Aligha lehet napjainkban fontosabb elméleti feladat a globális kapitalizmus működésének sokoldalú feltárásánál – miközben idehaza hódít a romantikus antikapitalizmus, a „hülyék szocializmusa". A tőkerendszer-ellenes baloldal helyi lehetőségeit a globális fejlődés nagymértékben meghatározza – e számunk cikkeiből ez az egyszerű(nek tűnő) következtetés adódik, Mészáros István új könyvének (Társadalomszerkezet és tudatformák) fejezetéből vagy Slavoj Žižek nagyívű tanulmányából éppúgy, mint a lokális környezetvédelem és ökológia kritikáival foglalkozó írásokból. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltással foglalkozó „évad" lezárásaként közölt tanulmányok is azt húzzák alá, hogy a helyi és nemzetközi fejlemények erős összekapcsoltságának elemzése nélkül a fordulat következményei nem értelmezhetők. Az alapkérdés a tulajdon kérdése volt, amely a nemzetközi tőkerendszer törvényei alapján „oldódott meg".

A tőkerendszer egyetemes szemléletű elemzése jól használható a sok millió ember életére kiható játék, a labdarúgás „fejlődésének" megértéséhez is. A nemzetközi üzletnek a legalitás és a bűnözés keretei közé illeszkedő fejleményei között a határok elmosódtak. Végül felhívjuk a figyelmet kulturális rovatunk nagyszabású Arszlanov-tanulmányára: olyan Bulgakov-értelmezéssel áll elő, amely a nagy írót integrálja az antikapitalista és antisztálinista rendszerkritikai szellemiségbe.

A tanulmány Kínának az utóbbi 2-3 évtizedben elért gazdasági fejlődését mutatja be, áttekintve a fölmerülő gazdaságpolitikai és szociális dilemmákat is. A pekingi vezetés az 1980-as évek elejétől kezdve egyre nagyobb teret adott a piaci inici-atíváknak, óriási sikereket ért el a termelőerők kifejlődésének terén, ugyanakkor szembesült a piaci fejlődés sajátos problémáival (munkanélküliség, jövedelmi polarizáció). E negatív hatásokat az állami szabályozás és tervezés eszközeivel próbálták enyhíteni, ám kérdés, hogy e két eltérő „logika" hosszútávon összeegyeztethető-e?

1. A kínai felzárkózás

Kína környezete a kapitalista világgazdaság. Mivel elzárkózni még egy ilyen nagy és gazdag ország sem tud, fejlődése érdekében mind input, mind output oldalról ennek a világgazdaságnak a törvényeihez kell al­kalmazkodnia. Felzárkózását (érték- és használati érték termelő képes­ségét) ennek a világgazdaságnak a felhasználásával kell biztosítania. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez sikerült is neki, mégpedig egyáltalán nem ismeretlen algoritmus szerint.

A világgazdaság eleve hierarchikusként és hierarchia által, kapitalista rendszerként jött létre. Az értékek keletkezése és áramlása egyenlőt­lenségen alapul és egyenlőtlenséget termel. Legnyilvánvalóbban abban mutatkozik ez meg, hogy ha két különböző mennyiség (mondjuk két vállalat termelési értéke vagy két ország GDP-je) azonos ütemben nő, ak­kor a köztük lévő különbség abszolút értéke is ugyanabban az ütemben nő: egyenlőtlenségük abszolút értéke tehát fokozódik (miközben relatív viszonyuk nem változik). Az abszolút különbség megtartásához a kisebb mennyiség növekedési ütemének éppen annyiszor gyorsabban kell nőnie a nagyobb mennyiségnél, ahányszor a nagyobb mennyiség nagyobb nála. Ilyen feltételek mellett a felzárkózás nyilvánvalóan nem lehetséges.

A világgazdaság hierarchikus jellege azonban azt is jelenti, hogy a gazdasági ciklusokat a hierarchia felső fokán álló országok határozzák meg. Ez nemcsak azzal jár, hogy értékelszívásra képesek a kevésbé fejlett régiókból, hanem azzal is, hogy ciklusaik leszálló ágában válságaik epicentrumát is ők adják. A tőkefelhalmozás, a konkurencia törvényei pedig a vállalatok, nemzetgazdaságok közötti hierarchiát rendezhetik át a ciklusok adta lehetőségek függvényében. Innét ered például a „későn jövők előnyének" (advantage of latecomers) nevezett jelenség, amely a Raimond Vernon által a 60-as években felállított termék-életciklus mo­dellből következik. Az új termékek és technológiák a fejlett országokban jönnek létre és terjednek el, majd az érettség és leszálló ág szakaszában a fejlődő országokba exportálják, illetve telepítik át őket. Ha azonban egy felzárkózni kívánó ország – leginkább nem piackonform eszközökkel operáló kormányintézkedések hatására – elébe megy a technológiai fejlesztésnek és nem várja meg, hogy a transznacionális vállalatok jóvol­tából érkezzen el hozzá a fejlődés (amely addigra világpiaci mércével már elavult), vagy ha az epicentrum felől érkező válság hatásait feltartóztatni sőt saját javára fordítani tudja, akkor „beelőzheti" az előtte járókat azzal, hogy rögtön átáll a fejlettebb (legfejlettebb) technológiákra, átugorva ezáltal bizonyos fejlődési fokokat.

Ezt az összefüggést maga a tapasztalat nyújtja, ezért a polgári közgaz­daságtan is felismerte. Már Ricardo komparatív előnyök tana tartalmazta azt a mozzanatot, hogy ha az alacsonyabb munkatermelékenységű (ezért több élőmunkát használó, munkaerővel „jobban ellátott") ország – Ricardo példájában Portugália – elsajátítja a magasabb termelékeny­ségű ország (Ricardo példájában Anglia) tudását, technológiáját, akkor az utóbbinak nem érdemes sem ruhaanyagot sem bort (ezek is ricardói példák) termelnie. Ugyanakkor a szabadkereskedelem egyenlőtlenítő hatásaiból következett az a leginkább Liszt Frigyes nevéhez fűződő gon­dolat, hogy a gyengébb országnak importkorlátozással kell védenie fel­növekvő ágazatait (ezt nevezték el később „infant industry" elméletnek).

Időben és térben távoli, de gondolatban annál közelibb utóda Ricardónak és Lisztnek Kaname Akamatsu múlt század közepi japán közgazdász, akinek „repülő vadlibák" (flying geese) elmélete még jóval Vernon életciklus-elmélete előtt, az 1930-as években született meg, de csak 1961-ben került a nagy nyilvánosság elé. Az elmélet a Japán által vezetett ázsiai fejlődési modellt írta le. Akamatsu a felzárkózásnak há­rom aspektusát különböztette meg. Az iparon belüli (termékfejlesztés), az iparközi (ágazatfejlesztés az egyszerűbb termékek felől a feldolgozottabbak felé) és a nemzetközi aspektust (termelés-kitelepítés a fejlett országból a fejletlenebb országba). A lényegre redukálva: a fejletlenebb ország úgy léphet előre, ha a fejlett országból származó ipari tudás (termék, technológia) felszívásával fejleszti iparát, majd annak termékeit a fejlett országba exportálja (importhelyettesítés – exportorientáció). Fontos, hogy ebben a modellben – amely a változó, a tőkeáramlásnak nagyobb szerepet biztosító világgazdaságban megfigyelt gyakorlatból táplálkozott – már tudástranszferről, a fejlettebbtől való tanulásról is szó van. További fontos mozzanat, hogy Akamatsu az „infant industry" elvét kiegészítette az exportorientáció elvével, mint olyannal, amelynek révén be is lehet biztosítani az elért eredményeket. Végül de nem utolsó sorban a felzárkózás Akamatsu modelljében is az adott ország állami politikáján (tehát nem a vak piaci erőkön) múlik.

Akamatsu modelljét évtizedekkel később Kiyoshi Kojima egészítette ki azzal, hogy mivel az export felfutása a bérek és a valuta értéknöveke­dését vonja maga után – rontva ezzel a termelés versenyképességét -, ezért a termelés kitelepítése válik szükségessé alacsonyabb bérű orszá­gokba. Ekképpen a felzárkózó ország visszaimportálja azt a terméket, amelynek gyártását éppen az import kiváltása érdekében kezdte meg (bár a két termék között ekkorra már minőségi különbség van). Kojima „bezáródó körében" nemcsak Japán, hanem Kína fejlődése is felismer­hető: Kína mára a világ egyik jelentős tőkeexportőrévé vált, valutája megerősödött, és a mesterségesen fenntartott gyenge árfolyamért az ázsiai óriást naponta érik kritikák.

A felzárkózáshoz egyrészt felhalmozásra, másrészt (és ezt a fent jelzett felzárkózási modellek is hangsúlyozzák) tudatos állami politikára volt szükség. Kína előbb az áru- és tőkeimporttal kezdte („tanulás"); ezt kö­vetően a termelés növelése és fejlesztése, majd az áru- és végül a tőke­export révén robbant be a világgazdaságba vezető erőként. Ugyanakkor azonban a társadalmi jellemzők terén már ezt megelőzően is – a „fejlett" világban kevés figyelmet kapó – sikereket ért el, és ezeket a „kapitalista" típusú felzárkózás során tovább növelte. Úgy tűnik, mégiscsak más úton jár, mint korunk USA-vezette kapitalista világgazdasága.

A Kojima által leírt modellt követő kínai fejlődés ma ellentétes vélemé­nyek kereszttüzében áll. Az ellentétes vélemények két gyújtópont körül csoportosulnak. Az egyik a lecsupaszított közgazdasági szemlélet, amely a GDP, az ipar, az export a tőkekivitel stb. növekedésén méri a sikereket. Ide tartoznak a fentebb említett polgári fejlődéselméletek. A másik, ame­lyik a kapitalista termelési mód Kínában szép számmal fellelhető negatív megnyilvánulási formáit helyezi előtérbe és „a Kínai Kommunista Párt ál­tal kierőszakolt brutális kapitalista kizsákmányolás"-ról beszél („the brutal capitalist exploitation enforced by the Chinese Communist Party" – Chan, 2010), rendszerint harcos antikapitalista mozgalmak orgánumaiban.

Giovanni Arrighi – aki egyébként ismeri és elismeri Akamatsu és Kojima eredményeit – kiegyensúlyozottabb és átfogó pozícióra törekszik, amikor az egész kérdéskört történelmi kontextusba helyezi. A modern világrendszer fejlődésének tükrében, de szintén a klasszikus közgazda­sági gyökerektől indulva vizsgálja és értékeli Kína legutóbbi évtizedeit az Adam Smith in Bejing c. művében. (Arrighi, 2007.) A XVIII. század végi gondolkodónak – a laissez faire-rel tévesen azonosított – azon alapgon­dolatából indul ki, hogy a piac (egyebek mellett) a „kormányzás eszköze" (an instrument of government), és azt vizsgálja, igaz-e Smith-nek az az állítása, miszerint a „természetes" úton való nemzetgazdasági fejlődés a militarizáció ezzel járó erősödése révén a fejlett/hódító országok és a fejletlen/meghódított országok közötti kiegyenlítődéshez, „mindenki jogának tiszteletben tartásához" vezet. (Arrighi, 2007. 5. és 68.) Arrighi óvatosságra int a tekintetben, hogy a mai kínai piacgazdasági fejlődést azonosítsuk a „kapitalizmusba való átmenettel". A „nem kapitalista piac­gazdaság", melyben (Smith egykorvolt reményei szerint) minden ember megtalálja boldogulását, jelenleg leginkább Kínában látszik megvalósulni.

Kína felemelkedését Arrighi egyfelől a világkapitalizmus és Kína tör­ténelmi fejlődésének alapján, másfelől a mai hegemón és „destruktív" világrendszer (destructive capitalism) geopolitikai érdekrendszerében ábrázolja.

Milyen rendszer van (lesz) Kínában? A nyugati felhalmozási formá­val szemben, amelynek alapja a megfosztás (accumulation by dispossession), merthogy a felhalmozó lehet az egyedüli tulajdonos, Kína saját maga csinálta a munkaigényes ágazatok fejlesztésére koncentráló „iparkodó forradalmát" (industrious revolution) 4000 éves történelmi hagyományai – köztük a 2500 éves konfucianizmus -, a társadalmi harmóniára és egyensúlyra törekvés szellemében. Minthogy a társadal­mi jólét alapja az étel, a felhalmozás nem von maga után megfosztást – hangsúlyozza Arrighi (accumulation without dispossession). Kínában már a korai időkben állami magtárakat tartottak fenn és szükség esetén innen adtak el gabonát a parasztoknak. (Emlékezzünk az 1860-as évek Írországára, amikor a burgonyavész évekre éhezést hozott a népnek. Ekkor indult el a tömeges kivándorlás, amit csak az 1990-es évek gazdasági boomja fordított vissza. Az 1860-as években mind gabona, mind pénz volt elegendő az országban az éhínség felszámolásához – a földesurak kezében…)

Arrighi bemutatja, hogy mindig is egyfajta „központilag irányított piac­gazdaság" jellemezte Kína hosszú történelmi múltját, ami nem ismerte a nyugati individualizmust, és ami soha nem rendelte alá az államot a tőkének. Mind Mao idején, mind 1979-től, a Teng Hsziao-ping-i reformok óta számottevően nőtt a hatalmas népesség életszínvonala (várható élet­tartam, iskolázottság, élelmiszertermelés), mégpedig a világon páratlan méretekben – amit a nemzetközi szervezetek, így például a Világbank és az ENSZ is elismer. Mindeközben a kínai gazdaság egyenesen az USA – például Irakban, Latin-Amerikában már amúgy is meggyengült – pozícióit fenyegeti. Kína évek óta az USA kormányzatának legnagyobb hitelezője, ő birtokolja az amerikai állampapírok több mint egyötödét.

A kínai politika egyértelműen a XXI. századi világgazdaság vezetői közé emelte Kínát. Az ország gazdasági növekedése 2009-ben, a vi­lággazdasági válság évében is elérte a 8,7%-ot, és mára Kína a világ legnagyobb áruexportőrévé, legnagyobb autópiacává és legnagyobb acélgyártójává nőtte ki magát. Kereskedelmi mérlegtöbblete még a 2009-es csökkenés után is megközelítette a 200 milliárd dollárt, va­lutatartalékai ennek több mint tizenegyszeresét teszik ki, és Kínáé a világ 6. legnagyobb szuverén állami pénzalapja (a valutatartalékokból képzett állami befektetési alap). A megerősödött gazdasággal szemben riválisai versenyképtelennek látszanak, és jobb híján nemzeti valutája felértékelését követelik. Mindenki elismeri, hogy ha a növekedés nem is tarthat örökké az elmúlt évtizedek ütemében, Kína akkor is minden bizonnyal hamarosan a világ legnagyobb gazdasága lesz (az USA-t megelőzve).

De vajon mit hozott ez a világméretű előretörés az 1,3 milliárd főnyi kínai lakosság számára? Vajon jelenti-e a tőkés világgazdaságban tör­ténő felzárkózás egyben azt is, hogy a munkásosztály helyzete (a XIX. század felemelkedő Angliájához hasonlóan, és Smith álmaival ellenté­tesen) ennek következtében romlott? A tőkeimport, privatizáció, áru- és tőkeexport révén szárnyaló gazdaság valós társadalmi hatásainak, a kínai kormány (kommunista párt) szándékainak megértéséhez kíván hozzájárulni az alábbi, a kínai munkaerő-piaci helyzetről szóló áttekintés, különös tekintettel a szociális és munkaerő-piaci helyzet nem neoliberális kezelésének tanulságaira. Remélhetőleg a hatalmas Kína mai fejlődését európai szemmel és mértékkel mérve elborzasztó egyedi „munkásnyúzó" esetekből megítélők véleményét is árnyalja a körkép. Ebben a kínai ve­zetésnek a kedvezőtlen és az évezredes – európai tudattal szintén nem megérthető – szemlélettel ellentétes fejlemények hatására tett lépéseiről is szólunk.

2. Átfogó szociális helyzetkép

Kína páratlan javulást ért el a szociális helyzet terén az elmúlt évtizedek­ben. A világon a napi 1 dollárnál kevesebből élők száma 1990 és 2005 között 418 millióval, 23%-kal, 1,4 milliárd főre csökkent. Ám ha a statisz­tikából kihagyjuk Kínát, a szegények száma 58 millióval nőtt! Az ENSZ kínai rezidense, Khalid Malik szerint a kínai szegények száma 1990 óta több mint 300 millióval lett kevesebb, de a „kommunista" vezetésű ázsiai országban 1978 óta több mint 600 millió embert emeltek ki a szegénység­ből! Ráadásul Kína a nemzetközi segélyezés, tapasztalatcsere stb. révén is hozzájárult a világszegénység enyhítéséhez, aminek összegzéseként az ENSZ megállapítja: globálisan a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG) időarányos része nem lett volna teljesíthető Kína jelentős eredményei nélkül. (UNSI, 2008. 4.)

A Világbank szerint Kínában 1981 és 2004 között a napi 1 dollár alatt élő szegények száma több mint félmilliárddal, a lakosság 65%-áról 10%-ra csökkent, és a csökkenés ezt követően is folytatódott. „Nemzetközi standarddal" mérve azonban a szegények száma még mindig nagy: 1,25 dollár napi jövedelemszint alatt él a kínai társadalom bő egynegyede, igaz az előrelépés itt is számottevő, hiszen arányuk 1981 és 2004 között 85 %-ról 27%-ra csökkent. (WB, 2009. 6.)

A hatalmas országban tehát a lenyűgöző eredmények ellenére még mindig sok a megoldásra váró szociális kérdés, amelyeket a világgaz­dasági válság újabbakkal tetézett. A továbbiakban először a jövedelmi szegénység alakulását, majd a jólét egyéb összetevőinek változását tekintjük át az e területekre irányuló állami politikákkal együtt, majd át­térünk a munkaerőpiac behatóbb vizsgálatára. Itt a munkakörülmények és érdekvédelem (szakszervezetek) állapota után a reálviszonyoknak keretet adó törvényi szabályozásról is szólunk, végül kitérünk a munka­ügyi konfliktusok és a válság hatásaira is. Mindezzel természetesen nem tudjuk kielégítően feltérképezni a hatalmas ország lakosainak helyzetét, de remélhetőleg egy lépést teszünk efelé.

3. A jövedelmi szegénység csökkentése – állami eszközökkel

A szegénység visszaszorítása már az 1970-es években megindult, ám a 80-as években tapasztalt javulást a 90-es években felpörgő piaci re­formok megakasztották. Bár a „harmonikus társadalom" (hexie shehui) csak később (2004 szeptembere után) vált „hivatalos" szlogenné (Vámos, 2009. 41.), a kínai történelmi hagyományokban gyökerező harmóniára törekvés már korábbi reformok során is érezhető volt. A kínai vezetés ugyanis nem elégedett meg a 90-es évek magas gazdasági növekedési rátájával, hanem a szegénység csökkenésének lassulását látva új társa­dalompolitikai stratégiát fogalmazott meg, az alábbi társadalmi csoportok helyzetének javítására való tekintettel:

1. Akik a legkevésbé részesültek az addigi gyors növekedés eredmé­nyeiből (vidéki, főleg gabonatermesztéssel foglalkozó parasztság).
2. A városi-vidéki megélhetési lehetőségek miatt (el)vándorló családok, vagy egyedül vándorló, és így családi, anyagi háttér nélkül maradó munkások rétege. Ezt a kategóriát „lebegő népességnek" (floating population) nevezik, és az ország lakosságának 12%-ára becsülik. (A vidéki és városi élet különbségeiről, a migrációról, a két létforma közötti váltás nehézségeiről ld. részletesebben Székely-Doby, 2009.)
3. Végül: városi újszegények (nyugdíjasok, állami vállalatoktól elbocsá­tottak).

E stratégia részét képezte a foglalkoztatás elősegítése, hiszen a sze­génység felszámolásának alfája a fizetett munka biztosítása. A kínai állam ezt a termelés saját vállalatai révén és a magánszféra, valamint az önfoglalkoztatás támogatásával történő fellendítésével igyekezett elérni. 2003-2007-ben a kormányintézkedések hatására 51 millió mun­kahely jött létre, elsősorban a városokban. Ezt az Európai Unió foglal­koztatási irányelveihez nagyon hasonló intézkedéscsomaggal érték el: munkahelyteremtés, aktív munkaerő-piaci politika, a munkaerő-piaci intézményrendszer javítása a munkát keresők érdekében, szakképzés, a munkanélküliség növekedéséről gyorsan jelzést adó (early warning) rendszer bevezetése a stabil foglalkoztatásért. (Xinhua, 2008/a)

Ezekkel az intézkedéstípusokkal évente 10 millió városi és 8 millió vidéki embernek segítettek elhelyezkedni az agráriumon kívül (jelentős részben az önfoglalkoztatás révén). Az állami vállalatok átszervezése, „karcsúsítása" miatt elbocsátott emberek munkához juttatását is ilyen eszközökkel oldották meg. A munkaerő-piaci ellátás fejlesztésének és a szegénység elleni harcnak a részeként a munkanélküliségi ellátásba beépítették az „alapvető megélhetési költségeket". A városi munkanélkü­liség a válság előtti évben (2007) 4,3% volt. (Xinhua, 2008/a)

A célokhoz kapcsolt állami intézkedések jóvoltából 2000 után a szegények száma tovább csökkent, még gyorsabb ütemben, mint azt megelőzően.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint (Vandenberg, 2008), a szegénységi küszöb alatt csak a lakosság 2,5%-a él. A UNSI (2008) szerint 1978-ban még 250 millió, 2007-ben pedig már csak 14,8 millió abszolút szegény élt Kínában (a vidéki lakosság 1,6%-a). Igaz ehhez járul még 28,4 millió „alacsony jövedelmű" vidéki ember is. (UNSI, 2008. 20.)

A UNDP humán fejlettséget mérő Human Development Indexe (HDI: a születéskor várható élettartamon, iskolázottságon és az egy főre jutó GDP-n alapuló összefoglaló mutató) Kína esetében 1960 és 2001 között számottevő javulást mutat: közel háromszorosára (0,248-ról 0,721-re) nőtt. Ugyanakkor Kína más orszá­gokhoz viszonyítva a 90-es évek folyamán visszaesett a rangsorban – annak ellenére, hogy a GNP egy főre jutó értékének növekedése ebben az időben is szárnyalt. (Kaufman et. al. 2006. 17.) Az életszínvonalbeli különbségek ugyanis regionálisan óriásiak, a vidéki és a városi átlagjö­vedelem közti különbség 3,3-szeres. (UNDG, 2007.) Összehasonlításul: a CIA The World Factbookja szerint az USA-ban a GINI index növekvő és magas, míg Kínában ennél kisebb, és csökkenő.

A gyors gazdasági növekedés természetesen jó alapot szolgáltatott az eredményekhez (az egy főre jutó GDP 1978 óta kilencszeresére nőtt), ám ez – mint azt az ENSZ is kiemeli – nem lett volna elegendő, ha a többletet nem fordítják közvetlenül a szegényekre. (UNSI, 2008. 20.) A központi kormány 1978 óta 150 milliárd jüanos pénzalapot és további 200 milliárd jüan hitelt biztosított a szegénység elleni programokra. 1998 óta kiépítették a „három garancia" rendszert: az alapvető megélhetési garanciát az állami vállalatoktól elbocsátott dolgozókra, a munkanélküli­ségi biztosítást, és a városi lakosokra vonatkozó minimális megélhetési költségeket. Ez utóbbit beépítették a minimálbérbe és a munkanélküli segélybe is. (Chinese Government, 2004)

2001 és 2007 között az Agrárbank 150,7 milliárd jüan hitelt osztott szét a legszegényebb tartományokban a növénytermesztés és állattartás, kapcsolódó ipar, kereskedelem és szolgáltatás, tehát a vidéki családok jövedelem-generáló munkaintenzív tevékenységének támogatására, valamint szociális programokra. A helyi kormányzatok ilyen célú kiadásai is folyamatosan nőttek. (UNSI, 2008. 20.) Mindezzel a lakosság vásár­lóereje is erősödött.

Az ENSZ hangsúlyozza a társadalom mobilizálásának a kínai szegény­ség felszámolásában játszott pozitív szerepét. A kormány intézményei, szociális szervezetek és állami vállalatok 481 kulcsfontosságú megyé­nek nyújtottak segítséget. A gazdagabb keleti megyék 11 szegényebb nyugati területet, várost támogattak. De aktívak voltak a magáncégek és a nem-kormányzati szervek is. 1990 óta a kormány inspirálja a „rész­vételi szegénység-csökkentést" (participatory poverty reduction), ami az érintettek közvetlen beleszólását jelenti a programokkal kapcsolatos döntésekbe (pl. erőforrás-allokáció), és hasonló kezdeményezésekre került sor egyéb hátrányos helyzetű társadalmi rétegek (pl. vidéki nők, gyermekek, fogyatékkal élők) felemelése terén is.

A kínai kormány a vidéki szegénység csökkentését állította a kö­zéppontba akkor is, amikor közép- és hosszú távú fejlesztési terveit készítette. A nemzeti szegénységi küszöböt folyamatosan korrigálták a gazdasági fejlettség (GDP/fő) alapján. (UNSI, 2008. 19-20.) Mindezek­nek köszönhetően Kína mára messze túlteljesítette az ENSZ Millenniumi Céljaiban rá vonatkozó „előírásokat".

Mindezen eredmények mellett még bőven van tennivaló a szegénység ellen.

1. Mint fentebb említettük, az abszolút szegénységben (napi 1 dollár alatt) és alacsony keresettel élők együttes száma több mint 43 millió, ami a vidéki lakosság 4,6%-ával egyenlő. (UNSI, 2008. 20.)
2. A kínai szegénység még mindig „mély". A szegények legjellem­zőbben az ország belsejében, nehéz természeti feltételek között, infrastruktúra és továbbfejlődési lehetőségektől elzárt, közszolgál­tatások által el nem ért vidéki területeken élnek, és sokszor egyéb tekintetben is hátrányos helyzetűek (nők, fogyatékkal élők stb.).
3. A szegény régiókban a természeti katasztrófák veszélye ötször akko­ra, mint a nemzeti átlag. (UNSI, 2008. 20.) Ez nem kínai sajátosság: a szegények mindig is a természeti katasztrófáknak jobban kitett területeken éltek, és az infrastruktúra, közszolgáltatások hiánya, a gyenge állapotú épületek stb. miatt ugyanakkora természeti csapás is jobban sújtja őket, mint a gazdagabb régiók lakóit. Ennek példáit nap mint nap látjuk, akár a 2004-es cunami, akár a 2010-es haiti földrengés kapcsán, hogy csak a legnagyobbakat említsük.
4. Az időleges szegénység gyakoribb, mint a krónikus szegénység. Az ellentétes hatások (szegénység elleni kormányprogramok, természe­ti csapások, halmozott hátrányos helyzet stb.) miatt a lakosság nagy tömegei emelkednek ki, majd csúsznak ismét vissza a szegénység­be.
5. Külön probléma a városi szegénység, amely történelmileg ugyan ala­csony szintű Kínában, ám az utóbbi évtizedek gyors iparosodása és kapitalizálódása (magáncégek, külföldi cégek) miatt egyre növekvő és – főleg – átláthatatlan. A megélhetési lehetőségek (munka) miatt a városokba áramló, családi gyökereitől elszakadó hatalmas tömeg mozgása, élet- és munkakörülményei, sőt sokszor még puszta létszáma is ellenőrizhetetlen, illetve nehezen nyomon követhető. A kormány – érzékelve a problémát – a korábban említett „három garancia" részeként bevezette a városi minimumellátás rendszerét (urban minimum living standard allowance system), de a helyzetet ezzel sem sikerült megoldani. Ehhez a belső migráció pontos gaz­dasági-szociális feltérképezésére lenne szükség.
6. Végül az alapvető élelmiszerek (főleg a búza és rizs) árának emel­kedése további táptalaj a szegénységnek, amit csak újabb célzott erőfeszítésekkel lehet enyhíteni.

4. A szociális helyzet javulásának egyéb elemei

A szociális helyzetet nemcsak a jövedelem, hanem a fogyasztás, az egészség, az oktatás szintje is befolyásolja. Ezek terén Kína szintén sokat haladt előre az elmúlt évtizedekben. Mondhatjuk: míg a fejlett világban a magas szintű jóléti rendszerek leépítése folyt, addig Kínában igen alacsony szintről a jóléti rendszerek kiépítését kezdték meg.

A kormány a termőterületek védelmével, a gabonatermelés „kötele­ző" szinten tartásával (évi 500 millió tonna), hosszú távú felvásárlási szerződések kötésével, és termelésösztönző programokkal, direkt szubvenciókkal érte el az élelmiszerellátás javulását. A prioritást a minő­ségi termékek élvezik. A növekvő világpiaci élelmiszerárakra tekintettel a gabona-önellátás politikáját hirdették meg. A gyermekek, terhes és szoptatós anyák számára külön minimális ellátást biztosítanak. Ennek köszönhetően például kevesebb, mint felére (2002: 7%) csökkent a csak a minimális élelmiszermennyiséget fogyasztó lakosság aránya, javult az energiafogyasztás szintje, és összetétele, közel harmadára (2005: 6,9%) esett az alultáplált gyermekek aránya. (Ld. részletesebben UNSI, 2008)

Ugyanakkor jelentős regionális különbségek vannak a táplálkozási szintben. A vidéki területeken a hiányt szenvedők (pl. az alultáplált gyer­mekek) aránya még mindig megengedhetetlenül magas. Gondot jelent a szűkösen rendelkezésre álló víz és termőföld, a még mindig alacsony mezőgazdasági termelékenység, az importtermékek versenye stb.

1983 óta több törvényt hoztak az oktatás, a kutatás-fejlesztés érde­kében, és a célokat az ötéves tervekbe foglalták. Ragaszkodnak az általános, ingyenes, kötelező oktatási rendszerhez, nagy erőfeszítéseket tesznek a vidéki-városi, illetve a régiók közötti különbségek felszámolá­sa, a migránsok gyermekeinek a többiekével azonos feltételű oktatása érdekében. Növelik az oktatási célú állami kiadásokat, amelyek mértéke a tervek szerint 2010-ben eléri a GDP 4%-át. (Összehasonlításul: ez az arány az EU-ban és hazánkban is meghaladja az 5%-ot.) A beiskolá­zási arány mindennek köszönhetően 1978 és 2007 között az általános iskolákban 94-ről 99,5%-ra, a középiskolákban 82-ről 99,4%-ra nőtt, az írástudatlanság csökken, a fiatalok körében az írástudók aránya napja­inkban már 99%. (UNSI, 2008. 29-30.)

Továbbá számottevően javult a nők helyzete (oktatás, foglalkoztatás, bérek, politikai részvétel stb.), visszaszorították a csecsemőhalandósá­got, a veszélyes fertőző betegségeket (AIDS, malária), az ózont károsító gázok termelését és felhasználását stb. Bár Kína a néptömegek feleme­lésének politikáját nem az ENSZ hatására, és jóval 2000 előtt kezdte el, nélküle ezeken a területeken sem teljesült volna a Millenniumi Fejlesztési Célok időarányos része. A 2015-re kitűzött célokat Kína minden bizonnyal több tekintetben túlteljesíteni fogja.

5. A munkaerőpiac fő jellemzői

Az ILO 2006-os adatai szerint Kínában a 15-64 éves több mint 800 milliós lakosság 82%-a gazdaságilag aktív, a foglalkoztatottak 47%-a a mezőgazdaságban dolgozik. A munkanélküliségi ráta 4,2% (a válság ha­tására is csak 4,3%-a nőtt), a feketegazdaság kiterjedtsége nem ismert. A foglalkoztatási ráta 1990-ben még igen magas, 76,3% volt. Ezt követően azonban az ipari-szolgáltatási gazdaság növekedése (bármilyen gyors volt is) nem tudta kellő ütemben felszívni az agráriumból felszabadult munkaerőt. Így a ráta mára 72-73%-ra csökkent. Különösen a fiatalabb (15-24 éves) korosztály foglalkoztatási aránya esett vissza (1990 és 2007 között 72,7%-ról 64,5%-ra). Ezek az arányok nemzetközi összeha­sonlításban ugyan még mindig kimagaslóak (Magyarország különösen irigyelhetné), de mögöttük sokmilliós munkanélküliség húzódik meg. A problémához hozzátartozik, hogy a születésszabályozást nehezen tudják érvényesíteni, különösen a távoli szegényebb régiókban. Ugyanakkor az oktatási rendszer kiterjedése sok fiatalnak adta meg a lehetőséget a tanuláshoz, és az utóbbi években jelentkezett a minimális szociális ellátási rendszer jótékony hatása is. A foglalkoztatási arány csökkenése tehát nem csak negatív fejleményt takar.

A kínai vállalati szféra változatos formájú egységekből áll, de túlnyo­mó többségében állami, államilag ellenőrzött, önkormányzati, szövet­kezeti, tehát valamilyen közösségi típusú egységet jelent. (Ld. Artner, 2010.) Ezek egyrészt a városi egységek (urban units, kínaiul danwei), másrészt a vidéki, falusi vállalatok (township and village enterprises). A harmadik csoportot a magánvállalatok képezik, a negyediket pedig az önfoglalkoztatók és farmerek. Ez utóbbi kategória az ILO definíciója szerinti „sebezhető foglalkoztatottakat" takarja, és ennek a csoportnak a létszáma az utóbbi évtizedekben mérséklődött. Ez elsősorban a farmerek számának csökkenéséből adódik, mert a vállalkozásoknak kedvező, azokat serkentő állami politika következtében az önfog­lalkoztatók száma jelentősen emelkedett: a kínai statisztikai hivatal 2008-as összeírása szerint mára eléri a 28,7 milliót. (NBSC, 2009.) A munka mellett is nagyon szegény, napi egy dollárnál kevesebből élők aránya az 1992-es 33,4%-ról a töredékére zuhant. E folyamatoktól nem függetlenül a munkatermelékenység gyorsan (1990 és 2006 között 3,4-szeresére) nőtt. (UNSI, 2008. 23.)

5.1 Munkakörülmények

A multik törvénysértő gyakorlatáról sok konkrét információt lehet találni az interneten, például a nemzetközi szakszervezeti mozgalom hong­kongi összekötő irodájának, az IHLO-nak a honlapján (IHLO s.a.), de ha ilyenek nem lennének, a lázadásokról, vadsztrájkokról, és azok nemegyszer rendőri erőszakkal történő megfékezéséről szóló hírekből akkor is következtethetnénk a rossz munkakörülményekre. (A munká­sok lázongásairól a kínai média is nyíltan beszámol.) Ilyen törvénysértő gyakorlat például a munkaszerződések hiánya, a túlmunka, a fizetések önkényes megállapítása, a bér visszatartása, a képzés, a munkavéde­lem, a társadalombiztosítás vagy az orvosi vizsgálat hiánya. A munkások sokszor egészségre káros körülmények között, pl. mérgező anyagokkal dolgoznak (pl. Huizhou Power Pack Batteries Ltd., ld. IHLO, 2009/a).

A rossz munkakörülményekért azonban messze nem csak a multik felelősek. Mint a témával foglalkozó parlamenti bizottsági elnök, Huang Zhendong elmondta, 2005 óta a munkahelyi megbetegedések ará­nya jelentősen nőtt, 2008-ban már 700 ezer embert érintett. Bár nagy ütemben nő az újabb típusú megbetegedések száma is, elsősorban a szénbányákban dolgozók veszélyeztetettek, hiszen leggyakrabban tüdő­betegségekről van szó. A munkahelyi betegségeket leginkább a kis- és közepes (magán)vállalatoknál regisztrálták, ami nem csoda, mert a kínai bányák többnyire ilyenek kezében vannak. (Xinhua, 2009)

A külföldi cégek vonakodnak elismerni az üzemi baleseteket és kifizetni az értük törvényesen járó kártérítést. Jól jellemzi a helyzetet az az eset, amikor egy 26 éves kínai munkás 2008 folyamán egy tajvani tulajdo­nú üzemben elveszítette fél karját, de hosszú hónapokig nem sikerült rendeznie az ügyet a tajvani menedzsmenttel. A vita vége az lett, hogy 2009 közepén a sérült munkás megtámadta a vállalat három vezetőjét, és kettőt közülük agyonszúrt. (China Daily, 2009/b)

A legtöbb törvénytelenség a vendégmunkásokkal esik meg: őket bo­csátják el leghamarabb, túlóráikat, havi bérüket legtöbbször nekik nem fizetik ki. Ez a helyzet a válság idején tovább romlott. Ezért 2009 novem­berében az Összkínai Szakszervezeti Szövetség (All China Federation of Trade Unions – ACFTU) a törvényhozókhoz fordult, hogy a szabályozás szigorításával érjék el a munkavállalókat sértő gyakorlat korlátozását. (China Daily, 2009/a) 2009. november 15. és 2010. február 5. között a kormány és a szakszervezetek speciális ellenőrzést tartottak a külföldi cégeknél a bevándorlók bérének kifizetésével kapcsolatban. Az ACFTU javasolta a büntetőtörvénykönyv olyan módosítását, amely szigorúb­ban szankcionálná a bérvisszatartást. A foglalkoztatással kapcsolatos kínai törvények ugyan már most is tiltják az ilyen eljárást, sőt a dolgozó felé kártérítési kötelezettséget („kompenzációs díjat" az elmaradt bér 20-100%-áig) írnak elő a munkáltató számára, ám semmiféle további kényszerítő erőt (sem pénzbüntetést, sem börtönt) nem tartalmaznak arra az esetre, ha ezt a munkaadók nem teljesítik. A bérkifizetés tehát a gyakorlatban kizárólag a munkaadó akaratán múlik. Ezért a munkálta­tók adott esetben még meg is fenyegetik a bérüket követelő dolgozókat (előfordult, hogy egy magánvállalat vezetője megverte és megszúrta a reklamáló nő férjét – az eset országos visszhangot kapott, ami segített felhívni a figyelmet a tarthatatlan állapotokra). (China Daily, 2009/a) A béreket – pl. Magyarországgal ellentétben – nem garantálja az állam, még akkor sem, ha a munkaadó a piaci helyzete miatt nem tud fizetni. Hiányoznak azok az eszközök (a bérek állami garanciája pl. csőd esetén, a munkáltatónak adott állami juttatások, könnyítések), amelyekkel az EU foglalkoztatáspolitikai irányelvei alapján Magyarországon is igyekeznek védeni a béreket és a munkahelyeket. Ezért került arra sor, hogy a vál­ság első löketével megugró bérelmaradásokért – jobb híján – maguk a bérkövetelés jogosságát elismerő bíróságok álltak jót.

5.2 A szakszervezetek

A hatályos törvények szerint a kínai szakszervezetek önálló jogi szemé­lyek, a vállalatokéval egyenlő jogokkal. A külföldi vállalatokra vonatkozó törvény szerint a dolgozók joga szakszervezetet alapítani, ebben a vál­lalat nem akadályozhatja meg őket. A vállalati szakszervezet-alapításhoz elég annyi, hogy a dolgozók egyszerűen bejelentik ezt a szándékukat a helyi magasabb szintű szakszervezeti egységnek. A cégeknek minden támogatást meg kell adniuk, beleértve a helyiség biztosítását is. Önálló, független szakszervezetek nincsenek, a szervezést az „állami" Összkínai Szakszervezeti Szövetség (ACFTU) végzi. A helyi ACFTU segítségével létrehozott vállalati szakszervezetekbe minden dolgozó belép, a szak­szervezeti gyűléseken többnyire szintén teljes létszámban jelennek meg.

A kínai belbiztonsági politika célja az elégedetlenség keretek között tartása, az erőszak eszkalálódásának megakadályozása (Vámos, 2009. 50-51. o.). Ennek részeként a „vadsztrájkok", a szervezetlen, és ezért sokszor a rendőrséggel való konfliktusig fajuló munkástiltakozások elke­rülése, megelőzése végett az ACFTU a multinacionális vállalatok dolgo­zóinak teljes beszervezését határozta el. (Korábban a külföldi munka­vállalók beszervezésére indított programot.) 2008-ig a Kínában működő összes külföldi vállalat 73%-ánál volt szakszervezet, a multik esetében azonban ennél sokkal rosszabb volt ez az arány. A cél érdekében az ACFTU 2008 júniusában kampányt indított a „100%-os szervezettség" és kollektív szerződés érdekében a legnagyobb (a Fortune magazin 500-as listáján szereplő) multinacionális vállalatoknál. Ekkor a Kínában bázist létesített 375 „Fortune-vállalatnak" csak felében működött szakszervezet. A „100 százalékos szervezettség" kampány 2009 végéig jól haladt előre, de nem teljesült maradéktalanul, ugyanis több multi, így pl. a Microsoft és a Wyeth is elzárkózott a kezdeményezéstől. Az ACFTU 2009 végéig 149 vállalat esetében ért el sikert, ezzel az országban headquarterrel bíró 375 multiból 313-ban (83%) jött létre szakszervezet. (IHLO, 2009/b)

A világcégek arra hivatkozva próbáltak kibújni a szakszervezetek en­gedélyezése alól, hogy náluk már működnek dolgozói körök: különböző alkalmazotti jóléti egyesületeket, klubok. A gond csak az, hogy ezek nem rendelkeznek olyan jogokkal, amelyek a dolgozói érdekek kínai törvények szerinti védelmét biztosítanák. Előfordult (mint a BMW helyi vállalata, a Brilliance Automotive Ltd. – BBA esetében), hogy a szakszervezet­alakítást igyekeztek elintézni azzal, hogy ezeket a klubokat egyszerűen átkeresztelték „szakszervezetre", érintetlenül hagyva struktúrájukat, hatókörüket. (Feng, 2009.) A külföldi cégek saját gyakorlatuk alapján abból indulnak ki, hogy a szervezettség növekedésével nő a sztrájkve­szély is. A kínai szakszervezetek (az ACFTU) azonban inkább a két fél közti kooperációra, a megelőző problémarendezésre vannak kondicio­nálva. Mint a helyi szakszervezeteket és az országos kapacitás-építést koordináló ACFTU-funkcionárius elmondta, a legnagyobb nehézséget számukra a multik kínai jogászai és HR-esei okozzák, aki „nem értik" a kínai törvényeket, és rossz tanácsokat adnak a külföldi menedzsmentnek. Ezért az ACFTU a „100%-os szervezettség" kampány félidejében elha­tározta, hogy a kínai vállalatvezetés helyett közvetlenül a multik külföldi központjával kommunikál. (Feng, 2009)

Ennek azonban a munkavállalók szempontjából megvan az a veszé­lye, hogy a munkabéke és az adókedvezmények érdekében a multik hajlandók ugyan megengedni a szakszervezetet, de az csak „papíron" létező, nem pedig valós érdekvédelmi intézmény marad („szakszervezet munkások nélkül"). Erre utal az is, hogy az ACFTU azzal nyugtatja a nyugati típusú sztrájkoktól félő multikat, hogy „a kínai szakszervezetek nem ilyenek" – mármint nem szerveznek sztrájkot. (IHLO, 2009/b)

Egy felülről lefelé épülő szerveződési folyamattal van tehát dolgunk, ami a nyugati típusú „piaci demokráciák" gyakorlatától jelentős mérték­ben különbözik (de eltér pl. az öntevékenységre, a „részvételre", az ún. „missziókra" épülő venezuelai társadalmi reformkísérlettől is), viszont hatékony, legalábbis, ami a szervezettség növelését illeti. Közvetlen, vállalati munkás-érdekvédelem nem folyik, az egyezkedések az ACFTU és a helyi kormányzatok valamint a vállalatvezetés között, a munkások feje felett zajlanak.

A „hivatalos" ACFTU és a dolgozók valóban spontán, a helyi prob­lémákra szerveződő, ma még igen ritka szakszervezetei között van is némi ellentét. A Wal-Mart az egyik mintapélda erre, ahol a dolgozók saját szakszervezetet alapítottak, mert a létező (az ACFTU által létrehozott) szakszervezettel elégedetlenek voltak. (IHLO, 2008) Az ACFTU nélkül azonban ezek a szakszervezetek nem is léteznének, sőt helyi harcaikban is nagyrészt az ACFTU erejére kénytelenek hagyatkozni. A „hivatalos" szakszervezet tehát kettős erő, gátol és segít egyszerre: nem vele szem­ben, hanem rá támaszkodva lehet megvalósítani a dolgozói érdekvédel­met. Ugyanakkor, adott esetben a városi szintű szakszervezet – ahogyan a Wal-Mart dolgozói írják az internetes blogokban – csak „asszisztál" a multinacionális vállalat vezetésének. A szakszervezeti középvezetői réteg tehát hajlamos a saját kényelmét szolgálni a dolgozók helyi problémáival való fáradtságos törődés helyett. Van rá példa, hogy szorult helyzetében a vállalati szakszervezet „átnyúl" a városi ACFTU feje felett és a pekingi ACFTU-központhoz fordul segítségért. A vállalati szakszervezetek ilyen nyílt, kritikus magatartása a középszinttel szemben azonban egyelőre ritka. (IHLO, 2008)

5.3 A foglalkoztatás törvényi szabályozása

A kínai kormány célja a teljes foglalkoztatás. Az ezt szem előtt tartó, a piaci átalakulással járó változásokat kezelő törvények már az 1990-es évek közepén megszülettek, különös tekintettel a még mai is kb. 130-150 millió vidéki (belföldi) migráns munkásra, ám e törvények lassan elég­telenné váltak. Így 2004-től a foglalkoztatás egy sor vonatkozásának újraszabályozására, a vállalatok működésének szigorítására volt szükség a munkavállalók érdekében.

A kínai társadalomban, és így a jogalkotásban is rendkívüli szerepe van az egyén lojalitásának a társadalmilag elfogadott, ősi erkölcsi nor­mák iránt. A „modern" polgári jog csak a kínai nyitást, a külföldi vállalatok beáramlását követően, az új helyzet igényeihez alkalmazkodva alakult ki. Ezt szolgálta az 1995-ben bevezetett Munka Törvénykönyve is, amely (a 2007-es munkaszerződésről szóló törvénnyel együtt) még a magyarnál is szélesebb körben szabályozza a foglalkoztatás viszonyrendszerét. (LL, 1998) Itt egy momentum különös figyelmet érdemel, tekintettel a posztkapitalista („átmeneti" vagy „államszocialista") kelet-európai és szovjet tapasztalatokra, ahol az állami és pártbürokrácia elkülönülése és önérdekű hatalma miatt a kitűzött szocialista elvektől eltérő, és végső soron az új társadalmi kísérletet romboló hatalmi struktúrák és mecha­nizmusok alakultak ki. Ez a momentum az, hogy az 1995-ös kínai Munka Törvénykönyve a munkáltatók és munkavállalók jogai és kötelességei mellett kitér az állami apparátus mulasztásai esetén alkalmazandó szankciókra, tehát e fent említett túlhatalomnak is igyekszik gátat vetni. Ezt a törekvést az állami kompenzációról szóló törvény (LSC, 1995) még tisztább formában jeleníti meg (ld. később).

A 2008-ban életbe lépő Törvény a Foglalkoztatás Elősegítéséről (EPL, 2007) első paragrafusa kimondja, hogy a foglalkoztatás elősegí­tése mellett a társadalmi harmónia és stabilitás előmozdítását szolgálja (promoting social harmony and stability). Rögzíti a központi és a helyi kormányzat kötelességeit a munkahelyteremtéssel (pl. vállalatok, gazda­sági egységek létrehozása, vállalkozások, önfoglalkoztatás támogatása), a munkavállalók informálásával, a munkakereséssel, a tisztességes és diszkriminációmentes munkavégzés körülményeinek megteremtésével és ellenőrzésével, a munkaerő-piaci szervezet fenntartásával és műkö­désével, a képzéssel és szakképzéssel kapcsolatban. Ez utóbbi esetben a vállalatok kötelességeiről is szól. Ez a törvény is kitér a munkavállalók érdekeit sértő, jogellenes állami (intézményi vagy alkalmazotti) gyakorlat tiltására, az adható szankciókra, amelyek az 50 ezer renminbit is elér­hetik. (EPL, 2007)

A Munka Törvénykönyvét kiegészítő, 2008-ban hatályba lépő Törvény a Munkaszerződésről (LCL, 2007) a korábbiaknál nagyobb védelmet nyújt a munkavállalóknak a munkáltatókkal szemben. Az új törvényt az indokolta, hogy a piaci viszonyok terjedésével eszkalálódtak a foglalkoz­tatási visszaélések, és a nyomukban feltörő tiltakozó akciók (tüntetések, vadsztrájkok, gyárfoglalások) is.

A munkaügyi szabályokban is tetten érhető tehát az az inverzitás, amit a szociális helyzetről szóló fejezetben a jóléti rendszerekről mondtunk: míg a fejlett világban, így különösen Európában a munkavállalói jogok leépítése folyik, addig Kínában éppen fordítva, most építik ki a munka­vállalók védelmét, és így a két rendszer (a kínai és az európai) immár nem egy esetben „találkozik". Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a kínai munkajogi szabályozás több, a munkavállalóra nézve sérelmes gyakorlat (pl. a munkavállaló iratainak visszatartása, testi fenyítése, a többszörös próbaidő kivetése stb.) tiltását nevesíti, ami tükrözi, hogy még napjaink­ban is érik, érhetik ilyen atrocitások a kínai dolgozókat.

Kínában nincs külön munkaügyi felügyeleti rendszer, a törvényesség felett a helyi, területi önkormányzatok munkaügyi osztályai őrködnek. őhozzájuk kell benyújtani a munkaszerződéseket és azok megszűnését is „törvényesítés" végett. (ILO, 2008)

A minimálbérről szóló törvényt szintén a 90-es évek első felében alkották meg és egy évtizeddel később, 2004 januárjától módosították. Eszerint többek között (ld. bővebben Lehman, 1993; Huawei et al. 2004/a és 2004/b) a helyi kormányok joga a terület és az ágazat sajá­tosságainak figyelembevételével alakítani a kötelező minimálbért, de a regionális iparkamarával, a helyi pénzügyi kormányzattal, a civil szférá­val, a szakszervezettel és a statisztikai intézménnyel való konzultáció alapján. A legkisebb kötelező bért havi és munkaórai szinten is meg kell határozni, ami megszünteti azt a kiskaput, hogy a részmunkaidősöket az arányos minimálbérnél alacsonyabb szinten foglalkoztathassák. Továbbá: a „normál" munkába beletartozik a törvényesen járó (éves, házasságkötési, anyasági stb.) szabadság ideje is. A minimálbér tehát ekkor is jár. A korábbi törvény ezt explicite nem tartalmazta. A 2004-es minimálbér-törvény egyben a kínai kormányzat azon törekvésének ré­sze, hogy általánossá tegye a társadalombiztosítási rendszert (nyugdíj, lakhatás, egészségügyi és munkanélküliségi ellátás). 2010 februárjában a legmagasabb minimálbért Shenzhenben fizették, havi 1000 renminbit (kb. 32-33 ezer forint).

A Munka Törvénykönyvével egyidejűleg (1995-ben) léptették életbe az állami kompenzációval foglalkozó törvényt a bürokrácia jogsértéseivel kapcsolatban, amelynek alapján a jogsértő hivatalokat, vagy azok dolgo­zóit adminisztratív, büntetőjogi, anyagi teherrel sújthatják. (LSC, 1995.) Az LSC 2009 decemberében elfogadott módosítása a korábbiaknál nagyobb kártérítésre jogosítja az állampolgárokat, ha az állam megsérti jogaikat. A korábbi gyakorlat szerint is volt lehetőségük az állampolgároknak kártérítési beadvánnyal élni a jogsérelmet elkövető állami szerv ellen, de ehhez nem egy esetben előbb az érintett szerv írásbeli engedélye kellett. Most eltörölték ezt az előzetes engedélyeztetési kényszert, tehát közvetlenül lehet a kártérítésért a bírósághoz folyamodni. Beszédes az is, hogy beiktatták a jogsérelmek közé a pszichológiai bántalmazást. A törvény azonban nem ad fogódzót ahhoz, hogyan kell értékelni az ilyen mentális sérelmeket és károkat. (Xinhua, 2010)

5.4 Munkaügyi konfliktusok

Kína az olcsó munkaerőre építve érte el eddigi sikereit, és tudta biztosí­tani a termelés növekedését, ezáltal a munkaerő folyamatos felszívását. A törvények és szabályok ezt a versenyképességi előnyt voltak hivatottak biztosítani, és egyben az alacsony hozzáadott értékű (alacsony termelé­kenységű, nagy élőmunka-igényű) ágazatokat és technológiákat futtatták fel, illetve tartották életben. Ez a fejlődési pálya egyszerre szolgálta az értéktöbblet-termelést és a foglalkoztatást, ezáltal egyszerre szorította le a béreket, és ugyanakkor biztosított egy alacsony, de lassan növekvő jövedelmet a munkásoknak (a szegénység elsősorban a munka nélkül maradt vidéki parasztság körében súlyos). Ez a struktúra azonban nagyon gyenge minőségű munkakínálatot teremtett, illetve tartott fenn.

Az extenzív fejlődés tarthatatlanságát az ország vezetése a 90-es évek végén ismerte fel. Nemcsak a világpiaci versenyképességről van szó, hanem arról is, hogy ennek romlása a további növekedés gátjává, így az életszínvonal emelésének, sőt a foglalkoztatásnak, a szociális-politikai biztonságnak is akadályává válik. A 90-es évek folyamán ugyanis évről-évre gyors ütemben nőtt a zavargások száma, és 1993-2005 között megtízszereződött, elérve a 87 ezret. (Lee, 2007.) A további évekről csak annyit tudni, hogy ezt követően csökkenés következett (Inotai – Juhász – Tálas, 2008. 43.).

A munkaügyi törvények változása egy felvilágosultabb, hosszabb távú szemléletet tükrözött: az ipar átstrukturálásával (technológiai színvona­lának emelésével – emlékezzünk Akamatsura!), a társadalmi kohézió növelésével hosszabb távú, stabil foglalkoztatási viszonyok lehetősége és szükségessége járt. Ekkor születtek meg, vagy módosultak a fent ismertetett törvények. A gazdasági változások okozta társadalmi vál­tozásokra történő ilyen reagálás szervesen illik a kínai történelmi-kul­turális gyökerekkel bíró és az egész modern kínai fejlődést is átszövő pragmatista, egyben harmóniát kereső megoldások közé. Amíg tehát az európai, benne a magyar munkajog a foglalkoztatási viszonyok „rugal­masabbá" tétele (magyarán a dolgozók fokozott kiszolgáltatottsága) és vele párhuzamosan a jogsérelmek orvoslásának lehetőségei felé haladt – ami azonban távolról sem jelentette a jogbiztonságot a foglalkoztatás terén -, addig a kínai jog éppen az ellenkező utat járta be: szigorította a foglalkoztatás addig laza, kevéssé ellenőrzött feltételeit.

Mint arról szóltunk, Kínában a szervezett munkásvédelem még gyenge lábakon áll, a hivatalos szakszervezet jórészt formális. A kínai vezetés a szakszervezetesítés támogatása mellett ezért az individuális jogi védelem intézményrendszerét is megerősítette. Ennek egyébként törté­nelmi-kulturális okai vannak: a személyes felkeresés, beadványkészítés hagyományai a császári korig nyúlnak vissza (ld. bővebben Vámos, 2009. 46-48.). A munkaügyi konfliktusok, perek 1987 és 2005 között évi átlagban 27%-kal nőttek (van Heerden, 2009), de a jogi vitarendezés 2008-tól még nagyobb jelentőségre tett szert, egyfelől a válság miatt, másfelől az új törvényeknek köszönhetően. Ekkor az LCL mellett egy másik törvényben kibővítették azt az időintervallumot, amelyen belül a munkavállalók bírósághoz fordulhatnak a jogsértést követően.

6. A 2008-as válság hatása

A kínai munkapiacot 2008-ban három jelentős hatás is érte. Az egyik a világgazdasági válság, amely összekapcsolódott a másik eseménnyel, az olimpiai játékok befejeződésével, a harmadik pedig az új törvények (LCL, törvény a munkaügyi bírói eljárásokról) életbelépésével kapcsolatos.

A 2003-2007-ben létrejött 51 millió munkahelyből a válság 20 milliót „visszavett". A munkaügyi miniszter már 2008. márciusában „nagyon súlyos" helyzetet jósolt 2008-ra. Ezt orvosolandó, a korábban „EU-konformként" említett foglalkoztatáspolitikai intézkedésekre (munkahely­teremtés, aktív munkaerő-piaci politika stb.) a központi költségvetésből 66,6 milliárd jüant (9,3 milliárd dollárt) különítettek el az elkövetkező 5 évre. (Xinhua, 2008/a) Ezzel 24 millió új munkahelyet szándékoznak teremteni. Itt említjük meg, hogy a foglalkoztatást, és a hosszabb távú kínai fejlődést befolyásolja a kínai környezeti ipar lendületes – állami – fejlesztése is. A kormány ötéves terveiben rendszeresen jelentős környe­zetvédelmi célkitűzések vannak, 2009-ben az ázsiai ország túlszárnyalta az USA-t a környezetkímélő energetikai beruházások terén, és lehagyta a G20-akat is a zöld projektekre fordított összegekben. (2009-ben Kína 34,6 milliárd dollárt, az USA 18,6 milliárd dollárt ruházott ilyen technoló­giákba, a világ összes kiadása pedig 162 milliárd dollárt tett ki.) Ennek az ágazatnak a fellendülése jelentős számú munkahelyet teremtett és teremthet a jövőben is. (Randstad, 2010)

A 2008-as válság hatását felerősítette, hogy éppen beköszöntével egy időben csengett le a foglalkoztatási szempontból pozitív hatású 2008-as nyári olimpia. Így a játékok befejeződésével együtt járó elbocsátások­hoz a válság okán szaporodó gyárbezárások társultak. Az ideiglenes szerződéssel foglalkoztatottak száma 7 millióról 27 millióra nőtt, mert a vállalatok ezzel, illetve a kiszervezésekkel igyekeztek megspórolni a társadalombiztosítási bérterheket. Megnőtt a színlelt szerződések száma is, és a vállalatok egy jó része alacsonyabb bérű tartományokba költözött át. A nem elég szervezett ACFTU nem tudta ellátni a munkaadók és mun­kavállalók közti közvetítő szerepet. Erősödtek a zavargások, sztrájkok és velük a rendőri fellépés is.

E „kettős válságra" (világgazdasági válság, olimpia vége) a helyi hatóságok eleinte – a könnyebb ellenállás irányába lépve, és mert „óva­kodnak az erőszakos akcióktól" (Vámos, 2009. 51.) – úgy reagáltak, hogy szemet hunytak a munkatörvénykönyv előírásainak megsértése felett, ugyanakkor csökkentették a vállalatok társadalombiztosítási terheit, csak hogy az elbocsátásokat fékezzék. Ezek az intézkedések – rövidtávon – még mindig kisebb társadalmi feszültséget okoztak, mint az ezek nélkül valószínűsíthetően felszökő munkanélküliség.

A központi és helyi kormányok, illetve a „hivatalos" szakszervezet, az ACFTU, a károsult munkavállalókat perre bíztató kampányai nyomán 2008-ban megszaporodtak a munkaügyi perek, az ítélkezések elhú­zódtak. (Vámos, 2009. 47.) 2009 elejétől november végéig 80 ezerre nőtt a munkajogi konfliktusokban érintett foglalkoztatottak száma. (2008 egészében 49 ezer, 2007-ben pedig 26 ezer a megfelelő adat.) Ez kb. 70 ezer peres eljárást jelentett, sok esetben egyszerre több munkaadó érintettségével. A pekingi perek száma is megduplázódott. A vita tár­gyát leggyakrabban a túlóra-prémium kifizetése képezte. A bíróságok túlterheltté váltak, nem bírják a dömpinget. Egy-egy per 10-12 hónapig is eltarthat.

A perek számának növekedését segítette, hogy 2008 májusában életbe lépett a Munkaügyi Perek Mediációjáról és a Bírósági Eljárásról szóló törvény (Law on Mediation and Arbitration of Labor Disputes), ami ingyenessé tette a dolgozók számára ezeket az eljárásokat. (Korábban 300 jüant kellett fizetni.) Ez a törvény azonban „kétarcú". Egyfelől meg­könnyíti a munkavállalók számára a jogvédelemhez jutást, másfelől az a célja, hogy amit lehet, peren kívüli eljárással (közvetítéssel, mediációval) oldjanak meg a felek. A szakszervezeti vezetők elmondása szerint azonban az ilyen tárgyalások nem sikeresek, ugyanis a munkaadók a megoldáskeresés helyett nemegyszer arra használják a mediációt, hogy kifárasszák a munkavállalót, akinek így elmegy a kedve a további vitáktól. (Wang, 2009)

A kaotikus helyzet miatt, és az állami bérgarancia hiányában a helyi munkaügyi bíróságok nemegyszer anyagi áldozatok árán igyekeztek jótállni az elbocsátottakért. Előfordult, hogy kifizették a távozó vállalat által hátrahagyott béreket. Ez történt például akkor, amikor a Kajmán-szigeteken és Hongkongban bejegyzett játékgyártó multi, a Smart Union Group Limited minden előzetes bejelentés nélkül zárt be két gyárat, és a dolgozók 3 havi bérének kifizetése nélkül távozott. (van Heerden, 2009)

A munkások az állam beavatkozását várják. Például 2008 őszén egy hongkongi elektronikai cég 1000 munkása tüntetett Shenzenben azért, hogy a kormány lépjen fel elmaradt bérük kifizetése érdekében. (Xinhua, 2008/b.) A válság kibontakozásával tehát sem az elbocsátásoknak, visszaéléseknek, sem a nyomukban fellépő spontán tiltakozásoknak nem lehetett gátat vetni.

Mindeközben folytatódott az ACFTU „100 százalékos szervezettség" és kollektív szerződés kötési akciója. 2008 októberéig 1 millió 91 ezerre nőtt a kollektív szerződések száma az országban, ami 1 millió 834 ezer üzemet és 140 millió dolgozót érintett. Az ACFTU szervezeteibe vont tagok száma 209 millióra emelkedett. Különösen a migráns munkások körében nőtt a szervezettség aránya, e körből az utóbbi 5 évben 66 millió új szakszervezeti tag került ki. (van Heerden, 2009) A szervezést 2010 folyamán is folytatják. Ugyanakkor a válság hatására kényszerhelyzetbe kerülő vállalatok rugalmasabb foglalkoztatási viszonyokat igényelnek (elbocsátások, munkaszervezeti változások), aminek azonban a kínai munkatörvénykönyv, illetve ennek szigorúbb alkalmazása határokat szab. Ez utóbbi határok még inkább érezhetőek lesznek, ha a kormány gazdaságélénkítő intézkedései nyomán a növekedés gyorsulni fog. Mind­ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvényeknek ezután könnyebben érvényt lehetne szerezni, különösen az olyan kérdésekben, mint az írott munkaszerződés, a társadalombiztosítási befizetések, a minimálbér, a túlórapénzek, a feketefoglalkoztatás stb.

Kína történelmi kultúrájára, a mindenkori uralkodó osztály politikájára a társadalmi harmónia keresése, az általa irányított pragmatizmus jel­lemző. Ez azzal jár, hogy mindig annak a félnek a javára avatkozik be az állam (a helyi kormányzatok), amelyik kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. A válság idején az elbocsátásokkal szemben védi a munkáso­kat, a fellendülés idején szemet huny a szabályok megszegése felett, mindaddig, míg ezek odáig nem fajulnak, hogy heves tiltakozó akciókra kerül sor. Van Heerden (2009) szerint, ha ez bekövetkezik, a helyi kor­mányzatok a társadalmi harmónia érdekében a dolgozók védelmében fognak beavatkozni.

7. Összegzés

A kínai gazdaság és társadalom ugyan a magyartól sok tekintetben nagyon eltérő körülmények között fejlődik, de a 80-as évektől kezdve hasonló, a piaci viszonyoknak mind nagyobb teret engedő pályán halad. A különbség a globalizáció játékszabályainak való kitettségben, az ezzel kapcsolatos politikában rejlik. A kínai vezetés inkább felhasználni igyek­szik a magántulajdonosi, piaci ösztönzőket a termelés anyagi bázisának kiterjesztésére és minőségi fejlesztésére, mint teljes egészében ezeknek az ösztönzőknek adni át a gazdasági-társadalmi fejlődés irányítását. Ahogy Arrighi is hangsúlyozza: az európainál is régebbi keletű kínai ka­pitalizmus sajátossága, hogy az erős központi állam és erkölcs hatására „a tőkések megmaradtak alárendelt társadalmi csoportnak, amely nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy az általános érdeket alávesse saját osztályérdekeinek" („capitalists remained a subordinate social group with no capacity to subject the general interest to their own class interest"). (Arrighi, 2007. 333.)

Kína hatalmas méretű szegénységgel küzd, e téren azonban – alap­vetően nem-piaci mechanizmusok révén – az utóbbi évtizedekben világ­viszonylatban is számottevő eredményeket ért el. A magyar szegénység ezzel szemben nemhogy csökkent volna, de egyre tágul és mélyül. A két ország munkajoga nem áll távol egymástól, a magyar és a kínai munka törvénykönyvében a munkavállalókat hasonló jogok védik. A kínai jogrendben a személyes bírósági eljárások révén a jogorvoslat még az államapparátussal szemben is fennáll, sőt erre a dolgozókat – már csak a kollektív érdekvédelem hagyományainak hiánya miatt is – ösztönzik. Ennek ellenére a valós foglalkoztatási viszonyokban, különösen az ex­portra termelő, külföldi vállalatok esetében a kínai helyzet sok esetben rosszabb, mint hazánkban.

A kínai társadalmi valóság alapproblémája, hogy a termelés még min­dig nem képes jó életszínvonalat biztosító munkalehetőségeket kínálni a jelentős mértékben képzetlen és számban növekvő munkaerőnek. A hatalmas ország tehát még jelenlegi, az állami szerepvállalásra és a kapitalista növekedési hajlandóságra épülő óriási termelési kapaci­tásaival sem tudta bevonni a modern gazdaságba a teljes lakosságot. A paradoxon az, hogy ezt a célt kapitalista alapokon nem is érheti el. A tőkés termelés logikája ugyanis a vállalati költséggazdálkodásra, nem pedig a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodásra épül. Ennek lényege, hogy a termelékenységnövekedés és munkaszervezés jóvol­tából a termelésben felszabaduló munkaidőt költségtakarékossági okok miatt a profitban érdekelt tőketulajdonosok nem egyenletesen osztják szét a munkavállalók között, hanem azt „kidobva" a társadalom holt vi­zébe, felhalmozzák a munkanélküliek oldalán (elbocsátják a „felesleges" munkaórákat képviselő munkaerőt). Ebből az következik, hogy Kínának szükségszerűen kell ötvöznie a virulens, de önző magáncélú termelés ösztönző erejét a társadalom iránt felelősségteljes, de lomhább és bü­rokratikusabb, ráadásul korrupcióra hajlamos állami irányítással.

Bár a kínai „nem kapitalista piacgazdaság" (Arrighi) eddigi sikerei arra mutatnak, hogy e vállalkozás nem teljesen reménytelen, a fent említett kettősség veszélyeket is rejt. Ha a piaci logika válik uralkodóvá, a tár­sadalom hatalmas rétegeinek leszakadása beláthatatlan állapotokat teremthet. Ha az állami kontroll, akkor elvész a társadalmi haladás, a hierarchikus és elnyomó rendszerekből a szabad egyének önkéntes egyesüléséig tartó fejlődés perspektívája. E dilemmában vergődik az emberi jogok körüli vita is, amely más dimenzióba kerül, ha a fejlett nyu­gatról, és megint másba, ha a feltörekvő, a modernizáció és felzárkózás keserves útját járó fejlődő országok felől nézzük. (Ld. Horváth, 2009) A megoldást csak a magáncélú ösztönzöttségnek a közösségi ösztönzöttséggel való felváltása jelentheti, amire Kínában a sajátos államiság kínált eddig egy hibrid megoldást.

A kínai vezetés „harmóniára" törekvése azt a szükségszerűséget jele­níti meg, hogy nem kapitalista vezérelt társadalomban a lehető legkisebb kárral oldják meg a kapitalista fejlődésre kirótt történelmi feladatot: a termelőerők tömegméretű fejlesztését. A munkaerőpiacot, foglalkozta­tást és szociális helyzetet érintő lépések ennek a feladatnak igyekeznek megfelelni, és a jelek szerint eddig nemzetközi összehasonlításban igen jó eredménnyel.

Ha Adam Smith ma Pekingben járna, nem lenne csalódott…

 

Hivatkozások

Arrighi, Giovanni (2007): Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, Verso, 2007.

Artner Annamária (2010): Állami vagy piaci? Az állam és a kis- és középválla­latok szerepe Kínában. Fejlesztés és Finanszírozás VIII. évfolyam, 2010/3, (megjelenés alatt).

Chan, John (2010): Internet discussion in china on the exploitation of workers. 9 June. World Socialist Web Site, http://www.wsws.org/articles/2010/jun2010/chin-j09.shtml

China Daily (2009/a): Changes in laws will help protect wages: Trade unions. 2009. November 20. http://www.chinadaily.com.cn/m/hangzhou/e/2009-11/20/content_9012244.htm

China Daily (2009/b): Injured worker kills 2 managers after dispute. 2009.06.17. http://www.chinadaily.com.cn/hkedition/2009-06/17/content_8291037.htm

Chinese Government (2004): China's Social Security and Its Policy (September) http://www.gov.cn/english/official/2005-07/28/content_18024.htm

CIA: The World Factbook. https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ch.html    (letöltés: 2010. augusztus).

EPL (2007): Employment Promotion Law of the People's Republic of China. Order of the President [2007] No. 70. August 30, 2007. http://www.baliprocess.net/files/ China/China_employment%20promotion%20law_2008-eng.pdf

Feng, Jianhua (2009): Unions Target Foreign Firms. Beijng Review, January 11, 2009. http://www.bjreview.com.cn/nation/txt/2009-01/11/content_174156.htm

Horváth I. Mihály (2009): Az emberi jogok helyzete a Kínai Népköztársaságban. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301­52-9 (184-205.)

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen – Hastings, Paul (2004/a): Legal Briefing. Business Services Industry, July. http://findarticles.com/p/articles/mi_qa5478/is_200406/ai_n21354245/

Huawei, Lin – Downey, Michael – Sonnenberg, Stephen (2004/b): China's Wage and Hour Laws: New Rules Governing Minimum Wages. Paul Hastings LLP. May. https://www.paulhastings.com/assets/publications/81.pdf?wt.mc_ID=81.pdf

IHLO (2008): ACFTU and Trade Unions. Recent AcFTU Activity: Collective Contracts and Campaigns (August). http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/180808b.html

IHLO (2009/a) The three-day strike at Huizhou Power Pack Batteries Ltd. (08-10 Dec.) http://www.ihlo.org/LRC/WC/121209.html

IHLO (2009/b): ACFTU and Trade Unions. 100 percent unionization by Decem­ber 2009 – ACFTU to go direct to MNC headquarters. Hong Kong Liaison Office of the international trade union movement. http://www.ihlo.org/LRC/ACFTU/0010309.html

IHLO (s.a.): Worker and Trade Union Rights in China. Working Conditions. http://www.ihlo.org/LRC/WC/index.html

ILO (2008): Working Conditions Laws 2006-2007. A global review. ILO, Geneva. http://www.ilo.org/public/english/protection/condtrav/pdf/work_laws.pdf

Inotai András – Juhász Ottó – Tálas Barna (2008): Kína-stratégia: folyama­tosság és változás. Az MTA – MEH Kína-projekt 2007/2008-as ütemében készült tanulmányok összefoglalója. MTA VKI, Budapest. http://www.mta.hu/fileadmin/2008/11/02-kina.pdf

Kaufman, Joan – Kleinman, Arthur – Saich, Tony (eds.) (2006): AIDS and Social Policy in China. Published by the Harvard University Asia Center, Cambridge, Massachusetts, 2006. http://www.fas.harvard.edu/~asiactr/publications/pdfs/AIDS%20Volume%20complete.pdf

LCL (2007): Labor Contract Law of the People's Republic of China. Order the President of the People's Republic of China, No. 65. June 29, 2007. http://www.fdi.gov.cn/pub/FDI_EN/Laws/law_en_info.jsp?docid=82499

Lee, John (2007): China's syndrome of lawless growth (kivonat a Will China Fail? c. könyvből). The Australian, October 20, 2007. http://www.theaustralian.com.au/news/chinas-syndrome-of-lawless-growth/story-e6frg6t6-1111114682705

Lehman (1993): Regulations concerning minimum wages in enterprises – 1993. (Minimum wage regulation) Lehman, Lee and Xu. A PRC Law Firm. http://www.lehmanlaw.com/resource-centre/laws-and-regulations/labor/regulations-concerning-minimum-wages-in-enterprises-1993.html

LL (1998): Labour Law of the People's Republic of China. Ministry of Commerce, the People's Republic of China. November 26, 1998. http://english.mofcom.gov.cn/aarticle/lawsdata/chineselaw/200411/20041100311016.html

LSC (1995): Law of the People's Republic of China on State Compensation. http://www.cecc.gov/pages/newLaws/stateCompensationENG.php

NBSC (2009): Communiqué on Major Data of the Second National Economic Census (No.1) National Bureau of Statistics of China. Office of the Leading Group of the State Council for the Second National Economic Census. National Bureau of Statistics of China, December 25, 2009. http://www.stats.gov.cn/english/newsandcomingevents/t20091225_402610168.htm

Randstad (2010): China generating thousands of green energy jobs. March 25. http://www.randstad.com/the-world-of-work/china-generating-thousands-of-green-energy-jobs?c=9633

Székely-Doby András (2009): Urbanizáció és vidékpolitika Kínában. In: Inotai And­rás – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína -1. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet -Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (113-132.)

UNDG (2007): Resident Coordinator Annual Report China. http://www.undp.org.cn/keydoc/RCAR_2007_CPR_NAR.pdf

UNSI (2008): China's Progress Towards the Millennium Development Goals. 2008 Report. Published Jointly by Ministry of Foreign Affairs of the People's Republic of China. United Nations System in China, 2008. http://www.un.org.cn/public/resource/b0bb7b863d301be218a33ac8094b772a.pdf

Vámos Péter: A társadalmi, etnikai, vallási feszültségek és a korrupció kezelé­se Kínában. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások. A változó Kína – I. Kína politikai, társadalmi fejlődésének jelene és jövője. MTA Világgazdasági Kutatóintézet – Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 2009. ISBN 978-963-301-52-9. (32-84.)

van Heerden, Auret (2009): Impact of the Economic Crisis on China's Labor Contract Law. Global Action, March 9, 2009. http://flaglobalaction.blogspot.com/2009/03/impact-of-economic-crisis-on-chinas-new.html

Vandenberg, Paul (2008): Is Asia adopting flexicurity? A survey of employment policies in six countries. Economic and Labour Market Papers 2008/4. Economic and Labour Market Analysis Department, ILO, Geneva. http://www.ilo.org/empelm/what/pubs/lang–en/docName–WCMS_113927/index.htm  

Wang, Wen (2009): Labor disputes skyrocket in Beijing. China Daily. December 10, 2009. http://www.chinadaily.com.cn/metro/2009-12/10/content_9154121.htm

WB (2009): From poor areas to poor people: China's evolving poverty reduction agenda. An assessment of poverty and inequality in China. March, 2009. Poverty Reduction and Economic Management Department East Asia and Pacific Region. The World Bank. http://siteresources.worldbank.org/CHINAEXTN/Resources/318949-1239096143906/China_PA_Report_March_2009_eng.pdf

Xinhua (2008/a): Minister: China's employment situation „very severe" this year. March 9. http://news.xinhuanet.com/english/2008-03/09/content_7749607.htm

Xinhua (2008/b): South China authorities to build fund to help lay-offs. October 20. http://www.encyclopedia.com/doc/1P2-19357140.html

Xinhua (2009): More Chinese workers suffer occupational diseases. 2009. 11.  5. http://www.jschina.com.cn/gb/jschina/english/newscenter/js/userobject1ai2222594.shtml

Xinhua (2010): Amended state liability compensation law adopted. April 30. Chi­na. org. cn. http://www.china.org.cn/china/2010-04/30/content_19940077.htm

Az elemzés bemutatja, hogy a kirgiz-üzbég konfliktus nem valamiféle tradicionális „népi ellentét" felelevenedése, hanem a kirgiz hatalmi elit különböző frakcióinak belső harcából ered, a szembenáűllást mesterséges módon szították fel meghatározott gazdasági és politikai okok miatt. A szerző kitér a konfliktus szociális gyökereinek és nemzetközi hátterének ismertetésére is.

Öt éve annak, hogy az idei áprilisi eseményekre kísértetiesen emlékez­tető körülmények között megbukott és menekülésre kényszerült az előző kirgiz elnök, Aszkar Akajev. Akkor, 2005. március végén a soros parlamen­ti választások elcsalása volt az a szikra, ami előbb az ország déli részén – Os környékén – elindította az elégedetlenség hullámát, majd rövid időn belül átcsapott a fővárosba, Biskekbe is. A tüntető tömeg – ahogy akkor, úgy most, 2010-ben is – a kormányzati épületeket próbálta elfog­lalni. 2005-ben ez rövid ellenállás után sikerült is: Akajev és környezete ugyanis volt annyira józan, hogy ne adjon ki tűzparancsot. Kurmanbek Bakijevet, az idén áprilisban elkergetett kirgiz elnököt azonban más fából faragták. Nemcsak bízott az öccse által irányított – és a Nemzeti Gárda beolvasztása révén néhány ezer fősre duzzasztott – testőrségében, de április 7-én – vagy ő, vagy öccse – ki is adta a tűzparancsot. A tömegbe-lövetés és az annak nyomán elszabaduló indulatok következményeként több mint nyolcvan ember halt meg a két napig tartó utcai ütközetekben. Öt éve, a „tulipános forradalom" még jóval kevesebb áldozatot szedett, noha a közhatalom összeomlása akkor is napokig tartó fosztogatásba torkollt.

A közép-ázsiai Kirgizisztán a Szovjetunió felbomlását követően hosszú éveken át igazi bezzeg-országnak számított. Ellentétben közvetlen környezetének legtöbb államával, ahol rövid időn belül autoriter, avagy nyíltan diktatórikus rezsimek jöttek létre, viszonylag szabad rendszer ala­kult ki. A szovjet felbomlás időszakában elnökké választott – korábban a szovjet tagköztársaság tudományos akadémiáját vezető – Aszkar Akajev éveken át nemcsak az ellenzéki sajtó szabad működését biztosította, de elfogadta, hogy olyan ellenzéki pártok is szabadon tevékenyked­hessenek, amelyek nemcsak színlelik ellenzékiségüket. Mindez éles ellentétben állt olyan szomszédos országok gyakorlatával, mint amilyen, például, Türkmenisztán, vagy Üzbegisztán. Az utóbbiban ugyan ma is léteznek ún. ellenzéki pártok, ám azok lojalitása Karimov diktatúrája iránti megkérdőjelezhetetlen: föl sem merül bennük a hatalom megszerzése, avagy érdemi korlátozása iránti igény. Türkmenisztánban még ennél is „egyszerűbb" a helyzet. Ott még kísérlet sem történik a többpártiság imitálására. Nyijazov, majd Berdimuhamedov szigorú diktatúrájában csak egyetlen párt létezhet, amit jó ízléssel Demokrata Pártnak hívnak.

Ehhez képest Kirgízia éveken át joggal tűnhetett a kiteljesedett sza­badság és hatalmi önmérséklet irigylésre méltó példájának. A külvilág honorálta is a kis közép-ázsiai ország belső békéjét, stabilitását és po­litikai rendszerének viszonylagos liberalizmusát. Ám ennek fenntartása soha nem volt egyszerű feladat, hiszen Kirgizisztán a posztszovjet tér­ség Tádzsikisztán melletti legszegényebb állama, ahol nincsenek olyan értékes erőforrások, mint a világ egyik legnagyobb földgáz-tartalékával rendelkező Türkmenisztánban, vagy az olajban, földgázban és uránban egyaránt gazdag Kazahsztánban. Itt az egy főre eső GDP alig haladja meg a kétezer dollárt, miközben ez a mutató a szomszédos Kazahsz­tánban már jócskán tízezer dollár fölött jár. Ráadásul szegény ország­ként olyan geopolitikai környezetben kellett e stabilitást és társadalmi békét fenntartani, ahol nem kisebb játékosok tologatják a bábukat, mint Kína, Oroszország és – a 2000-es évek elején a térségben katonailag közvetlenül is megjelenő – Egyesült Államok. (Kirgizisztán az egyetlen olyan posztszovjet állam, ahol egyszerre működik orosz és amerikai katonai bázis.) Biskeknek azonban nemcsak a nagyokra kellett és kell ma is tekintettel lennie, de olyan, a közeli környezetében lévő ingatag, belső konfliktusoktól gyötört és épp ezért kockázatokat rejtő országokra is, mint amilyen Afganisztán, vagy Pakisztán. Eközben ügyesen kellett lavíroznia az egykori szovjet közép-ázsiai térség két – regionális vezető szerepre törő – hatalmának ambíciói között is. Az ország szuverenitásá­nak megőrzése olyan, a kirgiz államnál jóval erősebb országok közvetlen szomszédságában, mint amilyen Üzbegisztán és Kazahsztán, soha nem volt egyszerű feladat.

Máig tartja magát – főként moszkvai szakértői körökben – az a nézet, hogy 2005-ben Washington komolyan mérlegelte annak lehetőségét, hogy amennyiben nem sikerülne a „tulipános forradalommal" hatalomra került csoportoknak az ország egésze feletti ellenőrzést megszereznie, úgy meg kell fontolni – nem egyszerűen az ország kettéosztását, ha­nem – a kirgiz állam északi és déli területeinek Kazahsztánhoz, illetve Üzbegisztánhoz történő csatolását is. És mindez történt volna azért – állítják ezek az orosz elemzők -, hogy az Egyesült Államok elnyerje e kirgiz területekhez jutó két közép-ázsiai állam tartós politikai jóindulatát. Nehéz megítélni, hogy valóban létezett-e ilyen terv. De akár létezett, akár nem, egy dolog biztos: még politikailag konszolidált helyzetben sem könnyű egyben tartani és hatékonyan irányítani egy olyan országot, ahol a terület nagy részét több ezer – helyenként hat-hétezer – méter magas hegyek uralják. Ráadásul úgy, hogy a Tiensan-hegység egyik magas, kelet-nyugat irányban futó hegylánca az országot két, egymással alig-alig érintkező területre bontja szét. A főváros körüli északi részek, az ún. Csuji medence (Csujszkaja dolina) a kazah sztyeppe legdélebbi nyúlványát képezik, míg a déli részek központjaként számon tartott Os körüli területek a Fergana-medence keleti pereméhez tartoznak. Lénye­gében e két, viszonylag nagy kiterjedésű völgyön túl Kirgízia a magas hegyek országa, ahol máig csak egyetlen, párszáz kilométeres vasúti szárnyvonal működik, és ahol még ma is szép számmal akadnak olyan hegyi falvak – főként az ország déli, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos részein -, amelyekhez semmilyen kiépített út nem vezet.

De nemcsak e sajátos geográfiai adottságok miatt nehéz egyben tartani az országot, hanem azért is, mert Kirgízia számos tekintetben premodern társadalom. Az itt élők körében még mindig rendkívül fontos, sőt meghatározó szerepet játszanak a rokoni kapcsolatok, épp ezért nem túlzás azt állítani, hogy Kirgízia kapcsán máig nem lehet modern értelem­ben vett politikai közösségről beszélni. Vagyis egy olyan társadalomról van szó, ahol nem egyszerűen emberi gyengeség kérdése, hogy az állam mindenkori vezetője szereti rokonait fontos közhatalmi posztokba emelni – illetve az üzleti szféra busás haszonnal kecsegtető területeire delegálni -, hanem olyan, a közösség jelentős része által is elfogadott társadalmi tradícióé, amelynek terhétől rendkívül nehéz szabadulni, sőt a vele való szakítás nem kevés politikai bátorságot feltételez.

Már 2005-ben is jól látható volt, hogy nem elsősorban ideológiai, avagy értékbeli különbségek mozgatták az akkor délről kiinduló tiltakozás és felkelés szereplőit, hanem az északi csoportok érdekeit képviselő klánok mértékvesztése. A már másfél évtizede regnáló akajevi elit az önmér­séklet elemi normáira sem volt tekintettel, és ez egyaránt vonatkozott a politikai és üzleti életre. Mindez árulkodóan mutatkozott meg a „tulipános fordulatot" megelőző parlamenti választásokon. Miközben az ellenzék fe­lettébb korlátozott ambícióval készült a megmérettetésre – a hetvenöt fős törvényhozásban mindössze 20-25 mandátumhoz szeretett volna jutni -, aközben Akajev és környezete mindent megtett azért – mozgósítva az igazságszolgáltatást és az ún. adminisztratív erősforrások szinte teljes tárházát -, hogy még e szerény terv se teljesüljön. Mindennek követ­keztében az ellenzéki pártok a választásokon mindössze öt képviselői helyhez jutottak. Ám ez a hatalmi mértékvesztés már a kirgizeknek is sok volt. És jött a „tulipános fordulat", élén a déli Kurmanbek Bakijevvel, aki azt ígérte, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a hatalom önkényé­nek, a mindent átható korrupciónak, a családi kapcsolatok uralmának, a nepotizmusnak.

A 2005-ös fordulat kétségtelenül elsősorban belső folyamatok kö­vetkezménye volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy számos nyugatról támogatott alapítvány és NGO segítette az ellenzéket politikai küzdel­mében. Az sem véletlen, hogy épp Kirgizisztánban lehetett a korábban Grúziában és Ukrajnában bevált, erőszakmentes „színes forradalom" mintájára elnököt dönteni. Ez azért volt lehetséges – Akajev súlyos politikai hibáin túl -, mert a kirgiz politikai modell megtűrte az ellenzék politikai jelenlétét, elfogadta az ellenzéki sajtó kritikai nyilvánosságát és viszonylag liberálisan kezelte a különböző külföldi alapítványok műkö­dését. Ott, ahol e feltételek nem voltak jelen, és ahol a politikai vezető nem „félt" erőszakhoz folyamodni – lásd az üzbegisztáni Andizsánban néhány hónappal később lejátszódó vérfürdőt -, ott ilyen fordulatot nem lehetett kierőszakolni. Mindenesetre a „tulipános tábornak" az a körül­mény kezdetben mindenképpen kedvezett, hogy a kirgíziai fordulatot meggyőzően lehetett beilleszteni a posztszovjet térségen végigsöprő „színes forradalmak" sorába. Mindez jelentős mértékben segítette az új kormányzat nemzetközi legitimációját.

A gyors hatalomváltás után úgy tűnt, hogy Akajev bukása után Kirgízia rövid időn belül ismét a térség mintaállama lehet: stabil, demokratikus és szabad. Az új államfő, Kurmanbek Bakijev maga mellé vette miniszterel­nökként a hatalomváltás napjaiban a börtönből kiszabadított, koncepciós perben még Akajev idején elítélt rendőrtábornokot, Feliksz Kulovot. Az ország északi területeiről származó, Szaharov-díjas Kulov – aki sokkal inkább volt a „tulipános fordulat" szimbóluma, mint a déli Bakijev – rend­kívül sokat tett azért, hogy az utcai fosztogatások a fővárosban rövid időn belül megszűnjenek, és a közhatalom helyreálljon. Kulov és más, nem Bakijev környezetéhez tartozó politikusok, így például – az ideiglenes elnöki posztot ma betöltő – Roza Otunbajeva politikai szövetségesként való kezdeti elfogadása is arra vallott, hogy Bakijev nemcsak a korrup­ciót és a nepotizmust akarja letörni, de tekintettel akar lenni az ország különböző területeinek és csoportjainak érdekeire, vagyis nem egyetlen klán országlásaként képzeli el államfői működését. Ez a kezdeti ambíció azonban már rövid időn belül alábbhagyott. Az új elnök környezetében egyre többen váltak csalódottá és érezték úgy, hogy Bakijev feladja korábban hirdetett elveit. Az elnököt sorra hagyták el szövetségesei és álltak át az ellenzék táborába. Már 2006 őszén tiltakozóhullám söpört végig az országon, ám az államfőnek akkor még sikerült úrrá lennie a helyzeten. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy míg a fordulat nyomán a politikai rendszer ugyan átmenetileg demokratikusabbá vált, az ország belső helyzete mindinkább destabilizálódott. Kirgízia azonban nemcsak korábbi relatív stabilitásából „billent ki", de ezzel párhuzamosan megindult közéletének – köz- és magántereinek – kriminalizálódása is. Mindez joggal veti fel a „színes forradalmak" külső támogatóinak felelős­ségét, még akkor is, ha a lehető legjobb szándékot feltételezzük róluk.

Bakijevnek azonban nemcsak politikai problémákkal kellett szembe­néznie, hanem az ország rendkívül súlyos gazdasági gondjaival is. Az alig több mint ötmillió lakosú Kirgízia egyik legnagyobb problémája a kiterjedt munkanélküliség. Legalább félmillióan – más források szerint még ennél is jóval többen – tartósan külföldön (leginkább Oroszor­szágban) kénytelenek munkát vállalni, hogy családjukat eltarthassák. A létminimum alatt élők aránya rendkívül magas, meghaladja a népesség 40 százalékát. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a lakosság egyre ingerültebben fogadta a Bakijev család számos tagjának fontos állami posztra történő kinevezését. Az elnök egyik testvére – Zsanis Bakijev – éveken át az államfő védelméért felelős főhatóság élén állt, de tényleges befolyása messze túlnőtt ezen: lényegében ő felügyelte az ország titkosszolgálatait. Az államfő másik testvére – Adil Bakijev – az ország Kínába delegált gazdasági ügyekben illetékes főképviselőjeként dolgozott. A harmadik testvér – Marat Bakijev – pedig Kirgízia németor­szági nagyköveteként szolgált. De ezzel még távolról sem volt vége az elnöki rokonok közhatalmi funkciókba emelésének. Az államfő egyik fia, akit ugyancsak Marat Bakijevnek hívnak, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elnöki főtanácsadójaként, míg a másik fiú – Makszim Bakijev – a kormány gazdaságfejlesztési irodájának vezetőjeként dolgozott. Ez utóbbi iroda, noha formálisan a kormány felügyelete alá tartozott, ténylegesen attól független intézményként rendelkezett jelentős költség­vetési pénzek felett. Mi tagadás, ez így együtt már nem kevés. Joggal irritálhatott sokakat.

Nos, ezt – valamint az életfeltételek folyamatos romlását – elégelték meg az ország északi részén található Talasz város lakói idén tavasszal, és március 17-re kurultajt, afféle népi gyűlést hívtak össze. A tanácskozás résztvevői ultimátumot intéztek a terület kormányzójához. Az év elején jelentősen megemelt áram- és fűtésdíjak mérséklését, a közelmúltban gyanús körülmények között privatizált nagy állami cégek – mint például a Szeverelektro, vagy a Kirgiztelekom – állami tulajdonba történő visszavé­telét, az elnök fia által vezetett gazdaságfejlesztési iroda felszámolását, valamint a Bakijev család tagjainak állami posztokról történő menesztését követelték. Ám hiába vártak a hatóságok intézkedésére. Azok nemcsak, hogy nem léptek, de még arra sem voltak hajlandók, hogy szóba álljanak a népgyűlés képviselőivel. Helyette április elején megkezdődött az ellen­zéki politikusok tömeges letartóztatása. Ez már túl sok volt a kirgizeknek, és 2010. április 6-án mintegy másfél ezren a talaszi adminisztráció elé vonultak, majd betörtek az épületbe. A rendőrség és a helyszínre vezé­nyelt speciális erők megpróbálták a tüntetőket megállítani és feloszlatni, ám ekkor már késő volt, az indulatok nemcsak Talaszban, de másnap a fővárosban is elszabadultak.

Ám hiába lövetnek április 7-én a tömegbe immár éles töltényekkel, a felbőszült tüntetőket nem tudják megállítani. Az elnök, Kurmanbek Bakijev – aki fogadkozásai ellenére ugyanazt csinálta éveken át, mint elődje, csak épp még Akajevnél is türelmetlenebbül – már aznap elme­nekült Biskekből. Sokáig ellentmondó hírek keringenek tartózkodási helyéről, majd kiderül, hogy az ország déli részén, a Dzsalalabad tő­szomszédságában lévő szülőfalujában, Maszadanban keres menedéket. Hírek kelnek szárnyra arról is, hogy szinte azonnal fegyveres csoportok szervezésébe kezd. Bukása után zavaros és ellentmondó nyilatkozatok sorát teszi. Azzal fenyegetőzik, hogy vérfürdőt rendez Kirgíziában, ha az ideiglenes kormány erőszakkal próbálná foglyul ejteni, avagy megölni. Közben az új hatalom képviselői tárgyalásokat kezdenek az EBESZ el­nökséget betöltő Kazahsztán külügyi vezetésével Bakijev sorsáról, illetve arról, hogy a bukott elnököt hol és milyen feltételek mellett fogadnák be.

Már ekkor érzékelhető volt, hogy Kirgízia politikai jövője tele van bi­zonytalanságokkal, az ország stabilitása a korábbiaknál is kétségesebbé vált. Nem látszott semmiféle garancia, hogy a bukott elnök helyére lépő egykori szövetséges, Roza Otunbajeva képes-e a véres hatalomváltás után konszolidálni az ország belső helyzetét. A két elnök, és három kormány külügyminisztereként is szolgáló Otunbajeva politikai jó szán­dékában és demokratikus elkötelezettségében nem volt ok kételkedni, már csak azért sem, mert korábban mindig bátornak bizonyult, amikor korrupttá váló korábbi szövetségeseivel szakítani kellett. Ez azonban ön­magában aligha jelentett biztosítékot arra, hogy ő és szövetségesei egy­ségesek maradnak, hatékony vezetőnek bizonyulnak és képesek lesznek a könnyen elszabaduló indulatok féken tartására. Az ugyanis kezdettől világos volt, hogy az új ideiglenes kormány legitimitása felettébb ingatag, amit többek közt az a taktikailag hibás lépés is növelt, hogy az új hatalom nemcsak az elnököt buktatta meg, de rövid időn belül a parlamentet is feloszlatta. Ugyanakkor az ideiglenes kormány azt is bejelentette, hogy június végén népszavazással új alkotmányt fogadtat el, amely Kirgíziát elnöki rendszerből parlamentárissá alakítja át.

Komoly kockázatot jelentett az is, hogy az áprilisi fordulat után az új hatalom nem lehetett biztos a déli területek engedelmességében. Ez a hatalomváltás ugyanis – ellentétben a 2005-össel – nem délről indult ki, hanem északról, vagyis nem a „déli klánokat" hozta helyzetbe, hanem az ország északi csoportjait. Mindez többek között azt jelentette, hogy kétségessé vált a Bakijev idején bejáratott, déli területeken áthaladó kábítószer-kereskedelem jövője. Számos elemző szerint abban, hogy az Otunbajeva vezette ideiglenes kormány nem tudta politikai akaratát az ország egészére gyorsan és hatékonyan kiterjeszteni, épp a kábítószer­üzletben érdekelt és a megdöntött hatalommal együttműködést kialakító bűnszervezetek játszották a meghatározó szerepet.

A déli országrész azonban nemcsak ezért tűnt potenciális veszély­forrásnak, de azért is, mert nem lehetett kizárni egy újabb üzbég-kirgiz konfliktus kialakulását sem. Ilyen nyílt és véres összecsapásra egyszer már sor került, mégpedig a szovjet korszak végén, 1990 júniusában. A mindössze néhány napig tartó osi és uzgeni tragédia egyike volt a peresztrojka évek legsúlyosabb etnikai összeütközésének. A föld- és víz­használat körül kialakult feszültség június 4-én kirgizek és üzbégek közti többezres tömegverekedéssé fajult, ami a hivatalos adatok szerint 186 ember életét oltotta ki. A konfliktusnak csak az tudott véget vetni, hogy a térségbe irányították a szovjet hadsereg jelentős létszámú alakulatait. A Dél-Kirgíziába vezényelt katonai erő fél éven át felügyelte a helyzetet, és tartotta távol egymástól a két etnikai csoportot. Ez a konfliktus azonban már akkor sem kizárólag a hétköznapi élet színterein kialakult ütközések és súrlódások következménye volt. A kirgíziai üzbég közösség vezetői ugyanis még májusban beadvánnyal fordultak a szovjet Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi Tanácsához azt kérelmezve, hogy a kirgiz tagköz­társaság Os környéki területén, ahol jelentős számban élnek üzbégek, hozzanak létre – üzbegisztáni és grúziai mintára – üzbég autonóm területet. Az osi üzbégek azt is sérelmezték, hogy miközben kirgíziai lé­lekszámuk alig marad el a tagköztársaság területén élő oroszokétól, alig találni vezető posztot betöltő üzbéget. A beadvány a korszak hivatalos statisztikai adataira hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a teljes kirgíziai népesség 21,5 százalékát adják az oroszok, aközben a tagköztársaság vezető posztjait ennél lényegesen nagyobb arányban töltik be. Ugyanakkor a kirgíziai lakosság több mint negyedét alkotó etnikai csoportok – üzbégek, dungánok, ujgurok, tádzsikok, kazahok, tatárok – alig jutnak vezető beosztáshoz. Különösen sérelmesnek talál­ták, hogy a népesség több mint 10 százalékát adó üzbégek legfeljebb 7-7,5 százalékban vannak jelen fontos államhatalmi funkciókban. (Mind­ez mutatja, hogy már a késői szovjet korszakban komoly feszültség és bizalmatlanság alakult ki kirgizek és üzbégek között, és ez a feszültség kiváltképp érezhető volt az ország déli területein, ahol az üzbég lakosság aránya már a '90-es évek elején jóval meghaladta az országos átlagot.)

Az áprilisi fordulat nyomán hatalomra került ideiglenes kormány hely­zetét – a számos nehézségen és kihíváson túl – egy körülmény minden­képpen erősítette, mégpedig az, hogy mind Moszkva, mind Washington abban volt érdekelt, hogy az új vezetés minél gyorsabban stabilizálja helyzetét és a lehető legrövidebb időn belül terjessze ki hatalmát az ország egészére. Túl ezen az is kedvezett az új kormányzatnak, hogy – szemben a 2005-ös „tulipános forradalommal" – ezúttal sem orosz, sem amerikai részről nem gondolták, hogy a másik fél lenne felelős a történtekért. Ettől persze még igaz lehet az az állítás, hogy Moszkva valószínűleg tudott a készülő fordulatról, és a hatalomváltás egyáltalán nem volt ellenére. Mindazonáltal továbbra sincs bizonyíték arra, hogy az oroszok kezdeményezték volna Bakijev megbuktatását, illetve hogy a politikai fordulatban bármiféle gyakorlati szerepet játszottak volna. Az a tény, hogy mind Moszkvában, mind Washingtonban higgadtan fogadták a történteket, azért érdemel különös figyelmet, mert – ahogy már utaltunk erre – Kirgíziában egyszerre működik (ráadásul meglehetősen közel egymáshoz) egy amerikai (Manasz) és egy orosz (Kant) katonai bázis.

A gyanú, hogy az ideiglenes kormány nem lesz képes gyorsan és hatékonyan stabilizálni az ország belső állapotát, már viszonylag korán igazolást nyert. Májusban látszott, hogy az új kormányzat nem teljesen ura a helyzetnek. A déli országrész Os melletti legnagyobb városában, Dzsalalabadban már néhány héttel a hatalomváltás után etnikai össze­ütközésekre került sor, de szerencsére akkor még mindez nem fajult tömeges és véres pogrommá. A konfliktusok azonban napról napra sza­porodtak. Május végére incidensek sora érte el az ország déli, batkeni területét is. Ez a terület Kirgíziának az a része, amely délről határolja az Üzbegisztánhoz tartozó Fergana-medencét. Magas hegyek uralják, ahol számos kis üzbég enkláve ékelődik a kirgiz területekbe. Ezek az enklávék úgy jöttek létre, hogy az itt futó kis hegyi folyók völgyében évszázadokkal ezelőtt földművelő üzbég közösségek telepedtek le. Jószerével még a

XIX. században is ilyen üzbég falvak népesítették be csaknem teljes hosszában e folyóvölgyeket. A XX. század elejére azonban már csak e vékony völgysáv egyes szakaszain éltek üzbégek, mert a folyópart más részein megjelentek a kirgizek. És amikor megtörtént a múlt század húszas-harmincas éveiben a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok területének és határainak kijelölése, akkor e „problémát" úgy hidalták át, hogy a hegyi folyók felső szakaszán megmaradt üzbég közösségeket kis enklávék formájában Üzbegisztánhoz csatolták. Ez a sajátos helyzet ma is fönnáll, és lehetőséget ad a két etnikai közösség közti kisebb-nagyobb villongásra. Május végére e területeken a feszültség odáig fokozódott, hogy néhány üzbég enklávéba – a nagyobb konfliktust megelőzendő – Taskent katonai és rendőri erőket vezényelt.

E zárványléttel összefüggő konfliktus tipikus példáját adja Szoh esete. Ez a kis falu egyike az Üzbegisztánhoz tartozó, ám kirgíziai területek közé ékelődött enklávéknak. Itt azért alakult ki feszültség, mert az üzbég enklávéban élők egyre nehezebben tudtak megélni saját területükön, és egy idő után olyan legelőkre hajtották ki állataikat, amelyek az enklávén kívül esnek. Mindezt hosszú időn át a kirgizekkel megegyezve tették. Mindaddig a helyzet konfliktust nem szült, amíg e legelőkre nem tartottak igényt a szomszédos kirgiz falvak. Ám, amint ez az igény megjelent – függetlenül attól, hogy ez tényleges, a kirgiz közösség szükségleteiből, avagy merőben politikai okokból fakadt -, menten konfliktus keletkez­hetett. Itt is ez történt. A kirgiz helyi hatalom megtagadta az enkláve üzbég lakóitól a legelő további bérlését, mire a kis üzbég falu lakói úgy reagáltak, hogy a községet átszelő úton közlekedő kirgiz rendszámú autókat rendszeresen kövekkel dobálták meg, utasaikat pedig megverték. Ezek után a kirgizek se maradtak adósak. Úgy vettek elégtételt, hogy a kis falut Üzbegisztánnal összekötő utat az enklávén kívül eső területen eltorlaszolták, ellehetetlenítve így az anyaországgal való érintkezést. Válaszul az üzbégek elzárták az Üzbegisztán területén található kirgiz falu, Csarbak ivóvíz-vezetékét. A konfliktusnak ebben a fázisában aztán – a nagyobb összeütközést megelőzendő – Taskent az enklávékban élő üzbégek védelmére (Biskek előzetes értesítése nélkül) katonai és rendőri erőket irányított. Mindez nem sok jót ígért.

De az igazi dráma csak ezután következett. Még ma sem egyértelmű, hogy mi vezetett a június 11-én fellobbanó dél-kirgíziai pogromokhoz, ahhoz a vérfürdőhöz, amelynek nyomán – a hivatalos adatok szerint – több mint háromszáz ember halt meg, míg a nem hivatalos becslések szerint legkevesebb kétezren válhattak a lincselések áldozatává. Még az ideiglenes kormány vezetője is arról beszélt, hogy a halottak tényleges száma meghaladhatja a kétezret, és az öt napig dúló pogrom többszáz­ezer embert kényszerített otthona elhagyására.

Hiába készült el augusztus végére a Nemzetközi Kríziscsoport (International Crisis Group) jelentése a kirgíziai pogromokról (The Pogroms in Kyrgyzstan, Asia Report N193 – 23 August 2010), és nyert nyilvánosságot még június végén az új kormány iránt lojális kirgiz Nem­zetbiztonsági Szolgálat (Szluzsba Nacionalnoj Bezopasznosztyi) verziója, máig nehéz pontos és hitelt érdemlő képet nyerni arról, hogy mi is történt június 11-e és 16-a között Os és Dzsalalabad környékén. A drámai végki­fejletből és az áldozatok nagy számából arra lehet következtetni, hogy a napokig tartó véres pogrom kiváltója aligha lehetett valamilyen gyakorta előforduló, az élet hétköznapi menetével összefüggő etnikai konfliktus. Nem tűnik életszerűnek, hogy az ország déli részén jelentős számban élő üzbégek és a többségi kirgizek valamilyen soros – akár verekedéssé fajuló – vitája önmagában elégséges lehetett volna ahhoz, hogy a konf­liktus ilyen méreteket és ilyen kegyetlen formát öltsön. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb vitái ugyanis errefelé meglehetősen gyakoriak, mégsem váltak – az 1990-es esetet leszámítva – etnikai háborúvá. A történtekre a központi hatalom gyengesége és kétes legitimitása sem adhat meggyőző magyarázatot. A büntetlenség érzete persze kelthet olyan benyomást, hogy most minden megengedett, ám ez az érzület önmagában aligha adhat magyarázatot a napokig tartó lincselésre. Az azonban kétségte­len, hogy az ideiglenes kormány bénultsága és tehetetlensége tovább rontott a helyzeten, amit csak fokozott a térségben állomásozó rendőri és katonai erők kivárása, sőt – egyes beszámolók szerint -, fellépésük gyakori etnikai elfogultsága is. Az, hogy megtörtént-e mindez – vagyis a központi hatalmat képviselő karhatalmi erők nem védték kellő eréllyel és határozottsággal a megtámadottakat, akik többnyire üzbégek voltak, hanem maguk is pogromlovagokká váltak -, egyelőre teljes bizonyosság­gal nem tudható, de nagyon valószínű. Teljes bizonyossággal azt sem lehet tudni, hogy ki volt a tényleges felbujtó és finanszírozó. Sőt, azt sem látni világosan, hogy ki támadott meg kit, merthogy az egyszerre több helyszínen elszabaduló indulatok kronológiája nehezen rekonstruálható. Mindenesetre az aligha valószínű, hogy a kirgíziai összlakosság ma már legalább 14-15 százalékát adó üzbégek rontottak volna a kirgizekre. Ez még akkor is nehezen képzelhető el, ha tudjuk, hogy a júniusi konflik­tusban érintett déli területeken – Os és Dzsalalabad környékén – ará­nyuk az országos átlagnál jóval magasabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy üzbég oldalon a hatalomváltás utáni időszakban ne jelentkeztek volna különböző politikai igények, az üzbég nyelv hivatalos státuszának rendezésétől az üzbégek aktívabb politikai szerepvállalásáig, ám ezek – de akár még az autonómia követelése is – teljes mértékben legitim igények, már amennyiben nem egy etnokratikus szerkezetű és szellemű országban vetik fel. Egy olyan államban, ahol a politikai közösséget nem azonosítják az etnikai közösséggel az efféle kezdeményezések se dühöt, se ellenszenvet nem váltanak ki. Kirgíziában más volt a helyzet, mert­hogy akadtak olyan politikai – és részben alvilági – tényezők, amelyek indulatot szítottak, tüntetést szerveztek, sőt attól sem riadtak vissza, hogy egyetemi épületet dúljanak fel. Ez történt még májusban Dzsalalabadban, ahol a felbőszült tömeg a városban működő Népek Barátsága Egyetem épületébe tört be, csak azért, mert az intézményt az üzbég közösség egyik vezetője tartja fönn.

Ugyanakkor az a feltételezés sem tűnik meggyőzőnek, hogy a többségi kirgizek – mindenféle szervezés és előkészítés nélkül – egyszerre csak megelégelték volna az ambiciózus és szorgalmas (főként földművelés­sel és kereskedelemmel foglalkozó) üzbégek jelenlétét. Nemcsak azért nehéz ezt elképzelni, mert – ha nem is konfliktusmentesen, de – év­századok óta élnek egymás mellett, tevékenységeikkel jól kiegészítve egymást, hanem, mert az üzbég etnikai közösség meglehetősen nagy – legkevesebb nyolcszázezres -, amit nem lehet csak úgy elkergetni, vagy ha ez mégis bekövetkeznék, e fejlemény gazdaságilag roppantaná össze a térséget. És ezzel a kirgizek többsége is alighanem tisztában van.

Ha tehát ezek a változatok nem tűnnek meggyőzőnek, vagyis nem valamiféle spontán elszabaduló konfliktus vezetett a vérfürdőhöz, akkor lennie kell valamilyen más körülménynek, illetve erőnek, amely érdekelt lehetett e drámai és kaotikus helyzet kialakításában. Az ideiglenes kor­mány kezdettől azt állítja – és a Nemzetbiztonsági Szolgálat június végén közreadott verziója is ezt erősítette meg -, hogy volt és ma is jelen van a térségben ilyen erő. Az új biskeki vezetés szerint ez az erő nem más, mint az áprilisban megbuktatott elnök, Kurmanbek Bakijev és családja, illetve a hozzájuk máig hű dél-kirgíziai klánok. Ezt a verziót – még ha nem is nélkülözi az önfelmentés és leegyszerűsítés bizonyos elemeit – számos közvetett és közvetlen bizonyíték látszik alátámasztani. Egyrészt az április elején elkergetett elnök szülőföldjén, a dél-kirgíziai Dzsalalabad környékén lelt menedékre, ahonnan többek között azzal fenyegette meg az ideiglenes kormányt, hogy csatatérré változtatja az országot, ha megpróbálnák letartóztatni. Arról is megbízható információk szóltak, hogy a bukott államfő és vele tartó szűk környezete azonnal fegyveres csoportok szervezésébe fogott. Mindezt Bakijev személyes biztonságá­nak garantálására hivatkozva tették, ám valószínűleg nem csak ez volt a cél. A menesztett elnök ugyan röviddel megbuktatása után lemondott államfői posztjáról, ám írásos nyilatkozatát utóbb visszavonta, ezzel is erősítve az általános bizonytalanságot és az ideiglenes kormány legiti­mitása körüli kétségeket. Végül az új hatalomnak sikerült elérnie, hogy Bakijev elhagyja az országot. Miután az orosz vezetés világossá tette, hogy a bukott államfőt nem várják Moszkvába – ráadásul az elkergetett elnök meggyőződése, hogy erőszakos elmozdítása orosz segítséggel történt, így eleve nem is készült oda -, Bakijev elfogadta a fehérorosz diktátor ajánlatát és Minszkbe utazott. A család számos – korábban fon­tos közhatalmi funkciót betöltő – tagja azonban illegalitásba vonult, és Dél-Kirgíziában maradt, illetve fel-felbukkant az országgal délről határos Tádzsikisztánban, hogy onnan szervezze a Bakijevhez hű erőket. Hogy mindez nem csupán merő feltételezés, arra leginkább az a lehallgatott és még május elején a világhálóra feltett hosszú telefonbeszélgetés lehet a bizonyíték, amit a bukott elnök fia, a június elején Londonban politikai menedékjogot kérő Makszim Bakijev folytatott nagybátyjával, Zsanis Bakijevvel.

A feltehetően a tádzsik titkosszolgálatok által lehallgatott párbeszéd cinizmusa elképesztő. De legalább ennyire döbbenetes az a részletekbe menő pontosság, ahogy Makszim, az ország gazdaságfejlesztési ügyei­ben illetékes iroda egykori vezetője – jelentős állami pénzek feltételezett elsíbolója – pontról pontra ismerteti az ideiglenes kormány megdöntésé­hez és az általános bizonytalanság, illetve káosz kialakításához nélkü­lözhetetlen lépéseket. És nem mással ismerteti e programot, mint azzal a Zsanis Bakijevvel, aki nemcsak az elkergetett elnök testőrségét és titkosszolgálatait irányította, de – számos beszámoló szerint – máig szo­ros kapcsolatokat ápol az ország déli részén egyre nagyobb befolyáshoz jutó kábítószer-maffiával és más kriminális csoportokkal. A beszélgetés során Makszim viszi a szót, míg Dél-Kirgízia informális ura többnyire csak egyetértően hallgat, vagy pontosítóan visszakérdez. A beszélgetés során kirajzolódó terv világos, a cél egyértelmű: olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyébként is bizonytalan legitimitású ideiglenes kormány hely­zete még ingatagabbá váljék. Ennek érdekében el kell lehetetleníteni a június 27-re kitűzött, az új alkotmányról rendezendő népszavazást. Ha ugyanis e népszavazás nyugodt körülmények között és jelentős részvétel mellett megtörténne, (a népszavazást június 27-én, érvényesen, megtartották. Az elfogadott új alkotmány szerint Kirgízia immár nem elnöki, hanem parlamenti köztársaság. – a szerk.) úgy megerősödhetne az átmeneti adminisztráció, és az elnöki rendszerű köztársaság parlamenti berendezkedésre vált­hatna. Ez utóbbi – bár nyilván nem jelentene leküzdhetetlen akadályt – mégiscsak komplikáltabbá tehetné a Bakijev-klán politikai visszatérését. Ez tehát a cél. De hogyan érhető el mindez? Többek között úgy – fejti ki a lehallgatott telefonbeszélgetésben e politikai technológia részleteit Makszim Bakijev -, hogy néhány tucat ember fogja magát Biskekben és erővel betör az ideiglenes kormány székházába, ahol kinyilvánítja: immár mi vagyunk az ideiglenes kormány és nem ti. Ha ez a vadonatúj ideiglenes kormány még néhány dekrétumot is kiadna, nos, az lenne csak az igazi. Ebben a helyzetben már végképp nem tudná senki, hogy kié is a hatalom.

A beszélgetésben kirajzolódó terv gonosz és cinikus. Felsejlik belőle, hogy minden megengedett, ha a hatalom visszaszerzése a cél. Olyannyira nincs határ és erkölcsi gát, hogy a beszélgetésnek van egy olyan részlete, amikor a bukott elnök fia egészen odáig elmegy, hogy kifejtse: elég 500 mindenre elszánt jebanatot (visszafogott magyar fordításban: faszfejt) megvenni és arra bírni, hogy az ország különböző pontjain – nem kell ehhez több mint nyolc-tíz jól megválasztott helyszín – válogatás nélkül a civilek közé lőjön, és a káosz garantált. Ebben az ifjú Bakijevnek igaza is lett.

Noha több mint leleplező ez a telefonbeszélgetés, önmagában aligha adja egyértelmű bizonyítékát annak, hogy ezt a tervet a Bakijev-család meg is valósította. A kirgiz Nemzetbiztonsági Szolgálat június végi sajtóközleménye szerint azonban igen, merthogy a titkosszolgálat szá­mos olyan konspiratív találkozóról tud, ahol állításuk szerint a bukott elnök családjának tagjai kapcsolatba léptek a közép-ázsiai térségben tevékenykedő különböző muszlim terrorista csoportok vezetőivel, így mindenekelőtt az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IDU) és az Iszlám Dzsihád Szövetség (SZID) képviselőivel. A Nemzetbiztonsági Szolgálat szerint Makszim Bakijev 2010 áprilisában Dubaiban találkozott az IDU irányítóival. Május elején pedig a Bakijev-család két képviselője vett részt azon az afganisztáni Badahsán-tartományban tartott találkozón, ahol a Talibán, az IDU és az Egyesült Tádzsik Ellenzék (OTO) harctéri parancsnokai voltak jelen, és ahol megegyezés született arról, hogy a bukott kirgiz elnök családja 30 millió dollárt ad az IDU-nak a kirgíziai belső helyzet destabilizálásáért. A biskeki titkosszolgálatok arról is tudnak – állítja a sajtóközlemény -, hogy 2010 májusában a SZID egy 15 fős csoportot alakított ki a pakisztáni törzsi területekre visszavont tapasztalt üzbég harcosokból, akiket illegálisan – Afganisztánon és Tá­dzsikisztánon át – Kirgíziába juttattak el, ugyancsak azzal a céllal, hogy fokozzák a belső bizonytalanságot és káoszt. Hogy mindez megfelel-e az igazságnak – nehéz eldönteni, ellenőrizni pedig képtelenség. Az nyil­vánvaló, hogy a felsorolt iszlamista csoportok egytől egyig érdekeltek a közép-ázsiai térség országainak fokozódó politikai bizonytalanságában. Ezért elképzelhetőnek és életszerűnek tűnik e csoportok és a hatalmuktól megfosztott Bakijev-család közti taktikai szövetség létrejötte. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Bakijev környezete épp e szervezetek erejét és képességeit igénybe véve próbálta meg visszaszerezni hatalmát. Ám ennél többet aligha állíthatunk.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha minderről már az események bekövetkezte előtt tudott az ideiglenes kormány, akkor miért nem tett ellene valamit? Vagy ha tett, akkor lépései miért nem bizonyultak kel­lőképpen hatékonynak? Egyelőre nehéz e kérdésekre válaszolni. Egy azonban bizonyos, az átmeneti adminisztráció, élén az időközben elnöki hatáskörrel is felruházott Roza Otunbajevával, vajmi keveset tett – vagy tudott tenni – az öt napig tomboló pogrom ellen. Ebben – többek között – az is akadályozhatta, hogy a kirgiz hadsereg és rendőrség viszonylag kis létszámú, rosszul felszerelt és alulképzett. Olyan erői pedig végképp nincsenek, amelyek hatékonyan tudnának kezelni efféle helyzeteket. Ráadásul az új vezetés egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy parancsait teljesítik is. Otunbajeva maga nyilatkozta, hogy hiába adtak ki tűzparancsot a gyújtogatók és fegyveresek ellen, azt a kirgiz rend­fenntartó erők figyelmen kívül hagyták. Az új vezetés a titkosszolgálatok egészének feltétlen lojalitásában sem bízhat. A már említett lehallgatott telefonbeszélgetésben a szolgálatok korábbi vezetője, Zsanis Bakijev maga is utal arra, hogy ha eljön a pillanat, számíthat majd egykori titkos­szolgálati beosztottjaira. Nyilván ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy az új vezetés már a konfliktus elején megpróbálta elérni, hogy Oroszország jelentős erők átdobásával segítsen a pogrom megfé­kezésében. Moszkva azonban elhárította e kérést, és csak humanitárius segéllyel támogatta a helyzet rendezését. Az orosz vezetés persze nem volt könnyű helyzetben. Többek között azért sem, mert roppant nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi is a feladata, ki ellen kell fel­lépni, és kiket kell szétválasztani. Mindez azokban a drámai napokban egyáltalán nem volt világos. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Oroszországnak sincsenek ilyen természetű feladatok kezelésére ki­képzett erői. De túl e „technikai" részleteken felmerültek politikai jellegű kockázatok is. Ha Moszkva a kérésnek engedve jelentős erőkkel bevonul Kirgíziába, úgy sokak ellenszenvét és kritikáját váltotta volna ki. Többek között olyan közeli szövetségeseiét is, mint Üzbegisztán és Tádzsi­kisztán. Azzal vádolhatták volna, hogy nem segíteni akart, hanem csak politikai felügyeletét akarja újabb területekre kiterjeszteni. Ráadásul egy ilyen beavatkozás olyan időszakban, amikor Moszkva folyamatosan jelét adja annak, hogy modernizációs szükségleteinek támogatásáért kész a nyugati hatalmakkal együttműködőbb politikát követni, elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy ehhez ne nyerje el előzetesen Washington és Peking egyetértését. Ha viszont nem lép – mint ahogy tette is -, akkor joggal vethetik a szemére, hogy érzéketlen, hidegen hagyja mások fájdalma és szenvedése. Kivárása és tétlenkedése nemcsak e fontos humanitárius szempontból válhat majd Moszkva kárára, de azért is, mert könnyen elillanhat az a térségben még mindig jelenlévő közérzület, hogy ha baj van, Moszkva biztosan segít. Segít, mert tud és akar is segíteni. Ez a borzalmas öt nap azonban arról győzte, illetve győzhette meg az egykori szovjet Közép-Ázsia társadalmait, hogy Oroszországra már nem feltétlenül lehet számítani. Miközben a Kreml próbálta távolságtartásával megnyugtatni a térség autoriter rendszereit, aközben azt kockáztatta, hogy elveszíti a régió társadalmainak szimpátiáját. Hogy miért történt így, az egyelőre nem tudható, de hogy Moszkva kivárása nem múlik el nyomtalanul, az egészen bizonyos.

A júniusi pogromhullám ugyan öt nap után kifulladt, ám továbbra sincs garancia arra, hogy a borzalmas napok nem ismétlődnek meg az ország más részein, akár az északi területeken, a fővárosban is. Ha a káosz átcsap újabb körzetekre, vagyis nem sikerül stabilizálni a kirgíziai helyzetet, úgy Belső-Ázsia déli, bizonytalan oldalához – mindenekelőtt Afganisztánhoz és Pakisztánhoz – immár az északi oldal egyes területei is csatlakozhatnak. Ha a kirgíziai helyzet végképp megbillen, úgy egyre nehezebbé válik az északi oldal legnépesebb országát, Üzbegisztánt stabil körülmények között tartani. Ahhoz, hogy e rémálom ne következzék be, az új kirgiz vezetésnek is sok mindent kellene tennie. Mindenekelőtt szembenézni azokkal az okokkal, amelyek közrejátszottak a júniusi pog­rom kialakulásában. Ehhez nem elég a lincselés felbujtóit, finanszírozóit és közvetlen elkövetőit felkutatni és megbüntetni. Persze, ez sem egysze­rű feladat. Már csak azért sem, mert valószínűleg számos – egymással is együttműködő – erő felelős a történtekért. Éppúgy szerepe lehetett a júniusi drámában a Bakijev-családnak, a déli országrész kábítószer-üzle­tében érintett alvilági csoportoknak, miként a belső-ázsiai térségben aktív különböző muszlim szervezeteknek. A közvetlen felelősség és érintettség megállapítása az elfogulatlan és szakszerű ügyészi vizsgálat, majd pedig bírósági tárgyalás feladata. De van még egy legalább ennyire, vagy még ennél is fontosabb teendő: a kirgíziai politikai osztálynak ugyanis szembe kell néznie saját felelősségével is. Mert ez a felelősség nyilvánvaló. Ami történt, azért történhetett meg, mert Kirgíziában akadtak olyan jelentős létszámú társadalmi csoportok, amelyek fogékonynak bizonyultak a na­cionalista retorikára, akik számára a politikai közösség az etnikai közös­séggel azonos. Ennek az érzületnek a kialakulásában kitüntetett szerepe volt és van a mindenkori politikai osztálynak. De nemcsak az eszmék és eszmények vonatkozásában terheli felelősség az állam irányítóit. Fele­lősek azért is, hogy az ország gazdasági és szociális helyzete se adjon táptalajt nacionalista indulatoknak, zsigeri gyűlölködésnek. Mindennek egyik alapfeltétele, hogy e jobb sorsra érdemes kis közép-ázsiai köz­társaságban végre megálljon az ország népességének jelentős részét sújtó társadalmi züllés, az egyre kiterjedtebb lumpenizálódás. Mindez nemcsak Kirgíziának okoz gondot, de a szomszédos Tádzsikisztánnak és Üzbegisztánnak is, vagyis komoly regionális probléma. Szélsőséges és gonosz eszméknek azonban nemcsak a szociális ellehetetlenülés tobo­rozhat híveket, de a hatalom korruptsága, tehetetlensége, az ügyészség és bíróság részrehajlása is. Ha a kirgíziai igazságszolgáltatás nem lesz képes és hajlandó nemcsak az üzbégek, hanem a kirgizek felelősségét is megállapítani a júniusi pogromokban, úgy az ideiglenes kormány biztos lehet abban, hogy a kirgiz közhatalom hosszú időre eljátssza az etnikai béke helyreállításának esélyét. Etnikai béke nélkül pedig nincs modern politikai közösség.

 

Felhasznált irodalom

Abasin, Sz.: Nacionalizmi v Szrednyej Azii. SzPb, 2007.

Arapov, D. – Koszacs, G. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.1., Moszkva, 2010.

Arapov, D. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.2., Moszkva, 2010. Buttino, M.: Revoljucija naoborot. Szrednyaja Azija mezsdupagyenyijem carszkoj imperii i obrazovanyijem SzSzSzR. Moszkva, 2007.

Chaudet, D.: Iszlamszkij terrorizm vregionye Bolsoj CentralnojAzii: „al-kaidizacii" uzbekszkogo dzsihadizma. Párizs, IFRI, 2008.

Kaszenova, N.: Novij mezsdunarodnij donor: pomoscs Kitaja Tadzsikisztanu i Kirgisztanu. Paris, IFRI, 2009.

Kazancev, A.: „Bolsaja igra" sz nyeizvesztnimi pravilami: mirovaja politika i Centralnaja Azija. Moszkva, 2008.

Kazancev, A.: Polityika sztran Zapada v Centralnoj Azii: projekti, dilemmi, protyivorecsija. Moszkva, 2009.

Khalid, A.: Islam after Communism:Religion andPoliticsin Central Asia. 2006.

Malgin, A. – Narinszkij, M. (red.): Juzsnij flang SzNG. Centralnaja Azija-Kaszpij-Kavkaz: energetyika i polityika. Moszkva, 2005.

Marganyija, O. (red.): SzSzSzR poszle raszpada. SzPb, 2007.

Radvanyi, J. (red.): Posztszovjetszkije goszudarsztva. Moszkva, 2008.

Rumer, B. (red.): Centralnaja Azija i JuzsnijKavkaz. Moszkva, 2007.

Rumer, E. – Trenin, D. – Zhao, H.: Views from Washington, Moscow and Beijing. London, 2007.

Todua, Z.: Ekszpanszija iszlamisztov na Kavkaze i v Centralnoj Azii. Moszkva, 2006.

Zvjagelszkaja, I.: Sztanovlenyije goszudarsztvo Centralnoj Azii. Polityicseszkije processzi. Moszkva, 2009.

www.ferghana.ru

www.kommersant.ru

www.ng.ru

www.vremya.ru

Milyen problémákat szül a görög válságban az, hogy az Euró bevezetésekor a német gazdaság mérték- és csereviszonyait vették alapul? Határozatlan idejű recessziójával egyáltalán képes lehet-e egy fejletlenebb gazdaság a fejlettebbekkel konkurálva a felvett hitelek visszafizetésére, amikor a gazdaságpolitikáját korlátozó maastrichti kritériumrendszer szorításában lehetetlen keynesianus, anticiklikus, fejlesztő politika alkalmazása?

„Nem akarunk meghalni Danzigért" – mondták a franciák hetven évvel ezelőtt. „Nem akarunk fizetni a görögökért" – mondják ma a németek. S bár azóta Európában a fegyverek helyett már a pénz diktál, ereje nem kevésbé halálos – és nem is kevésbé önpusztító.

Görögország ellen hatalmas „geo-ökonómiai" erők intéztek rohamot: a minden ellenőrzést levetett finánctőke, a Pénz születő Birodalma. A táma­dás jelentősége messze meghaladja ennek a kis országnak a méreteit. Ez csak az első csata azoknak az ütközeteknek a sorában, amelyek meg fogják határozni az európai államok és országok, az egyesült, független, szociális Európa jövőjét – demokráciánk és civilizációnk jövőjét.

Ki fogja megfizetni a világgazdaság felhalmozódott adósságát, be­leértve a nagy bankok 2008-ban történt megmentésére kipengetett összeget? – erre a kérdésre keresik a választ Görögországban. A fejlett országok lakossága? Akár a három évszázad harcaiban kivívott szociális és demokratikus jogoknak, vagy másképp fogalmazva, az európai civi­lizációnak az eltörlése árán is? Vagy a többi ország? Rámegy az egész környezetünk? A bankok nyernek, vagy az államok?

Vajon képes lesz-e Európa egy ésszerű protekcionizmus és egy nö­vekedési politika keretei között ismét irányítása alá vonni az elszabadult finánctőke szörnyetegét, újraszabályozni a tőkeáramlásokat, részt venni egy többpólusú világ felépítésében és példát mutatni a globális rendnek? Vagy elvérzik könyörtelen belső konfliktusaiban, és konszolidálja Amerika megingott domináns szerepet? Esetleg idővel más, akár totalitárius hatalmakat is erősíthet globális vagy regionális szinten?

A görög válság

A bankokat kolosszális összegekkel megmentő európai kormányok és az Európai Unió Görögország számára – az 1941-1944 közötti német megszállást leszámítva – a legsúlyosabb visszaesést eredményező intézkedéseket írnak elő. Az ebből következő recesszió határozatlan időre megfosztja az országot a növekedés bármilyen reményétől, és lehetetlenné teheti az államadósság visszafizetését. A 2008-ban indult világválság legújabb fázisában Görögország játszhatja el a Lehman Brothers szerepét.

Eljutottunk arra a pontra, hogy az európai központi bank 1%-os kamattal ad hitelt a bankoknak csak azért, hogy amazok 6-7%-os kamatot kérhessenek a görög államtól. Közben az európai államok nem hajlandók meghozni olyan, a görög állam által fizetett kamat normalizá­lását elősegítő intézkedéseket, mint például eurókötvények kibocsátása.

Németország Európa ellen

Húsz évvel ezelőtt a frissen újraegyesült, „teljes stratégiai nagykorúságát" elérő Németország első dolga az volt, hogy partnereinél kierőszakolta a Jugoszláviából kivált tagköztársaságok elismerését és „kivégezte" a többnemzetiségű szövetségi délszláv államot. Ebből következett előbb a Balkánt végigpusztító, ám a problémák egyikét sem megoldó háborúk sora, majd az EU közös kül- és védelmi politikájának elvetélése, végül az USA ünnepélyes visszatérése a délkelet európai térség abszolút urának a szerepébe.

Ám mindez apró csínytevésnek tűnik ahhoz képest, ami ezután jöhet. Berlin rövidlátásból és a maastrichti szabályrendszer dogmatikus, végle­tesen önző védelméből következően hajlandónak mutatkozik feláldozni, gazdasági és szociális katasztrófába dönteni egy vagy több, akár még az EU „kemény magjához", az eurózónához tartozó partnerét is.

A „görög" válság, a „spanyol", a „portugál" vagy bármelyik ezután következő válság tétje ma nem csupán a közös európai politika vagy a Balkán sorsa. Maga az egyesült Európa gondolata múlhat ki a közös fizetőeszközzel együtt, ahogy erre már rámutattak tisztán látó politikusok és gazdasági elemzők mind Európában, mind a világ más tájain. Míg 1990-91-ben a német politika segített meghatározni az Egyesült Államok délkelet európai szerepét, ma megint csak a német politika állíthatja helyre Amerika megrendült hegemóniáját Európa, sőt, a világ ügyeiben. Ezzel párhuzamosan pedig megfosztja Európát attól a lehetőségtől, hogy ideológiájára és civilizációjára támaszkodva úttörő szerepet játsszon a világrend égetően sürgős átalakításában.

Nem precedens nélküli a német történelemben az ily hatalmas léptékű hiba. Berlin ma ugyanúgy túlbecsüli gazdasági erejét, mint ahogy túlbe­csülte katonai erejét az 1910-es és 1930-as években, amikor jelentős mértékben hozzájárult Európa – és maga Németország – lerombolásá­hoz mindkét világháborúban.

A közös deviza és az EU működési módja legfőként Németországnak kedvez, ám az ennek ellenére sem hajlandó „megnyitni pénztárcáját" nehéz helyzetbe került partnereinek. Nem védi meg kifelé Európát sem az angol-amerikai irányítás alatt álló nemzetközi bankok, sem pedig az eufemisztikusan „a piacként" emlegetett finánctőke támadásaival szemben. De belső védelmet sem ad Európának. Nemcsak, hogy nem segíti meg egyik úgynevezett partnerét, hanem még azt is elnézi, hogy a német média a legnagyobb nehézségek közepette szadista és rasszista kampánnyal sértegeti Görögországot.

Németország és Maastricht

A németek joggal állítják, hogy az EU-tagok között bármely szolidaritást és kölcsönös segítségnyújtást tiltó, örök időkre kőbe vésett, sehol máshol nem létező monetáris politikát előíró maastrichti szabályokat védik. Ezek a szabályok egybeesnek Németország érdekeivel – pontosabban azok­nak a berlini vezető körök általi értelmezésével -, de leginkább a bankok és általában a finánctőke birtokosainak az érdekeivel. Az ő profitjukat garantálja a maastrichti szabályrendszer, valamint a tőke- és áruforgalom teljes liberalizációja, amely explicit vagy implicit módon tiltja az európa­iaknak egy inflációtűrőbb, keynesista, anticiklikus politika folytatását, ám lehetetlenné teszi azt is, hogy megvédjék magukat a külgazdaság, nevezetesen Amerika vagy Kína támadásaitól.

Berlin éppen a maastrichti egyezményt szentírásként kezelő politi­kájának a hangsúlyozásával fedi fel önkéntelenül is a jelenlegi európai építmény szörnyűséges voltát. Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, elég a józan paraszti ész, hogy felismerjük: egy személyeket, népeket, államokat vagy bármi mást egyesítő unió nem lehet hosszú életű, ha létezésének az alapja nem más, mint… az alkotóelemei közti szolidaritás tilalma! De az európai népek nem azért mondtak igent Európa egyesíté­sére, hogy tönkretegyék magukat, hanem azért, hogy több biztonságra és jólétre tegyenek szert.

Azzal, hogy már az első problémák felmerülésekor hátat fordítanak partnereiknek, maguk a német vezetők fosztják meg jogosultságától az egységes Európa gondolatát, a közös deviza létezését és saját ambíci­ójukat Európa vezetésére. Mire jó egy olyan Unió, amely minden követ megmozgat a 2008-as válságot okozó bankok megmentésére, ám nem hajlandó segítséget nyújtani a közpénzen konszolidált bankok által fenyegetett európai népeknek? A válság által érintett eurózóna-tagok kizárólag azért nem léptek még ki a rendszerből, mert tartanak annak következményeitől (az egyes országok vezető köreinek az érdekeiről most ne is beszéljünk). De vajon meddig lesz elégséges ez az ok, külö­nösen annak fényében, hogy a gazdasági válság esetleges eldurvulása Európa jelentős részét Latin-Amerika szintjére süllyesztené? Ahogyan már megtörtént a XX. században is, Németország ismét meg fog fizetni az önzéséért: mind politikailag, saját szerepének az aláásásával, mind gazdaságilag, amiért saját termékei vásárlói ellen lép fel. Ám félő, hogy erre túl későn fog rádöbbenni.

A görög válság – az eurózóna válsága?

Szinte magától értetődő, hogy a görög válság nem kizárólag és nem is elsősorban az ország kétségtelenül jelentős belső problémáiból, a görög állam gyengeségéből és a széleskörű korrupciót gerjesztő politikai rend­szeréből fakad. Ám ezek a problémák – amelyekhez még hozzáadódik, hogy Görögország óriási összegeket költ a revíziós igényekkel fellépő Törökország elleni védekezésre – meghatározzák a válság formáját, be­következésének idejét és az ország válaszképességét. Nem határozzák meg viszont az okát, ahogy ezt bizonyítja a Spanyolországot, Portugáliát és más országot sújtó válság. Ezen válság Görögországban elsősorban az államháztartási hiányban, Spanyolországban a magánadósságok felhalmozásában manifesztálódik, de másutt is érzékelhető. A válságban tükröződik, hogy az Unió leggyengébb tagjai hosszú távon képtelenek egyfelől megfelelni a Németország és a nemzetközi bankrendszer érde­keire szabott monetáris politikának, másfelől elhárítani az eurózóna külső védelmi korlátai lebontásának következményeit.

Kompenzációs mechanizmusok híján a közös fizetőeszköz „belső" működéséből következően Európa déli részének az értéktöbblete fo­lyamatosan északra vándorol. Az amerikai és a kínai konkurencia elleni védelemről önként lemondó eurózóna „külső" működése bármilyen ipari és szociális politika és bármilyen adóharmonizáció esetén az európai termelőképesség csökkenéséhez vezet az egész kontinensen, kezdve a leggyengébbekkel. Így például a görög ipar az ország északi részéből a Balkánra települ át, az eurót drágálló turisták pedig a török tengerpartot részesítik előnyben. A kohéziós politika rövidesen bekövetkező lezárása után a probléma még súlyosbodni fog. A helyzetet minden bizonnyal nehezíti a görög strukturális probléma, aminek következtében Görögor­szág az európai válság kellős közepébe került, de magát a krízist nem ez idézte elő.

Nem csak Dél-Európának kell szembesülnie ezekkel a problémákkal. A központibb fekvésű és fejlettebb Franciaország, Európa politikai szíve (ha Németországot tekintjük az ipari szívnek) hasonlóan érintett, és ez vezetett az európai alkotmány elvetéséhez a 2005-ös népszavazáson. Azóta számos francia értelmiségi mutatott rá az eurózóna zsákutcájára. Emmanuel Todd, Jacques Sapir, Bernard Cassen és az ATTAC, Maurice Allais és sokan mások mind hangsúlyozták, hogy a protekcionizmus valamilyen formája nélkül a termelékeny és szociális Európa hosszabb távon életképtelen. Az eurózóna jelenlegi merev szabályai Todd szerint egyenesen totalitarizmushoz vezetnek. A kereskedelem ultraliberális rendszere és az uniós termékek preferálásának az eltörlése miatt a brüsszeli hatóságok Európát a katasztrófa felé kormányozzák.

Politikai akarat híján az eurózóna reformjának a gondolatát nem lehetett átültetni a gyakorlatba. A görög nép tragédiáját idézné elő, ha – többek közt – a görög politikai rendszernek és a degenerálódó politikai elit kormányzásának következtében katasztrófával fizetne az euró re­formjáért, amely már túl későn érkezne ahhoz, hogy abból Görögország hasznot húzzon.

Gazdaság és geopolitika

Ami viszont a probléma geopolitikai dimenzióját illeti, úgy tűnik, a német vezetők nem tanultak saját történelmükből, és elfelejtették, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben képtelenek voltak a tudományos és technológiai fejlődésüktől várt profit realizálására. Az elmúlt pár évtized deregulációja által életre hívott kaszinó-kapitalizmus, amelynek a születéséhez érdekelt félként minden stratégiai éleslátás híján ők maguk is hozzájárultak, angol-amerikai gyermek. Márpedig nincs az az ügyes és erős játékos, aki valaha is nyerni tudott volna a kaszinó tulajdonosa ellen!

Felmerül az emberben a kérdés, hogy nem rejtőzik-e a jelenlegi válság mögött valamilyen stratégiai terv, amely nemcsak a görög állam­adósságot, hanem a világvalutává válni készülő eurót is érinti? Főleg, hogy immár tudjuk: a Görögország és az euró elleni támadás mögött a Goldman Sachs állt.

A bankok diktatúrájának Európájában a maastrichti egyezmény mögé bújó németek valóban profitáltak ugyan gazdasági fölényükből, ám közben bele is sétáltak egy óriási, az egyesült Európára leselkedő po­tenciális csapdába – amelyet most működésbe hoztak. Várható is volt, hogy a dolgok ebbe az irányba menjenek, ha azt látjuk, hogy az európai monetáris politika kidolgozója nem más, mint a Goldman Sachs embe­re, Otmar Issing. De ő is csak egy láncszem ennek a banknak a széles európai befolyási hálózatában.

Talán éppen most látjuk kibontakozni a maastrichti egyezmény kereté­ben a geopolitikát és geo-ökonómiát integráló stratégiai tervet. A válság bele volt kódolva magába az egyezménybe, méghozzá két lehetséges végkimenetellel: Európa vagy átalakul egy totalitárius struktúrává, vagy alkotó elemeire esik szét – illetve legfeljebb belső problémái által szétszaggatott állapotban marad fenn, és képtelen lesz az Egyesült Államoktól független módon működni és feltételeket szabni a globális finánctőkének.

Úgy tűnik, Berlin arra a reményre alapozza politikáját, hogy nagyobb hasznot húzhat a globalizáció mai formájából, mintha egy szabályozott tőke- és áruáramlást biztosító többpólusú világban a megreformált Euró­pa nevében lépne fel egyenlő félként az Egyesült Államokkal szemben. Talán éppen azért, mert még emlékszik az európai és globális hegemóni­áért folytatott harcainak kudarcára. Ám úgy látszik, közben eltekint attól, hogy a globalizációt a pénzügyi és hitelszektor dominálja, nem pedig a Németország erejét adó ipar. Így Németország végül könnyen ugyan­abban a helyzetben találhatja magát, mint a „hosszú" liberális évszázad végén, az első világháború hajnalán.

Meglehet, a német vezetők azt hiszik, Görögország „megbuktatása" vagy kiléptetése az eurózónából egyrészt „fenyegető példaként" szol­gálhatna az Unió többi tagja számára, másrészt növelné a túlságosan „felpuhult" európai kemény mag egyenszilárdságát. Németországban mai napig roppant népszerű a Karl Lammers által megfogalmazott „többsebességű Európa" a maga koncentrikus (egyetlen középpontból felrajzolt) köreivel. Csakhogy nagy a veszélye, hogy ezeknek a köröknek végül mégis különbözőek lesznek a középpontjai.

Nyilvánvaló, hogy mind Görögország, mind az eurózóna más tag­országai számára ez a probléma fel fog vetődni, méghozzá a vártnál hamarabb. Mind Görögországnak, mind más államoknak csak az eurózóna gyors és mély reformja esetén van értelme azon belül maradni. Ám egyáltalán nem biztos, hogy egy vagy két tagország kilépése a várt előnyöket hozná Németországnak.

Ennek a politikának az erőltetésével Berlin mély válságba viheti az eurózónát és az Európai Uniót. Ezzel egy időben jelentős stratégiai ve­reséget szenvedhet Délkelet-Európában, és az Egyesült Államok kezére játszva elősegítheti Amerika központi stratégiai célját: egy amerikai-török befolyási zóna kialakítását az Adriától a Kaukázusig és Ciprusig.

A még Zbigniew Brzezinski egykori amerikai elnöki főtanácsadó által megfogalmazott „stratégiai sakktábla" rendszerében „a közép elfoglalá­sa" révén ez a befolyási zóna Európa és a Közép-Kelet szénhidrogén lelőhelyei, illetve Oroszország és a „meleg tengerek" közé ékelődne, valamint részét képezné az Európai Uniónak. Másképp fogalmazva az Amerika által dominált Eurázsia egyik központjaként Európa „stratégiai megbénítását" és Oroszország ellenőrzés alatt tartását szolgálná. A hír­hedt Wolfovitch és Jeremia jelentések óta, amelyek egyértelművé tették az Egyesült Államok hidegháború utáni stratégiáját, Európában igazán tudhatnák – de gyaníthatóan nem akarják tudomásul venni -, hogy Wa­shington stratégiai célkitűzése a vele antagonisztikus erők létrejöttének a megakadályozása, aminek az eléréséhez csírájában fojt el minden erre irányuló törekvést, „beprogramoz" válságokat, és akadályokat gördít a nemzetközi rend különböző pólusai közötti együttműködések és szö­vetségek elé. Ezt Németország egy esetben ugyan megértette, amikor az Oroszországgal közvetlen összeköttetést teremtő Északi Áramlat gázvezeték megépítése mellett döntött, ám általánosságban továbbra is stratégiai vakságban szenved.

Megjegyzések

Ahogy azt a XX. században is tette, a német munkásosztály példás fe­gyelemmel követi az ország vezetőit, amikor a foglalkoztatás stabilizálása fejében elfogadja jövedelmének a csökkenését. Egy új Hegel tudná csak leírni, hogyan válhatott a fegyelem az Ész legfőbb megtestesítőjéből és Németország legerősebb ütőkártyájából a legsebezhetőbb pontjává. Utó­pisztikus elképzelés abban reménykedni, hogy a szociális romhalmazzá alakuló Európában a németek meg tudják őrizni vívmányaikat. Brecht kiválóan írta le ezt a folyamatot: eleinte mindenki passzívan figyelte, hogy mit művelnek a nácik a kommunistákkal. Aztán ugyanolyan passzívan figyelte, hogy mit művelnek a zsidókkal. A végén meg már nem maradt, aki bárkit is meg tudott volna védeni.

Talán a pszichoanalízis eszközeivel tudnánk csak megérteni, hogy a németek az 1945-ös háborús vereségük óta miért képtelenek a mai napig megemészteni a saját történelmüket, különösen az általuk el­szenvedett és általuk okozott tragédiák történelmét. Annyi mindenesetre biztos, hogy a német médiának Görögország ellen folytatott hadjárata kifejezetten szadista és rasszista, és többet mond el Németországról, mint a görögökről. Gondolom, az emberiség tovább fog emlékezni a milói Vénusznak arra az ábrázolására, amellyel a német Focus magazin megsértette a görög népet, mint az európai civilizáció halálát előrevetítő, önző és abszolút Semmit jelképező – a néhai Fal helyén emelt – Sony be­vásárlóközpontra. A német média nemigen beszél Görögország állandó kereskedelmi deficitjéről Németországgal szemben, amely annak tudható be, hogy utóbbi kihasználta a görög közmunkákat, és kedvező áron felvá­sárolta a legjobb görög cégéket, miközben a Siemensszel fizettette ki(le) a görög szocialista és konzervatív politikusokat. Mint ahogy arról sem, hogy Németország a mai napig nem fizetett kártérítést Görögországnak a második világháború alatt okozott hatalmas pusztításért. Berlin még a német náci csapatok által elrabolt görög nemzeti bank aranytartalékát sem adta vissza!

(Fordította: Bayer Antal)

(Eredeti megjelenés: Revue Internationale Utopie-Critique, elektronikus változat, 2010. március;

Dimitris Konstantakopoulos: La crise grecque : Première « bataille » d'une « guerre » pour l'Europe. )

A szerző a 2002-ben hatalomra került elnök nyolcéves regnálása mérlegét vonja meg. Lula nem szakított elődje ortodox gazdaságpolitikai gyakorlatával, de szociális programjai jelentős változásokat hoztak a legszegényebb rétegek életében, a mezőgazdasági és ipari bázist kiszélesítő fejlesztéspolitika erősítette Brazília nemzetközi pozícióját, amit a latin-amerikai integrációt előmozdító külpolitika is segített. A Lula-korszak legfontosabb eredménye talán a brazil társadalom öntu-datosodása, amely túlmutat az utóbbi nyolc év korlátozott eredményein.

2002-ben Brazília az egész világnak meglepetést okozott azzal, hogy szakszervezeti munkást ültetett a köztársasági elnöki székbe. Luiz Inácio Lula da Silva, a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) alapítója és vezetője valójában egy nagy népi mozgalom emblematikus figurája volt, amely a nyolcvanas évek fordulóján megdöntötte a diktatúrát. A későbbiek folyamán a PT támadásba lendült, hogy a hagyományosan az elit rétegből származó nagyfőnökök kezéből kiragadja a hatalmat. A baloldal fokozatosan haladt előre, és először olyan nagyvárosokat hódí­tott meg, ahol az addig sosem látott kísérletezgetések az önkormányzati menedzsmenttel bebetonozták a PT-t, és ahol ennek hatására de facto nagykoalíció jött létre, amely egybefogta a városi és falusi közép- és alsóbb osztályok jelentős részét. A különféle „baloldalak" szövetkezé­sük során a PT-hez hajtották az egykori marxista mozgalom, a haladó keresztények és a szakszervezeti tagok nagy részét is.

Végül mindez együtt vezetett Lula győzelméhez a 2002-es elnökvá­lasztáson (amelyet aztán 2006-ban újabb mandátum követett). De facto a PT lett az első számú politikai erő az országban, bár a parlamenti szkéné továbbra is rendkívül szakadozott maradt¹ . A Brazil Szociáldemokrata Párt (Partido da Social Democracia Brasileira – PSDB) a PT legfőbb ellenfeleként a politikai színtér másik nagy pólusát képviseli, amely egyesíti a hagyományos jobboldalt és a gazdasági elit modern szellemű ágazatainak, valamint a közép- és felsőbb osztálynak egy részét.

Új és régi problémák

Nyolc évvel később, a következő (2010 októberében megtartandó) el­nökválasztás közeledtével az országban egyfajta paradigmaváltás megy végbe. Mivel Lulának már második mandátuma jár le, idén Dilma Roussef indul majd a PT színeiben (Roussef rövid ideje tölt be fontos funkciót a Lula-kormányban). Vele szemben José Serra képviseli a PSDB-t. Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, a lakosság körében Lula támogatott­sága igen magas (körülbelül 80%-os), a játszma még sincs előre eldöntve.

Dilmának és a Lula-program folytatásának kedvez az, hogy a gazda­ságot éppen szélcsend jellemzi. A kormány biztos kézzel tartja kordában a világválság hatásait, s ez előnyére válik Brazíliának, amit jól mutat a GDP növekedési üteme (ez 2010-ben elérheti a +5%-ot), csakúgy, mint a foglalkoztatottság növekedése és a szegénység visszaszorulása. Ez utóbbi pedig igencsak látványos, ha belegondolunk, hogy különféle mu­tatók szerint körülbelül harmincmillió embernek sikerült kiszabadulnia a „mélyszegénységből". Másrészről a jó gazdasági közérzet tükröződik abban a tényben is, hogy jelentősen csökkent az államadósság. Bár Bra­zília alaposan ki van téve a pénzügyi piacok ingadozásának, az ország jelentős kereskedelmi többleten csücsül, valamint biztos devizatartalékkal rendelkezik (2009-ben +24%).²

Közben Lula „minden brazilok" elnöke lett. Népszerűsége messze meghaladja a pártjáét (amelytől részben függetlenné is vált). Valójában Lula nem kizárólag (és nem elsősorban) karizmatikus egyénisége és a társadalmi jólétet megcélzó, a szegényebb rétegek számára előnyös intézkedései miatt népszerű, hanem főként azért, mert egy olyan átala­kulási programot és folyamatot testesít meg, amely ösztönzőleg hat az alacsonyabb osztályokra. Tény, hogy ez a program sem formailag, sem tartalmilag nem „forradalmi" – soha nem is volt az. Ebben az értelemben pedig a brazil baloldali kormányzásban felismerhetők olyan elemek, amelyek igencsak hasonlítanak ahhoz, ami a keynesizmus és a szociál­demokrácia nyomdokaiban járó Európában és Észak-Amerikában történt.

Bár ezek az elemek hasonlóak, ám mégsem azonosak. Brazília, a strukturális szegénység és szociális kirekesztettség országa, amit a ti­zenkilencedik századik virágzó rabszolgatartásból örökölt; a mai napig a világ legegyenlőtlenebb társadalma. Egyúttal Brazília viszonylag új, még törékeny demokrácia, amely évtizedeken át katonai diktatúrában élt. Így könnyebben érthető, hogy adott körülmények között az uralkodó és uralt osztályok közötti nagy „kompromisszumra" épülő, részleges reformok politikája továbbra is jelentős kihívásokkal küzd.

Láthatjuk hát, hogy még mindig heves a politikai küzdelem. Ráadásul a PT jelöltje hátránnyal küzd, ugyanis viszonylag kevéssé ismert, nem áll mögötte látványos életút, mint elődje mögött. Közben a média is megne­hezíti az életét, mivel megkérdőjelezi, hogy képes lenne olyan bonyolult országot kormányozni, mint Brazília. A PSDB „jobb" kormányzást ígér, ám Lulát nem támadja, mivel az választói szempontból kontraproduktív lenne. Ennek ellenére a jobboldal számára még mindig nem biztos a győ­zelem. Hiszen ma már Brazília sem a régi. A dolgozó rétegek önállóbbak lettek, kevésbé vannak alárendelve, kevésbé függenek a hagyományos hatalmi hálóktól, amelyek korábban a lakosság nagy részét szinte meg­fosztották állampolgári jogaiktól.

Folytonosság és törés

Mi is történt hát az elmúlt nyolc év alatt? Lula feladata kezdetben nem tűnt egyszerűnek. 2002-re az országot igencsak legyengítette Fernando Henrique Cardoso kormányának nyolcéves, keményvonalas neoliberális vezetése. Az adósság az egekig ért, részben a brazil gazdaság addig példátlan megnyitása és a brazil kormánynak az Egyesült Államok és az IMF által előírt „washingtoni konszenzushoz" való igazodása miatt³ . Az alsó- és középosztály jövedelme visszaesőben volt. A munkanél­küliségi ráta csaknem elérte az aktív munkaerő 20%-át. A közszférát megosztotta a privatizációs hullám, amely lehetővé tette a gazdasági elit számára, hogy egész gazdasági ágazatokat vásároljon vissza olcsón. A szegénység és az egyenlőtlenség drasztikus növekedésnek indult. Mit lehetett tenni?

Lula úgy döntött, először is lecsillapítja a kedélyeket. Célja a stabilitás biztosítása, a túlköltekezés és a válságok elkerülése volt, míg a jobboldal tőkekiáramlásról, sőt a gazdaság összeomlásáról vizionált. Lula ellen­támadásba lendült, és kiterítette lapjait a híres Levél a brazilokhoz című írásában, amelyben megerősítette, hogy „sajnálatos módon" – egyébként elképzeléseinek megfelelően – be kell tartani a korábbi kötelezettségvál­lalásokat, például az államadósság megfizetését, és a monetáris politika folytatását.

Azt is megígérte, hogy továbbra is prioritásként fogja kezelni az infláció elleni harcot, és az igen magas kamatlábak révén biztonságot nyújt a tőketulajdonosoknak. Azt vállalta, hogy betartja a költségvetési megszo­rításokat, és visszafogja az állami kiadásokat. Egyszóval, sokat vitatott pénzügyminiszterével, Antőnio Paloccival együtt Lula megnyugtatta az uralkodó csoportokat, úgy a brazil elitet, mint az olyan nemzetközi pénz­intézeteket, mint az IMF. A keserű pirulát le kellett nyelni…

Ezzel egy időben Lula programot dolgozott ki a gazdaság „helyreho­zására". Megálljt parancsolt a privatizációnak, és újra napirendre tűzte egy közbelépő és szabályozó, „developmentalisztikus" állam gondolatát. Újabb tárgyalásokba bocsátkozott a szakszervezeti mozgalommal és a dolgozói csoportokkal. Legnagyobb érdeme, hogy új lendületet adott a szociális programnak, amely leginkább az ország északi részén (például a Nordeste régióban) élő legszegényebb, paraszti lakosság felé irányult. A Fome Zero [Nulla Éhínség] program családi pótlék (Bolsa Família) formájában biztosított szociális segélyt ezeknek a rétegeknek (amelyek a teljes népesség egynegyedét teszik ki), hozzájárulva ezzel az éhínség és a „mélyszegénység" visszaszorításához.

Más területeken a Lula által diktált politika egyaránt mutat folytonossá­got és töréseket. Kormánya az agrár-ipari ágazat fejlődésére épített, és a megművelhető szántóföldek java részét birtokló nagy magáncégek égi­sze alatt megkönnyítette a génkezelt szója és a hús exportját. Lula végül elvetette a „radikális" agrárreform gondolatát, amelyet pedig történelmi szövetségesei, köztük a nagyszerű Földnélküliek Mozgalma (Movimento dos Trabalhadores Sem Terra – MST)⁴ népszerűsítettek. Mindeközben a kormány segítségével az MST parlagon heverő földekhez jut hozzá, és anyagi támogatásban is részesül a célból, hogy javítsa technikai kapa­citását, például a földnélküliek által „összeharácsolt" földeken létrehozott szövetkezetek menedzsmentjében.

Mindebből lassacskán egyfajta fejlesztési program alakult ki, amely több szempontból is különbözik a tradicionális „developmentalizmustól", mely „erős" államon és az importot felváltó iparosodáson alapszik. Ám ez a projekt egyúttal alapvető pontokon szakított a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális modelljével, például ami az állam szerepét, valamint egy olyan társadalombiztosítási háló megteremtésének szükségességét illeti, amely fellendítheti a belföldi piacot, s így a gazdaságot.

Hatalmi erőpróba

2002 és 2006 között, első mandátuma alatt a kormány különféle buktatók között lavírozott. Főként társadalmi szövetségesei körében, de még a PT bizonyos marginális szekciójában is kedvezőtlenül hatott rá az, hogy gaz­dasági értelemben véve folytonosságra törekedett. Néhány képviselő le is mondott, s belőlük Heloísa Helena képviselőnő irányítása alatt kialakult egy, magát a PT-től balra betájoló párt, a Szocializmus és Szabadság Pártja (Partido Socialismo e Liberdade -PSOL), amelyet olyan szemé­lyiségek is jóváhagytak, akik kezdetben ott voltak a PT alapításánál, mint Plínio Arruda Sampaio. Később felgyorsult a PT kemény magjának hanyatlása, melyet a párt finanszírozásával kapcsolatban kirobbant „bot­ránysorozat" indított el. A brazil politikai rendszer az átláthatatlanságra, a befolyásra, az elvtelen szövetségekre és a politikusok érdekek alapján köttetett dealjeire épült. Bár Lula kormánya megígérte, hogy „tisztába teszi" a helyzetet, mégis a saját módján kezelte azt, és kisebb-nagyobb előnyökhöz juttatott egy-egy pártot vagy személyt, amiért cserébe ez utóbbiak nem gátolták a kormányzati politikát⁵ . Ezt rótta fel a kormányt korrupcióval vádoló jobboldali média, aminek következtében a keresztény hullám, valamint a szociális mozgalmak kritikájának hatására baloldali személyiségek távoztak posztjukról.

Ám ez a zűrzavar nem befolyásolta Lula kormányzati stratégiáját. A lakosság, főként az alsóbb rétegek és mezőgazdasági termelői ágazatok, tömegesen szavaztak az Elnökre. A jelentősebb mozgalmak, mint az MST, szintén a támogatása mellett döntöttek, részben, hogy elkerüljék a jobboldal visszatérését, részben pedig, mert tudatában voltak annak, hogy Lula majd olyan megoldásokat is hoz, amelyek összhangban van­nak a nép és a népi mozgalom követeléseivel.

Második mandátumának elején Lula azt ígérte, rákapcsol, és fellendíti a fejlődést. A minimálbért több mint 30%-kal megemelte, hogy megnövel­je a dolgozó rétegek jövedelmét, s egyúttal lendületet adjon a belföldi pi­acnak. A Bolsa Familia mellett egyéb kezdeményezések is megjelennek: a ProUni (támogatás a szegény családból származó egyetemi hallgatók számára), a PRONAF (támogatás a mezőgazdasági termelők részére), vagy a Territorios da Cidadania program (költségvetési átcsoportosítás a szegény települések és régiók felé). Ezzel párhuzamosan a kormány a Növekedés-felgyorsítási Programon (Programa de Aceleração – PAC) keresztül 200 milliárd dollárt invesztál az infrastruktúra (utak, repülőterek, tengeri kikötők, víztisztítás) felújításába.

Ezeknek az elsősorban segélyezési kezdeményezéseknek eredmé­nyeként a brazilok többségének jelentősen javultak az életkörülményei.⁶ Persze, ahogy Laurent Delcourt kifejti, ezt a folyamatot árnyalataiban kell vizsgálni.⁷ A szociális hálóra irányuló kiadások messze alulmúlták az adósságszolgálatra szánt összegeket. Eközben a kamatlábak igen magasak maradtak, ami a tőketulajdonosoknak kedvező volt, ám negatív hatással volt a foglalkoztatottságra.

A brazil gazdaság és társadalom dinamikájában központi szerepet betöltő agrárpolitikát illetően Lula „mezőgazdasági fejlesztési modellje az exportáló monokultúrákra és az agrárbusiness-re épült, ám hiába volt a növekedés mozgatórugója és értékes devizaforrás, szociálisan mél­tánytalan, ökológiailag katasztrofális és hosszú távon tarthatatlan volt"⁸ .

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az energetikában is, bár a hang­súly az óriási állami vállalat, a termelői kapacitását jelentősen növelő PETROBRAS megerősítésén volt, valamint más törekvéseken, amelyek arra irányultak, hogy nagy duzzasztógátak, folyóelterelések és akár atom­erőmű-építési projektek révén javuljon az ország energetikai potenciálja.

Összességében olyan kép alakult ki a kormányról, amelyet a brazil szociológus, Emir Sader „korcsnak" és ellentmondásosnak titulál. Egy­részről Lula kormányzása valóban lehetőséget biztosított a pénzügyi szektornak, hogy megőrizze központi szerepét, s így a kiváltságos rétegek is óriási nyereséget könyvelhettek el. Másrészről az állam újra „developmentalisztikus" lett, mind a jövedelmek újrafelosztásával, mind pedig az állam gazdasági szabályozó szerepének megerősítésével.⁹

Az új Brazília világviszonylatban

Ezeket a jelentős fejlesztéseket összefüggésükben kell vizsgálni, vagyis annak függvényében, miként változott Brazília helyzete világviszonylat­ban. Lula megválasztásának idején az ország egy helyben topogott, mivel az Egyesült Államok politikáját követte mind a két amerikai kontinens vonatkozásában, mind pedig ennél is átfogóbb kérdésekben, mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tárgyalásai alkalmával felmerülő kereskedelmi szabályozások jövőjével kapcsolatban.

2003-ban, a WTO-tárgyalások alatt Lula felszólalt az olyan liberális kereskedelmi átalakulásra irányuló törekvések ellen, amelyek szerinte negatívan hatnak Brazíliára és a déli országokra nézve. Lula viszonylag hamar változtatott a megbeszélések hangvételén. Kijelentette, hogy ki­emelt fontosságúnak tartja a két Amerika integrációjának felgyorsítását, és határozottan szembehelyezkedett az Egyesült Államok és Kanada által kidolgozott Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) programmal.¹⁰

A kormány nagyobb hangsúlyt akart fektetni több, a két amerikai kon­tinens integrációjára irányuló projektre is, amiből (2008-ban) létrejött az UNASUR (Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) program. Persze ez a féltekén átívelő kezdeményezés nem mérhető össze az Európai Unióval, ám igen ambiciózus. Ekkor merültek fel a gyakorlati kérdések. Valójában nehéz dolog ténylegesen koordinálni a folyamatban lévő kezdeményezéseket (MERCOSUR, ALBA), amelyeket átjárnak a különféle hatalmi csatározá­sok, főleg Brazília és a követelőzőbb országok egy csoportja (Venezuela, Bolívia, Ecuador és Kuba) között.¹¹ Továbbá szükséges volt még új poli­tikai intézmények létrehozása és túl kellett lépni az épp érvényben lévő gazdasági és kereskedelmi besoroláson, ami közös politikai bázis híján nem ment gyorsan, annak ellenére, hogy olyan új integrációs eszközök jöttek létre, mint a Petrosur (energetika), a Bancosur (pénzügy), vagy a Telesur (kommunikáció).¹²

Eközben Lula kormányának aktivizmusa jól érvényesült több válság alatt is, melyek során a brazil (és egyéb latin-amerikai) érdekek összeüt­közésbe kerültek az Egyesült Államok érdekeivel. A legközvetlenebb ilyen jellegű csapás váratlanul Hondurast éri, ahol a helyi elit által, az Egyesült Államok támogatásával (2009 júniusában) végrehajtott puccs megdönti a Brazília által komolyan támogatott választott kormányt, s így Brazília még azt is eléri, hogy Washington elszigetelődjön az Amerikai Államok Szervezetén (OAS) belül, pedig eladdig ez a szervezet az Egyesült Ál­lamok „csatlósa" volt a régióban.

Az USA-val szemben feszült is maradt a viszony. A Kolumbia újra-felfegyverzésére irányuló tervek, amelyek még Bush idején születtek, Obama megválasztása után folytatódtak. A Venezuela, sőt Kuba elleni fenyegetések is hangot kaptak abban a kormányban, amelyet pedig éppen azért választottak meg, hogy eltávolodjon a neokonzervatívok „végtelen háborújától".

Ezalatt Lula igyekezett jó kapcsolatot ápolni Washingtonnal, egyrészt, mivel muszáj volt (!), másrészt pedig, mert egy „felelősségteljes" állam imázsát akarta láttatni, amely részt tud vállalni a két Amerika újraalakí­tásában oly módon, amely nem feltétlenül káros az Egyesült Államokra nézve, ám nincs benne alárendeltség. A terv finoman szólva is ambici­ózus.

Bizonyára ennek is köszönhető, hogy az adott pillanat Lulának ked­vezett. A dolgozó réteg sosem látott mozgósítása azt eredményezte, hogy egy egész sornyi megerősödő latin-amerikai, balközép kormány fokozatosan, különböző mértékben szembehelyezkedett a „washingtoni konszenzussal". Anélkül, hogy kezdeményezné a hagyományos „jenki" ellenséggel szembeni ellentét kiélezését, Lula kormánya leleményesen mégis ezt jelezte azzal, hogy kiterjesztette kereskedelmi kapcsolatait

(például Kínára és az Európai Unióra)¹³ , és hogy a jelentősebb globális vitákban több szerepet vállalt, és egyre inkább voluntaristává vált.

Ez a hangnemváltás több fontos gazdasági átalakulással is egybeesett. Brazília javára vált, hogy 2006-07-től főként az élelmiszeriparban hirtelen felszöktek a nyersanyagárak, így az országnak lehetősége nyílt, hogy fellendítse exportját (elsősorban a szója és az élelmiszer-ipari termékek kivitelét). Bár Brazíliát relatíve korlátozta a hagyományos munkameg­osztás, biztos pénzügyi szektora és szilárd költségvetési többlete mégis megerősítette „feltörekvő" státuszát. Informális szövetségre lépett más, ugyancsak feltörekvőnek titulált országokkal, így megalakult a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika), amelyen belül újabb gazdasági és politikai kapcsolatok szövődtek. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy megalakult a G20, úgyszólván ellensúlyozandó a G8-at, a gazdag északi országok hagyományos körét.¹⁴ Ez a szembenállás azonban viszonylagos marad, mivel mindkét „tábor" a piacok „liberális átalakítását" tűzte zászlajára, bár még folynak köztük a viták arról, mit is jelent pontosan e „liberalizáció".

A következő lépés

Néhány hónap múlva több millió brazil járul majd az urnák elé, hogy az országnak elnököt, az államok élére pedig kormányzókat válasszanak, valamint, hogy felfrissítsék a szenátorok és parlamenti képviselők egy részét a nemzeti Congressóban. Egy biztos: mindenki az elnökválasztást figyeli majd árgus szemmel, mivel ez a kormányzat központi idegrendsze­re, s egyben a népi legitimitás terepe. Mióta hivatalosan is bejelentette indulását, Dilma Roussef szépen halad előre a választási szándékot vizs­gáló közvélemény-kutatások szerint. Az államszövetség politikai gépeze­te zakatol, hogy biztosítsa győzelmét, melyhez egyszerű, de meggyőző jelszót választott: Folytatni kell! A szegénység elleni harc során elkönyvelt sikerek sorában Lula csapata a gazdasági stabilitást („még a gazdagok is gazdagabbak lettek" – állítja a távozó elnök), valamint Brazília „feltörek­vését" emelte ki, hiszen az ország a The Economist ígérete szerint „az ötödik gazdasági világhatalommá" válhat. Dilma szerint Lulának sikerült úgy kormányoznia Brazíliát, hogy „a társadalmi integrációval elért fejlődés gazdasági modellé vált".¹⁵ A PT jelöltje azt ígéri, legalábbis olyan „brazil stílusú jóléti államot" hoz létre, melynek legfőbb szereplője egy „tervezni és irányítani képes állam".

Majd kiderül, hogy a szavazók követik-e. Ahogyan az már korábban is említésre került, Dilmának igencsak jól jön a jobboldal zűrzavaros politikája, hiszen az nem hivatkozhat korábbi kormányzására (Cardoso kormánya csaknem romba döntötte az országot), és az elmúlt nyolc év társadalmi és gazdasági vívmányait sem tagadhatja le. Ám még koránt­sem biztos a győzelem, hiszen Dilmát és a PT-t komolyan veszélyezteti a belső vita, és a politikai mozgósítás megváltozásához köthető egyre nö­vekvő választói apátia. A PT valójában többé már nem az a harcias szer­vezet, amelyet a népi mozgalmak elkötelezett, jól bebetonozott kemény magja vezet. Egyrészt azért nem, mert „lefejezte" az állami hivatalok felé történt kivonulás. Másrészt azért sem, mert többé már nem (legalábbis nem kizárólagosan) ez a párt a legfőbb szimbolikus vonatkozási pont az átalakulás reményének kérdésében, mint ahogy azt a nyolcvanas-kilenc­venes évek népi küzdelmei során kiharcolta magának. A PT egyre inkább „amerikai típusú" kampányt folytat (a televízión keresztül), ám a gyakori média-megjelenés nem ellensúlyozza kellőképpen a mozgósítás hiányát.

Persze ez a gyengülés nem „totális". Sok szociális aktivista marad hű a PT-hez, nem is annyira lelkesedésből, mint inkább realizmusból, azért, hogy „megbuktassák a jobboldalt", valamint, hogy folytassák a szociális és gazdasági jogokért vívott harcot. Emir Sader szerint a militáns szek­ciónak szoros viszonyt kell ápolnia a PT-vel, mivel ha támogatja annak haladó elemeit, összpontosítani tudják a támadást a pénzügyi ágazat és az agrárbusiness hegemóniája ellen.¹⁶

A társadalmi mozgalmak a maguk részéről a folytonosság mellett foglalnak állást. A Munkavállalók Egységes Központi Szakszerveze­te (Central Única dos Trabalhadores – CUT) mindig is lojális maradt Lulához, még úgy is, hogy a dolgozói réteg, főként az ipari és szolgáltatói ágazatokban, bizony megszenvedte az ortodox makroökonómia politikai hatásait. A mezőgazdasági termelői szektorok, főleg az ország északi részén, szintén a kormány odaadó hívei maradnak, jórészt a szociális programok miatt, amelyek végre változást hoztak az életükbe. Ami az MST-t illeti, minden bizonnyal fenntartással bár, de végül ugyanúgy tesz, mint 2006-ban, vagyis Dilmát támogatja „a jobboldal ellenében".

Persze nem mindenki osztja ezt az álláspontot. A PT harcos magjának egy része, ahogyan korábban is szó esett róla, átcsábult a PSOL-hez.¹⁷ Ám manapság ez utóbbi éppen mély válságon megy keresztül, mivel képtelen kijelölni egy következetes és alternatív irányt Lula politikájával szemben.¹⁸ Teljesen szétcincálták a különböző frakciók, amelyek igyekez­nek maguknak megkaparintani a hatalmat és a mandátumokat, ráadásul a párt olykor kétes együttműködésre is kényszerült a jobboldallal.¹⁹ Az újabb szakadároknak, akik a népszerű volt környezetvédelmi miniszter, Marina Silva köré csoportosultak, a Zöld Pártot nem sikerül feléleszte­niük, amely különös olvasztótégelye volt azoknak a bal- és jobboldali politikusoknak, akik a „fenntartható fejlődést" akarják újra napirendre venni, bár egyelőre még tisztázatlan módon. Mindenesetre úgy tűnik, a környezetvédő érvek a mai napig képtelenek globális, alternatív prog­rammá összeállni, és továbbra is a PT-ben csalódott baloldaliak néhány csoportjára és a városi középosztályra szorítkoznak, amely eléggé eltá­volodott az alacsonyabb rétegek gondjaitól.

Pozícióháború

Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban is erőteljes újrarende­ződés körvonalazódik a szemünk láttára. Közép-keleti „kalandjai" és a pénzügyi válság rossz kezelése csúnyán elbánt az Egyesült Államok hatalmával abban a zónában, amelyet „sajátjának" tekintett (az úgyne­vezett Monroe-elv alapján). Persze az USA még távolról sem esett ki a játékból, ám most már viszonylag következetes, szervezett államokkal, kormányokkal és mozgalmakkal áll szemben, amelyek bár szűk, de valódi mozgástérrel rendelkeznek. Vajon elegendő-e mindez a félteke gazdasági és politikai reneszánszához, és egy újabb fejlődési „modell" működésbe lépéséhez? A legkevésbé sem volna bölcs dolog ennyire elrugaszkodni a realitásoktól, még akkor sem, ha olykor úgy tűnik, ilyen tervek vannak kialakulóban.

Végső soron elképzelhető, hogy a társadalmi és politikai harcok alakulása országos szinten is meghatározó lehet. Brazília esetében több lehetőség is fennáll. Lula terve, a különböző osztályok közötti nagykoalíció az egyik. Egy, a balközép koalíción nyugvó állam kö­rüli „neodevelopmentalisztikus" projekt a magánszektor (például az agrárbiznisz) és egy megerősödött állami ágazat (az energetika) által megnövelt termelői kapacitásra bazíroz, ugyanis az itt befolyt profitot osztják szét, hogy javítsanak az alacsonyabb rétegek életkörülményein, s egyúttal ösztönözzék a hazai piacot. Ez a projekt magában foglalja azt is, hogy Brazília kiterjeszti kapcsolatait a világ többi részére, vagyis még szorosabbra húzza a déli országok közötti kötelékeket, és minimalizálja az Egyesült Államoktól való függést.

Ezzel szemben a hagyományos elit és a jobboldal szerint Brazíliát újra a kapitalista világ más részén diadalmaskodó „turbókapitalizmusra" kell rávezetni, amely a felsőbb rétegek csaknem kizárólagos javát szolgáló fokozott financializáción alapszik. A jelenlegi választási viták folyamán nem ritkán hallani, hogy a túlnyomó többségben jobboldali média a Bolsa Familia program eltörlését indítványozza („túlságosan sokba kerül, és csak a dolgozó rétegek alapvető lustaságának kedvez"), a favellák [hullámlemezből épült nyomornegyedek – a szerk.] felszámolását kö­veteli („olyan területeket foglalnak el, ahol modern várost is ki lehetne fejleszteni"), és azt várja, hogy a társadalmi mozgalmakat, például az MST-t büntetendővé nyilvánítsák. Emellett a jobboldal újra az Egyesült Államokhoz akarja hajtani Brazíliát, sőt akár még támogatná is az USA-t a Washington által „veszélyesnek" titulált államokkal, például Venezuelával és Iránnal szembeni harcban.

E két jelentősebb pólus mellett ott van a társadalmi átalakulások elmé­lyítésének a lehetősége is, miszerint a dolgozó rétegeknek nemcsak jobb életkörülményeket, hanem hatalmat és politikai kapacitást is biztosítanak, mindezt az „ökoszocializmus" elérése végett (melyben a környezetvé­delem szerves része a „fenntartható fejlődésnek"). Ezt egy olyan stílus köríti, amely legalábbis részben a PT eredeti terveit idézi, és amelynek fő célja, hogy egy „állami részvételen alapuló" demokrácia segítségével felülkerekedjen az aktuális politikai rendszeren. Pillanatnyilag úgy tűnik, ez az „ökoszocializmus" inkább csak a „sorok között" rejtőzik, mint az úgymond „valóban létező" politikai porondon. Ám ez a lehetőség mégis fennáll: ugyanis semmi sem utal arra, hogy a brazil népnek az elmúlt években rövid idő alatt, rohamléptekben kiharcolt vívmányok hatására nem jön meg a kedve ahhoz, hogy „még tovább" menjen. Amúgy láttuk már az újraosztó keynesizmus által átalakított társadalmakban, hogy azért vannak határok, s ráadásul ezek egyre szorosabbak, tekintve a válságokat, s leginkább a „válságok válságát", amely átjárja a jelenlegi társadalmak gazdasági, politikai és ökológiai horizontját. S mindeközben a lakosság folyamatosan újabb projektek után kutat.

Jegyzetek

¹ A PT 91 képviselőt számlál (az 513-ból) és a brazil Congresso 14 szenátora a tagja (81-ből). Ezenkívül a 27 tagállamból hármat felügyel. De facto, a PT kormányai mind szövetségi, mind tartományi, mind pedig önkormányzati szinten koalíciós kormányok, amelyekben megtalálhatók a kis baloldali pártok (PSB, PCdoB, PTB stb.) valamint más centrista csoportosulások, mint például a PMDB. Továbbá, a brazil politikai rendszer alapvetően prezidentális beállítottságú, így az Elnöknek nagy a mozgástere a kormányzásban. Azonban a nagy volumenű változásokért, mint például az alkotmányreform, a választott képviselők felelősek, így ezek a politikai pártoktól függenek.

² 2002 és 2009 között ez az adósság 210 milliárd reálról 202 milliárdra csökkent, ám még fontosabb tény, hogy az adósság/GDP arány 41,8%-ról 12,9%-ra zuhant.

³ Jorge Mattoso: „O Brasil herdado", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro. Editora Fundacao Perseu Abramo, Sao Paulo, 2010.

⁴ A nagybirtokok (1000 hektár, vagy afelett) még mindig 43%-át foglalják el Brazília megművelt földjeinek.

⁵ Csak egy a számos példa közül. Ceara államban Cid Gomez kormányzó a PT és a PSDB támogatásával „regnál". A két párt megegyezett, hogy felosztják egymás között a mandátumokat, és hogy kölcsönösen megbíznak egymásban. Gomez fivére egyben Lula minisztere, ez utóbbi amúgy más, jobb és baloldali pártokkal alkudozik, hogy parlamenti többséget szerezzen. Az ilyen „kartellek" fekete finanszírozáshoz, felelősségteljes pozíciókra kinevezéshez, kiváltságokhoz vezetnek, röviden minden olyanhoz, amit a PT eredetileg erkölcsileg elutasított.

⁶ Graziano da Silva J. (2009): „Consumo dos pobres: motor da retomada econőmica no Brasil", Valor, december 16.

⁷ Laurent Delcourt: „Le Brésil de Lula, une dynamique de contradictions", in Alternatives Sud, Le Brésil de Lula, un bilan contrasté. Éditions Syllepse, 2010.

⁸ Uo.

⁹ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana. Boitempo Editoria, Sao Paulo, 2009.

¹⁰ Ez a terv a latin-amerikai országok túlnyomó többségének ellenvetése és aféltekét (beleértve az Egyesült Államokat és Kanadát is) átszelő óriási mozgósítás hatására 2004-ben végül befulladt.

¹¹ Az elemzők kiemelik, milyen feszültségeket szül Brazíliának, a félteke gazdasági szuperhatalmának néhány hegemón törekvése, amelynek során a brazil cégek „természetes" terjeszkedésükben mind nagyobb szeletet akarnak hasítani Argentína, Bolívia és más országok piacából. A témában l. Claudio Katz: „L'Amérique latine et la crise mondiale", Inprecor, no. 556. 2010 január.

¹² Bár 2002 óta megnégyszereződött a kereskedelmi tevékenység a MERCOSUR országai között, százalékban mérve még mindig igen gyenge teljesítményt mutat (körülbelül 15%) Brazília kereskedelmi kapcsolatait tekintve. A témában l. Alexandre Morin: „Un bilan mitigé pour les 20 ans du MERCOSUR", Centre détudes interaméricaines, Université Laval, 2010 január.

¹³ 2009-ben Kína Brazília második legnagyobb kereskedelmi partnere lett az Európai Unió után, az Egyesült Államok előtt.

¹⁴ A témával kapcsolatban l.: Lambert R. (2009): „Le Brésil, ce géant entravé", Le Monde diplomatique, június 1., 18-19. old.

¹⁵ Dilma Roussef: „Um pais para 190 milhoes de Brasileiros", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro.

¹⁶ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana.

¹⁷ A 2006-os választások alkalmával a szavazások első fordulójában Heloísa Helena a harmadik helyet szerezte meg magának, 6 millió szavazattal (a szavazatok csaknem 7%-ával). Amúgy a PSOL három szövetségi képviselői helyet szerzett. A jelenlegi előrejelzések szerint 2010-ben jelentősen kevesebben szándékoznak majd a PSOL-ra szavazni.

¹⁸ Renato Godoy de Toledo, Brasil de Fato, 2010. április 6.

¹⁹ Plínio Arruda Sampaio, a PSOL „bölcse" még azt sem tudja elérni, hogy pártja bekerüljön az elnökválasztásokra.