Mi a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között? Válasz: a szo­cializmusban előbb államosítják a bankokat, és ezt követően mennek csődbe. A kapitalizmusban előbb csődbe mennek s ez után államosítják őket. Ezzel a magabiztosnak éppenséggel nem nevezhető találós kérdés­sel indította a válsággal foglalkozó nagy elemző cikkét a német Spiegel egyik év eleji száma, amelynek címlapján az a költőinek immár sokfelé nem minősülő kérdés volt olvasható: Voltaképp mikor van csődben az állam?

Az utókor egészen biztosan szerves összefüggést lát majd a szovjet típusú európai szocialista államok húsz éve bekövetkezett összeomlása és az amerikai ihletésű globális turbókapitalizmus napjainkban zajló, kö­vetkezményeiben pontosan még nem látható válsága között. Kortársként mindenesetre ajánlatos óvatosan bánni a következtetésekkel. Hiszen még mindig hallhatók a moszkvai záróra nyomán felcsendülő kórusok a „kommunizmus végéről" és ezúttal is feltűntek már azok az ideológiai vándorkomédiások, akik a kapitalizmus végnapjairól szónokolnak hol álbaloldali, hol meg nagyon is jobboldali lózungokkal.

Nincs bizonyíték arra, hogy az emberiség feladta volna reményét egy kapitalizmus utáni, emberségesebb gazdasági és társadalmi berendezke­désre, de arra sincs, hogy a kapitalizmus ne lenne képes önmaga meg­újítására. Ez utóbbi annál is inkább mérlegelendő szempont, minthogy az árutermelő piacgazdaságot felváltani képes modell egyelőre nincs a láthatáron. A meg nem bukott, sőt mind erősebb és befolyásosabb, kommunista párt által irányított Kínában és Vietnamban is a kapitalista termelési mód sikeres alkalmazásának vagyunk tanúi. Kísérletet tenni annak megértésére, hogy húsz éven belül miért és hogyan jutott az egész emberiséget érintő következményekkel csődbe, illetve a csőd szélére a két, korábbi „szuperhatalom", viszont nemcsak érdemes, hanem kötele­ző. Egy jobb jövő érdekében és reményében…

A marxi fogantatású forradalmi szocializmus huszadik századi újítva követői az első világháború éveiben abból indultak ki, hogy az imperia­lizmus végóráinak a tanúi, és ha a leggyengébb láncszemét próbálják feltörni a már akkor is globális hálónak, akkor kísérletet lehet tenni a szocialista építkezésre. A megvalósítás Oroszországban 1917-ben kezdetét vette. Azt már az intervenciós háborúk hosszú sora is jelezte, hogy az imperializmus nem omlott össze. De Lenin és elvtársai mégis úgy vélték, hogy Szovjet-Oroszország, majd az unió elég erős lesz az új társadalom kialakításához. Lenin és több elvtársa nagyon hamar rájött arra is, hogy a szocializmus egy országban teljes, vagy legalább is széles körű elszigeteltségben, aligha maradhat fenn. Az első válasz – még Lenin életében – erre a nem kis dilemmára a NEP bevezetése volt. Magyarán és leegyszerűsítve: a kommunista politikai hatalom által ellenőrzött kapitalista gazdasági struktúrák életben tartása, abban a re­ményben, hogy ezt az államkapitalistának minősíthető berendezkedést fokozatosan felváltják majd új, tervezésre építő, nem profitcentrikus és nem magántulajdonú gazdasági szerveződések.

Eközben a „nyugati térfélen" ugyancsak kezdetét vette egy, igazi tartalmát tekintve sokáig fel nem ismert átalakulás, aminek – a mából visszatekintve – már akkor az volt a lényege, hogy a gyarmatbirodalmi fogantatású kapitalizmus helyébe fokozatosan az amerikai modell lé­pett, tehát a tudományos felfedezések és a technikai lehetőségek olyan széleskörű alkalmazása a gazdaságban, ami lehetővé teszi a jóléti társadalom kiépítését. Ezt a folyamatot törte meg az 1929-ben már nem Londonból, hanem New Yorkból kiinduló világválság, aminek a következ­ményei mind a két térfélen hosszú időre szélsőségesen negatív hatást gyakoroltak a modernizációs folyamatra.

Az ekkor már Sztálin vezette Szovjetunió a húszas évek végére – nem kis mértékben az amerikai tőke közreműködésével – túljutott a teljes gazdasági elszigeteltségen, ám hirtelen szembetalálta magát a tőkés világ újabb megrendülésével és ennek nyomán Európában a felerősödő társadalmi feszültségekkel, amelyek viszont sehol sem hozták magukkal a szocialista pozíciók erősödését, hanem a válságra válaszul, Németor­szággal az élen hatalmi helyzetbe jutott a fasizmus.

Az új helyzetre különböző megoldások mutatkoztak. Sztálin beindította és kibontakoztatta azt a modellt, mellyel képessé akarta tenni az orszá­got az önálló túlélésre. Ennek tragikusan borzalmas kísérő jelenségei voltaképp a Szovjetunió bukásáig hol többé, hol kevésbé fennmaradtak, legkésőbb a hatvanas évektől végzetesnek bizonyult hatással a tudo­mányos-technikai haladásra és végső elemzésben a gazdaság teljesítő képességére.

Roosevelt – hosszú évekig küzdve a reakciós, jobboldali republikánus ellenállással – a fejlesztés és a fogyasztás előmozdításának gazdaság­politikájával kivezette az Egyesült Államokat a válság okozta gödörből, megteremtve az alapját annak a minden korábbit meghaladó gazdasági hatalomnak is, aminek eredménye a második világháborút követő Pax Americana lett.

A két háború között még létező, de már súlyosan meggyengült Brit Birodalom úgy törekedett gyarmati uralmának, tehát létalapjának a fenn­tartására, hogy közben Nagy-Britanniában a tőke határozott lépéseket tett az osztálykonfliktusok tompítására. Ebben partnernek mutatkozott a Labour, tehát a kapitalizmusnak nem a megdöntését, hanem a belső reformját zászlajára író angol szociáldemokrácia. Folytatása, ha úgy tet­szik a kiteljesítése lett és maradt ez annak a stratégiának, melyről Marx már az Első Internacionálé szervezése közben- Londonban élvén – úgy vélekedett, hogy az angol proletariátus is haszonélvezője a gyarmati kizsákmányolásnak..

A negyedik válasz a nagy válságra a fasizmus volt Európa jelentős ré­szén és Japánban. Véleményünk szerint ma sincs ok felülbírálni Georgij Dimitrov híressé vált meghatározását a nagytőke legagresszívebb, a nyílt diktatúrát intézményesítő berendezkedéséről, melynek a gyökereit messzire lehet követni, de mi ezúttal megelégedhetünk az első világhá­borút vagy vesztesként (Németország, Ausztria, Magyarország), vagy az angolszász imperializmus által lehagyottként (Japán, Olaszország) kezelt országok felsorolásával.

Ez a negyedik formáció bizonyult aztán előbb a Távol-Keleten (Japán hódító háborúja Kína ellen), majd a harmincas évek második felétől Európából kiindulva a globális katasztrófa előidézőjévé.

1945-re ezek a folyamatok, illetve ütközéseik kimenetele hozta lét­re azt az új világhelyzetet, fölöttébb sajátságos egyensúlyi állapotot, amelynek körülményei között élt az emberiség egészen a Szovjetunió összeomlásáig.

Semmi ok sem volt kétségbe vonni, hogy a Szovjetunió világhata­lommá vált a második világháború végével. A Vörös Hadsereg Európa szívéig nyomult előre a náci Németország legyőzésével. Nyugat-Euró­pában erős kommunista pártok küzdöttek ki maguknak bizonyos részt a politikai hatalomból, a tőke állami, tehát politikai ellenőrzését célul kitűző szocialista ideológia még olyan őskapitalista országokat is „megfertő­zött", mint Nagy-Britannia. Kínában feltartóztathatatlannak bizonyult a Szovjetunió által támogatott kommunista népfelszabadítás, Indokínában kommunisták vezetésével vívtak végül is sikeres gyarmati felszabadító háborút az ott élő népek.

Már a háború éveiben megfigyelhető volt, hogy választóvonal mutat­kozott az amerikai politikai elit többsége és Roosevelt elnök között a Szovjetunió megítélésében. Noha Sztálin megértette, hogy ha egyszer szövetségi viszonyba került az Egyesült Államokkal és a Churchill vezette Nagy-Britanniával, akkor legalábbis átmenetileg, netán csak a felszínen, meg kell szüntetni a Kommunista Internacionálé tevékenységét, azonban ez sem változtatott azon, hogy az Egyesült Államokban, de természete­sen Nagy-Britanniában is az uralkodó körök nagyobbik része – jó okkal – nem kívánta erősíteni a nemzetközi folyamatokra és az egyes országok belső viszonyaira gyakorolt szovjet hatást. Szokássá vált már a hideghá­ború idején is, de a Szovjetunió bukását követően kiváltképp azt állítani, hogy a kelet-nyugati konfliktusért a fő felelősség a sztálini Szovjetuniót terheli, hiszen katonai befolyási övezetében a társadalmi berendezkedést is saját képére és hasonlatosságára alakította. A folyamatok elemzése ennél árnyaltabb képet mutat.

Még szó sem volt a „népi demokráciák" létrehozataláról, amikor a nyu­gati szövetségesek szükségét érezték katonai erejük demonstrálásának, például Drezda megsemmisítésével, a két, Japánra ledobott atombom­bával, vagy a Csang Kaj-seknek nyújtott masszív amerikai támogatással a Mao Ce-tung által vezetett népfelszabadító hadsereggel szemben. Sztálin elfogadta ezt a politikai kihívást és katonai-politikai eszközökkel reagált is a nyugati lépésekre. Stratégiájának gyenge oldala a gazdasági erő mérlegelésében mutatkozott. Mert a második világháború vége a Pax Americana nyitánya volt – a gazdasági erő jogán.

A háború még korántsem ért véget, amikor az amerikaiak az angol Keynes elgondolása nyomán 1944-ben Bretton Woodsban elérték a háború utáni világrend alapjaként a dollár világpénz funkciójának kodifi­kálását. Ez politikai-hatalmi kategóriákban kifejezve nem kevesebbet je­lentett, mint a nemzetközi gazdasági folyamatok mélyreható ellenőrzését a dollár értékmeghatározó funkciója révén. A dollár leváltotta az angol fontot, s mögötte láthatóvá vált az a gazdasági erő, amely a második világháború éveiben óriásira növelte az amerikai ipar teljesítőképes­ségét. Az európai erőviszonyok első és mindvégig meghatározóként fennmaradt eltolódása a Nyugat javára a Marshall segéllyel kezdő­dött. S ez nemcsak az Egyesült Államok által kínált jóléti rendszerek alapjainak kiépítését tette lehetővé, hanem egyidejűleg garantálta az amerikai gazdaság kapacitásainak további folyamatos, válságmentes kihasználását.

A Szovjetunió ezzel csak katonai erejét tudta szembeállítani. Nagyon korán kialakult az aszimmetrikus egyensúly eleve torz állapota, s ez az idő során mutatott olykor hullámzó képet is, de a lényege a hidegháború­ban mindvégig fennmaradt. Mert, noha az Egyesült Államok kiszorult Kí­nából, s az ötvenes években kompromisszumokra kényszerült Koreában és Indokínában is, az akkori világrend centrumának számító Európában nagyon hamar képes volt katonai vonatkozásban is kihívóként fellépni. A NATO és a nyugatnémet állam létrehozása 1949-ben világosan jelezte, hogy a gazdasági erőre támaszkodó katonai erővel a Nyugat diktálja az egyensúly mindenkori feltételeit.

Már utaltunk rá, hogy a sztálinizmus mennyire maradandóan károsította a szovjet rendszert. Ehhez e helyütt hozzá kell fűzni, hogy az egykori cári birodalom helyén létrejött Szovjetunió a belső torzulások nélkül sem lett volna képes néhány évtized alatt a perifériáról, illetve bizonyos európai részein a félperifériáról felkapaszkodni a centrumba. Akkor sem, ha belső rendje, szerkezete teljesen egészséges lett volna. Ráadásul, a fegyverke­zési verseny nyomasztó terheit tetézte az a világpolitikai szerepvállalás, ami a gyarmati rendszer széthullása nyomán megkerülhetetlennek tűnt. Hiába derült ki nagyon gyorsan, hogy sem India, sem Egyiptom, sem az arab olajvilág, sem Fekete-Afrika nem szakad ki a dolláralapú kapitalista világrendből azzal, hogy elnyeri politikai függetlenségét, a szovjet sze­repvállalás intenzitása nem csökkent.

Az Egyesült Államok abban a meggyőződésben „kezelte" a világ ügyeit, hogy gazdasági ereje erre tartósan képessé is teszi. Nem így történt. Az ország gazdasági teljesítőképessége ugyanis már a hatvanas években túljutott delelőjén. Az történt, hogy a kormány úgy finanszírozta a vietnami háborút, hogy közben nem emelt adót, majd ígéretet tett az ún. nagy társadalom létrehozására, ami válasz volt a fekete gettók ekkor már itt is, ott is nyílt lázadásba átcsapó megmozdulásaira. Ezzel napirendre került egy igen költséges foglalkoztatási és szociális politika beindítása. A dollár feltartóztathatatlanul elindult az értékvesztés útján, ezért a washingtoni kormány a hetvenes évek első felében felmondta a Bretton Woods-i egyezményt, s ezzel megnyílt az árfolyam-spekuláció súlyos következ­ményekkel járó, máig tartó korszaka, ami szélsőségesen negatív hatású az anyagi javakat előállító gazdaságra. Eredmény: az amerikai gazdaság termelékenysége a huszadik század első hét évtizedében átlagosan évi 2,3 százalékkal nőtt, 1970 óta ez a ráta átlagosan 1,2 százalékra esett vissza. S hogy a Change politikáját meghirdető Obamára mi vár, azt jól érzékelteti, hogy amíg a hatvanas években a családok éves jö­vedelmüknek mintegy 50 százalékáig voltak eladósodva, ez a Bush éra végére 100 százalékos, illetve sokak esetében még annál is nagyobb eladósodásig terjed.

Az Egyesült Államok államadóssága az új elnök hivatalba lépésekor meghaladta a 10,7 billió dollárt, ami több, mint 60 százaléka az éves GDP-nek. E számok fényében válik érthetővé, hogy az új elnök gazda­ságmentő, konjunktúraélénkítő kiadási elképzelései – megvalósulásuk esetén – mekkora terhet rónak nemcsak az Egyesült Államok adófizető polgáraira, hanem az egész világgazdaságra.

Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világgazdaság egyen­súlyi viszonyaira is fényt vet, hogy múlt év elején a külkereskedelmi mérleghiány az előző esztendőre vetítve több mint 700 milliárd dollárra rúgott és hosszú évek után némi csökkenő tendenciát mutatott, mert az importált fogyasztási cikkek iránt a kereslet – a válság első jeleként – csökkent.

Amikor Gorbacsov 1986 elején a szovjet gazdaság teljesen lefagyott állapotában és az afganisztáni háború hetedik évében meghirdette pe­resztrojkáját, tehát az átépítés politikáját, egyszerre akart hozzányúlni a társadalom és a politikai viszonyok minden felhalmozódott torzulásához anélkül, hogy kidolgozott elképzelései lettek volna a szovjet gazdasági növekedés újraindítására. Neveltetése, felkészültsége, a szovjet társa­dalom megszokott működési rendje – nyilvánvaló jó szándéka ellenére – arra kárhoztatta, hogy újabb és még újabb párthatározatokkal, lelke­sítő beszédekkel próbálkozzék. Nem azzal kezdte, hogy piaci rendet vigyen – például – a mezőgazdaságba (aminek korábban a Politikai Bizottságban a gazdája volt), s ezzel normális árukínálatot teremtsen az évtizedes sorban állásba belefásult embereknek, hanem korábbi évtize­dek hibáinak és bűneinek a nyilvános jóvátételét szorgalmazta, amit a társadalom jelentős része – történelmi és politikai ismeretek hiányában – nem is értett. Mélyreható külpolitikai reformokba kezdett, készen arra, hogy korábban szerzett és nehezen megtartott hatalmi pozíciókat felad­jon, nem értve meg, hogy ellenfelei ezt külföldön a gyengeség jeleként értékelik és eszerint is járnak majd el. Az országon belül pedig ezek a lépései nemcsak a hadseregben, hanem az állampolgárok millióiban is ellenkezésbe ütköztek, hiszen a szovjet hatalom legitimációs eszköztá­rában a nagyhatalmi tudat táplálása a második világháború győzedelmes befejezése óta mindig is kulcsszerepet játszott.

A Szovjetunió leépülése, ami természetesen nem Gorbacsovval kezdődött, hanem ott is a hatvanas években, amikor Hruscsov meg­buktatásával Brezsnyev és kollégái az országot letérítették a sztálini örökség felszámolásának útjáról, egészen biztosan kulcstényezőjévé vált az angolszász világ neoliberális fordulatának. A „nincs mitől tartani", mert a magántulajdon ellenfelei bukásra állnak, a túloldal pedig végképp lemaradt a gazdasági versenyben – ezek a toposzok nagyon hosszú ideig elfedték a saját szerkezeti problémákat, a fejlődési rendellenessé­geket. Mert a szovjet rendszerről természetesen mindenkinek meglehet a véleménye, de – és ezt nem érdemes vitatni – a XVIII. századtól, a Nagy Francia Forradalommal kezdődően a sikeres konfliktuskezelésnek mindig is felismert tényezője volt és maradt a hatalmi egyensúly. Ha ezt az egyensúlyt valamely hatalom megrendíti, vagy a felek egyikének meggyengülése a viszonyokat destabilizálja, akkor baj van. A legrosszabb esetben háború, szerencsésebb körülmények között „csak" durva deformálódások lehetnek a következmények.

Az akkori európai szocialista térfélen húsz éve láthatóvá vált szétesési folyamat azért nem torkollott a megéltnél is súlyosabb válságba, csak azért szorítkozott néhány borzalmas helyi háborúra, mert az állami lét végét a Szovjetunióban túlélte a nukleáris arzenál, tehát a hidegháborús kölcsönös elrettentés eszköztára. Az idősebbik Bush elnök ezt kezdettől nemcsak értette, hanem az Egyesült Államokat ebben a tekintetben a körültekintő mértéktartás állapotában tartotta. Ez államférfiúi teljesítmény volt, amit a történelemírás így is tart majd számon. Ez a minden mást megelőző oka és magyarázata annak, hogy az elbukott rendszerek romjain nem szabadulhatott el a pokol.

Ám ez nem akadályozta meg sem őt, sem utódait, s kiváltképp nem a fiát abban, hogy az Egyesült Államok ne úgy viselkedjék a világban, mint az emberiség ügyeinek egyedüli intézője, a jó és a rossz jelenségek egyedül illetékes elbírálója és minősítője. Ráadásul ezt a politikát immár a töretlen gazdasági hatalmat nélkülözve, elsősorban a katonai erővel való fenyegetéssel, vagy éppenséggel alkalmazásával erőltették. Eköz­ben, részben pedig ennek nyomán, meg nem kerülhető destabilizációs jelenségként éljük át az ugyancsak globalizálódó terrorizmust.

A nemzeti felszabadító mozgalmak bölcsőjénél világszerte olyan ve­zető személyiségek álltak, akik a szocialista eszmerendszer valamelyik változatának voltak elkötelezettjei. Tehát harcoltak, ha kellett, fegyverrel, ha úgy látták jónak, akkor passzív ellenállással, de nem terrorral. Volt ugyan példa az egyenlőtlen küzdelmek évtizedeiben a gyengék oldaláról terrorista módszerek alkalmazására, de ez soha sehol sem vált jellem­zővé. Amikor a múlt század utolsó évtizedeiben elveszett a világnézeti iránytű és bedugultak a politikai, gazdasági és katonai segélyforrások, de fennmaradtak, sőt esetenként romlottak a hátrányos helyzetű, félgyarmati sorsú népek elviselhetetlennek érzett életkörülményei, akkor vallási kön­tösben jelentkeztek új erők. Ez elsősorban a muzulmán társadalmakban mutatkozott. Furcsa módon ennek a jelenségnek egyik melegágya a periférián lévő Afganisztán. Miután 1979-et követően a szovjet hadse­reg intervenciója ellen amerikai támogatással harcoltak fundamentalista talibánok, győzelmüket követően az amerikaiakkal is szembefordultak és bekövetkezett a New York-i világkereskedelmi központ ellen végrehajtott támadás. Ez érthetően sokkolta az amerikaiakat és sajnálatos módon megakadályozta a kormányukat a konzekvenciák józan mérlegelésében. Amit azóta látunk és tapasztalunk, az sajátos ötvözete a dühödt véde­kezésnek és régtől ismert imperialista törekvéseknek – mára minden jel szerint kivédhetetlenül gyengítő hatású következményekkel az Egyesült Államokra nézve. S nemcsak azért, mert az elkerülhetetlen és Obama által konkrétan beígért iraki kivonulást követően sok jel szerint politikai földrengés rázza meg az egész arab térséget, hanem azért is, mert az

Egyesült Államok vezette NATO szövetségi rendszer úgy indult máris bomlásnak, hogy helyébe lépő biztonsági intézmény rendszer egyelőre nem körvonalazódik, és ez megint csak destabilizáló hatású fejlemény – attól függetlenül, hogy ki milyen véleménnyel van a NATO-ról.

Ha a Szovjetunió csődjét végül is a gazdasági fejlődésképtelenség bekövetkezte okozta, akkor az Egyesült Államok mára bekövetkezett súlyos válságát az elszabadult finánctőke üzletpolitikája váltotta ki. Gor­bacsov – mint fentebb már leírtuk – nem tudta kezelni országa válságát. Obama minden mást megelőzően a gazdaság talpra állítását tűzte ki céljául. Ehhez még nagyon sok, és az amerikai társadalom által csak nagyon nehezen megemészthető elhatározásra lesz szükség. Aligha lesz fenntartható az, hogy a GDP-nek ma már nem egészen húsz százalékát adja az ipari termelés, de ezzel szemben több, mint 70 százalékát a szol­gáltatások. Nem látszik fenntarthatónak a dollár kizárólagos világpénz szerepe és egy teherbíró megoldás nem képzelhető el – az euró, a jen és az olajexportáló országok tartalékainak bevonásával – a kínai jüan nél­kül. Ehhez az amerikaiak többségének a „kommunista Kínáról" alkotott, alapjában véve nem barátságos nézeteit kell átformálni. Aztán tudomá­sul kell venni, hogy az általános egészségbiztosítás, vagy a környezet hatékony védelme nem maradhat a piaci megoldások és profitérdekek túsza. A Change programja szól is ezekről a feladatokról, de a nem kis nehézségek árán felálló új csapat az Egyesült Államok társadalmának csak az egyik felét képviseli. Mit tesz a másik fele?

Filozófiák és világnézeti tartás nélkül eddig még soha tartós rendet emberek nem tudtak maguknak teremteni. Az ideológiák végét propagáló konjunktúrapolitikusok és értelmiségi segédcsapataik félrevezetik azokat, akik hisznek nekik. Másfelől a legutóbbi húsz esztendő éppen azt tette nagyon is láthatóvá, hogy ha egy társadalom belemerevedik vélt, vagy valóságos értékeinek mátrixába, nagyon könnyen elbukhat, vagy a csőd szélére kerülhet. S ha ez bekövetkezik, akkor egy ilyen ország tényleg úgy jelenhet meg – az egész emberiség érdekeinek nézőpontjából – mint a gonosz birodalma.

Kulturális rovatunk indító tanulmánya szerint a rendszerváltás cezúrát, történelmi fordulópontot jelentett a színházban. Megjelent mint az esztétikum tárgya, de úgy is, mint a színház és társadalom strukturált komplexitásának egyik aspektusa.

Olyan világban élünk, amely elrejtőzik előlünk. Mind a szituacionizmus francia filozófusa, mind az amerikai egyetem kommunikáció professzora (már a hatvanas években) úgy látja, hogy világunk alapjellemzője: a lényeg elrejtése, eltitkolása. Körülöttünk csaknem minden ezzel a kö­dösítéssel van összefüggésben, ezt szolgálja, erről (is) szól. Így azután cselekedeteinknek sem az a jelentése, amit nekik szánunk, illetve ami a tényleges jelentésük, azt nem gondoljuk róluk. Erről eszünkbe juthatnak az ismert megfogalmazások az evangelista Lukácsnál (Sie wissen nicht, was sie tun) és a – Marxot továbbvivő – filozófus Lukácsnál (Sie wissen das nicht, aber sie tun es).

Erich Fromm (a negyvenes évek legelején) a világ elrejtőzését emberi termékként értelmezte, úgymond tudatosan, szándékosan, uralmi céllal bizonytalanítanak el és zavarnak össze minket: „Az egyéni és társadal­mi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése." Következmény: „a mai ember számára csak megtévesz­tő látszat, hogy tudja, mit akar, holott valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle".

Egy lépéssel még tovább lehet kérdezni: Vajon a „titkolózók" szabad elhatározásból ködösítenek, vagy valamilyen náluk nagyobb erő – többé-kevésbé – öntudatlan eszközeiként?

Az ellenőrizhetetlenség társadalma

Mészáros István „A tőkén túl" című, 1995-ben kiadott, négy részből álló műve magyarul most megjelent első részének címe: „Az ellenőrizhetet­lenség árnya". (A könyv folytatásából már közölt részletet az Eszmélet 26. száma.) Az ellenőrizhetetlenség ereje nem kis mértékben a tudatlan­ságunk (és az öntudatlanságunk). Semmi esélyünk annak ellenőrzésünk alá vételére, aminek a működését nem értjük.

A szerző kísérletet tesz arra, hogy világunkat egységes egészként, logikusan működő, ezért átlátható, megérthető világként ragadja meg. Arra kíváncsi, hogy vannak-e olyan átfogó, általános összefüggések, törvényszerűségek, tendenciák, amelyek segítségével áttekinthetővé, megragadhatóvá, felismerhetővé válik a minket is felölelő társadalmi valóság.

Hegel, Marx, Lukács nyomdokait követve rendszert lát ott, ahol csupán egymástól elszigetelt, összefüggéstelen jelenségek, „tények" mutatkoznak. Megpróbál felülhelyezkedni azokon a szinteken, amelyek a rendszer strukturális sajátosságai felől a részkérdésekre való kon­centrálás irányába nyomnák a gondolkodást. Következtetés: világunk a tőkerendszer világa, amely uralja mind a természetet, mind a szemé­lyiséget. (Nézőpontja Mészárost felülemeli az államszocializmus versus kapitalizmus dimenzión. Vizsgálódásának szintjén mind a kapitalizmus különböző változatai, mind a „létező szocializmus" – más szóhasználat szerint posztkapitalista társadalom – a tőkerendszer formái.)

A tőkerendszer működési logikája aláveti magának a szereplőket: meghatározza, rendszerkonformmá teszi a szereplők gondolkodását, akaratát, viselkedését. Akikkel érintkezésbe kerül (vagyis akik érintkezés­be lépnek vele), akiket a működésébe integrál, azokat olyanná formálja, hogy – a lényeget tekintve – egyáltalán nem látszanak ki a rendszerből, nem lógnak ki a tőkerendszer működéséből. Lényegében mindent a rendszer eszközeként, a rendszer szolgálatában tesznek.

Hogyan működik a tőkerendszer? Működését – egy mindent átható – öntudatlan, spontán, objektív belső törekvés vezérli: a terjeszkedés. A terjeszkedés eszköze a felhalmozási kényszer, amely az egyes tőkések szubjektív álláspontjától függetlenül – sőt annak ellenére is – hat. (Mé­száros szerint hódítás és zsákmány viszonya a tőkés tudatban éppen fordítva jelenik meg: a tőkés azt gondolja, hogy az ő célja a felhalmozás, és ennek eszközeként terjeszkedik.)

A tőkerendszer szükségképp ellenőrizhetetlen, mert az objektív terjesz­kedési követelmény nem rendelhető alá tudatos szándékoknak. A rend­szer parancsa uralkodik a szereplőkön: az egyének törekvései – végső elemzésben – a rendszer struktúrájából fakadnak, a rendszer eszközei. Azért lehet sikeres valamely szereplő, mert a tőkerendszer parancsait saját célként interiorizálja. Ebben az értelmezésben a tőkések maguk is áldozatok: végső fokon nem saját, önmaguk által kigondolt önző célokat valósítanak meg, hanem – úgymond – „meghatározott meghatározók". A rendszer működéséhez nélkülözhetetlen személytelen segéderők, hordozók. A „tőkés eldologiasodásnak és a tőkerendszer velejáró sze­mélytelen logikájának egyetemes diadala megsemmisít minden emberi vonatkoztatási rendet, fittyet hányva minden emberi szükségletre és értelemre".

A tőkerendszer megbontja termelés, ellenőrzés, forgalom, fogyasztás korábbi egységét: különálló szerepekre választja szét őket. Ezzel az emberiség története során először következik be, hogy a gazdasági egy­ségek önellátásra képtelenekké válnak. Másként fogalmazva: elveszítik a létfenntartásuk feltételei fölötti hatalmat. Következmény: gazdasági növekedés és szegénységtermelés egymástól elválaszthatatlan tenden­ciája. A tőkerendszer mint totalitárius bekebelező: „szegénységtermelő társadalom".

A rendszert az egyedi tőkék fékezhetetlensége táplálja. De a rendszer működéséhez elengedhetetlen az állam: korunkban a tőkék szétforgá­csolt egységeit nem a piac, hanem az állam alakítja egységes rend­szerré. Ezért a modern kapitalizmus – hangsúlyozza a szerző – politikai meghatározottságú. (Bár úgy is értelmezhetné, hogy ez a „politikai" végső fokon nem más, mint olyan „gazdasági", amely az össztőke hosszabb távú érdekeit képviseli az egyedi tőkék pusztán rövid távú – ezért tendenciájában öngyilkosságba torkolló – célkitűzéseivel szemben.) Továbbá: piaci verseny helyett elsősorban államközi verseny jellemzi. A multinacionálisnak nevezett cégeket is többnyire transznacionálisaknak, vagyis nemzeti gyökerekkel rendelkezőnek kell tekinteni: túlsúlyosan anyaországuk államának adóznak.

A modern állam nem felépítmény, hanem „a tőke vezénylő struktúrá­ja": megteremti és biztosítja a többletmunka folyamatos kiaknázásának feltételeit. Nélkülözhetetlen hibaorvosló: a tőkerendszer betegségeinek, antagonizmusainak a kezelője. (Persze azért az államnak megvan a jogi-politikai felépítménye.) Ahogy a tőkés, úgy „az állam személyzete" is „meghatározott meghatározó": végső elemzésben a tőke követelménye­inek engedelmeskedve, a rendszer logikájának végrehajtójaként cselek­szik. A tőkerendszerben személytelen, szubjektumnélküli az irányítás.

Nemcsak a történelmi múltat, hanem a jövőt is saját kategóriáiban kép­zeli el a tőkerendszer gyakorlata és ideológiája. Történelmi egyidejűség (megcsonkított időbeliség) jellemzi. Számára a jövő zárt. Nem létezik a fennálló rendszerrel szemben más alternatíva. Az alkalmazott eszközök változását megengedi, de a cél megváltoztathatatlan. Gazdaság és állam egyaránt ennek az egyidejűségnek alárendelt mozzanatok.

Mészáros következtetése szerint a tőkerendszer strukturálisan javítha­tatlan: nem lehet meggyógyítani. A gyógyítási kísérletek eszközei maguk is részei a problémának: a kór okozói. Ilyen a tudomány, amely a pocsékolás szolgálatában áll. Ilyen az a technológia, amelynek alkalmazásával a termelés rombolóan hat mind a természetre, mind az emberre. „Tehát minél sikeresebbek az egyes cégek (amire rákényszerülnek túlélésük és prosperálásuk végett) saját hatókörükben – amit a rendszeregész belső logikája és 'racionalitása' diktál nekik, rájuk kényszerítve a 'gazdasági hatékonyság' fetisiszta követelményét – annál rosszabb ez, óhatatlanul, az emberiség túlélési kilátásaira nézve, amilyen föltételek ma uralkodnak. A hiba nem az egyes 'szabálysértő' vállalatokban rejlik (amelyeket elvben kordában tarthatna az állam, hiszen a vélekedés szerint ő fölügyeli és védelmezi a 'közérdeket'), hanem a fönnálló újratermelési rendszer ter­mészetéből folyik, amelynek szerves részei a különös vállalatok." A tőke bővített, a bolygó megmentése viszont szűkített újratermelést követel. (Másrészt: A tőke a termelési kapacitásokhoz igazítja a termelést. Az önmeghatározásra törekvő ember viszont megmarad a számára átlátható javak szintjén. Ezért kénytelen lenne kilépni a tőkestruktúrából, vagyis elhagyni a tőkerendszert.)

A tőke növekedési, bekebelezési hajlama nincs tekintettel a pusztító jelenbeli és különösen hosszabb távú következményekre. „A tőkerendszer vak terjeszkedési ösztöne javíthatatlan, mert nem képes kilépni saját bő­réből, és olyan termelési eljárásokat alkalmazni, amelyek összeegyeztet­hetők a globális léptékű ésszerű korlátozás szükségességével. Ha a tőke átfogó ésszerű önkorlátozást gyakorolna, ez valójában működési módja legdinamikusabb aspektusának elfojtásához vezetne, ennélfogva ez az ő – mint a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés történetileg egyedülálló rend­szerének – öngyilkosságával volna egyenlő. Ebben rejlik az egyik fő oka, amiért a tőkerendszer alapján álló, globálisan ésszerű és konszenzussal korlátozó 'világkormány' ötlete kirívó önellentmondás, hiszen a tőkerend­szer, a maga egyetlen fajta racionalitást alkalmazni tudó formájában, szükségképpen a velejéig részrehajló. Tehát a termelés és a társadalmi újratermelés föltételeinek az egyes vállalatokon és iparokon kívülre he­lyezése magával hozza azt, hogy amikor ez a folyamat beteljesült, a tőke mint ellenőrző rendszer visszafordíthatatlanul saját dugába dől".

A modern kor sajátossága, hogy a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka „fiktív érdekközössége". Egyrészt a munkás számára fenyegetést jelent a harmadik világ olcsó munkaereje. Másrészt viszony­lagos jólétét és biztonságát a privilegizált országok neokolonialista ural­mának köszönheti. Így nem meglepő, hogy a párt és a szakszervezet a munka defenzív szervezetei. Nem lépnek túl a tőkerendszer logikáján. Innen válik érthetővé a szociáldemokrácia „rugalmas elszakadása", amely – Lukács Györgyöt felidézve – minden vereséget a győzelem felé vezető szükségszerű lépésként próbál feltüntetni.

Rendszervédő praktikák

Mészáros értelmezése szerint lényegében a fentiek szerint működik a rendszer. De a benne élők döntő többsége nem ilyennek látja, nem ilyenként éli meg. A szerző feltérképezi azokat a metodológiai trükköket, fogásokat, praktikákat, azokat a bevetett propagandisztikus technikákat, amelyeket a „meghatározott meghatározók" alkalmazottai alkalmaznak; azokat a fogásokat, amelyekből a ködösítés, figyelemelterelés fakad. Ezen eljárásokat – helyenként – tényelhárító megismerési módszereknek nevezi. Érdemes felidézni közülük néhányat.

• A tényelhárító metodológia számára ideológiai ellenség a rendszer egészére rákérdező holisztikus módszer. A tőke rendszere nyitott a részleges bírálatra, de teljesen zárt a strukturális (a működési struktúrára vonatkozó) kritikával szemben. A részleges bírálatból olyan gyógyítási törekvések származnak, amelyek nem sértik a rendszer kereteit: a részproblémát a rendszer számára integrálható, a rendszerbe integráló módon akarják orvosolni. (Vö. szegénység­ellenes kampányok, környezetvédő intézkedések, béremelések.) Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a bírálókat kisebb jelentőségű ellenszolgáltatásokkal szétforgácsolja, sőt egymással szembefordít­sa. Egy ügyű (környezetvédő, nő-, szakszervezeti stb.) mozgalmak működnek, amelyek – mivel nem átfogó alternatívát keresnek – nem a tőkét mint olyant látják törekvéseik akadályának. Miközben a bajok átfogó orvoslására (azaz strukturális alternatívára) való törekvés integrálhatatlan a rendszerbe, addig a részleges kritika sikerei a tőke hibrid rendszerként való továbbélését segítik. „Következésképp az átfogó racionalitásért és a csakugyan gazdaságos korlátozásért vívott csatát szükségszerűen elveszítik a környezetvédők, még mi­előtt elkezdődött volna, ha célkitűzésükben nincs benne, hogy a tő­kerendszernek magának a strukturális paramétereit kell gyökeresen megváltoztatni." Vagy a szerző egy másik megállapítása: a szabad munka nem integrálható a tőkerendszerbe, de a bérmunkás igen!
• Az okozat, a következmény a kiváltó ok nélkül kerül megjelenítésre. Ezért az okokat képtelenség okoknak látni, és az okozatok szintjén próbálkoznak kiigazításokkal. Az így felfogott negatívum, kiküszö­bölni akart baj csak mint folyamatából kiszakított, összefüggéseitől megfosztott tünet – részjelenségként, részmozzanatként – válik a gyógyítási kísérlet tárgyává.
• A törvényszerűen bekövetkező negatívumok súlyát azzal igyekszik csökkenteni, eljelentékteleníteni, hogy azokat esetlegesnek ábrá­zolja, kivételként mutatja be. Az ideológiai átértelmezés nyomán a szabály a kivételt erősíti.
• A legkülönbözőbb területekre vonatkoztatva sulykolja az egyéni szabadság ideológiáját. Például a marginalista gazdaságelmélet tudományos evidenciaként hirdeti az egyéni fogyasztói szuverenitás Akcióját. (Mintha a szükségletek és a szükségletkielégítési módok társadalmi ráhatás nélkül, spontánul keletkeznének.) Továbbá: a monopolizálódásnak, az irányítás személyfelettivé válásának idején akarja független egyének személyes döntéseiből értelmezni a gaz­daság működését.
• Hasonló a helyzet az egyenlőség-ideológia alkalmazásával. Mé­száros a következőképpen jellemzi a politikai egyenlőséget: az állampolgárok „négy vagy öt évente egyszer gyakorolhatják 'politikai hatalmukat' avégett, hogy mások javára lemondjanak 'demokratikus jogaikról', s ezáltal legitimálják a tőke már említett, strukturálisan eleve eldöntött és kikényszerített formális egyenlőségi és lényegi egyenlőtlenségi rendszerét." A képviselőválasztás valójában az állampolgár által adott megbízás a tőkerendszer szolgálatára.
• A tényelhárító metodológia része a mennyiségi szemlélet alkalma­zása. Ez felel meg az ábrázolt és védelmezett rendszer természe­tének, amely csak kvantitatív nyelven ért: a terjeszkedési, kvantitatív növekedési kényszer következtében abszolút úr a mennyiség. Így benne a költségek is csupán mennyiségileg értelmezhetők. A költ­ségeknek pusztán mennyiségi értelmezése érzéketlen marad az olyan minőségi fenyegetettségek iránt, mint a természeti környezet, valamint a személyiség rongálása.
• Kedvenc fogás a fontossági sorrend, rangsor felborítása. Ennek hatására a propagandában bizonyos relatív (mert pusztán történeti) feltételek abszolút feltételekké erősödnek. Másrészt viszont megtör­ténik abszolút kényszerűségek relativizálása. Például a gazdaságtan látóköréből kiesik ama összefüggés, hogy az emberi lények csak a természettel való cserekapcsolatban tudják fenntartani az életüket: az emberiség rászorul a bolygóra.

Az ellenőrizhetőség esélye

Mit lehet tenni a vázolt helyzetben? Mire lehet törekedni?

Azzal a divatos állítással szemben, miszerint a mai rendszernek nincs alternatívája, Mészáros a parlamentáris reményekből való kigyógyulástól várja a kiutat. Az alábbiakat írja. „Ennélfogva nem meglepő hát, hogy a baloldali pártok új keletű kihalása nem korlátozódik a korábbi (sztálinista) pártok szégyenletes széthullására Keleten és Nyugaton egyaránt. E te­kintetben jóval jelentősebb (és paradox módon reményteljesebb is), hogy az 'apró lépésekkel' megvalósítandó szocializmusról szóló évszázados szociáldemokrata ígéret illuzórikusnak bizonyult azáltal, hogy a moz­galom – mára már teljesen szégyentelen nyíltsággal – elvetette eredeti társadalmi és politikai törekvéseit. Minden ellenkező állítással szemben, jelentős és reményteljes fejlemény ez, mert a mai demokratikus politika ingatag állapotát… csakis egy parlamenten kívüli radikális tömegmoz­galommal lehet orvosolni. Olyan mozgalommal, amely nem bontakozhat ki anélkül, hogy a munkásosztályt föl ne ráznák korábban sikeresen intézményesített illúziójából, miszerint a 'szocializmus apró lépésekkel' megvalósul majd a magát reformáló kapitalizmus keretei közt." Bár az idézett megfogalmazás optimizmusa nem feltétlenül van összhangban a munkásság fentebb hivatkozott jellemzésével (a harmadik világon való közös élősködés nyomán „a nyugati kapitalizmusban létrejön a tőke és a munka 'fiktív érdekközössége'"), az valószínűsíthető, hogy tényleges alternatívára nem a politikai állam, hanem a társadalom (civil társadalom) területén van esély. Ezt támasztja alá a szerzőnek egy másik megállapí­tása. A szovjet tapasztalat – írja – azt mutatja, hogy az állam alkalmatlan a tőkelogika megtörésére, a munka feletti uralom felszámolására. A kiutat nem a politikában, hanem a társadalomban kell keresni. A tőkerendszer kívülről nem megdönthető. Terjeszkedési lehetőségének határa a léte­zésének határa.

A modern korban az emberek életfolyamata nem tud nélkülözni bizo­nyos társadalmi közvetítést. Az egyén – logikailag tekintve – vagy maga közvetíti önmagát (maga gondoskodik erről a közvetítésről), vagy tőle függetlenül jön létre ez a közvetítés. Az egyén elszigetelt önérvényesítése (individualizmusa) teret nyit tőle független külső intézmények működé­sének. Amit az egyén nem tud maga közvetíteni (közvetítéséről maga gondoskodni), az kikerül a fennhatósága alól és tőle elidegenült erőként uralkodik rajta. Végeredményben ez nem más, mint a társadalmi ellen­őrzési funkció átruházása elidegenült intézményekre (állam, párt, piac stb.). A magányos önérvényesítési törekvés ily módon egyenértékűvé válik a személyes önrendelkezésről való lemondással.

Ennek az embernek – Mészáros elemzésében – elméleti ellenpontja az önmeghatározásra törekvő egyén. Mint ilyen nem mond le önmaga társadalmi közvetítéséről, hanem társulások, szövetkezések révén meg­teremti – úgymond – interindividuális kapcsolatrendszerét. (Valamilyen külső általánosnak – államnak, tőkének – való alávetettség helyett az egyén önközvetítése.) A többiekkel való tudatos együttműködés kiküszö­böli a külső, elidegenült intézmények szükségletét és lehetőségét. A társulás mint együttműködő egyének közössége szubjektumként tudja ellenőrzés alatt tartani a társadalmi folyamatokat. Lehetővé teszi az egyének teljhatalmát az életfeltételeiken. (A „kérdéses föladat csakis azt jelentheti: gondoskodni róla, hogy a társadalom tagjai tudatosan tűzzék ki céljaikat, s mint egyének – nem pedig mint a tőke vagy a munka kü­lönös megszemélyesítői – teljesítsék ezeket folyamatosan. S tegyék ezt ahelyett, hogy ráhagyatkoznának, amiként máig erre kényszerülnek, a rendszer kiszolgálására, amely a maga érdekében mint kétségbevon­hatatlan 'öncélt' írja elő a termelés parancsolatait, s könyörtelenül vég­rehajtatja ezeket". Ebben az esetben a közvetítések nem esnének távol az egyén irányításától) Az egyének önközvetítésének és öndetermináló cselekvésének folyományaként képzelhető el egy olyan rendszer, amely nyitott a jövőre.

Ennyit az első rész kapcsán. Jöjjön a folytatás!

The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 2006

Hogyan válik a történettudomány propagandává? Ezt a kérdést szem­lélteti akarattal vagy akaratlanul az egyik legrangosabb litván történeti intézetnek, a Litvániai Népirtás- és Ellenállás Kutatóközpontnak a nyugati országok számára kiadott angol nyelvű tanulmánykötete. A szovjetellenes ellenállás a balti államokban címmel megjelentetett kiadvány egyúttal a kollektív felejtés és szelektív emlékezés identitásromboló tevékeny­ségének kórtünete is, amely a rendszerváltást követő közgondolkodás és történelemszemlélet sematizálódásáról tanúskodik. A történelem leegyszerűsítésében végletekig menő könyv a történeti gondolkodás negligálásához jut el, és megfeneklik a kiirtásra ítélt, üldözött kis népek és ezen népek érdekeiért küzdő, mindenre elszánt, már-már népmesei tulajdonságokkal felruházott hősök, és a mindent megsemmisíteni kész sötét birodalom és ördögi gonoszsággal felruházott képviselőik anta­gonisztikus ellentétpárján. A balti szovjetköztársaságok történetét és a szovjetellenes ellenállást fő vonalakban vázoló kötet egyszerűen nem vesz tudomást a német megszállás és az antifasiszta ellenállás tényeiről. Ha figyelembe venné, megdőlne az egész hipotézis, semmiféle alapja nem lenne a szovjetellenes mozgalmak heroizálásának. Ebből is látszik, mennyire ingatag alapon áll a prekoncepció.

Pedig nem lenne szükségszerű, hogy a tudományos megközelítés helyét átvegye a romantikus nacionalista történelemkép, hiszen a szer­zők többsége papírforma szerint elismert történész, és a szerkesztő, a Litvániai Népirtás és Ellenállás Kutatóközpont igazgatója, Arvydas Anusaukas személye is a tudományosság garanciáját nyújthatná. A kiadó intézet munkatársai a Lett Háborús Múzeum, a Lett Egyetem és az Észt Állami Levéltár történészeivel kiegészülve ideális kollektívának bizonyulnának, csak az észt erdei testvérekről író Mart Laar lóg ki a sorból, aki az Észt Köztársaság miniszterelnökeként jegyzi tanulmányát. A szerzők közül egyetlenként Laar egyszerűen „elfelejtett" lábjegyzetet mellékelni írásához. Ez egy politikusnak még megbocsátható lenne, de Laar már rögtön a tanulmánya elején leszögezi, ő írta az első átfogó munkát az erdei testvérek mozgalmáról (1992-ben észt nyelven Tallinban Erdei testvérek, angol nyelven pedig Háború az erdőkben címmel látott napvilágot a Compass Press kiadásában). Az is problémákat vet fel, hogy forrásként elsősorban szóbeli visszaemlékezéseket, másodsorban pedig levéltári anyagokat használt fel.¹ Az oral history nélkülözhetetlen a minél teljesebb objektivitáshoz, de mindenképpen kritikai hozzáállást igényel, csak ekkor igazán célravezető. Sajnos, éppen ez a kritikai szemlélet, a komoly forráskritika hiányzik a miniszterelnök írásából.

Több aránytalanság terheli a kötet felépítését. A legátfogóbb képet Lettország történetéről kapjuk (bár a szerzők leghosszabban Litvániát tárgyalják, ami majdnem a könyv felét teszi ki), egyedül itt szentelnek külön fejezetet a német megszállásnak (Vineta Rolmane, a Lett Egyetem munkatársa tollából), illetve a római katolikus egyház és az ellenállás kapcsolatát egészen 1990-ig végigviszik. A litván tematikus blokk ezt a témakört csak 1967-ig tárgyalja, míg Észtországgal kapcsolatban sem­mit sem tudunk meg a klérus szovjetellenes tevékenységéről. Ehelyett számos tartalmi átfedés van Mart Laar összefoglalása és az azt követő, a szovjet és a nyugati titkosszolgálatok észtországi munkáját bemutató, Indrek Jürjo (Észt Állami Levéltár) által jegyzett tanulmány között. A nyu­gati országok és az ellenállás kölcsönhatásával Litvániánál is egy külön fejezet foglalkozik, Lettország kapcsán viszont fehér folt marad a kérdés. Mindhárom tematikus egység vezérfonala a kronologikus megközelítés, az első fejezet mindegyikben az első szovjet megszállást, illetve az akkori ellenállást tárgyalja és a németek bevonulásával ér véget. A szerkesztő Arvydas Anusaukas „A függetlenségért folytatott fegyveres harc össze­hasonlítása a balti államokban és Nyugat-Ukrajnában" c. tanulmánya (a cím megtévesztő, ugyanis egyoldalúan csak a szovjetellenes független­ségi törekvésekről ír) a litván blokk negyedik írásaként kap helyet, így nyilvánvalóan meghamisítja az eredeti történelmi kontextust.

Az Arvydas Anusaukas által jegyzett előszó, bár leszögezi, hogy nem átfogó tanulmányról van szó, mégis „a balti államokban fennálló kommunista totalitárius rezsim elleni ellenállásról kíván általános átte­kintést adni". Az emigráció időszakában a balti országokról szóló angol nyelvű tájékoztató történeti munkák ún. underground dokumentumokra (emigránsok iratai, visszaemlékezései, nyugati országokba eljuttatott és egymás között is terjesztett jegyzőkönyvek), a Szovjetunióban kiadott történeti művekre (természetesen, ezek tartalmát ellenkező előjellel hasznosították) és hallomásokra támaszkodtak² , ezzel szemben – mint szerkesztője előrebocsátja – a jelen tanulmánykötetben „közzétett ta­nulmányok elsődleges forrásokon alapulnak".³ Az elsődleges források hitelessége támadhatatlan, viszont igen lényeges dokumentumokról, melyek árnyalják a képet, tudomást sem vesz. Ezek közül a legfonto­sabb a magyarul is olvasható Az ismeretlen fekete könyv Ilja Ehrenburg összeállításában, amely dokumentálja a németektől megszállt szovjet területek zsidó lakosságának módszeres megsemmisítését a helyi lakos­ság támogatásával. A bűnelhárítási mechanizmus, a lelkiismeret-furdalás teljes hiánya a németek csatlósaként elkövetett háborús és emberiségel­lenes bűntettekért egy olyan sematikus történelemképet teremt, melyben minden bűn forrása az ún. „kommunista" diktatúra. Elhallgatja, hogy a szovjetellenes partizánok a leggyalázatosabb módon, a legembertelenebb kínzásokkal gyilkolták le a balti államok szinte teljes zsidó és roma lakosságát. A szerző a nyílt antiszemitizmust nem vállalja fel, de a náci bűntetteket – súlyuknak nem megfelelően kezelve – úgyszólván meg nem történtté kívánja tenni. Még a „totalitárius diktatúrák" értelmezési tartomá­nya is ahhoz nyújt alapot, hogy a náci és a szovjet rendszer párharcában kimondatlanul az előbbi javára döntsön. Az mindenképpen elvárható lett volna, hogy a kötet szerzői megtagadják és elítéljék az ellenállók politikai pályafutásának antihumánus örökségét. De hát úgy látszik, hogy az új nemzetállamok Kelet-Európában a szélsőjobboldali, fasisztabarát, „nem­zeti" ellenállásban találják meg legitimációs ideológiájukat.

A tanulmánykötet a német megszállást mint a balti államok nemzeti függetlensége ellen elkövetett sérelmet értékeli, szót sem ejt a zsidó és roma lakosság likvidálásáról. Valentinas Brandisauskas (a Litvániai Nép­irtás- és Ellenállás Kutatóközpont programkoordinátora) nyitótanulmánya az 1940-ben Berlinben alakult litván németbarát szervezet, a LAF (Litván Aktivisták Frontja) és 1941 márciusában létrehozott pártmilíciája, a TDA (Nemzeti Munkavédelem) tevékenységét menteni igyekszik: egyrészt azzal, hogy Litvánia felszabadítását tekintették legfőbb célkitűzésüknek, másrészt azzal, hogy a politikai oldal széles spektrumáról, a szociálde­mokratáktól kezdve a szélsőjobboldalig verbuválták tagjaikat. A szerző azt elfelejti, hogy a nemzetiszocialista mozgalomhoz is számos egykori szociáldemokrata vagy kommunista csatlakozott és innentől kezdve teljesen másodlagos, milyen volt ezeknek az embereknek az előélete, az a lényeg, hogyan cselekedtek a vészkorszakban. A LAF vezetőjét, Kazys Skirpát jellemezve, politikai nézeteiről megállapítja, az volt a fő tézise, hogy csak Németország képes „felszabadítani Litvániát a bolsevik megszállás alól": „Skirpa hitt a háború utáni Európa átalakításának német szlogenjében: azt képzelte, hogy a litván államiság restaurálása ezen náci célokhoz kapcsolódhat. … Németbarát hozzáállása kifejezésre jutott nemcsak a németek felszabadító missziójába vetett hitében, hanem az általa vezetett szervezet nyilatkozataiban és programjaiban megjelenő nemzetiszocialista alapelvek (vezérkultusz, nemzeti szocializmus, a zsi­dó származásúak eltávolítása a nemzet politikai és gazdasági életéből) deklarálásában is." Skirpa antiszemitizmusát azonban nem tekinti terhelő bűnnek, sőt, úgy tűnik, mintha ezt is mentségére hozná fel, mint az egyik tényezőt, amely miatt a náci mozgalomhoz sodródott.⁴ Miközben pozití­van értékeli a helyieknek a Vörös Hadsereg egységeinek lefegyverzésére irányuló és szovjetellenes akcióit 1941 júniusában, a német támadáskor, egyetlen zsidó- és romaellenes pogromot sem tart említésre méltónak. Azzal az elfojtási mechanizmussal próbál szemet hunyni a litván többségi társadalom bűne felett, hogy augusztus elejére a német közigazgatás to­tálissá válásával, az ideiglenes bábkormány feloszlatásával a németekbe vetett bizalom szertefoszlott és az ellenállás ezután a germán érdekek ellen folytatódott.⁵ A litván zsidóság szinte teljes megsemmisítésének kérdéskörét ebben az összefüggésben is megkerüli: 1941 végére a 220 ezer fős zsidóságból mindössze 40 ezren maradtak, akiket gettóba zár­tak, majd 1943-1944-ben a gettókat felrobbantva helyben meggyilkoltak, vagy koncentrációs táborokba deportáltak. Így a háborút csak 8 ezer litván zsidó élte túl.⁶ Viktor Kutorga onkológus orvos, antifasiszta ellenálló naplója így örökíti meg a vilniusi tragédia első napját (1941.jún. 23.) Az ismeretlen fekete könyvben: „Amikor megnyíltak a börtönök kapui, min­denféle politikai fogoly került szabadlábra. A szovjethatalommal szemben érzett veszett dühükben azonnal csatlakoztak ahhoz a sötét népséghez, amelyet a német titkos ügynökök és kémek előre elláttak fegyverekkel, és egyre másra bukkantak fel az úgynevezett „partizánok", akik eszelősen vetették rá magukat minden elkésett vöröskatonára. És a frissiben egy­beverődött bandák már a legelső estén terrorizálni kezdték a zsidókat. … A „partizánok" zsidó lakásokba törtek be, megölték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, majd elrabolták az áldozatok javait. Ezekből a „partizánokból" alakult később az a zászlóalj, amely a szmetonovi idők korábbi katonai egyenruháját hordta. A német irányítással tevékenykedő zászlóalj különleges kegyetlenkedéseivel tüntette ki magát, amikor öntevékeny módon követett el vérengzéseket a vidéki városok zsidó tömegeivel szemben, és buzgalmuk jutalmául megengedték nekik, hogy megtartsák maguknak a legyilkolt emberek ruháit, nagy ritkán pedig azt is, hogy rátegyék kezüket az áldozatok értéktárgyaira." Június 30-án egyetlen nap alatt a vilniusi erődben közel 5.000 zsidót, főleg értelmiségieket vé­geztek ki: „A hóhérok itt litvánok voltak, akiket a németek szemeltek ki a feladatra. Kényszerítették a zsidókat, hogy levetkőzzenek, feküdjenek a földre, aztán golyószóróval lőtték őket. Halottak tömege keveredett a még élő, sebesült áldozatokkal, akiknek a kínja és rettenete leírhatatlan volt." Október 29-én a kaunasi gettóban, ahol 28 ezer zsidót zsúfoltak össze, 10 ezer embert hajnali 5 órakor elindítottak a 9-es erődbe: „Még aznap kivégeztek mindenkit. Az egész város az irtóztató gyilkosság hatása alá került. Különösen az értelmiségieket dúlta fel az esemény. A vérfürdőt az erőd vizesárkainál rendezték. Bárki arra járó láthatta a kivégzéseket és a halomba gyűlt ruhákat, amiket aztán összegyűjtöttek és elvittek a fertőtlenítőállomásra. Ezek a rémtettek egyenest az égre kiáltanak!"⁷ A kaunasi gettóban magyar megszálló csatlósalakulatok is kivették részüket a vérengzésekből: „1943 őszén magyarok és SS-katonák vérszomjas bandája vette át a gondviselésünket a varsói zsidókat kiirtó, ober-vérszívó Hecke SS-Obersturmbahnführer vezetésével. Feladata mindössze az volt, hogy végezzen a zsidókkal."⁸ Még az anyáknak és a gyermekeknek sem kegyelmeztek: „1943 október 27-én a németek 3.500 nőt válogattak ki gyerekeikkel együtt, és vittek el az állomásra. Itt a gyerekeket elválasz­tották anyjuktól és megmérgezték őket. A kicsinyek ott haltak meg anyjuk szeme láttára. … A szerencsétlen szülőket megverték, tüzes kályhára ültették és tűket szúrtak a körmük alá. Amikor elvesztették eszméletüket, odavonszolták őket az akasztófa alá. Az áldozatokat azonban csak annyi ideig tartották lógva hurokkal a nyakukban, ameddig úgy gondolták, hogy még élnek, akkor levették őket a kötélről, és a kivégzést másnapra ha­lasztották. Másnap az apát egy oszlophoz kötözték és máglyát gyújtottak alatta. Az anyát meztelenre vetkőztették és tovább kínozták."⁹ Sajnos, a Horthy-rendszer által küldött, tömeggyilkosságokban közreműködő magyar alakulatokról bővebben nem ír a Fekete könyv, így nem tudjuk, pontosan melyik egységhez tartoztak, hány fővel vettek részt a katonai terror fenntartásában és személy szerint milyen atrocitásokban vettek részt. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása, mellyel mindezidáig adós maradt a magyar történetírás, még további kutatásokat igényel.

A németek és csatlós alakulataik, köztük magyarok is, a helyi lakos­sággal karöltve a litván roma társadalmat is kiirtották. A szovjet területen megsemmisített 300 ezer roma közül¹⁰ Litvániában ezret semmisítettek meg, de ez az ország szinte teljes roma lakosságát jelentette.¹¹ A meg­gyilkolt zsidó és roma származású litvánokért Magyarország mind a mai napig nem kért bocsánatot, aminek az is oka lehet, hogy ezek a tények a mai Magyarországon egyszerűen nem is ismertek.

A Lett Egyetem munkatársa, Vineta Rolmane tanulmánya is a Balti­kum német megszállására helyezi a hangsúlyt, nem vizsgálja konkrétan az elkövetett háborús- és emberiségellenes bűntetteket. A megszállt keleti területek (Ostland) birodalmi minisztere (Ostminister) a hírhedt fajelméleti teoretikus Alfred Rosenberg volt, alárendeltségébe tartozott Lettország főbiztosa, Otto Dreschler. A kezdeti baráti fogadtatás után itt is a lakosság németellenes beállítottsága dominált. A kommunisták ellen harcoló partizánok tevékenysége a náci bábállam létrehozásának idő­szakában a jogos sérelmek elleni megtorlásként van beállítva, és ezzel a kötet elhagyja azt a demokratikus minimumot is, amely a szövetséges csapatok katonai győzelmét a nácik fölött vitathatatlan pozitív tényként tekinti szerte Európában és az egész világon. A holocaust tényeinek elhallgatása mellett a különféle antifasiszta csoportok (az 1941 végén létrejött Konstantins Cakste professzor vezette polgári demokraták köre, a Demokrata Középpárt; az 1942 februárjától illegális akcióit felújító Lett Szociáldemokrata Munkáspárt; az 1943 augusztusában a betiltott demokratikus pártok képviselői által létrehozott Lett Központi Tanács; a hadsereg kötelékéből Janis Kurelis tábornok vezetésével kivált ellenálló csoport; a Lett Nacionalista Unió által kiadott illegális lap, a Tautas Balss; az 1942 áprilisától júliusáig fennálló, ötven 15-18 éves fiatalt tömörítő Jaunpulki /Új Hadsereg/) tevékenységét írja le, amelyek egységes ko­ordináció híján nem válhattak hatékonnyá.¹² Rolmane elhallgatja, hogy a 70 ezer lett zsidóból alig 4.000 élte túl a háborút. Az első hónapokban az Einsatzgruppék 30 ezer embert likvidáltak, majd 1941 októberében a megmaradt zsidó lakosságot gettókba terelték, s az év végére mintegy 30 ezret le is mészároltak közülük. 1943 végén számolták fel a gettókat, lakóikat Salaspilsbe , majd a német megszállás vége felé a stutthofi koncentrációs táborba vitték.¹³ A lettországi holocaust-irodalom megrázó dokumentuma a Preiliben élt 15 éves zsidó kislány, Sejna Gram naplója, amely szintén Az ismeretlen fekete könyvben olvasható. Preili város 1.500 fős zsidósága szinte teljes egészében megsemmisült, a háborút közülük csak hatan élték túl. A Gram családot 1941. augusztus 9-én vé­gezték ki a németek. A legnehezebb fizikai munkákra, tőzegkitermelésre és takarításra kihajtott fiatal lány megrázóan számol be a lettországi zsidók legyilkolásáról: „1941. július 27., vasárnap. Ez a nap a lettországi zsidó nép véres vasárnapja. Reggel. A Daugavpils utca minden zsidó lakosának megparancsolják, hogy öltözzön fel legjobb ruhájába, vegyen magához élelmet és jelenjék meg az utcán. A lakásokban házkutatás folyik. 12 óra tájban minden zsidót a zsinagógába terelnek. Fiatal zsidók egy csoportját elküldik a temető mögé sírt ásni. Azután még másik két utca zsidó lakóit terelik a zsinagógába. Délután fél négy. Minden zsidót a temető mellé hajtanak és kivégzik őket. Összesen 250 zsidót: férfi­akat, nőket és gyerekeket. Ez iszonyatos. Ilyen véget senki sem várt. A maroknyi túlélő minden pillanatban a halált várja." Halála előtt egy nappal,,augusztus 8-án ezekkel a szavakkal érnek véget feljegyzései: „Nem tudom, mikor érnek véget szenvedéseink. Azt érzem, hozzám a legborzalmasabb dolog közeleg…"¹⁴ Rezekne (vagy más néven Rezica) városában is hasonló mértékű pusztítást hajtottak végre a megszállók, itt összesen három zsidó maradt életben: „Rezicában a háború előtt a város 25.000-es összlakosságából 6.000 volt zsidó. A város a háború előtt jelentősen megnőtt és szépen kiépült. Rezicára ma nem lehet ráismerni. A német megszállók négy nappal a Vörös Hadsereg egységeinek megje­lenése előtt (1944-ben – N.L.) a kőépületek több mint 70%-át felégették vagy felrobbantották. A fő útvonalak összefüggő romhalmazok. Abból az 5.000 zsidó lakosból, akik a város német megszállásakor Rezicában maradtak, mindössze három lélek élte túl és lakik még most is itt: Motya Tager, egy 5 éves kisfiú K. Tager családjából, az 57 éves Haim Izraelit és 16 éves unokaöccse, Jakov Izraelit. … A németek (1941 – N.L.) július harmadikán vonultak be Rezicába, és már másnap elkezdték a leszá­molást a zsidókkal. Július negyedikén szerte a városban hirdetményeket ragasztottak ki, amelyekben közölték, hogy minden zsidó férfi, 18 és 60 év között, köteles megjelenni a város piacterén. Közel 1.400 ember gyűlt akkor össze. A teret körülfogták a policájok. Az egész tömeget a börtönbe vitték. Másnap a hóhérok kiválogatták a legegészségesebb férfiakat, és annak az épületnek az udvarán lőtték agyon őket, amelyben 1940-41-ben az NKVD székelt. … A többieket rettenetesen megkínozták a kivégzés előtt: lenyúzták a bőrüket, néhányukat pedig husángokkal verték agyon. . Naponta több tucat zsidót hurcoltak a börtönbe és vertek agyon. . Egész júliusban és augusztusban folyt a véres garázdálkodás és erősza­koskodás a zsidókkal szemben: a börtönben és a magánlakásokon, ahol átmenetileg lakhattak a nők és a gyerekek. A fasiszták naponta átkutatták a lakásokat, és minden értéket elvittek magukkal. David Kukol lakásában három német fasiszta az anya szeme láttára erőszakolta meg 17 éves lányát, Dorát. Másnapra a lány meghalt."¹⁵

A balti államok közül Lettországban élt a legnagyobb roma közösség, amely szintén teljes egészében megsemmisült. 2.500 lett roma vesztette életét a holocaust során.¹⁶

A német bevonulás hírére akcióba kezdtek az észt erdőkben bujkáló erdei testvérek is, és a megszállók oldalán űzték ki a Vörös Hadsereget. Az Észt Állami Levéltár Kutatási és Publikációs Osztályának tanácsadója, Tiit Noormets tanulmányában lényegében ezt dokumentálja, szintén a holocaust tényének negligálásával.¹⁷ A legkisebb zsidó közösség itt élt, 1941-ben az 5.000 fős zsidóságból mintegy ezren maradtak az országban a szovjet visszavonulást követően.¹⁸ Legtöbbjük odaveszett, szinte az utolsó emberig kivégezték őket. Bojtár Endre adatai (sajnos, lábjegy­zetek hiányában a források megnevezése nélkül) szerint csak három zsidó élte túl a háborút.¹⁹ Az észt zsidóság likvidálásának tervét az SS-rohamosztag-vezető Stahlecker így foglalja össze: „A 16 évnél idősebb zsidó férfiak elfogása majdnem teljes egészében sikerült. Mindannyiukat a polgárőrség egységei végezték ki a Sonderkommando 1-a vezetésével. Kivételt képeztek az oroszok és a közösség vezetői. A 16 és 60 közötti munkaképes zsidó nőket letartóztatták és tőzegfeldolgozóba vagy más munkára küldték őket. Most szervezik Harkuban azt a tábort, ahol az összes észtországi zsidót kívánják elhelyezni, így Észtország rövid idő leforgása alatt megszabadul a zsidóktól."²⁰ Más haláltáborok is működtek: Vajvarában, Fifikonban, Kuremben, Kivioliban, Eredben és Kloogában. A vajvarai lágerben az elítélteket a végkimerülésig dolgoztatták, munka közben pedig állandóan verték őket. Nyiszim Anolik visszaemlékezésé­ben hitelesen számol be az embertelen kínzásokról: „Rövid időn belül el­szedtek tőlünk mindent, és otthagytak minket egy szál ruhában, egyetlen törülközővel, azzal kész. Naponta tartottak revíziót. Ha valakinél elrejtett dolgot találtak, akkor azt megverték. A büntetés utána ez volt: egész nap nem adtak utána enni. Néhány órára kabát nélkül kikötözték az embert egy oszlophoz. Voltak még speciális lócák is, amire ráfektették a bűnöst, és odakötözték hozzá a kezét és a lábát. Az egyik német ráült a nyakára, a másik egy különleges, acéldróttal átszőtt bikacsökkel ütni kezdte, és 25-50-75 csapást mért a szerencsétlenre. Amikor munkára vonultunk ki, és valaki két méterre lemaradt a többi fogolytól, azt lelőtték. … A fürdő után anyaszült meztelenül 10 percig kellett állnunk odakint a 18 fokos fagyban. A tífusz és a hideg miatt a halálozás 40%-ra szökött. … A tábor­ban jobbára nem voltak gyerekek. A gyerekeket és az öregeket ugyanis megölték. Gyermekszülés kétszer fordult elő a táborban. Az újszülötteket az anyjuk szeme láttára élve dobták a kazánba." Később más lágerekbe evakuálták társaival együtt Anolikot is. Az utolsó állomás Klooga (ide más nemzetiségű zsidókat is deportáltak) volt, ahol 1944 szeptember 24-én tömegmészárlásnak is tanúja volt: „A tábortól 300 méter távolságra . három torony a közepén kiégett, a szélei azonban érintetlenek voltak. Körülöttük a legkülönfélébb tárgyak hevertek szétszórva. Itt először egy réteg rönkfát raktak sorba, aztán embereket fektettek rájuk, és tarkón lőtték őket. Százméteres körben feküdtek azoknak a holttestei, akik nem haltak meg azonnal és megpróbáltak elmenekülni. Azon a napon a tábor 3000 lakóját ölték meg, és csak 102 ember menekült meg."²¹

A zsidóság mellett a szintén ezer főt számláló roma közösség sem élte túl a háború végét.²² A német megszállás alatt Észtországban összesen 6.000 embert semmisítettek meg, a zsidók és a romák mellett kommunis­tákat és feltételezett kommunista-szimpatizánsokat is.²³

A balti államok mai manipulált közvéleményének jelentős hányada leg­szívesebben tudomást sem venne a holocaustról. Az egyik legolvasottabb észt napilap, az Aesti Paevaleht közvélemény-kutatása mindennél jobban jelzi a morális válságot. Arra a kérdésre, „támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holocaust áldozatainak szenvedését", a válaszadók 93%-a nemmel válaszolt és csak 7%-uk helyeselte. Az észt kormány egy tagja felháborodva így reagált a Simon Wiesenthal Központ hivatalnokának azon kérésére, hogy tűzzék napirendre az áldozatokról való hivatalos megemlékezést: „Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?" Ez a soviniszta megnyilvánulás akár a tanulmánykötet mot­tója is lehetne. De a weimarizáció jelenségét mutatja az is, hogy amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában beterjesztette a náci háborús bűnösök felkutatását és megbüntetését célzó „Utolsó lehetőség-hadmű­velet" tervezetét, Taurage város tanácsának egy tagja tiltakozásul izraeli zászlót égetett.

A náci háborús bűnösökkel való társadalmi szolidaritás mértékét mutatja, hogy a rendszerváltást követően gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra. Az Egyesült Államokban tizenkét emigráns litván háborús bűnös ellen indult bírósági eljárás, de a litván függetlenség kikiáltásakor közülük tizenegyen hazatértek, többek között a Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztvi­selői, a vilniusi körzet parancsnoka Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. A vádemelésre csak akkor került sor, mikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni: előbbi az eljárás befejezése előtt meghalt, utóbbi ügyében született ugyan ítélet, de rossz egészségügyi állapotára hivatkozva már nem hajtották végre a büntetést. A rendszerváltást követően a litván kormány 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor számos litván náci kollaboránst felmentett. Az érvelésben azt hangsú­lyozták, hogy bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak is – mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a helyi lakosság tömeges részvételét a gyilkosságokban. A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj ma is élő 16 tagja 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban zsidók lemészárlásában vett részt, amiért 1942 decemberében kitüntetésben részesültek. Az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala 2002-ben a Simon Wiesenthal Központ kérését felelősségre vonásukra rövid két hét alatt azzal hárítot­ta el, hogy nem talált bizonyítékokat a bűnösségükre – megcáfolva az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bíróságot és a hiteles túlélő tanúkat.²⁴

A balti országok közgondolkodásának deformáltsága két csúsztatásból keletkezett: 1. A náci és a kommunista bűnök közül az utóbbiak a súlyo­sabbak. Ezeket – a náci bűnökkel szemben – nem lehet megbocsátani, és minden nap emlékeztetni kell a társadalmat a tragédiára. 2. A zsidó­ságot, „a nemzet ellenségének" tekintve teljes egészében azonosítja a kommunistákkal.

Az össznemzeti skizofrénia legszembetűnőbb példája a sokáig ameri­kai emigrációban élő litván költő, irodalomtörténész, nyelvész, dramaturg, esszéista és műfordító Tomas Venclova, aki apja (Antanas Venclova a szovjet rendszer magas funkcionáriusa, oktatásügyi népbiztos és a szoci­alista realizmust képviselő írók vezéregyénisége volt) kommunista múltját megtagadva olyannyira túllő a célon, hogy egyes kérdésekben még a nácikkal is hajlandó közösséget vállalni. 1975-ben írt Zsidók és litvánok c. tanulmányának mindjárt a kezdetén kijelenti: „Van egy kétéves lányom, aki az izraeli törvények szerint zsidónak számítana. Én mindenféle tör­vény – elsősorban is a magamra érvényesnek elfogadott belső törvény szerint – litván vagyok." Az 1941. jún. 25-26-án lezajlott, 3.800 zsidó ha­lálával végződő kaunasi pogrom kapcsán, melynek legtragikusabb ese­ményeként több száz embert a város főutcáján lévő garázsban gyilkoltak le, Venclova az elidegenítés eszközeit használva, szinte kívülállóként ír: „Az, ami a háború első napjaiban történt, katasztrófa volt a zsidók, de jóval súlyosabb katasztrófa a litvánok számára."²⁵ A zsidóság és a litván többségi társadalom kapcsolatáról így ír: „Mégis, az évszázados közös tapasztalatok ellenére litvánok és zsidók gyakorlatilag két, egymással nem érintkező világban éltek. Mi, litvánok (ennek hangsúlyozása, mint­ha nem lenne magától értetődő, kompenzációs kényszer – N.L.) elég jól ismertük a lengyel, esetenként a német vagy az orosz kultúrát, de a szemünk előtt, a mi országunkban formálódó zsidó kultúráról fogalmunk sem volt. … A zsidók úgyszintén keveset tudtak a litván hagyományokról, kultúráról."²⁶ A litván nemzetiszocialista bábkormányt menteni igyekszik: „Csak az világos, hogy Litvánia kormánya kínos és eleve kudarcra ítélt játékba bonyolódott a németekkel. Úgy gondolták, hogy kiharcolhatják Litvánia számára, mondjuk, Finnország státusát. A jövőt a körülményektől függően, különféleképp képzelték el, s a kormányszervekbe is a legkülön­félébb emberek kerültek, a szociáldemokratákig bezárólag. Nem hinném, hogy pogromlovagok voltak. Legalább egyikről, az építész Zemkalnisról tudom, hogy segítette a zsidókat. (Több nemzetiszocialista politikusról elmondható, hogy egyes zsidókat segített, de ennek ellenére ugyanúgy meggyőződéses szélsőjobboldali volt. Lényegében ez ugyanaz az ér­velés, mint „a vannak zsidó barátaim is". Az államszocialista rendszert Venclova nem látja ilyen árnyaltan. – N.L.) … A kormány 1941. aug. 5.-én felfüggesztette tevékenységét, s egyúttal tiltakozott a németeknél. Tagjait később a németek üldözték. Sem elítélni, sem felmenteni nem szeretném ezeket az embereket: csak annyit mondhatok, hogy nem irigylem Litvánia akkori vezetőit, akiknek a történelem csupán annyi lehetőséget kínált, hogy választhattak Hitler, Sztálin vagy a halál között."²⁷ Ez a magyarázat arra világít rá, hogy a balti diskurzusban a náci rendszert a kisebbik rossz alternatívájaként határozzák meg. Sajnos, még Venclova sem kivétel, viszont mondanivalójának egy lényeges elemét tekintve messze az angol nyelvű tanulmánykötetet reprezentáló szerzők fölé emelkedik: ez a meg nem alkuvó következetesség, amellyel a végső konzekvenciákat keresi. Nem alázkodik meg semmiféle politikai hatalomnak, saját magával is következetesen szembenéz: „Minden egyes bűn az egész nemzet, s e nemzet minden egyes tagjának a lelkét terheli, s szükségtelen más né­pekre hárítani. Azok majd elszámolnak a maguk bűneivel. A MI bűneinket nekünk magunknak kell megmagyaráznunk és megbánnunk. Őszintén szólva ez az értelme annak, hogy az ember egyik vagy másik néphez tartozik. … A bűnbánat nem egyszerű dolog. Nem leszámolást jelent az akárkinek is szolgáló gyilkosokkal, s nem is ruháink megszaggatását – a bűnbánat az ember bensejében zajlik. De beszélnünk kell mindarról, ami történt – meddő önigazolás, önkéntes belső cenzúra, propagandisztikus torzítások, nemzeti kisebbrendűségi érzések és főként félelem nélkül. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy a zsidók legyilkolása a mi legyilkolásunk is, hogy a zsidók megbélyegzése a mi megbélyeg­zésünk is, és hogy a zsidó kultúra elpusztítása a mi kultúránk elleni merénylet is. Litvánok és zsidók sorsa a mai Szovjetunióban nagyjából azonos, ennek ellenére vannak sajátos zsidó (és litván) problémák, ame­lyekkel számolni kell. Együttélésünk nyolcszáz éves szakasza alighanem most ér véget; egy ilyen pillanatban nem állhatunk ellenségesen vagy közönyösen egymással szemben."²⁸

Venclova tanulmánya heves vitát váltott ki a litván szamizdat folyó­iratokban. Az A. Zuvintas álnév mögé bújt szerző Venclovához intézett nyílt levelében a német megszállás alatti zsidóüldözést jogos megtor­lásnak tartja: „A szovjethatalom bevezetése után Litvániában rendkívül felerősödött a zsidók befolyása. Volt sok olyan intézmény, ahol szinte kizárólag zsidók dolgoztak. Mindenbe beleszóltak, mindenkit állandóan kioktattak, hogy hogyan kell szovjet módon élni. A falvakat elárasztották a többnyire zsidó agitátorok, akik megszabták a parasztnak, hogy mikor kezdjen el vetni vagy aratni. .   Minden vállalathoz komisszárt, politikai biztost helyeztek, aki legtöbbször megint csak zsidó volt, s aki felajánlásokkal, szocialista munkaversennyel meg más hülyeségekkel gyötörte az embereket." A létszükségleti cikkek hiánya, a Cseka vezette tömeges letartóztatások, a szibériai deportálások, a tömeggyilkosságok következtében „a zsidókkal évszázadokig békében élő litvánok egyet­len év alatt kezdték megutálni őket, „szovjethatalom" helyett majdnem mindenki „zsidóhatalmat" mondott. … A zsidók túlfeszítették a húrt. Nem egy embertől hallottam, hogy a zsidók olyanokat kiabáltak a litvánoknak, hogy „tegnap ti voltatok a királyok, ma mi vagyunk!". … Csodálható-e, hogy a háború kitörésével elkezdődtek a zsidópogromok is? … Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a pogromok válaszakciók voltak és az első lépést a zsidók tették meg." Még az 1962-ben elítélt hírhedt felkelővel, P. Matiukas-szal is szolidaritást vállal, aki arra a kérdésre, miért vett részt náci háborús és emberiségellenes bűntettekben, szem­rebbenés nélkül azt válaszolta: „Azért, mert 1941-ben Pravieniskesben engem egy hullahegy alól húztak ki, s akik lelőttek bennünket, azok közül a legtöbb zsidó volt."²⁹ A náci terror szükségességére igazolást kereső szerzőnek Venclova még gratulál is antikommunista beállítottsága miatt: „Csak azt tudom, hogy szívén viseli Litvánia ügyét, s hajlandó érte kockázatot is vállalni, s ez nekem elég, hogy nagy tiszteletet érezzek Ön iránt." Venclova náci háborús bűnösök felkutatásáról vallott nézetét pedig akár egy szélsőjobboldali is megfogalmazhatta volna: „A szovjethatalom jelenleg érdekelt abban, hogy folyamatosan emlékeztessen ezekre a bűnökre, mert ezáltal eltereli a figyelmet a maga ténykedéséről. Időnként megvádolnak egy-egy, a Szovjetunióban vagy Nyugaton élő vénembert a zsidók meggyilkolásával. Nagyon is lehetséges, hogy a vádlottak egy része (bár nem hinném, hogy mindegyik) ártatlan, csupán a Szovjetunió számára kényelmetlen ember." A zsidó származású csekisták kapcsán a náci bűntettek egy részét is kétségbe vonja, de utána mindjárt visz-szakozik is egy kicsit: „a csekisták, különösképpen a zsidó nemzetiségű csekisták kegyetlenségét talán mégiscsak a náci propaganda túlozta el (mint ahogy a másik oldal kegyetlenségét a szovjet propaganda). Nem mondom, hogy biztosan így van, de nem zárnám ki a lehetőségét. A tota­litárius rendszerekben valóban szörnyű dolgok történnek, de a totalitárius propaganda is szörnyű dolog." Morális szempontból így indokolja meg álláspontját: „Én azonban ellene vagyok az állítólagos, sőt még a valósá­gos gyilkosok utáni vadászatnak. Nem csak azért, mert kizárólag a hitleri gyilkosokat keresik, a sztálini gyilkosok pedig érinthetetlenek maradnak. … A fő ok mélyebben rejlik: a világban már e nélkül is túl sok vadászat folyik. Az embernek, az írónak nem a gyűlöletet kell szítania. Adja Isten, hogy csökkentéséhez hozzájáruljunk. Egy gyilkosnak már talán a puszta létezés is elegendő büntetés. Az írónak azonban az a feladata (talán az egyetlen értelmes feladata), hogy ébren tartsa a lelkiismeretet."³⁰ Venclova vállalt feladatát a saját értelmezési tartományán belül végig is viszi, de a litván közgondolkodás többszörös terheltsége miatt a vízvá­lasztó kérdésekben nem képes tisztán látni. Esszéiből, publicisztikájából azonban mégis többet megtudunk a litván társadalomról, mint az angol nyelvű tanulmánykötetből.³¹

A zsidóság múltbéli szerepének negatív megítélése és a kommunista­zsidó megfeleltetése köszön vissza a több Venclova-tanulmány fordítását jegyző Bojtár Endre balti összefoglalójából is a rendszerváltás periódu­sában. Azért szomorú ezeket az elméletileg teljesen kiérleletlen passzu­sokat olvasni, mert bár magyarázkodik, hímez-hámoz, mégis helyt ad a rögzült előítéleteknek és a mai balti zsidó származású lakosságnak szánt vállveregetéssel szinte szentesíti a többségi társadalom mainstream előítéleteit: „A zsidó dráma újabb felvonása 1944-45-ben játszódott le, amikor a német támadás kezdetekor evakuált zsidók a Baltikumot újra megszálló Vörös Hadsereggel tértek vissza, s így megint létrejött a zsidóság és az önmagában is kettős – bolsevik és orosz- szovjet elnyomás azonosításának lehetősége, s ismét tápot kaphatott az ebből adódó 'népi' antiszemitizmus: 'a kommunisták mind zsidók' … A zsidók és a szovjet rendszer azonosságának hamis látszata csupán a hatvanas évek végén szűnt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió Izrael és a cionizmus elleni harc ürügyén antiszemita politikát folytat. Ma végre eljutottunk odáig, hogy a kb. 80 ezren lévő zsidók – zsidó identitá­suk megőrzése mellett – mindhárom balti köztársaságban természetes módon vesznek részt a nemzeti újjászületést hirdető demokratikus mozgalmakban."³²

A balti közélet és közgondolkodás súlyos anomáliái évtizedekig vakvágányra vihetik még a történelem helyes megítélését és a törté­nettudományt. A rendszerváltás után eltelt közel két évtizedet a múlt soviniszta értékelése határozta meg, s ennek még olyan jobb sorsra érdemes értelmiségiek is hatása alá kerültek, mint Tomas Venclova. A tudomány átlépte saját határait, lesüllyedt a politikai propaganda szint­jére és nem látjuk, hogyan állítható meg ez a mélyrepülés. Az objektív történetírás körvonalai sem látszanak, mely megmenthetné a tudományt a weimarizáció csapdájától.

Jegyzetek

1 Mart Laar: The Armed Resistance Movement in Estonia from 1944 to 1956. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. Vilnius, 2006, Genocide and Resistance Research Centre of Lithuania, 210.

2 Vytas Stanley Vardys: Lithuania Under the Soviets. New York, 1965, Praeger; Thomas Remeikis: Opposition to Soviet Rule in Lithuania 1945-1981. Chicago, 1980, Institute of Lithuanian Studies Press; Romuald J. Misiunas-Rein Taagepara: The Baltic States: Years of Dependence 1940-1980. Los Angeles, 1983, University of California Press.

3 Arvydas Anusauskas: Preface. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 6-7.

4 Valentinas Brandisauskas: Anti-Soviet Resistance in 1940 and 1941 and the Revolt of June 1941. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 11-12.

5 Uo. 15-21.

6 Bojtár Endre: Európa megrablása. A balti államok bekebelezésének története a dokumentumok tükrében 1939-1989. Budapest, 1989, Szabad Tér Kiadó, 284.

7 Felhívás a világ nemzeteihez. Viktor Kutorga orvos naplójából. In Krausz Tamás (szerk.), [ford. Székely Ervin]: Az isme­retlen fekete könyv. Szemtanúk vallomásai a szovjet zsidók tragédiájáról 1941­-1944 Budapest, 2005, Pannonica Kiadó, 254-255, 260.

8 A kaunasi gettó. Viktor Lazerszon visszaemlékezései (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 267.

9 Zsidó gyerekek kivégzése Kaunasban. Marija Iljinyicsna Jarmovszkaja elbe­szélése. In Az ismeretlen fekete könyv. 269.

10 Myriam Novitch: Gypsy Victims of the Nazi Terror. Excerpted from the UNESCO Courier, Oct. 1984. http://www.reocities.com/~patrin/terror.htm

11 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Pándi Lajos (összeáll.): Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. Budapest, 1995, Osiris-Századvég, 478-479.

12 Vineta Rolmane: The Resistance in Latvia during the Nazi Occupation (July 1941 – May 1945). In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 131-145.

13 Georg von Rauch-Romuald J. Misiunas-Rein Taagepera: A balti államok története. Budapest, 1994, Osiris – Századvég, 212.

14 Sejna Gram hangja. Egy 15 éves lány naplója Preili kisvárosból. In Az isme­retlen fekete könyv. 295-301.

15 5.000 zsidó halála Rezekne (Rezica) városában. Haim és Jakov Izraelit elbe­szélése. Lejegyezte B. Gerlach (1944). In Az ismeretlen fekete könyv. 301-302.

16 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

17 Tiit Noormets: The Summer War: the 1941 Armed Resistance in Estonia. In The Anti-Soviet Resistance in the Baltic States. 186-207.

18 G. von Rauch-R. J. Misiunas -R. Taagepera: A balti államok története. 212.

19 Bojtár Endre: Európa megrablása. 283.

20 Bojtár Endre: Európa megrablása. 285.

21 Észtországi táborokban. A Nyiszim Anolikkal folytatott beszélgetés gyorsírásos jegyzőkönyve. In Az ismeretlen fekete könyv. 305-308.

22 Cigányellenes intézkedések a második világháború alatt. In Köztes-Európa 1763-1993. Térképgyűjtemény. 478-479.

23 Toivo U. Raun: Észtország története. Debrecen, 2001, Csokonai Kiadó, 188.

24 Efraim Zuroff: Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az anti­szemitizmus feléledéséhez vezet. Eszmélet, 72. szám (2006 tél), 162-167.

25 Tomas Venclova: Zsidók és litvánok. In uő.: Litvánok és… – Válogatott esszék. Budapest, 2003, Európa Könyvkiadó, 5-7.

26 Uo. 11-12.

27 Uo. 15-16.

28 Uo. 17-18.

29 A. Zuvintas: Litvánok és zsidók. Nyílt levél Tomas Venclovának. In Tomas Venclova: Litvánok és... 24-27.

30 T. Venclova: Válasz A. Zuvintasnak. In Tomas Venclova: Litvánok és... 30-37.

31 Az idézett magyar nyelvű esszékötetben a „Zsidók és litvánok", az „Oro­szok és litvánok", a „Vilna-Vilnius mint szellemi létforma", az „Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia" c. tanulmányokban.

32 Bojtár Endre: Európa megrablása. 286.

„a gyereknek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát" (Kertész Ákos: Makra)

„személyekről itt csak annyiban van szó, amennyi­ben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői" (K. Marx: A tőke)

Megesik, hogy az egyén éppen táplálkozik vagy pihen. Újratermeli, karbantartja a biológiai szervezetét. Máskor a szellemi vagy a lelki szük­ségleteit elégíti ki. Értelmi-érzelmi táplálék fogyasztásával gondozza a pszichikumát. Olykor a puszta létfenntartáson túlmutató testi-lelki-szelle­mi örömöket keres. Szórakozik, élményeket gyűjt, képességeit fejleszti, alkot. Az egyénnek mindezek a tevékenységei többnyire nem másoktól elszigetelve, hanem szűkebb helyi vagy tágabb társadalmi kapcsolat­rendszerben, viszonyrendszerben történnek.

Az egyén tevékenysége szükségképpen több síkon mozog, illetve e síkok között vándorol. Funkcionális megközelítésben vizsgálható, hogy a különböző szükségletek kielégítésének milyen alternatív irányai, módjai vannak, és ezek milyen szerepet töltenek be az adott társadalmi rendszer működésében.

Az egyén valamely cselekvésének és e cselekvés társadalmi funkció­jának logikailag lehetséges típusai a következők.

1. Az egyén és a fennálló társadalmi rendszer javára.
2. Az egyén javára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.
3. Az egyén ellenében a fennálló társadalmi rendszer javára.
4. Az egyén kárára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.

Megjegyzendő, hogy az egyén egyes cselekedetei nem feltétlenül önmagukban, hanem többnyire csak komplexitásukban értelmezhetők-ér-tékelhetők. (Például nem egyszerű annak megítélése, hogy valaki éppen a fennálló rendszer javára vagy ellenében eszik vagy alszik. De minden­képpen az adott rendszer részeként teszi ezt: újratermelt életenergiája, munkaereje a rendszer keretei között nyilvánul meg, működik.) Jelen írás az említett problémakör felvetésére tesz kísérletet.

*

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret" (József Attila: Eszmélet)

„Kinn is vagyok, benn is vagyok /Jaj de nagyon boldog vagyok" (Lokomotív GT)

„Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem" (Csurka István: Házmestersirató)

Vannak, akik azt a nézetet vallják, hogy megjavítható az a társadalmi rendszer, amelyben élnek. Mások viszont azt a nézetet vallják, hogy az adott rendszer nem megjavítható. (Olyanok is vannak, akik szerint nincs is mit javítani a rendszeren – de ez egy más probléma, amellyel itt nem foglalkozom. Szintén nem foglalkozom azokkal, akik szerint a fennálló ugyan nem jó, de nem is lehet jobb – vagyis eleve nincs mit tenni.) A nézetkülönbség tétje nem csekély: a fennálló rendszeren belül, illetve azon kívül jelöli ki híveik gondolkodásának és cselekvésének horizontját, perspektíváját.

Az emberiség történelme során ismételten megjelent a fenti értelme­zési alternatíva, ami mindig jelentősen befolyásolta az emberek konkrét vélekedéseit, állásfoglalásait, döntéseit, cselekedeteit. Mindezeket je­lentősen befolyásolta – de nem végzetes egyértelműséggel. (Már azért sem, mert a véleménynyilvánítások és cselekedetek döntő többsége nem tudatosan az éppen adott rendszerre vonatkoztatva történik – sőt, tudatosan nem a rendszeregészre, hanem a mindennapi élet valamilyen kisebb léptékű szintjére való vonatkozásban.)

Magától értetődő, hogy aki a rendszer megjavíthatóságát vallja, és tenni is akar érte, az a meglévő feszültségeket oldó, csökkentő változta­tások, reformok lehetőségére összpontosít.

Magától értetődő, hogy akinek jobbító szándékai vannak, ugyanakkor a rendszer megjavíthatatlanságáról van meggyőződve, az a rendszeren, a rendszer nyújtotta eszközökön, lehetőségeken kívül keres megoldást.

A rendszert feljavítani akaró, illetve a rendszert fellazítani és meghalad­ni akaró törekvés egyértelműen kizárja egymást. A rendszert feljavító és a rendszert „fellazító" cselekedet radikálisan különválik. Ami a rendszernek használ, az nem használ a tagadásának. Ami a rendszert erősíti, az a tagadását gyengíti.

Miként fordulhat elő mégis – nem is ritkán -, hogy a választott szerepek felcserélődnek? Rendszeresen tapasztaljuk ugyanis, hogy a rendszer hívei „lazítják", bomlasztják, rombolják a rendszert. De az is gyakran megesik, hogy a rendszer eltökélt ellenfelei a megjavíthatatlannak vallott rendszer megjavításáért fáradoznak. Mindez hogyan lehetséges?

Közismert a modern kapitalizmus (tőkerendszer) alábbi értelmezése.

Az ún. szabadversenyes korszak (amikor – a lényeget tekintve – ál­lami törvényektől mentesen konkuráltak egymással a tőkés vállalkozók) találékonyságra, rugalmasságra, folyamatos gazdasági erőfeszítésre (maximális nyereségre és a nyereségnek termelő újrabefektetésére) kényszerítette a tulajdonosokat. A versengés során a gyengébbnek bizonyuló (mert kisebb tőkével rendelkező, rugalmatlanabb, kevésbé erőszakos stb.) tulajdonosok fokozatosan kihullottak. Ugyanakkor a rendszer működése egyre inkább beleütközött két erősödő kihívásba: a túltermelésbe és a bérmunkásság gazdasági-politikai ellenállásába. A rendszer számára fokozatosan kicsiszolódó (de elméleti körvonalaiban már az 1840-es évektől létező) megoldás: a tőkerendszer, a tőkestruk­túra, az össztőke érdekeit hatékonyan képviselő, a tőkerendszer egé­szének működését biztosítani hivatott politikai állam (a tulajdonképpeni tőkésállam) kiemelkedése, megerősödése.

• Azé az államé, amely a stabilitást veszélyeztető (mert túl mohó) magántőkésekkel és a lázongó bérmunkásokkal szemben egyaránt a rendszer egészét (az össztőke rendszerét) védelmezi.
• Azé az államé, amely megvédi a tőkés vállalkozást a munkásaitól és – bizonyos nem túl tág határokon belül – védelmezi a munkást a tőkés vállalkozó bizonyos túlkapásaival szemben.
• Azé az államé, amely az „állammentes" piacgazdaságot állami piacgazdaságra cseréli: törvényekkel – sőt aktív beavatkozással – befolyásolja, szabályozza a nemzetgazdaság, a nemzeti piac működését.
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet olyan nagy beruházások végrehajtásával vagy megszervezésével, amelyek meghaladják a magántőke erejét, de annak növekedéséhez elen­gedhetetlenek (pl. út- és vasútépítés).
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet állami iskola­rendszer felállításával, ahol a termelésben szükséges tudást elsa­játító bérmunkások képzése és a bérmunkáslétbe többé-kevésbé betagozódó „civilizált" bérmunkásság kiképzése egyaránt történik.
• Azé az államé, amely a magántőkések (és persze a bérmunká­sok) adóztatásával új intézményeket, foglalkozásokat teremt, hogy csökkentse a – rendszer stabilitására veszélyes – munkanélküliek számát.
• Azé az államé, amely új fogyasztási szükségleteket teremt a rek­lámozás, a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás különböző intézményeinek megteremtésével, illetve támogatásával.

Stb.

Rendszerbomlasztó rendszerpártiak

Az a tőkés (-csoport, -párt), aki (amely) a rendszer működése, terhelhe­tősége szempontjából túlzott követeléseket próbál keresztülvinni, végső fokon – tudva-nemtudva, akarva-nemakarva – a rendszer stabilitását teszi kockára. Hiába tekinti magát a rendszer fennmaradásában érde­keltnek, hiába akarja a rendszert, gyakorlatával (részbeni gyakorlatával) mégis a rendszer stabilitása ellen lép fel: cselekedete (kinagyítva és távlatokba kivetítve) magát a rendszert hajszolná öngyilkosságba. Arra kényszerítené a rendszert, hogy – költségkímélés, nyereségnövelés stb. érdekében – számolja fel a saját fokozatosan kiépített önvédelmi mechanizmusait, intézményeit (illetve ezek egy részét).

Miként lehetséges, hogy valamely tőkés (-csoport, -párt) annak a rendszernek a gyengítésén munkálkodik, amelytől a létezése függ? Mi­ért fáradozik saját létfeltételeinek a gyengítésén, felszámolásán? Mivel magyarázható ez a – tendenciájában – önpusztító viselkedés?

Valószínűleg az is előfordul, hogy a cél: szándékos rombolás, tudatos önpusztítás. De nem ez a tipikus, az ilyesmi inkább rendhagyó véletlen. Többnyire inkább arról van szó, hogy a rendszerpárti rendszerbomlasztók ezekben a törekvéseikben – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolód­nak a rendszerről, a tőkerendszer egészéről, és egy (a rendszer egészé­hez képest) alsóbb szinten (individuális vagy csoportszinten) próbálnak eligazodni: gondolkodni és cselekedni. Leteszik a rendszerért (a rendszer jövőjéért, azaz végső fokon a saját jövőjükért) való felelősség terhét, ezáltal megszabadulnak a rendszer szintjén való eligazodás és állás­foglalások, döntések feladataitól, kényszerétől. Megszabadulnak a rend­szer egésze iránti felelősségvállalástól. De így lemondanak a rendszer folyamatos működésének tudatos befolyásolásáról is. Valójában teljesen kiszolgáltatják magukat a – létfeltételüket képező – rendszernek.

Rendszeréltető rendszertagadók

Nézzük ugyanezt a problémakört valamely adott rendszer ellenfeleinek esetében. Nevezetesen: Miként fordulhat elő, hogy valamely rendszer ellenfelei, sőt elszánt ellenségei úgy viselkednek, mintha az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer megjavítható lenne? Miként fordulhat elő, hogy az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer javításán fáradoznak?

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a természeti környezet pusztítását, mert maga a rendszer, a rendszer működési struktúrája idézi elő ezt a pusztítást. Mégis felsorakoznak a rendszeren belüli környezetkímélő eljárások mögé, és a következményt, az okozatot támadják. Híveivé válnak a szelektív hulladékgyűjtésnek, az energiatakarékos izzók használatának, a víztakarékos WC-tartálynak, az autómentes napnak stb. Lendületesen kampányolnak ezen megoldások mellett.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a szegénység növekedését, mert a szegénységtermelés (munkanélküliség, megélhetési tulajdon hiánya stb.) a rendszer működési struktúrájából kiküszöbölhetetlen. Mindamellett felsorakoznak a rendszeren belüli sze­génybarát eljárások mögé. Alamizsnát adnak koldusoknak. Ételt, ruhát gyűjtenek a rászorulóknak. Karitatív szervezetekben tevékenykednek. A humánusabb szociális programot hirdető polgári pártok mellett agitálnak. Adakoznak az afrikai éhezők megsegítéséért. Stb.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer távlatilag menthetetlen. Ugyanakkor számos megnyilvánulásukkal nem ezt hirdetik (nem erre uta­ló tevékenységet folytatnak, gesztusokat tesznek), hanem a rendszeren belüli lehetőségekről beszélnek, ezek megvalósítására mozgósítanak. Vagyis azt sugallják, hogy mégiscsak érdemes a rendszer megjavításáért fáradozni.

Mivel magyarázható ez a logikai ellentmondás? Az ellentmondás következetlenségből, de következetes álláspontból is származhat.

Logikai következetlenség, ha valaki hol ezt mondja, hol azt mondja (kevésbé udvariasan fogalmazva: össze-vissza beszél), ezt is, meg az ellenkezőjét is képviseli.

Érdekesebb a következetes álláspontról való logikai következetlenség esete.

Megesik, hogy némelyek az alábbi gondolatmenetet követik. Az adott rendszer nem megjavítható, de a közeljövőben nem is meghaladható, megdönthető. Amíg nem érik meg a helyzet a változtatásra, addig ne csináljak semmit? Mit lehet ilyenkor, ebben a helyzetben tenni?

Lehet azt az utat választani, hogy az illető kizárólag a rendszer kriti­kájával (mind elméleti, mind gyakorlati, illetve mind negatív, mind pozitív kritikájával), a rendszer elleni lázítással, a rendszer tudatos „fellazításá­val", rombolásával foglalkozik. Számol azzal, hogy egyhamar nem fognak visszaigazolódni a próbálkozásai, és valószínűleg nem fogja megérni az erőfeszítések sikerét. Úgy cselekszik, hogy „nincs reménye, s élni tud ezzel a gondolattal" (A. Camus). Úgy cselekszik, mintha nem is az adott világban élne, cselekedne. (Azok, akik kritizálni akarják ezt a magatartást, nem mindig mondják alaptalanul: az így viselkedőket elsődlegesen nem a fennállónak a gyakorlati gyengítése, hanem saját erkölcsi tisztaságuk őrzése, lelkiismeretük megnyugtatása irányítja. Vagyis – ebben az értel­mezésben – a rendszer szintjéről történő valamiféle lekapcsolódást, az individuális szintre való koncentrálást hajtanak végre.)

Választhatunk egy másik utat is – és aki nem akar megtapasztalt sikerek nélkül élni, az valószínűleg ezt az utat választja. Létrejöhet az az álláspont, amely szerint – mivel, úgymond, mostanában nem lehet a nagyobbik jót megvalósítani – a kisebbik rosszra kell törekedni. Neveze­tesen: a realista kompromisszum útját kell járni.

A realista kompromisszum a rendszeren belüli megoldások mellett agitál: a rendszer apró javításai mellett, illetve a további rontások (a „még rosszabb") ellen érvel, foglal állást. A realista kompromisszum vállalása azonos az adott rendszer – nem feltétlenül elméleti, de – gyakorlati vá­lasztásával. Észre kell venni: a rész elfogadása – akarva-akaratlan – az egész elismerését, elfogadását jelenti. (A félreértések elkerülése végett: természetesen rendszerspecifikus, a rendszer struktúrájából fakadó részekről van szó!)

A realista kompromisszum választásának, vállalásának érdekes kö­vetkezményei vannak. Logikai következetlenséget, sajátos paradoxont eredményez a realista kompromisszum: követője mást gondol, mint amit mond; más értékrend szerint gondolkodik, mint ahogy cselekszik. De akkor is következetlen lenne, ha nem ezt tenné – mert akkor gyakorlati következetlenséget vétene. Ugyanis – álláspontjáról – súlyos gyakorlati következetlenség lenne elméleti fenntartásai miatt lemondani a sikereket (bár csak részeredményeket) elérő tevékenységről.

Mit tesznek azok, akik a – fenti értelemben vett – realista kompro­misszumot választják, vállalják? Józan – rövid távú – megfontolásból a gyakorlatukban szakítanak azzal a horizonttal, amelynek gyors meg­közelítését esélytelennek ítélik, és teljesen a befolyásolhatónak vélt összefüggésekre összpontosítanak.

A folyamat más szavakkal is megfogalmazható. Vannak olyan rendszer­ellenesek, rendszertagadók akik társadalmi gyakorlatukban – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolódnak az általuk elméletileg vallott történelmi perspektíváról, az adott rendszeren túli horizontról (ezért annak megva­lósítására, a hozzá való közeledésre koncentráló cselekvésről), és egy kevésbé átfogó, történelmileg alsóbb szinten (a jelen szintjén) próbálják magukat hasznossá tenni. Leteszik az adott társadalom távlati jövőjéért való felelősség terhét, és rendszeréltetőkként, a fennálló rendszer fenn­tartóiként viselkednek. Rendszertápláló, rendszertámogató, rendszerél­tető, rendszerfenntartó rendszertagadókként viselkednek. A történelmi léptékű jövőről való lekapcsolódással objektíve lemondanak annak érde­mi befolyásolásáról. Amikor megszabadulnak a nevezett, rendszeren túli jövő iránti felelősségvállalástól, akkor egyúttal ki is szolgáltatják magukat az általuk elméletileg elutasított fennálló rendszernek.

A „rendszeréltető rendszertagadók" csoportján belül több típus is léte­zik. De mindegyiket jellemzi az imént vázolt önellentmondás, valamiféle belső megkettőződés, meghasonlás.

• Azoknál, akiknél meghatározó a sikerorientáltság, könnyen alakulhat ki egyfajta önigazoló ideológia. Úgymond terméketlen, ezért értelmet­len lenne az ideális cselekvési körülményekről spekulálni, álmodozni. („Ennyit lehet tenni, tehát ezt kell tenni." „Ha nem lehet elérni azt, amit akarok, akkor azt kell akarni, amit el lehet érni. Mert arra szükségem van, hogy valamit elérjek.") Náluk a kényszerhelyzetben választott taktika átalakul, átcsap szemléleti stratégiába. Az eredeti rendszer­ellenes meggyőződés többé-kevésbé feledésbe merül – legalábbis gyakorlati befolyástól mentessé, funkciótlanná válik.

• Vannak olyan rendszertagadók, akiknél a sikerigény kialakítja a rendszertámogató, rendszerkonform cselekvést, de nem feledteti a rendszerellenes világnézetet, eszményeket. Ezen a típuson belül két változat lehetséges: „önvédelmi" és „tragikus" változat.
• Az önvédelminek nevezett változathoz tartozók nem csinálnak külö­nösebb lelki gondot abból, hogy „kinn is vannak, benn is vannak". A lényeget tekintve: cselekvéskor a rendszeren belül, elmélkedéskor (elméleti megnyilatkozáskor) a rendszeren kívül foglalnak helyet. (Más nézőpontból: elméleti állásfoglalásaikban önmaguknál, cse­lekedeteikben – önmagukról mintegy tudatosan lekapcsolódva – magukon kívül vannak.) De számukra nem okoz traumát ez a kettősség, eklektika: ezt a paradoxont harmonikusan élik meg a mindennapokban.
• A tragikusnak nevezett típus viszont zaklatottan, nyugtalan lelkiisme­rettel veszi tudomásul, hogy a megtapasztalható siker érdekében ki kell fordulnia önmagából. Nem tud feloldódni a megkötött életszerű (realista) kompromisszumban. Nem tudja feledni, hogy minek hiá­nyában, mi helyett szolgálja az általa megvetett, elutasított rendszert. Nem tud passzívan, hasznosnak gondolt társadalmi tevékenység nélkül élni, mindamellett az adott rendszeren túli eszményeit sem tudja, de nem is akarja feladni. Elméleti meggyőződését, eszmé­nyeit lélekben nem adja fel – ugyanakkor érvényességüket a cse­lekedeteivel minduntalan felfüggeszti, cáfolja. Tevékenységében rácsatlakozik, rákapcsolódik az elutasított rendszerre, de lélekben nem. E kettős kötődés, kétlelkűség, „tudathasadás" következménye: erőfeszítéseinek eredményét egyszerre éli meg sikernek és kudarc­nak – végső soron a kudarc sikerének.

Rendszerbomlasztó rendszertagadás?

Felmerül a kérdés: Feltétlenül rá kell-e kapcsolódnia az adott rendszer­re annak, aki – bár nem hisz a fennállóban – nem akar lemondani az eredményes társadalmi cselekvésről? Valóban nincs lehetőség olyan aktivitásra, amely egyszerre hatásos és túlmutat a fennálló rendszeren? A cselekvő számára tényleg nem létezik következetes megoldás olyan korokban, amikor nincs reális lehetőség a szerinte pusztulásra ítélt, de menni nem akaró rendszer meghaladására? Tényleg csak a társadalmi passzivitásba zuhanás és az önfeladás (belső meghasonlás) között le­het választani? Tényleg nem tehet mást a hatni, használni akaró egyén, mint hogy cselekvésével az ellenségnek tekintett fennálló rendszernek szolgál?

Másként megfogalmazva a problémát: Mi van akkor, ha el akarok érni valamit, de a célomról kiderül, hogy az egyhamar nem elérhető? Nem elérhető, mert hiányoznak a feltételek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem el­képzelhető, hogy a konkrét feltételek hiányakor bele lehet fogni a konkrét feltételek szisztematikus, sziszifuszi megteremtésébe? Hogy azután majd egyszer – talán mások, talán egy másik nemzedék – el tudják érni azt, amit én szeretnék?

Hogyan kezdődött annak idején a feudális rendszer meghaladása? Olyan egyének, csoportok, akik/amelyek nem találták meg a számításu­kat a feudális struktúrán belül (illetve akiket/amelyeket a feudális rendszer eleve nem fogadott be), megpróbáltak másként élni, másképpen (azaz nem feudális módon) gondoskodni a megélhetésükről. Az új gazdálko­dás és életforma terjedésével fokozatosan végbement a neki megfelelő gondolkodás, szemléletmód, értékrend, ideológia kikristályosodása. A körvonalazódó új – polgári – szemléletmód, értékrend erjesztően és gerjesztően hatott az átalakulásra: segített tudatosítani annak tartalmát és irányát. Előbb-utóbb igény támadt olyan intézmények kialakítására, amelyek formát adnak a feudális rendszer meghaladására irányuló törekvéseknek.

A minta adott: akkor van esély egy rendszer leváltására, ha elég sokan akarnak és tudnak a fennállótól eltérő módon élni. Ha elég sokan helyezik magukat gondolkodásukban és gyakorlatukban – részlegesen, illetve dominánsan – a működő rendszer logikáján kívülre.

Minek alapján merült fel annak idején a tőkés rendszer gyakorlati meghaladása?

A XIX. század második felében megfigyelték, hogy amikor bérmunká­sok a „több bér vagy rövidebb munkaidő" alternatíva elé kerültek, akkor rendre a rövidebb munkaidő mellett foglaltak állást. Küzdelmet folytattak a munkaidő csökkentéséért, másként megfogalmazva a szabad idő, az egyén számára rendelkezésre álló idő megnövekedéséért. Mi a redukált munkaidő és megnövekedett szabadidő emberi tartalma, hozadéka? Egy korabeli megfogalmazás szerint: „mérhetetlen testi, erkölcsi és szellemi előnyök". Nevezetesen: a megélhetés puszta eszközeként végzett jövedelemszerző tevékenység rovására egyrészt az egészség, másrészt a szellemi fejlődés, a képességkibontakoztatás, harmadrészt a rendelkezésre álló idő önálló, személyre szabott kitöltése esélyének megnövekedése. Végső fokon (a tendenciát kiterjesztve): a vagyoni javak gyarapodásával, illetve felhalmozásával szemben a személyes képessé­gek gyarapítása, felhalmozása. Vagyis a polgárival ellentétes gazdasági szemlélet, beállítódás megjelenése, illetve képviselete. Egy ismert meg­fogalmazás szerint: a középosztály politikai gazdaságtanával szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana. Ez a politikai gazdaságtan egy új elvet képvisel: a munkaidő csökkentéséért folytat küzdelmet, ami csak más kifejezés arra, hogy a termelő ember eszközből, a gazdasági növekedés eszközéből önmagáért valóvá váljon. Ez a törekvés tendenci­aszerűen megmutatkozik mind a korabeli dolgozói társulásokban, mind a munkások szövetkezeti gyáraiban. (Az új alternatíva érdekében lezajlott politikai csatározásokra itt nem térek ki.)

A „munkásosztály politikai gazdaságtanának" nevezett alternatívát (elképzelést és törekvést) később összekapcsolták a „radikális szükség­letek" fogalmával. Eszerint azok a szükségletek tekintendők radikálisnak, amelyek kielégítését a fennálló rendszer nem teszi lehetővé. Kielégítésük csak az adott struktúrán kívül, vagyis a fennálló rendszer meghaladásával (illetve részlegesen a rendszer pórusaiban) tud megtörténni.

Radikális szükségleteket kifejező alternatív gondolkodás, szemlé­letmód, értékrend, életforma-igény tehát a fennálló rendszer keretei között keletkezik. Valamely rendszer leváltására akkor nyílik esély, ha a társadalom tagjai tömegesen akarnak másképpen, más értékrend szerint élni, tömegesen fogalmaznak meg el nem ismert, hivatalosan tagadott szükségleteket. A fennálló rendszer működési logikájáról való ilyen lekapcsolódás akkor válik tényleges történelmi alternatívává, ha elég sokan és elegendő intenzitással törekszenek az uralkodótól, hivata­lostól eltérő életvitel folytatására, gyakorlására. Ekkor érik meg a helyzet radikális politikai kezdeményezésre. A tömeges társadalmi törekvésnek formát adó intézmények – a polgári forradalmak tanúsága szerint – az új rendszer politikai kihordásának, kiharcolásának időszakában kaphatnak kulcsszerepet. Vagyis akkor van jó esély a fennálló meghaladására, ha az új rendszer társadalmi kihordásának (az ún. társadalmi forradalomnak) a megkezdése megelőzi és megalapozza a fennálló rendszer politikai leváltását.

Megismételhető a korábban feltett kérdés: Amíg nem érik meg a hely­zet a változtatásra, addig ne csináljak semmit?

Vannak, akik szerint egy adott rendszer javítgatása, kozmetikázása csak a megjavíthatatlan rendszer konzerválását segíti elő. (A javítgatás az alapbajt tartósítja: elviselhetővé teszi az alapjaiban elviselhetetlent.) Ugyanakkor a strukturális bajok elleni küzdelmet nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meg­haladása már a jelenben.

Vannak, akik szerint az adott erőviszonyok mellett nincs lehetőség a fennálló rendszernek való kiszolgáltatottság felszámolására, de van esély e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a rendszer kényszerítő uralma alól. Például egyének és csoportok megkísérelje­nek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy a rendszer elméleti és gyakorlati tekintélyétől függetlenednek. Vagyis elméleti meggyőződésből, illetve gyakorlati önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

E nézet szerint tehát valamely adott rendszerből részlegesen kilépni már a rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a rendszerből teljesen kilépni csak ezen az úton lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. De ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: a fennálló struktúrát konzerváló, ezért követ­kezményeiben ártalmasnak tekintett tettektől való önmegtartóztatás.

Rendszerpártiak és rendszertagadók párbeszéde?

Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszer megjavításának és a rend­szer megjavíthatatlanságának, ezért meghaladásának álláspontján levők bizonyos konkrét problémák megoldásában (pl. szegénységprobléma, környezetvédelem) nem értenek egyet egymással. Mivel nézeteltérésük az álláspontjuk különbözőségében gyökerezik, az lenne a meglepő, ha egyetértenének. Ilyen helyzetben az a meglepő, ha a másik meggyőzé­sének a reményében mégis vitába bocsátkoznak valamilyen részkérdés­ről, hiszen vitapartnerüktől látványos következetlenséget várnak el. Azt várnák el, hogy olyan következtetést mondjon ki, amely a premisszájából (alapálláspontjából, alapmeggyőződéséből) nem levonható. Arra számíta­nak, hogy a fennálló rendszer keretein belül megvalósítható célkitűzések képviselőjét meggyőzhetik az egész rendszer tarthatatlanságáról. Illetve a másik oldalról: Elvárnák a vitapartnerüktől, hogy azon célját, amely – az illető meggyőződése szerint – csak az adott rendszeren túl valósítható meg, a fennálló keretei között akarja elérni.

(Érdemi viták folytatását egy nyelvi probléma is nehezíti. Zajló párbe­szédekről, vitákról gyakran kimutatható, hogy valójában csupán látszatai, illúziói tényleges párbeszédeknek, vitáknak. Az ellentétes nézetrendsze­rekben ugyanazok a szavak nem feltétlenül ugyanazt jelentik. Formailag azonos állítások eltérő üzenetet hordozhatnak, egészen más jelentést tartalmazhatnak. És ami a legdöntőbb: gyökeresen különböző értéktar­talommal bírnak, értékképzetet hívnak elő.)

Lehetséges, hogy a konkrét következtetések vitája mögött számos alkalommal a premisszák mássága áll? Lehetséges, hogy eltérő előfel­tevések (premisszák) esetén csak addig lehet eljutni, hogy felismerjük az eltérő premisszákból fakadó következtetések kibékíthetetlenségét? Lehetséges, hogy az alapálláspontok antagonizmusának esetén az eleve meddő vita elől való kitérés az egyetlen következetes magatartás?

Rendszerpártiak és rendszertagadók szövetsége?

Létrejöhet-e rendszerépítők és rendszertagadók között bármiféle együtt­működés, szövetség?

Azt tapasztalni, hogy számos esetben igen. Ezt a megállapítást azzal a megszorítással kell érteni, hogy nem az összebékíthetetlen összebékítéséről van szó, hanem egyes részkérdésekben való – többé-kevésbé – átmeneti együttműködésről. Valójában csupán taktikai vagy ösztönös szövetségről. Az ilyen alkalmi együttműködések jelentősége azonban nem lebecsülendő. A konkrét helyzetekben előálló dilemmákra csak gyakorlati válaszokat lehet adni. Ilyen esetben a dilemmák gyakorlati kihívások, amelyekről nem elég elmélkedni. Valamit cselekedni kell. (A döntéstől, cselekvéstől való távolmaradás, azaz a konkrét helyzetből való kihátrálás is gyakorlati válasz.)

Az össze nem tartozók alkalmi összetalálkozásának, összetartozásá­nak különböző okai lehetnek.

• Gyakran megesik, hogy az ember spontán módon cselekszik, és eb­ből fakadóan következetlen. Egy adott helyzetre hosszas mérlegelés, elméleti megindoklás nélkül, ösztönösen reagál. Szinte esetlegesen, véletlenszerűen sodródik bele valamibe. Azután később ezt a tettét vagy megbánja, vagy elfogadja, vagy – mintegy utólagos önigazo­lásként – megideologizálja.
• De „tűz és víz" összebékítése nemcsak következetlenség, vagyis félreértés vagy figyelmetlenség miatt történhet meg. Döntési kény­szerben, konkrét cselekvési helyzetben az egyén könnyebben teszi félre – anélkül, hogy megfeledkezne róla – az elméleti alapállását, meggyőződését, függeszti fel tudatosan annak szigorú alkalmazását, mint amikor a hitvallásáról elmélkedik. Cselekvési kényszerhelyzet­ben különösebb lelkifurdalás nélkül is könnyen tesz – eszményeihez, elveihez mérve – engedményeket. Legfeljebb döntése kísérőszöve­geként megjegyzi: „elveim fenntartásával". Vagy a cselekvéskény­szer annyira egyértelmű számára, hogy ezt az elvekre való utalást sem tartja szükségesnek.
• A realista kompromisszumnak nevezett alapállás eleve nyitott az ilyen együttműködésre. Híve a „még rosszabb" megakadályozásá­nak, a kisebbik rossznak az érdekében – egyes kérdésekben – olya­nokkal is hajlamos összefogni, akikkel egyébként teljesen ellentétes értékrendet vall.

Résztémákra gyakran szerveződnek ilyen közös akciók, kampányok, mozgalmak. Amelyek általában akkor és azért sikeresek, mert a részt­vevők arra koncentrálnak, ami összehozta őket, és – az együttcselekvés idejére – mindattól elvonatkoztatnak, ami elbizonytalanodásukat, szétforgácsolódásukat idézné elő, vagyis amiben eleve nem értenek egyet.

Különböző világképpel, értékrenddel rendelkező egyének összefo­gásának, együttműködésének folyamatában mind a fennálló rendszer dicsőítése, mind annak strukturális bírálata rontja az eredményes kompromisszum esélyeit, mert megosztja az együttműködés híveit, ez­által gyengíti, rombolja az összefogás erőit. Előbb-utóbb kiderül, hogy a résztvevők egymással együttműködni tudnak, de elméleti alapkérdé­sekről eredményes – azaz a kompromisszumon alapuló együttműködést segítő – párbeszéd, vita köztük nem lehetséges.