Az ellenzék az alábbi nyilatkozatot 1927 nyarán dolgozta ki, és az SZKP XV. kongresszusára készítette el. A szerzőket pontosan megne­vezni ma már lehetetlen. A nyilatkozat azonban mindenképpen kol­lektív munkát tükröz: Victor Serge adatai szerint, amelyek sajnos nem mindig megbízhatóak (pl. ő 17 aláírót nevez meg, noha ténylegesen csak 13-an voltak), Zinovjev és Kamenyev dolgozta ki a mezőgazda­ságról és az Internacionáléról szóló fejezeteket, Trockij írta az iparo­sítással foglalkozó részt. Pjatakov és Szmilga vettek részt még e mun­kában mint az ellenzék képviselői. A program végleges összeállítását Trockij és Zinovjev végezte.

A programot a következő 13 fő írta alá: Muralov, Jevdokimov, Rakovszkij, Pjatakov, Szmilga, Zinovjev, Trockij, Kamenyev, Peterszon, Bakajev, Szolovjov, Lisdin és Avgyejev. Az aláíróknak ez a sor­rendje szerepel az eredeti orosz nyilatkozaton. Mindannyian a Köz­ponti Bizottság vagy a Szovjet Kommunista Párt más vezető szervei­nek tagjai voltak.

Az aláírók száma után az ellenzék nyilatkozatát gyakran A Ti­zenhármak Nyilatkozatának nevezik. Később külföldön is kiadták a platformot. Megtévesztő volt azonban, amikor Trockij neve alatt je­lent meg, s félrevezető volt Az orosz valóság cím is.

A nyilatkozat terjesztését a szovjet kommunista párt Politikai Bizottsága 1927. IX. 8-án megtiltotta; az ellenzék ennek ellenére illegá­lisan kiadta. A GPU (Állami Politikai Ügyosztály), amely előzőleg tit­kos ügynököt épített az ellenzékbe, szeptember 12-ről 13-ra virradó éj­szaka működésképtelenné tette annak nyomdáját. Az ellenzék több hívét bebörtönözték, deportálták, vagy, mint ahogy Preobrazsenszkijjel és Szerebrjakovval tették, kizárták a pártból. Ők voltak azok, akik politikai felelősséget vállaltak a nyilatkozat illegális terjesztéséért. Ugyanakkor az ellenzéket azzal a váddal illették, hogy soraiban egy­kori Vrangel-tiszt bujkál. A másik vád szerint egy fehérgárdista ellen­forradalmi szervezettel tart fenn kapcsolatokat, amely hatalomátvé­telre készülődik. Később fény derült arra, hogy az ellenzéken belül va­lóban volt egy Vrangel-tiszt, de éppen ő az a titkos ügynök, akit a GPU beszervezett.

Az ellenzék a nyilatkozat aláírására szólította fel híveit, de a nyomda gyors felszámolása és az elnyomás általános légköre miatt a remélt 20.000-30.000 aláírás helyett – Serge adatai szerint – csak 5.000-6.000-et tudott összeszedni. A becsült 20.000 fős ellenzéki csoport, amelynek tagjai aktívan vettek részt a pártéletben, és még relatíve erős frakciót alkottak, gyakorlatilag már nem rendelkezett semmilyen reális politikai pozícióval. Éppen ezért a kb. 1 milliós összlétszám mellett könnyűszerrel el lehetett távolítani a pártból.

Az itt közölt szöveg közvetlen forrása: Die linke Opposition in der Sowietunion. Texte von 1923-1928. Hrsg. von Ulf Walter, Bd. I-V. Berlin; Olle und Walter: 1976-1979. A több mint száz gépelt oldalas eredeti szövegnek körülbelül egynegyedéi, a legfontosabb téziseket publi­káljuk, amelyek kellőképpen dokumentálják a bolsevik párton belül annak a szárnynak a gon­dolkodását, amely a sztálini irány kibontakozásának megakadályozását tűzte napirendre az 1920-as évek közepén. Az olvasó természetesen felismeri, hogy a dokumentum korhoz kötött­sége kifejeződik a nyelvezetben is. Ma már így nem írnak sem a kommunisták, sem a szocialista baloldal más irányzatai. Úgy gondoljuk azonban, olvasóink a korhoz kötöttség ellenére sem pusztán történeti érdekességű dokumentumot kapnak kézhez. (Az Eszmélet szerk.)

*

(…) Új gazdaságpolitikánk nem tudja elkerülni az ellenséges erők, így a kulákok, nepmanok és bürokraták bizonyos mértékű növekedé­sét. Ezeket az erőket nem lehet egyszerűen államigazgatási intézkedé­sekkel vagy gazdasági nyomással megsemmisíteni. Az új gazdaságpoli­tika kialakításával (NEP) bizonyos teret engedtünk országunkban a tő­kés viszonyoknak, és ezt még hosszú ideig mint megmásíthatatlan tényt el kell fogadnunk. (…)

De a kisparasztokra támaszkodó és a középparasztokkal együtt­működő munkásosztály helyes, jól átgondolt, és szisztematikus politi­kájával felül tudunk kerekedni a negatív jelenségen. (…)

A helyes lenini politika ügyes manőverezést is megkíván. Lenin a kapitalista erők elleni küzdelemben gyakran alkalmazott mesteri fogá­sokat. Egyes esetekben engedett az ellenségnek, hogy túljárhasson an­nak eszén, máskor ideiglenesen visszavonult, hogy később annál ered­ményesebb legyen az előrelépése. A manőverezés ma is elengedhetet­len eszköznek számít. (…)

Az utóbbi időben viszont vezetőink kifejezetten eltávolodtak a le­nini gyakorlattól. A Sztálin-csoport irányítja az őt vakon követő pár­tot. Miközben ez a csoport az ellenség erőit rejtegeti, és hivatalosan minden dolognak sikeres látszatát kelti, a proletariátusnak nem ad át­tekintést a jelenlegi helyzetről, vagy ami még rosszabb, félrevezeti őt. Ide-oda ugrál ez a csoport, az ellenséges elemekhez alkalmazkodik, sőt beférkőzik azok kegyeibe is. Gyengíti és összezavarja a proletár se­reg erőit, fokozza a vezetőséggel szembeni bizalmatlanságot, és lerom­bolja a forradalmi hatalomba vetett hitet. A lenini manőverezési kísér­letekre való hivatkozással igyekszik mindig eltussolni alaptalan inga­dozását, amit egyébként sem ért senki, és csak a párt erőit gyengíti. Ennek egyetlen eredménye van: az ellenség időt nyer, és lépést tesz elő­re. A manőverezés ilyen értelmezésének „klasszikus” példáit Sztálin, Buharin és Rikov szolgáltatta Kína-politikájában, az angol-orosz bi­zottságban folytatott tárgyalásokon, nemzetközi síkon és a kulákokkal szemben tanúsított magatartásukkal belpolitikai síkon. (…)

E két évnek a végén – mely idő alatt pártunk politikáját valójában a Sztálin-csoport határozta meg – bizonyított ténynek vehető, hogy ez a csoport nem tudta megakadályozni a következőket:

1. Azoknak az erőknek a rendkívüli mértékű növekedését, ame­lyek tőkés irányba akarják terelni hazánk fejlődését.
2. A munkásosztály és a legszegényebb parasztok helyzetének romlását a kulákok, nepmanok és bürokraták növekvő hatalmával szemben.
3. A munkásállam általános helyzetének gyengülését a világkapi­talizmussal vívott harcban, a Szovjetunió nemzetközi pozíciójának romlását.

A Sztálin-csoport legfőbb hibája, hogy ahelyett, hogy a teljes igazságot mondaná el a pártnak, a munkásosztálynak és a parasztság­nak, a valóságban eltitkolja a tényeket, kisebbíti az ellenséges erők nö­vekedésének veszélyét, és befogja az igazságot követelők száját.

A „veszély balról” jelszava – miközben jobboldali veszély áll fenn -, minden kritika durva, mechanikus elnyomása – amely kritika ráadá­sul csak a proletárforradalom sorsa miatt jelentkező jogos felhívás a proletariátus felé –, a jobbra fordulás nyílt, hallgatólagos eltűrése, a párt proletár és bolsevik magja befolyásának aláásása – mindez gyen­gíti és lefegyverzi a munkásosztályt abban a pillanatban, amely a prole­tariátus aktivitását, éberségét és párton belüli egységét, valamint a le­ninizmus örökségéhez való hű ragaszkodást követelné meg. (…)

A munkásosztály helyzete és a szakszervezetek

Az októberi forradalom – a történelem folyamán először – a munkás­osztály kezébe adta egy óriási állam kormányrúdját. A termelőeszkö­zöket ez az állam társadalmi tulajdonba vette. Az államosítás határo­zott lépés volt a régi társadalmi rendszer szocialista átalakításának irá­nyába, megszüntetve az embernek ember általi kizsákmányolását. A munkásosztály anyagi- és kulturális életkörülményeinek jelentős javí­tása a nyolcórás munkanap bevezetésével kezdődött. Az ország rend­kívül szegény volt, mégis a munkások helyzetének javítására munka­törvényeket hoztak – a legelmaradottabbak és a legszegényebbek szá­mára is, akik korábban meg voltak fosztva mindenféle csoportvéde­lemtől -, és olyan törvényes garanciákat biztosítottak, amilyeneket még a leggazdagabb tőkés államok sem adtak és nem is fognak adni. Napjainkban a szakszervezetek váltak a kormányzó osztály legfonto­sabb eszközévé. Ezek a szervezetek lehetőséget kaptak arra, hogy szervezzék a tömegeket – ez a lehetőség számukra minden más körül­mények között elérhetetlen maradt volna -, és közvetlenül befolyásol­ják a munkásállam összpolitikai irányvonalát. (…)

A szocializmus felé vivő úton való előrehaladásunk értékelésénél a következő döntő faktorokat kell megvizsgálni: 1. a termelőerők mi­lyen mértékben növekedtek, 2. erősödött-e a szocialista elemek ha­talma a tőkések felett, 3. mutatnak-e határozott javulást a munkásosz­tály életkörülményei? E javulásnak meg kell mutatkoznia anyagi vonatkozásban (az iparban foglalkoztatott munkások száma, a reálbérek növekedése, a munkás személyes költségvetésének jellemzői, életkö­rülmények, orvosi ellátás stb.), politikai síkon (párt, szakszervezetek, szovjetek, kommunista ifjúsági szervezetek) és végül kulturális téren (iskolák, könyvek, újságok, színházak). Elméletileg hamis és politi­kailag veszélyes az a törekvés, hogy a munkásosztály lényleges és konk­rét érdekeit háttérbe szorítsák és azokat a „céhszocializmus” lekicsinylő megnevezése alatt a munkások általános történelmi érdekével szembeál­lítsák. (…)

Munkásállamunkat ellepték a bürokraták. A felduzzadt és privile­gizált államigazgatási apparátus felemészti értéktöbbletünk jelentős ré­szét. Másodszor itt van a növekvő burzsoázia, amely, csoport szintén zsebre vágja az értéktöbblet nagy hányadát a közvetítő kereskedelem és a rendkívül nagymértékű árkülönbségekkel való spekuláció révén.

Általában véve elmondható, hogy ez alatt az átalakulási időszak alatt a munkások száma emelkedett és létfeltételeik javultak, nemcsak abszolúte, hanem relatív értelemben, azaz a többi osztályhoz viszo­nyítva is. De a legutóbbi időben éles fordulat következett be. A mun­kásosztály számszerű növekedése és helyzetének javulása ugyanis csaknem abbamaradt, miközben ellenségeink növekedése – minden szempontból – tovább tart, sőt üteme felgyorsul. Mindez azonban nemcsak a gyári munkások helyzetének romlásához, hanem a proleta­riátus szovjet társadalomban betöltött relatív szerepének csökkenésé­hez is vezet. (…)

A munkások helyzete

Az újjáépítés időszaka 1925 őszéig a bérek elég gyors ütemű növeke­dését eredményezte. De 1926-ban gyorsan csökkenni kezdtek a reál­bérek, csak 1927 elején sikerült megakadályozni a további béresést. Az 1926-1927. pénzügyi év első két negyedében a nagyiparban kifize­tett havibérek – moszkvai rubelben számolva – 30 rubel 67 kopeket il­letve 30 rubel 33 kopeket tettek ki, szemben az 1925 őszén kifizetett 29 rubel 68 kopekes fizetéssel. A harmadik negyedévben – nem pontos számítások szerint – a bérek 31 rubel 62 kopekre rúgtak. Vagyis megál­lapítható, hogy ez évben a reálbérek még mindig csak olyan magasak, mint 1925 őszén.

Természetesen a különleges helyzetű munkásrétegek és a külön­leges területek – elsősorban Moszkva és Leningrád – bérei magasab­bak és az általános anyagi helyzet kétségkívül jobb az átlagosnál. Ezzel szemben más, nagyszámú munkásrétegek anyagi helyzete jóval az át­lag alatti színvonalat mutatja.

Minden statisztikai számítás világosan bebizonyítja, hogy a bérek növekedése a munka termelékenységének emelkedése mögött marad. A munkaintenzitás nő – a rossz munkafeltételek nem változnak. (…)

A munkanélküliek közvetve vagy közvetlenül a költségvetést ter­helik. Az alkoholfogyasztás ugrásszerű növekedése szintén a munkás vagyoni állapotát rontja. A most bevezetett termelésracionalizálás is a munkásosztály helyzetét nehezíti, ha azt nem kíséri az iparés a keres­kedelem további terjeszkedése, ugyanis ezek a gazdasági ágak tudnák felszívni a máshonnan elbocsátott munkaerőt. A gyakorlatban a „raci­onalizálás” gyakran a munkások „kidobásával” és mások anyagi hely­zetének romlásával végződik. Ez persze mindenképpen bizalmatlan­sággal tölti el a munkástömegeket a racionalizálással szemben.

A munkafeltételek romlása közben mindiga leggyengébb csoport szenved a legtöbbet: a tanulatlan munkások, az idénymunkások, a nők és a fiatalkorúak tábora.

Az 1926. évben az iparnak szinte minden ágában csökkent a nők bére, összehasonlítva a férfiakéval. 1926 márciusának adatait vizsgálva, az ipar három különböző ágában a nők jövedelme – a tanulatlan mun­kások csoportján belül – a férfiak jövedelmének következő hányadát tette ki: 51,8%, 61,7% és 83%. A nők munkafeltételeinek javításához szükséges intézkedéseket még mindig nem hozták meg az olyan gazda­sági ágazatokban, mint a tőzegipar, ki- és berakodás stb. A fiatalok át­lagbére az általános munkásbérekhez viszonyítva állandó csökkenést mutatott: 1923-ban 47,1%-át, 1924-ben 16%-át, 1925-ben 43,4%-át, 1926-ban 40,5%-át és 1927-ben 59,5%-át tették ki azoknak…

A mezőgazdaság

A mezőgazdasági munkások bérei általában a törvényes minimum alatt találhatók – sőt ez még a szovhozokra is érvényes. A reálbérek átlaga nem emelkedik a háború előtti szint 63%-a fölé. A munkanap legtöbb­ször hosszabb ideig tart, mint nyolc óra. Az esetek túlnyomó részében még korlátai sincsenek az időtartamnak. A béreket rendszertelenül fi­zetik ki. (…)

Munkanélküliség

Az ipar lassú fejlődése sehol sem okoz olyan nagy problémákat, mint a munkanélküliség esetében, ami az ipari proletariátus legelszántabb tag­jainak sorait kezdte ki. A hivatalosan is nyilvántartott munkanélküliek száma 1927 áprilisában 1.478.000 volt. A munkanélküliek tényleges száma körülbelül két milliót tett ki. A munkanélküliek száma összeha­sonlíthatatlanul gyorsabban nő, mint a foglalkoztatott munkások össz­létszáma. Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság ötéves terve szerint iparunknak az öt év folyamán valamivel több, mint 400.000 ál­landóan foglalkoztatott munkásra lesz szüksége. Ez pedig a munkanél­külieknek az országból történő kiáramlása mellett azt jelenti, hogy 1931 végén a munkanélküliek száma legalább 3 millióra rúg majd. Az ilyen állapotnak az lesz a következménye, hogy megnő a jövőben a haj­léktalan gyermekek, a koldusok és a prostituáltak száma. Az a csekély kártalanítás és segély, amit a munkásoknak fizetnek, jogosan kelt fel­háborodást. Átlagosan 11,9 rubelt kapnak, ez az összeg 5 háború előtti rubelnek felel meg. A szakszervezetek átlagosan 6,5-7 rubel nagyságú munkanélküli segélyt fizetnek. De a segélyben a szakszervezeti tagság­nak csak mintegy 20%-a részesül. (…)

Az üzemi gyűlések fokozatosan elvesztik minden jelentőségüket. A munkások által elfogadott javaslatok többsége sohasem kerül át a gya­korlatba. Sok munkásban ellenszenv fejlődik ki az üzemi gyűlésekkel szemben, ugyanis a segítségükkel megvalósított, a munkások helyze­tén „javító” intézkedések gyakran a munkáslétszám csökkenéséhez vezetnek. Ezért érthető, hogy az üzemi gyűlések rendkívül gyéren lá­togatottak.

A szakszervezetek és a munkások

Az üzemekben a munkafeltételekről folyó vita, amiről a XI. pártkong­resszus is említést tesz, jelentősen felerősödött az utóbbi években. En­nek ellenére a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatos új pártpoli­tika – a szakszervezeti vezetők cselszövései révén – oda vezetett, hogy a kongresszus is kénytelen beismerni: „A szakszervezetek gyakran nem voltak képesek feladatuk teljesítésére, mert első és legfontosabb feladatukat – az általuk irányított tömeg gazdasági érdekeinek védel­mét és anyagi helyzetük javítását – háttérbe szorították.” (…)

A végrehajtó apparátus választott tisztviselőinek csoportjában az üzemi dolgozók és a párttagsággal nem rendelkező munkások százalé­kos aránya rendkívül alacsony (2-13%). A szakszervezeti konferenci­ákon megjelenő küldöttek túlnyomó többsége olyan ember, akinek semmiféle kapcsolata sincs az iparral. Soha olyan távol nem álltak a szakszervezetek és a dolgozó tömegek az állami ipar vezetőségétől, mint manapság. A szakszervezetekbe szerveződött munkástömegek önálló tevékenységét felváltották a helyi titkárok, üzemigazgatók és a gyári és üzemi bizottságok vezetői közötti tárgyalások. A munkások­nak a gyári és üzemi bizottságokkal szemben tanúsított magatartása bi­zalmatlanságot tükröz. A közgyűléseken általában kevesen vesznek részt.

A munkások elégedetlensége, ami a szakszervezetekben nem talál visszhangra, a föld alatt nő tovább. „Az ember csak ne beszéljen túl so­kat! Ha azt a kis kenyérdarabkádat meg akarod tartani, jobb, ha nem jártatod a szádat!” Ilyen és ehhez hasonló hangokat gyakran hallani. (…)

Érthető az is, hogy a munkások miért igyekeznek a helyzetükön saját maguk javítani, a szakszervezet közreműködése nélkül. Már ez is sürgetően követeli a pillanatnyi szakszervezeti politika teljes megvál­toztatását.

A legfontosabb gyakorlati javaslatok

1. Mindenféle, a nyolcórás munkanap meghosszabítására irá­nyuló kísérletet meg kell akadályozni. A túlóra csak akkor engedhető meg, ha feltétlenül szükség van rá. Nem engedhető meg a kisegítő munkások alkalmazásával való visszaélés és az állandóan foglalkozta­tottak idénymunkásokként történő kezelése. Az egészségre ártalmas üzemekben a legutóbbi időben bevezetett munkanap-meghosszabításokat semmissé kell tenni.

2. A legsürgősebb feladat a bérek emelése, legalább olyan mér­tékben, amennyire a munka termelékenysége növekedett. A jövőben a munkajövedelem mindenféle növekedéséhez a reálbér emelését kell kapcsolni. Meg kell próbálni a különböző munkásrétegek bérét ki­egyenlíteni, mégpedig úgy, hogy az alacsony fizetésnek jövedelmét kell növelni, és nem a magas fizetéseket megnyirbálni.

3. Meg kell akadályozni a racionalizálási intézkedésekkel tör­ténő bárminemű visszaélést. Ezeket csak akkor lehet megvalósítani, ha szoros kapcsolatban állnak az ipar helyes irányú fejlesztésével, a munkaerő tervszerű elosztásával, és a munkásosztály – elsősorban az iskolázott munkások – termelőerőinek pazarlása ellen folytatott harccal.

4. A munkanélküliség kellemetlen következményeit enyhíte­nünk kell. E célból a munkanélküli-segélyeket egy bizonyos terület át­lagbéréhez kell igazítani. A munkanélküli-segély juttatásának maxi­mális időtartamát egy évről másfél évre kell kiterjeszteni. Nem tűrhet­jük a társadalmi biztosítás illetményének további csökkenését, és ko­moly harcot kell indítani annak szokásos ki nem fizetése ellen. Egyszer és mindenkorra fel kell hagyni azzal, hogy a felhalmozódott biztosítási pénzeket az általános egészségügyi ellátás intézkedéseinek végrehajtá­sára fordítsuk. Minden határozatot meg kell semmisíteni, amely kü­lönböző kibúvók segítségével megfosztja az igazi munkanélkülieket a segélyhez és a munkát keresők listájára kerüléshez való joguktól. Tö­rekedni kell a munkanélküli-segély emelésére – főként az ipari mun­kásoknál. Nagyszabású és hosszú távú terveket kell kidolgoznunk a társadalmi vállalkozások számára, hogy még a munkanélküliséget is a lehető legelőnyösebben használhassuk fel hazánk gazdasági és kultu­rális felvirágoztatásához.

5. A munkások életkörülményeit szisztematikusan kell javítani. Minden lakásügy esetében hűnek kell maradnunk osztálypolitikánk­hoz. A nem proletár elemek lakáskörülményeinek javítása semmikép­pen se a munkások rovására történjen. Tilos kiűzni lakásukból az elbo­csátott munkásokat és a rövidített munkaidőben dolgozókat.

Energikus intézkedéseket kell foganatosítani a szakszervezetek egészségesebb fejlődése érdekében. Vívmányait és kedvezményeit elérhetővé kell tenni az alacsonyabb fizetésűek számára is. (…)

Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság lakásépítési ter­vét – mivel a szocialista politikával összeegyeztethetetlen – el kell vet­ni. Az üzleti vállalkozásokat olyan mederbe kell terelni, amelyben la­kásépítésre szánt pénzüket, az erre a célra kijelölt földparcellákat és a hozzátartozó hitelt úgy használják fel, hogy a következő öt évben a munkások lakáskörülményeinek határozott javulását idézzék elő.

6. A kollektív szerződéseket a munkásgyűléseken írásba kell foglalni. A következő pártkongresszuson vissza kell vonni a XIV. párt­kongresszus azon határozatát, amely a gyárak és üzemek vezetőségé­nek kényszerdöntési jogkört biztosított. A munkatörvény a jogok mi­nimumának és nem maximumának tekintendő, amely jogokra a mun­kások mindig igényt formálhatnak. A kollektív szerződéseknek garan­ciákat kell tartalmazniuk a munkások és alkalmazottak létszámcsök­kenésével szemben – a szerződés időtartamára (a megengedett kivéte­leket nyomósán meg kell indokolni). A munkateljesítmények nagysá­gát egy munkás átlagteljesítménye után és a munkaszerződés egész időtartamára kell kiszámítani. Minden esetben tiltott dolog minden­nemű szerződésváltoztatás (normarendezés), amely a korábbi megál­lapodáshoz képest rontja a munkás bércsoportját.

7. A bérek és bérnormák hivatalát a munkások és szakszerveze­tek hatékony ellenőrzése alá kell vonni, valamint meg kell akadályozni a bérek és bérnormák folyamatos romlását.

8. Növelni kell a biztonsági berendezésekre és a gyári munkakö­rülmények javítására szánt kiadásokat. A védelmi előírásokat megsze­gőknek magasabb büntetést kell fizetniük a munkások javára.

9. Felül kell vizsgálni a munka törvénykönyvének minden értel­mezését, és azokat, amelyek a munkakörülmények romlásához vezet­nek, meg kell szüntetni.

10. A női dolgozókra a következő előírás legyen érvényes: „Egyenlő munkáért egyenlő bért!” Ennek megfelelően a női munkát nagyobb megbecsülésben kell részesíteni.

11. A meg nem fizetett tanoncmunka végzését megtiltjuk, csak­úgy, mint a fiatalok bérének csökkentésére tett kísérleteket. Intézke­déseket kell hozni az inasmunka feltételeinek javítására.

12. A takarékrendszert semmilyen esetben sem szabad a mun­kások létérdekének megsértésével működtetni. Vissza kell adnunk a dolgozóknak azokat a „kis kedvezményeket”, amelyeket korábban megvontunk tőlük (gyermekotthonok, ingyen menetjegyek stb.).

13. Sürgősen fel kell hívnunk a szakszervezetek figyelmét a szezo­nális foglalkoztatás problémáira.

14. A munkásoknak az üzemekben nyújtott orvosi segítség szín­vonalát emelni kell (mentőautó, elsősegélynyújtó állomás, kórházak stb.).

15. A munkások lakta területeken növelni kell az iskolák számát.

16. A munkásszakszervezeteket meg kell erősíteni, ennek érde­kében állami intézkedéseket kell foganatosítani. (…)

*

(…) A mezőgazdasági hitelek esetében meg kell szüntetni, hogy ezek – mint ahogy általában eddig szokásos volt – a falu módos köreinek pri­vilégiumát képezzék. Véget kell vetnünk azoknak a jelenlegi viszo­nyoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a szegények amúgy is erősen megcsappant megtakarításait ne a maguk számára kijelölt célra, ha­nem a módos- és középparasztok javára használják fel.

A magántulajdon növekedését vidéken a kollektív mezőgazdaság gyorsabb fejlesztésével kell kiegyenlíteni. Fontos, hogy tervszerűen támogassuk a parasztok – főként a szegényparasztok – törekvéseit a szakszervezetekbe történő belépésre. (…)

A pártnak minden körülmények közölt elő kellene segítenie a kö­zépparasztság gazdasági fejlődését. A felhasználható eszközök: ügyes árpolitika folytatása a gabonák esetében, minden lehetséges szakszer­vezeti hitelnyújtás kiépítése és bővítése, e legszámosabb csoport jól megszervezett és fokozatos átvezetése a gépesített és kollektív nagy­üzemi termelésre. (…)

A fennálló földadó-rendszert úgy kell megváltoztatni, hogy a leg­szegényebb parasztcsaládok 40-50%-a mentesüljön adófizetési kötele­zettsége alól, anélkül azonban, hogy ez a kiesés a középparasztság tö­megeinek fokozottabb megadóztatása révén kiegyenlítődne. Az adó­szedést és az adók nagyságát fokozatosan az adófizetők alsó rétegeinek érdekeihez kell igazítani.

A szovjetek és a kollektív gazdaságok létrehozásához sokkal na­gyobb összegeket kellene engedélyezni. Az újonnan létrehozott kol­lektív gazdaságokkal és a kollektivizmus más formáival sokkal kíméle­tesebben kellene bánni.

Szövetkezetek

A falun folyó szocialista építés legfőbb problémája a mezőgazdaság re­formja a gépesített szövetkezeti nagyüzem bázisán. A legegyszerűbb útnak e cél eléréséhez a parasztok számára a szövetkezet létrehozása mutatkozik, amint ezt Lenin A szövetkezetek létrehozásáról c. mű­vében már leírta. Ez az az óriási előny, amit a proletárdiktatúra és a szovjetrendszer a parasztoknak biztosítani tud. Csak a földművelés iparosítása tudja ennek a szocialista szövetkezeti rendszernek, a kol­lektivizmusnak az alapjait megteremteni. De nem lesz igazán eredmé­nyes a munka az igazán jól működő szövetkezeti rendszer kialakítása irányában, ha a termelés egész folyamatában nem hajtunk végre techni­kai revolúciót. (…)

A szövetkezeti építés továbbá csak az együttműködő lakosság le­hetőleg nagymértékű függetlensége alapján lesz eredményes. A szö­vetkezeteknek a nagyiparral és a proletár állammal meglévő igazi szö­vetsége megköveteli a szövetkezeti szervezetek szabályozott vezeté­sét, kizárva minden bürokratikus módszert. (…)

A Szovjetunió és a nemzetközi tőkés gazdaság

A két kibékíthetetlen, ellenséges gazdasági rendszer – a kapitalizmus és a szocializmus – között folyó hosszú harcban az eredményességet a két rendszer munkatermelékenységének viszonyával határozzák meg. Ezt pedig a piaci feltételek szerint a belföldi és a világpiaci árak közötti viszony alapján ítélik meg. Erre a fontos tényre gondolt Lenin, amikor egyik utolsó beszédében attól a közelgő „megpróbáltatástól” óvta a pártot, „amelyet számunkra az orosz piac találkozása hoz a világpiac­cal, amelynek alá vagyunk rendelve és amelyhez kötve vagyunk, amitől nem tudunk szabadulni”. Ezen okból Buharin elméletét, amely szerint gazdaságunk mindenféle ütemben, még a „teknősbékatempóban” is a szocialista fejlődés útját járná, csupán kispolgári elgondolásnak fogad­hatjuk el.

Nem rejtőzhetünk el a kapitalista környezet elől kizárólag a nem­zetgazdaság védőszárnyai alá. Egy ilyen gazdaság éppen elzárkózása miatt rendkívül lassan tudna csak fejlődni. Ennek következményekép­pen a nemzetgazdaság mind a kapitalista hadseregek és flották (az in­tervenció), mind a túlnyomóan olcsó tőkés áruk inkább felerősödött, mintsem legyengült nyomásának, versenyének lenne kitéve.

Ameddig a kapitalista országok technikai színvonala magasabb mint a miénk, a szocialista fejlődés életben maradása számára szükség­szerű fegyvert jelent a külkereskedelem monopóliuma. De a most ki­alakulóban lévő szocialista gazdaság csak akkor tudja megvédeni ezt a monopóliumát, ha állandóan közeledik a világgazdaság műszaki szín­vonalához, termelési költségeihez, az ott megtalálható termékek minő­ségéhez és árához. A gazdasági vezetőség célja ne egy zárt, önellátó gaz­daság kialakítása legyen, ami színvonal- és fejlődési ütem- eséshez vezet. Ellenkezőleg, törekedjen a vezetőség arra, hogy a világgazdaság rend­szerében képviselt relatív súlyunkat növelni tudja, amelyet e tempó le­hetőleg nagy felgyorsulása vezet be.

Ehhez a következőkre van szükség: 1. Meg kell érteni, hogy ex­portunk óriási jelentőséggel bír, és most – sajnos – veszélyes módon összipari fejlődésünk mögött marad. (A Szovjetuniónak a világkeres­kedelem összforgalmából való részesedése az 1913. évi 4,22%-ról 1926-ban 0,97%-ra esett vissza.) 2. Különösen a kulákokkal szemben folytatott politikánkat kell megváltoztatni, ami a későbbiekben lehe­tővé tenné számunkra, hogy a szocialista exportunkat gátló további nyerstermék-felhalmozást megakadályozzuk. 3. Erősítenünk kell kapcsolatainkat a világgazdasággal az iparosítás meggyorsítása útján, sokkal fokozottabban kell támogatnunk a szocialista elemeket, mint a gazdaságban élő kapitalista elemeket. Korlátozott erőinket fokozato­san és jól megfontolt terv szerint új termelési típusra kell fordítanunk, amely a legszükségesebb és a leghasznosabb gépek nagy hozamát biz­tosítja.

Meghamisítjuk az egész perspektívát, ha az izolált szocialista fejlő­désben és a világgazdaságtól független növekedési ütemben reményke­dünk. Ezáltal gazdasági vezetőségünk eltér a helyes iránytól, és elve­szíti a világgazdasági kapcsolataink kedvező rendezéséhez szükséges szálakat. Ebben az esetben pedig már nem tudunk dönteni, mit kellene saját magunknak gyártani és mit importálni külföldről. Ha elfordulunk az elszigetelt szocialista gazdaság elméletétől, néhány év lefolyása alatt a következő eredményeket érhetjük el: segéderőink összehasonlítha­tatlanul gyorsabb kihasználását, az ipar gyorsabb fejlődését, gépgyár­tásunk tervszerű és gyors növekedését. Ez elvezet a foglalkoztatott munkások számának gyorsabb növekedéséhez és az árak tényleges csökkenéséhez is – egyszóval a Szovjetunió igazi megerősödését idézi elő kapitalista környezetben. (…)

A szovjetek

Minden polgári állam bürokratikus apparátusa a lakosság fölé emelke­dik és megszilárdítja uralmát, miközben a vezető osztálynak segít ab­ban, hogy kellő mértékben összetartson, a tömegeknek pedig az ural­kodó csoportokkal szemben tanúsítandó félelemről és alázatosságról prédikál. Amikor az októberi forradalom a régi államgépezetet a munkások, parasztok, katonák szovjetjeivel, azaz a tanácsrendszerrel váltotta fel, a bürokratikus állam régi halványára a történelem eddigi legnagyobb csapását mérte.

Pártunk programja erről a kérdésről a következőképpen nyilatko­zik:

„Az elkeseredett harcban, amelyet az orosz kommunista párt a bürokratizmus ellen kezdett meg, a teljes győzelem kivívása érdeké­ben a következő intézkedéseket tanácsolja: 1. A tanácsok minden tag­ját kötelezően be kell oszlani az államigazgatás meghatározott munká­jára. 2. E tevékenységi kört állandóan változtatni kell, ily módon min­den tag lassanként részt vesz az államigazgatás minden részének mun­kájában. 3. Az egész dolgozó lakosságot – az utolsó emberig – fokozato­san be kell vonni az államigazgatás munkájába. Ezeknek az intézkedé­seknek tényleges és mindenoldalú megvalósításával – mely intézkedé­sek további lépést jelentenek azon az úton, amelyre egykor a Párizsi Kommün lépett – leegyszerűsödik az államigazgatási tevékenység, és általános emelkedést idéz elő a munkások kulturális életében.”

A „szovjet bürokrácia” kérdése nemcsak felduzzadt hivatalnoki apparátust jelent. Alapjában véve ez a bürokrácia által játszott osz­tályszerepnek a problémája is, szociális kapcsolatainak és rokonszen­vének, hatalmának és privilegizált helyzetének, a nepmanhoz és a ta­nulatlan munkáshoz, az értelmiségihez és az analfabétához, a szovjet-”excellencia” feleségéhez és a legostobább parasztfeleséghez való vi­szonyának kérdése is. De voltaképpen melyik oldalon áll a hivatalnok?

Ez az az alapvető kérdés, amelyet munkások milliói vizsgálnak nap mint nap, mindennapi életük tapasztalatai segítségével. (…)

Milyen irányba tart a szovjet állam apparátusának fejlődése né­hány év óta? Sikerült-e elérnie a költségek egyszerűbbé válását és csök­kenését? Közeledik-e a városi és vidéki dolgozók tömegeihez? Csök­kenteni tudja-e az uralkodó réteg és az alattuk lévők közötti mély szaka­dékot? Hol tart az életkörülmények nagyobb egyenlőségét célzó irány a gyakorlatban? Teszünk-e előrelépést ezen a területen? Mindenki előtt világos, hogy ezen kérdések egyikére sem lehet igenlő választ adni. (Azt már nem is kell megemlíteni, hogy tényleges és teljes egyenlősé­get csak akkor lehet elérni, ha az osztályokat megsemmisítjük.)

A NEP időszakában, vagyis az új magángazdaságok lehetőségé­nek, felvirágzásának ideje alatt akadályozták és későbbre halasztották az egyenlőség kivívását, de ennek elérése nem lehetetlen. Számunkra a NEP nem a kapitalizmus, hanem a szocializmus felé vezető utat je­lenti. Ezért nincs más út előttünk, mint az, hogy az egész dolgozó la­kosságot fokozatosan bevonjuk az államigazgatás rendszerébe, és tervszerűen harcoljunk a nagyobb egyenlőség eléréséért, ami a NEP ideje alatt a párt egyik legfontosabb feladata. Azonban ez a harc csak akkor lehet eredményes, ha az ország növekvő iparosításának és a pro­letariátus az anyagi- és kulturális építőmunka minden ágában erősödő hatalmának a bázisán folyik. Az átmeneti időszakban a nagyobb egyenlőségért vívott harc semmiképpen sem zárja ki a tanultabb mun­kások magasabb fizetését, a szakemberek anyagi helyzetének javítását. Ugyanígy nem zárja ki a tanárok és a hozzájuk hasonlók fizetésének emelését, mint ahogyan az a polgári államokban szokásos.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a hivatalnoki sereg lét­száma az utóbbi években állandó növekedést mutat. A hivatalnokok nem konszolidálódnak, a köznép fölé emelkednek, és összefonódnak a városi és falusi módosabb elemekkel. (…)

A városi szovjetek, amelyek a legfontosabb segítőeszközt jelentik ahhoz, hogy a munkásokat és az alsó tömegeket az utolsó szál emberig be tudjuk vonni az államigazgatási munkák elvégzésébe, az utóbbi években minden eddigi jelentőségüket elvesztették. Ez világosan mu­tat arra a tényre, hogy az osztályerő-viszonyok kétségtelenül eltolódtak a proletariátus rovására. Az ilyen jelenségeket nem lehet egyszerűen egy fentről kapott hivatalos rendelettel megszüntetni. Csak szilárd osz­tálypolitikával lehet legyűrni ezeket – határozott harccal, amely az új kizsákmányolók ellen folyik, és a szovjet államban a proletariátus sze­repének növekedését, nagyobb megbecsülését eredményezi.

Molotov „elmélete” – amely szerint nem követelhetjük a munká­soknak az államigazgatási munkába való bevonását, illetve az állam­nak a munkásokhoz való közeledését, mert az állam maga egy munkás­államot testesít meg – a legrosszindulatúbb bürokratikus tétel, amit el lehet képzelni. (…)

A „bürokratizmus ellen” folyó pillanatnyi hatósági küzdelem, amely nem a munkások osztálytevékenységén nyugszik, hanem ezt az apparátus működtetésével akarja helyettesíteni, nem tud és a későb­biekben sem lesz képes átfogó eredményeket hozni. Sőt, sok esetben a fennálló bürokratizmust segíti és tovább erősíti.

A tanácsok belső életében az utóbbi években is egy sor reakciós folyamat ment végbe. A tanácsok egyre kisebb és kisebb mértékben vesznek részt fontos politikai, gazdasági és kulturális kérdések döntési munkálataiban. Egyre inkább a végrehajtó bizottságok és az elnökség függelékévé válnak. Ugyanakkor meghosszabítják a tanácsi szervek újraválasztásai között eltelt időszakokat, ami viszont fokozza ezen szervek függetlenségét a munkástömegektől. A tanácsi gyűléseken a különböző problémákról folyó viták valójában csak látszatviták. Mind­ezen jelenségek nagy mértékben megnövelik a hatósági elemek dön­tési körét. (…)

A választási alapelv teljes egészében elvesztette jelentőségét és a választókkal szembeni felelősségről értelmetlen dolog beszélni. (…)

(…) A tanácsok „újjáélesztése” érdekében fokozni és erősíteni kell a munkások, a napszámosok, a szegény- és középparasztok osz­tálytevékenységét. (…)

A városi tanácsokat a proletárhatalom igazi szerveivé kell alakíta­nunk, illetve annak eszközévé kell tennünk, hogy a széles tömegeket a szocialista vállalatokat irányító munkába bevonjuk. (…)

A nemzetiségi kérdés

A szocialista fejlődés általános ütemének lelassulása, az új burzsoá ré­tegek városon és vidéken egyaránt megfigyelhető növekedése, a pol­gári értelmiségi réteg megerősödése, a bürokratizmus növekedése az állami szerveken belül, a rossz pártirányítás, valamint mindezekkel kapcsolatban a nagyhatalmi sovinizmus és a nacionalista gondolkodás feltámadása leginkább a nemzetiségi valamint az autonóm köztársa­ságoknak a Szovjetunión belüli létével kapcsolatos problémákban jut kifejeződésre.

A problémák csupán megduplázódnak azáltal, hogy néhány ilyen köztársaságban még számolni kell a tőkés fejlődés előtti kultúrák ma­radványaival is. (…)

A nagyhatalmi sovinizmusra támaszkodó bürokratizmus odáig vezetett, hogy a szovjet-centralizáció a hivatali állások nemzetiségiek közötti elosztásával kapcsolatos viták forrásává vált (dél-kaukázusi fö­deráció). A központ és a határvidékek közötti kapcsolat teljesen meg­romlott. Ez a „szovjetek” fogalmát a nemzetiségiek számára vitathatat­lanul semmitmondóvá telte. Az autonóm köztársaságok fölötti bürokra­tikus gyámkodást olyannyira túlzásba vitték, hogy ezeknek már arra sem maradt joguk, hogy a helyi és orosz lakosság közötti vitás kérdé­sekben dönthessenek. Mind a mai napig ez a nagyhatalmi sovinizmus – különösen pedig abban a formájában, ahogy a kormányzó szervben megnyilvánul – a legjelentősebb akadálya annak, hogy a különböző nemzetiségbeli munkások ténylegesen összeforrjanak.

A szegények tényleges támogatása, szorosabb szövetség megvaló­sítása a szegény- és a középparasztok valamint a vidéki munkások kö­zött, az utóbbiak független osztályhatalommá való szervezése – mind­ez különösen fontos a nemzetiségi területeken és köztársaságokban. Ha nem valósul meg a vidéki munkások tényleges szervezése, a szegé­nyek szövetkezeti és szervezeti összefogása, annak a veszélynek le­szünk kitéve, hogy elmaradott keleti területeinket a rabszolgaság tra­dicionális állapotában hagyjuk, s ezáltal az ezeken a területeken talál­ható pártszervezeteket megfosztjuk az alsóbb osztályokból származó becsületes párttagoktól. Az elmaradottabb vagy az ébredező naciona­lista területeken kommunistáink feladatának kell lennie, hogy éppen a nemzeti ébredés folyamatát próbálják szocialista irányba terelni. Ennek legfontosabb eszközei a helyi nyelv és az iskolák fejlesztése, valamint a szovjetszervek nacionalizálása. Olyan területeken, ahol bizonyos súr­lódások vannak a nemzetiségekkel vagy a nemzetiségi kisebbségekkel, ez a nacionalizmus-ha egyidejűleg a polgári elemek növekedése is kí­séri – gyakran nagyon agresszív formát ölt.

Ilyen esetekben a nacionalizálás általában a nemzetiségi kisebbsé­gek rovására történik. A határkérdések a nemzetiségi gyűlölet forrása­ivá válnak. Ily módon a nacionalizmus teljésen elmérgesíti a párt, a szovjetek és a szakszervezetek munkáját.

Az ukranizálást, a türkmenizálást stb. csak abban az esetben tud­juk helyesen megvalósítani, ha a szövetség szerveiből teljes egészében kiirtjuk a bürokratikus törekvéseket és a nagyhatalmi elképzeléseket. Ez a folyamat csak abban az esetben valósulhat meg helyesen, ha a nemzetiségi köztársaságokban a proletariátus megőrzi uralkodó szere­pét, ha mi magunk az alsóbb osztályokra támaszkodunk, s szakadatlan és könyörtelen harcot folytatunk a kulákok és soviniszta elemek ellen.

Ezek a kérdések különösen fontosak olyan ipari központokban, mint pl. a Don-vidék vagy Baku, amelyek proletár lakosságának na­gyon széles tömegeit a környező területektől eltérő nemzetiségbeliek képezik. Ilyen esetekben a város és vidék közötti helyes kulturális és politikai kapcsolat csak különösen figyelmes és őszintén testvéries vi­szonyra épülhet, amelyen belül a város tekintettel van a másként fejlő­dött vidék eltérő anyagi és szellemi igényeire, s mindketten határozot­tan ellenállnak minden olyan polgári kísérletnek, amely a vidéki körze­tekkel kapcsolatos bürokratikus intézkedések vagy a kulákság várossal szembeni reakciós gyűlölete kapcsán éket szeretne verni a vidék és a vá­ros közé. (…)

Az októberi forradalom következtében a nemzetiségi köztársasá­gok és területek dolgozói számára lehetségessé váll felemelkedés az oka annak, hogy ezek a tömegek mindenképpen a nyilvános életben való közvetlen és szabad részvételre törekednek. Bürokratikus kor­mányunk azáltal kísérli meg ezt a részvételt megbénítani, hogy a töme­geket a helyi nacionalizmus körüli lármával próbálja elrémiszteni.

Pártunk XII. kongresszusa hangsúlyozta ama harc szükségességét, amely a „nagyhatalmi sovinizmus maradványai”, „a Szovjetunión belül élő népek gazdasági és kulturális egyenlőtlensége” valamint „a naciona­lizmus maradványai ellen folyik, azon népek esetében, amelyek az orosz elnyomás súlyos jármát voltak kénytelenek elviselni”. (…)

A konferencia ugyanakkor egyöntetűen hangsúlyozta, hogy azok­nak a kommunistáknak, akik a centrumból az elmaradottabb köztársa­ságokba, illetve területekre mentek, nem a tanítók, hanem a segítők szerepét kellett volna magukra vállalniuk. Az utóbbi években ez az egész teljes egészében az ellenkező irányban haladt. A nemzetiségi pártapparátusok vezetői – a Központi Bizottság Titkársága által irá­nyítva – a párttal, illetve a szovjetekkel kapcsolatos minden problémá­ban önmaguknak tartják meg a tényleges döntés jogát. Ily módon a nemzetiségek tényleges munkásaiból valamiféle „másodosztályú” kommunista réteget csinálnak, szerepük teljes egészében formálissá válik. (…)

Az ötéves gazdasági tervben éppen ezeken az elmaradott határterü­leteken kell megvalósítanunk az ipar fejlesztésének gyorsabb tempóját. Olyan ötéves tervet kell kialakítani, amely a nemzetiségiek lakta terüle­tek és köztársaságok érdekeit jobban szem előtt tartja. (…) Határozott harcot kell indítanunk ama mechanikus nyomás ellen, amelyet az ural­kodó nemzetiségi nyelv gyakorol azokra a munkásokra és parasztokra, akik más nemzetiségekhez tartoznak. Minden köztársaság területén garantálni kell a nemzetiségi kisebbségek tényleges jogait, s mindenek­előtt hallatlanul nagy figyelmet kell fordítanunk arra a viszonyra, amely a korábbi elnyomók s az általuk korábban elnyomottak között kialakulhat. Nyelvi kérdésben a dolgozó tömegeknek teljes választási szabadságot kell biztosítanunk. (…)

A sajtóban nyilvánosságra kell hozni Lenin levelét, amely Sztálin­nak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját bírálja.

A párt

Az oroszországi kommunista párt a proletárforradalom lényeges esz­köze. Az orosz kommunista párt a Kommunista Internacionálé vezető pártja is. Soha egyetlen pártnak nem volt ilyen jelentős, történelmi fe­lelőssége, mint a miénknek. Ezért, valamint a kezében összpontosuló hatalom miatt, mindenféle félelem nélkül elemeznie kell saját hibáit is. Föl kell tárnia saját gyenge oldalait; szem előtt kell tartania a néptől való eltávolodás veszélyét is, hogy a megfelelő időben hozott intézke­désekkel ezt meg tudja akadályozni. Ezt így tették Lenin életében is, aki állandóan figyelmeztetett minket arra a veszélyre, hogy pártunk a beképzelt kicsinyeskedők pártjává válik. Amikor pártunk pillanatnyi helyzetéről, az árnyoldalakat sem mellőzve, a következő képet alkot­juk, mi az ellenzék, szeretnénk szilárd meggyőződésünket és remé­nyünket kifejezni, hogy a párt az igazi lenini politika segítségével győ­zedelmeskedik majd gyengéin, s ezáltal képessé válik történelmi fel­adatainak betöltésére. (…)

Másfél év során pártunk 100.000 üzemi munkást vesztett el. 1926-ban a pártból való „automatikus” távozás 25.000 kommunista tagot érintett, akiknek 76,5%-a ipari munkás volt. A „tisztogatási folyamat”, amely a tagok újbóli felvételét is jelentette, hivatalos adatok szerint (me­lyek kétségtelenül bizonyos mértékig kedvezőbb színben kívánják fel­tüntetni a tényeket) mintegy 80.000 tag kiválását jelentette. A tagok leg­nagyobb hányada az ipari munkások soraiból került ki. (…)

Az eszerek és a mensevikek jelentősége a pártapparátuson belül, a vezető posztokon megnövekedett. A XIV. Kongresszus idején saj­tónkban a felelős és vezető posztok mintegy 38%-át töltötték be olyan személyek, akik más pártokból jöttek át hozzánk. (…)

Az utóbbi évek során, miközben a bolsevik párt egész tradíció­rendszere a pártkongresszusokon hozott közvetlen határozatok egész sorával egyetemben súlyos sérülést szenvedett, a párton belüli demok­rácia szisztematikus szétrombolásának lehetünk tanúi. A tisztségvise­lők tényleges választása a gyakorlatban teljesen kihalófélben van. A bolsevizmus szervezeti alapjait lépésről lépésre meghamisítják. A párt szervezeti szabályzatát tervszerűen változtatják, hogy ezáltal a vezető­ség hatásköre növekedjék, s így a közönséges párttagok jogai csökken­jenek. A különböző kerületi bizottságok választásának időpontját a Központi Bizottság egy, két vagy esetleg több évvel is elhalasztja.

A felsőbb bizottságok vezetői lényegében elmozdíthatatlanok, mi­közben három-ötéves időszakokra kapják meg a kinevezésüket.

Valójában érvényét vesztette a párttagok azon joga, hogy „alap­vető problémák esetén a párt törvényszékén tiltakozhassanak”. A kongresszusokat és a konferenciákat anélkül hívják össze, hogy, mint az Lenin életében szokás volt, előzőleg az egész párt szabadon megvi­tatott volna minden kérdést. Az ilyen vita iránti igényt a pártfegyelem megsértésének tekintik.

A jelenlegi irányvonal természetes kísérőjelensége, hogy azokat a régi párttagokat, akik a cári korszakot vagy legalábbis a polgárháborút végigszenvedték, s független, egyéni elgondolásokkal bírnak, egysze­rűen kizárják a pártból. Olyan új elemekkel helyettesítik őket, akik min­denekelőtt feltétlen engedelmességükkel tűnnek ki. Ennek az engedel­mességnek, amelyet fentről a forradalmi fegyelem nevével illetnek, va­lójában semmi köze sincs a forradalmi fegyelemhez. Nem ritka az olyan eset, hogy az új kommunistákat azon munkások soraiból választják ki, akik annak idején a cári tekintély iránti legnagyobb alázatossággal tűn­tek ki. Most egyik napról a másikra a munkásosztály helyi szövetségei­nek valamint a közigazgatási intézményeknek a vezető állásaiba fész­kelik be magukat. A forradalom legnehezebb pillanataiban behízelgik magukat, élesen ellenséges magatartást tanúsítva a régi munkástagok­kal valamint a munkásosztály vezetőivel szemben.

Ez a jelenség még sokkal gyűlöletesebb formát ölt az állami appa­rátusban, ahol az ember gyakran találkozik az igazi, törekvő szovjet­tisztviselő tökéletes figurájával. Ünnepi alkalmakkor esküt tesz az ok­tóberi forradalomra, az általa vállalt feladat iránti közömbösség jel­lemzi, teljes egészében valamiféle polgári miliőben él, magánéletében szidja a pártvezetőket, pártgyűléseken pedig ugyanezt az ellenzékkel teszi.

Egy vezető beosztású párttagnak, mindenekelőtt egy párttitkár­nak sokkal több joga van, mint funkció nélküli, „alul elhelyezkedő” párttagok százainak. Azt a folyamatot, hogy magát a pártot fokozato­san helyettesíti saját hivatalnoki apparátusa, csak elősegíti Sztálinnak azon elmélete, amely a minden bolsevik számára sérthetetlen lenini elv tagadása, és amely szerint a proletariátus diktatúráját csak a párt dikta­túrája tudja megvalósítani.

A pártéletben lévő demokratikus magatartás eltűnése a munkásde­mokrácia megszűnését vonja maga után, ami tapasztalható mind a szak­szervezetekben, mind a többi párton kívüli tömegszervezetben. (…)

Nem csak az történik, hogy a meggyőzés módszere helyett a kény­szer módszerét alkalmazzák, hanem mindennapossá vált a párt megté­vesztésének módszere is. Mióta a pártnevelést a hivatalos propaganda szintjére csökkentették, általános tendencia figyelhető meg a párt egy­szerű megkerülésére. (…) A párt, apparátusának jelenlegi hibás irányvonala miatt, passzív ellenállásba húzódott vissza. (…)

A párton belül azonban nemcsak a törtetés, a bürokratizmus és a protekcionizmus növekedésének lehetünk szemtanúi, hanem olyan idegen, osztályellenes forrásokból táplálkozó szennyes áramlatoknak a hatását is megfigyelhetjük, mint például az antiszemitizmus. Pusztán a párt fennmaradására való törekvés is azt követeli meg, hogy kímélet­len harcot indítsunk az ilyen mocsokságok ellen. (…)

Ezen tények ellenére elnyomó intézkedéseket kizárólag a balolda­liakkal szemben alkalmaznak. Általános gyakorlattá vált, hogy az el­lenzékhez tartozókat helyi gyűléseken mondott beszédeik, éles hang­vételük, vagy pusztán azon kísérleteik miatt, hogy Lenin testamentu­mát felolvassák, a pártból kizárják. A politikai tájékozottság, hozzáér­tés, sőt, ami még fontosabb, a párt iránti odaadás tekintetében a kizártak gyakran messze fölötte állnak a pártban bennmaradtaknak. Ezek az elv­társak, így hogy pillanatnyilag a párton kívülre kerültek, most meg­próbálják eddigi pártos életüket a párt keretein kívül folytatni. Gyak­ran ezek az elvtársak sokkal hűségesebben, sokkal odaadóbban szol­gálják a pártot, mint néhány ottani törtető nyárspolgár, akik nyugod­tan maradhattak a pártban. (…)

*

A Központi Bizottságnak lehetővé kell tennie a párt minden tagja szá­mára, hogy tanulmányozhassa mind a párton belüli viták lényegét, mind pedig a pillanatnyi harcok alakulásának módját. Mindezt azáltal kellene megvalósítania, hogy közben a sajtóban, gyűléseken, röpira­tokon minden olyan dokumentumot közzétesz, amelyeket mindeddig elrejtett.

Minden elvtársnak és az elvtársak bármely csoportjának lehető­séget kellene nyújtani arra, hogy véleményüket a párt előtt nyilváno­san, a sajtóban, gyűléseken stb. megvédhessék. A különböző nézetek rövid ismertetését (a Központi Bizottság programjavaslatát, helyi szervek, csoportok vagy tagok programjavaslatát stb.) a Pravdában, annak mellékletében, valamint a helyi pártújságokban is legalább két hónappal a XV. Pártkongresszust megelőzően nyilvánosságra kellene hozni.

A vitát tárgyilagosan, és elvtársiasan kellene lebonyolítani, min­den személyes támadás és indulat mellőzésével. (…) Az egész párt­apparátus döntő többségének olyan gyári munkásokból, haladó párt-kommunistákból kell állniuk, akik mind a párttal, mind a párton kívüli tömegekkel jó viszonyban vannak. Az apparátusnak semmiképpen sem szabad pusztán fizetett hivatalnokokból állnia, tagjainak sorát ál­landóan munkásokkal kell felújítani. A helyi szervek költségvetését alapvetően a tagok hozzájárulásából kell fedezni. A helyi pártszervek­nek meghatározott időközönként beszámolót kell készíteniük tagjaik számára kiadásaikról és bevételeikről. Csökkenteni kell a párt mostani költségvetését, az apparátusnak folyósított összeget. A pártmunka je­lentős hányadát ingyenesen elvégezhetnék olyan párttagok, akik szá­mára ipari és egyéb tevékenységeik mellett erre a célra időt biztosíta­nánk. (…)

Harcolnunk kell a titkárok azon törekvései ellen, hogy személyük leválthatatlan legyen. Meghatározott időtartamokat kell megállapíta­nunk a titkári és más fontos posztok betöltésére. Könyörtelen harcot kell vívnunk a pillanatnyilag fennálló korrupció ellen, a legtöbb cso­portban tapasztalható hanyatlás, protekcionizmus és „burzsoászolidaritás” ellen. (…)

Már a X. Kongresszuson, Lenin irányításával egy sor olyan hatá­rozatot fogadtak el, amely a nagyobb egyenlőség szükségességét hang­súlyozta a pártban és a dolgozó tömegek soraiban. A párt már a XII. kongresszuson felhívta a figyelmet arra, hogy a pártmunkások burzsoá elemekkel való érintkezése milyen veszélyeket rejt magában. (…) Az egyenlőtlenség aláássa a demokráciát, a párton belüli korrupció egyik forrása, és a kommunisták tekintélyének megingásához vezet. Tekintet­tel arra, hogy az eltelt években ez az egyenlőtlenség hallatlan mérték­ben megnövekedett, ezt a kérdést újra fel kell vetnünk és forradalmá­rokként meg kell oldanunk.

Mi, az ellenzék, elítélünk minden olyan kísérletet, amely két párt alakítására irányul. A sztálini csoport az, amely miközben arra törek­szik, hogy a lenini ellenzéket kiszorítsa a kommunista pártból, a „két-párt-programjáról” beszél. Mi azonban nem akarunk egy újabb pártot létrehozni, hanem csak a „közös” kommunista párt irányvonalának helyreállítására törekszünk. (…)

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman
2. Krausz Tamás : A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében
3. Urban Herlitz : A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus
4. Szigeti Péter : Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)
5. A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)
6. Porosz Tibor : Tézisek a sztálinizmusról
7. Slemmer László : A humánus tőke kora?
8. Tütő László : Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről
9. Liberalizmus
10. Munkás
11. Saul Landau : Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről
12. alfa : Egy könyv margójára
13. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hová mégy Kelet-Európa?

Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)

A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".

Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.