen belüli partnerség, a hozzáadottérték-maximalizáló szemlelet, a ré­szesedési rendszer és a részletes szakmafelosztástól való el­távolodás. 2. Magas színvonalú munkaerő megteremtése, ami a felsőoktatásban részt nem vevők felzárkóztatását jelen­ti, egyszerre a hatékonyság és az egyenlőség jegyében. 3. Több beruházás és megtakarítás (társadalmi és magán- egy­aránt), amit átfogó költségvetési reformmal, új adórendszerrel és átstrukturált kiadásokkal, mindenekelőtt a védelmi kiadá­sok csökkentésével és az infrastruktúrára fordítót összegek növelésével lehet elérni. 4. Állami iparpolitika, melyben a pél­dát Japán, az ottani MITI (Ministry of International Trade and Industry, Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium) szolgáltatja.

A piaci tőkés rendszer megváltoztatásának szükséges­ségét illetően még tovább megy Robert L. Heilboner, a New York-i új Társadalomkutató Iskola (New School for Social Re­search) professzora, a legolvasottabb amerikai közgazdasági elmélettörténeti könyv (The Worldly Philosophers) szerzője, Thurow szerzőtársa több könyv megírásában, aki szintén az amerikai, és általában a tőkés gazdaság szervi bajainak tekin­télyes és kitartó elemzője. Róla írta Ripp Géza egyik könyvé­ben a következőket: „A posztkeynesiánusok érvelési logikáját követte a neokonzervatív közgazdászok szemében mindin­kább »fekete báránynak« számító Heilbroner is, aki az infláció Galbraith-féle magyarázatára hivatkozva a „politikai akarat« erősítésének a szükségességét hangoztatta a »gazdasági mechanizmus működésének nem kívánt következményeivel" szemben, ami nála a tervezés kiterjesztésével és a piac visszaszorításával volt egyértelmű. »Ha, amint fenntartom, az infláció mélyen gyökerezik a gazdasági rendszerben, vagy ha az infláció deflációs 'gyógymódja' rosszabb, mint maga a be­tegség, akkor csak a további beavatkozást várhatjuk az álta­lam jelzett irányvonalnak megfelelően.« Majd szinte figyel­meztetésként hangsúlyozta: »De amit a konzervatívok képte­lenek meglátni, az az, hogy a tervezésnek nincs alternatívája, ha a kapitalizmust egyáltalán életben akarjuk tartani.« Sze­rinte a jelenlegi helyzetet az átmenet jellemzi az »üzleti civili­záció" korából a jövőnek az állam által dominált rendszerébe. »Középtávon« a legkívánatosabb megoldásnak azt találná, ha a szocializmus gazdasági rendszerét sikerülne párosítani a polgári demokrácia politikai rendszerével."⁶ – Mindebben nem az állami beavatkozás szükségességét tartjuk a lénye­gesnek, hanem annak a problémának az ismételt felvetését, hogy a „létező kapitalizmus" komoly és saját immanens elvei alapján nem korrigálható működési zavarokkal küzd.

A kelet-európai rendszerek bukása láttán úgy tűnhet, mintha Heilbroner gondolatai időközben elvesztették volna relevanciájukat. E jeles nyugati gondolkodók azonban nem követik el azt a hibát, hogy formációelméleti értelem­ben (megvalósult) szocializmusnak nevezzék a sztálini és posztsztálini képződményeket. Különösen távol áll ez Michael Harringtontól, a jeles baloldali amerikai társadalom­tudóstól, aki a 60-as években a Nagy Társadalom koncepció­ját meghirdető Johnson elnök tanácsadója is volt, a 80-as években pedig egy ideig a Szocialista Internacionálé új prog­ramjának előkészítő munkálatait vezette; és utolsó, „Szocia­lizmus: múlt és jövő" című könyvében mint Amerika számára aktuális kérdésről írt a szocializmusról. „Harrington tragikus iróniának nevezi, hogy a szocializmust azonosították azzal, ami a Szovjetunióban fejlődött ki, különösen a sztálini idő­szakban, amit egyébként mind a marxizmus, mind a leniniz­mus reményei, nemkülönben az orosz tömegek ösztönös for­radalmi impulzusai elárulásának tekint."⁷ (Érdekes módon ez: még terminológiájában is megegyezik pl. Trockij elemzésé­vel.) Harrington nemcsak azoktól a rendszerektől hatá­rolja el magát, amelyekhez a világ köztudatában a kom­munista jelző tapadt, hanem attól a szociáldemokratái kompromisszumtól is, amely a kapitalizmus felhasznál­hatóságát és megszelidíthetőségét hirdette, és amelytől a hetvenes évek végén vissza kellett vonulni. „A szocialisták nem tudtak választ adni a gazdasági válság problémáira, s nem tudták kellően mozgásba hozni a társadalmat a maguk vezetési eszközeivel. Harrington szerint éppen ezért vissza kell térni a szocialista hagyomány demokratikus tételeihez. Ezek a következők: a javak újraelosztásának hangsúlyozása; a munkahelyi demokrácia; a társadalmi tulajdon új formáinak keresése, különösen a vállalkozások munkástulajdona; a döntések nyilvánossága; a munkaidő csökkentése és a sza­badidőre orientálás számonkérése az oktatástól."⁸

A laissez faire jelszava alatt folytatott politika ellen nem­csak a „baloldali", demokrata kötődésű közgazdászok és társadalomtudósok lépnek már fel. Így tett Herbert Stein, a washingtoni Amerikai Vállalkozási Intézet (American Enter­prise Institute) nyugalmazott munkatársa is, aki annak idején még a chicagói iskola növendékeként kezdte pályafutását, Nixon és Ford elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers) elnöke volt, majd pe­dig Reagan elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének (President Reagan's Economic Policy Advisory Board) tagja lett. Stein – utalva a New Deal keynesiánus fordulatára – 1989-ben megjelent könyvében (Governing the $5 Trillion Economy, azaz Az 5 ezer billió dolláros gazdaság kormányzása) Amerika második költségvetési forradalmának szükségessé­géről ír. Ez azt jelenti, hogy a kormány végső soron nemcsak a szövetségi költségvetés, hanem az egész nemzeti termék allokációjáért felelős. A kiadásokat, az adókat és a deficitet egyre inkább nemzeti célok megvalósításának eszközeiként kell tekinteni. „A játék neve nem a költségvetés kiegyensúlyo­zása. A játék neve a nemzeti termék jó hasznosítása, ami­be a költségvetés kiegyensúlyozása vagy beletartozik, vagy nem"⁹ – írja Stein, amit – néhány kevésbé jelentős nézetelté­rés fenntartása mellett – maga Heilbroner is melegen üdvözölt a Challenge [Kihívás] című közgazdasági folyóirat lapjain.

Stein persze fehér hollónak számít ezzel az állásponttal a republikánusok között. George Bush 1988 őszén még igen sok szavazatot köszönhetett annak, hogy elnökválasztási kampánya során megígérte: nem lesznek új adók. De az a tény, hogy a neoklasszikus nézetekkel szembenálló és a key­nesi hagyományon is túllépő gondolatok az amerikai konzer­vatív körökben is megjelennek, annak az esélyét jelzi, hogy enyhülhet az a diszkrepancia, amely a modern tőke önképe és valóságos természete között fennáll, s amiről 1989. szeptem­ber 20-án a Magyar Tudományos Akadémián „A modern dia­lektika: ideológia és gazdasági valóság" című előadásában John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem (Boston, Massachusetts) professzora, az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) volt elnöke is beszélt. Galbraith, aki a keynesi és a vebleni hagyomány nyomán szinte egész életművében a valóságos tőkés társadalom és gazdaság anatómiájával foglalkozott, előadásában szellemes példabeszédet mondott arról az üzletemberről, aki Washing­tonba érkezve a repülőtéren hangzatos beszédet mond a sza­bad verseny, a szabad vállalkozás, a tiszta piac előnyeiről és sérthetetlenségéről, majd átkelve a Potomac folyón, segélye­dért és kedvezményekért folyamodik a kongresszus tagjai­hoz. „Az ideológia és a valóság közötti konfliktus a tőkés vi­lágban – az, hogy az ideológia minimalizálja az állam szere­pét, a valóság pedig igényli azt – nagyon határozottan fenn­áll. A fejlesztő és gyógyító tevékenység így ki van zárva. Kivé­tel csak olyan esetekben van, ahol – mint a mezőgazdaság­ban, a csődbe jutó pénzügyi intézményeknél, és mondani se kell: a védelmi kiadásoknál – erős gazdasági és politikai érde­kek vannak jelen. Másutt mindenhol az ideológiáé az ellenőr­zés"¹⁰ – mondta Galbraith, rámutatva ennek már említett ká­ros következményeire.

Szintén a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitek eloszla­tása céljából írta „A mai tőkés gazdaságirányítás: mítoszok és valóság"¹¹ című könyvét Ankerl Géza, a több mint negyed­százada Nyugaton élő magyar gazdaságszociológus. Az ál­tala felvonultatott tényanyag szemléletes szembeállítást tesz lehetővé az ideológia és a valóság között.

Mi a mítosz, mit hirdet a neoklasszikus szemfényvesztés?

Tökéletes piacok, egészséges versenyszellem, fősze­repben a vállalkozó mint a fejlődés motorja, a magántulajdon hatékonysági fölénye, általános és növekvő jólét, szabadon mozgó „piaci" árak, alacsony állami részvétel, az egyéni érde­kekből automatikusan összeálló közérdek, „népi kapitaliz­mus", a külföldi tőke fejlesztő hatása, teljes monetarizáltság, decentralizáció, a privatizálás hatékonyságnövelő hatása.

Ezzel szemben milyen valóságos vonások rajzolódnak ki a könyv alapján?

Mindezek mellett olvashatunk a könyvben a katonai-ipari komplexumról, a cserekereskedelem jelentős szerepéről, a jövedelmező állami vállalatok magánkézbe adásáról stb. A kép tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek általában mu­tatják. És nem is olyan kedvező, hiszen egy alulfejlett társada­lom és gazdaság soha nem tudja ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az élenjárók.

A szolid institucionalistáknál sokkal keményebb bírálatot adnak a különböző radikális irányzatok, így például a főleg a Harmadik Világban követett „developmentalizmus", melynek egyik kiemelkedő képviselője, Samir Amin, az ENSZ Afrikai Gazdaságfejlesztési és Tervezési Intézetének igazgatója egy vitacikkben a következőket írta a helyenként ma is megváltó­ként kezelt piaci mechanizmusról: „aggodalom fog el, amikor azt hallom, hogy a »piac« szóval visszaélnek mind a Szovjet­unióban, mind Kínában. Személy szerint én nem vagyok a piac ellen, egyáltalán nem. Azt hiszem, szükség van a piacra, vagyis szükség van a piacgazdaság nagy rétegeire, de a pia­cot nem kell megtenni új istenné, és nem szabad arra számí­tani, hogy a piac lehetővé teszi azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket – mint a kapitalizmus sok évszázados gyakorlata tanúsítja – a kapitalizmusnak nem sikerült megol­dania. Vagyis nem szabad az egyik bálványt másik bálván­nyal felcserélni."¹²

A fejlődő országok tapasztalatai alapján Aminnak minden oka megvan arra, hogy kritikus legyen a kapitalizmussal szemben. „Ez a társadalmi rend képtelennek bizonyult arra, hogy megoldja a világfejlődés feladatait. Kérem, ne feledjék el, hogy a valóságban létező kapitalizmus nem csupán az egyes többé-kevésbé virágzó nyugati országokat jelenti, ha­nem az elhagyott afrikai, latin-amerikai gyermekek millióit, a függő államok többségében dühöngő éhínséget is. A kapita­lizmus természetéből következően nem tudja megállítani a vi­lág gazdaságának fokozódó polarizálódását, amikor a kisebb­ség rabló harácsolása lehetetlenné teszi a többség haladá­sát."¹³ A világrendszer-szemlélet és a világkapitalizmus dina­mikus vizsgálata tehát újabb érvet ad az ellen, hogy a jólét és hatékonyság fogalma a tőkés termelési mód számára kisajá­títható legyen, és a kapitalizmus vagy szocializmus kérdése pusztán szubjektív értékválasztás dolgává degradálódjék.

3. Következtetés

A kapitalizmus problémáival, betegségeivel, válságaival fog­lalkozó irodalmat tehát, melynek itt csak néhány kiemelkedő képviselőjére vethettünk pillantást, nem negligálhatjuk egy olyan szemlélet alapján, hogy „ezek az ő gondjaik, eltörpül­nek a mieink mellett, nekünk egész más problémákkal kell szembenéznünk, majd, ha mi is olyan fejlettek leszünk, mint ők, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit nem old meg a piac, és különben sem lesz jobb nekünk attól, ha bíráljuk őket". Ha abból indulunk ki, hogy itt nem tőlünk elszigetelt or­szágokról, társadalmakról és gazdaságokról van szó, hanem erőteljes kölcsönhatások, függési viszonyok, aszimmetriák állnak fenn köztünk, akkor jelentést kap az a megállapítás, hogy egy egységes világgazdaság részei vagyunk, ha tet­szik: az ő viszonyaik a mi viszonyaink is egyben. Ezért lenne sürgős feladat a formációelméleti elemzés elvégzése (amit itt még igazából el sem tudtunk kezdeni), a mai, „létező" kapita­lizmus felfedezése, mégpedig nemcsak eldugott kutatóműhe­lyekben, hanem a köztudatban is. Nemcsak azt megismerve, hogy mit állít a tőke magáról, hanem azt is, hogy mi valójában, milyen konkrét folyamatok és tendenciák érvényesülnek a tő­kés gazdaságban. Ez azt is feltételezi, hogy a különböző mo­delleket fenntartásokkal kezeljük, korlátaik ismeretében alkal­mazzuk. A többi országot mint ránk ható rendszert, tanul­sággal szolgáló példát kezeljük, és ne mint másolható mintát vagy szubjektív, önkényes elhatározással választ­ható modellt. Hiszen az egyik rendszer másikra cserélése az egyik struktúra másikra váltását is jelenti, s egy merőben más rendszer – legyen bár akármilyen tetszetős – bevezetésének kísérlete nem létező strukturális elemeket feltételez, illetve lé­tezőket tesz fölöslegessé. Ez pedig – mivel a rendszer struktu­rális elemeit a társadalom csoportjai, rétegei, osztályai jelentik – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszerváltó egyrészt nem létező vagy ad hoc alapon összehozott csoportokra kíván építeni, másrészt meglévő csoportokat kíván ki­rekeszteni a társadalomból. Az új társadalom alakítása csakis az „itt és most" rendelkezésre álló előfeltételek kö­zött lehetséges. „Az emberek maguk csinálják történel­müket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják."¹⁴ Reális koncepció és stratégia az „itt és most" fennálló rendszer és a külső feltételek együttes tanul­mányozása alapján, a mindkettővel szemben érvényesített kritikai hozzáállás útján alakítható ki. Ez utóbbinak politikai fel­tételei – úgy tűnik – lassan végre megteremtődnek Magyaror­szágon is. És nemcsak a kettős feladat elvégzéséhez, hanem önmagában csak a magyarországi folyamatok helyes értel­mezéséhez is mindenképpen szükséges a létező kapitaliz­mus mikro-, makro- és globális szintű feltárása, ami egyre sür­getőbb feladat, és minden bizonnyal hozzá fog járulni a ma­gyar társadalomnak a 90-es években remélhetőleg bekövet­kező nagy nemzeti detoxikációjához.

Jegyzetek

1 Böröcz József: Két szék között. Valóság 1989/11. p. 72.

2 Banyár József: A reformközgazdaságtan néhány módszertani el­lentmondása. In: Válaszúton. Budapest, 1988. p. 190.

3 Lee Iacocca: Iacocca – Egy menedzser élete. Gondolat, 1988. p. 428.

4 Uo. p.431.

5 Almási Miklós: Az újkonzervativizmus ellenzéke. In: A 80-as évek kapitalizmusa. Kossuth, 1985. p. 268.

6 Ripp Géza: Imperializmus és reformizmus. Kossuth, 1982. p. 369.

7 Varsányi Gyula: Ök nem temetik (Angol és amerikai szerzők a szo­cializmusról). Népszabadság, 1989. december 7. p. 9.

8 Uo.

9 Robert L. Heilbroner: Examining Stein's Proposals. Challenge, 1989/4. p. 10.

10 John Kenneth Galbraith: The Modern Dialectic: Ideology and Economic Reality. kézirat, p. 12.

11 Ankerl Géza: A mai tőkés gazdaságirányítás. Kossuth, 1989.

12 Samir Amin: Nem válság, hanem válságok. Béke és Szocializ­mus, 1989/9. p. 75.

13 Uo. p.74.

14 Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Kossuth, 1975. p. 15.

A probléma. Baloldal és nacionalizmus

Több mint száz éve esik szó a nemzetek összeolvadásáról, a világpia­con végigfutnak az egységesítő divatok – s a nemzeti indulatok mégis ott vannak a legifjabb, e divatok által is békére, megértésre nevelt nemzedékek között is. Nemcsak a nemzeti létüket most kóstolgató harmadik világbeli népeknél, nemcsak a vallási fanatizmus által is összefogott mohamedán népeknél, de Kelet-Európa évtizedeken át internacionalista zászlók alatt meneteltetett népei között is; s a pilla­natok múlva egyesülő Nyugat-Európában sem kevésbé, ahol a német egységről sokaknak a német fasizmus veszélye jut eszébe, ahonnan kiűzik a törököket, ahol megverik a pakisztániakat, ahol őrjöngve dúlják szét a zsidók sírjait, s ahol angolok és írek, spanyolok és baszkok engesztelhetetlen gyűlölettel néznek egymással farkasszemet.

Ismerjük a történelmi szemlélet igazságait: A „nemzet" törté­nelmi kategória, társadalmi formákhoz kötött, mai formájában a tőkés társadalom terméke. A tőkés társadalomé, de a nemzeti kérdés ter­mészetesen fennmaradt az orosz forradalom után is, hiszen fennma­radt a (tőkés) világ nemzeti tagoltsága, s a magukat szocialistának ne­vezett országok ebbe a világrendbe tagozódtak be, maguk is nemze­tekként. A nemzetek közti gyűlölség egyik táplálója az a verseny, amelyet a világpiac indukál, s az olyan társadalmi szerveződésekben, mint a Szovjetunió, e verseny csak áttevődik a birodalmi elosztó köz­pont kegyeiért folytatott versenybe. De elégséges-e ez a magyará­zat? Vajon csak a (piaci) verseny a felelős? Csak (gazdasági) érdekeit védi, aki önmagát elsősorban egy nemzethez tartozásával definiálja, s kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy e közösség jogait védel­mezze? A gazdasági érdekek elemzése minden esetben segít-e va­jon meghúzni a határvonalakat ott, ahol a hazaszeretet sovinizmusba, a sovinizmus elfojtása a nemzeti öntudat eltiprásába csúszik át?

A baloldal „a proletárnak nincs hazája" tétel dacos hangoztatá­sával, vagy a nemzeti kérdés másodlagosnak tekintésével gyakran mintegy a jobboldal „hatáskörébe" utalta a nemzeti kérdést, de ezzel csak saját lehetséges bázisát gyengítette. Amikor pedig – rendszerint követő helyzetben – a baloldalon is megjelent a nemzeti gondolat (gondoljunk például az első világháborúban a szociáldemokrata moz­galomban is túlsúlyra jutó honvédő irányzatra, a Kelet-Európában és a harmadik világban a baloldalon megjelent népi-nemzeti irányzatok­ra, vagy akár a jelenlegi helyzetre, amikor a mindenkori baloldal vá­lasztói s részben politikai hangadói is leginkább a nemzeti érzelmek által aktivizálódnak)¹ , nehezen találják meg elméleti kezelésének módját, s nehezen igazodnak el nemzeti érzés, nacionalizmus, sovi­nizmus határai között. (Mi az alábbiakban – mellőzve a nemzet-foga­lom kialakulásának, a nemzet-eszme történetének könyvtárnyi iroda­lom által tárgyalt szempontjait, csupán azokat a tudatszociológiai as­pektusokat szeretnénk sorra venni, amelyek a hazafiság, a naciona­lizmus, a sovinizmus jelenségeiben egyaránt szerepet játszanak.)

Nemzet és nacionalizmus

A nemzeti érzés

A nemzeti érzés az emberek többsége számára az élet teljességéhez tartozó érzelem. Létezik persze olyan kozmopolita alapállás, amely­ben ennek látszólag nincsen nyoma, ám a nemzeti érzelemhez ha­sonló azonosulás ez esetben sem hiányzik teljesen. (A világ fejlődési centrumából az egyes országok, mint például Magyarország gondjai rendkívül partikulárisnak tűnhetnek, a kozmopolita ezzel a centrum­nézőponttal igyekszik azonosulni. A gazdasági és politikai hatalom multinacionális szerveződésének korában e fejlődési centrum eleve szupranacionális, a kozmopolita számára ez az idealizált absztrakt centrum helyettesíti a nemzetet.)

A nemzeti érzés által irányított szemlélet számára viszont magá­tól értetődően a nemzet jelenti a centrumot. Ez könnyen vezet arány­tévesztéshez, partikularizmushoz. De a nemzeti elem híján is partiku­láris az álláspont: amióta világtörténelem, világgazdaság van, azóta lényegi nézőpontot csak a világrendszer egészéhez és különösen magjához viszonyítva lehet kialakítani; amíg azonban nemzetek van­nak, addig minden, a világrendszert alakító változás csak nemzetek aktivitásában jön létre. (A két szempont összeegyeztethető: ha egy amerikai űrhajós elsőként a Holdra lép, azt egyszerre teszi az emberi haladás szupranacionális élvonalának és az Egyesült Államoknak, mint nemzetnek a képviselőjeként. Vagy, hogy olyan példát is említ­sünk, amikor az élvonal és a nemzet között konfliktus feszült: mikor Batsányi azt mondja: „Vigyázó szemetek Parisra vessétek", jellegze­tes kozmopolita nézőpontot képvisel, ezt azonban a magyar nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem jegyében teszi.) A fentiekből követ­kezik, hogy paradox megfogalmazással élve viszont a nacionalista olyan kozmopolita, aki számára a kozmoszt nemzetének keretei hatá­rolják.

A nacionalizmus a nemzeti érzés uralkodóvá tétele az érzelmek univerzumában. Ennek ősi – és az érzelmek-indulatok mélyén ma is jelen lévő – formája (ami ősi formájában persze még nem „nacionaliz­mus", hanem csak etnocentrizmus) az, amikor egy közös leszármazású, közös ősöktől „nemzett", illetve magát ekként számontartó kö­zösség idegenekkel kerül szembe, és ezek ellenében mozgósítja, összefogja tagjai emocionális energiáit. Ez a védekező jelleg érvé­nyesül akkor is, amikor egy-egy nép nacionalizmusa támadó jellegűvé válik: e támadást is igen gyakran a megtámadott részéről ráható fe­nyegetéssel indokolva. A védekező és támadó nacionalizmus közös eleme a terület kizárólagosságára való törekvés, amelynek nyilván­valóan etológiai alapjai vannak, s amely csak akkor kezd oldódni, ami­kor a hatalom nem területhez kötött forrásai (pl. a tőke főhatalmi lehe­tőségei) kialakulnak.

A nacionalizmus másik ősformája az elsősorban nomád, ván­dorló népeknél kialakult, „választott", uralkodásra hivatott nép eszméje.

E két forma egymásból is kinöveszthető. Míg az utóbbinál a nem­zeti érzés és a sovinizmus egymásba átmenetele magától értődő, a határ az első esetben sem vonható meg éles körvonalakkal, hiszen a fenyegetettség-érzés eleve ellenséges érzelmeket hoz magával a fenyegetőnek érzett erőkkel szemben. A nemzeti érzés azon hétköz­napi formája, amely egyik említett elemet sem tartalmazza, s így lát­szólag minden negativitástól mentes, pusztán azonosuló, nemes, a legtöbbünkben a felnevelő környezet által természetesen kialakított érzés (például a nemzeti közösség sikereire való büszkeség, a nem­zet bajaiban, tragédiáiban való érzelmi érintettség) tulajdonképpen csak leszelidítése e két alapformának. (A nemzeti érzés még olyan bensőséges tényezői is, mint az otthonérzés, a nyelvi-kulturális azo­nosság öröme stb. csak akkor válik nemzeti érzéssé, ha van akitől, amitől elkülönítve az otthon, az azonosság határai a nemzet határai­ként körvonalazhatók. Amit ugyanis ma nemzeti érzésként érzünk át, az eredendően nem a nemzettel, hanem a saját néppel való azonosu­lás érzelme. A népből nemzet attól lesz, hogy a közös eredet, nyelv, kultúra alapján olyan szervezeti egység jön létre, amelyet már nem egyszerűen az eredet, a nyelv, a kultúra spontán önmozgása, hanem a gazdaság, az állami jellegű politika vagy az ideologikusan összefo­gott kultúra kiépült szervezetrendszere foglal egybe. A szervezettség pedig mindig határokat is jelent: [befelé] attól lesz valami egység, hogy [kifelé] körülírt határai vannak.)

Variációk a nemzeti elfogultságra

A nemzeti érzés védekező, támadó, ill. fölényérzet-hordozó ősformái az egyes népcsoportok szembenállásának különféle fajtáihoz kap­csolódnak, minthogy a különféle történelmi körülmények a népek egy­mással való találkozásának többféle variációját hozzák létre.

a)     A szomszéd népekkel való ütközés. Ez történhet birodalmak terjeszkedésének és a velük szembeni ellenállásnak formájában (a magyar történelemben ilyen terjeszkedés elszenvedőiként kerül­tünk szembe a török birodalommal, Ausztria-Németországgal, (szov­jet) Oroszországgal, illetve történelmünk korábbi századaiban ma­gunk is terjeszkedő birodalomként jelentünk meg (pl. az egyes balkáni államok számára); s történhet nagyjából egyenrangú népek rivalizációjaként (így kerültünk szembe az első világháború után a Kisantantot alkotó szomszéd államokkal).

b)     Az uralmi helyzetből fakadó érdekellentétek a valamikori hó­dítással vagy vándorlással az adott nemzeten belülre került, a társa­dalmi hierarchiában alávetett népekkel. (A spártai-helóta, párszi-dravida viszonytól, mondjuk, a tatároknak adózó népek és a tatárok vi­szonyán át a dél-afrikai apartheidig, az előzőleg leigázott dél-afrikai feketék alávetéséig.) Az ilyen viszonyok örökösei a modern társadal­makba páriaként betagolt népek (amerikai négerek, európai cigányok stb.), amelyek ugyan jogilag többé-kevésbé egyenrangúként bevétet­nek egy-egy nemzet testébe, idegenségük azonban szociokulturális kaszthelyzetükben mintegy intézményesítve marad.

c)     Speciális helyzet, és a nemzeti érzés szempontjából a legéle­sebb reakciót váltja ki az, ha egy kasztszerűen a nemzetbe zárt, s egy­szersmind attól elkülönített közösség valamilyen szempontból ha­talmi helyzetre, vagy annak látszatára tesz szert a nemzeten belül. (Akár közvetlen uralmi helyzetre, mint Bánk idején a „gaz merániak", az angolszászok között a normann uralkodó réteg vagy Havasalföld görög uralkodói; akár csak monopóliumokra, előnyökre, arányukat meghaladó befolyásos társadalmi szerepkörre, mint a zsidók, néhol az örmények, Kelet-Ázsiában sokfelé a kínaiak, Észak-Afrikában és másutt az arabok, Afrika és Ázsia egyes országaiban a pakisztániak, indiaiak.)

Általános szabálynak tekinthető, hogy az egyes népeken belüli kisebbségekkel szembeni érzések akkor válnak kiélezettekké, amikor az adott nemzetiség vagy egyéb etnikum, kulturális jellegű kisebbség az uralkodó nemzeti közösséghez képest szignifikánsan kedvező vagy szignifikánsan kedvezőtlen helyzetben rögződik. Az idegenség, a társadalmi helyzet kulturálisan is jellemezhető eltérése nemcsak felerősíti, de közvetlen veszélyként, ellenséges fenyegetésként reali­zálja a nemzet egységét gyengítő társadalmi ellentéteket, az „ide­gen" nemzetiséghez való viszonyba transzponálja, illetve erre a vi­szonyra redukálja őket.

De még mikor objektíve nincs is előnyben a kisebbség, a domi­náns nemzet elnyomott, kedvezőtlen helyzetű rétegei akkor is hajla­mosak elnyomatásukat továbbadni valamely kisebbségnek. Mivel az elnyomatást senki sem maga választja, azt mindig hozzá képest ide­gen erők valósítják meg, így a nemzeti azonosulás érzést nem nehéz arra használni, hogy az elnyomatás elleni indulatot – az idegenséget megszemélyesítve – valamely „idegen" csoport ellen fordítsa a domi­náns nemzet tagja. Saját megalázottságát, alávetettségét az „idegen fölébe kerekedésének" tulajdonítsa, s így azt az elnyomást, amit ő kezd gyakorolni az „idegen" fölött, a méltánytalanság elleni lázadás­nak, önmaga felszabadításának fogja fel. (Ne csak az antiszemitiz­mus hagyományos érveire gondoljunk, a cigányellenességnek is je­lentős „érve" a cigányokkal való „igazságtalan kivételezés" meg­szüntetésének követelése, de ugyanezek a vádak hangzanak el pl. az erdélyi magyarsággal szemben is.)

A tolerancia lehetőségei

A nemzeti érzés azonban nem szükségképpen vezet xenofóbiához. A nemzeti közösségbe és kultúrába való belekerülés, belegyökerezés ugyan természetadta viszonyként különíti el a nemzetbe beletartozók és azon kívül állók körét, de minthogy az ember identitásérzését más, hasonlóképpen meghatározó közösségek, kulturális egységek is ma­gukhoz vonják (vallási, kultikus közösségek, ideológiai, politikai kö­zösségek), az, hogy ezek átmetszik a nemzeti közösségek határait, ha nem szünteti is meg, de legalább átértelmezi, relativizálja a nem­zeti hovatartozás természetadta meghatározó jellegét. Ez azt is jelen­ti, hogy a nemzeti azonosulás természetadta voltának fennmaradása mellett a nemzeti elkülönülés ettől eredete szerint elválaszthatatlan természetadta jellege feloldódik, megszűnik. (Mikor a kereszténység a „választott nép" ideológiáján alapuló nemzeti elzárkózást feloldva, a választottságot ideológiai választáshoz köti, ez nemcsak egy inter­nacionális ideológiai közösség megszületését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy a nemzethez, etnikumhoz tartozás vállalása és átélése együtt járhasson a saját nemzeten-etnikumon kívüliek szempontjai­nak belső átélésével (az azonosulás rájuk-kiterjesztésével) is. Ezt a lehetőséget, a nemzeti azonosulás és a nemzeten kívüliekkel való azonosulás egyidejűségét minden internacionális ideológiai közös­ség létrejötte magában hordja, és ez egyáltalán nem azonos a nemze­tek feletti szempontok abszolutizálásával, a nemzeti szempontok leki­csinylésével, a nemzeti azonosulás tagadásával.² A nemzetek külön­bözése, a valahova tartozás, mindenesetre az elkülönülés utáni lé­pésként az azonosulást is lehetővé teszi. A győzelem örömének át­élése képesít mások győzelmének értékelésére, a kisebbségi sors keserveinek átélése képesít mindenféle diszkrimináció elleni tiltako­zásra.

Van tehát egy természetes, a saját közösséggel azonosuló ér­zés, ami nacionalista ütközéssé, másokkal szembeni gyűlölködéssé válhat, de a történelem kitermelte azokat a formákat is, amelyek el­lene hathatnak annak, hogy az önazonosság egyik meghatározója, a saját néphez kötődő, nyelvvel, kultúrával való azonosulás negativitásba, mások elutasításába, kirekesztésébe csapjon át. Ha azonban több lehetőség is van, akkor nem kerülhetjük meg azon tényezők to­vábbi vizsgálatát, amelyek a nemzeti érzést az intoleráns formák vá­lasztása felé mozdítják.

Hatalom és nacionalizmus

Ezen tényezők egy része kétségkívül a hatalommal függ össze. A ha­talom, mióta csak a népek hatalmi helyzetekkel rendelkező or­szág-szervezetekben élnek, legitimitását arra alapozta, hogy ő a nép, a közösség szimbóluma, képviselete. Ez az elfogadtatni kí­vánt azonosság a nép és a hatalom között megkívánja, hogy a nép is a hatalom szimbólumaként, képviseleteként tételezze ma­gát a világban. (Ez az összefüggés pl. a magyar Szentkorona-esz­mében igen tiszta formában tetten érhető.) Könnyen belátható, hogy e szempont érvényesítése eleve más csoportokkal való szembeállí­tást hord magában. Amikor pedig a hatalom nem nemzeti – hanem pl. több nép fölött uralkodik -, akkor természetes érdeke az ellene for­dulni képes erők leszerelése, egymás ellen kijátszása, az „oszd meg és uralkodj" – vagyis megint csak a népeket szembeállító érdek.

A hatalom formái természetesen történetileg változnak, s ezzel együtt változik az is, hogy a patriotizmust miképpen mozgósítják. Van egy olyan álláspont, amely szerint – éppen e jelentős különbségek miatt – a polgári korszakot megelőző formákra nem is jogosult a „nem­zet" vagy a „nemzeti érzés" kifejezések használata. Jóllehet a koráb­bi, főleg a feudális „nemesi nemzet" megjelenése előtti történelmi kor­szakokban valóban nem beszélhetünk modern értelemben vett nem­zetről, s visszafelé haladva az időben, elérünk a pontig, amelyen túl magával az elnevezéssel sem találkozunk, úgy gondoljuk, mégis jo­gosult az egyszerűség kedvéért mindvégig „nemzeti érzés"-ről be­szélni a saját néppel mint gazdasági, politikai, kulturális szervezeti egységgel való azonosulás különböző formáinak jelölésére. (Szűcs Jenő „etnikai csoporttudat"-ként különíti el a nemzet előtti formát, hangsúlyozva, hogy ez még nem etizált és nem politikailag áthatott forma; amiről azonban mi beszélünk, az éppen azon érzelmi sík, amely közös a korai és a mai formákban.)

A polgári uralmi formának egyik sajátossága, hogy a nemzethez való viszony kettős formáját teremti meg. A tőke egyrészt internacio­nális: nemzetközi piacokat és tőkeáramlást teremt, és egy síkon fel­oldja az egyének identitásának népi (nemzeti) rögzítettségét; más­részt nemzeti piacokat és nemzeti tőkecsoportokat, nemzeti tőkeér­dekeket hoz létre, amelyek képviselete – a mindenkori hatalmak mód­ján – érdekeltséget teremt a nemzeti alapon való szembenállásban.

Nemcsak politikai természetű hatalmi érdekekről van persze szó. Ha – mint pl. 5. számunkban tettük – megkülönböztetjük a kultúrnemzet, az államnemzet és a gazdasági nemzet fogalmát, szá­molnunk kell azzal, hogy ezek egybe nem esése eleve minden­kori konfliktusforrás. Ha a gazdasági nemzet szélesebb, mint a poli­tikai, ez nemzeti mozgalmakat indukálhat azon erőkkel szemben, amelyek ellene hatnak a gazdasági nemzet politikai egyesítésének, a politikai nemzet kiterjedésének. (Ilyen erők játszottak pl. szerepet a német vagy olasz egység létrejöttében.) Hasonló mozgás indul be akkor is, ha a kultúrnemzei terjed túl az államnemzet határain. (A né­met és olasz példa ebben az esetben is érvényes, de ez a helyzet, ill. ennek megoldatlansága jellemzi a magyar-román, örmény-török és még sok más viszonyt.) Ha viszont a gazdasági vagy a politikai nem­zet szélesebb, mint a kultúrnemzet (ez a helyzet minden olyan nem­zeti piacon, ahol nemcsak egy nép van jelen), ez asszimilációs nyo­mást hoz magával a domináns kultúrnemzeten kívül eső népességgel szemben. Mivel a tőke internacionális „oldala" következtében a pol­gári társadalomban a gazdasági egységhatárok állandó mozgásban vannak, így a különböző konfliktusformák valamelyike szinte állan­dóan napirendre kerülhet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a „tipikus" megoldási logikákon kívül vannak azoktól egészen eltérő megoldá­sok is, mint pl. Svájc, ahol az államnemzet úgy metszi át az egyes kultúrnemzetek határait, hogy azok harmonizált együttműködését te­remti meg; vagy az USA, ahol a kultúrnemzetek teljes asszimilálása nélkül is lehetséges volt a gazdasági és államnemzet olyan kiterjedé­se, amely végül egy új meta-kultúrnemzet kialakításához vezetett.

A variációk továbbgondolhatok. Mindebből azonban az is követke­zik, hogy a hatalom fogalmát is differenciáltan kell kezelni: a nemzeti érzés ütközésekben való felhasználásában nemcsak a politikai hatalom lehet érdekelt, hanem a gazdaság mozgatói is, s azok is, akiknek helye a munkamegosztásban az adott kultúra őrzése, képviselete, terjesztése.

A tőkés társadalom az első, amely tudatosan törekszik a nemzet három metszetének egyesítésére, politikává, politikai céllá fordítva (ezáltal tudatossá-akaratlagossá téve és igen felerősítve) ezt a törek­vést (a feudális vagy még korábbi uralmi törekvések, a földszerző, rabszolgaszerző háborúk éppen hogy mindjobban összekeverték ezeket a metszeteket).

Ugyanakkor a polgári társadalom belső fejlődése az, amely – mint utaltunk rá – végérvényesen szét is választja egymástól ezeket a szempontokat. A gazdasági folyamatok a nemzeti piacok megszerveződése után véglegesen túllendülnek az államnemzeti határokon, az egységesült világpiactól a tőkés rendszeren belül nem lehet visszahúzódni nemzeti keretek közé. Az államnemzetek fenntartásában viszont a tőke már csak a konkurencia elve miatt is érdekelt, s szük­ségképpen hat ez irányban az az érdekellentét is, amely az egyes tő­kések, tőkéscsoportok és a tőkés világrendszer; a helyi termelés és a világkereskedelem között állandóan fennáll (bár az egységesülés, valamiféle fúzió a politikai nemzetek között is követni látszik a gazda­sági folyamatokat: Egyesült Európa stb., a világ teljes egységesülése az egyenlőtlenségekre épített tőkés rendben nem képzelhető el). A kultúrnemzeteknek semmiképpen, és semmilyen rendszerben sem érdekük a felolvadás.

Kultúrnemzetek önfenntartása azonban önmagában sosem válik ütközések forrásává. Ütközés – mint ez valamilyen formában az e számunkban olvasható kerekasztal-beszélgetésen is el hangzott – ak­kor lesz, amikor a kultúrnemzeti önfenntartó törekvések államnemzeti szempontokhoz kapcsolódnak: vagy úgy, hogy egy kultúrnemzetet az államnemzet el akar nyomni, vagy, a másik oldalról, ha a kultúrnemzet érdekvédelme államhatalmi támogatást kap. Ennek lehető­sége mindig fennáll, nemcsak nemzeti despotikus rendszerekben, de akkor is, ha egy társadalomban a parlamentáris demokrácia több­ségi-elve úgy érvényesül, hogy egyes pártok nemzeti pártként léphet­nek fel (ami magában hordja azt a lehetőséget, hogy más pártokat nemzetietlennek nyilvánítsanak). Ebben az esetben ugyanis nyilván­való, hogy a többségi nemzet eleve képviseleti dominanciába kerül, a kisebbséget pedig az a veszély fenyegeti, hogy „demokratikusan diszkriminálják". Itt az egyik, többek által javasolt megoldás a kisebb­ségi jogok túlvédelme, a pozitív diszkrimináció biztosítása, ennél azonban talán még szerencsésebb annak kizárása, hogy a politikai többség és a nemzeti többség, illetve a politikai kisebbség és nemzeti kisebbség egybeeshessenek.

Persze egy-egy nemzet uralmát mások felett nemcsak nemzeti pártok tudják megvalósítani. A jelenlegi állapotban az állam hatalma – hiszen nemzetállamokról van szó – a domináns nemzetet eleve ural­kodó helyzetbe hozza kisebbségeivel szemben. Ez az uralom lehet ugyan nagyon toleráns is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy – az állam intézményrendszere a domináns kultúrnemzethez kötődvén – a kisebbségnek csupán az élet egyes szeleteiben van módja a saját nemzetiségén, etnikumán át teljes azonosságban lenni a világgal, ott­hon éreznie magát hazájában. A társadalom igen sok viszonyát csak a domináns nemzethez tartozással, kettős és ebből fakadóan gya­korta konfliktusos identitással tudja átélni. (Ez alól csak a teljesen ho­mogén nemzetek, illetve a teljesen egyenrangú nemzetek, nemzeti­ségek, etnikumok Svájc-típusú államszövetségei a kivételek.) A nem­zetállami jelleg mindig magában hódja azt a lehetőséget is, hogy az ál­lamhatalmat soviniszta, intoleráns mozgalom, csoport ragadja meg (akár teljesen demokratikus úton), s ez nyilvánvalóan rendkívül hátrá­nyosan érinti a kisebbségeket. A probléma megoldásához tehát a kulcselemet a nemzeti jellegnek az államhatalomtól való elválá­sában, az állam e tekintetben is teljes szekularizációjában láthat­juk. Mert, ahogy a demokrácia kizárja azt, hogy az állam egyetlen vallás kizárólagos uralma alatt álljon³ (még ha az abszolút domináns is az adott országban, mint Francia-, vagy Olaszországban), ugyan­így kellene érvényesülnie annak a ma még talán szokatlan elvnek is, hogy az állam legyen független a nemzeti szempontoktól, és akkor se legyen egy kultúrnemzet állama, ha polgárai kizárólag az adott kultúrnemzet tagjai. Nem a nemzeti érdekek kifejezését, érvényesítését, ennek jogosságát és szükségességét tagadjuk, hanem azt, hogy en­nek az államhatalomhoz kell kötődnie. E tekintetben az ily módon „szekularizált" állam esetén is felléphetnek érdekütközések az egyes nemzeti-etnikai közösségek között, de egészen más súllyal és ered­ménnyel történik ez, ha egyik nemzeti érdek sem bír állami, hatalmi, politikai, tömegszervezeti erőtámogatással, és annak megszerzésére sincs módja. (Természetesen az államhatalomnak a nemzettől való ilyen szekularizációja csak akkor jelenthet megoldást, ha nem jár együtt azzal, hogy az államhatalom más nemzetek érdekeit szolgálja ki, s nem törekszik valamely fiktív metanemzet szempontjainak uralmi helyzetből való érvényesítésére sem.)

Kelet-európai vagy világprobléma?

Ma a világban éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi: miköz­ben Európa az egységesülés felé tart, egyes államhatalmak nemzet­állami jellege erősödni látszik.

Kelet-Európában évtizedeken át látszólag a nemzeti érdektől szekularizált államok álltak fenn, hiszen az internacionalizmus ezen államok hirdetett ideológiája volt. Jól tudjuk azonban, hogy ez az inter­nacionalizmus ha csak részben is, de jelentős részben egy nemzetál­lam, az orosz birodalom érdekeinek eufemisztikus kifejezése volt. Az államhatalmak valóban elfojtották a nemzeti törekvéseket (az oroszo­két is), de közben mégis egy nemzetállam (az orosz) szempontjait tet­ték uralkodóvá, kísérletet téve egy gazdasági metanemzet kialakítá­sára (és a Szovjetunió határain belül – ill. 56-ig azon kívül is – a kultu­rális-nemzeti egységesítésre is). Az orosz birodalomtól független „szocializmusokban" hasonló volt a helyzet. Mikor 56 után az alávettetés kissé lazult, az egyes államok maguk is mérsékelten nemzeti irányra váltottak a gazdaságban és politikában, jóllehet Szabó Miklós: „Nemzettudat-problémák" című tanulmányának (in: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986, 1989. Medvetánc Könyvek) teljesen igaza van abban, hogy eközben továbbra is (sőt a manipuláció mód­szereit tekintve a korábbinál erősebben is) gátakat állítottak a spontán nemzeti mozgalmak – vagyis a kulturális nemzet önfenntartási moz­galmai elé (s különösen az elé, hogy a kulturális nemzeti és az állam­nemzeti szempontok összefonódjanak).⁴ A szovjet tömb összeom­lása egyrészt a központi hatalom által elnyomott magántulajdon-elvű és vallási törekvésekkel együtt a – szintén elfojtott – nemzeti szelle­met is felszabadítja, és nem csodálható, ha mindezek a tendenciák úgy süvítenek elő, mint hirtelen kidugaszolt palackból; másrészt (mint erről Krausz Tamás is irt az Eszmélet 5-ös számában) szervesen gyö­kerezhetnek ezek a nemzeti törekvések a nemzeti-állami bürokráciák által évek óta előkészített talajban is.

Kelet-Európa sajátos átalakulásában egyszerre történik kísérlet egy negyven év előtti világállapothoz való visszatérésre, hiszen ha az adott évtizedeket teljességükben kudarcnak nyilvánítják, ebből logi­kusan következik, hogy az általuk megszakított történelmi szálakat: életpályák, intézmények, társadalmi helyzetek (például a középosz­tály-helyzet), ideológiák (például az egyháziasított marxizmus-leni­nizmussal lecserélt vallás) megszakított szálait kell újracsomózni; s egyszersmind folytatódik is a Nyugat-Európában kifejlett nyilvános­ságformákat, civil társadalmi szerveződéseket nélkülöző kelet-euró­pai politikai életforma, amely az embereket elsősorban tömegként ke­zeli, tömegként mozgatja, s ez igen kedvez mindenféle türelmetlen­ségnek, így a nemzeti türelmetlenségnek is.

Kelet-Európa nacionalizmusai többnyire kisnemzeti, a Biroda­lom visszavonulása után részben a volt birodalmi központ, vagyis az oroszok ellen forduló nacionalizmusok, a rend felbomlása azonban versenyt is beindít közöttük. A hegemónia-viszonyok tisztázatlan­sága fellobantja a vetélkedést, s mivel nem lehet tudni, hogy a nagy­nemzeti nyomásból szabaduló kisnemzetek közül melyik képes rela­tíve nagynemzeti helyzetbe kerülni a többiekkel szemben – (a „kis" és a „nagy" itt, nem méretet, hanem geopolitikai szerepet jelent) -, meg­indul a verseny ezért a szerepért is, így a kelet-európai nacionalizmu­sok (újra) kiéleződnek, egymással szemben is. A támadó és véde­kező pozíciók ebben a versenyhelyzetben még nagyon elkentek, bi­zonytalanok, de mivel az erőviszonyok sem rögzítettek, mindegyik fél képes a maga védekező fenyegetettség-érzését különösebb expan­ziós szándék nélkül is támadó agresszivitássá változtatni.

Ugyanakkor egész Kelet-Európa veszélyhelyzetben, a fejlett Nyugathoz képest a pillanatnyilag csak alávettetésre alkalmas provin­cia szerepében van. így az ebből az egyenlőtlen viszonyból származó védekező ösztön is működik: ez részint a nacionalizmus ókonzerva­tív, a prekapitalista hagyományokhoz hátráló antinyugatos formáit hívja életre (s kínálja ezeket furcsa, s persze elfogadhatatlan szövet­ségesül a megalkuvástalanul antikapitalista baloldaliak számára); másrészt transzponálja a Nyugattal szembeni nyomasztó tehetetlen­ségérzést s az ebből a frusztrációból fakadó agressziót saját, frusztrálónak érzett kisebbségeihez fűződő viszonyába. Ezekkel szem­ben biztosan nagynemzetként léphetnek fel a térség államalkotó nemzetei.⁵

Kelet-Európában tehát a nacionalizmus reneszánszának közvet­len, helyi okai is vannak, amelyek közös nevezője az orosz birodalom összeomlásával keletkező új helyzet: a gazdasági és politikai meta-nemzet helyén az egyes kultúrnemzetek gyorsan ki akarják terjesz­teni a maguk gazdasági és politikai nemzeteinek cselekvésterét. De ha ma á nacionalizmus feléledéséről beszélünk, nemcsak erről van szó. A nemzeti gondolatnak valóban világszerte is divatja van. A pán-európaizálódás, amíg csupán csöndes, szerves folyamat volt, ellene hatott a nemzeti partikularitásoknak, mihelyt programmá vált, feléb­resztett ellentendenciákat is. Mint e számunkban többször is szó esik róla, még inkább felébresztették a nemzeti öntudatot a világ globalizá­lódásának olyan következményei, amelyek az életstílus és a körülmé­nyek uniformizációjaként váltak nyilvánvalóvá (kifejezve a gazdasági és kulturális egységek egyre növekvő különbségét), s mivel a világ fe­letti hegemóniát nagyrészben az Egyesült Államok birtokolta, az uniformizációval szembeni tiltakozás mint az amerikanizálódás elutasí­tása fogalmazódhatott meg. (Ezzel az amerikanizálódással szemben még Pán-Európa is egy kitágított keretű, nemzeti jellegű ellenállás „meta-nemzete".)

A globalizálódás másik következménye a bérmunkás-népván­dorlás, a harmadik világ népeinek egyre növekvő jelenléte az „első vi­lág" országaiban. Ez ellen a xenofóbia jegyében ugyancsak mozgósult a nemzeti ellenállás: a németeknek a váratlanul gyors újraegyesítéstől megzavart, de azért jelentős önmaguk felé fordulása, az angliai faji zavargások, Le Pen franciaországi térnyerése juthat eszünkbe, de szinte minden nyugat-európai országban az utóbbi évek nemzeti, ill. partikulárisra, bezárkózó mozgalmak előtérbe kerülését hozták (az osztrák nemzetiek térnyerésétől a svédországi Skone Párt sikereiig). A vándormunkások, bevándorlók elleni fellépés elsősorban réteg-"érdekvédelem": bérmunkások és kistermelők, kiskereskedők és kultúrnemzet-fenntartó szerepükből élő értelmiségiek tiltakozása a be­áramló konkurencia ellen.

A tőke ugyanis nemzetköziesül, a többi társadalmi csoport azon­ban jóval kevésbé: a farm, a bolt helyhez kötött, a munkások túlnyomó többsége is saját hazájában dolgozza végig az életét, s a munkásosz­tály korántsem oly mértékben internacionális, ahogy erre Marxék szá­mítottak. Létrejönnek persze a munkások különböző kultúrnemzeti csoportjainak kapcsolatai; politikailag a különböző Internacionálék szintén megteremtik e kapcsolatot; mindezek azonban nem válnak erősebb tendenciákká mint a nemzetiek, mert ezek a társadalmi moz­galmak – a tőke jelentős részétől eltérően – gazdaságilag elsősorban nemzeti rendszerekhez kötődnek. Igazából csak a munkásmozgalom pártjainak, apparátusainak van bizonyos nemzetközisége, maga a munkásmozgalom egy-egy szolidaritási akción túl csak igen ritkán működik internacionálisan.

De ha már a munkásság szerepéről szó esett, a többi réteg nacio­nalizmusát is érdemes szemügyre venni.

A nemzettudat rétegei, rétegek nemzettudata

Az egyes társadalmi rétegek igencsak eltérő nacionalizmusát már csak azért is el kell különítenünk, mert az egyes nemzetekben létre­jövő szellemi összhatás ezek arányának és viszonyának függvénye. A nemzeti szellem először is mindig és mindenhol nagyon erősen kö­tődik a parasztsághoz. Ahogy a termelési lánc alapjait a mező- és er­dőgazdaság képezi, ahogy az élet legfőbb szükségletei a mezőgaz­daság termékeire épülnek, a térben körülhatárolt letelepedésű nem­zetek is a „földből", illetve a földdel összefonódott népesség otthontu­datából nőnek ki. A paraszti nemzettudatban a természetadta jelleg dominál, számára a nemzethez való viszony nem reflexiós viszony, hanem közvetlen azonosság. A nemzet ebben a rétegtudatban élet­erőt jelent, mely az egyes emberek erejéből táplálkozik, és egyszer­smind azokat feltölti.

Az értelmiségi vagy középosztályi nemzettudatban természet­szerűen a kultúrnemzet-jelleg az uralkodó. A nemzet elsősorban kul­turális hagyományait és aktuális kulturális-szellemi készletét jelenti, a parasztság is kultúráján keresztül, illetve a paraszti nemzettudatra reflektáltan (a romantikus nemzettudatban mint az őserő hordozója) jelenik meg.

Az uralkodó osztályok nemzettudata mindig erő kiáramoltató, ha lehetőség van rá, expanzív jellegű. Az a társadalom jellegétől függ, hogy a dicsőséghez kötődik-e ez, mint a nemesi nemzettudatban, vagy a nemzet sikerességéhez, tőkeerősségéhez, mint a polgári-tő­kés nemzettudat esetében. Minden esetben az alávetett osztályokhoz való viszonyt igyekeznek áttenni a nemzetek közötti viszonyba is, és az valóban mellékes körülmény abból a szempontból, hogy magának a nemzetnek az értelmezése, ezen értelmezés kifejeződése is külön­böző az egyes társadalmi formákban (hiszen egyik esetben a „nem­zet" lényegében a hódítani képes nemesi renddel azonos; a másik esetben a tőkés társadalomban – mivel itt az expanziót a tőke hajtja végre – a „nemzet" kiterjed mindenkire, aki be van kapcsolva a tőke létrehozásának folyamatába).

A nacionalizmus külön formáját képezi az államnacionalizmus. Az államnemzetek kialakulásával önállósul ezen államok irányító (po­litikai, katonai, adminisztratív) apparátusa, amelynek elsődleges funkciója az állami keretekkel meghatározott, az állami szempontok­kal összefont nemzeti érdekek képviselete. A réteg tudatában a nem­zet azonosul az állammal. Ez a gondolkodás érzéketlen a nemzet mo­rális, kulturális, sőt vitális megközelítése iránt, viszont nacionalista­ként léphet fel a nemzetek, illetve államok egymás közti viszonyában.

Van a nacionalizmusnak egy ötödik formája, melyet korábban „kispolgári" nacionalizmusként határoztak meg, mivel azonban jelle­gét korántsem a kistulajdon megléte vagy hiánya befolyásolja dön­tően, pontosabb konzum-, vagy fogyasztói nacionalizmusnak hívni; arról a tömegkommunikációs és egyéb szellemi divatbefolyásoktól irányított rétegről van szó, amelyet elsősorban fogyasztói viszonya határoz meg a társadalomban (legyen bérmunkás, hivatalnok, mun­kanélküli vagy kistulajdonos), s az ideológiákhoz is elsősorban fo­gyasztóként, kurrens hatások befogadójaként viszonyul. Számára a „nemzet" is a fogyasztás tárgya: az ember nemzeti szimbólumok (zászlók, címerek, himnuszok, szertartások, legendák) formájában bekebelezi, magához köti, magánélete rekvizitumai közé rendezi nemzetét.

Mindegyik fajta nemzettudatnak megvan a maga elutasítás-for­mája, intolerancia-formája is. A paraszti nemzettudat ellenségképe az életerő elszívásával fenyeget. Az értelmiségi nemzettudat a nemzeti kultúra sorvadása ellen mozgósul. Az uralmi nemzettudat konkuren­ciát érzékel, és versenytársait igyekszik maga alá helyezni, leminősí­teni. Az állami nacionalizmus (amely maga is egyfajta uralmi naciona­lizmus) szintén konkurenciát lát, de ellenségeit elsősorban mint az ál­lam ellen fellépőket érzékeli, más államok aknamunkáját feltételezi, kémeket, hazaárulókat, államellenes összeesküvőket szimatol. A konzumnacionalizmus az ellenségességet is ott érzékeli, ahol aszó szoros értelmében vett fogyasztásában vagy ideológia-fogyasztásában korlátozzák, valamit elvesznek előle.

*

Ha egy társadalomban eluralkodik a nacionalizmus, mindegyik réte­get a maga alapállásán keresztül mozgósítja. Kelet-Európában ma az értelmiség a politikai folyamatokat uraló erő, ezért a domináns nem­zeti érzésformák is az értelmiség kultúrnemzet-központú megközelí­tésmódjával jellemezhetők, ehhez kapcsolódnak a tömegek elsősor­ban konzum-nacionalizmus formái. Közeljövőnk egyik nagy kérdése, hogy az értelmiség megőrzi-e vezető szerepét, vagy a dominancia egy új (tőkés) uralkodó osztály, esetleg egy erős új államhatalom ke­zébe csúszik át: természetesen mindegyik variáció eltérő konzekven­ciákat jelent a nemzettudat formáinak alakulásában is.

*

Figyelembe kell venni azt is, hogy persze a rétegek sem statikusak. A rétegek közti mozgás, a mobilizáció maga is forrása lehet a naciona­lizmusnak. Az a mobilizációs folyamat például, amely Magyarorszá­gon a 40-es, 50-es években lejátszódott, együtt járt a nemzeti tudat mobilitásával is. A 30-as években a társadalom alávetettjei is a nem­zet tagjai voltak, az ún. „keresztény nemzeti" ideológia ennek hang­súlyozásával, a nemzethez tartozás értékével kompenzálta alávetett­ségüket. Ez a nemzethez tartozás azonban csak passzív státust je­lentett: a felső- és középosztályon kívüli rétegek nem voltak részesei a nemzettudat alakításának. A társadalmi mobilitás a nemzettudatot is aktivizálta a felemelkedő rétegekben. Az így kialakuló friss nemzeti érzés lényege az alakítóhelyzetbe kerülés élménye és igénye volt, az aktív szerep igénye egy olyan közegben, ahol eddig is otthon érezték magukat. Ezt a törekvést csak erősítette, hogy az 50-es, 60-as évek­ben a hatalom többé-kevésbé korlátozta, visszafogta ezeket a törekvéseket. De nemcsak a hatalom által leeresztett sorompókról volt szó. Magyarországon, mint minden félgyarmati helyzetben volt országban, mindig is külön problémát jelentett a világgazdasági cent­rummal kulturálisan közvetlenül érintkező főváros és a vidék törté­nelmi fáziskülönbsége. A paraszti környezetből értelmiségivé váló ré­teg (mint minden értelmiség) saját élménykultúráját igyekezett objektiválni. Mikor azonban azt tapasztalta, hogy ezt az élményanyagot folytonosan leértékelik, ezt – jogosan – a nemzeti teljesítmény leérté­kelésének értelmezte. Mivel azonban a nemzetnek a világgazdaság­ban alárendelt helyzetét nem látták változtathatónak (nem látszott, hogy miképpen lehetne változtatni), ezért a problémát csupán pszichikailag próbálták kezelni, elsősorban a nemzetietlen kulturális hatások (tehát nem annyira a nemzeti teljesítményt leértékelő külső tényezők, mint a leértékelést kifejező, közvetítő kulturális hatások) ellen moz­gósítva. (Annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzeti lemaradást nem lehet a nemzeti feltételek iránti érzéketlenség mellett felszámolni.)

Más módon kötötte egzisztenciáját a nemzeti érzéshez az a ré­teg, amely deklasszálódott a 45-47-es fordulat után, s szerepe visszaszerzéséhez a partállam által korlátok közé szorított, sok vonásá­ban támadott nemzeti szellem őrzését, az ebben való megkapaszko­dást látta az egyetlen esélynek. (S hogy ez valóban esély volt a lesúj­tott középosztály számára, ez a 80-as évek végére be is bizonyo­sodott.)

Hasonló kapaszkodót jelentett a nemzeti tudat az1 elszegénye­désnek kitett kisemberek számára is: a tömegekben kialakított fo­gyasztói alapállásban (amelyben a fő fenyegetettség a lehetőségek elvesztése) a nemzeti tudat olyan birtok, amelyet nem lehet elvenni, a valóságos lehetőségvesztések, a kialakuló szociális feszültségek vi­szont az idegenekre háríthatók: a „munkalehetőségeket elbitorló és az életkörülmények biztonságát és rendjét veszélyeztető cigányokra", a „tisztességes magyarok elé tolakodó és azokat kiszorító zsidókra", a megszálló oroszokra, az állam tartalékaiból támogatott harmadik vi­lágbeliekre, a fővárost sötét üzleteikkel elárasztó arabokra, a „nem dolgozó, ehelyett nálunk ószereskedő lengyelekre", és persze „a ma­gyarságot sorvasztó románokra" és a többi szomszédra.

Nemzet és baloldal

Itt térhetünk vissza kiindulópontunkhoz: mit kezdhet a baloldal a nem­zeti kérdéssel? E tekintetben nem kapcsolódhat máshoz, mint ahhoz a szellemi vonulathoz, amely a nemzeti kérdést a társadalmi emanci­pációval kapcsolja össze. Bibó István a zsidókérdéssel kapcsolatban igen lényeglátón hangsúlyozta, hogy aki bármilyen asszimiláció szük­ségességéről beszél, ebbe bele kell értenie az alávetett társadalmi ré­tegek asszimilációját is, mert az ugyanolyan nehézséget okoz, mint egy nemzeti kisebbség asszimilációja. Ugyanerről korábban Jászi Oszkár azt emelte ki, hogy aki a zsidók arányszámának visszaszorítá­sát szorgalmazza, annak ehelyett inkább a parasztság érdekérvénye­sítésének (értsd: minden alávetett réteg érdekérvényesítésének) nö­velését kellene előmozdítania. A lényeg az, hogy a nemzeten belüli nemzeti jellegű egyenlőtlenségek, többségi-kisebbségi viszonyok el­választhatatlanok a nemzeten belüli társadalmi egyenlőtlenségektől, hatalmi viszonyoktól, azok kifejeződései, következményei és tovább-fokozói, s a megoldásnak ezekre a társadalmi viszonyokra kell irá­nyulnia. Nem lehet kezelni a zsidó- vagy cigánykérdést vagy bármi más kisebbség kérdését anélkül, hogy azon rétegek sérelmét, ame­lyek e sérelmeket a zsidó- vagy cigányellenesség torz formáiba transzformálják, ne orvosolnák. Ugyanez érvényes a nemzetek kö­zötti viszonyban is: az egyes nemzetek közötti egyenlőtlenségek és ütközések a világrendben érvényesülő – gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségekben érvényesített – társadalmi igazságtalanságból és egyenlőtlenségből fakadnak. (Konkrét for­máikban persze ezek sem mindig azok között robbannak ki, akik kö­zött a valóságos érdekellentét van: a divide et impera a hatalmi pozí­ciókban lévők eszközeként majdnem mindig beválik.)

A nemzeti érzés, az otthonérzés átélését, a nemzetek között is érvényesítendő társadalmi igazságosság érzelmi alapjait külön kell választani a politikai nacionalizmustól, amely éppen a nem­zetek közti egyenlőtlenség és igazságtalanság létrehozásának eszköze. A nemzeti érzés csak annak a szabadságigénynek, az em­ber azon természetes törekvésének része, hogy minden, identitását meghatározó minőségében szabadnak és egyenrangúnak, senki által sem korlátozottnak érezhesse magát. Mihelyt a „nemzeti" prog­rammá változik, ez egyrészt konzervativizmus felé visz (s ezért a baloldalnak itt el kell válnia tőle) – konzervativizmus felé, hiszen a nemzeti érzés annyiban természetes, amennyiben adottság, vele-születettség, illetve a valahová tartozás vállalása, s mint ilyen, az elő­feltételekre vonatkozik. Mihelyt programmá válik, ezzel az előfeltéte­leket, ilyen értelemben a múltat tesszük programmá, s ez nem lehet progresszív mozgalom célja. A nemzet, mint cél, jövőbe helyezve csak akkor értelmezhető, ha a nemzet erejének növelésére, expan­zióra irányul. A nemzet felemelkedése ugyan lelkesítő és önmagában pozitív cél, de ha a jelenlegi világrendben, a nemzetek versenyében történik, óhatatlanul más nemzetek rovására mehet csak végbe, s végső soron az imperializmus lehetőségét hordja magában. (Ez még a szabadságharcokra is érvényes, ha nemzetként fordulnak szembe elnyomóikkal, s nem azt támadják elnyomatásukban, ami annak lé­nyege, a társadalmi – gazdasági, politikai stb. – egyenlőtlenséget.) A baloldal álláspontjának egyértelműen minden diszkrimináció ellen kell fordulnia, a saját közösséget sújtó diszkrimináció ellen éppúgy, mint a másokat sújtó ellen. (Vagyis a saját nemzet vagy nemzetiség jogaiért való fellépés nemhogy nem mond ellent az inter­nacionalizmusnak, de egyszerűen kötelessége is következetes balol­dalnak, amelynek mindenféle diszkrimináció ellen fel kell lépnie.)

A nemzet céllá emelése másrészt individualizmust is rejt ma­gában. A nemzet individuumként, önmagáért való egységként felfo­gása a nemzetek közti viszonyt eleve individuumok versenyeként ér­telmezi, s a nemzetek közti egyenlőtlenség kialakítása, a nemzeti ön­zés következménye annak, hogy (mint bármely individualizmus ese­tén) determinált ténynek fogják fel az individualitás (ez esetben a nemzet-individuum) öncélúságát, azzal összefüggésben, hogy az előfeltételeket tekintik a szubsztancia meghatározójának, lényegé­nek, megfeledkezve arról, hogy ezek az előfeltételek is felépítettek.

A nemzet vállalása tehát – baloldali szempontból is – elemi szük­séglet, a nemzet legfőbb meghatározóként szerepeltetése azonban egy nem-individualista szemlélet számára indokolatlan és indokolha­tatlan.

A nemzeti érzés az ember legtermészetesebb, legősibb érzelmei­ben, indulataiban gyökerezik. Ugyanúgy, mint, mondjuk, a szerelem. Nem véletlenül rángatjuk ide ezt a hasonlatot. Miként a szerelemnek vagy más érzelemnek, a nemzeti érzésnek is megvannak az indulati, az emberlét állati előzményeiben gyökerező alapjai. A civilizáció fejlő­dése ezeket a mélytudati elemeket humanizálja, de nem véletlen az sem, hogy a soviniszta szennyirodalom a pornóval vagy a horrorral együtt lesz keresett a legcsupaszabb tudati mélyrétegekre építő, eze­ket a civilizációs gátlások alól feloldó piacon.

A polgári társadalom úgy kezeli ezeket a „természetadta" mély­rétegeket, mint olyan meghatározottságokat, amelyeket a leszelídí­tett formájukat kifejlesztő civilizációs hatások legfeljebb kordában tart­hatnak (mivel a tőke a készen kapott alapokból építkezik, a tőkefelhal­mozás szemlélete mindig túlhangsúlyozza a természetadta, „szer­ves" tényezők szerepét). A marxista felfogás tisztában van azzal, hogy a modern társadalmakban már az is civilizációs hatás, ha (és ahogyan) ezeket a mélytudati elemeket felszínre engedik, felszínre hozzák. Ugyanakkor hajlamos a civilizációs hatások, az ún. társa­dalmi meghatározottság egyoldalú túlbecslésére, és kevéssé áll készen azon pszichikai elemek kezelésére, amelyekre a civilizációs hatások ráépülnek.

A baloldalnak meg kell adnia a helyet gondolkodásában a nem­zeti érzésnek. Látnia kell, hogy a nemzeti érzést nem a konkurens ér­dekek szülik, azok csak felhasználják, építenek rá. Érzékelnie kell, hogy a nemzeti érzés minden sérelme a nembeliségében tekintett ember sérelme, és egyben valamely társadalmi egyenlőtlenség kifejeződése is. Ki kell állnia a kultúrnemzet bármely sérelme, mint elemi emberi jogcsorbítás ellen. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy a nemzeti ideológia, s ami ennek érvényesülésével jár, a nemzeti vi­szonyok kezelésének hatalmi-politikai síkra terelése minden esetben káros következményeket rejt magában, melyek ellen a baloldalnak megint csak fel kell lépnie, akár háborús politikáról, akár politikai, gazdasági vagy kulturális expanziós politikáról, akár nemzeti kisebbségeket korlátozó, támadó, kizáró politikáról, akár faji, nemzeti, etnikai előítéleteket támogató politikáról van szó.

Jegyzetek

1 Az osztály és a nemzet eltérő integrációs és identitásképző elvek, és könnyen adódik az a következtetés, hogy a (XIX. és) XX. század e két nagy eszmekör szinuszgörbeszerű váltako­zásának kora: az osztályharcelv hanyatlása, kudarcai, válságai idején az emberek identitás­igénye, s integrációs törekvése rendre a másik nagy elv felé fordul. Ez a mozgás részben a világtőke ciklusaival is kapcsolatban áll: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amikor a termelő tőke előnyomulása figyelhető meg, ez kiélezi a termelésen belüli osztályjellegű el­lentéteket, amikor viszont a haszonracionalitás elsősorban nemzetek közötti viszonyokban érvényesül (ilyenkor inkább a finánctőke aktivitása jellemző a termelő tőkével szemben) ak­kor az egyes nemzetek előnyösebb vagy hátrányosabb helyzete a nemzeten belüli közössé­get erősíti (legalábbis a belső ellentétek következő kiéleződéséig), A nemzeti gondolat ilyen felívelése idején hatástalanok az osztályszempontok felsőbbrendűségéről hangoztatott ér­vek, jóllehet valójában bizonyos fokig ilyenkor is osztályszempontokról van szó. A 48-as nemzeti szabadságharcokat Marx proletárnépek küzdelmének minősítette, az őket kizsák­mányoló tőkés nemzetekkel szemben, és Lenin imperializmus-elméletének jegyében sorol­ták később a nemzetközi proletariátus oldalára a harmadik világ megannyi felszabadító moz­galmát. Mindez azonban, ha sok mindent megmagyaráz is, egyúttal le is egyszerűsíti a prob­lémát: a felszabadító mozgalmak győzelme korántsem vezet automatikusan antikapitalista fordulathoz, a nemzetért küzdők gyakran egyáltalán nem mutattak erős affinitást a proletár­érdekek iránt, mint ahogy természetesen olyan mechanikus összefüggést sem lehet feltéte­lezni, hogy az osztály- vagy nemzeti szempontok előtérbe kerülése pusztán a tőkék mozgá­sából levezethető lenne.

2 Az más kérdés, hogy a lehetőség megjelenése nem jelenti a lehetőségek automatikus reali­zálódását. Az internacionalista kereszténységet magát is fel lehetett használni nemzetek közti gyűlölködésben is; az internacionalista kommunista mozgalom sok helyütt államnacionalista diktatúrákba torkollott stb. Mivel a nemzet egységét mindig ideológiai mozzanatok se­gítenek fenntartani, bármely ideológia alkalmazható arra a célra, hogy egy-egy nemzet „hi­vatását" konkretizálja.

3 A vallásnak (vagy bármely hasonlóképpen erős ideologikus közösségnek) egyébként nem­csak az állammal, hanem a nemzettel való összefonódása, a két identitás összemosódása sem igazán egészséges, A legélesebb nemzeti konfliktusokat ott találjuk, ahol a két ütköző nemzet egyúttal eltérő vallási (ill. a vallási hagyományok jellege által meghatározott kulturá­lis) közösséget is jelent (hindu-moszlim, hindu-szikh, zsidó-keresztény, zsidó-arab, ör­mény-török, ír katolikus-brit protestáns ellentét, és pl. Erdélyben sem elhanyagolható a ke­leti és nyugati kereszténység kulturális ütközésének szerepe).

4 Nacionalista érzelmek táplálására egyébként mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kul­turális nemzeti törekvések alkalmasak, különösen akkor, ha összefonódnak. Ám az ennek megakadályozására törekedett hatalom nem mérte föl, hogy a kultúrnemzet és politikai nem­zet összefonódása nemcsak a hatalomban jöhet létre, hanem a hatalommal szemben szer­vezett politikai rezisztenciában is!

5 Éppen ezért teljesen elhibázott a kisebbségek azon törekvése, hogy az ellenük fordított indu­latokat egyszerűen az elmaradottság, a provincializmus fentről lefelé irányuló bírálatával ke­zeljék, hiszen ezzel éppen a kiváltó frusztráló hatást erősítik meg.

„Számomra az a legfontosabb kérdés, és visszamenőleg is a leg­nagyobb probléma az, hogy sohasem ment végbe a cigánysá­gon belül korszerű társadalmiasodás, korszerű fejlődés. A ci­gányságnak természetesen van egy saját társadalma, azonban egy másik típusú, egy európaibb típusú társadalomfejlődésen, mint cigányság, mint közösség nem esett át. Ez az én vélemé­nyem szerint nem elsősorban a saját hibája miatt van, hanem amiatt a kirekesztettség miatt, amit a történelem folyamán meg­élt, és még él napjainkban is. Amikor a cigányság Európának ebbe a térségébe érkezett, akkor itt korábban kialakult keresz­tény államok voltak. És nem a legjobbkor, éppen a keresztes há­borúk idején kezdtek szivárogni a Balkán felől a cigányok. A más hitű, más öltözetű, más nyelvű, más bőrszínű ember nyil­vánvalóan azonnal szemet szúr. Ráadásul ha ez a nép még nem is civilizált az akkori értelemben véve, hanem egy félnomád vagy egészen nomád, tulajdont nem ismerő népcsoport szivá­rog be, érkezik be ebbe a térségbe, ezekbe a kultúrákba, akkor alapvetően konfliktushelyzet keletkezik. Ez feloldódhatott volna a századok folyamán, de éppen ez a másság, a kirekesz­tettség, a társadalmonkívüliség hozta azt, hogy a cigányság nem tudott olyan gyorsan integrálódni, asszimilálódni ehhez a kul­túrához.

Úgy tűnik, hogy most a helyzet kiélezett, azonban cigány­ellenesség mindig is volt, mint ahogy volt antiszemitizmus is, ezek a mechanizmusok mindig működtek, csak bizonyos törté­nelmi helyzetben élesebben látszanak. Főleg, hogyha ez még esetleg politikailag is manipulálva van, ha valamiféle érdekcso­portosulás manipulálja. Az úgynevezett állóvizes konszolidált időszakban viszonylag csend volt, nyugalom volt, mert felülről csendet parancsoltak minden területen. A szociológusok, cigá­nyokat kutató emberek tudták, hogy micsoda tömeg él nyomor­ban putritelepeken, sötétségben, embertelen körülmények kö­zött. De nem beszélhettünk róla, mert nem hagyták. Ma ezek a kérdések sokkal inkább nyitottabbak, sokkal inkább lehet róluk beszélni, tehát világossá válik, megfogalmazódik. A másik oka annak, hogy ez ma előtérbe került, az, hogy amikor egy társa­dalom valamiféle válságba kerül, akár gazdasági, akár erkölcsi válságba (az pedig tagadhatatlan, hogy a kelet-európai országok és ezen belül a mi országunk igen súlyos gazdasági, erkölcsi válságba keveredett), ilyenkor mindig keresik a bűnösöket. En­nek technikája van: a történelemből ismerünk száz ilyen példát, megkeresik mindig azt a felelőst, akire leginkább rá lehet kenni a bűnöket, akit fékezőként lehet felmutatni. A bűnbakkeresés, a bűnbakképzésnek ez a technikája rendkívül világosan megnyil­vánult például a Miskolc környéki cirkuszban, amikor a város és a megye válságát úgy próbálták látványosan kezelni, hogy a ci­gányokkal kapcsolatos intézkedéseket kezdtek el indítani, gettó­telepítési hisztériát indítottak el, egy erdőben létesítendő új ci­gányterületre koncentráltak, hogy a lakosság figyelmét elterel­jék a valódi, igazi problémákról, és ettől kezdve a cigányok bűnbakká is váltak. Teremtenek ehhez persze mitológiát is; hogy felszedik a parkettát, nem dolgoznak, bűnöznek; itt említ­hető a segélyosztások körüli különtámogatási mítosznak a meg­teremtése, ezek mind kiagyalt, manipulatív eszközök amivel bűnössé, gyűlöletessé tehetnek egy népcsoportot. Az általános felfogástól eltérően a cigányok mindig is dolgoztak, mindig folytattak valamiféle saját mesterséget, ami feltétlenül szüksé­ges volt. Az én egész családomnak, apámnak és az egész csalá­domnak valamiféle mestersége, elfoglaltsága mindig volt.

Én cigánytelepen születtem, onnan jártam fel az iskolába. Az a közösség, ahol én laktam, ez egy muzsikus közösség, akik ha kellett, muzsikáltak, ha kellett, vályogot vetettek, ha kellett kosarat kötöttek, vagy ha akadt éppen valahol a városban mun­ka, akkor elmentek munkakönyvvel dolgozni. Aztán ezek a mesterségek a paraszti gazdálkodás megszűnésével, a téeszesítéskor, az iparosítás fejlesztésével egész egyszerűen felesle­gessé váltak.

Az én családom tömegével vetette a vályogot évtizedeken keresztül és az egész falut abból építették, ám egyszer csak meg­jelenvén a közeli téglagyárak, feleslegessé vált ez a csapat. Egy része persze elment a téglagyárba, de többségüket már nem tud­ták foglalkoztatni. A családom másik fele, aki kosarat kötött, a téeszesítésnél maradt munka nélkül; már nem volt szükség a pa­raszti gazdaságokban a kosárra, a paraszt örült, ha a munkaegy­ségekből meg tudott élni, a cigányember munka nélkül maradt. Ezek az emberek mindenféle képzettség nélkül teherautóra ül­tek, a toborzók elvitték őket mindenféle iparosított területekre (főleg a szocialista városok építési területeire), s aztán ott min­denféle építőipari munkába kezdtek. Csináltak egy ilyen vatta­szerepet a segédmunkástömegeknek a befogadására, és ezzel gyakorlatilag konzerválták azt a helyzetet, hogy a cigányok ne tudjanak előrelépni. Rájuk szakadt egy másik életforma, ami nagy traumát okozhat. Egy részének sikerül asszimilálódni vagy beilleszkedni. Persze megmaradt cigánynak akkor is. Más része pedig visszaszivárog a putritelepekre, és aztán ott próbálja a ha­gyományos életét élni, de már a régi mestersége nélkül. 10-20 vagy 30-40-50 évvel ezelőtt – vidéken ma is – a cigányság többsége mindig a falu szélén lakott. Tehát gyakorlatilag egy kü­lön világban, külön társadalomban élt. Érintkezése csak akkor volt a társadalommal, a környező lakosokkal, amikor munkát kapott vagy kért tőlük, vagy ha cserélt, vagy ha vásárolt. Igazá­ból vele közösségben nem élt sohasem. Na most, amikor ez a hagyományos életforma felbomlott, és megindult a vándorlás az iparosított területek felé, akkor ez azt jelentette, hogy beszi­várogtak, bekényszerültek az úgymond civilizációba, és a konf­liktus azonnali lett, állandó lett. Két eltérő típusú életformának a találkozása már automatikusan konfliktusos, ez ugyanaz, mint amikor 1300-ban bejöttek Ázsiából vagy valahonnan Irán, Tö­rökország, Perzsia területéről a keresztény Európába, és így au­tomatikusan konfliktushelyzet állt elő. Az előítéletek megvoltak a faluszéli cigánnyal szemben, „na de hát te ott jól vagy, veled nekem nincsen dolgom, nem is bántasz, néha ugyan ellopod egy tyúkomat, de hát egye fene", hanem amikor egy egész társa­dalom, és ezen belül igazából két különböző társadalom szem­besül és találkozik, akkor ott szükségképpen kiéleződött helyzet jön létre.

Egy toleráns társadalomban, egy kulturált társadalomban ezek valószínűleg kevésbé fordulnak elő, vagy legalábbis nem ilyen élesen. De hát ha azt mondom, hogy nemcsak a cigány­ságnak kellene itt fejlődni, akár szellemileg, gazdaságilag, er­kölcsileg, hanem a befogadónak is, akkor azzal csak egy tényt említek. Ha jól tudom, Péli Tamástól származik az a megfogal­mazás, hogy a falat kétfelől kell bontani, hogy végül is ez a talál­kozás megtörténjen, de ne erőszakos találkozás legyen.

Abban hiszek, hogy ez az új típusú demokrácia (ami ná­lunk most kezd kialakulni), az új kormányzat változásokat, eredményeket hozhat, bár korábban én megkérdeztem a párto­kat, és bizony kiderült, hogy többnyire semmiféle elképzelésük nincsen a cigánysággal kapcsolatban. Több párt azt mondta, hogy külön cigányprogram minek, mert az hiszik, ők egészen egyszerűen magyar állampolgárok. Mégis úgy gondolom, hogy az új kormányzatnak feltétlenül ki kell alakítani a maga elkép­zeléseit és gyakorlati lépéseit. A cigányság nagy többsége kvali­fikálatlan munkaerő, az ő számukra feltétlenül és a lehető leg­gyorsabban a képzés lehetőségét kell megteremteni. Mert ma egy portásnak joga van eldönteni a gyárkapuban, hogy van-e felvétel vagy sincs. Szubjektív megítélés. Látja, hogy ez egy ci­gány, s azt mondja, nincs felvétel… De ha mégis beengedik a portán, akkor a munkaügyi osztályon kezdik forszírozni, hogy mennyire kvalifikált, mennyire kommunikációkész, és mennyi­re lehet rábízni munkát.

Fájdalmas látni azt, hogy Ózdon, ahol pl. 40 éves cigány kohászok vannak – persze nem szereztek szakmunkás-bizo­nyítványt, de ezt a munkát végezték mindenféle iratok nélkül éveken át -, ma tömegesen kerülnek ki a kohászatból, holott szakmunkás szinten tudják csinálni, amit kell. Egy esetleges kor­szerűsítés kapcsán rögtön feleslegessé válnak, és ők válnak fe­leslegessé. A munkába állásnál is szükséges a beavatkozás. Már nagyon régen megfogalmazódott a pozitív diszkrimináció gon­dolata, tehát, hogy mindenképpen nem többletjogokat, de el­sőbbségeket kell adni számtalan területen, így a munkába állí­tás és a továbbképzés területén. Az egyik tehát mindenképpen az, hogy a cigányok munkához jussanak, a másik pedig a tanu­lás lehetőségének biztosítása, és ehhez mindenféle feltételt meg kell adni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarországon százezer em­ber beszéli a cigány nyelvet, akkor részükre kisebbségi és kol­lektív jogaiknál fogva lehetőséget kell adni az anyanyelven való tanulásra. Itt problémát okoz ugyanakkor, hogy a cigányság nagy többsége már csak magyarul tud, akkor ezeknek természe­tesen magyarul kell tanítani, de valahogyan mégis ahhoz a szinthez mérten. Ehhez szakemberek kellenek. Ami még fontos, az, hogy mint kisebbséget kezeljék, és törvény által is biztosítva legyen ennek a másságnak a megélhetősége. Valószínűleg na­pokon belül vagy hónapokon belül az új Parlament eldönti vagy eldöntheti a kisebbségi törvény elfogadásakor, hogy a cigányság­nak mint etnikai kisebbségnek miféle jogokat biztosít ebben. És ezen belül aztán nevezhetjük őket nemzeti kisebbségnek, et­nikai kisebbségnek, nyelvi kisebbségnek, teljesen mindegy, hogy ha azonos jogokat kap az úgynevezett nemzeti kisebbsé­gekkel . A cigányságnak is meg kell teremteni a belső integráció­ját. Ahhoz, hogy ez a belső integráció elinduljon, mindenkép­pen egyfajta önszerveződési folyamatot kell megindítani, és én ezt úgy nevezném, hogy politikai önszerveződés. Az önszerve­ződést én nem ott kezdeném, ahogy nagyon helytelenül és hi­básan egyesek elképzelik, amit én úgy nevezek, hogy a cigány kultúra iparosítása. Hogy a mi kultúránk, az a kultúra, amit folklórkultúrának neveznek, piacra kerüljön, s ettől majd a cigány­ság boldogulni kezd. Feltétlenül szükséges, hogy ez az életér­zés, amit a folklór világa teremt vagy hoz, ez éljen, fejlődjön, de hogyha csak ez marad, akkor a cigányság soha nem fog előre­lépni.

Egy sokirányú fejlődésnek kellene életbe lépni, és a hang­súlyt a politikai önszerveződésre helyezném. Azt azért tegyük hozzá, hogy a cigányságnak politikai kultúrája nincs. Honnan lenne, hiszen sosem politizált. De a magyar társadalomnak sincs politikai kultúrája ez ügyben, ebben nagy rokonságban vagyunk. Viszont ha bármilyen jogokat ki akar vívni, meg akar tartani a cigányság, ez csak politikai úton lehetséges. Az isko­láztatás, a munkába állítás, mindenféle szociális megoldás poli­tikai úton érhető el. Ezért szükséges egy alulról szerveződő, ál­lampolgári kezdeményezés alapján létrejövő valódi önszerve­ződés, mint a Phralipe is, amelyik ugyan tagsága érdekeit képvi­seli, de ezen keresztül az egész magyarországi cigányság politi­kai és kulturális érdekeit szem előtt tartja.

Az önszerveződésnek magával kell hoznia a cigányértel­miség megteremtődését és nagyobb számban való szaporodá­sát. Semmiféle politikai vagy nem politikai önszerveződés nem működik vezető egyéniségek nélkül, és afelől is – meg vagyok győződve, hogy ezt az értelmiség vállalhatja fel. És a cigányság bizony elég gyatrán, katasztrofálisan áll értelmiség dolgában. De már holnap el lehet kezdeni, hogy a legrátermettebb em­berek az önkormányzati rendszerben részt vállaljanak, és a he­lyi ügyeket megfogalmazva képviseljék a cigányság érdekeit, vagy egyeztessék az érdekeket a helyi nem cigány lakossággal. Én azonban tartok tőle, hogy a cigányság megint „intézkedés" tárgyává lesz lefokozva. Én azt látom, hogy ismét a cigánysággal szembeni elvárásokat fogalmazzák meg, és ez legalább olyan veszélyes, mint volt az MSZMP-nek a politikája.

Az előítéletek a legveszélyesebbek, még a politikai mani­pulációnál is veszélyesebbek. De akkor veszélyes igazán egy meglévő előítélet, ha azt még politikailag manipulálják is. Ná­lunk így történt, és félek, hogy így fog történni a jövőben is. Hogy mit lehet kezdeni az előítéletekkel, erre egészen egysze­rűen nincs recept.

Hát, a magyarok azt tudják a cigányokról, ami az utóbbi időben a politikai manipuláció útján eljutott hozzájuk. Azt tud­ják, hogy koszosak, büdösek, lopnak és nem dolgoznak, ezt biz­tosan tudják, de az értékeiket nem ismerik. Hiszen nem volt mód arra, hogy ezeket az értékeket megmutassák. Megmutas­suk. Tulajdonképpen nincs képük róla, nem is igyekeztek meg­ismerni. Féja Gézától olvastam valamikor néhány sort, amikor azt írja, hogy többet tudunk az indiánokról, mint a cigányokról, akik pedig itt élnek közöttünk. A magyar irodalomban sem je­lent meg a cigányemberről semmi, csak mindig valamiféle mu­latságos figuraként szerepelt, tehát hősként nem jelent meg so­sem, nem jelent meg a színpadon, a filmen sem, soha.

A pozitív diszkriminációt ott kell kezdenünk, hogy a ci­gányság értékeit kezdjük el megmutatni. Persze ez is manipulá­ció, de ez pozitív manipuláció lenne. Mert vannak értékei a nyelvében, a művészeiben, a manuális képességeiben, és szinte el sem lehet képzelni, hogy az elmúlt századokban hány száz­ezer cigányember szenvedte kárát (és persze az egész magyar térség is), hogy nem ismerhették meg ezeknek az embereknek a képességeit, hogy ezek az emberek nem kerültek be a véráram­ba, az oktatásba. Isten tudja, hány igazi nagy író lenne belőlük, hány tudós, mérnök, diplomata, miniszterelnök; hiszen nem tudjuk, soha nem fogjuk megtudni. És ez pótolhatatlan veszte­sége a cigányságnak és az egész országnak.

Az is tagadhatatlan, hogy elég sokan vannak cigányembe­rek, akik bűnöket követnek el, de ha azt mondom, ötven bebör­tönzött cigányból huszonöt politikai elítélt, akkor senki nem hi­szi el. Pedig erről van szó. Valamilyen módon a cigányságában érte a sérelem, és így keveredett törvény elé, vagy a börtönbe. Cigányozták, vagy molesztálták, vagy az előítéletet érezte és esetleg így keveredett egy verekedésbe.

A másik meg az, hogy olyan országot kell teremteni, olyan jóléti országot, ahol az emberek nem kenyeret lopnak, nem en­nivalót lopnak, tehát nem a szegénység hajtja, és ilyeténképpen az előbb említett 50 cigány bűnelkövetőből lehet hogy csak tíz lesz. Tehát lecsökkenhet. Az aztán egy másik elemzési kérdés, hogy az a tíz még miért az. Az ember nem bűnözőnek születik, az valaminek a következménye.

Ezek persze a szép célok. De egyelőre még mindennek az elején tartunk. Én el tudom képzelni, hogy itt hamarosan nem­csak cigányok körében, de más kisebbségek vagy nemzetiségek körében is egy nemzetiségi öntudatosodás megindul, mert már láthatólag meg is indult. És ha nem leli mega helyét ebben az új demokráciában a cigányság, hanem különböző atrocitások vagy társadalmi mellőztetések érik, akkor ez automatikusan vé­dekezéshez vezet. Mindnyájunk közös érdeke megteremteni azt a helyzetet, hogy ne kerüljön konfrontációba a cigányság és a magyar nemzet. Hogy ne kerüljön konfrontációba. Viszont ha itt valamiféle torzulás lesz a politikai társadalomban vagy az ön­kormányzatokban, akkor én tartok attól, hogy itt egy igazi pol­gárjogi mozgalom keletkezhet, ami felveszi ezt a kesztyűt.

De a mi szervezetünk soviniszta szervezet lenne, ha csak a cigányság érdekeit gondozná. Amikor a Phralipe megalakult, akkor világosan megfogalmazta, hogy az emberi jogok, a ki­sebbségi jogok és a kollektív jogok alapján áll: ez valamennyi kisebbségre, valamennyi emberre érvényes. Az alapvető em­beri jogokból kiindulva nekünk kutyakötelességünk akár tuda­tosan, akár ösztönösen szolidaritást vállalni mindenféle kisebb­séggel, akit baj ér.

Ebben a helyzetben elsősorban a cigányság kerül legin­kább az utcára, ők válnak munkanélkülivé. Ugyanakkor magyar emberek is válnak tömegesen munkanélkülivé. Lehet, hogy itt egy verseny, a munkásságon belüli harc fog keletkezni az elér­hető helyekért cigány és nem cigány között. És ennek már van­nak jelei is. El tudom képzelni, hogy tömegesen, százezrével lesznek cigányok és nem cigányok munkanélkülivé, és ha mégis lesz egy férőhely, akkor elsősorban magyar embert vesz­nek fel, és ez nem teremthet jó helyzetet. Nem biztos, hogy ez a két nyomorult egymással szolidaritást fog vállalni. Pedig elkép­zelhető lenne az is, hogy együtt követeljék a munkát és a ke­nyeret.

(Felvégi Andrea fotója)

A fentiek egy Osztojkán Bélával folytatott hosszabb beszélgetésünk részletei. Az ez ideig Osztojkán Béla által vezetett szervezet, a Phra­lipe ma 22 tagszervezetből áll, 1200 bejegyzett taggal rendelkezik, lapja van, tekintélyt szerzett magának, s mint Osztojkán Béla mondja: „él, és azt kell remélni, hogy fog is, és jól fog politizálni".

Várható, hogy a politikai szerveződés révén a cigányság is megin­dul a valamiféle nemzetté válás (és az általa nem kizárt), spontán asszi­miláció útján. A kérdés, hogy jövőnket továbbra is az államhatárokkal azonosított nemzetek versenye fogja-e uralni, (mert az ilyen világban mindig problémát fog okozni egy olyan kisebbség, amelynek nincs sa­ját országa, s amelytől a domináns nemzet féltékenyen őrzi az „ő orszá­gát"); vagy az a nemzetfelfogás jut érvényre, amelyben az egyes nem­zethez tartozás az egyének ügye, választása, a nemzeteknek (vagyis a különböző nemzeti identitású egyéneknek) azonos lehetőségeik van­nak az ország keretei között. S az egyének egyenlő jogai elmossák az egyes nemzetekhez tapadó értékelő mozzanatokat.

A cigányság ma proletárhelyzetű nép, s a társadalom proletarizációját az ebben érdekeltek cigánykérdéssé stilizálják, azzal leplezik.

A társadalom az osztálytársadalmak évszázadaiban, majd a néphatal­mat hazudott államszocializmus hipokrízisében túlságosan hozzászo­kott ahhoz, hogy a társadalom többségének valamilyen alapon való alávettetését természetesnek tartsa. A proletarizáció veszélyét a kü­lönböző társadalmi rétegek ma nem érzékelik eléggé, mint ahogy nincs meg a készenlét a nemzetek viszonyának, különösen a cigány kisebb­séghez való viszonynak humanisztikus kezelésére sem. Pedig nem ki­védhetetlen sorscsapásokról van szó. Kezelésük elsődleges parancsa, hogy összefüggésükben lássuk őket.

A nemzethez tartozás egyéni jogai védelmének párhuzamosnak kell lennie az egyének védelmével az induló helyzetből fakadó kiszolgál­tatottság minden formája ellen.

(Lengyel Gábor felvétele)