Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

(Peter Kimmel)

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.

Búcsú egy korszaktól

Több nemzedék számára volt természetes a Jó és Gonosz közti határvonalat a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüg­gönynél meghúzni – mindkét oldalon a nézőtéren ültek, s a vasfüggöny mögötti színpadot kinek-kinek a másik fél világa jelentette; azt már az egyes nézők politikai beállítódása (s per­sze azért a játszók repertoárgazdagsága) szabta meg, hogy a másik fél által megjelenített színdarabot éppen elborzasztó grandguignolnak, vagy andalító operettnek látta-e a nézőté­ren ülő. Ez a látványosság, úgy tűnik, összeomlott.

Ilyen összeomlást már megért Kelet-Európa: a Monar­chia összeomlását. Azt is a stabil, több évtizedre állandósított világrendje tette visszamenőleg „boldog békeidő"-vé a világ könnyű átláthatóságát az első világháborúban elvesztett, s et­től tartósan neurotikussá vált nemzedékek számára (akik per­sze magát az összeomlást ugyanolyan illúziókkal teljes má­morban vették tudomásul, mint a maiak).

Amíg egy új társadalom kifejlődik

Ahhoz, hogy a Kelet-Európában lezajlott folyamatok szerepét értelmezni lehessen a szocializmus szempontjából, először azt a rövidzárlatot kell feloldani, amely a szocializmust mint társadalmi formát azonosítja a Kelet-Európában az elmúlt hetven év alatt kialakított társadalmakkal. Abból indulunk ki, hogy a szocializmus igenis társadalmi formáció, nem tétova értékrendszer, nem a kapitalista társadalom szociálpolitikával javított változata csupán, hanem a kapitalizmust megha­ladni képes termelési mód. Az eddigi kelet-európai történé­sek ezen termelési mód történetének egy sajátos korai szaka­szát jelentik, amelynek helyét csak akkor lehet megfelelően értelmezni, ha először kísérletet teszünk annak megértésére, hogy miben is áll ennek az új termelési módnak a lényege. Egy korábbi írásunkban (Eszmélet, 1. sz.) azt hangsúlyoztuk, hogy a kelet-európai kísérlet a kapitalista világrendtől való függésben sosem tudott igazán kilépni a kapitalizmus törvé­nyeinek hatása alól; e számunkban közöljük Porosz Tibor írá­sát, amely a sztálinizmust, mint a kapitalizmus egy sajátos út­ját elemzi, ám most az összefüggés másik oldaláról van szó: mi köze volt ennek a hetven évnek mégis a szocializmushoz? (Bármilyen kellemetlen is, hogy a bűnök és ostobaságok e halmazát a szocializmus történetéhez kell számítani.)

A szocialista társadalmi forma mibenlétének meghatározásánál körülbelül olyan helyzetben vagyunk, mintha az euró­pai tizenhetedik században kellett volna meghatározni a kapi­talizmus mibenlétét. Természetesen számos olyan jelenség volt már akkor, amelyet utólag könnyen minősíthetünk a pol­gári-tőkés társadalom előnyomulásának, kérdéses azonban, hogy, mondjuk, a városok szerepének középkor végi megnö­vekedéséből, az ipar korai formáinak virágzásából, az eredeti felhalmozás tömeges elnyomorodáshoz vezető gátlástalan­ságából, a pénz szerepének látványos előtérbe kerüléséből, a reneszánsz emberközpontúságából, a szemlélet szekularizálódásából és individualizmusából, a reformált kereszténység puritán szellemiségéből valamiféle intuitív előrelátással lehet­séges lett volna-e prekonstruálni az akkor új, tőkés társadalmi forma lényegét?

A tizenhetedik-tizennyolcadik század látszólag a régi rend megerősödését hozza világszerte. Még a legradikáli­sabb polgári államokban: Hollandiában, Angliában is a mo­narchiák fellendülése volt tapasztalható. S persze még inkább a (közben szintén polgárosuló) Francia-, vagy Németország­ban, Ausztriában; a tőkések vagyona szerte Európában a feu­dális uralkodókat támogatta, a reformáció hullámát sok helyen szinte elsöpörte az egyház rendíthetetlen hatalmát sugárzó ellenreformáció barokkja, a városok helyett ismét a régi rend támaszai, a falvak és persze a királyi udvarok kerültek a figye­lem középpontjába. (Ma már) jól tudjuk azonban, hogy ez a látszólagos konzervatív diadal valójában az új, a tőkés társadalom további előretörését jelentette. A városok re­neszánsz forradalma, amely végső soron azért bukott el, mert a város gazdasági alapját, a falut nem tudta még a maga új, tő­kés elvei szerint működtetni, átadta a helyét egy olyan ke­vésbé látványos fejlődési módnak, amely a tőkés logikát most már a falura is kiterjesztette. A tizennyolcadik század a falu százada, de a tőkéé is. Korántsem véletlen, hogy a gazda­ságelméletben ekkor a föld felé forduló fiziokratizmus képvi­seli a haladás élvonalát. Nem szeretnénk az analógiát túlfe­szíteni, de saját korunkban már jó néhány éve hasonló ten­denciákat érzékelünk. A szocializmus egy szakasza – alapjai­nak meghódítása híján – elakadt, lezárult, megfulladt; a hala­dás látszólag visszafordult, a szíveket a polgári konzervativiz­mus barokkja hódítja meg: a régi világ ereje teljében csillog. A valóságban azonban ma is az új termelési mód kiterje­dése folyik (amihez az, hogy a résztvevők ennek tudatában legyenek, egyáltalán nem szükséges).

A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig úgy tűnt, az új társadalom legfőbb vonása az állami tulajdonban ragadható meg. A „szocializmus" ezen korszaka nemcsak a kelet-európai államcentrikus rendszerek gyakorla­tában jelent meg, hiszen a szociáldemokrácia is mindvégig azzal teremtette meg arculatát, hogy amikor a maga parla­mentáris útján hatalomhoz jutott, államosításokat, jóléti­-paternalista intézkedéseket vezetett be. Ez a tendencia szá­zadunk közepén tetőzött, amikor a fejlett nyugati centrumok­ban kialakult a jóléti társadalom, a félfejlett Keleten pedig, ahol a jólétet teremteni képes tőkés ipar és a társadalom belső egyensúlyának finomszerkezetét kezelő polgári demokra­tikus technikák hiányoztak, az állami irányítás nyers vasváz­ként telepedett a társadalomra. A század közepéig az állam szerepének előtérbe kerülése a világ mindkét felén fejlő­dést indukált, mivel éppen azokat a piac anarchiája által keltett folyamatokat lehetett ezen a módon kezelni, ame­lyek miatt az antikapitalista mozgalmak a múlt században megindultak. A szocializmus apologétái és támadói azonban rendszerint ennek az állami irányításnak a jellegzetességei­vel azonosítják az (egész) szocializmust, s ebből persze szük­ségképpen következik a szocializmus temetése akkor, amikor ennek az államcentrikus modellnek az elégtelensége egyér­telművé válik. (Ez az elégtelenség nemcsak a kelet-európai tí­pusú rendszerek gazdasági ellehetetlenülésében mutatkozik meg, de pl. a svéd típusú jóléti társadalom perspektívaveszté­sében, e társadalom kritikusai által gyakran felemlegetett pa­zarló passzivitásában is, amely szintén az állami paternalizmus következménye – egy egészen más jellegű gazdasági­-társadalmi bázison.)

Az elégtelenség alapvetően abból származik, hogy az ál­lami tulajdon önmagában nem a társadalmi működés, a ter­melés új módját alapozza meg; ugyanúgy csak a régi rendnek egy új gazdálkodási, ill. újraelosztási logikával való megerő­sítése, mint pl. a banktőkének az a kifejlődése, amely – szin­tén többféle változatban – a reneszánszban is kimutatható volt, a Habsburgokat és más uralkodókat stabilizáló Fuggerek szerepétől a feudális hatalmat közvetve stabilizáló, önálló hatalmi formákkal próbálkozó, de végül a feudális viszonyok közé visszaereszkedő itáliai tőkés városokig.

E számunkban olvasható Tütő László tanulmánya, amely a mai kapitalizmusban működő eltérő társadalomszervezési logikák együttélését, kényes egyensúlyát mutatja be: jól is­mert, hogy a késő feudalizmus abszolút monarchiái az eltérő logikájú rendi-feudális, ill. tőkés társadalomszervezés igen hasonló egyensúlyán alapultak.

Az új elem jelenléte azonban minden esetben összetett jelenség. Egyrészt valóban csak elem, s ily módon egymagá­ban nem elegendő a régi társadalom szétfeszítésére – beleil­leszkedik, és átmenetileg segít azt stabilizálni. Másrészt vi­szont mint új elem, egy új logika része is, amely, ha sikerül az új rendszer más elemeivel összekapcsolódnia, egy új társa­dalom felé viszi a fejlődést. Ez utóbbi értelemben – de csak az új társadalom egyéb jellemzőinek kifejlődése esetén – az ál­lam szerepe, a Tütőnél definiált szociális közösség megléte a termelés módjának átalakításában is szerepet játszhat, és ak­kor valóban az új társadalmi forma egyik jelének tekinthető. A kelet-európai kísérlet és a nyugati jóléti szociáldemokrata állam egyaránt azon akad el, hogy az állami tulajdon, fii. a szo­ciális közösség megléte egyik változatban sem képes a tőke­haszon logikáján alapuló ipari társadalom termelési módjának uralmát hatékonyabb termelési móddal felváltani. A szocializ­mus első korszaka ezzel lezárul.

Az értelmiség útja az osztálynélküliséghez

Az államuralomnak a szocializmussal való azonosítása meg­határozta a szocializmusról való gondolkodás évtizedeit. Fon­tos új szempont került ebbe a gondolkodási folyamatba akkor, amikor a '68-as diáklázadások után a figyelem az értelmiség, a szellemi munka felé fordult. A szocializmuselemzések kö­zött e szempontból a Konrád-Szelényi-könyv, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" fontos fordulópontot jelent azáltal, hogy felismeri a szellemi tevékenység (s az ezzel szervesen összefüggő teleologikus attitűd) meghatározó szerepét a szo­cialista társadalmi formációban. Konrádék nagyon sok termé­keny következtetés kapujába jutnak el, de mivel következteté­seiket csak a szocializmus első nagy – állami – korszakának tapasztalataira építik, véleményünk szerint több ponton téves konklúziókat vonnak le. Mivel az értelmiség szerepét az álta­luk vizsgált államcentrikus társadalomban elsősorban a redisztribúcióban lehet kimutatni, logikusan jutnak el ahhoz a tu­datos választáshoz, hogy a marxi termelési mód elmélet he­lyett a Polányi-féle redisztribúciós elméletre alapozzák leírá­sukat. Ebből következően az értelmiségnek a hatalomért foly­tatott harcát elemzik, a tőkésosztály kialakulásának analógiá­ját keresik történetében, s ők is úgy próbálják az új társadalmi formáció sajátosságait leírni, hogy megmaradnak a politikai szférában, a termelés jellegzetességeinek elemzését nem te­kintik tárgyuknak.

Pedig a szocializmus második szakasza éppen azzal kezdődik, hogy a termelésben is megjelennek a tőkés terme­lés rendszerétől idegen, ill. rendszer-semleges elemek, egy új társadalom logikájának képviselői. A szellemi termelés elő­térbe kerülése nemcsak azt jelenti (amit már sokan leírtak), hogy a tőketermelés folyamatában a XX. században a relatív értéktöbblet, vagyis a technikai innováció szerepe került elő­térbe; nemcsak azt jelenti, hogy a harmadik ipari forradalom­ban az információ vált a legfontosabb áruvá. Mindez leírható a hagyományos tőkés termelés rendszerében a haszonszer­zés új területekre való kiterjesztéseként. Csakhogy itt megint arról van szó, hogy az új logika, miközben még a régi rend­szert erősíti, egy új termelési mód lassú kifejlődését segíti elő. Ha a tőkés termelés kifejlődése annak idején a mennyiségi szempontok előtérbe kerülését feltételezte az élet minden te­rületén, a szellemi munka – ha be is sorolható a tőketermelés mennyiségi alapon szerveződő rendszerébe -, természete szerint minőségi jellegű, működése mindinkább minőségek szembesülését igényli. Az információ felhasználható a tőke­gyarapodáshoz, de – mint előző számunkban szó volt erről – természete ellentmond annak a monopolizált jellegnek, amire a tőke használni tudja; a tudomány eredményei, s maguk a tu­dósok beállíthatók a piaci versenybe, a tudomány természete azonban nem verseny jellegű. A szellemi termelés logikája nem a tőke összemérhető mennyiségeken alapuló verseny-, ill. haszonlogikája, hanem egy olyan logika, amely az emberi szolidaritásra épül; az egymás teljesítménye általi gazdago­dás logikája. Ha megvizsgáljuk, hogy a marxizmus milyen világképet állít szembe a tőke logikájával, a szellemi ter­melés logikájára ismerünk. Konrád és Szelényi pontosan írja le, hogy a marxizmus a főszereplővé váló értelmiség – pontosabban a szellemi termelési mód – ideológiája, de mivel csak hatalomátvételben, csak a politikai szférában gondol­kodnak, nem veszik észre, hogy a döntő fordulat a termelés­ben történik, s az értelmiség – pontosabban a szellemi terme­lést folytatók tömege – nem a tőkés osztály helyére lépő új el­nyomó osztály, hanem az a szubjektum, amely a termelés mindkét oldalát (a termelő és az irányító szerepkört is) átve­szi: ezáltal éppen a szellemi termelés jelentheti az egész osz­tálytársadalom visszavételét, a munka és a munka feletti rendelkezés újraegyesítését. Konrádoknak teljesen igazuk van abban, hogy a XX. századi államcentrikus társadalom, kü­lönösen annak kelet-európai változata valóban az értelmiség főszerepre jutásának terepe, nem az értelmiség szerepét le­het azonban az államcentrikus társadalom belső sajátos­ságaként, hanem éppen fordítva, az egész államcentrikus társadalmat lehet a szellemi termelési mód egyik korai és igen korlátozott formaváltozataként megérteni. (Az állam­centrikus szemlélet még nem a szellemi termelési mód imma­nens megjelenése: a modern állam tőkés termék, s az állam­szocializmus belső ellentmondásai nagymértékben abból származnak, hogy a hetven éven át létezett „szocializmus", ez az értelmiségi kísérlet egy posztkapitalista társadalom ki­alakítására a tőkés társadalom hagyományos eszközeit: az ipari kizsákmányolást és az államhatalmat tudta csak mozgó­sítani.)

Konrádék a jelenlegi korszakváltást azzal jellemzik, hogy az értelmiség egésze nyomul be a hatalomba, megszüntetve a korábbi államapparátus-értelmiség csoporturalmi monopó­liumát. De a korszakváltás nemcsak a kelet-európai rendsze­rekben zajlik. Az évtizedekig uralkodott szemlélettel szemben Nyugaton is előtérbe kerülnek a szellemi termelés közvetle­nebb, immanensebb értékei. A szociáldemokraták és kommu­nisták avantgárdé szerepét az értelmiségi értékekhez hipokrita gátlásoktól mentesebben kötődő zöldek és egyéb alter­natívok veszik át. (A zöldek egyébként elvben radikálisabb ki­hívást jelentenek a tőke rendszerével szemben, mint a szo­ciáldemokraták, mert míg amazok csak az abszolút érték­többlet mérséklését tudják kiharcolni, a környezetvédő és hu­manizáló ideológia az egész haszonelvű logikát igyekszik semlegesíteni – az más kérdés, hogy a haszonelv vereségé­nek még mindig nem érkezett el az ideje.) Mindenesetre a mai feladat az államszocializmusból az értelmiségi szocializmus­ba, egy – természetesen a fizikai munka szintjén is működő – döntően szellemi termelési mód termelési és szociális feltéte­leit kiépítő szakaszba való átfordulást jelent, ezt hordozzák az említett, és lényegében harminc-negyven éve erősödő humanizációs tendenciák éppúgy, mint a decentralizációs, ill. autonómiatendenciák,¹ még ha ez az átfordulás igen hosszú lesz is az emberélet mértékével mérve.

Kelet-Európa mai folyamatait is e fejlődés részeként érté­kelhetjük. Némileg paradox módon egy szocializmuselle­nes hullám formájában éppen azok a célok, irányok fogal­mazódnak meg, amelyek a szellemi termelési mód, ha úgy tetszik, a szocializmus továbbfejlődésének kulcselemei: a demokrácia, autonómia, racionalitás, minőségvédelem stb. = értelmiségi értékek az állami túlhatalommal szemben. Az értelmiség, mivel a nyerskommunizmust veti le a nyakából, ma Kelet-Európában a tőkés restauráció menedzserének tű­nik. Csakhogy – ha az értelmiség jelentős része abban a tu­datban van is, hogy ez a feladata – hamis tudat jegyében cse­lekszik. Magyarországon van ugyan pl. bizonyos tőkés réteg, a hatalomátvételre azonban korántsem képes. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártokat túlnyomórészt vezető értelmisé­giek alkotják. Meglehet, ez az értelmiség valóban a tőkés ter­melést honosítja meg vagy vissza Kelet-Európában, ez a kapitalizáció azonban (az említett barokk kori „refeudalizáció" analógiájára utalva) történelmileg éppen a szocializmus kiter­jedéséhez vezethet: a Kelet-Európában éppen hogy az állam­szocializmus által megerősített (ti. a magántulajdon hatalma alól tartósan kivont) értelmiség főszereplőként (a legfőbb ter­melési viszonyok főszereplőjeként) léphet be ebbe a kapitaliz­musba, s ez ahhoz vezethet, hogy – míg az államszocializ­musban az új formáció csak a redisztribúció terű létén tud próbálkozni – (a termelés megmarad a tőkés társadalom iparcentrikus kizsákmányolásmódjánál, s haszna egyébként valóban a tőkét is szolgálja, a tőkés centrumokhoz vándorol), – most az új, szellemi termelési mód valóban a termelésben is elkezdhet a maga törvényei szerint működni. (Ahogy a rene­szánsz városforradalom után a tőkés fejlődésnek e fejlődés alapját, a falut, a mezőgazdaságot kellett meghódítani, úgy ma az államszocializmusban különösképpen megerősödött értelmiségnek kifejlődése alapját, az ipari termelést kell a maga törvényei, a szellemi termelési mód törvényei szerint át­formálnia.) Egyelőre még a kapitalista világrendszeren belül (visszatérve abba, ill. felszínre engedve azt a tényt, hogy a termelésben eddig sem sikerült kilépni a kapitalizmus törvé­nyei közül), világtörténelmileg azonban már az új formáció fej­lődési szakaszaként. (Ennek a lehetőségnek a realizációja persze nagymértékben függ a szubjektív mozzanattól, attól, hogy a kelet-európai értelmiség mennyire fogja a maga objek­tív erejét érvényesíteni, képes-e élni ezzel az erővel, vagy bá­tortalanul visszavonul, és valóban átadja a helyét egy olyan „klasszikus kapitalizmusnak", amely a fejlett Nyugaton is kor­szerűtlennek számít. Az előbbi esély kihasználása a kapitaliz­muson belül is a felzárkózás egyetlen lehetősége, az utóbbi: Kelet-Európa „klasszikus" kapitalizációja, a félgyarmati hely­zetet hozza magával; a félgyarmati perifériák a tőkés fejlődés­ben éppen arra valók, hogy a fejlett centrumok a már nem korszerűt oda tolják át.)

A „nem tudják, de teszik" ismert dialektikája ma különö­sen érvényes; a konzervatív, antiszocialista ideológiai hullám, a pártpolitikai víg- és szomorújátékok felszíne alatt egy, a szo­cializmus szempontjából igen progresszív változás lehető­sége húzódik: a lényeg nem az, hogy melyik országban mi­lyen színű pártok kerülnek hatalomra, hanem az, hogy a termelést a haszon – vagy az életminőség – termelés² logi­kája fogja-e döntően uralni. (Mindkettőnek a modernizáció a kulcsa, a különbség az, hogy az utóbbiban a szociális, a hu­manisztikus, a környezetvédelmi, a képzési-kulturális stb. szempontok olyan szerepet kapnak, ami nem a termelésből való elvonás, a termeléssel szembeni kulturális, szociális stb. redisztribúció paternalisztikus szemléletében ölt testet, hanem éppen ezek a célok válnak a termelést domináló té­nyezőkké.)

Milyen társadalom az (a kapitalizmus utáni társadalmi formáció), amelynek első nagy szakaszát (a kommunista és szociáldemokrata) államfetisizmus, második nagyobb sza­kaszát a szellemi termelés uralja? Annyi már látható belőle, hogy az értelmiségi jelleg dominanciája következtében – mint Konrádék is hangsúlyozzák – teleologikus, elméletileg meg­határozott célok tervszerű realizálására épülő társadalom. Feltételei megfelelő kiterjedése híján minden társadalom először lényegének torzképét képes csak megvalósítani – a kapitalizmus első formájában az emberhússal üzletelő Shylock képében riogatja a korabeli emberiséget. A szocializ­mus teleologikus társadalma is egy torzkép, a sztálini falansz­ter formájában jelent meg. Ez nem azt jelenti, hogy a teleolo­gikus mozzanat az, ami embertelen (ahogy ma divat állítani), csak azt, hogy egy társadalom embersége, az emberiség számára való természete (az ígéret mámora és az ebben való csalódás után) csupán akkor tud kibontakozni, mikor az em­beri lét minden fontos összetevőjéhez – termeléshez, elosz­táshoz, politikához, erkölcshöz, tudományhoz, művészethez, magánélethez stb. – megtalálja az utat, a maga sajátos útját. (S ez nem a teleologikus társadalom sajátossága, hanem ál­talános törvény.)

Hol vannak tehát az új társadalom bázisai a világban? Mindenütt, ahol a haszon-centrikus termeléssel szemben az életminőség-centrikus termelés teret kap: az értelmiség hu­manista mozgalmaiban; a munkásmozgalmakban, amennyi­ben nem elégszenek meg bérhelyzetüknek, anyagi részese­désüknek a kapitalizmus logikáján belül maradó javításával, hanem magának a bérmunkáslétnek a határait feszegetik, a munka humanizálására törekszenek; a magántulajdonnal és az állami tulajdonnal szembeszegülő önkormányzati-felsza­badító mozgalmakban, amennyiben olyan tulajdonformát képviselnek, amely a legkedvezőbb az érték-centrikus terme­lés és a szellemi innováció autonómiája számára, és az ön­igazgatás feladataiban a munkásságot közvetlenül is szellemi termelővé avatják; a nemzetek felszabadulásáért küzdő moz­galmakban, a nemzeti alávetettségek megszüntetésében, amennyiben a külső alávetettséget nem belső elnyomássá transzformálják.

A Keletre-Nyugatra bontott világ átrendeződése a tőkés centrumok között nyilvánvalóan új versenyt indít be. E ver­senyben egyes hatalmak – talán az USA – konzervatív pozí­cióvédelemre, a korábbi formák rögzítésére fognak építeni; mások – talán Európa – a termelés további humanizációjával, a szellemi termelés, az életminőség-termelés szerepének nö­velésével fognak próbálkozni. A szereposztás fordított is lehet – a lényeg, hogy a haladás erőinek az kedvez, aki ezt a fajta innovációt preferálja. A tőkés világrendszer azonban még jó ideig tőkés világrendszer marad. A haszonérdekeltség nem­zetközi, a haszon-centrikus mechanizmusok védelme is az. Az új társadalom, az életminőség-centrikus (ha úgy tetszik: szocialista) társadalom erőinek is vissza kell találniuk a nem­zetköziségben való gondolkodáshoz, amit a tőke antikommu­nizmusának, a nacionalista mozgalmak hatásának és a sztáli­nizmus antimarxizmusának együttesen sikerült lerombolniuk. A szellem, a minőség nemzetközi. Az antikapitalista érdekek, az elnyomottak érdekei nemzetköziek. Meg kell teremteni a nemzetköziség (a korábbiaktól eltérő) szervezeteit is. Az irányadó centrumban gondolkodó baloldaliság kora nem azért zárult le, mert Moszkva kimerült, hanem mert az államszocia­lista centralista szakasz ért a végéhez. A szellemi termelési módnak az ipari termelésbe való behatolása mindenképpen a centralizmus oldását is jelenti, s nyilvánvaló, hogy ez a moz­galmak, a politikai szféra világában is újfajta összefogási rendszerek, szövetkezési formák kialakulásában meg fog mu­tatkozni.

Honnan jössz, Magyarország?

Mi lehet a szerepe Magyarországnak az új formáció kialakulá­sában? Magyarország és a többi kelet-európai nemzetállam huszadik századi történetét e történet fogyatékosságaiból szokták magyarázni; a polgárosodás, a modernizáció kelet­-európai lemaradásából, hiányából, az ennek pótlására már a tizenkilencedik században megjelent állami-centralisztikus törekvéseknek a régióban oly jelentős szerepéből, az értelmi­ségnek a „szabadon lebegő" helyzet és a bürokratikus betagoltság közti hányattatásából… mindez gyakran abba a kö­vetkeztetésbe torkollik, hogy ami „szocializmus" néven vég­bement Kelet-Európában, az csupán egy megkésett polgárosulási, modernizációs törekvés volt; a kelet-európai országok ezen a sajátos, kapitalizmust tagadó módon próbáltak felzár­kózni a minden szempontból előttük járó tőkés élországokhoz. Ennek a célnak az elérésére azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez az út a legcélravezetőbb. (A régi vicc, mely szerint a „szocializmus" a leghosszabb út a kapitalizmushoz, talán közelebb jár az igazsághoz.) Kelet-Európa kísérlete (amelynek a kapitalista tőkefelhalmozással rokon vonásai végső soron abból származnak, hogy politikai elkülönülésük nem jelenthetett valódi kilépést a tőkés gazdasági világrend­szerből), sem céljait, sem létrejött sajátosságait illetően nem tekinthető egyértelműen a kapitalizmus irányába tett lépés­nek. Kezdettől fogva jelen voltak itt olyan antikapitalista voná­sok, amelyek nem csupán a romantikus módon, a prekapitalista viszonyok védelmében, tehát reakciósán jelentettek szembefordulást a kapitalizmussal, hanem nagyon gyorsan kifejlődtek azok a tendenciák is, amelyek a mégoly csökevé­nyes polgárosodás gyermekeként, de túljutottak a polgári ten­denciákon, s valóban egy posztkapitalista társadalom szá­mára képeztek a fejlett centrumokénál kedvezőbb talajt. (Az más kérdés, hogy aztán a fejletlen, prekapitalista antikapitaliz­musra támaszkodva építették ki az államszocializmust, s hogy a visszahúzó tendenciák különválaszthatatlanul össze­keveredtek a progresszívekkel.)

Milyen posztkapitalista tendenciák voltak jelen, mondjuk, a magyar hagyományban ? Mert azokkal szemben, akik a ma­gyar (lengyel, cseh stb.) történelemtől idegennek ítélik meg a szocializmusgondolatot, mi azokkal értünk egyet, akik úgy látják, hogy a szocializmus szervesen gyökerezik e népek tör­ténetében. A második világháború utáni helyzet megtévesztő: látszólag csupán az orosz fegyverek által végrehajtott fordula­tokról van szó, s a letiport népek nemzeti öntudata szükség­képpen azonosítja is a szocializmust az orosz érdekekkel; szimbólumait orosz szimbólumoknak, képviselőit orosz érde­kek képviselőinek tekintve. Ezt a tévhitet maguk a kommunis­ták is alátámasztották, hiszen mindvégig „kívülről" akarták bevinni a szocializmust, mindvégig elfogadtatni próbálták eszméiket a néppel (a Rákosi-rendszer megfélemlítendő el­lenségnek, a Kádár-féle vezetés megnyerendőnek-lekenyerezendőnek tekintve azt); nem bíztak abban, hogy a szocia­lizmus ebből a talajból magától is, szervesen is kinőhet – ugyanúgy túlértékelve ebben a politikai szféra, a hatalom kéz­ben tartásának szerepét, mint polgári ellenfeleik. (Ti. abból in­dultak ki, hogy a szocializmusnak csak az az alapja, hogy a kommunisták kezében legyen a politikai hatalom, s ha ez nem megy magától, erőszak nélkül, akkor a szocializmust is csak erőszakkal lehet és kell a tömegekbe kívülről bevinni.) Pedig a szocializmus nem imperialista diktátumként érkezett Kelet-Európába. Az imperializmus abban volt, hogy Sztálin, kisajá­títva a szocializmust, valóban úgy tüntette (s az alárendelt pártokkal úgy tüntettette) fel, mintha az orosz ügy lenne, s a kis országok nemzeti identitását sértvén voltaképpen e nem­zetek szocializmusait fojtotta el. De a régióban a szocializmus szerves fejlemény volt. (Egyébként bármely kívülről átvett elem is csak akkor tud beépülni egy társadalom életébe, ha megvannak a látens belső feltételek; nem véletlen az sem, hogy a magyarság annak idején beépült a keresztény-feudá­lis Európába, a nomád népek többsége nem – beleértve pl. az államalkotó tatárokat is. A kérdés mindig az, hogy milyen fo­kon fejlődtek ki a látens feltételek az új társadalmi viszony­rendszer kialakítására, az ezt segítő külső hatások befoga­dására.)

Nálunk e feltételek abból következtek, hogy Kelet-Európa Dél-, ill. Észak-Európa elmaradottabb részeivel együtt a fejlett tőkés Európa hátsó udvaraként valójában már a XVIII., de végső soron a XIX. században igenis bekerült a tőkés fejlő­désbe. A lemaradást csak az tekintheti a régió sorsát megha­tározó külön fátumnak, akinek számára a tőkés fejlődés csak élvonalával azonos; aki különválasztja a fejlett centrumok ka­pitalizmusát attól, amiből e fejlettség táplálkozik. A kapitaliz­mushoz azonban kezdeteitől fogva éppúgy hozzátartoznak a proletárok (és proletárnemzetek), mint a tőkések (ebben az értelemben a gyarmatosító Ausztrián keresztül Magyaror­szág már a XVIII. században végérvényesen belépett a kapi­talista világrendszerbe). A '48-as szabadságharcok – s ezt nemcsak Marx, hanem, mint gyakorlatuk mutatja, a korabeli tőkés politikusok is így értékelték – proletár nemzetek harcai voltak a tőkés centrumok ellen.

E szabadságharcok leverése után a tőkés társadalom ki­épülése tovább folytatódott – az utolérés Széchenyitől kezdve mind erősebb ideológiája a betagozódás jele: az „amerikai álom", vagy a minden baka zsebében rejtező marsallbot, az­az: a feltörés lehetősége a tőkepiaci verseny igen fontos hajtó­ereje és ideológiai kísérőjelensége.

Kelet-Európában azonban az elfojtott szabadságharcok sírhalmain megjelent egy másfajta lehetőség is: Konrád és Szelényi csak a hatalommegragadás és az ebből következő teleologikus redisztribúciós modell szempontjából emelik ki, hogy Kelet-Európában kedvezőbbek voltak az értelmiség számára adott feltételek, s ezeket ők is az itteni kapitalizmus féloldalasságával, az értelmiség ebből következő marginali­zálódásával és radikalizálódásával, ill. a keleti állam erejével, a keleti típusú berendezkedés hatásaival magyarázzák. Mindez igaz, de nemcsak kerülő útról, alternatív fejlődésről van szó. Ami Kelet-Európában kifejlődik – s aminek az értelmi­ség mint réteg kedvező helyzete csak kísérőjelensége -, az valójában a tőkés rendszer saját korával adekvát, korszerű és leginkább előremutató terméke: ugyanazok a jelenségek, amelyek a virágzó tőkés centrumokban, azok szerves fejle­ményeként csak a huszadik század közepén bontakoznak ki, a kelet-európai talajon korai, ordas formában, de már a XIX. században megjelennek, s nemcsak a politika szférájában, s nemcsak az értelmiség gyakorlatában.

Az alávetettségben átélt modernizáció Magyarországon is az egész nemzet élményévé tette a proletárlétet, s ami eb­ből következik, az emancipáció igényét. Az utolérés ver­senyszemlélete és az emancipációs törekvés két külön­böző utat jelent, eltérő társadalmi lelkületet igényel. Az első a feltételek bizonyos egyenrangúságát feltételezi, a második az egyenrangúság kivívását teszi a társadalom mozgásainak alapjává. Az első rendszeren belül maradó munkálkodást je­lent, a másik a rendszer adott formájának tagadását. Az első haszontermelést, a második életminőség-termelést. Az első a tőkés termelési mód kiterjedését, a másik a szellemi termelési mód iránti látens nyitottságot a társadalom legkülönfélébb ré­tegeiben.

Kelet-Európában a tőke emancipatorikus lelkületet hozott létre: az elnyomott nemzetek emancipációs törekvé­sét, a nemzetekbe tagolt nemzetiségek emancipációs törek­vését, külön a zsidókét – ma a cigányságét -, a polgárságét, amelynek polgári voltában is másodlagosan kellett éreznie magát Nyugat-Európa polgárai mellett, s még inkább azon tár­sadalmi csoportokét, amelyek a polgárságnak is alá voltak vetve. Nem arról van csak szó, hogy a periférián mindenki hát­rányos helyzetben lévén a periféria radikalizálódik – ez megint csak a dolog politikai vetülete -, hanem arról, hogy a tőkés vi­szonyok megjelenése Kelet-Európában olyan körülményeket teremtett, amelyek mindvégig két továbbfejlődési lehetőséget rejtettek magukban: a versenyszemlélet elfogadását (az éle­tüket úgyis meghatározó versenyhez való igazodást), ill. az emancipatorikus igényeknek megfelelően a társadalom hu­manizáló átformálását termelési tényezővé emelő szellemi termelés szempontjainak érvényesítését. (A fejlett tőkés cent­rumokban ez a választás nem merült fel, ott egyértelműen a versenyszemlélet érvényesült, s a verseny szabad mozgása csak a huszadik század közepén vezetett el oda, hogy az emancipatorikus törekvések termelésformáló tényezőkké váljanak – pl. a munka humanizációjában, a környezetvéde­lem gazdasági tényezővé válásában stb.) A kelet-európai ér­telmiség mindvégig a két út között ingadozott – éppen mert itt mindkettő adva volt -, ami azzal a hátránnyal járt, hogy egyi­ket sem tudta rendesen végigvinni, és azzal az előnnyel, hogy mindkettő elemei kifejlődhettek (az egyik később, a másik ko­rábban, mint Nyugat-Európában). Kelet-Európa ma, mivel egy hosszabb ideje stagnáló struktúrától kell megszabadul­nia, úgy érzi, mindenben el van maradva a Nyugattól. Pedig a kelet-európai, s így a magyar feltételek nem egyszerűen az el­maradottságot, a haladás felemásságát hordozták maguk­ban, hanem (éppen az egyenlőtlen fejlődés sokat idézett, de attól még érvényes általános törvénye folytán) egy, a Nyuga­ton adottnál fejlettebb szint elemeit is. Ezek mibenlétét azon­ban igen nehéz lett volna a XIX. században, vagy akárcsak a huszadik század első felében felismerni, így a kelet-európai döntések igen rossz hatásfokkal aknázták ki a szellemi terme­lési mód kifejlesztésének lehetőségeit. Mindazonáltal ma, amikor Magyarország ahhoz a Nyugathoz igyekszik kap­csolódni, amely Nyugat jelenének jó néhány vonzó vonása Kelet-Európa küzdelmes száz esztendejéből származik, Ke­let-Európa számos olyan vonást tud felmutatni, amelyek a szellemi termelési mód nélkülözhetetlen elemei, s amelyek éppen e népek nagyon felemás e századi történelmében, s különösképpen a szocializmusnak nevezett évtizedekben, a szellemi termelési mód kibontakozásának első, nyers, állam­szocialista formájában fejlődtek ki.

Ne vedd el, amit nem adhatsz . . .

Ezek a sajátosságok az államszocializmus sajátos intézmé­nyeiben, az ezek kialakítását meghatározó ideológiában gyö­kereznek, s az emberek tudatához ezen intézmények műkö­dése, de főként a bennük terjesztett ideológia közvetítette e sajátosságokat. Az intézmények működése szembekerülhe­tett az emberek érdekeivel, az ideológiaterjesztés kiüresed­hetett: mivel az emancipációs alapjelleg következtében a leg­lényegesebb változtatások beépültek a mindennapi létbe, így akkor is elevenek ezek az alapértékek, ha az ellenségessé vált intézményeket, a kiüresedett frázisokat a nép el is utasít­ja, le is löki maga fölül (amit egyértelműen progresszív folya­matnak, s bármiféle továbblépés elengedhetetlen fázisának kell tekintenünk). A fejlődés paradoxona, hogy miként a ter­melésben nem sikerült Kelet-Európának a maga alternatív út­ját a számára némely szempontból kedvezőbb feltételek ki­használásával végigjárnia, az új, szellemi termelési móddal adekvát értékek is kifejlettebbek Nyugaton. A különbség az, hogy Nyugaton ezek az értékek beilleszkednek a polgári értékrendszerbe, melyet a verseny- és haszon-centrikus szemlélet értékei szerveznek; a domináns értékek válto­zatlanul a tőkés logika által meghatározott értékek – Ke­let-Európában viszont szervező értékként alapozódtak meg az új társadalmi formáció adekvát értékei, jóllehet nem váltak – hiszen visszaigazoló mindennapi gyakorlat nélkül nem is válhattak – a mindennapokban működő ér­tékké. Különös módon azonban, minthogy az intézményrend­szer és az ideológia ezeket tette az értékrendszer szervező értékeivé, akkor is alapértékekként épültek be ezek az értékek a kelet-európaiak orientációs rendszerébe, ha nem élnek ezek szerint, vagy nem is gondolják, tudatosan nem is ítélik ezeket meghatározóaknak.

Ezek a sajátos, a szellemi termelési módhoz rendelhető alapértékek ma például a legkülönfélébb pártok programjai­ban is megjelennek (az adott pártok nyugati megfelelőitől is el­térő hangsúlyokat eredményezve).

Ilyen alapérték a társadalmi igazságosság értéke. Van­nak persze elitista ideológiák, de ezek csak az államszocializ­mus demonstratív tagadásának alátámasztására szereznek bizonyos – és semmiképpen sem általános – népszerűséget. A kelet-európai értelmiség zöme egyértelműen szociálisan el­kötelezett, s főleg az utóbbi negyven év hatására, mikor zárt­sága a korábbiakhoz képest feloldódott, egy erős társadalom­politikai szellemben egyesültek a paraszti eredetű értelmiségi réteg plebejus indulatai s a polgári értelmiség kompetenciaér­zése.

Ebben az időszakban lett általános, minden társadalmi rétegben kívánt és felvállalni mert értékké a szabadságnak egyébként a polgári társadalom által vallott értéke (ideértve a női emancipációnak minden korlátja ellenére a nyugatinál tel­jesebb és sokoldalúbb előrehaladását is); s e térségben bizo­nyos értelemben ezen korszak hozadéka a kritikai racionali­tásnak az államszocializmus számos irracionális működésé­nek fényében felerősödött, általánossá, a nyugatinál szintén általánosabbá vált igénye is.

Még egyszer hangsúlyozzuk; mindezek az értékek a pol­gári társadalmakban is fontos értékek, nem mindegy azon­ban, hogy mi az értékrendszer magja, a szervező érték. . . Az emancipatorikus típusú fejlődés a versenyen alapuló fejlő­déssel szemben – ahol az önérvényesítés a szervező érték – eleve sokkal kitüntetettebb helyzetet biztosít a társadalmi igazságosság, a humanizáció értékeinek.

A létkörülmények és az ideológia hatásai az egyéni élet és a társadalmi lét közti összefüggések jóval erősebb-általánosabb érzetét is létrehozták e társadalmakban, mint Nyu­gaton.

*

Ennek magyarázatául egy kis társadalompszichológiai kitérő szüksé­ges. Az embernek a társadalomhoz való viszonya sokszálú – pszichi­kuma különböző rétegeit érinti. Az ezen viszonyt meghatározó érték­rendszerek, motívumok, attitűdök maguk is tudati, érzelmi, indulati elemekből épülnek. Ezeket külön kell választanunk ahhoz, hogy egy-egy kor embereinek politikai pszichológiáját megérthessük.

Egy társadalmat elfogadhatunk tudati szinten, miközben érzel­meink, indulataink tiltakoznak ellene. Elutasíthatjuk indulati síkon, mi­közben érzelmileg kötődünk hozzá stb. A második világháború után például sokan indulatilag is, tudatos választással is elfordultak a ko­rábbi rendszertől, miközben nem tudatos érzelmeikkel fontos sajátos­ságaihoz kötődtek. Egy társadalom akkor szám íthat tagjai erős támo­gatására, s megfordítva, akkor erős a társadalom tagjainak társa­dalmi identitásérzése, ha az adott társadalom minden síkon inkább vonzó, mint taszító a számukra.

A korai kapitalizmus például először indulati szinten lett vonzó (a középkor végén ez szekularizációs indulatokban, a világiasság át­törésében jelentkezett), majd bizonyos értékek tudatos választása kö­vetkezett a reneszánszban, s csak a protestantizmus hozta el az ér­zelmi azonosulás tudatos szintjét, ami a XVIII. században jutott el a nem tudatos érzelmek mélységeinek meghódításáig, majd a polgári értékrendszert most már teljes egészében vállaló kifejlett tudati azo­nosulásig, s a különböző pszichikai síkok összefonódásával létrejövő teljes identitásig – a forradalmaktól kezdve.

A szocializmusként szerepelt formát ma a tudati szinten polgá­rainak többsége elutasítja. Még erősebb az indulati elutasítás. S el­utasítóak a tudatos érzelmek is. Mindez nem csodálható. Az ember társadalomhoz való viszonyának különböző szintjeit a társadalmi ha­tások különböző síkjai alakítják (amennyire alakíthatják, mert persze a vele született és egyéb nem társadalmi meghatározók szerepe is igen jelentős): az indulati szintet elsődlegesen a mindennapi létviszo­nyok közvetlen hatásai, a tudatos viszonyt az, amit átlátnak, átérez­nék a társadalom összműködéséből, a tudatos érzelmek szintjét az érintkezési viszonyok működése, az elsősorban az egyén orientációs rendszerét meghatározó nem tudatos érzelmekét a társadalmi priori­tások intézményi megalapozása, amely az intézmények működésén (nevelésen, jogrendszeren, a legitimációs elvek hierarchiáját kifejező intézményeken stb.) keresztül a tudat választásaitól függetlenül is be­épül az egyes emberek életébe.

S az ún. létező szocializmus értékei az eddigi történet során nem igazolódtak vissza a mindennapi létviszonyokban; a társadalmi össz­működés mérlege negatív, kudarcosnak bizonyult; az érintkezési vi­szonyok fejlődésének pedig szintén igen kevéssé kedvezett ez a kor­szak, sok tekintetben éppen hogy rombolta őket. (Kivéve az új társa­dalom tudatos választóit, akik egy történelemformáló mozgalom, te­hát egy újfajta érintkezési viszonymód részeseiként fogták fel, élték meg önnön szerepüket, ezeknél viszont megvan a tudatos érzelmi azonosulás is.) Az új termelési módnak tömeges hatással egyedül az új társadalmi prioritások intézményi megalapozásában sikerült gyö­keret vernie (a magántulajdon jogi korlátozása, a munkanélküliséget kizáró foglalkoztatási rendszer, közélelmezési, lakbér-, kulturális és egyéb dotációk rosszul kitalált, de szintén az új prioritásokból leve­zetve megalkotott rendszere; az antikapitalista értékhierarchia ki­emelése a propagandában, a tömegkommunikációban, a művésze­tekben stb.), ezért a nem tudatos érzelmek szintjén – de csak ezen a szinten – egyes értékei valóban be is tudtak épülni a társadalom tag­jainak pszichikumába.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a társadalmi igazságosság, a nemzeten túli emberi szolidaritás, az egyenjogúság stb. mint érték a világ ezen részén jellemzőbbnek tekinthető, ezt csak a nem tudatos érzelmekre vonatkozóan, s annak tudatában állítjuk, hogy a tudatos értékválasztás, de főleg a tudatos érzelmek szintjén Kelet-Európában korántsem ezek az uralkodó értékek, ezeken a szinteken éppenség­gel hogy jellemzőbbek ezen értékek a nyugati polgári társadalmak embereire, minta kelet-európaiakra. (A társadalmi összműködés, de főleg az érintkezési viszonyok ugyanis ott közelebb jutottak a szellemi termelési mód kifejlődéséhez.) Az intézmények, a társadalmi prioritá­sok a nyugati világban azonban még egyértelműen a tőkés mechaniz­musok uralma alatt állnak, a kelet-európai emancipatorikus társadal­makban viszont éppen ezekben történt kísérlet az átfordulásra.

*

Mindezek az értékek, s talán mind között leginkább a minden­kinek járó jogoknak, s ezek között pl. a munkához való jognak az „egyenlősdi" gyakorlata által is kialakított öntudata e régió­ban elpusztíthatatlan értékek. Ha a rekapitalizáció ezeket semmivé akarja tenni, legalábbis igen heves ellenállásba fog ütközni. Véleményünk szerint ez teljesen nem is sikerülhet, egyszer már kifejlődött értékeket a történelemben nemigen le­het elsüllyeszteni. Az üressé vált formáktól, ellenségessé vált intézményektől megkönnyebbülve szabadul meg a társada­lom; a mélyen beépült, sok esetben nem is tudatosított érté­kektől és a magasra – a pillanatnyilag lehetséges kapitalizmus által nyújthatóaknái jóval magasabbra – emelt tömeges igé­nyektől nem lehet „megszabadítani". Negyven év látens kommunizmusra (a szükségletek minden oldalú kielégí­tésének ígéretében nevelt társadalomra) nem lehet olyan kapitalizmust építeni, mint amilyet a prekapitalista társa­dalmakra lehetséges. Azok a politológusok, akik pusztán a diktatúrák leépítésének egységes receptjeivel vélik megold­hatónak Kelet-Európa polgáriasítását, nagyon hamar rá fog­nak ébredni arra, hogy igen fontos tényezőket nem vettek szá­mításba.

Az eddig kifejlődött, kapitalizmuson túli értékek még nem alkotnak egységes rendszert – jelenlétük nem teszi szükség­szerűvé a további posztkapitalista fejlődést e régióban. De ah­hoz elegendőek, hogy a tiszta kapitalizmus létrejöttét is kizár­ják. Véleményünk szerint ezek a feltételek egy olyan útelága­záshoz vezetnek bennünket, melytől az egyik út (a Nyugathoz való felzárkózás ideológiájával kísért, egyértelműen kapita­lista jellegű alárendelődés) a gazdasági fejlődés és/vagy gaz­dasági elnyomorodás melletti társadalmi stagnáláshoz vezet; a másik (a szellemi termelési mód kibontakozása) az állam­szocializmus kínkeserves szakaszában megjelent lehetősé­gek kifejlődéséhez. A kontinuitás, az összefüggés éppen csak ennyi a két szakasz, az államszocializmus és az új társadalmi formának a termelésbe behatoló szakasza között: az új társa­dalmi formáció szervezőértékeinek testetlen (az államszocia­lizmus sok elértekével összemosódott) megjelenése olyan le­hetőség, amelyet a fejlett Nyugaton is előretörő szellemi ter­melési mód térhódítása tehet gyümölcsözővé.

*

Agyonidéztük már Marx pontos elemzését a nyerskommunizmusról, melyben „a nélkülözést teszik általánossá". A dolog másik oldala azonban, hogy egy olyan társadalomban, amelyben hiányoznak a szükségletekre termelő társadalom alapjai, de ideológiája, értékei uralkodó helyzetben vannak, furcsa képlet áll elő: maguk a létrejövő új, és lázítóan igazságtalan egyenlőtlenségek is az egyenlőségelvű szemléleti rendszer alapértékeiből következnek: a kedvezőbb hely­zetben levők többnyire éppen ezekre hivatkozva szereznek maguk­nak előnyöket. Az államszocializmusban az elit megteremti a szük­ségletek szerinti elosztást – a maga számára. Előnyei végső soron nem előjogok, mint a feudalizmusban (bár az előéletben szerzett ér­demekre épülnek kiváltságok), nem vásárolt előnyök, mint a kapitaliz­musban (bár lehet előnyöket vásárolni is), hanem elsősorban a szük­ségletelv, az uralkodó igazságosságelv kihasználásából adódnak; mert – bármily furcsa is, de – a szükségletelv érvényesül az ingyen ka­pott lakásban (szolgálati), autóban, a kiemelt – azaz szükségletek szerinti – orvosi ellátásban, a gyermekek továbbtanulása, a világban való szabad mozgás, a valutafelhasználás stb. előtti irracionális aka­dályok elhárításában stb. A „szépséghiba" csak az, hogy mindezt nem mindenki kapja meg. Az egyenlőtlenséget viszont más uralkodó értékekre hivatkozva igazolják: „nem volna igazságos, nem volna ra­cionális stb., ha a felelősségteljes munkát végző kiválóságok munká­ját alapvető szükségleteik kielégítetlensége fékezné", „nem volna emberséges, ha X. Y. nem kapná meg ezt vagy azt, ha egyszer lehe­tőség van arra, hogy megadjuk neki"; „miért bántsuk X. Y.-t ezért vagy azért, hiszen mindenki követ el hibát" stb. Mindez természetesen gyö­keréig amorális: a nagy társadalmi eszményekre a legnagyobb csa­pást mindig az méri, amikor érvényüket leszűkítve egy szűk csoport sajátítja ki őket, s a többségnek nemcsak módja nincs ezen javak igénybevételére, de annak a tudásnak sincs birtokában, hogy mikép­pen lehet a legitimációs alapelvekre hivatkozva azokat a maga ja­vára értékesíteni. Orwell a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőb­bek" formulájával a dolog lényegére érzett rá. De: a szükségletesz­mény, az igazságosságeszmény kisajátítói, élősdi kihasználói nem tudják az uralkodó elveket semmissé tenni, azok uralkodó voltát meg­szüntetni. Azért tudják kihasználni az ezen elvek adta lehetőségeket, mert a társadalom valamilyen szinten ezek uralma alatt áll, s még ők is alá vannak vetve ezen értékek elméleti uralmának. (Ezért is oly készségesek az uralkodó eszmények megrendülése esetén – pl. ma­napság – azon igyekezetükben, hogy minél gyorsabban megszaba­duljanak tőlük.) Amíg a szükségleteszmény, társadalmi igazságossá­geszmény stb. dominánsak a társadalomban, addig mindig van esély ezen eszmények érvényesülési terepének, körének tágítására (a szűk elittől a társadalom egésze felé). Következésképpen igen súlyos történelmi hibának kell tekinteni az olyan fordulatot, amely ezen esz­mények domináns szerepét igyekszik felszámolni. Hogy ennek ve­szélye előállt, elsősorban annak köszönhető, hogy az államszocializ­musban nagyon erősen túldimenzionálták a gazdaság meghatározó szerepét, s ezért a közgondolkodás évtizedek óta abban az irányban mozog, hogy bármely társadalmi előrelépés csak a legfejlettebb gaz­dasági szintről lehetséges, s mivel ezt a nyugati tőkés centrumok kép­viselik, egyetlen lehetőségként tűnik fel a rekapitalizáció. Pedig az megszünteti a szükségletelv dominanciáját, ami legalább olyan fontos feltétele egy igazságos társadalom, a mindenkire kiterjesztett szük­ségletelv érvényesülésének, mint az egyébként szintén nélkülözhe­tetlen gazdasági csúcsszínvonal. A történelmi fejlődés szempont­jából az államszocializmus egyetlen igazán konstruktív hoza­déka éppen az, hogy olyan értékeket, eszményeket emelt uralmi helyzetbe, amelyek ugyan nem igazolódtak benne, de amelyek­nek ezáltal lehetőséget teremtett a realizálódásra egy továbbfej­lődési folyamat során.

*

Útelágazás, felcserélt táblákkal

Az államszocializmus adminisztratív rendszerének lebom­lása számos reményteljes mozzanatot hordoz. Az egyének és csoportok autonómiatörekvése vezethet valamiféle késői kora-kapitalizmushoz, pezsgő vállalkozásrendszerhez, de feltétele az egyének szuverén döntéseire épülő szellemi ter­melési módnak is. Az anyagi megerősödés elemi igénye, ami ezekben a felemás helyzetbe rekesztett (az anyagi felemelke­désben elindult, majd leragadt) országokban oly erős, hajtó­ereje lehet a mohó versenynek, de feltétele egy olyan jóléti bá­zis megteremtésének is, amelyről a társadalom humanizációja felé el lehet rugaszkodni. A szakértelem becsületének helyreállítása alapfeltétele a haszontermelő gazdálkodásnak, de feltétele egy valódi kulturális forradalomnak, az általános képzettségi szint radikális fejlesztésének is, s ez (NI. a követ­kezményeként létrejövendő általános kompetenciaszint-nö­vekedés) megint csak alapfeltétele a szellemi termelési mód kifejlésének is. A civil társadalom öntörvényű kifejlődése a tő­kés gazdálkodás adekvát társadalmi háttere, e nélkül azonban a szellemi termelési mód sem tud kibontakozni – a kelet-euró­pai társadalmak éppen ennek hiányában késtek le a második világháború utáni informatikai forradalomról, ami a szellemi termelési mód nagyon lényeges elemeit vezette be a fejlett tő­kés centrumok országaiban (s amelynek hiánya miatt nem tudtak Kelet-Európa társadalmai átlendülni a szellemi terme­lési mód első, nyers szakaszán). A mai mozgásokban az is megfigyelhető, hogy igen sok csoport képződik valamilyen elvi alapon: ez megint csak egyrészt a monolittá tett állampárt­rendszer lebontásának nélkülözhetetlen eszköze, ugyanak­kor alapfeltétele egy, a szellemi termelés alapján szerveződő társadalomnak is. A választóvonalat ismét az képezi, hogy a piaci versenynek rendelődik-e alá mindez (mikor is például ezek az elvi alapon szerveződő csoportok tudatosan vagy ön­tudatlanul, de végső soron különböző tőkeérdekek képviselői­vé válnak), vagy az életminőség-termelésnek (s ekkor a kü­lönböző áramlatok versenyében a kooperációs vonások erő­södnek fel).

Természetesen az itt vázolt „vagy-vagy"-ra is érvényes az, ami a hasonló társadalmi alternatívákra általában: a való­ságban nem eldöntendő kérdésként merül fel. Kelet-Európa a második világháború után, vagy még inkább 1968-ban a meg­határozó politikai erők konszenzusával vehetett volna tudato­san is irányt a szellemi termelési mód feltételeinek preferálása felé. Akkor ehhez sok minden hiányzott. Ma talán több feltétel érett meg, viszont – az elmulasztott lehetőségek következmé­nyeként is – sokkal egyértelműbb, erősebb a tőkés rendszer vonzása is. (S különösen tragikus vagy tragikomikus, hogy az az értelmiség, amely ma a változások fő hajtóereje, éppen ak­kor fogalmazta meg kiábrándulása ideológiáját „a néppel nem lehet kísérletezni" jelszavában, s vált a Nyugat és a tőkés fej­lődés egyszerű követésének, a rekapitalizációval való kísérle­tezésnek szószólójává, amikorra a történelemben először valóban főszereplővé erősödött, amikor először mozdíthatná a társadalmat saját, értelmiségi értékei, a szellemi termelési mód kifejlődésének felgyorsulása felé. Ez különösen a gazda­sági életben tragikus, ahol a tervutasításos államszocializmus irracionalizmusaival szemben fellépő közgazdászok, s nyo­mukban a gazdaságpolitika szinte egységesen fordultak vissza a működőképes piacgazdasághoz, s a piac bűvöletében kidolgozatlan marad az informatikai forradalom következté­ben mindinkább aktualitássá váló szellemi termelési mód gazdaságtana, amelyet pedig – ugyancsak a fejlett világ reá­lis elemeire támaszkodva – ma már konzisztens és működő alternatív rendszerként lehetne kidolgozni.)

A politikai döntések befolyásolhatják egyik vagy másik irányban a régió s benne Magyarország további sorsát, de ön­magukban nem döntik el. A Kelet és Nyugat közti vasfüggöny szétszakadása felgyorsíthatja egy egységes Európában a szellemi termelési mód fejlődését, de a „keleti fenyegetés" megszűnte éppen le is fékezheti azt. A döntő a szellemi terme­lési mód feltételeinek alakulása: ha a szellemi termelési mód fejlődésének tendenciája a világban markáns folyamat lesz, ez kedvezően hathat a Kelet-Európában előkészített talaj ter­mőre fordulásához is, de az is előfordulhat, hogy Kelet-Euró­pa, szerepét betöltvén (ebben is a reneszánsz végi olasz vá­rosállamokhoz hasonlóan) visszahull egy hosszabb stagnáló állapotba, a követő helyzetébe, magában betokosítva mind­azt, amiben előbbre haladt a Nyugathoz képest. A történelem­nek ez mindegy – csak nekünk nem az.

Hogy mivel szolgáljuk, mivel segíthetjük elő nálunk és a világban a szellemi termelési mód továbbfejlődését, ezt igen nehéz meghatározni. E társadalmi folyamatok ugyanis a leg­különbözőbb törekvések eredményeként szoktak létrejönni. Adott esetben egy politikailag konzervatív erő fellépése épp­úgy előre viheti, mint egy kalandorságig radikálisnak ítélt ak­ció, vagy egy teljesen apolitikus gazdasági vagy technológiai döntés. A munkásság emancipációs küzdelme; a tőkések ha­szonnövelő-fejlesztő törekvése; az egyre növekvő arányú ér­telmiség sajátos tevékenységének logikája; a tudomány ön­törvényű fejlődése; a művészetek tömeghatása; a kis nemze­tek felszabadulási küzdelme, a nemzetköziesedés tenden­ciái; az egyes társadalmak átpolitizálódása és békés, apoli­tikus progressziója; a marxi eszmények őrzése és az ideoló­giai dogmákból való kivetkezés;³ a vállalkozási szellem terje­dése és a piacfetisizmussal szembehelyezett önkormányzati kísérletek; az értelmiség hatalmi törekvései és az értelmisé­giek bérmunkássá válása; az informatika szerepének növeke­dése; a környezetvédelem, a béke, az egyéni élet fontosságá­nak egyre fokozottabb figyelembevétele és a közösség­igény … A társadalom belső szerkezete mindenki lépéseit meghatározza, az igazság számtalan részigazságba oszlik szét; éppen az a nagyszerű az emberben, hogy önmagát mint társadalmat az egyéni változatok oly nagy fokú variabilitásá­val teremti meg napról napra, s a megvalósuló fejlődésben az egymásnak feszülő erők harca mindig egy módosult valósá­got hoz létre, s ebben a közvetett értelemben végül is mindig közös alkotássá rendeződik.

1989. december

(International Viewpoint)

Jegyzetek

1 L. e számunkban pl. Herlitz tanulmányát.

2 Néhány éve egy „életminőség"-centrikus társadalom víziója csupán képzelgésnek, életidegen, széplelkű, ideologikus íróasztal-fogalom­nak hathatott. A fejlett társadalmak tendenciái azonban az ún. humán ökonómia kibontakozásával a termelés döntő tényezőjévé és tár­gyává avatják az életminőség számos összetevőjét.

3 A marxizmus megszületett műveinek kánonná merevítése elfedte azt a tényt, hogy míg az új termelési mód filozófiai és történettudomá­nyi megalapozása a marxi művekben megtörtént, teljesen hiányzik az új termelési mód adekvát gazdaságelmélete (Marx csak a kapitalista gazdaság kritikáját dolgozta ki); kifejtetlen etikája, pszichológiája, szemiotikája (antropológiájának csak egyes elemei vannak meg, poli­tológiáját csak bizonyos történelmi helyzetekre dolgozták ki, aztán ezeket általánosították más helyzetekre is). Teljesen szükségszerű, hogy a hiányzó részek, a rések mögötti űrök szétfeszítik a nagy elmé­let rájuk borított hálóját, s a marxizmus filozófiáján és történettudomá­nyán is ott tudtak ütni ellenfelei a XX. században, ahol ezen elemek hiánya a filozófiában, a történettudományban is egyoldalúságokat okozott. Nem tartozunk azonban azok közé, akik mindezek miatt a marxizmus érvényét a múlt századba szorítják vissza: Marx egyéni teljesítménye nem csupán egy az elméletek közül, hanem egy új pa­radigma alapköve is.

Az új termelési mód adekvát tudományos elméletei persze épp­úgy meg fognak születni, mint adekvát együttélési formái. Ezek a marxi alapművekkel kompatibilisek lesznek, jóllehet az ebből a szem­pontból mellékesnek is tekinthető, hogy kidolgozóik marxistának fog­ják-e magukat nevezni, vagy éppen a marxizmussal vitatkozva, vagy attól teljesen függetlenül hozzák létre elméletüket és gyakorlatukat. Az bizonyos, hogy nem dedukcióval fognak létrejönni a marxi elmélet­ből, hiszen megjelenésük alapfeltétele az, hogy a hétköznapi létviszo­nyokban az új termelési mód olyan elemei is kifejlődjenek, amelyek a marxi kategóriák megfogalmazása idején még nem voltak jelen, ill. nem voltak tudatosítható állapotban. (Hiszen – mondhatjuk Marxszal – a kategóriák csak a létviszonyok leképezései.)

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?¹

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.² Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás³ tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."⁴ Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.⁵ Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.⁶

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.⁹

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.¹⁰

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.¹¹ (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.¹² ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,¹³ és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.¹⁴

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.¹⁵ A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,¹⁶ amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.

A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

(Ogonyok)