Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.

A Szovjetunióban a 30-as években, illetve az ötvenes évek Kelet-Európájában túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok jöttek létre. A tervutasításos rendszer általánossá válásával a piaci koordinációt fokozatosan perifériára szorította a bürok­ratikus koordináció, a vállalati gazdálkodásban a profitmotí­vumot a központilag előírt tervszámok teljesítése váltotta fel. A piaci versenyt, az eladók és vevők alkuját háttérbe szorította a vállalatoknak a központi irányító szervekkel folytatott terval­kuja. A központi tervutasítások teljesítésére az államigazga­tási típusú állami vállalatok bizonyultak a legalkalmasabbnak.

A tervutasításos rendszer számtalan „előnnyel" is járt a rendkívül elmaradott, világháború sújtotta, polgárháború fenyegette kelet-európai országok számára. Lehetővé vált, hogy a rendkívül szűkös erőforrásokat „központi elvek" alap­ján osszák el. Lehetővé tett nagy strukturális átalakulásokat, a „prioritást" kapott területek (döntően a nehézipar, a honvédel­met szolgáló iparágak) erőltetett ütemű fejlesztését, más terü­letek elhanyagolását, az erőforrások átszivattyúzását a priori­tásokat kapott területekre is. A szabad munkahelyválasztást nélkülöző teljes foglalkoztatást, az alapvető fogyasztói igé­nyek (egészségügyi, oktatási, szociális) minden állampol­gárra kiterjedő kielégítését.

Kérdés, szükségszerű-e a túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok létrejötte a magántőke kisajátításának útjára lé­pett országokban? Szükségszerű-e az államigazgatási típusú állami tulajdon csaknem teljessé tétele? Nem inkább a hábo­rú, a polgárháború által fenyegetett, vagy súlyos válságba ju­tott gazdaságok jellemzője ez? Vajon a nagy világválságot kö­vetően, a világháborút megelőzően nem jellemző-e a tőkés országokban is egyes területek erőltetett ütemű fejlesztése, az alapvető élelmiszerek központi elosztása (a jegyrendszer bevezetése), a munkaerő központi vezénylése, a vállalati mozgástér és személyi szuverenitás korlátozása, az állam­igazgatási típusú állami tulajdon gyors előretörése? Szükség­szerű velejárója-e az államigazgatási tulajdon csaknem tel­jessé tétele a szocialista forradalmaknak?

Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés napjainkban, amikor bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes megakadályozni a pazarlást a gazdasági erőforrá­sokkal, a beruházási túlköltekezést, a kihasználatlan kapaci­tások növekedését, a készletek túltartalékolását, a kapun be­lüli munkanélküliséget az egyik oldalon, a beruházási éhsé­get, a kapacitáshiányt, a krónikus anyag-, energia-, alkatrész­hiányt, a munkaerőhiányt a másik oldalon.

Bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes a társadalmi tőkevagyont úgy működtetni, hogy az a leggyorsabb megtérülést, hosszabb távon a legnagyobb jö­vedelmezőséget eredményezze. Vállalatainál nem tudja ér­vényre juttatni a racionális gazdálkodás elvét, mert nem mű­ködik megfelelően a piaci kontroll. Hiányzik a gazdálkodók versenye, legfőképp a gazdálkodók közvetlen érdeke a társa­dalmi tőkevagyon vállalkozásszerű hasznosításában, távlati jövedelemhozó képességének növelésében.

Létezik-e a magántőke kisajátításának másik útja, vagy a válságból való kilábalás egyetlen útja a reprivatizálás, a döntő termelési eszközök visszaadása a magántőke ke­zébe?

Amióta az ipari forradalom, a modern nagyüzemi áruter­melés széttörte a hagyományos kisüzemi kereteket és létre­hozta a modern polgári tulajdont, azóta létezik a korszerű nagyüzemi árutermelésnek egy közösségi tulajdonon alapuló alternatívája, és ez a munkavállalók szövetkezete.

Ez, szemben a tőkés tulajdonnal, a munkavállalók tulaj­donán alapuló kollektív vállalkozás, ahol minden munkavál­lalónak joga van a képességei szerinti munkához, a végzett munkával arányos bérhez, a tiszta eredményből való részese­déshez. A szövetkezetek vezetésében, ellenőrzésében a ta­gok (munkavállalók) önigazgatása érvényesül.

A munkásmozgalom múlt századbeli vezetői nagyra érté­kelték a munkások termelőszövetkezeti mozgalmát, és arra is rámutattak, miért nem tud uralkodó formává válni a szövetke­zeti tulajdon a tőkés viszonyok között. Marx az I. Internacio­nálé genfi kongresszusán így vélekedik erről: „Elismerjük, hogy a szövetkezeti mozgalom egyike a jelenlegi osztályanta-gonizmuson alapuló társadalmat átalakító erőnek. Nagy érde­me, hogy gyakorlatilag megmutatta, hogy a munka alárende­lését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának rendszerével. De azokra a törpe formákra korlá­tozva, amelyeket az egyéni bérrabszolgák a maguk erejéből tudnak létrehozni, a szövetkezeti mozgalom nem tudja átala­kítani a tőkés társadalmat."(MEM 25. Kossuth, 1975, 249. p.)

A szövetkezeti tulajdon a modern tőkés árutermelés vi­szonyai között életképes formának bizonyult, de elsősorban az alapító vagyonnal rendelkező kistulajdonosok (parasztok, iparosok) körében terjedhetett el.

A századfordulón kibontakozó „második ipari forrada­lom" meggyorsította a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció folyamatát. Ez jelentős változásokat eredményezett a tőkés tulajdonformákban és a tőkés vállalat szervezeti formáiban. A XIX. században uralkodó egyéni tőkés tulajdont uralkodó tí­pusként a társasági tőkés tulajdon, az egyéni tőkés vállalatot a részvénytársaság váltja fel.

A részvénytársaságok kezdettől fogva nem kizárólag a tőkések tulajdonában lévő eszközöket egyesítettek. A kis-részvények kibocsátásával mozgósították a középrétegek, a városi kispolgárok, és a munkavállalók megtakarításait is. Kétségtelen tény, hogy a részvények vásárlásával a munka­vállalók mind nagyobb rétege válik résztulajdonossá, tesz szert tulajdonosi jövedelemre is.

Az 1970-es évekig a munkavállalói tulajdon intézménye kevésbé volt elterjedve a tőkés világban. Az 1970-es évek sú­lyosbodó társadalmi, gazdasági problémái, a nagy világgaz­dasági kihívások (mikroelektronikai forradalom, energiavál­ság, szerkezeti válság) irányítják a figyelmet erre az intéz­ményre. Ettől a teljesítménymotiváció erősödését, a vállalat céljaival való jobb azonosulást, az alkotó energiák felszabadí­tását várják. A munkavállalók munkabérük, jutalmuk, nyere­ségrészesedésük egy részét nem pénzben kapják meg, ha­nem a társaság részvényeiben. Az ún. „Munkavállalói Rész­vényjuttatási Program" – angol rövidítésben ESOP – kereté­ben a munkavállalói részvényesek száma az elmúlt tíz esz­tendőben gyors ütemben növekedett. (L. erről többek között Hoerr-Collingwood írását is az Eszmélet 2. számában.)

1986-ban 8.046 vállalat 7.860.000 munkavállalóval dol­gozik az ESOP-formában, és az ESOP kezelésében lévő vál­lalatok 73%-ában van a munkavállalóknak részvénytulajdo­nosi többségük. A munkavállalói részvények az összes rész­vénytőkének persze nem meghatározó részét alkotják. A Federal Reserve Board adatai szerint az amerikai családoknak 2%-a rendelkezik az összes részvények 50%-ával.

A munkavállalói részvények nem változtatják meg az uralkodó tőkés viszonyokat, de bizonyos munkavállalói érdekeltséget teremtenek a tőkemegtérülésben, a tőkefel­halmozásban, a profitráta kedvező alakulásában.

A munkavállalói részvények a tőkések számára is elő­nyösek azáltal is, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét pótlólagos tőkévé változtatják, amelyből a részvénytársasá­gok bővíthetik vállalataikat, fokozhatják gazdasági erejüket, versenyképességüket.

A tapasztalatok azt is mutatják, hogy önmagában a mun­kavállalói részvénytulajdontól nem várhatjuk a teljesítmények jelentős növekedését, az alkotó energiák felszabadítását, a vállalat céljaival való azonosulást. Ezen belül szükséges a tu­lajdonosi döntésekben való tényleges részvétel, a vállalat vezetésében, irányításában, ellenőrzésében való közre­működés, hogy a dolgozók létfeltételeiket maguk alakít­sák, tulajdonosi pozíciójuk alapján ellenőrizzék a me­nedzsert. Ez a feltétel jobban adott a szövetkezetekben, mint a részvénytársaságokban.

Az államigazgatási tulajdonlás anomáliáit próbálták ol­dani azok a reformtörekvések, amelyek Magyarországon és Jugoszláviában a hatvanas években bontakoztak ki.

Magyarországon a vállalati önállóság erősítése, a nyere­ségrészesedési rendszer bevezetése, majd a nyereség töme­gében való érdekeltség a rövid távú folyójövedelem-érdekeltséget erősítette, nem teremtette meg a munkavállalói kollek­tíva hosszú távú vagyonérdekeltségét.

1985-ben történt meg az áttérés az ún. „önigazgató" vál­lalati formákra, a vállalati tanács által irányított, illetve válasz­tott vezetőséggel a dolgozók közgyűlése, küldöttgyűlése által irányított vállalati formára. A vállalati „önkormányzati" szer­vek nagyobb önállóságot kaptak a vállalatnál lévő erőforrások kombinálásában, a tartalékok feltárásában és mozgósításá­ban, a profil módosításában, a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodásban. Az intézkedések nyomán elvárható jelen­tős hatékonyságnövekedés mégsem következett be.

Ennek végső okát abban kell keresnünk, hogy a reformin­tézkedések eredményeként sem váltak a munkavállalói kol­lektívák a vállalatuknál lekötött tőke tényleges tulajdonosaivá, sőt résztulajdonosaivá sem. A vállalatnál lekötött tőkével végső soron továbbra is az államigazgatás rendelkezik. Az államigazgatási szervek döntenek a jelentősebb tőkejuttatá­sokról és elvonásokról, olyan adórendszert működtetnek, amely a „tőkehozadék" döntő hányadát elvonja. Így a kollek­tíva nem válhatott érdekeltté a tőke megőrzésében és gyara­pításában, a lekötött tőkével való racionális gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák csaknem kizárólagos érdeke továbbra is a munkaerő jobb értékesítéséhez, a minél na­gyobb bérjövedelem eléréséhez kötődik. Ez a „mindent maga alá gyűrő" érdek motiválja a teljesítmény nélküli bérki­áramlást, a pazarlást minden olyan erőforrással (nyersanyag­gal, gépi kapacitással, energiával, alkatrésszel stb.), amely a munkadíjazás alapjául szolgáló teljesítményt növeli. A tiszta jövedelem túlzott mértékű költségvetési koncentrációja miatt nem áll rendelkezésre a rugalmas szerkezetalakításhoz szük­séges tőke. A vállalatnál maradó szabad rendelkezésű nyere­ség sokkal inkább függ az államigazgatási szervekkel folyta­tott alkupozíciótól, minta piac által visszaigazolt tényleges tel­jesítményektől.

Nem kedvezőbb a helyzet a „túlállamosított" szövetkeze­tekben sem. A szövetkezeti önállóság korlátozása, a tagság tulajdonosi jogainak megnyirbálása, a tiszta jövedelem döntő hányadának elvonása elidegenítette a vagyont a jogilag tulaj­donos tagságtól. A termelőszövetkezeti kollektívák aktív tag­jai az állami vállalatokéihoz hasonlóan, szinte kizárólag a munkadíjuk növelésében érdekelték.

A jelenlegi vállalati, szövetkezeti önkormányzatok gaz­dálkodási döntései nem felelnek meg a racionális gazdálko­dás követelményeinek, mert gyakran támogatnak indokolat­lan bérnövelési törekvéseket, megalapozatlan beruházáso­kat, túltartalékolást, de nem ritka a folyó jövedelmek növelése érdekében a vagyonfelélés, a vagyonpusztulás eltűrése sem. A vállalati vagyonnal való racionális gazdálkodást csak a vál­lalati vagyon tényleges tulajdonosaitól várhatjuk, akiknek jö­vedelmi helyzete (egzisztenciája) meghatározó mértékben függ a vállalati vagyon hasznosításától, a vagyonhoz viszo­nyított nyereségtől.

Az államigazgatási szervek, legalábbis a versenyszférá­ban, nem tudják a vállalati tőkevagyont a modern termelőerők által diktált hatékonysággal működtetni, ugyanakkor igen szűkre szabták a vállalati kollektívák döntési lehetőségét a leglényegesebb tulajdonosi funkció, „a többlettermék feletti rendelkezés" tekintetében. A vállalati kollektívák által tényle­gesen elsajátított többlettermék sem tulajdonosi jövedelem­ként jelenik meg, hanem mint az államigazgatástól kialkudott adomány.

A ma támogatott reformkoncepciók sem a munkavállalói kollektívákat kívánják tulajdonossá tenni, hanem „külső tulaj­donosokat" keresnek. A javaslatok szerint állami vagyon­kezelő szervezetek, befektető társaságok, biztosító inté­zetek, nyugdíjpénztárak, bankok, községek, városok len­nének a végső tulajdonosok. Ez a megoldás, bár sok szempontból racionálisabban működtetné a társadalmi tőkevagyont, mint az államigazgatási szervek, de az álta­luk képviselt vagyonérdekeltség továbbra is a munkavál­lalói kollektívákra kívülről rákényszerített vagyonérde­keltség volna. A vállalati kollektíva idegenül állna szemben a vállalaton kívüli tőkehatalommal, a külső tőketulajdonos dön­téseire továbbra is tipikus bérmunkásként reagálna.

Ez a megoldás ugyanúgy visszafogna alkotóenergiákat a vállalati vagyonrészek racionális felhasználásában, mint a bérmunkán alapuló magántőkés vállalat vagy az állami válla­lat. Sőt, a társasági forma alkalmassá tehető a munkahelyi de­mokrácia „maradványainak" felszámolására, mivel a kívülről kikényszerített hatékonyság nehezen fér össze a munka­szervezetek demokratikus működésével.

Az államigazgatási bürokrácia uralmát felváltaná a sok kis bürokrácia, a társasági bürokrácia, a községi és városi bü­rokrácia, a bankok, biztosító intézetek, nyugdíjpénztárak bürokráciájának uralma. Ezek a bürokráciák a vállalati me­nedzserréteggel megosztva gyakorolnák a tulajdonosi funk­ciókat. A beosztott dolgozók a menedzseri döntések puszta végrehajtóiként, munkaerejük puszta eladóiként vennének részt a gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák tulajdonlásával szemben a polgári liberális és az etatista kritika az alábbi bíráló érveket sorakoztatja fel:

Ezek az anomáliák jórészt megszüntethetők, ha a mun­kavállalói kollektívákat a vállalati vagyon legalább egy részé­nek tényleges tulajdonosaivá tesszük, ha a dolgozók rend­szeres bérjövedelmükön felül, éves béralapjukhoz viszo­nyítva jelentős arányú – a vagyonarányos nyereségtől függő – tulajdonosi jövedelmet sajátítanak el.

Hogyan különíthető el a munkavállalói kollektívát megille­tő vagyonrész az egész társadalmat megillető vagyonrésztől? Ki adja vállalkozásba, kik és hogyan ellenőriznék az egész tár­sadalom által birtokolt vagyonrészt, hogy annak működése megfeleljen a racionális gazdálkodás követelményeinek?

Minden vállalati kollektíva saját többletmunkájával ter­meli újra, illetve saját többletmunkájával gyarapítja a vállalati vagyont. Az aktív dolgozók többletmunkájának egy része rendszeresen a vállalati vagyonban materializálódik.

A vállalat vagyona két jól elkülöníthető részre osztható:

A saját felhalmozásból eredő saját vagyonrész a vállalati kol­lektíva elkülönült csoporttulajdonát alkotná, melynek felhasz­nálásáról a munkavállalói kollektíva döntene. A munkavállalói kollektíva tagjait a csoportvagyonrész alapján a vagyonará­nyos nyereségtől függő járadékjellegű jövedelem illetné meg.

A vállalati kollektíva csoportvagyona meghatározó sze­repet játszik a valóságos vállalati önállóság létrejöttében, a vagyonérdekeltség megteremtődésében, a tulajdonosi-gaz­dálkodói döntésekben való munkavállalói részvétel reális alapjának megteremtődésében.

A vállalat vezetésében a munkavállalói kollektíva önigaz­gatása érvényesülne. A menedzsment a tulajdonos kollektíva ellenőrzése alá kerülne. A vállalkozás sikerkritériuma a hosszú távú jövedelmezőség lenne, ennek alapján dönt a tulajdo­nosok kollektívája a menedzserek további megbízatásáról, ettől függően juttatja a kollektíva a menedzsert vállalkozói nyereséghez.

A vállalkozásba adott társadalmi vagyonrész „mozgatá­sa" kizárólag a tőkemegtérülésben érdekelt és a társadalom által sokoldalúan ellenőrzött állami vagyonkezelő szervezetek feladata lenne. A vagyonkezelő szervezetek munkavállaló kollektíváját is közvetlenül érdekeltté kell tenni a vállalko­zásba adott tőkevagyon megtérülésében és gyarapodá­sában.

A vállalati kollektívák az alapító vagyonhoz és annak je­lentős bővítéséhez az állami vagyonkezelő szervezeteken keresztül, vállalkozási verseny útján jutnának. Az állami va­gyonkezelők nem államigazgatási szervek, hanem nyereség­érdekelt üzleti vállalkozások lennének.

A vállalkozók a munkavállalói kollektíva demokratikusan választott és bármikor visszahívható képviselői. A vállalko­zási versenytárgyaláson ők vállalnák a vállalkozásba vett va­gyonérték gyarapítását, a vagyonarányos nyereség megha­tározott mértékét, az ezzel járó járadékfizetési kötelezett­séget.

Nagyon lényeges kérdés az állami vagyonkezelő szerve­zetek társadalmi ellenőrzése a termelők országos érdekkép­viselete által, az ellenőrzésben a szakértelem és a teljes nyilvánosság biztosítása.

A vagyonérdekelt vállalkozókként működő állami va­gyonkezelő szervezetek, mivel az iparág szakmai, területi ér­dekektől függetlenek, kizárólag a tőkemegtérülésben, a tőke­gyarapításban érdekeltek, képesek megvalósítani a tőkeallo­káció társadalmilag leghatékonyabb formáit.

E tulajdoni rendszert jól egészítenék ki a munkavállalók vásárolt vagy jutalomként kapott személyi tulajdonú részvé­nyei, amelyek tovább növelnék a személyes érdekeltséget a vállalati tőkevagyon megőrzésében és gyarapításában.

Az így felépülő tulajdoni rendszerben érvényesíthető a racionális gazdálkodás követelménye:

Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.

Csanádi András: Az alapviszonyok reformja avagy a halfej és az értelmiség

Nemigen szokás meg nem jelent könyvekről recenziót írni. De hát mi­ért is ne lehetne?

Vannak könyvek, melyek megjelenését egy-egy politikai hatalom akadályozza meg, de vannak olyanok is, amelyek saját műfajuk, meg­írásmódjuk miatt nem kapnak nyilvánosságot. Az egyes szakmáknak, a „tudományoknak", a publicisztikának megvannak a maguk hallgató­lagos játék-, és illemszabályai; ha valaki nem ezek rendjében gondol­kodik, nehezen tör át a kiadók, szerkesztőségek kapuján. Vannak ter­jedelmi gátak is: egy nyolcvanoldalas tanulmány például cikknek hosszú. könyvnek rövid, csonkítatlan publikálása szinte reménytelen. (És mit tegyen az, aki mondjuk ezer oldalon tudja kifejezni mondanivaló­ját?) Úgy gondoljuk, ha közölni nem is. ismertetni tudjuk a hozzánk eljutó ilyen „szabálytalan gondolatmenetek" közül azokat, amelyek­ben izgalmas, eredeti kérdésfelvetések, elemzések találhatók. Mert ilyenekből sokkal több van a magyar fejekben és íróasztalokban, mint amennyi bekerül a nyilvánosság világába.

Csanády András tanulmányáról

Csanády András egyébként rövidebb publikációiból ismert képzőművész-filozófus eddig sajnos még csak kéziratban ol­vasható, izgalmas esszésorozatának első darabja „Az alapvi­szonyok reformja, avagy a halfej és az értelmiség „ címet vise­li. Egyik kiindulópontja a jelenben lejátszódó társadalmi fordu­lat, a rekapitalizáció. Csanády azok közé a tőkés társadalom­mal szemben kritikus gondolkodók közé tartozik, akik szá­mára ugyanakkor ez nem „vissza"lépés: a „proletárhatalom" kelet-európai modelljében lehetetlennek ítéli a tőke rendsze­réből való kilépést. Túl azon a közismert tényen, hogy a „pro­letárhatalom" az absztrakt „össznépi" tulajdon bázisán az ap­parátusok uralmát jelentette, a kísérletben Csanády elméleti hibát is lát: „Vezetésünk a proletárhatalmat… próbálta meg a tőke megdöntése nyomán amannak helyébe társadalmi renddé, termelő és gazdálkodó szervezetté kifejteni. Tehát magát az elidegenedett munkát… A tőkétől örökölt, társa­dalmilag megosztott munkának… (azonban) … önmagá­ban nincsen újratermelési szervezete, rendszere, hanem az ő szervezete maga a tőke". A fizikai munka, melyet megfoszta­nak szellemi mozzanatától, önmagában nem tud sem a tulaj­don, sem a hatalom szintjén alternatívát képezni a tőkés rend­szerrel szemben. A Sztálin nevéhez kötött rendszer a fizikai és szellemi munka közelítését a termékennyel ellentétes irányban oldotta meg: a szellemi munkát fokozta le mintegy fi­zikaivá azáltal, hogy a személyes szellemi vállalkozást, cse­lekvést elsorvasztva, a szellemi munkát is a központi akarat­nak való szerszámszerű engedelmesség helyzetébe hozta. A tőke ellenben, miközben a szocializmus fenyegetése ellen vé­dekezve sok tekintetben kiegyezett a munkássággal, s szá­mos szocialista törekvést beemelt saját rendszerébe, egyúttal nagyot lépett előre a szellemi mozzanat kifejlesztésében is. Mindaz, ami a fejlett tőkés centrumokban történt, természete­sen a tőkés rend megerősítését szolgálta, ám egyszersmind a kapitalizmuson túli társadalom elemeinek előretörését is je­lentette (miként minden társadalmi forma utolsó fénykorát az őt követő társadalom elemeire építi – gondoljunk Diocletianus császár bizonyos korai feudális elemeket beépítő Rómá­jára, vagy éppen a városi tőke friss erejéből megerősödő feu­dális abszolutizmusokra). Kelet-Európa „szocializmusai" – mint Csanády megfogalmazza – a tőke ezen önmegújításá­nak eredményeként saját elmulasztott lehetőségeikkel talál­ják magukat szembe, a tőke éppen ezek segítségével kény­szeríti ma őket térdre.

Csanády András a jelenkor legfontosabb folyamataként elemzi a szellemi termelés előtérbe kerülését. „A szellemi ter­melés új történelmi ágazat a társadalom össztevékenységének rendszerén belül. Elemei eddig is léteztek és működtek valahogy a társadalom életében, de nem termelésként meg­szervezve, nem munkaszerűen, nem az anyagi termelés összefüggéseibe illesztve…" A huszadik század egyik leg­jelentősebb fejleménye éppen az, hogy a szellemi munka a termelés meghatározó elemévé vált. A tőkés termelés igen lé­nyeges vonása, hogy a folyamatokat elemeire bontja: törté­nelmének első szakaszában a fizikai munkát különíti el magá­tól, s rendeli részmunkákra, mozzanatokra felbontva maga alá, a huszadik században ugyanezt teszi a szellemi munká­val is. Ezzel rendkívül megnöveli hatékonyságát, s ugyanak­kor nagymértékben korlátozza azáltal, hogy egyetlen cél, a haszontermelés szolgálatába állítja. „Nem táplálja benne, ha­nem visszafojtja, lenyesi róla mindazt, ami a tőke keretein túl­nyúlnék". Ez az alárendelés szellemi függőséget is jelent: „így állhat fenn az a képtelenség, hogy a legfejlettebb tőkés orszá­gok hatalmasra duzzadt értelmiségének nincs saját ideológiája, társadalmi programja. Nem nőtt fel önálló politikai erővé annak ellenére, hogy döntő elemévé vált a társadalom életének." (A recenzens a Zöld-mozgalmakban, békemozgal­makban azért az értelmiség saját ideológiájának legalább csí­ráit hajlamos észrevenni.) Csanády a szellemi termelés kulcs­kategóriájának az információt tekinti, amely ma még teljes mértékben a tőke eszközeként működik, de a kiépülő ún. „in­formációgazdaság" feleslegessé teszi a tőkét. Az információ – ellentétben az egyes tárgyi javakkal – természete szerint mindenkié; mesterséges korlátozással, monopóliummal a többlettermelés szolgálatába állítható, de ez nem tartozik a természetéhez. A szerző számára világos, hogy az informá­ciógazdaságot, a szellemi termelést fel kell szabadítani a tőke hatalma alól. De hogyan? „A munkásosztály – írja – csakis az értelmiség közvetítésével érheti el a tőke feletti győzelmét és megszabadulását. Az értelmiség viszont nem tud máshogyan elkülönülni a tőkétől, csakis a munkások osztályuralmára tá­maszkodva. Ez az osztályuralom azonban nem lehet öncélú, nem irányulhat saját hatalma és egzisztenciája egyszerű fenntartására és újratermelésére, hanem csakis meghaladá­sára. A szellemi termelés általánossá és uralkodóvá kifejlesz­tésére, az értelmiségi életforma egyetemessé tételére." És itt jut el Csanády e számunk témájához, a tulajdon kérdéséhez. A tőkés tulajdonnal és az absztrakt állami tulajdonnal szem­ben ő is önigazgatásban gondolkozik, de a munkás-önigazga­tási elképzelések híveit arra figyelmezteti: „Nincs üdvösség – azaz önrendelkezés – a szellemi tevékenység visszavéte­lén alul. Az intenzív felhalmozás keretei között az önrendel­kezés az alkotói teljesítményen kell nyugodjék . . . Ennek foly­tán az alkotóképességeket kell kifejleszteni a társadalom­ban . . . Ameddig erre való képességük terjed, annyi a valósá­gos lehetőségük az önigazgatásra."

Mindez persze csak absztrakt, elméleti következtetés: a társadalmi folyamatok logikai optimumának feltételezése.

Ami a mai Magyarország politikai lehetőségeit illeti ezzel a hi­potetikus jövővel kapcsolatban, erről Csanády megállapítja: „a kimenetel még bizonytalan, mert nem jött létre eleddig olyan tömör és egyértelmű csoportja a társadalomnak, mely ebbeli érdekeltségét felismerte volna és tudatosan követné. A történelmi előzmények folytán maga az alkotó értelmiség sem, mert ennek kiábrándult öntudata megrekedt a minden­napiságban. Jövőt csak a múltban, az ott megszakadt »legiti­mációkban« képes keresni egyelőre. Nemzeti egységben, népi érzelemvilágban, és ezek vetületi ellentettjében, a ma­gántulajdonban és individuális önélvezetben – jobb híján. A jövőről, a fejlődés útjáról szóló eszményképe nincs a munkás­osztálynak sem… korábbi eszményeit is a vele azonosuló értelmiség alkotta meg számára. A köztük való szövetséget pedig a munkáshatalmat kisajátító apparátus lerombolta, újjá­épülését sikerrel és következetesen megakadályozta. Eköz­ben a régi eszményeket felélte és súlyosan kompromittálta, újakat viszont képtelen volt alkotni." A rövid recenzió nem ad­hatja vissza az esszé csigavonalú hömpölygését, amely éppen az új eszmények, célok elméleti megalapozását keresi. Alapgondolatát, a tulajdon szellemi termelésen keresztüli tár­sadalmasítását mint új, figyelembeveendő szempontot ez­úton tesszük hozzá a tulajdonelképzelések e számunkban be­mutatott, s később nyilván továbbiakkal bővíthető sorához.

Zenész vagyok – mit érdekelne engem a zenészét maga? Ezt a József Attila-parafrázist szánom mentegetődzésnek azért, mert szűkebb szakterületemtől látszólag távol eső közgazda­sági és politikai kérdésekkel foglalkozom. Erre egyébként mindannyian rá is kényszerülünk. Ha már a harmadik hivatá­sos buszvezető borít minket árokba – s erre készül a többi is -, a legjobb, ha magunk tanulunk meg vezetni.

A hivatalos politika lármás csataterén ugyanis a harci kér­dés így merül föl: „Visszarendeződés vagy reform?" Erről vi­tatkozik a reformlady és a munkásőrparancsnok. Ha viszont meggondoljuk, hogy az áru-pénz-viszonyok legföljebb a 13. században jelentettek újdonságot, s hogy a parlamentáris de­mokrácia sem éppen pelyhedző állú ifjonc (a Habsburgokról már nem is beszélve), akkor rájöhetünk, hogy a reformként fölkínált javaslatok is éppen eléggé alapos visszarendeződést céloznak. Így hasonlóan érezhetjük magunkat, mint a közép­kori halálraítélt, aki kegyelemből szabadon választhatott karó­bahúzás és kerékbetörés között.

Ebből talán máris világos, hogy a napjainkban folyó tőkés restaurációt (amelyet éppúgy szorgalmaz az MSZMP, mint az SZDSZ vagy a FIDESZ, legföljebb ütemét és határait tekintve vannak eltérések) nem valami „fundamentalistaként" ostoro­zom. A „létező szocializmusról" ugyanis aligha lehet gyilko­sabb kritikát mondani, mint annak megállapítását, hogy ez a szisztéma tömeges népbutítást hajtott végre, újra fölverve a közvéleményben annak a kapitalizmusnak az árfolyamát, amelyet pedig már jó évszázada minden gondolkodó ember meghaladni valónak tekint. (Ezért éltek még konzervátorok is szocialista jelszavakkal, a keresztényszocializmustól a liberálszocializmuson át a nemzeti szocializmusig. Ily módon még Adolf Hitler vagy Franz Joseph Strauss is a szocialista név vi­selője.)

A helyzet bonyolult, a magyarázat mégis egyszerű. Forradalmat lehet csinálni egy országban, ráadásul elmara­dott országban, de szocializmust nem. A marxi szocializ­mus-gondolat lényege ugyanis az, hogy a szocializmus a ka­pitalizmus utáni fok, a kapitalista fejlődés belső logikája érleli meg, a fejlett tőkés társadalom hozza létre gazdasági, társa­dalmi és politikai előfeltételeit. S minthogy a tőkés gazdaság már Marx idején világgazdaság volt, mindebből logikusan adódott a marxi tézis, hogy a szocialista forradalmi átalakulás­nak a legfejlettebb tőkés országokban egyidejűleg kell vég­bemennie. Ez nem kérdőjelezi meg annak a lenini tételnek az igazságát, hogy az imperializmus korában maga a forradalom már „egyetlen láncszemben" – s éppen a „leggyöngébb láncszemben" – végbemehet, de ha ezt nem követi láncreak­ció, akkor az elmaradott országokban megvalósult forradal­mak eltorzulásra, ha tetszik, „visszarendeződésre" ítéltetnek, amely minden vörös drapéria és baloldali zászlólengetés elle­nére is alapjában jobboldali fordulat. (Ezt világosan fölismer­ték a szovjet „peresztrojka" éllovasai.) S minthogy a szocia­listaforradalmak századunkban alapvetően az elmaradottabb és még elmaradottabb országok irányában terjedtek tovább, ez a visszarendeződés a forradalmak után mindenütt szük­ségszerűen bekövetkezett. Jobboldali lényege világossá vá­lik, ha Leninnek az Állam és forradalomban megadott kritériu­maihoz mérjük. Lenin ugyanis a forradalom fő politikai célja­ként a néptől elidegenedett államapparátus, a néptől kü­lönvált fegyveres erő lerombolását jelölte meg, amelynek során és nyomán létrejönnek a közvetlen demokrácia intéz­ményei, a fegyveres erők helyébe pedig „a fölfegyverzett nép összessége" lép. Nos, ehelyett a néptől különvált államha­talom és a vele összefüggő privilégiumok oly masszív rend­szere épült ki a létező szocializmus országaiban, amelyet a szó történelmi értelmében egyértelműen reakciósnak, tehát jobboldalinak, mert az osztálytársadalmi alakulatokhoz való erőteljes visszatérésnek lehet csak minősíteni. Ez persze nem egyszerűen valakiknek a rosszindulatán múlott. Az elma­radott országokban a szocializmus elemi gazdasági feltételei is hiányoztak (hogy a politikaiakról, mint amilyen a polgári for­radalmakban született demokratikus intézményrendszer és közgondolkodás, ne is beszéljünk), s ezeket a feltételeket a tőkeszegény és ráadásul az egész tőkés világ által támadott országokban „gyorsított fejlődés" [desarrollo accelerado], hogy a Tricontinental^* formulájával éljek) útján kellett megte­remteni. „Lemaradunk, s aki lemarad, azt ütik" – mondta Joszif Viszarionovics, s ütött ő maga is; sovány volt a vigasz, hogy az eredeti tőkefelhalmozás kora annak idején Angliában is tömeges emberáldozatokkal járt. S ha a vezető kételkedik abban, hogy ezeket az áldozatokat az emberek öntudatból vállalják, akkor maga segít nekik a szíjat a derekukon és a kö­telet a nyakukon összébb szorítani.

Mindez viszont azt jelenti, hogy a „létező szocializmus" országaiban nem túl sok, hanem nagyon is kevés volt a szoci­alizmus. Logikus lenne hát polgáraik részéről, ha ezt meg­unván, több szocializmust követelnének, mind a javak el­osztásában, mind életük aktív alakítása és politikai jogaik terén. Groteszk, de érthető módon viszont ennek a fordí­tottja következik be. Minthogy a „szocializmust", a „mar­xizmust", sőt a „kommunizmust" a saját létező rendsze­rükkel azonosítják, és minthogy a fejlett tőkés országok nagyobb jólétet és több politikai jogot adnak polgáraik­nak, az előbbivel együtt a szocializmust is a pokolba kí­vánják, s az utóbbi tűnik föl számukra az ígéret földjének (azzal a naiv hittel tetézve, hogy a tőkés restauráció Magyar­országon is a fejlett tőkés országokéhoz hasonló életviszo­nyokat teremtene…).

Végig kellene hát gondolnunk, mit jelenthet a szocializ­mus, mint kapitalizmus utáni fok. S ez nem utópia. Nevezete­sen, ha a legutóbbi évszázad valahol a marxizmus monumen­tális igazolása volt, az éppen a legfejlettebb tőkés országok gazdasága. Míg honi közgazdászaink ma üde naivitással élik újra Smith és Ricardo hitét a liberális piacgazdaság üdvözítő voltában, önkorrekciós automatizmusában, felnőttebb társai­kat már az 1930 körüli gazdasági válság rádöbbentette, hogy közös a csónak, s fölborulását csak valamilyenfajta „közve­zérléssel" lehet elkerülni. Így született meg az „institucionalizmus" közgazdasági irányzata (Keynes, Commons stb.), amely azután nemcsak a Roosevelt-féle „New Deai" agyt­röszt-irányításában jutott nagy szerephez, hanem egyes ele­mei – túl a demokrata/republikánus váltásokon, beavatkozásos avagy liberalizáló tendenciákon – maradandóan beépül­tek a modern amerikai gazdaságba (ilyen az államilag vezé­relt kamatláb-politika, amelynek nagy szerepe van az éles vál­ságok elkerülésében; de ilyen a kutatásfejlesztés, a neveze­tes R&D, jó háromnegyed részben,össz-szövetségi állami alapokból való finanszírozása is). Nemcsak Dnyepropetrovszkot, hanem a tennessee-i duzzasztógátat is az állam építtette…

A monopolkapitalizmus ugyanis véglegesen szétzúz szá­mos olyan föltételezést, amelyek részben már a szabadversenyes kapitalizmus korában is illuzionisztikusnak bizonyultak. Messzemenően igazolja viszont Marxnak a tőke koncentrá­ciójáról és centralizációjáról kidolgozott elméleteit, mégpedig annál erőteljesebben, minél tovább haladunk előre időben, egészen a mai multinacionális mamutvállalatokig. Csak lát­szólagos ellentmondás, hogy a marxi gondolat jóval markán­sabban igazolódik a jelenkori kapitalizmusban, mint a jelen­kori szocializmusban. A termelés és az elosztás társadalmasodása, a vele járó átfogó tervezéssel és centralizált, sőt szá­mítógépesített irányítással, egy-egy ilyen „multi" keretében nagyobb területre és népességre terjedhet ki, mint akár egy-egy szocialista ország teljes területe és összlakossága. Végül is ez teremti meg a termelés társadalmi és a kisajátítás egyéni volta közti ellentmondás olyan kiéleződését, amely a szocia­lista megoldás indokoltságához vezet. A Szovjetunióban mintegy fordított megoldással kísérleteztek, előbb próbálva megteremteni a szocialista termelési viszonyokat, és csak utána a termelőerők megfelelő fejlődését. Ezért volt Amerika a 20-as években a szovjet forradalmárok számára is egyfajta példakép, ahonnan a modern gazdaságszervezés mintáit me­rítették. Még a „tröszt" elnevezés is innen származik. De ezért igaz Duvergier-nek a 60-as évek végén megfogalmazott té­zise is, miszerint a kapitalista országok már puszta fennmara­dásukat is azoknak a szocialisztikus intézkedéseknek kö­szönhetik, amelyeket kapitalista voltuk ellenére megvalósítot­tak. S ezért igaz másrészt e tézis pontos megfordítása is: a szocialista országok már puszta fennmaradásukat is azoknak a kapitalisztikus intézkedéseknek köszönhetik, amelyeket szocialista voltuk ellenére megvalósítottak. Zenészként „ke­resztállásnak" vagy „szólamcsere-motettának" nevezném azt az ellentétes előjelű mozgást, amely egyrészt a tőkés, másrészt a szocialista országok belső ellentmondásait kikü­szöbölni igyekvő „alternatív" mozgalmakban itt és ott megje­lent. Kicsúcsosodásuk egyaránt 1968: Párizsban a marxi gon­dolat forradalmiságának újrafelfedezésével, Prágában viszont a polgári restaurációs tendenciák markáns megjelenésével. E szólamcsere-motettának egyébként korántsem csupán egyedi furcsasága, hogy a párizsi diákok a „Prágai Tavaszt" a saját mozgalmuknak nem ellenlábasaként, hanem társaként értelmezték. Egy valódi baloldali fölismerés is munkált benne, amely az elidegenedett hatalmat lerázó közvetlen emberi ak­ciók közös vonását érzékelte a párizsi és a prágai esemé­nyekben, noha az utóbbiakat nem feltétlenül a deklarált balol­daliság jellemezte.

Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar reformmoz­galmak – már Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától kezdve – maguk is, teljesen előírásszerűen, kapitalista mo­dellek ilyen vagy olyan mértékű újra bevezetésében látták a bürokratikus államszocializmus növekvő bajainak az orvoslá­sát. Ezek sem annak átélésében segítettek, hogy a baj nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmusban rejlik.

De hát ki a párt?

Magas házban ül, telefonokkal körülvéve?

Gondolatai titkosak, és döntései ismeretlenek?

Brecht pontosan jellemez. Nem véletlen, hogy a tényle­ges közhatalom és a tényleges köztulajdon megvalósítására irányuló forradalmi baloldali ifjúsági mozgalmaink a 60-as és 70-es évek fordulóján, bármily gyenge csíráikban jelentkeztek is, jobban idegesítették és buzgóbb rendőri akciókra sarkall­ták a telefonos házban ülőket, mint bármilyen jobboldali meg­nyilvánulás.

A telefonos háznak ily módon nemcsak abban nagy a fe­lelőssége, hogy az 50-es évek elején bürokratikus államszocia­lista modellt teremtett, hanem abban is, hogy ezt követően, kreatív marxista gondolkodásra való képtelensége folytán, maga adta föl a szocializmus távlatait. Jogos önkritikával be­látta ugyan korábbi koncepciója képtelenségét, de ezt maga is – akárcsak a közvélemény – egészében a marxizmussal, a kommunizmussal azonosította, s így egyfajta tőkés restaurá­ció élősdijévé vált. Ki nem mondott jelszava ez lett: „Bevezet­jük nektek a kapitalizmust, csak minket hagyjatok hatal­mon!"

Érthető hát, ha a közvéleményben egy nem funkcionáló szocializmus áll egy egész tűrhetően funkcionáló kapitaliz­mussal szemben. Ez a masszív tény azután elföd olyan nem kevésbé masszív tényeket, mint a tőkés gazdaság (és persze a tőkés politika) éles negatívumai, s azok a tendenciák, ame­lyek pontosan a kapitalizmus fejlődésével érlelik meg a rajta túlmutató, szocialista vagy akár kommunista lehetőségeket.

Ép elmével belátható, hogy az ember szükségletei kielé­gítése végett termel. A polgári közgazdaságtan viszont az oly természetesen hangzó „szükséglet" szó mellé bevezette a „fizetőképes kereslet" fogalmát. Ezért dobták 1930 körül a tengerbe a búzát, és fűtöttek mozdonyokat a kávéval – nem mintha nem lett volna, aki a kenyeret megeszi és a kávét meg­issza, hanem mert hiányzott az effective demand. Az éhen-döglő szükséglete nem volt eléggé „effektív". Az OPEC a 70-es évektől visszafogta az olajtermelést, hogy az árakat maga­san tartsa. Az idén hasonló módszerekhez folyamodtak a ma­gyar tojás- és szőlőtermelők. Túl alacsony az ár? Nosza, öldössük le a tyúkokat és tépjük ki a szőlőtőkéket! Fölszámo­lunk házgyárakat, bizonyára nem azért, mert már mindannyi­unknak pompás lakása van. Legutóbb pedig arról értesülünk, hogy olyan ritka nemzeti kincseinknek, mint a bauxit vagy az urán, a kitermelése nem jövedelmező.

G. B. Shaw, amikor a szocializmus gondolatát „intelli­gens nők" számára akarta érthetővé tenni, olyan, a legtöbb társadalomban máris kommunális jellegű szolgáltatásokra hi­vatkozott, mint amilyen a villany, a víz vagy a gáz. Hivatkozha­tott volna a közoktatásra, a közegészségügyre, vagy akár a közlekedésre is. Pontosan a tömeges árutermelés nyithat utat olyan árubőség felé, ahol az „effective demand" ösztönzőből már korláttá válik. A 70-es években a nemzetközi autóipar élt át ilyen természetű válságot.

Hogy egy ilyen „kommunális kommunizmus" előfeltéte­leit éppen a magántulajdonon alapuló árutermelés teremti meg? Persze, hiszen ez Marx eredeti gondolata. De a távlatot nem árt világosan látnunk, még a mai többcsatornásán züllő magyarországi helyzetben sem – annál kevésbé, mert (újabb furcsa keresztállásként) nálunk máig elsősorban a kisvállalko­zás fejlesztését tekintették a megoldásnak, miközben a nagy­üzemek csődbe mentek. E groteszk történelmi anakronizmus magyarázata az, hogy a bürokratikus „szocialista" nagyüzem agyaglábú kolosszus, amellyel szemben még a privát kis­üzem is versenyképes. De igaz-e ez, az IBM-mel, az ITT-vel, vagy – hogy a szakmámnál maradjak- az EMI-vel, a Yamahá­val szemben is? Alkalmasint volna tehát mód nálunk is a nagy­üzemek értelmes működtetésére, anélkül is, hogy áruba bocsátanánk őket magyar vagy éppen külföldi tőkéseknek. Kü­lönben is, kinek van joga ezeket eladni és a vételárat bezse­belni értük? Nem volna-e ez éppoly jogos népszavazási téma, mint Bős-Nagymaros?

Mindenesetre az emberi szükségleté, nem pedig a fizető­képes keresleté a szó a közegészségügy, a kultúra, a közok­tatás kérdéseiben. Remélhetően senki nem teszi majd azt a javaslatot, hogy a gyermekbénulás elleni Sabin-cseppek a fi­zetőképes kereslet arányában kerüljenek szétosztásra, s jö­vedelmezőségi mutatók alapján döntsenek további alkalma­zásukról. Alighanem ez is emberi jog, nemcsak az, hogy sza­badon alakíthassunk horgásztársaságot vagy royalista pártot. S emberi jog a munkához, lakáshoz, mosdáshoz, ruházko­dáshoz, tanuláshoz, sőt a művészi alkotáshoz való jog is – amint ezt például a svéd törvényhozás deklarálja.

Nem azért főzök kávét, mert a főzött kávénak ma jó ára van a világpiacon. Nem azért énekelek a fürdőszobában, mert ezt most magasan jegyzik a tőzsdén. Nem azért sütkérezem, mert barnára sült férfiakat keres üzletkötőnek az IBM. De ami természetes a normális emberi logika szerint, merőben agy­rém lehet az áru-pénz-viszonyok logikája szerint-és megfordítva. A termelés első és természetes hajtóereje az emberi szükséglet. Miért ne lehetne ugyanezt a logikát a társadal­milag szervezett emberi tevékenységben is alkalmazni, azzal, hogy a köztulajdon felhasználási módját maga a köz döntse el – ahelyett, hogy vallásos hittel a piac szabá­lyozó szerepétől várnánk az egymást maró hiénák tevékeny­ségének átlényegülését, s ezzel fejünk fölé a födelet, gyerme­keinknek az értelmes munkát, szüleinknek a nyugodt öregsé­get? Az eddigi évszázadok ezt a várakozást nem igazolják. S akkor már inkább Kalkuttai Terézhez fohászkodjunk.

(A cikk 1989 nyarán készült.)

Jegyzet

* A Tricontinental a harmadik világ országainak havannai központú szövetsége volt, ahol újból felmerültek az elmaradott országokban megvalósítható forradal­mak, átalakulások kérdései. (A szerk.)