Bár a gazdálkodó egységek az államinak nevezett szférában 1968 után is csak kvázi vállalatok, véleményem szerint nem beszélhetünk kizárólagos állami tulajdonlásukról. Először is pontosabb lenne, ha párt-állami tulajdonlásról beszélnénk. Ennél most fontosabb azonban az, hogy az állami és pártbü­rokrácia mellett a vállalati vezetés is a tulajdon részese, még­pedig olyan mértékben, amennyiben a vállalati vagyon mű­ködtetésére vonatkozó alapvető stratégiai döntésekben – ezek elsősorban a vállalati keretekre, a fejlesztésekre és a fő profilokra vonatkozó döntések – akaratát érvényesíteni tudja. A kisebb vállalat vezetése tulajdonjogát általában úgy tudja gyarapítani, ha minél nagyobb távolságot tart az állami és pártbürokráciától. A nagyvállalatok vezetőinek ezzel szem­ben kevésbé van módjuk elmenekülni, lehetőségük van vi­szont az állami és pártbürokrácia döntéseit közvetlenül és je­lentősen befolyásolni, sőt diktáló pozícióba kerülni-e helyzet biztosítja számukra a tulajdonjogok maximumát, mivel ekkor ők maguk határozzák meg a számukra megfogalmazott elvá­rásokat. Az 1968 utáni gazdasági mechanizmusban a vállala­tok általában az állami és pártbürokrácia, valamint az egyes vállalatok vezetésének közös tulajdonát képezik. A vállalatve­zetők tulajdonjoga általában szűkebb, mint kizárólagos tulaj­donjog esetén lenne, de a nagyvállalati vezetőkre ez nem áll. Mivel lehetőségük van a gazdaságpolitika és az újraelosztás komoly befolyásolására, közvetlenül is, közvetve is jelentős hatást gyakorolnak az össztulajdon működtetési módjára – végül is az alapvető tulajdonjogok az állami és párt bürokrá­cia, valamint a nagyvállalati vezetői réteg kezében összpon­tosulnak. Mivel e tulajdonjogok belső megosztása nem nyílt és egyértelmű, e tulajdonviszony diffúz, állandó küzdelmet in­dukál, melynek célja a minél több jog megszerzése és a minél több felelősség elhárítása.

Az átalakulási törvény lényegében nem más, mint eme megosztott tulajdonviszony jogi szentesítése, amelyben ugyanakkor a korábbiaknál jóval kifejezettebbé és erőtelje­sebbé válnak a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítvá­nyai – az állami bürokrácia rovására, hiszen a nagyvállalati menedzserek bármiféle kontroll nélkül maguk választhatják meg új tulajdonosaikat. Ez pedig lényegében véve a gazda­sági bajainkért igen nagyrészt felelős túlcentralizált nagyválla­lati szerkezet stabilizálását jelenti.

1968 óta az állam- és pártbürokrácia, valamint a nagyvál­lalati vezetők éles küzdelme az államinak nevezett szféra tu­lajdonjogaiért a társadalom feje fölött zajlott. Tudjuk, hogy ez hova vezetett. Az általam ismert törekvések azonban a ko­rábbi gyakorlat folytatásának szándékát jelzik: a nagyvállalati vezetőknek az átalakulási törvénnyel – de már a vállalati, majd a társasági törvénnyel is – megerősödő tulajdonjogait az ál­lami bürokrácia most a létrehozandó állami vagyonalapon ke­resztül kívánja korlátozni. Szó van például arról, hogy az ál­lami vagyonalap vétójogot kaphasson az önkéntes társa­sággá alakulással szemben, és elővásárlási jogot gyakorol­hasson az értékesítendő vagyonrészek és részvények tekin­tetében. Úgy tűnik tehát, nem történik más, mint hogy a ko­rábbi hatalmi mechanizmusok továbbélnek – új mezben. Az említett korlátozások ugyanis nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők egyéni, informális megállapodásainak tárgyát fogják képezni. A nagyvállalati ve­zetők által kezdeményezett tulajdonosi változások állami va­gyonalapon keresztül történő korlátozása erősíti a „tudjuk hova vezet" egyedi alkumechanizmusok eszköztárát, miköz­ben nem képes komolyan ellenőrzés alá vonni ós korlátozni a nagyvállalati vezetők tulajdoni döntéseit, gazdasági, hatalmi pozícióit. Következtetés: az átalakulási törvény tulajdonvi­szonyokat érintő paragrafusait fel kell függeszteni, a vál­lalati vezetőknek a vállalati és társasági törvényből adódó tulajdonosi jogosítványait pedig széles társadalmi kont­roll alá kell vonni.

A túlcentralizált nagyvállalati szerkezet lebontását töb­ben az átfogó tulajdonreformtól várják. Határozott vélemé­nyem azonban – már tavaly novemberben figyelmeztettem rá (Valóság, 1988/11.), és az átalakulási törvény megszületése is bizonyítja -, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett átfogó és radikális tulajdonreformot (bármilyen irányú legyen is az) nem lehet végrehajtani, sőt már a változások elindításá­nak lehetősége is kétséges. Mivel az eddigi tapasztalatok alapján a felülről induló, államapparátusi módszerekkel vég­rehajtott decentralizációt nem tartom kivitelezhetőnek, de kí­vánatosnak sem, a megoldást az alulról induló kezdeménye­zések lehetőségeinek jelentős tágításában látom. Konkrét ja­vaslatom lényege az, hogy a nagyvállalatok keretein belül működő gyárak, gyáregységek erősen érzékelhető leválási törekvéseit hagyni kell érvényesülni. Ehhez azonban minél előbb törölni kellene azt a jogszabályt, amely szerint gyár, gyáregység kiválásához a vállalati tanács kétharmados sza­vazata szükséges. A kiválási lehetőséget kb. fél évig, hangsú­lyozottan még az átfogó tulajdonreform előtt kellene biztosíta­ni. Azokat a vagyonmegosztási ügyeket, amelyeket az érintett felek egymás között nem tudnak rendezni, az állami bürokrá­ciától független Gazdasági Bíróság elé kellene, lehetne vinni. (E bíróságnak vétójoga is lenne olyan esetekben, amikor egy-egy gyár, gyáregység leválása bizonyíthatóan megbénítja az anyavállalat tevékenységét.)

Az átfogó tulajdonreformot véleményem szerint csakis a választások után lehet beindítani. Egyrészt azért, mert a tulaj­donreformmal járó jelentős társadalmi feszültségeket vélhe­tően csak egy legitim hatalom lesz képes kezelni. Másrészt azért, mert a tulajdonreform alapelveit csak a legszélesebb körű társadalmi vita alapján lehet kialakítani, ehhez pedig idő kell. Látok tendenciát arra, hogy a társadalom feje felett az elsősorban magánszemélyeket preferáló, egyoldalú pri­vatizálási folyamat indul be, ezt pedig veszélyesnek tar­tom. Még ha politikailag el lehetne is kezdeni az állami tulaj­don személyes magántulajdonra való lebontását, és a gazda­sági racionalitás szempontjából tökéletesen sikerülne is a pri­vatizálás – amikkel kapcsolatban Árva Lászlóhoz hasonlóan (Élet és Irodalom, 1989. augusztus 11.) jelentős kételyeim vannak, de ezeket most nem ismertetem -, a társadalom életszínvonala még viszonylag hosszú időn keresztül nem fog számottevően javulni. (Részben az adósságtörlesztés súlyos terhei miatt, részben azért, mert a gazdasági szerkezet átala­kítása rövidtávon inkább csökkenti, mint növeli a gazdaság összteljesítményét, nem beszélve jelentős társadalmi rétegek szociális biztonságának megingásáról.) Ezért van rá esély, hogy a tulajdon és hatalom nélküli rétegekben kezdetben el­lenérzés, majd határozott agresszió alakul ki, amely – a legkü­lönfélébb ideológiai köntösökben – az új uralkodó elit ellen irá­nyulhat. Nem feltétlenül nagy társadalmi robbanásra gondo­lok – a magyar társadalom sajátosságai miatt ennél valószí­nűbb sok kisebb-nagyobb helyi konfliktus kialakulása -, ezek azonban elegendőek az innováció, a vállalkozókedv lebénításához és a külföldi tőke elriasztásához.

Nem kis részben e megfontolások alapján is a magam ré­széről továbbra is plurális tulajdonviszonyok kialakulását tar­tom kívánatosnak. Ennek kialakítása során a társadalom leg­különbözőbb szereplői (és csoportjai) – magánvállalkozók, helyi önkormányzatok, önigazgató dolgozói kollektívák, köza­lapítványok, közszolgáltató intézmények, bankok, pénzinté­zetek, befektető társaságok stb. – a széles nyilvánosság előtt versenyeznek az államinak nevezett szféra egyes egységei­nek tulajdonlásáért. Az esélyek egyenlőséget tekintve tehát a tulajdonreformnak nemcsak hatékonynak, hanem – amennyire lehet – igazságosnak is kell lennie.

Mondanivalóm lényege: a társadalmi konszenzus nélkül véghezvitt tulajdonreform a politikai konszenzus felborulásá­val járhat. Ezért mindaddig, amíg e kérdésekben nem jön létre társadalmi megegyezés, nem lenne helyes az állami szférát érintő tulajdonváltozásokat kezdeményezni, másrészt e szféra „spontán" tulajdoni változásait a legszélesebb nyilvá­nosság ellenőrzése alá kellene helyezni. E spontán változá­sok ugyanis lényegében véve nem jelentenek mást, mint a je­lenlegi uralkodó osztály és az új elitek csendes osztozkodását az államinak nevezett szféra jogi és szociológiai értelemben vett tulajdonjogán. A privatizálás elindult és pillanatnyilag dön­tően ezt jelenti. A pártvagyon csak a jéghegy csúcsa.

A Szovjetunióban a 30-as években, illetve az ötvenes évek Kelet-Európájában túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok jöttek létre. A tervutasításos rendszer általánossá válásával a piaci koordinációt fokozatosan perifériára szorította a bürok­ratikus koordináció, a vállalati gazdálkodásban a profitmotí­vumot a központilag előírt tervszámok teljesítése váltotta fel. A piaci versenyt, az eladók és vevők alkuját háttérbe szorította a vállalatoknak a központi irányító szervekkel folytatott terval­kuja. A központi tervutasítások teljesítésére az államigazga­tási típusú állami vállalatok bizonyultak a legalkalmasabbnak.

A tervutasításos rendszer számtalan „előnnyel" is járt a rendkívül elmaradott, világháború sújtotta, polgárháború fenyegette kelet-európai országok számára. Lehetővé vált, hogy a rendkívül szűkös erőforrásokat „központi elvek" alap­ján osszák el. Lehetővé tett nagy strukturális átalakulásokat, a „prioritást" kapott területek (döntően a nehézipar, a honvédel­met szolgáló iparágak) erőltetett ütemű fejlesztését, más terü­letek elhanyagolását, az erőforrások átszivattyúzását a priori­tásokat kapott területekre is. A szabad munkahelyválasztást nélkülöző teljes foglalkoztatást, az alapvető fogyasztói igé­nyek (egészségügyi, oktatási, szociális) minden állampol­gárra kiterjedő kielégítését.

Kérdés, szükségszerű-e a túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok létrejötte a magántőke kisajátításának útjára lé­pett országokban? Szükségszerű-e az államigazgatási típusú állami tulajdon csaknem teljessé tétele? Nem inkább a hábo­rú, a polgárháború által fenyegetett, vagy súlyos válságba ju­tott gazdaságok jellemzője ez? Vajon a nagy világválságot kö­vetően, a világháborút megelőzően nem jellemző-e a tőkés országokban is egyes területek erőltetett ütemű fejlesztése, az alapvető élelmiszerek központi elosztása (a jegyrendszer bevezetése), a munkaerő központi vezénylése, a vállalati mozgástér és személyi szuverenitás korlátozása, az állam­igazgatási típusú állami tulajdon gyors előretörése? Szükség­szerű velejárója-e az államigazgatási tulajdon csaknem tel­jessé tétele a szocialista forradalmaknak?

Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés napjainkban, amikor bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes megakadályozni a pazarlást a gazdasági erőforrá­sokkal, a beruházási túlköltekezést, a kihasználatlan kapaci­tások növekedését, a készletek túltartalékolását, a kapun be­lüli munkanélküliséget az egyik oldalon, a beruházási éhsé­get, a kapacitáshiányt, a krónikus anyag-, energia-, alkatrész­hiányt, a munkaerőhiányt a másik oldalon.

Bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes a társadalmi tőkevagyont úgy működtetni, hogy az a leggyorsabb megtérülést, hosszabb távon a legnagyobb jö­vedelmezőséget eredményezze. Vállalatainál nem tudja ér­vényre juttatni a racionális gazdálkodás elvét, mert nem mű­ködik megfelelően a piaci kontroll. Hiányzik a gazdálkodók versenye, legfőképp a gazdálkodók közvetlen érdeke a társa­dalmi tőkevagyon vállalkozásszerű hasznosításában, távlati jövedelemhozó képességének növelésében.

Létezik-e a magántőke kisajátításának másik útja, vagy a válságból való kilábalás egyetlen útja a reprivatizálás, a döntő termelési eszközök visszaadása a magántőke ke­zébe?

Amióta az ipari forradalom, a modern nagyüzemi áruter­melés széttörte a hagyományos kisüzemi kereteket és létre­hozta a modern polgári tulajdont, azóta létezik a korszerű nagyüzemi árutermelésnek egy közösségi tulajdonon alapuló alternatívája, és ez a munkavállalók szövetkezete.

Ez, szemben a tőkés tulajdonnal, a munkavállalók tulaj­donán alapuló kollektív vállalkozás, ahol minden munkavál­lalónak joga van a képességei szerinti munkához, a végzett munkával arányos bérhez, a tiszta eredményből való részese­déshez. A szövetkezetek vezetésében, ellenőrzésében a ta­gok (munkavállalók) önigazgatása érvényesül.

A munkásmozgalom múlt századbeli vezetői nagyra érté­kelték a munkások termelőszövetkezeti mozgalmát, és arra is rámutattak, miért nem tud uralkodó formává válni a szövetke­zeti tulajdon a tőkés viszonyok között. Marx az I. Internacio­nálé genfi kongresszusán így vélekedik erről: „Elismerjük, hogy a szövetkezeti mozgalom egyike a jelenlegi osztályanta-gonizmuson alapuló társadalmat átalakító erőnek. Nagy érde­me, hogy gyakorlatilag megmutatta, hogy a munka alárende­lését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának rendszerével. De azokra a törpe formákra korlá­tozva, amelyeket az egyéni bérrabszolgák a maguk erejéből tudnak létrehozni, a szövetkezeti mozgalom nem tudja átala­kítani a tőkés társadalmat."(MEM 25. Kossuth, 1975, 249. p.)

A szövetkezeti tulajdon a modern tőkés árutermelés vi­szonyai között életképes formának bizonyult, de elsősorban az alapító vagyonnal rendelkező kistulajdonosok (parasztok, iparosok) körében terjedhetett el.

A századfordulón kibontakozó „második ipari forrada­lom" meggyorsította a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció folyamatát. Ez jelentős változásokat eredményezett a tőkés tulajdonformákban és a tőkés vállalat szervezeti formáiban. A XIX. században uralkodó egyéni tőkés tulajdont uralkodó tí­pusként a társasági tőkés tulajdon, az egyéni tőkés vállalatot a részvénytársaság váltja fel.

A részvénytársaságok kezdettől fogva nem kizárólag a tőkések tulajdonában lévő eszközöket egyesítettek. A kis-részvények kibocsátásával mozgósították a középrétegek, a városi kispolgárok, és a munkavállalók megtakarításait is. Kétségtelen tény, hogy a részvények vásárlásával a munka­vállalók mind nagyobb rétege válik résztulajdonossá, tesz szert tulajdonosi jövedelemre is.

Az 1970-es évekig a munkavállalói tulajdon intézménye kevésbé volt elterjedve a tőkés világban. Az 1970-es évek sú­lyosbodó társadalmi, gazdasági problémái, a nagy világgaz­dasági kihívások (mikroelektronikai forradalom, energiavál­ság, szerkezeti válság) irányítják a figyelmet erre az intéz­ményre. Ettől a teljesítménymotiváció erősödését, a vállalat céljaival való jobb azonosulást, az alkotó energiák felszabadí­tását várják. A munkavállalók munkabérük, jutalmuk, nyere­ségrészesedésük egy részét nem pénzben kapják meg, ha­nem a társaság részvényeiben. Az ún. „Munkavállalói Rész­vényjuttatási Program" – angol rövidítésben ESOP – kereté­ben a munkavállalói részvényesek száma az elmúlt tíz esz­tendőben gyors ütemben növekedett. (L. erről többek között Hoerr-Collingwood írását is az Eszmélet 2. számában.)

1986-ban 8.046 vállalat 7.860.000 munkavállalóval dol­gozik az ESOP-formában, és az ESOP kezelésében lévő vál­lalatok 73%-ában van a munkavállalóknak részvénytulajdo­nosi többségük. A munkavállalói részvények az összes rész­vénytőkének persze nem meghatározó részét alkotják. A Federal Reserve Board adatai szerint az amerikai családoknak 2%-a rendelkezik az összes részvények 50%-ával.

A munkavállalói részvények nem változtatják meg az uralkodó tőkés viszonyokat, de bizonyos munkavállalói érdekeltséget teremtenek a tőkemegtérülésben, a tőkefel­halmozásban, a profitráta kedvező alakulásában.

A munkavállalói részvények a tőkések számára is elő­nyösek azáltal is, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét pótlólagos tőkévé változtatják, amelyből a részvénytársasá­gok bővíthetik vállalataikat, fokozhatják gazdasági erejüket, versenyképességüket.

A tapasztalatok azt is mutatják, hogy önmagában a mun­kavállalói részvénytulajdontól nem várhatjuk a teljesítmények jelentős növekedését, az alkotó energiák felszabadítását, a vállalat céljaival való azonosulást. Ezen belül szükséges a tu­lajdonosi döntésekben való tényleges részvétel, a vállalat vezetésében, irányításában, ellenőrzésében való közre­működés, hogy a dolgozók létfeltételeiket maguk alakít­sák, tulajdonosi pozíciójuk alapján ellenőrizzék a me­nedzsert. Ez a feltétel jobban adott a szövetkezetekben, mint a részvénytársaságokban.

Az államigazgatási tulajdonlás anomáliáit próbálták ol­dani azok a reformtörekvések, amelyek Magyarországon és Jugoszláviában a hatvanas években bontakoztak ki.

Magyarországon a vállalati önállóság erősítése, a nyere­ségrészesedési rendszer bevezetése, majd a nyereség töme­gében való érdekeltség a rövid távú folyójövedelem-érdekeltséget erősítette, nem teremtette meg a munkavállalói kollek­tíva hosszú távú vagyonérdekeltségét.

1985-ben történt meg az áttérés az ún. „önigazgató" vál­lalati formákra, a vállalati tanács által irányított, illetve válasz­tott vezetőséggel a dolgozók közgyűlése, küldöttgyűlése által irányított vállalati formára. A vállalati „önkormányzati" szer­vek nagyobb önállóságot kaptak a vállalatnál lévő erőforrások kombinálásában, a tartalékok feltárásában és mozgósításá­ban, a profil módosításában, a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodásban. Az intézkedések nyomán elvárható jelen­tős hatékonyságnövekedés mégsem következett be.

Ennek végső okát abban kell keresnünk, hogy a reformin­tézkedések eredményeként sem váltak a munkavállalói kol­lektívák a vállalatuknál lekötött tőke tényleges tulajdonosaivá, sőt résztulajdonosaivá sem. A vállalatnál lekötött tőkével végső soron továbbra is az államigazgatás rendelkezik. Az államigazgatási szervek döntenek a jelentősebb tőkejuttatá­sokról és elvonásokról, olyan adórendszert működtetnek, amely a „tőkehozadék" döntő hányadát elvonja. Így a kollek­tíva nem válhatott érdekeltté a tőke megőrzésében és gyara­pításában, a lekötött tőkével való racionális gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák csaknem kizárólagos érdeke továbbra is a munkaerő jobb értékesítéséhez, a minél na­gyobb bérjövedelem eléréséhez kötődik. Ez a „mindent maga alá gyűrő" érdek motiválja a teljesítmény nélküli bérki­áramlást, a pazarlást minden olyan erőforrással (nyersanyag­gal, gépi kapacitással, energiával, alkatrésszel stb.), amely a munkadíjazás alapjául szolgáló teljesítményt növeli. A tiszta jövedelem túlzott mértékű költségvetési koncentrációja miatt nem áll rendelkezésre a rugalmas szerkezetalakításhoz szük­séges tőke. A vállalatnál maradó szabad rendelkezésű nyere­ség sokkal inkább függ az államigazgatási szervekkel folyta­tott alkupozíciótól, minta piac által visszaigazolt tényleges tel­jesítményektől.

Nem kedvezőbb a helyzet a „túlállamosított" szövetkeze­tekben sem. A szövetkezeti önállóság korlátozása, a tagság tulajdonosi jogainak megnyirbálása, a tiszta jövedelem döntő hányadának elvonása elidegenítette a vagyont a jogilag tulaj­donos tagságtól. A termelőszövetkezeti kollektívák aktív tag­jai az állami vállalatokéihoz hasonlóan, szinte kizárólag a munkadíjuk növelésében érdekelték.

A jelenlegi vállalati, szövetkezeti önkormányzatok gaz­dálkodási döntései nem felelnek meg a racionális gazdálko­dás követelményeinek, mert gyakran támogatnak indokolat­lan bérnövelési törekvéseket, megalapozatlan beruházáso­kat, túltartalékolást, de nem ritka a folyó jövedelmek növelése érdekében a vagyonfelélés, a vagyonpusztulás eltűrése sem. A vállalati vagyonnal való racionális gazdálkodást csak a vál­lalati vagyon tényleges tulajdonosaitól várhatjuk, akiknek jö­vedelmi helyzete (egzisztenciája) meghatározó mértékben függ a vállalati vagyon hasznosításától, a vagyonhoz viszo­nyított nyereségtől.

Az államigazgatási szervek, legalábbis a versenyszférá­ban, nem tudják a vállalati tőkevagyont a modern termelőerők által diktált hatékonysággal működtetni, ugyanakkor igen szűkre szabták a vállalati kollektívák döntési lehetőségét a leglényegesebb tulajdonosi funkció, „a többlettermék feletti rendelkezés" tekintetében. A vállalati kollektívák által tényle­gesen elsajátított többlettermék sem tulajdonosi jövedelem­ként jelenik meg, hanem mint az államigazgatástól kialkudott adomány.

A ma támogatott reformkoncepciók sem a munkavállalói kollektívákat kívánják tulajdonossá tenni, hanem „külső tulaj­donosokat" keresnek. A javaslatok szerint állami vagyon­kezelő szervezetek, befektető társaságok, biztosító inté­zetek, nyugdíjpénztárak, bankok, községek, városok len­nének a végső tulajdonosok. Ez a megoldás, bár sok szempontból racionálisabban működtetné a társadalmi tőkevagyont, mint az államigazgatási szervek, de az álta­luk képviselt vagyonérdekeltség továbbra is a munkavál­lalói kollektívákra kívülről rákényszerített vagyonérde­keltség volna. A vállalati kollektíva idegenül állna szemben a vállalaton kívüli tőkehatalommal, a külső tőketulajdonos dön­téseire továbbra is tipikus bérmunkásként reagálna.

Ez a megoldás ugyanúgy visszafogna alkotóenergiákat a vállalati vagyonrészek racionális felhasználásában, mint a bérmunkán alapuló magántőkés vállalat vagy az állami válla­lat. Sőt, a társasági forma alkalmassá tehető a munkahelyi de­mokrácia „maradványainak" felszámolására, mivel a kívülről kikényszerített hatékonyság nehezen fér össze a munka­szervezetek demokratikus működésével.

Az államigazgatási bürokrácia uralmát felváltaná a sok kis bürokrácia, a társasági bürokrácia, a községi és városi bü­rokrácia, a bankok, biztosító intézetek, nyugdíjpénztárak bürokráciájának uralma. Ezek a bürokráciák a vállalati me­nedzserréteggel megosztva gyakorolnák a tulajdonosi funk­ciókat. A beosztott dolgozók a menedzseri döntések puszta végrehajtóiként, munkaerejük puszta eladóiként vennének részt a gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák tulajdonlásával szemben a polgári liberális és az etatista kritika az alábbi bíráló érveket sorakoztatja fel:

Ezek az anomáliák jórészt megszüntethetők, ha a mun­kavállalói kollektívákat a vállalati vagyon legalább egy részé­nek tényleges tulajdonosaivá tesszük, ha a dolgozók rend­szeres bérjövedelmükön felül, éves béralapjukhoz viszo­nyítva jelentős arányú – a vagyonarányos nyereségtől függő – tulajdonosi jövedelmet sajátítanak el.

Hogyan különíthető el a munkavállalói kollektívát megille­tő vagyonrész az egész társadalmat megillető vagyonrésztől? Ki adja vállalkozásba, kik és hogyan ellenőriznék az egész tár­sadalom által birtokolt vagyonrészt, hogy annak működése megfeleljen a racionális gazdálkodás követelményeinek?

Minden vállalati kollektíva saját többletmunkájával ter­meli újra, illetve saját többletmunkájával gyarapítja a vállalati vagyont. Az aktív dolgozók többletmunkájának egy része rendszeresen a vállalati vagyonban materializálódik.

A vállalat vagyona két jól elkülöníthető részre osztható:

A saját felhalmozásból eredő saját vagyonrész a vállalati kol­lektíva elkülönült csoporttulajdonát alkotná, melynek felhasz­nálásáról a munkavállalói kollektíva döntene. A munkavállalói kollektíva tagjait a csoportvagyonrész alapján a vagyonará­nyos nyereségtől függő járadékjellegű jövedelem illetné meg.

A vállalati kollektíva csoportvagyona meghatározó sze­repet játszik a valóságos vállalati önállóság létrejöttében, a vagyonérdekeltség megteremtődésében, a tulajdonosi-gaz­dálkodói döntésekben való munkavállalói részvétel reális alapjának megteremtődésében.

A vállalat vezetésében a munkavállalói kollektíva önigaz­gatása érvényesülne. A menedzsment a tulajdonos kollektíva ellenőrzése alá kerülne. A vállalkozás sikerkritériuma a hosszú távú jövedelmezőség lenne, ennek alapján dönt a tulajdo­nosok kollektívája a menedzserek további megbízatásáról, ettől függően juttatja a kollektíva a menedzsert vállalkozói nyereséghez.

A vállalkozásba adott társadalmi vagyonrész „mozgatá­sa" kizárólag a tőkemegtérülésben érdekelt és a társadalom által sokoldalúan ellenőrzött állami vagyonkezelő szervezetek feladata lenne. A vagyonkezelő szervezetek munkavállaló kollektíváját is közvetlenül érdekeltté kell tenni a vállalko­zásba adott tőkevagyon megtérülésében és gyarapodá­sában.

A vállalati kollektívák az alapító vagyonhoz és annak je­lentős bővítéséhez az állami vagyonkezelő szervezeteken keresztül, vállalkozási verseny útján jutnának. Az állami va­gyonkezelők nem államigazgatási szervek, hanem nyereség­érdekelt üzleti vállalkozások lennének.

A vállalkozók a munkavállalói kollektíva demokratikusan választott és bármikor visszahívható képviselői. A vállalko­zási versenytárgyaláson ők vállalnák a vállalkozásba vett va­gyonérték gyarapítását, a vagyonarányos nyereség megha­tározott mértékét, az ezzel járó járadékfizetési kötelezett­séget.

Nagyon lényeges kérdés az állami vagyonkezelő szerve­zetek társadalmi ellenőrzése a termelők országos érdekkép­viselete által, az ellenőrzésben a szakértelem és a teljes nyilvánosság biztosítása.

A vagyonérdekelt vállalkozókként működő állami va­gyonkezelő szervezetek, mivel az iparág szakmai, területi ér­dekektől függetlenek, kizárólag a tőkemegtérülésben, a tőke­gyarapításban érdekeltek, képesek megvalósítani a tőkeallo­káció társadalmilag leghatékonyabb formáit.

E tulajdoni rendszert jól egészítenék ki a munkavállalók vásárolt vagy jutalomként kapott személyi tulajdonú részvé­nyei, amelyek tovább növelnék a személyes érdekeltséget a vállalati tőkevagyon megőrzésében és gyarapításában.

Az így felépülő tulajdoni rendszerben érvényesíthető a racionális gazdálkodás követelménye:

Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.

A Magyar Urbanisztikai Társaság 1987-ben Székesfehérvá­ron tartott tanácskozásán merült fel az a gondolat, hogy a magyarországi városok és községek tanácsainak – amennyi­ben természetes érdekeltéréseik és ellentéteik mellett érde­keik között vannak olyanok, amelyek valamennyiük közös ér­dekének tekinthetők (pl.: mi lesz az alkotmányban, az új ön­kormányzati törvényben; hogyan alakul az új költségvetési reform, egyes tulajdoni kérdések, az ellátási felelősség stb.; tehát döntően a központi és a helyi hatalom viszonyának ala­kulásában találhatók a közös érdekek) – e közös érdekek védelmére közös érdekképviseleti szervet kellene létrehoz­niuk, amelyben a tanácstestületek vesznek részt jogi sze­mélyként (tehát nem az apparátusok). 1988 decemberében a Társaság „Városok és községek" tagozata döntést hozott az érdekszövetség szervező bizottságának létrehozására. 1989. február 10-én megalakult az előkészítő bizottság, március 10-én pedig 170 tanács megjelent képviselője kimondta a szövetség megalakulását. Ez az alakuló ülés elfogadta a szö­vetség alapszabályát, s létrehozta ideiglenes szervezetét. 1989. július 6-án került sor arra a közgyűlésre, amely megvá­lasztotta az elnökséget és munkabizottságait, és jóváhagyta a szövetség alábbi programját:

A Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetsége Közgyűlésének 1989. július 5-i állásfoglalása

A Szövetség az önkormányzatiságnak abból a felfogásából indul ki, hogy az önkormányzati jogok a települések lakossá­gát illetik meg. A lakosság bizonyos kérdésekben közvetlenül, más kérdésekben az általa választott képviselő testület útján nyilvánít véleményt, dönt a helyi jelentőségű ügyekben.

A Szövetséget a képviselő testületek – e felfogásnak megfelelően – hozták létre a lakossági érdekeket átfogó, ön­kormányzati érdekek érvényesítésére. Ily módon az eddigi csatlakozások nyomán 6 millió, a belépési szándékukat jelzett önkormányzatokkal 7,5 millió állampolgár – mint települési lakos – érdekeit kívánják megjeleníteni.

1. A Szövetség az alapszabályban meghatározott céljait a demokratikus szocialista társadalom keretében látja meg­valósíthatónak, ezért igényli a gazdasági és a politikai rendszer radikális átalakítását. Szükségesnek tartja, hogy a reform során ne rendszerváltás, hanem modellváltás menjen végbe, az államszocializmus a közösségi tulajdon meghatározó szerepén alapuló demokratikus társadalom­má alakuljon át. Kinyilvánítja azt a meggyőződését, hogy a tartós leszakadás elkerülésének, az ország kedvező megítélésének elemi feltétele a sokféleség egymás melleit élésével kialakuló belpolitikai stabilitás, a politikai és gaz­dasági kibontakozás egységben való kezelése, az eltérő nézeteket vallók megegyezésre törekvése, a demokra­tikus közélet. A Szövetség által képviselt önkormányzatok tudatában vannak, hogy a többpártrendszer léte az érde­kek ütköztetését és egyeztetését, a tanácsi munka teljes nyitottságát feltételezi.

2. A Szövetség olyan új alkotmány kidolgozását tartja szük­ségesnek, amely biztosítja a szocialista jogállamiság kö­vetelményeinek érvényesülését. Az önkormányzatok szempontjából döntő fontosságú alkotmányozási kérdés­nek tartja olyan települési tulajdon létrehozását, amely­nek alanya a települések lakossága. A Szövetség által is igényeli új alkotmány keretében a helyi önkormányzatok az államhatalom egyik elkülönült ágaként működnek. To­vábbra is az államszervezet részeként fejtik ki tevékenysé­güket, de olyan sajátos jogosítványokkal rendelkez­nek, amelyeket tőlük egyetlen más szervezet sem von­hat el. Az önkormányzatiság alkotmányos jogi védelemben részesül, amely az állami intézkedések törvényessé­gének felügyeletét éppúgy magába foglalja, mint a pénz­ügyi korlátozó intézkedések jogszerűségének ellenőrzé­sét.

3. A helyi önkormányzatiság fejlődése erőteljesen függ attól, hogyan alakul a települési közösség és az őt kép­viselő testület kapcsolata. A Szövetség álláspontja sze­rint társadalmi fejlődésünk új szakaszában gondoskod­nunk keli arról, hogy a helyi közösség és képviselői között a személyes érintkezés, a rendszeres mindennapi együtt­működés fennmaradjon. Ennek érdekében az önkormány­zati választási törvénynek továbbra is az egyéni választó­kerületi rendszeren kell alapulnia.

4. A Szövetség az önkormányzatok érdekeit érintő egész jogalkotási folyamatban részt kíván venni. A Miniszter­tanács tegye lehetővé, hogy a Szövetség ezt a célkitűzését valóra válthassa. Ennek keretében a napirenden lévő tör­vényalkotással kapcsolatban megfogalmazott elveknek megfelelően igényli:

a)     Az alkotmány határozza meg a települési önkor­mányzatok jogállását, alapvető funkcióit, az önkor­mányzati jogok védelmének eszközrendszerét, mondja ki, hogy az önkormányzatok ellátási fele­lősségének körébe tartozó feladatok pénzügyi fel­tételeit törvényileg kell garantálni.

b)     Az alkotmány ismerje el:

c)     Az érvényben lévő tanácstörvény helyett önkormány­zati törvény alkotását.

d)     A költségvetési reform során az olyan pénzügyi szabályozást, ami biztosítja a helyi önkormányzatok felelős­ségi körébe tartozó feladatok normatív finanszírozását, de a hátrányos helyzetű települések és térségek foko­zatos felzárkóztatását is.

e)     Az évközi költségvetési restrikciós intézkedések teljes megszüntetését, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika mentesítését a deficitcsökkentő po­litika érvényesítésekor.

5. A Szövetség kezdeményezi az infrastruktúra fejlesztésé­re, működtetésére irányuló kormányzati koncepció kidol­gozását és annak megvalósulását biztosító egységes jogi normarendszer mielőbbi megalkotását. A Szövetség köz­reműködésével kialakításra kerülő koncepció és szabály­rendszer legyen tekintettel a lakosság teherbíró képessé­gére is.

6. A közgyűlés szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács a lehetséges legkorábbi időpontban tűzze napirendre a közszolgálati dolgozók képesítési, bér- és jövedelemrend­szerének átfogó reformját. A Szövetség támogatja és együttműködési készségéről biztosítja a Közalkalmazot­tak Szakszervezetének erre irányuló törekvéseit.

7. A Szövetség a mellérendeltségen alapuló kapcsolatok kialakítására törekszik. Támogatást és együttműködést vár mindazoktól, akik a tanácsi önkormányzatok eredmé­nyes működésében érdekeltek.

8. A Szövetség támogatja az érdekérvényesítés állami-politi­kai mechanizmusának megújítására irányuló törekvése­ket. Felajánlja részvételét az Országos Érdekegyeztetési Tanács munkájában.

9. A Szövetség mint érdekképviseleti szerv – elfogadva az eddig ott született megállapodásokat – kinyilvánítja csatla­kozási szándékát a Nemzeti Kerekasztal megbeszélés harmadik oldalához.

Budapest, 1989. július 5.

Dr. Köllner Ferenc főtitkár s.k. Dr. Ács István elnök s.k.

A határozat elfogadása, ill. a közgyűlés óta a belépett taná­csok száma kb. 700-ra nőtt, ez a magyarországi tanácsoknak mintegy felét jelenti. A Szövetségen belül az egyes sajátos érdekek megjelenítése többféleképpen is lehetséges. Albi­zottságok alakulnak az egyes tevékenységekre (társadalom­politika, településpolitika, gazdálkodás, jogi-igazgatási kérdé­sek stb.); tagozatok jönnek létre településtípus szerint (váro­sok, kisközségek stb.), ill. az egyes speciális érdekek (pl. üdü­lőhelyek, határmenti községek, hátrányos helyzetű, elmara­dott települések stb.) kifejezésére.

A Szövetség a tanácstestületek érdekképviselete. Az a törekvés, amely a névválasztásban és a program néhány megfogalmazásában érzékelhető, ti. hogy a hagyományos, bürokratikussá vált „tanács" fogalmat az „önkormányzattal" helyettesítik, egyelőre még csak az irányát jelentheti a szem­léletváltásnak. Az, hogy az önkormányzat-elv valóságos tar­talmat nyer-e ebben a szervezetben, nyilvánvalóan – s ez a Szövetség szervezői számára is egyértelmű – attól függ, hogy az egyes települések tanácstestületei mennyire válnak való­ságos néphatalmi, a helyi közösségek akaratát megjelenítő szervekké, valóságos önkormányzatok alulról, önkéntes tár­sulásokból felépülő érdekszövetségévé. A szervezők min­denesetre eredményként könyvelik el, hogy létrejött egy, a kormányzati-belügyi igazgatástól független, azzal szemben is az egyes települések helyi érdekeit megjeleníteni képes szer­vezet.

Mint a legtöbb önszervező mozgalomnak (pl. az előző számunkban bemutatott Lakásbérlők Egyesületének is) jelen­leg számukra is a gyors, operatív cselekvés, és a demokra­tikus döntés követelményének összeegyeztetése okozza a legfőbb gondot: egyfelől naprakészen, megalapozottan és eredményesen részt venni a törvényalkotásban, az önkor­mányzatok sorsáról döntő fórumokon; ezt nyilvánvalóan a szövetség irányítóinak szűk csoportja tudja megtenni; – ez viszont ellentétbe kerülhet azzal a másik követelménnyel, hogy hasonlóképpen naprakész ismereteik legyenek a tagság véleményéről, szempontjairól, hiszen nem lehet állandóan közgyűlést tartani, ez viszont a működés demokratizmusát már a kezdeteknél akadályozhatja. A szövetség irányítói je­lenleg ezen ellentmondás leküzdését tekintik az egyik legfon­tosabb megoldandó problémának.

A fentiek ismeretében felkértük Márkus Péter közgaz­dászt, hogy mondja el véleményét egy olyan olvasó szemszö­géből, aki nem ismerheti bennfentesként a szövetséget, s így reflexióiban nem annak tevékenységére, hanem csak az itt leírt információkra támaszkodhat. Megjegyzéseit az alábbiak­ban közöljük.

Márkus Péter megjegyzései

A Tanácsi Önkormányzatok Szövetségének állásfoglalása egészében is, egyes részleteikben is rokonszenves törekvést tükröz. Külön is kiemelhető ebből a szempontból a települési tulajdon szükségességének megfogalmazása a 2. pontban: csak helyeselhető állásfoglalásuk az egyéni választókerületi rendszer mellett (3. pont), igen fontos az oktatás, kultúra, egészségügy és szociálpolitika általuk is felvállalt védelme, s általában a 4. pontban felsorolt feladatok; indokoltan vetik fel az 5. pontban az infrastruktúra-fejlesztési koncepció kidol­gozásának fontosságát. Az alábbi megjegyzések a koncepció iránti szimpátia mellett azokat a kételyeimet fogalmazzák meg, amelyeket a koncepció retorikája, egyes szervezeti el­képzelések, garancia-elképzelések hiánya kelt a centralizáció átmentésének veszélye iráni érzékeny olvasóban.

1. Az állásfoglalás az önkormányzati jog alanyaként a telepü­lések lakosságát nevezi meg. Ez helyes, mégis egyfajta előzetes szelekciót érvényesít. Álláspontom szerint az ön­kormányzati jogoknak munkahelyi, települési és egyéb szerveződések jogaként kellene megjelenni a magyar jog­rendszerben, s bár érthető, hogy a települések önkor­mányzati szövetsége elsősorban a települési jogokra kon­centrál, azért utalás történhetne a többi önkormányzati le­hetőségre is. Ez korántsem mellékes, ha abból indulunk ki, hogy az önkormányzati jognak emberi, állampolgári jog­ként, individuumok szövetkezési jogaként kellene megje­lennie, s az egyes specifikus önkormányzati formákat eb­ből kell levezetni. Arra mindenképpen kellene reagálnia a települési önkormányzatoknak is, hogy elismerik-e az egyéb alapon szerveződő önkormányzatokat, ill. hogyan tudják kezelni azokat.

2. Nem tekinthető szerencsésnek az, ha a települési önkor­mányzatok az államhatalom elkülönült, egyes jogosítvá­nyokkal körülbástyázott szerveként értelmezik önmagukat (mint ahogy ez itt előfordul). Itt még mindig az a szemlélet érvényesül, hogy az állam a szuverén, akitől jogokat lehet kapni, vagy kérni. A konzekvens önkormányzati felfogás, éppen fordítva, a központi hatalmat veti alá a tanácsok­nak. Nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy az államtól el kell különülniök a többé-kevésbé autonóm egységeknek (hi­szen ezzel az állam főhatalma nem kérdőjeleződik meg), hanem az államhatalmi szervezeteknek kell a tanácsi ön­kormányzati szerveknek alávetve működniök. Nem az ál­lamról kell lehasítani önkormányzati funkciókat, hanem az önkormányzat szakítson le magáról állami funkciókat. Ha ebben az alapkérdésben nem egyértelmű az álláspont, akkor az is homályban marad, hogy hogyan is akar a szö­vetség részt venni az alkotmányozási folyamatban: ha jo­gokat kérnek, jogokat lehasítanak, ezzel még nem kérdő­jelezik meg az erős centrum felfogást, holott az önkor­mányzati modell komolyan vétele erős helyi igazgatást és gyenge centrumot feltételez. Látni kell azt, hogy a jelenlegi alkotmánytervezetben az önkormányzat mellékesen, mint­egy függelékként, az alapvető hatalmi ágak megosztása után odacsapva jelenik meg, aránylag gyenge jogosítvá­nyokkal: az önkormányzat érdekképviselete ennek meg­kérdőjelezését is jelenti.

3. Az alapkérdések mellett néhány konkrét megfogalmazást is szóvá kell tennem. A 3. pontban pl. szerencsétlen meg­fogalmazásnak érzem a helyi közösség és képviselői kö­zötti „személyes érintkezés" hangsúlyozását. Nem az a baj persze, hogy ezt fontosnak minősítik, hanem egyrészt az, hogy a megfogalmazásba a korábbi személyes füg­gelmi jellegű paternalista felfogás továbbélése is beleérez­hető, másrészt – s főleg – az, hogy a személyes kapcsolat­tartás nem állhat a szervezeti garanciák helyett, amelyek azt szavatolják, hogy az önkormányzati szerv valóban a lakosság testülete legyen.

4. Ezzel összefüggésben tehető szóvá az is, hogy magának a szervezetnek is korlátoznia kellene kiépülését addig, amíg az új tanácsválasztások le nem zajlanak. Addig ugyanis a testületek legitimitása megkérdőjelezhető, s ha a szövetség szervezete ezek érdekképviseleteként jön lét­re, nehezen védhető ki az az aggály, hogy egy új centrum­szervezet alakul, változatlanul az alulról építkező érdek­képviselettől függetlenül, azt keresztbemetszően. A jelen időszakot a szervezetnek átmeneti időszaknak kellene te­kintenie átmeneti jogosítványokkal, s a szövetséget igazá­ból az új tanácsoknak kellene létrehozniuk, az egymással való társulásokból felépítve. Ebben az esetben nem jö­hetne létre a vezetésben az a tipikusan a felülről szervezett struktúrákban jellemző pszichózis, hogy nem érzékelik eléggé az alsó szintek, s a valóságos „alsó szint", a lakos­ság törekvéseit.

5. Ugyancsak nem szerencsés kifejezés az „ellátási felelős­ség". A nyelvezet ebben az esetben is arra utal, hogy a centrális szemléletet még nem sikerült egészen levetkezni: ez a kifejezés a hazai gyakorlatban az adminisztratív kiuta­lási rendszer kifejezése. (4. a)

6. Megint csak az elosztási logika megnyilvánulásaként fo­galmazódik a 4. d) pont, ti. az állami költségvetéstől várja bizonyos feladatok finanszírozását, a hátrányok csökken­tését. Valódi önkormányzati modellben a központi költség­vetés az, ami a helyiből dedukált: amit a helyi közösségek nem tudnak megoldani, arra képezik a központi alapot. Ezzel kapcsolatban lehetne felvetni egy föderatív adórend­szer lehetőségét, amelyben az adók elsődlegesen helyi adók, és csak meghatározott célra vonhatók el központi adók, de ehhez feltétlenül szükség volna a helyi közössé­gek hozzájárulására. Az alulról felépülő önkormányzati modellel szemben gyakori érv annak veszélye, hogy a partikuláris érdekek fölébe kerülhetnek a valóságos általá­nos érdekeknek is (rendszeres hivatkozási alap itt a ju­goszláv modell csődje). Itt egyrészt megjegyzendő, hogy az ellenvetésekben sok a jogos elem, a helyi önkormány­zatok, ha erősek, valóban a partikuláris érdekek uralmával fenyegetnek. Véleményem szerint azonban nem lehet megtakarítani egy tanulási folyamatot, melynek során a helyi közösségeknek a saját bőrükön kell megtanulniuk, hogy anyagi eszközeik mekkora részének központosítása áll nekik is valóságosan érdekükben. De hogy ezt megta­nulhassák, ahhoz valóban rájuk kell bízni. (Jugoszláviában ez sosem ment végbe teljesen.) Másrészt feltehetőleg egy átmeneti időszak során bizonyos szociális védelmet, egészségügyi, kulturális támogatást valóban ki kell vonni a helyi döntésekből, amíg a helyi közösségek még gyen­gék.

7. A 6. pontban merül fel a közalkalmazottak bérének kérdé­se. A megfogalmazás azt sugallja itt is, hogy a közalkalma­zottak az elkülönült állam hivatalnokai. Hiányzik az az in­formáció, hogy ők a tanács alkalmazottai.* Véleményem szerint a közalkalmazottaknak és bérüknek is a helyi dön­tésektől kell függniök. Ez megint csak veszélyeket rejt ma­gában: a helyi önkormányzatban hangadó elit legalább olyan igazságtalan lehet, mint az államhatalom. Ezt azon­ban kivédheti vagy legalábbis korlátozhatja az, ha több önkormányzati szerveződés működik egyszerre ugyanab­ban az egységben.**

8. Végezetül felmerül, hogy nem világos az sem, hogy a Szö­vetség mit képvisel igazán az Érdekegyeztető Tanácsban. Mivel az a kormány-munkáltató-munkavállaló hármas­ságra épül, ebben vagy igen tisztázatlan a tanácsi önkor­mányzat szerepe, vagy kétségbe kellene vonni a hármas szempont alapján történő érdekszerveződés jogosságát. Mindezek nem azért merülnek fel bennem, mert szemben­állók az állásfoglalással, hanem éppen azért, mert nagyon is a benne foglaltak sikerét kívánom, s arra szeretném bá­torítani megfogalmazóikat, hogy a centralisztikus szerke­zettől való még bátrabb elszakadással találják meg a na­gyon fontos települési önkormányzásnak és összefogó ér­dekvédelmének legadekvátabb formáit.

Jegyzetek

* A szövetség vezetőivel készült interjú során egyértelműen kiderült, hogy ők is így fogják fel a közalkalmazottak státusát, ti. a tanács alkalmazottaiként, de jogos a kritika, hogy ez az állásfoglalásban is szerepelhetne. (A szerk.)

** A települési mellett munkahelyi, és egyéb célokra létrehozott érdekképvise­leteké. Ezzel kapcsolatban is megfontolásra ajánljuk Juhász Pálnak az e számban folytatott kerekasztal-beszélgetésben kifejtett véleményét, aki – ha jól értjük álláspontját – amerikai tapasztalatok alapján a helyi önkormányzatok mellé azoktól független szakértőbizottságokat rendelne. Mindenesetre az ön­kormányzatok egymással való korlátozása, a több centrumú önkormányzás tűnik a legjárhatóbb útnak. (A szerk.)

A munkás Önkormányzati Mozgalom létrejötte és létrehozásának motívumai.

Napjainkban alig van olyan társadalmi és politikai szervezet Magyar­országon, amely ne hivatkozna az önkormányzat szükségességére. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy különböző önkormányzati elkép­zelések hívei, képviselői 1989. június 30-án – nézeteik egybevetése és a gyakorlati lehetőségek megvitatása céljából – eszmecserére gyűltek össze. A kezdeményezés aktualitásának érzékeltetése és szándékainak bemutatása érdekében idézünk a meghívó szövegéből:

„Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a haté­kony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági raciona­litással? Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány – felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményező képességében, önszervezésében rejlő gazdasági energiákat – mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.

Magyarországon megkezdődött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül előrelépés a korábbi időszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentős mérték­ben elterelték a figyelmet egy másik – valószínűleg még döntőbb – kérdésről: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet inga­tag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevőleges érdeklődésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenysé­gére támaszkodni. Ezért is lenne fontos feladat a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különböző lehetőségeinek elméleti felmuta­tása, a működőképes formák gyakorlati megtalálása, és a már létező kísérletek támogatása.

A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorul­nak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmaz­zák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetőségeit kereső és a lehe­tőségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a peri­fériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk – divatos kifejezéssel – egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magán­személyek kapnak meghívást, akik világnézettől és pártállástól füg­getlenül – ismereteink szerint – rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idővel feladata lehetne a legkülön­bözőbb önigazgató, önszervező, önkormányzati kezdeményezé­seknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácso­kat adni, illetve – ha erre mód nyílik – gyakorlati támogatásban része­síteni őket."

(Felvégi Andrea fotója)

Az önkormányzatok és a tulajdonreform viszonyát vizsgáló vitaindító tézisek szövegével érdemes teljes terjedelmében megismerkedni:

„Az utóbbi évek magyar gazdaságában, a sok negatív jelenség mel­lett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrássze­rűen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belső vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetővé tet­ték, hogy munkájuk megszervezéséről – vállalva az ebből adódó kockázatokat – maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javu­lásában két tényező játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség, és – ami ennél is lényegesen fontosabb – az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetősége. Az említett példa fő tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahe­lyükön bármilyen csekély rendelkezési – és ebből fakadóan önszervezési – jogot kapnak, jelentősen oldódik az a munkafeladatokkal szem­beni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás léttől lényegében elválaszthatatlan.

A bérmunkáslét és bérmunkástudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon működtetésének gazdaságtalan vol­ta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végső fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezők nem valódi tulajdo­nosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már ré­gen megérett az idő a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következőket:

Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alap­típusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelő átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra – a puszta felsorolás szintjén – a főbb elképzeléstípusokat.

I. Csoporttulajdon

II. Állami, nemzeti, társadalmi tulajdon

Elsősorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetőség az említett négy szempont (dolgozói ön­szervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejű érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérő törekvéseinek együtt­élése számára a legoptimálisabb megoldások?"

(Felvégi Andrea fotója)

A tanácskozás felkért előadói 15-20 percben vázolták saját álláspont­jukat az önkormányzat és a tulajdonreform összekapcsolásának lehe­tőségeiről, és más – a kérdéskörrel közvetetten érintkező – témákról. Az előadásokban és az azt követő vitában két alapkoncepció körvo­nalazódott. Az egyik szerint az állami monopoltulajdon társadalmasí­tásának legreálisabb gyakorlati útja, ha a lakóhelyi közösségek tulaj­donába kerülnek nemcsak az általuk használt földterületek (a lakóhá­zakkal és a közösségi intézményekkel együtt), hanem az ott található gazdasági létesítmények (mezőgazdasági és ipari üzemek) is. A má­sik nézet hívei viszont azt tartották elengedhetetlennek, hogy a tulaj­donreform során valamilyen formában (általuk kifejtett különböző for­mákban) elsőbbséget élvezzen a közvetlen termelők tulajdonosi érdekeltségének kialakítása: puszta bérmunkásokból tulajdono­sokká tétele.

A véleménykülönbségek ellenére teljes egyetértés jött létre ab­ban, hogy szükséges az önkormányzati elképzelések egyeztetése, az ilyen törekvések gyakorlati támogatása, és az elszigetelt önkor­mányzati kísérletek koordinálása érdekében állandó fórumot, rendszeresen működő önálló szervezeteket kell létrehozni. Dön­tés született arról, hogy Önkormányzati Mozgalom néven új társa­dalmi szervezet alakul, amely összejöveteleit minden csütörtökön 17 órai kezdettel tartja a Vasas Ifjúsági Házban (Kőfaragó u. 12.). A meg­alakuláskor közzétett felhívásuk szövege a következő:

„Pártoktól és politikai szervezetektől független mozgalom alakult a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzatok támogatására. Várjuk mindazokat, akik törekvésünkkel rokonszenveznek. A hozzánk for­dulóknak szervezeti, közgazdasági, jogi segítséget nyújtunk, a kívánt helyen előadások tartására vállalkozunk.

A dolgozókhoz az alábbi felhívással fordulunk:

Ne mondjatok le munkahelyetek gazdálkodásának és vezetésének ellenőrzéséről!
Éljetek bátrabban jogaitokkal!
Ne engedjétek, hogy sorsotokról má­sok döntsenek!
Ne hagyjátok, hogy a tulajdonreform ürügyén félrevezessenek és kisemmizzenek benneteket! Az igazi tulajdonreform a dolgozó kollek­tívát teszi tulajdonossá!
Hogy tulajdonosi jogaitokat érvényesíthessétek, szervezzetek titkos és közvetlen választással munkahelyi bizottságokat, tanácsokat!"

Ózdi munkás (Felvégi Andrea fotója)

Július 13-i összejövetelén az Önkormányzati Mozgalom ideiglenes szervező bizottságot választott. A szervező bizottságban az Autonó­mia Csoport, a „Baloldali Alternatíva", a Szabad Demokraták Szövet­sége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség tagjai, vala­mint minden szervezeten kívüli személyek kaptak helyet. A szervező bizottság az alábbi felhívással fordult a vállalatok, üzemek, szövetke­zetek dolgozóihoz:

„A magyar gazdaság jelenlegi katasztrofális helyzetében mindannyiunk létérdeke, hogy – politikai meggyőződésre és pártállásra való tekintet nélkül – változtassunk a helyzeten. A változás egyik első és legfontosabb feltétele, hogy megfelelő emberek legyenek a vállalatok élén: a dolgozók ítélete alapján távolítsák el mindazokat a vezetőket, akik csődbe vitték az irányításuk alá tartozó intézményt, vállalatot. Ugyanakkor kapjanak megerősítést azok, akikről az a vélemény ala­kult ki, hogy képesek megbirkózni a mostani feladatokkal. Ezért felhí­vással fordulunk a dolgozókhoz, hogy maguk döntsenek vezetőik al­kalmasságáról. Tartsanak titkos, általuk ellenőrzött bizalmi szava­zást, amelyen meggyőződnek arról, hogy mely vezetőket akarja me­neszteni, és melyeket akarja a helyén meghagyni a többség. Kény­szerítsék ki az alkalmatlan vezetők eltávolítását. Érjék el, hogy a megüresedett állásokat pályázat útján töltsék be. A pályázatok elbírá­lásáról az általuk választott munkahelyi bizottságok döntsenek."

Az önkormányzati Mozgalomnak még egy olyan kezdeményezését kell megemlíteni, amelyre sor került eddigi rövid fennállása során. Aláírásgyűjtési akciót indított az állami tulajdon kiárusítása ellen. A felhívás tiltakozik az ellen, hogy a kormány és intézményei a nép vagyonát képező üzemeket, gyárakat társadalmi beleegyezés nélkül eladják. Követeli az állami tulajdon társadalmi ellenőrzését. Szorgal­mazza, hogy a dolgozó kollektívák választott testületei vegyék át az üzemek tulajdonosi funkcióit.

Az aláírásgyűjtési kampányhoz több más szervezet is csatlako­zott.