Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

 

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.

A fogalmak zűrzavarában élünk. S nemcsak abban az értelemben, hogy azonos fogalomhasználat mögött egészen eltérő értelmezések lehetnek, de abban az értelemben is, hogy az egyes kategóriák eredetét, a fogalomhasználat változásait, torzításait is tévhitek övezik. Ekképp a sztálini és a marxi kategóriahasználat rendszeres összemosását figyelhetjük meg, s ez szükségk&eacut

„Kommunista párt = bürokratikus, despotikus, korlátlan hatalmú, erkölcs nélküli szervezet." Tehát: „kommunista = bürokratikus, despotikus, korlátlan ha­talmú, erkölcs nélküli egyén". „Kommunizmus =  

a) megvalósíthatatlan utópia

b) mézesmadzag, amellyel az emberek a szűkősség és a rabság elviselé­sére késztethetők."

*

Fogalmi gyökere szerint közvetlenül a középkori városi önkormányzatok (commune) tapasztalataiból kinöveke­dett eszmény = az igazságosan és humánusan szervezett (igazságos, humánus és szervezett) közösségi jellegű tár­sadalom eszménye. Egyes céljai már az osztálytársada­lom kialakulásával, annak negatív hatásaira adott nosztalgikus válaszként megjelennek. A modem korban a felvilágosodás és a francia forradalom céljainak komolyan vé­tele (s annak felismerése, hogy az egyenlőség és testvéri­ség a szabadság megvalósulásának feltétele), előbb utó­pista kommunizmusmodellek, mesterségesen kialakí­tandó – és a középkori városi önkormányzatokhoz hason­lóan szigetszerű -, önkormányzati társadalmak megterve­zéséhez vezetett, majd a társadalom elidegenedés mentes szervezésének gondolata a marxizmus (és a Marx által befolyásolt nemzetközi munkásmozgalom) gyakorlatában az adott társadalmi feltételeket és azok meghaladásának útjait elemző elmélet, ill. az adott társadalom meghaladá­sának gyakorlati-politikai feltételeit megteremteni igyekvő politikai gyakorlat formájában öltött új alakot.

Marxék közismert meghatározása szerint a kommu­nizmus: mozgalom. Lényege nem valamiféle utópikus végcél: a kommunizmus a kapitalizmussal szemben ellen­érdekű erők olyan politikái, társadalmi szerveződése a mindenkori jelenben, amelyet a kapitalizmus ellentmondá­sainak meghaladására irányuló törekvés jellemez, moz­gat, határoz meg.

A sztálini szocializmusban a fogalom jelentése meg­változik. A kommunizmus itt az adott jelentői elválasztatik. Egyrészt visszatér az utópikus végcél-jelleg, és a körülzár­tan, egy-államként is megvalósítható társadalom­eszmény illúziója, másrészt viszont a taktikára-orientált pragmatikus sztálini gondolkodás az utópistáktól eltérően – akik úgy gondoltak, hogy utópiájuk megvalósításának a gyakorlatban nekifoghatnak – a kommunizmust mint („egyelőre még") meg nem valósíthatót (a pragmatikus alapállásból az utópiáknak mindig is kijáró) kritikával is illeti, mégpedig azáltal, hogy á jövőbe távolítja, s a jelent gondosén igyekszik elzárni tőle.

Ennek kettős hatása van: egyrészt általános véleke­déssé válik, hogy a kommunizmus megvalósíthatósága valószínűtlen; s a sztálinizmus gyakorlata mindent el is követ annak érdekében, hogy a társadalom valóban ne ebbe az irányba mozduljon, az elidegenedés ne csökken­jen, az emberek szabadságának foka, önigazgatási lehető­ségei ne növekedjenek stb. Másrészt, mivel önmagát e végcélként felfogott kommunizmushoz vezető útnak dek­larálja, ezzel elborzaszt a kommunizmustól, mint célrend­szertől.

E gyakorlat kapóra jön az antikommunizmusnak, hogy olyan sajátosságokat hangsúlyozzon a kommuniz­mus lényegeként, mint a véres diktatúra, a szabadságjo­gok elfojtása, (vagy korábban:) a csajkarendszer, nőközösség stb., amelyek nem a kommunizmus eszményeiből, hanem az azoktól mindinkább függetlenedő hatalmi har­cokból. az utópisták egyes, a kommunizmus fogalmába beszűrődő gondolataiból, a felvilágosodás vadember-idealizálásának jegyében előképként szerepeltetett „őskommunizmus"-képzetből származnak (illetve a szabadságjo­gok elnyomása esetében abból a tényből, Hogy a kommu­nisták a forradalom és az általa megragadható hatatom szerepének romantikus túlértékelése következtében több­nyire valóban elhanyagolták a szabadságjogok szerepét a kommunista célok megvalósításának feltételei között). A kommunista pártok hatalmi gyakorlata mára a „kommu­nista" fogalmát a magukat szocialistának nevező orszá­gokban az „élősdi, dilettáns és erkölcs nélküli népelnyo­mó" szinonimájává változtatta.

Ha a fogalmat megtisztítjuk a rárakódott héjaktól, „kommunizmuson" ma is azt a mozgást érthetjük, amely a kapitalizmus elidegenedett és antihumánus vonásai el­lenében olyan társadalom felé irányul, amelyben az ember nincsen alávetve sem a gyengéket eltipró piac, sem az erőseket is eltipró állam hatalmának, ahol a társadalom minden egységének és egészének önszervezése, önigaz­gatása, önkormányzata jegyében az emberek élettevé­kenységéi a szabad önkifejtés uralja. A kommunizmus ma (is) azokat a csirákat, tendenciákat jelenti, amelyek alkal­massá tehetők arra, hogy az emberiségnek egy a kapitaliz­musénál (a tőkés gazdaságnál, a polgári szellemiségnél) emberségesebb és hatékonyabb társadalmat kínáljanak. Az ebben való hitet azonban a kommunistáknak többé senki nem fogja meghitelezni. A mozgalom történelmi esé­lyét már csak a tendenciák olyan kihordása tarthatja fenn, amely a nemkapitalista társadalomnak ezt az embersége­sebb és hatékonyabb természetét egyszer végre kézzel­foghatóan bizonyítani is tudta.

„Nincs. Marxista leegyszerűsítés."

*

Az „osztály" eredetileg a társadalom osztályozásának, klasszifikációjának kategóriája. így lehet a legkülönfélébb csoportokról „osztályokéként beszélni (kereskedők osz­tálya, háziszolgák osztálya, középosztály stb.).

Ez a fogatom a marxizmusban dialektikussá lesz: Marxék értelmezésében a társadalom rétegzettségét a tár­sadalom viszonyai határozzák meg. Az osztály fogalmát tulajdonképpen csak viszonyfogalomként, a termelést uraló és a termelésnek alávetett: csoportok viszonyából levezetve tartják értelmezhetőnek. Mivel e felismerést a kapitalizmus belső szerkezete alapozta meg, az osztály-modellt leginkább a kapitalizmusra illeszthető; általánosíthatóan érvényes viszont az, hogy nincs értelme osztályok­ról az osztályok egymáshoz való viszonyán kívül beszélni: nincs jobbágyság jobbágyviszony, modern proletariátus tőkeviszony nélkül.

A sztálini értelmezés itt is egy fejletlenebb fogalmi szintre való visszakanyarodást képvisel – a sztálini felfo­gásban megszűnik, mellékessé válik az osztályok egy­másra vonatkoztatása, viszonyukból való levezetése, és visszatér az eredeti, egyszerű klasszifikációs felfogás: az osztályhoz tartozást ebben a modellben a munkamegosztásban elfoglalt hely (sőt, ennek mintegy feudalizált válto­zata szerint a származás, a felmenők munkamegosztásbeli helye) jelöli ki. Így lesz a „létezőnek" gúnyolt szocializ­musban a munkásosztály tagja az, aki gyárban, munkapad mellett dolgozik (függetlenül attól, hogy tőkeviszonyban-e), s marad kívül a munkásosztály kategóriáján a tőkevi­szonynak egyébként alávetett értelmiségi; így írják le a szocializmust a munkásosztály és parasztság szövetsé­geként; az őket osztállyá tévő kizsákmányolási viszony-formától viszont éppúgy nem esik szó, mint e „két alap­vető osztály" egymás közti viszonyának kielégítő elemzé­séről. Ez a statikus osztályfelfogás egybeesik egyébként a tőkés érdekvédelem osztályfelfogásával, amely a struk­túrát hangsúlyozva hasonlóképpen igyekszik leplezni az osztályok létét (mibenlétét, hogyanlétét) meghatározó uralkodó viszonyok természetei.

Az osztályviszonyokat a világban uralkodóan ma is a tőkeviszony határozza meg. A tőkés viszonyok meghala­dása azonban nem valamely addig alávetett osztály ural­mát jelenti – a sztálinizmus által deklarált „munkásura­lom" így nem csak hazugság, de fogalmilag is zavaros: a tőkés viszonyok meghaladását csak az: osztályviszonyok megszűnésével, az osztályoktól függetlenedő szempon­tok uralomra jutásával lehet elképzelni. A kapitalizmusé­nál fejlettebb viszonyokként csak olyan viszonyokat lehet elismerni, amelyekben az ember már nem tőketermelőként vagy tőkeforgatóként, nem mint munkás, nem mint értel­miségi és nem mint vállalkozó, hanem mint szükségletei által meghatározott ember, közvetlenül, mint nemének jel­lemző egyéne vesz részt.

„Nivellálás, tehetségek elsorvasztása, kontraszelekció. A társadalmat csak az életképes egyének, az elit kiemelke­dése húzhatja előre. Ennek szükséges velejárója a lemara­dók hátrányosabb helyzete."

*

Az egyenlőség eszménye az egyenlőtlenségek negatív ha­tásának érzékeléséből és elutasításából származik, s vala­milyen formában mozgalomszervező érték a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának régmúltjától fogva. Mo­dern tartalma a polgárságnak a születési előjogok ellen indított küzdelméből, a pénz egyenértékesítő szerepének vállalásából ered. Az egyenlőség értékének jelentése azonban nagymértékben különbözik annak függvényé­ben, hogy mint célt, mire terjesztik ki: politikai jogokra, gazdasági lehetőségekre, a hatalomgyakorlás lehetősé­geire stb. A polgári egyenlőség-felfogás általában nem ter­jed ki a gazdasági-hatalmi egyenlőségre, azt illúziónak, az emberi természettől idegennek tekintik.

Az egyenlőségértéket komolyan vevő törekvések már igen korán megpróbálták a polgári egyenlőség-felfogás ezen korlátait kiküszöbölni, különböző egyenlősítő me­chanizmusokat kiépíteni. E korai törekvések utópisztikus volta döntően abban rejtik, hogy ha nem is tudatosan, de lényegében ők is a pénz mechanisztikus egyenértékesítő hatalmából vonják el egyenlőségfogalmukat, mechani­kus-mennyiségi módszerekkel próbálják biztosítani az egyenlőséget, minden vonatkozásban mérhetően egyenlő szintre hozni a lehetőségeket. Ezt nevezhetjük egyenlősdinek; a sztálinizmus gyakorlatában ezt az elvet és mód­szert kombinálják a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek" orwelli paradoxonéval, ezáltal új és igen nagymértékű egyenlőtlenségeket hozva létre: a hatalomban való részvétel egyenlőtlenségét, ill. az ebből követ­kező további egyenlőtlenségeket. Ez az egyenlőtlenség természetszerűen áll elő akkor, amikor az „irigység'', a kiugró jövedelmeknek az „elképzelt minimumhoz" való igazítása az egyenlősítés alapja, Marxék ezt az általánossá tett magántulajdon uralmaként jellemzik, s a sztálini rend­szer állami tulajdonformája pontosan megfelel az általá­nossá tett – ti. az állam általánosságában megrögzített – magántulajdon fogalmának.

A marxi egyenlőség-felfogás nem mennyiségi egyen­lősítésre irányul. A kulcskategória itt az egyéniség, a sze­mélyiség. S az ember személyisége éppen annak az em­beri nemet jellemző specifikumnak a kifejeződése, hogy az emberi nem egyedei minden tekintetben összemérhe­tetlen egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, melyek kifej­tése (az egyén mind egyénibbé, mind több területen sajá­tossá, egyéni sajátosságai által meghatározottá válása) az emberi nem fejlődésének legfontosabb mértéke.

A marxi kritika szerint a történelem eddigi korlátai nagymértékben az ember ezen sajátosságainak tagadása­ként, a személyiség, az egyéniség tagadásaiként írhatók le: minden osztálytársadalom (miközben fejlődésük az emberi személyiség mind teljesebb kifejlődéséhez veze­tett) egyúttal a személyiség, az egyéniség korlátozójának, tagadásának is tekinthető. Hiszen ugyanakkor mindegyik valamely dologi erőnek rendelte alá a társadalom egyéne­it, uniformizálva őket e dologi erő uralma által (a rendi társadalomban a rendhez igazítva, a tőkés piacgazdaság­ban a különböző divatok révén az adott kereslethez stb.). A marxi egyenlőségeszmény éppen ezeket az uniformi­záló korlátokat kívánja kiiktatni, s a személyiséget tenni az egyenlőség mércéjéül: elutasítandó egyenlőtlenség mindaz, ami a társadalom egyéneit vagy azok egyes cso­portjait gátolja a szabad önkifejtésben, leszűkítve lehető­ségeiket. Ebből pedig az is következik, hogy az egyenlő­ség nem mennyiségileg egyenlősíthető feltételeket jelent, hanem a minőségi lét, az egyéni önmegvalósítás minden­kinek biztosított-és természetesen mindenkinek egészen más fettételekben megadható – lehetőségét. Minthogy azonban a mindenki szabad önkifejtésének mindmáig út­ját állja igen sok társadalmi egyenlőtlenség – hiszen a szegénység, alávetettség, képzetlenség nem az egyének közti természetes különbségekből, hanem az objektív fel­tételek különbségeiből származó egyenlőtlenség -, így a marxi egyenlőségeszmény még sokáig a mindezekkel (a gazdasági-tulajdonlási, hatalmi-politikai, ill. kulturális­információs egyenlőtlenségekkel) szembeni küzdelem­ben realizálódhat.

Az elmúlt évtizedekben, a megreformált sztálinizmus idősza­kában megszoktuk: a baloldal azonos a hatalmon lévő párttal, az MSZMP-vel. Mára a dolog megváltozott. Az MSZMP irány­zatokra bomlott. A sztálini hagyományt követő konzervatívok mellett megjelent és megerősödött egy másik irányzat, amely a sztálinizmustól menekülve nem talál jobb megoldást a kapi­talizmus – talán korlátozott – visszaállításánál. Ezen mun­kálkodva – bár eltérő hangsúllyal – számít mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatására. A kapitalista res­tauráció programja azonban az új ellenzéki pártok és szerve­zetek főbb irányzatainak napirendjén is szerepel, mégha e szervezetekben mindenütt akadnak olyanok is szép szám­mal, akik szemben állnak egy ilyen fejlődési lehetőséggel, de elkötelezettségüknek nem találnak egyelőre más szervezeti formákat.

Elbizonytalanodunk, hol hát a baloldal?

A baloldal most szerveződik mind az MSZMP-ben, mind az alternatív szervezetekben és pártokban, mind a szakmai szervezetekben, mind a munka- és lakóhelyeken, magában a társadalomban. A baloldal fogalma tehát átalakulóban van. A hazai és nemzetközi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a baloldal megszűnik egyetlen párt vagy egy-két párt monopó­liuma lenni. A baloldal ismét új fokon válik mozgalommá, foko­zatosan elveszíti hivatali jellegét, pártokon túli mozgalommá alakul, s maguknak a pártoknak kell majd megtalálniuk benne a szerepüket. Nem írhatják elő többé tagjaiknak, hogy mit tegyen, mint tegyen a baloldal, s hogy ki tartozik, ki tartozhat a „baloldal" megjelölés alá.

Ugyanakkor a tapasztalat arra utal, hogy a baloldal már a közeljövőben is kevésbé lesz doktrinális, kevésbé fogja a mozgalom sokszínű társadalmi forrását, tagságát vagy/és tö­megeit egyetlen elmélettel felruházni. Ez nem az elmélet leér­tékelődését jelenti, hanem funkcióváltását. A „mozgalmi" el­mélet közvetlenebbül fog gyakorlati célokat szolgálni.

A sokszínűvé váló baloldal Magyarországon is – leg­alábbis úgy tűnik – világnézeti sokszínűsége mellett vagy el­lenére néhány alapvető „érték", nagyon is gyakorlati törekvés mentén szerveződik majd meg. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a baloldal alapvető tömegeit az adott társadalmi feltéte­lek között még sokáig az ipari és mezőgazdasági termelők alkotják továbbra is, bár a technikai-technológiai átrendező­dés következtében maguk is „átalakulnak", belső társadalmi kohéziójuk új fokon jön létre. Alapvető politikai és szakmai érdekeikről nem fognak lemondani.

A baloldal útkeresése Kelet-Európában és hazánkban is a reformsztálinizmus és a kapitalizmus közötti igencsak szé­les, de nehezen járható úton történhet. Ezekben az országok­ban, így hazánkban is az alapvető dolgozói törekvések-talán súlyos vereségek nyomán, mindenekelőtt az állami tulajdon magántulajdonná való átalakításának keserű tapasztalatai nyomán – az-állami tulajdon és a magántulajdon társadalma­sítására irányulnak, a munka és tulajdon egymáshoz közelíté­sét tűzik ki célul. Tömegméretekben megjelennek majd a dol­gozói önkormányzatok megvalósítására, a munkás- és ter­melői, vagyis a dolgozói ellenőrzés megteremtésére irányuló törekvések és követelések. A munkahelyi és lakóhelyi önkor­mányzatok, a társadalmi ellenőrzés különböző alulról létre­jövő szervei lesznek a pénzbürokrácia, az államhatalmi bü­rokrácia, a pártbürokráciák legnagyobb ellenfelei, mert a ter­melők kénytelenek lesznek felismerni, hogy ők tartják el nem­zeti és nemzetközi méretekben is a politikai és szakbürokrá­ciák rájuk nehezedő felduzzadt parazita apparátusait. A balol­dal kis csoportjai már ma is felismerték, hogy a „pártállamból" nem érdemes a „pártok államába" átmenni. Nem több, hanem kevesebb bürokrácia kell, nem drágább, hanem olcsóbb állam kell! Ez természetesen az ellenőrizetlen eliteknek nem áll ér­dekükben.

A baloldal másik egységesítő követelése nyilvánvalóan a reformsztálinizmus és a kapitalizmus által közösen megron­tott természeti környezet helyreállítása, a további romlás megállítása lesz. Amennyiben az állami- és magánkizsákmá­nyolás hagyományos rendszere visszaállna Magyarorszá­gon, s (a gazdasági ésszerűségre hivatkozva, valójában azonban a tőkés érdekeknek megfelelően) tömeges munka­nélküliség jönne létre hazánkban, úgy a baloldal mindennapi törekvésévé a munkanélküliség felszámolásának követelése válna, (kockáztatva így a szélső jobboldal létrejöttét is).

Azok a magyarországi erők, amelyek a különböző pártok­ban az állandóan hangoztatott nemzeti büszkeséget megcsú­folva, szinte a kunyerálásig megalázkodnak a nemzetközi pénzügyi körök, tőkés csoportok előtt, valójában saját hatalmi pozícióik védelméhez kérnek támogatást, feláldozva tagsá­guk érdekeit is. A baloldal újjászerveződő erői tisztán látják, hogy a nemzetközi kapitalizmus még soha, sehol nem mentett meg népeket. Chile, Peru, Dél-Korea, Dél-Afrika, Brazília, Ar­gentína vagy Törökország stb. egy humanista, baloldali em­ber számára sohasem lehet példa. Márpedig Magyarországra sem várna más sors, ha kritikátlanul végrehajtja az adósság­csapdából fakadó tőkés diktátumokat. A baloldal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a politikai szabadság követelményei ne kerül­hessenek szembe a társadalmi igazságosság követelménye­ivel. A pénz diktátuma éppúgy megfoszt a szabadságtól, mint az elkülönült hatalmi apparátusok diktatúrája. De a leg­rosszabb – s valljuk meg, ez sem kizárt – ha ez a kétféle diktátum egyszerre nehezedik ránk. Ez a fejlődési lehetőség magában rejti a baloldali tömegmozgalmak, tömegakciók megjelenését.

Ha ezt a kettős diktatúrát el akarjuk kerülni, a baloldali értelmiségnek újra vissza kell találnia az üzemekbe, a szövet­kezetekbe, a munkahelyi és lakóhelyi szervezetekbe, s el kell kezdeni mindent elölről.

Először is szót kell érteni. . . Csak késő ne legyen.