Ma világszerte a nemzeti gondolat újjáéledését, a nemzetek öntudatosodásának egy újabb hullámát éljük. Magyarországon is hosszú idő után egyfajta feltámadása van ennek a gondolatnak. Olyan emberek véleményét kérdeztük – mintegy a lapszám témájának felvezetőjéül, exponálásául – ennek okairól, s általában a nemzeti kérdés természeté­ről, akik saját területükön valamennyien általános tekintélyt szereztek maguknak az erről való gondolkodásban. Mindhárman parlamenti képviselők, különböző pártok tagjai. De most nem egy-egy párt állás­pontjának kifejtését várjuk Für Lajostól, Kása Ferenctől és Szabó Miklóstól, hanem a maguk tudósi, művészi álláspontjának rövid be­mutatását.

*

Az első kérdés az lenne, hogy melyikük miben látja a nem­zeti gondolat mai virágzásának legfőbb okait és összetevőit?

Für Lajos: Úgy szokták mondani, a nemzeti gondolat rene­szánsza van ma, és ez valóban így van. Számos oka van en­nek, ahogy ezt a történészek szociológusok, politológusok próbálják felderíteni. Az egyik talán az, hogy világszerte ez a modern civilizációs, sematizáló világ meglehetősen elfojtja a természetes emberi közösségeket. Szétzilálja, és valójában az ezzel szemben való védekezésnek is egyik módja az, hogy közösségek teremtődnek, születnek újjá, közösségi gondola­tok. És a nemzeti gondolat is, amely nyelvi vagy pedig valami­lyen etnikai jegyek alapján próbál ezzel az elidegenítő civilizá­ciós világgal szemben egyfajta közösséget teremteni.

Van azonban egy másik nagyon fontos ok is, ez az úgy­nevezett neokolonializmus, az imperialista, nagyhatalmi, vi­láguralmi törekvések, amelyek jól láthatóan a második világ­háború után újra kétpólusú rendszerben próbálták a világot maguk alá gyűrni. Ez a kétpólusú nagyhatalmi uralmi rend­szer önmagában véve is kifejlesztette, gerjesztette a nemzeti érzéseket, a nemzeti indulatokat, éppen a velük szemben való védekezés gyanánt. És azt hiszem, hogy azon a második vi­lágháború utáni sokkon, amit éppen a túlfeszített fasiszta, na­cionalista indulat váltott ki (s amelynek következtében feled­tetni gondolták, megszüntetni vélték az eddigi gondolatot), ezen is túljutott az emberiség. És itt szokták még külön emle­getni a harmadik világból kiinduló, minden népnek a saját maga identitását kereső, megtalálni akaró szándékait, ame­lyek ugyancsak hozzájárultak világszerte ahhoz, hogy ma a nemzeti gondolat reneszánszáról beszélhetünk.

Szabó Miklós: Magyarországon a nemzeti gondolatot két do­log állítja középpontba. Az egyik a magyar nemzet még mind a mai napig sem egészen megoldott külpolitikai függetlensé­gének kérdése. Ez a magyar nemzet alapvető problémája, nagyon-nagyon hosszú idő óta, újratermelődve különböző formák között. Másrészt középpontba állítja a nemzeti problé­mát az, hogy a határon túl, a szomszédos országokban több millió magyar él, sokszor méltatlan helyzetben, és ez proble­matikus az egész össznemzet számára. Amit Für Lajos mon­dott a neokolonializmusról, kicsit idegen a számomra. Nem egyszerűen azért, mert az egy elhasznált kifejezés, hanem mert én a nyugati fejlettebb civilizáció hatását minden tekin­tetben kívánatosnak tartom. Kívánatosnak tartom akkor is, ha olyasféle elmaradottságot rombol, ami ebben a pillanatban nemzeti sajátosság. A nemzeti sajátosság történeti és törté­netileg változó jelenség. Változik. És ma a magyarság nem egyszerűen azáltal van egy korforduló határán, hogy most egy politikai rendszerváltás történt, hanem annak a határán van, hogy fel tud-e zárkózni a fejlett országokhoz, vagy leszakad tőlük a harmadik világba, az elmaradott országok körébe. Én úgy gondolom, hogy a fejlett civilizáció hatásaival szemben nyitottnak kell lenni a magyarságnak, és nem szabad romantizálni és poetizálni az elmaradottsággal azonos nemzeti sajá­tosságokat.

Kósa Ferenc: Talán még az első körhöz én is elmondanám, mit gondolok. Szeretném előre bocsátani, hogy a hivatásom­ból, de a személyes meggyőződésemből eredően is, én va­lamiféle tágabb emberképben gondolkodom. A nemzet-fo­galom egy igen fontos közbülső kategória számomra. Soha nem jut eszembe például, ha dolgozom, arra gondolni, hogy én a magyar nemzet része vagyok – noha annak a része va­gyok, és természetesen arra jár az agyam, az idegrendszerem stb. -, de sohasem gondolnám, hogy ez valamilyen olyan kü­lönleges érték, amely alá kellene rendelni például az embert, az emberi értéket, az emberiség különféle értékeit. Ezért te­hát részben tágabban, részben szűkebben gondolkozom a „nemzet" kategóriánál. De ha valaki például elmarasztalna azért, mert nem vagyok eléggé nemzeti jellegű gondolkodó, akkor azt sértésnek venném. A nemzeti gondolat reneszán­szára vonatkozóan azt mondanám, hogy éltünk mi itt az elmúlt évtizedekben egy adott nagyhatalmi függőségben, alávetett­ségben. Amelyiknek nemcsak az volt a jellemzője, hogy el­vonta tőlünk a levegőt, a szabadságjogokat, az emberi jogo­kat és így tovább. Hanem az is jellemzője volt, hogy elvonta tőlünk a nemzeti létezésünk feltételeit és öntudatát. Amikor ez ellen a függőség ellen függetlenségi harcba bocsátkoztunk, vagy pedig egyszerűen csak a belső életünkben vívtuk a ma­gunk hétköznapi szabadságharcát, akkor szinte minden lépé­sünkben benne volt a nemzeti gondolat jogosultságáért folyta­tott becsületes harc, amelyik nem irányult senki ellen, de mint­egy önmagunk védelmére, önmagunk közösségének az ugyanolyan jogosultságára vonatkozott, mint amilyen jo­gosultsága bármelyik közösségnek megvan a világon. Ez a harc tehát lendületet adott a nemzeti gondolatnak. Másik ve­tület, amiről Miklós beszélt, hogy ha már minden harmadik magyar, a magyar nemzet minden harmadik tagja valamilyen más országban él, ráadásul többségükben olyan országok­ban élnek, ahol meg vannak fosztva az emberi és a nemzeti jogaiktól, erkölcsi kötelességünk is volt valamennyiünknek, hogy ezeket a nemzeti gondokat felvállaljuk. Mármost ami az esetleges nyugati alávetettséget illeti, énbennem van ilyen fé­lelem. Én magam sem idegenkedem a gyarmatosítás fogal­mától. És nem politikai értelemben és nem csupán nemzeti ér­telemben. Noha híve lennék az egyetemes emberi értékek terjedésének, arányos terjedésének és kiterjedésének, kitel­jesedésének a világban. Annak már kevésbé, hogyha ez a ki­terjedés nem az értékek mentén, hanem esetleg egy kontra­szelekció jegyében jön létre. Igazságtalanok lennénk, akár hogyha, mondjuk, az egész orosz birodalmat azonosítanánk a gyarmatosítással, hiszen kulturálisan azért nagyon sokat kap­tunk onnan, és ugyanígy a Nyugattól is nagyon sokat kaptunk és kapunk is. Azonban kétarcú ez a dolog. Értékhordozó és valamilyen értéket szétoldó, szétmaszatoló, kioltó jellege is van. És ez az, amitől az ember fél és berzenkedik.

Für Lajos: Miklóssal én abban valóban egyetértek, hogy ne használjuk ezt a „csúnya" neokolonialista szót, mert egy kicsit valóban lejáratott kifejezés. Én nem is a gyarmatosítás értel­mében használtam, hanem körülbelül olyan értelemben, ahogy itt Kósa Feri megpróbálta ezt árnyaltabbá tenni. Hogy van egy ilyen értéktelen, tömegárut hordozó hatalmi kisugár­zása ennek a mostani hatásnak… mint ahogy volt a történe­lem során mindig az ilyen külső hatásoknak. Olyan hagyomá­nyokat, értéktelen, negatív, megcsontosodott, konzervatív, hogy ne használjak csúnyább fogalmakat… merevségeket romboló hatása is, amire valóban szükség van. Mert azzal is egyetértek, hogy a nemzeti ügy, a nemzeti gondolat, a nem­zeti érzület is egy folytonosan változó, átalakuló valami. De azokra az értéktelenségekre gondoltam, amelyek beáramol­hatnak, és amelyek a fejlettebb szint jelszavának ürügye alatt olyan haszontalan limlomot hoznak, amely nem értéktelen dol­gokat, nem rossz értelmű hagyományokat, hanem nagyon is megtartó, együtt tartó erőket is roncsolhat.

Szabó Miklós: Igen, hát az nagyon fontos kérdés, hogy mit tar­tunk egy nemzet sajátos értékeinek, sajátosságának. Az olasz például mint nép, mint karakter a neorealista filmekben úgy jelent meg, mint a hadonászó, gesztikuláló, a külföldi néző számára komikus, hangos olasz. A nemzeti sajátosság ebben az esetben, de a mindennapi tapasztalatok által is visszaiga­zoltan az életvidámság volt. Amely akkor is hatott, amikor na­gyon rossz politikai körülmények ültek rá arra az országra, és túlélésre képes közösséggé tették. Valami ilyesmit kell hogy keressünk a magyarság nemzeti sajátosságai között. Ha a ci­vilizációs hatás odajön a gőzhengerével, hogy ezt is rombolja, akkor ezt nem szabad rombolni. Az ilyet nem szabad rombol­ni. Ezzel szemben azokat az állítólagos olasz nemzeti tulaj­donságokat, amelyeket az olasz jobboldali mozgalmak és a fasizmus akartak a nemzeti karakter jellemzőiként elfogadtat­ni: az állítólagos olasz katonai képességeket, fegyelmezett­séget és egyebeket, azon kívül, hogy ezek természetesen maszlagok voltak, és semmi közük nem volt az olasz nép való­ságos tulajdonságaihoz, hát ezeket csak rombolja is le a gőz­henger.

Kósa Ferenc: Én otthon nagyanyámtól régi pentaton népdalo­kat tanultam, az iskolában pedig valami szovjet silányságot, mű-tömegdalt. És azt kellett nekünk énekelni. Ma a gyereke­ink megint valami másféle benyomást kapnak, és megint nem a legjobbat. Most én csak a kultúráról beszélek. Nem beszélek a politikai vonatkozásokról. De azt hiszem, hogy ami érték a nemzet arculatában vagy lelkületében, azt érdemes védel­mezni. Mert a többi nemzethez való viszonylatunkban jó szív­vel és jó szándékkal akkor állhatunk, ha értékkel állunk oda. Akkor tudjuk megtisztelni más nemzet értékeit, ha a ma­gunkét is megtiszteljük. És akkor ez egy kölcsönös folya­mat, gondolom. Ha mi behódolunk bármiféle silányságnak, akkor elveszítjük az erkölcsi jogosultságunkat, hogy érték­szempontokat védelmezzünk. Tehát én az értékek különbö­zőségében, és mégis valamilyen nagyon magas szintű, titok­zatos egymásrautaltságában próbálok gondolkodni. Nemzeti értékekben és egyszersmind a nemzetek fölötti értékegyesü­lésben is.

Mármost ha egy népnek fontos a maga népként való fennmaradása, te­hát nem csak egyszerűen az, hogy életben maradjon, hanem hogy a maga mivoltában maradjon életben, akkor mivel magyarázható az, hogy azért vannak népek a történelemben, amelyek beolvadtak?

Szabó Miklós: Miért tudott Franciaország minden népet asszi­milálni? Mert franciának lenni nagy dolog! A francia nagyon előkelő státus. Az elzászi németséget mindig Németország­ból emlegették, az elzászi németek franciák akartak lenni. Nem németek. Jobb volt franciának lenni. Nem azért, mert ott magasabb volt az életszínvonal. Nem volt magasabb az élet­színvonal. De franciának lenni, az nagyon magas rangú dolog volt. Ugyanezt Anglia a maga magasabb fejlettségével nem tudta elérni. El tudta viszont érni a maga nagyon nagy fejlett­ségével Amerika. Amelyik azonnal beolvasztotta a népeket. Soha fel sem merült, hogy aki odament, az nem jenki akar len­ni. Aki nem akart, az oda sem ment. És ezért Amerika nem kel­lett hogy ingerlékeny legyen amiatt, hogy privát körökben akármilyen nyelvű iskolákat, akármilyen nyelvű egyházakat, akármilyen nyelvű helyi közigazgatást tartsanak fenn, mert Amerika nem félt attól, hogy ez számára problémát jelent. Hát magyarnak lenni bizony, mondjuk egy román számára, a szá­zadfordulón nem volt olyan rettenetesen előkelő dolog, mint franciának lenni az elzászi németek vagy provence-i olaszok számára.

Kósa Ferenc: Az asszimilációnak az a szép oldala, amit Mik­lós elmondott. De a világban nagyon sok kultúrát fenyeget az erősebb, agresszívebb hatások általi elpusztíttatás veszélye. Az ajnuknál jártam például Hokkaido szigetén, néhány kicsi faluban, Tanimoto professzorral. Ajnu népdalokat gyűjtött ő, és én mentem vele, mert érdekelt ez a régi ajnu kultúra. Ott ta­lálkoztunk egy ajnuval, aki félrehívott engem és nagyon meg­hitten azt mondta, hogy tudom-e, hogy a japánok őket elnyom­ják nemzeti mivoltukban. És hát ő látja, hogy én európai va­gyok. Hátha énnekem módomban áll a világban elmondani az ő panaszukat, hogy a japánok meg akarják szüntetni ott az ajnu vidéken a középfokú oktatást, amelyet pedig az ajnuk a saját pénzükön hoztak létre, és ez aljasság; az ajnuk nem po­litikai tényezők, és miért akar Japán mindenáron egységes nemzetállamot? De nyilván mindannyiótoknak vannak élmé­nyei az örményekről, a grúzokról, a lettekről és így tovább. Nem is kell sorolnom. Nagyon különös és rejtelmes és érde­kes dolog tehát a nemzeti érzékenység. És azt gondolom, hogy el fog jönni az idő, amikor a különféle nemzetekhez tartozók egymás értékeiben nem riválist fognak látni. Ha­nem valamiféle magasabb rendű emberi kíváncsiság, a más­ság iránti készség fogja uralni a kapcsolatainkat. Egy nyomo­rúságos egy vagy két vagy néhány évezred után. De gondol­juk el, hogy Európában a X. századtól hány kis nép tűnt el, és nem is olyan kicsik, tehát jelentős kultúrák tűntek el, birodalmi, hatalmi, hódítási érdekek miatt. Tehát abban a pillanatban, amikor a bírás ösztöne háborúkhoz vezetett, hódításokhoz vezetett, a történelem velejárója lett nemcsak a jószándékú asszimiláció, hanem a vérbefojtott és megalázott nemzeti ér­zés. Számomra az egész emberiség történelmének egyik nagy jelképe az, amikor a spanyolok Mexikóba behatoltak an­nak idején, és összehívták a különféle indián törzsfőnököket. Egy nagy, közös megbeszélésre. A törzsfőnökök elmentek. És mindegyik törzsfőnöknek, állítólag több száz embernek, térdben levágták a lábát. Hogy vigyék hírül, hason csúszva, hogy az indián nemzet elveszett. Hát nem tudom, szabad-e nemzetnek nevezni európai értelemben az indiánokat. De mégiscsak egy sajátos kultúra, és én annak nevezem, ebben az értelemben. Vagyis létezik az emberi életet, az emberi mél­tóságot mélységesen sértő asszimiláció, és létezik egy másik is, a magas kultúra vonzásával ható. Abban a Miklós gondo­latmenetével és Németh László ismert gondolatmenetével is egyetértek, hogy a kárpát-medencei magyarság megtartásá­hoz az első feltétel az, hogy mi itt, az anyaországban, egy magnetikus magyarság-központot tudjunk létrehozni. Ame­lyiknek kulturálisan, gazdaságilag, politikailag, az emberi léte­zés szempontjából vonzereje van. Megtartó ereje. Ilyen érte­lemben van dolgunk a világban, és azt hiszem, hogy most itt, a változások sűrűjében erre nagyon, nagyon oda kell figyelni. Hogy ezt a vonzerőt, ezt az erkölcsi erőt ki tudjuk építeni.

Azt hiszem, hogy most rákanyarodhatnánk a kisebbségi magyar sors kérdésére. A kelet-európai nemzetek az elmúlt évben egyértelmű fel­szabadulás érzést éltek meg. Nem csak mi, hanem mondjuk a románok is, csehek is, szlovákok is. És aztán ez a felszabadulás érzés együtt járt olyan dolgokkal, ami előrevetíti azt, hogy megint olyan korszakok jö­hetnek, amelyek nem lesznek olyan nagyon felszabadítóak…

Für Lajos: Igen. Hát nehéz ügy ez. Mert egyfelől azt látjuk éppen a diktatúrák összeomlása után, hogy hogyan születnek újjá magyar kisebbségi politikai egyesületek, szervezetek. Pártok keletkeznek. Olyasmi történik, ami ezelőtt két évvel el­képzelhetetlen volt, bármelyik országban is. És Romániában az RMDSZ, a romániai magyarok demokratikus szövetsége. Kulturális szövetség Kárpátalján. Szlovákiában három pártja is van már a magyaroknak, egy keresztény párt, egy Együtt­élés Pártja és egy Független Magyar Közösség. De ugyanígy létrejött már egy ellenzéki párt a Vajdaságban is. És születtek kis pártok Horvátországban is, Szlovéniában is. Tehát mindez azt jelenti egyfelől, hogy a demokratizálódás ott is életre hívja azokat a politikai egyesületi kereteket, szervezeteket, ame­lyek képesek kifejezni a magyar kisebbség baját, gondolatát, hordozni ezeket. De másfelől ugyanolyan mértékben felsza­badítja áz ellenünk irányuló indulatokat is. Felszabadítja a so­vén, az alattomos, a gyűlölködő, a nemzetek közötti gyűlölkö­dést szító indulatokat is. Én azt hiszem, hogy ez a demokrácia születésének az első szakaszában lehet, hogy természetes is, s bizonyos mértékig a megelőző időszak folyományaként jön létre, amennyiben a demokratikus erők és intézmények, a gondolkodás demokratizmusa nem járja annyira át az egész ottani és itteni népnek a gondolkodását, hogy le tudná gyűrni az előző diktatúrák alatti leszorítottságban felhalmozott indulatokat, és sokszor éppen a diktatúrák által szított, finoman szított indulatokat. Válságövezetnek nyil­vánítja nagyon sok nyugati elemző ezt a térséget, éppen ezek miatt a felfakadó sebek miatt. És ha ezeket nem tudjuk lokali­zálni, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk a demokratikus gondol­kodással, politikával, politikai intézményekkel átalakítani, le­vezetni és átvezetni egy normális európai gondolkodásba, ak­kor itt nagy baj lehet rövid időn belül.

Mitől csap át az egészséges nemzeti identitás-őrzés nacionalizmusba és mások letiprásába?

Szabó Miklós: A nemzeti kisebbségeket azért és azon az alapon akarja mindenáron beolvasztani, megsemmisíteni a türelmetlen többségi hatalom, mert nemzeti identitását abból a fajta közösségi élményből, abból a fajta közösségi otthonos­ságból meríti, ami a 70-es években előtérbe került ún. etnikai reneszánsznak is alapja volt, csak itt politikát csináltak belőle, erőszakos és agresszív állami politikát, amely mint politikai rendszer, szemben áll a politikai demokráciával. A közösségi élmény egy pluralisztikusán felépített demokratikus tár­sadalomnak természetes része, nem épülhet rá politikai autokratizmus, amelyik saját hatalmának igazolását látja ab­ban, hogy akkor ő mondja meg, hogy mi a szlovák, mi a ro­mán, mi a bolgár (egyébként szintén nagyon vad nacionaliz­mus, csak minket nem érint), mi a szerb. Ez a fajta nacionaliz­mus nem fér bele egy demokratikus politikai átalakulásba. De itt valóban veszedelmesen felélednek azok az áramlatok, amelyek a 30-as évek megfelelő politikai kultúrájából építik fel a maguk politikai kultúráját.

Kósa Ferenc: Egyetértek Für Lajossal abban, hogy ez ka­tasztrófaövezet. Nemcsak válságövezet, de ilyen szempont­ból valóban katasztrófaövezetnek nevezhető. Mert olyan fej­lemények lehetségesek, amelyek senki javát, senki érdekeit nem szolgálhatják. Mert bármiféle pogrom jön létre akár a Bal­kánon, akár Erdélyben, bárhol, az rossz a pogromot elszenve­dőknek és a pogromot csinálóknak is mindenféle szempont­ból, nemcsak az európai értékek szempontjából, hanem a jövő szempontjából is. Hogy az utánunk következő nemzedé­kek még tudjanak itt egymás mellett élni. Tehát, vak, végzetes katasztrófa fenyeget. Én is ismerem az ezzel kapcsolatos elemzéseket és megnyilatkozásokat, és a legnagyobb aggo­dalommal figyelem. Egyébként azt is, ami Oroszországban van, mert ne szépítsük meg a dolgot, ott sem kevesebb. És nemcsak arról van szó, hogy a birodalom perifériáján élő népek és az oroszok között, hanem egymás között is. Gondol­jatok az örményekre, és az azerbajdzsánokra és így tovább. Magyarországot e tekintetben sokkal nyugodtabb és reáli­sabb országnak érzékelem. Nekünk nincs erre időnk, ezt mi nem játszhatjuk el még egyszer. Magyarország ilyen szem­pontból túl érzékeny emberek közössége is. Akármelyik etni­kai csoportot nézem, túlérzékeny, és – úgy mondták az én gyerekkoromban, hogy nem fázunk annyira, amennyire resz­ketünk – ez jól fejezi ki azt, hogy ha valahol felvillan az efféle katasztrófának az esélye, akkor azért egy-egy közösség, egy-egy személyiség azonnal reszket és szól, és szót emel, és azért úgy érzi, hogy ezt erkölcsileg el kell hárítani, szóval nem jön létre talán az a vakság, ami a Balkánon, vagy ami sajnos Romániában megtörténik. De mikor láttuk a magyar televízió­ban például azt az ominózus jelenetet Marosvásárhelyen, hogy azt a magyar férfit ütötték egy deszkával, és ott volt már félholtan, ezt a román televízió a román lakosság számára az­zal a kommentárral sugározta, hogy lám, ezt teszik a magya­rok a románokkal. Ugyanahhoz a képhez pontosan fordított kommentárt fűztek. Az igazi veszedelem az, hogy továbbra sem az igazsághoz való közelítésről van szó, mert hiszen ha ők ezt reálisan közlik, nincs pogrom, és folytatódik a temesvári hangulat, magyarok és románok együtt, a forradalom termé­szetes hangulata, az együttérzés és az együttélés normális igénye. De mivel egyetlen információs effektussal az egészet visszájára fordították, ez jól mutatja, hogy milyen mértékben manipulálható ez a térség. És a mi térségünk is ki van téve az ilyen jellegű manipulációknak. A megoldást ilyen szempontból abban látom, hogy a normális és természetes igazság men­tén bontakozzon ki az egész információs rendszer. Ne adjunk terepet se a dolgok kifordítására, se az elferdítésre, a bűnbak­keresésre, és így tovább, és így tovább. Tehát erkölcsileg az információ szilárdságát meghatározónak vélem. Nekünk, ma­gyaroknak az egyetlen esélyünk, hogy az igazság mentén csi­náljuk meg a demokráciát, és lássuk be, hogy miben voltunk mi vétkesek, bűnösök, milyen, miféle rosszat csináltunk, de többet már ne rakjanak ránk, senkire sem, egyik pártra, vagy politikai szervezetre, vagy akármire, de magára a magyarság­ra, mint nemzetre, mint közösségre sem. Mert ha itt arányt té­vesztünk és az igazságtól eltávolodunk, látszólag csak morá­lis vétséget, de szerintem történelmi vétséget követünk el, és nem mások ellen, hanem önmagunk ellen.

Erdélyben a magyarság a domináns románsághoz képest kisebbségben van. Nálunk is vannak nemzetiségi kisebbségek, de a két neuralgikus pont, amellyel kapcsolatban hasonló szélsőséges indulatok mozgósulhatnak még mindig: a zsidókérdés, és – ennél nagyobb tömegeket érintve – a cigánykérdés. Hogyan látják e két kisebbséghez való vi­szony összefüggését a nemzeti kérdéssel?

Für Lajos: Rövid leszek. A zsidókérdés mint etnikai, vagy faji, vagy bármilyen kérdés, szerintem ma Magyarországon abban a formájában, ahogy gyakran emlegetik – nincs. Ez eltúlzott, ez felnagyított, eltorzított. Vannak kérdések, amelyek a zsidó­ság és a magyarság ügyét érintik, ennek egy sereg történelmi vetülete van, amit valóban tisztába kéne tenni, de nem az új­ságírás szintjén, hanem szakembereknek, hozzáértő, a kér­déskörben járatos szakembereknek. Ami a cigánykérdést ille­ti, az viszont súlyos kérdés, és összetetten súlyos. Etnikai és társadalmi kérdés egyszerre, és ezt a kérdést így kell kezelni, ilyen összetetten, nem úgy, ahogy az elmúlt korszakban a to­tális diktatúra kezelte. Nem szociálpolitikai gesztusokkal kell ezt rendezni, ahogy a Kádár-korszak ezt megpróbálta (mert ezzel inkább csak elmélyítette, továbbnövelte a problémát), hanem biztosítani kell olyan jogokat és esélyeket a számukra, amelyek segítségével meg tudják szervezni önmagukat mint etnikai csoportot, és fel tudnak emelkedni, önmaguk erejével, munkájával.

Szabó Miklós: Két olyan kérdésről van szó, ami közül a zsidó­kérdés semmiképpen nem etnikai kérdés, a cigánykérdés pe­dig újkeletűen lett az, tulajdonképpen nem az lett volna. A múlt században a magyar zsidóság teremtette meg egyszerűen ki­fejezve a magyar kapitalizmust. Ez tehát a magyar kapitaliz­mus kérdése, annak a kérdése, hogy a mai magyarság, a maga magyarsága részének akarja-e, tudja-e érezni ezt a ka­pitalizmust? A másik: a cigányságból nemzetiség lett. A ci­gányságnak van egy bizonyos valahai vallási hiedelemrend­szeren felépülő etnikai tudata, és van, ha nem is magaskul­túra-képes, de saját nyelve is, tehát tudhat kisebbség lenni. Nem akart volna. Ahogy a zsidók is magyarok akartak volna lenni, a cigányok is magyarok akartak volna lenni. A magyar társadalom nem akarta, nem akarta őket semmiképpen befo­gadni, most a cigány nemzetiség lesz. Nem nagy öröm egy ekkora országnak, hogy lesz egy ilyen nagy létszámú nemze­tisége, és ezzel járó nemzetiségi problémája, de ez most már így lesz. Ami pedig a cigányok etnikai sajátosságait illeti, ez egy archaikus kultúra, és ennek a megőrzése magyar nemzeti feladat, mert az a világkultúrának elég fontos része. A cigány a maga érvényesülési, érdekérvényesítési stratégiájával va­lami olyasmi, mint mondjuk a székely. A cigány rafináltság az nagyon jól összehasonlítható a székely emberek körülmé­nyeiből következő góbésággal. Hát kérem, ha a góbéságot szeretjük, szeressük ezt a cigány rafináltságot is… ez is egy népi kultúra. Marad a cigány bűnözés, ami ugye: van. Hát ké­rem, a korábbi kommunista baloldal ezt úgy hívta – persze másra vonatkoztatva -, hogy ösztönös osztályharc. Akiket a víz alá nyomnak, akiket alulprivilegizált helyzetbe kényszerít a társadalom, azok ilyen módon védik a maguk érdekeit. Ezt így kell felfogni. Egyes esetekben jogilag és államigazgatásilag ezt nem lehet tekintetbe venni, de politikai gondolkodá­sunkban igen. És hozzátartozik az egész kérdéshez az is, hogy itt van a nyakunkon a mérhetetlenül elmaradott magyar ipar, amelynek elmaradottsága következtében nagy segéd­munkás- és tanulatlanmunkás-igényei voltak mostanáig, és a magyar társadalom hallgatólagosan, államigazgatási és poli­tikai döntésekkel, de körülbelül a cigányokat szemelte ki arra, hogy ők legyenek ezeknek az elmaradott és segédmunkás munkaköröknek a betöltői. Tehát vendégmunkások. Én le is írtam már egy írásomban: olyan vendégmunkások, akik nem fognak „hazamenni". Ez a cigányok helyzete. Ha elkezdődik az ipar korszerűsítése, akkor persze őket fogják leírni. De számolni kell azzal is, hogy ezeknek összetartása van, ezek­nek egyfajta szervezettsége van, ezek nemzetiségként véde­kezni fognak. Tudomásul kell venni, hogy ez így fog történni. Nem lehet egy mérhetetlenül átfogó komplexus következmé­nyeinek áldozatait egyszerűen leírni és beledobni a sodrásba.

Kósa Ferenc: Röviden mondanám, mert ezek olyan kérdések, hogy vagy nagyon hosszan és nagyon alaposan lenne szabad róluk beszélni, vagy pedig csak röviden és jelképesen. Talán egy másik alkalommal kifejezetten csak például a magyaror­szági zsidókérdés pontosításáról, történeti, eseti pontosításá­ról is szót ejthetünk. Miközben hallgattalak benneteket, eszembe jutott az az egyszerű tény, hogy én egy különös há­zasságban élek, mivel a feleségem japán, én magyar vagyok. Úgy is mondhatnám ő erősen japán, és én erősen magyar ér­zelmű nagyok. Született egy gyermekünk. Amikor tízéves lett, akkor már járt magyar iskolába is, japán iskolába is itt, Buda­pesten, és a Kodály-iskolába ellátogatott a televízió, és a gye­rekeknek a nemzethez való kapcsolat, a hazaszeretet kérdé­sét vetették fel a televíziósok. Es azt kérdezték az én kisfiám­tól, hogy Bálint, hát a te édesanyád japán, az édesapád ma­gyar, akkor te félig japán vagy, félig magyar vagy, hát akkor te hogyan gondolkozol erről? Es akkor ő tízévesen maga elé né­zett és azt mondta, igaz, hogy az édesanyám japán, az apám pedig magyar, de én nem félig vagyok japán és félig magyar, hanem egészen vagyok japán és egészen vagyok magyar. A tévések azt mondták, hogy nahát, akkor veled nem beszé­lünk, mert ez egy különleges eset. A tévések butaságot csinál­tak, mert ez lenne az igazi. Én viszont nagyon büszke vagyok erre, mert soha nem neveltük, és soha nem mondtuk ezt neki. De azt gondolnám, visszautalva a magyarországi zsidókér­désre meg cigánykérdésre és bármilyen kisebbség kérdésé­re, hogy a mi családunk egy sokkal távolabbi etnikummal is tudja bizonyítani, hogy lehet valaki kötődésben, lelkületben teljes ember japánként és magyarként anélkül, hogy az egyi­ket a másik ellen ki kellene játszania. Ezáltal merem remélni, hogy emberi szempontból nézve, de akár nemzeti szempont­ból nézve is, nem lesz kevesebb azáltal, hogy egészen japán­nak és egészen magyarnak vallja magát. Én ezt látnám a megoldásnak. De nem látnám megoldásnak, ha ezt mi rápa­rancsolnánk. Ez az ő dolga, ő döntse el. Ha egyszer úgy dönt, hogy mégis inkább japán, ahhoz is joga legyen, ha úgy dönt, hogy mégis inkább magyar, ahhoz is joga legyen, de ha ő úgy érzi, hogy most egyforma e kötődése, és az identitása a japán kultúrához és a japán nemzetfogalomhoz ugyanolyan erejű, mint a magyarhoz, akkor ez lehet számomra példamutató, mondjuk, egy Magyarországon élő zsidó vagy szerb vagy szlovák, német vagy román vagy cigány vagy bármilyen nem­zetiség számára. Tehát azt gondolnám, hogy szabaddá, ön­kéntessé kell tennünk azt, hogy ki mivel azonosítja ma­gát. Ezért számomra ez nem faji kérdés, nem felekezeti kér­dés, és nem is egyszerűen politikai kérdés. A teljes embersé­gével valaki döntse el a kötődését, a vállalását. Miklós arról beszélt, hogy a magyar társadalom nem akarta elfogadni ma­gyarnak a zsidókat vagy cigányokat. Ez nagyon bonyolult kér­dés, de én úgy gondolom, van egy olyan oldala is, hogy ma­gyarnak lenni elsősorban vállalás kérdése. Az a lényeges, hogy ő vállalja-e. Legfeljebb nem kap érte külön elismerést. De én sem kaptam soha külön elismerést azért, hogy magyar vagyok. A másik az, hogy én vállalom, hogy magyar vagyok, de soha eszembe nem jut a gyerekemnek azt mondani, hogy aztán te felejtsd el a japánságod. Természetesen tisztelem benne, hogy ugyanúgy beszél japánul, mint magyarul, és jobban ismeri a japán történelmet és a japán kultúrát, és ír, fa­rigcsál verseket japánul, de a magyar iskolában is elindul a szavalóversenyen, és szépen beszél magyarul. A kulcsszó a szabadság, a szabad választás, a szabad kötődés esélye, akár többszörös kötődésé, és ebben nincs semmiféle huncut­ság, semmiféle kaméleonkodás. Miért is lenne egy olyan tör­ténelemben, ahol mondjuk, volt egy Radnóti Miklós magyar költő, akinek természetes és normális zsidó közösségi kötő­dései is voltak. És sok barátunk van ilyen. Ez a világ legtermé­szetesebb dolga, és hogyha a magyar nemzetre jellemző sok­féleséget nézzük, akkor én azt gondolom, hogy ha ezt nem egymás ellenében műveljük, és a többség jogán sem akarjuk elnyomni, alávalóvá, alattvalóvá degradálni a kisebbségeket – de bármelyik kisebbség sem akarja a többséget vagy más kisebbséget sérteni az emberi és a szabadságjogaiban -, ak­kor természetesen és normálisan, egymást gazdagítva tu­dunk élni. A történelem bűne, hogy erről ilyen felnőtt és nor­mális hangon ahogy egymás közt mindig is beszéltünk, nem lehetett beszélni a nyilvánosság előtt. Ezáltal lefojtottság, ho­mályok keletkeztek, mesterséges homályok, amelyekben a találgatások és a rosszhiszeműségek televénye alakult ki. En­nek a világos megoldása az egyenes beszéd. Feláll valaki, és azt mondja: barátaim, én ilyen és ilyen kötődésekkel rendelke­zem, és így tovább, és így tovább. És ha ehhez a társadalom­hoz eljutunk, akkor eljuthatunk ahhoz a vonzáshoz is, amiről beszéltünk. Példaértékű társadalmat kell nekünk itt csinálni, és ehhez nagy önuralom és igazi arányérzék kell minden ol­dalról.

Új sötét erők gyülekeznek, szerte Kelet-Európában, amelyek egyik ismertetőjegye, hogy megpróbálják kisajátítani a nemzeti eszmét hatalmi igényeik legitimálásul. A konzervatív forrada­lom zászlaja nem is lehet más, mint a nemzeti kivételesség szín­fala mögé rejtett uralmi törekvések leplezése. így megy ez sok évtizede Magyarországon, Kelet-Európában … és a világ leg­több táján. A humanista baloldal mindig is világméretű össze­függésekben gondolkodott, de nemzeti kiindulópontot válasz­tott, így volt ez Marxtól Leninen át Gramsciig és tovább. De hát volt egy másik hagyomány is, az államszocializmus hagyomá­nya, amely Sztálinban érte el „csúcspontját". Ez a „hagyaték" a nemzeti kiindulópontot a birodalmi nézőponttal cserélte föl, a világméretű szempontot a nemzeti egoizmus színvonalára süllyesztette.

Az antisztálinista megmozdulások és általában az „állam­szocialista" rendszerek összeomlása Kelet-Európában egyúttal az államnacionalizmus végét is jelenti. Az „államszocializmus" kapitalizmussá való lehetséges transzformálódása a korábbi pártállami elitek hagyományos és diszkreditálódott ideológiá­ját, a „marxizmus-leninizmust" ad acta tette. A „marxizmus-le­ninizmus", amely a maga eredetét Sztálinig, a „szocializmus egy országban" doktrínáig viszi vissza, sajátos legitimációs ide­ológiaként működött. Ebben a hagyatékban egy birodalmi „in­ternacionalizmus" és a nemzeti állami autarkia egész Kelet-Eu­rópára kiterjedően uralkodó politikai és gazdasági tendencia volt, amely egyfelől maga akart lenni egy önálló világgazdaság, a „második világ", másfelől a nemzeti állam, egyfajta állampat­riotizmus bürokratikus ideológiájából merített legitimációt. Az államszocializmus azonban éppen birodalmi „internaciona­lizmusa" miatt még Magyarországon is idegenkedett attól, hogy a térség történelmileg mélyen beágyazódott nemzeti konfliktu­sait feltárja, „kezelje", egyáltalán tekintélyuralmi döntéssel uta­sította el azt, hogy az emberek „kibeszéljék" a történelmileg fel­halmozódott rendkívül bonyolult problémákat: Trianont, Er­délyt, a holocaustot, a népi-urbánus ellentétet stb. stb. Ilyen horderejű kérdések még radikálisabban fojtódtak el a Szovjet­unióban és a többi kelet-európai országban is. Az államnacio­nalizmus mindenütt az uralkodó bürokratikus csoportok érde­keinek szolgálatában állott, akik nem azt tekintették céljuknak, hogy feloldják ezeket a problémákat, hanem azt, hogy kezük­ben tartsák. A nemzeti egység megtestesítője mindenütt a párt­ós állami bürokrácia volt, s hivatkozási alapja a „nép" vagy a munkásosztály…

A régi, „kommunista" bürokratikus elitek bukása minde­nütt – s próbáltuk jelezni, nem véletlenül – a „marxizmus-leni­nizmusba" csomagolt bürokratikus utópiák teljes kiszorulásá­hoz vezet, s helyüket a nemzeti ideológia „szociálisan" nem korlátozott formái veszik át. Feltámad az etnikai nacionalizmus.

1989-90 politikai földrengései, úgy tűnhet, a nemzeti szempontot „igazolják" a szociális szemponttal szemben. Oly­annyira tiszta formában jelentkeznek ezek a nemzeti ideológi­ák, hogy az új (és régi) elitek hatalmi aspirációi mindenütt a nemzeti függetlenség, a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti ideológia, röviden: a nacionalizmus valamely formájában tör­nek felszínre. A valóban népi tiltakozások a birodalmi bürokra­tikus hatalomgyakorlással szemben érthető módon ugyancsak nemzeti formát öltöttek. Olyannyira, hogy önfelemésztő mó­don minden dolgozói, valóban szociális követelést is félresö­pörnek, s a „nemzeti egység jegyében" egy valóban „nemzeti" bürokrácia fogságába kerülnek. A gazdasági „ésszerűség", a ke­let-európai népek egymásrautaltságának egész problémája hát­térbe szorult, és az elitek, folytatva a régiek hagyományát, más módon és eszközökkel, de fennmaradásukat és túlélésüket is­mét csak a nemzeti hagyományok „bátor" felvállalásával köve­tik; rátelepszenek a látensen létező nemzeti konfliktusokra, s azokat inkább kiélezik, mint megoldanák. Eszméik mindenütt uralkodóvá válnak, mindenekelőtt a sajtóban és általában a tö­megtájékoztatási eszközökben. Míg a korábbi államnacionaliz­mus a „marxizmus-leninizmusban", a szocialisztikus eszme­rendszer egy vulgarizált formájában merítkezett meg, addig az etnikai nacionalizmus mindenekelőtt – de nem kizárólagosan – konzervatív vallási ideológiával kombinálódik. A hagyo­mányápolás szélsőséges, pamjatyos orosz formáitól a „szelí­debb" magyar nacionalizmusig a kelet-európai nacionalista „reneszánsz" mindenütt olyan veszélyeket rejt magában, amely éppen azokra az emberekre nézve lesz pusztító, akik a régi, bü­rokratikus tekintélyuralmi rendszer leépítése, nem pedig átépí­tése érdekében csatlakoztak az antisztálinista tömegmozgal­makhoz és pártokhoz. Félő, hogy Kelet-Európa-szerte a szociális követelésekből kiinduló társadalmi mozgalmak mint „nem­zetellenes" erők definiálódnak majd, mert potenciálisan ezek jelentenek veszélyt az új elitek számára, amelyek viszont még éppen hogy csak megkezdték hatalmuk kiépítését.

Látnunk kell tehát, hogy egész Kelet-Európában az értelmi­ség és a bürokrácia egyfajta túlélési „üzletágává" válta naciona­lista reneszánsz. A nemzetiségi kisebbségek sanyarú sorsát anyanemzeteik elitjei mindig a „másik fél" „bűneiként" állítják be. S ez nem is lehet másképpen. Hiszen a tárgyszerű megköze­lítés nem nyújtana módot arra, hogy a kiéleződő nemzetiségi konfliktusokra az új-régi uralmi elit leghangosabb képviselői – éppen, hogy múltbeli mulasztásaikat is feledtessék – „rátele­pedjenek". A „nemzetvédő" demagógiával terelik el a figyelmet a valódi problémákról: a dolgozók kisemmizését eredményező privatizációról, a kibontakozó parlamenti kretenizmusról, amely őrzi a pártállam szinte összes antidemokratikus vonását. Ez az újnacionalizmus ellentétben áll a „Fel Európához" jelszó­val és törekvéssel. Inkább egy olyan fejlődési tendenciát jelez, amely a félperifériális országokra jellemző, amelyek a centrum „gyarmatainak" funkcióját töltik be.

Ebben a folyamatban még egy csapda leselkedik ránk: a baloldal régi betegsége, az a szektásság, az az elzárkózás, amely legalábbis részben a nacionalizmustól való félelemből fakad. Valójában a nacionalizmussal szembeni legjobb propa­gandalehetőség a baloldal kezében van, hiszen a nemzeti kul­túra vagy az elszegényedők védelme – a privatizációs folyamat, a külföldi tőke munkanélküliséget előidéző tevékenységével szemben – jellegzetesen „nemzeti" feladatot jelöl ki számára. A jobboldal a nacionalizmussal éppen azt próbálja elfedni a la­kosság elől, hogy ő maga adja az országol áron alul.

A baloldal számára a másik ütőkártya, hogy a nacionaliz­mus – magyar példával élve – a Horthy- és Rákosi-korszak autarkiáját hozhatja vissza, a nemzeti elzárkózás viszont a célul tűzött idillikusán demokratikus Európa helyett új tekintély­uralmi diktatúrához vezetne mindenütt Kelet-Európában. A ki­alakult válsághelyzetből külön-külön nem menekülhetnek meg Kelet-Európa kisállamai.

1988-ban jelent meg Diósi Ágnes könyve, a Cigányút. Nem tudom, az­óta hányan vették kézbe. De úgy gondolom, mindenkinek el kellene ol­vasnia, aki veszi a bátorságot ahhoz, hogy ma Magyarországon a ci­gánykérdésről, cigányságról, vagy akárcsak egyetlen cigányról is mint cigányról bármit állítson.

A könyv műfaja szociográfia. De a szerző, részben más, e témában született írások segítségével, részben saját óriási gyűjtőmunkája ered­ményeképpen mintegy összefoglalja, ami ma a magyarországi cigány­ság helyzetének alapproblémáiról, a mai helyzet előzményeiről a leglé­nyegesebbnek tekinthető, s belekóstolhat a cigány nyelv ízeibe, a ci­gány néprajzba is.

A könyv a felelősség drámája. Két, egymással szembefeszülő drá­mai hőssel: az önmagáért a sorsdrámák hősei módján felelős cigányság­gal és a cigánysors megértéséért felelős, e felelősséget oly ritkán átérző magyarsággal. A dráma nem didaktikus tanmese: a szerző belülről ábrá­zolja az értetlenséget, az elzárkózást is; annál erősebb a katarzis, a fel­háborodás, a mozgósító erő.

S ez a dráma egyúttal passió is: egy nép szenvedésének szimultán stációival. „A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartá­sára a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A ci­gányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmara­dottság miatt a különbözőség annyira kiáltó, hogy a többségi közmege­gyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek – »nem is képesek másra« -, és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre tesznek szert – »az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek«„. . . „Többség és kisebbség viszonyában min­dig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a több­ség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek – az illető ki­sebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselke­dését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhata­lom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást ta­pasztal. Elv és gyakorlat különválása itta legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcél­zott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányo­kon múlt."

A szerző körbejárja, tárgyilagos, pontos elemzéssel tagolt példák sokaságán mutatja be a cigányéletutat bekerítő csapdákat:

• a foglalkoztatás csapdáját, ahol a munkajog számos rendelkezése sújtja, a legkülönfélébb jogokból kizárja azokat, akik a modern ipari munkavállalás kezdeteinél tartanak, s így nem is kerülhetnek beljebb kerítésein;
• a szociális támogatás csapdáját, amelyről így ír: „Az a tény, hogy a cigányság a magyar lakosságnál nagyobb arányban felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a szociális támogatás feltételei (önhibáján kí­vüli alacsony jövedelem, magas gyermekszám, rossz lakásviszonyok, betegség, csökkent munkaképesség), a közvéleményben úgy tükröző­dik, hogy az állam a kelleténél jobban támogatja a cigányokat a magya­rok rovására. A »szegények pedig nincsenek« több évtizedes tévesz­méje társadalmunkban amúgy is azt sugallja az embereknek, hogy aki nálunk szegény, az csak önhibájából lehet az. Cigányokról szólva pedig még inkább elterjedt az a nézet, hogy esetükben az állam ingyenélőket, részeges munkakerülőket támogat";
• az otthonteremtés csapdáját, ahol a rendkívül hátrányos induló fel­tételek hozzák létre azokat az életformákat, amelyek még segítség ese­tén is újratermelik a rendkívül hátrányos feltételeket, s ahol a támogatás is féllelkű, és a nem cigány lakossághoz képest eleve hátrányosabb kö­rülményeket kínál;
• a nyomor csapdáját, ami lerombolja a vitális energiákat;
• az iskola csapdáját, ahol eleve annyi hátránnyal indul a gyerek (hátrányok a starthelyzet ismeretanyagában, a gyerekekre zúduló előíté­letek stresszhatásai, nyelvi nehézségek stb.), hogy csak az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítéssel juthat sikerre;
• az óvoda csapdáját, hiszen „a cigánygyerekek iskolai elkülönítését megelőzni és a vegyes osztályokban való helytállásukat elősegíteni hat­hatósan csak az óvodai neveléssel lehetne. Csakhogy óvodai elhelyezé­sük még a beiskolázásnál is problematikusabb. Egyrészt a magyar szü­lők tiltakozása itt legalább olyan erőteljes, mint az iskolában. Másrészt az óvodáért fizetni kell, és a cigánycsaládok zöme ezt nem tudja vállal­ni, illetve nem látja be, hogy ez miért szükséges. Ha pedig szociális jut­tatás gyanánt biztosítják részükre a gyerekek ingyenes óvodai ellátását, ez még inkább fokozza az irányukban amúgy is meglévő ellenérzése­ket. Ennek az a következménye, hogy az óvodát általában csak a beil­leszkedett családok veszik igénybe, és éppen azok maradnak ki ebből a nagyon fontos nevelésből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá";
• a közrend csapdáját, amelyre hivatkozva eleve bűnözőként tartják számon őket, s ahol ha alapvető emberi jogaikat csorbítják, önvédelmü­ket agresszivitásként büntetik. „A cigány bűnelkövetésről nem lehet tiszta képet alkotni addig, amíg nem képezheti vizsgálat tárgyát, milyen mértékben idézte elő, provokálta bűncselekményüket a környező társa­dalom. Igazságos ítéleteket csak akkor lehet majd hozni, ha azok is fele­lősségre vonhatók lesznek, akik ellenük vétettek";
• a türelmetlenséget, amellyel már létüket is irritáló tényezőként utasít­ják el, hiszen a szerző felkavaró adatokat idéz arról is, hogy a cigánykér­dés megoldására egy előítélet-vizsgálat 326 megkérdezettje közül „fizi­kai megsemmisítést (!) 9-en javasolnak, elkülönítést 88-an, szigorítást 130-an, valamely kedvezmény megvonását 99-en. Elkülönítésen azt ér­tik a válaszadók, hogy Magyarország valamely elkülönített területére kell összegyűjteni a cigányokat, és megtiltani, hogy onnan elköltözze­nek. A szigorítás azt jelenti, hogy az eddigieknél lényegesen szigorúbb reagálást követelnek a kérdezettek a negatív módon viselkedő cigá­nyokkal szemben.¹ 99-en pedig arra gondoltak a 326-ból, hogy az állam és a társadalom által a cigányok részére nyújtott segítség minden formá­ját vagy legalábbis több formáját meg kellene szüntetni, mivel ezek úgy­sem eredményeznek pozitív irányú változásokat".

Diósi Ágnes igen pontosan állapítja meg: „Számomra egy pillana­tig sem okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsön­hatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szo­ciális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat sem kíméli. A tanult cigányo­kat sem.".

A mindezek hatására összeálló folyamatot a szerző így foglalja össze: „A cigány egyének helyzetét a hazában napjainkban többféle »numerus clausus« szabályozza. Első a spontán: ennek folytán, bizo­nyos objektív körülmények miatt, a cigánygyerekek zöme nem végzi el az általános iskolát, és ez az elv kizárja, hogy a cigányság számarányá­nak megfelelően foglalja el az őt megillető helyet a társadalmi munka­megosztásban. A másodikban mára társadalmi közmegegyezésen ala­puló szándékosság érvényesül, amely úgy működik, hogy pszichikai eszközökkel gyakorol nyomást azokra a cigánygyerekekre, akik tovább­jutnak valamilyen középiskolába. Eredményeként a gyengébb idegzetűek lemorzsolódnak. A harmadik a már végzett szakembereket sújtja hasonló módon. Emiatt lesznek inkább segédmunkások a szakmunká­sok is a rokoni közösségekből álló, biztonságot adó brigádban. Ezért él származását titkoló tudathasadásban az értelmiségivé lett cigányok nagyobbik része. És ez őrli fel azokat a cigány értelmiségieket is, akik vállalják származásukat, sőt azt is, hogy munkájukkal elsősorban népük fölemelkedését szolgálják".

Mindazok, akik a cigányságon valóban segíteni akarnak és tudnak, legyenek cigányok vagy nem cigányok, a könyv lapjain alapjában an­nak a szemléletnek hordozói, hogy a központi értékek mindenáron való kikényszerítése helyett a felemelkedés csak a saját értékek felől köze­lítve lehet eredményes.

Az előítéletek mindig abból indulnak ki, hogy a saját közösség úgy jó, ahogy van, a „másik" viszont … Ha azonban az ilyen vagy olyan partikuláris szempont helyett az „ember" nézőpontjába helyezkedünk, minden közösség kultúrája, helyzete, tradíciórendszere stb. relativizálódik, előtűnnek az éppígy létüket meghatározó körülmények. A ket­tős mérce helyett lehetővé válik a minden közösségre egyaránt jellemző (de formájukban persze közösségenként igen eltérő) emberi sorsok, helyzetek, szokások, értékek észrevétele, az eltérések eltérő emberi ta­pasztalatként befogadása, a tanulás nyitottsága. Ezt a szemléletet közve­títi Diósi Ágnes könyve is.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Nyilván e szemléletnek megfelelően jártakel Marosvásárhelyen, ami­kor a magyar-román összetűzések résztvevői közül csupán a magya­rok segítségére sietett cigányokat állították bíróság elé.

(Lengyel Gábor fotója)

Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.

A modern európai társadalomelméletek – a közgazda­ságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás el­vitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek meg­felelő politikai forma.

Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jöve­delem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szüksé­gük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Me­xikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sár­kányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag ke­vésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb orszá­gokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísér­leteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmé­lyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország je­lenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sok­rétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konku­renciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szim­bolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.

Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kér­désként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes mun­kamegosztás feltartóztatását.

Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészese­dése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – is­mét megemelkedett.

Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a be­jutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.

Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyez­ségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabvá­nyok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti pia­caira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénz­ügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci ha­tékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egysé­ges pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől füg­getlen központi bank önállóságának olasz-német vonala lát­szik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igaz­gatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolha­tó, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetá­ris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhat­nánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesí­tési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a mun­kásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.

Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai törté­nelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló de­mokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megúju­lás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rá­kényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tu­dó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi poli­tikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.

De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat ter­melt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tö­megtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztály­önállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom tá­maszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az ural­kodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaor­szágban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az ország­nak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztály­mozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.

Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmoz­galmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturá­lis identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szer­vezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csök­kenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.

A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a sza­badpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrende­ződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumai­ból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideoló­giája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia páro­sítást vette célba.

Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek eseté­ben a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egység­kormány idején a szabadkőművesek manővereiben.

Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, kü­lönösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatá­val – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multi­nacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képes­sége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi telj­hatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy béké­sen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozza­nak ki.

De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a mun­kásmozgalom számára?

Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nem­zet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a közpon­tosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerke­zetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével vi­lágszerte elterjed és tért hódít.

Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfoga­lom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jel­lemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.

Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is kü­lönbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közös­ség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.

A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem is­mert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.

Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Res­tauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értel­mezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlő­sége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemze­tek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmá­nyainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztály­nak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kere­ső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szere­pét játsszák.

A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélese­dik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben ki­robbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzeti­ségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismerésé­ről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formá­ció, hanem egy rendszer.

A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szol­gaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már ké­telkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a pol­gári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülő­ben …"

Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialekti­kájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazo­náltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglal­kozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelke­zés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forra­dalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.

Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, aho­gyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rend­szernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten anti­kolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértel­műen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt le­velét.)

A három Internacionálé történetében (a nyugati politika­történettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő in­tézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képvi­selet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentét­hordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képvi­seleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Mo­narchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bol­sevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)

Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekció­szervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nem­zetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti ki­sebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzéke­nyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongres­szus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stra­tégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit ille­tően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogé­konyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szek­ciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern fel­bomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.

Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irá­nyuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harc­ban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott tör­ténelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kap­csolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művésze­tekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökerez­nek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telí­tődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szel­lemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősí­tették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyo­mányaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus for­radalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.

Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más vála­szokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásá­val szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimboli­kus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelő­zően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.

Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az et­nikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a moz­galom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő mun­kaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.

A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervé­nek kifejeződése is.

Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülések­ről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Eu­rópa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékony­sági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fi­náncburzsoázia felé billen.

Az elkövetkező években a közösség országainak társa­dalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nem­zetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, ex­panzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által ját­szott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA töb­bet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét impor­tált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb po­litikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz ve­zetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulá­sára, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a kül­földi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.

1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.

A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai ki­adások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet tér­ni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilye­nek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell ma­nővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.

Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kó­boraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politiká­jának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsa­öbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaú­diak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránba­rát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfo­lyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetle­nek.

Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadi­ipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó ne­héz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges ténye­zői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.

A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásá­nak erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csök­kenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egye­sített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális ki­adások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.

Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetek­ben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nem­zetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tar­tott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulé­kos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.

Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gya­korlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kultur­ális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kiha­tások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializ­musnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formái­nak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam vál­sága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyan­ehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.

A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragon­dolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alter­natíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képte­lenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problé­májával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilko­lása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadá­lyozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett er­re. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)

Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérel­me, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar hely­zetet) fogja mozgásba hozni.

De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullá­mig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világ­piac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harma­dik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.

A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoport­vitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érde­kében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nem­zeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kiala­kításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű mun­kásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jöve­delemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nem­zetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti for­mákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehe­tővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fo­gyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozá­sát garantálni.

A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuá­lis munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.

És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar pol­gárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-tér­ségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési for­mák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolat­ban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyomá­nyoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltéte­lezi.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, me­lyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen meg­mérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak szá­mára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzet­szerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénít­sák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.

A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyöt­relmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország min­den nemzetbéli lakóját.

Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kö­vületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhor­dani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.

Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virá­gainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nem­zetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az or­szág akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hát­ramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásá­ban is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvos­lásával – amíg még lett volna reá idejük.

A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus bel­háborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.

Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátás­talanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevé­nyébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, eze­ket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.

Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egy­más becsmérlésére, megnyomorítására?

A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indu­latokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajá­tosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a mási­kénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításá­nak igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás ér­tékeit.

A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlő­ség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással uta­sítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek kö­zött. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután in­dokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméle­tek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekez­nek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosz­tani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsü­léshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.

Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a ki­tűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul ér­vényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyeb­ben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.

Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lé­nyegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, ma­gasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhal­mozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.

A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyen­lőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nem­zet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indí­téka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartá­sáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott ter­melési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerű­séggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy ré­szét.

Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbéké­sebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechaniz­muson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett esz­közökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmara­dása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlet­tebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésé­nek legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a le­maradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdo­nába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés ön­rendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.

Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlett­séget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi el­lentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mond­juk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Euró­pa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jö­vedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középme­zőnybeliekre.

Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezésé­ről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Be­hozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek szá­mára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtart­sák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkapa­rintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nin­csen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehe­zen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezé­sük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.

A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre ala­csonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba ju­tunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig to­vábbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnor­szág .. .)

Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek követ­keznek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített né­peknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.

Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi tér­képvázlaton: Magyarország és egészében véve annak állam­alkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hát­rább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);

Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még to­vább következik.

Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.

A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesít­ményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi si­ralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekinte­nénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiin­dulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságá­nak felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztül­törnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert el­gondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszaha­nyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyomá­nyaihoz.

Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitö­rési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Ro­mánia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.

Vajon miért?

Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tő­kés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehe­lyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérle­tet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást meg­adtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Ro­mánia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttmű­ködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerző­dött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további nö­vekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt el­adósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az ál­lami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb közpon­tosításba és autarkiás elzárkózásba.

Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörek­véseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái el­gondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Köny­velhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nem­hogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi bal­oldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott meg­előzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.

A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgo­zik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havas­alföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejé­nek megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a pol­gárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé sza­badultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli ré­szek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a tá­volban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcí­met – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását te­remtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.

A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szervező­dött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kia­lakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek en­nélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelke­dés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földrefor­mok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai ér­telmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság mű­szaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.

Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei vol­tak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjá­hoz, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Ko­rona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa vé­dőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a tör­ténelem modern értelmezése számára.

Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szom­szédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elvi­selhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi külön­bség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.

Van-e hát?

Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez sem­miképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.

Románia számára nem hozott és nem is hozhat meg­oldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlá­tozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfel­tételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a tör­ténelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.

Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népi­esen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban min­den képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítmények­hez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazda­sági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágy­álmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatat­lan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alaku­latnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a tel­jes autarkia felé törekvést.

Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű meg­állapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfe­szítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mel­lettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorú­ságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaere­jével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.

Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániá­ban, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megterem­tése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült to­vábbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mező­gazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és fo­lyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna bein­dulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.

Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista út­ján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a for­rása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsol­nia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás fo­lyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többle­tek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kény­szer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőr­zése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetet­lenné és betarthatatlanná vált.

Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoz­nak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont le­sújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A ter­mészeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvé­se, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.

Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fej­lődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmo­zott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve ­amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyug­szik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan ke­vés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, maga­sabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés kö­rülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hata­lom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.

A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig min­dig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott több­letek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és meg­szerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebb­ség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszí­tették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocia­lista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon saját­jukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhe­lyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…

Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulaj­doni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmé­nyek igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nél­kül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védel­met és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt ve­szélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború kö­zött), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulaj­donosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és kö­zösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükség­képpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a ki­sebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyítá­sához.)

A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hi­szen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) fel­halmozás útjára.

Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harma­dik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosí­tott hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly érte­lemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társa­dalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuvere­nitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetősé­get, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendel­kezésben.

A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulá­sából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és látha­tóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük meg­nyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdasá­gát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dina­mizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon esz­közök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei vál­tak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.

A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – ­az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformo­kat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erő­szakos és központosító vonásait erősítette, és további, szom­szédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hata­lom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság ex­tenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozé­ka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemze­tiségi politika is.

Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását kö­vető forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?

A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Ro­mániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az inten­zív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyan­is – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű al­kotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhe­tetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokra­tikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.

Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.

Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhú­zódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi nö­vekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hata­lom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződé­sének, a nemzeti gyűlölködésnek.

Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szo­cialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív át­alakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalko­zói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és ta­pasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmara­dottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozi­tív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanem­zetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel na­gyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellen­tétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek ed­digi irányvonalával.

A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigetelt­ségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s an­nak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusz­tán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?

A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anya­nemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, tovább­szolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradé­kát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új for­mát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazda­ságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a ma­gyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.

Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csa­tornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Fi­gyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonossá­gának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjed­nie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szel­lemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét meg­találnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos moz­zanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változat­lanságban való megnyugvás.

1990. január

(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság szá­mára készítette. A szerk.)