A tanulmányban a colony/gyarmat szócsalád fogalmainak általában bevett vagy még meghonosításra váró magyar alakját használjuk: colonial/gyarmati, colonialism/gyarmatosítás, coloniality/gyarmatiság, decolonial/gyarmatellenes, gyarmatmentes(ítő), decolonize/gyarmatmentesít, decolonization/gyarmat-mentesítés stb. Az idegen alakokhoz csak akkor folyamodunk, ha magyar változat nincs vagy megalkotása nehézkes lenne (postcolonial/posztkoloniális, postcoloniality/posztkolonialitás), illetve ha a szövegkörnyezetben a magyar alak nem tükrözi kellően a kifejezés jelentését (decolonization/dekolonizáció, ti. a gyarmati rendszer második világháború utáni felszámolása értelmében; colonialism/kolonializmus, ha a fogalom a kontextusban inkább ideológiát, mintsem politikai cselekvést jelöl. (A ford.)

***

Képesek vagyunk-e az identitáspolitikán túllépve, radikális antika­pitalista politikát kialakítani? Lehetséges-e tagoltan megfogalmazni valamiféle kritikai kozmopolitanizmust, amely meghaladja a naciona­lizmust és a kolonializmust? Képesek vagyunk-e az eurocentrikus és a harmadik világbeli fundamentalizmusokon túllépő tudás létrehozásá­ra? Leküzdhetjük-e a politikai gazdaságtan és a kultúra-tanulmányok közötti hagyományos dichotómiát? Túl tudunk-e lendülni a gazdasági redukcionizmuson és a kulturalizmuson? Miképpen haladhatjuk meg az eurocentrikus modernitást anélkül, hogy elvetnénk a modernitás javát, ahogy sok harmadik világbeli fundamentalista teszi? Dolgozatom abból indul ki, hogy a gyarmati¹ különbözőség alávetett oldalának episztemikus látószöge sok mindennel gyarapíthatja e kérdések megvitatását. Talán hozzájárulhat valamivel – túllépve a vázolt dichotómiákon – egyfajta kritikai távlat kialakításához, és a kapitalizmus mint világrendszer újra-meghatározásához.

1998 októberében a Duke Universityn sor került egy konferenciára/ párbeszédre a South Asian Subaltern Studies Group [Dél-ázsiai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportja – SASSG] és a Latin American Subaltern Studies Group [Latin-amerikai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportja – LASSG] között. Ez a párbeszéd azután a Nepantla folyóirat több számában folytatódott. De ez a konferencia volt az utolsó összejövetele a LASSG-nak, mielőtt kettészakadt volna. A szakadásnak több oka volt, és számos vitatott kérdéssel függött össze, ezek közül kettőt emelek ki. A LASSG tagjai elsősorban az Egyesült Államokban működő latin-amerikanista tudósok voltak. Ők, dacára annak, hogy megkíséreltek radikális és alternatív tudásanyagot előállítani, valójában csak újra elővették az Egyesült Államokban művelt „területi tanulmányok” ismereti sémáját. Kevés kivétellel inkább az alávetettekről készítettek tanulmányokat, semmint az alávetettek látószögével és látószögéből. Az elmélet, mármint a „területi tanulmányok” birodalmi tudáselmélete, továbbra is az Északé volt, s megmaradt az Észak elméletének, mi­közben a tanulmányok tárgyai a Délen helyezkedtek el. Ez a koloniális episztemológia, vagyis gyarmati ismeretelmélet volt a döntő oka annak, hogy elégedetlen maradtam a projektummal. Az Egyesült Államokban élő latinóként nem találtam kielégítőnek annak a tudásanyagnak az isme­reti (episztemikus) következtetéseit, amelyekre ez a latin-amerikanista csoport jutott. Lebecsülték munkáikban a régió etnikai/faji nézőpontjait, s ugyanakkor túlnyomórészt a nyugati gondolkodókat részesítették előny­ben. Ezzel kapcsolatos második megállapításom: ismereti előjogokat tulajdonítottak azoknak, akiket úgy emlegettek, mint „az apokalipszis négy lovasa” (Mallon 1994; Rodríguez 2001), azaz Foucault, Derrida, Gramsci és Guha. E gondolkodók közül három eurocentrikus, kettő pedig (Derrida és Foucault) a posztstrukturalista/posztmodern nyugati kánon képviselője. Csak egyikük, Rinajit Guha a Dél gondolkodója. A latin-amerikanista csoport tagjai saját központi elméleti apparátusuk gyanánt tekintettek a privilegizált nyugati gondolkodókra, s ezzel elárulták kitűzött céljukat: alávetettségi tanulmányokat készíteni.

A LASSG szakadását előidéző számos ok között az egyik az volt, hogy szakadék húzódott az alávetettséget posztmodern kritikaként olvasók (vagyis az eurocentrizmus eurocentrikus kritikáját képviselők) és azok között, akiknek az alávetettség-olvasata dekoloniális kritikát képviselt (ez az eurocentrizmusnak az alárendelt és elhallgatott ismeretek felől jövő kritikáját jelenti) (Mignolo 2000, 183-186, 213-214). Közülünk azok számára, akik az utóbbi híveinek vallják magukat, a LASSG-gal lefolytatott párbeszéd nyilvánvalóvá tette, hogy episztemológiailag át kell lépni egy bizonyos határt, vagyis gyarmatmentesíteni [decolonize] kell a nyugati megismerési szabályrendet és tudáselméletet. A SASSG munkatervében az Indiát taglaló nyugat-európai gyarmati történetírás és az indiai nacionalista eurocentrikus hazai történetírás kritikája szerepel fő célként. Ámde a nyugati tudáselmélet alkalmazásával, előjogokat tulajdonítva Gramscinak és Foucault-nak, kényszerítő korlátot szab­tak saját eurocentrizmus-kritikájuknak. Jóllehet a két csoport eltérő episztemikus munkaterveket követ, a dél-ázsiai alávetettség-iskola a nyugati episztemikus kánon, tehát megismerési szabályrend előnyben részesítésével „átfedésbe” került a LASSG-nak azzal a szektorával, amelyik a posztmodernizmus oldalán áll. Mégis, a SASSG hozzájárulá­sa az eurocentrizmus kritikájához e korlátozottsága ellenére is fontos. Részét alkotja a posztkoloniális kritikaként (a modernitásnak a globális Dél részéről gyakorolt kritikájaként) ismeretes szellemi mozgalomnak, szemben a LASSG posztmodern kritikájával (ami a globális Észak szemszögéből kifejtett modernitás-kritika) (Mignolo 2000). Ezek a vi­ták világossá tették számunkra (akik a fönt említett dekoloniális kritika álláspontját képviseltük), hogy dekolonizálni szükséges nemcsak az alávetettségi tanulmányokat, hanem a posztkoloniális tanulmányokat is (Grosfoguel 2006a; 2006b).

Ez nem valami esszencialista, fundamentalista, Európa-ellenes bírálat. Olyan távlati kitekintés, amelyik mind az eurocentrikus, mind pedig a harmadik világbeli fundamentalizmusokkal, kolonializmussal és nacio­nalizmussal szemben kritikus. Határgondolkodás, egyike azoknak az episztemikus (megismerési) látószögeknek, amelyeket e cikk tárgyalni készül, s éppenséggel mind a hegemonikus, mind a marginális funda­mentalizmusokra adott kritikus válasz. Amiben minden fundamentalizmus osztozik (beleértve az eurocentrikust is), az az előföltételezés, hogy csakis egyetlen episztemikus hagyomány van, amiből eljuthatni az igazsághoz és az egyetemességhez. Én viszont a következő három dolgot hangsúlyozom: (1) a gyarmatmentes megismerési látószög tágabb gondolkodási szabály­rendet követel, mintsem egyszerűen a nyugati kánon követését (beleértve a baloldali nyugati kánont); (2) az igazán egyetemes gyarmatmentes látásmódot nem lehet holmi elvont általános távlatra alapozni (olyan kü­lönösre, amelyik saját magát egyetemes globális tervként reklámozza), hanem olyan különböző kritikai episztemikus/etikai/politikai projektumok között folyó kritikus párbeszéd eredményeként kell előállnia, amelyek nem univerzális, hanem pluriverzális világot tűznek ki célul; (3) a tudás gyarmat­mentesítése megköveteli, hogy komolyan vegyük azoknak a globális Dél nézőpontjából kritikusan gondolkodóknak az episztemikus távlatát/kozmo­lógiáit/belátásait, akik alávetettnek tekintett faji/etnikai/szexuális terekből és testekből kiindulva s ezekben gondolkodnak. A posztmodernizmus és a posztstrukturalizmus mint ismeretelméleti projektumok már bekerültek a nyugati kánonba, s ennek gondolati és gyakorlati tartományaiban termelik újra a hatalom/tudás gyarmatiságának különös formáját.

Ám amit a Latin-amerikai Alávetettség-tanulmányok Kutatócsoportjáról mondtam, az érvényes a politikai gazdaságtan paradigmáira is. Ebben a cikkben azt az állítást védelmezem, hogy valamely fajilag/etnikailag alávetett helyekhez kötődő episztemikus látásmód sok mindennel képes hozzájárulni egy radikálisan gyarmatmentes kritikai elmélethez, amelyik túllép a hagyományos politikai gazdaságtan paradigmáinak a kapitaliz­musra mint globális avagy világrendszerre vonatkozó fogalomalkotásán. A cikk alapeszméje ez: gyarmatmentesítenünk kell a politikai gazdaságtan paradigmáit, csakúgy, mint a világrendszer-elemzést, és a világrendszer alternatív gyarmatmentes fölfogását kell kialakítanunk. Az első rész azt fejtegeti, mi következik a feminista és alávetett faji/etnikai értelmiségi­eknek a nyugati episztemológiával szemben gyakorolt episztemológiai kritikájából az ismeretszerzésre nézve. A második rész: ami e kritikákból a globális avagy világrendszer fölfogásának módjára nézve következik. A harmadik rész a mai globális gyarmatiság megvitatása. A negyedik rész egyaránt bírálata a világrendszer-elemzésnek és a posztkoloniális/kultúrakutató tanulmányoknak, s egyben a kultúra kontra gazdaság dilemmára adott válaszként mutat rá a hatalom gyarmatiságára. Végül az ötödik, hatodik, hetedik és utolsó rész a határgondolkodás, a transzmodernitás és a hatalom társadalmasítása (mint a jelenlegi világrendszer gyarmat­mentes alternatívája) kérdésével foglalkozik.

Ismeretelméleti kritika

Az első megvitatnivaló az, hogy a faji/etnikai és feminista alávetettség nézőpontjai mivel gazdagíthatják az episztemológiai, tehát ismeret- avagy tudáselméleti kérdéseket. A hegemonikus eurocentrikus paradigmák, amelyek a nyugati filozófia és tudományok tájékozódására szolgáltak a „modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszerben” (Grosfoguel 2005; 2006b), egyetemleges, semleges, objektív nézőpont látszatát öltötték föl az utóbbi ötszáz évben. A chicano és a fekete feminista tudósok (Moraga – Anzaldúa 1983; Collins 1990), valamint az Egyesült Államokban és kívüle tevékenykedő harmadik világbeli kutatók (Dussel 1977; Mignolo 2000) emlékeztetnek rá bennünket, hogy megszólalásunk mindenkor a hatalmi szerkezeteknek egy valamely különös helyéhez kö­tődik. Senki sem menekülhet a „modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer” osztály-, szexuális, gender-, spirituális, nyelvi, földrajzi és faji hierarchiáján kívülre. Ahogyan Donna Haraways feminista tudós leszögezi (1988), ismereteink mindenkor valamely helyzethez kötődnek („szituáltak”). Fekete feminista tudósok „afrocentrikus episztemológia” néven (Collins 1990) utaltak erre a látószögre (ami nem azonos az afrocentrista távlattal), a latin-amerikai fölszabadítás-filozófus Enrique Dussel pedig a „tudás geopolitikájának” nevezte (Dussel 1977); jóma­gam Fanon (1967) és Anzaldúa (1987) nyomán a „tudás testi politikája” kifejezést használom.

Ez nemcsak az ismerettermelés társadalmi értékének vagy annak a ténynek kérdése, hogy tudásunk mindig csupán részleges. A fő itt a megszólalás helye, vagyis a beszélő alany geopolitikai és testi-politikai lokációja. A nyugati filozófiában és tudományokban a beszélő mindig rejtve, álcázva marad, ki van iktatva az elemzésből. A nyugati filozófia „ismereti ego-politikája” mindig is előnyben részesítette a szituálatlan „ego” mítoszát. Az etnikai/faji/gender/szexuális episztemikus lokáció és a beszélő alany között mindenkor meg van szakítva a kapcsolat. A nyugati filozófia és tudományok azáltal, hogy lekapcsolják az etnikai/ faji/gender/szexuális ismereti helymeghatározást a beszélő alanyról, képesek hiteles, egyetemes tudás mítoszát gerjeszteni, s ezzel elfödik, vagyis álcázzák mind a beszélőt, mind a gyarmati hatalom/tudás szerke­zeteinek azt a geopolitikai és testi-politikai episztemikus helyét, ahonnan az alany fölszólal.

Fontos itt megkülönböztetni az „episztemikus helyet” a „társadalmi helytől”. Az a tény, hogy valaki társadalmilag a hatalmi viszonyok elnyo­mott oldalán helyezkedik el, nem jelenti automatikusan azt, hogy ismereti vonatkozásban az alávetett episztemikus lokációnak megfelelőn gondol­kodik. A modern/gyarmati világrendszer sikere épp abból fakad, hogy olyan alanyokat termel ki, akik a gyarmatiság szerinti megkülönböztetés elnyomott oldalán helyezkednek el, ám episztemikus vonatkozásban ugyanúgy gondolkodnak, mint akik uralkodó helyzetben vannak. Az alávetettség ismereti látószögei olyan alulról jött tudást eredményeznek, ami létrehozza a hatalmi viszonyokban benne foglalt hegemonikus tudás kritikus látásmódját. Nem holmi episztemikus populizmust védelmezek, amely szerint az alulról kitermelt tudás automatikusan alávetettségi episztemikus tudás lesz. Pusztán csak úgy vélem, hogy minden tudás episztemikusan a hatalmi viszonyoknak vagy az uralkodó, vagy az alá­vetett oldalán helyezkedik el, és hogy ennek köze van a ismeret, a tudás geo- és testi politikájához. A tudás ego-politikájának testhez és helyhez nem kötött semlegessége és tárgyilagossága: nyugati mítosz.

René Descartes, a modern nyugati filozófia megalapítója új mozzanat­tal gazdagítja a nyugati gondolkodás történetét. Behelyettesíti az európai középkori tudás teo-politikájában szereplő istent mint a tudás megalapo­zását a (nyugati) emberrel mint az európai modern kori tudás megala­pozójával. Az isten minden attribútuma átszáll a (nyugati) emberre. Az egyetemes, időn és téren túli igazság, a világmindenség törvényeihez való hozzáférés előjoga, és az a képesség, hogy tudományos ismeretet és elméletet hozzon létre, immár a nyugati ember elméjébe helyeztetik. A karteziánus ego cogito [gondolkodom] az alapja a modern nyugati tudományosságnak. Descartes azáltal, hogy dualizmust teremtett ész és test között, ész és természet között, képessé vált szituálatlan, egyete­mes, mindentudó isteni ismeretre igényt tartani. Ez az, amit a kolumbiai filozófus, Santiago Castro-Gómez (2003) az európai filozófiák távlatindító „nulla pontjának” nevezett. A „nulla pont” az a nézőpont, amelyik akként rejti és álcázza magát, mintha túllépett volna minden különös nézőpon­ton, vagyis olyan nézőpont, amelyik semmilyen nézőpont képviselőjének nem mutatja magát. Az „isten szeme” ez, amelyik mindig egyfajta elvont általános alá rejti helyi és különös nézőpontját. A nyugati filozófia előny­ben részesíti a „tudás ego-politikáját” a „tudás geopolitikájával” és a „tu­dás testi politikájával” szemben. Történetileg ez tette lehetővé a nyugati férfiúnak (szándékos itt ez a gender-terminus), hogy tudását olyanként mutassa föl, mint amelyik egyes egyedül birtokosa az egyetemes tudat­nak, s elveti a nem-nyugati tudást, mint amelyik a különösségé, és ezért képtelen eljutni az egyetemességig.

Az episztemikus stratégia kulcsfontosságú szerepet játszott a nyugati globális tervekben. Az európai/euro-amerikai gyarmati terjeszkedés és uralom elfödte a megnyilatkozó alany helyhez-tartozását, ezáltal volt képes kiépíteni a fölsőrendű és alsórendű tudás hierarchiáját, s így fölsőrendű és alsórendű tudással bíró népekre osztani a világ népessé­gét. Az „írás nélküli nép” XVI. századi jellemző szóhasználatától halad­tunk a „történelem nélküli nép” XVIII. és XIX. századi, a „fejletlen nép” XX. századi, majd még tovább, a XXI. században szokásos „demokrácia nélküli nép” jellemző szófordulatáig. Eljutottunk a XVI. századi „népek jogától” (Sepúlveda és de las Casas vitája a salamancai egyetemen a XVI. század derekán), a XVIII. századi „az ember jogai” fogalmáig (fölvilágosodás-kori filozófusok), majd a XX. századvégi „emberi jogokig”. Mindez része azoknak a globális terveknek, amelyek az európai/nem-eu­rópai globális faji/etnikai hierarchiával átfedésben levő nemzetközi „mag”/ periféria munkamegosztás egyidejű kitermeléseként és újratermeléseként öltöttek tagolt alakot.

De amiként Enrique Dussel (1994) emlékeztetett rá, a karteziánus ego cogitót 150 évvel megelőzte (az európai gyarmatosító terjeszkedés kez­dete, 1492 óta számítva) az európai ego conquistus [hódítok]. Annak a lehetőségnek a társadalmi, gazdasági, politikai és történelmi föltétele, hogy akármely alany az istenfélévé-válás pimaszságával lépjen föl, és magát minden igaz tudás alapzatának tegye meg, a birodalmi lét volt; vagyis azoknak a szubjektivitása, akik a világ középpontjában vannak, mert már meghódították a világot. Milyen benne rejlő/velejáró gyarmat­mentesítő következtetések adódnak tudástermelésünk és világrendszer­fogalmunk efféle episztemológiai kritikájából?

A hatalom gyarmatisága mint a modern/gyarmati világ hatalmi mintája

A globalizáció-tanulmányok, a politikai gazdaságtani paradigmák és a vi­lágrendszer-elemzés csekély kivétellel nem vonták le az episztemológiai és elméleti következtetéseket abból az ismereti kritikából, amelyik a gyarmati vízválasztón az alávetett lokációkból érkezik, s az etnikai és a női tanulmányok révén jut kifejezésre az oktatásban-kutatásban. Továbbra is a nyugati ember távlatindító „nulla pontja” isteni szemszö­géből folytatják a tudástermelést. Ez súlyos problémákat von maga után arra vonatkozólag, hogy miként fogjuk föl a globális kapitalizmust és a „világrendszert”. Ezek a fogalmak gyarmatmentesítésre szorulnak, ami csakis olyan gyarmatmentesítő ismeret- és tudáselmélettel érhető el, amelyik nyíltan fölvállalja a gyarmatmentesített geopolitikát és a tudás testi politikáját, mint a radikális kritikához vezető kiindulást. A következő példák szemléltethetik ezt.

Ha eurocentrikus nézőpontból elemezzük az európai gyarmati ter­jeszkedést, olyan képet nyerünk, amelyben az úgynevezett kapitalista világrendszert eredetileg a birodalomközi versengés eredményezte az európai birodalmak között. A terjeszkedés elsődleges oka az volt, hogy rövidebb útvonalat kellett találni Keletre, s ez véletlenül elvezetett Amerika úgynevezett fölfedezéséhez és végül a spanyolok által történt gyarmatosításához. Ebből a nézőpontból a kapitalista világrendszer elsődlegesen egy olyan gazdasági rendszernek látszik, amelyben a nagy társadalmi szereplők viselkedését – ahogy az megnyilvánul az értéktöbblet kiaknázásában és a világméretű szakadatlan tőkefölhalmo­zásban – a profitcsinálás gazdasági logikája határozza meg. Amellett a kapitalizmusnak ebből a látószögből kialakított fogalma előjogokkal ruházza föl a gazdasági viszonyokat a társadalmi viszonyokkal szemben. Ebből következőleg a termelési viszonyokban végbemenő átalakulás egy új osztályszerkezetet hoz létre, amelyik a kapitalizmusra jellemző, szemben az egyéb társadalmi rendszerekkel és uralmi formákkal. Az osz­tályelemzés és a gazdasági szerkezetátalakítások elsőbbséget élveznek az egyéb hatalmi viszonyokkal szemben.

Anélkül, hogy tagadnám a tőke világméretekben folyó, vég nélküli fölhalmozásának a fontosságát és egy sajátos osztályszerkezet létezé­sét a globális kapitalizmusban, fölteszem azt az episztemikus kérdést: Vajon milyennek látszik a világrendszer, ha áttesszük a megnyilatkozás helymeghatározását az európai férfiúról egy amerikai őslakos nőre, legyen az, mondjuk, Rigoberta Menchú Guatemalában vagy Domitila Bolíviában? Nem óhajtok e két őslakos nő helyett beszélni vagy a látó­szögüket képviselni. Csak megpróbálom elmozdítani a lokációt, amelyből kitekintve az említett paradigmákat elgondolják. Tudás-geopolitikánk elmozdításának első következménye annak elismerése, hogy ami az amerikai földrészekre eljutott a XV. század végén, az nem csupán a tőke és a munka gazdasági rendszere volt avégett, hogy árukat termeljenek haszonnal történő eladásra a világpiacon. Ez kulcsfontosságú része, de korántsem az egyetlen eleme volt az „egybekapcsolt [entangled] csomagnak”. Ami Amerikába eljutott, az olyan egybekapcsolt hatalmi szerkezet volt, amelyik tágabb és terjedelmesebb annál, semhogy a világrendszer egyfajta gazdasági leegyszerűsítő távlatából fölmérhető volna. Egy amerikai őslakos nő szerkezeti lokációjából nézve, ami ide benyomult, az bizony bonyolultabb világrendszer volt annál, mint amilyet a politikai gazdaságtani paradigmák meg a világrendszer-elemzés vá­zolnak. Ugyanis egy európai/kapitalista/katonai/keresztény/patriarchális/ fehér/heteroszexuális/hímnemű valami érkezett meg Amerikába, és az állított föl térben és időben egyidejűleg bizonyos egybekapcsolt globális hierarchiákat, amelyeket én tisztázás céljából ebben a dolgozatomban úgy fogok elősorolni, mintha egyik a másiktól el volna választva:

1) különös globális osztályalakzat, amelyben a tőke a munka különféle formáit (rabszolgaság, fél-jobbágyság, bérmunka, kisárutermelés stb.) késztette együttélésre és szervezte meg akként, hogy a világpiacon történő árueladás révén profitot hozó értéktöbblet-termelés forrását képezzék;

2) centrum és periféria közti nemzetközi munkamegosztás, ahol a tőke szervezte meg a munkát köröskörül a periférián, kényszerítő és te­kintélyuralmi formák között;

3) politikai-katonai szervezetek államközi rendszere, amelyet európai emberek tartottak ellenőrzésük alatt és intézményesítettek gyarmati közigazgatásként (Wallerstein 1979);

4) globális faji/etnikai hierarchia, amely előjogokban részesítette az eu­rópaiakat a nem-európaiakkal szemben (Quijano 1993; 2000);

5) globális gender-hierarchia, amely előjogokban részesítette a hímne­műeket a nőneműekkel szemben és az európai patriarchiát a gender-kapcsolatok egyéb formáival szemben (Spivak 1988; Enloe 1990);

6) szexuális hierarchia, amely előjogokban részesítette a hetero­szexuálisokat a homoszexuálisokkal és leszbikusokkal szemben (fontos emlékeztetni rá, hogy a legtöbb őslakos nép Amerikában nem tartotta a hímneműek közti szexualitást beteges magatartásnak, és nem vallott semmilyen homofób ideológiát);

7) spirituális hierarchia, amely előjogokat adott a keresztényeknek a nem-keresztényekkel/nem-nyugati spiritualitásokkal szemben, s ame­lyet intézményesítettek a keresztény (katolikus és utóbb protestáns) egyház globalizálásával;

8) episztemikus hierarchia, amely előjogokkal ruházta föl a nyugati tudást és kozmológiát a nem-nyugati tudással és világfölfogásokkal szemben, és ezt intézményesítette a globális egyetemi rendszerben (Mignolo 1995; 2000; Quijano 1991);

9) nyelvi hierarchia az európai nyelvek és a nem-európai nyelvek között, amely előjogosultságot biztosított az előbbieken folyó közlésnek, tudás/elmélet-termelésnek, és alávetett helyzetbe taszította az utób­biakat, mint amelyek csupán folklór- vagy kultúra-termelők, de nem tudás/elmélet létrehozói (Mignolo 2000).

Nem véletlen, hogy a világrendszernek a Dél gyarmatmentes(ítő) néző­pontjából történő elgondolása kérdésessé teszi azt a hagyományos világ­rendszer-megfogalmazást, amelyik az Észak gondolkodóitól származik. Aníbal Quijano perui szociológus nyomán (1991; 1998; 2000) úgy foghat­juk föl a jelenlegi világrendszert, mint egy olyan sajátos hatalmi mintát kép­viselő heterogén történeti-szerkezeti totalitást, amelyet ő „gyarmati hatalmi mintának” [patrón de poder colonial] nevez. Ez a minta érvényesül a társadalmi létezés minden vetületén, amilyenek a szexualitás, a tekintély, a szubjektivitás és a munka (Quijano 2000). A XVI. század egy új globális hatalmi mintát indított el, amely a XIX. század végére kezdte lefödni az egész földtekét. Quijanónál egy lépéssel továbbhaladva, én úgy fogom föl a hatalom gyarmatiságát, mint a szexuális, politikai, episztemikus, gazda­sági, spirituális, nyelvi és faji uralmi és kizsákmányolási formák sokrétű és heterogén globális hierarchiáinak (heterarchiáinak) egybekapcsolását, vagy hogy az USA-ban ismeretes harmadik világbeli feminista fogalmat használjam: interszekcionalitását (Crenshaw 1989; Fregoso 2003). Az európai/nem-európai vízválasztó faji/etnikai hierarchiája keresztirányban új alakba rendezi az összes egyéb globális hatalmi szerkezetet. Az az újdonság a „hatalom gyarmatisága” látószögében, hogy ebben a rassz és a rasszizmus eszméje olyan szervező elvvé válik, amelyik képes a világrendszer összes sokrétű hierarchiájának a szerkezet-alakítására (Quijano 1993). Például a munka különböző formái, amelyek a kapitalis­ta fölhalmozáshoz igazodva tagolódnak világméretben, e faji hierarchia szerint vannak kiosztva; a kényszerű (vagy olcsó) munkát a nem-európai népek végzik a periférián, a „szabad bérmunkát” viszont a centrumban al­kalmazzák. A globális nemi hierarchiára szintén kihat a rassz: ellentétben a pre-európai patriarchiákkal, ahol minden nő alábbvaló volt a férfiaknál, az új gyarmati hatalmi mintában némelyik (európai származású) nő ma­gasabb státust és erőforrásokhoz való hozzájutást élvez, mint nem egy (nem-európai származású) férfi. A faj eszméje szervezi a világnépességet fölsőbb- és alsóbbrendű népek hierarchikus rendjébe, s ez egyik szervező elvévé válik a nemzetközi munkamegosztásnak és a globális patriarchális rendszernek. Ellentétben azzal, amilyennek az európai kitekintésben látszanak, a faj, a nem, a szexualitás, a spiritualitás és az episztemológia nem hozzáadott elemei a kapitalista világrendszer gazdasági és politikai szerkezeteinek, hanem csorbítatlan egészéhez tartozó, egybekapcsolt alkotórészei annak a terjedelmes-bonyodalmas „csomagnak”, aminek a neve európai modern/gyarmati/ kapitalista/patriarchális világrendszer (Grosfoguel 2002). Az európai patriarchiát és az európai szexualitás, ismeretelmélet és spiritualitás fogalmait a gyarmatosító terjeszkedés révén exportálták a világ többi részére, mint hegemonikus kritériumokat, hogy ezeknek megfelelőn azonosítsák, osztályozzák és patologizálják a világnépesség többi részét, fajilag fölsőbb- és alsóbbrendű rasszok hierarchiájába besorolva.

Az imént ismertetett elgondolás roppant következményeket von maga után, ezeket csak röviden említhetem itt:

1) Vége a régi eurocentrikus eszmének, miszerint a társadalmak nem­zetállami szinten, a termelési módok lineáris evolúciójának keretei közt fejlődnek át prekapitalistából kapitalistába. Mindnyájan be va­gyunk fogva egy kapitalista világrendszerbe, amely a világnépesség faji osztályozásának megfelelő, különböző munkaformákra tagolódik (Quijano 2000; Grosfoguel 2002).

2) Az alap és felépítmény régi marxista paradigmáját egy történeti­-heterogén szerkezet (Quijano 2000) vagy „heterarchia” helyettesíti (Kontopoulos 1993), azaz egy sokszoros hierarchiájú, egybekapcsolt tagozódás, amelyben a szubjektivitás és a társadalmi képzetvilág a világrendszer szerkezeteinek nem származéka, hanem alkotórésze (Grosfoguel 2002). Ebben a fogalmi rendben a rassz és a rasszizmus nem felépítményi vagy eszközrendszerhez tartozó valami, amelyet a tőkés fölhalmozás egyfajta átfogó logikájához hozzárendelnek, hanem a világméretű tőkés fölhalmozás alakító eleme. A „gyarmati hatalmi minta” olyan szervező elv, amelynek velejárója a társadalmi élet sok­féle vetületében gyakorolt kizsákmányolás és uralom, a gazdasági, szexuális vagy gender-viszonyoktól a politikai szervezetekig, szerke­zetekig vagy ismeretekig, az állami intézményekig és a háztartásokig (Quijano 2000).

3) A régi fölosztás kultúra és politikai gazdaságtan között, ahogy ez kifejeződik a posztkoloniális tanulmányokban és a politikai gazda­ságtani megközelítésekben, túlhaladottá vált (Grosfoguel 2002). A posztkoloniális tanulmányok akként fogják föl a kapitalista világrend­szert, mint amit elsődlegesen a kultúra alakított ki, míg a politikai gazdaságtan a gazdasági viszonyoknak tulajdonítja az elsődleges meghatározó szerepet. A „hatalom gyarmatiságából” kiinduló meg­közelítésben az, hogy mi az első, „a kultúra vagy a gazdaság”, afféle tyúk-tojás dilemma, amely elhomályosítja a kapitalista világrendszer összetettségét (Grosfoguel 2002).

4) A gyarmatiság nem egyenértékű fogalom a gyarmatosítással (kolonializmussal). Nem származéka vagy előzménye a modernitásnak. A gyarmatiság és a modernitás egyazon érme két oldala. Ahogy a nyugati ipari forradalmat a periféria kényszerű munkaformáira támasz­kodva vívták meg, úgy a modernitás új identitásai, jogai, törvényei és intézményei is – amilyenek a nemzetállam, a polgárjog és a demokrá­cia – a nem-nyugati népekkel való kölcsönhatás és e népek leigázása/ kizsákmányolása folyamatában alakultak ki.

5) A jelenlegi világrendszert „kapitalistának” nevezni legalábbis félreve­zető. Adva lévén a hegemonikus eurocentrikus „józan ész”, mihelyt a „kapitalizmus” szót használjuk, tüstént arra gondolnak az emberek, hogy a „gazdaságról” beszélünk. Csakhogy a „kapitalizmus” csupán egyike az „európai modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrend­szer” gyarmati hatalmi mintája sokszorosan összekapcsolt alakzatai­nak. Fontos, de nem kizárólagos alapállása. A jelenlegi világrendszer megdöntéséhez nem elég a világrendszer kapitalista oldalát eltörölni, minthogy ez egyéb hatalmi viszonylatokkal is egybekapcsolódik. E világrendszer átalakításának kulcsa: szétzúzni azt a történelmi-szer­kezeti heterogén totalitást, amelyet a világrendszer „gyarmati hatalmi mintájának” nevezünk.

6) Az antikapitalista gyarmatmentesítés és fölszabadítás nem szűkíthető le a társadalmi életnek csupán az egyik vetületére. Tágabb átalakítást követel meg: a modern/gyarmati világrendszer szexuális, gender-, spi­rituális, episztemikus, gazdasági, politikai, nyelvi és faji hierarchiáinak átalakítását. A „hatalom gyarmatiságának” látószöge azt követeli meg tőlünk, hogy ne leegyszerűsítő módon gondolkodjunk a társadalmi változásokról és a társadalom-átalakításról.

A globális gyarmatosítástól a globális gyarmatiságig

Nem gondolhatunk gyarmatmentesítésre úgy, hogy ez a hatalomnak valamely állam jogi-politikai határai között történő meghódítása, vagyis úgy, hogy valamely egyedülálló nemzetállam fölött szerzünk ellenőrzést (Grosfoguel 1996). A nemzetállami szinten történő hatalomátvétel régi nemzeti fölszabadítási és szocialista stratégiái nem elégségesek, mert a globális gyarmatiság nem szűkíthető le a gyarmati közigazgatás meg­létére vagy hiányára (Grosfoguel 2002), sem pusztán politikai/gazdasági hatalmi szerkezetekre. A XX. század egyik leghatásosabb mítosza az az elképzelés volt, hogy a gyarmati közigazgatás fölszámolása elvezet a világ gyarmatmentesítéséhez (dekolonizációjához). De pusztán csak egy „posztkoloniális” világ mítoszához vezetett el. A heterogén és sokrétű globális szerkezetek, amelyek bő 450 éves időszak alatt álltak föl mai helyükön, nem párologtak el a periféria jogi-politikai dekolonizációjával 50 év alatt. Ugyanazon „gyarmati hatalmi minta” uralma alatt élünk továbbra is. A jogi-politikai dekolonizációval a „globális gyarmatosítás” időszakából csupán a „globális gyarmatiság” jelenlegi időszakába mentünk át. Jóllehet a „gyarmati közigazgatást” szinte mindenütt eltörölték, s a periféria na­gyobb része politikailag független államokba szerveződött, a nem-európai népek még mindig goromba európai/euro-amerikai kizsákmányolás és uralom alatt élnek. A régi európai kontra nem-európai gyarmati hierar­chiák a helyükön maradnak, és odaköti őket ehhez a helyükhöz a „nem­zetközi munkamegosztás” és a világméretű tőkefölhalmozás (Quijano 2000; Grosfoguel 2002).

Ebben van a „gyarmatosítás” és a „gyarmatiság” közti különbségtétel lényege. A gyarmatiság teszi lehetővé számunkra, hogy megértsük: az uralom gyarmati formái, amelyeket a gyarmati kultúrák és struktúrák ter­meltek ki a modern/gyarmati kapitalista világrendszerben, továbbélnek a gyarmati közigazgatás megszűnte után is. A „hatalom gyarmatisága” kife­jezés arra a kulcsfontosságú szerkezetalakító folyamatra utal a modern/ gyarmati világrendszerben, amelyik a globális faji/etnikai hierarchiával betagolja a periféria helyeit a nemzetközi munkamegosztásba, a har­madik világ migránsait pedig besorolja az anyaországi globális városok faji/etnikai hierarchiájába. A periferikus nemzetállamok és nem-európai népek ma a „globális gyarmatiság” rezsimjét nyögik, amelyet az Egye­sült Államok erőszakol ki a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (IBRD), a Pentagon és a NATO révén. A peremövezetek (perifériák) gyarmati helyzetben maradnak még akkor is, ha már nincsenek gyarmati közigazgatás alatt.

A „gyarmati” jelző nem csupán a „klasszikus gyarmatosításra” vagy „belső gyarmatosításra” vonatkozik, és nem köthető leszűkítve a „gyar­mati közigazgatás” meglétéhez sem. Quijano tehát különbséget tesz gyarmatosítás és gyarmatiság között. Én a „gyarmatosítást” (kolonializmust) az olyan „gyarmati helyzetekre” való utalásként használom, amelyeket valaminő gyarmati közigazgatás jelenléte erőszakolt ki, ahogy a klasszikus gyarmatosítás időszakában történt, a „gyarmatiságot” pedig Quijano nyomán (1991; 1993; 1998) az olyan „gyarmati helyzetekre” a jelenben, amikor úgyszólván már kitörölték a kapitalista világrendszer­ből a gyarmati közigazgatást. „Gyarmati helyzeteken” tehát az alávetett rasszokba besorolt, illetve etnikai csoportok kulturális, politikai, szexuális és gazdasági elnyomását/kizsákmányolását értem az uralkodó faji/etni­kai csoportok által, akár gyarmati adminisztrációval, akár anélkül. Az öt évszázad európai gyarmati terjeszkedése és uralma nemzetközi munka­megosztást alakított ki európaiak és nem-európaiak között, s ez újrater­melődik a kapitalista világrendszer jelenlegi úgynevezett „posztkoloniális” szakaszában (Wallerstein 1979; 1995). Ma a kapitalista világgazdaság centrumtérségei döntően a fehér/európai/euro-amerikai társadalmakat jelentik, amilyenek Nyugat-Európa, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok, míg a periferiális övezetek a korábban gyarmatosított nem-eu­rópai népeket. Japán az egyedüli kivétel, amely erősíti a szabályt. Japánt sosem gyarmatosították vagy uralták európaiak, s a Nyugathoz hasonló módon tevékenykedett saját gyarmatbirodalma kiépítésén. Kínát, bár sosem volt teljesen gyarmatosítva, a perifériára szorították olyan „gyar­mati közraktárak” használata révén, mint Hongkong és Makaó, valamint közvetlen katonai beavatkozásokkal.

A „világ dekolonizációjának” mítosza elhomályosítja azt, hogy foly­tonosság létezik a gyarmati múlt és a jelenlegi globális gyarmati/faji hierarchiák között, és segít láthatatlanná tenni a mai gyarmatiságot. Az utóbbi ötven évben ugyanis a periférikus államok, amelyek ma formá­lisan függetlenek, az uralkodó eurocentrikus liberális értekezésekhez igazodva (Wallerstein 1991a; 1995), fölépítették a „nemzeti identitás”, „nemzeti fejlődés” és „nemzeti szuverenitás” ideológiáit, s ez a „függet­lenség”, „fejlődés” és „haladás” illúzióját szülte. Csakhogy gazdasági és politikai rendszereik arculatát alárendelt helyzeteik alakították ki a kapitalista világrendszerben, amely egy hierarchikus nemzetközi munkamegosztás körül szerveződött (Wallerstein 1979; 1984; 1995). A világrendszer sokrétű és heterogén folyamatai s az eurocentrikus kultúrák elsöprő fölénye (Said 1979; Wallerstein 1991b; 1995; Lander 1998; Quijano 1998; Mignolo 2000) együtt hozzák létre a „globális gyarmatiságot” az európai/euro-amerikai népek és a nem-európai népek között. A „gyarmatiság” tehát összekapcsolódik a nemzetközi munkamegosztással, ámde nem egyszerűsíthető le ez utóbbira. Az eu­rópaiak és nem-európaiak globális faji/etnikai hierarchiája szerves része a kapitalista világrendszer nemzetközi munkamegosztása fejlődésének

(Wallerstein 1983; Quijano 1993; Mignolo 1995). Ebben a „független­ség utáni” korban az európaiak/euro-amerikaiak és a nem-európaiak közötti „gyarmati” tengely beágyazódott nem csak a kizsákmányolási viszonyokba (tőke és munka közti viszonyok) és az uralmi viszonyokba (anyaországi és periférikus államok közti viszonyok), hanem a szub­jektivitás és a tudás képződésébe is. Összegezve, az eurocentrikus mítoszba tartozik az, hogy úgynevezett „posztkoloniális” érában élünk, és hogy a világ – és kiváltképpen az anyaországi központi térségek – nem szorulnak már semmilyen gyarmatmentesítésre. Ebben a ha­gyományos meghatározásban a gyarmatiság a gyarmati közigazgatás meglétére szorítkozik. Csakhogy, amiként a perui szociológus, Aníbal Quijano (1993, 1998, 2000) a „hatalom gyarmatisága” látószögének meghatározásával rámutatott, még mindig gyarmati világban élünk, és szükséges kitörnünk a gyarmati viszonyokról alkotott szűk körű gondolkodási módjainkból, hogy megvalósíthassuk a befejezetlen és félbehagyott XX. századi gyarmati fölszabadulás álmát. Ez arra késztet bennünket, hogy új, gyarmatmentes, utópikus alternatívákat vegyünk szemügyre, meghaladva az eurocentrikus és „harmadik világbeli” fun­damentalizmusokat.

Posztkolonialitás és világrendszerek. Fölhívás párbeszédre

A modern/gyarmati világ újragondolása a gyarmati különbözőségből kiindulva módosítja paradigmáink fontos előföltevéseit. Itt én a „hata­lom gyarmatisága” látószögének a világrendszer és a posztkoloniális paradigmák számára adódó következményeit szeretném a középpontba állítani. A legtöbb világrendszer-elemzés arra összpontosít, hogy a nemzetközi munkamegosztás és a geopolitikai katonai összecsapá­sok mennyiben alakító részei a kapitalista fölhalmozási folyamatoknak világméretekben. Jóllehet én kiindulási pontként használom ezt a megközelítést, úgy vélem, a gyarmati különbözőség rákényszerít ben­nünket, hogy komolyabban vegyük a modern/gyarmati világ ideológiai/ szimbolikus stratégiáit és gyarmati/fajvédő [racist] kultúráját. A világ­rendszer-elemzés nemrégiben kifejlesztette a globális ideológiákra vo­natkoztatott „geokultúra” fogalmát. Csakhogy a „geokultúra” használata a világrendszerszerű megközelítésben az alap-fölépítmény marxista paradigmájának keretei között történik. Én e fölfogással szemben a globális ideológiai/szimbolikus stratégiákat és a gyarmati/fajvédő kultú­rát úgy fogom föl, mint a centrum-periféria viszony világméretű alakító elemét a tőkés fölhalmozási folyamattal és az államközi rendszerrel egyetemben. Ezek a különféle szerkezetek és folyamatok a heterogén, összetett és egybekapcsolt hierarchiák egyfajta „heterarchiáját” alkotják (Kontopoulos 1993), amellyel nem képes számolni az alap/fölépítmény paradigma.

A posztkolonialitás osztozik a világrendszer-megközelítéssel a fejlesz­téselmélet [developmentalism: az importárukra kivetett magas vámtarifákkal gyámolí­tott belsőpiac-fejlesztés gazdaságelmélete a „fejlődő országok” számára – a ford.], az eurocentrikus tudásformák, a nemek közti egyenlőtlenségek, a rassz-hierarchiák és a kulturális/ideológiai folyamatok kritikájában, amelyek erősítik a periféria alárendeltségét a kapitalista világrendszerben. De a két megközelítés kritikai belátásai különböző meghatározókra helyezik a hangsúlyt. Míg a posztkoloniális kritika a gyarmati kultúrát hangsúlyozza, a világrendszer-megközelítés a világméretű, végtelen tőkefölhalmozást. A posztkoloniális kritika a ha­tóközegre, a világrendszer-megközelítés pedig a struktúrákra helyezi a hangsúlyt. A posztkoloniális elmélet némely tudósa, mint Gayatri Spivak (1988) elismeri a nemzetközi munkamegosztás fontosságát mint a ka­pitalista rendszer alkotóelemét, miközben a világrendszer-megközelítés némelyik tudósa, köztük Immanuel Wallerstein, elismeri az olyan kultu­rális folyamatok fontosságát, amilyenek a rasszizmus és a szexizmus, mint amelyek a történelmi kapitalizmus bevett részei. Mindazonáltal a két tábor véleménye eltérő a kultúra versus gazdaság és a hatóerő versus szerkezet bináris oppozícióiról. Ez részben még a nyugati tudás „két kultúrájának” öröksége, amely a szellem és az anyag karteziánus dualizmusának előföltevésére támaszkodva elválasztja egymástól a természettudományokat és humán tudományokat.

A posztkoloniális elmélet képviselői kevés kivétellel a humaniórák olyan területeiről verbuválódnak, mint az irodalom, a retorika és a kul­túra-kutatások. Csak kevés tudós tűnik föl a posztkolonialitás területén a társadalomtudományokból, kiváltképp az antropológiából. Másfelől a világrendszer-tudósok főleg a társadalomtudományok olyan diszciplíná­iból kerülnek ki, mint a szociológia, antropológia, politikatudomány és közgazdaságtan. Nagyon kevesen csatlakoznak hozzájuk a humaniórák területeiről, kivéve a történészeket, akikben több a hajlam a világrend­szer-megközelítésre, az irodalom irányából viszont alig-alig érkezik oda valaki. Azokat a diszciplínákat emelem ki, amelyek elsöprő többségben vannak mindkét megközelítésmódban, mert úgy gondolom, hogy ezek a tudományági határok lényeges részei bizonyos elméleti különbözések­nek, amelyek a kétféle megközelítés között tapasztalhatók.

A posztkoloniális kritikai irányzat kulturális rendszerként írja le a kapita­lizmust. Úgy hiszik, hogy a kultúra olyan alkotóelem, amely meghatározza a globális kapitalizmusban a gazdasági és politikai viszonyokat (Said 1979). Másrészről, a legtöbb világrendszer-tudós a világméretű gazdasági viszonyokat hangsúlyozza a kapitalista világrendszer alakító elemeként. Ők úgy fogják föl a kulturális és politikai viszonyok egészét, mint a kapitalista fölhalmozási folyamatok eszközjellegű tartozékát vagy epifenomenonját [másodlagos tünetét – a ford.]. Tény, hogy a világrendszer-teoretikusok­nak nehézséget okoz a kultúra elméletbe foglalása, míg a posztkoloniális teoretikusoknak a politikai-gazdasági folyamatok fölfogásával vannak ne­hézségeik. Az a paradox helyzet áll elő, hogy számos világrendszer-tudós elismeri a kultúra fontosságát, de nem tudja, mit kezdjen vele, s azt sem, hogy s mint kellene ezt valamilyen nem leegyszerűsítő módon taglalni; míg számos posztkoloniális tudós elismeri a politikai gazdaságtan fontosságát, ám nem tudja, miként foglalja bele a kultúraelemzésbe anélkül, hogy vala­milyen „kulturalista” típusú redukcionizmus hibájába esne. Tehát e kétfajta szakirodalom a gazdasági leegyszerűsítés és a kulturalizmus veszélye kö­zött ingadozik. A posztkoloniális tanulmányok is, a világrendszer-elemzés is gyarmatmentesítő beavatkozásra szorul.

Azt javaslom, tekintsük a kultúra versus gazdaság dichotómiát afféle „tyúk vagy tojás” dilemmának, vagyis egy hamis dilemmának, ami abból ered, amit Immanuel Wallerstein a tizenkilencedik századi liberalizmus örökségének nevezett (Wallerstein 1991a, 4). Ebből az örökségből következik a gazdaság, a politika, a kultúra és a szociális szféra olyan elválasztása egymástól, mintha önálló területek volnának. Wallerstein szerint ezeknek az „autonóm” területeknek a kijelölése és olyan különálló tudásterületekben való megtestesítése, mint amilyen a politikatudomány, a szociológia, az antropológia és a közgazdaságtan a társadalomtu­dományokban, valamint a különféle diszciplínák a humaniórákban, a liberalizmusnak mint a modern világrendszer geokultúrájának a káros következménye. A világrendszer-elemzés kritikai méltatásában azt mondja Wallerstein:

A világrendszer-elemzés a tizenkilencedik századi társadalomtudo­mány kritikája szándékozik lenni. De nem teljes, hiányos kritika. Még nem sikerült megtalálnia a módját, hogy leküzdje a tizenkilencedik századi társadalomtudomány legtartósabb (és félrevezető) öröksé­gét, a társadalomelemzés három területre, három logikára, három szintre – gazdaságira, politikaira és társadalmi-kulturálisra – való fölosztását. Ez a háromság áll keresztbe előttünk, gránittorlaszként állva útját intellektuális előrehaladásunknak. Sokan vélik nem kielé­gítőnek, de szerintem még senki sem találta meg a módját, miként lehetne nélkülözni ezek nyelvezetét és velejáróit, amelyek némelyike helyes, a többségük viszont bajosan az. (1991a, 4).

Mindnyájan vissza-visszaesünk a három terület nyelvezetének használatába szinte valamennyi írásunkban. Ideje komolyan venni ezt a kérdést […] hamis mintákat követünk, és aláássuk saját érve­lésünket azzal, hogy efféle nyelvet használunk. Sürgősen hozzá kell kezdenünk alternatív modellek kidolgozásához. (1991a, 271).

Még ki kell fejlesztenünk az új gyarmatmentes nyelvet ahhoz, hogy érthetővé tegyük a modern/gyarmati világrendszer bonyolult folyamatait anélkül, hogy a régi három tartományra osztott, liberális nyelvezetre tá­maszkodnánk. Például az a tény, hogy a világrendszer-teoretikusok úgy jellemzik a modern világrendszert, mint világgazdaságot, sokakat arra a téves gondolatra vezetett, hogy a világrendszer-elemzés a rendszer úgynevezett „gazdasági logikája” elemzéséről szól. Pontosan ezt a fajta értelmezést igyekszik elkerülni Wallerstein a három autonóm tartományról adott bírálatában. De amiként maga Wallerstein is beismeri, a világrend­szer-elemzésben használt nyelv még mindig a tizenkilencedik századi társadalomtudomány régi nyelvezetéhez tapad; nagy kihívást jelent meglenni nélküle. Mi van akkor, ha a kapitalizmus olyan világgazdaság, amelyik nem valamely korlátolt értelemben vett gazdasági rendszer, hanem a Wallerstein-féle történelmi rendszer értelmében ekképpen határozható meg: „gazdasági, politikai és kulturális folyamatok integrált hálózata, amelyek összessége tartja egyben a rendszert” (Wallerstein 1991a, 230)? Új fogalmakat és új nyelvezetet kell találnunk ahhoz, hogy megértessük a gender-, rassz-, szexuális és osztályhierarchiák bonyolult egybekapcsolódását a modern/koloniális világrendszer globális geopo­litikai, geokulturális és geogazdasági [geo-economic] folyamataiban, ahol ezek a hierarchiák befolyásolják, integrálják, alakító elemükként tudják és egyúttal alakítják is a szakadatlan tőkefölhalmozást. Ahhoz, hogy új gyarmatmentes(ített) nyelvet találjunk ehhez a sokrétűséghez, „kívülre” kell kerülnünk paradigmáinkon, megközelítéseinken, diszciplí­náinkon és területeinken. Azt javaslom, vegyük górcső alá a „heterarchia” metateoretikus fogalmát, amelyet a görög teoretikus, szociológus és filozófus Kyriakos Kontopoulos munkált ki (1993), valamint az Aníbal Quijano által kidolgozott „hatalom gyarmatisága” fogalmát.

A heterarchikus gondolkodás (Kontopoulos 1993) kísérlet a társadalmi szerkezetek olyan új nyelvezettel történő fogalmi rendbetételére, amelyik szakít a XIX. századi társadalomtudomány liberális paradigmájával. A társadalmi szerkezetek régi nyelvezete egy zárt rendszer, vagyis olyan magában álló, átfogó logika, amelyik egy magában álló hierarchiát határoz meg. A történelmi rendszert úgy definiálni, mint „egymásba il­leszkedő hierarchiák” [nested hierarchy] rendszerét, ahogy Wallerstein javasolta a Gulbelkian Bizottság Nyitottá tenni a társadalomtudomá­nyokat [Open the Social Sciences] című beszámolójában, aláássa a világrendszer-megközelítést egy olyan metateoretikus modell folytatóla­gos használatával, amely zárt rendszereknek felel meg, s pontosan az ellenkezője annak, mint amivel a világrendszer-megközelítés próbálkozik. Ezzel szemben a heterarchia túllendít bennünket a zárt hierarchiákon a komplexitás, a nyitott rendszerek, a sokrétű és heterogén hierarchiák, a szerkezeti szintek és a szerkezetalakító logikák egybekapcsolásának nyelvezetébe. A „logikák” fogalma itt a sokszoros-sokrétű hatóerők stratégiáinak heterogén egymásba kapcsolódására vonatkoztatva, új meghatározásban szerepel. Arról van szó, hogy nincs sem autonóm logikatudomány, sem egyedülvaló logika, csakis sokrétű, heterogén, egy­bekapcsolódó és komplex folyamatok vannak egy egyedülvaló történeti valóságban. Sarkalatos fogalom itt az egybekapcsolódás [entanglement], rokon a Wallerstein-féle történelmi rendszerek fogalmával, amennyiben ezen „gazdasági, politikai és kulturális folyamatok integrált hálózata” ér­tendő. Mihelyt a sokrétű-sokszoros hierarchikus kapcsolatokat egymásba kapcsolódóknak tekintik, ahogy Kontopoulos, vagy integráltaknak, mint Wallerstein, nincs többé autonóm logika vagy tartomány. Az egyedülvaló logika a redukcionizmus kockázatát rejti magában, ami ellentétes a komplex rendszerek eszméjével, a sokrétű logika fogalma viszont a dualizmus kockázatát hordozza. Ezeknek az ontológiai kérdéseknek (a redukcionista/autonomista dilemmának) a megoldása a heterarchikus gondolkodásban az, hogy túllépünk a monizmus/dualizmus bináris oppozícióján, és egy keletkező [emergent] materializmusról beszélünk, amely sokrétű, egymásba kapcsolódott folyamatokat foglal magában külön­böző szerkezeti szinteken egy egyedülvaló történeti-anyagi realitásban (amelybe mint az anyagi valóság része, tartozik bele az, ami szimbolikus/ ideologikus). A heterarchia-elmélet csupán analitikai célokra tartja fönn az ilyen vagy olyan „logika” fogalmát, hogy bizonyos megkülönböztetéseket tegyen, vagy elvontan vizsgáljon bizonyos folyamatokat, amelyek egy konkrét történelmi áramlásba integrálva vagy belekapcsolva már eltérő szerkezeti következménnyel vagy jelentéssel bírnak. A heterarchikus gondolkodás kínálta nyelvezet Immanuel Wallerstein szerint olyan új gondolkodási mód, amelyik képes szakítani a liberális XIX. századi társadalomtudományokkal, és képes komplex, történelmi rendszerekre összpontosítani.

A „hatalom gyarmatisága” fogalma is segítségünkre lehet a kultúra versus gazdaság dilemmájának „gyarmatmentesítésében”. Quijano munkássága megmutatja, miképpen lehet új módon gondolkodni erről a dilemmáról, s túllép mind a posztkoloniális, mind a világrendszerszerű elemzésen. Latin-Amerikában a legtöbb függőségi elmélet előnyben ré­szesíti a gazdasági viszonyokat a társadalmi folyamatokban a kulturális és ideológiai meghatározottságok rovására. A kultúrát úgy értelmezi ez az iskola, mint ami eszközként szolgál a kapitalista fölhalmozási folyamatokban. A függőségkutatók és a világrendszer-elemzők sok mindent újrahasznosítottak az ortodox marxista megközelítés gazda­sági leegyszerűsítéseiből. Ez két problémához vezetett: először is a gyarmati/faji hierarchiák lebecsüléséhez, másodszor pedig az elemzés elszegényítéséhez, amennyiben nem tudtak magyarázatot adni a globális heterarchikus politikai-gazdasági folyamatok bonyodalmaira.

A függőségelméleti eszmék a modernitás-fogalmakhoz tartozó longue durée [hosszú időtartam] részeként értelmezendők Latin-Amerikában. Az önálló nemzeti fejlődés az egyik központi ideológiai témája volt a modern világrendszernek a XVIII. század vége óta. A függőségkutatók újratermelik azt az illúziót, hogy el lehet érni racionális szervezettséget és fejlettséget a nemzetállam ellenőrzése alatt. Ez ellentmond annak az álláspontnak, hogy a fejlettség és az elmaradottság strukturális viszonyok következménye a kapitalista világrendszerben. Bár a függőségkutatók (például Andre Gunder Frank) úgy határozták meg a kapitalizmust, mint a nemzetállamon túli globális rendszert, mégis azt hitték, hogy lehetséges a lekapcsolódás [to delink], vagyis a szakítás a világrendszerrel nemzet­állami szinten. Ebben benne rejlett az a föltevés, hogy egy szocialista forradalmi folyamat nemzeti szinten elszigetelheti az országot a globális rendszertől. De ma már tudjuk, hogy lehetetlen úgy átalakítani egy olyan rendszert, amelyik világméretben működik, hogy ezt a nemzetállam ellen­őrzésére/igazgatására bízzuk (Wallerstein 1992b). A nemzetállam által gyakorolt semmilyen „racionális” ellenőrzés nem képes megváltoztatni egy ország helyét a nemzetközi munkamegosztásban. A nemzetállam „racionális” tervezése és ellenőrzése hozzájárul a fejlesztés-teoretikusok illúziójához, miszerint nemzetállami szintről kiindulva lehetséges volna megszüntetni a kapitalista világrendszer egyenlőtlenségeit.

A kapitalista világrendszerben egy perifériás nemzetállam kísérlete­ket tehet a kapitalista világgazdaságba illeszkedésének átalakítására, kisebb részük még előre is léphet félperifériás pozícióba. De szakítani a világgazdasággal, vagy átalakítani az egész rendszert egy nemzetál­lam szintjéről, ez teljességgel túl van a lehetőségei határán (Wallerstein 1992a; 1992b). Ennélfogva egy globális problémának nem lehetséges nemzeti megoldása. Ezzel nem tagadjuk a nemzetállami szinten történő politikai beavatkozások fontosságát. Arról van szó, hogy nem a nem­zetállamot kell vizsgálatunk tárgyává tenni; meg kell értenünk, milyen korlátai vannak a politikai közbeavatkozásnak ezen a szinten egy olyan rendszer hosszú távra szóló átalakítása érdekében, amelyik világméret­ben működik. A nemzetállam, bár még fontos intézménye a történelmi kapitalizmusnak, korlátozott teret nyújt a radikális politikai és társadalmi átalakuláshoz. A periférián található kollektív cselekvőerőknek globális léptékre van szükségük ahhoz, hogy hatékony politikai beavatkozást hajthassanak végre a kapitalista világrendszerben. A nemzetállam alatti és fölötti társadalmi harcok tere a politikai beavatkozások stratégiai tere, amit gyakran mellőznek, amikor a mozgalmak gyújtópontjába a nemzet­államot állítják. A hatékony politikai közbeavatkozáshoz kulcsfontosságú a társadalmi mozgalmak többszörös lokális és globális kapcsolódásainak sora. A függőségkutatók nem vették ezt figyelembe, egyebek közt azért sem, mert hajlamosak voltak előnyben részesíteni elemzési tárgyuk egységeként a nemzetállamot, és megközelítésükben a gazdaságra helyezték a hangsúlyt. Ez elrettentő politikai következményekkel járt a latin-amerikai baloldalra és a függőségkutatás politikai projektumának hitelességére nézve.

A legtöbb függőségkutató és világrendszer-elemző számára a „gaz­daság” volt a társadalomelemzés előnyben részesített köre. Az olyan kategóriákat, mint a „nem” (gender) és a „rassz”, gyakorta mellőzték, s amikor használták őket, akkor is vagy osztály-, vagy gazdasági érde­kekre egyszerűsítve, instrumentalizálva tették ezt. Quijano (1993) egyike a kevés kivételnek. A „hatalom gyarmatisága” olyan fogalom, amelyik megkísérli egyetlen heterogén szerkezeti folyamat részeiként egybefogni a sokrétű viszonyokat, amelyekben kulturális, politikai és gazdasági folyamatok kapcsolódnak egymásba a kapitalizmusban mint történelmi rendszerben. A Quijano használta „strukturális heterogeneitás” fogalma nagyon közel áll a „heterarchia” föntebb tárgyalt fogalmához. A „gyar­matiság” fogalma, a világrendszer-elemzés fölfogásához hasonlóan, úgy értelmezi a két Amerika gyarmatosítási folyamatát és a kapitalista világgazdaság kialakítását, mint egyazon folyamat egymásba kapcso­lódó két részét. Ám a Quijano-féle „strukturális heterogeneitásba”, a világrendszerszerű megközelítéstől eltérőn, beleértendő egy globális faji/etnikai hierarchia kiépítése is, amely időben és térben szimultán folyamat volt a világméretben centrum-periféria viszonyokat létrehozó nemzetközi munkamegosztás kialakításával. Ennélfogva a kapitalista világrendszer kezdeti formációja, a tőke szakadatlan fölhalmozása rasszista, homofób és szexista globális ideológiákkal kapcsolódott össze. Az európai gyarmati terjeszkedést európai heteroszexuális fér­fiak vezényelték le. Bármerre jártak, mindenüvé exportálták kulturális előítéleteiket, a szexuális, gender-, osztály- és faji egyenlőtlenség kialakult heterarchikus szerkezeteit. Tehát a „heterarchikus rendszer” vagy „heterogén szerkezet” gyanánt értett „történelmi kapitalizmusban” a perifériának a szakadatlan tőkefölhalmozásba való bekebelezése folyamatát homofób, szexista és rasszista hierarchiák és értekezések alakították és tették bonyolultabbá. A világrendszer-elemzéssel szemben Quijano azt hangsúlyozza a „hatalom gyarmatisága” fogalmával, hogy nincs olyan áthidaló kapitalista fölhalmozási logika, amely eszközéül használva az etnikai/faji megoszlásokat, előtte járhatna a globális, koloniális, eurocentrikus kultúra kialakításának. A legtöbb világrend­szer-elemzést „instrumentalista” megközelítés jellemzi, reduktív logikát alkalmaz, s még mindig a tizenkilencedik századi társadalomtudomány régi nyelvezetének fertőzését hordozza. Quijano számára a rasszizmus a nemzetközi munkamegosztás és a világméretű tőkés fölhalmozás szervesen kapcsolódó alkotórésze. A „strukturális heterogeneitás” fogalmából velejárón következik, hogy a munka sokféle formái élnek együtt egyetlen történelmi folyamaton belül. Ellentétben az ortodox marxista megközelítésekkel, nincs lineáris egymásra következése a termelési módoknak (rabszolgaság, feudalizmus, kapitalizmus stb.). Latin-amerikai periférikus távlatból tekintve, általános trendnek vehető, hogy mindezek a munkaformák időben szimultán mód tagolódnak, térben pedig egymásba kapcsolódnak, s itt a munka „szabad” formáit a centrumhoz, vagyis az európai eredetű népességhez rendelik hozzá, a munka „kényszerű” formáit pedig a perifériához, vagyis a nem-európai népességhez. A világméretű kapitalista fölhalmozás úgy működik, hogy egyidejűleg alkalmaz különböző munkaformákat, és ezeket a „hatalom gyarmatisága” rasszista, eurocentrikus racionalitásának megfelelőn osztja föl, szervezi meg és osztja ki. Amellett Quijano számára nincs semmilyen lineáris teleológia a kapitalista fölhalmozás többféle formá­ja közt (vagyis: eredeti, abszolút és relatív, a marxista eurocentrikus elemzés szerint, ebben a sorrendben). Quijano számára a fölhalmozás sokféle formái szimultán módon együtt élnek, kortársak. A fölhalmozás „erőszakos” (az eurocentrikus marxizmusban „eredetinek” nevezett) és „abszolút” formái a nem-európai periférián, a „relatív” fölhalmozási for­mák pedig az európai centrumra jellemző „szabad” munka övezeteiben uralkodnak.

A másik probléma a kulturális és ideológiai mozgatóerők függőségel­méleti alábecsülésével az, hogy ez elszegényítette a függőségkutatók saját politikai gazdaságtani megközelítését. A kapitalista világrendszer politikai gazdaságtanának szerves alkotóelemei az ideologikus/szim­bolikus stratégiák, valamint az eurocentrikus tudásformák. A globális/ ideológiai stratégiák fontos szerkezetalakító folyamatát képezik a cent­rum-periféria kapcsolatoknak a kapitalista világrendszerben. Például a centrumállamok ideológiai/szimbolikus stratégiákat fejlesztenek ki azok­nak az „occidentalista” (Mignolo 1995) tudásformáknak a támogatására, amelyek előjogokat biztosítanak a „Nyugatnak mindenek fölött”. Ez világosan látható azokban a fejlesztéselméleti értekezésekben, amelyek az utóbbi ötven évben egyfajta „tudományos” ismeretformává léptek elő. Ez a fajta tudás előjogokat tulajdonít a Nyugatnak mint a fejlődés mintájának. A fejlesztéselméleti diskurzus gyarmati receptet kínál arra, hogyan váljanak mindenütt olyanná, amilyen a „Nyugat”.

Jóllehet a függőségkutatók küzdöttek az ilyen univerzalista/ occidentalista tudásformák ellen, úgy fogták föl ezt a tudást, mint egyfajta „fölépítményét” avagy epifenomenonját valaminő „gazdasági alapnak”. A függőségkutatók sohasem tekintették ezt a tudást Latin-Amerika politikai gazdaságtana szerves alkotórészének. Az olyan perifériaövezeteknek, mint Afrika vagy Latin-Amerika, afféle beállítása, hogy ezek „problémás régiók” vagy a „fejlődés elmaradott színterei”, az e földrészek kizsák­mányolásáért viselt európai és euro-amerikai felelősséget álcázta. „Patologikus” régiók konstruálása a periférián, szemben a „Nyugat” úgynevezett „normális” fejlődési sémáival, arra is jó volt, hogy még in­tenzívebb politikai és gazdasági közbeavatkozást igazoljon a birodalmi hatalmak részéről. A „más”-ként, „alulfejlettként”, „hátramaradottként” való (le)kezelése az anyaországi kizsákmányolást és uralmat igazolta a „civilizáló küldetés” nevében.

Az európai tudásnak tulajdonított fölsőbbrendűség az élet számos területén fontos oldala volt a hatalom gyarmatiságának a modern/ gyarmati világrendszerben. Az alávetettek tudását kirekesztették, kifelejtették, elhallgatták és/vagy mellőzték. Ez a megállapítás nem holmi autentikusságért folytatandó fundamentalista vagy esszencialista mentőmissziót követelő fölhívás. A lényeg az, hogy a tudástermelés folyamatának középpontjába kell állítani a gyarmati különbözőséget (Mignolo 2000). Az alávetettek ismeretei a hagyományos és a modern metszésvonalában levő ismeretek. Hibrid, transzkulturális formái ezek a tudásnak, nem pusztán a szinkretizmus vagy a „meszticizálódás” hagyományos értelmében, hanem az Aimé Césaire-féle „csodafegyve­rek” jelentésében, vagy amire én a rendszer ellen irányuló „fölforgató cinkosság” fogalmát alkalmaztam (Grosfoguel 1996). Az ellenállás olyan formái ezek, amelyek az uralkodó tudásformákat a határepisztemológiák szerint gondolkodó, alávetett alanyok nem-eurocentrikus racionalitása nézőpontjából alakítják át és ruházzák föl új jelentéssel. Ezek alkotják azt, amit Walter Mignolo (2000) a geopolitikai tapasztalatokból és a gyarmatiság emlékezetéből kiinduló modernitáskritikának nevez. Mignolo szerint (2000) olyan új terület ez, ahol érdemes további föl­fedező utakat tenni, részint azért, mert ez a modernitás/gyarmatiság új kritikai vetülete, részint pedig azért, mert ugyanakkor olyan térség, ahonnan még újonnan elgondolt utópiák várhatók. Ez fontos követ­kezményekkel jár a tudástermelésre. Vajon olyan új tudás termelése felé haladunk, amelyik megismétli, újratermeli az univerzalisztikus, eurocentrikus, isten-szeme-féle nézetet? Annak kijelentése, hogy az elemzendő egység a világrendszer, nem pedig a nemzetállam, persze, még nem egyenlő a világnak semleges, isten-szeme-féle nézetével. De mégis úgy hiszem, a világrendszer-elemzésnek szüksége van rá, hogy gyarmatmentesítse episztemológiáját azáltal, hogy komolyan veszi a gyarmati különbözőség alávetett oldalát: a periféria, a dolgozók, a nők, a rasszokba sorolt gyarmati alanyok, a homoszexuálisok, leszbikusok és a rendszerellenes mozgalmak oldalát a tudástermelés folyamatában. Ez annyit tesz, hogy bár a világrendszer-szemlélet a világot veszi az elemzés egységének, partikuláris nézőszögből gondolkodik a világban. A világrendszer-elemzés még nem találta meg a módját, miként emelje be az alávetettek ismereteit a tudástermelés folyamataiba. Enélkül nem lehetséges semmilyen tudás-gyarmatmentesítés és eurocentrizmuson túllépő utópiaalkotás. A társadalomtudományoknak a hatalom gyarmatiságával való cinkos együttműködése miatt a tudástermelésben és a birodalmi globális tervekben olyan új intézményes és nem-intézményes helyek kialakítására van szükség, ahonnan az alávetettek hallathatják szavukat, és meghallgatásra találhatnak.

Határgondolkodás

[„Az amerikai kultúrában a határ [frontier] fogalma különleges jelentőségű mind az irodalomban, mind a kritikai diskurzusban. […] [A] határvidék jelentősége először a domináns, angol-amerikai kultúra önmeghatározására szolgált: 1893-as tanulmányában Frederick Jackson Turner nemzetalakító tényezőnek tekintette, amely az amerikai identitás létrejöttében kulcsszerepet játszott. Ez az identitáskép, az euro-amerikai hegemónia diskurzusába ágyazva, mintegy felszívta a másságot, és részévé tette annak a homogén identitásnak, amely magába olvasztva megszüntette a különbözőséget. Éppen száz évvel Turner beszédének elhangzása után, az 1990-es években a határvidék fogalma köré új elméleti diskurzus szerveződött, a »határ« ismét történeti-irodalomkritikai fogalom lett. Az újabb felfogásban azonban szerepe nem egyfajta kohézió megteremtése, hanem »a különbözőség konstruálása és mobilizálása«. Esze­rint a »határ« egy olyan állapotra vonatkozik, amelynek a legfőbb jellemzője az etnikai, »faji« alapon létrejött különbözőségek megtapasztalása, illetve ezeknek az áthágása és/vagy együttes megélése. A »határvidékek-iskola« (borders school) létrehozói, Gloria Anzaldúa és José David Saldívar a chicano, vagyis a mexikói amerikai irodalom értelmezéséhez dolgozták ki azt a megközelítési módot, amely kiterjeszthető a többi etnikai irodalomról való beszédre is.” Vöő Gabriella: Nyugati utazás, avagy a tréfacsinálók történetei: az amerikai író és a hely szelleme (A szerk.)]

A modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer eleddig a Nyu­gat által kitermelt kultúrát, tudást és ismeretelméletet részesítette előjo­gokban (Spivak 1988; Mignolo 2000). A világon semmilyen kultúra sem érintetlen az európai modernitástól. Abszolúte semmi sincs e rendszeren kívül. A Nyugat monologizmusa és monotopikus globális terve a felsőbb­rendűség álláspontjáról tekint le a másmilyen kultúrákra és emberekre, és süket a nem-nyugati világ kozmológiáira és ismeretelméleteire.

A kereszténység kikényszerítése avégett, hogy megtérítsék az úgyne­vezett vadakat és barbárokat a XVI. században, majd „a fehér emberre háruló teher” és a „civilizáló küldetés” parancsa a XVIII. és XIX. század­ban, a „fejlesztési tervek” előírásai a XX. században, újabban pedig, a XXI. században a katonai intervenciók birodalmi projektumai a „demokrá­cia” és az „emberi jogok” szólamaival álcázva – ezt mind militarizmussal és erőszakkal kényszerítették ki a modernitás hangzatos retorikájának álcája alatt, mondván, hogy meg kell menteni a másmilyeneket az ő bar­bárságuktól. Az eurocentrikus gyarmati kényszerlétre adott két válasz: a harmadik világ nacionalizmusa és fundamentalizmusa. A nacionalizmus eurocentrikus megoldásokat kínál egy eurocentrikus globális problémára. Belsőleg termeli újra „a hatalom gyarmatiságát” minden egyes nemzetál­lamban, és a nemzetállam eszméjét mint a társadalmi változás kitüntetett helyszínét dologiasítja (Grosfoguel 1996). A nemzetállam fölötti és alatti küzdelmeket nem veszik tekintetbe a nacionalista politikai stratégiákban.

Amellett a globális kapitalizmusra adott nacionalista válaszoktól új erőre kap a nemzetállam mint a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális vi­lágrendszer par excellence politikai intézményi formája. A nacionalizmus ebben az értelemben cinkostársi viszonyban van az eurocentrikus gon­dolkodással és politikai szerkezetekkel. Másrészt, a különféle harmadik világbeli fundamentalizmusok egy esszencialista „tiszta külső térség” vagy „abszolút exterioritás” retorikájával válaszolnak a modernitásra. „Antimodern modern” erők ezek, az eurocentrikus gondolkodás bináris oppozícióit termelik újjá. Az eurocentrikus gondolkodás a „demokráciát” véli a nyugatiság természetes tartozékának, a harmadik világ fundamen­talizmusai pedig elfogadják ezt az eurocentrikus előföltevést, és úgy vélik, hogy a demokráciának semmi köze ahhoz, ami nem-nyugati. Innen nézve inherensen európai attribútum a demokrácia, a Nyugat előírása. Mind a kettő mellőzi azt a tényt, hogy számos elem, amit a modernitás részének tekintünk, így a demokrácia is, globális viszonylatban alakult ki Nyugat és nem-Nyugat között. Az európaiak sok mindent a nem-nyugati törté­nelmi rendszerekből vettek át utópikus gondolkodásukba, a gyarmatokon találkoztak ezekkel, és az európai modernitás részeként sajátították el őket. A harmadik világ fundamentalizmusai az eurocentrikus modernitás mint globális/birodalmi terv rájuk tukmálására egyfajta antimodern modernitással válaszolnak, ami éppoly eurocentrikus, hierarchikus, autoritárius és antidemokratikus, mint amaz.

Az egyik elfogadható megoldás az eurocentrizmus kontra fundamen­talizmus dilemmára az, amelyet Walter Mignolo – olyan chicano gon­dolkodók nyomán, mint Gloria Anzaldúa (1987) és José David Saldívar (1997) – „kritikus határgondolkodásnak” nevez (Mignolo (2000). A kritikus határgondolkodás az alávetettek episztemikus válasza az eurocentrikus modernitás-projektumra. A határ-episztemológusok ahelyett, hogy eluta­sítanák a modernitást, és visszahúzódnának valamiféle fundamentalista abszolutizmusba, a gyarmati különbözőség elnyomott és kizsákmányolt oldalán elhelyezkedő alávetettek világfölfogásából és ismeretelméletéből kiindulva alárendelve-befogadják/újradefiniálják a modernitás fölszabadí­tó szándékú retorikáját, a gyarmatellenes fölszabadító harc felé fordulnak, egy olyan világért indított harc felé, amelynek a lehetősége az Európára összpontosított modernitáson túl dereng föl. Amit a határgondolkodás elvégez, az egyfajta újra-meghatározása/alárendelve-befogadása pol­gárjognak, demokráciának, emberi jogoknak, humanitásnak, gazdasági viszonyoknak, túl azokon a szűk definíciókon, amelyeket az európai modernitás ír elő. A határgondolkodás nem modernségellenes fundamen­talizmus, hanem az alávetettek gyarmatmentes, transzmodern válasza az eurocentrikus modernitásra.

Jó példa erre a zapatisták harca Mexikóban. A zapatisták nem modernitásellenes fundamentalisták. Nem vetik el a demokráciát, és nem hátrálnak vissza valamiféle őslakos fundamentalizmusba. Ellenkezőleg, elfogadják a demokrácia fogalmát, de újradefiniálják a helyi őslakos gyakorlatból és világfölfogásból kiindulva, például akként, mint „engedel­meskedve parancsolást”, vagy úgy, mint „mindannyian egyenlők vagyunk, mert mind különbözők vagyunk”. Ebből el lehet jutni ahhoz a kérdéshez, hogy miképpen lehetséges meghaladni a birodalmi monológot, amelyet az Európa-centrikus modernitás vezetett be.

Transzmodernitás vagy kritikus kozmopolitanizmus mint utópikus projektum

Nem lehet elindítani semmilyen interkulturális Észak-Dél párbeszédet a hatalmi viszonyok gyarmatmentesítése nélkül a modern világban. Egy horizontális dialógus – szemben a Nyugat vertikális monológjával – átalakítást igényel a globális hatalmi szerkezetekben. Nem hihetünk semmilyen Habermas-féle konszenzusban avagy egyenlő horizontális kapcsolatban globálisan megosztott kultúrák és népek között, a gyar­mati különbözőség két pólusa között. De elkezdhetünk gondolkodni az eurocentrizmuson és a fundamentalizmuson túl fölépíthető alternatív világokról. A transzmodernitás a latin-amerikai fölszabadítás-filozó­fus Enrique Dussel utópikus projektuma a modernitás eurocentrikus változatának meghaladására (Dussel 2001). Szemben Habermas el­képzelésével, amelyben az volna az elvégzendő teendő, hogy be kell teljesíteni a modernitás hiányos és befejezetlen tervét, a Dussel-féle transzmodernitás arra irányuló tervezet, hogy beteljesítsük a XX. század befejezetlen és hiányos gyarmatmentesítési projektumát. Dussel az egyedülvaló, Európa-központú és globális tervként a világ többi részé­nek előírt modernitás helyett amellett érvel, hogy az Európa-centrikus modernitásra az alávetett kultúrák és a világszerte gyarmatosított népek episztemikus lokációiból jövő gyarmatmentesítő kritikák sokasága legyen a válasz. Walter Mignolo Dussel-értelmezésében a transzmodernitás egyenlő a „sokféleség mint egyetemes tervezet” elképzelésével, ami egyfajta „kritikai határgondolkodás” eredménye, mint episztemikus beavatkozás a különféle alávetettek részéről (Mignolo 2000). Ha a Ka­rib-térség gondolkodójától, Edward Glissanttól származó fogalom – a „diverzalitás” – Walter Mignolo-féle újra-meghatározását (2000) fogadjuk el, a modernitás problémáira az alávetettek episztemológiái képesek lehetnek a válaszok olyan „diverzalitását”, vagyis sokféleségét adni, ami elvezet a „transzmodernitáshoz”.

Dussel szerint fölszabadítás-filozófia csakis más kultúrákkal párbe­szédet folytató minden egyes kultúra kritikus gondolkodóitól származhat. Az egyik ehhez kapcsolódó föltételes következtetés az, hogy a demok­ráciának, a polgárjogoknak vagy a nők fölszabadulásának a különböző formái csakis akkor jöhetnek létre, ha a helyi alávetett ismeretelméletek adnak alkotó válaszokat az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. Például, a nyugati nők nem írhatják elő a maguk fölszabadulás-fogalmát az iszlám nők számára. A nyugati emberek nem tukmálhatják rá a maguk fölszaba­dítás-fogalmát a nem-nyugati népekre. Ez nem valamiféle fölhívás arra, hogy fundamentalista vagy nacionalista megoldást keressünk a gyarma­tiság makacs továbbélésére, sem pedig valamiféle elszigetelt vidékies partikularizmus bátorítása. Fölhívás ez kritikus határgondolkodásra, olyan gyarmatmentesített „transzmodern világ” felé vezető stratégia vagy mechanizmus mint egyetemes projektum követelése, amelyik túllendít bennünket az eurocentrizmuson és fundamentalizmuson.

Az „európai/euro-amerikai, kapitalista/patriarchális modern/gyarmati világrendszer” utóbbi 510 éve alatt a XVI. századi „térj át, vagy lövök”-től a XIX. századi „civilizálódj, vagy lövök”-ön, a XX. századi „fejlődj, vagy lövök”-ön át a XX. századvégi „neoliberalizálódj, vagy lövök”-ig meg a XXI. század eleji „demokratizálódj, vagy lövök”-ig jutottunk el. Sosem létezett tisztelet és elismerés az őslakos, afrikai, iszlám vagy egyéb nem-európai demokráciaformák iránt. Egyedül csak a demokrácia liberális formáját fogadták és ismerték el jogosultnak. Elutasították a demokratikus másság formáit. Ha a nem-európai népesség nem fogadta el az euro-amerikai liberális demokrácia kereteit, akkor erőszakkal kényszerítették rájuk a civilizáció és a haladás nevében. A demokrácia fogalma transzmodern formában fölújításra szorul avégett, hogy a liberális demokráciától, va­gyis a demokrácia nyugati népfaj- meg kapitalista-központú formájától megszabadítva, gyarmatmentessé lehessen tenni.

Dussel radikalizálja a Lévinas-féle „exterioritás” fogalmát, és rejtett ra­dikális hatóerőt lát azokban a viszonylagosan külső terekben, amelyeket nem teljesen gyarmatosított az európai modernitás. Ezek a külső terek nem tisztán vagy abszolút módon külsők. Az európai modernitás hatására vagy éppen általa jöttek létre, csak épp sohasem váltak teljesen az alá­rendeltjeivé vagy az eszközeivé. Ennek a viszonylagos „exterioritásnak” avagy peremvidéknek a tudás-geopolitikájából keletkezik most a „kritikai határgondolkodás” mint modernitáskritika, s irányul a sokféle és külön­böző etiko-politikai projektumoknak egyfajta pluriverzális (Mignolo 2000), transzmodern világa felé, amelyben létezhet egy bizonyos valóságosan horizontális párbeszéd és eszmecsere a világ összes népei között. Ám ahhoz, hogy ez az utópikus elképzelés megvalósuljon, alapvető követel­mény átalakítani a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer jelenleg „gyarmati hatalmi mintát” érvényesítő uralmi és kizsákmányolási rendszereit.

Antikapitalista harcok ma

A gyarmatiság káros befolyása, mindahány kifejeződésében a különböző – globális, nacionális, lokális – szinteken, hasonlóképp a gyarmatiság eurocentrikus tudásanyaga is, világszerte visszatükröződött a rendszer­ellenes mozgalmakban és az utópikus gondolkodásban. Ezért hát a meg­újult baloldal projektumának az első föladata az, hogy szembeforduljon ne csupán a jobboldal, de a baloldal eurocentrikus gyarmatiságával is. Hiszen, például, számos baloldali projektum alábecsülte a faji/etnikai hierarchiákat, és reprodukálta a fehér/eurocentrista uralmat a nem-eu­rópai népek fölött a maga szervezetein belül és a netán ellenőrzése alá került állami szerkezetek irányításában. A nemzetközi baloldal sosem kezelte mélyen gyökerező problémaként a faji/etnikai hierarchiákat, amelyek kiépültek az európai gyarmatosító terjeszkedés alatt, s amelyek még mindig jelen vannak a világméretű „hatalom gyarmatiságában”. Semmilyen radikális projektum nem lehet sikeres e gyarmati/faji hierar­chiák lebontása nélkül. A gyarmatiság problémájának alábecsülése nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a népek kiábrándultak a baloldali projektumokból. A demokráciát (akár liberális, akár radikális) nem lehet maradéktalanul beteljesíteni, ha a gyarmati/rasszista mozgatóerő má­sodosztályú állampolgárok szintjére szorítja le a népesség nagy részét, némely esetben a nagy többségét.

Az itt bemutatott látószög nem az „identitáspolitika” védelme. Az alávetettségi identitások episztemikus kiindulási pontként szolgálhatnak az eurocentrikus paradigmák és gondolkodásmódok radikális bírála­tához. De az „identitáspolitika” nem egyenértékű az episztemológiai mássággal. Az „identitáspolitika” látótere korlátozott, s nem terjedhet ki a rendszer és ennek gyarmati hatalmi mintája radikális átalakításáig. Miután a modern/gyarmati világban minden modern identitás a hatalom gyarmatiságának a terméke, ezek védelmezése korántsem annyira fölforgató jellegű, mint ránézésre látszik. A „fekete”, „indián”, „afrikai” vagy az olyan nemzeti identitások, mint „kolumbiai”, „kenyai” vagy „francia”, egytől-egyig gyarmati képződmények. Ezeknek az identitá­soknak a védelmezése szolgálhat némiképpen haladó célt, aszerint, hogy mi forog kockán bizonyos összefüggésekben. Például valamely imperialista invázió elleni harcban vagy a fehér fölsőbbrendűséggel szembeni antirasszista küzdelmekben szolgálhatnak ezek az identitások arra, hogy egyesítsék az elnyomott népet a közös ellenség ellen. De az identitáspolitika csak egy-egy csoport célkitűzését követheti, és a rend­szeren belül követel egyenlőséget, viszont nem fejleszt ki radikális an­tikapitalista harcot a rendszer ellen. A kizsákmányolás rendszere döntő fontosságú beavatkozási tér, amely tágabb szövetségeket követel meg, nem csupán faji meg gender-frontvonalak mentén, hanem az osztályok frontvonalai mentén is, valamint a különböző elnyomott csoportok között, a társadalmi egyenlőség fogalmának radikalizálása köré szervezetten. Az eurocentrikus modernitás korlátolt, elvont és formális egyenlőség-fo­galma helyett azonban itt az az eszme kerül a középpontba, hogy ki kell terjeszteni az egyenlőség fogalmát az elnyomás minden viszonylatára, a faji, az osztály-, a szexuális vagy a gender-elnyomatásra egyaránt. A fölszabadulás új jelentés-univerzuma avagy új elképzelése híjával van egy közös nyelvnek, dacára az elnyomás kulturális és formális sokféleségének. Erről a közös nyelvezetről gondoskodhat az olyan föl-szabadítási fogalmak radikalizálódása, amelyek a régi modern/gyarmati mintákból származnak, amilyenek a szabadság (sajtó-, vallás- vagy szó­lásszabadság), az egyéni szabadságok vagy a társadalmi egyenlőség, és ezek hozzákapcsolása a politikai, episztemikus, gender, szexuális, spirituális és gazdasági hatalmi hierarchiák radikális, globális léptékben történő demokratizálásához.

Quijano (2000) javaslata a „hatalom társadalmasítására” szem­ben a „termelés állami nacionalizálásával”, döntő fontosságú itt. Az „államszocialista” vagy „államkapitalista” projektumok helyett, amelyek az államigazgatásra és a hierarchikus hatalmi szerkezetekre összpon­tosítanak, a „hatalom társadalmasításának” stratégiája a társadalmi lét minden körében előnyben részesíti a közhatalom kollektív formáiért vívott globális és helyi küzdelmeket.

Közösségek, vállalatok, iskolák, kórházak és minden intézmény, amely mostanában szabályozza a társadalmi életet, kerüljön a nép önigazga­tása alá abból a célból, hogy kiterjessze a társadalmi egyenlőséget és a demokráciát a társadalmi lét minden területére. Alulról jövő fölhatalmazási és radikális demokratizálási folyamat ez, amely nem zárja ki globális közintézmények kialakítását a termelés, az egészségügy és az erőfor­rások világméretű demokratizálása és szocializálása végett. A hatalom társadalmasításával velejárna a nemzeti vagy állami határokon túllépő globális intézmények kialakítása, hogy ezek szavatolják a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot a világ erőforrásainak kiaknázásában, újratermelésében és elosztásában. Ebből következnék valamilyen for­májú önigazgató, demokratikus globális szervezet mint afféle kollektív globális hatóság a társadalmi igazságosság és a társadalmi egyenlőség biztosítására világméretekben. A hatalom társadalmasítása helyi és glo­bális szinten magában foglalná egy olyan közhatóság megalakítását is, amely kívül esik az állami struktúrákon, és épp ellenük irányul.

Quijano, a régi Andok-beli őslakos közösségekre és az új városi mar­ginális közösségekre alapozva, ahol a viszonosság [reciprocity] és a szolidaritás a fő formái a társadalmi kölcsönhatásnak [social interaction], utópikus hatóerőt lát egy olyan társadalmi-magánemberi alternatívában a magántulajdonnal szemben és egy nem-állami-közemberi alternatívában [social private alternative to private property and an alternative non-state public], amelyik túllép a „magán” és a „köz” kapitalista/szocialista eurocentrikus fogalmain. Ez a bizonyos nem-állami, de közösségi (szem­ben az állami és a közösségi egyenlőségével a liberális és szocialista ideológiában) Quijano szerint nincs ellentmondásban a társadalmi, de magánjellegűvel (szemben a kapitalista társasági magántulajdonnal). A társadalmi-magánemberi és ennek intézményes nem-állami közhatósága nincs ellentmondásban a személyes/individuális szabadságjogokkal és a kollektív fejlesztéssel. Az egyik probléma a liberális és szocialista tárgya­lásmódokkal éppenséggel az, hogy az állam mindig olyan közhatósági intézmény, amelyik, ha fejlődésről-fejlesztésről van szó, ellentmondásban van az alternatív „magán” és „egyéni” növekedéssel.

A fejlesztéselméleti projektumok, amelyek a politikai változásokra fókuszálnak a nemzetállam szintjén, elavultak a mai világgazdaságban, és fejlődési illúziókhoz vezetnek. Egy olyan uralmi és kizsákmányolási rendszernek, amelyik világméretben működik, mint a kapitalista világrend­szer, nem létezhet „nemzeti megoldása”. Globális problémát nem lehet nemzetállami szinten megoldani. Tehát a modern/gyarmati kapitalista/pat­riarchális világrendszer megköveteli a gazdagság Délről Északra irányuló folyamatos transzferének eltörlését és a gazdagság Északról Délre tartó globális újraelosztásának és átirányításának intézményesítését. A „kisa­játításból eredő fölhalmozás” (Harvey 2003) évszázadai után az Észak olyan gazdagságot és erőforrásokat tart összpontosítva magánál, amelyek a Dél számára hozzáférhetetlenek. A gazdagság globális, Északról Délre irányuló újraelosztó mechanizmusait nemzetközi szervezetek közvetlen beavatkozásával és/vagy a globális tőkeáramlás megadóztatásával lehet­ne életbe léptetni. Ez azonban globális gyarmatmentesítő hatalmi harcot követelne világméretben a globális gyarmati hatalmi minta átalakításáért s következésképp a modern/gyarmati kapitalista/patriarchális világrendszer átalakításáért. Észak vonakodik osztozkodni a nem-európai munka révén Délről származó, ez utóbbinak az előbbi által megvalósított több évszá­zados kizsákmányolása és leigázása után kitermelt, összpontosított és fölhalmozott gazdagságon. A neoliberális politika még ma is a folytatását jelenti az említett „kisajátításból eredő fölhalmozásnak”, ami az európai gyarmati terjeszkedés által kezdődött a két Amerika meghódításával a XVI. században. Világméretekben számos periferikus országot meg­fosztottak nemzeti vagyonától és erőforrásaitól a neoliberalizmus utóbbi húsz éve során a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank fölügyelete és közvetlen beavatkozása alatt. Ezek a politikák oda vezettek, hogy számos ország csődbe jutott a periférián, a vagyonokat pedig átutalták Délről az északi transznacionális társaságokhoz és pénzintézetekhez. A periferikus régiók mozgástere nagyon korlátozott, minthogy a periferikus nemzetek szuverenitását kényszerrel korlátozza a globális államközi rendszer. Összegezve, a globális egyenlőtlenségek föloldásához antikapitalista glo­bális gyarmatmentesítő, utópikus alternatívákat kell elképzelni, túllépve a gyarmatosító és nacionalista, eurocentrikus-fundamentalista és harmadik világbeli fundamentalista bináris gondolkodáson.

Irányvétel valamely „radikális, egyetemes, gyarmatmentes, antikapita­lista sokféleség” projektuma felé

A közös kritikai gyarmatmentesítő nyelv iránti szükséglet olyan egyete­messég-formát követel, amelyik immár nem monologikus, monotopikus, birodalmi globális/egyetemes terv, akár jobbról, akár balról, amit meg­győzéssel vagy erőnek erejével rákényszerítenek a világ többi részére a haladás vagy a civilizáció nevében. Ezt az új egyetemesség-formát mint fölszabadítási projektumot „radikális, egyetemes, gyarmatmen­tes, antikapitalista sokféleségnek” [diversality] nevezem. Szemben az eurocentrikus ismeretelméletek elvont általánosságaival, amelyek alávetetten magukba besorolják/fölhígítják a különösséget, a „radikális, egyetemes, gyarmatmentes, antikapitalista sokféleség” olyan konkrét általános, amelyik gyarmatmentes egyetemesség kiépítésén fáradozik, tiszteletben tartva a sokféle helyi különösséget a patriarchia, a kapita­lizmus, a gyarmatiság és az eurocentrikus modernitás elleni harcban, amit valamely gyarmatmentes episztemikus/etikai történeti projektum sokfélesége nevében vív meg. Ez a Dussel-féle „transzmodernitás” és a Quijano-féle „hatalom társadalmasítása” egybeolvadása. A Dussel-féle „transzmodernitás” ahhoz vezet bennünket, amit Walter Mignolo (2000) úgy jellemzett, hogy „sokféleség mint egyetemes projektum” az eurocentrikus modernitás gyarmatmentesítésére, míg a Quijano-féle hatalom-társadalmasítás fölhívást jelent egy új formájú radikális anti­kapitalista, egyetemes világelképzelésre, amely a marxista/szocialista távlatalakítást gyarmatmentesíti, megszüntetve annak eurocentrikus korlátait. A közös nyelvnek antikapitalistának, antipatriarchálisnak, an­tiimperialistának kell lennie, és a hatalom gyarmatisága ellenében egy olyan világ felé irányulónak, ahol a hatalom társadalmasítva van, de amely világ nyitva áll a hatalom társadalmasítása intézményes formáinak sokfélesége előtt, attól függőn, hogy a világszerte alávetett csoportok mi­lyen különböző gyarmatmentes episztemikus/etikai válaszokat fogalmaz­nak meg. A Quijano-féle fölhívás a hatalom egyfajta társadalmasítására megint egy olyan újabb elvont általánossá válhat, ami globális tervhez vezet, hacsak nem történik meg transzmodern nézőpontból történő újra-meghatározása és új alakzatba rendezése. Az antikapitalista harcok és a hatalom társadalmasításának formái, amelyek az iszlám világban kelet­keznek, nagyon elütők lehetnek azoktól, amelyek a két Amerika őslakos népeinél vagy a bantu népeknél születnek Nyugat-Afrikában. Mindezek egyetértőleg osztoznak a gyarmatmentes antikapitalista, antipatriarchális és antiimperialista projektumban, de elütő intézményi formákat és kon­cepciókat szolgáltatnak a hatalom társadalmasítása projektumához a maguk különböző, sokféle ismeretelméletei szerint. Újabb változatával előállni a XX. század eurocentrikus szocialista globális tervének, vala­milyen egyoldalú eurocentrikus episztemikus központból kiindulva, az ilyesmi csak megismételné a hibákat, amelyek globális katasztrófába ta­szították a baloldalt. Fölhívás ez egy olyan egyetemességre, amely úgy univerzális, hogy valójában pluriverzális (Mignolo 2000), olyan konkrét általános, amely magába foglal minden „transzmodern, gyarmatmentes hatalom-társadalmasítás” irányába vezető episztemikus különösséget. Ahogy a zapatisták mondják, „harcolni kell egy olyan világért, ahol le­hetségesek másmilyen világok”.

(Fordította: Csala Károly)

A fordítás alapja: Eurozine 2008. július 4. http://www.eurozine.com/articles/2008-07-04-grosfoguel-en.html . A tanulmány spanyol nyelvű eredetije: Tabula Rasa (Bogota, Kolumbia), 4. sz. 2006. január-június, 17-48. http://www.revistatabularasa.org/numero_cuatro/grosfoguel.pdf

Hivatkozott irodalom

Alarcón, Norma 1983: Chicana Feminist Literature. A Re-Vision through Malintzín/ or Malintzín: Putting Flesh Back on the Object. In: Cherrie Moraga – Gloria Anzaldúa (Eds.): This Bridge Called my Back: Writing by Radical Women of Color. New York, Kitchen Table/Women of Color, 182-190.

Anzaldúa, Gloria 1987: Borderlands/La Frontera: The New Mestiza. San Francis­co, Spinsters/Aunt Lute

Castro-Gómez, Santiago 2003: La Hybris del Punto Cero: Biopolíticas imperiales y colonialidad del poder en la Nueva Granada (1750-1810). (publikálatlan kézirat) Bogotá (Colombia), Instituto Pensar, Universidad Javeriana

Collins, Patricia Hill 1990: Black Feminist Thought: Knowledge, Consciousness and the Politics of Empowerment. New York, Routledge, Chapman and Hall

Crenshaw, Kimberle 1989: Demarginalizing the Intersection of Race and Sex: A Black Feminist Critique of Antidiscrimination Doctrine, Feminist Theory, and Antiracist Politics. In: Feminism in the Law: Theory, Practice, and Criticism. University of Chicago, Legal Forum, 139-67.

Dussel, Enrique 1977: Filosofía de Liberación. México, Edicol

Dussel, Enrique 1994: 1492: El encubrimiento del Otro: Hacia el origen del „mito de la modernidad”. La Paz (Bolívia), Plural Editores

Dussel, Enrique 2001: Hacia una Filosofía Política Crítica. Bilbao (España), Desclée de Brouwer

Enloe, Cythia 1990: Banana, Beaches and Bases: Making Sense of International Politics. Berkeley, University of California Press

Fanon, Frantz 1967: Black Skin, White Masks. New York, Grove Press

Fregoso, Rosa Linda 2003: Mexicana Encounters: The Making of Social Identities in the Borderlands. Berkeley, University of California Press

Grosfoguel, Ramón 1996: From Cepalismo to Neoliberalism: A World-System Approach to Conceptual Shifts in Latin America. In: Review, Vol. 19 No. 2, 131-154.

Grosfoguel, Ramón 2002: Colonial Difference, Geopolitics of Knowledge and Global Coloniality in the Modern/Colonial Capitalist World-System. In: Review, Vol. 25 No. 3, 203-224.

Grosfoguel, Ramón 2005: The Implications of Subaltern Epistemologies for Global Capitalism: Transmodernity, Border Thinking and Global Coloniality. In: William I. Robinson – Richard Applebaum (Eds): Critical Globalization Studies. London Routledge

Grosfoguel, Ramón 2006a: From Postcolonial Studies to Decolonial Studies: Decolonizing Postcolonial Studies. A Preface. In: Review, Vol. 29.

Grosfoguel, Ramón 2006b: World-System Analysis in the Context of Transmodernity, Border Thinking and Global Coloniality. In: Review, Vol. 29.

Haraway, Donna 1988: Situated Knowledges: The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. In: Feminist Studies 14, 575-599.

Harvey, David 2003: The New Imperialism. Oxford – New York, Oxford University Press

Kontopoulos, Kyriakos 1993: The Logic of Social Structures. Cambridge, Camb­ridge University Press

Lander, Edgardo 1998: Eurocentrismo y colonialismo en el pensamiento social latinoamericano. In: Roberto Briceño-León – Heinz R. Sonntag (Eds.): Pueblo, época y desarrollo: la sociología de América Latina. Caracas, Nueva Sociedad, 87-96.

Maldonado-Torres, Nelson 2006: Against War. Durham, Duke University Press

Mallon, Florencia 1994: The Promise and Dilemma of Subaltern Studies: Perspectives from Latin American History, In: American Historical Review 99, 1491-1515.

Moraga, Cherrie – Anzaldúa, Gloria (Eds.) 1983: This Bridge Called My Back: Writing by Radical Women of Color. New York, Kitchen Table/Women of Color

Mignolo, Walter 1995: The Darker Side of the Renaissance: Literacy, Territoriality and Colonization. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Mignolo, Walter 2000: Local Histories/Global Designs: Essays on the Coloniality of Power, Subaltern Knowledges and Border Thinking. Princeton, Princeton University Press

Mittelman, James H. 1997: Globalization: Critical Reflections. Boulder – London, Lynne Rienner

Moore, Carlos 1988: Castro, the Blacks and Africa. Los Angeles Centre for Afro-American Studies at University of California

Quijano, Aníbal 1991: Colonialidad y Modernidad/Racionalidad. In: Perú Indígena 29, 11-21.

Quijano, Aníbal 1993: „Raza”, „Etnia” y „Nación” en Mariátegui: Cuestiones Abiertas. In: Roland Forgues (Ed.): José Carlos Mariátegui y Europa: El Otro Aspecto del Descubrimiento. Lima (Perú), Empresa Editora Amauta S.A., 167-187.

Quijano, Aníbal 1998: La colonialidad del poder y la experiencia cultural Latinoamericana. In: Roberto Briceño-León – Heinz R. Sonntag (Eds.): Pueblo, época y desarrollo: la sociología de América Latina. Caracas, Nueva Sociedad, 139-155.

Quijano, Aníbal 2000: Coloniality of Power, Ethnocentrism, and Latin America. Nepantla Vol. 1, No. 3, 533-580.

Quijano, Aníbal – Wallerstein, Immanuel 1992: Americanity as a Concept, or the Americas in the Modern World-System. In: International Journal of Social Sciences 134, 583-591.

Robertson, Roland 1992: Globalization. London, Sage Publications

Said, Edward 1979: Orientalism. New York, Vintage Books

Rodriguez, Ileana 2001: Reading Subalterns Across Texts, Disciplines, and Theories: From Representation to Recognition. In: Ileana Rodriguez (Ed.): The Latin American Subaltern Studies Reader. Durham – London, Duke University Press

Saldívar, José David 1997: Border Matters. Berkeley, University of California Press

Sassen, Saskia 1998: Globalization and its Discontents. New York, New Press

Spivak, Gayatri 1988: In Other Worlds: Essays in Cultural Politics. New York,

Routledge, Kegan and Paul. Vila, Carlos M. 1992: La Costa Atlántica de Nicaragua. México, Fondo de Cultura Económica

Wallerstein, Immanuel 1974: The Modern World-System. New York, Academic Press

Wallerstein, Immanuel 1979: The Capitalist World-Economy. Cambridge – Pa­ris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1984: The Politics of the World-Economy. Cambridge -Paris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1991a: Unthinking Social Science. Cambridge, Polity Press

Wallerstein, Immanuel 1991b: Geopolitics and Geoculture. Cambridge – Pa­ris, Cambridge University Press – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme

Wallerstein, Immanuel 1992a: The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Requiem. In: American Behavioral Scientist Vol. 35, No. 4/5 (March-June), 517-529.

Wallerstein, Immanuel 1992b: The Collapse of Liberalism. In: Ralph Miliband – Leo Panitch: The Socialist Register 1991. London, The Merlin Press, 96-110.

Wallerstein, Immanuel 1995: After Liberalism. New York, The New Press

Semmi meglepő nincsen abban, hogy a Beatles együttes végül feloszlott. Ahogy mondani szokás: előre borítékolva volt, még akkor is, ha utólag mindig könnyű bölcsnek mutatkozni. A popkultúra emelkedésekből és zuhanásokból áll. Üstökösök tűnnek föl, hogy aztán meteorként hulljanak alá, netán fekete lyukként tűnjenek el a feledés sötétjében. A pop és a rock akkor még alig tizenöt éves története már a Beatles idején is szép számmal hozott példát arra, hogy milyen könnyű lebukni a csúcsról, és eltűnni a süllyesztőben. A műfaj az 1960-as évek második felében külö­nösen látványosan átalakult: a régi sztárok kikoptak, velük együtt eltűnt a régi hangzás (technikai értelemben is: 1968-ban a gitárok is másként szóltak, mint mondjuk 1964-ben), helyettük új szólamok, új profilok és hozzájuk kapcsolódóan új előadók bukkantak elő. Az évtized végére nagyon úgy tűnt, hogy a Beatles sem kivétel – ők is képtelenek kilépni a popzenére jellemző folytonos körforgásból, és bármennyire is fényesen ragyogott a csillaguk, néhány év múlva ugyanúgy nem fognak emlékezni rájuk, ahogyan a velük egy időben rajtolt pályatársaikra sem. Később minden egész másként alakult.

A Beatles zenei és mentális karakterének változása, ezzel szoros összefüggésben pedig recepciója különleges és mindeddig egyedinek tűnő pályaívet rajzol meg. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a szubkultúrából kiindulva, a popkultúrába belépve, majd onnét továbbha­ladva eljutnak a klasszikus vagy elitkultúráig. Ráadásul úgy, hogy eme három állomás befogadói és kritikai megítéléstől függően akár egyszerre is létezhet. Mindez természetesen szoros összefüggésben van a pop-, illetve rockzene korai történetének jellegzetes vonásaival.

Amikor a Beatles fölbukkant (látszólag a semmiből), a pop és a rock mint műfaj már létezett, sőt olyannyira nem számított újnak, hogy egye­sek közeli halálát is megjósolták. A rock and roll az 1960-as évtized elején szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban az előző évek fellángolása után látványos hanyatlásnak indult: a legnevesebb előadók közül többen átmenetileg vagy végleg elhallgattak – volt, aki meghalt (Buddy Holly), volt, akit börtönbe zártak (Chuck Berry), de olyan is akadt, akit behívtak katonának, és miután visszatért Németországból, a trónja még megvolt, el is hitették vele, hogy ő a Király, csak éppenséggel nem uralkodhatott (Elvis Presley).

A hatvanas évek elején – ma már némiképp meglepő módon – nagyon úgy tűnt, hogy az 1950-es évek elején kibontakozó generációs lázadás véget ért, a dühöngő ifjúság Osborne által megfestett képe szimplán a szokásos apák és fiúk ellentétbe illik, az egésznek tehát – mondták akkor – nagyobb a füstje, mint a lángja. A rock műfajt ráadásul minden jel sze­rint könnyűszerrel meg lehetett szelídíteni, ugyanis viharos sebességgel jól fésült, sima arcú, ártatlan tinédzserek vették át a James Dean-féle bőrkabátos, ok nélküli lázadók helyét. (Lásd például a Beatles-tagok által később gyakran leszólt aranyifjút, Cliff Richardot.)

Ebbe a pillanatnyi légüres térbe érkezett a Beatles.

Bizonyos mértékben ők is szembesülni kényszerültek azzal, amivel pár esztendővel korábbi elődeik. Amikor későbbi menedzserük, Brian Epstein először meglátta őket egy liverpooli kocsma színpadán, kóco­sak voltak, bőrzakót és bőrnadrágot viseltek, cigarettáztak, és két szám között trágárságokat kiabáltak a közönségnek. A kiváló üzleti érzékkel rendelkező, ugyanakkor a show business világában még kezdő Epstein azonban megsejtette, hogy nemcsak az ifjúságot kell megnyerni, hanem a szülőket is, akik megveszik a lemezeket a gyerekeknek. Úgyhogy vil­lámgyorsan öltönyt parancsolt a Beatlesre, megfésülte őket, gyönyörű mosolygós fotókat készíttetett róluk, és ekként kezdett el lemezszerző­désért kilincselni.¹

Ma már kevesen tudják, de az egy időben nagy vetélytársként emlege­tett (valójában a Beatles regnálása idején és még azután is folyamatos frusztrációval küszködő) Rolling Stones voltaképpen imázst cserélt a gombafejűekkel. A Stones egy évvel a Beatles üstökösszerű berobbaná­sa után jelentette meg első lemezét. Tagjai eredetileg kellemes modorú londoni főiskolások voltak, kellő számú gyerekszobával a háttérben, s egyik fő gondjukat az jelentette, hogy a megfelelő színű blézerhez a megfelelő színű cipőt húzzák. Menedzserük, a mára szinte teljesen elfeledett Andrew Loog Oldham azonban annak ellenére sem akart egy második Beatlest kreálni, hogy a Rolling Stones első nagy sikere (I Wanna Be Your Man) éppenséggel egy Lennon-McCartney-szerzemény volt, amelyet a két fiú egyenest a Stones számára írt, első találkozásuk idején. Oldham egy évvel Epstein után pontosan fordítva cselekedett, mint ahogy a liverpooli kollégája tette: leparancsolta Mick Jaggerékről az öltönyt, bőrkabátot adott rájuk, összeborzolta a hajukat, és arra biztatta őket, hogy viselkedjenek minél botrányosabban.

A Rolling Stones mind a mai napig őrzi akkor fölvett arculatát, a Beatles pedig csak Epstein halála után, a hatvanas évtized végén próbált meg kilépni a menedzsment által ráhúzott skatulyából és visszatérni lázadó énjéhez.

Egy dolgot nem tudtak és nem is akartak Epsteinék módosítani: a Beatles zenéjét. A fiúk már az első menedzseri szerződés megkötésekor leszögezték, hogy nem engednek beleszólást zenei ügyeikbe.

Zenéjük több forrásból táplálkozott.

Liverpool kikötőváros, ahová folyamatosan érkeznek hajók az óceán túlpartjáról. A matrózok az 1950-es, 1960-as évtized fordulóján olyan lemezeket hoztak magukkal, amelyek nem estek egybe a kortárs angol szórakoztatóipar akkori fősodrával, a Cliff Richard és a Shadows által képviselt hangzásvilággal. Ezeknek a lemezeknek a hatására Liverpool ifjúsága az afroamerikai fekete zenék bűvöletébe került. De kikötőváros volt Hamburg is, ahol a Beatles az 1960-as évek elején ugyancsak lehú­zott pár hónapot különféle mulatók alkalmazásában, itt viszont a revük és a kabaré hangzásvilágával ismerkedtek meg. Mindezen szubkulturális tényezőkön kívül nem szabad elfeledkeznünk saját közvetlen környe­zetük hatásáról sem. Az együttest megalapító John Lennont édesanyja tanította meg bendzsón régi matróznótákat és népies elemekkel átszőtt, folkos hangzású liverpooli és környéki dalokat játszani. Paul McCartney apja pedig profi muzsikusként ragtime együttesekben zenélt – e stílus bizonyos elemei később ugyancsak visszaköszöntek a Beatles néhány felvételében.²

Érdemes megjegyezni, hogy a Beatles-tagok úgy vágtak neki a zené­lésnek, hogy nem tudtak kottát olvasni, és még a hangnemekkel sem voltak igazán tisztában. (Legalábbis a legenda szerint. Kérdés, hogy Jim McCartney mennyire engedte meg ezt a luxust a gitárral és egyéb hang­szerekkel korán megismerkedő fiának.) A tónusokat és az akkordokat a lemezekről és a rádióból lesték el. Valamennyien autodidakták, mi több, amatőrök voltak – ugyanakkor, és nem mellékesen ösztönös zsenik.

Ez korai lemezeiken is megnyilvánult. Az a hangzásvilág, amely 1963 elején a Beatles első nagylemezén megjelent, látszólag a semmiből buk­kant elő, holott évek kemény munkájának és elszántságának eredménye volt, és nem utolsósorban veleszületett tehetségüké. A menedzsmentnek és a producereknek nem volt más dolguk, mint itt-ott gatyába rázni né­hány akkordot, elfésülni az utolsó kócos szálakat, egyébként pedig az egész mindjárt az első lépésektől fogva úgy egyben volt, mintha erede­tileg is ilyennek teremtették volna.

Az első nagylemez a Please Please Me címet kapta, amelyet szótár szerint úgy kell fordítani: „Kérlek, járj a kedvemben”, ám a kikötői szleng­ben mást is jelent, egész pontosan orális szexre való fölhívást. (A címadó dal eleje így hangzik: „Last night I said these words to my girl /I know you never even try girl / So come on, come on / Please please me oh yeah / Like I please you”. Vagyis: „Az elmúlt éjjel ezt mondtam a csajomnak: / Te soha nem próbálod meg, bébi / Hát gyerünk / Járj a kedvemben / Úgy, ahogyan én járok a tiédben.”) Ezt természetesen csak azok tudták, akik ismerték a kikötői szlenget, és vették az összekacsintást – és akik ily módon ráéreztek, hogy ez nem csak a Beatles hangja, hanem az övék, egy egész nemzedéké is.

Az efféle kettős hangot különben az első években rendre megtartot­ták. Például az 1965-ben megjelent Rubber Soul nagylemez Girl című számában Lennon esdeklő éneke mögött Harrison és McCartney azt vokálozza: „tit tit tit tit” („csöcs”). Ugyanezen az albumon a sokak által félreértelmezett Norwegian Wood valójában egy bújtatottan agresszív felvétel. A „norwegian wood” egy olcsó lambériafajta volt, a dal szövege pedig azokon a szinglilányokon gúnyolódik, akiknek csak ilyenre tellett. Ráadásul, amikor kizavarják az alkalmi szeretőt a fürdőkádba aludni, az bosszúból fölgyújtja a lakást lambériástul, mindenestül. Ez a bújtatott be­széd végigkísérte a Beatles korai felvételeit, és Epstein halála után, 1967 nyarán szakítottak vele. Onnantól kezdve, a megváltozott popkulturális körülmények között, a hippivilág és a szexuális forradalom beköszönté­vel váltak igazán szókimondóvá. Fontos megjegyezni, hogy ez a kettős beszéd nem valamiféle álszeméremből, netán vélt zenei-esztétikai érdekből alakult így. A hatvanas évek ifjúsági és antikulturális lázadása ugyanis nem csupán generációs ellentétekre épült – ebben különbözött az 1950-es évek, jobbára szexuális töltetű rock and roll boomjától -, hanem nagyrészt rendszerellenes, antikapitalista vonásokat is hordozott. (Ez különösen a nagy amerikai háborúellenes tüntetések idején, vala­mint a máig ikonikus évként tisztelt 1968-ban vált nyilvánvalóvá.) Brian Epstein azonban (akit homoszexualitása és zsidó származása egyaránt óvatosságra nevelt) majdnem élete végéig, de legalábbis 1966-ig (amíg tényszerű befolyása volt a zenekarra) visszafogta a Beatlest attól, hogy politikai és társadalmi kérdésekben nyilatkozatokat tegyenek. Hiába kérdezték tehát az újságírók amerikai turnéik idején Lennonékat Vietnam­ról, ők konkrét válasz helyett sokáig elütötték a dolgot. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy helyette ebbe a bújtatott beszédbe menekültek. (Egyfajta rejtett állásfoglalásként fogható föl az is, hogy 1966 őszén Lennon elvál­lalta Richard Lester How I Won The War című szatirikus, a háborút és a hadsereget kigúnyoló filmjének egyik főszerepét. Bár a film nem kapott jó kritikákat, azt, hogy Lennonnak mennyire fontos volt, jelzi, hogy a szerep kedvéért megvált a gombafrizurától, és ekkor kezdte el viselni az addig a közönség elől gondosan rejtegetett szemüvegét.)

Az első nagylemezt egy nap leforgása alatt vették föl, egyetlen neki­futásra, ami frissességében és dinamikájában egyaránt visszaköszön. A leghátborzongatóbb élménynek azonban a hallgatók számára az számított, hogy a többi kortárs popzenei produktumtól eltérően semmi mesterkéltség nem volt benne, aminek eredményeként tényleg egy ge­neráció vallhatta azonnal a magáénak.

Nevezetesen az a generáció, amely a háború éveiben, vagy valami­vel az után született, gyerekkorát világháborús romok között töltötte, a nyomasztó ötvenes években járt iskolába, és amely megannyi elfojtás után a Beatles szókimondó zenéje kapcsán érezhette először azt, hogy kiengedheti a hangját és szabadon eresztheti érzelmeit. Ezt a nemze­déket különösen mifelénk szokás „nagy” jelzővel is illetni – hogy mivel érdemelte ki, azt nyilván el fogja dönteni a történelem, ugyanakkor tény, hogy hozzá kötődik az a generációs kulturális forradalom (ez alatt persze nem a Mao-félét kell érteni), amely a legkézzelfoghatóbban és a leglát­ványosabban olyan külsőségekben nyilvánult meg, mint az öltözködés, a hajviselet, a viselkedés, különféle magatartási és beszédmódok. Mind­az, ami a mai nemzedékek számára természetesnek számít a hosszú hajtól kezdve a lezser öltözéken át a szexuális forradalomig és kötetlen véleménynyilvánításig, ekkor, ezzel a generációval indult el. Félreértés ne essék: nem a Beatles indította el, az viszont kétségtelennek látszik, hogy a Beatles a vezérhajója volt ennek a folyamatnak: a kor- és nem­zedéktársak jelentős részét a Beatles-lemezek hangvételének mindaddig szokatlan, nyers őszintesége inspirálta arra, hogy szabaddá engedje és tegye érzelmeit és véleményét.

Nem véletlen, hogy 1963-at az Encyclopedia Britannica a Beatles évének keresztelte. Az esztendő talán legnagyobb zenei szenzációja az együttes She Loves You című dala volt. Ez a lendületes, ám ma olykor kissé alulértékelt, avagy egyetlen kézlegyintéssel elintézett sláger hű tükre mindannak, amit és ahogyan a Beatles indukált. A dal témája termé­szetesen a korai Beatles-felvételek többségéhez hasonlóan a szerelem (mi más érdekelhetné az embert húszas éveinek elején?), az azonban, hogy egyes szám harmadik személyben beszél róla, meglehetősen merész újításnak számított a saját idejében. Külön figyelmet érdemel a visszatérő yeah-yeah-yeah motívum, amely életigenléssel vaskosan megtöltött pozitív üzenetet hordoz magában.

A pozitív gondolkodás amúgy is meghatározó eleme a Beatles élet­művének: ha az előbb nyers és szókimondó őszinteségről beszéltünk, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy mindez humorral és szeretettel van telítve. A Beatles zenéje alapvetően optimizmust sugároz, ez kétségkívül hozzájárult sikeréhez, hiszen a balladáikban és a legkomorabb hangvételű felvételeikben is mindig van egy olyan tónus, amely némi iróniát becsem­pészve máris elviselhetőbbnek tünteti föl az élet fájdalmasabb dolgait is. A jellegzetesen angol vonásnak számító irónia és szarkazmus igen fontos tényező volt a Beatles életművében – nem véletlen, hogy John Lennon és George Harrison például nagyon vonzódtak a Monty Python csoporthoz, sőt, a Beatles föloszlása után Harrison dolgozott is velük.

1963 végére az együttes nem csak kortársai körében talált egyöntetű rajongókra, hanem fölfigyelt rá, sőt kegyeibe fogadta a hivatalos Anglia is. Mindenki kedves, szeretnivaló, bűbájos srácoknak tartotta őket, még azt is elnézték nekik, hogy a királyi család jelenlétében tartott gálaesten Lennon gúnyos megjegyzésekkel illette (miközben Epstein bizonyára a függöny mögött sápadozott) a felső tízezer jelenlévő tagjait. Ennél is fontosabb, hogy az elképesztő lemezeladási számok, azaz a döbbene­tes popkulturális siker eredményeként immáron nem lehetett elmenni nyilvánvaló tehetségük és termékenységük mellett. Miközben sorban ontották a slágereket, és lemezeik egytől egyig az eladási listák élén trónoltak, komoly zenekritikusok kezdtek azon véleményüknek hangot adni, miszerint a Lennon–McCartney-szerzőpáros Schubert óta talán a legnagyobb dalszerzők.³

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A Beatles-dalok többsége Lennon–McCartney-név alatt fut (az első nagylemezen még fordított sorrendben, Lennon azonban hamar meggyőzte McCartney-t, hogy az ellenkezője jobban hangzik), valójában azonban a teljes életműhöz képest kicsi a közös munkák száma. A két fiú még tizenéves korában megállapodott abban, hogy amíg együtt zenélnek, bármelyikük komponál, az eme együttes név alatt jelenik meg. A korai felvételeknél viszonylag gyakrabban találkozhatunk valódi közös munkával, ám ezek se többek betoldásnál, bizonyos részek föl- vagy kicserélésénél. Ez akkor is igaz, ha évtizedekkel később a róla szóló, Barry Miles által jegyzett hivatalos életrajzban⁴ Paul McCartney fontosnak érezte hangsúlyozni, hogy annak idején ő Londonból kiautózva egész délutánokat töltött John Lennon kenwoodi, huszonhét szobás kastélyában, dalszerzés okán. Igen, leül­tek egymással szemben, gitároztak és énekeltek – Lennonnak jólesett kizökkeni a túl korán rászakadt családi életmódból -, de voltaképpen a már meglévő ötleteiket mutatták meg egymásnak, kicsit csiszoltak rajtuk, illetőleg eldöntötték, hogy mi alkalmas arra, hogy fölvegyék a reperto­árba. Erre a közös csiszolásra egy jellegzetes példa az első nagylemez kezdődala (I Saw Her Standing There), ahol a McCartney által eredetileg írott szövegben („She was just seventeen / Never been a beauty queen” – „Csak tizenhét éves volt / S nem egy szépségkirálynő”) a második sort Lennon a kétértelmű „You know what I mean”-re („Tudod, mire gondolok”) cserélte föl. Aprónak tűnő, de valójában fontos tényező: Lennon ezzel a változtatással adta áldását és egyben nevét az eredetileg McCartneytól származó szerzeményhez.

Hogy melyikük a tényleges szerző, azt igen egyszerű eldönteni: egy­részt onnét, hogy ő énekli a vezérszólamot; másrészt onnét, hogy míg a zeneileg képzettebb és bizonyos tekintetben konzervatívabb McCartney nevéhez popos hangzású, kerekded melódiák, fülbemászó dallamok és ízig-vérig slágerek fűződnek, addig Lennon inkább a keményebb, olykor szokatlan, már-már avantgárd tónusokhoz vonzódott. (Kivételek természetesen adódtak, lásd például az 1968-as, sokáig nem különö­sebben jegyzett, mostanra azonban kultikussá vált Helter Skelter című vad és eksztatikus dalt, amelyet éppenséggel Paul McCatney írt.) Ez az eltérés együttes pályájuk második felében különösen élessé vált – egy időben azzal, hogy a közös délutánok megritkultak, majd végleg el is maradtak.

A Lennon-McCartney-szerzőpároshoz a második nagylemeztől fogva csatlakozott George Harrison, a kései felvételek sorában pedig Ringo Starr is (valódi nevén, tehát Richard Starkeyként) fölbukkant a szerzők sorában, ám őket a páros hegemóniája nem igazán hagyta e téren ki­bontakozni: Starrt azért nem, mert ő úgymond „csak” dobos, Harrisont pedig azért nem, mert ő volt a legfiatalabb. Később ez a háttérbe szorítás, illetve az ellene való lázadás is hozzájárult az együttes föloszlásához.

A tónusok és a hangsúlyok 1964 végére kezdtek eltolódni. Ez volt az az év, amikor a Beatles széles körben, nemzetközileg is ismertté vált, és túlzás nélkül mondható, hogy a világ a lábuk előtt hevert. Koncertek, tur­nék, lemez- és filmfelvételek követték egymást, az együttes szinte folya­matosan úton volt, a dalokat szállodai levélpapírra és repülőtéri brosúrák hátoldalára írva szerezték – ahogy Lennon fogalmazott: egy hurrikánban érezték magukat, amelynek ők voltak a közepén. A világ mindeközben a rajongás és a hírnév egészen új dimenzióit fedezhette föl: a Beatles tagjai nem léphettek ki az utcára anélkül, hogy ne kezdjenek el azonnal sikol­tozni a folyton rájuk váró tinédzserek, és ne szegődjenek a nyomukba a róluk minden apró hírmorzsára éhes újságírók. Az pedig már egyenest a középkor szentimádatát idézte, hogy a szállodák apró kockákra vágva értékesítették azt az ágyneműt, amelyben a fiúk aludtak.

Mindezek tetejébe a mögöttük álló menedzsment nem elégedett meg csupán velük, és sorra dobta a piacra az ugyancsak gombafejűvé fésült gitárzenekarok formájában az újabb és újabb Beatles-klónokat, akik közül nem egynek a Lennon–McCartney-páros írta a slágereket, újabb tanúbizonyságot téve megdöbbentő tehetségükről és termékenységükről. Ezen előadók nagy része hullócsillagnak bizonyult, közülük talán a Billy J. Kramer and the Dakotas nevű formáció, illetve a Peter & Gordon duó jutott a legmagasabbra. Utóbbinak némi családi vonzata is volt, mivel Peter Gordon annak a Jane Ashernek volt a bátyja, aki éveken keresztül Paul McCartney menyasszonya volt, és akivel egy fedél alatt lakott.

Az 1964 végén kiadott, ironikusan Eladó a Beatles! (Beatles For Sale) címre keresztelt, sorrendben negyedik nagylemez komoly változásokat mutatott. Ezt már a borítóról visszanéző fáradt, sőt meggyötört, komor ar­cok is tükrözték. Még inkább a dalok címei: No Reply; I'm A Loser; Baby's In Black; I Don't Want To Spoil The Party… Az is szokatlan volt, hogy a lemez három kifejezetten szomorkás hangulatú felvétellel kezdődött, közülük a másodikat (I'm A Loser) érezhetően az amerikai költő-énekes, Bob Dylan inspirálta. (Dylan volt az első, aki megismertette a Beatles-t a marihuánával, bár ő ezen a tényen, amikor kiderült, nagyon csodálko­zott, lévén, hogy félrehallotta az I Want To Hold Your Hand szövegét, és kábítószeres utalásokat vélt benne fölfedezni.⁵ )

A folytatás hasonló: az 1965 nyarán megjelent Help! nagylemez címadó dalában Lennon már egyenesen arról énekelt, hogy elveszítette a lába alól a talajt, és segítséget kér. Ugyanezekben a hónapokban a zenekar tagjai egyre inkább rászoktak a tudatmódosító szerekre. A Help! című film forgatása közben többnyire marihuánát szívtak, később azonban rákaptak a keményebb drogokra is. A Help! különben talán a legszürkébb, legkevésbé sikeredett lemezük: általa egyértelművé vált, hogy a folyama­tos hajtásnak, az iszonyatos nyomásnak és a Beatles-mániának komoly ára van. Még akkor is, ha természetesen ez a korong is az eladási listák élére került, rajta egy olyan gyöngyszemmel, amelyet Paul McCartney szerzett, és az együttes tagjai közül egyedül ő szerepelt a felvételen: a vonósnégyesi kísérettel alátámasztott Yesterday különlegesen finom és elbűvölő melódia. Kiadójuk, az E.M.I. (azon belül is annak egyik divíziója, a Parlophone publikálta a Beatles lemezeit) szerette volna McCartney saját kislemezeként is megjelentetni, ő viszont elhárította ezt – akkor még a közös munka fontosabbnak számított számukra az egyéninél.

A Beatles az 1960-as évek közepén a popzene és a hozzá kapcsolódó megannyi popkulturális tényező fényes, de nem föltétlenül vidám és ba­rátságos trónján ült. Mások talán összeomlottak volna a nyomás alatt, az eredmény azonban elképesztő: a folyamatosan zajló turnék szünetében – melyek egyik fontos állomása az 1965. augusztus 15-i monumentális New York-i fellépés, a világ első stadionban tartott popkoncertje – rögzí­tették hatodik, Rubber Soul című nagylemezüket, rajta újabb örökzöld, egyben korábban nem tapasztalt mélységek felé haladó melódiákkal. Ez immáron valódi, megkomponált, tervszerűen fölépített album, nem csupán egyazon időkből származó dalok gyűjteménye.

Az addig hagyományosan használt gitárok és dobok mellett új hang­szerek kerültek a repertoárba: a világ egyik legtökéletesebb popdalában, a már emlegetett, egy házasságtörést elbeszélő Norwegian Woodban George Harrison szitáron játszott, az In My Life fő hangszeres motívuma pedig egy csodálatosan megkomponált barokk zongorabetét (George Martin producer előadásában). A témák sora is bővült – noha változatla­nul a szerelemé a központi szerep; a Nowhere Man című dalban Lennon mintha az elmagányosodott és elbizonytalanodott posztmodern ember tétova útkeresését fogalmazná meg.

Ezeket a dalokat már igen nehéz volt színpadon, élőben előadni. Nem is volt különösebben értelme, hiszen a közönség jószerivel nem is a zenére figyelt: a fiúk puszta megjelenése egzaltált sikoltozást váltott ki. Pár évvel korábban ez még lelkesítően hatott, 1966 tavaszára azon­ban a fölfokozott érzelmi állapotok, a hisztéria és a túlcsordult rajongás annyira nyomasztóvá vált, hogy a Beatles abban a tudatban vágott neki nyári világkörüli turnéjának, hogy ez lesz az utolsó. Döntésüket egyéb körülmények is alátámasztották: miután nem mentek el a Fülöp-szigetek diktátora feleségének díszvacsorájára, alig tudtak kimenekülni az ország­ból; az Egyesült Államokban pedig Lennonnak a vallás hanyatlásáról szóló elhíresült, és kétségtelenül cinikus, sőt öntelt megjegyzései szítot­tak indulatokat. (A Ku-Klux-Klan és más szervezetek Beatles-lemezeket égettek.)

Még javában zajlott az utolsó koncertkörút, amikor Revolver című al­bumuk megjelent, rajta csupa olyan felvétellel, amelyek nem szerepeltek fellépéseik repertoárján. Nem is lehetett volna őket színpadra vinni. A Revolver mérföldkő a popzene történetében a tekintetben, hogy a Beatles ezzel a nagylemezzel kezdett kisorolni a popkultúrából, és mutatta meg a műfajban lévő és önmagán jóval túlmutató lehetőségeket. Rendkívül gaz­dag, sokszínű és mégis egységes album, tele különleges hangzásokkal és bőséges mondanivalóval. Harrison például szokatlan módon három dallal szerepelt rajta; közülük az első, egyben a lemezt nyitó felvételben (Taxman) az a munkáspárti, de ugyanúgy az establishment részének tekintett kormány kapott fricskát, amelynek választási győzelmében két évvel korábban a Beatles is közreműködött (Harold Wilson későbbi kormányfő közös fotókon szerepelt velük); a másodikban, a Love You To-ban indiai zenészek játszották a vokál mögötti keleties muzsikát. Ez egyben az első olyan Beatles-lemez is, amelyen – túl azon, hogy a sze­relmi tematika látványosan és végérvényesen háttérbe szorult – immáron élesen elkülönült a Lennon–McCartney-páros tagjainak szerzői habitusa. McCartney kerekded és jól megkomponált dallamvilága (mint például a vonósnégyesre épült Eleanor Rigby című ballada, vagy a kürtszólammal gazdagított For No One) látványosan ellenpontozta Lennon agresszívebb és merészebb hangzású, olykor kábítószeres élményeket elbeszélő dalait (I'm Only Sleeping; She Said She Said; Dr. Robert). Az ellentétek azonban korántsem voltak zavaróak, sőt nagyban gazdagították az album alkotta kompozíciót. A két szerző közötti különbség a Revolver végén nyilvánult meg a legélesebben: a sodró és élettel teli McCartney-dalt (Got To Get You Into My Life) követően a lemez a Tomorrow Never Knows-zal ér véget – a dalt a tibeti halottaskönyv és az LSD-guru, Timothy Leary írásai ihlették⁶ ; Lennon hátborzongató, síri hangon énekel, amelyet a többi Beatles-tag különleges effektekkel eltorzított játéka kísér.

Ez a felvétel már átvezetett az együttes pszichedelikus, szürrealista korszakába. Miután nem nyomasztotta őket a koncertezés nyűgje és időkényszere, szabadjára engedhették fantáziájukat, zenei elképzelése­ikhez pedig kiváló producerük, George Martin maximálisan partnernek bizonyult. A szabadság persze nem volt teljes: a Revolvert követő pár hónapos, a Beatlestől szokatlan csöndben – amely alatt az együttes tagjai szabadságra mentek, és évek óta először voltak egymástól huza­mosabb ideig távol – az E.M.I. újabb lemezt követelt, de a gyerekkorról szóló nosztalgikus album nem valósult meg, az elkészült két dal pedig kislemezen látott napvilágot. (Martin később azt mondta, hogy ez élete legrosszabb döntése volt.)

De még milyen kislemezen!

Az első és egyetlen olyanon a Beatlestől, amely nem került föl a slá­gerlisták élére.

A közönség meghökkenve fogadta a változást, ami olyan formai dol­gokban is megmutatkozott, mint például az egységes haj- és ruhaviselet eltűnése; ennél viszont jóval lényegesebb volt az újszerű és szokatlan zenei tartalom. A kislemez egyik oldalán lévő, a McCartneytól megszokott módon mesterien hibátlanná formált Penny Lane vezérszólamát fúvós hangszerek viszik; a másik oldalon hallható Strawberry Fields Forever ugyanakkor még a Beatleshez mérten is különös darab trombitával, csellóval, maracas-szal, üstdobbal, bongóval, slide gitárral (ennek a hangszernek Harrison volt a mestere) és melotronnal. Mindezt kiváló vágás és effektek tettek még különlegesebbé. Megelőlegezte az együttes következő albumát – egy szerepjátékot, amelyet McCartney eszelt ki, és amelynek lényege az volt, hogy a Beatles egy kitalált zenekar szerepébe bújva egy kitalált koncertet ad elő kitalált közönség előtt.

Az 1967. június 1-jén megjelent Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band újabb mérföldkő volt a popzene történetében: ekkor derült ki, hogy a műfajra ráaggatott „könnyű” jelző egyáltalán nem biztos, hogy fedi a valóságot, és hogy ez jóval több is lehet talpalávaló tánczenénél. Ehhez persze értő és mesteri fülek és kezek kellettek.

Az albumon hallható számok külön-külön nem tartoznak a legjelentő­sebb Beatles-dalok közé, még azzal együtt sem, hogy az egyszerű frázis kiteljesítésével operáló Lucy In The Sky With Diamonds, a McCartney apjának zenéjével, a ragtime-mal kacérkodó When I'm Sixty-Four, vagy a vurstlik és a cirkuszok világát idéző Being For The Benefit Of Mr Kite! önmagában véve is emlékezetes darab. Nem beszélve a lemezt záró A Day In The Life-ról, amely kivételesen közös szerzemény, ám nem úgy, ahogyan a kezdeti koprodukciók születtek, hanem a dal eleje és vége Lennontól, a közepe McCartney-tól származott, a két különböző egységet pedig zseniális megoldással forrasztották össze. A Sgt. Pepper jelentő­sége teljességében és koncepciójában nyilvánult meg: a lemez minden dala szerves egységet alkot, és mindegyikben ott van az a jellegzetes és megfoghatatlan vibráció, amelyet egy zenekritikus úgy fogalmazott meg, hogy olyan, mintha ez a zene az emberek idegvégződésére akarna tapintani.⁷

Eme időszak egyben az elszakadásé is. Ez a nagylemez is fölkerült az eladási listák élére, a rajongás és a szeretet azonban már érezhetően nem volt a régi, a Beatles és közönsége távolodni kezdett egymástól, s ennek csak egyik oka volt az, hogy a hajdani sikoltozó tinik bálványaikkal együtt több tekintetben is a felnőtt kor küszöbére értek. Anglia továbbra is büszkén tekintett az 1965 ősze óta királyi rendjelet (M.B.E.) viselő fiaira – ennek egyik jeleként 1967 nyarán egy műholdas televíziós láncban a Beatles képviselte az országot, ahogyan élőben rögzítették All You Need Is Love című szeretethimnuszukat. Az érem másik oldala ugyanakkor az volt, hogy saját kezűleg forgatott, rendezett és vágott Magical Mystery Tour című filmjüket értetlenség, sőt ellenszenv fogadta; a benne fölhang­zó I Am The Walrus című dal agresszív tónusa és obszcén kiszólásai kapcsán pedig a szülőknek komoly kétségeik támadtak afelől, hogy jól teszik-e, ha Beatles-lemezt vesznek a gyereknek karácsonyra.

A szakadékot csak növelte az együttes jó féléves afférja a transzcen­dentális meditációt hirdető csodaguruval, Maharishi Mahesh-sel, ami egy néhány hónapos indiai tartózkodást követően 1968 elején látványos szakítással ért véget.

Menedzserük, Brian Epstein tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után a Beatles már nem tudta se eladni magát, se megmagyarázni bizonyos lépéseit úgy, ahogyan azelőtt. További zavaró tényezőként hatottak magánéletük fordulatai is, például Lennon kapcsolata a japán avantgárd képzőművésznővel, Yoko Onóval, vagy az, ahogyan a hatva­nas évek álompárja, Paul McCartney és Jane Asher színésznő románca váratlanul véget ért.

A Beatles popkulturális értelemben 1967 nyarára ért föl a csúcsra, pá­lyájuk innentől e tekintetben lefelé tartott. Már nem voltak jópofa srácok, avagy érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen szentek, mint a hatvanas évek első felében; a sajtó előszeretettel csámcsogott botrányosnak tartott ügyeiken, főként kábítószeres zűrjeiken. Tehetségük és kreativitásuk ereje azonban mindenki számára kétségtelen maradt. A saját cégük, az Apple által kiadott első kislemez A oldalán lévő Hey Jude című McCartney-szerzemény volt az első olyan, rádióállomások által is játszott dal, amely átlépte a bűvös három percnyi időtartamot. Még ennél is fontosabb volt azonban a korong B oldalán hallható Revolution, amelyben Lennon 1968 azóta is számon tartott eseményeire reagált. Ez a szerzemény alapozta meg későbbi, a hatvanas évek legvégén és a hetvenes évek első felében született politizáló dalait, ezek sora az 1971-es Imagine-ben csúcsoso­dott ki. A Revolution lendületes, kemény gitáreffektekkel alátámasztott felvétel (Lennon szeretett volna egy lassabb, himnikusabb változatot is, azonban egy későbbi nyilatkozata szerint Harrison és McCartney ezt elszabotálta⁸ ), amelyben a vad, már-már agresszív zenét meglepő módon ellenpontozza a békére és szeretetre felszólító szöveg: a szerző egyetért 1968 tüntetőinek forradalmi követeléseivel, de nem ért egyet a barikádokkal, az erőszakkal és a pusztítással, sőt azzal sem, hogy egyes tüntetők Mao elnök portréjával vonulnak az utcára.

A Beatles tagjai közül kétségtelenül Lennon volt politikai értelemben a legharsányabb. Ennek következő fontos állomása az 1969 nyarán megjelent Give Peace A Chance című békedal, amelyet egy montreali szállodában rögzített Yoko Ono és megannyi korabeli ikonikus figura (Allen Ginsberg, Timothy Leary, Murray the K és mások) társaságában, és habár saját kislemezeként adta ki, a már említett kamaszkori megál­lapodás értelmében mind a mai napig a Lennon–McCartney-szerzőpáros jegyzi. Vele szemben társa, McCartney jóval tartózkodóbbnak bizonyult. 1969 elején például egy általa írt dalban (Get Back) megemlítette az Ang­liában élő pakisztániak helyzetét, ezt a sort azonban gyorsan ki is húzta a szövegből. A későbbiekben is egyetlen nagyobb politikai megnyilvánulás fűződik a nevéhez, 1972-ből, amikor a január 30-i írországi véres vasár­napra válaszul új együttesével, a Wings-szel megjelentette a Give Ireland Back To The Irish című kislemezt. (Liverpoolban rengeteg ír bevándorló él, ezért az ottaniak különösen érzékenyek az ír eseményekre. Lennon is reagált erre az eseményre, mégpedig az 1972-es Some Time In New York City című albuma több felvételében. Ez volt egyébként John Lennon utolsó aktívan politikus lemeze, dalai javarészt annak a '68-as gyökerű baloldali körnek⁹ a hatására íródtak, amelynek tagjai kitörő örömmel és nagy reményekkel fogadták a frissen Amerikába költözött zenészt.¹⁰ 1972 végére azonban Lennon szakított ezzel a társasággal – részben ügyvédei tanácsára, részben azért, mert Richard Nixont újraválasztották, emiatt pedig kilátástalannak érezte a további hadakozást.) A Beatles harmadik oszlopa, George Harrison ugyanakkor a spiritualitásban és az indiai misztikában vélte megtalálni a társadalmi kérdésekre adható válaszokat. Az egy ideig rokonszenvvel figyelt hippi-mozgalomból ő például akkor ábrándult ki, amikor 1967. augusztus 7-én meglátogatta San Francisco elhíresült Haight-Asbury negyedét, és ott a világmegjobbítás kézzel fogható reménye helyett – elmondása szerint – egy rakás bedrogozott, ápolatlan, ragyás arcú tinédzserrel találkozott.¹¹

A pár hónappal a Hey Jude után megjelent, szimplán The Beatles címet viselő, egyébként a borítója után Fehér Albumként közismert dupla nagy­lemez ugyanakkor a közelgő föloszlást vetítette előre. A dalok többsége Indiában fogant vagy született (a Sexy Sadie például a Maharishivel való szakítás brutálisan szókimondó dokumentuma), mégpedig külön-külön: közös munkának már nyomát sem lehetett látni, nem csak a kompo­nálás terén, de a felvételeken sem, hiszen gyakran megesett, hogy valamelyikük éppen hiányzott a stúdióból. Annál élesebben tűnt elő az albumon a négy eltérő arcél. Miközben Starr változatlanul a szeretetre méltó egyszerű fickót alakította, akinek Beethovenről a költészet jut az eszébe, Harrison végleg a miszticizmus felé fordult, és a Krisna-tudatú hívőkben találta meg közösségét. John Lennon ezalatt (mint láttuk) mind művészeti, mind politikai kérdésekben radikalizálódott: egyrészt előszere­tettel játszotta a békeharcos szerepét, másrészt Yoko Onóval az oldalán polgárpukkasztó és megbotránkoztató performanszokat és felvételeket készített. Mindez egyre látványosabb és egyre mélyebb ellenpólust kép­zett a polgári létet és a rock and roll életformát innentől fogva évtizedeken át mindmáig sikeresen ötvöző Paul McCartney-val szemben.

Ő volt az, aki igyekezett újabb s újabb szuflákat lehelni a szétfutni készülő csapatba. Folyamatosan tervekkel rukkolt elő. Az Apple cég a Beatles-ideáknak megfelelően afféle antikapitalista modellben próbált működni, például meghirdette, hogy bárki szabadon beküldheti zenei próbálkozásait, a többi gonosz kiadóval ellentétben ők tényleg kiadják; s noha valóban fölfedeztek pár tehetséget, ez a fajta bőkezűség – amely olyan szimbolikus lépésekkel párosult, hogy például egy hirtelen ötlettől vezérelve elajándékozták az aznapi vásárlóknak a Beatles-ruhákat és egyéb kellékeket forgalmazó butik teljes készletét – odáig vezetett, hogy a Beatles 1969 elején egyszeriben komoly anyagi gondokkal volt kénytelen szembenézni.

A megújulást próbálta szorgalmazni McCartney azon ötlete is, hogy hagyják a szürreális és pszichedelikus tónusokat, dobják sutba a kürtö­ket, a vonós hangszereket, a szitáit és a gőzorgonát, fogjanak újra gitárt a kezükbe és játszanak hagyományos rock and rollt, valamint lépjenek föl ismét klubokban, úgy, ahogyan pályájuk kezdetén, híressé válásuk előtt. Az ennek szellemében 1969 elején elindított felvételek azonban egy hónap alatt személyeskedéseket sem nélkülöző veszekedésekbe torkolltak. Noha irdatlan mennyiségű hang- és filmfelvétel született, sőt egy előre be nem jelentett és mára legendássá vált, több együttes által lemásolt koncertet is tartottak az Apple-székház tetején, a folyamatos civódás és az összhang hiánya meghiúsította a folytatást. Tavaszra úgy tűnt, hogy a Beatlesnek mindörökre vége. Harrison végérvényesen belemerült a keleti tanokba. Starr filmeket készített Peter Sellers-szel és másokkal. Lennon változatlanul a Yoko Ono-féle radikális politikai és művészeti irányért lelkesedett.

McCartney volt az egyetlen, aki még mindig nem adta föl. Csodával határos módon 1969 nyarára még egyszer, utoljára sikerült stúdióba rángatnia a Beatlest, hogy elkészítsék hattyúdalukat.

Senki nem mondta ki, hogy így lesz, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az 1969 szeptemberében kiadott Abbey Road című album az utolsó dobás. Ennek szellemében komponáltak és zenéltek, s becsüle­tükre legyen mondva: tényleg beletettek apait-anyait.

Az Abbey Road méltó záróköve egy hatalmas és mindeddig utolérhe­tetlennek bizonyult életműnek. Belekerült minden, ami a Beatlest naggyá, műfajában a legnagyobbá tette: pontosan illesztett, tökéletesre csiszolt hangzás, finomra és nagyívűre formált dalok, lendület, dinamika, irónia és szókimondó őszinteség. A Lennon–McCartney-páros újra régi fényé­ben csillogott, és a végére a másik kettő is kiteljesedhetett: Starr egyik legkiválóbb szerzeményét komponálta és énekelte föl a nagylemezre (Octopus's Garden), Harrison pedig megmutatta, hogy mire képes, ha korlátok nélkül engedik dolgozni (Something; Here Comes The Sun). Az album végén, a sokat mondóan The End című nyúlfarknyi dalban pedig ott az esszenciaként is fölfogható Beatles-üzenet: „And in the end/ The love you take/ Is equal to the love you make” („S végül a szeretet/ Amit kapsz/ Egyenlő lesz azzal, amit adsz”).

Jó pár tévhit kering a Beatles föloszlása körül. Pedig a megoldás, bár több tényezőből tevődik össze, valójában pofonegyszerű.

Egyrészt, régóta tudjuk, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Ráadásul itt akár több dudással számolhatunk, hiszen Lennonon és McCartney-n kívül Harrison is olyan tehetség volt, aki más zenekarokban vezéregyéniség lehetett volna. A Beatles tehát nem azon zenekarok közé tartozott, ahol van egy frontember, aki mögött a tagok akár észrevehetet­lenül is cserélődhetnek, az különösebben nem rengeti meg az együttes működését, sőt egy-egy csere a gitáros vagy a dobos posztján még akár jól is jöhet vérfrissítés gyanánt (ahogyan az nemegyszer megesett például a Rolling Stones-nál).

Másrészt, a Beatles története akkor ért véget, amikor tagjai harmin­cadik életévükhöz közeledvén kezdték külön egyéniségként szemlélni a világot, és egyszeriben mindnyájuk számára teherré vált a húszas éveik legelején fölvett – vagy éppenséggel a menedzsment által rájuk kényszerített – közös szerep.

Harmadrészt, talán szimbolikus, mégis fontos jelentősége van annak, hogy a Beatles éppen akkor oszlott föl, amikor befejeződtek a hatvanas évek. Amikor végérvényesen fölnőtt a „nagy”-nak aposztrofált generáció, amikor ez a nemzedék kénytelen volt szembesülni álmai beteljesít­hetetlen­ségével, amikor a rendőrök könnygránátot dobtak a virággal tüntetők közé, és amikor a rock egy korosztály lázadásából milliárdos iparággá változott. Egy korszak visszavonhatatlanul véget ért. Az előző évtizedben a világ szellemi középpontjának számító „Swinging London” és vele együtt Anglia a hetvenes évekre elszürkült, a pezsgést a mun­kanélküliségtől való félelem, depresszió és sztrájkok váltották föl. Nem véletlen, hogy 1971-ben John Lennon – a benne egy ideig potenciális veszélyforrást látó Nixon-kormányzat nagy bánatára¹² – feleségével együtt New Yorkba költözött

Más értelemben véve a feloszlás oka az volt, hogy a Beatles másodjára már képtelennek bizonyult megújulni. Ez 1966 végén, amikor a turnézást abbahagyták, és megkezdődtek az úgynevezett stúdióévek, még sikerült nekik. Sőt: alkotókedvük és kreativitásuk ekkor virágzott ki igazán. A saját maguk által teremtett keretekből azonban már nem bírtak továbblépni. A Fehér Album idejére a zenekar egyértelműen a széthúzás, a közelgő széthullás jeleit mutatta. Hiába jött Paul McCartney az újabb és újabb ötletekkel, s próbálta menteni a menthetetlent, valójában külön-külön egyikükben és együttesen sem volt elegendő elszántság ahhoz, hogy megrázzák magukat. A személyes ellentétek és a kifelé kacsingatás túl erős volt ahhoz, hogy valóban közösen képzeljék el a jövőt. Dacára annak, hogy a hattyúdal, az Abbey Road valóban nagyon jóra sikeredett. Ám a kohézió csak az album felvételének idején élt.

Negyven esztendővel később, 2009. szeptember 9-én, egy monumen­tális méretű, 9/9/9-nek¹³ elkeresztelt globális kampánnyal megtámogatva egyazon napon dobták piacra a Beatles dalaira épülő számítógépes játékot, valamint az együttes összes hivatalosan megjelent felvételét díszdobozban, digitálisan és a mai kor követelményeinek megfelelően újrakeverve – ráadásként pedig vájtfülűeknek és megszállottaknak az eredeti nagylemezek mono változatait, csillagászati áron.

Egy efféle gigantikus vállalkozásnak már pusztán az elindítása óriási érdeklődést feltételez. A kiadóknak nem kellett csalatkozniuk: a körülbelül 70 ezer forintért kínált díszdoboz (a mono verzió még ennél is többe került) rövid időn belül hozta a kereskedelmileg remélt hasznot; a legú­jabb, interneten és számítógépeken nevelkedett generációkat megcélzó interaktív Beatles-játék pedig nem sokkal a forgalmazás kezdete után eladási rekordokat döntött. Talán nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a Beatles több mint négy évtizeddel a feloszlását követően is jövedelmező üzletet és kiváló befektetést jelent.

S még annál is többet.

Miközben a Beatles dalait egyre többen és egyre gyakrabban emlegetik az emberiség általános kultúrkincsei között (ebben természetesen része van annak is, hogy az a generáció, amely kamaszkorában Beatles­-lemezekre költötte a zsebpénzét, és Beatles-koncerteken sikítozott, mára meghatározó és véleményformáló szerephez jutott), és se szeri, se száma a komolyzenei és egyéb Beatles-feldolgozásoknak, ezalatt az együttes a lázadás és az ellenkultúra egyfajta megkésett jelképévé magasztosult. Ebben a formában pedig – az újra működő Apple cég és menedzsment harsány közreműködésével megtámogatva – folyamato­san újabb és újabb nemzedéket vesz célba.

A 2010-es évek beköszöntével ott tartunk, hogy a Beatles élő do­log. Sőt, élőbb, mint az elmúlt négy évtizedben volt. A zenekar itt van velünk.

A megváltozott világban is él és virágzik a Beatles-birodalom. Talán még látványosabban, még erősebben, mint annak idején. Ezúttal ugyanis már nem csak a siker múlandó talaján gyökerezik, hanem annál mélyeb­ben. A Beatles hozzánk tartozik. Még ha nem tudjuk és nem is veszünk tudomást róla, akkor is része az életünknek. Ez annak ellenére így van, hogy a megváltozott viszonyok közepette a menedzsment manapság gondosan ügyel arra, hogy a Beatles jólfésült arcát tárja elénk. Talán ezzel is magyarázható, hogy mind a mai napig hivatalosan nem jelent még meg DVD-n az együttes utolsó közös filmje (Let It Be, 1970), amely a feloszlás első számú dokumentuma, fals, olykor disszonáns hangokkal és személyeskedésektől sem mentes veszekedésekkel tarkítva. A rock ma már elsősorban, sőt szinte kizárólag üzlet. Erre jó példa a hajdan legfőbb rebellisnek kikiáltott Rolling Stones, amely mostanra gigantikus világ körüli turnéi révén jól tejelő megavállalkozás, utazó nagycirkusz lett. Ahogyan annak idején, úgy sokan szeretnék a Beatlest ma is afféle kedvesen mosolygó, kicsit szeleburdi, de végtére is aranyos srácoknak beállítani. Pedig ez a zene, eredetileg annak minden kulturális és tár­sadalmi hozadékával együtt, olykor bújtatottan, máskor nagyon is nyíltan a lázadásról, a tiltakozásról, de még inkább egy jobb, egy szeretetteljes, nem pénzéhes és nem kizsákmányoló világ megteremtéséről szólt.

Jegyzetek

¹ Epstein 1964-ben megjelent önéletrajzában (A Cellarfull Of Noise) számolt be először a Beatlesszel való megismerkedéséről. Ez a könyv meglehetősen sok regényes elemet tartalmaz, amelyet azóta több monográfia is (olykor kritikátla­nul) átvett. Ilyen például a liverpooli rajongó, Kurt Raymond Jones legendája. Ez az állítólagos fiatalember 1961 őszén egy német kiadású Beatles-kislemezt keresett Epsteinnél, aki azonban állítólag sem erről, sem az együttesről nem hallott. Ma már tudjuk, hogy ennek kevés realitása lehetett, Epstein, mint show business-ben érdekelt üzletember, már jóval azelőtt ismerte a Liverpoolban hamar helyi sztárrá lett Beatlest, mielőtt találkozott volna velük. A sztori talán az életrajz megírásában közreműködő Derek Taylorhoz, a Beatles sajtófőnökéhez köthető, akinek nagy szerepe volt a Beatles-legendák megteremtésében.

² Ideje elvetnünk azt a legendát, miszerint a Beatles tagjai munkáskörnyezetből származtak volna (amit nagyban táplált Lennon 1970-es, Working-Class Hero c. dala). Ehhez a legközelebb Ringo Starr áll, ám közelebb járunk az igazság­hoz, ha azt mondjuk, hogy a Beatles-fiúk alsó középosztálybeli környezetben, takaros liverpooli otthonokban, többé-kevésbé rendezett körülmények között nőttek fel. Mindennek persze világnézetüket és különösen Lennon politikai állásfoglalását tekintve különösebb jelentősége nincsen.

³ Elhíresült esszéjében (What Songs The Beatles Sang… Times, 1963. december 23.) például William Mann a Not A Second Time című Beatles-felvételt Mahler egyik szerzeményéhez hasonlította.

⁴ (Miles 2009) A könyben McCartney több fejezetben és több dalhoz kapcsoló­dóan kifejti, hogy kora délutánonként kiautózott Lennonhoz Kenwoodba, ahol aztán együtt komponáltak.

⁵ Félrehallotta az „I can't hide” sort, mégpedig arra, hogy „I get high”. (Miles 2009, 213)

⁶ Leary ekként nyilatkozott az együttesről: „Kijelentem, hogy John Lennon, George Harrison, Paul McCartney és Ringo Starr mutáns. Az Isten evolúciós ügynökei, akiket azért küldött a Földre, hogy a rájuk ruházott misztikus hatalom birtokában új emberfajt teremtsenek.” (Miles 2009, 385)

⁷ A kijelentés Wilfred Mellerstől hangzik el, az 1982-ben készült The Compleat Beatles című dokumentumfilmben.

⁸ Az erre vonatkozó kijelentés Lennon 1980. szeptemberi nagy Playboy-interjú­jában hangzik el. Ennek magyar változata (kissé rövidített formában) először Koltay Gábor könyvében (1981) jelent meg. A Revolution c. dalról szóló meg­állapítást lásd e kiadás 172. oldalán.

⁹ A körhöz olyanok tartoztak, mint például Jerry Rubin, az 1960-as és 1970-es évek ismert aktivistája, akiből később, a „forradalmi” idők elmúltával sikeres üzletember vált. Rubin néhány évvel korábban, a vietnami háború elleni nagy tüntetések idején szerzett országos hírnevet, mások mellett Abbie Hoffmannal, a Yippie becenéven emlegetett, nemzetköziként és ifjúságiként aposztrofált, liberális, zöld és anarchista színezetű párt megalapítójával, az 1968-as chicagói összetűzések vezéralakjával. A társaság akkortájt éppen John Sinclair költő ki­szabadításáért küzdött, akit 1969-ben két marihuánás cigaretta birtoklásáért tíz év börtönre ítéltek. Az 1971. december 18-án, Sinclair kiszabadítása érdekében megrendezett Ann Arbor-i koncerten Stewie Wonder, Allen Ginsberg és mások mellett John Lennon és Yoko Ono is föllépett. Az akció sikeresnek bizonyult, ugyanis két napra rá a költőt kiengedték michigani börtönéből. Az említett Some Time In New York City című lemezen Lennon és Yoko Ono egyébként egy másik emberjogi aktivistáról, Angela Davisről is megemlékezik.

¹⁰ Ugyanebből a korszakból való Tariq Ali és Robin Blackburn Lennonnal és Onóval készült interjúja, amely eredetileg a Red Mole 1971. márciusi számában jelent meg. Magyar változat: „A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onóval”. Fordította: Battyán Katalin. Eszmélet 32 (1996. tél)

¹¹ The Beatles Anthology (dokumentumfilm-sorozat). 1995. 7. epizód

¹² A részletekről lásd a 2006-ban készült US vs. John Lennon című dokumentum­filmet (rendező-forgatókönyvíró David Leaf és John Scheinfield).

¹³ A kilences számnak mágikus, bár nem igazán magyarázott jelentősége van a Beatles-életműben. Lásd pl. a One After 909 című dalt, Lennon No. 9. Dream és Harrison Cloud Nine című szerzeményét, vagy pl. a Revolution No. 9. című avantgárd felvételben visszatérő, „Number Nine”-ot ismételgető férfihangot.

Válogatott bibliográfia

Baird, Julia – Giuliano, Geoffrey (1988) John Lennon, my brother. London, Grafton

Bánosi György – Horváth Endre – Tihanyi Ernő (1993) B mint Beatles. Budapest, Synatura Kft.

Bánosi György – Tihanyi Ernő (2001) Beatles zenei kalauz. Budapest, Anno Kiadó

Benedek Szabolcs – Bárány Andrea (2000) McCartney. Budapest, Dekameron Kiadó

Bennahum, David (1991) In their own words – The Beatles after the break-up.

London, Omnibus Press Doggett, Peter (2009) You never give me your money. London, Harper

Gambacini, Paul 81996) The McCartney interviews. London, Omnibus Press

Goldman, Albert (19889 The lives of John Lennon. New York, Bantam

Harrison – by the editors of the Rolling Stone. (2002) New York, Rolling Stone

Harry, Bill (1992) The ultimate Beatles encyclopedia. London, Virgin

Hoffmann, Dezső (1992) Együtt a Beatlesekkel. Budapest, Bisell Antikvárium

John Lennon saját szavaival. (2004) Budapest, AllPrint Kiadó, (Fordította: Romhányi Török Gábor)

Koltay Gábor (1981) John Lennon 1940-1980. Budapest, Zeneműkiadó

MacDonald, Ian (1999) A fejek forradalma. Budapest, Park Kiadó, (Fordította: Révbíró Tamás)

Miles, Barry (2009) Paul McCartney. Budapest, Cartaphilus, (Fordította: Lénárt Levente)

New Musical Express Original (2003) John Lennon – The Beatles and beyond. London, NME

Norman, Philip (1981) Shout! The true story of The Beatles. London, Corgi

Sebők János (2005) A Dakota-ház fantomja. Budapest, Népszabadság Könyvek

Spitz, Bob (2008) A Beatles teljes története. Budapest, Európa Kiadó, (Fordította: Várady Soma)

The Beatles Complete. (1983) Piano/Organ/Vocal Edition. London, Wise Publications

Ungvári Tamás 1981 (1969): Beatles-biblia. Budapest, Gondolat Kiadó

Ungvári Tamás (2011) Új Beatles-biblia. Budapest, Scolar Kiadó

Wenner, Jann S. (2001) John Lennon emlékezik. Budapest, Cartaphilus, (Fordí­totta: Kőrös László)

Amikor a neves történész, Eric Hobsbawm 91 éves korában megkapta Bécs városának díszpolgára címét, visszatekintett életútjára, s ezt az észrevételt fűzte hozzá:

„Szerencsém volt, mert a történészeknek ahhoz a világszerte fellelhető generációjához tartoztam, amelyik az 1930-as évek és a historiográfiai fordulatot hozó 1970-es évek között forradalmasította a történetírást, elsősorban azáltal, hogy új kapcsolatokat teremtett a történelem és tár­sadalomtudományok között. Ez nem csupán egyetlen ideológiai iskolára szorítkozott. A történeti modernitás harcáról volt itt szó a Ranke-féle régi, konvencionális történetírással, akár a gazdaságtörténet, az Annales-ban közölt francia szociológia és földrajz, a marxizmus, akár Max Weber zászlaja alatt vívták.” (Idézi Botz et al. 2008: 74)

Hobsbawm véleményével és értékelésével talán nem mindenki ért egyet. Ám kétségtelenül sok igazság van abban a megfigyelésében, hogy a történészek és a társadalomtudósok között kialakult újfajta együttműkö­dési formák elősegítették a történeti kutatásokat Nyugaton a két háború közötti időszakban és az 1970-es években. Az is igaz, hogy a huszadik század utolsó negyedében újra csak nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudományok között. E tanulmány azt a véleményt fogalmazza meg, hogy azóta már a harmadik periódusba léptünk, amikor is újfajta kooperáció lehetősége sejlik fel a történelem és a társadalomtudományok között, ami egyre inkább gyakorlattá is válik.

Eltávolodás

Amikor Hobsbawm a történelem és a társadalomtudományok közötti újszerű kapcsolatokra tekintett vissza, akkor különféle, kisebbségben létrejött fejleményekre utalt, amelyek kölcsönösen erősítették egymást, annak ellenére, hogy különböző országokban jelentkeztek. Ezek között jelen voltak azok az interdiszciplináris megközelítések, amelyekkel a franciaországi Annales lapjain kísérleteztek, illetve amelyeket a brit Past & Present című folyóirathoz közel álló marxista történészek munkái reprezentáltak. Hobsbawm az Egyesült Államok-beli történeti szociológia művelőire utalt, másfelől pedig az 1950-es és 60-as évek „új gazda­ságtörténetére”, valamint a társadalomtörténetre [a szűkebbre szabott feladatokkal foglalkozó „social history” meg a tágabb értelmű „history of society” irányzataira], és a Historische Sozialwissenschaftra, amely az 1960-as években Nyugat-Németországban – Max Weber erőteljes hatására – alakult ki.

Noha ezek s néhány más áramlat meglehetősen különböztek egy­mástól, ám mégis akadt egynéhány közös vonásuk is. Először is, kuta­tási dimenzióként mindegyik irányzat a struktúrákra és a folyamatokra helyezte a hangsúlyt, nem pedig az egyes cselekvésekre, személyekre és eseményekre. A történészek csupán kis csoportja lépett fel nyíltan a Strukturgeschichte (struktúratörténet) mellett. De nagyon sokuk többé-ke­vésbé meggyőződéssel vallotta, hogy ha valaki valóban meg akar magya­rázni valamilyen változást, akkor alaposan meg kell vizsgálnia azokat a – gazdasági, társadalmi, politikai vagy eszmei – struktúrákat és folyama­tokat, amelyek a megfigyelések, a cselekvések és az egyes események „alapjául szolgálnak”, miközben egyidejűleg állandóan vissza is hatnak rájuk. Másodszor, a historiográfia ezen egymástól különböző áramlata­in belül a történészek olyan analitikus megközelítéseket alkalmaztak, amelyek jóval túlmentek a jelentések hermeneutikai rekonstrukcióján. Az 1960-as és 1970-es években ez annyit jelentett, hogy a történész a fogalmak explicit meghatározását kereste, elméleti alátámasztással kísérletezett, időnként kvantitatív módszereket is igénybe vett, és össze­hasonlító elemzéseket végzett. A történetírás ekkor jóval analitikusabbá vált. Harmadszor, a történészek mind a munka eltervezésében, mind a végrehajtásában a rokon diszciplínákkal, különösképpen a szociológi­ával, a politikatudománnyal és a közgazdasággal való szoros együtt­működésre törekedtek. E törekvést a Historische Sozialwissenschaft programja fejtette ki a legnyíltabban. Negyedszer, nagy hangsúlyt kaptak a társadalmi-gazdasági dimenziók, úgy is, mint az elemzés tárgyai és úgy is, mint általában a történelem jobb megértésének vezérfonalai. Felvirág­zott a társadalomtörténet egyik változata, a social history, amely néha a societal history (avagy history of society) tágabb formáivá fejlődött. Ötödször pedig, ezek a historiográfiai irányzatok gyakran annak a politikai és szellemi légkörnek alkották részét, amely bírálta a hagyományokat, és alapvető változásokat követelt mind a történelemtudomány terén, mind pedig általában a társadalom vonatkozásában.¹

Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől a trend megválto­zott: a történelem és a társadalomtudományok viszonya ismét meglazult. Ez elsődlegesen a történeti kutatások terén lezajlott alapvető irányváltás következménye volt. A társadalomtudomány social historynak nevezett iskolája elvesztette korábbi vonzerejét mint ellenzéki és újító szellemű irányzat. Különösen marxista szemléletű változatai okoztak csalódást: nem váltották be azokat a nagy reményeket, amelyeket korábban tápláltak irántuk. Az 1980-as években az Alltagsgeschichte (a minden­napok története) szószólói erősen bírálták a korábbi social history és gazdaságtörténet struktúrakutató preferenciáit. Azt követelték, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a cselekvések, a megfigyelés és a tapaszta­lat, azaz a történelem megannyi szubjektív dimenziója. E törekvéseket támogatták a nő- és gendertörténet adta impulzusok, amelyek a korábbi évtizedekben elhanyagolható jelentőségűek voltak. A történészeket egyre inkább érdekelte a szimbolikus formák rekonstrukciója és a kulturális szokások magyarázata. A kultúratörténet különböző formái – nem egy napra, hanem évtizedre szóló – csatát nyertek. Míg az 1960-as és az 1970-es években a hangsúly gyakorta a széles, nagyívű struktúrákra és folyamatokra esett, most felfedezték a mikrotörténeti megközelítés báját. Néha ezt a szemléletváltást a nagy elméletek és az analitikus megköze­lítések iránt tanúsított elsöprő erejű bizalmatlanság kísérte. A „miért”-re kérdezést a „hogyan”-ra kérdezés váltotta fel. Újra nagy hangsúlyt kapott a narrativitás. A nyelv egyre fontosabbá lett mind a kutatás tárgyaként, mind pedig a kutatás és a bemutatás eszközeként. A fogalmak története (Begriffsgeschichte) hídként szolgált a társadalom- és a kultúratörténet között, egyre inkább konstruktivista szellemben, jelentős érzékenységgel az eszmék, a fogalmak és kategóriák alakító ereje iránt – mind magában a múltban, mind pedig a feltárás aktusában. Mindez nem jelentette azon­ban azt, hogy a korábbi paradigmákat egyszerűen félretették volna.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kialakult helyzetből számtalan konfliktus adódott és újfajta kombinációk keltek életre. Míg a múltban Marx, Weber, Durkheim, Parsons és Habermas kölcsönzött tudományos hátteret a történeti kutatásoknak, mostanra gyakorta felváltotta őket Geertz és Simmel, Foucault és Derrida s más posztmodern gondolkodók. De gyakran megvoltak minden elméleti iránymutatás nélkül.

Ám annyi bizonyos, hogy a társadalomtörténet (social history) nem tűnt el. Áthatotta és átalakította az általános történettudományt, újfajta kombinációkban élt tovább – különösen érvényes ez a kultúrtörténetre. Ezzel egyidejűleg sokkal gyakoribbá és vonzóbbá vált a tapasztalatok és várakozások, a beállítódások, az eszmék és a diskurzusok, a cse­lekvések és a reakciók tanulmányozása anélkül, hogy azok (társadalmi, intézményi, strukturális) feltételeit, következményeit és kontextusát is vizsgálat tárgyává tették volna – vagyis mindazt, amit a social history oly buzgón elemzett.

Ezek a változások szervesen kapcsolódtak az alapvető paradigmatikus átalakuláshoz: elmozdulás volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy melyek a történelem kutatásának legfőbb mozgatórugói. Valaha a meg­határozó motiváció az volt, hogy „tanuljunk a történelemből”. Mostanra a történettudomány érdekességét viszont az adta, hogy az identitás kialakí­tásának alapja, illetve egyfajta irányjelző lehet a tekintetben, hogyan kell egy másik emberhez viszonyulni. A történeti kutatások nemcsak kevésbé struktúra-orientáltak lettek (és néha sokkal voluntarisztikusabbak is), hanem analitikus jellegükből is sokat veszítettek. A történészek körében jelentősen csökkent a társadalomtudományi fogalmak és módszerek iránti érdeklődés. Ismét nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudo­mányok között. (Kocka 2003, 21-28; Kocka 2010b, 99-115, 152-157)²

Míg a történelemtudományban végbement változásoknak döntő szerepük volt a növekvő távolság kialakulásában, addig alig történt bármiféle változás a társadalomtudományok terén, legalábbis olyan, amely e tendenciának útját állta volna. Bizonyos, hogy a közgazdaság­tan mint tudományág az utóbbi évtizedek során nem vált történetibbé. Inkább egyfajta cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulat [an action and micro-theoretical turn] mehetett végbe e téren. A közgazdaságtan figyelmét az emberi természet ahistorikus elméletének igényeire és eredményeire összpontosította, s változatlanul erős maradt a formali­zált modellek terén. E tudományág saját elméleti produktivitását annak tulajdonítja, hogy elvonatkoztat a kulturális tényezőktől és a történeti kontextusoktól, és közben az ember időtlen fogalmával dolgozik. Ebből adódik, hogy e tudományág éles ellentmondásban áll a történeti és kultúratudományokkal, amelyek az emberi „természetet” nem tekintik antropológiailag állandónak, hanem a történelmi folyamatok termékének. A történész szemszögéből a közgazdaságtan művelőinek ahistorikus emberszemlélete elképesztően leegyszerűsítő és sematikus – annak ellenére, hogy kifinomult elméleti apparátusukat a kívülálló nehezen érti meg. A szabálynak ellentmondó kivételeket majd később említem. (Hodgson 2001; Tanner 2004, 69-98)

A politikatudomány különböző irányokban fejlődött. Néhány politológus szélesen megalapozott, történeti mélységű összehasonlító kutatásokkal foglalkozik, így például Theda Skocpol, Peter Hall vagy Kathleen Thelen. Az Amerikai Politikatudományi Egyesület [American Political Science Association] által 1990-ben alapított Történelmi és Politikatudományi Bizottságnak [Committee on History and Political Science] rövid idő alatt több száz tagja lett. Befolyásos német politológusok érdeklődésének fó­kuszában is a történeti megközelítés áll, példa erre Klaus von Beyme és Manfred Schmidt munkássága. Másfelől, Peter Hall mostanában bírálta az amerikai politikatudomány egyre erősödő dehistorizálását, és kiemelte az amerikai kutatók fokozódó érdeklődését a racionális döntés paradig­mája iránt, ami előszeretettel koncentrál a preferenciák hatásaira, és csak kevéssé foglalkozik azok eredetével, változásaival és illékonyságával. „Az elmúlt huszonöt évben a társadalomtudományok drámai változáson estek át. A legszembetűnőbb fejlemény, különösen Amerikában: egyfajta kettéválás ment végbe a kultúrával foglalkozó tudósok, illetve az anyagi erőket vizsgáló kutatók között. A pálya egyik felén a történettudomány és az antropológia közelebb húzódott a kritikai kultúrakutatáshoz [cultural studies]. A másikon a politikatudomány a közgazdaságtudomány felé oldalgott. Mint magára hagyott, egyedül játszadozó gyermek, az ameri­kai szociológia próbálta megkörnyékezni a többieket, de nem volt képes bevonni őket a maga játékába.” (Hall 2007, 121-141, 127. jegyzet)

Ami pedig a szociológiában lezajlott fejleményeket illeti, itt még ne­hezebb az általánosítás. Kétségtelen, számos szociológus jelentősen hozzájárult Németországban a Historische Sozialwissenschaft prog­ramjának kialakításához. Köztük volt Max Weber és C. Wright Mills, Ralf Dahrendorf és Charles Tilly, M. Rainer Lepsius és Wolfgang Schluchter, hogy csak néhány nevet említsünk. A történészek továbbra is jó hasznát vették azon szociológusok munkáinak, akik érdeklődést tanúsítanak a történelem iránt, vagy legalábbis nyitottak a történelemre, kezdve az összehasonlító történeti szociológiával a társadalomtudományok köréből (lásd például Shmuel Eisenstadt, Björn Wittrock, Dietrich Rueschemeier munkásságát), folytatva a sort a történeti szociológia hatásos hozzájá­rulásaival (Michael Mann és kissé különböző módon, de Hans Joas is), továbbá olyan nagy hatású teoretikusok munkáival, mint Pierre Bourdieu és Anthony Giddens, akiket a társadalomtörténészek előszeretettel és sűrűn idéznek. Nemrégiben Wolfgang Streeck német szociológus a kapi­talizmussal foglalkozó tanulmányt publikált Németországban, amelyben a társadalomtudományok és a történettudomány szorosan összefonó­dó, egységes szemléletét támogatja és egyben gyakorolja is. Másfelől viszont elhanyagolható azoknak a helyeknek a száma, ahol a történé­szek és a szociológusok nem csupán szórványosan dolgoznak együtt;³ együttműködésük sokkal ritkább, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Kétségtelen, hogy a szociológia általában vett historizálása nem tapasztalható. A történészek és a társadalomtudósok, nem utolsósorban a szociológusok, továbbra is jócskán eltérnek egymástól érdeklődésüket, nyelvezetüket, lábjegyzetelési módszereiket és közlési módjaikat illető­en. A történeti társadalomtudomány vízióját, amely egybeolvasztaná a résztvevő tudományágak elemeit, még nem sikerült valóra váltani sem a történelem, sem a szociológia terén.⁴

Persze, a fentebb tárgyalt trendek alól vannak kivételek. Akadnak újfaj­ta interdiszciplináris szövetségek, amelyek a régiek helyébe léptek, így például egyfelől a társadalom- és a kultúratörténet, másfelől a kulturális antropológia és a néprajz alkot ilyen szövetséget. Jelentős a tudomány­ágak közötti együttműködés az olyan specifikus problémákra irányuló területeken, mint amilyen az erőszak, az elöregedés vagy a migráció kér­désének vizsgálata. Ám ami a történettudomány és a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia diszciplínáit illeti, köztük a határok nem lettek átjárhatóbbak az elmúlt három évtized során. Éppen ellenkezőleg. Jóval ellenállóbb szerkezeteknek bizonyultak, mintsem az 1970-es évek­ben a Historische Sozialwissenschaft szószólói képzelték.

Gazdaságtörténet és közgazdaságtan

Ugyanakkor az utóbbi időben mégis az együttműködés új lehetőségei nyíltak meg a történettudomány és a társadalomtudományok között.

Ennek a folyamatnak az illusztrálására a gazdaságtörténet, a közgaz­daságtan és a gazdaságszociológia közötti viszonyt mutatom be kissé részletesebben.

Először is, roppant érdekes, a közgazdaságtan alapjait illető vita folyik már jó ideje a közgazdászok és a tudományelmélet művelői körében.⁵ A játékelmélet előtérbe helyeződése következtében az elmélet hatása alatt dolgozó közgazdászok már régóta feladták az individuum mint haszonmaximalizáló monász (oszthatatlan szubsztancia) fogalmát. Ehelyett a kölcsönhatásos viszonyok és a döntéshozatali eljárások fog­lalkoztatják őket, valamint ebből következően – legalábbis elvileg – az a változó világ, amelyben a kölcsönhatások lezajlanak és a döntéseket meghozzák. E mozgalom túllép a metodológiai individualizmuson, ami a hagyományos közgazdaságtant jellemezte. Hasonló irányban halad a korlátozott racionalitás [bounded rationality] kérdésében folyó vita is, amelyik radikálisabb megnyilatkozásaiban közel került ahhoz, hogy tagadja a haszon-optimalizáló egyén konstrukcióját. Amikor közelebbről vizsgálat alá vették az individuumnak azt az általában erősen korlátozott képességét, hogy az információk teljes ismeretében tudja mérlegelni az alternatívákat, és képes racionálisan választani ezen alternatívák illetve az alternatív költségek között, a vizsgálat rávilágított a „stopszabályok” [stop rules] és a döntésben felhasználható „kiskapuk” fontosságára, ez utóbbiaknak viszont a szokásokkal, a közös hagyományokkal, a mentális modellekkel és a megértés és tanulás folyamataival van szoros kapcso­latuk. Ezek pedig ismét csak pályafüggőek, és saját történetük van. A neurobiológiai kutatások igazolni látszanak ezt az elképzelést. Elvben, és bizonyos közgazdászok és teoretikusok ismeretelméleti megfonto­lásaiban – legalábbis a szakterületükön egy elgondolkodó kisebbséget képviselők között – ezt a megközelítést úgy tekintik, mint ami széles csapást vág a történelem és a kultúratudomány [cultural sciences], illetve egyfajta reflektív gazdaságtörténet felé.

Másodszor, meg kívánok említeni egy másik fejleményt a közgazda­ságtan terén, ami a gazdaságtörténettel való együttműködést támogatja: nevezetesen az intézményi közgazdaságtan szívós folytonosságát és további fejlődését. Amikor Douglas North és szerzőtársai 1970 körül új lendületet adtak e fejleménynek, különösen azzal, hogy a tulajdonjogi paradigmákkal kezdtek foglalkozni, akkor Knut Borchardt egyértelműen kimutatta, mennyire pontosan jelezték előre ezt a tendenciát az olyan tudósok, mint Gustav Schmoller és Werner Sombart, a német gazdaság­történeti iskola képviselői a XIX. század végén és a XX. század elején. Az „új intézményi közgazdaságtan” a gazdasági folyamatok történelmi fogla­latát vizsgálja, a piacok szabályait és normáit elemzi. Felteszi a kérdést: ki állapítja meg e szabályokat és normákat, és ki ellenőrzi betartásukat? Mibe kerül a szabályok megszegésének szankcionálása? Mikor és miért megy végbe a társadalom intézményi berendezkedésének változása? Milyen következménnyel jár, mondjuk, a rendelkezési jogoknak a közös­ségtől az egyénhez való áthelyezése? Az intézménynek tág fogalma van használatban, és mindenféle szabályozó rendszereket értenek alatta a jogtól a konvenciókig, a normáktól a szokásokig.

Ez viszont szélesre tárja az ajtót a történészekkel való együttműködés előtt, akik – mint például Werner Abelshauser és Volker Berghahn – szé­les körben vitatják a kapitalizmus német („rajnai”) modelljének korlátait és teljesítményét. E modell magasan szervezett koordinációt mutat, ha összehasonlítjuk más, sokkal inkább piaci alapú „kapitalizmus-változa­tokkal” Angliában vagy az Egyesült Államokban. A business history [vállalkozástörténet: a gazdaságtörténet része az Egyesült Államokban bevett közgazdaságtanban – a ford.], például amelyik a műveleti költsé­gekkel vagy a vállalkozói hálózatokkal foglalkozik, szintén az intézményi közgazdaságtan tárgyát műveli.⁶

Harmadsorban, a gazdaságszociológia az intézményen túlra is kitágítja és kiterjeszti azokat a témaköröket, amelyekkel az intézményi közgazda­ságtan foglalkozik. Jens Becker és Richard Swedberg, két jelentős szerző e téren, rámutatnak arra, hogy az a kérdés, milyen szerepet játszanak a gazdaság csererendszereinek működésében a társadalmi, kulturális és politikai feltételek, klasszikus szociológiai kérdés, amelyet 1945 után hosszú időre, egészen a problémának az 1980-as években bekövetkezett újrafelfedezéséig a háttérbe száműztek. E kutatók találgatásokba bocsát­koznak arról, mi az oka a gazdaságszociológia iránt ismételten feltámadt érdeklődésnek: „A fordista szabályozás jóval rugalmasabb szervezeti struktúrákkal való felváltása, a kelet-európai gazdaságok átalakulása és a globalizáció folyamata, úgy látszik, olyan drámai változásokba sodorták a gazdaságot, amelyek végkimenetele, velejáró következményei, sőt, időn­ként még az iránya is homályos. Ezeknek a gazdasági fejleményeknek a társadalom egészére döntő hatásuk lesz. Meg fogják változtatni az állam szerepét, és bizonyos nem-gazdasági változókat, mint amilyenek a tár­sadalmi tőke, fontos gazdasági erőforrásokká léptetnek elő, és hatással lesznek a családra is a foglalkoztatási formák radikális átalakulása révén. De vajon milyen elmélet alapján lehet ezeket a változásokat megérteni?”⁷ Válaszuk az, hogy rámutatnak a közgazdaságtan és a szociológia közötti új kapcsolat szükségességére, és érvelésük a jelenlegi pénzügyi és gaz­dasági válság közepette még aktuálisabb, mint valaha. Hozzá kell tenni, hogy e helyzet alkalmat ad arra, hogy bekapcsoljuk ide a történeti és gazdaságtörténeti kutatásokat, ha az érintett gazdaságtörténészek nem vesznek fel túlságosan szűk perspektívát, hanem széles fronton vitatják meg a dolgokat: vizsgálják például a bizalom, a vallás, a családstruktúrák, a hálózatok és az állam kérdéseit.

Negyedszer, a történészek vizsgálódásainak körében is voltak és vannak olyan változások, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A kutatás területén történt kulturális fordulatok gyakran arra ösztönözték a történészeket, hogy hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténetet és általában a gazdasági kérdéseket. Ám ugyanezek a kulturális fordulatok a gazdaságtörténeti megközelítések újfajta módszerei előtt is utat nyi­tottak, amelyek felkeltették a közgazdászok és más társadalomtudósok érdeklődését. Álljon itt néhány példa. (Berghoff – Vogel 2004)

Egyes tudósok, így például Adam Tooze és Robert Salais, akik meg vannak győződve a nyelv formatív erejéről, a fogalmak történetét elem­zik, és azokat a társadalomtörténészek és statisztikusok által használt kategóriákat vizsgálják, amelyeket a múlt társadalmainak feltérképezé­sére használnak; olyasfajta fogalmakról van szó, mint „munkások” és „alkalmazottak”, „munka” és „munkanélküliség”. Nemcsak azt szeretnék megállapítani, mely társadalmi valóságelemek tükröződtek az efféle fo­galmak kialakulásában és elterjedésében. Azt is feltárják, hogy az ilyen, gyakorta használt fogalmak miképpen segítették a múltbeli társadalmak strukturálódását és formálódását, azaz, hogyan szolgálták a társadalmi valóság szemantikai feltérképezését, vagyis hogyan járultak hozzá a társadalmi identitás, a csoportok és az osztályok kialakulásához.⁸ Ezt a megközelítést a civil társadalom történetének feltárására is alkalmazták már. (Wagner 2006, itt kiemelendő Hallberg és Wittrock tanulmánya, 28-51).

Léteznek már tanulmányok a „munka” [mind a labour, mind a work jelentésében vett „munka”] fogalmának történetéről, illetve arról, hogy ezt a fogalmat [illetve ezeket a fogalmakat] egyes országokban és egyes nyelveken miért és hogyan határozták meg egészen eltérő módokon az elméleti tanulmányokban is, meg a kollektív tárgyalások vagy a szociál­politika (avagy szociális ellátórendszer) nyelvezetében. E tanulmányok feltárják a munkatapasztalatok és a munkakapcsolatok jellegét a ha­gyomány, a piacok és a kormányzati beavatkozás közötti kölcsönhatás­ban. (Biernacki 1995; Zimmermann 2001) Létezik és szépen virágzik a fogyasztás történetének feltárása, ami többek között azzal foglalkozik, hogy elemzi a kulturális orientáció, a nemek és a piaci viselkedés közötti kapcsolatokat, és kiterjed a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok törté­netére is, ami – legalábbis Németországban – hagyományosan sokkal kevésbé kutatott terület, mint a termelő vállalatok története. (Haupt – Torp 2009; Hartmann 2010)

Megjelent továbbá egy észak-olasz falu késő XVII. századi életének mikrotörténeti elemzése Giovanni Levi tollából. Kifinomult módszereket használva a szerző bemutatja, milyen sok ügylet, adásvételi döntés ágyazódott bele a faluban az egyéni szint fölött szövődött kapcsolati hálóba, ahol hosszú távon a becsület, a kölcsönös támogatás és az ön­érdek összekapcsolódott, és ilyenformán egyfajta „kultúra” részét alkotta. Christoph Conrad szerint „Levi rekonstrukciójának kritikus pontja az, hogy illúzióként mutatja be az egyéni tranzakciók és a cselekvők atomizációját. Még egy olyan banális lépés is, mint egy jószág vagy egy kis darab föld megvétele, kizárólag a társadalmi, családi és szimbolikus meghatározók hálózatában magyarázható. A mikroelemzés ilyenformán rekonstruál egyfajta rejtett kollektív valóságot, amelyet a polgári jogi kategóriáknak és ezek forrásainak atomizálódása eltakar. Levi hatásosan mutatja meg, hogy az egyéni gazdasági szereplő mennyire függött a társadalmi gya­korlattól, jóval azelőtt, hogy a liberális gazdaságelméletek gyújtópontjába került volna.” (Conrad 2004, 43-67; Levi 2001)

Végül pedig megemlítem a Pierre Bourdieu vezette csoport kutatásait abban a témakörben, hogy a párizsi külvárosokban a szakképzett munká­sok és az irodai dolgozók körében milyen volt a lakások tulajdonlásának aránya. A tanulmány „a gazdaság szociális struktúráit” elemzi. Különösen azt vizsgálja, „hogyan alakulnak ki a preferenciák, és hogyan terjednek el aztán egy olyan társadalomban, amelyben érthetőnek tekintik az olyan fogalmakat, mint »tulajdon iránti érzék«, »kertes külváros«, »a magam ura lenni«. Vizsgálják a kormányzati tőkeképzési programokat, továbbá a reklámozásban használt képeket és visszatérő motívumokat, az egyéni lakáseladáshoz kapcsolódó tárgyalásokat és a bérleti megállapodáso­kat.” Christoph Conrad erre a következtetésre jut: „A gazdaság kultúrtör­ténetének ebben az összefüggésében nem az a cél, hogy a preferencia kialakulásának társadalmi feltételteremtését (kondicionálását) nyomon kövessük – ezt minden közgazdász elfogadná -, hanem az, hogy magát a gazdasági szereplő modelljét mint a társadalmi és kulturális előtörténet eredményét megértsük.”⁹

Ezek a példák talán kielégítően demonstrálják, hogy az elmúlt bő két évtizedben a történettudományban bekövetkezett „kulturalista” irányvál­tások nemcsak kockázatokat jelentenek, hanem lehetőségeket is arra, hogy a gazdaságtörténet megújulhasson, ha és amennyiben teljesül két feltétel: (a) A diskurzusnak és a fogalomtörténetnek kapcsolódnia kell a gyakorlat történetéhez, ami sajnos nem mindig sikerül. (b) A gazdaságtör­ténet csak akkor jár jól, ha feladatait képes tágabban értelmezni, és nem korlátozódik pusztán a szűkebb értelemben vett gazdasági kérdésekre. Akkor majd képes lesz olyan eredményeket felmutatni, amelyek már fel­keltik a közgazdászok és a társadalomtudósok érdeklődését egyaránt, ha mondjuk éppen a piacok előfeltételei és következményei foglalkoztatják őket. Úgy tűnik, hogy napjaink pénzügyi és gazdasági válsága egyes közgazdászokat arra a felismerésre vezetett, hogy a korábbinál jóval intenzívebben foglalkozzanak a piaci magatartás és a piaci kudarcok történeti dimenzióival. (Reinhart – Rogoff 2009)

Egymástól tanulni

Vannak újabb változások is, amelyek láthatólag a történészek és (más) társadalomtudósok közötti szorosabb együttműködést segítik elő. Bernhard Bailyn nemrég így írta le ezt a jelenséget: ez „a huszadik szá­zad végi historiográfia egyik legmélyebb tendenciája: az a késztetés, hogy a kutatások határait kiszélesítsék, hogy a nagyobb összefüggések­be beállítva újramérlegeljenek jelentős eseményeket és tendenciákat, és hogy egy jóval tágasabb és általánosabb síkon magasabb fokú megér­téshez jussanak el. A történeti kutatás minden – intellektuális, kulturális és politikai – szférájában kitágult a látókör. Feltárulnak a nagyszabású hasonlóságok és párhuzamok, nemzeti történetek regionális történetekké válnak, míg a regionális kutatások globális mértékűvé tágulnak.” (The New York Review of Books 2009. november 19. 44.)

Való igaz, a nemzetek feletti, a régiók közötti és a globális megköze­lítések gyorsan teret nyernek: jelenleg ez a tudományágban tapasztal­ható kiemelkedően legjelentősebb tendencia. Ez a tendencia bizonyos szükségszerűséggel eleveníti fel a „Historische Sozialwissenschaft” néhány alapvető elvét: a nagyszabású struktúrák és a széleskörű folyamatok iránt tanúsított figyelmet, a fogalmak szabatos, élesen kör­vonalazott meghatározását és az analitikus szigort, explicit reflexiót a fogalmak kiválasztására, a kutatás terének és idejének eldöntésére és az episztemológiai velejárókra. Az összehasonlító történetírás és az összekapcsolt [entangled] történetírás közötti viszony beható viták tárgya. Az Európa-központúságot és a Nyugat előítéleteit produktívan kell túlhaladnunk. Mindezek a folyamatok elvezetnek a történelemtudomány gyakorlatában az elméleti megfontolások újjászületéséhez is. Ez pedig a történészek módszereiben a társadalomtudományos megközelítésekkel kapcsolatos új nyitottságot eredményezhet.¹⁰

Mindez különösképpen is igaz a globális történet egyre táguló terén belül alakuló gazdaság- és társadalomtörténetre. Jó példa erre a XVII., XVIII. és XIX. századi Kína (egyes részeinek) és Északnyugat-Európa (egyes részeinek) gazdasági fejlődéséről folytatott, a „nagy divergencia” néven emlegetett vita. A munka [labour] globális történetével foglalkozó új tanulmányok sokat köszönhetnek a társadalomtudományi fogalmaknak és modelleknek (kapitalizmus, osztályformáció) még ha ez utóbbiakat azzal a céllal használják is, hogy a nyugati világon kívül eső területek sajátosságaihoz igazítsák őket. Mindenesetre, úgy tűnik, a történészek érdeklődése egyre inkább újra a kapitalizmus világtörténelmi jelensége felé fordul, beleértve a fokozódó figyelmet a klasszikus teoretikusok iránt – Adam Smith-től és Karl Marxtól Joseph Schumpeterig és Polányi Károlyig.¹¹ Másfelől, a történelemre érzékeny társadalomtudósok úttörő munkát végeztek a széleskörű, globális történelmi változások kutatása te­rén. Björk Wittrock vezető szerepet játszik e téren. (Arnason – Eisenstadt – Wittrock 2004; Wagner – Weiss – Wittrock – Wollmann 2008)

Kétségtelenül sok olyan történész akad, akik munkájuk során nem merítenek a társadalomtudományok forrásaiból. Másfelől, sok az olyan közgazdász, továbbá szociológus és politikatudománnyal foglalkozó ku­tató, akik témájuk meghatározásában és vizsgálódásaik során nélkülöz­nek mindenféle történelmi orientációt. Ám létezik az együttműködésnek és e tudományterületeknek olyan közös terepe, ahol a történészek és a társadalomtudósok egyaránt kölcsönösen hasznosítani tudják eredmé­nyeiket. Ez a terep ma újra szélesedik.

A történészek jó hasznát vehetik a társadalomtudósok által használt találó fogalmaknak, modelleknek és elméleteknek akkor, ha kérdéseiket pontosítani akarják és kutatásaik tárgyát pontosan kívánják meghatá­rozni, ha magyarázó hipotéziseket akarnak kidolgozni, és kellőképpen strukturálni szeretnék „narratíváikat” (jobban mondva: érvelésüket). A történészek időnként hasznosnak találhatnak olyan módszereket, amelyeket a társadalomtudományok fejlesztettek ki, például hatalmas mennyiségű adat kezelését. A társadalomtudósokkal folytatott eszme­cserék elősegíthetik, hogy a történészek elgondolkodjanak eljárásaik feltételein, különös sajátosságain és következményein. Gyakori, hogy a történészek a társadalomtudományok eszméit, fogalmait és módszereit meglehetősen szelektíven használják fel, és aztán e válogatott elemeket saját érvelésükbe ágyazzák be. Minél több történész hajlandó ismét az események, tapasztalatok, diskurzusok és cselekvések feltételeivel és következményeivel, azaz a történelmi struktúrákkal és folyamatokkal foglalkozni, annál sürgetőbbé válik számukra a társadalomtudományos források kiaknázása a történelmi kutatásban.¹² A történészek csak profitálhatnak a társadalomtudósokkal való együttműködésből. Másfelől, ebben a tanulmányban számos példán mutattuk meg, hogyan tudnak a társadalomtudósok hasznot húzni a történelmi megközelítésekből és in­tuíciókból. Jóval általánosabb szinten két olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekkel a történettudomány a társadalomtudományos kutatásokat és az eredmények bemutatását kiteljesíti. (Sewell 2005)

Az első az, hogy a történészek a kontextust nagyon komolyan veszik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a kontextusokat rekonstruálják, és meglehetősen szkeptikusak a változók gyors izolációjával és szelektív összefüggéseivel szemben. A történészek segítséget tudnak nyújtani a kontextualizálás feladatában. Be tudják mutatni, hogyan működnek és hatnak együtt a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális dimenziók. A történészek a „beágyazottság” szakértői. Ebben látta a közgazdász Robert Solow a gazdaságtörténészek által a gazdaságteo­retikusoknak nyújtható legfontosabb szolgálatot: „Kevés dolog érdekelhet jobban egy kiművelt elméleti közgazdászt, mint az, ha alkalma nyílik megfigyelni a társadalmi intézmények és a gazdasági viselkedés kölcsön­hatását időben és térben […] Legyen tehát egy gazdaságtörténész »megfigyelője és újraalkotója azoknak a szabályoknak, kötődéseknek és szerveződéseknek, amelyeket az emberek hoznak létre, s amelyek éppoly valóságosak az ő számukra, mint a fizikai föltételek«. Végy hozzá még egy »kétlépcsős legkisebb négyzetek« [becslési] módszerével való bánni tudást, és előtted áll egy olyan gazdaságtörténész, akitől a teoreti­kusok nagyon sokat tanulhatnak, már hogyha hajlandók megpróbálkozni vele.” (Solow 1985, 239-245, 241, 242)

Másodszor, a történészeket az idők során végbemenő változások foglalkoztatják. Hajlamosak arra, hogy érveiket az „előtt” és az „után” fogalmai alapján vezessék elő (az egyidejűség hangsúlyozása ugyanan­nak az időbeli logikának csak egy másik aspektusa). A történészek jól tudják, hogy új dolgok formálódnak meg, de azt is tudják, hogy ezeket a megelőző konstellációk befolyásolják. A történészek tudatában van­nak annak, hogy a jelen vizsgálható struktúrái meg fognak változni, és a jövőben egészen mások lesznek. Az emberi valóság mint folyamat megértésének ez az időleges jellege az, ami éppolyan erősen befolyá­solja a történészek leírásait, magyarázatait és interpretációit, mint ahogy azok más tekintetben is különbözhetnek egymástól. Az is fokozhatja a társadalomtudósok analitikai erejét és retorikai hatékonyságát, ha érvelésük egy részében ilyenfajta perspektívákat vesznek fel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy társadalmi folyamatokként elemzik a társadalmi rend­szereket. Azt jelentené, hogy a jelen korszak jelenségeit a megelőző kon­stellációk, folyamatok és cselekedetek termékeiként fognák fel (azon túl, hogy az empirikus társadalomtudományok szabályai szerint elemeznék e jelenségeket). De azt is jelentené, hogy nem szabad arra számítaniuk, hogy a jövő majd a jelen puszta meghosszabbítása lesz, hanem tudniuk kell, hogy az valami egészen más lesz, amit persze a jelen is befolyásol, noha a variabilitás korlátait is meg lehet előre állapítani. Az effajta gon­dolkodásmódban ugyanis elengedhetetlenül központi szerep jut az idő dimenziójának, vagyis a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatnak, és meghatározza azt a módot, ahogyan a valóságot felfogjuk. A történészek a társadalomtudósoknak azt tudják megmutatni, hogy a kutatott társadal­mi valóságokat hogyan lehet temporalizálni. (Streeck 2008, 12-30)

Ez az érvelés a diszciplináris határvonalakon átívelő kapcsolatok népszerűsítése mellett szól, de nem támogatja a tudományágak közötti különbségek elmosását. A történészek ilyen ösztönzéseket akkor tud­nak adni a közgazdászoknak és más társadalomtudósoknak, ha és amennyiben nem rendelik alá magukat teljesen partnereik módszertani szabályainak és szokásainak. Újra Robert Solow szavait idézem: „Ha áttekintem a gazdaságtörténettel foglalkozó legújabb munkákat, az a bizonytalan érzésem támad, hogy jókora részük pontosan ugyanolyan, mint az a fajta gazdaságelemzés, amelyet éppen most figuráztam ki: ugyanazok az integrálok, ugyanazok a regressziók, a gondolatnak ugyanolyan t-ratio-val való behelyettesítései. Minden mástól eltekintve cseppet sem mulatságos már az ilyen anyagok olvasgatása. Ahelyett, hogy a gazdaságteoretikusnak az észrevételek, megfigyelések széles skáláját kínálná, az ilyen gazdaságtörténet a teoretikusnak ugyanazt a rutinszerűen összerittyentett ízetlen zabkását adja vissza, amit a gazdaságteoretikus kínál a történésznek. Miért kellene hinnem benne akkor, amikor a soványka tizennyolcadik századi adatokra alkalmazzák, hiszen nem áll mögötte semmi meggyőződés akkor sem, amikor a jóval bőségesebb huszadik századi adatokat elemzik?” (Solow 1985, 243)

Meglehet, túl erős a megfogalmazás, de alapvetően meggyőzőnek találom az érvelést. A lényeg az, hogy a történettudomány a tár­sadalomtudósok számára nemcsak – és nem elsődlegesen – akkor fontos, amikor az ő megközelítésüket veszi át és azokat a múlt jelensé­geire alkalmazza, hanem amikor eléggé magabiztos ahhoz, hogy kitart­son történeti tudományága alapvető elvei mellett. Az interdiszciplináris együttműködés a tudományágak közötti differenciálódást tételezi fel.

(Fordította: Baráth Katalin; a fordítást az eredetivel egybevetette: Csala Károly)

A cikk a Hans Joas és Barbro Klein által szerkesztett The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science c. kötetben [Leiden-Boston, Brill, 2010, 53-67.] megjelent tanulmány alapján, 2011. február 25-én a Chicago-i Egyetemen elhang­zott előadás írásos változata.

Jegyzetek

¹ E historiográfiai változásokat Iggers (1984) írta le és maga is erősítette. Rövi­debb és távolságtartóbb beszámoló erről: Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 250-270); és Torstendahl (2000, 9-30).

² Ebből a sajátos perspektívából rekonstruálta Geoff Eley (2005) e változások némelyikét mint szellemi önéletrajzának sarkalatos pontjait. Vö. Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 270-316, 368-380); Conrad (2001, 14299-14306).

³ A Swedish Collegium of Advanced Study minden bizonnyal ilyen hely. Ez egyike Björn Wittrock sokrétű teljesítményének, aki lehetővé tette az intézmény mű­ködését és ellátta a működéshez szükséges irányelvekkel. Németországban a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet érdemel említést, mivel ez olyan intézmény, ahol a társadalomtudósok fontos munkákat produkálnak, amelyek érzékenyen veszik számba és alkalmazzák is a történeti megközelítéseket. Egy időben a berlini Társadalomtudományi Kutató Intézet (WZB) is termékeny műhely volt a társadalomtudósok és a történészek közötti együttműködés elősegítésére. Meg kell még említenünk a bielefeldi egyetem Történelem- és Szociológiatudományi Továbbképző Intézetét. Itt arra készülnek, hogy új elekt­ronikus kiadvánnyal jelentkeznek, ez az Inter Disciplines. Journal of History and Sociology. (Jelen tanulmányunk egy korábbi változata ennek a folyóiratnak az első számában jelent meg 2010 nyarán.)

⁴ Vö.: Wehler (2000, 113-122); Ellrich (2000, 123-144); Welskopp (2005, 103-128); Mahoney – Rueschemeyer (2003); Adams (2005); Streeck (2009).

⁵ Lásd ehhez: Siegenthaler (1999, 276-301); Tanner (2004, 69-98). Lásd még Gigerenzer – Selten (2001); Siegenthaler (2005).

⁶ Vö.: Borchardt (1977, 140-160); North (1992); Richter – Furubotn (1996); Hall – Soskice (2001); Thelen (2004); Streeck – Thelen (2005); Abelshauser (2005); Abelshauser (1999); Berghahn – Vitols (2006); Berghoff – Sydow (2007); Berghoff – Vogel (2004, 9-41).

⁷ Beckert – Swedberg (2001, 379-386, idézet a 381. oldalról); Beckert (2002); Beckert et al. (2007); Beckert (2007, 295-309). Polányi Károly (2004) klasszi­kus tanulmánya a kapitalista gazdaságok beágyazottságáról újra a figyelem középpontjába kerül. Polányinak az Economic Origins of Our Time című írása eredetileg 1944-ben jelent meg. Lásd továbbá: Karl Polanyi (1957).

⁸ Vö.: Tooze (2004, 325-352); Tooze (2001); Salais et al. (1986); lásd továbbá az „Arbeiter” és „Angestellte” témakörével foglalkozó cikkeket in: Brunner – Conze – Koselleck (1972, 110-128, 216-242).

⁹ Conrad (2004, 59); Bourdieu (2000); vö. még Nolte (1997, 329-360); Haskell -Teichgraeber (1994). Legújabban Joyce Appleby (2010) demonstrálta, hogyan lehet a lényegileg kultúrtörténeti szempontot a kapitalizmus tágabban vett történetének megírásában használni.

¹⁰ Vö.: Haupt – Kocka (2010), ebben különösen Kocka – Haupt (2010, 1-30); Osterhammel (2009); Conrad et al. (2007).

¹¹ Pomeranz (2000); Vries (2003); O'Brien (2006, 3-39); Linden (2008); Kocka (2010a, 146-151).

¹² Vö.: Tilly (1982); Kocka (1986, 83-89); Kocka (1977); Meran (1985); Welskopp (2008, 138-157).

Irodalomjegyzék

Abelshauser, Werner (Ed.) 1999: Politische Ökonomie. (Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft 15), Göttingen

Abelshauser, Werner 2005: The Dynamics of German Industry. Germany's Path Toward the New Economy and the American Challenge. New York – Oxford Adams, Julie et al. (Eds.) 2005: Remaking Modernity: Politics, History and Sociology. Durham

Appleby, Joyce 2010: The Relentless Revolution. A History of Capitalism. New York

Arnason, P. – Eisenstadt, S. N. – Wittrock, B. 2004: Axial Civilisations and World History. Jerusalem

Beckertt, Jens – Swedberg, Richard 2001: The return of economic sociology in Europe, introduction. In: European Journal of Social Theory 4 (2001), 379-386.

Beckert, Jens 2002: Beyond the Market: The Social Foundations of Economic

Efficiency. Princeton, N.J. Beckert, Jens et al. (Eds.) 2007: Märkte als soziale Strukture. Frankfurt – New York

Beckert, Jens 2007: Die Abenteuer der Kalkulation. Zur sozialen Einbettung ökonomischer Rationalität. In: Leviathan 35 (2007), 295-309.

Berghahn, Volker R. – Vitols, Sigurt (Eds.) 2006: Gibt es einen deutschen Kapitalismus? Tradition und globale Perspektiven der sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Vogel, Jakob (Eds) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Sydow, Jörg (Eds.) 2007: Unternehmerische Netzwerke. Eine historische Organisationsform mit Zukunft? Stuttgart

Biernacki, Richard 1995: The Fabrication of Labor. Germany and Britain, 1640­1914. Berkeley

Borchardt, Knut 1977: Der „Property Rights-Ansatz” in der Wirtschaftsgeschichte – Zeichen für eine systematische Neuorientierung des Faches? In: Jürgen Kocka (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen, 1977, 140-160.

Botz, Gerhard et al. 2008: Geschichte: Möglichkeit für Erkenntnis und Gestaltung der Welt. Zu Leben und Werk von Eric J. Hobsbawm. Vienna

Bourdieu, Pierre 2000: Les structures sociales de l'économie. Paris

Brunner, O. – Conze, W. – Koselleck, R. (Eds.) 1972: Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, vol. 1, Stutt­gart, 110-128, 216-242.

Conrad, Christoph 2001: Social History. In: International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 21, London (2001), 14299-14306.

Conrad, Christoph 2004: „How much, schatzi?” In: Berghoff – Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. 43-67.

Conrad, Sebastian et al. (Eds.) 2007: Globalgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Eley, Geoff 2005: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Chs. I-IV. Ann Arbor

Ellrich, Lutz 2000: Unterlaufen, überbieten, Kooperieren. Zum Verhältnis von Soziologie und Geschichtswissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschaften. Opladen

Gigerenzer, Gerd – Selten, Reinhard (Eds.) 2001: Bounded Rationality: The Adaptive Toolbox. Cambridge, Massachusetts

Hall, Peter A. – Soskice, David (Eds.) 2001: Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford

Hall, Peter A. 2007: The Dilemmas of Contemporary Social Science. In: Boundary 2, vol. 34, No. 3 (Fall 2007), 121-141.

Haskell, Thomas L. – Teichgraeber, Richard F. (Eds.) 1994: The Culture of the Market. Historical Essays. Cambridge

Haupt, Heinz Gerhard – Torp, Claudius (Eds.) 2009: Die Konsumgesellschaft in Deutschland 1890-1990. Ein Handbuch, Frankfurt am Main

Hartmann, Heinrich 2010: Organisation und Geschäft. Unternehmensorganisation in Frankreich und Deutschland 1890-1914. Göttingen

Hodgson, Geoffrey M. 2001: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity in Social Science. London

Iggers, Georg G. 1984: New Directions in European Historiography. Revised edition, Middletown, Connecticut

Iggers, Georg G. – Wang, Q. Edward -Mukherjee, Supriya 2008: A Global History of Modern Historiography. Harlow

Joas, Hans – Klein, Barbro (Eds.) 2010: The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science. Leiden – Boston, Brill, 53-67.

Kocka, Jürgen (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen

Kocka, Jürgen 1986: Sozialgeschichte. Begriff – Entwicklung – Probleme. 2^nd ed. Göttingen

Kocka, Jürgen 2003: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. In: Journal of Social History 37, 2003 Fall, 21-28.

Kocka, Jürgen 2008: Geschichte als Wissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin

Kocka, Jürgen 2010a: Die Historische Sozialwissenschaft und der Kapitalismus. In: Merkur 64, 2010, 146-151.

Kocka, Jürgen 2010b: Civil Society and Dictatorship in Modern German History. Hannover – London

Kocka, Jürgen – Haupt, Heinz Gerhard 2010: Comparison and Beyond: Traditions, Scope, and Perspectives of Comparative History. In: Heinz Gerhard Haupt -Jürgen Kocka (Eds.) 2010: Comparative and Transnational History. Central European Approaches and New Perspectives. Oxford – New York, 1-30.

Levi, Giovanni 2001: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris

Linden, Marcel van der 2008: Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden

Mahoney, James – Rueschemeyer, Dietrich (Eds.) 2003: Comparative Historical Analysis in the Social Sciences. Cambridge

Meran, J. 1985: Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der Geschichte. Göttingen

The New York Review of Books. Nov 19th, 2009. 44.

Nolte, Paul 1997: Der Markt und seine Kultur – ein neues Paradigma der amerikanischen Geschichte. In: Historische Zeitschrift 264 (1997), 329-360.

North, Douglas C. 1992: Institutionen, institutioneller Wandel und Wirtschaft­sleistung. Tübingen

O'Brien, Patrick K. 2006: Historiographical Traditions and Modern Imperatives for the Restoration of Global History. In: Journal of Global History 1, 2006, 3-39.

Osterhammel, Jürgen 2009: Die Verwandlung der Welt. Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts. Munich

Polanyi, Karl 1957: The Economy as Instituted Process. In: Granovetter, Mark – Swedberg, Richard (Eds.) 1957: The Sociology of Economic Life. Boulder, CO, 29-51.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág

Pomeranz, Kenneth 2000: The Great Divergence. Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton

Reinhart, Carmen – Rogoff, Kenneth S. 2009: This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly. Princeton

Richter, Rudolf – Furubotn, Eirik 1996: Neue Institutionenökonomie. Eine Einführung und kritische Würdigung. Tübingen

Salais, Robert et al. 1986: L’invention du chômage. Paris

Sewell, Jr. William H. 2005: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago

Siegenthaler, Hansjörg 1999: Geschichte und Ökonomie nach der kulturalistischen Wende. In: Geschichte und Gesellschaft 25 (1999), 276-301.

Siegenthaler, Hansjörg (Ed.) 2005: Rationalität im Prozess kultureller Evolution. Rationalitätsunterstellungen als eine Bedingung der Möglichkeit substantieller Rationalität des Handelns. Tübingen

Solow, Robert 1985: Economic History and Economics. In: John A. Hall – Joseph M. Bryant (Eds.) 2006: Historical Methods in the Social Sciences. vol. 1. Lon­don

Streeck, Wolfgang – Thelen, Kathleen (Eds.) 2005: Beyond Continuity: Institutional Change in Advanced Political Economies. Oxford

Streeck, Wolfgang 2009: Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Oxford

Tanner, Jakob 2004: Die ökonomische Handlungstheorie vor der „kulturalistischen Wende”? Perspektiven und Probleme einer interdisziplinären Diskussion. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 69-98.

Thelen, Kathleen 2004: How Institutions Evolve: The Political Economy of Skills in Germany, Britain, the United States and Japan. Cambridge, Massachusetts

Tilly, Charles 1982: As Sociology Meets History: Studies in Social Discontinuity. New York

Tooze, J. Adam 2001: Statistics and the German State 1900-1945. Cambridge

Tooze, J. Adam 2004: Die Vermessung der Welt. Ansätze zu einer Kultur­geschichte der Wirtschaftsstatistik. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 325-352.

Torstendahl, Rolf 2000: Assessing Professional Developments. Historiography in a Comparative Perspective. In: Rolf Torstendahl (Ed.) 2000: An Assessment of Twentieth-Century Historiography. Stockholm, 9-30.

Vries, Peer 2003: Via Peking back to Manchester. Britain, the Industrial Revolution, and China. Leiden

Wagner, Peter (Ed.) 2006: The Language of Civile Society. New York – Oxford Wagner, P. – Weiss, C. H. – Wittrock, B. – Wollmann, H. 2008: Social Sciences and Modern States: National Experiences and Theoretical Crossroads. Camb­ridge

Wehler, Hans-Ulrich 2000: Soziologie und Geschichte als Nachbarwissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschafte. Opladen, 113-122.

Welskopp, Thomas 2005: Alien Allies. The Relations between History, Sociology, and Economics in Germany, 19th-20th Centuries. In: Ignacio Olábarri – Fran­cisco J. Caspistegui (Eds.) 2005: The Strength of History at the Doors of the New Millennium. History and the Other Social and Human Sciences along XXth Century. Baranáin (Navarra), 2005, 103-128.

Welskopp, Thomas 2008: Theorien in der Geschichtswissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin, 138-157.

Zimmermann, Bénédicte 2001: La constitution du chômage en Allemagne: entre professions et territoires. Paris

Tőlünk, zsidóktól, zsidó történészektől gyakran kérdezik: hogy értitek azt, hogy a tragédia, amely a zsidókat érte a II. világháború éveiben, egye­dülálló volt? Több millió más nemzetiségű ember is odaveszett. Csak a Szovjetunió harmincmillió embert veszített.

Csakugyan, miért is beszélünk mi a Katasztrófa sajátos voltáról? Azért, mert csak a zsidókra vonatkozóan létezett olyan konkrét terv, melynek alapján politikai nézetre, társadalmi helyzetre, életkorra való tekintet nélkül – a gyermektől az aggastyánig – az összes európai zsidót meg kellett volna semmisíteni.

A Katasztrófa sajátossága abban áll, hogy a náci hozzáállás semmi esélyt nem adott a zsidóknak a túlélésre, még abban az esetben sem, ha kollaboráltak volna a nácikkal.

A zsidók fizikai kiirtásának szükségességét soha nem deklaráló, vallá­sos antiszemitizmus elemei ekkorra eltűntek. Márpedig korábbi időkben a zsidók számára a megkeresztelkedés afféle „menlevelet” biztosított. A nácik által megszállt országok lakossága dönthetett a megszállás el­fogadása, a gazdasági, közigazgatási, politikai, katonai együttműködés mellett, és ebben az esetben életüket biztonságban tudhatták. A meg­szállt területeken, a nácik ellenőrzése alatt ugyan, de tovább működtek a vallási és kulturális intézmények, tanítás folyt az iskolákban, megjelentek az újságok.

A Szovjetunió megszállt területein sem deklarálták soha a népes­ség teljes megsemmisítését. A háború első napjaitól kezdve szó volt a szovjet népek felszabadításáról a „judeobolsevikok” uralma alól. A Szovjetunió megszállt területein minden társadalmi-politikai elnyomást, diszkriminációt, terrort elszenvedő népnek hagytak lehetőséget a puszta létezésre, még akkor is, ha csak alsóbbrendű állampolgárként, vagy akár rabszolgaként élhettek. Ugyanakkor kollaboráció esetén kaptak bizonyos privilégiumokat, jogokat, s életük viszonylagos biztonságban telt.

„Az európai zsidóság katasztrófája a II. világháború éveiben az em­beriség történetének legszörnyűbb bűntette. Kategorikusan elítéljük az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet minden megnyil­vánulását. Kötelességünknek tartjuk, hogy minden lehetséges lépést megtegyünk a jövőbeni népirtások és tömeggyilkosságok megakadályo­zására” – ezt a nyilatkozatot adta ki Törökország Külügyminisztériuma Auschwitz felszabadításának 65. évfordulóján. (Törökország Külügymi­nisztériuma 2010)

Vannak kutatók, akik a Katasztrófa egyedülállóságát hangsúlyozzák. Jehuda Bauer izraeli történész szerint nem nevezhetjük a Katasztrófát egyedülállónak, helyesebb precedensnélküliségről beszélni. S mivel egyszer már megtörtént, precedenssé vált és meg is ismétlődhet. Ez jelentős pontosítás. Tömeggyilkosságok történtek a Katasztrófa előtt is, utána is, és ma is előfordulnak. Egyes tudósítások szerint Kongóban az utóbbi néhány év alatt több mint hatmillió emberrel végeztek.

Akkor mi is különbözteti meg a Katasztrófát attól, ami Kongóban tör­ténik, s ami Ruandában, Kambodzsában, Örményországban történt? Hiszen az eredmény azonos. Minden tömeggyilkosság különbözik a többitől. Kambodzsában a politikai motívumok domináltak. Szerbiában és Boszniában az etnikai tisztogatás, melynek célja, hogy az újonnan alakuló államok egynemzetiségűek legyenek. Az afrikai országokban a törzsi és vallási konfliktusok. Törökországban gazdasági, nemzetpolitikai, vallási és katonai motívumok. Bár az örmény tragédia eredményeit és végrehajtásának egyes módszereit illetően hasonló a Katasztrófához, céljait tekintve alapvetően különbözik tőle. A török hatóságok szándéka a törökországi örmények megsemmisítése volt, de nem törekedtek arra, hogy az egész világon kiirtsák az örmény népet. Kizárólag a Törökor­szágban élő örmények érdekelték őket. Ezért, amikor Törökországnak az örményekkel szemben tanúsított politikáját említjük, le kell szögeznünk a következőket: „A török kormányzat népirtó politikája alapvetően három formában valósult meg: 1, asszimiláció, 2, kitelepítés, 3, megsemmisítés. Az asszimilációs politika egyik fő metódusa az erőszakos iszlamizáció és törökösítés volt.” (Barszegov 2000) S bár „az örmények egy része iszlám hitre tért, és idővel eltörökösödött, ez a folyamat mégsem bizonyult döntően sikeresnek. Ezért a hatóságok egyre inkább kitelepítéssel és egyre tömegesebb örménygyilkosságokkal igyekeztek fokozni a hatást.” (Barszegov 2000)

Németországban a zsidókérdés megoldásában a nácik a fent említett formák közül eleve csak a másodikat és a harmadikat alkalmazták. Az első fázisban a zsidókat elűzték a német területekről, beleértve az Anschluss utáni Ausztriát is. 1939. január 24-én Göring kiadott egy rendeletet, melyben elhangzott: „Minden intézkedést meg kell tenni a zsidók Németországból való emigrációjának felgyorsítására.” (Arad 1990, 17)

A nácik soha nem feltételezték, hogy a zsidók asszimilációja lehetsé­ges. Attól függetlenül, hogy – ellentétben az örményekkel, akik évezredek óta éltek szülőföldjükön, s ez alatt nem közeledtek az iszlám és török kultúrához – a zsidók, akik Németországban jövevények voltak, erős kötődést éreztek az ország és kultúrája iránt. Olyannyira mély volt ez a kapcsolat, hogy a zsidók magukat „Mózes-hitű német”-ként határozták meg. A németországi zsidók német hazafiak voltak.

A nácik számára a kereszténység ellenségnek számított. Hitler, aki keresztényellenes és ateista volt, gyakran hangoztatta: „az egyik hit olyan, mint a másik. Engem semmi nem fog megakadályozni abban, hogy gyökerestől kiirtsam Németországban a kereszténységet. Elegem van abból, hogy azon tanakodjunk, Ószövetség-e vagy Újszövetség, vagy csak Krisztus igéje […] Ez az egész ugyanaz a zsidó szélhámosság.” (Rauschning 1993, 5)

Míg a muzulmánná vált örményeknek semmitől nem kellett tartaniuk, a zsidó-keresztényekre, függetlenül attól, mikor keresztelkedtek ki, meg­semmisítés várt. 1941. október 29-én a Szovjetunió megszállt területein a német hatóságok kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a pa­poknak, hogy zsidókat részesítsenek a keresztség szentségében. Más intézkedések is megerősítették, hogy minden korábban kikeresztelkedett zsidót zsidónak kell tekinteni, „ugyanúgy, mint a kereszteletleneket”. (Altman, 2002, 422) Egy másik dokumentumban ez szerepel: „A zsidó származású személyek kategóriájába tartoznak a következők: zsidó­-keresztények (pravoszlávok, katolikusok, protestánsok), tekintet nélkül arra, mikor tértek át az illetők az említett hitekre” (A zsidók megsemmi­sítése… 1991, 156).

Ebből tehát látható, hogy a nácik nem számoltak a zsidók kereszténnyé tételének lehetőségével. Csak teljes megsemmisítésüket tervezték.

Meg kell kísérelnünk megérteni ezeknek a cselekményeknek a motivá­cióját, s akkor felismerjük a különbségeket. A törökökkel ellentétben, akik csak egyetlen állam keretei között akarták megvalósítani céljaikat, a ná­cikon úrrá lett eszme a világ teljes zsidó lakosságának megsemmisítését célozta. A zsidó a legveszélyesebb ellenség, „aki valaha is fenyegette az emberiség életét, szabadságát és méltóságát. Itt nincs helye kíméletnek.” (Novoje szlovo 1943. május 12.) Hasonló megfogalmazással egyetlen más nép esetében sem találkozhatunk. 1942. szeptember 3-án Hitler a sportpalotában tartott beszédében kijelentette: „Ez a mostani háború az európai népek keresztes hadjárata a bolsevizmus ellen […] S nem az árja népek kiirtásával fog végződni, hanem […] a zsidóságéval.” (Hitler 1942)

A nácik csak a zsidók esetében tettek egyenlőségjelet a megsemmisí­tendők konkrét funkcionális tevékenysége és származása közé, vagyis itt nem a népet képviselők valamely cselekedete számított, hanem pusztán a nemzetiség. Erre mutat rá a Wehrmacht főparancsnokának 1. számú különleges végrehajtási utasítása, melyet az 1941. május 19-i 21. számú direktívához adtak ki: „a bolsevizmus elleni küzdelemben kemény, hatá­rozott intézkedésekre van szükség a bolsevista agitátorok, partizánok, szabotőrök és zsidók ellen”. (A zsidók megsemmisítése… 1991, 37)

Az Állambiztonsági Főparancsnokság 1941. június 2-i direktívájában, melyet a Szovjetunió megszállt területeire vezényelt SS parancsnokok és rendőrök számára bocsátottak ki, a negyedik rész, mely az „Egzekúció” címet viseli, kimondja, hogy egzekúciónak kell alávetni „azokat akik zsidók, akik párttagok és köztisztviselők, és más radikális elemeket (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, gyújtogatók)” (A zsidók megsemmisítése… 1991, 40). Ily módon megint csak a nemzetiségi hovatartozás és a konkrét tevékenység közé kerül egyenlőségjel. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a más nemzetiségű kommunistákat és köztisztviselőket nem szükségszerűen sújtották halálbüntetéssel. A megszállt területeken a közigazgatási szer­veket – a falu sztarosztájától a városi polgármesterig, rendőrkapitányig és a városi, területi és körzeti kormányzat más vezetőiig – a helyi lakosság képviselőiből verbuválták.

A szovjet felderítés adatai, dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a megszállt területeken „a városi önkormányzatok állományában és ve­zetésében a legtöbbször a helyi értelmiségiek – tanárok, agronómusok, mérnökök és technikusok – vannak túlsúlyban. […] A falvakban […] a sztaroszta tisztségére gyakran a falusi tanácselnököt vagy a kolhoz el­nökét nevezik ki. […] A helyi szovjet apparátus egy bizonyos része aktív együttműködést alakított ki a megszállókkal.” (Popov 2003, 73) E vezetők közül sokan korábban kommunisták voltak.

A rendőrség kerületi és városi szintű parancsnokai, kapitányai és közrendőrei körében „jelentős réteget képviseltek a Vörös Hadsereg volt tisztjei és közkatonái, akik a körülzárt területen rekedtek” (Popov 2003, 233). Jellemző módon a rendőrök között sokan voltak a régi milícia tagjai. Így például Harkovban a rendőrség közigazgatási rész­legének parancsnoka a milícia 17. számú, harkovi parancsnokságának egykori parancsnokhelyettese, Szolovcsenko lett. Vele együtt szolgáltak volt beosztottjai, Piszkunov és Luskan volt körzeti megbízottak, illetve Dubinszkij, Toscsenko és Vlaszenko volt milicisták. (A partizánmozga­lom ukrán főhadiszállása felderítési osztályának 1942.08.07-i állapotra vonatkozó jelentéséből [Сообщения разведотдела Украинского штаба партизанского движения по состоянию на 7.08.1942.]) (YVA, M-37/419, 42) A tanácsok és a párt volt káderei közül is voltak, akik a nácik szolgálatába álltak, és múltjuk nem hátráltatta őket felelős beosztás elfoglalásában. Így például a Belorusz Szövetségi Köztársaság szovjet népi komisszariátusának vezetőjéből Belorusszia Főkomisszariátusának tagja lett bizonyos Kandibovics. Róla azt írják egy partizánjelentésben: „Túlságos odaadóan szolgálja a németeket” (Szokolov 2002, 71).

Sok tényszerű adatot idézhetünk fel annak a mítosznak a megcáfolásá­ra, hogy a németek egész népek kiirtására törekedtek volna. Ezek közül a legfontosabbnak a következőt tekinthetjük: a megszállt területeken min­den nemzetiség képviselőinek megengedett volt házasságot kötni akár a megszállókkal is, és gyermeket szülni. Kalugában például, a megszállás 2 és fél hónapja alatt „52 olyan hivatalos, egyházi házasságot jegyeztek be, amit a németek kötöttek a mi leányainkkal” (A háborús Moszkva… 1995, 591). E. A. Szkrjabina naplót vezetett a megszállt Pjatyigorszkban. 1942. november 15-én ezt jegyezte fel: „a templomokban […] esküvők és keresztelők folynak” (Szokolov 2002, 23). Lettország őslakossága körében a demográfiai folyamatokat 1935 és 1945 között leginkább a „tehetetlenségi faktor” érvényre jutása jellemezte (a születések száma, a természetes népességnövekedés különösen stabil folyamatoknak szá­mítanak), tehát éppen olyanok voltak, mint a háborút megelőző években – írja G. Lempert (1946) lett kutató.

És mi a helyzet a zsidókkal? Mint kutatandó célcsoport, egyszerűen eltűntek. Ugyanakkor a megszállt területeken voltak vegyes házassá­gok is. Rigában a megszállás első hónapjaiban a Gebitskomissariat beidézte azokat a férfiakat (letteket, németeket és oroszokat), akiknek zsidó felesége volt. Felajánlották nekik, hogy felbonthatják a házassá­got, máskülönben egész családjuk a gettóba kerül. A férjek többsége ezt elutasította, ekkor újabb döntés elé állították őket: sterilizáltassák feleségeiket, különben a nőket agyonlövik. Így aztán a családok, kilátás­talan helyzetbe kerülve, kénytelenek voltak elfogadni az operációt. (YVA M-33/997, 15-16) A férjek a következő értesítést kapták:

„Konstantin Jaholkovskis úrnak, Riga, Vilip u. 10. Az ön felesége 1942. május 9-én, szombaton, 9 órakor köteles megjelenni a Jorkstrasse 5. szám alatti Egyetemi Klinikán, gyógykezelés céljából. A klinikán való 10 napos tartózkodáshoz szükséges dolgokat kéretik magával hozni. E behívólevelet a regisztrációnál fel kell mutatni.” (YVA M-33/997, 30)

Az 1. számú Rigai Kórház mellett működő Egyetemi Klinikán 1942 tavaszától 1943 végéig folyt a vegyes házasságban élő zsidó nők steri­lizációja. Az ezt végző orvosok: Krastins, Eiken, Legzdins, Peterson és Olof. (YVA M-33/997, 6) Az operáció során eltávolították a nők petefész­keit, ezáltal lehetetlenné vált a megtermékenyülés. Az operáció és az ezt követő felépülési folyamat 10 napot vett igénybe. Körülbelül 250, 18 és 45 év közötti nőt vetettek alá a sterilizációs műtétnek. Ezután a nők különleges igazolást kaptak:

„Igazolás – Jagolskovskis Esfir asszony, szül. 1915. május 11., lakó­helye: Riga, Vilipastr 10., 3. lakás, jogosult férjével a városban élni, és nyilvános helyen zsidó csillag nélkül megjelenni.” (YVA M-33/997, 31)

Minszkben is folyt az oroszokkal és beloruszokkal vegyes házasságban élő nők sterilizációja. (Szokolov 2002, 123) Ha egy házaspárból a férj volt zsidó, őt gettóba zárták, és később agyonlőtték.

1941. december végén a vilniusi gettóba „eljutott az a rendelkezés, mely szerint a zsidó nőknek tilos szülni”. (A legfőbb német háborús bűnösök… 1959, 4:731) Ezek a parancsok minden zsidó nőt érintettek. Dr. Aaron Perec, Eichmann perében tanúskodva, a következőt mondta: „1942 júliusában kibocsátották azt a parancsot, amely megtiltotta a nők­nek a teherbe esést és a szülést […] A németek csak azoknak a nőknek engedélyezték a szülést, akik már a terhesség nyolcadik vagy kilencedik hónapjában voltak. Komoly probléma előtt álltunk, hiszen a terhesség megszakítása a hatodik és a hetedik hónapban nehéz és veszélyes […] Az operációk nehéz körülmények között, konyhákban, szörnyű zsúfolt­ságban zajlottak, és áldozatokat is követeltek […] Minden terhességet megszakítottunk. Voltak nők, akik hősiességről tettek tanúbizonyságot, és megtagadták az abortuszt” (Élet a halál árnyékában… 1992, 22).

A Szovjetunió megszállt területein, a nácik által elfoglalt európai or­szágoktól eltérően, azokat a gyermekeket is megsemmisítették, akiknek egyik szülőjük zsidó volt. Csak Lettországban fordultak elő ritka kivételek, ahol, amint már említettük, a megsemmisítéssel párhuzamosan a vegyes házasságban élő feleségek sterilizációja is elterjedt.

Az egész megszállt területen működtek különböző szintű iskolák (Oroszországban, a falvakban négyosztályos elemik, a városokban pedig hétosztályosak, s ezekben az oktatás ingyenes volt), az egyetemek és fő­iskolák újra vettek fel hallgatókat, és az oktatás továbbra is anyanyelven folyt. (Kovaljov 2004, 401) Például Lettországban már 1941. szeptember 1-től működtek az iskolák és gimnáziumok, s 1941 novemberében újra megkezdődtek az előadások az egyetem orvosi, állatorvosi karán, majd a műszakin és a teológiain is. A Művészeti Akadémia a háború alatt meg­szakítás nélkül működött. (Lettország története… 2005, 282, 302)

Juzovkában (Sztalino), 1941. november 16-án öt iskola és egy fel­cserképző szakiskola nyitott meg. (YVA M-53/94, 25) A csernyigovi területen található Nyezsinben hét népiskolában 1053 tanulót oktattak. Nyezsinben működött még egy műszaki szakiskola agronómiai és me­chanikai tagozattal, és egy egészségügyi szakiskola gyógyszerészeti és fogorvosi tagozattal, valamint egy zeneiskola zongora, hegedű, bandura és balett osztályokkal. Mindezekben az intézményekben összesen 1237 diák tanult. (Davidenko 2007, 197) Zsidó gyermekek nem voltak köztük. Őket és szüleiket 1941. november 7-én a téglagyár telepén agyonlőtték a helyi rendőrök a több mint 500 zsidóval együtt.

A megszállt területeken szabad vallásgyakorlás volt érvényben. „A német parancsnokság sok faluban már helyreállította a templomokat” – jelentette egy szovjet felderítő. S csakugyan, a megszállt területeken több ezer ortodox plébánia és templom nyitotta meg kapuit. Oroszország megszállt területein 1941-1943-ban összesen 2150 ortodox templom nyílt meg. Csak a novgorodi területen a megszállás alatt 40 új templom nyílt, a pszkovi területen pedig több mint 60. (Kovaljov 2004, 437, 474) Az Észak-Kaukázusban és a Krímben figyelembe vették az „iszlám faktort”, s a helyi hatóságok minden tekintetben közreműködtek az iszlám újjáéle­désében: mecseteket nyitottak, és segítséget nyújtottak az egyházi sze­mélyzet felkészítésében. Ezenkívül 1942. december 16-án a rendőrség és az SD parancsnoka engedélyt adott 25 ezer lettországi, belorussziai és romániai tatár áttelepítésére. Hatszázan közülük mezőgazdasági és technikai szakemberek voltak. (Romanko 2007, 102-103; Kovaljov 2004, 464-465) Ezzel egy időben az összes, a megszállt területeken álló zsi­nagógát lerombolták, felégették, néha a benne meghúzódó emberekkel együtt. Mint Rigában, a Gogol utcában 1941. július 4-én, amikor a lett kollaboránsok úgy gyújtották fel a zsinagógát, hogy 400 zsidó bennégett. Hasonló sorsra jutott a Stabu utcai zsinagóga, ahol Kilov rabbi is meghalt a tűzben; július 8-án pedig a zsidó temető imaháza Smerlben. (Lettország története… 2005, 262) Lvovban 1941 őszén „bezártak minden olyan zsinagógát, amelyet még nem értek rá lerombolni. Senki nem merte megszegni a tilalmat, és istentiszteletet tartani a zsinagógában. A zsidók titokban imádkoztak, magánlakásokban összegyűlve, szívük megtört, akaraterejük elhagyta őket.” (Kovba 2007, 143)

A megszállt területeken a megszállók és a kollaboránsok újságok és könyvek százait adták ki, megszervezték és támogatták a népek kulturá­lis életét, fenntartották a színházakat, színházi társulatokat , művészeti társulásokat, sőt, még újakat is alapítottak, segítették a népművészeti közösségek, műhelyek munkáját.

Szmolenszk például a megszállt Oroszország irodalmi fővárosa lett. Különböző folyóiratok jelentek meg ott: a művészeti-publicisztikai jellegű Határon [Na perelome], a szatirikus Ostor [Bics], a pedagógiai Iskola és nevelés [Skola i voszpitanyie], a gyermekeknek szóló Iskolás [Skolnyik]. A jó néhány kiadott napilap példányszáma elérte a 150-200 ezret. (Kovaljov 2004, 340)

Brjanszkban, Vjazmában, Pszkovban, Pjatyigorszkban, Orlban, Szmolenszkben, Jaltán, Kijevben, Lvovban, Harkovban, Odesszában és Vorosilovszkban már 1941 őszén újra megnyitottak a színházak, a megszállók támogatását élvezve. Gatcsina város színházában dolgozott az Orosz Szövetségi Köztársaság érdemes művésze, Galina Ulanova volt partnere, Mihail Dudko. Dudko balettmester volt, és a balett-társulat művészeti vezetője. A színház Rigában, Tallinban, Pszkovban, Lugában és más városokban vendégszerepelt. Nyikolaj Pecskovszkij, az Orosz Szövetségi Köztársaság Lenin-renddel kitüntetett népi művésze szintén fellépett a gatcsinai színházzal, s részt vett a berlini, prágai, bécsi turnén. Minden művész kapott fizetést és élelmiszercsomagot. (Kovaljov 2004, 335, 358-359)

Lettországban a német megszállás évei alatt megjelent több mint húsz lett nyelvű regény s több mint harminc egyéb könyv lett írók és költők tollából, és kiadtak egy költészeti antológiát, mely több mint ötven lett költő műveit tartalmazta. Már július 29-én kezdetét vette az új színházi évad a rigai „Dajles” színházban, 1941 decemberében megnyitott a Népi Színház, 1942 januárjában a Rigai Drámai Színház is megkezdte működését, akárcsak az Operaszínház. Megnyitottak a tartományi szín­házak Elgavban, Liepában, Valmierában és Daugavpilsben. Ezekben a városokban, akárcsak Jekabpilsben, Talsi, Cesis és más helyeken, mű­vészeti szalonok is működtek. (Lettország… 2007, 307-311; Lettország története. 2005, 299-303)

Ugyanez volt a helyzet a németek által megszállt Ukrajnában és Belorussziában. A csernyigovi területen például 1941 őszétől az ukrán

„Proszviti” kulturális társaság klubokat, színházi társulatokat, könyvtá­rakat alapított. Hasonlóképpen, „a Kropivnickijről elnevezett Nyezsini Ukrán Nemzeti Színház művészeti tevékenysége 1941. október 26-án vette kezdetét” (Davidenko 2007, 196-197). A megszállás két éve alatt a színházban közel száz darabot adtak elő. (Davidenko 2007, 197)

A Juzovka város színházában, a német katonák számára november 15-én előadott darabról ezt jegyezték fel a 240. számú német parancs­nokság operatív jelentésében: „A koncert, melyet a színház művészei a német katonák előtt prezentáltak, minőségi szempontból igen figyelem­reméltó volt.” (YVA M-53/94, 7)

A mozi különleges szerepet töltött be a nácik propagandatevékenysé­gében. Ezt a szerepet jól megvilágítja az imént idézett dokumentum: „A jelen pillanatig nem volt lehetőségünk arra, hogy mozgóképszínházat nyissunk, mivel nem rendelkeztünk az ehhez szükséges filmekkel. Építészeti szempontból ennek a célnak megfelelne egy katonai klub, és két mozi, ahová a polgári lakosság is bebocsátást nyerne.” (YVA M-53/94, 7) A számos, már korábban is működő, illetve a megszállók által frissen megnyitott moziban bemutatták a Harmadik Birodalom min­den fontosabb filmalkotását, az ideológiailag semlegeseket is, és azokat is, melyeket áthatott a náci, antiszemita ideológia. Szovjet filmeket is vetítettek, mint a Grant kapitány gyermekei, a Volga-Volga vagy a Dubrovszkij. Igaz, minden vetítés a Napi német katonai híradó [Die Deutsche Wochenschau] megtekintésével kezdődött. (Kovaljov 2004, 364-369)

Eltekintve attól, hogy a nácik ignorálták a megszállt országok népeinek általános és politikai érdekeit (mint például Ukrajna, Lettország, Litvánia és Észtország függetlenségét), ennek a sokoldalú kulturális tevékeny­ségnek világos célja volt: a helyi lakosság németpárti, náci szellemiségű átnevelése.

A megszállt országok népeinek fiai szolgáltak a kisegítő rendőrsé­geknél, a karhatalmi osztagokban, az ő kezeik által hajtották végre a népirtást, melynek a zsidók, és a saját népükből kikerülő ellenállók áldo­zatul estek. Az észtországi birodalmi komisszariátus területén 1942-ben a rendőrség kötelékében 4428 német és 60 255 helyi lakos szolgált, az ukrajnai birodalmi komisszariátuson ezek a számok 10 194 és 70 759. (Lettország. 2007, 261) Más értesülések szerint az „Ostland” területén 55 562 ember szolgált. (Szokolov 2002, 117) Közülük Ukraj­nában, Jaroszlav Gricak professzor adatai szerint, körülbelül 11 ezren segédkeztek a zsidók megsemmisítésében. (Podolszkij 2007, 385) Az ukrán rendőrzászlóaljakban összesen 35 ezer ember szolgált. Ezen felül az Ukrán Népi Önvédelem 1942 közepén 180 ezer emberből állt, igaz, ezeknek csak egy része rendelkezett fegyverrel. Az SS „Galitcsina” hadosztályának megalakításakor 70 ezer ember jelentkezett önkéntes­nek, közülük 13-14 ezret vettek fel a hadosztályba, a többieket a német rendőrséghez osztották be. (Drobjazko – Karascsuk 2000, 42-43) A pogromokban, melyek végigsöpörtek az ukrán falvakon és városokon, több ezer ukrán vett részt.

Minden hadifogoly, bármely nemzetiséghez tartozott is, választhatott élet és halál között: a kollaboráció lehetett a lágerrendőrségben való szol­gálat, vagy akár az SS védelmi és katonai alakulataiban való részvétel, szolgálat a Wehrmachtnál, vagy később Vlaszov hadseregének keleti zászlóaljaiban. A zsidók hiába működtek együtt önként vagy kényszerből a nácikkal, csak egy választásuk volt, a halál. A zsidók kártékonyságának eszméjét és megsemmisítésük szükségességét, mely más népekre nem vonatkozott, a nácik a propaganda minden eszközét bevetve sulykolták a többi nép tudatába.

A német propaganda következményei messzire vezettek. Nagyon is elképzelhető, hogy a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a Szov­jetunióban megfigyelhető új antiszemita hullám egyik oka az volt, hogy az akkori munkásosztály nagy része, az állami és pártvezetők alsó és középső rétege olyan emberekből állt, akik a megszállt területeken nőttek fel, és elérte, megfertőzte őket a náci propaganda.

Sajnos, a volt Szovjetunió területén ma működő nacionalista-fasiszta szervezetek is felhasználják a náci háborús propaganda elemeit, gúny­verseket, rajzokat. Tele vannak ilyenekkel az úgynevezett hazafias és antiszemita internetes site-ok, könyvek, szónoklatok és filmek, például J. Muhin, K. Dusonov és B. Mironov művei. (Muhin 2004; Mironov 2007)

A nácik csak a zsidók irányában gyakoroltak egyetlen megközelítést és megoldást: a minden előzetes színjátékot nélkülöző totális megsem­misítést.

S mit kezdjünk akkor azokkal a cáfolhatatlan tényekkel, melyek a megszállt területeken elkövetett borzalmas náci bűnökről tanúskodnak? Amikor a németek betörtek Minszkbe, Lvovba, Rigába, Orjolba és más városokba, a helyi lakosok közül csak a zsidókat, valamint a szovjetek és a párt tisztviselőit lőtték agyon. Az utóbbi két csoport tagjaira nem mindig várt kivégzés. Az egyszerű párttagokat nem ölték meg, sokan közülük együttműködésre léptek a náci rezsimmel. Az ilyen kollaboránsok sorában megtaláljuk a Komszomol és a párt területi, sőt, központi bizottságainak titkárait, például Észtországban és Ukrajnában.

Emellett az is nyilvánvaló, hogy minden háború háborús bűnökkel jár mindkét oldalon, hiszen ilyenkor felszínre törnek a legalantasabb ösztönök. Ám a náci vezetés szabad kezet adott katonáinak a bűncse­lekmények elkövetésére. Az 1941. május 13-án kiadott parancsban – „A Barbarossa-terv megvalósulási területén érvényben lévő különleges büntetőjogi felelősségről” – felmenti a német katonákat az elkövetett bűncselekmények büntetőjogi felelőssége alól: „A katonai személyek által az ellenséges polgári személyek ellen elkövetett cselekmények üldözése még akkor sem kötelező, ha ezek egyúttal kimerítik a katonai bűncselekmény vagy kihágás fogalmát” (A zsidók megsemmisítése. 1991, 37). Ilyen rendelkezést csak a Szovjetunió elleni háború küszöbén hoztak. A Nyugaton vívott háború másfél éve során hasonló még csak fel sem merült.

Természetesen nincs jogunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk különböző népek szenvedéseinek és áldozatainak mértékét. Minden ember – egy egész világ, meggyilkolása pedig egy egész világ megsemmisítése. Az összehasonlítás morálisan nem vállalható. Itt ugyanakkor nem a szenve­dések mérték szerinti besorolásáról van szó. A különböző tömeggyilkos­ságok, különböző népirtások, különböző megvalósulási formák okairól kell szót ejtenünk.

Ezek tanulmányozása révén látókörünk kiszélesedhet, átértékelhetjük nézeteinket, s levonhatjuk a tanulságot a történtekből. Ahogyan egyre több idő telik el e tragédiák után, úgy nő a lehetőség is ezek objektív értékelésére. Egy idő után már nem tekinthetünk a tragédiára az áldozat szemével. Az érzelmi megnyilvánulásokat hagyjuk meg az újságíróknak, íróknak. Próbáljunk meg elhatárolódni a probléma politizálásától és ideologizálásától. Emlékezzünk Tacitus szavaira: „Harag és elfogultság nélkül írom a történetet”. A történelmi igazság szenvedélymentes értekezést igényel. Ennek hiányával magyarázható, hogy a II. világháború valódi története mind ez idáig megíratlan.

A többi nép esetében lehetetlen totális népirtásról beszélni. Csupán a népirtás egyes elemeiről beszélhetünk, amelyek ellenük irányultak. A nácik nem tervezték az összes lengyel, orosz, ukrán, belorusz meg­semmisítését, ugyanez vonatkozott a Kaukázus népeire, s még inkább a nyugat-európai népekre. Itt a népesség nagy részét puszta munkaerővé, a Reich rabszolgáivá kívánták transzformálni, a különböző népek faji szempontból megfelelő képviselőit pedig germanizálni, elnémetesíteni. A náci hatalom éveiben még Németországban is laktak oroszok, s éle­tüket, mindennapjaikat, kultúrájukat nem fenyegette semmi. Berlinben működtek az ortodox templomok és az orosz könyvtárak. A Moszkvai Művész Színház társulatai 1943. május 15-én 18 órakor Moszkvában, május 16-án pedig Berlinben bemutatták Gogol „Menyegző” című három felvonásos komédiáját, P. Pavlov és V. Grecs rendezésében. 1943. má­jus 20-án 19 órakor a Schubert Sallban rendezték Jevgenyija Grekova koncertjét, melyben L. Szahnovszkaja balettiskolájának egy tizenkét éves növendéke is közreműködött. Zenei esteket is rendeztek: „Az utca dalai”, románcok, ukrán és kozák dalok voltak a repertoárban. (Novoje Szlovo 1943. május 12.)

Miben láthatjuk annak a tömegterrornak az okát, ami a nácik tevékeny­ségét Keleten jellemezte? Amikor a náci represszióról beszélünk, ki kell emelni, hogy ez az ellenállók ellen irányult, az ellenállás váltotta ki, annak következményének tekinthető. Ezért szükséges néhány szót szólnunk a partizánmozgalomról is. Bár elismerem a partizánok tevékenységének abszolút legitimitását és szükségszerűségét, a résztvevők hősiességét, meg kell jegyeznem, hogy a háborús cselekményekre gyakorolt hatását a szovjet ideológiában és történetírásban túlértékelik.

A szovjet pártszervezet és az NKVD a háború első napjaitól kezdve szervezte az ellenállást, folyt a partizánegységek és -osztagok kiképzé­se, melyeket nagy létszámban juttattak el a megszállt területekre. 1941 augusztusa és 1942 júniusa között Ukrajnában 778 partizánegységet és 662 diverzáns osztagot hagytak hátra, vagy juttattak vissza az ellenséges hátországba, ezek összlétszáma 28 ezer 754 fő volt. (Popov 2003, 41) 1941 utolsó öt hónapjában a leningrádi terület megszállt részére 287 partizánegységet és osztagot irányítottak, melyek összesen 11 ezer 683 főből álltak. (Popov 2003, 44) Ennek alapján elmondható, hogy a nép háborúját a hírszerző és elhárító szervezetek készítették elő, ők vezet­ték a támadásokat és a szökéseket, melyeket a nácik a vétlen polgári lakosságot sújtó tömeges represszióval toroltak meg, tekintet nélkül az áldozatok nemzetiségére. A megszállt területeken a nácik túszrendszert vezettek be: egy német katona megölése 10-100 túsz kivégzését vonta maga után, s valójában ez az eljárás győzte meg a helyi lakosságot, de magukat a nácikat is a kölcsönösen előnyös együttélés lehetetlenségé­ről.

Az eddig elmondottakat tekintetbe véve feltehetjük a kérdést: vajon nem a partizánmozgalom megléte volt-e az egyik legfőbb érv és indok a nácik számára a békés lakosság elleni tömeggyilkosságokhoz, nem ez volt-e a náci népirtás-politika egyik legfőbb kiváltó oka?

A hatás-ellenhatás fizikai törvénye a történelemben is érvényesülni lát­szik. A partizánmozgalom léte szabad kezet adott a náciknak. Hitler már 1941. július 16-án, egy tanácskozáson kijelentette: „A partizánháború […] számunkra szolgál bizonyos előnyökkel. Lehetővé teszi, hogy kiirtsunk mindenkit, aki ellenáll.” (Dickson 1957, 12) Felhívnám figyelmüket erre a fordulatra: „mindenkit, aki ellenáll”. Eszerint azoknak, akik nem vesznek részt az ellenállásban, ha formálisan is, de mégis csak joguk van életben maradni. Ismét kiemelném, hogy a zsidóknak nem volt ilyen esélyük. A német represszió a szovjet vezetésnek is kapóra jött, hiszen minden propagandánál jobban szolgálta céljaikat: olyan háborút robbantani ki a megszállt területek lakossága és a megszállók között, melyet a bosszú­vágy és a személyes gyűlölet motivál. S ezt természetesen a németek is tudták. „Rendőri eszközökkel soha nem leszünk képesek megoldani a banditizmus kérdését. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy két falu lakosságának likvidálása nemhogy nem fog ártani a partizánoknak, hanem éppen ellenkezőleg: ez az intézkedés a lakosság széles rétegét egyenesen a partizánok közé hajtja,” – írja Ludwig Erenleiter területi pa­rancsnok (Gebitskomissar) Wilhelm Kubénak, Belorusszia helytartójának írott levelében 1943. március 21-én. (YVA M-53/89, 2) Ugyanakkor ez a véres körforgás minkét fél számára megfelelt – a megszállt területeken élő emberek csupán eszközt és nyersanyagot szolgáltattak az állami célok eléréséhez.

Azért, mert a lakosság támogatást nyújtott a partizánoknak vagy a ha­difoglyoknak, a nácik több ezer falut égettek fel a Szovjetunió megszállt területein, lakóikat agyonlőtték vagy koncentrációs táborba küldték. (Pl. Audrini falut Lettországban, amelyet 1942-ben felgyújtottak, lakóit pedig agyonlőtték, mert szovjet hadifoglyokat rejtegettek.) Ezeket a bűnöket általában a németeknek tulajdonítják, ám valójában legtöbbször a kollaboránsok követték el őket. („Minél többet megsemmisíteni…” 2009) Igaz, ez utóbbi tényt a szovjet időkben szándékosan elhallgatták. Vegyük például a legismertebb példát, a belorussziai Hatiny falu tragédiáját, mely a faluirtás jelképévé vált. (Hatiny… 2009) Ezzel kapcsolatban számos tény nem került nyilvánosságra. A falut, 149 lakosával együtt, a volt szovjet hadifoglyokból, jórészt ukránokból alakított 118. rendőrzászlóalj megtorló különítménye égette fel. A szovjet történészek azt jegyezték fel, hogy Hatinyt egy német megtorló zászlóalj égette fel, elhallgatva az ukrán gyilkosok nemzetiségét, nehogy nemzetiségi gyűlölködést szítson az információ.

Lettországban hadifoglyok és kommunisták rejtegetése miatt felégették Audrini és Barsuki falvakat, lakóikat pedig, akik orosz óhitűek voltak, agyonlőtték. Az akciót – a lakosok megsemmisítését és a falvak lerom­bolását – nem németek hajtották végre, hanem helyi rendőrök, A. Eihelis, B. Maikovskis és B. Puntulis vezényletével. (YVA TR-10/597, II:1-13)

Azokat a falvakat is megsemmisítették, amelyek a partizánok elleni megtorló akciók intézkedési zónájába estek, mivel ott éltek a partizánok hozzátartozói. (Megjegyzendő, hogy a tömeges deportálások Ukraj­nában, Litvániában, Lettországban és Észtországban a háború utáni években szinte ugyanezt a célt szolgálták: megfosztani a támogatástól a működő szovjetellenes erőket, és megbüntetni a szovjetellenes ellenállási mozgalom résztvevőinek rokonait.) Ezek a falvak szolgáltak mobilizációs, anyagi és felderítési bázisul a partizánalakulatok számára. Más falvakban azonban jelentős helyi rendőri erők működtek a lakosok támogatása mellett, ez esetben pedig előfordult, hogy a partizánok égették fel őket az itt állomásozó rendőrök elleni akcióik során, s megölték a rendőröket, a sztarosztát, a falubírót és ezek rokonait. Ezek az akciók néha semmivel sem voltak kíméletesebbek, mint a megszállók által végrehajtottak.

Ebből leszűrhető, hogy a nem-zsidók elleni repressziót alapjában véve az ellenállás váltotta ki, s hogy tömeges áldozatokkal járt; ez azoknak a kíméletlen intézkedéseknek az eredménye, amelyekkel csírájában próbáltak elfojtani minden lehetséges ellenállást.

A partizánok elleni harc német dokumentumaiban szerepel a követke­ző: „Csak maguk a banditák és cinkosaik érdemelnek halált. Az ártatlan öregeket, nőket és gyermekeket meg kell kímélni, még a bandák elleni harci cselekmények helyszínén is.” (Altman 2002, 34) Bár ezt a parancsot az esetek többségében figyelmen kívül hagyták, mindenesetre létezett. A zsidók irányában a náciknak soha nem voltak hasonló dilemmáik.

Vajon Közép-Európában miért nem volt olyan nyilvánvalóan töme­ges, szadista és kegyetlen a náci terror, mint a Szovjetunió megszállt területein? A nácik számára Európa egységes szociokulturális térnek számított, melynek a németek elidegeníthetetlen részét képezték. Ezért itt a németek visszafogottabban viselkedtek, igyekeztek megőrizni a „kultúrnemzet” arculatát. Ugyanakkor Lengyelországban, Jugoszláviában (elsősorban Szerbiában) a helyzet éppen ellenkező volt. A gyilkosságokat a helyi lakosság szeme láttára követték el. Miért van ez így? Ezek szláv országok. Az ellenállási mozgalom itt erőteljes, így a leverésére irányuló tevékenység formái itt a legkegyetlenebbek. S ezen kívül, ami a legfőbb ok: a náci „tudósok” fajelmélete szerint a szlávok – Untermenschek, alacsonyabb rendű faj, akik csak egy szinttel állnak a zsidók felett. Ezért egy részüket ki kell irtani, a többieket pedig meg kell félemlíteni, egy­más ellen uszítva a különböző népeket, az „oszd meg és uralkodj” elvét gyakorolva. Ezért hát az ukrán rendőrzászlóaljak Oroszországban, Belo­russziában és Lengyelországban tevékenykednek, az észt, lett és litván zászlóaljak pedig Belorussziában, Oroszországban, Lengyelországban és Ukrajnában.

Manapság a balti országokban egyes történészek igyekeznek párhu­zamot vonni a szovjet megtorlás, a Katasztrófa és a náci politika között. Ukrajnában az 1930-as évek éhínségét hasonlítják a Katasztrófához.

Én magam ellenzem az ilyen összehasonlítást. Tisztelt kollégák, vála­szoljanak tárgyilagosan az alábbi kérdésekre:

1. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha fiai és leányai számára meg­engedett a házasság, s mi több, a nők hivatalosan házasságra léphetnek a megszállókkal?

2. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha nincs érvényben rájuk vonat­kozó gyermekszülési tilalom, vagyis megengedett a szaporodás?

3. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha tiszteletben tartják annak val­lási igényeit – több ezer templomuk működik, s anyanyelvükön adhatnak ki vallásos irodalmat?

4. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha közben fenntartják és támo­gatják annak kulturális tevékenységét, vagyis játszanak a már meglévő színházak, mozik, és újak is nyitnak, az előadások anyanyelven folynak, művészi közösségek jönnek létre, s nyilvános könyvtárakban olvasható e nép nyelvén az irodalom?

5. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha támogatják az anyanyelven folyó oktatást gyermekei számára?

6. Vezethet-e egy nép kiirtásához, ha tagjaiból közigazgatási és rendőri megtorló apparátust szerveznek, s ezek közreműködésével hajtják végre a repressziót az adott néppel, s más népekkel szemben?

7. Törekszenek-e arra a megszállók, hogy kiirtsanak egy népet, mely­nek tagjai a megszállók hadseregében és más katonai alakulatokban szolgálnak, melyeket – közlegénytől a tábornokig – a megszállt területek népeiből toboroztak?

S most, kollégák, lássuk az utolsó kérdést: ezen tevékenységek közül vajon volt-e akár egyetlen egy is, amelyet a nácik a megszállt területeken a zsidók számára lehetővé tettek?

(Fordította: Iván Ildikó)

(Eredeti megjelenés: Война на уничтожение. Нацистская политика геноцида на территории Восточной Европы. Материалы междуна­родной научной конференции, Москва, 26-28 апреля 2010. [A népirtás náci politikája Kelet-Európa területén. A 2010. április 26-28-án Moszkvá­ban rendezett nemzetközi tudományos konferencia anyagaiból.] Kiadó: Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”, Moszkva, 2010)

Irodalomjegyzék

A háborús Moszkva. Memoárok és levéltári dokumentumok. (1995) (Москва военная. Мемуары и архивные документы.) Moszkva, Moszgorarhiv

A legfőbb német háborús bűnösök nürnbergi pere. Dokumentumok 7 kötet­ben. (1959) (Нюрбергский процесс над главными немецкими военными преступниками. Сб. материалов в 7-ми томах.) Moszkva, Izdatyelsztvo Jurigyicseszkoj Lityeraturi

A zsidók megsemmisítése a Szovjetunió német megszállása alatt 1941-1944. (1991) (Уничтожение евреев СССР в годы немецкой оккупации 1941­1944.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Altman, I. 2002: A gyűlölet áldozatai. Holokauszt a Szovjetunióban, 1941-1945. (Альтман, И.: Жертвы ненависти: Холокост в СССР 1941-1945 гг.) Moszkva

Arad, I. 1990: Az európai zsidóság katasztrófája 1933-1945. Tanulmányok. (Арад, И.: Катастрофа европейского еврейства 1933-1945. Сборник статей.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Barszegov, J. G. 2000: „Az örmény népirtás mint nemzetközi jogi bűncselekmény”. (Барсегов, Ю. Г.: „Геноцид армян – преступление по межлународному праву”.) Moszkva, http://www.armenianhouse.org/barsegov/genocide-ru/crime.html  letöltés 2012. április 7. (http://www.hayastan.com/armenia/genocide/ru/content/index.php, letöltés: 2010.08.02.)

Davidenko, J. 2007: Társadalmi, politikai és kulturális élet Csernyigov környékén a német megszállás alatt, 1941-1943. (Ю. Давиденко: Соціально-політичне та культурне життя на Чернігівщині в період німецької окупації. 1941–1943 рр.) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete. – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Dickson, Ch. O. – Heilbrunn, O. 1957: Kommunista partizánmozgalmak. (Диксон, Ч. О. – Нейлбрунн, О.: Коммунистические партизанские действия.) Moszkva, Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi

Drobjazko, Sz. – Karascsuk, A. 2000: Keleti önkéntesek a Wehrmacht-ban, a rendőrségben és az SS-ben. (Дробязко, С. – Каращук, А.: Восточные добровольцы в вермахте, полиции и СС.) Moszkva, Aszt

Élet a halál árnyékában. A kaunasi gettó és a kilencedik erőd. (1992) (Жизнь в тени смерти. Каунасское гетто и девятый форт.) Tel-Itzhak

Hatiny. Tragédia és emlékezet. Dokumentumok és háttéranyagok. (2009) (Хатынь. Трагедия и память. Документы и материалы.) Minszk, NARB

Hitler, Adolf 1942. szeptember 30-án elhangzott beszédéből. Berlin, Sportpalast, Szevernoje szlovo, 56. sz. 1942. október 2.

Kovaljov, B. N. 2004: Náci megszállás és kollaboracionizmus Oroszországban, 1941-1944. (Ковалев, Б. Н.: Нацистская оккупация и коллаборационизм в России 1941-1944.) Moszkva

Kovba, Zs. 2007: Az alsó-galíciai zsidók vallási élete a II. világháború alatt. (Ковба Ж.: Рєлігйнє життя єврєів Східної Галичини в період Другої світової війни) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Lettország a második világháborúban, 1939-1945. (Latvija Otraja pasaules kara 1939-1945 (2007), Riga, Jumava

Lempert, G. L. 1946: A Lett SZSZK német megszállása (1941-1945) következ­ményeinek demográfiai elemzése. (Лемперт Г. Л.: Демографический анализ последствий немецкой оккупации в 1941-1945 гг. по Латвийской ССР.) Riga

Lettország története a 20. században (2005) (ИсторияЛатвии ХХ. Век.), Riga, Jumava

„Minél többet megsemmisíteni…” Lett kollaboráns alakulatok Belorusszia területén 1942-1944. (2009) (Dokumentumkötet.) („Уничтожить как можно больше…” Латвийские коллаборационистские формирования на территории Белоруссии 1942-1944 гг.) Moszkva, Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”

Mironov, B. 2007: A zsidó iga. (Миронов, Б.: Иго иудейское.) Moszva, Algoritm

Muhin, J. 2004: A zsidó rasszisták titkai. (Мухин, Ю.: Тайны еврейских расиситов.) Moszkva, Ekszmo

Novoje Szlovo (1943), 38. sz. 1943. május 12. Berlin

Podolszkij, A. 2007: A kollaboráció problémája Ukrajnában a Holokauszt idején. (Подольский, А.: Проблема коллаборации на Украине в период Холокоста: некоторые аспекты исследования и историографии.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Popov, A. 2003: Az NKVD és a partizánmozgalom. Tények és dokumentumok. (Попов, А.: НКВД и партизанское движение. Факты и документы.) Moszk­va, Olma-Pressz

Rauschning, H. 1993: Itt Hitler beszél. Fenevad a mélyből. (Раушнинг, Г.: Говорит Гитлер. Зверь из бездны.) Moszkva, Mif

Romanko, O. 2007: A krími tatár emigráció a II. Világháborúban és együttműködé­se a Harmadik Birodalom katonai-politikai vezetésével. (Романко, О.: Крымско­татарская эмиграция в годы Второй мировой войны и ее сотрудничество с военно-полтитическим руководством третьего рейха.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Szokolov, B. V. 2002: A megszállás. Valóság és mítoszok. (Соколов, Б. В.: Оккупация. Правда и мифы.) Moszkva, Asztpressz knyiga

Törökország Külügyminisztériumának nyilatkozata. (2010) http://cursorinfo.co.il/news/novosti/2010/01/27/article , letöltés: 2010.08.02.

Yad-Vashem Archívum (YVA), M-33/99, M-33/997, M-37/419, M-37/569, M-53/89, M-53/94, TR-10/597

A holokauszt magyarországi történetében kiemelt helye van Auschwitz-nak és annak a pár hónapnak, amelynek során 1944 májusában és júniusában több mint 400 000 zsidót deportáltak oda Magyarországról.

A magyarországi holokausztnak könyvtárnyi irodalma van, ám ma­radtak még nyitott kérdések. Ezek közül az egyik legérdekesebb az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv problematikája: ennek keletke­zése, Magyarországra kerülése és hatása (illetve annak elmaradása) számos kérdést vet fel. Gyakran találkozni az Auschwitz vagy ausch­witzi jegyzőkönyvek megjelöléssel, így többes számban – a táborból különböző időpontokban megszököttek egymástól függetlenül készült beszámolóit nevezik ekként összefoglalóan. Az említett dokumentumok a következők: a Jerzy Tabau (fedőnevén a „lengyel őrnagy”) készítette ún. 3. Auschwitz-jegyzőkönyv (bár ez íródott a legkorábban), illetve a Rozin–Mordowitz-jelentés, a 2. Auschwitz-jegyzőkönyv. (Haraszti 2005, 24) A magyar zsidóság tragédiája szempontjából a Rudolf Vrba és Alfred Wetzler által készített beszámoló, az 1. Auschwitz-jegyzőkönyv gyanánt ismert dokumentum jelentős, amely 1944-ben került Magyarországra, és vált, ha csak szűk körben is, ismertté.

A jegyzőkönyv keletkezése

1944. április 7-én két Szlovákiából deportált zsidó, Walter Rosenberg (később Rudolf Vrba, hamis okmányaiban szereplő nevét a háború után hivatalosan is felvette) és Alfred Wetzler (álnevén Josef Lanik), megszök­tek az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból. Az ő beszámolójukon alapul az a dokumentum, amelyet 1. Auschwitz-jegyzőkönyvként, illetve a külföldi szakirodalomban inkább Vrba-Wetzler-jelentésként ismerünk.¹ Ez volt az egyik² első dokumentálható, sikeres szökés Auschwitzból, amely azzal a céllal történt, hogy felhívja a világ figyelmét a zsidók megsemmi­sítésére,³ és a szökést követően felvett jegyzőkönyv az első autentikus beszámoló a halálgyár működéséről.

A jegyzőkönyv terjedelmesebb részének szerzője Alfred Wetzler 1918-ban Nagyszombaton született, 1942. április 13-án a szeredi gyűjtőtáborból deportálták Auschwitzba, ahol előbb a DAW (Deutsche Aufrüstungswerke) építésén dolgozott, később a kórházbarakk gond­noka, majd a B II/D blokk írnoka lett. (Haraszti 2005, 6) Hosszú időt töltött a táborban és igen részletes ismertetést adott vallomásában annak felépítéséről és működéséről. A háború végeztével már 1945-ben könyvben foglalta össze tapasztalatait a náci haláltáborról, és számos esetben tanúskodott a felelősségre vont tettesek ellen, például az 1963 és 1965 között Frankfurt am Mainban zajló ún. (első) Auschwitz-perben. A második világháborút követően Csehszlovákiában maradt, Pozsonyban dolgozott szerkesztőként és újságíróként, 1988-ban halt meg.

Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) volt a fiatalabb, 1924-ben született Nagytapolcsányban (Topoľčany), 1942. június 14-én deportálták a nyiranováki (Nováky) táborból, előbb Lublin-Majdanekbe, majd június 27-én Auschwitzba. Kezdetben az ún. „takarító kommandó” tagja volt, itt a frissen érkezett transzportok csomagjainak válogatásával és a vagonok takarításával foglalkozott – látta az összes akkor érkezett szerelvényt, és az azon szállítottak származási helyéről is voltak információi. Később majdnem másfél évig a birkenaui karanténtömb írnoka volt. A sikeres szökést követően csatlakozott a szlovák nemzeti felkeléshez (ekkor vette fel a Rudolf Vrba nevet), s a háború végéig harcolt a németek ellen; később többször kitüntették. A háború után Prágában vegyészmérnöknek tanult, majd Izraelen keresztül Angliába, végül Kanadába emigrált, biokémiai és gyógyszerkutatásokban vett részt. 1976-tól a Vancouveri Egyetemen farmakológia-professzor volt. 1963-ban könyv formájában is kiadta visszaemlékezéseit I cannot forgive címmel. 2006-ban Kanadában hunyt el.

A két fiatal férfi szökésüket követően 1944. április 21-én ért az akkori Szlovákia területére, majd április 25-én Zsolnára, ahol a pozsonyi Zsi­dótanács odautazott tagjai külön-külön is meghallgatták őket, és április 26-án eredetileg szlovákul, majd pár nappal később németül írásba foglalták az általuk elmondottakat. A Zsidótanács képviselője, Oszkar Krasznyanszky szerkesztette egybe a két beszámolót és írt bevezetőt a szöveghez (Szenes 1994, 335), amit valószínűleg már Szlovákiában el­kezdtek magyarra fordítani, amint a későbbiekben látni fogjuk.⁴ A szlovák zsidó vezetők célja a pozsonyi diplomáciai képviseletek vezetőinek és rajtuk keresztül a szövetségesek, illetve a semleges államok tájékoztatá­sa volt. Ugyanakkor a budapesti Mentőbizottság számára is el kívántak juttatni egy példányt. Vitatott, hogy Vrba és Wetzler tudott-e a küszöbön álló magyarországi deportálásokról, és ha igen, az erről szóló információk miért nem kerültek be a jelentésbe.⁵

A jegyzőkönyvet később a háborús főbűnösök nürnbergi perében is felhasználták bizonyítékként (N6-2061 számon), és mind Vrba, mind Wetzler tanúskodott is több, a holokauszttal kapcsolatos perben, bár a legjelentősebbekben, a főbűnösök nürnbergi perében, illetve az Eichmann-perben nem hallgatták meg őket.

A jegyzőkönyv páratlan értékét az adja, hogy szerzőik nagyrészt köz­vetlen tapasztalataikat írták le, rövid időn belül azok megtörténte után: a dokumentum a sikeres szökés után alig két héttel készült. Maga a jegy­zőkönyv kb. 25 gépelt oldal terjedelmű, tárgyilagos, érzelemmentesen megfogalmazott szöveg, amelyet rajzos vázlatok egészítenek ki (ennek elkészítésében valószínűleg segédkezett Ervin Steiner, a Zsidótanács Zsolnára érkezett tagja, építészmérnök).

A dokumentum igen részletes leírást ad a tábor felépítéséről, az egyes épületekről, az őrzés rendszeréről. Először ezekből szerezhetett a kül­világ tudomást a „halálgyár”, a gázkamrák és a krematóriumok szinte iparszerű működéséről. Részletesen beszámolnak a táborban zajló életről, a tábor foglyok által irányított adminisztrációjáról és egyes túlélési stratégiákról. Mivel mindkét menekült hosszú időt, csaknem 2 évet töltött el Auschwitzban és Birkenauban, és ezen belül hosszabb időt dolgozott adminisztratív beosztásban (gondnokként, illetve írnokként), megfelelő rálátásuk volt a tábor működésére (Braham 1988, II:103), illetve is­merték az egymás után érkező transzportok összetételét, származási helyét és további sorsát, amelyet rögzítettek is a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyv hitelességével kapcsolatban nem merülhet fel sok kétség, még ha tartalmaznak is pontatlan adatokat – például a gázkamrákról és a krematóriumról nem rendelkezett sem Vrba, sem Wetzler közvetlen információval, egyikük sem járt ott, az általuk közölt számok nem mindig pontosak. (Haraszti 2005, 30)

Maguk a szlovák zsidó vezetők gondoskodtak arról, hogy a dokumentum több helyre eljusson – céljuk a további deportálások leállítása volt, illetve a szövetségeseket kívánták rávenni a táborhoz vezető vasúti infrastruktúra bombázására. Tőlük került egy példány a Jewis Agency isztambuli rész­legéhez, genfi humanitárius szervezetekhez – így a Nemzetközi Vörös­kereszthez -, Giuseppe Burcio pozsonyi pápai nunciushoz, aki a Vatikánt értesítette, valamint továbbították a jegyzőkönyvet Magyarországra is.

A jegyzőkönyv Magyarországra kerülése

Pontosan nem deríthető ki, mikor és hogyan került az irat Magyarország­ra, de biztosnak tűnik, hogy 1944. április végén már Budapesten volt egy példány. A kutatást nehezíti, hogy a visszaemlékezők ellentmondó adatokat közöltek, és valószínűleg több példány is átjutott, különböző mó­don és időpontban. Haraszti György kísérelte meg alapos kutatásokkal rekonstruálni a jegyzőkönyv lehetséges terjesztési útját, illetve magának a jegyzőkönyvnek a keletkezését és szövegváltozatait.

Krasznyanszky állítása szerint április 28-án Kasztner Rezsőnek Pozsonyban átadtak egy német nyelvű példányt, azzal a céllal, hogy értesítse a zsidók sorsáról Horthyt és Serédi hercegprímást, ezzel egy időben Kasztner kérte, hogy készítsen magyar fordítást. Itt kezdődnek a „kérdőjelek”: miért kellett a jegyzőkönyvet Szlovákiában magyarra fordítani? Kasztner nem tudta volna megoldani Budapesten? Haraszti veti fel azt a hipotézist, hogy Kasztner egy rövidített, a szlovák zsidók helyzetének leírását mellőző változat készítését kérte a magyarul igen jól beszélő Krasznyanszkytól. Nagyjából két hét alatt el is készült ez a változat, és továbbították Budapestre. (Haraszti 2005, 10)

Később Vrba maga is elkezdte terjeszteni a jegyzőkönyvet – mivel nem érzékelte, hogy a félhivatalos csatornákon különböző helyekre eljuttatott példányoknak bármilyen hatása lett volna. Ezeknek a példányoknak, illetve terjesztőiknek a sorsa ismeretlen, így arról sem tudunk, hogy Magyarországra került-e ezen az úton példány.

Az érintettek visszaemlékezése szerint (Szenes 1994, 111) május elején (esetleg április végén) kezdett hozzá az Éliás József vezette, a református egyházhoz közeli, az üldözöttek mentésével foglalkozó szer­vezet, a Jó Pásztor Bizottság megbízásából Székely Mária a jegyzőkönyv fordításához, amelyet Éliás Soós Gézától kapott. Székely Mária hat pél­dányt gépelt le magyarul, majd Soós Géza megbízásából angol fordítást is készített (Szenes 1994, 113-114), ezt a példányt Svájcba kívánták juttatni. A magyar nyelvű példányokat egyházi vezetőknek, a diplomáciai testület tagjainak és Horthy kormányzónak tervezték átadni.⁶ A Székely Mária által készített magyar fordítást végül a következő személyek kap­ták: Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök, Raffay Sándor evangélikus püspök, Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke,⁷ valamint Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona, a kormányzó menye, ifj. Horthy István özvegye. Egy lefordított példányt Soós Géza kapott vissza.⁸

Kérdés, hogy Soós hogy jutott a jegyzőkönyvhöz? Éliással azt közölte, hogy egy, a szlovák határ közelében élő, az ellenállással szimpatizáló személyen keresztül kapták (esetleg Vrba magánakciójának eredmé­nye?). Haraszti e helyett azt valószínűsíti, hogy ez csak dezinformáció volt, és valójában Kasztner vagy Krasznyanszky révén jutott a doku­mentumhoz (Haraszti 2005, 38). Cvi Erez állítása szerint egy futár hozta Pozsonyból (szerinte Kasztner ekkor nem is járt Szlovákiában) a doku­mentumot Komoly Ottónak, aki aztán Soóshoz juttatta (idézi Haraszti 2005: 36).

További kérdés, hogy a budapesti zsidó vezetők mikor ismerték meg a jegyzőkönyv tartalmát és miért késlekedtek annak szélesebb körű terjesztésével. Elképzelhető-e, hogy Kasztner annyira nem bízott a bu­dapesti Zsidótanács vezetőiben és annyira bízott a németekkel folytatott tárgyalás sikerében – illetve nem akarva veszélyeztetni azok sikerét -, hogy nem adta tovább az információt a többi hazai zsidó vezetőnek?

Felmerül a kérdés, hogy a Zsidótanács, amikor megismerte a jegy­zőkönyv tartalmát, miért nem hozta azt nyilvánosságra. Munkácsi Ernő (1947, 86) állítása szerint (maga is a Zsidótanács tagja, így elfogulatlan vélemény nem várható tőle) az első figyelmeztető jel nem maga a jegy­zőkönyv, hanem egy héber nyelvű levél volt, amit Freudiger Fülöp ortodox hitközségi elnök kapott Pozsonyból május második felében. Ebben figyel­meztették, hogy előkészületben van a magyar zsidók deportálása, erre a célra vasúti szállítókapacitást szerveznek a németek,⁹ illetve gyűjtőtábo­rokat állítanak fel. A levél tartalmazta Auschwitz nevét is, azzal, hogy oda már két éve szállítanak szlovák zsidókat. A szerző szerint ezek az informá­ciók „bombaként hatottak” – mégsem tettek a zsidó vezetők semmit. Akkor sem, amikor Munkácsi állítása szerint svájci diplomatáktól megkapták az Auschwitz-jegyzőkönyv egy példányát, kiegészítve két további vallomás­sal.¹⁰ Freudiger maga azt vallotta az Eichmann-per során, hogy május 10-én vagy 11-én kapott levelet Weissmandel nyitrai rabbitól, a szlovák Mentőbizottság tagjától, amely a közelgő deportálásokra figyelmeztette. Később viszont azt állította, hogy ezzel együtt az Auschwitz-jegyzőkönyv jiddis nyelvű példányát is megkapta. (Haraszti 2005, 12)¹¹

Eszerint a Zsidótanács már május közepén ismerte a dokumentum szövegét. Júniusban – szintén Freudiger vallomása szerint – értesítették a vezérkar több tisztjét, illetve Pető Ernőn keresztül Angelo Rotta nunciust és a kormányzót is. Pető Ernő (ügyvéd, a budapesti neológ hitközség elnökhelyettese) Jaross Andor belügyminisztert és államtitkárait, Endre Lászlót és Baky Lászlót is tájékoztatni akarta, de ők nem fogadták. (Braham 1988, II:14) Valószínűleg nem tudott volna nekik újat mondani, ha Magyarországon valaki, akkor ők rendelkeztek információval a de­portálások céljáról. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter fogadta Petőt, de nem hitte el, amit hallott – ezzel többen voltak így a politikai elit tagjai közül, többen közülük később azt hozták fel mentségül, hogy elkép­zelhetetlennek tartották, hogy a jegyzőkönyvben írtak igazak lehetnek. Több értesített magyar politikus egyenesen „hisztériakeltésnek” tartotta az elé tárt tényeket. (Haraszti 2005, 12)

A „hallgatás összeesküvése”

Randolph L. Braham nevezte így a zsidó (és keresztény) vezetők ma­gatartását: tudtak vagy tudhattak volna arról, hogy milyen sors vár az Auschwitzba deportált zsidókra, ennek ellenére nem tettek semmit.

A legsúlyosabb ellentmondás a jegyzőkönyvek Magyarországra kerü­lése, szűk körben ismertté válása és a deportálások leállításának (sőt, elindításának) időpontja között feszül. 1944 májusában Magyarországon többen, a zsidókat mentő-segítő szervezetek vezetői, rajtuk keresztül több egyházi vezető és maguk a zsidó vezetők is tudtak (tudniuk kellett) Auschwitz létéről, részletes információval rendelkeztek arról is, hogy mi történik az oda szállított zsidókkal. A tömeges szállítások május 15-én indultak, és a kormányzó csak július 6-án állíttatta le a deportálásokat;

addigra a vidéki zsidóságot, mintegy 400.000 főt már deportáltak. Mun­kácsi (1947, 112) és utána mások is hivatkoztak arra, hogy mire a zsidó vezetők megismerték az Auschwitz-jegyzőkönyvet, addigra a deportálá­sok jó része már lezajlott – ez a nézet azonban nem tartható.

A fő kérdés nem az, hogy pontosan melyik nap kerültek Magyarország­ra a jegyzőkönyvek, nem is az, hogyan – hanem az, hogy akik tudomást szereztek tartalmukról, miért nem értesítették azonnal Horthyt, illetve a vidéki zsidó vezetőket, sőt, magát a vidéki zsidóságot és a szélesebb közvéleményt.

Kérdés, hogy Horthy mikor tudta meg, mi történik a magyar zsidókkal és miért nem állíttatta le, illetve miért engedélyezte egyáltalán korábban a deportálásokat.¹² Politikai mozgástere és tekintélye ekkor ehhez még elegendő volt, ezt mutatja, hogy a budapesti zsidóságot „meg tudta men­teni”, követelésére leállították a deportálásokat. Horthy Istvánné vissza­emlékezése szerint július 3-án kapta meg az Auschwitz-jegyzőkönyvet Török Sándortól, a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének alelnökétől, és azt elolvasás után azonnal átadta Horthy Miklósnénak, azzal a kéréssel, hogy olvassa el és továbbítsa a kormányzónak – aki szerinte ekkor szerzett tudomást az Auschwitzban történtekről.¹³ Lehet­séges, hogy a kormányzó a teljes szöveget magyarul tényleg ekkor látta először, de a diplomáciai úton küldött figyelmeztetések előbb, már június végén megérkeztek Budapestre. Vita tárgyát képezi, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvtől függetlenül milyen információkkal rendelkezett Horthy a deportálások valódi céljáról, illetve a jegyzőkönyv létéről és tartalmáról mikor értesült.

Haraszti (2005, 44) feltételezése szerint Horthy biztosan nem július elején ismerte meg a jegyzőkönyveket, szerinte több példány is eljutott hozzá, fián, ifj. Horthy Miklóson (ő Pethő Ernőtől jutott hozzá) keresztül, illetve Ravasz László közvetítésével, sőt valószínűsíti, hogy már május elején a német szöveget megkapta.

Elgondolkodtató, hogy akár a Jó Pásztor Bizottság, akár a Zsidótanács mért kezdett el a jegyzőkönyv fordításával foglalkozni – a Magyarország­ra került eredeti német nyelvű volt, amit az akkori magyar társadalmi és politikai elit szinte minden tagja beszélt, de legalábbis értett. Horthy Miklós, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori tengerésztisztje eredeti nyelven is kiválóan megértette volna az Auschwitz-jegyzőkönyvet, és a svájci diplomaták némettudásában sincs okunk kételkedni (számukra angolra fordították a dokumentumot).

Hogy miért nem tett a Zsidótanács, illetve hitközségi vezetés semmit? Saját bevallásuk szerint nem akartak pánikot kelteni, illetve attól is tartot­tak, hogy nem hinnék el nekik, amit állítanak. Másrészt mindenáron meg kívánták őrizni a magyar és a német hatóságokkal való „együttműködés” látszatát. Természetesen feltehető a kérdés, hogy ezzel saját, előnyökkel járó pozíciójukat igyekeztek legitimálni vagy a zsidó közösség egészének érdekeit szolgálták? (Krausz 2004, 82) Csak június második felében, mire a vidéki deportálások nagy része már lezajlott, kezdték el a zsidó vezetők terjeszteni a dokumentumot, de még ekkor sem széles körben.

A hazai közzététel elmaradása magyarázható a pánikkeltéstől való fé­lelemmel, de nemzetközi szinten ez nem lehet kifogás. Mégsem juttatták el a dokumentumot azonnal a diplomáciai képviseletekhez sem, bár erre nézve voltak tervek. A pápával is fel kívánták venni a kapcsolatot, ezért a jegyzőkönyvet olaszra fordították – a fordítás szükségessége szintén kérdéses, XII. Pius pápává választását megelőzően több éven keresztül Németországban képviselte nunciusként a Szentszéket, tökéletesen beszélt németül. (Braham 1988, II:105)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül június 19-20-án jutott Svájcba, rövidí­tett angol változatban: a berni román követség egyik diplomatája, Florin Manogliu vette át Krausz Miklóstól, a Palesztina Hivatal budapesti veze­tőjétől – kiegészítve az addigi magyarországi deportálásokról (I-III. zóna) szóló információkkal (Braham 1988, II:106). Svájcban Georg Mantello, El Salvador tiszteletbeli konzulja kezdte el szélesebb körben terjeszteni, ő Mandel György néven Besztercén született, és aktívan segítette az üldözöttek mentését – el salvadori honossági bizonyítványok kiadásával (Haraszti 2005, 60). Ezzel csaknem egy időben a Zsidó Világkongresszus és a cseh ellenállási mozgalom¹⁴ is eljuttatta Auschwitzról szóló információit Svájcba, ahol július elején már minden diplomáciai képviselet tudott róla, a szövetségesek is. A svájci sajtóban számos cikk, illetve jegyzőkönyvrészlet jelent meg az ezt követő napokban. A Vatikán június 20-án reagált érdem­ben – ekkora vált ismertté a szökés két résztvevőjének vallomása is, így már két független forrás számolt be Auschwitzról. Az ügy kivizsgálására a pápa legátust küldött Pozsonyba, aki beszélt is a szökés két résztve­vőjével. Ezt követően a pápa személyesen kérte Horthyt a deportálások leállíttatására 1944. június 25-én. Június 26-án Roosevelt amerikai elnök, majd 30-án Gusztáv svéd király is tiltakozását fejezte ki, és a szállítások le­állítását követelte. (Braham 1988, II:107) Ennek fényében nehezen hihető, hogy Horthy július elején tudta volna meg, mi is történik a magyarországi zsidókkal Auschwitzban – bár az lehetséges, hogy a jegyzőkönyv teljes szövegét tényleg csak júliusban látta először. Még a teljesen egyértelmű, részben a szövetségesektől, részben semleges államokból érkező diplo­máciai figyelmeztetések megérkezése után is több mint egy hét telt el a deportálások leállításáig – ez sok ezer magyar zsidó életét követelte. A deportálások leállítására¹⁵ végül 1944. július 6-án került sor, de addigra 400.000 magyar zsidó elszállítása Auschwitzba befejezett tény volt.

Ha nem lett volna az Auschwitz-jegyzőkönyv? – a tragédia előjelei

Történelmietlen a feltevés, hogy mi lett volna, ha nem készül el az Auschwitz-jegyzőkönyv, vagy nem jut Magyarországra – de elgondolkodtató, hogy ebben az esetben sem állíthatná, ill. állíthatta volna egyetlen felelős vezető (sem a Zsidótanács, sem az ország vezetői), hogy semmit sem tudott a deportálásokról. Felvetődik a kérdés, hogy a nyilvánvaló előjelek ellenére miért nem történt semmi.

Amiről biztosan tudomása volt, illetve lehetett bárkinek Magyarorszá­gon: az 1941. augusztusi Kamenyec-Podolszki vérengzés ténye (Braham 1988, 11:90), és a lengyelországi zsidók sorsáról is érkeztek információk. Ezek forrásai részben a Magyarországra átjutott lengyel, később szlovák menekültek beszámolói (szlovákiai zsidókat 1942 márciusától szállítottak Auschwitzba), részben a lengyelországi táborokból kicsempészett és a szövetségesekhez eljuttatott jelentések voltak, amelyeket pl. a BBC is közölt.¹⁶ A Szovjetunióból is érkeztek a zsidók szervezett kiirtására vonatkozó információk¹⁷ – erről a magyar diplomáciának és titkosszolgá­latoknak tudnia kellett, kérdés persze, hogy egy ellenséges ország által terjesztett ilyen jellegű információknak mennyire adtak hitelt.

A Zsidó Világkongresszust 1942. augusztus 1-jén egy Eduard Schultz nevű német üzletember értesítette, hogy a német vezetés a zsidók kiir­tását tervezi (Krausz 2004, 93) – a Világkongresszus vezetői értesítették az USA kormányát, magát Roosevelt elnököt is, de a szövetségesek nem tettek semmit a népirtás megakadályozására.

Itthon létezett az ún. Mentőbizottság, amelyet a magyarországi zsidó szervezetek hoztak létre, és amelynek feladata nem csak az üldözött, illetve menekült zsidók segítése volt, hanem az információgyűjtés is. Ha feltesszük, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvről nem tudtak, akkor is tisz­tában kellett lenniük azzal, hogy a környező országok zsidó lakosságát gettókba zárták, tudniuk kellett a deportálásokról és a táborok létezéséről is. Ezt egyébként Kasztner a háború után be is ismerte, arra azonban nem volt elfogadható magyarázata, hogy ha tudták, vagy sejtették, mi fog történni, miért nem tettek semmit. Még a zsidó vezetők szélesebb körét (vidéki rabbikat, hitközségi vezetőket) sem tájékoztatták. (Krausz 2004, 100)

Kasztner Rezső egész tevékenysége ellentmondásos, így az Auschwitz-jegyzőkönyvekkel kapcsolatban betöltött szerepe is. Nem világos, hogy akár a jegyzőkönyvtől függetlenül mit tudott a deportálások valódi céljáról, ezekhez az információkhoz hogyan jutott hozzá, és azokat kinek, mikor és milyen terjedelemben adta tovább.¹⁸ Sokatmondó tény, hogy Rudolf Höss vallomása szerint Eichman a magyar zsidó vezetőkkel (valószínűleg Kasztnerre gondolt) való tárgyalásai során meglepődve tapasztalta, hogy tárgyalópartnerei milyen részletes információkkal rendelkeztek a deportálásokról és a megsemmisítő táborokról. (Gerlach – Aly 2005, 249)

Rendelkeztek tehát információkkal mind a zsidó vezetők, mind a magyar politikai elit, de nem akarták, vagy nem állt érdekükben ezeket tudomásul venni, és aszerint cselekedni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gázkamrák léte, legalábbis a köznapi ember számára annyira elkép­zelhetetlennek tűnt, hogy egy Auschwitzot megjárt, később egy másik táborból megszökött, és Kolozsvárra visszakerült zsidót a kórház elme­osztályára szállították, mikor emlékeiről kezdett beszélni. (Gerlach – Aly 2005, 250)

Természetesen nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett egy kortárs sem a maihoz mérhető ismeretekkel és rálátással. A maga teljes valójá­ban a német megsemmisítő gépezetet csak viszonylag kevesen ismerték. Magyarországon még kevesebben lehettek, akik többé-kevésbé részletes információkkal rendelkeztek a kérdésről.

A koncentrációs táborok létéről Németország lakosságának nagy része tudott, illetve a zsidóüldözés Európa egész (németek által megszállt) területén folyt, azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a megsemmisítő táborok mind Lengyelország megszállt területein működ­tek, és a zsidóság fizikai megsemmisítésének kezdete szinte egybeesik a Szovjetunió ellen indított háború kezdetével. Az európai zsidóságot a lakóhelyétől távoli megsemmisítő táborokba szállították, az egyes országok lakossága így nem szerezhetett közvetlen információkat.¹⁹ A gyakorlatilag egész Európát lángba borító háború pedig bizonyos fokig elterelte a figyelmet a zsidók megsemmisítéséről. Ezzel összefüggésben vizsgálandó az a kérdés is, hogy a szövetségesek miért nem tettek meg mindent a népirtás megakadályozására. Jelen cikk kereteit szétfeszíte­né a sokszor feltett kérdés: miért nem bombázták a szövetségesek az auschwitzi táborhoz vezető vasútvonalakat, holott erre lehetőségük lett volna, akár a közeledő szovjet front mögül indulva, illetve 1944-től akár olaszországi repterekről is. (Kovács-Eichner 2000)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv magyarországi közlései

Az Auschwitz-jegyzőkönyv ma ismert magyar szövege a Székely Mária által készített fordításon²⁰ alapul. Hogy a Krasznyanszky által elkészített vagy elkészíttetett fordításnak mi lett a sorsa, arról nem tudunk, az ismert szövegváltozatok ugyanabból az eredetiből származtathatók. (Haraszti 2005, 22)

A jegyzőkönyv szövegét először – és hosszú ideig utoljára – Munkácsi Ernő közölte rövidített változatban, egyben javítva a fordítás hibáit, amely azonban így is sok pontatlanságot és még több germanizmust tartalmaz. Szenes Sándor egy visszaemlékezéseket tartalmazó kötet függelékeként közölte az Auschwitz-jegyzőkönyvet, a Török Sándorhoz került példány szövegét használva, amely tartalmazza a Munkácsi által kihagyott ré­szeket is. Bajtay Péter egy dokumentumkötet részeként közölve nem fordította teljesen újra a szöveget, a Prímási Levéltár példányát és Mun­kácsi szövegét vette alapul.

A szöveg lefordítása nem volt egyszerű feladat a kortársak (és a mai fordító) számára sem, az eredeti német változat számos személy-, és helységnevet tartalmaz, vegyesen használva a szlovák, a német és esetenként a magyar írásmódot. A magyar fordításban is következetlen a helységnevek magyar, illetve szlovák nevének használata.

Haraszti György a német eredetit felhasználva közli könyvében a teljes Auschwitz-jegyzőkönyvet, alapszövegnek ő is a Prímási Levéltárban őrzöttet tekinti. Ez az első kiadás, amely filológiai gondossággal kezelte a szöveget és forráskritikai igénnyel készült (Munkácsi és Szenes közlé­seinek nem is ez volt a célja), részletes bevezető tanulmányt tartalmaz, és igen bőséges jegyzetapparátussal szolgálja az olvasó tájékoztatását. A kötetet, amely a holokauszt 60. évfordulójára jelent meg, Kőbányai János számos fontos kérdést felvető esszéje zárja.

A jegyzőkönyv értékelése

Meglepő módon a jegyzőkönyv nem csak Magyarországon, külföldön sem vált széles körben ismertté, még Izraelben sem. Ennek okai sok­rétűek; a jegyzőkönyv jelentősége a kortársak számára keletkezését követően többször változott. Közvetlenül a történtek után az érintettek, akik tudtak a jegyzőkönyv létezéséről, nem beszéltek róla, részben félelemből, hogy felelősségre vonhatják őket, amiért tudva a készülő eseményekről, nem tettek semmit, részben, mert a korszakot a felejtés, az események agyonhallgatásának klímája uralta, mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. A felejtés légkörében nem volt helye a jegyző­könyv mélyreható elemzésének, Vrba sem mint Auschwitz túlélője és a sikeres szökés végrehajtója, hanem mint a szlovák nemzeti felkelés résztvevője lett „hős” a háború utáni Csehszlovákiában (ahonnan ké­sőbb emigrált).

Izraelben különösen ellentmondásos volt a haláltáborok áldozataihoz való viszony; az üldöztetésben érintetteket gyakran érte az a vád, hogy ellenállás nélkül „tűrtek”. A jegyzőkönyv, amely gyakorlatilag semmilyen érdemi ellenállásról nem tesz említést, és nem is buzdít ellenállásra, nem számíthatott komoly érdeklődésre. Az Eichmann-perben a jegyzőkönyvet nem használták bizonyítékként, és a per során sem Vrbát, sem Wetzlert nem hallgatták meg. A háború alatti európai zsidó vezetők tevékenységét még több kritika érte, őket a nácikkal való kollaborálással, teljes tétlen­séggel és a tények elhallgatásával vádolták.

Nyugat-Európában, főleg Németországban az 1963-ban kezdődött ún. Auschwitz-per keltette fel újra a közvélemény, különösen a háború óta felnőtt generáció érdeklődését a holokauszt eseményei iránt. A per során elhangzott tanúvallomások lényegében megerősítették az Auschwitz-jegyzőkönyvben foglaltakat, annak autentikusságához ezt követően vég­képp nem férhetett kétség. A '60-as években kezdődött meg a holokauszt tudományos feldolgozása mind az angolszász országokban, mind Németországban. Ennek fontos forrásává váltak a túlélők beszámolói, még akkor is, ha a korai holokausztkutatást gyakran éri az a vád, hogy az áldozatok nézőpontját elhanyagolják és a „tettesek” szemszögéből, az ő általuk készített dokumentumok alapján rekonstruálják az eseményeket. A szélesebb körű társadalmi és tudományos diskurzus viszont hozzájárult a holokauszt és dokumentumainak differenciáltabb megítéléséhez. A dokumentumok, amelyeket a kutatás felhasznált, változatlanul a „tette­sek” dokumentumai voltak, kormányzati és alsóbb közigazgatási iratok, kiegészülve a háborút követő felelősségre vonás bírósági aktáival, végső soron az eljárások során tett tanúvallomásokkal.²¹

Kelet-Európában ekkor teljes mértékben hiányzott a holokauszt, mint önálló történeti kutatási tematika; a világháború, illetve az „antifasiszta ellenállás” részeseiként esett szó az áldozatokról, az előbbi megközelí­tés a Szovjetunóban, az utóbbi az NDK-ban szinte egyeduralkodó volt. Magyarországon is csak a '70-es évektől kezdődött meg a zsidóüldözés önálló témaként való feldolgozása²² – az Auschwitz-jegyzőkönyveket ek­kor nem is publikálta senki (Munkácsy 1947-ben megjelent könyve pedig csak igen szűk körben volt hozzáférhető). Szenes Sándor közlése volt az első csaknem 50 év után, 1994-ben.

Magyarországon a rendszerváltás annyiban hozott változást az ese­mények, így a jegyzőkönyv értékelésében, hogy a korabeli hatalmi elit magatartása – amelyet a szocialista korszak hivatalos történetírása egyértelműen bűnösnek tekintett – átértékelődött. Ennek keretében felerősödtek azok a vélemények, amelyek a magyar vezetés „ártatlan­ságát” hangsúlyozták, felmentve őket az erkölcsi és politikai felelősség alól. Az Auschwitz-jegyzőkönyv, amely egyértelmű figyelmeztetést tartalmaz a deportálások célját illetően, nem illik bele a „nem tudtak semmiről, így nem is tehetnek semmiről” koncepciójába. A jegyzőkönyv magyarországi ismertté válásáról fent leírtak fényében nehezen hitető, hogy a jelentősebb vezető tisztséget betöltők ne tudtak volna „semmiről”. Természetesen teljes képük nem volt, nem is lehetett az „Endlösung” minden eleméről, ez azonban a felelősség alól nem menti fel őket.

Összegzés

Az Auschwitz-jegyzőkönyvvel kapcsolatban, különösen, ami annak magyarországi sorsát illeti, több a kérdés, mint a válasz. Ez a páratlan jelentőségű történeti dokumentum csak részben tudta teljesíteni azt, ami­ért Alfred Wetzler és Walter Rosenberg megszöktek Auschwitzból: hogy figyelmeztessék a világot az ott zajló tömeggyilkosságra. Bár a jelek sze­rint Magyarországra „időben” eljutott, nem tudta megakadályozni, hogy a teljes vidéki zsidóságot Auschwitzba deportálják. Természetesen történel­mietlen a „mi lett volna ha” kérdésfelvetés (ha eljut a közvéleményhez, a vidéki zsidósághoz), az azonban biztos, hogy annál rosszabb, mint ami megtörtént, nem történhetett volna. Az a gyakran felhozott érv, hogy nem akartak pánikot kelteni, nem érv: a pánik és az esetlegesen kibontakozó spontán ellenállás, szökések emberéletet menthettek volna. A németek kevés dologtól féltek annyira, mint a káosztól, ami lehetetlenné tette (volna) a szervezett deportálásokat.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvek részletesebb megismerése és magyar­országi hatása (illetve inkább nem hatása) vizsgálatának legfontosabb hozadéka az lehet, hogy megtörténjen a szembenézés a zsidóüldözés tényeivel, ami – a XX. század számos más eseményéhez hasonlóan – nem valósult még meg teljesen.

Jegyzetek

¹ Magyarul több kiadásban és változatban ismert a Jegyzőkönyv: Munkácsi 1947, 88-110; Emberirtás…; Bajtay 1994, 44-75; Szenes 1994, 335-364; Auschwitzi… 2005.

² Haraszti említi a korábbi sikeres szökéseket, így Jerzy Tabaut, aki 1943 no­vemberében szökött meg, illetve Sigfried Lederert, aki azzal a céllal szökött meg 1944. április 5-én, hogy figyelmeztesse a Theresienstadtban fogvatartott zsidókat. (Haraszti 2005, 5)

³ Bajtay megjegyzése szerint történtek korábban is szökések Auschwitzból, illetve Außenlagereiből, de a megmenekülteknek nem volt célja a közvélemény és a zsidóság tájékoztatása. (Bajtay 1994, 48)

⁴ Vrba és Wetzler nem tudtak jól magyarul, Krasznyanszky viszont igen, később Iz­raelben a magyar-héber szótár szerkesztésében is részt vett. (Haraszti 2005, 28)

⁵ Valószínűleg részletes információkkal valóban nem rendelkeztek, bár később mindketten állították, hogy kérésük ellenére nem került bele a magyar zsidókra vonatkozó figyelmeztetés a jegyzőkönyvbe. (Haraszti 2005, 32)

⁶ Serédi hercegprímáshoz több példány is eljutott a jegyzőkönyvből, valószínűleg az egyik Székely Mária által készített is, de keltezés vagy egyéb levéltári jegyzet nincs az iratokon. (Szenes 1994, 113)

⁷ Haraszti (2005, 36) szerint az ő révén került az eredeti Soóshoz – kérdés, hogy ezt Éliás József tudta-e. Elképzelhető, hogy magyar nyelvű terjesztés céljára maga Komoly kért egy lefordított példányt.

⁸ Braham ezt a Szenes Sándor által Éliás Józseffel, illetve Székely Máriával készített interjú alapján közli. (Braham 1988, II:105)

⁹ A levelet, mint Freudiger vallomásából kiderül, Weissmandel rabbi küldte, érte­süléseit egy szlovák vasúti alkalmazottól szerezte. (Haraszti 2005, 36)

¹⁰ Ha ez igaz, akkor csak június 20. után kaphatták volna meg – svájci (és svéd) diplomatákhoz ugyanis ekkor jutott -, ezt viszont nehéz pár nappal május kö­zepe utánra datálni.

¹¹ Ezzel szemben Braham (1988, II:105) szerint Freudiger Fülöp 1972-ben rög­zített emlékei alapján ő június 5-10. között látta először a jegyzőkönyvet; az Eichmann-per tárgyalásán 1961-ben viszont pont egy hónappal korábbi időpon­tot adott meg (forrásként mindkét esetben Weissmandel rabbit jelölte meg).

¹² A zsidóság deportálásának hátteréhez: Gerlach – Aly 2005, 202-209.

¹³ Az ügyben a közvetítő, aki a találkozást megszervezte és előkészítette, Apor Gizella bárónő volt, a Magyar Vöröskereszt főápolónője (Edelsheim 2001, 263). Maga Horthy Miklós viszont Emlékirataiban azt állította, hogy augusztusban szerzett tudomást az Auschwitz-jegyzőkönyvről, ezt a későbbi kiadásokban az örökösök (ifj. Horthy Miklós és Edelsheim Gyulai Ilona) módosíttatták. Az első kiadásban szereplő tévedés tényét elismeri maga Edelsheim (2001, 267) is.

¹⁴ Haraszti tanulmányában (2005, 16-20) részletesen ismerteti a jegyzőkönyv nemzetközi terjesztését.

¹⁵ Ennek oka sem maga a jegyzőkönyv volt, hanem a (részben annak nyomán kialakult) külföldi nyomás. (Gerlach – Aly 2005, 269)

¹⁶ A BBC Thomas Mann beszédeit közvetítette, információinak forrása nem ismert, de azok hitelesnek tűnnek. Ez a két – 1941 decemberében és 1942 januárjában sugárzott – beszéd hívta fel először a figyelmet nyilvánosan a zsidók tömeges meggyilkolására. (Braham 1988, II:91)

¹⁷ A szovjet hatóságok hivatalosan vizsgálták a háború első időszakában bekö­vetkezett eseményeket. (Krausz 2004, 69)

¹⁸ Bizonyítja mindezt, hogy mind Veesenmayer bírósági tárgyalásán 1948-ban, mind saját izraeli perében ellentmondásokba keveredett ezzel kapcsolatban. (Braham 1988, 11:101-102)

¹⁹ Ez alól az egyetlen kivétel a Szovjetunió területe volt, ahol a zsidókat általában a helyszínen, közvetlenül a települések határában gyilkolták meg, vagy köz­vetlenül a front elvonulásakor, de sok esetben később. A megszálló feladatokat ellátó katonai egységeknek feladata volt a zsidók összeírása, köztük az ilyen feladatokat ellátó magyar egységeké is.

²⁰ Valószínűleg ennek egyik példányát őrzik a Prímási Levéltárban. A német szö­veghez képest ez is tartalmaz rövidítéseket.

²¹ Ennek meghaladására először Raul Hilberg tett kísérletet, de a „nürnbergi látásmód” hosszú ideig uralta holokauszt-kutatását.

²² Ez a keleti blokkban kivételesnek számított: Thomas C. Fox: „Holokauszt under Communism” c. tanulmányát idézi Gyáni (2008, 13). A holokauszt historiográfiá­jának kelet-európai sajátosságait elemzi Krausz (2004, 130-139) „Kelet-európai variációk” című fejezete.

Hivatkozott irodalom

Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György) 2005, Budapest

Bajtay Péter (vál. és ford.) 1994: Az Auschwitzi Jegyzőkönyv. Budapest

Braham, Randolph L. 1988: A magyar holokauszt. II. köt. Budapest

Edelsheim Gyulai Ilona 2001: Becsület és kötelesség 1. köt. 1918-1944. Buda­pest

Emberirtás, embermentés: Svéd követjelentések 1944-ből. (1994) Budapest, Katalizátor Irodalmi Kft.

Gerlach, Christian – Aly, Götz 2005: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilko­lása. Budapest

Gyáni Gábor 2008: Helyünk a holokauszt történetírásában. In: Kommentár 2008/3. 13-23.

Haraszti György 2005: Az égő titok – az auschwitzi jegyzőkönv(ek)ről 60 év eltel­tével. In: Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György), Budapest

Kovács-Eichner György 2000: Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut? In: Eszmélet 46. (2000. nyár)

Krausz Tamás 2004: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus. Buda­pest

Munkácsi Ernő 1947: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Budapest

Szenes Sándor 1994: Befejezetlen múlt. (2. bővített kiadás), Budapest