Magyarországon az utóbbi időben példa nélküli történelmi folyamat játszódik le. A legkülönbözőbb politikai színárnyalatokat képviselő társadalomkutatók széles tábora új tulajdonosi struktúra elméleti ki­munkálásán dolgozik. Munkájához hatalmas szellemi energiát mozgó­sít, és felhasználja a tudomány teljes fegyverzetét. Eközben a kor­mány a pénzügyi és a menedzserbürokráciára támaszkodva megkezdte az állami tulajdon elherdálását: érték alatti privatizálását, illetve reprivatizálását. így joggal merül föl a kérdés: miért foglalkoznak a tudósok a tulajdon problémájával, hiszen mire a parlament elfogadja a tulaj­donreformot (legyen ez a reform bármilyen jellegű), már kész tények­kel állunk szemben. Kész tény lesz egy új tulajdonos réteg, egy olyan újburzsoázia, amely a korábbi pénzügyi és menedzserbürokráciából valamint a régi és új pártelitekből tevődik össze. Ez a gazdasági és poli­tikai bürokráciából álló társadalmi csoport elég pragmatikus ahhoz, hogy – ha érdekei úgy kívánják – bármilyen ideológiával azonosulni tudjon, és már meglevő politikai hatalmát gyorsan gazdasági ha­talommá transzformálja.

A most keletkező újburzsoázia a sztálini rendszer gyermeke. Vi­tatható ugyan az apaság, de tény: a sztálini rendszer már terhes volt ezzel a gyermekkel. A nagy történelmi kérdés azonban nem ez, hanem hogy életképes-e ez a gyermek vagy életképtelen korcs. Elvileg akár az egyik, akár a másik feltételezés beigazolódhat. Egy dolog azonban bi­zonyos: ennek az újszülöttnek – mivel sem megfelelő kultúrája, sem komolyan vehető hagyománya nincs – nem lesz könnyű dolga a fenn­maradásáért vívott küzdelemben, amelynek a tulajdon kérdése képezi majd a sarkpontját. A dolgozói kollektívák aligha mondanak le végle­gesen arról a – még a Kádár-rendszerben is felbukkanó – törekvésről, hogy a maguk ellenőrzése alá vonják saját munka- és termelési feltéte­leiket. Elsősorban ezért nem feleslegesek napjainkban a tulajdonnal foglalkozó kutatások. A „demokratikus sztálinizmussal", vagyis a most keletkező rendszerrel elégedetlen társadalmi csoportok elmé­leti-ideológiai segítése a gazdasági és társadalmi alávetettség új formái elleni humanista küzdelem ethoszával is erősíteni fogja magát.

Az itt következő írások a tulajdonformák, a tulajdoni szerkezet átalakítási lehetőségeiről adnak tájékoztatást. A szerzőket összeköti, hogy – jóllehet igen különböző előfeltevésekkel, érvekkel és következ­tetésekkel – valamiképpen mindannyian a közösségi tulajdon valamely változatában gondolkodnak, s a közösségi tulajdont az állami tulajdon társadalmasításaként, munka és tulajdon szétválasztottságának felszá­molásaként értelmezik.

A tulajdon kérdése rendkívül összetett elméleti probléma, és a különböző tulajdonformák gyakorlati kialakítása is igen sokféle meg­fontolást feltételez. A számunkhoz összegyűlt tanulmányokkal termé­szetesen nem tartjuk kimeríthetőnek a teljes témakört, a tulajdon kér­déséhez későbbi számainkban nyilván még többször is vissza fogunk térni.

„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László, Juhász Pál, Lengyel László, Varga Csaba, Kapitány Gábor : Kerekasztal beszélgetés az önkormányzatról II.
2. Drucker György, Kemény Csaba, Varjas András : A Nemzeti Kerekasztal alatt
3. Grigorij Pomeranc : Anyám kérdése
4. Miért fontos a tulajdon kérdése?
5. Mocsáry József : Hogyan lopjunk gyárat? – Meghökkentő történetek, avagy: tulajdonreform magyar módra
6. Nagy Balázs : Legyen az állami tulajdon a munkásoké!
7. Szabó András György : Tézisek a tulajdonreformhoz
8. Szalai Erzsébet : A tulajdoni reform feltételei
9. Szépkúti István : Munkavállalói önkormányzat és gazdasági racionalitás
10. Vass Csaba : Tulajdonreform, gazdasági reform, társadalmi reform
11. k : Csanádi András nem megjelent tanulmányáról
12. Maróthy János : Kevesebb vagy több szocializmust?
13. Mit kell tudni az Autonómia Csoportról? – Rövid ismertetés dokumentumokkal
14. Privatizálás-reprivatizálás
15. Tulajdon

Értelem szerinti fordításban: magántulajdonba adás; visszaadás magántulajdonba.

A reprivatizálás a fejlett kapitalizmusban általánosan használt szakkifejezés. Az állami tulajdonba vett nagyvál­lalatok részvényeinek eladását és így magántulajdonba való visszajuttatásukat jelenti. Ugyanis a fejlett kapitaliz­musban is kialakult az államszocializmus állami-bürokra­tikus tulajdonban lévő állami vállalataihoz hasonló állam-kapitalista szektor. Ez ott is kísértetiesen hasonló jelensé­geket mutat: túlméretezett, önkényes beruházások, stag­náló műszaki fejlesztés, rugalmatlan és pazarló gazdálko­dás, kapun belüli munkanélküliség, kontraszelekciós ká­derpolitika, az állam politikai érdekeinek előtérbe nyomu­lása a gazdasági racionalitással szemben és mindezek kö­vetkeztében egyre fokozódó veszteség. Mindez csak azért nem vezet ott a miénkhez hasonló gazdasági válsághoz, mert az államkapitalizmus csak részterület a piacgazda­ságban, így a thatcherizmus és újabban Franciaország, Ausztria alkalmazni tudja a reprivatizálást, a visszaolvasztást a piacgazdaság működő rendszerébe.

A privatizálás a nálunk használatos kifejezés. Ugyanis itt nem meglévő tőkések birtokába juttatják vissza az ál­lami vállalatokat, hanem új tulajdonosoknak kellene eladni őket. Ez okozza a folyamat nehézségeit. A vállalkozói réteg töredékével sem rendelkezik az állami vállalat részvényei­nek megvásárlásához szükséges tőkének. Marad tehát, hogy a kormány kedvezményekkel, például nagyon olcsó hitellel, adókedvezménnyel, 10-20%-os részvény, üzlet­rész kifizetésével árusítsa ki az állami vagyont, mégpedig elsősorban az uralmi elit tagjainak – akik így az általuk ve­zetett, ellenőrzött vállalatok legnyereségesebb részlegei­nek lesznek új tulajdonosai vagy társtulajdonosai, to­vábbá élelmes vállalkozóknak, akik sokszor a vállalkozás élénkítésére kapott hitelt használják fel erre.

A privatizálás, a nagyvállalatok legnyereségesebb ré­szeinek a vezetők tulajdonába kerülése, ténylegesen nem teremt valódi, a tőkét optimálisan hasznosító tulajdonoso­kat. Az állami-bürokratikus tulajdon fennmaradása és ér­telme valójában jól megfér egy részének magántulajdonba kerülésével. Az uralmi elitek, melyek az állami-bürokra­tikus tulajdon haszonélvezői, ezek után nem kényszerül­nek féllegális és illegális utakra, hanem – társtulajdonos­ként – mint legális profitot vonják ki a gazdaságból a lu­xusfogyasztást biztosító magas jövedelmet.

Előző számunkban Juhász Pál, Lengyel László, Tütő László és Varga Csaba az önkormányzat lehetőségéről fejtette ki elképzeléseit. Az ön­kormányzat kérdése szempontjából is központi fontosságú a tulajdon problematikája, a tulajdonlás és termelés viszonya, a gazdálkodás mi­kéntje. E számunkban folytatjuk az 1989 tavaszán rögzített beszélge­tés közlését.

Kapitány Gábor (Lengyel Lászlóhoz): Laci, amit korábban el­mondtál, abból végül is az derül ki, hogy ezzel az egész önkor­mányzati gondolattal kapcsolatban lényegében szkeptikus vagy. Bár – ha jól értettem – a gyakorlati kipróbálás mellett ér­velsz, de úgy véled, hogy az önkormányzat valószínűleg el fog bukni.

Juhász Pál: Ezt a dolgozói önkormányzatra mondta, tehát nem minden önkormányzatra.

Lengyel László: Én nem vagyok ebben az értelemben a ma­gyar társadalom és gazdaság állapotát illetően annyira pesszimista, hogy azt mondanám, hogy még csak fél-autonó­miák se jelentek meg a gazdaságban, a társadalomban és a politikában. Tehát ami beszélgetésünk első felében Varga Csaba mondandójának egyik fontos mozzanata volt, ti. hogy itt a diktatúrát éppen csak megkarcolták, vitatom. Szerintem ez már nem egy diktatórikus rezsim, annak ellenére, hogy vannak diktatórikus vonásai, de nem diktatórikus rezsim, sem a helyi közösségek szintjén, sem a központi szinten. És fél-au­tonómiák kialakultak. A rendszer átmeneti a kisközösségek és nagy érdekcsoportok alkudozó rendszerébe. Tehát amikor már nem diktatórikus parancsuralommal irányítják a gazdasá­got, már nem látványosan egy komisszár adja ki a beszolgáltatási parancsot, hanem a tsz-elnök és kis csapata, kis elit csapata vitatkozik, alkudozik az ugyancsak a termelőszövet­kezetben lévő elit munkaerővel, és ők közösen egyezkednek azon, hogy mit csináljanak a nem elit munkaerő feje fölött.

Varga Csaba: Ezt hívod te fél-autonómiának?

Lengyel László: Igen, én ezt annak hívom, fél-autonómiának. Magyarul, például léteznek a tsz-ben erős munkás- vagy pa­raszti csoportok, amelyek vagy á háztáji révén erősek, vagy annak folytán, hogy erős munkapozíciót töltenek be a tsz-ben. Ugyanezt el lehet mondani az iparban is: a műhelyben meg­lévő erős munkáscsoport például igenis komoly befo­lyást gyakorol az irányításra. Sőt állítom, hogy a műhelyben lényegében az erős munkáscsoportok átvették a hatalmat. Tehát ott nem a központ irányít, nem a vezérigazgató megy le, és mondja azt, hogy a műhely így meg úgy. Persze, a műhely alapfeladatait egy gyári struktúra határozza meg. De a gyári struktúrán belül ez a munkáscsoport nagyon nagy szabad­sággal rendelkezik, ha erős munkaposztot tölt be. Ezek a fél-autonómiák, amelyek a kisvállalkozásban rögtön megje­lennek, alkudozást, az erős és a gyenge közötti egyenlőtlen alkudozást jelentenek. Nem parancsot, hanem szerintem rossz alkut. Ez jobb mint egy diktatórikus államszocializ­mus vagy államkapitalizmus. De ez nem önkormányzat, nem önigazgatás. Megjelennek olyan elemek, amelyek mégiscsak azt mutatják, hogy azért bizonyos rendelkezési jogokkal bírnak a kis közösségek. Ezek a kis közösségek persze nem alulról szervezettek, vagy csak részben azok.

Én azt hiszem, hogy ha nem megyünk át a piacgazdaság­ba, akkor megmaradunk abban, hogy kis közösségek patriar­kális egymás közötti alkudozásában fog megfulladni az or­szág. Ennek még többségi uralom is lehet az ára. Talán erre gondolt Juhász Pál, amikor azt mondta, a Szolidaritás is ebbe a veszélyes helyzetbe került '80 után; de ma is fennáll ez a helyzet. Például tömeges egyetértés alakul ki a rendszer alap­elemeinek fenntartásában, mert azok a kis közösségek, ame­lyek már beépültek jövedelmi és vagyoni szempontból a me­chanizmusba, nem kívánják feladni pozícióikat. És így – ha tetszik, a tömegdemokrácia alapján – sikeresen valósul­hat meg egy olyan önkormányzat, amely például azt fogja mondani, hogy a cigányokat ki kell seprűzni a faluból. Ige­nis, azt fogja mondani, hogy a szegények maguk tehetnek ró­la, hogy szegények. Igenis, agyári munkás azt fogja mondani, hogy nem számolhatod fel ezt a veszteséges gyárat, mert fenn tudja tartani. Tehát tömegesen fordulhat elő egy rossz szerkezetben ilyen nyomás. Most én ettől félek. Innen a piacra való átlépés eszméje, mert abban nem csak azt látom, hogy van egy önjáró mechanizmusa a piacnak, hanem igaz a ver­sengés is, amely ellene hat az ilyen nyomásnak.

Másrészt a „nemzeti tulajdonnal" azért nem értek egyet, mert nem létezik a világgazdasággal szemben nemzeti tulaj­don. Nincs olyan lehetőségünk, hogy azt mondjuk, itt van egy vagyon, ez a miénk. Világgazdaság van. Éppen ezen bukunk most meg. A világgazdaság értékelni kezdi közössé­geink alkuját, és kiderül, hogy aki nagyon erősnek látszik, erős munkáscsoport, erős értelmiségi csoport, erős vezetői közös­ség, az a világpiacon nulla. És ha ezt az értékelést kihagyjuk, akkor a rendszer visszasüllyed abba a helyzetbe, amelyből el­indultunk.

Az önkormányzat persze lényeges. Először is azért, mert tiszta piacgazdaság nincs. Nyugaton sincs. Juhász Pál sze­rintem nagyon helyesen elmondta, hogy odakint is most már a tulajdon nagyobb része közösségi, vagy ha tetszik, társadalmi jellegű, még a legkapitalistább kapitalista országokban is (tár­sadalmi közös szolgáltatás, alapítványi vagyon, egyesületi, szakszervezeti és ehhez kapcsolódó tulajdon). És ma már ez a többség. A magánvagyonok, az egyéni magántőkés, a magántulajdon részaránya mindenütt csökken. És Ma­gyarországon a dolog ki is van zárva. Nemcsak azért, mert el­méletileg is elképzelhetetlen, hogy most hirtelen átugorjunk egy szakadékot, és azt mondjuk, hogy minden magántulaj­don. Hiszen még a tőkés világba se tudnánk bekapcsolódni, ha mindenki hirtelen egyéni magántulajdont akarna kialakíta­ni. Elméletileg sem elképzelhető. Gyakorlatilag azt már nem is mondom, hogy mekkora út lenne ez.

Az önkormányzatot én is úgy értem, hogy megjelenne a vállalatoknál is egyfajta szövetkezet, összefogó név alatt a vállalkozói közösség, azután alapítványok, egyesületek, a legkülönbözőbb biztosító társaságok, közösségi tulajdonok. Szerintem ennek szerveződése bizonyos értelemben már el­kezdődött. Ebben is fél-autonómiákkal találkozhatunk. Csak idő kérdése, hogy, mondjuk, például a vallási karitatív szerve­zetek, amelyek most elindultak, mikor fognak átalakulni. Nyu­gaton egyébként átalakultak, Olaszországban már régen banki tevékenység az, amit az egyház ilyen módon végez.

Végül nagyon veszélyes elképzelés lenne – és ezt a ju­goszlávok bukása mutatta -, ha az állami információs és irá­nyítási monopóliumból nem akarnak átlépni a piaci informá­ciós és irányítási rendszerbe, amely egyébként sajnos rész­ben szintén monopólium… Mert azért azt el kell ismerni, hogy ez nem lesz egy csodálatos rendszer, ami mindent meg­old. A jugoszlávok létrehozták az önigazgatási megegyezést, és… általában a megegyezéses társadalmat, illetve annak illúzióját. Teljes csőd. Az, hogy közösségek meg fognak egy­mással egyezni, nem piaci alapon, árakban, értékekben, em­beri szükségletekben, ahogy Tütő László fogalmazott. Pilla­natnyilag nem tudtunk jobbat kitalálni, mint a piacnak a szük­ségletfelmérő szerepét. Ez rossz, de nincs jobb.

Tütő László: Szerintem lehet és kell arra törekedni, hogy a szükségletek határozzák meg, mikor lép be a piaci mechaniz­mus. Hogy ne tisztán a nyereségorientált piaci mechanizmus döntse el, hogy mely szükségletek létezhetnek…

Lengyel László: Ez igaz. A probléma az, hogy ha minden szükségletet figyelembe veszünk, – és ezeknek a társadal­maknak éppen ez a problémája, hogy olyan szükséglete­ket is figyelembe vesznek, amelyeket a piac, a gazdaság és most ebben az értelemben az áru-, értékviszonyok nem vesznek figyelembe. Erre mondhatod, hogy annál rosszabb a piacra nézve. Valójában annál rosszabb ezekre a szükség­letekre, illetve ezekre a társadalmakra nézve, amelyek ké­sőbb semmilyen szükségletet sem fognak tudni kielégíteni. Vagy csak a legelemibbeket. Ezért mondtam azt, hogy a piac­gazdaság és önkormányzat összekapcsolása szükségszerű. En is azt mondom, hogy önkormányzat és piacgazdaság csak együtt képzelhető el. Az egyéni autonómiák és a közösségi autonómiák nélkül igazi piacgazdaság nem alakulhat ki.

Tütő László: (Lengyelhez) Félreértettél… Amikor én azt mondtam, hogy a szükségletekből kell kiindulni, akkor nem ar­ról van szó, hogy valakinek van valamilyen anyagi fedezet nél­küli szubjektív vágya, és azt társadalmilag kielégítendő szük­ségletként tudja elismertetni. Az olyan igény, amelynek nincs anyagi fedezete, társadalmi szinten csak fikció. Ter­mészetesen a tényleges, gazdaságilag alátámasztott szük­ségletek kielégítéséről beszélek…

Lengyel László: De azt, hogy van-e valamihez anyagi fede­zete egy igénynek, csak a piacon találhatod meg, ugyanis ezt nem lehet kideríteni előbb. Ez a feltételezés az, ami miatt most negyven év – vagyis hetven év – után ott tartunk, hogy volt egy olyan elméleti elképzelés ebben a régióban, mely szerint előbb fel lehet deríteni az igényről, hogy valóságos, mintsem a piacon ez kiderülne. Nem lehet előre felderíteni. Legalábbis mi egyelőre nem tudjuk…

Tütő László: Ez az igények olyan versengésében derülhet ki, amelynek a mechanizmusát te piaci mechanizmusnak vagy piacgazdasági mechanizmusnak nevezed… De én nem a hagyományos piacgazdasági mechanizmust tekintem e versengés optimális formájának, hanem egy önkormány­zati piacmechanizmusét. Ez a különbség köztünk. Ami pe­dig a jugoszláv önigazgatás kudarcát illeti, azt nem nevezném az önkormányzat elleni érvnek, hiszen ott a valóságban pusz­tán a bürokrácia önkormányzatáról volt szó. Nem is lehetett szó másról, mivel az önkormányzatot határozati úton vezették be. Önkormányzatot bevezetni azonban nem lehet, csak fel­tételeket lehet a működése számára biztosítani. Senki sem hi­szi, hogy rendeletileg el lehet indítani egy alulról szerveződő önkormányzati mozgalmat. Egy ilyen kísérlet valóban diktatú­rához vezetne. De amikor nem gátolták az alulról szervező­dést, esetleg támogatták is azt, az eddigi tapasztalataink sze­rint rendre beindult. Nemcsak a bürokrácia, a tőke, hanem a munka önkormányzatára is – mint már említettem – van szá­mos történelmi példa. Napjainkban a legtanulságosabbak azok a – dolgozói tulajdonon nyugvó – amerikai önkormány­zati vállalkozások, amelyek a tőkés vállalkozásoknál jobb ha­tásfokkal működnek. Ebből az összefüggésből nekünk is le­hetne tanulni.

Juhász Pál: A Tütő László által felvetett gondolatokra sze­retnék reagálni. Azt hiszem természetes, hogy a társadalom nem azok szerint az értékek szerint él, amelyeket a piac sze­lektált ki. Tehát a társadalom értékei, előtte vannak a piac által jóváhagyott értékeknek. A piac egyfajta túlértékeléséről van szó, amikor szembefordul valaki a piaccal, abban a hitben, hogy a piac önmaga értéktermelő dolog. Valójában a piac az én hitem szerint egy technika. Megkülönböztetett vagyonok és megkülönböztetett személyek meghatározott technikával építik a kapcsolataikat. Nem a piac ellen, a piaccal szemben kell különböző egyéb emberi értékeket képviselni, mert ez meglehetősen meddő dolog, hanem az értékek piackonform képviseletét kell megvalósítani. Piac-, sőt tőkepiackonform módon. A világ kitermelte azoknak a technikáknak az arzenál­ját, melyekkel a különböző közösségi értékek és szükségletek szolgálhatók. Ilyen közösségi értékek, amelyekre a mai világ szerveződik, és amelyek intézményeit piackonform módon próbálja kiépíteni: az individuum tisztelete, tehát az egyén vá­lasztási lehetősége, hogy milyen szükségleteket tekint saját­jának, milyen életformát vall magáénak, hogy milyenfajta al­kotást akar végezni, vagy éppen semmilyet. Másik oldalról a biztonság szükséglete, tehát hogy az embereket robbanás­szerű összeomlások státusukban ne fenyegessék. A harma­dik a szolidaritás szükséglete, hogy a társadalom integrált­sága ne boruljon föl. Körülbelül ezek azok a feltételek, ame­lyekre a modern világ különböző vagyonképző közösségi szerveződései irányulnak. És ténylegesen léteznek azok a technikák, amelyekkel ez elérhető. Tehát egyáltalán nem ér­zem a dolgot olyan konfliktusosnak, mint ahogy feltételezzük. A társadalom „politizálását" kell úgy alakítani, hogy létre tudja hozni ezeket a piackonform intézményeket. Ehhez pedig a régi politikai struktúrák fellazítására van szükség.

Tütő László: A piac mint technika különböző érdekek és célok szolgálatában hasznosítható, és nem esélyegyenlőségen alapuló piaci versengésben dől el, hogy a piactechnika segítségével kik tudnak célokat és érdekeket érvényesí­teni. A célok és érdekek hierarchiáját nagymértékben az hatá­rozza meg, hogy a piaci versengést megelőző kiinduló hely­zetben milyen monopóliumok és előjogok léteznek.

Juhász Pál: Így van.

Tütő László: Tehát meghatározó jelentőségű, hogy ki rendel­kezik azzal a vagyonnal, amelynek a függvényében a célok és érdekek működnek.

Juhász Pál: Igen, csak sajnos ez igaz a közösségi alkuk­ra is.

Tütő László: Valóságos, azaz semmilyen előjogot nem ismerő társadalmi tulajdon esetén nem. Ezért én úgy gondolom, hogy egy társadalmi önkormányzattal konform piactechnika jobb lenne a társadalom számára. Abban egyetértünk, hogy a „technikában", a piactechnikában lévő előnyök épüljenek be a gazdálkodásba – de valódi, monopóliumoktól füg­getlen érdekérvényesítési lehetőségek szolgálatában. Vagyis a monopolhelyzet, a kiinduló monopolhelyzetek fel­számolása mellett valósuljon meg mindaz a versengésből adódó gazdasági és egyéb előny, ami a piaci mechanizmu­sokból érvényesül. Úgy tűnik, nem mondunk mást, csak én a kiinduló pozícióra is rákérdeztem…

Juhász Pál: De azért van különbség. Azzal a problémával én egyetértek, hogy a piac nem tud mást csinálni, mint azt, hogy tudomásul vegye a valóságot. Ha egyszer a vagyon és a közösségek szervezete rosszul megcsinált, akkor a piac ezt a rosszul működőt fogja közvetíteni. Hiszen minél kevesebb a kényszerkapcsolat – mert a monopóliumok azt jelentik, hogy kényszerkapcsolatok, ugye?-, tehát minél kevesebb a kény­szerkapcsolat, annál inkább lehetséges, hogy új ambíciójú csoportok kivágják magukat a kiszorított helyzetből. Csak na­gyon vigyázzunk, ha ezt a dolgot úgy akarod megoldani, hogy a magántulajdontól eltekintesz. Ha az önkormányzat nálad azt jelenti, hogy a személyekig visszavezethető magántulaj­don hatását semlegesíted ebben a piaci játékban, ellensú­lyozd a piaci játékban azzal, hogy a közösségi tulajdonhoz hozzáféréseket biztosítasz a legkülönbözőbb egyéneknek és csoportoknak, akkor bizonyos dolgokat elvesztesz. Elveszted azt az ösztönző erőt, ami a magántulajdonban van, hogy ez az én szerepem, ez az én arcom, én formálhatom meg maga­mat, és teljesen a magam kontójára, a magam kockázatára. Pedig ez egy borzasztó nagy tolóerő ebben a dologban:

Tütő László: Ez teljesen világos. A bérleti szisztéma, amit megpróbáltam vázolni, igen jelentős mértékben áthidalja ezt a gondot, mert hosszú távú vagyonérdekeltséget és maximális beleszólási lehetőséget biztosít. A dolgozók érdekeltek ab­ban, hogy a nyereség egy részét új beruházásokra fordítsák, mert osztalékot kapnak ezek hozamából. A hosszú távú jöve­delem bevétel csak akkor biztosítható az adott vállalatnál te­vékenykedők számára, ha nem mondanak le a fejlesztésről.

Juhász Pál: Igen. Bizonyos vagyok benne, hogy akár ak­tuális profit-érdekeltségre játszik a rendszer, akár absztrakt vagyonhasznosításra, akár a kockázat minimumára, akár kockázat nélkül, mivel egy ilyen rendszer csak egyik lehet a le­hetséges technikák közül, tehát valamilyenfajta érdekeltsé­get be kell építened. Egy példa. Ha én mondjuk, holnap úgy döntök, hogy a családi házamat eladom, tehenészfarmot csi­nálok belőle. . .

Tütő László: De az általam vázolt bérleti rendszerben a va­gyonjegyet nem lehet eladni, mert ez személyre szóló…

Juhász Pál: Ez nagy baj.

Tütő László: De ez biztosítja azt, hogy amiért egyszer valaki megdolgozott, azt nem lehet elvenni tőle, annak a hasznából folyamatosan élete végéig részesedik.

Juhász Pál: Így sajnos nagyon helyben járó gazdaság lesz ez. Azokban a keretekben fog gondolkodni, amelyben a ráépült politikai és döntési struktúra gondolkodik. Az, hogy közben a gazdaságban már valami egészen más, fontos dol­gok vannak, mint amiket a kialakult konszenzusokban fontos­nak tekintettek – figyelmen kívül marad. Mert a változást egy­szerűen nem tudja érzékelni. Én azt mondom, hogy az hát­rány, ha nem adhatom el a lakásomat, és nem csinálhatok te­henésztelepet. Persze az is hátrány, hogy egy közösségi va­gyont így elkótyavetyélhetek. Tehát ezért itt egyensúlyt kell tartani.

Tütő László: Mivel itt időszakosan megújítandó bérleti vi­szonyról van szó, a bérleti ciklus lejártával módosíthatók a jö­vedelem és a felhalmozás közötti belső arányok. Ez egy elég jelentős dinamizációs lehetőség.

Juhász Pál: Értem. Te aláveted egy közösségi kultúrának és politikai döntési mechanizmusnak, hogy eldöntse, mikor és milyen célokat kövessünk. Én azt állítom, hogy az ember hü­lye az élethez. Szóval az élet sokkal több spontenaitást, sok­kal több véletlent feltételez.

Tütő László: Igen, abban igazad van, hogy egy önkormányzati versenygazdaságban nincs meg a totális bukás lehetősége. És ennek következtében az igazán kirívó nyereségek, gazda­sági lehetőségek kihasználása sincs adva. De most a mai ma­gyar adottságok között (itt elsősorban arra az emberanyagra gondolva, amit Varga Csaba vázolt), a jelenlegi szubjektív adottságok között egy ilyen biztonsági tartaléknak a megőrzése szerintem elengedhetetlen. Mert a felelőtlen kockáztatá­sokra sokkal nagyobb hajlandósága van a lakosságnak. Egy biztonságibb, kevésbé kockázatos átmenet végső soron elve­zethet oda, amit te optimálisnak tartasz, de hosszú tanulási fo­lyamat nélkül nem lesz a lakosság érett rá.

Juhász Pál: Persze. Én nem azt vonom kétségbe, hogy ezek a bérleti technikák vagy egyéb közösségi vagyonok nem termelékenyek. Egyetlen jelentős közösségi vagyont sem mű­ködtetnék más technikával, mint ilyen kockázatcsökkentő technikával. Ez világos. Csak nem úgy rendezném be a társa­dalmat, hogy ez a vagyon domináljon.

Tütő László: Én a mai Magyarországon többszektorú megol­dást tartok szükségesnek, amelyben társadalmi, csoport- és magántulajdon él együtt. A bérleti elképzelés az állami tulaj­donnak a társadalmasítására vonatkozik és célja, hogy a csoportérdekeltség ne eredményezhesse csoportmonopó­liumok kialakulását.

Juhász Pál: Igen. Ezt értem. De szerintem ez ugyanaz, mint amit én mondtam, csak bonyolult nyelven. Én még in­kább igyekszem piaci-jogi kategóriákat használni.

Kapitány Gábor: Még egy kérdés. Abból, amit az ember az új­ságban olvasott, vagy az SZDSZ-program körüli vitákról hal­lott, abból az derült ki, hogy a te általad is képviselt állásponttal szemben mások sokkal nagyobb hangsúlyt akarnak helyezni a magántulajdonra.

Juhász Pál: Igen … a vitának a lényege tulajdonképpen az, hogy az eredeti SZDSZ-program szövegében a magántu­lajdonról nincs sok szó. De ennek az az oka, hogy természe­tesnek vettem a magántulajdon nagy súlyát. Igazán vita a tulajdonreform körül volt. Itt arról van szó, hogy néhányan elutasítjuk a társaságszerveződésben a menedzseri tulaj­dont. Ha a vállalatvezetők a magántulajdoni jogviszony beve­zetése után korlátozás nélkül a tulajdonosi pozíciót is megra­gadják, illetve egymás felügyelő bizottságaiba bekerülnek, az a mai helyzetben kifejezetten életveszélyes. Ez a monopol­rendszert erősíti, és a legszörnyűbb privatizálást jelenti, mert egyszerűen egy nagytőkés kasztot teremt, egy múlt század végi kapitalizmust csinál a XX. század végén. De ezt még mind elviselném, mert ez legfeljebb csak az erkölcsi érzékemet za­varja. A közgazdászérzékemet azért zavarja, mert borzasz­tóan megrögzít egy nagyon rossz vállalati struktúrát. Ezek ugyanis egymást mentik meg. És így a nemzetgazdaság tel­jes lezülléséig lehet ezt a játékot folytatni. A részrendszerek lehetetlenítik magukat, és megzsarolják az államot. Most ugye mégsem lehet egyszerre 20-25 ezer munkanélkülit pro­dukálni. Végül is így mindannyiunkat fosztanak ki ezek a ma­gántulajdonosok. Ezért én nagyon a tulajdonreform mellett voltam, a gyorsan végrehajtandó tulajdonreform mellett – amely tulajdonreform döntő technikájául egy olyan piackonform technikát véltem alkalmasnak, ahol közszolgáltatások­ban felelős önkormányzatok alakulnak ki – és a területi önkor­mányzatok a költségvetési támogatást váltják át tőkére. En­nek a technikának voltam híve. Tulajdonképpen még az va­gyok ma is.

Amiről azonban meggyőztek engem a vitában az az, hogy egy ilyenfajta tulajdonreform-váltásban kétféle veszély van. Az egyik veszély az, hogy az az önkormányzati struktúra, amit most itt gyorsan létrehozunk – biztosítótársasági, egye­temi alapítvány, egyéb társaságok -, az tulajdonképpen alkal­matlan erre az egész játékra, és az így létrejövő berendezke­dés önmagát is viszonylag gyorsan összeomlaszthatja. Egy­szerűen a rossz tőkeforgatás miatt lehetetlenné fog tenni egy csomó közösségi funkciót. Másik oldalról egy kampánysze­rűen lebonyolított tulajdonreform a menedzsereket és mun­kásokat is olyan helyzetbe hozza, hogy gyorsan fosszuk ki a gyárat, amíg lehet, amíg sorra nem kerülünk. . . Beindult persze egy ellenjáték is. Egy-egy menedzsercsoport épp arra játszik, hogy a majdani külső tulajdonosok hitelesnek tartsák őket. Tehát fordított játékot játszanak, igyekeznek jobban mű­ködtetni a vállalatot, hogy a saját jövendő egzisztenciájukat így mentsék meg. Hiszen a jövendő külső tulajdonosok csak akkor hagyják meg őket, ha hitelesek. De legtöbb vállalatunk olyan helyzetben van, hogy a menedzsergárdának esélye sincs arra, hogy hitelesnek ismertesse el magát. Tehát marad az egyetlen stratégia, hogy kifossza a „tulajdonát", mielőtt másé lesz. És ezen nem segít az önkormányzat sem. Ebben a munkásokkal nagyon jól össze tudnak játszani. A nemzeti egység a közösségi vagyon gyors felemésztésében tökélete­sen megvalósítható. Mert egészen más, ha arról van szó, hogy van egy viszonylag értelmes termelési egység, amely keresi a maga bekapcsolódásának a módjait a piacra és a kooperációs rendszerekbe. Az lehetséges és logikus. De akkor, ha egy teljesen különböző társadalmi és gazdasági természetű egységekből álló, már kialakult hálózat egyben jogi szabadságot kap, hogy önmagával rendelkezzék, akkor az önkormányzat még rosszabb, mint a menedzseri tulajdon. Mert még impotensebb. Még in­kább az egymás közti háborúkra figyel, és a vagyon felélésé­vel teremt modus vivendit.

Tütő László: És ez nem hidalható át úgy, hogy egy önkor­mányzó kollektíva alkalmazza a szakembert éppen azért, hogy az győzze meg őt a legjobb megoldásokról?

Juhász Pál: Megoldás az lehet, amit a Hajógyárban is ajánlottam, és valami hasonlót javasoltam a szövetkezetek át­alakításakor is. Először is meg kell duplázni a vállalatnak a jogi személyiségét. Mégpedig úgy, hogy azt mondom, hogy a vállalat egy része – úgy 50-60 százaléka – a vállalati közös­ség tulajdona lesz. És ezt részvényesítem. Tehát ténylege­sen az emberek részvényeivé teszem. És akkor már meg tu­dom fogalmazni, hogy fiam, te a munkahelyen belüli szerepért küzdesz. Vagy azért, hogy a részvényed értéke jó legyen. De akkor nagyon sok ember esetében éppen azt jelenti a tulajdo­nosi érdekeltség, hogy lelép a gyárból. Tudniillik a közösséget egy befektető társasággá alakítom. Nem a vállalathoz kötöm most már, hanem a befektető társasághoz.

Tütő László: Ezért nem jó a részvény. Ezért jobb szerintem a vagyonjegyes megoldás. Mivel az személyre szóló, ott nem lehet spekulálni.

Juhász Pál: Igen. Ezért mondtam szövetkezeti technikát. A szövetkezeti technika annyival rugalmasabb a vagyonjegy­ koncepcióknál, hogy a beleszólási jogot személyhez köti, nem a vagyonrészhez. A másik: megkülönbözteti a kívülállót a bennlévőtől. De nagyon fontos az, hogy a szövetkezet nem a vállalatra vonatkozik. A szövetkezet a vállalat vagyonával gazdálkodó befektetési társaság. Ez egy nagyon fontos kü­lönbségtevés. Csakhogy vigyázzunk! Azt kell mondanom, hogy egyik gyárban az egy főre eső vagyonérték 1 millió forint. És akkor 1 millió forintot adok az embereknek. A másik gyár­ban mínusz 10 ezer forint, és akkor mínusz 10 ezer forintot adok az embereknek? Olyan méretű társadalmi igazságtalan­ság van ebbe a mozzanatba belerejtve, ami ezért nagyon ne­hézzé teszi a dolgot. Hogy politikailag keresztülvihető-e? Amit eddig szövetkezetnek hívtak, ott keresztülvihető, hisz eddig megvolt az ideológia, hogy ők autonóm vállalat. Ami persze nem volt igaz, de mindenki ezt csinálta, így ez tudomá­sul vehető. De állami vállalatnál nagyon nehezen vehető tudo­másul ez a fajta egyenlőtlenség.

Engem azonban a tulajdonos kérdése izgat leginkább. Ki a tulajdonos? És ez borzasztó nehéz dolog. Ha a munkás­közösség, akkor az csak munkát befektető társaságként lo­gikus. Abban pedig az az őrült igazságtalanság van, hogy az egyik nagyon sokat kap, a másik nagyon keveset. És lehet, hogy ez a legkisebb baj. Ha ez politikailag keresztülvihető, ak­kor egyáltalán nem bánt, hogy igazságtalan. Mert annyira nem lehet igazságtalan, mint ami most van, amikor a vezér­igazgatók magántulajdonává válnak a vállalatok. Ráadásul nagyon rossz magántulajdonná válnak, mert a vezérigazgató magántulajdona nem abból következik, hogy ő Angyal Ádám. Mert ha abból következne, hogy Angyal Ádám, akkor legfel­jebb igazságtalan lenne, de nem rossz. Hanem abból követ­kezik, hogy Angyal Ádám az adott vállalati tanács által megvá­lasztott vezérigazgató. Tehát ő abban érdekelt, hogy ez a va­gyon azf a vállalatot erősítse. Eladja a hajógyárat, de azért adja el, hogy a befolyó 4-5 milliárd forint, amit tisztán hasz­nálni tud, megerősítse a másik hat gyárát, vagy ellenőrizetlen pénzügyi akciókba bocsátkozzon. Vagyis rossz helyre akarja befektetni. De miért akarja rossz helyre befektetni? Mert ő nem Angyal Ádámként tulajdonos, hanem vezérigazgatóként tulajdonos. Tehát neki ezt a vezérigazgatóságot kell erősíte­nie, és ez a lehető legostobább. Mert kapitalista logikája sincs, és hát persze a szocializmustól áll a legtávolabb. Szóval – minden szempontból őrület. De most ezen a sínen vagyunk. És ez egy borzasztó sín.

Tütő László: Sajnálom, hogy Lengyel Lászlónak és Varga Csabának már el kellett mennie, de azért reflektálnék néhány általuk felvetett dologra is. Lengyel László felvetette, hogy a kisközösségek partikuláris alkudozásában megy tönkre az or­szág abban az esetben, ha egy alulról szerveződő tömegde­mokrácián nyugvó önkormányzati megoldás jön létre.

Juhász Pál: Kemény vagyoni felelősség nélkül…

Tütő László: Ezt a megszorítást ő nem tette hozzá… Ez a kérdés kapcsolódik ahhoz is, amit Varga Csaba vetett fel, hogy az országban 3 millió olyan ember van, aki önkormány­zatra alkalmatlan, döntésképtelen, aki nem érdekelt a közvet­len demokratikus mechanizmusokban, nem tudja az önkor­mányzati technikát működtetni, és lényegében elitcsoportok manipulációinak lesz kiszolgáltatva. Erre a következőket vála­szolnám. Ha a dolgozók materiális, érdemi döntési jogokat kapnának, és beleszólhatnának például abba, hogy mi történ­jék a vállalatuknál, a jelenleginél kevésbé lennének az elitcso­portoknak kiszolgáltatva. Többször beigazolódott, hogy ami­kor az emberek – akármilyen felkészültséggel, iskolázott­sággal és tudattal – rákényszerülnek arra, hogy megpró­bálják védeni a saját érdekeiket, és megvannak a materiá­lis jogaik ahhoz, hogy saját vélt érdekeik képviseletében fel is lépjenek, akkor ideiglenesen számukra előnytelen döntéseket is rájuk lehet erőszakolni, vagy manipulációs technikákkal el lehet velük fogadtatni, de élve jogaikkal, előbb-utóbb fellépnek annak érdekében, hogy megvál­toztassák az általuk hibásnak tartott döntéseket. S eköz­ben olyan tanulási folyamaton mennek keresztül (mert rá­kényszerülnek arra, hogy ezen keresztülmenjenek), melynek következtében fokozatosan megszűnhet a feltételezett jelen­legi helyzet, hogy 3 millió ember képtelen a saját érdekeit kép­viselni. Egy ilyen típusú folyamat-a maga buktatóival, kocká­zatával együtt – a társadalom szerveződésének, működésé­nek a mostanitól egészen eltérő alakítását indíthatja be. És az a legfontosabb: az emberek ilyen együttműködéseiből egy más típusú integrációs mechanizmus alakulhat ki a társa­dalomban.

Kapitány Gábor: De ez csak akkor igaz, ha nem a „többségi elv" érvényesül, mert ha a „többségi elv" érvényesül, akkor az mindig alakítható úgy, hogy nem tudják ezeket az érdekeiket érvényre juttatni . . .

Tütő László: Minden valóságos önkormányzat feltételezi, hogy valamennyi csoport képviselheti az érdekeit, akár egy kisebbségi csoportról, akár egy szakmailag hátrányosabb helyzetben lévő csoportról van szó. Ezeken a súrlódásokon, csiszolódásokon keresztül kialakulhatnak azok a megoldá­sok, amelyek ugyan nem egyik napról a másikra, de a zsákut­cából kivezetnek…

Juhász Pál: Hadd tegyek egy technikai megjegyzést. Álta­lában az a fenyegetés, hogy a kisebbség a vagyonrészével együtt kiléphet, nem azt szokta jelenteni, hogy tényleg ki is lép a kisebbség. Azt jelenti, hogy a dolgoknak elébe mennek, és a többség méltányos megoldásra törekszik, hogy ne kerüljön szembe azzal a pénzügyi válsággal, ami a kisebbség kilépé­sével járna. És a pénzügyi válság megelőzése érdekében a többség tervei hirtelen átalakulnak egy méltányosabb megol­dás felé.

Kapitány Gábor: Visszautalva arra, amit korábban Varga Csaba mondott a hátrányos helyzetűek önkormányzat-képte­lenségéről. Ha a hátrányos helyzetűeknek megvan a vagyoni érdekeltségük, akkor ezt az eszközt ők is fogják tudni alkal­mazni, ha…

Juhász Pál: Úgy fogják tudni alkalmazni, hogy „ha nem tudtok nekem megfelelő munkát biztosítani, kiveszem a ré­szem, és akkor megnézhetitek magatokat"… mert egy kész­pénzhiányos világban ez ijesztő helyzet.

Tütő László: Tennék még néhány apróbb megjegyzést. Az egyik, hogy az eddigi beszélgetésben magántulajdon és tár­sadalmi tulajdon fogalma nagyon különböző jelentésekben került elő. Vagy nem tekintem társadalmi tulajdonnak azt, ami Nyugaton a direkt magántulajdont felváltotta, vagy az itteni ál­lami magántulajdont sem tekintem magántulajdonnak, hanem valamilyen értelemben módosult vagy tagadott formájának kell tekintenem. Én úgy gondolom, hogy sem azok a cso­porttulajdonok, amelyek Nyugaton működnek, sem az ál­lami tulajdon nálunk gazdasági értelemben nem a mono­polhelyzet tagadása, nem a monopoltulajdon megvál­toztatása – és ebben az értelemben nem társadalmiak.

Sok kis magántulajdonosnak az együttműködése még nem jelenti a monopoltulajdon kizárását. A másik: Lengyel László korábban kimondta, hogy a nemzeti tulajdon kategóriája, ill. gondolata problematikus, mert a döntő kérdés a világpia­con való megméretésnek a kérdése. Én nem látok itt áthidal­hatatlan problémát. Abban az esetben, ha a nemzeti tulajdont bérleti viszony formájában alkalmazzák, akkor a bérbevevő vállalkozói közösség éppen arra van rákényszerítve, hogy a piacon megméresse a maga teljesítményét: hogy tehát mind a külső, mind a belső piacon nyereséget produkáljon, mert eb­ből van közvetlen és hosszú távon haszna. Ez éppen nem a versengéstől és a világpiactól való elzárkózásnak az útja.

Kapitány Gábor: Korábban az önkormányzat több értelméről is szó volt. Most egy ideje a termelői-üzemi önkormányzat le­hetőségeiről beszélünk. De mit mondanak az önkormányzat hívei a helyi önkormányzás lehetőségeiről? A kritikák ezzel kapcsolatban arra irányultak, hogy a helyi közösség képes-e arra, érdekelt-e abban, hogy korrigálja saját hibás döntéseit?

Tütő László: Én úgy gondolom, hogy ha egy helyi közösség önkormányzati alapon működik, akkor amit más összefüggés­ben elmondtam, a hibás döntések korrigálásának lehetősége megvan. Juhász Pál független szakértőket tartott szükséges­nek ahhoz, hogy a konzerváló erők kiszűrhetők legyenek. Szerintem ez független szakértők nélkül is megoldható. Pél­dául mivel az önkormányzó testületnek a zsebére megy az, hogy például az iskola megfelelő módon működjön, ezért min­denfajta független szervezet létrehozása nélkül maguk az ér­dekeltek fognak fellépni annak érdekében, hogy a saját, opti­málisnak tekintett lehetőségeik valósuljanak meg: hogy ne a konzerváló erők, és ne a felülről rájuk oktrojált elemek érvé­nyesüljenek középtávon, hanem a minimális költségráfordí­tással a maximálisan előnyös megoldások alakuljanak ki.

Kapitány Gábor: Igen ám, de hogy érvényesül mindez, ha a piac öntörvényű totális rendszerként átfogja nemcsak a nem­zetgazdaságot, hanem az egész világot, s mint sokan meg­jegyzik, az önkormányzat, még ha elvben racionális is, nem tudhat beleilleszkedni egy tőle idegen rendszerbe, sem az ál­lamszocializmusba, sem a piacgazdaságba, de nem tud azoknak alávetve a maga törvényei szerint sem működni?

Tütő László: Valóban, azt szokták mondani, hogy önkormány­zati társadalom nem létezik, én viszont megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy piacgazdaság sem létezik. Olyan bürokra­tikus szabályozások, olyan monopolhelyzetek, olyan versenyegyenlőtlenségi feltételek, beavatkozások látszanak a mai világgazdaságban is és a nemzetgazdaságokban is, amelyek a piaci automatizmusból szervesen adódó áru-, pénz- és tőkeviszonyokat direkt módon korlátozzák.

Én úgy gondolom, hogy a piaci technikában mind az em­berek szükségletkielégítése szempontjából, mind pedig a gazdaságosság érvényesítése szempontjából óriási lehető­ségek vannak. Ahhoz, hogy a humán oldal felől megmutat­kozó igények és a gazdaságossági szempontok egyidejűleg érvényesülhessenek, két dologra lenne szükség. Egyrészt tö­rekedni arra, hogy a jelenleg bürokratikusán működő piac tisz­tábban, öntörvényű módon működjék, s az adminisztratív szabályozások jelentős része lehántolódjék róla, és valósá­gos versenynek a terepe legyen. Ne csak a monopolhelyzet­ből kiinduló keresleti-kínálati viszonyoknak és árképzésnek, hanem az áru, a tőke, sőt a szükségletek versenyeztetésének a terepe is. A másik, hogy ilyen piacgazdaság optimális mű­ködési feltételek esetén sem alkalmas a társadalom át­fogó integrációjára, mert egy társadalom totalitásának új­ratermelése nem fűzhető fel egyetlenegy szabályozó elv­re. Egy önkormányzati társadalomnak lehetősége van meg­határozni azt a területet, ahol a piaci versenyeztetés egyed­uralkodó szabályozó elv lehet. De lehetősége van meghatá­rozni azt is, hogy mely területek nem vethetők alá a tőke logikájának, vagy a piaci mozgás logikájának. Hogy bizo­nyos kulturális, egészségügyi, szociális kérdések nem bízha­tók pusztán a piac mechanizmusaira. Ebben az esetben olyan rendszer alakul ki, ahol az átfogó szervező elv az önkor­mányzó közösségeknek a törekvése, és az átfogó elvnek, tehát az önkormányzati elvnek alávetve határozódik meg az, hogy mely területen kell gazdálkodni a nyereségter­melés érdekében, hol kell a versenyeztetés technikáit ki­használni annak az érdekében, hogy a termelés maximá­lis legyen, a gazdasági hatékonyság érvényesüljön, és melyek azok a területek, ahol viszont egy más típus, egy humánusabb szempontokat, egy, a társadalmi újraterme­lés hosszú távú érdekeit érvényesítő szabályozás szük­séges, tehát bizonyos értelemben redisztribúciós technika al­kalmazása szükséges. Ebben az esetben mind a „redisztribú­ciós" terület, mind a totálisan piaci versenyeztetés területe alá van vetve az önkormányzati közösségeknek, ill. az önkor­mányzati közösségek nemzeti méretű hálózatának.

Kapitány Gábor: A jelenlegi körülmények között milyen felté­teleknek a belépése lenne szerinted szükséges ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működésbe léphessen?

Tütő László: Az utóbbi időkben az állam egy csomó olyan részfunkcióból kivonult – pénzforrások hiánya miatt -, ame­lyeket korábban ellátott. Azért teszi ezt, mert ezek vesztesé­ges funkciók. Az ország jelenlegi gazdasági helyzetében ezeknek a funkcióknak az ellátásába a tőke nem különöseb­ben kíván benyomulni. Tehát maradnak ellátatlan, „parlagon hevertetett" társadalmi funkciók, és maradnak olyan társa­dalmi rétegek, amelyek szenvednek ezeknek a funkcióknak az ellátatlansága miatt. Elsősorban az egészségügyi, oktatá­si, kulturális, szociális területek legkülönbözőbb formáira gon­dolok. Amikor arról beszéltem, hogy az önkormányzat kategó­riájával kapcsolatban döntsük el, hogy itt most az önállóság, önfinanszírozás, vagy pedig a kormányzás, a szabályozás ol­dalára helyezzük a hangsúlyt, akkor ebben a megkülönbözte­tésben az is benne volt, hogy sok olyan önkormányzati rész­megoldás létezik, amelyik materiális értelemben nem önkor­mányzat, hiszen a saját anyagi feltételeit nem biztosítja. A másik oldalon viszont azt lehet tapasztalni, hogy léteznek olyan messzemenően nem önkormányzati tevékenységek, hanem társadalmi össztevékenység formájában ellenszol­gáltatás nélkül végzett tevékenységek, amelyek kilépnek az állami szabályozás és a piaci szabályozás alól. Ezek a közös­ségi összefogás vagy kiscsoportos öntevékenység formájá­ban abba az irányba mutatnak, hogy kialakuljon egyfajta alul­ról történő lakossági vagy csoportkezdeményezés, amely területen erre igény van, mert hiány mutatkozik.

Úgy gondolom, hogy abban az esetben, ha az ilyen tí­pusú kezdeményezések jogilag legalizálódnak, tehát ha az állam nem csak kivonul bizonyos feladatoknak az ellátá­sából, hanem átadja a jogi lehetőséget, sőt, bizonyos ér­telemben átadja az erőforrásokat is, amelyekkel el lehet kezdeni egy önkormányzati szerveződést, akkor van esély arra, hogy kényszerpályán ugyan, de egy alternatív társadalomszervezési folyamat beinduljon, hogy az ön­szerveződésnek és az önszabályozásnak bizonyos mecha­nizmusai a legkülönbözőbb területeken kialakuljanak, ezek­nek egy hálózata létrejöjjön, és ez a hálózat – akár össznemzeti méretekben – össze is kapcsolódjon. Ha az emberek a most kialakult helyzetben nem akarnak a korábbi életle­hetőségeikről lemondani, akkor kénytelenek a saját lá­bukra állni, és kénytelenek maguk megoldani olyan fel­adatokat, amelyek megoldása nélkül életfeltételeik nin­csenek biztosítva.