­­

Az orosz forradalom és a kortárs Szovjetunió magyarországi elemzőit a Horthy-rendszer időszakában több, érdekei szerint világosan elkülönülő csoportra oszthatjuk.

Az illegalitásban dolgozó, de sajtótermékeikkel, propagan­dájukkal mindenütt jelenlévő kommunisták mind ideológiai, mind politikai, mind „egzisztenciális” okokból csupán a forra­dalom és a szovjetorosz viszonyok kritikátlan és történetietlen dicsőítésére vállalkozhattak. Igazából akkor sem volt más vá­lasztásuk, amikor a sztálini önkény tömegével pusztította el a párt közmegbecsülésnek örvendő vezetőit. A sztálini terrortól megrettenő, tiltakozó értelmiségieket, polgárokat a párt kita­szította soraiból.

A másik fontos marxista ideológiai politikai véleményt a szoci­áldemokrácia alakította ki. Ők-saját legitimitásuk és legalitá­suk védelmében is, ami a teljes magyar progresszió elemi ér­deke is volt-folyamatosan igyekeztek elhatárolódni a szovjet elmélettől és gyakorlattól egyaránt. Fontosnak tartották annak az álláspontnak következetes védelmét, hogy a marxizmus tanai csak a legfejlettebb tőkés országokban győzhetnek, ami Oroszországban történik, az definíciószerűen nem lehet marxista politika. A koncepciós perekben, a sztáliniz­mus győzelmében annak effektív bizonyítékát látták, hogy az európai szociáldemokrácia, például Luxemburg vagy Kautsky figyelmeztetései, melyeket a tízes és húszas években Lenin nem fogadott el, beigazolódtak. A Szocializmus következete­sen szociáldemokrata alapról, a tudományos szocializmus, a Lenin előtti marxizmus alapjáról bírálja a szovjetorosz viszo­nyokat, soha nem használ föl jobboldali forrásból származó híreket vagy trockiji gondolatmenetet. Szövegszerűen bizo­nyítható, hogy egyetlen pillanatig sem kívánták az orosz ellenforradalom győzelmét, s az is, hogy éppen az orosz és kelet-európai haladást féltették attól, hogy a forradalom radikalizálódása a cárizmus híveit juttatja majd hatalomra, s az egyébként fanyalgó antant-kormányokat is az orosz szélső­jobboldal karjába kergeti. Ez a veszély objektíve fennállott, s a magyar szociáldemokrácia igazán nem láthatta előre az orosz polgárháború végkimenetelét.

A két világháború közötti magyar politikai élet legfelké­szültebb baloldali polgárai, a radikálisok a Századunkban publikálták ilyen tárgyú írásaikat. Megterhelve „a proletárfor­radalom 1919-es szálláscsinálói” vádjával, minden polgári erő közül a legnehezebb helyzetben voltak. Ennek ellenére nemcsak kompenzálásra, hanem objektív elemzésre is töre­kedtek. Az ő folyóiratuk az egyetlen polgári lap, mely részletes (Jászi Oszkár tollából származó) beszámolóban foglalkozott a Trockij-emlékiratokkal vagy a koncepciós perekkel. A nyu­gati típusú demokrácia felkent hazai apostolaiként közös ro­vatban. A diktatúrák országaiból cím alatt veszik fel a harcot a barna és fekete veszély mellett a vörössel is. E hírek persze hírek, és semmiképpen sem emlékeztetnek az útszéli antibolsevista propagandára, nincs szó csöpögő vérről, szétvert csa­ládi tűzhelyekről.

Egy fokkal kisebb objektivitás, de még mindig kifejezetten európai hangvétel jellemzi a liberális sajtót és parlamenti kép­viselőket. Ők elsősorban a szabadversenyes világrend pusz­tulása miatt aggódtak, s ezt nemcsak a bolsevikoktól, nem­csak a fasisztáktól, de a rooseveltianizmustól is féltették. Oroszország közép-európai befolyásának növekedésétől olyannyira féltek, hogy a harmincas években a szovjet-fran­cia közeledés még Franciaországtól is elidegenítette őket.

A kisgazda tömörülés legjellegzetesebb figurája, Bajcsy-Zsilinszky viszonyát a kérdéshez külpolitikai és nemzetközi in­díttatásai határozták meg. Az ideologikus és misztikus voná­sokkal erősen átszőtt külpolitikai koncepció a Németországtól kurucosan független, Oroszországtól pedig a kelet-európai népek összefogójaként független Magyarországot vázolt fel, a két pogány közt helytálló harmadik nagyhatalom, egy „Hu­nyadi Mátyás-i birodalom” koncepcióját. E birodalom feladata a mindenkori német és mindenkori orosz nagyhatalom között egyensúlyozni. E koncepciót igazából nem érdekli sem az orosz, sem a német társadalmi rendszer, csak saját álmai, illú­ziói vezérlik. Viszonya az orosz társadalmi fejlődéshez végül is indifferens, pontosabban nem változott a húszas évek szélső­ségesen jobboldali, egyszerre liberalizmus- és szocializmus­ellenes korszaka óta.

Noha e helyt csak a politikai csoportok és nem a szellemi élet viszonyulásáról kívánunk szólni, röviden meg kívánjuk említeni, hogy a népi centrum politikailag és kulturálisan egy­aránt reprezentatív képviselője, Illyés Gyula oroszországi úti jelentése az objektivitás szándékával íródott; saját bevallása szerint bonyolult módon, patikamérlegszerűen annyi negatí­vumot hagyott el, amennyi pozitívumot el kellett hagynia a cenzúra nyomására. Illyés műve persze csak Magyarorszá­gon számít kuriózumnak, valójában abba a világdivatba illesz­kedik, hogy a nyugati demokrácia gyakorlatától megcsömör­lött, kiábrándult értelmiségiek a Szovjetunióba látogatnak és dicséretével foglalkoznak, a szovjet-orosz viszonyok lényegi megértése vagy elemzése nélkül, egyfajta messianizmustól hajtva. A népi erők egy része a szovjet – nem a nyugati indivi­dualizmusra, hanem a szerintük a „magyarsághoz” is köze­lebb álló „kollektív keleti népi lélekre” épített – modernizációt valamilyen értelemben mintának látta. így sajátos módon a sztálinizmus antiintellektuális-antitrockista fordulatát pozití­vumként élték meg.

A szovjet agrárpolitika bizonyos elemeinek kiemelésével egyidejűleg lehetett fellépni a kormányzat, az urbánus-liberá­lis ellenzék, illetve a nagybirtokos alkotmányvédők gazda­ság- és társadalompolitikai koncepciója ellen. A konkrét ma­gyar viszonyok között, amikor a legális baloldali ellenzék és a konzervatív politikai erők összefogása jelentett volna esélyt a fasizmus megállítására, valahogy úgy, ahogy az a híres 1937-es körmendi gyűlésen megkezdődött – ez végső soron a rendszer jobbratolódását segítette. A kor alapkövetelménye a nyugati típusú demokrácia talaján álló antifasiszta összefo­gás volt, s ebben az aspektusban kellene egyszer újragondol­nunk a népi centrum tevékenységét, s ezen belül az oroszor­szági utazás objektív hatását. Az orosz fejlődés dicsérete eb­ben az interpretációban a sajátos orosz út apológiája, amely a sajátos magyar út gondolatköréhez szolgáltat érvanyagot. A népiek jobboldali csoportjai viszont a világháborús szovjetel­lenes propaganda legrosszabb és objektíve legkártékonyabb eleméhez – azaz a judeo-bolsevizmus gondolatához – szol­gáltattak szellemi alapanyagot.

Az ellenzék végigtekintését folytatva meg kell állapíta­nunk, hogy ideológiatörténeti eszközökkel gyakorlatilag elemezhetetlen a magyar szélsőjobb álláspontja. Legfontosabb propagandafogásuknak azonban azt kell tekintenünk, hogy az antifasiszta nagyhatalmak együttműködését mint „judeo-bolsevista-plutokrata” nagykoalíciót, a világ zsidóinak nagy összeesküvését állították be. (Megállapíthatatlan, hogy ez mennyiben volt ideológia, interiorizálódott gondolat, és mennyire tudták a terjesztők maguk is ennek képtelenségét, ahogy német kollégáik esetében Lukács György meggyő­zően bizonyítja.) E koncepció terjesztésében a legkevésbé sem zavarta őket, hogy a sztálini koncepciós pereknek épp­úgy megvolt a maguk markáns antiszemita vonása, mint a be­vándorlást a legaggasztóbb pillanatban is korlátozó amerikai politikának vagy a toleranciájáról egyébként híres Anglia Pa­lesztina-politikájának. A másik ilyen, szintén fajelméleti ere­detű gondolatcsoportjuk, hogy az Új Európa – azaz Német­ország és szövetségesei – tulajdonképpen az ázsiai Oroszországgal, a gyarmati csapatokat illetve néger etni­kumú katonákat bevető angolszászokkal küzdenek. (Éppen ezért nem volt igazán szerencsés, hogy Németh László szár­szói beszédében a szovjet győzelem következményeit ele­mezve hasonló frazeológiát használt.) A nyilas és más szélső­jobboldali orgánumok abban sem láttak ellentmondást, hogy miközben a hadijelentések egyik felében az európaiakat az ázsiai oroszok ellen uszították, a hadijelentések másik felé­ben az európainak legjobb indulattal sem nevezhető, de várat­lanul rokonnak nyilvánított japánok győzelmeit ünnepelték.

A legfontosabb ideológus-csoport, amely a konzervatív-li­berális Ser/i/en-csoporttól a jobbra nyitott Hóman- és Imrédy-féle politikusokig terjedt, többfelől közelítette meg az orosz kérdést. Gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen mely ré­szük befolyásolta döntően a kormányt.

Az egyik lehetséges megközelítés az októberi forradal­mat a gyarmatbirodalmak válságára adott sajátos orosz vá­lasznak tekintette. E koncepció szerint – legfontosabb képvi­selője Hóman Bálint kultuszminiszter a harmincas években – az orosz birodalom megtartásának egyetlen lehetséges mód­ja az volt Oroszország számára, hogy szembefordult mind­azzal, ami a népek börtönét, a cári birodalmat jellemezte, és új módon, új eszközökkel, új ideológiával kötötte magához a nem orosz népeket. E koncepció a Szovjetunióban azért lá­tott ellenséget, mert az, úgymond, felvállalta a cári birodalom hagyományait, így a kelet-európai szláv népek egyesítésé­nek eszméjét is. Magyarországnak tehát nincs más választá­sa, mint a mindenkori Németországgal a legszorosabb szö­vetségben állni, mert sem az angolszászok, sem a franciák, sem az olaszok nem képesek Oroszország közép-európai előrenyomulását megakadályozni.

A másik megközelítés, ezzel szöges ellentétben, a Szov­jetunióban nem a nacionalista, hanem az internacionalista nagyhatalmat látta, s a veszélyt is innen eredeztette. Nézetük szerint a természetes nemzeti alapon fejlődött társadalmakra a nemzetközi eszmék nagy veszélyt jelentenek. Ezeknek a nemzetközi eszméknek a legfontosabb központja Moszkva. A nemzeti eszmére a döntő veszélyt (ellentétben a XIX. század­dal) nem a trónokon, hanem a szocializmussal megfertőzött tömegek között kereshetjük – hirdette Klebelsberg Kunó kul­tuszminiszter a húszas években.

A harmadik megközelítés a Szovjetunióban az ateista nagyhatalmat látta. A Magyar Kultúra körül tömörült gondol­kodók szerint a felvilágosodástól a liberalizmuson és a szocia­lizmuson át a szovjetkommunizmusig mint egyetlen fő vonal húzódik az egyházellenesség, a vallásellenesség, az istente­lenség. A kommunizmust nem mint új jelenséget kell tehát ül­dözni, hanem mint mindezeknek a szabadszellemű áramla­toknak a kiteljesedését. E csoportok utólagos megerősítést nyertek az 1937-es kommunizmusellenes pápai enciklikában. ők hirdették a leghangosabban, hogy a vallásellenesség mi­att széthullott az orosz család, az erkölcs, a civilizáció. (Ugyanezen csoportok az első világháború idején még az orosz barbárságra, a nyugati kereszténység intellektuális fö­lényére hivatkoztak – ez az elem közben teljesen eltűnik, hi­szen ez valamiképpen legitimálná a forradalmat.) Ennek az érvelésnek eltúlzott és vulgarizált elemeit a nyilasok igen ha­tékonyan használják majd fel a lakosság rémisztgetésére.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége az új orosz rend­szerben elsősorban a magántulajdonhoz való viszony min­den korábbitól eltérő voltát ismeri fel. Egyedül rájuk jellemző az a rugalmasság, melynek eredményeképpen intenzíven szorgalmazzák a kapcsolatok felvételét a NEP-korszak sok gazdasági lehetőséget biztosító Szovjet-Oroszországával, 1927 után azonban elvesztik érdeklődésüket.

Az agrárexportőr birtokos csoportok viszont konkurenst láttak az orosz rendszerben, attól féltek, hogy az a rendkívüli ha­talomkoncentráció, amely a szovjet államot jellemzi, képes a belső fogyasztás radikális leszorítására, a termés erőszakos begyűjtésére és exportálására, s ezzel az európai gabona­árak veszélyeztetésére.

Lehetséges megközelítési mód volt az európai politiká­ban betöltött szerep elemzése. A felszabadulás utáni magyar történettudomány – valószínűleg azt hangsúlyozandó, hogy érdekközösség állott fenn a Szovjetunió és Magyarország kö­zött – alighanem túlértékelte azt a tényt, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a párizsi békeszerződést. Ezt tudniillik csak ak­kor tekinthetnénk valóban érdekközösségnek, ha elhinnénk azt a nacionalizmus eszmekörébe tartozó állítást, hogy létezik osztály- vagy csoportérdek feletti nemzeti érdek. A történeti valóság viszont nemcsak az, hogy az uralkodó körök a reví­ziós propagandával saját hatalmukat legitimálták, és felhasz­nálták azt az ellenzék és a „nem-történelmi osztályok” elleni harcban, hanem az is, hogy a trianoni területeket meghatáro­zott rétegek állás- és hatalmi igényeinek kielégítésére kíván­ták visszaszerezni, ahogy ez a negyvenes évek erdélyi és fel­vidéki képviselőinek panaszos interpellációiból is kitűnt. E re­víziós mozgalom számára tehát nemcsak a lenini program, a trianoni béke forradalmi összetörése nem alternatíva, de még egy, az államhatárokat kedvezően módosító, viszont társa­dalmi következményekkel is járó „Pax Sovietica” sem.

A Bethlen-kormány törekvése, hogy a Szovjetunióval rendezze a viszonyt, nem annyira a távoli revíziós célból, ha­nem abból a konkrét helyzetből következett, hogy a rapallói szerződéssel összekapcsolt Németország-Szovjetunió blokk olyan diplomáciai erőt jelentett, melyet egy oly tipikusan egyensúlyozó külpolitikája kormány, mint Bethlené, nem hagyhatott figyelmen kívül. A későbbiekben azonban, amikor a szovjet-francia-cseh szerződéssel a Szovjetunió az euró­pai status quo stabilizálására vállalkozott, a külpolitikai érde­kek szembekerültek, és csak a Hitler-Sztálin együttműködés esztendejében váltak ismét közössé, Románia rovására. (Közvetlen összefüggés mutatható ki a szovjet területi követe­lések érvényesítése és a magyar területi követelések érvénye­sítése között. Még sincsenek egyeztetett lépések: mindkét fél kvázi Hitlertől kapja a területeket.) A külpolitikai gondolkodás­ban a Szovjetunió a fentiek miatt csak ellenségként szerepel­hetett.

Az államvédelemért felelős csoportok világosan felis­merték, hogy a külpolitikáért felelős kormányzati csoportok­nak esetleg hasznos lehet a szovjet diplomáciai képviselet Budapesten, rendkívül megnehezülne azonban a Komintern befolyásának távoltartása, amiért viszont karrierjükkel feleltek az uralkodó osztályoknak. Ők tehát abban voltak érdekeltek, hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek lapjaiban, de alkal­manként másutt is, úgy mutassák be a szovjet politikát, mint ami „főállásban” a világforradalom szervezésével foglalkozik. (Azaz: nem az elvakult antikommunizmus miatt nem ismerték fel, hogy Sztálin feladta a világforradalmi koncepciót és alá­rendelte azt az orosz nagyhatalmi érdekeknek, hanem tudás-szociológiailag is jól leírható csoportérdekből.)

A rendszer „politológus” csoportjából, a Magyar Szemle köréből két érdekes elemzést is idézhetünk. Gratz Gusztáv, aki a létező rendszereket polgári demokráciákra és totális ál­lamokra osztotta, mint az alábbi idézetből talán kitűnik, sokkal jobban és tudományosabban érzékelte a totális államok kö­zötti különbségeket, mint például az ötvenes évek hideghábo­rús amerikai szakirodalma. „Az [olasz] fasizmus jellegzetes felvilágosult abszolutizmus, amennyiben a diktátor hivatalos államfő, aki korlátlan hatalommal, de az állam nevében és az állami közérdek megvalósításának célzatával, az állami hata­lom legális útján és a tőle megállapított jogrend szellemében kormányoz. A német vezéri állam politikai rendje cezarizmus. A diktátor hivatalos államfő, aki nemcsak hogy demokratiku­san, azaz a nép nevében kormányoz [ezen csupán az érten­dő, hogy Hitler választásokon győzött], de hatalmát szabályo­san akklamáltatta is a néppel – mint az antik cézárok -, és minden döntő fontosságú állami aktust népszavazással ratifikáltat – mint a modern cézárok, a Napóleonok. Emellett a dik­tátor rendes hatalma az állami szerkezet rendes útján, legáli­san érvényesül.” Mindezekhez képest viszont „A Szovjet poli­tikai rendje: deszpotizmus. A diktátor hatalmát demokratiku­san, a szuverén proletariátus nevében, de illegálisan [azaz választatlanul], önkényesen, minden formális felhatalmazás és hatáskör nélkül [Sztálinnak, szemben Hitlerrel és Mussoli­nivel, nincs miniszterelnöki megbízása], a saját magától elis­mert állami és jogi szabályozás keretein kívül [azaz: nem a ta­nácsok hálózata, hanem a pártapparátus az úr], és nemcsak azoktól függetlenül, de azoknak teljes figyelmen kívül ha­gyása mellett gyakorolja.”

Gratz 1917-et földosztó parasztlázadásnak értékeli. A hatalom megragadásával Gratz szerint az individuál-szocializmustól a kollektivisztikus szocializmus felé fordul az ideológia, az egyéni materiális felszabadulás helyett az uralmi tudat elégíti ki a proletariátust. Gratz pontosan elemzi a NEP történetét és az ellenzékek küzdelmét, anélkül, hogy állást foglalna.

A Balla Antal-i gazdaságtörténeti elemzés viszont az orosz állam államkapitalista jellegére és a termelés amerika­nizálására helyezi a fő hangsúlyt.

Jellemző azonban, hogy éppen azok a politikai csoportok hasonlítják össze – totális jellege miatt – Oroszországot Né­metországgal, amelyek számára a német minta elfogadhatat­lan, következésképpen ezekből a színvonalas politikai elem­zésekből is csak a szovjet forradalom elutasítása következ­het.

A fenti vázlatból véleményünk szerint az következik, hogy nem csupán az ellenforradalmi rendszer uralkodó ideológiája mentén, hanem bármely más szemszögből tekintve is, a Szovjetunió csupán elutasításra találhatott Magyarországon. Éppen ezért – a kommunistákat leszámítva – nem a Szovjet­unió elutasításának különböző mértéke szerint csoportosít­hatjuk a magyarországi politikai erőket, még csak nem is an­nak alapján, hogy megítélésükben el tudták-e választani a le­nini bolsevizmust és a sztálinista berendezkedést, hanem az elutasítással kapcsolatos érvrendszer mentén. Ugyanis az országot nem azok kergették előbb háborúba, majd az 1944-es tragédiába, akik mint diktatúrát utasították el a szovjet rendszert, hanem akik másfajta diktatúrát akartak helyette; nem azok, akik a polgári gazdálkodási rendet féltet­ték, hanem akik magyar állami és esetleg német birodalmi se­gítséggel, polgári képességek nélkül akartak a gazdasági élet vezető pozícióiba jutni; nem azok, akik a polgári liberaliz­must féltették, hanem akik egyszerre akartak leszámolni a li­beralizmussal és a szocializmussal.

És amikor ezek az erők 1944-ben diadalmaskodtak Ma­gyarországon is, válogatatlanul küldték a halálba a liberáliso­kat, konzervatívokat, szocialistákat és kommunistákat, az ok­tóberi forradalom szövetségeseit és bírálóit egyaránt. Itt az ideje rámutatnunk, hogy ezeknek az antifasiszta erőknek egy táborba kerülése éppúgy nem történelmi véletlen, mint ahogy a hagyományos brit polgári demokrácia és a modernizált rooseveltiánus rendszer, illetve a társadalmi rendszerében gyöke­resen ellentétes Szovjetunió antifasiszta együttműködése sem. Amikor az első világháború után a polgári demokra­ták és a kommunisták egymást deklarálták fő ellenség­nek, nem ismerték fel, hogy a történelem végleg megféke­zettnek tűnő erői – a hagyományos militarizmus és nacio­nalizmus- megújulva, sőt újjászületve összekuszálják az osztályfrontokat, és a meg nem gondolt gondolat egyaránt fertőz meg burzsoát és proletárt, parasztot és intellektuelt a fasizmus országaiban. A polgárok még a szélsőjobboldali ve­szély egyértelművé válása után sem ismerték fel, hogy a fa­sizmus leküzdéséhez szükségük van a marxizmus elemző módszereire és a szervezett munkásság ütőképességére; s a kommunisták sem ismerték fel, hogy a parlamentarizmus, a kis és nagy szabadságkörök, az európai értékek védelme nél­kül nem lehet, nincs esély megállítani a diadalmas nemzeti szocializmust. Hiába tekinthették a kortársak biztató jelnek a harmincas évek közepének népfront-elképzeléseit, a döntő pillanatra, 1938-1939-re ebből már egyfelől müncheni alku, másfelől Molotov-Ribbentrop-megállapodás lesz, megfelelő belpolitikai következményekkel.

*

Ahogy telnek a világháború utáni évtizedek, egyre világosabb, hogy az antiliberális és antikommunista erők új és új szövet­sége jön létre. A harmincas és negyvenes évek tragikus ta­pasztalata éppen az, hogy a liberálisoknak, szociáldemok­ratáknak, trockistáknak és leninistáknak ma is és talán még évszázadokra történelmi értelemben partnereknek, sőt talán szövetségeseknek kell lenniük az irracionaliz­mus, a nacionalizmus, a fasizmus mindig új alakban újjá­éledő társadalmi és nemzetközi erőivel szemben.

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman
2. Krausz Tamás : A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében
3. Urban Herlitz : A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus
4. Szigeti Péter : Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)
5. A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)
6. Porosz Tibor : Tézisek a sztálinizmusról
7. Slemmer László : A humánus tőke kora?
8. Tütő László : Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről
9. Liberalizmus
10. Munkás
11. Saul Landau : Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről
12. alfa : Egy könyv margójára
13. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hová mégy Kelet-Európa?

„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.

Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)

A posztsztálinista vezetés a „létező szocializmus" apológiá­jára kényszerítette a tulajdonviszonyok marxista kutatóit, hogy megakadályozza a sztálinista modellnek, az államszoci­alizmusnak marxista alapokon álló bírálatát. A polgári kritiku­sok számára ez igen kényelmes lehetőséget teremtett arra, hogy a szocializmusnak a szó marxi értelmében vett (formá­cióelméleti) életképtelenségét a fennálló viszonyokkal „bizo­nyítsák", hiszen maga a párt deklarálta e viszonyoknak és a marxi szocializmusnak a lényegi (tipológiai) azonosságát.

Azok, akik a tőkés-bérmunkás-viszony klasszikus vagy modern (participációval, a kisajátítás kollektív formáival, a „tulajdonosi hálóval" leplezett) formáiban látják egy rentábilis, dinamikusan fejlődő, korszerű gazdaság egyetlen vagy leg­főbb bázisát, ma is a fent vázolt fogalomcsúsztatással érvel­nek: a Marx és Engels által kategorikusan elvetett államszo­cializmus (azaz a „létező szocializmus") bírálatával támaszt­ják alá, hogy a jelenlegi válságnak nincs marxi értelemben vett szocialista megoldása, csak a tőkeviszony restaurációja, il­letve modern formáinak megteremtése mutat kiutat.

Az általuk javasolt koncepcióval, illetve az ennek alapját képező közgazdasági szemlélettel szemben két alapvető el­lenvetés tehető.

a) A többek által találóan reformsztálinizmusnak neve­zett, a magyar gazdaságra antidemokratikusan rákényszerített neoliberális koncepció, melyet a szinte minden alternatív szervezet által elítélt átalakulási törvény hivatott legitimálni, már az eddigiekben sem igazolta a hozzáfűzött reményeket, sőt súlyosbította helyzetünket – mint ahogy kudarcot vallott a legtöbb latin-amerikai országban is, melyek hozzánk hason­lóan szintén beleestek a fejlett tőkés országok adósságcsap­dájába. Minthogy ezt a társadalmi-gazdasági modernizációs szakértői csoport anyaga egzakt módon bizonyította, eltekint­hetek a kérdés kifejtésétől. Csak annyit tennék hozzá, hogy e módszerek alkalmazását mint thatcherizmust a fejlett tőkés országokban is mind több szakértő ítéli el, felismerve, hogy még brutálisan antiszociális módszereivel is csak rövid távú sikereket biztosít, miközben aláássa a hosszú távú gaz­dasági fejlődés emberi bázisát.

b) Amikor a csődbe jutott államszocializmus egyetlen al­ternatívájának a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tulajdon szétválasztására épülő tőkeviszonyt tüntetik fel, valójában nemhogy meghaladnák, hanem inkább megőrzik az államszocializmus alapstruktúráját, mely maga is ezt a szétválasztást mutatja. Az államszocializmus éppen azon bukott meg, hogy deklarációjával ellentétben, nem tette a dolgozó milliókat valódi tulajdonosokká és ezzel a terme­lés fejlesztésében érdekeltté, aminek negatív következmé­nyei a gazdasági fejlődés intenzív szakaszára való áttéréskor váltak szembeszökővé. Ha néhány tízezer vállalkozótól, ma­gántulajdonostól azt várják, hogy fellendíti a gazdasági életet, mennyivel több várható a fejlődés szocialista alternatívájától, mely gyakorlatilag minden termelőt tulajdonossá, gazda mód­jára dolgozóvá tesz!

Mai vitáinkban a munkástulajdon és a munkásönigazga­tás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyö­kértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás. Ám a tulajdonosi és munkavállalói érdek egyesítésével szembeni érvek – ame­lyeken a munkásönigazgatás elleni ökonómiai oppozíció alapszik – olyan viszonyok tapasztalatait extrapolálják, ame­lyeket éppen a tulajdonosi és munkavállalói érdek szétválasz­tása és szembeállítása jellemez. E logikailag is hibás érvelé­sen túlmenően, a történelmi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a munka és a tulajdon termékeny egyesítése még tőkés környezetben sem lehetetlen.

Makó Csaba: A munkástulajdon dilemmái című tanulmá­nya (Gazdaság, 1989/1.) amerikai felmérések, a látványos fejlődést produkáló – sokmillió munkásra kiterjedő – Munka­vállalói Részvényjuttatási Program (ESOP) tapasztalataira hi­vatkozik. Az erről végzett közvéleménykutatás adatai azt bi­zonyították, hogy a megkérdezettek döntő többsége szerint „a tulajdonos dolgozó" keményebben és figyelmesebben dol­gozik, jobban törődik a vállalatával, mint azok, akik nem ren­delkeznek tulajdonosi státusszal. Sőt a megkérdezettek fele azt mondta, hogy tulajdonosi részesedésének növelése érde­kében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemon­dani. A munkástulajdon intézményével szembeni fenntartá­sok mögött pedig a vezetés feletti kontroll hiánya húzódott meg: „a tulajdon teljesítményekre gyakorolt hatásai csak akkor érvényesülnek – írja Makó Csaba -, ha a dolgozók vezetésben való részvétele nő". Ily módon a tulajdon és az önigazgatás-ellenőrzés egymást erősítő összetartozása mindkét összetevő oldaláról igazolódott.

Természetesen a vezetésben való hatékony részvétel, az ennek megfelelő munkásellenőrzés lehetősége tőkés vi­szonyok között ma is rendkívül nagy akadályokba ütközik. A tulajdon és a munka egyesítésének azonban természetesnek kell lennie a bürokrata államszocializmus uralmát megdöntő munkásönigazgatás rendszerében. Semmiképpen sem vélet­len tehát, hogy egy ilyen rendszer megteremtése elemi erővel merült fel például 1956 októberében.

Ma már konszenzus kezd kialakulni abban, hogy a nép­felkelés elindítói a szocializmus megújítását, nem pedig a ka­pitalizmus visszaállítását akarták. Ugyanezekben a körökben azonban hallani sem akarnak a munkástanácsokról, amelyek pedig minden másnál vitathatatlanabb bizonyítékai a mun­kástömegek szocialista törekvéseinek. A privatizáció egyedül üdvözítő módszerét vallók, amikor szembekerülnek a szocia­lizmus alapértékeivel, szembekerülnek az általuk szüntelenül lobogtatott zászlóval: 56 októberével is.

De hivatkozhatunk más példára is. A gorbacsovi reform­törekvések során is kialakult egy spontán mozgalom, mely megfelel a termelők és a termelési eszközök, a munka és a tul­ajdon újraegyesítésére irányuló marxi szocializmusnak. A kezdeményezés lényege (melyet korábban csak a mezőgaz­daságban alkalmaztak), hogy egy vállalat dolgozói munkahe­lyük állóeszközeit bérbe veszik az államtól, s annak használa­táért fix bérleti díjat fizetnek, míg a fennmaradó nyereséggel maguk gazdálkodnak. Az Izvesztyija nyomán a Népszabad­ság is hírt adott arról (1988. II. 27.), hogy emberemlékezet óta deficites vállalatok a bérleti viszony körülményei között nyere­ségessé váltak, hiszen az új formában a dolgozóknak maguk­nak kellett gondoskodniuk megélhetésükről, s ebben a rend­szerben semmiféle bürokratikus előírás nem akadályozta meg őket a gazdálkodás legmegfelelőbb formáinak kialakítá­sában. E kísérlet, mint arról Abalkin akadémikus is beszámolt a HVG interjújában, mindmáig sikeresen folyik a Szovjetunió­ban, s mind több vállalatra terjesztik ki. Egy évvel ezelőtt levél­ben Németh Miklósnak is felhívtam a figyelmét erre, aki azt válaszolta, hogy maga is érdeklődéssel követi a kísérletet, melynek tapasztalatai „a szovjet elvtársak közlései alapján is – valóban nagyon kedvezőek". A szovjet példát a hazai gya­korlat szempontjából is biztatónak ítélte.

Maga a gyakorlat cáfolja tehát azt a gyakran hangoztatott dogmát, hogy csak a tulajdonosi és munkavállalói érdek elvá­lasztása (különböző személyek által való képviselete) bizto­sítja a termelés fejlesztésének, a tulajdon gyarapításának ér­dekeit. E gondolkodás a bérmunkás mentalitását vetíti rá azokra a viszonyokra, amikor a dolgozóknak maguknak kell biztosítaniuk munkavállalói egzisztenciájuk feltételeit is (me­lyet tőkés viszonyok között a munkáltató biztosít), s így akarva-akaratlanul törődniük kell bérüknek a tulajdontól, en­nek gyarapodásától függő bázisával is. Ez már a bérleti vi­szonyban is megnyilvánul, hiszen a fix bérleti díj arra ösztö­nöz, hogy egyre nagyobbá tegyék nyereségük bérfizetésre és fejlesztésre fordítható részét.

A bérleti viszony a legkönnyebben érthető, kipróbált és kedvelt formája a dolgozók önigazgatására, önkormányza­tára épülő szocialista tulajdonviszonyok kifejlesztésének. Minthogy nem kívánok utópisztikus spekulációkba bocsát­kozni, nem próbálom meg kitalálni ezek lehetséges változata­it. Az is nyilvánvaló, hogy a bel- és külföldi magánvállalkozás­nak is tág szerepe lehet a kialakuló vegyes gazdaságban, mint ahogy bizonyos területeken (pl. a villany-, gáz- és vízve­zeték, csatornahálózat, tömegközlekedés) csak állami tulaj­don képzelhető el.

A jövőt azonban csak az a szocialista tulajdon képvisel­heti, mely biztosítja a válság megoldásához szükséges vállal­kozó kedvet nem csupán néhány tízezer magántulajdonos, hanem milliók számára. Ezzel válnak valóra Marxnak a Pá­rizsi Kommün tapasztalataiból leszűrt szavai: a szocialista tu­lajdon „a társadalmi tulajdonnak az a formája, amely a tulaj­dont a munka attribútumává teszi".