Grigorij Pomeranc, a ma hetvenegy éves szovjet-orosz esszé­író – mint maga a korszak is, amelyben felnőtt – későn (persze nem véletlenül éppen mostanában) válik ismertté Kelet-Euró­pában. Pedig éppen a szocialista hagyomány ápolása diktálja, hogy ez a még a 70-es években is csak szamizdatos szerző Ma­gyarországon is „bemutatkozzék". Pomeranc azon gondolko­dók közé tartozik, akik – Szolzsenyicinnel ellentétben – elke­rülték az orosz nacionalizmussal való „szövetséget", de a tekintélyuralmi hatalommal való flörtöt is elutasították. Megtar­totta szellemi önállóságát, nem adta föl azokat a hagyományo­kat és értékeket, amelyek még az orosz forradalom méhében születtek. A „sztálini" generáció azon képviselőinek egyike, akik fiatalon felismerték elmélet és gyakorlat, szocializmus és „sztálinizmus" végzetes szembekerülését. Pomeranc alább kö­vetkező írása a jelzett nemzedék egyik tipikus értelmiségi kép­viselőjének érzelemvilágát tükrözi, „műfaja" szerint szubjek­tív vallomás; mégis, sőt: éppen ezért jellegzetes, autentikus kordokumentum.

*

Körülbelül 1936-ban (vagy 1937 elején) lehetett, hogy anyám váratlanul megkérdezte: „Grisenyka, ez tényleg szocializmus? Ez az, amiért az emberek vállalták a kényszermunkát és az akasztófát?"

Magabiztosan válaszoltam (nemrég tanultam meg és vizs­gáztam belőle kitűnőre): „Persze! Hiszen nálunk a termelőesz­közök társadalmi tulajdonban vannak."

S abban a pillanatban a mellkasom közepén lévő pont ezt sugallta: „Hazugság!" Természetesen nem verbálisan, hanem a hazugság eltéveszthetetlenül világos, egyértelmű megérzése ré­vén. Figyelemre méltó egy pont az ott, a mellkas közepén. In­diában csakra a neve.

Azóta több mint ötven esztendő telt el, és a csakra sokszor jelzett. (Hol az igazságot, hol a hazugságot éreztem meg.) Meg­győződtem róla, hogy a csakrának mindegy, hogy azt mond­ják-e, kétszer kettő négy, vagy azt, hogy kétszer kettő öt. És ha azt mondják, hogy a tehenek repülnek, akkor sem reagál. A csakra kizárólag a szívünket érintő igazságra vagy hazugságra figyel. S akkor, 1936-ban a csakra arra figyelmeztetett engem, hogy a szocializmusa szívünket érintő tartalommal bíró szó, ám az általam megtanult definíció tartalma nem igaz.

Elkezdtem töprengeni, és két vagy három év múltán a kö­vetkező eretnekséget gondoltam ki: „Nálunk nincs szocializ­mus: a munkások és parasztok rosszabbul élnek, mint 1927-ben". Ezt a kijelentésemet feljegyezték, s bekerült az „Örökké őrzendő" feliratú dossziéba, és 1949-ben (vagyis egy évtizeddel később) a fejemre olvasták, s ezért (meg néhány ehhez hasonló­ért) azt kaptam, ami akkoriban az ilyesmiért járt.

Ha negatív értékítéletemet pozitívra fordítjuk, akkor a szo­cializmus – olyan társadalom, amelyben a munkások és pa­rasztok jól élnek. Ez nem nagyon elmés, sőt naiv, húzzák el a szájukat a skolasztikusok; ám a csakra nem tiltakozott. Akárhogy is: ez nem hazug állítás. Abban a logikailag pontos definí­cióban pedig volt valamiféle hazugság. Azért, mert az a mere­ven egyértelmű definíció nem tartalmazta az emberi élet minő­ségét. És Sztálin a maga vaslogikájával tudatosan hagyott ki minden emberit, emocionálisát, eleve megfosztva érveiktől azokat az ellenfeleit, akik nem értettek egyet azzal a tervével, hogy a szocializmus egy országban épüljön fel.

Amikor a 20-as években erről vitáztak, Kari Radek ostobá­nak, scsedrininek nevezte Sztálin elképzelését, és azt javasolta, hogy ha már ide jutottunk, épüljön fel a szocializmus egy kor­mányzóságban, vagy egy járásban (mint a Csevengurban).^I A szocializmus egy országban történő felépítésének tervét Ra­dek ma csevenguri ötletnek nevezné.

A szocializmus alapja a társadalmi tulajdon. A trockisták ezt jól megtanulták. De azzal nem értettek egyet, hogy az állami tulajdon az társadalmi tulajdon – s ez a dolog lényege. Szocia­lizmus hadsereggel, rendőrséggel, felderítéssel és elhárítással, börtönnel és munkatáborokkal a józan ész megcsúfolása, fából vaskarika volt a szemükben. Az eretnekek nem az iparosítás le­hetségességében, hanem egészen másvalamiben kételkedtek. Sőt, nem is kételkedtek, de bizonyosak voltak abban, hogy az a társadalom, amelyben börtönök vannak – nem szocialista. Az osztálynélküli társadalom az osztályharc befejezését jelenti. Osztálytársadalmakban lehetséges mind szorosabbra és szoro­sabbra fogni a gyeplőt. Ám az eretnekek úgy vélték, hogy egy ilyen társadalom nem szocialista. Romantikus elképzeléseik voltak a szocializmusról. Trockij például úgy gondolta, hogy a szocializmusban az átlagember eléri Goethe és Arisztotelész színvonalát. Ez furán hangzik, de aligha furábban, mint Lenin szavai, miszerint a szocializmusban az aranyból nyilvános il­lemhelyeket csinálnak majd. Ezekben a túlzásokban az a meg­győződés élt, hogy a forradalom utáni élet nagyságrendekkel lesz jobb minőségű, mint a forradalom előtti. Különben mi szükség van áldozatokra? Bjelovnak nincs igaza, amikor Sztá­lint trockistának nevezi. Lenin és Trockij sokkalta közelebb van egymáshoz, mint akár Lenin, akár Trockij Sztálinhoz.

Ellenérvként felhozható, hogy a romantikus túlzások meg­tagadása történelmileg elkerülhetetlen volt. Csakhogy tagadni többféleképpen lehet. Kolumbusz is romantikus volt. A feladat, amit maga elé tűzött – Nyugat felől hajózni Indiáig – az ő idejé­ben fantasztikus volt. Útközben azonban felfedezte Amerikát. A romantika, az utópia lelkesít útra kelni, s útközben az emberek felfedezhetnek valami valóságosat. Egyesek az Antillákat, má­sok – a CULAG-ot. Sok olyan forradalom volt, amely a képze­letbeli Indiába vezető úton reális Amerikát fedezett fel. (Például a királyi önkény elől továbbmenve a jogrendet.) Nálunk ezeket a lehetőségeket a NEP fedezte fel. Sztálin azonban felszámolta a NEP-et, és az ugrjum-burcsejevszkiji szisztéma zsákutcájába kergette az országot.^II

A lágerviták során és később is (a pangás éveiben felnőtt fi­atalokkal beszélgetve) találkoztam azzal a meggyőződéssel, hogy másként nem is történhetett, hogy a forradalmárok eszmé­nyei – öncsalások, a libidó racionalizálása (a hatalom bujasá­ga), hogy az okos forradalmárok abszolút hatalmat akartak és el is érték, az ostobákat meg kivégezték. Ez a nézet jól meggyöke­resedett a pszichoanalízisben (minden magasabbrendű motí­vum alacsonyrendűvé degradálódik).

Én egy másik elmélet híve vagyok, azé, amit Dosztojevszkij fejt ki A félkegyelműben. Keller főhadnagy, amikor arra készül, hogy meggyónjon Miskin hercegnek, s már ömlenek a könnyei, hirtelen arra gondol, ne kérjen-e a vallomás után százötven ru­belt kölcsön? Beismeri Miskinnek ezt a „kettős gondolatot", és megkérdi, nem aljasság-e? Miskin nem tartja annak, azt mond­ja, egyszerűen találkozott a két gondolat. Mi több, Miskin még azt is mondja, hogy ez vele is megesik, vagyis nem egészen . . . A herceg nem fejezi be a mondatot, de érthető, hogy nemes, ön­zetlen felbuzdulás ritkán fordul elő úgy, hogy ne tapadjon hozzá valami. Kommentárja ennek a beszélgetésnek egy másik teória, amit Mitya ad elő, a Karamazovokban, amikor Aljosa fi­vérének gyón. Minden lélekben Isten küzd a Sátánnal, össze­csap a Madonna ideálja Szodomával. A sötétség tökéletes ural­ma, mint Szmergyakov lelkében (és Sztálinéban) – nagyon ritka, szélsőséges eset. Még Lebegyev, még Keller lelkében is marad valami szent. A magasztos nem degradálódik alantassá. A ma­gasztos és az alantas, a fény és a sötét állandó harcban állnak.

Ebből a szempontból (amitől – így igaz – maga Doszto­jevszkij is eltekintett, amikor elragadta a polémikus hév) ostoba­ság a forradalmárokat Lebegyev és Keller alá rendelni.¹ A „szo­cializmus" a legbecsvágyóbb, a legkiégettebb cinikusok szá­mára is szent szó maradt. Azért folyt bennük a harc, azért küz­döttek, hogy komolyan vegyék az eszméket, hogy becsületesen igyekezzenek megvalósítani azokat, nem pedig azért, hogy fel­cseréljék valami könnyen elérhetőre- megőrizve a régi elneve­zést.

Ezért került ellenzékbe Sztálinnal szemben minden bolse­vik forradalmár. Egyesek hamarabb (Trockij). Mások később (Zinovjev). Megint mások még később (Buharin)." És voltak, akik nagyon későn (Kirov, Ordzsonikidze). Mindazok, akik számára a „szocializmus" szó megőrizte szívet érintő tartalmát, elpusz­tultak, mert megpróbáltak szembeszállni Sztálinnal.

Amikor elkezdték kötőjellel írni: „trockista-buharinisták" (gazemberek, gyilkosok, spionok), akkor ebben az írásmódban, a különböző eszmei áramlatok összevonásában volt sajátos (er­kölcsi) igazság. A trockisták fanatikusabbak voltak, a buharinisták józanabbak. De ezeknek is, azoknak is voltak elveik. A fana­tizmus egyébként részben életkori jellegzetesség. 1918-ban a kommunizmus eszmei tisztaságának Buharin volt a legmegveszekedettebb fanatikusa. Trockij akkor mérsékeltebb álláspon­tot képviselt: idősebb és tapasztaltabb volt. Buharin azt írta, hogy amennyiben megkötik a szégyenletes breszti békét, a szovjethatalom teljességgel formálissá válik, másként fogal­mazva, számára a szovjethatalom elvesztette volna szívet érintő tartalmát. Lenint ez felháborította, és gyakorlati szempontból igaza volt: kompromisszummentés politika nincsen. De Buha­rin tévedése nemes volt: úgy érezte, ha sorra kompromisszumo­kat kötnek tekintettel a körülményekre, akkor az eszme teljes­séggel értelmét vesztheti . . . Bizonyos szemszögből igaz ez is. Aztán változott a szereposztás: Buharin védeni kezdte a módos parasztsággal kötendő szövetséget, a trockistákat meg (akik kö­zött igen sok volt a fiatal) felháborította, hogy Buharin eltér az eszmei tisztaságtól. És még egy – szerintem sokkal fontosabb – dolog háborította fel őket: az apparátus kialakulása, az „appa­ratcsikok" befolyásának növekedése; ők ültették át a gyakorlat­ban, a Politbüro politikáját, és fütyültek a párt egészére.

* * *

1949-50-ben húsz-harminc idős forradalmár társaságába ke­rültem, akik már letöltötték a rájuk kiszabott időt a lágerben, majd miután szabadultak, újból letartóztatták őket, nehogy ide­gen elemek piszkítsák be Moszkvát. „Repetálóknak" nevezték őket. Voltak ott eszerek, anarchisták meg egy cionista és egy dasnak.^III Ezek az emberek tűzön-vízen túljutva is megőrizték világnézetüket; volt ebben valaminő etikai báj – a tisztaság bá­ja. Erőteljesen különböztek a többi őrizetestől, akik, noha sem­miféle világnézetük nem volt, mégis a Malája Ljubljanka bör­tönbe kerültek. S később, amikor megismerkedtem az illegális bakui bolsevik párt legendás személyiségével, Olga Grigorjevna Satunovszkajával, őt is ugyanezért éreztem elbűvölőnek. Lehetséges és szükséges is bírálni a forradalmárokat, amiért túl sokat engedtek meg maguknak, csakhogy nem anyagi privilé­giumokért tették. Ha tévedtek, akkor szívük türelmetlensége okán. S az én szememben ez fontosabba párt- és frakciókülönb­ségeknél.

Megrázó olvasmány volt számomra Rjutyin levele a párt­hoz. Ez a politikai dokumentum, amit egy „proletár-értelmiségi" írt minden művészi ambíció nélkül, egyenértékű a méltóságteli klasszikus alkotásokkal. Minden sora olyan ember szívéből fa­kad, akinek stílusát a kétségbeesés teszi hatalmas erejűvé. Ha­nem Rjutyin legfontosabb tézise Trockijtól származik:

„A pártapparátus a párton belüli harc során, miközben egy­más után szakította le a vezető csoportokat, önmozgó erővé nőtte ki magát, amely a párt felett áll, és uralkodik azon, erősza­kot téve annak öntudatán és szabadságán" (Lityeraturnaja Ga­zeta, 1988. 26. szám).

Ha úgy látom ezt a szöveget, hogy nem ismerem a szerzőt, habozás nélkül azt mondom: ez Trockij. A trockista propagan­dában központi helyet foglaltak el az apparatcsikok elleni éles támadások. Körülbelül tízéves lehettem, amikor már fújtam egy tréfás verselményt, amelyben Trockij mint Kurbszkij^IV beszél, s az „apparátcsik-had" áhítatosan hallgatja. Az azóta eltelt hatvan év alatt a verset elfelejtettem, de arra, hogy az „apparátcsik-had" kifejezés szerepelt, emlékszem. Az „apparátcsik" Trockijtól származó szó.

Miért támogatta Buharin, Rikov, Tomszkij (és valószínűleg Rjutyin is) az apparátcsikokat? Miért szavaztak „igennel", ami­kor azokat a kommunistákat, akik kitartottak az önálló véle­ményhez való joguk mellett, és amellett, hogy eszmeileg és mo­rálisan sem kötelező alávetni magukat a többségnek, börtönbe zárták? Miért csak akkor kaptak észbe, amikor a Sztálinnak en­gedelmes apparátus száznyolcvan fokos fordulatot tett, és olyan kalandorpolitikába fogott, amelyhez képest a trockisták tervei gyermekded gügyögések?

1932-ben már késő volt. 1924-ben – ha teljesítik Lenin vé­gakaratát – megállíthatták volna Sztálint. Nehezebben, de meg­állíthatták volna 1927-ben, ha megvédik a trockisták és zinovjevisták kisebbségi véleményhez való jogát, azt, hogy kitarthassa­nak nézeteik mellett. Ha létezik a párton kívüli demokrácia, ak­kor nem kockáztatnak olyan nagyot a trockizmus átmeneti győ­zelme esetén. Az egyik kongresszus elfogadta volna a kulákok elleni támadás programját, s a következő leállította volna. (Ahogy ez a munkahadseregek esetében történt.)

Annak a szisztémának a megőrzése, amely lehetővé teszi a hibák bírálatát, fontosabb, mint bármely határozat, függetlenül attól, hogy az helyes vagy helytelen. 1932-ben ez a szisztéma már nem létezett. Csak a politikai foglyok börtönébe lehetett ke­rülni a vezekelni nem hajlandó trockistákkal egyetemben. (Ha Satrov helyében lennék, bizonyosan írnék egy jelenetet, amely­ben Rjutyin és Rakovszkij találkozik.)

Trockijt és a trockizmust akkora ködbe borították, hogy a realitás alig kivehető. Az első lépés a tisztánlátás irányába a két jelenség – Trockij és a trockizmus – szétválasztása. Amennyire meg tudom ítélni, 1923-ig nem létezett trockizmus. Létezett Trockij, a Munkásküldöttek Első Tanácsának (Szovjetjének) le­gendás szónoka (1905); létezett Trockij, aki mindenkit iparko­dott kibékíteni mindenkivel, s ezért került összeütközésbe Le­ninnel, aki makacsul ragaszkodott egy önálló bolsevik párt megalapításához. Létezett Trockij, a matrózgyűlések bálványa, a Vörös Hadsereg szervezője, a kérlelhetetlen, a falhoz állító, aki mind szorosabbra igyekezett fogni a gyeplőt, és kirázni a szuszt a szakszervezetekből (1917-1922).

De még ez a Trockij sem volt trockista. Nézeteltérései Le­ninnel kizárólag a taktikára vonatkoztak, és gyorsan elsimultak. Közvetlenül a kronstadti lázadás előtt Lenin támogatta Trockij indítványát a munkahadseregeket illetően. A kronstadti lázadás után Trockij támogatta Lenin NEP-tervét. És azt, amit Trockij 1920-ban írt a proletárdiktatúráról, írhatta volna Lenin is. (Lásd: Isszkusztvo Kino, 1988/6).

A trockizmus az árnyékkal, a gyanakvással kezdődött. Le­nin halálos beteg lett, és a Politbüro megijedt egy új vezér gon­dolatától. Trockij még nem kezdett harcolni az első helyért (nyilván úgy vélte, harc nélkül is az övé lesz). De Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Rikov, Tomszkij megijedtek az egyszemélyi diktatúra árnyékától, és hogy elkerüljék, Sztálin nyakába borul­tak. 1926-ban Zinovjev, miután hoppon maradt, elmesélte Trockijnak, mi is történt. A Politbüro Trockij betegágyánál gyűlt össze (ő is feküdt: vadászat közben megfázott), de titokban már mindent eldöntötték előre, Trockij pedig soha nem volt képes érvényesíteni az akaratát. Hát akkor lett trockistává. Akkor ke­letkezett a trockizmus – a párton belüli demokráciáért, a szo­cialista eszme tisztaságáért, az agresszív falusi politikáért folyó paradox módon összefonódó harc – no és végül a harc Trockij, „a világ proletariátusa vezérének" személyes karizmájáért. (Hí­vei számára ez szinte Trockij kötelező rangja, valahogy úgy, mint a „mindén idők és minden nép legnagyobb lángelméje".)

Utólag úgy tűnik, egy gonosz szellem szándékosan megza­varta Zinovjev, Kamenyev, Buharin ítélőképességét, és úgy ve­zette őket, mint Oidipuszt a végzet: minél elszántabban mene­kült Oidipusz az apagyilkosság elől, annál elkerülhetetlenebbé tette sorsa beteljesedését. Ez már nem is Satrov-dráma, hanem Shakespeare három boszorkánya, vagy a felbőszült istenek.

Van itt, ami mindörökre titok marad. De a titok egy darab­kája fedetlen, s elegendő egyetlenegyszer rámutatni, hogy min­denki felismerje. Mert mindannyian tudjuk, csak nem gondol­tunk bele:

A párt és Lenin ikertestvérek. (Ki ér többet történelem

-anyánknál?)

Azt mondjuk – Lenin, azt értjük ezen – a párt. Azt mondjuk

– a párt, azt értjük ezen – Lenin.

[Majakovszkij: Lenin (nyers ford.)]

A bolsevikok – leninisták. Ésez minden más párttól megkü­lönbözteti őket. A mensevikek nem martovisták vagy plehanovisták. Függetlenek. És az eszerek is önállóak. Marija Szpiridonova rendkívüli erkölcsi vonzerővel bírt (erről egy öreg munkás mesélt nekem, aki 1905-1906 között találkozott vele a Butirki börtönben), ámde az eszerek soha nem voltak szpiridonovisták, vagy mondjuk csernovisták. A bolsevik párt olyan párt volt, amely vitathatatlan vezérrel bírt. S amikor a vitathatatlan vezér agyvérzést kapott, olyan kérdés merült fel, amilyenre egysze­rűen nem kerülhetett volna sor egyetlen más típusú pártban sem: ki lesz a következő vitathatatlan vezér?

Elkezdődött a két karizma harca: a népgyűlések szónokai (Trockij, Zinovjev) és a szófogadó és hajlékony apparátus által teremtett pozíció-karizma között. A forradalom hozzászoktatta az embereket a gondolathoz, hogy a vezér jó szónok, aki köz­vetlenül, személyesen vívja ki a tömegek támogatását. Ezért Sztálintól – aki nagyon rossz szónok volt – senki sem félt. Lépés­ről lépésre erősítette hatalmát, az apparátus hatalmát.

E folyamat közben a demagógok – hatalmuk-csappant – a demokrácia védelmezői lettek.

A trockizmus első aktusa a demokratikus centralizmus platformjának megteremtése, igen erős nyomatékkal a „demok­ratikus" szón.

A 20-as évek párton belüli harcainak tragédiáját az okozta, hogy azok az emberek, akik erőteljesen követelték a demokrá­ciát, minden egyes kommunista jogainak védelmét, nem érzé­kelték eléggé a falut, s csak tartaléknak, a szocializmus építése nyersanyagának tekintették. Azok viszont, akik közel álltak a néphez, könnyen belementek az egyéni jogok feláldozásába. Aligha mondhatjuk, hogy napjainkra ez a két frakció eltűnt. Fa­luról jött íróink harcolnak talán az emberi jogokért? A másként gondolkodók közel állnak talán a muzsikhoz? Oroszország tör­ténetének minden korszakában új köntösben jelentkezik ez az ellentét. . .

Nem egyszerűen a jó és a rossz vált szét. Ha a gazdaságpo­litikát tartjuk a legfontosabbnak, akkor a buharinisták hősök, a trockisták gazemberek. De ha a demokrácia megőrzését és fej­lesztését tartjuk annak – legalább pártkereteken belül – akkor fordítva van. Kamenyev egyenesen a többpártrendszeres de­mokrácia híve volt. Ezt Jakubovics² mondta el nekem.

1925-ben Trockij megkérdezte Buharint: „Miért nincs a pártban demokrácia?" Buharin így felelt: „Mert félünk magá­tól". (Ezt Trockij Életem című művéből idézem, aminek egy francia nyelvű kiadását sikerült elolvasnom valamikor.) Gyöke­restől irtották ki a demokrácia utolsó maradványait, és Buharin így tréfált: „Nálunk csak két párt létezhet: az egyik hatalmon, a másik rács mögött". Buharin nem cinikusabb volt a többieknél. Csak őszintébb.

A trockisták és a buharinisták ugyanegy morálból indultak ki. A lenini morálból: erkölcsös az, ami hasznos a forradalomnak.

„És ha hazudni parancsol, hát hazudj.

És ha gyilkolni parancsol, hát ölj."

A történésznek kötelessége belátni, hogy Bagrickijnak ezekben a soraiban morál, nem pedig egyszerűen a moralitás van. A forradalom morálja: „Keresztre, golyó elé menjetek ér­te…" Sem életüket, sem lelkiismeretüket nem kímélték a forra­dalomért.³ De a trockisták és a buharinisták felfogása eltért ab­ban a kérdésben, hogy mi van a forradalom hasznára, és ezért kibékíthetetlen ellenségekké lettek. Sztálin azonban meg tudta tenni, hogy hol ezek, hol azok blokkjához csatlakozzék: ő kö­pött a forradalom vagy a szocializmus hasznára, és köpött a mo­rálra is. Az eszmék tökéletes hiánya és az abszolút amoralitás – ez erejének egyik forrása.

1908-ban Sztyepan Saumjant letartóztatták egy lakásban, amelyről csak Sztálin tudott. Saumjan attól kezdve provokátor­nak tartotta Kobát. Nem fog meglepni, ha kiderül, hogy igaza volt. De nem az a lényeg, kapott-e Koba^V pénzt a titkosrendőr­ségtől, vagy a saját szakállára tette-e. A lényeg az, milyen volt tevékenysége egészének stílusa (ami mára már teljesen világos). Mint minden provokátor, ő is képes volt úgy létezni a forradalmi eszmék és akciók árjában, hogy egyidejűleg mintegy kívül is maradt – a szárazon. Elsajátította a forradalom nyelvét anélkül, hogy bármiben hitt volna, s attól függően, melyik volt számára előnyösebb, hol az egyik, hol a másik eszmét hangoztatta. Fo­nákjukról, gyengéik felől látta elvtársait, és ügyesen ugrasztotta össze Zinovjevet Trockijjal, Kamenyevet Rikovval. Megszer­vezte Kirov meggyilkolását, és ezért a gyilkosságért végeztette ki még meglévő vetélytársait. Hol az az Azef^VI vagy Malinovszkij,^VII aki ennél többre képes? Sztálin volt minden idők és min­den nép legnagyobb provokátora. E téren nincs versenytársa.

Miért nem súgta meg Buharinnak a csakra, hogy Sztálinnal közös platformot alkotni emberileg elfogadhatatlan, hogy „vele a kommunizmust felépíteni lehetetlen"?

A szembesítéskor, amikor is Eichenwald megerősítette kín­zással kikényszerített vallomását, Buharin először elhúzta a szá­ját, aztán legyintett egyet és így szólt tanítványához: „Ne gon­doljon se politikára, se gazdaságra. Ne is írjon róluk. Gondoljon az emberre és róla írjon." Eichenwald ezt elmondta Bergernek, Palesztina, Szíria, Líbia és úgy rémlik Egyiptom kommunista pártja megalapítójának, aki, miután két halálos ítéletet is átvé­szelt, Izraelbe költözött, s ezt a beszélgetést Hajótörött nemze­dék c. könyvében idézi. Túl későn, a halál küszöbén értette meg Buharin, hogy az ember fontosabb, mint a gazdaság. 1924-ben és 1927-ben is úgy vélte még, hogy a politika és a gazdaság a fontosabb.

Buharin és Rikov javítani akartak a munkások és parasztok helyzetén amennyire ez lehetséges volt, és nem akarták a mai napot a holnapiért – még a szocialistáért sem – feláldozni. Nem hiszem, hogy kedvelték Sztálint. De Sztálin úgy tett, mintha po­litikájuk őszinte híve lenne, mintha e politika kedvéért indította volna be az ellenzék felszámolására a represszió mechanizmu­sát. A lelkiismeret meghajolt a logika előtt. Ha máshitű szocia­listák – mensevikek, eszerek – börtönbe zárhatók, miért ne le­hetne lecsukni a trockistákát is? Igy likvidálták a kisebbség jogát ahhoz, hogy kitartson meggyőződése mellett. Így készítették elő a „trockista-buharinista banditák" pereit. S többé ki sem meré­szelt kételkedni abban, hogy a szocializmus felépült egyetlen országban: az állami tulajdon a társadalmi tulajdon magasabb rendű formája. Nálunk kizárólagos az állami tulajdon uralma. Következésképp…

Az illemhelyek nincsenek aranyból. Sőt, még egy közönsé­ges nyilvános vécébe se lehet bemenni: vizes a fal, csöpög a mennyezet. . . Társbérletek mocska, bűze, zsúfoltsága, durva egyenlőtlenség, s mindezen a cégtábla: „szocializmus". Szocia­lizmus gondolkodó fej nélkül. Senkinek nem volt mersze észre­venni a csalást: az állami tulajdont a társadalmi tulajdonnal tet­ték egyenlővé, holott Engels és Lenin is kifejtette, hogy az álla­mosítás még nem szocializmus.

Ha a szocializmus az állam osztatlan uralma, akkor Safarevicsnek van igaza: a kizárólagos állami tulajdon minden eset­ben – a III. Ur dinasztiától kezdődően – krízissel és pusztulással végződött. Ha a szocializmus sztálini definiciója helyes, Safarevicsnek van igaza: a szocializmus – a halál akarása.

Ez a gondolat, A szocializmus, mint világtörténelmi jelen­ség (Szocializm, kak javlenyije mirovoj isztorii; Párizs, 1977) idézeteként került a szovjet sajtóba R. A. Medvegyev válaszá­ban I. R. Safarevics levelére. (Mindkettő a Moszkovszkije Novosztyi 1988. június 12-i számában jelent meg.) Nekem az a be­nyomásom, hogy Roj Alekszandrovics válasza nem merítette ki teljesen a sztálinizmus mély gyökereivel kapcsolatos, Safare­vics által felvetett kérdést.

Semminemű okom nincsen I. R. Safarevicset a védel­membe venni. Eszmei ellenfelem. Már a gondolkodásának módja is mélységesen idegen tőlem; Safarevics úgy bánik a hu­mán szféra mai, ambivalens fogalmaival, mint háromszögekkel és négyzetekkel, s ahol feketeséget észlel, ott vaslogikával bi­zonygatja, hogy a feketeség teljes, abban semmi fehér nincsen. Kísérletet sem tesz ama lélek lényegének megértésére, amelyet nem állhat.

Mégis, miféle okok játszottak végzetes szerepet? Nem pró­bálom meg néhány sorban felfejteni az egész gubancos gombo­lyagot, de ahányszor választ követelnek tőlem, mindig Doszto­jevszkij jut eszembe: az, aki azt mondta, „mindent szabad" – teoretikus volt. Az nem tud ölni. Ölni Szmergyakov tud, ölni Fegyka Katorzsnij tud. S végezetül a „mindent szabad" alkalma­zója félresöpri a teoretikusokat és megsemmisíti őket. A forra­dalom tapasztalata megmutatta, hogy az abszolút cél képzelet­beli marad, az eszközök pedig bekerülnek az életbe. Hosszútá­von Lev Tolsztojnak van igaza: a rossz eszköz felfalja a célt.

Lukács György szerint Sztálin végtelenítette a polgárhá­ború idején bevált és helyénvaló módszereket. Lélektanilag ez igaz; a sztálinista bolsevikok pszichikumának helyes leírása. De egy mélyebb szempontból csak féligazság. Sztálin azt valósí­totta meg végletesen, ami ellen Gorkij, Korolenko, Rosa Luxem­burg és még nagyon sokan tiltakoztak. Nekik lett igazuk. A kozáktalanítás politikája, a túszok kivégzése^VIII Lenin és a bolsevi­kok tragikus tévedése. Sztálin ezekből a tévedésekből nőtt ki.

A fentiek nem szüntetik meg az óriási erkölcsi különbséget a forradalmár tragikus tévedése és a szadista provokátor aljas­sága között. A leghatározottabban ellene vagyok annak, hogy Lenin és Sztálin neve közé kötőjelet tegyenek. Ám teljességgel elszakítani Sztálint a bolsevizmus történetétől szintén lehetet­len. S ha ezt a kapcsolatot nem fogják józan elmével tanulmá­nyozni, akkor az egész ügy mániákusok és provokátorok ke­zére jut.

Nem az az életfontosságú kérdés, mi a totális állami tulaj­don zsákutcájának helyes elnevezése, hanem az, hogy mi mó­don kerüljünk ki belőle. Semmilyen szocializmus-képlet nem létezik. A szocializmus nem lombikból kimászó homonculus. Történelmi folyamat, tervekés kísérletek sora, amelyeket külön­böző országokban különböző pártok valósítanak meg, tökélet­len kísérleteké, amelyek állandó korrekciókat igényelnek; a szocializmus tervek és kísérletek együttese, amelyek arra irá­nyulnak, hogy kijavítsák a kapitalizmus által termelt rosszat; és ha némely gyógyszer többet ártott, mint a betegség, úgyhogy mindenekelőtt a kártékony orvosságtól kell megszabadítani a pácienst, az ilyen elvonástól még nem lesz egészséges. És az emberek új medicinákat és terápiákat keresnek, s a társadalmi szervezettség és a magánkezdeményezés új elegyeire lelnek. A legvalószínűbb, hogy a fejlődés optimuma ezekben az elegyekben van. Ilyen optimum volt az 1922-es év számára a NEP. És most, ha eszünkből és erőnkből futja, van esély, hogy visszatér­jünk valamihez, ami hasonlít a NEP-re, és újrakezdjük a fejlő­dést, amit majd szocialistának lehet nevezni. Ámbár abban sincs semmi kétségbeejtő, ha a „szocializmus" szó szívet érintő tartalmát egy másik szó jelenti majd.

Bárhogy nevezzék is, nem változik a rózsa illata. Eszünkbe juthat, hogy Sztravinszkij megbántódott, amikor az amerikaiak zenei forradalmárnak nevezték, de muzsikájának jellege ettől nem változott meg. A lényeg nem a szavakban van, hanem a va­lóságban, a valóságos belső ugrásban, hogy megszabaduljunk a múlt hazugságától és szennyétől. Abuladze tanmeséje már le­került a mozivásznakról, de lelki szemünk előtt folyvást ott a film adta feladat: miként lehet megtalálni az utat a Templom­hoz, a „bennünk lévő birodalomhoz", az emberekben meglévő alkotóerők felszabadításához.

(Ford.: Harsányi Éva)

A szerző jegyzetei:

1 A forradalmár típusa Dosztojevszkijnél: Raszkolnyikov és Ivan Karamazov; Verhovenszkij és Ljamsin pedig a provokátoré.

2 Régi szociáldemokrata, 1917-től bolsevik. 1930-ban a mensevik centrum elleni perben kénytelen volt mensevikszerepet játszani; tíz évet kapott, s hála ennek, életben maradt. 1937-et mindenkitől elfeledve vészelte át a lágerben.

3 Egy memoárban – talán Tatyiscsevében – olvastam egy kommunistáról, akit a vöröskatonák árulással gyanúsítottak. A szóbeszédet leállítani lehetetlen volt. És az az ember meggyőzte elvtársait, akik nem hittek a pletykának, hogy az emberek megnyugtatása érdekében őt bíróság elé kell állítani és ki kell végezni. És így is tet­tek.

A fordító jegyzetei

I Csevengur: Platonov 1929-ben írott regényének címe.

II Ugrjum-Burcsejev: Szaltikov-Scsedrin Egy város története című regényében Clupov város polgármestere.

III Dasnak: Az 1890-ben alakult örmény polgári nacionalista Dasnakcjutyun (Szö­vetség) párt tagja. A párt eredeti programja: külföldi segítséggel (beleértve a cári Oroszországot is) elérni Nyugat-Örményország autonómiáját Törökországon be­lül. 1918-19 között az Örmény Köztársaság kormányzó pártja. 1921 februárja, a szovjethatalom örményországi kikiáltása után és óta a Szovjetunióban és világ­szerte hoz létre emigráns szervezeteket.

IV Kurbszkij: (1528-1583) herceg. Rettenetes Iván kegyence, hadvezére és króni­kása.

V Koba: Sztálin egyik illegális fedőneve.

VI Azef: (1869-1918) 1892-től a cári titkosrendőrség munkatársa. Ebben a minő­ségben lett az eszer (szociálforradalmár) pártnak és e párt számos terrorcselekmé­nyének valamint a párttagok tömeges lebuktatásának megszervezője. 1908-ban leleplezték; a megtorlás elől Bécsbe menekült.

VII Malinovszkij, R. V.: (1876-1918) 1910-től a cári titkosrendőrség munkatársa. 1912 és 14 között az RSzDRP KB tagja. 1917-ben leleplezték, s a párt ítéletének értelmében kivégezték.

VIII A túszok: (itt) a cári család.

Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.

Csanádi András: Az alapviszonyok reformja avagy a halfej és az értelmiség

Nemigen szokás meg nem jelent könyvekről recenziót írni. De hát mi­ért is ne lehetne?

Vannak könyvek, melyek megjelenését egy-egy politikai hatalom akadályozza meg, de vannak olyanok is, amelyek saját műfajuk, meg­írásmódjuk miatt nem kapnak nyilvánosságot. Az egyes szakmáknak, a „tudományoknak", a publicisztikának megvannak a maguk hallgató­lagos játék-, és illemszabályai; ha valaki nem ezek rendjében gondol­kodik, nehezen tör át a kiadók, szerkesztőségek kapuján. Vannak ter­jedelmi gátak is: egy nyolcvanoldalas tanulmány például cikknek hosszú. könyvnek rövid, csonkítatlan publikálása szinte reménytelen. (És mit tegyen az, aki mondjuk ezer oldalon tudja kifejezni mondanivaló­ját?) Úgy gondoljuk, ha közölni nem is. ismertetni tudjuk a hozzánk eljutó ilyen „szabálytalan gondolatmenetek" közül azokat, amelyek­ben izgalmas, eredeti kérdésfelvetések, elemzések találhatók. Mert ilyenekből sokkal több van a magyar fejekben és íróasztalokban, mint amennyi bekerül a nyilvánosság világába.

Csanády András tanulmányáról

Csanády András egyébként rövidebb publikációiból ismert képzőművész-filozófus eddig sajnos még csak kéziratban ol­vasható, izgalmas esszésorozatának első darabja „Az alapvi­szonyok reformja, avagy a halfej és az értelmiség „ címet vise­li. Egyik kiindulópontja a jelenben lejátszódó társadalmi fordu­lat, a rekapitalizáció. Csanády azok közé a tőkés társadalom­mal szemben kritikus gondolkodók közé tartozik, akik szá­mára ugyanakkor ez nem „vissza"lépés: a „proletárhatalom" kelet-európai modelljében lehetetlennek ítéli a tőke rendsze­réből való kilépést. Túl azon a közismert tényen, hogy a „pro­letárhatalom" az absztrakt „össznépi" tulajdon bázisán az ap­parátusok uralmát jelentette, a kísérletben Csanády elméleti hibát is lát: „Vezetésünk a proletárhatalmat… próbálta meg a tőke megdöntése nyomán amannak helyébe társadalmi renddé, termelő és gazdálkodó szervezetté kifejteni. Tehát magát az elidegenedett munkát… A tőkétől örökölt, társa­dalmilag megosztott munkának… (azonban) … önmagá­ban nincsen újratermelési szervezete, rendszere, hanem az ő szervezete maga a tőke". A fizikai munka, melyet megfoszta­nak szellemi mozzanatától, önmagában nem tud sem a tulaj­don, sem a hatalom szintjén alternatívát képezni a tőkés rend­szerrel szemben. A Sztálin nevéhez kötött rendszer a fizikai és szellemi munka közelítését a termékennyel ellentétes irányban oldotta meg: a szellemi munkát fokozta le mintegy fi­zikaivá azáltal, hogy a személyes szellemi vállalkozást, cse­lekvést elsorvasztva, a szellemi munkát is a központi akarat­nak való szerszámszerű engedelmesség helyzetébe hozta. A tőke ellenben, miközben a szocializmus fenyegetése ellen vé­dekezve sok tekintetben kiegyezett a munkássággal, s szá­mos szocialista törekvést beemelt saját rendszerébe, egyúttal nagyot lépett előre a szellemi mozzanat kifejlesztésében is. Mindaz, ami a fejlett tőkés centrumokban történt, természete­sen a tőkés rend megerősítését szolgálta, ám egyszersmind a kapitalizmuson túli társadalom elemeinek előretörését is je­lentette (miként minden társadalmi forma utolsó fénykorát az őt követő társadalom elemeire építi – gondoljunk Diocletianus császár bizonyos korai feudális elemeket beépítő Rómá­jára, vagy éppen a városi tőke friss erejéből megerősödő feu­dális abszolutizmusokra). Kelet-Európa „szocializmusai" – mint Csanády megfogalmazza – a tőke ezen önmegújításá­nak eredményeként saját elmulasztott lehetőségeikkel talál­ják magukat szembe, a tőke éppen ezek segítségével kény­szeríti ma őket térdre.

Csanády András a jelenkor legfontosabb folyamataként elemzi a szellemi termelés előtérbe kerülését. „A szellemi ter­melés új történelmi ágazat a társadalom össztevékenységének rendszerén belül. Elemei eddig is léteztek és működtek valahogy a társadalom életében, de nem termelésként meg­szervezve, nem munkaszerűen, nem az anyagi termelés összefüggéseibe illesztve…" A huszadik század egyik leg­jelentősebb fejleménye éppen az, hogy a szellemi munka a termelés meghatározó elemévé vált. A tőkés termelés igen lé­nyeges vonása, hogy a folyamatokat elemeire bontja: törté­nelmének első szakaszában a fizikai munkát különíti el magá­tól, s rendeli részmunkákra, mozzanatokra felbontva maga alá, a huszadik században ugyanezt teszi a szellemi munká­val is. Ezzel rendkívül megnöveli hatékonyságát, s ugyanak­kor nagymértékben korlátozza azáltal, hogy egyetlen cél, a haszontermelés szolgálatába állítja. „Nem táplálja benne, ha­nem visszafojtja, lenyesi róla mindazt, ami a tőke keretein túl­nyúlnék". Ez az alárendelés szellemi függőséget is jelent: „így állhat fenn az a képtelenség, hogy a legfejlettebb tőkés orszá­gok hatalmasra duzzadt értelmiségének nincs saját ideológiája, társadalmi programja. Nem nőtt fel önálló politikai erővé annak ellenére, hogy döntő elemévé vált a társadalom életének." (A recenzens a Zöld-mozgalmakban, békemozgal­makban azért az értelmiség saját ideológiájának legalább csí­ráit hajlamos észrevenni.) Csanády a szellemi termelés kulcs­kategóriájának az információt tekinti, amely ma még teljes mértékben a tőke eszközeként működik, de a kiépülő ún. „in­formációgazdaság" feleslegessé teszi a tőkét. Az információ – ellentétben az egyes tárgyi javakkal – természete szerint mindenkié; mesterséges korlátozással, monopóliummal a többlettermelés szolgálatába állítható, de ez nem tartozik a természetéhez. A szerző számára világos, hogy az informá­ciógazdaságot, a szellemi termelést fel kell szabadítani a tőke hatalma alól. De hogyan? „A munkásosztály – írja – csakis az értelmiség közvetítésével érheti el a tőke feletti győzelmét és megszabadulását. Az értelmiség viszont nem tud máshogyan elkülönülni a tőkétől, csakis a munkások osztályuralmára tá­maszkodva. Ez az osztályuralom azonban nem lehet öncélú, nem irányulhat saját hatalma és egzisztenciája egyszerű fenntartására és újratermelésére, hanem csakis meghaladá­sára. A szellemi termelés általánossá és uralkodóvá kifejlesz­tésére, az értelmiségi életforma egyetemessé tételére." És itt jut el Csanády e számunk témájához, a tulajdon kérdéséhez. A tőkés tulajdonnal és az absztrakt állami tulajdonnal szem­ben ő is önigazgatásban gondolkozik, de a munkás-önigazga­tási elképzelések híveit arra figyelmezteti: „Nincs üdvösség – azaz önrendelkezés – a szellemi tevékenység visszavéte­lén alul. Az intenzív felhalmozás keretei között az önrendel­kezés az alkotói teljesítményen kell nyugodjék . . . Ennek foly­tán az alkotóképességeket kell kifejleszteni a társadalom­ban . . . Ameddig erre való képességük terjed, annyi a valósá­gos lehetőségük az önigazgatásra."

Mindez persze csak absztrakt, elméleti következtetés: a társadalmi folyamatok logikai optimumának feltételezése.

Ami a mai Magyarország politikai lehetőségeit illeti ezzel a hi­potetikus jövővel kapcsolatban, erről Csanády megállapítja: „a kimenetel még bizonytalan, mert nem jött létre eleddig olyan tömör és egyértelmű csoportja a társadalomnak, mely ebbeli érdekeltségét felismerte volna és tudatosan követné. A történelmi előzmények folytán maga az alkotó értelmiség sem, mert ennek kiábrándult öntudata megrekedt a minden­napiságban. Jövőt csak a múltban, az ott megszakadt »legiti­mációkban« képes keresni egyelőre. Nemzeti egységben, népi érzelemvilágban, és ezek vetületi ellentettjében, a ma­gántulajdonban és individuális önélvezetben – jobb híján. A jövőről, a fejlődés útjáról szóló eszményképe nincs a munkás­osztálynak sem… korábbi eszményeit is a vele azonosuló értelmiség alkotta meg számára. A köztük való szövetséget pedig a munkáshatalmat kisajátító apparátus lerombolta, újjá­épülését sikerrel és következetesen megakadályozta. Eköz­ben a régi eszményeket felélte és súlyosan kompromittálta, újakat viszont képtelen volt alkotni." A rövid recenzió nem ad­hatja vissza az esszé csigavonalú hömpölygését, amely éppen az új eszmények, célok elméleti megalapozását keresi. Alapgondolatát, a tulajdon szellemi termelésen keresztüli tár­sadalmasítását mint új, figyelembeveendő szempontot ez­úton tesszük hozzá a tulajdonelképzelések e számunkban be­mutatott, s később nyilván továbbiakkal bővíthető sorához.

Zenész vagyok – mit érdekelne engem a zenészét maga? Ezt a József Attila-parafrázist szánom mentegetődzésnek azért, mert szűkebb szakterületemtől látszólag távol eső közgazda­sági és politikai kérdésekkel foglalkozom. Erre egyébként mindannyian rá is kényszerülünk. Ha már a harmadik hivatá­sos buszvezető borít minket árokba – s erre készül a többi is -, a legjobb, ha magunk tanulunk meg vezetni.

A hivatalos politika lármás csataterén ugyanis a harci kér­dés így merül föl: „Visszarendeződés vagy reform?" Erről vi­tatkozik a reformlady és a munkásőrparancsnok. Ha viszont meggondoljuk, hogy az áru-pénz-viszonyok legföljebb a 13. században jelentettek újdonságot, s hogy a parlamentáris de­mokrácia sem éppen pelyhedző állú ifjonc (a Habsburgokról már nem is beszélve), akkor rájöhetünk, hogy a reformként fölkínált javaslatok is éppen eléggé alapos visszarendeződést céloznak. Így hasonlóan érezhetjük magunkat, mint a közép­kori halálraítélt, aki kegyelemből szabadon választhatott karó­bahúzás és kerékbetörés között.

Ebből talán máris világos, hogy a napjainkban folyó tőkés restaurációt (amelyet éppúgy szorgalmaz az MSZMP, mint az SZDSZ vagy a FIDESZ, legföljebb ütemét és határait tekintve vannak eltérések) nem valami „fundamentalistaként" ostoro­zom. A „létező szocializmusról" ugyanis aligha lehet gyilko­sabb kritikát mondani, mint annak megállapítását, hogy ez a szisztéma tömeges népbutítást hajtott végre, újra fölverve a közvéleményben annak a kapitalizmusnak az árfolyamát, amelyet pedig már jó évszázada minden gondolkodó ember meghaladni valónak tekint. (Ezért éltek még konzervátorok is szocialista jelszavakkal, a keresztényszocializmustól a liberálszocializmuson át a nemzeti szocializmusig. Ily módon még Adolf Hitler vagy Franz Joseph Strauss is a szocialista név vi­selője.)

A helyzet bonyolult, a magyarázat mégis egyszerű. Forradalmat lehet csinálni egy országban, ráadásul elmara­dott országban, de szocializmust nem. A marxi szocializ­mus-gondolat lényege ugyanis az, hogy a szocializmus a ka­pitalizmus utáni fok, a kapitalista fejlődés belső logikája érleli meg, a fejlett tőkés társadalom hozza létre gazdasági, társa­dalmi és politikai előfeltételeit. S minthogy a tőkés gazdaság már Marx idején világgazdaság volt, mindebből logikusan adódott a marxi tézis, hogy a szocialista forradalmi átalakulás­nak a legfejlettebb tőkés országokban egyidejűleg kell vég­bemennie. Ez nem kérdőjelezi meg annak a lenini tételnek az igazságát, hogy az imperializmus korában maga a forradalom már „egyetlen láncszemben" – s éppen a „leggyöngébb láncszemben" – végbemehet, de ha ezt nem követi láncreak­ció, akkor az elmaradott országokban megvalósult forradal­mak eltorzulásra, ha tetszik, „visszarendeződésre" ítéltetnek, amely minden vörös drapéria és baloldali zászlólengetés elle­nére is alapjában jobboldali fordulat. (Ezt világosan fölismer­ték a szovjet „peresztrojka" éllovasai.) S minthogy a szocia­listaforradalmak századunkban alapvetően az elmaradottabb és még elmaradottabb országok irányában terjedtek tovább, ez a visszarendeződés a forradalmak után mindenütt szük­ségszerűen bekövetkezett. Jobboldali lényege világossá vá­lik, ha Leninnek az Állam és forradalomban megadott kritériu­maihoz mérjük. Lenin ugyanis a forradalom fő politikai célja­ként a néptől elidegenedett államapparátus, a néptől kü­lönvált fegyveres erő lerombolását jelölte meg, amelynek során és nyomán létrejönnek a közvetlen demokrácia intéz­ményei, a fegyveres erők helyébe pedig „a fölfegyverzett nép összessége" lép. Nos, ehelyett a néptől különvált államha­talom és a vele összefüggő privilégiumok oly masszív rend­szere épült ki a létező szocializmus országaiban, amelyet a szó történelmi értelmében egyértelműen reakciósnak, tehát jobboldalinak, mert az osztálytársadalmi alakulatokhoz való erőteljes visszatérésnek lehet csak minősíteni. Ez persze nem egyszerűen valakiknek a rosszindulatán múlott. Az elma­radott országokban a szocializmus elemi gazdasági feltételei is hiányoztak (hogy a politikaiakról, mint amilyen a polgári for­radalmakban született demokratikus intézményrendszer és közgondolkodás, ne is beszéljünk), s ezeket a feltételeket a tőkeszegény és ráadásul az egész tőkés világ által támadott országokban „gyorsított fejlődés" [desarrollo accelerado], hogy a Tricontinental^* formulájával éljek) útján kellett megte­remteni. „Lemaradunk, s aki lemarad, azt ütik" – mondta Joszif Viszarionovics, s ütött ő maga is; sovány volt a vigasz, hogy az eredeti tőkefelhalmozás kora annak idején Angliában is tömeges emberáldozatokkal járt. S ha a vezető kételkedik abban, hogy ezeket az áldozatokat az emberek öntudatból vállalják, akkor maga segít nekik a szíjat a derekukon és a kö­telet a nyakukon összébb szorítani.

Mindez viszont azt jelenti, hogy a „létező szocializmus" országaiban nem túl sok, hanem nagyon is kevés volt a szoci­alizmus. Logikus lenne hát polgáraik részéről, ha ezt meg­unván, több szocializmust követelnének, mind a javak el­osztásában, mind életük aktív alakítása és politikai jogaik terén. Groteszk, de érthető módon viszont ennek a fordí­tottja következik be. Minthogy a „szocializmust", a „mar­xizmust", sőt a „kommunizmust" a saját létező rendsze­rükkel azonosítják, és minthogy a fejlett tőkés országok nagyobb jólétet és több politikai jogot adnak polgáraik­nak, az előbbivel együtt a szocializmust is a pokolba kí­vánják, s az utóbbi tűnik föl számukra az ígéret földjének (azzal a naiv hittel tetézve, hogy a tőkés restauráció Magyar­országon is a fejlett tőkés országokéhoz hasonló életviszo­nyokat teremtene…).

Végig kellene hát gondolnunk, mit jelenthet a szocializ­mus, mint kapitalizmus utáni fok. S ez nem utópia. Nevezete­sen, ha a legutóbbi évszázad valahol a marxizmus monumen­tális igazolása volt, az éppen a legfejlettebb tőkés országok gazdasága. Míg honi közgazdászaink ma üde naivitással élik újra Smith és Ricardo hitét a liberális piacgazdaság üdvözítő voltában, önkorrekciós automatizmusában, felnőttebb társai­kat már az 1930 körüli gazdasági válság rádöbbentette, hogy közös a csónak, s fölborulását csak valamilyenfajta „közve­zérléssel" lehet elkerülni. Így született meg az „institucionalizmus" közgazdasági irányzata (Keynes, Commons stb.), amely azután nemcsak a Roosevelt-féle „New Deai" agyt­röszt-irányításában jutott nagy szerephez, hanem egyes ele­mei – túl a demokrata/republikánus váltásokon, beavatkozásos avagy liberalizáló tendenciákon – maradandóan beépül­tek a modern amerikai gazdaságba (ilyen az államilag vezé­relt kamatláb-politika, amelynek nagy szerepe van az éles vál­ságok elkerülésében; de ilyen a kutatásfejlesztés, a neveze­tes R&D, jó háromnegyed részben,össz-szövetségi állami alapokból való finanszírozása is). Nemcsak Dnyepropetrovszkot, hanem a tennessee-i duzzasztógátat is az állam építtette…

A monopolkapitalizmus ugyanis véglegesen szétzúz szá­mos olyan föltételezést, amelyek részben már a szabadversenyes kapitalizmus korában is illuzionisztikusnak bizonyultak. Messzemenően igazolja viszont Marxnak a tőke koncentrá­ciójáról és centralizációjáról kidolgozott elméleteit, mégpedig annál erőteljesebben, minél tovább haladunk előre időben, egészen a mai multinacionális mamutvállalatokig. Csak lát­szólagos ellentmondás, hogy a marxi gondolat jóval markán­sabban igazolódik a jelenkori kapitalizmusban, mint a jelen­kori szocializmusban. A termelés és az elosztás társadalmasodása, a vele járó átfogó tervezéssel és centralizált, sőt szá­mítógépesített irányítással, egy-egy ilyen „multi" keretében nagyobb területre és népességre terjedhet ki, mint akár egy-egy szocialista ország teljes területe és összlakossága. Végül is ez teremti meg a termelés társadalmi és a kisajátítás egyéni volta közti ellentmondás olyan kiéleződését, amely a szocia­lista megoldás indokoltságához vezet. A Szovjetunióban mintegy fordított megoldással kísérleteztek, előbb próbálva megteremteni a szocialista termelési viszonyokat, és csak utána a termelőerők megfelelő fejlődését. Ezért volt Amerika a 20-as években a szovjet forradalmárok számára is egyfajta példakép, ahonnan a modern gazdaságszervezés mintáit me­rítették. Még a „tröszt" elnevezés is innen származik. De ezért igaz Duvergier-nek a 60-as évek végén megfogalmazott té­zise is, miszerint a kapitalista országok már puszta fennmara­dásukat is azoknak a szocialisztikus intézkedéseknek kö­szönhetik, amelyeket kapitalista voltuk ellenére megvalósítot­tak. S ezért igaz másrészt e tézis pontos megfordítása is: a szocialista országok már puszta fennmaradásukat is azoknak a kapitalisztikus intézkedéseknek köszönhetik, amelyeket szocialista voltuk ellenére megvalósítottak. Zenészként „ke­resztállásnak" vagy „szólamcsere-motettának" nevezném azt az ellentétes előjelű mozgást, amely egyrészt a tőkés, másrészt a szocialista országok belső ellentmondásait kikü­szöbölni igyekvő „alternatív" mozgalmakban itt és ott megje­lent. Kicsúcsosodásuk egyaránt 1968: Párizsban a marxi gon­dolat forradalmiságának újrafelfedezésével, Prágában viszont a polgári restaurációs tendenciák markáns megjelenésével. E szólamcsere-motettának egyébként korántsem csupán egyedi furcsasága, hogy a párizsi diákok a „Prágai Tavaszt" a saját mozgalmuknak nem ellenlábasaként, hanem társaként értelmezték. Egy valódi baloldali fölismerés is munkált benne, amely az elidegenedett hatalmat lerázó közvetlen emberi ak­ciók közös vonását érzékelte a párizsi és a prágai esemé­nyekben, noha az utóbbiakat nem feltétlenül a deklarált balol­daliság jellemezte.

Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar reformmoz­galmak – már Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától kezdve – maguk is, teljesen előírásszerűen, kapitalista mo­dellek ilyen vagy olyan mértékű újra bevezetésében látták a bürokratikus államszocializmus növekvő bajainak az orvoslá­sát. Ezek sem annak átélésében segítettek, hogy a baj nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmusban rejlik.

De hát ki a párt?

Magas házban ül, telefonokkal körülvéve?

Gondolatai titkosak, és döntései ismeretlenek?

Brecht pontosan jellemez. Nem véletlen, hogy a tényle­ges közhatalom és a tényleges köztulajdon megvalósítására irányuló forradalmi baloldali ifjúsági mozgalmaink a 60-as és 70-es évek fordulóján, bármily gyenge csíráikban jelentkeztek is, jobban idegesítették és buzgóbb rendőri akciókra sarkall­ták a telefonos házban ülőket, mint bármilyen jobboldali meg­nyilvánulás.

A telefonos háznak ily módon nemcsak abban nagy a fe­lelőssége, hogy az 50-es évek elején bürokratikus államszocia­lista modellt teremtett, hanem abban is, hogy ezt követően, kreatív marxista gondolkodásra való képtelensége folytán, maga adta föl a szocializmus távlatait. Jogos önkritikával be­látta ugyan korábbi koncepciója képtelenségét, de ezt maga is – akárcsak a közvélemény – egészében a marxizmussal, a kommunizmussal azonosította, s így egyfajta tőkés restaurá­ció élősdijévé vált. Ki nem mondott jelszava ez lett: „Bevezet­jük nektek a kapitalizmust, csak minket hagyjatok hatal­mon!"

Érthető hát, ha a közvéleményben egy nem funkcionáló szocializmus áll egy egész tűrhetően funkcionáló kapitaliz­mussal szemben. Ez a masszív tény azután elföd olyan nem kevésbé masszív tényeket, mint a tőkés gazdaság (és persze a tőkés politika) éles negatívumai, s azok a tendenciák, ame­lyek pontosan a kapitalizmus fejlődésével érlelik meg a rajta túlmutató, szocialista vagy akár kommunista lehetőségeket.

Ép elmével belátható, hogy az ember szükségletei kielé­gítése végett termel. A polgári közgazdaságtan viszont az oly természetesen hangzó „szükséglet" szó mellé bevezette a „fizetőképes kereslet" fogalmát. Ezért dobták 1930 körül a tengerbe a búzát, és fűtöttek mozdonyokat a kávéval – nem mintha nem lett volna, aki a kenyeret megeszi és a kávét meg­issza, hanem mert hiányzott az effective demand. Az éhen-döglő szükséglete nem volt eléggé „effektív". Az OPEC a 70-es évektől visszafogta az olajtermelést, hogy az árakat maga­san tartsa. Az idén hasonló módszerekhez folyamodtak a ma­gyar tojás- és szőlőtermelők. Túl alacsony az ár? Nosza, öldössük le a tyúkokat és tépjük ki a szőlőtőkéket! Fölszámo­lunk házgyárakat, bizonyára nem azért, mert már mindannyi­unknak pompás lakása van. Legutóbb pedig arról értesülünk, hogy olyan ritka nemzeti kincseinknek, mint a bauxit vagy az urán, a kitermelése nem jövedelmező.

G. B. Shaw, amikor a szocializmus gondolatát „intelli­gens nők" számára akarta érthetővé tenni, olyan, a legtöbb társadalomban máris kommunális jellegű szolgáltatásokra hi­vatkozott, mint amilyen a villany, a víz vagy a gáz. Hivatkozha­tott volna a közoktatásra, a közegészségügyre, vagy akár a közlekedésre is. Pontosan a tömeges árutermelés nyithat utat olyan árubőség felé, ahol az „effective demand" ösztönzőből már korláttá válik. A 70-es években a nemzetközi autóipar élt át ilyen természetű válságot.

Hogy egy ilyen „kommunális kommunizmus" előfeltéte­leit éppen a magántulajdonon alapuló árutermelés teremti meg? Persze, hiszen ez Marx eredeti gondolata. De a távlatot nem árt világosan látnunk, még a mai többcsatornásán züllő magyarországi helyzetben sem – annál kevésbé, mert (újabb furcsa keresztállásként) nálunk máig elsősorban a kisvállalko­zás fejlesztését tekintették a megoldásnak, miközben a nagy­üzemek csődbe mentek. E groteszk történelmi anakronizmus magyarázata az, hogy a bürokratikus „szocialista" nagyüzem agyaglábú kolosszus, amellyel szemben még a privát kis­üzem is versenyképes. De igaz-e ez, az IBM-mel, az ITT-vel, vagy – hogy a szakmámnál maradjak- az EMI-vel, a Yamahá­val szemben is? Alkalmasint volna tehát mód nálunk is a nagy­üzemek értelmes működtetésére, anélkül is, hogy áruba bocsátanánk őket magyar vagy éppen külföldi tőkéseknek. Kü­lönben is, kinek van joga ezeket eladni és a vételárat bezse­belni értük? Nem volna-e ez éppoly jogos népszavazási téma, mint Bős-Nagymaros?

Mindenesetre az emberi szükségleté, nem pedig a fizető­képes keresleté a szó a közegészségügy, a kultúra, a közok­tatás kérdéseiben. Remélhetően senki nem teszi majd azt a javaslatot, hogy a gyermekbénulás elleni Sabin-cseppek a fi­zetőképes kereslet arányában kerüljenek szétosztásra, s jö­vedelmezőségi mutatók alapján döntsenek további alkalma­zásukról. Alighanem ez is emberi jog, nemcsak az, hogy sza­badon alakíthassunk horgásztársaságot vagy royalista pártot. S emberi jog a munkához, lakáshoz, mosdáshoz, ruházko­dáshoz, tanuláshoz, sőt a művészi alkotáshoz való jog is – amint ezt például a svéd törvényhozás deklarálja.

Nem azért főzök kávét, mert a főzött kávénak ma jó ára van a világpiacon. Nem azért énekelek a fürdőszobában, mert ezt most magasan jegyzik a tőzsdén. Nem azért sütkérezem, mert barnára sült férfiakat keres üzletkötőnek az IBM. De ami természetes a normális emberi logika szerint, merőben agy­rém lehet az áru-pénz-viszonyok logikája szerint-és megfordítva. A termelés első és természetes hajtóereje az emberi szükséglet. Miért ne lehetne ugyanezt a logikát a társadal­milag szervezett emberi tevékenységben is alkalmazni, azzal, hogy a köztulajdon felhasználási módját maga a köz döntse el – ahelyett, hogy vallásos hittel a piac szabá­lyozó szerepétől várnánk az egymást maró hiénák tevékeny­ségének átlényegülését, s ezzel fejünk fölé a födelet, gyerme­keinknek az értelmes munkát, szüleinknek a nyugodt öregsé­get? Az eddigi évszázadok ezt a várakozást nem igazolják. S akkor már inkább Kalkuttai Terézhez fohászkodjunk.

(A cikk 1989 nyarán készült.)

Jegyzet

* A Tricontinental a harmadik világ országainak havannai központú szövetsége volt, ahol újból felmerültek az elmaradott országokban megvalósítható forradal­mak, átalakulások kérdései. (A szerk.)

„Nem leszünk érdekes mazsola olyan kalácsban, melyből nem kívánunk falatozni"

1988. november 17-én fiatalok Autonómia Csoport néven ala­kítottak politikai tömörülést. Vezetőséget elvi megfontolásból nem hoznak létre. Anarchistáknak vallják magukat, de mivel e szó sok félreértésre ad alkalmat, ismételten leszögezik, hogy görög eredetijének megfelelően uralomnélküliséget értenek rajta. E kifejezés tehát „a gondosan ápolt közhiedelemmel szemben nem azonos sem a káosszal, zűrzavarral, rendet­lenséggel, sem pedig a terrorizmus különböző formáival". El­lenkezőleg: éppen az ellen lázadnak, hogy szerte a világon a társadalmak mindennapjaiba beleszőtt erőszak segítségével biztosítják az állam és a tőke uralmát. Ők a tekintélynélküli és uralommentes, szolidaritáson alapuló szabadság rendjére szavaznak.

Szervezetük működésére vonatkozó elképzeléseiket a következőképpen határozzák meg:

„Az Autonómia olyan vezetés nélküli, önkéntes alapon szerveződő független politikai csoport, amely nem kíván sem egyesületként, sem társadalmi szervezetként megszerveződni. Nem a hatalomban való részvétel a célunk, hanem a spontán szerveződő csoportok, közössé­gek támogatása, kialakulásuk elősegítése. A politizálás számunkra nem azt jelenti, hogy parlamenti képviselőket választunk, hanem hogy megpróbáljuk elveink alapján alakítani közvetlen társadalmi környe­zetünket. Bár célunk egy hatalom és így párt nélküli szabad társada­lom, Magyarország jelenlegi helyzetében támogatunk minden olyan független kezdeményezést, amely egy hatalommegosztáson alapuló többpártrendszer megvalósítására törekszik. Tesszük ezt annak elle­nére, hogy a világ jelenlegi államhatalmi struktúráit elutasítjuk, a lé­tező demokráciamodellek egyikét sem tartjuk követendőnek."

Mint Autonómia című lapjukban olvasható, a valóban szabad ember számára „a demokrácia nem azt jelenti, hogy ötéven­ként megválasztja önnön elnyomóit, hogy nyugodt lelkiisme­rettel adja át a politika 'súlyos terhét' az arra 'hivatott' profi de­magógoknak". Jóllehet a sztálinizmushoz képest előrelépés­nek tekintik a többpártrendszert, alapvető fenntartásaiknak is hangot adnak: „ha a választások valóban változtatnának valamit, akkor be lennének tiltva". A parlamentáris demokráciát a görög városállamokéhoz hasonlítják, amely a rabszolgatar­tás szilárd alapjaira épült. így nem meglepő, hogy a dolgozó tömegek feje fölött létrehozandó nemzeti megegyezés lehető­ségével kapcsolatban sem táplálnak különösebb illúziókat. „Hazudjunk hát boldog közmegegyezőt! Gondolkodjunk népben-nemzetben, és taszítsunk ki egészséges magyarsá­gunkból minden jött-ment idegent. Akarjunk szabad piacot és csodálkozzunk, ha egy Sao-Paoló-i slum-lakó netán ha­marosan otthon érzi magát nálunk. Legyünk végre jó demok­raták és követeljük, hogy a nélkülünk hozott döntésekbe le­gyen egy kevéske beleszólásunk. Dőljünk hátra elégedetten a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap teljes hatalomátvé­tele láttán: jó kezekben vagyunk, mert igaz, hogy e két disznó cég világszerte szarik az emberi jogokra, ha nem teljesülnek befektetési feltételei, de legalább nem a vörösök kezében va­gyunk. Legkésőbb az első Romániából jövő segélycsomag megérkezésekor rá fogunk döbbenni: megint svindli volt a dologban." …

Az Autonómia Csoport céljait és alapelveit a megalaku­láskor fogalmazott „Nyilatkozat" foglalja össze:

„Az autonómia számunkra nemcsak társadalmi célt, de egyéni maga­tartásformát is jelent: szabad emberek öntudatos, erkölcsös, felelős fellépését.

Célunk egy olyan szabad, állam, uralom és erőszak nélküli társa­dalom, amelyben megszűnik a tekintélyelv, és ahol autonóm, önren­delkező közösségek alkotnak önkéntességen alapuló decentrális szö­vetségeket.

Szűnjön meg minden elnyomás, minden kizsákmányolás. Elíté­lünk mindenfajta politikai, nemzeti, rasszista, vallási, szexuális és egyéb diszkriminációt. Biztosítani kell minden kisebbség teljes jogvé­delmét. Követeljük a nők, a gyerekek és az öregek teljes jogú felszaba­dulását, a patriarchális férfiuralom megszűntét."

Az Autonómia Csoport – abból következően, hogy nem a ha­talomban való részesedést tekinti céljának és elutasítja a bü­rokratikus hivatalosságot – nem kívánja magát egyesületként bejegyeztetni. Tagjai laza szövetséget alkotnak – szervezeté­pítést, létszámuk gyarapítását (így a tagtoborzást) nem tart­ják különösebben fontosnak. Hasonlóképpen viszonyulnak a nyilvánossághoz. Minden lehetséges eszközt igénybe vesz­nek nézeteik propagálására: politikai akciókat szerveznek, felszólalnak más társadalmi csoportosulások rendezvényein, röplapokat, szórólapokat osztogatnak, ismeretterjesztő elő­adásokat tartanak, különböző politikai szervezetek tagjaiként e szervezetekben is képviselik alapelveiket stb. E törekvésük ellenére (vagy éppen ezért) óvatosak a tömegtájékoztatás nyújtotta manipulált lehetőségekkel szemben – jóllehet nem minden esetben vetik el azokat. Megkérdőjelezik a minden­kori hatalmon levők nyilvánosságának objektivitását, és visszautasítják, hogy cirkuszi látványosságként vagy a demok­rácia bizonyítékaként mutogassák őket. „Gyomrunk nem ve­szi be, hogy olyan kalácsban legyünk érdekes mazsolák, melyből nem kívánunk falatozni." Mivel felhívásaik, nyilatko­zataik közlésére legfeljebb néhány kisebb lap vállalkozik, áll­jon itt egyik karakterisztikus felhívásuk teljes szövege.

„A jelenlegi válságban a megoldás felé tett lépésnek tekinthető min­den olyan törekvés, amely a válságot előidéző hatalom gazdasági, poli­tikai és kulturális monopóliumait megtöri. Ezt segítik elő a meg­alakuló érdekképviseletek, egyesületek és pártok is. Létrejöttükkel azonban csak arra nyílik lehetőség, hogy a rólunk, a fejünk fölött és nélkülünk hozott döntések centralizált jogköre decentralizálódjon. Nem nyújtanak biztosítékot arra, hogy a döntéseket azok hozzák, akikről a döntés születik. Ennek legfőbb biztosítéka az lehet, ha a tár­sadalom tagjai maguk veszik saját kezükbe sorsuk irányítását.

Felhívással fordulunk ezért minden egyes emberhez, munkahelyi és lakóhelyi közösséghez, érdekképviseleti szervhez, kezdeményezze saját tevékenységi területén az önkormányzati formák kialakítását!

AZ ÁLLAM ÉS A TŐKE URALMA HELYETT TÁRSA­DALMI ÖNKORMÁNYZATOT!"

Az Autonómia Csoport május 1-jei röplapja emlékeztet a munka ünnepének eredetére: 1886-ban chicagói dolgozók a nyolcórás munkanapért tüntettek, és négy vezetőjüket kivé­gezték. Mit üzen a mának a chicagói mártírok sorsa? Hogy a társadalom nem lehet szabad, ameddig állami vagy magán­kizsákmányolás létezik, továbbá, hogy a hatalom semmitől sem fél jobban, mint az autonóm munkásszerveződéstől. „A hatalom jól tudja: NINCS NAGYOBB ERŐ A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁSNÁL! Eddig mindent helyettünk végeztek el. Itt az ideje, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását!"

Az Autonómia Csoport május 1-én osztogatott „MUN­KÁSÖNKORMÁNYZATOT!" című röplapja felhívás a dolgo­zókhoz, hogy ne tűrjék az állam és a tőke gyámkodását.

„Munkások!

Válságban élünk és helyzetünk egyre rosszabb. A válságot előidéző hatalom nem lát és nem kínál kiutat, viszont a válság terheit a dolgo­zókra hárítja. Gyárakat, üzemeket, egész ágazatokat juttatott csődbe, aminek súlyos következményeit nemcsak az ott dolgozók érzik, de az ország összes lakosa is. A hatalom bitorlói reformocskákkal, álreformokkal kísérleteznek, vagy tehetetlenségükben széttárják karjukat, amitől ökölbe szorul az ember keze. Nem igaz, hogy nincs mit tenni!

Nem igaz, hogy csak a tönkremenő állami vállalatok és a többszö­rös önkizsákmányolással járó kisvállalkozások vagy a magántőkés vál­lalatok között lehet választani! Ez nem tényleges választás. Az üze­mek, a gyárak egyik esetben sincsenek a munkások tulajdonában. A bérek ki nem fizetett részeinek és a bérekből elvont összegeknek fel­használásáról nem a dolgozók döntenek. Az állami és magánharácsolók és pazarlók fölöttünk álló hatalma szabályozza jelenünket és jö­vőnket.

Munkások! E helyzetből van kiút! A magyar munkásság az utóbbi évtizedek súlyos válsághelyzeteiben megmutatta, hogy nincs szüksége sem az állam, sem a magántőke gyámkodására! Bebizonyította ezt az 1945 és 1948 közötti időszakban a termelés irányítását tőkések és állam nélkül végző üzemi bizottságaival, megmutatta ezt 1918 és 1956 állam­tól és pártoktól független munkástanácsaival. A mai válság ismét a na­pirendre tűzte annak a makacsul újra meg újra jelentkező igénynek a valóra váltását, hogy az őt érintő kérdésekben mindenkor mindenki maga dönthessen. Minden termelő egység az állam tulajdonából ázott dolgozók tulajdonába menjen át.

Az ipari termelés területén ez a munkástanácsok rendszerével ér­hető el. A múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy a munkásönrendelke­zés csak akkor lehet teljes, ha egy független szakszervezet észrevétele­ire támaszkodva a munkástanács az, amely

NINCS SZÜKSÉGÜNK FÖLÖTTÜNK ÁLLÓ HATALOMRA! SENKINEK SINCS JOGA SORSUNKRÓL FÖLÖTTÜNK DÖNTENI, TŐLÜNK ÁLDOZATOT KÉRNI A VÁLSÁG MEGOLDÁSÁRA!

ÁLDOZATOT CSAK AKKOR HOZUNK, HA A VÁLSÁG A JAVUNKRA OLDÓDIK MEG! VÁLSÁG HELYETT MUNKÁSTANÁCSOKAT! AZ ÁLLAM ÉS A TÖKE URALMA HELYETT TÁRSADALMI ÖNRENDELKEZÉST!"

Az Autonómia Csoport a gazdasági és a politikai kiváltsá­gokat egyidejűleg bírálja, a sztálinizmust és a kapitalizmust nem tekinti egymással ellentétesnek. (Lapjuk egyik írása a je­lenlegi kelet-európai folyamatokat a „neosztálinista kapitaliz­musba" való átmenetként értelmezi.) Rendszeresen részt vesznek a különböző kelet-európai ellenzéki személyek és mozgalmak melletti szolidaritási akciókon. A csoport kezde­ményezésére tartottak demonstrációt a berlini fal létrehozásá­nak évfordulóján, augusztus 13-án.

Több tucat európai anarchista csoporttal, környezetvédő és alternatív mozgalommal tartanak kapcsolatot. Budapesten kulturális központot szándékoznak létrehozni az alternatív kultúra, ellenkultúra képviselői számára.