Tanulmányomban a németek által megszállt szovjet területeken létre­hozott gettókkal foglalkozom. Azt kívánom megvizsgálni, hogy az itteni gettók mikor és milyen céllal jöttek létre, hogyan működtek. Emellett választ kívánok adni azokra a téma kapcsán felmerülő kérdésekre, hogy a gettóba kényszerített zsidók milyen körülmények között éltek, milyen nehézségekkel, problémákkal kellett szembenézniük és önerőből milyen oktatási, egészségügyi, kulturális intézményeket hoztak létre.

Ez a speciális téma Magyarországon kevésbé ismert és kevéssé kuta­tott terület. Így alapvetően az angol nyelvű szakirodalmat és forrásokat vizsgáltam meg és használtam fel, ugyanakkor orosz nyelvű szerzők műveire is támaszkodtam.

A második világháború kitörését követően, 1939 őszén a náci Né­metország megszervezte a modernkori Európa első gettóit a megszállt lengyel területeken. Ezen gettók arra szolgáltak, hogy a zsidó lakossá­got elszigeteljék a nem zsidó lakosságtól és a többi zsidó közösségtől, valamint, hogy a zsidó lakosságot nagyobb városokba koncentrálják. A németek a gettókat átmeneti megoldásnak szánták, mely által ideigle­nesen megvalósítható a zsidók ellenőrzése és szegregálása mindaddig, míg a zsidókérdésre valamilyen megoldás nem születik. Az 1941-es év perdöntő ebben a folyamatban. Ekkor támadta meg Németország a Szovjetuniót, és döntés született az Endlösungról, az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről. Ezen döntés fényében értelmezhető, hogy a gettók milyen szervesen illeszkedtek a náci népirtási politikába; ugyanis ezek megléte Lengyelországban rendkívül megkönnyítette a zsidók haláltáborokba való deportálását és megsemmisítését.

A szovjet területeken a gettók más körülmények között jöttek létre. A helyi lakosság egy része – elsősorban a balti és ukrán területeken – felszabadítóként üdvözölte a német csapatokat és nagymértékben együttműködött velük, több százezer ember szegődött a náci német hatóságok szolgálatába. A legtöbb esetben a frissen elfoglalt területeken a lakosság a németekkel együtt – olykor őket meg sem várva – a zsidó lakosság ellen fordult. Letartóztatások, gyilkosságok, tömeges kivég­zések kezdődtek, melyeket a helyi nacionalista, antiszemita polgárok a németekkel együtt kegyetlen brutalitással hajtottak végre. (freeweb…eszmelet Internetes hivatkozásoknál a forrást a szövegben rövidítve jelöljük, feloldásuk a Hivatkozott irodalomnál a tanulmány végén található. – A szerk.) A kegyetlenkedéseket azonban a németek igyekeztek kor­dában tartani. Tisztában voltak vele, hogy a helyi zsidó lakosságot ezen akciók megrémítették és ezt ki is használták. Például Franz Walther Stahlecker SS Oberführernek sikerült rávennie a kaunasi zsidókat, hogy a litvánok által elkövetett pogrom után gettóba vonuljanak. A tábornok kijelentette, hogy a litvánok nem hajlandók együtt élni a zsidókkal, mert minden zsidót kommunistának tartanak. Azonban ha bevonulnak a gettó­ba, akkor ott biztonságban lesznek. „A javukat akarjuk. Ott biztonságban lesznek, és maguk intézhetik az ügyeiket.” A zsidó hitközség vezetőinek többsége azon a véleményen volt, hogy jobb a maguk körében élniük, mint a kegyetlenkedő litvánok között. Megválasztották a Zsidó Tanácsot, amely megszervezte a gettóba költözést. (Hausner 1984, 284-285) A zsidók valóban hittek a gettó védelmi funkciójában, nem tudták, hogy a beköltözés után milyen sors vár rájuk.

A németek „le akarták fejezni” a helyi zsidó közösségeket, így az első áldozataik a helyi zsidó értelmiség tagjai, valamint a fiatal férfiak voltak. A kezdeti vérengzések után történt meg a gettók felállítása, így a zsidó lakosságnak már csak egy része került a szögesdrót mögé. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Einsatzgruppék [kivégzőosztagok] 1941 nyarától nagyon hatékonyan működtek a megszállt szovjet terüle­teken, így a tömeggyilkosságok miatt sok városban, faluban már nem is volt szükség gettók felállítására.

Felmerülhet a kérdés, hogy az Einsatzgruppék mellett miért állították fel a gettókat? A szovjet területeken ez arra szolgált, hogy a zsidóságot a nagyvárosokba koncentrálják, dolgoztassák, míg ki nem végzik őket. Az itteni gettók létrehozása, majd megszűnése nem egyszerre történt, sok tényező befolyásolta. Függött attól, hogy mikor foglalták el a várost a németek, hogy mekkora volt a zsidó lakosság száma, mekkora volt kö­rükben a szakképzett munkaerő. A gettók felszámolásáról maga a német vezetés döntött. Így volt olyan gettó, ami csak pár napig létezett, mások több hónapig vagy évig is működtek. (ushmm… 10005059)

A gettók fontos funkciója volt a munkaerő biztosítása. 1941 végére világossá vált, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik. A németeknek a hátországban munkaerőre, minél több szakemberre volt szüksége, így a zsidók likvidálását átmenetileg elhalasztották, és a katonai szempontból fontos gyárakban, műhelyekben dolgoztatták őket. (freeweb… eszmelet) Megosztotta a német vezérkart az a dilemma, hogy mi a fontosabb: a megsemmisítés vagy a munkaerő? Végül köztes megoldást választottak. Felhasználták a zsidó munkaerőt, azonban ha munkára alkalmatlanok­ká váltak, akkor legyilkolták őket. Így folyamatosan csökkent a gettók lakóinak száma, illetve területe. 1943-ban végleges döntés született a gettók felszámolásáról. A szovjet gettólakók közül sokakat még az adott városban likvidáltak, másokat lengyel haláltáborokba deportáltak.

A megszállás után a német hatóságok jelölték ki a városokban a gettó területét, ahová a városi és a környékbeli zsidóságot koncentrálták. A legtöbb esetben ezek a külvárosokban vagy fejletlen, infrastrukturálisan rosszul felszerelt területen helyezkedtek el. A gettóba költözést a német hatóságok a helyi kollaboránsokkal és az újonnan felállított Zsidó Tanáccsal együtt irányították. Mindennek lebonyolítása nagyfokú szervezést igényelt. Pár nap, vagy olykor pár hét állt rendelkezésre, hogy az embe­rek korábbi otthonaikat elhagyva bevonuljanak a gettóba. A költöztetés és az új körülmények megszokása nagyfokú alkalmazkodási képességet igényelt a zsidó lakosságtól. Ugyanakkor korábbi életük számos elemét tudták megszervezni a gettó falain belül is.

Az itteni gettók két részből álltak. Megszerveztek egy A és egy B, azaz egy nagyobb és egy kisebb gettót, melyeket egy utca vagy folyó választott el egymástól. Mindkettőt fallal vagy szögesdróttal vették körül. A kis gettóba tömörítették a munkaképes zsidókat. A nagyobb gettóba a kényszermunkára alkalmatlanok kerültek. Ez utóbbi gettórészek rövid életűek voltak, nem sokkal a felállítás után likvidálták a lakóit. A tömeg­gyilkosságok az adott városban vagy annak közelében egy-egy hírhedt helyen, tehát a helyi polgári lakosság szeme előtt és gyakran aktív rész­vételével zajlottak le. Kaunasban ilyen volt a Kilencedik Erőd, Vilniusban Ponary, Riga esetében pedig a Rumbula erdő.

A gettókban a németek nem rombolták szét a zsidók családi egységét, nem választották szét a családtagokat. (yivoencyclopedia…) A szak­képzett munkaerőnek minősített – a németeknek dolgozó – zsidóktól a legtöbb esetben nem szakították el a családjukat, azonban a tömeges kivégzések, majd a folyamatos atrocitások, razziák erősen csonkították a családi egységet, és kihatással voltak a gettó lakóinak összetételére is. A következő tendenciák a legtöbb esetben érvényesek. A gettóban élők 55-60%-a, tehát a többsége nő volt. (yivoencyclopedia…) A kaunasi gettóban 1942 tavaszán a férfiak a lakók 43%-át, míg a nők 57%-át al­kották. Ez az arány 1943 tavaszára megváltozott, ekkor a közel 16 ezer főnek 60%-a volt nő és 40 %-a férfi. A shavli gettóban is hasonló adatok figyelhetők meg. 1943-ban az itt élő 4775 emberből 57,6 százalék volt nő. (jwa.org…) A pinski gettóban száz emberből 86 fő volt nő vagy gyerek, s csupán 14 fő volt 15-90 év közötti férfi. (jewishgen… yalkutmoreshet) Az adatok komoly aránytalanságot mutatnak. E jelenséget több tényező is magyarázhatja. Először is, a férfiak, azon belül is az értelmiségi vagy fiatal férfiak voltak az első áldozatai a tömeggyilkosságoknak. A németek így kívánták megakadályozni az ellenállás megszervezését. Ezen gyil­kosságok méreteit jól példázza a fent említett Pinsk városának esete, ahol a gettó felállítása előtt – 1941. augusztus 5-e és 7-e között – 11.000 férfit öltek meg. (jewishgen… yalkutmoreshet) Másodszor, a férfiak mun­kaerejére nagy szükség volt, így, ha nem végezték ki őket rögtön, akkor hamar kényszermunkatáborokba kerülhettek. Harmadrészt, elsősorban fiatal férfiak szöktek ki a gettókból és csatlakoztak a partizánokhoz. Mindezen okok hozzájárultak ahhoz, hogy a gettókban a férfiak végig kisebbségben voltak. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy ha­lálozási arányuk is magasabb volt, mint a nőké. (yivoencyclopedia…) Ez azzal magyarázható, hogy a nők jobban tudtak alkalmazkodni gettóbeli körülményeikhez. Nagyobb volt bennük az életösztön és gyorsabban rájöttek az életben maradási technikákra. Sokkal jobban figyeltek a fizikai megjelenésükre, a tisztaságukra, a higiéniára, melyek növelték túlélési esélyeiket. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a férfiak többsége nagyon nehéz körülmények között kemény fizikai munkát végzett, míg a nők közül kevesebbet foglalkoztattak és kevésbé megterhelő munkában. (jwa.org.)

Nemcsak a nem szerinti megoszlást tekintve találunk aránytalanságot, hanem a kor szerinti megoszlás tekintetében is. (A következő adatok addig érvényesek, amíg fel nem számolták a nagy [A] gettókat, ahol a munkára alkalmatlanok éltek.) A kor szerinti megoszlást nézve azt látjuk, hogy a gettókban nagyon sok volt a gyerek és az idős ember. Ők veszélytelenebbek voltak a németek szempontjából. De amikor a gettók felszámolása elkezdődött, ők váltak a németek fő célpontjaivá, őket végezték ki először. A kor szerinti eloszlásra jó példa a pinski gettó: a 15 év feletti férfiak a lakók 14%-át, a 15 év feletti nők az 50%-át, a gyerekek pedig a 36%-át tették ki. (jewishgen… yalkutmoreshet)

A német megszállás alatt a városi zsidó közösségek életében kulcs­fontosságú szerepet kaptak a Zsidó Tanácsok. Miért volt szükség erre a szervre? Egyrészt, a zsidók nem léphettek egyénileg érintkezésbe a német hatóságokkal, így ha bármire szükségük volt (élelmiszerjegyre, munkahelyre, kórházi ágyra), azt csak a Tanács közvetítésével kaphatták meg, a Tanács intézkedett ügyeikben. Másrészt, a németeknek is szük­ségük volt egy zsidó szervre, mely közvetítette a német parancsokat, rendeleteket a gettó lakói felé és garantálta azok végrehajtását. Ez a viszony teszi a Zsidó Tanácsok megítélését negatívvá, ellentmondásos­sá, ugyanis ők tárgyaltak a németekkel és hajttatták végre parancsaikat. (Hausner 1984, 285) Tevékenységük kétszintű volt. A gettó belső életét szabályozták, a zsidó közösség feletti közvetlen hatalmat gyakorolták, valamint az egész közösséget képviselték a megszálló hatalom felé.

A németek által felállított testület a legtöbb esetben a Zsidó Tanács nevet kapta, azonban Kaunasban és Rigában az Altestenrat [Vének Tanácsa] elnevezést használták. A tízezer főnél kisebb településeken tizenkettő, míg a tízezer főnél nagyobb városokban huszonnégy tag­ból állt a tanács. (holocaustresearchproject. judenrat) Tagjai ismert, köztiszteletben álló férfiak voltak, akikben megbízott a közösség, és akiket a németek is elfogadtak. Sokszor a tagok becsületbeli ügynek tekintették, hogy elfogadják a felkínált pozíciót. (Hausner 1984, 286) Voltak azonban olyanok is, akiket rá kellett beszélni, például a népszerű orvost, dr. Elhanan Elkest, a kaunasi Vének Tanácsa vezetőjét. (Arad 1999, 385-386)

A Zsidó Tanácsokat a legtöbb esetben már a megszállás első hetében felállították, hogy gyorsan megszervezhessék a gettóba költöztetést. (holocaustresearchproject. riga) Komoly problémát jelentett, hogy a németek sokkal több embert költöztettek be, mint amennyi korábban az adott területen élt, így túlzsúfoltság alakult ki. Megközelítőleg 0,5-1 négyzetméter jutott egy-egy lakónak, így gyakran több család is oszto­zott egy szobán, ami nagyfokú alkalmazkodás igényelt. A jaworowi gettó egyik túlélője így emlékezik vissza: „Mint a méhek a kaptárban, rettenetes zsúfoltságban, piszokban, víz, ruházat, ágynemű, étel nélkül, kimond­hatatlan félelemben és pánikban a zsidók elkezdték az új életüket.” (deathcamps. jaworow) Ezen körülmények jelentős improvizációra, ta­lálékonyságra késztették a gettóban élőket. Lvovban a lakók az alváshoz beosztást készítettek. Két-három csoportba szervezték magukat és így, felváltva aludtak a helyszűke miatt. (yivoencyclopedia.) Azonban nem minden lakót érintett a túlzsúfoltság és a nélkülözés. A jaworowi gettóban a Zsidó Tanács tagjai és a zsidó rendőrök nagyon jó körülmények között éltek. „Miközben az emberek mocsokban éltek, addig a zsidó tanács kényelemben, sőt luxusban élt. Pizsamában, tisztaságban, gyönyörű ágyneműben. Kártyáztak, mint a régi szép időkben.” (deathcamps… jaworow)

A gettók jellemzője volt az elhanyagolt infrastruktúra. A kaunasi get­tóban lévő házak nagy többsége faház volt, és nem volt bevezetve a víz. Ezáltal az alapvető higiénia biztosítása – fürdés – is nehézségekbe ütközött, nem beszélve az ivóvíz ellátásról. Sok gettóban kevés volt a vízellátást biztosító utcai kút, ha figyelembe vesszük a gettó lakóinak számát. (yivoencyclopedia…) A pinski gettóban kezdetben 17-20 000 ember osztozott 70-75 kúton, tehát megközelítőleg 250 emberre jutott egy. Ezen kutak töredéke – szám szerint tizenkettő – volt kézipumpás, a többi földbe ásott kút volt. (jewishgen. yalkutmoreshet) A rigai gettóban is hasonló körülmények uralkodtak. Csak egyes épületekben volt belső vízvezeték, tehát a legtöbb embernek kinti kutakból kellett vizet horda­nia. Egészségügyi szempontból a legtöbb gettóban komoly problémát jelentett a felgyülemlett szemét is. A rigai gettóban szerették volna, ha a városi önkormányzat segítséget nyújt, és átveszi tőlük a szemetet. Ezt azonban visszautasították, így a lakóknak hatalmas gödröket kellett ásniuk, amelyek viszont rendkívül fertőzésveszélyesek voltak.

A nehézségek ellenére a Zsidó Tanácsok nagyon komoly erőfeszí­téseket tettek, hogy a gettóba kerültek életét megszervezzék, és élhetővé tegyék. (Hausner 1984, 285) Ők szervezték meg az élelmiszerek kiosztását, a segélyezést, de az ő kezdeményezésükre indult meg az ingyenkonyhák, a kórházak, az árvaházak, a kulturális intézmények felállítása is. A gettókban borzalmas körülmények voltak, alig volt élel­miszer, fűtőanyag, gyógyszer. Az éhezés volt az egyik leggyakoribb és legkomolyabb probléma, amit orvosolniuk kellett. A német hatóságok ugyanis nem gondoskodtak megfelelő ellátásról, olyan kicsi fejadagot biz­tosítottak a zsidóknak, mellyel gyakorlatilag halálra ítélték őket. Brodyban naponta 80 gramm kenyeret kaptak (holocaustresearchproject… brody), a baranovichi gettóban 120 grammot (jewishgen. Baranovichi1). Ha a zsidók életben akartak maradni, csempészniük kellett, megszegve ezzel a német törvényeket. A rendelkezések szerint ugyanis zsidónak szigorúan tilos volt kapcsolatba lépnie egy nem zsidóval, azonban nem volt más lehetőségük, csak a helyiekre számíthattak. Alapvetően azok az emberek tudtak élelmet, gyógyszert csempészni, akik a gettón kívüli munkabrigádokban dolgoztak. Például a shavli gettóban élő zsi­dó orvosok gyógyszereket valamint alapvető élelmiszereket vittek be. Kaunasban és Grodnóban zsidó munkások ezrei csempésztek élelmet. (yivoencyclopedia.) Ezt az illegális tevékenységet a Tanács is támo­gatta, mivel belátta, hogy a gettó lakói rá vannak szorulva a behozott élelmiszerre. Bialystokban a Tanács úgy próbált a rossz körülményeken javítani, hogy a gettón belül zöldséges- és gyümölcsöskerteket hoztak létre. (holocaustresearchproject. bialystock) Ez nem tekinthető egyedi kezdeményezésnek, Kaunasban is hoztak létre ilyen zöldségeskerteket. (ushmm.   children)

A Tanácsok több esetben kapcsolatban álltak a földalatti mozgalommal és a fegyveres ellenállással, sőt, segítették is azt. Minszkben a Zsidó Tanács bizonyos részlegeinek vezetői a földalatti mozgalom tagjainak ruhákat, cipőket, hamis papírokat, iratokat szereztek és rejtekhelyek keresésében, biztosításában is segítettek. Minszkben és Kaunasban a segítségnyújtás egy sajátos formáját találta ki a Tanács, melyet ké­sőbbiekben a művészek esetében is alkalmaztak. Az ellenállás tagjait a gettórendőrség soraiban bujtatták. (holocaustresearchproject. minsk) Itt volt a legkevésbé feltűnő a jelenlétük, mivel a rendőrség soraiban is – akárcsak az ellenállók között – elsősorban fiatal férfiakat találunk. Másrészt, a gettórendőrség tagjait nem deportálták, csak a gettó végső felszámolásakor, tehát addig biztonságban lehettek. Így időt nyertek az ellenállás megszervezésére.

A gettórendőrség a Tanács karhatalmi szerveként funkcionált, és kü­lönleges státusza volt. Hatalmát befolyásolta az, hogy milyenek voltak a helyi körülmények, és mekkora volt a közösség. Egy kis gettóban csak maroknyi emberre volt szükség, míg egy többezres gettóban több száz rendőr volt szolgálatban. Minél nagyobb volt a gettórendőrség, annál nagyobb tekintélye volt, és annál inkább függetleníthette magát a kö­zösségtől és a Tanácstól. Tagjai elsősorban fiatal, életerős, harcedzett férfiak voltak. (yivoencyclopedia…) Baranovichiban például a rendőrség tagjainak többsége a Maccabi sportegyesületben sportolt. (jewishgen. Baranovichi1) Sokan a jobb ellátás, a jobb életkörülmények és a presz­tízs miatt csatlakoztak a gettórendőrséghez. Elsődleges feladatuk az volt, hogy a gondoskodjanak a közrendről, és végrehajtassák a német parancsokat. Emellett ők kísérték el a gettón kívüli munkahelyekre a munkásokat, a be- és kijáratnál ők számolták meg, illetve vizsgálták át azokat. Azonban többször előfordult, hogy segítették az ellenállókat, az ellenállás megszervezését, vagy – mint láthattuk – menedékül szolgáltak. Több esetben azonban – a németek parancsára – a Tanáccsal együtt ők válogatták ki és szedték össze a deportálásokhoz vagy a kivégzésekhez a gettólakókat. (yivoencyclopedia.) Ezen cselekedetek mind a Tanács, mind a rendőrség megítélését az utókor számára rendkívül negatívvá tették.

A Zsidó Tanács vagy a gettórendőrség tagjának lenni, egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. A tagokat sok esetben meggyilkolták, ha a né­metek követeléseit nem hajtották végre, vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. Lvovban Dr. Joseph Parnast azért lőtték agyon a németek, mert vonakodott a deportálandók névsorát összeállítani. „Szállíthatok maguknak bútort, szőnyeget, kávét, pálinkát, de zsidókat nem.” Utódja, Dr. Landsberg és több tanácstag is hasonló sorsra jutott. A kolomijai gettóban Markus Horowitz nővérével együtt öngyilkos lett, amikor azt követelték tőle, hogy a deportálásokban működjön közre. A fehérorosz Bereza Kartuska gettójának tanácstagjai öngyilkosok lettek, mivel úgy döntöttek, hogy nem teljesítik azon rendelkezést, hogy gyűjtsék össze a zsidókat „keletre szállítás és ottani munkavégzés céljából”. Pruzanában, mikor kiderült a Zsidó Tanács és a földalatti mozgalom együttműködése, két tanácstagot a helyszínen agyonlőttek, a többieket pedig másnap deportálták egy 2.500 fős transzporttal. (Hausner 1984, 287-288)

Ahogy utaltunk rá, a szovjet területeken a gettókat a tömeggyilkosságok árnyékában állították fel, és folyamatosan csökkentették a lakók számát. Azonban kiderült, hogy a megszállt területek nemcsak a helyi lakosság foglalkoztatására és likvidálására alkalmasak, hanem a birodalmi, azaz osztrák, német, cseh zsidók egy részét is ide lehet szállítani megsemmi­sítés céljából. A döntésről és a deportálások megkezdéséről a parancsot 1941. november 7-én kapta meg a Rigában székelő Keleti Területek Birodalmi Komisszariátusa. Ebben az állt, hogy összesen 50 000 zsidót fognak a kaunasi, a rigai és a minszki gettóba szállítani (freeweb. eszmelet), akiknek helyet kellett csinálni. Ekkor számolták fel a néme­tek és kollaboránsaik a nagy (A) gettókat, ahol addig a helyi, munkára alkalmatlan zsidók éltek. Az ő helyükre érkeztek meg a birodalmi zsidók. A minszki gettóba 1941 szeptemberétől 1942 októberéig 35 000 zsidót deportáltak. A rigai gettóba 1941 decemberétől 1942 tavaszáig 25 000 birodalmi zsidó érkezett. (freeweb… eszmelet) Általában harmadosztályú vasúti kocsikon, viszonylag kulturált körülmények között szállították őket Kölnből, Düsseldorfból, Berlinből, Brémából, Karlsruhéból, Prágából, Bécsből és a Rajna-vidékről. A birodalmi zsidókat megérkezésük után – a helyi zsidó lakosságtól elkülönítve – külön gettóba szállították. A minszki gettóban a helyiek az újonnan érkezetteket hamburgi zsidóknak nevezték el, ugyanis az első csoport onnan érkezett, és a gettójukat is hamburgi gettó néven ismerték. (holocaustresearchproject. minsk) Másutt német gettónak nevezték lakhelyüket, ahol teljes különállást élveztek és saját intézményrendszert, Zsidó Tanácsot, iskolákat hoztak létre. Nemcsak a helyi zsidóságtól választották el őket, hanem város és nemzetiség szerint is. Saját tanácsaik igyekeztek megszervezni közös­ségüket, és együttműködtek a gettó többi részével. (holocaustmusic. riga) Mindezek ellenére nagyon nehéz helyzetben voltak. A német zsidók között magasabb volt a halálozási arány, mivel kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettó körülményeihez. Helyzetüket nehezítette, hogy nem volt nyelvismeretük. Nem tudták kiejteni a litván utcaneveket, így a németek a legtöbb utcát átnevezték azon városok után, ahonnan jöttek. Nem rendelkeztek kapcsolatokkal, így nehezen tudtak csereberélni a helyiekkel. (freeweb. eszmelet) A helyi zsidóság is furcsa szemmel nézte őket: „a gettóba fura embereket terelnek. Halbőrből készült, rózsa­szín, kék vagy égszínkék gallért hordanak, a gallérjuk pedig csuklyában végződik. A mellük jobb oldalán egy hatágú csillag és a felirat: Jude. Egymás között németül beszélnek.” (Krausz 2005, 216) A gettóbeli élet nehézségei ellenére jobban és szabadabban éltek, mint a helyi zsidó lakosság, ugyanakkor komoly megpróbáltatásoknak voltak kitéve, és a németek végső soron nekik is ugyanazt a sorsot szánták. A munkára alkalmasakat dolgoztatták, a munkára alkalmatlanokat pedig hamarosan kivégezték. (holocaustresearchproject… minsk) Joggal kérdezhetjük, hogy akkor miért szeparálták el őket? Feltehetően azért, hogy ne tud­janak információkat szerezni a helyiektől. Az is szerepet játszott elkü­lönítésükben, hogy másként kezelték őket a németek. Azonban csak a németek, a helyi őrszemélyzet nem. Mi volt ennek az oka? Ezt Wilhelm Kube egyik jelentése magyarázza, melyben így írt a birodalmi zsidókról: „Ezek az emberek a mi kultúrkörünkből jöttek, nem azonosak az itteni állati csordával […] Ezek a zsidók különböznek az orosz zsidóktól” (idézi Arad 1999: 408-409). Feltehetően e megfontolás állt amögött, hogy a német hatóságok a birodalmi zsidóknak engedélyezték a gettó területén az oktatás és a szabad vallásgyakorlás megszervezését. Így kívánták a gyanújukat eloszlatni.

A tömeges kivégzések első hulláma, valamint a nagy (A) gettók 1941 őszi likvidálása után a Zsidó Tanácsok is rájöttek, hogy a munkaerő az egyetlen ok, amiért a gettókat nem számolják fel. Ennek köszönhetően terjedt el a „munka általi túlélés” elképzelése, mely abban gyökere­zett, hogy a németeknek szükségük van a képzett zsidó munkaerőre. A Tanács úgy vélte, hogy ha a gettó biztosítani tudja a munkaerőt, akkor késleltethető a gettó felszámolása. Abban reménykedtek, hogy a munka által időt nyerhetnek, míg a németeket legyőzik a szövetsé­gesek. (Arad 1999, 371-372) A Tanácsok igyekeztek meggyőzni ezen elképzelés helyességéről a gettóban dolgozókat. „Egyetlen célunk van, mégpedig az, hogy megérjük a háború végét. E cél érdekében be kell bizonyítanunk a hasznosságunkat […] A gettóipar bebizonyította hasznos voltát” – mondta Efraim Barasz, Bialystok Zsidó Tanácsának elnöke (idézi Hausner 1984: 290-291). A dilemma ez volt: dolgozni kellett túlélésük érdekében, ugyanakkor a munkájukkal hozzájárultak a német háborús erőfeszítésekhez, mely által saját felszabadításukat lassították. Azzal is tisztában voltak, hogy a kényszermunka csak egy időleges haladék. (ushmm… label8) Ahogy Kaunasban Leib Garfunkel fogalmazott: „Tudjuk, hogy pusztulásra ítéltek bennünket, de haladé­kot kaptunk a hóhéroktól […] Ezért szeretnénk időt nyerni, és minden lehetséges eszközt igénybe venni az emberek megmentésére.” (Idézi Hausner 1984: 290.)

A német hatóságok szempontjából a gettók valóban csak a munkaerő koncentrálására és foglalkoztatására szolgáltak. Mind a gettó területén, mind azon kívül voltak munkahelyek, utóbbiak voltak döntő többségben. A falakon belül főleg a Tanács különböző részlegei, műhelyei foglalkoztatták az embereket, míg a falakon kívül a németek és a helyiek alkalmaztak zsidó munkaerőt. A németek minden tizenhat évnél idősebb férfit és nőt munkára köteleztek, így a nagyobb városokban naponta több ezer ember dolgozott a munkabrigádokban napi tizenkét órában. (ushmm. label8) A németeknek olyan szakismerettel rendelkező zsidókra volt szükségük, akiket a hadiiparban foglalkoztathattak. Festőkre, hegesztőkre, ácsokra, tetőfedőkre, elektronikai szakemberekre, vízvezeték-szerelőkre. A nők nehezebb helyzetben voltak – a legtöbb hasznosítható foglalkozást fér­fiak űzték -, ezért ők a leggyakrabban varrónőként dolgoztak.

Több gettó mellett volt egy-egy nagyobb építési projekt (gyár, reptér, vasút), amely igényelte a zsidó munkaerőt és sok embert foglalkozta­tott. Kaunas esetében ez az Aleksotas külvárosban lévő katonai reptér építése volt, mely a gettóban élő munkások több mint felét alkalmazta. A reptér felépítését követően betont szállítottak, illetve a repülőgépeket pakolták fel és pakolták le. (ushmm. label8) Baranovichiban is a légi­erőnél dolgoztatták a gettólakók többségét, összesen 350 embert; másik 250 ember a vasúti depóban dolgozott. (jewishgen… Baranovichi1) Kemény fizikai munkát végeztek, amit sokan nem bírtak. Kaunasban ezt a problémát úgy oldotta meg a Tanács, hogy kíméletesebb munkát biztosított számukra a gettó műhelyeiben. Ez komoly segítséget jelentett, mivel a likvidálási és deportálási akciók során már nem minősítették őket alkalmatlannak, és a gettóban maradhattak. (ushmm.   label8)

A szakképzett munkaerőt más módon is felhasználták a németek. A szabóknak, cipészeknek, kárpitosoknak külön műhelyeket állítottak fel, ahol szaktudásukat hasznosíthatták. Kaunasban készítettek ruhákat, bőrárukat, fémtermékeket, sőt játékokat is, melyeket német gyerekek­nek küldtek el karácsonyi ajándékként. E műhelyeket nagyon kedvelte a német vezetés, mivel gyakran gyárttattak ott maguknak használati cikkeket. (ushmm. label8) Ilyen speciális műhelyek Baranovichiban is működtek, ahol hatvan-hetven mesterember dolgozott. Ezek különösen biztonságos munkahelyeknek számítottak, így sok zsidó igyekezett ide bekerülni. (jewishgen.   Baranovichi1)

A pinski gettó esetében még pontosabb adatokkal rendelkezünk, melyek megmutatják, hogy kik vették igénybe a zsidó munkaerőt. 1942 tavaszán a 17 344 gettólakóból 5112 rendelkezett munkahellyel. Ennek az 5.112 munkásnak 38%-a férfi, 62%-a nő volt. Az arányokat vizsgálva azt látjuk, hogy míg a legtöbb gettólakó férfi foglalkoztatva volt, addig a nőknek csak egy része. A 15 éven felüli férfiak 78%-ának, a 15 évnél idősebb nők 36%-ának volt munkahelye. A munkások negyvennégy különböző munkahelyen dolgoztak. A németek elsősorban kisegítő munkákra alkalmazták őket. A hadsereg mellett a hajógyárban, a ha­jójavító műhelyben, a reptéren, a főhadiszállásokon és a rendőrségnél 999 ember, a gyárakban, a fűrésztelepen 859, míg a különböző más műhelyekben 795 ember dolgozott. A városi lakosság alkalmazásában 1.284-en álltak, közülük 420-an mezőgazdasági munkákat végeztek, 364 nő pedig keresztény háztartásokban dolgozott. A Zsidó Tanácsban és részlegeinél 1.175-en dolgoztak. Ebből 330 embert olyan részleg alkalmazott, hogy részt vettek az étel – kenyér, zöldség – kiosztásában. (jewishgen… yalkutmoreshet) Így a munkahelyek révén sokaknak, min­den negyedik dolgozónak lehetősége nyílt arra, hogy ételt csempésszen családjának. (pinskjews.)

Kisebb városok esetében egy érdekes tendencia figyelhető meg. Miután a zsidó lakosságot – köztük sok szakmunkást – a környékbeli gettókba koncentrálták, az adott városban szakemberhiány lépett fel, ugyanis az árja munkaerő nem tudta őket helyettesíteni. Így például a kolomyjai gettóban engedélyezték a németek, hogy többen visszatérje­nek családjaikkal egykori lakóhelyükre, például Kosowba és Obertynba. (Később azonban elrendelték, hogy a családtagok térjenek vissza a gettóba, tehát csak a szakképzett munkaerő maradhatott ideiglenesen a gettón kívül.) (deathcamps.   kolomyja⁾

A gettókban a túlzsúfoltság, az alultápláltság, a kemény fizikai munka, a rossz higiéniai viszonyok mind hozzájárult a betegségek terjedéséhez, a lakók egészségügyi állapotának romlásához és a magas halálozási arányhoz. A Zsidó Tanácsok kórházakat állítottak fel, melyek a legtöbb esetben rosszul voltak felszerelve. Folyamatos gyógyszerhiánnyal küz­döttek, nem volt elegendő ágy a betegek számára, nem állt rendelkezésre megfelelő számú személyzet sem. Az orvosok legfontosabb feladata a hi­giénia biztosítása, a betegek ápolása volt, valamint a járványok kitörését, terjedését kellett megakadályozniuk. Sok helyen sikeresen működtek, de több gettóban az intézkedések ellenére járványok törtek ki.

A következőkben a németek által „mintagettónak” tekintett Baranovichi egészségügyi rendszerét mutatom be. A gettó fennállása alatt meg­közelítőleg hatvan gyógyszerész és orvos dolgozott. (jewishgen. Baranovichi1) A nagy számot indokolja, hogy a szakképzett személy deportálása vagy halála esetén új emberre volt szükség. Egészségügyi

képzéseket tartottak a gettóban (ilyen Kaunasban is volt), hogy új szak­emberek munkába állításával pótolják a hiányt. A gettóban ingyenes orvosi ellátást biztosítottak, a betegek számára egy kórházat és egy ambuláns rendelőt hoztak létre. Emellett volt egy elkülönített kórház a fertőző betegek számára. Tartottak ugyanis járványok, különösen a tífusz kitörésétől. Ebből a szempontból fontos szerepet játszott a közegész­ségügyi részleg. Az egészségügyi személyzet ellátogatott a gettóban élőkhöz, hogy tanítsa és hasznos tanácsokkal lássa el őket. A koszos, piszkos helyek kimeszelésére, a szemétszállítás fontosságára igyekeztek felhívni a figyelmüket. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a vízhiány és a kutak csekély száma miatt sokan nem tudnak fürödni, mosni, ami szintén járványok kialakulásához vezethet. Így a Zsidó Tanács egészségügyi részlege létrehozott egy helyet, ahol a ruhákat tetvetlenítették, sőt, egy nyilvános fürdőházat is kialakítottak, melynek használatát kötelezővé tették. Az emberek féltek egy járvány kitörésétől, ezért igyekeztek be­tartani az előírásokat. Ennek köszönhetően egyetlen járvány sem tört ki a gettó többéves fennállása alatt. A rigai gettóban is hasonló intéz­kedéseket foganatosítottak. Egy ambuláns klinika biztosította az orvosi ellátást, mely itt is ingyenes volt. Azonban a betegek ellátásához komoly erőfeszítésekre volt szükség, főleg addig, amíg a nagy és kis gettó is működött. A nagy gettó likvidálásával azonban e kérdés sajnálatos módon megoldódott. A gettókban gyógyszertár is működött, melyek folyamatos gyógyszerhiánnyal küzdöttek. Baranovichiban az egészségügyi részleg munkatársainak voltak összeköttetései a város árja negyedében élő gyógyszerészekkel, nekik köszönhetően tudtak gyógyszereket bevinni a gettóba. (jewishgen.   Baranovichi1)

A gettóban uralkodó állapotok az ott élők szervezetét nagyon erősen igénybe vették. Mint említettem, a nők jobban alkalmazkodtak a körül­ményekhez, és rendszeresen használták azokat a szolgáltatásokat, amelyeket az egészségügyi részleg nyújtott a gettóban élőknek. Az egyik leglényegesebb változás a nők esetében a menstruáció megszűnése volt, mely a legtöbbjüket érintette a gettóban. Dr. Aharon Peretz, a kaunasi gettóban dolgozó nőgyógyász ezt azzal magyarázta, hogy a komoly ér­zelmi változásokra, a stresszhelyzetre, a kemény fizikai munkára reagált így a nők szervezete. Ezzel összefüggésben a születésszabályozás szin­tén a nőket érintette. A szovjet területen működő gettókban 1942 elején a német hatóságok rendelettel tiltották meg gyermekek születését, így kívánták a zsidók szaporodását meggátolni. Ezen döntés szellemében például Rigában még a szexuális kapcsolatot is tiltották, ezért helyezték el külön gettóba a férfiakat és nőket. A német hatóságok nagyon komo­lyan vették a tilalmat, és halálbüntetéssel sújtották azt a nőt és családját, aki nem vetette el gyermekét. E törvény nagyban befolyásolta a gettóban dolgozó nőgyógyászok munkáját is, a kórházak nőgyógyászati osztályain ugyanis elsősorban abortuszokat végeztek. Az 1942-es évben a vilniusi kórház női betegeinek 60%-a azért feküdt kórházban, mert terhesség­megszakítást végeztek rajta. Miért volt olyan sok abortusz? Egyrészt, a rendelet megszületésekor sokan már terhesek voltak. Másrészt, a legtöbb nő nem menstruált, így sem a rendelet előtt, sem azt követően gyakran nem vették észre, ha teherbe estek. Harmadrészt, a gettóban nem volt megfelelő védekezési módszer. A nagyszámú terhesség miatt a vilniusi gettó egészségügyi hivatala igyekezett különböző fogamzásgátló módszerek megismertetésével segíteni. Előadásokat tartottak, tanácsadó központot szerveztek nőknek. A kaunasi gettóban is felvilágosítást tartott az orvosi személyzet, és figyelmeztette a nőket, hogy mi vár rájuk, ha teherbe esnek vagy nem vetetik el a gyereket. Sokan ennek ellenére sem engedelmeskedtek, és titokban szülték meg gyerekeiket bábák segítségével. Az orvosokban volt annyi szolidaritás, hogy segítsenek a nőknek, és titokban tartották ezeket a szüléseket, ha az anya vállalta a kockázatot. Ugyanakkor az is többször előfordult Vilniusban, hogy a nőket erőszakkal vitték abortuszra a gettórendőrség tagjai. A gettókórházak nagyon rosszul voltak felszerelve, hiányzott a megfelelő ellátás, ami az abortusznál hatványozott problémát okozhatott. Dr. Aharon Pick, a Shavliban dolgozó gettóorvos arról számolt be, hogy több nő panasszal fordult a gettóbírósághoz, mivel a rossz körülmények között elvégzett abortusz miatt komoly szövődmények léptek fel. Az orvosok igyekeztek a körülményekhez képest mindent megtenni, sokszor ők is kockáztatták életüket egy-egy csecsemő megszületése miatt, és idővel a büntetés­től való félelem erősebb lett, mint a segítőkészség. Így Kaunasban és Shavliban a gettóorvosok sokszor megölték a csecsemőket, ugyanis féltek a kollektív büntetéstől. (jwa.org…) Rigában is megtörtént, hogy méreginjekcióval ölték meg a csecsemőket.

Az abortusz kérdése kapcsán felmerült a németekben a sterilizáció kér­dése is, mellyel a zsidó népességszaporodást véglegesen meg lehetett volna szüntetni. A sterilizációt azonban csak abban az esetben hajtották végre, ha egy nőnek a gettóban már két abortusza volt.

A gettóbeli körülmények dacára a zsidó emberek igyekeztek feltalálni magukat, és alkalmazkodni a németek által szabályozott élethez, jóllehet a németek a szellemi élet minden megnyilvánulását tiltották, ugyanis a társadalmi összejöveteleket rendkívül veszélyesnek tartották. Nem mű­ködhetett legálisan semmilyen vallási, kulturális, ifjúsági szerveződés. (ushmm… Moduleld=10005059) Mindezek ellenére a szellemi élet nem szűnt meg a gettókban, sőt a falakon belül a Zsidó Tanácsok segítsé­gével élénk és színes kulturális élet alakult ki. Iskolákat, könyvtárakat, színházakat, koncerteket, szertartásokat szerveztek illegálisan. Ezen kezdeményezések véleményem szerint ellenállásnak is tekinthetők, ugyanis a német hatóságok rendelkezéseit tudatosan megszegve igye­keztek fenntartani a hagyományos zsidó kultúrát, vallást.

A zsidóság számára az oktatás, a tanulás mindig is kiemelkedően fontos volt. Ezen még a gettóba zárás sem változtatott, ugyanis a fala­kon belül is nagy volt az igény az oktatás folytatására. A német tilalom ellenére igyekeztek rendszeres iskolai oktatást biztosítani a gyerekek számára. Az iskolák megszervezését nemcsak a legalitás hiánya nehe­zítette, hanem a gettókban felmerülő különböző gyakorlati akadályok. Problémát jelentett a megfelelő épületek, valamint a tanári munkaerő hiánya. Egyrészt, ha találtak is nagyobb épületet, akkor azt valamilyen fedőintézménnyel kellett leplezni, hogy az őrszemélyzet ne jöjjön rá, hogy ott iskola működik. Másrészt, nagyon sok értelmiségit a razziák során megöltek, és a gettóban élő férfiak legtöbbje egész nap dolgozott. Így arra nem volt lehetőség, hogy a korábbi tanárok folytassák munkájukat, (yivoencyclopedia.) ezért a nők kezébe került az oktatás, a legtöbb tanár közülük került ki. (Tierney 1995, 11: 649-651) Az oktatásért fizetni kellett, de sok szülő még szorult körülményei között is áldozott arra, hogy taníttassa gyerekét. Ez a vagyoni különbségekre is rávilágít, melyek a gettókban is tovább éltek. A gazdagabb, tehetősebb szülők gyerekei szá­mára volt igazán elérhető az oktatás, és minél hosszabb ideje állt fenn a gettó, annál inkább nőtt azoknak a rászoruló gyerekeknek a száma, akik nem tudtak tandíjat fizetni. A tanítás megszervezésében a Zsidó Taná­csok fontos szerepet játszottak. Titokban, nagyfokú improvizációval létre is jöttek az oktatási intézmények. (yivoencyclopedia…) Gyermekétkezte­tés leple alatt működtették az iskolákat. Természetesen ezek nagyságát meghatározta, hogy mekkora volt a gettó és mennyi gyerek jelentkezett oktatásra. Ám igyekeztek a meglévő igényekhez alkalmazkodni. A gettók­ban voltak elemi iskolák, középiskolák, egyházi és világi iskolák, de arra is volt példa, hogy főiskolát szerveztek. (Hausner 1984, 310) Azonban a gettóbeli körülmények nagyban korlátozták lehetőségeiket, elsősorban azt, hogy mit és hogyan tanítsanak. Például papírból nagyon kevés állt rendelkezésre, ebből következően nem sokat írtak, hanem inkább szóban tanítottak. Az idősebb diákok segítették a fiatalabbakat. Nem annyira új dolgok megtanítására helyezték a hangsúlyt, hanem a meglévő ismeretek felelevenítésére, ismétlésére.

A bialystoki gettóban 1942 kezdetén több mint kétezer iskoláskorú gyerek volt. Vilniusban a különböző iskolákba közel 1400 gyerek iratko­zott be, emellett a gettóban két ifjúsági klub működött, ami szintén azt szolgálta, hogy a gyerekek helyzetét valamennyire megkönnyítse. Az itteni oktatási rendszer a gettó utolsó napjáig fennmaradt és kivételesen nagy kiterjedésű volt. (yivoencyclopedia.) Baranovichiban az oktatói, nevelői feladatokat egy tapasztalt tanár, Misilewski úr látta el, aki a gyerekeknek tanulócsoportokat szervezett. De nemcsak ő, hanem a helyi jeshiva [iskola] diákjai, valamint az idős rabbik, különösen az ultra­ortodoxok, órákat szerveztek a Tóráról és a Gemaráról. (jewishgen. Baranovichi1) Tehát mind a világi, mind az egyházi oktatást próbálták megoldani a gettóban.

A helyi és a birodalmi zsidók közötti különbségtételről már volt szó. Ezt jól példázza az oktatás terén a rigai német gettó esete. A birodalmi zsidók számára a németek engedélyezték az oktatás megszervezését, így az öt és tizennégy év közötti gyerekek számára iskolákat hoztak létre. A deportálások következtében sok egykori tanár érkezett, azonban hamar rájöttek, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha dolgoznak. Így a legtöbb férfi munkába állt, ezért az oktatás itt is a nők kezébe került. Az iskolákat közösségek szerint szervezték meg, attól függően honnan érkeztek. Például a bécsi iskola vezetője Maria Korwill volt, aki sok nőt képzett tanárrá a gettóban. A tantervet Alfred Lemberger ellenőrizte, ő korábban egy bécsi gimnáziumban tanított. A külön működő berlini iskolát szintén egy korábbi gimnáziumi tanár felügyelte. Mindebből úgy tűnik, hogy amennyire csak lehetett, igyekeztek szakszerűen tanítani. Az iskola szervezői arra is rájöttek, hogy miként motiválhatók azok a tanárok, akik napközben dolgoztak. Ételt kínáltak fel számukra, hogy így kapcsolják be őket az oktatásba.

A vilniusi Zsidó Tanács az oktatást a gyerekek számára kötelezővé tette. (Hausner 1984, 310) Az itt zajló tanítás figyelemreméltó részle­tét emeli ki egy naplóbejegyzés. Eszerint volt egy történelem-csoport, amelynek tagjai a gettó történetével foglalkoztak. A gettó egyik épületé­nek lakóit tették vizsgálat tárgyává. E célból kérdőívet készítettek és ezt felhasználva kellett a diákoknak meginterjúvolni a lakókat. A kérdések a lengyel, a szovjet és a német uralom időszakára vonatkoztak és arra irányultak, hogy a lakók hogyan viszonyultak ezen időszakokhoz. A lakók különbözőképpen élték meg ezen időszakokat, de a német megszállás kapcsán nagyon hasonló tapasztalataik voltak. A tulajdonuk, hozzá­tartozóik elvesztéséről, a megváltozott életkörülményekről beszéltek. (jewishvirtuallibrary… vilnaed) A felmérés szervezett keretben, tudomá­nyos módszerrel valósult meg.

Nem ez volt az egyedüli megjelenése a tanúbizonyság-adásnak a gettókban. Sokakban megvolt a szándék, hogy valamilyen nyomot hagyjanak maguk után. A gondolataikat, élményeiket meg akarták őrizni az utókor számára. Sokan emlék- és naplóírásba kezdtek. Ahogy Rigában Simon Dubnow, ismert zsidó történész mondta a tanítványainak: „Írjátok le és jegyezzétek fel!” (Idézi Hausner 1984: 310.) Több esetben a Zsidó Tanácsok is támogatták és felkarolták ezen kezdeményezéseket. Kaunasban Elhanan Elkes, a Tanács elnö­ke, a gettó felállításának pillanatától kezdve biztatta a zsidókat, hogy kezdjék megírni saját történetüket, jegyezzék fel az eseményeket. Ennek hatására a lakók fényképeket, rajzokat, albumokat készítettek, naplókat írtak, a hivatalos ülésekről jegyzőkönyveket készítettek. A kaunasi gettóban Elkes mellett két személy karolta fel ezt az ügyet. Egyikük, Avraham Tory, aki a Tanács titkára volt, naplót vezetett a náci rémtettekről és a gettón belüli eseményekről. Másokkal együttműködve gyűjtötte a különböző jelentéseket és a német rendelkezéseket. Chaim Nachman Shapiro szintén fontosnak tartotta a kaunasi gettó életének megörökítését. Ennek köszönhetően a gettó hároméves fennállása alatt nagyon sok dokumentumot gyűjtött össze az ott élő művészek, történészek, közgazdászok, statisztikusok segítségével. Meg akarták írni a kaunasi zsidó közösség történetét. (ushmm. secret) A bialystoki gettóban az ellenállási mozgalom tagjai egy archívumot hoztak létre. (yivoencyclopedia…) Miért volt ez ennyire fontos a zsidók számára? A német megszállás során a zsidóság szeme láttára pusztították el kultúráját. Megszentségtelenítették szent irataik, könyveik sokaságát, felgyújtották iskoláikat, zsinagógáikat, intézményeiket, feldúlták teme­tőiket. Meggyalázták mindazt, ami zsidó volt. Sokan a trauma hatására az ellenállás ezen formáját választották: feljegyezni, hogy kik voltak és hogyan éltek, megőrizni kultúrájuk egy darabját.

Az emlékezés mellett a zsidó kultúra megőrzése és fenntartása is fon­tossá vált, így a falakon belül a Zsidó Tanácsok a kulturális és művészeti tevékenységek széles skáláját szervezték meg. Színházi előadások, koncertek, irodalmi estek, kiállítások, sportrendezvények zajlottak a gettók területén.

A gettók életében a nagy (A) gettók felszámolása után egy viszonylag csendes időszak következett, mely alkalmas volt a kulturális tevékenysé­gek megteremtésére. (jewishvirtuallibrary… Orchestra) Sok értelmiségi, művész, író, költő került a gettók falai közé, akik művészetük segítségével fejezték ki érzéseiket, gondolataikat. Irodalmi munkáikban, festményeik­ben, rajzaikban tükröződött az általuk átélt fájdalom, kín. Művészetükből mind ők, mind a gettó lakói erőt tudtak meríteni. (yivoencyclopedia.) Kaunasban élt és alkotott Esther Lurie festőnő, aki több mint kétszáz képet festett a gettóban, melyekből a Tanács kezdeményezésére egy titkos kiállítást is szerveztek. (ushmm. secret) Szintén a Tanács kez­deményezésére 1942 nyarán harmincöt zenészből, öt énekesből meg­alakult a gettó zenekara, melynek karmestere Michael Leo Hofmekler lett. Kéthetente tartottak koncerteket, a gettó fennállása alatt összesen nyolcvanat, melyek megszervezésében Chaim Nachman Shapiro, a gettó oktatási és kulturális részlegének igazgatója játszott döntő szerepet. Az előadások helyszíne az egykori jeshiva épülete volt, ami akkoriban a gettórendőrség székhelyeként funkcionált. Felmerül a kérdés, hogy miért pont itt? A kérdésre válaszolva egy érdekes elgondolásra szeretném fel­hívni a figyelmet. Az értelmiségiek és ennek köszönhetően a művészek, zenészek kiemelt célpontjai voltak a német razziáknak a gettó felállítása után is. A Vének Tanácsa ezért úgy döntött, hogy úgy tudja legjobban megvédeni, megmenteni ezeket a zenészeket, hogy gettórendőröknek nevezi ki őket és felveszi a karhatalom soraiba. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Ez jó ötletnek tűnt, mivel a Tanács tisztában volt vele, hogy a gettórendőrség tagjait – mint említettem – csak az utolsók között fogják deportálni. (A sors különös szeszélye, hogy 1944. március 27-én a néme­tek szerveztek egy akciót a rendőrök ellen, melynek során átszállították őket a hírhedt Kilencedik Erődbe és kivégezték őket.) Mivel a zenészek hivatalosan a rendőrség épületében dolgoztak, így jelenlétük nem keltett a helyi őrökben gyanút. Kaunasban az első koncerten egyperces néma csenddel tisztelegtek a meggyilkolt zsidók előtt és rájuk emlékeztek ezen alkalommal. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Az első vilniusi kon-centhez – 1942. január 18. – hasonlóan a dalok itt is a veszteségről és a gyászról szóltak. Az előadásnak nagy sikere volt, sokan részt vettek rajta és a befolyt pénzösszeget a gettóban élő rászorulóknak adományozták. (holocaustmusic… vilna)

A Zsidó Tanácsok szorgalmazták ezen rendezvényeket, mivel lelkileg sokat segített az embereknek, elviselhetőbbé tette életüket. Ennek ellené­re sokan illetlennek tartották a koncerteket. Két komoly kifogást emeltek ellenük. Egyrészt az ellenzők úgy vélték, hogy a rendezvények kizáró­lag a gettó elitje számára elérhetőek (jewishvirtuallibrary. Orchestra), másrészt például Vilniusban több politikai és vallási szervezet – közöttük a Bund – bojkottálták a koncerteket, mivel tiszteletlenségnek tartották a halottakkal szemben, és röplapokon hirdették, hogy „ne legyen színházi előadás a temetőkben”. (holocaustmusic… vilna) Mindezek ellenére a rendezvények népszerűek voltak, és a legtöbben úgy gondolták, hogy igenis hasznos célt szolgálnak. Rájöttek, hogy a zene kikapcsolja az embereket, és a gyászban, a zsidó kultúra megtartásában fontos sze­repe van. (holocaustmusic… kovno) Ahogy az egyik koncerten Jacob Gens, a vilniusi Zsidó Tanács elnöke is mondta: „Mi meg akartuk adni az embereknek azt a lehetőséget, hogy néhány órára szabadnak érezzék magukat és ezt elértük. Sötét és nehéz napokon megyünk keresztül. A testünk a gettóban van, de a lelkünket nem lehet rabszolgává tenni […] Muszáj erősnek lenni testben és lélekben.” (holocaustmusic… vilna) Az előadások mellett a kaunasi gettóban számos dalt is komponáltak. Bár közülük sok elveszett, de több megmaradt a Tanács gyűjtőmunkájának köszönhetően. A leghíresebb költők és dalszövegírók Kaunasban Avrom Akselrod és Moshe Diskant, műveikben mindketten reflektáltak a get­tóban átéltek eseményekre, és kritikával illették a gettó hierarchiáját, a társadalmi különbségek kiéleződését. (holocaustmusic. kovno) A vilniusi gettóban a partizánmozgalomnak köszönhetően is sok dal született. A leghíresebb partizán dal a vilniusi ellenálló Hirsh Glik nevéhez köthető, melynek címe: „Soha ne mond, hogy a végső úton jársz”. Óriási sikere lett, átlépte a gettó falait és széles körben énekelték Európában, mielőtt még a háború véget ért volna. Emellett népszerűek voltak az Avraham Sutzkever által írt dalok, valamint Shmerke Kaczerginski partizán versei is. (holocaustmusic.  vilna)

Vilniusban működött színház, kamaracsoport, jiddis és héber kórus és egy zeneiskola is. Két kulturális intézménye volt a gettónak, melyekről mindenképpen érdemes szót ejteni. Az egyik a gettószínház, a másik pedig a gettókönyvtár. Az 1942 januárjában megnyílt színház több helyi művészt is foglalkoztatott. Zenés, táncos produkciók, verses darabok, sőt olykor drámák is szerepeltek a repertoárban. Játszottak ismert és a gettóban született darabokat egyaránt. A produkciók nagy része a zsi­dóság létével, gettóbeli helyzetével foglalkozott, érzéseiket, félelmeiket kívánták ily módon feldolgozni. (holocaustmusic… vilna) A színház több szempontból is hasznos volt. Egyrészt a jegyek eladása bevételi forrást jelentett, másrészt a gettóban élőkre nyugtató hatással volt. 1943 január­jáig 111 előadást tartottak, melyekre összesen 34.804 darab jegyet adtak el, tehát az átlagos nézőszám 313 fő volt. Az utolsó darab bemutatására a gettó fennállásának utolsó hetében, 1943 nyarán került sor; a színház az utolsó pillanatig működött.

A másik fontos intézmény a híres Mefitse Haskalah könyvtár volt. (yivoencyclopedia.) Ez az épület lett a gettó kulturális központja. Itt volt a könyvtár, egy olvasószoba, egy könyvesbolt, a gettóarchívum, a statisztikai hivatal, valamint az úgynevezett gettómúzeum. 1941. szep­tember 8-án, két nappal a gettó felállítása után elkezdték a könyvtár újjászervezését, melyben ekkor 36 ezer kötet volt. A könyvtárnak nagy forgalma volt, átlagosan 400 könyvet kölcsönöztek ki naponta. Fontosnak tartották a gettóban a kultúramentést, a kultúraőrzést. A deportálások mi­att elhagyott lakásokból, zsinagógákból az ottmaradt könyvek könyvtárba szállítását a Zsidó Tanács kötelezővé tette. Hogyan nézett ki egy tipikus nap a gettó könyvtárában? A nap a „társasági hölgyekkel” kezdődött, akiknek férjei a gettón kívül dolgoztak, őket a regények érdekelték. A gyerekek délutánonként jöttek, ők főleg a jiddis nyelven írt kalandregé­nyeket szerették. Este pedig a gettón kívül dolgozó munkások jöttek, akik a lengyel nyelvű világirodalmi klasszikusokat keresték. A legnépszerűbb olvasmányok a Háború és béke, Nyugaton a helyzet változatlan. A zsidó történelemről, a középkori üldözésről is szívesen olvastak, és igen nép­szerű volt A Musza Dagh negyven napja című regény, mely az örmény népirtás idején játszódik az Oszmán Birodalomban. 1942. december 13-án a 100 000. könyv kikölcsönzése is megtörtént. Ezen alkalomból az igazgató, Hermann Kruk ünnepséget szervezett a színház épületében. (jewishvirtuallibrary. vilnaed) Beszédében hangsúlyozta, hogy még a gettóban is milyen nagy az emberek irodalomszeretete és tudásszomja. (A holokauszt… 2004, 402)

A németek a zsidó vallást is üldözték. A gettókban a vallásos zsi­dók különböző nehézségekkel, megszorításokkal szembesültek, de igyekeztek megtartani vallási szokásaikat, amennyire ez lehetséges volt. (yivoencyclopedia.) A legtöbb gettóban a németek szigorúan megtiltották a vallási szertartásokat, nyilvános imádságokat, a zsidó ünnepek megtartását. Ezeket titokban kellett megszervezni a házakban, szobákban. Az ima és a vallásgyakorlás, akárcsak a többi kulturális tevékenység, ellenállásnak minősül. Sőt, sok ortodox zsidó számára ez volt a valódi ellenállás. (ushmm… ModuleId=10005416) Ugyanakkor a vallási ünnepek megtartásának igénye a nem ortodox, tehát nem mélyen vallásos zsidókban is megmaradt. (yivoencyclopedia.) A vallás ugyanis erősítette az identitást és komoly lelki támaszt jelentett a gettó falain belül. (ushmm… ModuleId=10005416)

A német hatóságok a helyi zsidókkal ellentétben a birodalmi zsidók számára engedélyezték a vallásgyakorlást, ennek köszönhetően zsi­nagógákat hoztak létre a közösségek, attól függően melyik városból érkeztek. Külön zsinagógája volt a kölnieknek, a düsseldorfiaknak, a kasselieknek. Például a rigai német gettóban a zsinagógákat, imaszo­bákat igyekeztek a legszebben berendezni. Szép hímzések voltak a falakon, volt Tóraszekrény, Tóraolvasó asztal. A kegytárgyak egy részét magukkal hozták, de a legtöbbet a gettóban találták. Mielőtt ugyanis ők beköltöztek volna, a nagy lett gettót likvidálták és a lett zsidók élelmiszert, ruhákat, kegytárgyakat, imakönyveket hagytak hátra. Így a később jöttek már meg tudták tartani a szertartásokat, ünnepeket. Volt a gettóban Sabbat, Pészah, Savout, Ros Hasana, Jom Kippur, Szukkot és még néhány Bar Micva is. Az imádságok, ünnepek megtartásánál komoly problémát jelentett, hogy a férfiak többsége dolgozott, így munkaidő alatt nem gyűlhettek össze. Ezért reggel, még munka előtt imádkoztak. Mivel a gettóban szombaton is dolgozni kellett, így a Sabbat szombat délután, munka után kezdődött számukra. Ha szerény körülmények között is, de minden ünnepet megtartottak. (zukunft.)

A gettókban nehézséget jelentett a vallási törvények betartása is. Például a vallásos nőknek komoly probléma volt, hogy a németek meg­tiltották a mikve, a rituális fürdő használatát. (Tierney 1995, II: 650) A rabbinikus hatóságnak, mely vallási vitákban döntött, alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. (ushmm… ModuleId=10005416) A kaunasi gettóban ezen a téren Ephraim Oshry rabbi játszott kiemelkedő szerepet és segített a közösség tagjainak. A zsidók őt kereshették fel tanácsért a vallási előírások betartásával kapcsolatban. Igyekezett a felmerülő kérdésekre olyan válaszokat adni, melyek a rabbinikus jogalkotáson alapultak. (ushmm.   religion)

A szellemi ellenállás után fontos a fegyveres ellenállásról is beszélni. A szovjet területeken nagyon sok gettóban szerveződött földalatti moz­galom. A nagy városok esetében – például Vilniusban, Bialystokban, Minszkben – már a nagy (A) gettók felszámolását követően hozzáláttak a fegyveres ellenállás kiépítéséhez. A gettókban a zsidók egy része tudott a tömeggyilkosságokról, kivégzésekről, és tisztában voltak vele, hogy milyen sorsot szánnak nekik a németek. Így cselekvésre szánták el magukat. Ehhez azonban lőszerre, fegyverre volt szükségük, ami csempészet útján jutott a gettóba.

A gettóban kibontakozó ellenállások sajnos nem értek el komoly ered­ményeket. Ennek hátterében több tényező áll. Egyrészt, nagyon nehezen tudtak fegyvert és lőszert szerezni, amivel harcolni lehetett volna. Arra sem volt mód, hogy egységes, széleskörű ellenállási mozgalmat alakít­sanak ki, ugyanis a gettók egymástól el voltak szigetelve. Másrészt, a gettóban élőket nagyon megosztotta az ellenállás kérdése. Sokan nem akarták elhinni, hogy valóban kiirtásra ítélte őket a náci Németország. (Hausner 1984, 471) Komoly nehézséget jelentett, hogy a gettóban élők illúzióját lerombolják és elmondják nekik az igazat, hogy mit is jelent a „keleti munkára” szállítás. Nehéz volt megértetni azt, hogy akiket elvittek, azok már meghaltak. Erre a komoly bejelentésre először a vilniusi gettó földalatti mozgalma vállalkozott meglepően hamar, 1942. január 1-jén. „Aki a gettó kapuján kilépett, nem fog visszatérni […] Hitler azon mes­terkedik, hogy kiirtsa az európai zsidókat […] Nem vagyunk hajlandók vágóhídra menni, mint a birkák. Igaz, gyöngék és védtelenek vagyunk, de az egyetlen válasz, amit a gyilkosoknak adhatunk: harc. Inkább essünk el szabad harcosokként, mint hogy a gyilkosok kegyelméből éljünk tovább.” (Idézi Hausner 1984: 312) Nagyon nehéz volt az igazságról meggyőzni az embereket. Be kellett őket oltani harci szellemmel, be kellett bizonyí­tani, hogy a küzdelem nem hiábavaló, nem értelmetlen. Több esetben maguk a Zsidó Tanácsok is támogatták az ellenállást. Kaunasban arra is volt példa, hogy az ellenállási mozgalom a Tanács tevékeny közreműkö­désével igen jelentős szervezetet tudott kialakítani. Rigában pedig a get­tórendőrség támogatta aktívan az ellenállási mozgalmat. (Hausner 1984, 319-320) Ugyanakkor mind az ellenállás tagjai, mind a gettóban élők tisztában voltak azzal, hogy a fegyveres felkelés kirobbantásával a gettó lakóinak életét veszélybe sodorják, valamint siettetik a gettó felszámolá­sát. Az is komoly dilemmát jelentett, hogy a gettóban harcoljanak-e vagy szökjenek ki az erdőbe és csatlakozzanak a partizánokhoz? Több Zsidó Tanács úgy vélte, hogy semmiképpen sem helyes, hogy az ellenállás tagjai, a fiatal, életerős férfiak elhagyják a gettót, ezáltal magukra hagy­ják az öregeket, nőket, betegeket. (Hausner 1984, 315-316) Mindezek ellenére a nagyobb városok gettóiból zsidó fiatalok százainak sikerült kiszökniük a helyi, kommunista ellenállók segítségével. Ezzel megnyílt az út, hogy szabadok legyenek és a partizánok oldalán harcoljanak a németek ellen. (Arad 1999, 372) Az ellenállók körében a legfontosabb kérdést az jelentette, hogy mikor robbantsák ki a felkelést, mivel minden nappal nőtt a lebukás kockázata. Sajnos több helyen – például Lvovban, Brodyban – a véletlenek, a házkutatások vagy a deportálások járultak hozzá a cselekvésre készülő ellenállási mozgalom megsemmisítéséhez. (Hausner 1984, 320) Azzal mindenki tisztában volt, hogy amint a földalatti mozgalom megkezdi az akciót, onnantól mindennek vége. Nehéz volt vállalni a felelősséget a vég siettetéséért. (Hausner 1984, 319)

A felkelések zömmel akkor robbantak ki, amikor a németek elkezdték az előkészületeket a gettó végleges felszámolásához. Heinrich Himmler 1943. június 21-én kelt parancsára elkezdődött a megszállt szovjet területeken fekvő gettók likvidálása. Ennek értelmében minden zsidót koncentrációs táborba kellett szállítani és ott elgázosítani. Tehát a gettók felszámolása az ott élő zsidó lakosság legyilkolását jelentette. (yad-vashem.) A felkelések a legtöbb helyen nagyon hasonlóan zajlottak le. Amikor a gettó lakói észrevették, hogy a németek a gettó likvidálására készülnek, ők is felkészültek a végső harcra. Minden fegyvert, amit csak tudtak, összeszedtek. Baltákkal, késekkel, fejszékkel felszerel­kezve várták a németeket. A támadás előtt sok esetben felgyújtották a zsidók a gettót, hogy a füst és a tűz leple alatt kiszökhessenek a közeli erdőkbe. Sok felkelő a harcokban esett el vagy elfogták a németek, de sokaknak sikerült az erdőkbe menekülniük. A harc elülte után a németek kutyákkal, lángszórókkal, golyószórókkal vizsgálták át a gettókat, hogy a rejtekhelyekről előcsalogassák és megöljék az embereket. Ha nem a helyszínen végeztek velük, akkor koncentrációs táborokba szállították és elgázosították őket.

Nagy emberi erőfeszítések sora bontakozik ki a szemünk előtt. A szovjet területen működő gettók lakóit a tömeggyilkosságok, a kegyetlenkedé­sek, az éhezés, a járványok, a kényszermunka folyamatosan tizedelte, ugyanakkor igyekeztek túllépni ezeken a veszteségeken és a gettóban tett minden kezdeményezésük azt szolgálta, hogy életüket könnyebbé, elviselhetőbbé tegyék, emberi méltóságukat megőrizzék. Tragikus sor­sukat azonban ezek a közösségek sem kerülhették el, ugyanis a náci Németország kiirtásra ítélte az egész európai zsidóságot. Mindazonáltal a gettókban élők munkájának, írásainak, naplóinak, feljegyzéseinek kö­szönhetően életükről, boldogságukról, szenvedéseikről dokumentumok maradtak fenn. Nyomot hagytak maguk után, és így ezek az emberek, ezek a közösségek már nem veszhetnek el a feledés homályában. Ez­zel a tanulmánnyal is emlékezünk arra a mintegy 2,7-2,9 millió szovjet zsidóra, akik a holokauszt áldozataivá váltak.

Hivatkozott irodalom

Arad, Yichák (Ed.) 1999: Documents on the holocaust. Jerusalem, University of Nebraska Press

Hausner, Gideon 1984: Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa Kiadó

A holokauszt krónikája. (2004) Budapest, Park

Krausz Tamás (szerk.) 2005: Az ismeretlen fekete könyv. Budapest, Pannonica

Tierney, Helen 1995: Women's Studies Encyclopedia. II. Westport, Greenwood Press

http://www.deathcamps.org/occupation/jaworow%20ghetto.html
http://www.deathcamps.org/occupation/kolomyja%20ghetto.html
http://www.freeweb.hu/eszmelet/55/arad55.html
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/kovno/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/riga/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/vilna/
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/bialystock.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/brody.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/judenrat.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/minsk.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/riga.html
http://www.jewishgen.org/databases/belarus/pinskghetto-yalkutmoreshet.htm
http://www.jewishgen.org/yizkor/Baranovichi1/bar110.html
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Kovno_Orchestra.html http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/vilnaed.html
http://www.jwa.org/encyclopedia/article/womens-health-in-ghettos-of-eastern-europe
http://www.pinskjews.org.il/eng/history03.asp
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/children/children.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/labor/label8.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/religion/religion.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/secret/secret.htm
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005059
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005416
http://www.yad-vashem.org.il/about_holocaust/chronology/1942-1945/1942/chronology_1942_33.html
http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Ghettos/Life_in_Ghettos
http://www.zukunft-braucht-erinnerung.de/holocaust/konzentrations-und-vernichtungslager/606.html

„Valószínűleg az örmények és a törökök eltérő időfo­galmakban gondolkodtak. Az örmények számára az idő állandó körforgást jelentett, mely során a múlt a jelenben újra megszületett, és a jövőt a jelen szülte. A törököknek viszont olyan volt az idő, mint egy több részből álló szag­gatott vonal; a múlt egy határozott ponton véget ér, a jelen pedig a nullától kezdődik.” (Şafak 2009, 208-209)

A XX. század történelmében kevés olyan esemény van, amelynek kutatása olyannyira az érdeklődés középpontjában állna, mint az első világháború előtt az Oszmán Birodalomban felszínre tört örménykérdés végkifejlete, az 1915-ös kitelepítési törvények végrehajtása. A mai na­pig ádáz vitákra okot adó eseményeknek két diametrálisan ellentétes olvasata van: az örmények, valamint az őket támogató történészek azt állítják, hogy a világháborús török kormány előre eltervezett akció keretében hajtotta halálba a török földön élő örmények többségét, míg a török fél önvédelemről, polgárháborúról és kitelepítésről beszél. Bár a vélemények sokat finomodtak a közel egy évszázad alatt, a két ország kapcsolatát alighanem még sokáig beárnyékolja ezen események eltérő magyarázata. Az 1923-ban megalakult Török Köztársaság, valamint az első világháború után részben, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően teljesen függetlenné vált Örményország viszonya napjainkban kezd normalizálódni, ami nagy eredmény ahhoz képest, hogy a két or­szág közti határszakasz még most is zárva van a Karabağ tartományért kitört örmény-azeri háború következményeként. A közel 800 éves ör­mény-török viszony több szakaszon ment át az évszázadok alatt, és ma már úgy tűnik, a fegyverek helyét végre újra a tárgyalások veszik át.

Az örmények és az Oszmán Birodalom

Először is érdemes röviden az örmények korai történetéről szólni. Származásukról több tézis is napvilágot látott, azonban a történészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az örmények a Kr. e. VI-IV. században érkeztek meg Anatóliába (Nagy 2002, 28), és csak az 1000-es évek elején megindított bizánci támadások hatására vonultak tovább a délkelet-anatóliai térségbe, ahol aztán nagy számban éltek, s élnek mind a mai napig. Ez alatt az idő alatt jórészt a környékbeli nagyobb birodalmak, államalakulatok hűbéresei voltak, és csak ritkán nyílott le­hetőségük önálló örmény fejedelemségek alapítására. Ilyen lehetőségek egyike volt a bizánciak 1071-es, szeldzsukoktól elszenvedett manzikerti veresége, amely után viszonylagos függetlenséget tudtak elérni egészen az 1217-18-as kónjai szeldzsuk támadásig (Turan 1971, 18-19). A mon­gol hódítást követően hasonló, laza függésű királyságot hoztak létre, de az egyiptomi mameluk, majd az oszmán hódítás véglegesen leszámolt függetlenedési törekvéseikkel.

A függetlenségét 1300 táján kivívó Oszmán bégség területén kezdet­től fogva éltek kisebb, majd egyre nagyobb létszámban nem muszlim elemek. Éppen ezért a növekvő birodalom nem etnikai alapon szerve­ződött, hanem az alattvalók felekezeti közösségek (taife, később millet) alapján különültek el egymástól. Miután Oszmán igyekezett minél több embert a maga oldalára állítani, már egészen a kezdetektől élt a kis bégségben a muszlim mellett görögkeleti, örmény és zsidó közösség. Az istimalet, a megnyerés politikája, valamint a meghódított, nem muszlim felekezetű népeknek felkínált zimmi státus szintén a birodalmon belül élők közti békét hivatott szolgálni. Az örmények már a dinasztiaalapító életében különböző kiváltságokban részesültek, s első vallási központ­jukat Kütahyában állíthatták fel (Halaçoğlu 2002, 4). Bursa 1326. évi elfoglalását követően az oszmán vezetéssel együtt ők is az új fővárosba költözhettek, és ugyanígy tettek Konstantinápoly bevételét követően is. A legújabb kutatások szerint az örmény millet végül a XVII—XVIII. századra ért el vallási, kulturális, jogi és pénzügyi autonómiát, ahogyan más, a birodalom területén élő kisebbség is (Bardakjian 1982, 69-88). A pátriárka, aki egyben Bursa püspöke is volt, a görög pátriárkához és a zsidó főrabbihoz hasonlóan az egyházi mellett világi hatalommal is bírt. Az örmény mellett a szír, etióp, grúz, kaldeus és kopt keresztények vezetőjeként felelős volt az adók összegyűjtéséért, az ő bírái ítélkeztek a közösségét érintő ügyekben, és még börtönnel is rendelkezett, jóllehet az egyházi hierarchiában megmaradt az edzsmiacini katholikosz jogható­sága alatt (Dobrovits 2002, 48). Az örmény keleti egyház az évszázadok során azonban nem tudott egységes maradni, hiszen az 1444-ben be­következett egyházszakadást követően két főpásztori központ alakult ki: egy a mai Örményország területén található Edzsmiacin kolostorában, egy pedig a Libanonban található Anteliasban, amely a kilíkiai Örmény­ország egyházfőjének jogutódja. Emellett meg kell említeni az örmény katolikus millet 1830-as, valamint az örmény protestáns millet 1850-es Porta általi elismerését is.

A vallási megosztottságon túl az Isztambulba költözött közösség beilleszkedése révén is egyre élesedő ellentét támadt a fővárosi és a vidéki örmény népesség között. Az előbbiek tökéletesen elégedettek voltak helyzetükkel, élvezték a főváros nyújtotta kényelmet, hivatalokat tölthettek be, bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe, és meggaz­dagodtak. Különösen a görög függetlenségi háborút követően érhettek el magas pozíciókat (kormányzói vagy akár miniszteri hivatalokat is), miután a görögök nemkívánatos személyek lettek a Portánál (öke 2001, 72). Minthogy ők voltak azok, akikkel a külföldről jött diplomaták, kereskedők találkoztak, a nyugati országokban rendkívül torz, félrevezető kép alakult ki az örményekről, hiszen az Oszmán Birodalomban élő örmények nagy része vidéki földműves volt, akik rendkívül nyomorúságos körülmények között tengették életüket. Földjeiket gyakran elkobozták, a korrupt hi­vatalnokok és kapzsi adószedők elleni bármilyen akciót az állam elleni lázadásként értékeltek, valamint el kellett szenvedniük a kurd és cserkesz rablóbandák támadásait is (Hovannisian 1997, 204-206). Mindezen széttagoltság és elnyomás ellenére az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként (millet-i sadika) tartották számon, és az előbb felsorolt problémák csupán a birodalom belügyeinek megoldandó kérdései közé tartoztak. Az örmények számára végzetes folyamat akkor kezdődött, amikor ezek a belügyi kérdések a nagyhatalmi politikai játsz­mák eszközévé váltak.

A probléma gyökerei

A XVIII. századra az Oszmán Birodalom helyzete alapvetően megvál­tozott. Pénzügyi nehézségek, a birodalom katonai erejének hanyatlása, területveszteségek, egy új, erős ellenség, Oroszország felbukkanása, majd pedig a francia forradalom szellemiségének hatásai újabb és újabb repedéseket okoztak a szilárdnak hitt alapokon. Magyarország és Erdély a Habsburgoké lett, Ukrajna és Podolia a lengyeleké, Móreát és Dalmá­ciát Velence szerezte meg, és az oroszok is hídfőállásra tettek szert a Fekete-tenger partvidékén, amelynek eredményeképpen majdhogynem kétszáz évig tartó háborúskodás vette kezdetét a két birodalom között. A nyugati hatalmak körében bevált módszer lett privilégiumokat követelni az oszmán földön élő keresztények számára, természetesen az ellen­fél gyengítése céljából. Így az 1774-es kücsük kajnardzsai békekötést követően az ortodox keresztények Oroszország védnöksége alá kerül­tek.¹ A XIX. század elejére a helyzet tovább romlott, ugyanis a szerbek lázadások sorozatát követően konkrét engedményeket csikartak ki az oszmán vezetéstől (Jelavich 1996, 178-187). Nemsokára a görögök is fegyvert ragadtak, és számottevő külföldi segítséggel ugyan, de 1829-re az Oszmán Birodalomtól független országot kiálthattak ki (Jelavich 1996, 196-201). Mindeközben az oroszok sem maradtak tétlenek. Az 1826-28-ban Perzsiával vívott háborúban megszerezték Kelet-örményországot és megalapították a Jereván-nahicseváni örmény kormányzóságot, ahová sokan települtek át az anatóliai örmény diaszpórából is (Halaçoğlu 2001, 13). Az 1828-29-es orosz-török háborúban történt meg először, hogy örmény nemzetiségűek harcoltak az oszmánokkal szemben az orosz hadsereg kötelékén belül. Ez a folyamat az 1877—78-as újabb orosz-török háborúban még inkább tetten érhető volt. A törökök csúfos kudarcával végződött konfliktusban az örmények komoly segítséget nyújtottak az oroszoknak, amit az is bizonyít, hogy az orosz—oszmán béketárgya­lásokat megelőzően több pontból álló követelést fogalmaztak meg és nyújtottak át az oroszoknak, továbbá az örmény pátriárka is felkereste az orosz tárgyalódelegációt. A követelések között szerepelt, hogy orosz fennhatóság alatt önálló örmény államot hozhassanak létre, vagy ha ez nem lehetséges, legalább Bulgáriáéhoz hasonló autonómiát kaphassa­nak (Halaçoğlu 2001, 13-14).

Végül az 1878. március 3-án, San Stefanóban aláírt béke 16. pontja kimondta, hogy az Oszmán Birodalomnak reformokat kell bevezetnie a kelet-anatóliai régióban, valamint meg kell védenie az örmény lakosságot a kurdok és a cserkeszek támadásaitól (Şaşmaz, 330). A béke révén a cári Oroszország tulajdonképpen rátette volna a kezét a kelet-anatóliai területekre, ami az angolok heves ellenállásába ütközött, hiszen semmi­képpen sem tűrhették, hogy az Indiával folytatott kereskedelmük szem­pontjából oly fontos közvetítő régió orosz kézre kerüljön. Ezért kellett hát egy újabb konferenciát összehívni, amelyre Berlinben került sor. A kontinentális egyensúly biztosítása érdekében az oroszoknak le kellett mondaniuk az említett török területekről, a törököknek azonban tartaniuk kellett korábbi vállalásaikat, jelesül az örmények védelmét, közigazgatási reformok bevezetését, valamint ezek betartásának nemzetközi ellenőr­zését (Şimşir 2001, 7).

Mint említettem, a keresztény kisebbségek és persze ezen belül az örmények politikai és egyéb okból való felkarolása kedvelt módszer lett a nyugati hatalmak körében. Ez az állítás hatványozottan igaz a XIX. század második felére, midőn a nagyhatalmi játszmák „adu ászává” vált az örmény millet. Az oroszok kelet-anatóliai területszerzési céljaikhoz használták őket, részint katonai segítséget nyújtva nekik, részint az Osz­mán Birodalmat belülről gyengítő lázadást vagy kémkedést várva el tőlük. Az angoloknak is szükségük volt rájuk, hogy a már említett kereskedelmi útvonalukat biztosítsák, és hogy az örmény kereskedőkkel továbbra is együttműködhessenek a rendkívül fontos áruk továbbjuttatásában. Az örményeknek pedig minden segítség jól jött ahhoz, hogy elérjék végre a reformok bevezetését, és valóra válthassák az önálló állam megterem­téséről szőtt álmukat. Ehhez persze nekik is cselekedniük kellett, és túl kellett lépniük azokon a szervezeti kereteken, amelyeket az oszmán ál­lam a kisebbségek megnyerése („oszmanizálása”) érdekében a tanzimat-reformok részeként alakított ki számukra. Ezeket az 1860-ban kiadott (és 1863-ban megerősített) szultáni rendelet (bizonyos értelemben az örmények „alkotmánya”) határozta meg, amely az örmény közösség élére egy választott, egyházi és világi jogokkal egyaránt felruházott nemzeti tanácsot vagy nemzetgyűlést állított (többek között a pátriárkát is ez választotta) (Dobrovits 2002, 50).

Az örmény forradalmi szervezetek

Az 1878-ban, Vanban alapított Fekete Kereszt Társaság volt az első olyan örmény forradalmi szervezet, amely nyíltan erőszakos módszerek alkalmazására buzdította híveit, és így kívánt engedményeket kicsikarni a kormányzattól (Halaçoğlu 2006, 18). Ezt követően sorra alakultak a hasonló szervezetek: az 1881-ben Erzurumban alapított A Haza Védel­mezői vagy a négy évvel később, szintén Vanban létrehozott forradalmi Armenakan Párt. A két legjelentősebb szervezet azonban a Forradalmi Hincsak Párt és az Örmény Forradalmi Szövetség, a Dasnakszutiun, más néven a Dasnak bizottság volt. Előbbit 1887 augusztusában, Genfben alapították, míg utóbbit 1890-ben Tbilisziben; egyvalamiben azonban hasonlítottak egymásra: mindkét csoport felkelés útján kívánta elérni Örményország függetlenségét (Şimşir 2001, 8). Az ehhez vezető legfőbb módszert a merényletekben találták meg. Az 1890-es évektől kezdődően sorozatosan hajtottak végre támadásokat kormányzati cél­pontok és civil személyek ellen, melyek célja a nyugati közvélemény figyelmének felkeltése volt. Ezek közül a két leghíresebb az Oszmán Bank ellen 1896. augusztus 26-án elkövetett támadás, valamint az Abdülhamid szultán ellen 1905. július 21-én végrehajtott sikertelen (ún. Yıldız-) merénylet volt. Mondhatjuk, hogy ezek elérték a kívánt célt, hiszen nagy nemzetközi felháborodás követte a tettesek kézre keríté­sét, majd a külföldi nyomásnak engedve az oszmán vezetés szabadon engedte az elfogott örményeket, akik ezek után külföldre távozhattak (Uras 1988, 763-783).

Az együttműködés éveitől a kitelepítésekig

Számtalan merénylet után a helyzet enyhülni látszott, mert a szultán­ellenes ifjútörök mozgalomban az örmény vezetők megértő fülekre ta­láltak. A kezdeti kapcsolatfelvételt követően olyannyira jó viszonyt ápolt egymással a két fél, hogy az 1907. december 27-én tartott II. Ifjútörök Kongresszusra már meghívást nyertek az örménység képviselői is, majd a II. Abdülhamid rezsimjének megbuktatását követően kikiáltott alkotmányos monarchia parlamentjében 14 képviselői helyet kaptak. Ezt követően a kormányzást egyre inkább kézbe vevő Egység és Haladás Társaság (majd később párt), valamint a Dasnak bizottság egészen az első világháború előestéjéig szorosan együttműködött, bár kapcsolatuk korántsem volt felhőtlen. Az örmények adanai lázadását, valamint a

Kelet-Anatólia felosztására tett újabb nyugati kísérletek támogatását a törökök nem nézték jó szemmel. A végső szakításra mégis csak a háború első pár hónapját követően került sor. A Sarikamisnál elszen­vedett súlyos vereség, valamint az antant Isztambul közelébe tervezett partraszállásának híre gyorsan terjedt a birodalmon belül, és az ilyenkor szokásos bűnbakkeresés célkeresztjébe végül az örmények kerültek. Bár az részben igaz, hogy az örmények Van városában kitört lázadása segítette az oroszok nyugati irányba történő előrenyomulását, továbbá olyan elszigetelt helyeken, mint pl. Zeytun, a besorozott örmények közül sokan dezertáltak, mégsem mondható, hogy az örménység egysége­sen antantbarát, egyben törökellenes fellépést tanúsított volna. Ennek ellenére 1915 februárjától megindultak az örményellenes szankciók első lépései. Ennek során az oszmán hadseregben szolgálatot teljesítő örmény származású katonákat lefegyverezték és munkaszolgálatra kö­telezték, az otthon maradt örményektől pedig megkezdték a náluk lévő fegyverek begyűjtését (Walker 1997, 245-246). Nem tudni pontosan mikor, de nagyjából 1915. február végén, március elején kezdődhetett meg az említett kormányzati félelmek okán a kilíkiai partok mentén élő örmények kitelepítése.² Az időközben egyre elkeseredettebb harcok­nak köszönhetően ezek a kitelepítések kezdtek nagyobb méreteket ölteni, míg végül sor került az isztambuli örmény vezetők április 24-ei letartóztatására.³ A 2.345 személy letartóztatása, majd vonaton történő deportálása nagyjából egybeesett az antanthatalmak Gallipolinál megin­duló, addigi legnagyobb szabású támadásával, valamint a Vanban lakó örmények hatóságok elleni lázadásával. Ugyanakkor nem mindenkire vonatkoztak ezek a kitelepítési parancsok. Isztambul és Izmir lakosai (kivéve a terrorista és nacionalista csoportok tagjai), az örmény kato­likus és a protestáns millet tagjai, az oszmán hadsereg örmény tagjai valamint azok családtagjai, végül pedig az állami közintézményeknél dolgozók mentességet kaptak (valamint egyes szandzsákközpontok örmény lakosai is) (Shaw 2000, 58). A kitelepítésre ítélt örmények nagy része gyalogosan volt kénytelen elhagyni otthonát, bár egyes helyeken több hetes felkészülési időt hagytak, hogy a helyieknek legyen idejük az alapvető ellátásukat biztosító élelmiszerek, állatok stb. felvásárlására, saját javaik eladására. Persze, ezeket sokszor már a város határában elrabolták tőlük. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a kitelepítések nem egységes forgatókönyv szerint zajlottak az ország különböző helyein. Míg a kilíkiai örmények nagy része többé-kevésbé sértetlenül, eseten­ként vonaton jutott el a számukra kijelölt szíriai végállomásokra, addig a kelet-anatóliai kitelepítettek nagy részét a helyi hivatalnokok, a fegyveres testületek tagjai, vagy a környéken ólálkodó nomád kurd rablóbandák le­mészárolták. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a végcélként kijelölt szí­riai és iraki vilájetekben található táborokba megérkező „szerencsések” többsége sem élte meg a háború végét. A deportálásokat végül 1915. november 25-én a téli időjárásra való hivatkozással felfüggesztették, majd a következő év tavaszára nagyrészt beszüntették. Az áldozatok számát illetően csak durva becslésekbe bocsátkozhatunk, azonban a korszakot kutató, függetlennek mondható történészek között konszenzus látszik kialakulni abban a kérdésben, hogy ennek nagyságát nagyjából 600.000­-800.000 fő⁴ közé teszik.

A háború utáni évek

Bár a világháború befejezését követően voltak próbálkozások a gyil­kosságokban résztvevők kézre kerítésére, ezek nagyrészt eredmény­telennek bizonyultak. Igaz ugyan, hogy az Isztambult megszálló antant erők 118 korábbi vezetőt letartóztattak, majd Máltára küldtek, de őket végül a Sévres-i béke igazságtalansága miatt kitört török függetlenségi háború során elfogott angol tisztekre cserélték el.⁵ Emellett az újonnan felálló oszmán kormányzat is perek sorozatával igyekezett bizonyítani, hogy a bűnökért egyedül az előző vezetés a felelős. Végül ezek sem érték el a kívánt hatást, vagyis az antanthatalmak jóindulatának meg-szerzését.⁶ Egyedül az Oszmán Birodalmat háborúba vivő, majd 1918-ban hazájukból elmenekülő triumvirátus két tagját, Talat és Dzsemal pasát vonták felelősségre, őket azonban a bíróság helyett örmény merénylők golyói találták meg. A sok éves háborúskodásban kimerült nyugati hatalmak ezt követően nem kívántak további áldozatokat hozni az ügy felgöngyölítése érdekében, ezért a felelősség kérdése mind a mai napig komoly vitákra ad okot. Különösen igaz ez, ha megemlítjük, hogy 1923 után a modernkori Török Köztársaság megszervezésében és megszilárdításában több olyan egykori vezető is részt vett, akiket hábo­rús bűnökkel vádoltak, azonban az egyszerű emberek emlékezetében már csak későbbi, a törökök számára kétségtelenül dicső cselekedeteik maradtak meg. Ez a kettősség mind a mai napig rányomja a bélyegét az 1915-ös eseményekkel kapcsolatos diskurzusra, azt nem is említ­ve, hogy Törökország, amennyiben kellemetlen kérdésekről van szó, nem ismeri el jogelődjéül az Oszmán Birodalmat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a török függetlenségi háború alatt, amely elválaszt­hatatlanul összefonódott Musztafa Kemal „Atatürk” nevével, és amely mind a mai napig a modernkori török történelem legfényesebb diadala, az örménység képviselői a törökök ellenségeit támogatták. Sőt, olyan abszurd helyzet állt elő, hogy a nemzettársaik lemészárlásában aktív szerepet játszó kurdok vezetőivel egyenesen szövetségesi viszonyba kerültek, annak reményében, hogy egy esetleges oszmán vereséget követően mindkét fél önálló államot alakíthat. Bár az örmények végül elérték céljukat, a világháború alatt megkötött titkos egyezményekhez, valamint a Sévres-i békében előirányzottakhoz képest lényegesen ki­sebb területet kaptak, amely ráadásul nem sokkal később a Szovjetunió érdekszférájába került.

Az ideológiai harc kezdete

A rendkívül mozgalmas időszak után viszonylagos megnyugvást hoztak az 1920-30-as évek. A törökök el voltak foglalva az ország újjászervezé­sével, az európai mintákat követő Török Köztársaság megszilárdításával, míg az örmények új hazájuk megszervezéséhez, a szocialista alapokon nyugvó Örményország kialakításához fogtak hozzá. Bár voltak kisebb összetűzéseik, így pl. egy alkalommal a törökök sikeresen lobbiztak Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című regényének filmre vitele ellen (Lewy 2005, 263), az igazi ideológiai küzdelem a második világháborút követően vette kezdetét. Ennek különösen nagy lökést adott a náci háborús bűnök miatt az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1948. december 9-én elfogadott Egyezmény a genocídium bűntettének megelőzéséről és büntetéséről. Az 1951. január 11-én életbe lépett, és a török kormány által is ratifikált irat kimondta, hogy genocídiumnak minősül: „Egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak megölé­se, gyermekeik elhurcolása és olyan körülmények közé kényszerítése, ami nyilvánvalóan a fizikai megsemmisülésükhöz vezet” (Armenian Claims 1999, 27). Ezt követően egyre többen, de legfőképpen a nyugati országokba menekült örmény diaszpóra tagjai követelték, hogy a török kormány ismerje el felelősségét az első világháborús eseményekkel kapcsolatban. Törökország erre nem volt hajlandó. A helyzet azonban ennél bonyolultabb volt. A kétpólusú világrend kialakulását követően Tö­rökország a Nyugat legkeletibb védőbástyája lett, így a Szovjetunió elleni harcban kiemelt fontosságot tulajdonítottak Ankara együttműködésének. Ennek is köszönhető, hogy az országot – a görögökkel együtt – 1951-ben beléptették a NATO-ba. Ekkorra már a CIA emberei is török földön voltak, és az elkövetkező évtizedekben rendkívül aktívan vették ki részüket a baloldali térnyerést megakadályozó katonai puccsokból, politikai indít­tatású gyilkosságok és merényletek megszervezéséből (Ganser 2005, 224—244). Éppen ezért Amerikának nem állt érdekében bolygatni az 1915-ben történteket, annak ellenére sem, hogy az országban jelentős számú, igen erős gazdasági potenciállal bíró örmény kisebbség élt. Erre majd csak a hidegháború enyhülését követően, vagyis az 1970-es évek közepén került sor, amikor az Egyesült Államok képviselőháza nemzeti gyásznappá nyilvánította április 24-ét. Ezzel egy időben azonban maguk az örmények gondoskodtak arról, hogy a világ ne feledkezzen meg róluk. Az ASALA nevű örmény terrorcsoport ugyanis 1973 és 1985 között több tucat merényletet hajtott végre török diplomaták ellen, sőt, bombát dob­tak Stanford Shaw házára is, aki az 1977-ben megjelent History of the Ottoman Empire and Modern Turkey című munkájában tagadta, hogy az oszmánok genocídiumot hajtottak volna végre a háború során. A rengeteg áldozatot követelő akcióikkal csupán a nyugati közvélemény nyomására hagytak fel, miután az Orly repülőtéren elkövetett merényletük több ár­tatlan francia civil életét követelte (Şimşir 2001, 65).

A hidegháború utáni évtizedek

A Szovjetunió felbomlását és a kétpólusú világrend megszűnését kö­vetően az örmény-török kapcsolatok történelmi mélypontra jutottak, midőn a két egykori szovjet tagállam, Örményország és Azerbajdzsán szinte azonnal háborúba keveredett egymással. A Karabağ tartományért 1993-ban kitört harcokban Törökország természetesen a szintén a törökséghez tartozó azerieket támogatta, míg Oroszország az örmények mellé állt. A véres incidens következményeként a török-örmény határt lezárták és áthatolhatatlan védelmi rendszert húztak fel annak mentén, amely a mai napig elzárja a két ország közös határszakaszát. Az örmény győzelemmel zárult háborút követően az addig sem felhőtlen török­örmény viszony még inkább megromlott, és ennek hatásai világszerte érzékelhetők voltak. Az egyre fokozódó törökellenes kampány részeként Franciaországban bíróság elé állították Bernard Lewis nemzetközi hírű történészt, aki a Le Monde-ban azt nyilatkozta, hogy az ő tudomása szerint nincs egyértelmű bizonyíték, amely alátámasztaná, hogy az első világháborús török kormány genocídiumot hajtott volna végre az örmé­nyek ellen. Bár a bíróság csak jelképes büntetést szabott ki rá, szakmai berkekben komoly vita kezdődött arról, hogy egy történész kutatásokra alapozott kijelentése képezheti-e bírósági eljárás tárgyát (Adalian 1997, 99-122). A folyamat zárásaként a francia nemzetgyűlés, ahogy később más országok törvényhozó testületei is, népirtásnak minősítette az 1915-ben történteket, magukra haragítva ezzel a teljes török társadalmat és politikumot. Természetesen ezeket a támadásokat egy idő után Törökor­szág sem szemlélte tétlenül, ezért komoly anyagi forrásokat felhasználva irtózatos mennyiségű könyvet, forráskiadványt, tanulmánykötetet adtak ki, amelyben igyekeztek bizonyítani, hogy az örmények már a világháború előtt és alatt is összejátszottak az Oszmán Birodalom ősi ellenségével, Oroszországgal, s így a kitelepítések kapcsán csupán jogos önvédelem­ről, egy „háború a háborúban”-helyzetről beszélhetünk.

Az örmény-török kapcsolatokban az igazi változást végül a 2000-es évek hozták meg, amelynek katalizátorai közül hármat érdemes kiemel­ni. Egyrészt Törökország Európai Uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdését, amire 1999-ben került sor. Ennek során Törökország kénytelen szembenézni azzal, hogy a nyugati országok szimpátiájának elnyeréséhez a számára kényes kérdésekben is nyitottnak kell lennie. Ezt nagyban segíti a 2002 óta hatalmon lévő AK Parti politikai irányvonala, melyet demokratikus nyitás (demokratik açılım) néven szoktak emlegetni. Az Ahmet Davutoğlu vezette külügyi tárca által felvázolt irányvonal arra törekszik, hogy Törökország rendezze viszonyát a környék országaival, így természetesen Örményországgal is. Ennek első lépése a futball­diplomácia keretein belül valósult meg, amelyre a 2010-es dél-afrikai futball világbajnokság selejtezőinek sorsolását követően nyílt lehetőség. Az azonos csoportba került örmény és török nemzeti tizenegy idegenbeli fel­lépésére a két ország köztársasági elnökei is ellátogattak, így 2008-ban Abdullah Gül Jerevánban, míg egy évre rá Szerzs Szargaszján Bursában tekintette meg futballválogatottja fellépését. A közeledési folyamat legna­gyobb eseményére végül 2009. október 10-én Zürichben került sor, ahol a két ország külügyminisztere, Ahmet Davutoğlu és Edward Nalbandian szerződést írtak alá, amelyben megállapodtak, hogy a két nép viszonyát terhelő kérdéseket ezután tárgyalásos úton kívánják rendezni. Az ál­lamközi egyezmény ezenkívül kitért a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére, a két ország között húzódó határszakasz megnyitására, valamint egy történészekből álló vegyesbizottság felállítására, amelyben a két ország szakemberei mellett nemzetközileg elismert külföldi kutatók is részt vehetnek. A bizottság feladata az örmény—török kapcsolatok „történeti dimenzióinak” feltárása lesz. Mindezen folyamatokat azonban nagyban segítette az Egyesült Államok által megindított iraki invázió, ugyanis az arab világban terjedő amerikaellenesség miatt Törökország egyre inkább a régió vezető hatalmává válik.

Társadalmi változás és változatlanság

Az örmény—török kapcsolatok hivatalos oldalának alakulásán túl érde­mes röviden szólni a konfliktus társadalomra gyakorolt hatásairól is. Kívánatos lenne azt mondani, hogy mindkét országban többségben vannak azok, akik a viszony normalizálására törekednek, ám sajnos a helyzet egyelőre nem ennyire biztató. Bár tény, hogy az elmúlt évekből találunk pár példamutató kezdeményezést, általánosságban elmondható, hogy az örmény és török emberek meglehetős ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Példa erre a mai napig aktív Dasnakszutiun Párt által szervezett tüntetés, amelyet a 2009-es államközi szerződés megkötése idején tartottak. Ennek során azt követelték, hogy Örményország addig semmiféle hivatalos kapcsolatot ne létesítsen Törökországgal, amíg az nem ismeri el, hogy másfél millió örmény haláláért közvetlen felelősség terheli. Itt ki kell emelni, hogy az örmény közfelfogás szerint a török kormány intézkedései következtében másfél millió ember lelte halálát, amely szám egy háború utáni patriarchátusi jelentés nyomán terjedt el, és ezt a hiedelmet a legújabb kutatások eredményei sem tudták megkérdőjelezni.⁷ A török közvélekedés természetesen ezzel teljesen ellentétes. Az oktatás révén a társadalom széles rétegeibe beleneveltek szerint az örmények hálátlanul elárulták azt az Oszmán Birodalmat, amely évszázadokig lehetőséget biztosított számukra arra, hogy béké­ben és biztonságban gyarapodhassanak. Ráadásul aktívan részt vettek a birodalom felosztására tett kísérletekben, majd pedig a függetlenségi háború során is az ellenséget segítették. Ha mindezekhez hozzávesszük a hagyományos muszlim-keresztény ellentétet is, érthetővé válik, hogy miért annyira mélyen gyökerező az örmények iránt érzett ellenszenv.

Ennek egyik legszélsőségesebb példája az Isztambulban tevékenykedő örmény származású történész, Hrant Dink ellen 2007-ben végrehajtott gyilkos merénylet volt.

Vannak azonban a közelmúltból bizakodásra okot adó jelek is. Az első ilyen a 2005-ben a Bilgi Egyetemen (Isztambul) tartott konferencia volt, amely az örmény-török kapcsolatok alakulását tárta fel, a szokásosnál kiegyensúlyozottabb keretek között. Ugyan szórványos tüntetések kialakultak az esemény kapcsán, mégis ez volt az első, szakmailag is mértékadó összejövetel, amelyet török földön rendeztek erről a kényes témáról. Érdekesen alakult annak a 2008-ban felállított szobornak a sorsa is, amelyet a két nép megbékélése jegyében emeltek a török-örmény határ közelében. A kettéosztott alakot szimbolizáló szobor csupán három évig maradhatott a helyén, ugyanis helyiek egy csoportja, arra hivatkoz­va, hogy a 35 méter magas szobor árnyékot vet egy muszlim szentélyre, indítványozta annak elbontását. Bár neves művészek tiltakoztak a bontás ellen – egyiküket késsel meg is sebesítették -, 2011 tavaszára megkezd­ték a műalkotás eltávolítását. Ennél sokkal nagyobb sikert ért el néhány egyetemi professzor kezdeményezése, akik egy internetes oldalon várták azok aláírását, akik „nem maradnak közömbösek az örmények 1915-ös katasztrófája iránt”, és akik a csatlakozással kijelentik, hogy „osztozom örmény testvéreim érzéseiben, bánatában, és bocsánatot kérek tőlük” (Dündar 2009, 19). Ugyan a több mint 70 milliós lakossághoz képest elenyészőnek tűnhet, de ebben a helyzetben a több tízezres aláírói szám is szép eredménynek számít. Végül pedig meg kell emlékezni arról a formabontó és egyedülálló kezdeményezésről, melynek során ember­jogi aktivisták és művészek 2010. április 24-e alkalmából a Haydarpaşa állomás mellett megemlékezést tartottak. A főleg törökök részvételével lezajlott főhajtást oda szervezték, ahol 95 évvel korábban vonatra rakták a letartóztatott isztambuli örmény vezetők első csoportjait.

Genocídium vagy sem

Nehéz száz év távlatából egy történeti eseményről úgy véleményt formálni, hogy az időközben politikai és ideológiai harcok martaléka lett. Ezáltal a kort kutató történészeknek szembe kell nézniük azzal, hogy véleményükkel megsérthetik egyik vagy másik fél érzékenységét. Úgy gondolom, száz év után itt volna az ideje, hogy a hagyományos bűnös vagy ártatlan, jó vagy rossz besorolás helyett inkább a tények tanulmányozására szorítkozzunk. Tény, hogy az idáig megismert, általánosan elfogadott dokumentumok alapján semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy az Oszmán Biro­dalom kormányzatának felső vezetése előre eltervezte volna az örmények elleni mészárlásokat. A tények részletes tanulmányozása után beláthatjuk, hogy ezt a feltételezést egyelőre a bizonyítékok hiánya mellett a józan ész is alátámasztja. Gondoljunk csak arra, hogy sokan annak ellenére genocídiumnak nevezik az első világháború során elrendelt kitelepítési parancsokat és intézkedéseket, hogy azok a jelenleg feltárt adatok szerint ellentmondanak a fentebb már említett ENSZ-nyilatkozatnak. A népirtás leírása ugyanis tartalmaz egy fontos kitételt, mely szerint a megsemmisítés szándéka „a teljes lakossággal szemben” kell, hogy fennálljon (Armenian Claims 1999, 27), ugyanakkor korábban már említettem, hogy több város örmény lakossága (Isztambul, Izmir) és több örmény közösség (katolikus örmények) többé-kevésbé sértetlenül vészelte át a háborús éveket.⁸ Emel­lett a központi tervezésnek szintén ellentmond, hogy a visszaemlékezések és a túlélők elbeszélései jelentős regionális eltéréseket mutatnak, és a kormány helyett inkább a helyi vezetőket és lakosokat teszik felelőssé az elkövetett gyilkosságokért. Végül pedig érdemes azon is elgondolkodni, hogy az a kormányzat, amely télen saját, féltve őrzött katonáit meleg ruha nélkül küldte el harcolni a kaukázusi frontra, vajon képes lehetett-e előre, titokban megszervezni és végrehajtani egy teljes etnikum megsem­misítését? Mindezen okok alapján úgy tűnik, a török kormányzat egész egyszerűen egy azonnali választ akart adni a birodalom összeomlásával fenyegető örmény akciókra, amelynek következményeivel egyáltalán nem volt tisztában. A birodalmi bürokrácia képességein jóval túlmutatott az ennyi ember mozgatásával és elhelyezésével járó feladat, amelynek megszervezésében csúfos kudarcot vallott. Ugyanakkor ezzel el is érkez­tünk a másik lényeges kérdéshez, a felelősséghez. Annak ellenére, hogy az eddigi bizonyítékok nem utalnak népirtásra, nem lehet kétséges, hogy a több százezer ember halálát okozó döntések felelőseit a legfelső politikai körökben kell keresni. Attól a pillanattól kezdve, hogy az örmények ki- és áttelepítését elrendelték, a törvény hatálya alá eső minden egyes emberért a kormány és annak helyi képviselete vált felelőssé. Így tehát egyértelmű, hogy a több mint félmillió örmény halottért a gyilkosságok elkövetői, va­lamint az azokra felbujtó helyi vezetők és párttagok mellett a kormányt irányító és Törökországot a háborúba beléptető triumvirátus, Enver, Talat és Dzsemal pasa is felelős volt.

Utószó

Rengeteg mindennek kell még változnia ahhoz, hogy e közel százéves konfliktusnak a feloldása megtörténjen. Persze, a legjobb gyógyír az idő lesz, de mint az a mottóból kitűnhetett, a két nép időfelfogása gyökeresen eltér egymástól. A törökök könnyebben átlépnek a múlt árnyain, a múlt­hoz fűződő meglehetősen hektikus viszonyuk lehetővé teszi számukra, hogy inkább előre tekintsenek. Ezzel szemben az örmények számára nehéz a továbblépés, sokkal erősebb kapcsolatuk van a múlttal, s múlt­juk a jelenben él tovább, ezért igen nehéz egy hasonló méretű tragédiát feldolgozniuk. Ráadásul hozzá kell tenni, hogy a világon élő örmények csak kevesebb, mint harmada él Örményország területén, így az idegen honba szakadt kb. hét millió örmény számára a kultúra és a vallás mel­lett a történelem szolgál igazi kapocsként. Ismét Elif Şafakot idézve: „A diaszpórában élő örmények között vannak olyanok, akik azt akarják, hogy a törökök soha ne ismerjék el a népirtást. Mert ha a törökök elismernék, azzal kirántanák a lábunk alól a talajt, és kioldanák a minket összetartó legerősebb és talán egyetlen köteléket. Ahogy a törökök megszokásból tagadják az elkövetett jogtalanságokat, az örmények is minden erejükkel ragaszkodnak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk, mert megszokták az »el-nyomott« identitást. Úgy tűnik, mindkét félnek meg kell változnia. Mindkét félnek olyan begyöpösödött dogmái vannak, amiktől sürgősen meg kell szabadulniuk.” (Şafak 2009, 337) Csupán remélhető, hogy a dogmáktól való megszabadulás folyamata nem fog újabb száz évet igénybe venni.

Jegyzetek

¹ Franciaország már az 1740-es ún. kapitulációs szerződésben megkapta a jogot, hogy az Oszmán Birodalomban élő katolikusok védnöke legyen. (Matuz 1990, 161-162)

² Egészen az antantnak a szorosok elleni offenzívájáig a török kormány nem tud­ta, hogy honnan várható a támadás, ugyanis komolyan felmerült egy esetleges kilíkiai partraszállás terve is.

³ Ezért tartják az örmények minden év április 24-én az áldozatok emléknapját.

⁴ Ezek közé tartozik többek között Guenter Lewy, Taner Akçam, Fuat Dindar, Justin McCarthy, Eric J. Zürcher, Bernard Shaw stb. Ettől jelentősen eltérő ada­tot ad meg Yusuf Halaçoğlu, aki az áldozatok számát 56 000-re teszi, valamint Vahakn N. Dadrian, aki 1.500.000 halottal számol.

⁵ Az elhurcolt egykori vezetők közül sokan kétségtelenül bűnösök voltak, míg egy részük, mint például Ziya Gökalp, csupán azért lett fogoly, mert a háború alatti kormányzatban szerepet vállalt, ugyanakkor a katonai akciókhoz semmi köze nem volt. 1921-es elengedésük után többen az ikinci Grubu nevű, Musztafa Kemal ellenzékének számító pártban vállaltak kisebb-nagyobb szerepet. Rész­letesebben lásd: Şimşir (2008).

⁶ A török átmeneti kormány által indított vizsgálatok és katonai törvényszéki eljárások részletes leírását lásd: Akçam (2006).

⁷ Ahogy korábban már említettem, a halálos áldozatok száma kb. 600 000-800 000 ember között lehetett. A másfélmilliós szám azért sem túl valószínű, mert mértékadó kutatások szerint a XIX. század fordulóján összesen ennyi örmény élt az Oszmán Birodalom területén.

⁸ Természetesen volt rá példa, hogy katolikus örményeket is kitelepítettek, va­lamint Isztambulból is vittek el örményeket, de ezen közösségek tagjai nagy részének nem esett bántódása.

Felhasznált irodalom

Adalian, Rouben Paul 1997: The Ramification in the United States of the 1995 French Court Decision on the Denial of the Armenian Genocide and Princeton University. Revue du monde arménien moderne et Contemporain 3.

Akçam, Taner 2006: A Shameful Act. New York, A Holt Paperback, Armenian Claims and Historical Facts. (1999) Ankara

Bardakjian, Kevork B. 1982: The Rise of the Armenian Patriarchate of Constan­tinople. In: Benjamin Braude – Bernard Lewis (Eds.): Christians and Jews in the Ottoman Empire. The Functioning of a Plural Society. Vol. 1. The Central Lands. New York – London

Dobrovits Mihály 2002: örmények az Oszmán Birodalomban. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Ganser, Daniel 2005: NATO's Secret Armies. Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. London

Génocide Arménien: le scénario. Entretien avec Fuat Dündar. LHistoire 341/Avril (2009) 19.

Halaçoğlu, Yusuf 2001: Ermeni tehciri ve gerçekler (1914-1918). Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Halaçoğlu, Yusuf 2002: Facts on the Relocation of Armenians. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Halaçoğlu, Yusuf 2006: Sürgünden soykırıma. Ermeni iddiaları. İstanbul, Babıali kültür yayıncılığı

Hovannisian, Richard G. 1997: The Armenian Question in the Ottoman Empire, 1876-1914. In: The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. Edited by Richard G. Hovannisian. New York, St. Martin's Press

Jelavich, Barbara 1996: A Balkán története. 1. kötet. Budapest, Osiris Kiadó

Lewy, Guenter 2005: The Armenian Massacres in Ottoman Turkey. Salt Lake City, A Disputed Genocide. The University of Utah Press

Matuz József 1990: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, Akadémiai Kiadó

Nagy Kornél 2002: Az örmény etnogenezis. In: Örményország kincsei. Titkok az Ararátról. Budapest, Hamvas Intézet

Öke, Mim Kemal 2001: The Armenian Question. Ankara, Turkish Historical Society Printing House

Şafak, Elif 2009: Az isztambuli fattyú. Budapest, Európa Kiadó

Şaşmaz, Musa: Legitimacy of the Emergence of the Armenian Question. http://dergiler.ankara.edu.tr/dergiler/19/868/11028.pdf

Shaw, Stanford J. 2000: From Empire to Republic. The Turkish War of National Liberation 1918-1923. A Documentary Study. Vol. I. Ankara, Türk Tarih Kurumu Basımevi

Şimşir, Bilal N. 2001: Az örmény terrorizmus az elmúlt évszázadban. Budapest, Terebess Kiadó

Şimşir, Bilal N. 2008: Les déportés de Malte et les allégations armeniennes. Ankara

Turan, Osman 1971: Selçuklular Zamanında Türkiye. İstanbul

Uras, Esat 1988: Armenians in History and the Armenian Question. İstanbul, Documentary Publications

Walker, Christopher J. 1997: World War I and the Armenian Genocide. In: Richard G. Hovannisian (Ed.), The Armenian People from Ancient to Modern Times. Vol. II. Foreign Dominion to Statehood: The Fifteenth Century to the Twentieth Century. New York, St. Martin's Press

„úgy cselekedni, mintha nem lenne állam” (C. W. Mills parafrázis)

Egyesek időnként úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Nem fizet­nek meg adókat. Feketén vállalnak munkát. Számla nélkül vásárolnak. Stb. Vagyis úgy viselkednek, mintha nem lenne állam. Pontosabban: úgy viselkednek, mint akik nem akarnak tudomást venni az állam léte­zéséről.

Egyes államok időnként úgy viselkednek, mintha nem is lennének. Nem gondoskodnak az állampolgáraik létbiztonságáról: nem nyújtanak számukra védelmet és megélhetést. Nem gondoskodnak a biztosítottak egészségügyi ellátásáról. Nem fizetik ki a nyugdíjasok nyugdíját. Nem fizetik ki az állami alkalmazottak bérét. Stb. Az államok időnként úgy vi­selkednek, mintha nem léteznének. Pontosabban: olyan intézményekként viselkednek, mint amelyek nem tekintik feladatuknak az állampolgáraikkal szembeni kötelezettségeik teljesítését. Vagyis ebben a vonatkozásban nem létezőnek mutatják magukat.

Egyes államok időnként ténylegesen nem léteznek, mert összeom­lanak.

***

Néhány könyv, film, újságcikk címe a legutóbbi időkből: Összeomlás; Összeomlás után; Totális összeomlás a láthatáron; A gazdasági összeomlás elkerülhetetlen; Az összeomlás forgatókönyvei; A 2008-as összeomlás és következményei; Egy új kor hajnalát vagy az összeomlás végnapjait éljük?; Környezeti összeomlás és kút.

Manapság sokat lehet hallani, olvasni különböző összeomlásokról. Közöttük több olyan, nagyléptékű összeomlásról is, amelynek bekövetke­zése a nem túl távoli jövőben várható. Némi túlzással: korunk a prognosz­tizált összeomlások kora. Viszont, ha valamilyen súlyos fenyegetettségről szóló jövendölés nem puszta riogatás, hanem az előregondolkodás igényével megfogalmazott aggodalom, akkor több vonatkozásban is hasznos lehet a komolyan vétele.

Az előrelátás egyik pozitív hozadéka, hogy segít elébe menni a baj­nak, és mérsékli a várható katasztrófa pusztító következményeit. Sőt, esetleg lehetővé teszi az elkerülését. A jövőre vonatkozó kalkulálás egy másik hozadéka: gondolatilag (de akár gyakorlatilag is) felkészíthet arra az esetre, ha valamilyen katasztrófa, összeomlás bekövetkezik, és az utána kialakult helyzetben kell cselekedni. Arra az esetre, amikor a töb­bé-kevésbé előreláthatóan megváltozott körülmények között kell talpon, illetve életben maradni.

1. Jövendölések összeomlásokra

1.1. Planetáris összeomlás

Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak azok a jelzések, amelyek szerint az emberiség a pusztulásába rohan. Gyorsított ütemben éli fel a civilizációhoz szükséges nyersanyagokat és energiaforrásokat. Gyorsuló ütemben rombolja az emberi élethez szükséges természeti környezetet (szennyezi az ivóvízkészletet, a termőtalajt, a levegőt, a földi klíma radi­kális átalakulását idézi elő stb.). A felsejlő negatív jövő: az embermentes Glóbusz.

A Római Klub megbízásából 1972-ben készült könyv, A növekedés határai hozzávetőlegesen harminc évben számolta azt az időt, ameddig még meg lehet fékezni az emberiség önpusztítását. Utána a folyamat visszafordíthatatlan. Egy újabb figyelmeztetés szerint „A Föld lakossága drasztikus változások előtt áll: az afrikai kontinensről mintegy százmillió ember menekül majd Európába, a természeti csapások mindennapossá válnak, a bolygó átalakulása pedig megállíthatatlan lesz. Húsz évünk maradt, hogy tegyünk ellene valamit.” „A bolygó léte a tét. Csökkenteni kell az olajtámogatásokat” – riogat egy friss elemzés. Mások már jóval régebben ennél kategorikusabban fogalmaztak. Például Síklaky István 1990-ben. „Kevés az idő. Ha nem tiltják be hamarosan teljesen a kőolaj kitermelését, akkor nem lesz sem kommunizmus, sem kapitalizmus. Mert nem lesz emberiség.”

Milyen reagálások történnek ezekre az „ijesztgetésekre”?

– Vannak, akik egyáltalán nem ijednek meg. Sőt, viccelődnek az elemzők által emlegetett fenyegetéseken. Vagy arra hivatkoznak, hogy ez olyan veszély, amelyet technikai fejlesztésekkel biztonságosan el lehet hárítani. Vagy úgy gondolkodnak, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”: az ő életükben még nem következik be komolyabb katasztrófa. (És „utánunk a vízözön”.)

– Vannak, akik nagyon komolyan veszik az „ijesztgetést”, és meg­próbálnak mindent megtenni a környezetpusztítás csökkentéséért – a maguk közvetlen hatáskörében. (Takarékoskodnak a termékekkel és nyersanyagokkal, csökkentik az energiafogyasztásukat, szakszerűen ke­zelik a veszélyes hulladékot, szelektíven gyűjtik, illetve újrahasznosítják a háztartási szemetet stb.) Mivel azonban a nagy környezetszennyezőknél

nem találkozni hasonló eltökéltséggel (nem csökken a légi közlekedés, a szénhidrogén-bányászat, növekszik az ipari szennyezés, a széndioxid­-kibocsátás), a sok-sok kis – mégoly lelkes – takarékossági, újrahasz­nosítási stb. próbálkozás a Glóbusz szintjén „nem oszt, nem szoroz”. Az egyes tünetek orvoslására koncentrálás gyakorlatilag a kiváltó okok megerősítését (újratermelését) eredményezi.

– Vannak, akik komolyan veszik azt a problémát, hogy látványosan megbillent az emberiség igényei és a Föld ellátó képessége közötti korábbi egyensúly. A földi klíma egyensúlyának megbomlását is komo­lyan veszik. Az egyensúly helyreállítását pedig az azt károsító termelés radikális csökkentésével kívánják elérni. (Mondhatni: a jelzett jövőt aktivitással próbálják keresztezni és elkerülni, a katasztrófát megelőző cselekvéssel elhárítani.)

1.2. A világgazdaság összeomlásának bizonyossága

1988-ban írta Guy Dauncey – Összeomlás után című könyvében – a következőket: „Előfordulhat, hogy Amerika képtelen lesz megküzdeni együttes külkereskedelmi és költségvetési deficitjével, a piacok pedig a menekülés mellett döntenek, valamelyik harmadik világbeli adósállam vezetést válthat, és teljesen megtagadhatja a további törlesztést, a japá­nok vagy az arabok úgy határozhatnak, hogy a dollárárfolyam valószínű zuhanása miatt hirtelen kivonják pénzüket az amerikai bankokból, a hatalmas mértékben túlárazott japán, vagy tajvani tőzsde hirtelen összeomolhat, egy váratlan természeti vagy környezeti katasztrófa súlyos gazdasági következményekkel járhat. Hogyha a fenti események bár­melyike bekövetkezne, az 1987. októberi megingásnál jóval komolyabb bukást idézne elő. Egy jövőbeli összeomlás recesszióhoz vezethet, mivel a befektetők kivárják, amíg ismét biztonsággal tehetik pénzüket kockára, a termelők pedig visszafogják a termelést, hogy a túl nagy raktárkészlet­ből eredő veszteséget elkerüljék. Ha rövidesen nem állnak rendelkezésre meghatározó világméretű megoldások, a recesszió válsággá mélyülhet, ahogyan az elbocsátások miatt a vásárlóerő tovább csökken, még jobban visszafogva a termelést. Azoknak, akik ebben a helyzetben képtelenek kifizetni nagy hiteltartozásaikat, bírói végzéssel kell szembenézniük (mennyi van most az Ön hitelkártyáján?), akiknek pedig nagyok az ingatlanterheik, birtokból való kizárással és kilakoltatással számolhatnak (mennyi jelzálogkölcsönt törleszt Ön havonta?). Hirtelen megemelkedne a munkanélküliek és a hajléktalanok száma.” Dauncey annak érdekében írja a könyvet, hogy a megjósolható „gazdasági viharral” szembeni me­nedékek megteremtésére ösztönözzön. Valójában azonban a helyzet sokkal súlyosabb a szerző által jelzettnél.

Korunk világgazdasági rendszerének motorja a növekedés. A rendszert a felhalmozás élteti. Létezésének, fennmaradásának elengedhetetlen

feltétele a gazdasági gyarapodás. E növekedés végső forrása a bérmun­kán alapuló tőkés termelés. A termelés – a bérmunkásokat alkalmazó termeltető szempontjából – profitszerzés céljából történik.

A rendszer objektív (azaz a szereplők szándékaitól független) logikája megköveteli, hogy a termelési kapacitások maximálisan ki legyenek hasz­nálva. A létrehozott technikával szemben egyfajta „ellátási felelősség” áll fenn: a termelési eszközöket folyamatosan el kell látni táplálékkal. (A kihasználatlan termelési kapacitás: pazarlás.) Ugyanakkor a modern gazdaság többet képes termelni, mint eladni. A növekedési kényszerűség miatt állandósul a mechanikus tömegtermelésből fakadó túltermelés, ami – különböző formákban – periodikusan a felszínre tör.

A kapitalizmus – mint világrendszer – levetkőzhetetlen sajátossága: végtelen növekedési kényszer véges térben. A rendszer megoldhatatlan feladatra vállalkozik: a végesben akarja a végtelent. Ez a szisztéma – mivel gazdasági növekedés nélkül hosszútávon nincs kapitalizmus – lo­gikai szükségszerűséggel kudarcra van ítélve. Elméleti bizonyossággal előrelátható a tőkés gazdaság elenyészése. Nem tudható, hogy pontosan mikor, nem tudható, hogy pontosan hogyan, de a növekedéskényszeren alapuló profitrendszer sem lépheti át a végső korlátait. Bizonyos határo­kon túl nem reformálható.

A profitszerzés lehetőségei végesek: forrásai előbb-utóbb kimerülnek. Bekövetkezik valamiféle gazdasági „öngyulladás”, amely fölégeti magát a rendszert. (Az egyik – manapság népszerű – hipotézis szerint ez úgy megy végbe, hogy leállítják azokat az alapvető termeléseket, amelyeknél a piaci bevétel nem fedezi a megfizetendő környezeti költségeket: az államilag, illetve nemzetközileg előírt, kivetett adókat). Onnantól pedig más módon („összeomlás utáni” módon) kell, mert csak más módon lehet termelni és élni.

Áruhegyek és a négy tűzoltó (történelmi betét)

A tőkés rendszer működtetésében az egyik fő feladat a mértéktelen (vagy­is fizetőképes vásárlói kereslet nélküli) tömegtermelés során keletkező áruhegyek „öngyulladásának” elkerülése, megakadályozása. A rendszer története – egyik metszetében – a túltermelést okozó növekedéskény­szer miatti detonáció hárításának, minél későbbi időpontra kitolásának története. A hárítás, halogatás fő eszköze egyfajta gazdasági „tűzoltás”, ami egyaránt kiterjed a „lángba borulás” megelőzésére és a „lángok” megfékezésére. A „tűzoltók” feladata: különböző rafinált módszerekkel eltüntetni az egyre halmozódó áruhegyeket. Újabb és újabb tűzoltási kísérlet – a kiváltó okok ismételt újratermelése, fenntartása mellett.

– Az államok különböző eszközökkel (jogszabályok, piacszabályozás, aktív tőkés szerepvállalás stb.) segítik a termelői profit képződését. Állami háttér nélkül a növekedésre alapozott gazdaság hamarosan megbénulna.

A tőkésállam az öngyulladással fenyegetett profitrendszer tűzoltója. A piaci vásárlóerőt gyarapító munkáltatóként, megrendelőként, közvetlen vevőként segíti elő a túltermelés okozta piaci robbanás elodázását.

– A döntően a reklámtőke (valamint a rendszer működésében érdekelt adószedő állam) által fenntartott média is fontos szerepet játszik a ter­melői profit képződésében. Médiareklámok (sajtó, rádió, televízió, plakát, internet) nélkül az előállított áruk jelentős része nem találna vevőre. A mé­dia divatteremtéssel járul hozzá a termelői profit realizálásához: szerepe az eladáshoz nélkülözhetetlen vásárlói vágyak, tömegigény mesterséges felkeltése. Fő gazdasági szerepe – az adott rendszeren belül – az eladás lélektani hátterének, feltételeinek megteremtése, megszervezése. Ha elzáródnak a sűrűn változó vágyak felkeltésének (a vágytermelésnek) a csatornái, a rendszer megbénul. Ennyiben a reklám, az árupropaganda révén a média is a profitrendszer tűzoltója. A reklámozás akadályozása: a tőkés rendszer működésének hátráltatása.

– A kereskedelem gazdasági feladata: a felkeltett tömegigény kiszol­gálása árutömeg helybehozásával. A kereskedőtőke az eladás térbeli megszervezésével járul hozzá az áruhegyek koptatásához. Ennyiben ő is a profitrendszer tűzoltója. A tömegtermelést is megfojtja, ha a kereske­delem valami miatt megbénul – például mert nyomasztóan megdrágulnak az áruszállítás költségei („többe kerül a leves, mint a hús”). A kereskedés (forgalom) akadályozása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

– A banktőke elsősorban pénz (korunkban jelentős részben fiktív, fedezet nélküli pénz) kölcsönzésével foglalkozik. Egyebek mellett arra ösztönöz, hogy a vásárló többet költsön a jövedelménél. A bankszektor szerepe: annak elősegítése tömeges hitelezéssel, hogy a tömegterme­lés áruit megvásárolják. A vásárlási hitelek nyújtásával a termelői profit realizálását támogatja. Ennyiben a bankszektor is a profitrendszer tűzol­tója. Gyengítése a kapitalizmus gyengítése. A hitelezés megnehezítése, meggátlása: a tőkés rendszer működésének bénítása.

Bármelyik tűzoltó megsérülése, gyengélkedése, kiesése a rendszer öngyulladását eredményezheti.

1.3. Az államcsőd bizonyossága

Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta törleszteni a külső adósságait (más államoktól, külföldi bankoktól, nemzetek feletti szervezetektől felvett hiteleit). Volt már olyan, hogy egy állam nem tudta visszafizetni a belső adósságait. Az általa kibocsátott államkötvények elvesztették az értékü­ket, eladhatatlanná váltak. (Ekkor azt is meg lehetett tapasztalni, hogy a magánvagyon számára az állampapírok nem adnak teljes biztonságot.) Volt már olyan, hogy egy államnak több volt a fizetési kötelezettsége, mint a bevétele, és emiatt az állami alkalmazottak hónapokig nem kap­ták meg a bérüket. (Ekkor közvetlenül megtapasztalható lett, hogy az éhezés ellen az állami munkahely nem nyújt biztonságos védelmet.) Volt már olyan, hogy egy kormány zárolta a bankbetéteket. A bankok egyik napról a másikra bezártak, az automaták sem működtek, és az ügyfelek nem tudtak a pénzükhöz jutni. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarításokat bankban tartani.) Volt már olyan, hogy elvesztette az értékét valamelyik nemzeti valuta. Az elértéktelenedett nemzeti pénzért semmit sem lehetett vásárolni. Ez a pénz a szemétbe vagy a régi pénzek gyűjtőihez került. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megtakarítá­sokat pénzben tartani.) Volt már olyan, hogy egy vállalat csődbe ment. A részvényei elvesztették az értéküket. Az elértéktelenedett részvények a szemétbe vagy a családi archívumba kerültek. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos befektetés a részvényvásárlás.) Volt már olyan, hogy megtermelt áruk nagy tömegére nem akadt vevő. Gyárakat bezártak, dolgozókat elbocsátottak. Ezáltal a korábbi jövedelmek csökkentek, illetve teljesen elapadtak. (Ekkor közvetlenül megtapasztalhatóvá vált, hogy nem teljesen biztonságos a megélhetést munkabérre alapozni.)

Ami „volt már”, arról bebizonyosodott, hogy a bekövetkezése nem le­hetetlen. Ezért nem teljesen kizárt, hogy előbb-utóbb ismét megtörténik, bekövetkezik.

Manapság lényegében minden állam el van adósodva. Kormányzataik olyan helyzetbe hozták őket, hogy saját erejükből fizetésképtelenek. Általánosabb összefüggésben: önerőből működésképtelenek.

A fizetésképtelenség, működésképtelenség rövidtávon különböző hite­lekkel fedhető el. Újabb és újabb kölcsönfelvételekkel való piramisjáték folyik. A tartalmi fizetésképtelenség felszínre kerülésének, a gyakorlati összeomlásnak elodázása, késleltetése történik.

Az eladósodott állam ki van kiszolgáltatva tőle független, és bármikor ellenségessé váló külső erőknek. Vállalásainak, kötelezettségeinek java része csak hitelekből (vagy ami ennek egyik formája: államkölcsönökből, államkötvények kibocsátásával) teljesíthető. Ennek a kiszolgáltatottság­nak az a kockázata, hogy a hitellánc előbb-utóbb elszakad. Hogy hosszabb távon a fizetésképtelenség a felszínen is megjelenik. (A pénzügyi lufi kipukkad.) Bekövetkezik az államcsőd.

Ebben az esetben az állam nem tudja a külső adósságait törleszteni. Kellő bevételek (illetve további hitelek) hiányában nem tudja az alkalma­zottait fizetni. Nem tudja az intézményeit működtetni. Az államhatalom összeomlik.

2. Összeomlás előtt

Előre látva az összeomlás (államcsőd) távlati bizonyosságát, államcsőd előtti állapotnak számít a mindenkori jelen. Államcsőd előtti állapotnak

tekinthető és akként kezelhető. Csak az a kérdés megválaszolhatatlan, hogy milyen távolságra van ez a jelen az összeomlás bekövetkezésétől. Két, alapvetően eltérő magatartás figyelhető meg azoknál, akiknek meg­győződése, hogy a fennálló rendszer hosszabb távon működésképtelen, és leváltásra (felváltásra) van ítélve történelmileg.

Az egyik szemlélet és magatartás az ún. válságot nemcsak a bukás esélyeként, hanem egyúttal új lehetőségek előtérbe kerüléseként (a fennállóval szembeni alternatívák felerősítőjeként) is értelmezi. Ezért az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésére szavaz. E „szavazat” leadása két különböző módon történhet. 1. Az illető „magára hagyja” az államcsőd felé botladozó rendszert: igyekszik minimálisra csökken­teni a vele való érintkezést, és függetleníteni tőle az életét (ide értve a létfenntartását is). Valamiféle alternatív gazdálkodás, illetve társadalmi ellenhatalom kiépítésébe fog az állami fennhatósággal szemben. Teszi ezt mind az éppen aktuális, mind a hosszabb távú egyéni és közösségi (civiltársadalmi) önvédelem nevében és jegyében. 2. Az illető az össze­omlás előrehozatalán, az összeomlás előtti időintervallum lerövidítésén fáradozik: nem csupán passzivitással, hanem tevőlegesen „pusztítja a rendszert”.

A másik szemlélet és magatartás az aktuálisan veszélyeztetett vagy éppen megvont polgári vívmányok védelmére összpontosít. Szóvá teszi az emberi jogok megsértését. Tiltakozik a demokrácia csorbítása ellen. Felhánytorgatja bizonyos intézkedések alkotmányellenességét. Harcol a média – állami-kormányzati beavatkozástól mentes – függetlenségé­ért. Fellép a dolgozók munkahelye és munkabére elleni támadásokkal szemben. Stb. Szervezkedik, aláírásokat gyűjt, demonstrál. Vallja, hogy a rendszer pusztulásra van ítélve, de – közvetlen, humánus megfontolásból – az éppen élő emberek védelmében, az ő napi érdekeiket képviselve, a pusztulásra ítélt rendszer „agonizálásának” meghosszabbításáért is cselekszik. Azt segíti elméletileg, és azt támogatja gyakorlatilag, hogy a rendszer minél tovább működjön az összeomlása előtt. (Bár tudja, hogy nem lehetséges, mégis a „régi módon” akar élni – hiszen úgy megszoktuk!)

3. Összeomlás után

Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nincs lehetőség bér­munkát vállalni, és állami segélyezés sincs? Hogyan teremthető elő a megélhetéshez szükséges jövedelem? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után elvész az állampapírok értéke, mivel az állam nem fizeti vissza? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után nem tudjuk kivenni a bankokból a megtakarított pénzünket? Mit lehet tenni, ha a bekövetkező összeomlás után értékét veszti a hivatalos fizetőeszköz, és semmit nem tudunk érte vásárolni?

Sok tanulságos történelmi tapasztalat van azzal kapcsolatban, hogy miként viselkednek az emberek, amikor valamilyen megszokott rend összeomlik. Hogy miként viselkednek, amikor sem egy tekintély (személy, intézmény, szabály) nem mondja meg nekik, hogy mit cselekedjenek, sem pedig a szokásaik, beidegződéseik nem adnak erre nézve útbaigazítást. Ilyenkor – külső vezér vagy belső járszalag híján – arra kényszerülnek, hogy a saját lábukra álljanak és a saját fejükkel döntsenek. Az egyik tipikus válasz szerint az egyén – a fennmaradása érdekében – megküzd a többiekkel. A küzdelemből vagy nyertesként, vagy vesztesként fog kikerülni. A másik tipikus válasz, hogy egyének összefogva, egymással együttműködve próbálnak „kimászni a gödörből”. Az önkéntes együttmű­ködés, az önszerveződés, a közös öntevékenység módszerét vetik be a nehézségek enyhítése, illetve a helyzet megoldása érdekében.

Klasszikusnak számító tapasztalatokat főképpen a tartós háborúzások, illetve a nagyobb gazdasági válsághelyzetek következményei kínálnak. Ilyenkor egyes országokban megrendül az államhatalom és szétesik a közigazgatás. Ekkor többnyire az figyelhető meg, hogy a felsőbb ha­talom és külső útmutatás nélkül maradt emberek maguk látnak hozzá a létfeltételeik megteremtéséhez, az életük megszervezéséhez, helyi együttélésük, együttműködésük kialakításához.

Megmutatkozik, hogy az emberek élni akarása erősebb az államnál (áthidalja az állam hiányát), és ennek az élni akarásnak elengedhetet­len eleme, kelléke a hol szűkebb, hol tágabb együttműködés. Kiderül, hogy központi politikai irányítás nélkül is létrejönnek kisebb-nagyobb társadalmi kapcsolatrendszerek, közösségek. Bebizonyosodik: állam nélkül is lehet élni. Vagyis az életnek nem elengedhetetlen feltétele az állami-politikai központosítás.

Volt már olyan, hogy a felbomlott állami közigazgatás helyébe különbö­ző népi bizottságok léptek. Volt már olyan, hogy az államilag szentesített tulajdonra alapozott termelés helyett maguk a dolgozók működtették az általuk birtokba vett üzemeket, gépeket. (Lásd a 2002-es foglalásokat Ar­gentínában.) Volt már olyan, hogy az állami pénzt különböző helyettesítő eljárások (pl. helyi fizetőeszközök vagy a közvetlen csere közösségei) váltották fel.

4. „Állam nélkül” az összeomlás előtt

Schmitt Jenő Henrik XIX. század végén megjelenő lapjának Állam nélkül volt a címe. Korunkban sokan vannak, akik alkalmanként úgy viselkednek, mintha nem lenne fölöttük (ezért nem döntene és cselekedne helyettük) állam. Tapasztalva, hogy államuk nem lát el feladatokat, megpróbálnak – részben vagy egészében – „állam nélkül” élni (gondolkodni és csele­kedni). Tapasztalva, hogy államuk nem védi meg őket (nem teszi lehetővé a megélhetésüket), arra fanyalodnak, hogy megpróbálják önmagukat

megvédeni és saját maguk gondoskodni az életükről, a megélhetésükről. A rendszerről, a rendszer hivatalos szabályairól, előírásairól részlegesen leválva, azokat figyelmen kívül hagyva intézik bizonyos ügyeiket, kezelik egyes problémáikat. Vagyis állam nélkül, az állami gondoskodástól (és beavatkozástól) mentesen oldanak meg hagyományosan állami (illetve állami közvetítésű) feladatokat.

Esetükben részleges „rendszerelhagyás” történik. önvédelmi, ön-fenntartási okok miatt a rendszerről való különböző lekapcsolódásokra kényszerülnek. Mivel ez az önvédelem többnyire nem magányosan, hanem csoportosan, másokkal összefogva, együttműködésben történik (mert így esélyesebb a sikerre!), a közösségi önvédelmek legkülönfélébb változatai kezdenek kialakulni, megformálódni.

Ezek az önvédelmi rendszerelhagyások a hivataloshoz képest alter­natív értékrendek, alternatív életmódok, alternatív gazdálkodási, szoci­alizációs, politizálási, társadalmasodási formák csíráinak képződését is jelentik. Minden esetlegességük és sokféleségük (pluralitásuk) ellenére az államival szemben valamiféle civiltársadalmi mást és másként képvi­selnek. Mindez a társadalomszerveződés megkettőződésének tenden­ciáját hordozza: az államitól jól megkülönböztethető civiltársadalminak az önszerveződését.

Észre kell azonban venni, hogy ami a résztvevők oldaláról tekintve elsősorban puszta önvédelem, az az államrend nézőpontjából polgári engedetlenség, civil ellenállás, a fennálló rendszert sértő, sőt támadó ma­gatartás. Innen tekintve az államtól függetlenedő civil társadalmasodás nem az egyéni túlélés puszta eszközeként, hanem ellenalternatíva szerveződéseként, hatalmi konkurenciaként jelenik meg, egyfajta gaz­dasági-társadalmi ellenhatalom képződésének, megszerveződésének fenyegetéseként. A jelzett folyamatok során – mondhatni – tendenciájá­ban valamiféle kettős hatalom jön létre. Békeidőben.

5. „Összeomlás után” az összeomlás előtt: Államcsőd Mozgalom

Világszerte számos olyan társadalmi kísérlet létezik, amely különböző összeomlások veszélyére adott gyakorlati válasznak is tekinthető. Lát­ványosan növekvő számban vannak, akik a gazdasági növekedéssel szemben előnyben részesítik az életben maradást, a fenntarthatóságot. Ez a beállítódás az illető egyéneket és csoportokat részlegesen leválaszt­ja a fennálló rendszerről, és másfajta, alternatív értékrendek, életmódok kialakítására ösztönzi őket. Elemzők a kőolaj utáni korszakba való átme­netnek több száz különféle gyakorlati változatát tartják számon. (Például az Egyesült Államokban mintegy háromszáz települést összekapcsoló Átmenet Hálózat [Transition Network] szerveződött.)

Tapasztalatok szerint az emberek jelentős része előrelátó módon cselekszik. ösztönösen vagy tudatosan úgy (is) viselkedik, mintha már bekövetkezett volna az államcsőd. Felkészül, tréningezik rá. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon nem számíthat az államra és intézményeire. Sejti, illetve tudja, hogy hosszabb távon mindent maguknak az egyé­neknek (mint civil polgároknak) kell elvégezni, megoldani. Csak az lesz megcsinálva, amit ők – egymással együttműködve – megcsinálnak, megoldanak.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (il­letve nem működik) hivatalos pénz, ezért pénzhelyettesítő eljárásokat alakítanak ki. Ezen az alapon helyi csereköröket, cserehálózatokat szerveznek.

Egyesek arra a várható helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz állá­suk, nem lesz jövedelmük, ezért elkezdenek önfenntartóvá, önellátóvá válni.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz elég pénzük az élelmiszerek megvásárlására, ezért belefognak élelmiszerek termelésébe.

Egyesek arra a lehetséges helyzetre készülnek föl, hogy nem lesz (illetve nem lesz számukra megfizethető) energiaszolgáltatás, ezért elkezdenek saját maguk is energiát termelni. Stb.

Tevékenységük nyomán valamiféle Államcsőd Mozgalom bontakozik ki. Az illetők – ösztönösen vagy tudatosan, spontánul vagy szervezetten, egyénenként vagy másokkal összefogva – e mozgalom résztvevőiként viselkednek. Gyakorlatuk, tapasztalatuk a prognosztizált összeomlást követő időszakban lehet kulcsfontosságú, amennyiben esélyt ad a túl­élésre, a fennmaradásra.

Vannak, akik lépéseket tesznek az élelmiszer-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Vannak, akik lépéseket tesznek az energia-önellátás (családi, kisközösségi, helyi önellátás) felé. Tágabb összefüggésben úgy is fogalmazhatunk: készülnek az államcsődre. (Vagy ahogy más, elméletileg általános perspektívában, szélesebb horizonton felsejlik: a rendszercsődre.)