Előző számunkban Juhász Pál, Lengyel László, Tütő László és Varga Csaba az önkormányzat lehetőségéről fejtette ki elképzeléseit. Az ön­kormányzat kérdése szempontjából is központi fontosságú a tulajdon problematikája, a tulajdonlás és termelés viszonya, a gazdálkodás mi­kéntje. E számunkban folytatjuk az 1989 tavaszán rögzített beszélge­tés közlését.

Kapitány Gábor (Lengyel Lászlóhoz): Laci, amit korábban el­mondtál, abból végül is az derül ki, hogy ezzel az egész önkor­mányzati gondolattal kapcsolatban lényegében szkeptikus vagy. Bár – ha jól értettem – a gyakorlati kipróbálás mellett ér­velsz, de úgy véled, hogy az önkormányzat valószínűleg el fog bukni.

Juhász Pál: Ezt a dolgozói önkormányzatra mondta, tehát nem minden önkormányzatra.

Lengyel László: Én nem vagyok ebben az értelemben a ma­gyar társadalom és gazdaság állapotát illetően annyira pesszimista, hogy azt mondanám, hogy még csak fél-autonó­miák se jelentek meg a gazdaságban, a társadalomban és a politikában. Tehát ami beszélgetésünk első felében Varga Csaba mondandójának egyik fontos mozzanata volt, ti. hogy itt a diktatúrát éppen csak megkarcolták, vitatom. Szerintem ez már nem egy diktatórikus rezsim, annak ellenére, hogy vannak diktatórikus vonásai, de nem diktatórikus rezsim, sem a helyi közösségek szintjén, sem a központi szinten. És fél-au­tonómiák kialakultak. A rendszer átmeneti a kisközösségek és nagy érdekcsoportok alkudozó rendszerébe. Tehát amikor már nem diktatórikus parancsuralommal irányítják a gazdasá­got, már nem látványosan egy komisszár adja ki a beszolgáltatási parancsot, hanem a tsz-elnök és kis csapata, kis elit csapata vitatkozik, alkudozik az ugyancsak a termelőszövet­kezetben lévő elit munkaerővel, és ők közösen egyezkednek azon, hogy mit csináljanak a nem elit munkaerő feje fölött.

Varga Csaba: Ezt hívod te fél-autonómiának?

Lengyel László: Igen, én ezt annak hívom, fél-autonómiának. Magyarul, például léteznek a tsz-ben erős munkás- vagy pa­raszti csoportok, amelyek vagy á háztáji révén erősek, vagy annak folytán, hogy erős munkapozíciót töltenek be a tsz-ben. Ugyanezt el lehet mondani az iparban is: a műhelyben meg­lévő erős munkáscsoport például igenis komoly befo­lyást gyakorol az irányításra. Sőt állítom, hogy a műhelyben lényegében az erős munkáscsoportok átvették a hatalmat. Tehát ott nem a központ irányít, nem a vezérigazgató megy le, és mondja azt, hogy a műhely így meg úgy. Persze, a műhely alapfeladatait egy gyári struktúra határozza meg. De a gyári struktúrán belül ez a munkáscsoport nagyon nagy szabad­sággal rendelkezik, ha erős munkaposztot tölt be. Ezek a fél-autonómiák, amelyek a kisvállalkozásban rögtön megje­lennek, alkudozást, az erős és a gyenge közötti egyenlőtlen alkudozást jelentenek. Nem parancsot, hanem szerintem rossz alkut. Ez jobb mint egy diktatórikus államszocializ­mus vagy államkapitalizmus. De ez nem önkormányzat, nem önigazgatás. Megjelennek olyan elemek, amelyek mégiscsak azt mutatják, hogy azért bizonyos rendelkezési jogokkal bírnak a kis közösségek. Ezek a kis közösségek persze nem alulról szervezettek, vagy csak részben azok.

Én azt hiszem, hogy ha nem megyünk át a piacgazdaság­ba, akkor megmaradunk abban, hogy kis közösségek patriar­kális egymás közötti alkudozásában fog megfulladni az or­szág. Ennek még többségi uralom is lehet az ára. Talán erre gondolt Juhász Pál, amikor azt mondta, a Szolidaritás is ebbe a veszélyes helyzetbe került '80 után; de ma is fennáll ez a helyzet. Például tömeges egyetértés alakul ki a rendszer alap­elemeinek fenntartásában, mert azok a kis közösségek, ame­lyek már beépültek jövedelmi és vagyoni szempontból a me­chanizmusba, nem kívánják feladni pozícióikat. És így – ha tetszik, a tömegdemokrácia alapján – sikeresen valósul­hat meg egy olyan önkormányzat, amely például azt fogja mondani, hogy a cigányokat ki kell seprűzni a faluból. Ige­nis, azt fogja mondani, hogy a szegények maguk tehetnek ró­la, hogy szegények. Igenis, agyári munkás azt fogja mondani, hogy nem számolhatod fel ezt a veszteséges gyárat, mert fenn tudja tartani. Tehát tömegesen fordulhat elő egy rossz szerkezetben ilyen nyomás. Most én ettől félek. Innen a piacra való átlépés eszméje, mert abban nem csak azt látom, hogy van egy önjáró mechanizmusa a piacnak, hanem igaz a ver­sengés is, amely ellene hat az ilyen nyomásnak.

Másrészt a „nemzeti tulajdonnal" azért nem értek egyet, mert nem létezik a világgazdasággal szemben nemzeti tulaj­don. Nincs olyan lehetőségünk, hogy azt mondjuk, itt van egy vagyon, ez a miénk. Világgazdaság van. Éppen ezen bukunk most meg. A világgazdaság értékelni kezdi közössé­geink alkuját, és kiderül, hogy aki nagyon erősnek látszik, erős munkáscsoport, erős értelmiségi csoport, erős vezetői közös­ség, az a világpiacon nulla. És ha ezt az értékelést kihagyjuk, akkor a rendszer visszasüllyed abba a helyzetbe, amelyből el­indultunk.

Az önkormányzat persze lényeges. Először is azért, mert tiszta piacgazdaság nincs. Nyugaton sincs. Juhász Pál sze­rintem nagyon helyesen elmondta, hogy odakint is most már a tulajdon nagyobb része közösségi, vagy ha tetszik, társadalmi jellegű, még a legkapitalistább kapitalista országokban is (tár­sadalmi közös szolgáltatás, alapítványi vagyon, egyesületi, szakszervezeti és ehhez kapcsolódó tulajdon). És ma már ez a többség. A magánvagyonok, az egyéni magántőkés, a magántulajdon részaránya mindenütt csökken. És Ma­gyarországon a dolog ki is van zárva. Nemcsak azért, mert el­méletileg is elképzelhetetlen, hogy most hirtelen átugorjunk egy szakadékot, és azt mondjuk, hogy minden magántulaj­don. Hiszen még a tőkés világba se tudnánk bekapcsolódni, ha mindenki hirtelen egyéni magántulajdont akarna kialakíta­ni. Elméletileg sem elképzelhető. Gyakorlatilag azt már nem is mondom, hogy mekkora út lenne ez.

Az önkormányzatot én is úgy értem, hogy megjelenne a vállalatoknál is egyfajta szövetkezet, összefogó név alatt a vállalkozói közösség, azután alapítványok, egyesületek, a legkülönbözőbb biztosító társaságok, közösségi tulajdonok. Szerintem ennek szerveződése bizonyos értelemben már el­kezdődött. Ebben is fél-autonómiákkal találkozhatunk. Csak idő kérdése, hogy, mondjuk, például a vallási karitatív szerve­zetek, amelyek most elindultak, mikor fognak átalakulni. Nyu­gaton egyébként átalakultak, Olaszországban már régen banki tevékenység az, amit az egyház ilyen módon végez.

Végül nagyon veszélyes elképzelés lenne – és ezt a ju­goszlávok bukása mutatta -, ha az állami információs és irá­nyítási monopóliumból nem akarnak átlépni a piaci informá­ciós és irányítási rendszerbe, amely egyébként sajnos rész­ben szintén monopólium… Mert azért azt el kell ismerni, hogy ez nem lesz egy csodálatos rendszer, ami mindent meg­old. A jugoszlávok létrehozták az önigazgatási megegyezést, és… általában a megegyezéses társadalmat, illetve annak illúzióját. Teljes csőd. Az, hogy közösségek meg fognak egy­mással egyezni, nem piaci alapon, árakban, értékekben, em­beri szükségletekben, ahogy Tütő László fogalmazott. Pilla­natnyilag nem tudtunk jobbat kitalálni, mint a piacnak a szük­ségletfelmérő szerepét. Ez rossz, de nincs jobb.

Tütő László: Szerintem lehet és kell arra törekedni, hogy a szükségletek határozzák meg, mikor lép be a piaci mechaniz­mus. Hogy ne tisztán a nyereségorientált piaci mechanizmus döntse el, hogy mely szükségletek létezhetnek…

Lengyel László: Ez igaz. A probléma az, hogy ha minden szükségletet figyelembe veszünk, – és ezeknek a társadal­maknak éppen ez a problémája, hogy olyan szükséglete­ket is figyelembe vesznek, amelyeket a piac, a gazdaság és most ebben az értelemben az áru-, értékviszonyok nem vesznek figyelembe. Erre mondhatod, hogy annál rosszabb a piacra nézve. Valójában annál rosszabb ezekre a szükség­letekre, illetve ezekre a társadalmakra nézve, amelyek ké­sőbb semmilyen szükségletet sem fognak tudni kielégíteni. Vagy csak a legelemibbeket. Ezért mondtam azt, hogy a piac­gazdaság és önkormányzat összekapcsolása szükségszerű. En is azt mondom, hogy önkormányzat és piacgazdaság csak együtt képzelhető el. Az egyéni autonómiák és a közösségi autonómiák nélkül igazi piacgazdaság nem alakulhat ki.

Tütő László: (Lengyelhez) Félreértettél… Amikor én azt mondtam, hogy a szükségletekből kell kiindulni, akkor nem ar­ról van szó, hogy valakinek van valamilyen anyagi fedezet nél­küli szubjektív vágya, és azt társadalmilag kielégítendő szük­ségletként tudja elismertetni. Az olyan igény, amelynek nincs anyagi fedezete, társadalmi szinten csak fikció. Ter­mészetesen a tényleges, gazdaságilag alátámasztott szük­ségletek kielégítéséről beszélek…

Lengyel László: De azt, hogy van-e valamihez anyagi fede­zete egy igénynek, csak a piacon találhatod meg, ugyanis ezt nem lehet kideríteni előbb. Ez a feltételezés az, ami miatt most negyven év – vagyis hetven év – után ott tartunk, hogy volt egy olyan elméleti elképzelés ebben a régióban, mely szerint előbb fel lehet deríteni az igényről, hogy valóságos, mintsem a piacon ez kiderülne. Nem lehet előre felderíteni. Legalábbis mi egyelőre nem tudjuk…

Tütő László: Ez az igények olyan versengésében derülhet ki, amelynek a mechanizmusát te piaci mechanizmusnak vagy piacgazdasági mechanizmusnak nevezed… De én nem a hagyományos piacgazdasági mechanizmust tekintem e versengés optimális formájának, hanem egy önkormány­zati piacmechanizmusét. Ez a különbség köztünk. Ami pe­dig a jugoszláv önigazgatás kudarcát illeti, azt nem nevezném az önkormányzat elleni érvnek, hiszen ott a valóságban pusz­tán a bürokrácia önkormányzatáról volt szó. Nem is lehetett szó másról, mivel az önkormányzatot határozati úton vezették be. Önkormányzatot bevezetni azonban nem lehet, csak fel­tételeket lehet a működése számára biztosítani. Senki sem hi­szi, hogy rendeletileg el lehet indítani egy alulról szerveződő önkormányzati mozgalmat. Egy ilyen kísérlet valóban diktatú­rához vezetne. De amikor nem gátolták az alulról szervező­dést, esetleg támogatták is azt, az eddigi tapasztalataink sze­rint rendre beindult. Nemcsak a bürokrácia, a tőke, hanem a munka önkormányzatára is – mint már említettem – van szá­mos történelmi példa. Napjainkban a legtanulságosabbak azok a – dolgozói tulajdonon nyugvó – amerikai önkormány­zati vállalkozások, amelyek a tőkés vállalkozásoknál jobb ha­tásfokkal működnek. Ebből az összefüggésből nekünk is le­hetne tanulni.

Juhász Pál: A Tütő László által felvetett gondolatokra sze­retnék reagálni. Azt hiszem természetes, hogy a társadalom nem azok szerint az értékek szerint él, amelyeket a piac sze­lektált ki. Tehát a társadalom értékei, előtte vannak a piac által jóváhagyott értékeknek. A piac egyfajta túlértékeléséről van szó, amikor szembefordul valaki a piaccal, abban a hitben, hogy a piac önmaga értéktermelő dolog. Valójában a piac az én hitem szerint egy technika. Megkülönböztetett vagyonok és megkülönböztetett személyek meghatározott technikával építik a kapcsolataikat. Nem a piac ellen, a piaccal szemben kell különböző egyéb emberi értékeket képviselni, mert ez meglehetősen meddő dolog, hanem az értékek piackonform képviseletét kell megvalósítani. Piac-, sőt tőkepiackonform módon. A világ kitermelte azoknak a technikáknak az arzenál­ját, melyekkel a különböző közösségi értékek és szükségletek szolgálhatók. Ilyen közösségi értékek, amelyekre a mai világ szerveződik, és amelyek intézményeit piackonform módon próbálja kiépíteni: az individuum tisztelete, tehát az egyén vá­lasztási lehetősége, hogy milyen szükségleteket tekint saját­jának, milyen életformát vall magáénak, hogy milyenfajta al­kotást akar végezni, vagy éppen semmilyet. Másik oldalról a biztonság szükséglete, tehát hogy az embereket robbanás­szerű összeomlások státusukban ne fenyegessék. A harma­dik a szolidaritás szükséglete, hogy a társadalom integrált­sága ne boruljon föl. Körülbelül ezek azok a feltételek, ame­lyekre a modern világ különböző vagyonképző közösségi szerveződései irányulnak. És ténylegesen léteznek azok a technikák, amelyekkel ez elérhető. Tehát egyáltalán nem ér­zem a dolgot olyan konfliktusosnak, mint ahogy feltételezzük. A társadalom „politizálását" kell úgy alakítani, hogy létre tudja hozni ezeket a piackonform intézményeket. Ehhez pedig a régi politikai struktúrák fellazítására van szükség.

Tütő László: A piac mint technika különböző érdekek és célok szolgálatában hasznosítható, és nem esélyegyenlőségen alapuló piaci versengésben dől el, hogy a piactechnika segítségével kik tudnak célokat és érdekeket érvényesí­teni. A célok és érdekek hierarchiáját nagymértékben az hatá­rozza meg, hogy a piaci versengést megelőző kiinduló hely­zetben milyen monopóliumok és előjogok léteznek.

Juhász Pál: Így van.

Tütő László: Tehát meghatározó jelentőségű, hogy ki rendel­kezik azzal a vagyonnal, amelynek a függvényében a célok és érdekek működnek.

Juhász Pál: Igen, csak sajnos ez igaz a közösségi alkuk­ra is.

Tütő László: Valóságos, azaz semmilyen előjogot nem ismerő társadalmi tulajdon esetén nem. Ezért én úgy gondolom, hogy egy társadalmi önkormányzattal konform piactechnika jobb lenne a társadalom számára. Abban egyetértünk, hogy a „technikában", a piactechnikában lévő előnyök épüljenek be a gazdálkodásba – de valódi, monopóliumoktól füg­getlen érdekérvényesítési lehetőségek szolgálatában. Vagyis a monopolhelyzet, a kiinduló monopolhelyzetek fel­számolása mellett valósuljon meg mindaz a versengésből adódó gazdasági és egyéb előny, ami a piaci mechanizmu­sokból érvényesül. Úgy tűnik, nem mondunk mást, csak én a kiinduló pozícióra is rákérdeztem…

Juhász Pál: De azért van különbség. Azzal a problémával én egyetértek, hogy a piac nem tud mást csinálni, mint azt, hogy tudomásul vegye a valóságot. Ha egyszer a vagyon és a közösségek szervezete rosszul megcsinált, akkor a piac ezt a rosszul működőt fogja közvetíteni. Hiszen minél kevesebb a kényszerkapcsolat – mert a monopóliumok azt jelentik, hogy kényszerkapcsolatok, ugye?-, tehát minél kevesebb a kény­szerkapcsolat, annál inkább lehetséges, hogy új ambíciójú csoportok kivágják magukat a kiszorított helyzetből. Csak na­gyon vigyázzunk, ha ezt a dolgot úgy akarod megoldani, hogy a magántulajdontól eltekintesz. Ha az önkormányzat nálad azt jelenti, hogy a személyekig visszavezethető magántulaj­don hatását semlegesíted ebben a piaci játékban, ellensú­lyozd a piaci játékban azzal, hogy a közösségi tulajdonhoz hozzáféréseket biztosítasz a legkülönbözőbb egyéneknek és csoportoknak, akkor bizonyos dolgokat elvesztesz. Elveszted azt az ösztönző erőt, ami a magántulajdonban van, hogy ez az én szerepem, ez az én arcom, én formálhatom meg maga­mat, és teljesen a magam kontójára, a magam kockázatára. Pedig ez egy borzasztó nagy tolóerő ebben a dologban:

Tütő László: Ez teljesen világos. A bérleti szisztéma, amit megpróbáltam vázolni, igen jelentős mértékben áthidalja ezt a gondot, mert hosszú távú vagyonérdekeltséget és maximális beleszólási lehetőséget biztosít. A dolgozók érdekeltek ab­ban, hogy a nyereség egy részét új beruházásokra fordítsák, mert osztalékot kapnak ezek hozamából. A hosszú távú jöve­delem bevétel csak akkor biztosítható az adott vállalatnál te­vékenykedők számára, ha nem mondanak le a fejlesztésről.

Juhász Pál: Igen. Bizonyos vagyok benne, hogy akár ak­tuális profit-érdekeltségre játszik a rendszer, akár absztrakt vagyonhasznosításra, akár a kockázat minimumára, akár kockázat nélkül, mivel egy ilyen rendszer csak egyik lehet a le­hetséges technikák közül, tehát valamilyenfajta érdekeltsé­get be kell építened. Egy példa. Ha én mondjuk, holnap úgy döntök, hogy a családi házamat eladom, tehenészfarmot csi­nálok belőle. . .

Tütő László: De az általam vázolt bérleti rendszerben a va­gyonjegyet nem lehet eladni, mert ez személyre szóló…

Juhász Pál: Ez nagy baj.

Tütő László: De ez biztosítja azt, hogy amiért egyszer valaki megdolgozott, azt nem lehet elvenni tőle, annak a hasznából folyamatosan élete végéig részesedik.

Juhász Pál: Így sajnos nagyon helyben járó gazdaság lesz ez. Azokban a keretekben fog gondolkodni, amelyben a ráépült politikai és döntési struktúra gondolkodik. Az, hogy közben a gazdaságban már valami egészen más, fontos dol­gok vannak, mint amiket a kialakult konszenzusokban fontos­nak tekintettek – figyelmen kívül marad. Mert a változást egy­szerűen nem tudja érzékelni. Én azt mondom, hogy az hát­rány, ha nem adhatom el a lakásomat, és nem csinálhatok te­henésztelepet. Persze az is hátrány, hogy egy közösségi va­gyont így elkótyavetyélhetek. Tehát ezért itt egyensúlyt kell tartani.

Tütő László: Mivel itt időszakosan megújítandó bérleti vi­szonyról van szó, a bérleti ciklus lejártával módosíthatók a jö­vedelem és a felhalmozás közötti belső arányok. Ez egy elég jelentős dinamizációs lehetőség.

Juhász Pál: Értem. Te aláveted egy közösségi kultúrának és politikai döntési mechanizmusnak, hogy eldöntse, mikor és milyen célokat kövessünk. Én azt állítom, hogy az ember hü­lye az élethez. Szóval az élet sokkal több spontenaitást, sok­kal több véletlent feltételez.

Tütő László: Igen, abban igazad van, hogy egy önkormányzati versenygazdaságban nincs meg a totális bukás lehetősége. És ennek következtében az igazán kirívó nyereségek, gazda­sági lehetőségek kihasználása sincs adva. De most a mai ma­gyar adottságok között (itt elsősorban arra az emberanyagra gondolva, amit Varga Csaba vázolt), a jelenlegi szubjektív adottságok között egy ilyen biztonsági tartaléknak a megőrzése szerintem elengedhetetlen. Mert a felelőtlen kockáztatá­sokra sokkal nagyobb hajlandósága van a lakosságnak. Egy biztonságibb, kevésbé kockázatos átmenet végső soron elve­zethet oda, amit te optimálisnak tartasz, de hosszú tanulási fo­lyamat nélkül nem lesz a lakosság érett rá.

Juhász Pál: Persze. Én nem azt vonom kétségbe, hogy ezek a bérleti technikák vagy egyéb közösségi vagyonok nem termelékenyek. Egyetlen jelentős közösségi vagyont sem mű­ködtetnék más technikával, mint ilyen kockázatcsökkentő technikával. Ez világos. Csak nem úgy rendezném be a társa­dalmat, hogy ez a vagyon domináljon.

Tütő László: Én a mai Magyarországon többszektorú megol­dást tartok szükségesnek, amelyben társadalmi, csoport- és magántulajdon él együtt. A bérleti elképzelés az állami tulaj­donnak a társadalmasítására vonatkozik és célja, hogy a csoportérdekeltség ne eredményezhesse csoportmonopó­liumok kialakulását.

Juhász Pál: Igen. Ezt értem. De szerintem ez ugyanaz, mint amit én mondtam, csak bonyolult nyelven. Én még in­kább igyekszem piaci-jogi kategóriákat használni.

Kapitány Gábor: Még egy kérdés. Abból, amit az ember az új­ságban olvasott, vagy az SZDSZ-program körüli vitákról hal­lott, abból az derült ki, hogy a te általad is képviselt állásponttal szemben mások sokkal nagyobb hangsúlyt akarnak helyezni a magántulajdonra.

Juhász Pál: Igen … a vitának a lényege tulajdonképpen az, hogy az eredeti SZDSZ-program szövegében a magántu­lajdonról nincs sok szó. De ennek az az oka, hogy természe­tesnek vettem a magántulajdon nagy súlyát. Igazán vita a tulajdonreform körül volt. Itt arról van szó, hogy néhányan elutasítjuk a társaságszerveződésben a menedzseri tulaj­dont. Ha a vállalatvezetők a magántulajdoni jogviszony beve­zetése után korlátozás nélkül a tulajdonosi pozíciót is megra­gadják, illetve egymás felügyelő bizottságaiba bekerülnek, az a mai helyzetben kifejezetten életveszélyes. Ez a monopol­rendszert erősíti, és a legszörnyűbb privatizálást jelenti, mert egyszerűen egy nagytőkés kasztot teremt, egy múlt század végi kapitalizmust csinál a XX. század végén. De ezt még mind elviselném, mert ez legfeljebb csak az erkölcsi érzékemet za­varja. A közgazdászérzékemet azért zavarja, mert borzasz­tóan megrögzít egy nagyon rossz vállalati struktúrát. Ezek ugyanis egymást mentik meg. És így a nemzetgazdaság tel­jes lezülléséig lehet ezt a játékot folytatni. A részrendszerek lehetetlenítik magukat, és megzsarolják az államot. Most ugye mégsem lehet egyszerre 20-25 ezer munkanélkülit pro­dukálni. Végül is így mindannyiunkat fosztanak ki ezek a ma­gántulajdonosok. Ezért én nagyon a tulajdonreform mellett voltam, a gyorsan végrehajtandó tulajdonreform mellett – amely tulajdonreform döntő technikájául egy olyan piackonform technikát véltem alkalmasnak, ahol közszolgáltatások­ban felelős önkormányzatok alakulnak ki – és a területi önkor­mányzatok a költségvetési támogatást váltják át tőkére. En­nek a technikának voltam híve. Tulajdonképpen még az va­gyok ma is.

Amiről azonban meggyőztek engem a vitában az az, hogy egy ilyenfajta tulajdonreform-váltásban kétféle veszély van. Az egyik veszély az, hogy az az önkormányzati struktúra, amit most itt gyorsan létrehozunk – biztosítótársasági, egye­temi alapítvány, egyéb társaságok -, az tulajdonképpen alkal­matlan erre az egész játékra, és az így létrejövő berendezke­dés önmagát is viszonylag gyorsan összeomlaszthatja. Egy­szerűen a rossz tőkeforgatás miatt lehetetlenné fog tenni egy csomó közösségi funkciót. Másik oldalról egy kampánysze­rűen lebonyolított tulajdonreform a menedzsereket és mun­kásokat is olyan helyzetbe hozza, hogy gyorsan fosszuk ki a gyárat, amíg lehet, amíg sorra nem kerülünk. . . Beindult persze egy ellenjáték is. Egy-egy menedzsercsoport épp arra játszik, hogy a majdani külső tulajdonosok hitelesnek tartsák őket. Tehát fordított játékot játszanak, igyekeznek jobban mű­ködtetni a vállalatot, hogy a saját jövendő egzisztenciájukat így mentsék meg. Hiszen a jövendő külső tulajdonosok csak akkor hagyják meg őket, ha hitelesek. De legtöbb vállalatunk olyan helyzetben van, hogy a menedzsergárdának esélye sincs arra, hogy hitelesnek ismertesse el magát. Tehát marad az egyetlen stratégia, hogy kifossza a „tulajdonát", mielőtt másé lesz. És ezen nem segít az önkormányzat sem. Ebben a munkásokkal nagyon jól össze tudnak játszani. A nemzeti egység a közösségi vagyon gyors felemésztésében tökélete­sen megvalósítható. Mert egészen más, ha arról van szó, hogy van egy viszonylag értelmes termelési egység, amely keresi a maga bekapcsolódásának a módjait a piacra és a kooperációs rendszerekbe. Az lehetséges és logikus. De akkor, ha egy teljesen különböző társadalmi és gazdasági természetű egységekből álló, már kialakult hálózat egyben jogi szabadságot kap, hogy önmagával rendelkezzék, akkor az önkormányzat még rosszabb, mint a menedzseri tulajdon. Mert még impotensebb. Még in­kább az egymás közti háborúkra figyel, és a vagyon felélésé­vel teremt modus vivendit.

Tütő László: És ez nem hidalható át úgy, hogy egy önkor­mányzó kollektíva alkalmazza a szakembert éppen azért, hogy az győzze meg őt a legjobb megoldásokról?

Juhász Pál: Megoldás az lehet, amit a Hajógyárban is ajánlottam, és valami hasonlót javasoltam a szövetkezetek át­alakításakor is. Először is meg kell duplázni a vállalatnak a jogi személyiségét. Mégpedig úgy, hogy azt mondom, hogy a vállalat egy része – úgy 50-60 százaléka – a vállalati közös­ség tulajdona lesz. És ezt részvényesítem. Tehát ténylege­sen az emberek részvényeivé teszem. És akkor már meg tu­dom fogalmazni, hogy fiam, te a munkahelyen belüli szerepért küzdesz. Vagy azért, hogy a részvényed értéke jó legyen. De akkor nagyon sok ember esetében éppen azt jelenti a tulajdo­nosi érdekeltség, hogy lelép a gyárból. Tudniillik a közösséget egy befektető társasággá alakítom. Nem a vállalathoz kötöm most már, hanem a befektető társasághoz.

Tütő László: Ezért nem jó a részvény. Ezért jobb szerintem a vagyonjegyes megoldás. Mivel az személyre szóló, ott nem lehet spekulálni.

Juhász Pál: Igen. Ezért mondtam szövetkezeti technikát. A szövetkezeti technika annyival rugalmasabb a vagyonjegy­ koncepcióknál, hogy a beleszólási jogot személyhez köti, nem a vagyonrészhez. A másik: megkülönbözteti a kívülállót a bennlévőtől. De nagyon fontos az, hogy a szövetkezet nem a vállalatra vonatkozik. A szövetkezet a vállalat vagyonával gazdálkodó befektetési társaság. Ez egy nagyon fontos kü­lönbségtevés. Csakhogy vigyázzunk! Azt kell mondanom, hogy egyik gyárban az egy főre eső vagyonérték 1 millió forint. És akkor 1 millió forintot adok az embereknek. A másik gyár­ban mínusz 10 ezer forint, és akkor mínusz 10 ezer forintot adok az embereknek? Olyan méretű társadalmi igazságtalan­ság van ebbe a mozzanatba belerejtve, ami ezért nagyon ne­hézzé teszi a dolgot. Hogy politikailag keresztülvihető-e? Amit eddig szövetkezetnek hívtak, ott keresztülvihető, hisz eddig megvolt az ideológia, hogy ők autonóm vállalat. Ami persze nem volt igaz, de mindenki ezt csinálta, így ez tudomá­sul vehető. De állami vállalatnál nagyon nehezen vehető tudo­másul ez a fajta egyenlőtlenség.

Engem azonban a tulajdonos kérdése izgat leginkább. Ki a tulajdonos? És ez borzasztó nehéz dolog. Ha a munkás­közösség, akkor az csak munkát befektető társaságként lo­gikus. Abban pedig az az őrült igazságtalanság van, hogy az egyik nagyon sokat kap, a másik nagyon keveset. És lehet, hogy ez a legkisebb baj. Ha ez politikailag keresztülvihető, ak­kor egyáltalán nem bánt, hogy igazságtalan. Mert annyira nem lehet igazságtalan, mint ami most van, amikor a vezér­igazgatók magántulajdonává válnak a vállalatok. Ráadásul nagyon rossz magántulajdonná válnak, mert a vezérigazgató magántulajdona nem abból következik, hogy ő Angyal Ádám. Mert ha abból következne, hogy Angyal Ádám, akkor legfel­jebb igazságtalan lenne, de nem rossz. Hanem abból követ­kezik, hogy Angyal Ádám az adott vállalati tanács által megvá­lasztott vezérigazgató. Tehát ő abban érdekelt, hogy ez a va­gyon azf a vállalatot erősítse. Eladja a hajógyárat, de azért adja el, hogy a befolyó 4-5 milliárd forint, amit tisztán hasz­nálni tud, megerősítse a másik hat gyárát, vagy ellenőrizetlen pénzügyi akciókba bocsátkozzon. Vagyis rossz helyre akarja befektetni. De miért akarja rossz helyre befektetni? Mert ő nem Angyal Ádámként tulajdonos, hanem vezérigazgatóként tulajdonos. Tehát neki ezt a vezérigazgatóságot kell erősíte­nie, és ez a lehető legostobább. Mert kapitalista logikája sincs, és hát persze a szocializmustól áll a legtávolabb. Szóval – minden szempontból őrület. De most ezen a sínen vagyunk. És ez egy borzasztó sín.

Tütő László: Sajnálom, hogy Lengyel Lászlónak és Varga Csabának már el kellett mennie, de azért reflektálnék néhány általuk felvetett dologra is. Lengyel László felvetette, hogy a kisközösségek partikuláris alkudozásában megy tönkre az or­szág abban az esetben, ha egy alulról szerveződő tömegde­mokrácián nyugvó önkormányzati megoldás jön létre.

Juhász Pál: Kemény vagyoni felelősség nélkül…

Tütő László: Ezt a megszorítást ő nem tette hozzá… Ez a kérdés kapcsolódik ahhoz is, amit Varga Csaba vetett fel, hogy az országban 3 millió olyan ember van, aki önkormány­zatra alkalmatlan, döntésképtelen, aki nem érdekelt a közvet­len demokratikus mechanizmusokban, nem tudja az önkor­mányzati technikát működtetni, és lényegében elitcsoportok manipulációinak lesz kiszolgáltatva. Erre a következőket vála­szolnám. Ha a dolgozók materiális, érdemi döntési jogokat kapnának, és beleszólhatnának például abba, hogy mi történ­jék a vállalatuknál, a jelenleginél kevésbé lennének az elitcso­portoknak kiszolgáltatva. Többször beigazolódott, hogy ami­kor az emberek – akármilyen felkészültséggel, iskolázott­sággal és tudattal – rákényszerülnek arra, hogy megpró­bálják védeni a saját érdekeiket, és megvannak a materiá­lis jogaik ahhoz, hogy saját vélt érdekeik képviseletében fel is lépjenek, akkor ideiglenesen számukra előnytelen döntéseket is rájuk lehet erőszakolni, vagy manipulációs technikákkal el lehet velük fogadtatni, de élve jogaikkal, előbb-utóbb fellépnek annak érdekében, hogy megvál­toztassák az általuk hibásnak tartott döntéseket. S eköz­ben olyan tanulási folyamaton mennek keresztül (mert rá­kényszerülnek arra, hogy ezen keresztülmenjenek), melynek következtében fokozatosan megszűnhet a feltételezett jelen­legi helyzet, hogy 3 millió ember képtelen a saját érdekeit kép­viselni. Egy ilyen típusú folyamat-a maga buktatóival, kocká­zatával együtt – a társadalom szerveződésének, működésé­nek a mostanitól egészen eltérő alakítását indíthatja be. És az a legfontosabb: az emberek ilyen együttműködéseiből egy más típusú integrációs mechanizmus alakulhat ki a társa­dalomban.

Kapitány Gábor: De ez csak akkor igaz, ha nem a „többségi elv" érvényesül, mert ha a „többségi elv" érvényesül, akkor az mindig alakítható úgy, hogy nem tudják ezeket az érdekeiket érvényre juttatni . . .

Tütő László: Minden valóságos önkormányzat feltételezi, hogy valamennyi csoport képviselheti az érdekeit, akár egy kisebbségi csoportról, akár egy szakmailag hátrányosabb helyzetben lévő csoportról van szó. Ezeken a súrlódásokon, csiszolódásokon keresztül kialakulhatnak azok a megoldá­sok, amelyek ugyan nem egyik napról a másikra, de a zsákut­cából kivezetnek…

Juhász Pál: Hadd tegyek egy technikai megjegyzést. Álta­lában az a fenyegetés, hogy a kisebbség a vagyonrészével együtt kiléphet, nem azt szokta jelenteni, hogy tényleg ki is lép a kisebbség. Azt jelenti, hogy a dolgoknak elébe mennek, és a többség méltányos megoldásra törekszik, hogy ne kerüljön szembe azzal a pénzügyi válsággal, ami a kisebbség kilépé­sével járna. És a pénzügyi válság megelőzése érdekében a többség tervei hirtelen átalakulnak egy méltányosabb megol­dás felé.

Kapitány Gábor: Visszautalva arra, amit korábban Varga Csaba mondott a hátrányos helyzetűek önkormányzat-képte­lenségéről. Ha a hátrányos helyzetűeknek megvan a vagyoni érdekeltségük, akkor ezt az eszközt ők is fogják tudni alkal­mazni, ha…

Juhász Pál: Úgy fogják tudni alkalmazni, hogy „ha nem tudtok nekem megfelelő munkát biztosítani, kiveszem a ré­szem, és akkor megnézhetitek magatokat"… mert egy kész­pénzhiányos világban ez ijesztő helyzet.

Tütő László: Tennék még néhány apróbb megjegyzést. Az egyik, hogy az eddigi beszélgetésben magántulajdon és tár­sadalmi tulajdon fogalma nagyon különböző jelentésekben került elő. Vagy nem tekintem társadalmi tulajdonnak azt, ami Nyugaton a direkt magántulajdont felváltotta, vagy az itteni ál­lami magántulajdont sem tekintem magántulajdonnak, hanem valamilyen értelemben módosult vagy tagadott formájának kell tekintenem. Én úgy gondolom, hogy sem azok a cso­porttulajdonok, amelyek Nyugaton működnek, sem az ál­lami tulajdon nálunk gazdasági értelemben nem a mono­polhelyzet tagadása, nem a monopoltulajdon megvál­toztatása – és ebben az értelemben nem társadalmiak.

Sok kis magántulajdonosnak az együttműködése még nem jelenti a monopoltulajdon kizárását. A másik: Lengyel László korábban kimondta, hogy a nemzeti tulajdon kategóriája, ill. gondolata problematikus, mert a döntő kérdés a világpia­con való megméretésnek a kérdése. Én nem látok itt áthidal­hatatlan problémát. Abban az esetben, ha a nemzeti tulajdont bérleti viszony formájában alkalmazzák, akkor a bérbevevő vállalkozói közösség éppen arra van rákényszerítve, hogy a piacon megméresse a maga teljesítményét: hogy tehát mind a külső, mind a belső piacon nyereséget produkáljon, mert eb­ből van közvetlen és hosszú távon haszna. Ez éppen nem a versengéstől és a világpiactól való elzárkózásnak az útja.

Kapitány Gábor: Korábban az önkormányzat több értelméről is szó volt. Most egy ideje a termelői-üzemi önkormányzat le­hetőségeiről beszélünk. De mit mondanak az önkormányzat hívei a helyi önkormányzás lehetőségeiről? A kritikák ezzel kapcsolatban arra irányultak, hogy a helyi közösség képes-e arra, érdekelt-e abban, hogy korrigálja saját hibás döntéseit?

Tütő László: Én úgy gondolom, hogy ha egy helyi közösség önkormányzati alapon működik, akkor amit más összefüggés­ben elmondtam, a hibás döntések korrigálásának lehetősége megvan. Juhász Pál független szakértőket tartott szükséges­nek ahhoz, hogy a konzerváló erők kiszűrhetők legyenek. Szerintem ez független szakértők nélkül is megoldható. Pél­dául mivel az önkormányzó testületnek a zsebére megy az, hogy például az iskola megfelelő módon működjön, ezért min­denfajta független szervezet létrehozása nélkül maguk az ér­dekeltek fognak fellépni annak érdekében, hogy a saját, opti­málisnak tekintett lehetőségeik valósuljanak meg: hogy ne a konzerváló erők, és ne a felülről rájuk oktrojált elemek érvé­nyesüljenek középtávon, hanem a minimális költségráfordí­tással a maximálisan előnyös megoldások alakuljanak ki.

Kapitány Gábor: Igen ám, de hogy érvényesül mindez, ha a piac öntörvényű totális rendszerként átfogja nemcsak a nem­zetgazdaságot, hanem az egész világot, s mint sokan meg­jegyzik, az önkormányzat, még ha elvben racionális is, nem tudhat beleilleszkedni egy tőle idegen rendszerbe, sem az ál­lamszocializmusba, sem a piacgazdaságba, de nem tud azoknak alávetve a maga törvényei szerint sem működni?

Tütő László: Valóban, azt szokták mondani, hogy önkormány­zati társadalom nem létezik, én viszont megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy piacgazdaság sem létezik. Olyan bürokra­tikus szabályozások, olyan monopolhelyzetek, olyan versenyegyenlőtlenségi feltételek, beavatkozások látszanak a mai világgazdaságban is és a nemzetgazdaságokban is, amelyek a piaci automatizmusból szervesen adódó áru-, pénz- és tőkeviszonyokat direkt módon korlátozzák.

Én úgy gondolom, hogy a piaci technikában mind az em­berek szükségletkielégítése szempontjából, mind pedig a gazdaságosság érvényesítése szempontjából óriási lehető­ségek vannak. Ahhoz, hogy a humán oldal felől megmutat­kozó igények és a gazdaságossági szempontok egyidejűleg érvényesülhessenek, két dologra lenne szükség. Egyrészt tö­rekedni arra, hogy a jelenleg bürokratikusán működő piac tisz­tábban, öntörvényű módon működjék, s az adminisztratív szabályozások jelentős része lehántolódjék róla, és valósá­gos versenynek a terepe legyen. Ne csak a monopolhelyzet­ből kiinduló keresleti-kínálati viszonyoknak és árképzésnek, hanem az áru, a tőke, sőt a szükségletek versenyeztetésének a terepe is. A másik, hogy ilyen piacgazdaság optimális mű­ködési feltételek esetén sem alkalmas a társadalom át­fogó integrációjára, mert egy társadalom totalitásának új­ratermelése nem fűzhető fel egyetlenegy szabályozó elv­re. Egy önkormányzati társadalomnak lehetősége van meg­határozni azt a területet, ahol a piaci versenyeztetés egyed­uralkodó szabályozó elv lehet. De lehetősége van meghatá­rozni azt is, hogy mely területek nem vethetők alá a tőke logikájának, vagy a piaci mozgás logikájának. Hogy bizo­nyos kulturális, egészségügyi, szociális kérdések nem bízha­tók pusztán a piac mechanizmusaira. Ebben az esetben olyan rendszer alakul ki, ahol az átfogó szervező elv az önkor­mányzó közösségeknek a törekvése, és az átfogó elvnek, tehát az önkormányzati elvnek alávetve határozódik meg az, hogy mely területen kell gazdálkodni a nyereségter­melés érdekében, hol kell a versenyeztetés technikáit ki­használni annak az érdekében, hogy a termelés maximá­lis legyen, a gazdasági hatékonyság érvényesüljön, és melyek azok a területek, ahol viszont egy más típus, egy humánusabb szempontokat, egy, a társadalmi újraterme­lés hosszú távú érdekeit érvényesítő szabályozás szük­séges, tehát bizonyos értelemben redisztribúciós technika al­kalmazása szükséges. Ebben az esetben mind a „redisztribú­ciós" terület, mind a totálisan piaci versenyeztetés területe alá van vetve az önkormányzati közösségeknek, ill. az önkor­mányzati közösségek nemzeti méretű hálózatának.

Kapitány Gábor: A jelenlegi körülmények között milyen felté­teleknek a belépése lenne szerinted szükséges ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működésbe léphessen?

Tütő László: Az utóbbi időkben az állam egy csomó olyan részfunkcióból kivonult – pénzforrások hiánya miatt -, ame­lyeket korábban ellátott. Azért teszi ezt, mert ezek vesztesé­ges funkciók. Az ország jelenlegi gazdasági helyzetében ezeknek a funkcióknak az ellátásába a tőke nem különöseb­ben kíván benyomulni. Tehát maradnak ellátatlan, „parlagon hevertetett" társadalmi funkciók, és maradnak olyan társa­dalmi rétegek, amelyek szenvednek ezeknek a funkcióknak az ellátatlansága miatt. Elsősorban az egészségügyi, oktatá­si, kulturális, szociális területek legkülönbözőbb formáira gon­dolok. Amikor arról beszéltem, hogy az önkormányzat kategó­riájával kapcsolatban döntsük el, hogy itt most az önállóság, önfinanszírozás, vagy pedig a kormányzás, a szabályozás ol­dalára helyezzük a hangsúlyt, akkor ebben a megkülönbözte­tésben az is benne volt, hogy sok olyan önkormányzati rész­megoldás létezik, amelyik materiális értelemben nem önkor­mányzat, hiszen a saját anyagi feltételeit nem biztosítja. A másik oldalon viszont azt lehet tapasztalni, hogy léteznek olyan messzemenően nem önkormányzati tevékenységek, hanem társadalmi össztevékenység formájában ellenszol­gáltatás nélkül végzett tevékenységek, amelyek kilépnek az állami szabályozás és a piaci szabályozás alól. Ezek a közös­ségi összefogás vagy kiscsoportos öntevékenység formájá­ban abba az irányba mutatnak, hogy kialakuljon egyfajta alul­ról történő lakossági vagy csoportkezdeményezés, amely területen erre igény van, mert hiány mutatkozik.

Úgy gondolom, hogy abban az esetben, ha az ilyen tí­pusú kezdeményezések jogilag legalizálódnak, tehát ha az állam nem csak kivonul bizonyos feladatoknak az ellátá­sából, hanem átadja a jogi lehetőséget, sőt, bizonyos ér­telemben átadja az erőforrásokat is, amelyekkel el lehet kezdeni egy önkormányzati szerveződést, akkor van esély arra, hogy kényszerpályán ugyan, de egy alternatív társadalomszervezési folyamat beinduljon, hogy az ön­szerveződésnek és az önszabályozásnak bizonyos mecha­nizmusai a legkülönbözőbb területeken kialakuljanak, ezek­nek egy hálózata létrejöjjön, és ez a hálózat – akár össznemzeti méretekben – össze is kapcsolódjon. Ha az emberek a most kialakult helyzetben nem akarnak a korábbi életle­hetőségeikről lemondani, akkor kénytelenek a saját lá­bukra állni, és kénytelenek maguk megoldani olyan fel­adatokat, amelyek megoldása nélkül életfeltételeik nin­csenek biztosítva.

1989 októberében, néhány héttel a tárgyalássorozat első szakaszának lezárása után beszélgettek lapunk munkatársai a „Nemzeti Kerékasz­tal" Harmadik Oldalán szerepelt Baloldali Alternatíva Egyesülés tár­gyalócsoportjának tagjaival: Drucker Györggyel, Kemény Csabával és Varjas Andrással.

Drucker György: A tárgyalásokat kezdetben nagyfokú homály és tisztázatlanság övezte, hiszen csak a későbbiek sorári ke­rült sor az alapvető tárgyalási tematika kidolgozására, illetve a játékszabályok megkonstruálására. A fő kérdés az volt, hogy hogyan és miképpen darabolhatok föl a megtárgyalásra ke­rülő problémák? Hogy számon kérhető mozzanata, vonzata legyen a tárgyalásoknak, a felek egyfajta biztosítékként igye­keztek minden kérdéshez jogalkotási konzekvenciákat keres­ni. A szabályok maguk semlegesek voltak, tulajdonképpen objektíve ugyanazt jelentették mindenki számára, csak a ta­pasztalatlanságunk, bizonyos fokig a naivitásunk miatt nem tudtuk kihasználni az esetek nagy részében, sem mint Harma­dik Oldal, sem mint BAL ezeket a lehetőségeket. Tehát nem arról van szó, hogy valamelyik fél a maga számára alkotta volna meg ezeket a tárgyalási szabályokat, hiszen többször előfordult az is, hogy például az EKA éppen a saját maga által megfogalmazott szabályok révén lett a sarokba szorítva.

Kérdés: Ti milyen mértékig vehettetek részt az előkészítő szakaszban?

Drucker: Mivel a Harmadik Oldalon belül csak a BAL tudott rö­vid időn belül előállni az alapvető kérdésekre vonatkozó el­képzelésekkel, így a mi képviselőink kezdettől fogva ott voltak és szerepet vállaltak már a politikai egyeztető tárgyalások elő­készítésének fázisában.

Lehet, hogy ügyetlenség, meg sok minden miatt, de elég nehezen indult az elején ennek a Harmadik Oldalnak a felállí­tása. Tudni kell ehhez, hogy úgy indult, hogy a SZOT rátenye­relt a gazdasági oldalra, a Népfront a politikaira. A SZOT egyedül akarta eljátszani a gazdasági tárgyalópartner szere­pét, maga mögé vonva még egy-két szervezetet, a Népfront pedig maga akarta képviselni minden egyes szakbizottság­ban azt a véleményt, amit a többiek kialakítanak. Tehát azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő integrálja az összes többi szer­vezetet, és azok gyakorlatilag az ő égisze alatt működnek. Ez elég kellemetlen volt, és sok csatát kellett vívnunk ellene. Ez párosult azzal, hogy a Népfront végül is képtelennek bizonyult a vállalt szerepkör, a politikai koordináló funkció ellátására a Harmadik Oldalon belül, amiben megegyeztünk.

Ami a másik két felet illeti, az elején az EKA igyekezett az egész tárgyalássorozatot a saját erejét demonstráló aktussá változtatni, minden szinten a tárgyalások teljes nyilvánossá­gát követelték valamilyen módon, míg az MSZMP inkább a plenáris ülésekre szerette volna a nyilvánosságot korlátozni.

Kérdés: A tárgyalások vagy munkabizottságok keretében volt-e módotok kifejteni a BAL azon álláspontját, hogy már a kérdések megfogalmazásának módjával sem tudtok elvileg egyetérteni?

Varjas András: Egy olyan helyzetben, amikor máról holnapra kell lépni, az éppen aktuális kérdéseket kell megoldani, azok­ra választ találni: kezelni kell az adósságállományt, meg kell szervezni a választásokat, jogi feltételrendszert kell teremte­ni, ilyenkor nem vethető fel a történelemkép kérdése, a problé­mák kezelésének szemléleti gyökereire vonatkozó elgon­dolás.

Ha elméleti kérdések egyáltalán előkerültek, akkor több­nyire mi vettettük fel ezeket, a többiek viszont a tárgyalások jellegéből adódóan ezt maximálisan redukálni igyekeztek. De meg ítélésem szerint az a fajta eltökéltség is hiányzott több tár­gyalófélnél, hogy a tárgyalások mindenképpen vezessenek valamilyen eredményre.

Kérdés: Például?

Varjas: Például a tulajdonátalakulás kapcsán a Harmadik Ol­dal fölvetette az olyan korrupciós jellegű tulajdonátjátszási ügyeket, amelyekkel már akkor is tele volt a közvélemény, amire az MSZMP azzal válaszolt, hogy honnan gondoljuk, hogy ezek az átalakulások korruptak? Mire mi azt válaszoltuk, hogy éppen erről van szó: a gazdasági tárgyalások megkez­désének pillanatától nagyon konkrét információkat kérünk a gazdasági átalakulásokról, azok jellemzőiről.

Kérdés: Ezt csak ti igényeltétek, vagy a többi fél is megfogal­mazta ezt?

Varjas: Ebben az esetben igen komoly szemléleti azonossá­gunk volt az EKA képviselőinek jelentős részével.

Kérdés: Volt érv arra, hogy miért nem adnak információt? Már a felvetést is elutasították, vagy csak kibújtak alóla?

Varjas: Mind a kettő volt. Egy esetben például az MSZMP-delegáció egyik tagja fölvetette, hogy elég volt ebből a bolsevista dumából, mert '87-ben, amikor a vállalatok jogkörébe került az intézkedés, akkor mindenki egyetértett azzal, hogy a köz­ponti hatóköröket kell redukálni, most pedig, amikor kijönnek a problémák, most mindenki elégedetlen. De azt is mondták, hogy ők nem nagyon látják át a folyamatot, tehát nincsenek in­formációik. Egyébként akkor éppen ott volt Tardos Márton, a Piackutató Intézet igazgatója, amely intézmény jelentős mér­tékben közreműködött és ma is közreműködik ezekben az át­alakulásokban. Ő végső soron jogilag védhető módon tagadta meg az információk kiadását, azt mondva, hogy ő szolgáltató intézmény, nem adhatja ki a megrendelőit, szerződésen ala­puló kötelmei vannak.

Egyébként az MSZMP delegációja többször fölvetette azt, hogy a kormányzat foglalkozni fog ezekkel a kérdésekkel, különböző időpontokat jelöltek meg, és aztán mikor túlmen­tünk azon az időponton, még mindig nem született döntés az adott ügyben, és legjobb tudomásom szerint ez mind a mai napig így van.

Drucker: Számomra váratlan volt, hogy sem az ellenzék, sem az MSZMP nem volt hajlandó egy önálló önkormány­zati törvénnyel foglalkozni, illetve elvi deklarációkon túl álta­lában nem óhajtott az önkormányzat kérdésével foglalkozni. Azt mondták, hogy ez majd a következő parlamentnek a dolga lesz. De az alkotmányozás során váratlanul kitágult az a kör, aminek a tartalmában a felek megegyeztek, és végül is a BAL álláspontjával egyezően került sor az állampolgári jogok és kötelezettségek újraszabályozására. És itt lehe­tett végül is a termelői önkormányzat kérdéskörét alkot­mányosan megjeleníteni. A területi önkormányzat kérdésé­ről az elején a szándéknyilatkozatokban végül is mindenki megemlékezett, de látni lehetett, hogy nagyon kevesen veszik komolyan. A meglepő az volt, hogy erre viszonylag hosszan kellett rábeszélni a Harmadik Oldal társszervezeteit is. Még a leginkább az Ellenállók, a Münnichesek és a Népfront volt haj­landó felvállalni ezt a kérdést, majd bizonyos habozás után a Nőszövetség. A DEMISZ viszont egy idő után elég keményei­lenállást fejtett ki, ők értelmetlennek találták, de nem érveltek különösebben a véleményük mellett. Az MSZMP-t úgy tűnt, nemigen érdekli ez a kérdés, bár hozzá kell tenni, hogy az MSZMPA mintha kizárólag csak a köztársasági elnökválasz­tás, illetve az elnöki intézmény léte és hogyanja érdekelte volna.

A mi fő problémánk – mint politikai küldöttségnek – az volt, hogy mi az egész tárgyalásra a gazdasági oldal miatt jöttünk el. És ha úgy tetszik, akkor kényszerűségből vállaltuk föl bizonyos fokig a politikai jogalkotási oldalt, és azért, hogy ha itt el tudunk valamit érni, avval megtámogassuk a gazda­sági oldalt. Ez következett abból a felfogásunkból is, hogy mi mint Baloldali Alternatíva, nem a hatalmi-politikai szférá­ban kívánunk tevékenykedni, hanem gazdasági jogokat védünk. A paradoxon az, hogy a politikai oldalon sikerült bizo­nyos pontokon megjeleníteni magunkat; a gazdasági oldal egész mechanizmusa viszont komoly nehézségekkel küzd.

Varjas: Nyilvánvaló, hogy a társadalomban politikai harc is meg gazdasági harc is folyik. Történelmileg szinte egye­dülálló helyzet áll elő Magyarországon, amikor két-három­ezer milliárd forintnyi tőkének, a nemzeti jövedelem, illetve a nemzeti összvagyon jelentős, a termelésben közvetlenül mű­ködő részének a tulajdonváltásáról folyik vita egyrészt, más­részt folyik egy konkrét intézkedési folyamat, amikor is a válla­latoknál rövid időn belül tulajdoni váltás következik be. Ezek­nek a folyamatoknak a kontrollja nyilvánvalóan nem egy szin­ten, hanem nagyon sok szinten kell realizálódjon; ez az egyik szint lehet a kerekasztal-megbeszélés. Ám a politikai elitek­nek nagyon erős visszacsatolásban kell állniuk azokkal a tömegekkel, akiknek az érdekeit képviselik: erre külön me­chanizmusok kellene hogy kialakuljanak, mert különben az egész végső soron egy újraosztozkodás feltételeit teremti meg. Most amikor ez az újraosztozkodás, a politikai hata­lom gazdasági hatalommá való konvertálásának folya­mata zajlik, fontos kérdés, hogy föláll-e egy olyan politikai és gazdasági erő, amelyik ezzel szemben valami mást tud mondani. Ebben a küzdelemben is nyilvánvalóan alapvető az önkormányzati formák lehetőségének biztosítása, és a tár­gyalások némi esélyt teremtettek arra, hogy ezek a szűk poli­tikai egyeztetések ne zárják ki eleve ezeknek az önkor­mányzatoknak a lehetőségét. Tárgyaló delegációnk minden tagja próbálta ezt a maga vonalán érvényesíteni, ami a politi­kai szinten annyiban sikerült, hogy az alkotmányba beleke­rült egy mondat ez ügyben. Ennek politikai és gazdasági sú­lya van. Mert amikor, mondjuk, egy csődben lévő gazdaság, egy csődben lévő konkrét üzem esetében, bizonyos munkás­tanácsok, vállalati önkormányzati formák alakulnak ki spontán módon vagy alapvetően kényszer hatására, akkor alkotmá­nyosan nem lehet lesöpörni ezeket a mozgalmakat. Ha nem kerülnek be ezek a passzusok, akkor az alkotmányjogra hivatkozva le lehetett volna őket söpörni, tehát akkor sokkal rosszabb alkupozíció alakult volna ki például egy adott üzem­ben. Nem szabad túlbecsülni ezt az eredményt, de mégis va­lami minimális eredmény, és úgy gondolom, hogy ha a BAL nem lett volna ott, akkor ebből az egészből nem lett volna semmi.

Drucker: Nem tudjuk mennyire reálisan, de elvileg azért egy sztálinista diktatórikus fordulat veszélye mindenképpen fenn­állt: az ez elleni fellépés mindenkiben benne volt. Ezek után azonban egy pluralista, valamelyest demokratizált forma kialakítása két irányba mehet végbe. Egyfelől egy olyan irányban, amire most azt mondjuk, hogy demokratikus szocialista irány, vagy pedig liberális polgári irányban, ahol a pluralizmus csak álcahálója egy monetarista fi­náncdiktatúrának. Amikor megindultak a dolgok, akkor még nem tudtuk sem azt, hogy az Ellenzéki Kerekasztal mennyire egységesen és milyen irányban tud fellépni, sem azt, hogy vé­gül is az MSZMP merre felé tudja és akarja magát elkötelezni.

Kétségtelen tény, hogy elment a liberális polgári alkotmány és a liberális polgári törvénykezés irányában.

Mi a politikai erőviszonyokat nem tudjuk megváltoztatni, sem a saját erőnkből, sem az alkotmányon keresztül, de amennyire tudtunk, lehetőséget teremtettünk az önigazgatás és más valóban demokratikus folyamatok, a tömegdemokrá­cia irányában ható elemek kibontására. Mi ezeket a folyama­tokat beindítani nem tudjuk, csak a feltételek megteremtésé­ben tudtunk valamicskét tenni.

Kérdés: Hogy értékelitek a többi tárgyalófél, elsősorban az MSZMP szerepét?

Drucker: Akkor sem és így utólag sem igen tudok kiigazodni abban a döntéshozatali folyamatban, amelyben az MSZMP tárgyalási pozíciói kialakultak. így csak mint tárgyalófél, tehát lényegében kívülálló tudom megítélni az ő tárgyalási straté­giájukat és taktikájukat. Rám olyan benyomást tettek, hogy a tárgyalások elején lényegében szó nélkül elfogadták az EKA feltételeit, ill. az ő általuk kínált tárgyalási alapokat, majd hoz­závetőleg egy másfél hónap múlva bizonyos kérdésekben be­keményítettek. Akkor ezt általában úgy értékelték, hogy „észre tért" az MSZMP, később viszont úgy tűnt, hogy ez a bekeményítés pl. a munkahelyi pártszervek vagy a fegyveres testületek kérdésében az mind csak ahhoz volt jó, hogy áttö­rést érjenek el a köztársasági elnök ügyében.

Visszatérve az önigazgatás kérdéséhez: erre Grósz Ká­roly a szándéknyilatkozatában még egyértelműen kitért, s azt vártuk volna az MSZMP-től, hogy fölvállalja ezt a kérdést. Ők azonban haboztak a merev elutasítás és a velünk szemben mutatandó bizonyos tolerancia között. A merev elutasítással egyértelműen csatlakoztak az EKA-hoz, ahol viszont nem minden szervezet képviselője állt elutasítóan a kérdéskörhöz, gondolok itt bizottsági szinten az MDF-re. És több más szer­vezetet is említhetnék, amely elvileg szimpatizált a gondolat­tal. Azonban a tárgyalások során mindenütt az SZDSZ és a FIDESZ kemény elutasító álláspontja érvényesült, amely szélsőséges liberális elgondoláson alapult, és önkor­mányzaton kizárólag a helyi területi önkormányzatot értette, de még inkább csak a parlamentális formákat. Kívülállóként úgy tűnt, hogy miután az ellenzék bizonyos fokig elfogadta az alkotmány preambulumszerűségének szövegében azt a megfogalmazást, hogy a Magyar Köztársaság fölvállal de­mokratikus szocialista értékeket, s ezt a tárgyalás során úgy tüntették fel, mintha ez az EKA nagy engedménye lett volna, ezek után a kormány, ill. az MSZMP hogy úgy mondjam „vi­szonzásképpen" sorozatosan az EKA-t támogatta azokban a kérdésekben, ahol az összeütközés az ellenzék és a Harma­dik Oldal között volt.

A termelői önigazgatás kérdése kifejezetten olyan kérdés volt, amiben az MSZMP-nek nem volt érdekeltsége, ezt min­dig is a Harmadik Oldal erőltette, és itt került például összeüt­közésbe az Ellenzéki Kerekasztallal. Vagy hogy egy másik kérdést mondjak, a magukat nem pártként definiáló társa­dalmi szervezetek jelöltállítási joga szintén olyan kérdés volt, ahol teljes nézetazonosság volt az ellenzék és az MSZMP kö­zött. Szemben a Harmadik Oldallal. A tárgyalások vége felé, amikor az EKA-n belül az MDF vette át a vezetést, különben is volt olyan érzésem, hogy a két fél vezetői folytatnak egyezte­téseket.

Kérdés: A külön, tehát nem a kerekasztalnál lefolyt megegye­zésekről tájékoztatták a tárgyalófelek mindegyikét, vagy eze­ket csak sejteni lehetett?

Drucker: Nem, ezt meg is mondták, egy alkalommal pedig ma­gam is tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik az egyik középszintű ülés napirendjét készítette elő, és ott az EKA és az MSZMP képviselője már tudott erről, csak én, ill. a Nép­front képviselője voltunk váratlanul „fait accompli", kész té­nyek elé állítva, mert volt egy olyan előzetes egyeztetés, ami­ről mi nem tudtunk.

Kérdés: Lehet úgy fogalmazni, hogy ezek a hátsó traktusbéli megegyezések elsősorban az MSZMP és az EKA szervezetei között folytak, vagy más felállás is előfordult?

Drucker: Egészen biztosan kellett hogy folyjon, és mondjuk a DEMISZ elnöke esetében gyanítom, hogy ő az MSZMP küldöttségi álláspont egyfajta miniatürizált változatát képviselte a Harmadik Oldalon belül, és egyfajta egyeztetést lehetett látni – vagy mondjuk inkább bizonyos fajta kompromisszumkötést, ami nagy valószínűséggel nem a tárgyalóasztalok mellett ala­kult ki – nem az EKA egésze, hanem az MDF és az MSZMP között is.

Kérdés: Van olyan vélemény, amely szerint az egész kerek­asztal végső soron főként az EKA érdekeit szolgálta; a kezdet­ben kis létszámú szervezeteket itt, az országos nyilvánossá­gon keresztül tulajdonképpen a hatalmon lévő párt „hozta fel" országos tényezőkké.

Drucker: Arra a kérdésre válaszolva, amit föltettél, hogy tehát az MSZMP nem adott-e a kelletnél nagyobb segítséget annak az ellenzéknek, amely a saját súlyánál fogva elenyésző lenne; én azt mondom, hogy ez nem igaz. A helyzet egyszerűen nyil­vánosságra hozta, felszínre hozta és artikulálta a valós viszo­nyokat, nevezetesen azt, hogy az MSZMP burkában eddig is egy SZDSZ-es gazdaságpolitika, jogpolitika stb. érvényesült.

Kemény Csaba: Szerintem azért jogos a felelősség kérdését ezzel kapcsolatban felvetni, mert a párt előtt azért ott állt egy olyan lehetőség is, hogy valóban minden árnyalatú balol­dali erővel fogjon össze, és egy baloldali fordulatot érjen el – nem teljesen az ellenzék nélkül, de nem ilyen formában legalizálva az ellenzéket, ahogy tette. Ezért én ezt a kérdést nagyon jogosnak érzem, s lehet, hogy történelmileg negatí­van fogjuk majd a történteket értékelni. Egy azonban kétség­telen, a tárgyalások során lehetővé vált, hogy élesen kijöjje­nek az ellenzéki pártok közötti ellentétek is.

Drucker: Ha egy kicsit durván fogalmazok, akkor arról van szó, hogy kiderült az, hogy az ellenzéknek vannak ugyan kon­cepciói arról, hogy ki milyen tisztséget akar betölteni, de jóval kevésbé van koncepciója arról, hogy milyen társadalmi-politi­kai alternatívát jelent. A szakmai alternatíva önmagában nem politikai vagy társadalmi alternatíva. Azt kell mondani, hogy egy kézen meg lehet számolni azokat a javaslatokat, amelyek szakmai értelemben alternatívát jelenthetnek, de ezek sem állnak össze az ellenzék vagy akár valamelyik párt egységes koncepciójává.

Az is érdekes kérdés, hogy az Ellenzéki Kerekasztal szel­lemileg domináló irányzatánál, nevezetesen egy szabadde­mokrata-liberális felfogásban hogy zajlik az le, hogy megjele­nik mondjuk a valóságos politikai termelési demokrácia köve­telményrendszere, és a valóságos esélyegyenlőség feltétel­rendszere, ugyanakkor ezt háttérbe szorítják saját politikai ér­dekei, ahol is már csak a liberális alkotmányos formák és csa­kis a steril piacgazdaság megteremtésében tudják önmagu­kon belül is megtalálni a konszenzust, és ezzel tartják célsze­rűnek a fellépést a nagypolitika színpadán.

Varjas: Pillanatnyilag ezek a tárgyalások jelentős részben egyik modellmásolástól a másik modell másolásának legegy­szerűbb elméleti formái között oszcillálnak, ehhez képest a magyar társadalom – amely a világgazdaság perifériájához, félperifériájához tartozik, s amely körül világpiaci tendenciák működnek nagyon brutálisan – rá fog arra kényszerülni, hogy nem magyar méretekben sajátos, de mindenképpen új típusú megoldások jelentsék számára az egyetlen lehetőséget, mert minden más, követő modell eleve perifériára szorítja ezt a társadalmat.

*

A fenti beszélgetésre 1989 novemberének elején került sor. Ezt köve­tően azonban változás állt be a Baloldali Alternatívának a kerekasztal-tárgyalásokhoz való viszonyában. 1989. november 10-i egyeztető bi­zottsági ülésüket követően az alábbi nyilatkozatot bocsátották az Or­szágos Sajtószolgálat rendelkezésére:

A politikai tárgyalások első, közvetlenül intézményi megoldáso­kat célzó szakaszának lezárása után – minden deklaráció ellenére – a tárgyalási szándék megszűnését érzékeljük. Úgy ítéljük meg, hogy-a lehetőségek mértékében – együtt tudunk működni a demokratizáló­dás, a békés politikai átmenet elősegítésében. Látnunk kell azonban, hogy az MSZMP állampárt jellegének megszűntével és az EKA által képviselt eredeti politikai szövetség felbomlásával új helyzet jött létre, s így a tárgyalási alapmegállapodás hatályát vesztette. Az MSZMP he­lyére lépő utódpárt ma különböző törekvések alig rendezett halmaza. Az EKA-nak még a megállapodásokat aláíró szervezetei közt is akad olyan, amely aláírásának semmibevételével politizál. Egyre nyilván­valóbb, hogy a résztvevők többsége inkább a választási harc előcsatározásának, semmint a „nemzeti egyeztetés" fórumának tekinti a tár­gyalásokat. Ezek az erők elérték céljukat: jogilag rendezett keretek közt kerülhet sor a hatalmi pozíciók újrafelosztására.

Az ország lakosságának életét közvetlenül meghatározó gazda­sági helyzet viszont hétről hétre romlik, a reális kiút reménye nélkül. Az emberek zöme – nem indokolatlanul – úgy érzi, kilátástalanul viseli a válság terheit.

Ehhez képest az MSZ(M)P-nek a gazdasági tárgyalásokért fele­lős, valamint a gazdaságirányítási kormánytisztségeket betöltő poli­tikusainak a klikkje nem megegyezésre, hanem egy, a kevesek érdekét szolgáló neokonzervatív, monetáris gazdasági diktatúra megalapozá­sára és propagálására törekszik. E kérdésekben az EKA még megosz­tottabb, mint a politikaiakban, de ha egységre jut, úgy álláspontja rendszerint egybeesik a kormányzatival. S immár egyetértésben vetik el az Ellenzéki Kerekasztal kisebbségben maradt harmadik utas kon­cepcióit, az MSZ(M)P egyes köreiben, illetve a Harmadik Oldal több­ségében képviselt szocialisztikus alternatívákkal egyetemben. Ráadá­sul a gazdasági bizottságok munkájának – miután itt a politikai oldal­nál is látványosabban csak egyes kormányzati szervek lépnek fel az „MSZP képviseletében" – kötelezettségvállalás lehetősége híján sem­miféle kézzelfogható eredménye nincs, és nem is lehet.

Továbbra is valljuk, hogy a politikai és a gazdasági válság csak együtt kezelhető és oldható meg. Erre azonban nincs már esély a háro­moldalú egyeztető tárgyalásokon, ennek jelenlegi formája értelmét és hitelét egyaránt elvesztette. Egyébként pedig nem kívánunk egy törne­ges elnyomorodáshoz és dolgozói kiszolgáltatottsághoz vezető gazda­sági diktatúra látszatdemokráciával való leplezéséhez hozzájárulni. Ezért a BAL – az általa aláírtak tiszteletben tartásával – a továbbiak­ban nem vesz részt a politikai egyeztető tárgyalásokon.

Ugyanakkor a BAL Egyeztető Bizottsága ma még inkább úgy lát­ja, hogy a magyar társadalom széles köreinek létérdeke a hazug mó­don csodaszernek kikiáltott, egyoldalúan és szélsőségesen konzervatív – módszereiben sztálinista – reformdiktatúra elutasítása, és valódi tár­sadalompolitikai alternatívájának kidolgozása, megvalósítása. Ennek az alternatívának a képviselete összefonódik a társadalmi önkormány­zatok szerepének elismerésével, a pártpolitikai elitek alkudozásának elvetésével, a hatalmi aspirációktól mentes társadalmi szervezetek erősítésére és összefogására irányuló törekvésekkel.

Új szövetséget ajánlunk mindazoknak, akiknek a „közösségi tu­lajdon hatékony, új formáinak kialakítása" és a „nép önigazgató vá­gyainak beteljesítése" nem üres hivatkozási alap. A Harmadik Oldal létrejötte és kialakuló együttműködése fontos, de nem elégséges lépés ebbe az irányba. A BAL megerősíti azt a szándékát, hogy keresse az együttműködés új módjait, s erre szólítja fel az összes, valóban de­mokratikus ellenzéki szervezetet.

Grigorij Pomeranc, a ma hetvenegy éves szovjet-orosz esszé­író – mint maga a korszak is, amelyben felnőtt – későn (persze nem véletlenül éppen mostanában) válik ismertté Kelet-Euró­pában. Pedig éppen a szocialista hagyomány ápolása diktálja, hogy ez a még a 70-es években is csak szamizdatos szerző Ma­gyarországon is „bemutatkozzék". Pomeranc azon gondolko­dók közé tartozik, akik – Szolzsenyicinnel ellentétben – elke­rülték az orosz nacionalizmussal való „szövetséget", de a tekintélyuralmi hatalommal való flörtöt is elutasították. Megtar­totta szellemi önállóságát, nem adta föl azokat a hagyományo­kat és értékeket, amelyek még az orosz forradalom méhében születtek. A „sztálini" generáció azon képviselőinek egyike, akik fiatalon felismerték elmélet és gyakorlat, szocializmus és „sztálinizmus" végzetes szembekerülését. Pomeranc alább kö­vetkező írása a jelzett nemzedék egyik tipikus értelmiségi kép­viselőjének érzelemvilágát tükrözi, „műfaja" szerint szubjek­tív vallomás; mégis, sőt: éppen ezért jellegzetes, autentikus kordokumentum.

*

Körülbelül 1936-ban (vagy 1937 elején) lehetett, hogy anyám váratlanul megkérdezte: „Grisenyka, ez tényleg szocializmus? Ez az, amiért az emberek vállalták a kényszermunkát és az akasztófát?"

Magabiztosan válaszoltam (nemrég tanultam meg és vizs­gáztam belőle kitűnőre): „Persze! Hiszen nálunk a termelőesz­közök társadalmi tulajdonban vannak."

S abban a pillanatban a mellkasom közepén lévő pont ezt sugallta: „Hazugság!" Természetesen nem verbálisan, hanem a hazugság eltéveszthetetlenül világos, egyértelmű megérzése ré­vén. Figyelemre méltó egy pont az ott, a mellkas közepén. In­diában csakra a neve.

Azóta több mint ötven esztendő telt el, és a csakra sokszor jelzett. (Hol az igazságot, hol a hazugságot éreztem meg.) Meg­győződtem róla, hogy a csakrának mindegy, hogy azt mond­ják-e, kétszer kettő négy, vagy azt, hogy kétszer kettő öt. És ha azt mondják, hogy a tehenek repülnek, akkor sem reagál. A csakra kizárólag a szívünket érintő igazságra vagy hazugságra figyel. S akkor, 1936-ban a csakra arra figyelmeztetett engem, hogy a szocializmusa szívünket érintő tartalommal bíró szó, ám az általam megtanult definíció tartalma nem igaz.

Elkezdtem töprengeni, és két vagy három év múltán a kö­vetkező eretnekséget gondoltam ki: „Nálunk nincs szocializ­mus: a munkások és parasztok rosszabbul élnek, mint 1927-ben". Ezt a kijelentésemet feljegyezték, s bekerült az „Örökké őrzendő" feliratú dossziéba, és 1949-ben (vagyis egy évtizeddel később) a fejemre olvasták, s ezért (meg néhány ehhez hasonló­ért) azt kaptam, ami akkoriban az ilyesmiért járt.

Ha negatív értékítéletemet pozitívra fordítjuk, akkor a szo­cializmus – olyan társadalom, amelyben a munkások és pa­rasztok jól élnek. Ez nem nagyon elmés, sőt naiv, húzzák el a szájukat a skolasztikusok; ám a csakra nem tiltakozott. Akárhogy is: ez nem hazug állítás. Abban a logikailag pontos definí­cióban pedig volt valamiféle hazugság. Azért, mert az a mere­ven egyértelmű definíció nem tartalmazta az emberi élet minő­ségét. És Sztálin a maga vaslogikájával tudatosan hagyott ki minden emberit, emocionálisát, eleve megfosztva érveiktől azokat az ellenfeleit, akik nem értettek egyet azzal a tervével, hogy a szocializmus egy országban épüljön fel.

Amikor a 20-as években erről vitáztak, Kari Radek ostobá­nak, scsedrininek nevezte Sztálin elképzelését, és azt javasolta, hogy ha már ide jutottunk, épüljön fel a szocializmus egy kor­mányzóságban, vagy egy járásban (mint a Csevengurban).^I A szocializmus egy országban történő felépítésének tervét Ra­dek ma csevenguri ötletnek nevezné.

A szocializmus alapja a társadalmi tulajdon. A trockisták ezt jól megtanulták. De azzal nem értettek egyet, hogy az állami tulajdon az társadalmi tulajdon – s ez a dolog lényege. Szocia­lizmus hadsereggel, rendőrséggel, felderítéssel és elhárítással, börtönnel és munkatáborokkal a józan ész megcsúfolása, fából vaskarika volt a szemükben. Az eretnekek nem az iparosítás le­hetségességében, hanem egészen másvalamiben kételkedtek. Sőt, nem is kételkedtek, de bizonyosak voltak abban, hogy az a társadalom, amelyben börtönök vannak – nem szocialista. Az osztálynélküli társadalom az osztályharc befejezését jelenti. Osztálytársadalmakban lehetséges mind szorosabbra és szoro­sabbra fogni a gyeplőt. Ám az eretnekek úgy vélték, hogy egy ilyen társadalom nem szocialista. Romantikus elképzeléseik voltak a szocializmusról. Trockij például úgy gondolta, hogy a szocializmusban az átlagember eléri Goethe és Arisztotelész színvonalát. Ez furán hangzik, de aligha furábban, mint Lenin szavai, miszerint a szocializmusban az aranyból nyilvános il­lemhelyeket csinálnak majd. Ezekben a túlzásokban az a meg­győződés élt, hogy a forradalom utáni élet nagyságrendekkel lesz jobb minőségű, mint a forradalom előtti. Különben mi szükség van áldozatokra? Bjelovnak nincs igaza, amikor Sztá­lint trockistának nevezi. Lenin és Trockij sokkalta közelebb van egymáshoz, mint akár Lenin, akár Trockij Sztálinhoz.

Ellenérvként felhozható, hogy a romantikus túlzások meg­tagadása történelmileg elkerülhetetlen volt. Csakhogy tagadni többféleképpen lehet. Kolumbusz is romantikus volt. A feladat, amit maga elé tűzött – Nyugat felől hajózni Indiáig – az ő idejé­ben fantasztikus volt. Útközben azonban felfedezte Amerikát. A romantika, az utópia lelkesít útra kelni, s útközben az emberek felfedezhetnek valami valóságosat. Egyesek az Antillákat, má­sok – a CULAG-ot. Sok olyan forradalom volt, amely a képze­letbeli Indiába vezető úton reális Amerikát fedezett fel. (Például a királyi önkény elől továbbmenve a jogrendet.) Nálunk ezeket a lehetőségeket a NEP fedezte fel. Sztálin azonban felszámolta a NEP-et, és az ugrjum-burcsejevszkiji szisztéma zsákutcájába kergette az országot.^II

A lágerviták során és később is (a pangás éveiben felnőtt fi­atalokkal beszélgetve) találkoztam azzal a meggyőződéssel, hogy másként nem is történhetett, hogy a forradalmárok eszmé­nyei – öncsalások, a libidó racionalizálása (a hatalom bujasá­ga), hogy az okos forradalmárok abszolút hatalmat akartak és el is érték, az ostobákat meg kivégezték. Ez a nézet jól meggyöke­resedett a pszichoanalízisben (minden magasabbrendű motí­vum alacsonyrendűvé degradálódik).

Én egy másik elmélet híve vagyok, azé, amit Dosztojevszkij fejt ki A félkegyelműben. Keller főhadnagy, amikor arra készül, hogy meggyónjon Miskin hercegnek, s már ömlenek a könnyei, hirtelen arra gondol, ne kérjen-e a vallomás után százötven ru­belt kölcsön? Beismeri Miskinnek ezt a „kettős gondolatot", és megkérdi, nem aljasság-e? Miskin nem tartja annak, azt mond­ja, egyszerűen találkozott a két gondolat. Mi több, Miskin még azt is mondja, hogy ez vele is megesik, vagyis nem egészen . . . A herceg nem fejezi be a mondatot, de érthető, hogy nemes, ön­zetlen felbuzdulás ritkán fordul elő úgy, hogy ne tapadjon hozzá valami. Kommentárja ennek a beszélgetésnek egy másik teória, amit Mitya ad elő, a Karamazovokban, amikor Aljosa fi­vérének gyón. Minden lélekben Isten küzd a Sátánnal, össze­csap a Madonna ideálja Szodomával. A sötétség tökéletes ural­ma, mint Szmergyakov lelkében (és Sztálinéban) – nagyon ritka, szélsőséges eset. Még Lebegyev, még Keller lelkében is marad valami szent. A magasztos nem degradálódik alantassá. A ma­gasztos és az alantas, a fény és a sötét állandó harcban állnak.

Ebből a szempontból (amitől – így igaz – maga Doszto­jevszkij is eltekintett, amikor elragadta a polémikus hév) ostoba­ság a forradalmárokat Lebegyev és Keller alá rendelni.¹ A „szo­cializmus" a legbecsvágyóbb, a legkiégettebb cinikusok szá­mára is szent szó maradt. Azért folyt bennük a harc, azért küz­döttek, hogy komolyan vegyék az eszméket, hogy becsületesen igyekezzenek megvalósítani azokat, nem pedig azért, hogy fel­cseréljék valami könnyen elérhetőre- megőrizve a régi elneve­zést.

Ezért került ellenzékbe Sztálinnal szemben minden bolse­vik forradalmár. Egyesek hamarabb (Trockij). Mások később (Zinovjev). Megint mások még később (Buharin)." És voltak, akik nagyon későn (Kirov, Ordzsonikidze). Mindazok, akik számára a „szocializmus" szó megőrizte szívet érintő tartalmát, elpusz­tultak, mert megpróbáltak szembeszállni Sztálinnal.

Amikor elkezdték kötőjellel írni: „trockista-buharinisták" (gazemberek, gyilkosok, spionok), akkor ebben az írásmódban, a különböző eszmei áramlatok összevonásában volt sajátos (er­kölcsi) igazság. A trockisták fanatikusabbak voltak, a buharinisták józanabbak. De ezeknek is, azoknak is voltak elveik. A fana­tizmus egyébként részben életkori jellegzetesség. 1918-ban a kommunizmus eszmei tisztaságának Buharin volt a legmegveszekedettebb fanatikusa. Trockij akkor mérsékeltebb álláspon­tot képviselt: idősebb és tapasztaltabb volt. Buharin azt írta, hogy amennyiben megkötik a szégyenletes breszti békét, a szovjethatalom teljességgel formálissá válik, másként fogal­mazva, számára a szovjethatalom elvesztette volna szívet érintő tartalmát. Lenint ez felháborította, és gyakorlati szempontból igaza volt: kompromisszummentés politika nincsen. De Buha­rin tévedése nemes volt: úgy érezte, ha sorra kompromisszumo­kat kötnek tekintettel a körülményekre, akkor az eszme teljes­séggel értelmét vesztheti . . . Bizonyos szemszögből igaz ez is. Aztán változott a szereposztás: Buharin védeni kezdte a módos parasztsággal kötendő szövetséget, a trockistákat meg (akik kö­zött igen sok volt a fiatal) felháborította, hogy Buharin eltér az eszmei tisztaságtól. És még egy – szerintem sokkal fontosabb – dolog háborította fel őket: az apparátus kialakulása, az „appa­ratcsikok" befolyásának növekedése; ők ültették át a gyakorlat­ban, a Politbüro politikáját, és fütyültek a párt egészére.

* * *

1949-50-ben húsz-harminc idős forradalmár társaságába ke­rültem, akik már letöltötték a rájuk kiszabott időt a lágerben, majd miután szabadultak, újból letartóztatták őket, nehogy ide­gen elemek piszkítsák be Moszkvát. „Repetálóknak" nevezték őket. Voltak ott eszerek, anarchisták meg egy cionista és egy dasnak.^III Ezek az emberek tűzön-vízen túljutva is megőrizték világnézetüket; volt ebben valaminő etikai báj – a tisztaság bá­ja. Erőteljesen különböztek a többi őrizetestől, akik, noha sem­miféle világnézetük nem volt, mégis a Malája Ljubljanka bör­tönbe kerültek. S később, amikor megismerkedtem az illegális bakui bolsevik párt legendás személyiségével, Olga Grigorjevna Satunovszkajával, őt is ugyanezért éreztem elbűvölőnek. Lehetséges és szükséges is bírálni a forradalmárokat, amiért túl sokat engedtek meg maguknak, csakhogy nem anyagi privilé­giumokért tették. Ha tévedtek, akkor szívük türelmetlensége okán. S az én szememben ez fontosabba párt- és frakciókülönb­ségeknél.

Megrázó olvasmány volt számomra Rjutyin levele a párt­hoz. Ez a politikai dokumentum, amit egy „proletár-értelmiségi" írt minden művészi ambíció nélkül, egyenértékű a méltóságteli klasszikus alkotásokkal. Minden sora olyan ember szívéből fa­kad, akinek stílusát a kétségbeesés teszi hatalmas erejűvé. Ha­nem Rjutyin legfontosabb tézise Trockijtól származik:

„A pártapparátus a párton belüli harc során, miközben egy­más után szakította le a vezető csoportokat, önmozgó erővé nőtte ki magát, amely a párt felett áll, és uralkodik azon, erősza­kot téve annak öntudatán és szabadságán" (Lityeraturnaja Ga­zeta, 1988. 26. szám).

Ha úgy látom ezt a szöveget, hogy nem ismerem a szerzőt, habozás nélkül azt mondom: ez Trockij. A trockista propagan­dában központi helyet foglaltak el az apparatcsikok elleni éles támadások. Körülbelül tízéves lehettem, amikor már fújtam egy tréfás verselményt, amelyben Trockij mint Kurbszkij^IV beszél, s az „apparátcsik-had" áhítatosan hallgatja. Az azóta eltelt hatvan év alatt a verset elfelejtettem, de arra, hogy az „apparátcsik-had" kifejezés szerepelt, emlékszem. Az „apparátcsik" Trockijtól származó szó.

Miért támogatta Buharin, Rikov, Tomszkij (és valószínűleg Rjutyin is) az apparátcsikokat? Miért szavaztak „igennel", ami­kor azokat a kommunistákat, akik kitartottak az önálló véle­ményhez való joguk mellett, és amellett, hogy eszmeileg és mo­rálisan sem kötelező alávetni magukat a többségnek, börtönbe zárták? Miért csak akkor kaptak észbe, amikor a Sztálinnak en­gedelmes apparátus száznyolcvan fokos fordulatot tett, és olyan kalandorpolitikába fogott, amelyhez képest a trockisták tervei gyermekded gügyögések?

1932-ben már késő volt. 1924-ben – ha teljesítik Lenin vé­gakaratát – megállíthatták volna Sztálint. Nehezebben, de meg­állíthatták volna 1927-ben, ha megvédik a trockisták és zinovjevisták kisebbségi véleményhez való jogát, azt, hogy kitarthassa­nak nézeteik mellett. Ha létezik a párton kívüli demokrácia, ak­kor nem kockáztatnak olyan nagyot a trockizmus átmeneti győ­zelme esetén. Az egyik kongresszus elfogadta volna a kulákok elleni támadás programját, s a következő leállította volna. (Ahogy ez a munkahadseregek esetében történt.)

Annak a szisztémának a megőrzése, amely lehetővé teszi a hibák bírálatát, fontosabb, mint bármely határozat, függetlenül attól, hogy az helyes vagy helytelen. 1932-ben ez a szisztéma már nem létezett. Csak a politikai foglyok börtönébe lehetett ke­rülni a vezekelni nem hajlandó trockistákkal egyetemben. (Ha Satrov helyében lennék, bizonyosan írnék egy jelenetet, amely­ben Rjutyin és Rakovszkij találkozik.)

Trockijt és a trockizmust akkora ködbe borították, hogy a realitás alig kivehető. Az első lépés a tisztánlátás irányába a két jelenség – Trockij és a trockizmus – szétválasztása. Amennyire meg tudom ítélni, 1923-ig nem létezett trockizmus. Létezett Trockij, a Munkásküldöttek Első Tanácsának (Szovjetjének) le­gendás szónoka (1905); létezett Trockij, aki mindenkit iparko­dott kibékíteni mindenkivel, s ezért került összeütközésbe Le­ninnel, aki makacsul ragaszkodott egy önálló bolsevik párt megalapításához. Létezett Trockij, a matrózgyűlések bálványa, a Vörös Hadsereg szervezője, a kérlelhetetlen, a falhoz állító, aki mind szorosabbra igyekezett fogni a gyeplőt, és kirázni a szuszt a szakszervezetekből (1917-1922).

De még ez a Trockij sem volt trockista. Nézeteltérései Le­ninnel kizárólag a taktikára vonatkoztak, és gyorsan elsimultak. Közvetlenül a kronstadti lázadás előtt Lenin támogatta Trockij indítványát a munkahadseregeket illetően. A kronstadti lázadás után Trockij támogatta Lenin NEP-tervét. És azt, amit Trockij 1920-ban írt a proletárdiktatúráról, írhatta volna Lenin is. (Lásd: Isszkusztvo Kino, 1988/6).

A trockizmus az árnyékkal, a gyanakvással kezdődött. Le­nin halálos beteg lett, és a Politbüro megijedt egy új vezér gon­dolatától. Trockij még nem kezdett harcolni az első helyért (nyilván úgy vélte, harc nélkül is az övé lesz). De Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Rikov, Tomszkij megijedtek az egyszemélyi diktatúra árnyékától, és hogy elkerüljék, Sztálin nyakába borul­tak. 1926-ban Zinovjev, miután hoppon maradt, elmesélte Trockijnak, mi is történt. A Politbüro Trockij betegágyánál gyűlt össze (ő is feküdt: vadászat közben megfázott), de titokban már mindent eldöntötték előre, Trockij pedig soha nem volt képes érvényesíteni az akaratát. Hát akkor lett trockistává. Akkor ke­letkezett a trockizmus – a párton belüli demokráciáért, a szo­cialista eszme tisztaságáért, az agresszív falusi politikáért folyó paradox módon összefonódó harc – no és végül a harc Trockij, „a világ proletariátusa vezérének" személyes karizmájáért. (Hí­vei számára ez szinte Trockij kötelező rangja, valahogy úgy, mint a „mindén idők és minden nép legnagyobb lángelméje".)

Utólag úgy tűnik, egy gonosz szellem szándékosan megza­varta Zinovjev, Kamenyev, Buharin ítélőképességét, és úgy ve­zette őket, mint Oidipuszt a végzet: minél elszántabban mene­kült Oidipusz az apagyilkosság elől, annál elkerülhetetlenebbé tette sorsa beteljesedését. Ez már nem is Satrov-dráma, hanem Shakespeare három boszorkánya, vagy a felbőszült istenek.

Van itt, ami mindörökre titok marad. De a titok egy darab­kája fedetlen, s elegendő egyetlenegyszer rámutatni, hogy min­denki felismerje. Mert mindannyian tudjuk, csak nem gondol­tunk bele:

A párt és Lenin ikertestvérek. (Ki ér többet történelem

-anyánknál?)

Azt mondjuk – Lenin, azt értjük ezen – a párt. Azt mondjuk

– a párt, azt értjük ezen – Lenin.

[Majakovszkij: Lenin (nyers ford.)]

A bolsevikok – leninisták. Ésez minden más párttól megkü­lönbözteti őket. A mensevikek nem martovisták vagy plehanovisták. Függetlenek. És az eszerek is önállóak. Marija Szpiridonova rendkívüli erkölcsi vonzerővel bírt (erről egy öreg munkás mesélt nekem, aki 1905-1906 között találkozott vele a Butirki börtönben), ámde az eszerek soha nem voltak szpiridonovisták, vagy mondjuk csernovisták. A bolsevik párt olyan párt volt, amely vitathatatlan vezérrel bírt. S amikor a vitathatatlan vezér agyvérzést kapott, olyan kérdés merült fel, amilyenre egysze­rűen nem kerülhetett volna sor egyetlen más típusú pártban sem: ki lesz a következő vitathatatlan vezér?

Elkezdődött a két karizma harca: a népgyűlések szónokai (Trockij, Zinovjev) és a szófogadó és hajlékony apparátus által teremtett pozíció-karizma között. A forradalom hozzászoktatta az embereket a gondolathoz, hogy a vezér jó szónok, aki köz­vetlenül, személyesen vívja ki a tömegek támogatását. Ezért Sztálintól – aki nagyon rossz szónok volt – senki sem félt. Lépés­ről lépésre erősítette hatalmát, az apparátus hatalmát.

E folyamat közben a demagógok – hatalmuk-csappant – a demokrácia védelmezői lettek.

A trockizmus első aktusa a demokratikus centralizmus platformjának megteremtése, igen erős nyomatékkal a „demok­ratikus" szón.

A 20-as évek párton belüli harcainak tragédiáját az okozta, hogy azok az emberek, akik erőteljesen követelték a demokrá­ciát, minden egyes kommunista jogainak védelmét, nem érzé­kelték eléggé a falut, s csak tartaléknak, a szocializmus építése nyersanyagának tekintették. Azok viszont, akik közel álltak a néphez, könnyen belementek az egyéni jogok feláldozásába. Aligha mondhatjuk, hogy napjainkra ez a két frakció eltűnt. Fa­luról jött íróink harcolnak talán az emberi jogokért? A másként gondolkodók közel állnak talán a muzsikhoz? Oroszország tör­ténetének minden korszakában új köntösben jelentkezik ez az ellentét. . .

Nem egyszerűen a jó és a rossz vált szét. Ha a gazdaságpo­litikát tartjuk a legfontosabbnak, akkor a buharinisták hősök, a trockisták gazemberek. De ha a demokrácia megőrzését és fej­lesztését tartjuk annak – legalább pártkereteken belül – akkor fordítva van. Kamenyev egyenesen a többpártrendszeres de­mokrácia híve volt. Ezt Jakubovics² mondta el nekem.

1925-ben Trockij megkérdezte Buharint: „Miért nincs a pártban demokrácia?" Buharin így felelt: „Mert félünk magá­tól". (Ezt Trockij Életem című művéből idézem, aminek egy francia nyelvű kiadását sikerült elolvasnom valamikor.) Gyöke­restől irtották ki a demokrácia utolsó maradványait, és Buharin így tréfált: „Nálunk csak két párt létezhet: az egyik hatalmon, a másik rács mögött". Buharin nem cinikusabb volt a többieknél. Csak őszintébb.

A trockisták és a buharinisták ugyanegy morálból indultak ki. A lenini morálból: erkölcsös az, ami hasznos a forradalomnak.

„És ha hazudni parancsol, hát hazudj.

És ha gyilkolni parancsol, hát ölj."

A történésznek kötelessége belátni, hogy Bagrickijnak ezekben a soraiban morál, nem pedig egyszerűen a moralitás van. A forradalom morálja: „Keresztre, golyó elé menjetek ér­te…" Sem életüket, sem lelkiismeretüket nem kímélték a forra­dalomért.³ De a trockisták és a buharinisták felfogása eltért ab­ban a kérdésben, hogy mi van a forradalom hasznára, és ezért kibékíthetetlen ellenségekké lettek. Sztálin azonban meg tudta tenni, hogy hol ezek, hol azok blokkjához csatlakozzék: ő kö­pött a forradalom vagy a szocializmus hasznára, és köpött a mo­rálra is. Az eszmék tökéletes hiánya és az abszolút amoralitás – ez erejének egyik forrása.

1908-ban Sztyepan Saumjant letartóztatták egy lakásban, amelyről csak Sztálin tudott. Saumjan attól kezdve provokátor­nak tartotta Kobát. Nem fog meglepni, ha kiderül, hogy igaza volt. De nem az a lényeg, kapott-e Koba^V pénzt a titkosrendőr­ségtől, vagy a saját szakállára tette-e. A lényeg az, milyen volt tevékenysége egészének stílusa (ami mára már teljesen világos). Mint minden provokátor, ő is képes volt úgy létezni a forradalmi eszmék és akciók árjában, hogy egyidejűleg mintegy kívül is maradt – a szárazon. Elsajátította a forradalom nyelvét anélkül, hogy bármiben hitt volna, s attól függően, melyik volt számára előnyösebb, hol az egyik, hol a másik eszmét hangoztatta. Fo­nákjukról, gyengéik felől látta elvtársait, és ügyesen ugrasztotta össze Zinovjevet Trockijjal, Kamenyevet Rikovval. Megszer­vezte Kirov meggyilkolását, és ezért a gyilkosságért végeztette ki még meglévő vetélytársait. Hol az az Azef^VI vagy Malinovszkij,^VII aki ennél többre képes? Sztálin volt minden idők és min­den nép legnagyobb provokátora. E téren nincs versenytársa.

Miért nem súgta meg Buharinnak a csakra, hogy Sztálinnal közös platformot alkotni emberileg elfogadhatatlan, hogy „vele a kommunizmust felépíteni lehetetlen"?

A szembesítéskor, amikor is Eichenwald megerősítette kín­zással kikényszerített vallomását, Buharin először elhúzta a szá­ját, aztán legyintett egyet és így szólt tanítványához: „Ne gon­doljon se politikára, se gazdaságra. Ne is írjon róluk. Gondoljon az emberre és róla írjon." Eichenwald ezt elmondta Bergernek, Palesztina, Szíria, Líbia és úgy rémlik Egyiptom kommunista pártja megalapítójának, aki, miután két halálos ítéletet is átvé­szelt, Izraelbe költözött, s ezt a beszélgetést Hajótörött nemze­dék c. könyvében idézi. Túl későn, a halál küszöbén értette meg Buharin, hogy az ember fontosabb, mint a gazdaság. 1924-ben és 1927-ben is úgy vélte még, hogy a politika és a gazdaság a fontosabb.

Buharin és Rikov javítani akartak a munkások és parasztok helyzetén amennyire ez lehetséges volt, és nem akarták a mai napot a holnapiért – még a szocialistáért sem – feláldozni. Nem hiszem, hogy kedvelték Sztálint. De Sztálin úgy tett, mintha po­litikájuk őszinte híve lenne, mintha e politika kedvéért indította volna be az ellenzék felszámolására a represszió mechanizmu­sát. A lelkiismeret meghajolt a logika előtt. Ha máshitű szocia­listák – mensevikek, eszerek – börtönbe zárhatók, miért ne le­hetne lecsukni a trockistákát is? Igy likvidálták a kisebbség jogát ahhoz, hogy kitartson meggyőződése mellett. Így készítették elő a „trockista-buharinista banditák" pereit. S többé ki sem meré­szelt kételkedni abban, hogy a szocializmus felépült egyetlen országban: az állami tulajdon a társadalmi tulajdon magasabb rendű formája. Nálunk kizárólagos az állami tulajdon uralma. Következésképp…

Az illemhelyek nincsenek aranyból. Sőt, még egy közönsé­ges nyilvános vécébe se lehet bemenni: vizes a fal, csöpög a mennyezet. . . Társbérletek mocska, bűze, zsúfoltsága, durva egyenlőtlenség, s mindezen a cégtábla: „szocializmus". Szocia­lizmus gondolkodó fej nélkül. Senkinek nem volt mersze észre­venni a csalást: az állami tulajdont a társadalmi tulajdonnal tet­ték egyenlővé, holott Engels és Lenin is kifejtette, hogy az álla­mosítás még nem szocializmus.

Ha a szocializmus az állam osztatlan uralma, akkor Safarevicsnek van igaza: a kizárólagos állami tulajdon minden eset­ben – a III. Ur dinasztiától kezdődően – krízissel és pusztulással végződött. Ha a szocializmus sztálini definiciója helyes, Safarevicsnek van igaza: a szocializmus – a halál akarása.

Ez a gondolat, A szocializmus, mint világtörténelmi jelen­ség (Szocializm, kak javlenyije mirovoj isztorii; Párizs, 1977) idézeteként került a szovjet sajtóba R. A. Medvegyev válaszá­ban I. R. Safarevics levelére. (Mindkettő a Moszkovszkije Novosztyi 1988. június 12-i számában jelent meg.) Nekem az a be­nyomásom, hogy Roj Alekszandrovics válasza nem merítette ki teljesen a sztálinizmus mély gyökereivel kapcsolatos, Safare­vics által felvetett kérdést.

Semminemű okom nincsen I. R. Safarevicset a védel­membe venni. Eszmei ellenfelem. Már a gondolkodásának módja is mélységesen idegen tőlem; Safarevics úgy bánik a hu­mán szféra mai, ambivalens fogalmaival, mint háromszögekkel és négyzetekkel, s ahol feketeséget észlel, ott vaslogikával bi­zonygatja, hogy a feketeség teljes, abban semmi fehér nincsen. Kísérletet sem tesz ama lélek lényegének megértésére, amelyet nem állhat.

Mégis, miféle okok játszottak végzetes szerepet? Nem pró­bálom meg néhány sorban felfejteni az egész gubancos gombo­lyagot, de ahányszor választ követelnek tőlem, mindig Doszto­jevszkij jut eszembe: az, aki azt mondta, „mindent szabad" – teoretikus volt. Az nem tud ölni. Ölni Szmergyakov tud, ölni Fegyka Katorzsnij tud. S végezetül a „mindent szabad" alkalma­zója félresöpri a teoretikusokat és megsemmisíti őket. A forra­dalom tapasztalata megmutatta, hogy az abszolút cél képzelet­beli marad, az eszközök pedig bekerülnek az életbe. Hosszútá­von Lev Tolsztojnak van igaza: a rossz eszköz felfalja a célt.

Lukács György szerint Sztálin végtelenítette a polgárhá­ború idején bevált és helyénvaló módszereket. Lélektanilag ez igaz; a sztálinista bolsevikok pszichikumának helyes leírása. De egy mélyebb szempontból csak féligazság. Sztálin azt valósí­totta meg végletesen, ami ellen Gorkij, Korolenko, Rosa Luxem­burg és még nagyon sokan tiltakoztak. Nekik lett igazuk. A kozáktalanítás politikája, a túszok kivégzése^VIII Lenin és a bolsevi­kok tragikus tévedése. Sztálin ezekből a tévedésekből nőtt ki.

A fentiek nem szüntetik meg az óriási erkölcsi különbséget a forradalmár tragikus tévedése és a szadista provokátor aljas­sága között. A leghatározottabban ellene vagyok annak, hogy Lenin és Sztálin neve közé kötőjelet tegyenek. Ám teljességgel elszakítani Sztálint a bolsevizmus történetétől szintén lehetet­len. S ha ezt a kapcsolatot nem fogják józan elmével tanulmá­nyozni, akkor az egész ügy mániákusok és provokátorok ke­zére jut.

Nem az az életfontosságú kérdés, mi a totális állami tulaj­don zsákutcájának helyes elnevezése, hanem az, hogy mi mó­don kerüljünk ki belőle. Semmilyen szocializmus-képlet nem létezik. A szocializmus nem lombikból kimászó homonculus. Történelmi folyamat, tervekés kísérletek sora, amelyeket külön­böző országokban különböző pártok valósítanak meg, tökélet­len kísérleteké, amelyek állandó korrekciókat igényelnek; a szocializmus tervek és kísérletek együttese, amelyek arra irá­nyulnak, hogy kijavítsák a kapitalizmus által termelt rosszat; és ha némely gyógyszer többet ártott, mint a betegség, úgyhogy mindenekelőtt a kártékony orvosságtól kell megszabadítani a pácienst, az ilyen elvonástól még nem lesz egészséges. És az emberek új medicinákat és terápiákat keresnek, s a társadalmi szervezettség és a magánkezdeményezés új elegyeire lelnek. A legvalószínűbb, hogy a fejlődés optimuma ezekben az elegyekben van. Ilyen optimum volt az 1922-es év számára a NEP. És most, ha eszünkből és erőnkből futja, van esély, hogy visszatér­jünk valamihez, ami hasonlít a NEP-re, és újrakezdjük a fejlő­dést, amit majd szocialistának lehet nevezni. Ámbár abban sincs semmi kétségbeejtő, ha a „szocializmus" szó szívet érintő tartalmát egy másik szó jelenti majd.

Bárhogy nevezzék is, nem változik a rózsa illata. Eszünkbe juthat, hogy Sztravinszkij megbántódott, amikor az amerikaiak zenei forradalmárnak nevezték, de muzsikájának jellege ettől nem változott meg. A lényeg nem a szavakban van, hanem a va­lóságban, a valóságos belső ugrásban, hogy megszabaduljunk a múlt hazugságától és szennyétől. Abuladze tanmeséje már le­került a mozivásznakról, de lelki szemünk előtt folyvást ott a film adta feladat: miként lehet megtalálni az utat a Templom­hoz, a „bennünk lévő birodalomhoz", az emberekben meglévő alkotóerők felszabadításához.

(Ford.: Harsányi Éva)

A szerző jegyzetei:

1 A forradalmár típusa Dosztojevszkijnél: Raszkolnyikov és Ivan Karamazov; Verhovenszkij és Ljamsin pedig a provokátoré.

2 Régi szociáldemokrata, 1917-től bolsevik. 1930-ban a mensevik centrum elleni perben kénytelen volt mensevikszerepet játszani; tíz évet kapott, s hála ennek, életben maradt. 1937-et mindenkitől elfeledve vészelte át a lágerben.

3 Egy memoárban – talán Tatyiscsevében – olvastam egy kommunistáról, akit a vöröskatonák árulással gyanúsítottak. A szóbeszédet leállítani lehetetlen volt. És az az ember meggyőzte elvtársait, akik nem hittek a pletykának, hogy az emberek megnyugtatása érdekében őt bíróság elé kell állítani és ki kell végezni. És így is tet­tek.

A fordító jegyzetei

I Csevengur: Platonov 1929-ben írott regényének címe.

II Ugrjum-Burcsejev: Szaltikov-Scsedrin Egy város története című regényében Clupov város polgármestere.

III Dasnak: Az 1890-ben alakult örmény polgári nacionalista Dasnakcjutyun (Szö­vetség) párt tagja. A párt eredeti programja: külföldi segítséggel (beleértve a cári Oroszországot is) elérni Nyugat-Örményország autonómiáját Törökországon be­lül. 1918-19 között az Örmény Köztársaság kormányzó pártja. 1921 februárja, a szovjethatalom örményországi kikiáltása után és óta a Szovjetunióban és világ­szerte hoz létre emigráns szervezeteket.

IV Kurbszkij: (1528-1583) herceg. Rettenetes Iván kegyence, hadvezére és króni­kása.

V Koba: Sztálin egyik illegális fedőneve.

VI Azef: (1869-1918) 1892-től a cári titkosrendőrség munkatársa. Ebben a minő­ségben lett az eszer (szociálforradalmár) pártnak és e párt számos terrorcselekmé­nyének valamint a párttagok tömeges lebuktatásának megszervezője. 1908-ban leleplezték; a megtorlás elől Bécsbe menekült.

VII Malinovszkij, R. V.: (1876-1918) 1910-től a cári titkosrendőrség munkatársa. 1912 és 14 között az RSzDRP KB tagja. 1917-ben leleplezték, s a párt ítéletének értelmében kivégezték.

VIII A túszok: (itt) a cári család.

Magyarországon az utóbbi időben példa nélküli történelmi folyamat játszódik le. A legkülönbözőbb politikai színárnyalatokat képviselő társadalomkutatók széles tábora új tulajdonosi struktúra elméleti ki­munkálásán dolgozik. Munkájához hatalmas szellemi energiát mozgó­sít, és felhasználja a tudomány teljes fegyverzetét. Eközben a kor­mány a pénzügyi és a menedzserbürokráciára támaszkodva megkezdte az állami tulajdon elherdálását: érték alatti privatizálását, illetve reprivatizálását. így joggal merül föl a kérdés: miért foglalkoznak a tudósok a tulajdon problémájával, hiszen mire a parlament elfogadja a tulaj­donreformot (legyen ez a reform bármilyen jellegű), már kész tények­kel állunk szemben. Kész tény lesz egy új tulajdonos réteg, egy olyan újburzsoázia, amely a korábbi pénzügyi és menedzserbürokráciából valamint a régi és új pártelitekből tevődik össze. Ez a gazdasági és poli­tikai bürokráciából álló társadalmi csoport elég pragmatikus ahhoz, hogy – ha érdekei úgy kívánják – bármilyen ideológiával azonosulni tudjon, és már meglevő politikai hatalmát gyorsan gazdasági ha­talommá transzformálja.

A most keletkező újburzsoázia a sztálini rendszer gyermeke. Vi­tatható ugyan az apaság, de tény: a sztálini rendszer már terhes volt ezzel a gyermekkel. A nagy történelmi kérdés azonban nem ez, hanem hogy életképes-e ez a gyermek vagy életképtelen korcs. Elvileg akár az egyik, akár a másik feltételezés beigazolódhat. Egy dolog azonban bi­zonyos: ennek az újszülöttnek – mivel sem megfelelő kultúrája, sem komolyan vehető hagyománya nincs – nem lesz könnyű dolga a fenn­maradásáért vívott küzdelemben, amelynek a tulajdon kérdése képezi majd a sarkpontját. A dolgozói kollektívák aligha mondanak le végle­gesen arról a – még a Kádár-rendszerben is felbukkanó – törekvésről, hogy a maguk ellenőrzése alá vonják saját munka- és termelési feltéte­leiket. Elsősorban ezért nem feleslegesek napjainkban a tulajdonnal foglalkozó kutatások. A „demokratikus sztálinizmussal", vagyis a most keletkező rendszerrel elégedetlen társadalmi csoportok elmé­leti-ideológiai segítése a gazdasági és társadalmi alávetettség új formái elleni humanista küzdelem ethoszával is erősíteni fogja magát.

Az itt következő írások a tulajdonformák, a tulajdoni szerkezet átalakítási lehetőségeiről adnak tájékoztatást. A szerzőket összeköti, hogy – jóllehet igen különböző előfeltevésekkel, érvekkel és következ­tetésekkel – valamiképpen mindannyian a közösségi tulajdon valamely változatában gondolkodnak, s a közösségi tulajdont az állami tulajdon társadalmasításaként, munka és tulajdon szétválasztottságának felszá­molásaként értelmezik.

A tulajdon kérdése rendkívül összetett elméleti probléma, és a különböző tulajdonformák gyakorlati kialakítása is igen sokféle meg­fontolást feltételez. A számunkhoz összegyűlt tanulmányokkal termé­szetesen nem tartjuk kimeríthetőnek a teljes témakört, a tulajdon kér­déséhez későbbi számainkban nyilván még többször is vissza fogunk térni.

„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.