„a gyereknek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát" (Kertész Ákos: Makra)

„személyekről itt csak annyiban van szó, amennyi­ben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői" (K. Marx: A tőke)

Megesik, hogy az egyén éppen táplálkozik vagy pihen. Újratermeli, karbantartja a biológiai szervezetét. Máskor a szellemi vagy a lelki szük­ségleteit elégíti ki. Értelmi-érzelmi táplálék fogyasztásával gondozza a pszichikumát. Olykor a puszta létfenntartáson túlmutató testi-lelki-szelle­mi örömöket keres. Szórakozik, élményeket gyűjt, képességeit fejleszti, alkot. Az egyénnek mindezek a tevékenységei többnyire nem másoktól elszigetelve, hanem szűkebb helyi vagy tágabb társadalmi kapcsolat­rendszerben, viszonyrendszerben történnek.

Az egyén tevékenysége szükségképpen több síkon mozog, illetve e síkok között vándorol. Funkcionális megközelítésben vizsgálható, hogy a különböző szükségletek kielégítésének milyen alternatív irányai, módjai vannak, és ezek milyen szerepet töltenek be az adott társadalmi rendszer működésében.

Az egyén valamely cselekvésének és e cselekvés társadalmi funkció­jának logikailag lehetséges típusai a következők.

1. Az egyén és a fennálló társadalmi rendszer javára.
2. Az egyén javára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.
3. Az egyén ellenében a fennálló társadalmi rendszer javára.
4. Az egyén kárára a fennálló társadalmi rendszer ellenében.

Megjegyzendő, hogy az egyén egyes cselekedetei nem feltétlenül önmagukban, hanem többnyire csak komplexitásukban értelmezhetők-ér-tékelhetők. (Például nem egyszerű annak megítélése, hogy valaki éppen a fennálló rendszer javára vagy ellenében eszik vagy alszik. De minden­képpen az adott rendszer részeként teszi ezt: újratermelt életenergiája, munkaereje a rendszer keretei között nyilvánul meg, működik.) Jelen írás az említett problémakör felvetésére tesz kísérletet.

*

„ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret" (József Attila: Eszmélet)

„Kinn is vagyok, benn is vagyok /Jaj de nagyon boldog vagyok" (Lokomotív GT)

„Én elnézem nekik, hogy ők elnézik nekem" (Csurka István: Házmestersirató)

Vannak, akik azt a nézetet vallják, hogy megjavítható az a társadalmi rendszer, amelyben élnek. Mások viszont azt a nézetet vallják, hogy az adott rendszer nem megjavítható. (Olyanok is vannak, akik szerint nincs is mit javítani a rendszeren – de ez egy más probléma, amellyel itt nem foglalkozom. Szintén nem foglalkozom azokkal, akik szerint a fennálló ugyan nem jó, de nem is lehet jobb – vagyis eleve nincs mit tenni.) A nézetkülönbség tétje nem csekély: a fennálló rendszeren belül, illetve azon kívül jelöli ki híveik gondolkodásának és cselekvésének horizontját, perspektíváját.

Az emberiség történelme során ismételten megjelent a fenti értelme­zési alternatíva, ami mindig jelentősen befolyásolta az emberek konkrét vélekedéseit, állásfoglalásait, döntéseit, cselekedeteit. Mindezeket je­lentősen befolyásolta – de nem végzetes egyértelműséggel. (Már azért sem, mert a véleménynyilvánítások és cselekedetek döntő többsége nem tudatosan az éppen adott rendszerre vonatkoztatva történik – sőt, tudatosan nem a rendszeregészre, hanem a mindennapi élet valamilyen kisebb léptékű szintjére való vonatkozásban.)

Magától értetődő, hogy aki a rendszer megjavíthatóságát vallja, és tenni is akar érte, az a meglévő feszültségeket oldó, csökkentő változta­tások, reformok lehetőségére összpontosít.

Magától értetődő, hogy akinek jobbító szándékai vannak, ugyanakkor a rendszer megjavíthatatlanságáról van meggyőződve, az a rendszeren, a rendszer nyújtotta eszközökön, lehetőségeken kívül keres megoldást.

A rendszert feljavítani akaró, illetve a rendszert fellazítani és meghalad­ni akaró törekvés egyértelműen kizárja egymást. A rendszert feljavító és a rendszert „fellazító" cselekedet radikálisan különválik. Ami a rendszernek használ, az nem használ a tagadásának. Ami a rendszert erősíti, az a tagadását gyengíti.

Miként fordulhat elő mégis – nem is ritkán -, hogy a választott szerepek felcserélődnek? Rendszeresen tapasztaljuk ugyanis, hogy a rendszer hívei „lazítják", bomlasztják, rombolják a rendszert. De az is gyakran megesik, hogy a rendszer eltökélt ellenfelei a megjavíthatatlannak vallott rendszer megjavításáért fáradoznak. Mindez hogyan lehetséges?

Közismert a modern kapitalizmus (tőkerendszer) alábbi értelmezése.

Az ún. szabadversenyes korszak (amikor – a lényeget tekintve – ál­lami törvényektől mentesen konkuráltak egymással a tőkés vállalkozók) találékonyságra, rugalmasságra, folyamatos gazdasági erőfeszítésre (maximális nyereségre és a nyereségnek termelő újrabefektetésére) kényszerítette a tulajdonosokat. A versengés során a gyengébbnek bizonyuló (mert kisebb tőkével rendelkező, rugalmatlanabb, kevésbé erőszakos stb.) tulajdonosok fokozatosan kihullottak. Ugyanakkor a rendszer működése egyre inkább beleütközött két erősödő kihívásba: a túltermelésbe és a bérmunkásság gazdasági-politikai ellenállásába. A rendszer számára fokozatosan kicsiszolódó (de elméleti körvonalaiban már az 1840-es évektől létező) megoldás: a tőkerendszer, a tőkestruk­túra, az össztőke érdekeit hatékonyan képviselő, a tőkerendszer egé­szének működését biztosítani hivatott politikai állam (a tulajdonképpeni tőkésállam) kiemelkedése, megerősödése.

• Azé az államé, amely a stabilitást veszélyeztető (mert túl mohó) magántőkésekkel és a lázongó bérmunkásokkal szemben egyaránt a rendszer egészét (az össztőke rendszerét) védelmezi.
• Azé az államé, amely megvédi a tőkés vállalkozást a munkásaitól és – bizonyos nem túl tág határokon belül – védelmezi a munkást a tőkés vállalkozó bizonyos túlkapásaival szemben.
• Azé az államé, amely az „állammentes" piacgazdaságot állami piacgazdaságra cseréli: törvényekkel – sőt aktív beavatkozással – befolyásolja, szabályozza a nemzetgazdaság, a nemzeti piac működését.
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet olyan nagy beruházások végrehajtásával vagy megszervezésével, amelyek meghaladják a magántőke erejét, de annak növekedéséhez elen­gedhetetlenek (pl. út- és vasútépítés).
• Azé az államé, amely a magántőke segítségére siet állami iskola­rendszer felállításával, ahol a termelésben szükséges tudást elsa­játító bérmunkások képzése és a bérmunkáslétbe többé-kevésbé betagozódó „civilizált" bérmunkásság kiképzése egyaránt történik.
• Azé az államé, amely a magántőkések (és persze a bérmunká­sok) adóztatásával új intézményeket, foglalkozásokat teremt, hogy csökkentse a – rendszer stabilitására veszélyes – munkanélküliek számát.
• Azé az államé, amely új fogyasztási szükségleteket teremt a rek­lámozás, a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás különböző intézményeinek megteremtésével, illetve támogatásával.

Stb.

Rendszerbomlasztó rendszerpártiak

Az a tőkés (-csoport, -párt), aki (amely) a rendszer működése, terhelhe­tősége szempontjából túlzott követeléseket próbál keresztülvinni, végső fokon – tudva-nemtudva, akarva-nemakarva – a rendszer stabilitását teszi kockára. Hiába tekinti magát a rendszer fennmaradásában érde­keltnek, hiába akarja a rendszert, gyakorlatával (részbeni gyakorlatával) mégis a rendszer stabilitása ellen lép fel: cselekedete (kinagyítva és távlatokba kivetítve) magát a rendszert hajszolná öngyilkosságba. Arra kényszerítené a rendszert, hogy – költségkímélés, nyereségnövelés stb. érdekében – számolja fel a saját fokozatosan kiépített önvédelmi mechanizmusait, intézményeit (illetve ezek egy részét).

Miként lehetséges, hogy valamely tőkés (-csoport, -párt) annak a rendszernek a gyengítésén munkálkodik, amelytől a létezése függ? Mi­ért fáradozik saját létfeltételeinek a gyengítésén, felszámolásán? Mivel magyarázható ez a – tendenciájában – önpusztító viselkedés?

Valószínűleg az is előfordul, hogy a cél: szándékos rombolás, tudatos önpusztítás. De nem ez a tipikus, az ilyesmi inkább rendhagyó véletlen. Többnyire inkább arról van szó, hogy a rendszerpárti rendszerbomlasztók ezekben a törekvéseikben – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolód­nak a rendszerről, a tőkerendszer egészéről, és egy (a rendszer egészé­hez képest) alsóbb szinten (individuális vagy csoportszinten) próbálnak eligazodni: gondolkodni és cselekedni. Leteszik a rendszerért (a rendszer jövőjéért, azaz végső fokon a saját jövőjükért) való felelősség terhét, ezáltal megszabadulnak a rendszer szintjén való eligazodás és állás­foglalások, döntések feladataitól, kényszerétől. Megszabadulnak a rend­szer egésze iránti felelősségvállalástól. De így lemondanak a rendszer folyamatos működésének tudatos befolyásolásáról is. Valójában teljesen kiszolgáltatják magukat a – létfeltételüket képező – rendszernek.

Rendszeréltető rendszertagadók

Nézzük ugyanezt a problémakört valamely adott rendszer ellenfeleinek esetében. Nevezetesen: Miként fordulhat elő, hogy valamely rendszer ellenfelei, sőt elszánt ellenségei úgy viselkednek, mintha az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer megjavítható lenne? Miként fordulhat elő, hogy az általuk megjavíthatatlannak minősített rendszer javításán fáradoznak?

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a természeti környezet pusztítását, mert maga a rendszer, a rendszer működési struktúrája idézi elő ezt a pusztítást. Mégis felsorakoznak a rendszeren belüli környezetkímélő eljárások mögé, és a következményt, az okozatot támadják. Híveivé válnak a szelektív hulladékgyűjtésnek, az energiatakarékos izzók használatának, a víztakarékos WC-tartálynak, az autómentes napnak stb. Lendületesen kampányolnak ezen megoldások mellett.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer nem képes megállítani a szegénység növekedését, mert a szegénységtermelés (munkanélküliség, megélhetési tulajdon hiánya stb.) a rendszer működési struktúrájából kiküszöbölhetetlen. Mindamellett felsorakoznak a rendszeren belüli sze­génybarát eljárások mögé. Alamizsnát adnak koldusoknak. Ételt, ruhát gyűjtenek a rászorulóknak. Karitatív szervezetekben tevékenykednek. A humánusabb szociális programot hirdető polgári pártok mellett agitálnak. Adakoznak az afrikai éhezők megsegítéséért. Stb.

Határozottan vallják, hogy az adott rendszer távlatilag menthetetlen. Ugyanakkor számos megnyilvánulásukkal nem ezt hirdetik (nem erre uta­ló tevékenységet folytatnak, gesztusokat tesznek), hanem a rendszeren belüli lehetőségekről beszélnek, ezek megvalósítására mozgósítanak. Vagyis azt sugallják, hogy mégiscsak érdemes a rendszer megjavításáért fáradozni.

Mivel magyarázható ez a logikai ellentmondás? Az ellentmondás következetlenségből, de következetes álláspontból is származhat.

Logikai következetlenség, ha valaki hol ezt mondja, hol azt mondja (kevésbé udvariasan fogalmazva: össze-vissza beszél), ezt is, meg az ellenkezőjét is képviseli.

Érdekesebb a következetes álláspontról való logikai következetlenség esete.

Megesik, hogy némelyek az alábbi gondolatmenetet követik. Az adott rendszer nem megjavítható, de a közeljövőben nem is meghaladható, megdönthető. Amíg nem érik meg a helyzet a változtatásra, addig ne csináljak semmit? Mit lehet ilyenkor, ebben a helyzetben tenni?

Lehet azt az utat választani, hogy az illető kizárólag a rendszer kriti­kájával (mind elméleti, mind gyakorlati, illetve mind negatív, mind pozitív kritikájával), a rendszer elleni lázítással, a rendszer tudatos „fellazításá­val", rombolásával foglalkozik. Számol azzal, hogy egyhamar nem fognak visszaigazolódni a próbálkozásai, és valószínűleg nem fogja megérni az erőfeszítések sikerét. Úgy cselekszik, hogy „nincs reménye, s élni tud ezzel a gondolattal" (A. Camus). Úgy cselekszik, mintha nem is az adott világban élne, cselekedne. (Azok, akik kritizálni akarják ezt a magatartást, nem mindig mondják alaptalanul: az így viselkedőket elsődlegesen nem a fennállónak a gyakorlati gyengítése, hanem saját erkölcsi tisztaságuk őrzése, lelkiismeretük megnyugtatása irányítja. Vagyis – ebben az értel­mezésben – a rendszer szintjéről történő valamiféle lekapcsolódást, az individuális szintre való koncentrálást hajtanak végre.)

Választhatunk egy másik utat is – és aki nem akar megtapasztalt sikerek nélkül élni, az valószínűleg ezt az utat választja. Létrejöhet az az álláspont, amely szerint – mivel, úgymond, mostanában nem lehet a nagyobbik jót megvalósítani – a kisebbik rosszra kell törekedni. Neveze­tesen: a realista kompromisszum útját kell járni.

A realista kompromisszum a rendszeren belüli megoldások mellett agitál: a rendszer apró javításai mellett, illetve a további rontások (a „még rosszabb") ellen érvel, foglal állást. A realista kompromisszum vállalása azonos az adott rendszer – nem feltétlenül elméleti, de – gyakorlati vá­lasztásával. Észre kell venni: a rész elfogadása – akarva-akaratlan – az egész elismerését, elfogadását jelenti. (A félreértések elkerülése végett: természetesen rendszerspecifikus, a rendszer struktúrájából fakadó részekről van szó!)

A realista kompromisszum választásának, vállalásának érdekes kö­vetkezményei vannak. Logikai következetlenséget, sajátos paradoxont eredményez a realista kompromisszum: követője mást gondol, mint amit mond; más értékrend szerint gondolkodik, mint ahogy cselekszik. De akkor is következetlen lenne, ha nem ezt tenné – mert akkor gyakorlati következetlenséget vétene. Ugyanis – álláspontjáról – súlyos gyakorlati következetlenség lenne elméleti fenntartásai miatt lemondani a sikereket (bár csak részeredményeket) elérő tevékenységről.

Mit tesznek azok, akik a – fenti értelemben vett – realista kompro­misszumot választják, vállalják? Józan – rövid távú – megfontolásból a gyakorlatukban szakítanak azzal a horizonttal, amelynek gyors meg­közelítését esélytelennek ítélik, és teljesen a befolyásolhatónak vélt összefüggésekre összpontosítanak.

A folyamat más szavakkal is megfogalmazható. Vannak olyan rendszer­ellenesek, rendszertagadók akik társadalmi gyakorlatukban – ösztönösen vagy tudatosan – lekapcsolódnak az általuk elméletileg vallott történelmi perspektíváról, az adott rendszeren túli horizontról (ezért annak megva­lósítására, a hozzá való közeledésre koncentráló cselekvésről), és egy kevésbé átfogó, történelmileg alsóbb szinten (a jelen szintjén) próbálják magukat hasznossá tenni. Leteszik az adott társadalom távlati jövőjéért való felelősség terhét, és rendszeréltetőkként, a fennálló rendszer fenn­tartóiként viselkednek. Rendszertápláló, rendszertámogató, rendszerél­tető, rendszerfenntartó rendszertagadókként viselkednek. A történelmi léptékű jövőről való lekapcsolódással objektíve lemondanak annak érde­mi befolyásolásáról. Amikor megszabadulnak a nevezett, rendszeren túli jövő iránti felelősségvállalástól, akkor egyúttal ki is szolgáltatják magukat az általuk elméletileg elutasított fennálló rendszernek.

A „rendszeréltető rendszertagadók" csoportján belül több típus is léte­zik. De mindegyiket jellemzi az imént vázolt önellentmondás, valamiféle belső megkettőződés, meghasonlás.

• Azoknál, akiknél meghatározó a sikerorientáltság, könnyen alakulhat ki egyfajta önigazoló ideológia. Úgymond terméketlen, ezért értelmet­len lenne az ideális cselekvési körülményekről spekulálni, álmodozni. („Ennyit lehet tenni, tehát ezt kell tenni." „Ha nem lehet elérni azt, amit akarok, akkor azt kell akarni, amit el lehet érni. Mert arra szükségem van, hogy valamit elérjek.") Náluk a kényszerhelyzetben választott taktika átalakul, átcsap szemléleti stratégiába. Az eredeti rendszer­ellenes meggyőződés többé-kevésbé feledésbe merül – legalábbis gyakorlati befolyástól mentessé, funkciótlanná válik.

• Vannak olyan rendszertagadók, akiknél a sikerigény kialakítja a rendszertámogató, rendszerkonform cselekvést, de nem feledteti a rendszerellenes világnézetet, eszményeket. Ezen a típuson belül két változat lehetséges: „önvédelmi" és „tragikus" változat.
• Az önvédelminek nevezett változathoz tartozók nem csinálnak külö­nösebb lelki gondot abból, hogy „kinn is vannak, benn is vannak". A lényeget tekintve: cselekvéskor a rendszeren belül, elmélkedéskor (elméleti megnyilatkozáskor) a rendszeren kívül foglalnak helyet. (Más nézőpontból: elméleti állásfoglalásaikban önmaguknál, cse­lekedeteikben – önmagukról mintegy tudatosan lekapcsolódva – magukon kívül vannak.) De számukra nem okoz traumát ez a kettősség, eklektika: ezt a paradoxont harmonikusan élik meg a mindennapokban.
• A tragikusnak nevezett típus viszont zaklatottan, nyugtalan lelkiisme­rettel veszi tudomásul, hogy a megtapasztalható siker érdekében ki kell fordulnia önmagából. Nem tud feloldódni a megkötött életszerű (realista) kompromisszumban. Nem tudja feledni, hogy minek hiá­nyában, mi helyett szolgálja az általa megvetett, elutasított rendszert. Nem tud passzívan, hasznosnak gondolt társadalmi tevékenység nélkül élni, mindamellett az adott rendszeren túli eszményeit sem tudja, de nem is akarja feladni. Elméleti meggyőződését, eszmé­nyeit lélekben nem adja fel – ugyanakkor érvényességüket a cse­lekedeteivel minduntalan felfüggeszti, cáfolja. Tevékenységében rácsatlakozik, rákapcsolódik az elutasított rendszerre, de lélekben nem. E kettős kötődés, kétlelkűség, „tudathasadás" következménye: erőfeszítéseinek eredményét egyszerre éli meg sikernek és kudarc­nak – végső soron a kudarc sikerének.

Rendszerbomlasztó rendszertagadás?

Felmerül a kérdés: Feltétlenül rá kell-e kapcsolódnia az adott rendszer­re annak, aki – bár nem hisz a fennállóban – nem akar lemondani az eredményes társadalmi cselekvésről? Valóban nincs lehetőség olyan aktivitásra, amely egyszerre hatásos és túlmutat a fennálló rendszeren? A cselekvő számára tényleg nem létezik következetes megoldás olyan korokban, amikor nincs reális lehetőség a szerinte pusztulásra ítélt, de menni nem akaró rendszer meghaladására? Tényleg csak a társadalmi passzivitásba zuhanás és az önfeladás (belső meghasonlás) között le­het választani? Tényleg nem tehet mást a hatni, használni akaró egyén, mint hogy cselekvésével az ellenségnek tekintett fennálló rendszernek szolgál?

Másként megfogalmazva a problémát: Mi van akkor, ha el akarok érni valamit, de a célomról kiderül, hogy az egyhamar nem elérhető? Nem elérhető, mert hiányoznak a feltételek. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem el­képzelhető, hogy a konkrét feltételek hiányakor bele lehet fogni a konkrét feltételek szisztematikus, sziszifuszi megteremtésébe? Hogy azután majd egyszer – talán mások, talán egy másik nemzedék – el tudják érni azt, amit én szeretnék?

Hogyan kezdődött annak idején a feudális rendszer meghaladása? Olyan egyének, csoportok, akik/amelyek nem találták meg a számításu­kat a feudális struktúrán belül (illetve akiket/amelyeket a feudális rendszer eleve nem fogadott be), megpróbáltak másként élni, másképpen (azaz nem feudális módon) gondoskodni a megélhetésükről. Az új gazdálko­dás és életforma terjedésével fokozatosan végbement a neki megfelelő gondolkodás, szemléletmód, értékrend, ideológia kikristályosodása. A körvonalazódó új – polgári – szemléletmód, értékrend erjesztően és gerjesztően hatott az átalakulásra: segített tudatosítani annak tartalmát és irányát. Előbb-utóbb igény támadt olyan intézmények kialakítására, amelyek formát adnak a feudális rendszer meghaladására irányuló törekvéseknek.

A minta adott: akkor van esély egy rendszer leváltására, ha elég sokan akarnak és tudnak a fennállótól eltérő módon élni. Ha elég sokan helyezik magukat gondolkodásukban és gyakorlatukban – részlegesen, illetve dominánsan – a működő rendszer logikáján kívülre.

Minek alapján merült fel annak idején a tőkés rendszer gyakorlati meghaladása?

A XIX. század második felében megfigyelték, hogy amikor bérmunká­sok a „több bér vagy rövidebb munkaidő" alternatíva elé kerültek, akkor rendre a rövidebb munkaidő mellett foglaltak állást. Küzdelmet folytattak a munkaidő csökkentéséért, másként megfogalmazva a szabad idő, az egyén számára rendelkezésre álló idő megnövekedéséért. Mi a redukált munkaidő és megnövekedett szabadidő emberi tartalma, hozadéka? Egy korabeli megfogalmazás szerint: „mérhetetlen testi, erkölcsi és szellemi előnyök". Nevezetesen: a megélhetés puszta eszközeként végzett jövedelemszerző tevékenység rovására egyrészt az egészség, másrészt a szellemi fejlődés, a képességkibontakoztatás, harmadrészt a rendelkezésre álló idő önálló, személyre szabott kitöltése esélyének megnövekedése. Végső fokon (a tendenciát kiterjesztve): a vagyoni javak gyarapodásával, illetve felhalmozásával szemben a személyes képessé­gek gyarapítása, felhalmozása. Vagyis a polgárival ellentétes gazdasági szemlélet, beállítódás megjelenése, illetve képviselete. Egy ismert meg­fogalmazás szerint: a középosztály politikai gazdaságtanával szemben a munkásosztály politikai gazdaságtana. Ez a politikai gazdaságtan egy új elvet képvisel: a munkaidő csökkentéséért folytat küzdelmet, ami csak más kifejezés arra, hogy a termelő ember eszközből, a gazdasági növekedés eszközéből önmagáért valóvá váljon. Ez a törekvés tendenci­aszerűen megmutatkozik mind a korabeli dolgozói társulásokban, mind a munkások szövetkezeti gyáraiban. (Az új alternatíva érdekében lezajlott politikai csatározásokra itt nem térek ki.)

A „munkásosztály politikai gazdaságtanának" nevezett alternatívát (elképzelést és törekvést) később összekapcsolták a „radikális szükség­letek" fogalmával. Eszerint azok a szükségletek tekintendők radikálisnak, amelyek kielégítését a fennálló rendszer nem teszi lehetővé. Kielégítésük csak az adott struktúrán kívül, vagyis a fennálló rendszer meghaladásával (illetve részlegesen a rendszer pórusaiban) tud megtörténni.

Radikális szükségleteket kifejező alternatív gondolkodás, szemlé­letmód, értékrend, életforma-igény tehát a fennálló rendszer keretei között keletkezik. Valamely rendszer leváltására akkor nyílik esély, ha a társadalom tagjai tömegesen akarnak másképpen, más értékrend szerint élni, tömegesen fogalmaznak meg el nem ismert, hivatalosan tagadott szükségleteket. A fennálló rendszer működési logikájáról való ilyen lekapcsolódás akkor válik tényleges történelmi alternatívává, ha elég sokan és elegendő intenzitással törekszenek az uralkodótól, hivata­lostól eltérő életvitel folytatására, gyakorlására. Ekkor érik meg a helyzet radikális politikai kezdeményezésre. A tömeges társadalmi törekvésnek formát adó intézmények – a polgári forradalmak tanúsága szerint – az új rendszer politikai kihordásának, kiharcolásának időszakában kaphatnak kulcsszerepet. Vagyis akkor van jó esély a fennálló meghaladására, ha az új rendszer társadalmi kihordásának (az ún. társadalmi forradalomnak) a megkezdése megelőzi és megalapozza a fennálló rendszer politikai leváltását.

Megismételhető a korábban feltett kérdés: Amíg nem érik meg a hely­zet a változtatásra, addig ne csináljak semmit?

Vannak, akik szerint egy adott rendszer javítgatása, kozmetikázása csak a megjavíthatatlan rendszer konzerválását segíti elő. (A javítgatás az alapbajt tartósítja: elviselhetővé teszi az alapjaiban elviselhetetlent.) Ugyanakkor a strukturális bajok elleni küzdelmet nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meg­haladása már a jelenben.

Vannak, akik szerint az adott erőviszonyok mellett nincs lehetőség a fennálló rendszernek való kiszolgáltatottság felszámolására, de van esély e kiszolgáltatottság részleges semlegesítésére. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a rendszer kényszerítő uralma alól. Például egyének és csoportok megkísérelje­nek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy a rendszer elméleti és gyakorlati tekintélyétől függetlenednek. Vagyis elméleti meggyőződésből, illetve gyakorlati önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

E nézet szerint tehát valamely adott rendszerből részlegesen kilépni már a rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a rendszerből teljesen kilépni csak ezen az úton lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. De ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: a fennálló struktúrát konzerváló, ezért követ­kezményeiben ártalmasnak tekintett tettektől való önmegtartóztatás.

Rendszerpártiak és rendszertagadók párbeszéde?

Semmi meglepő nincs abban, hogy a rendszer megjavításának és a rend­szer megjavíthatatlanságának, ezért meghaladásának álláspontján levők bizonyos konkrét problémák megoldásában (pl. szegénységprobléma, környezetvédelem) nem értenek egyet egymással. Mivel nézeteltérésük az álláspontjuk különbözőségében gyökerezik, az lenne a meglepő, ha egyetértenének. Ilyen helyzetben az a meglepő, ha a másik meggyőzé­sének a reményében mégis vitába bocsátkoznak valamilyen részkérdés­ről, hiszen vitapartnerüktől látványos következetlenséget várnak el. Azt várnák el, hogy olyan következtetést mondjon ki, amely a premisszájából (alapálláspontjából, alapmeggyőződéséből) nem levonható. Arra számíta­nak, hogy a fennálló rendszer keretein belül megvalósítható célkitűzések képviselőjét meggyőzhetik az egész rendszer tarthatatlanságáról. Illetve a másik oldalról: Elvárnák a vitapartnerüktől, hogy azon célját, amely – az illető meggyőződése szerint – csak az adott rendszeren túl valósítható meg, a fennálló keretei között akarja elérni.

(Érdemi viták folytatását egy nyelvi probléma is nehezíti. Zajló párbe­szédekről, vitákról gyakran kimutatható, hogy valójában csupán látszatai, illúziói tényleges párbeszédeknek, vitáknak. Az ellentétes nézetrendsze­rekben ugyanazok a szavak nem feltétlenül ugyanazt jelentik. Formailag azonos állítások eltérő üzenetet hordozhatnak, egészen más jelentést tartalmazhatnak. És ami a legdöntőbb: gyökeresen különböző értéktar­talommal bírnak, értékképzetet hívnak elő.)

Lehetséges, hogy a konkrét következtetések vitája mögött számos alkalommal a premisszák mássága áll? Lehetséges, hogy eltérő előfel­tevések (premisszák) esetén csak addig lehet eljutni, hogy felismerjük az eltérő premisszákból fakadó következtetések kibékíthetetlenségét? Lehetséges, hogy az alapálláspontok antagonizmusának esetén az eleve meddő vita elől való kitérés az egyetlen következetes magatartás?

Rendszerpártiak és rendszertagadók szövetsége?

Létrejöhet-e rendszerépítők és rendszertagadók között bármiféle együtt­működés, szövetség?

Azt tapasztalni, hogy számos esetben igen. Ezt a megállapítást azzal a megszorítással kell érteni, hogy nem az összebékíthetetlen összebékítéséről van szó, hanem egyes részkérdésekben való – többé-kevésbé – átmeneti együttműködésről. Valójában csupán taktikai vagy ösztönös szövetségről. Az ilyen alkalmi együttműködések jelentősége azonban nem lebecsülendő. A konkrét helyzetekben előálló dilemmákra csak gyakorlati válaszokat lehet adni. Ilyen esetben a dilemmák gyakorlati kihívások, amelyekről nem elég elmélkedni. Valamit cselekedni kell. (A döntéstől, cselekvéstől való távolmaradás, azaz a konkrét helyzetből való kihátrálás is gyakorlati válasz.)

Az össze nem tartozók alkalmi összetalálkozásának, összetartozásá­nak különböző okai lehetnek.

• Gyakran megesik, hogy az ember spontán módon cselekszik, és eb­ből fakadóan következetlen. Egy adott helyzetre hosszas mérlegelés, elméleti megindoklás nélkül, ösztönösen reagál. Szinte esetlegesen, véletlenszerűen sodródik bele valamibe. Azután később ezt a tettét vagy megbánja, vagy elfogadja, vagy – mintegy utólagos önigazo­lásként – megideologizálja.
• De „tűz és víz" összebékítése nemcsak következetlenség, vagyis félreértés vagy figyelmetlenség miatt történhet meg. Döntési kény­szerben, konkrét cselekvési helyzetben az egyén könnyebben teszi félre – anélkül, hogy megfeledkezne róla – az elméleti alapállását, meggyőződését, függeszti fel tudatosan annak szigorú alkalmazását, mint amikor a hitvallásáról elmélkedik. Cselekvési kényszerhelyzet­ben különösebb lelkifurdalás nélkül is könnyen tesz – eszményeihez, elveihez mérve – engedményeket. Legfeljebb döntése kísérőszöve­geként megjegyzi: „elveim fenntartásával". Vagy a cselekvéskény­szer annyira egyértelmű számára, hogy ezt az elvekre való utalást sem tartja szükségesnek.
• A realista kompromisszumnak nevezett alapállás eleve nyitott az ilyen együttműködésre. Híve a „még rosszabb" megakadályozásá­nak, a kisebbik rossznak az érdekében – egyes kérdésekben – olya­nokkal is hajlamos összefogni, akikkel egyébként teljesen ellentétes értékrendet vall.

Résztémákra gyakran szerveződnek ilyen közös akciók, kampányok, mozgalmak. Amelyek általában akkor és azért sikeresek, mert a részt­vevők arra koncentrálnak, ami összehozta őket, és – az együttcselekvés idejére – mindattól elvonatkoztatnak, ami elbizonytalanodásukat, szétforgácsolódásukat idézné elő, vagyis amiben eleve nem értenek egyet.

Különböző világképpel, értékrenddel rendelkező egyének összefo­gásának, együttműködésének folyamatában mind a fennálló rendszer dicsőítése, mind annak strukturális bírálata rontja az eredményes kompromisszum esélyeit, mert megosztja az együttműködés híveit, ez­által gyengíti, rombolja az összefogás erőit. Előbb-utóbb kiderül, hogy a résztvevők egymással együttműködni tudnak, de elméleti alapkérdé­sekről eredményes – azaz a kompromisszumon alapuló együttműködést segítő – párbeszéd, vita köztük nem lehetséges.