A kapitalizmus fejlődésének tendenciái Latin-Amerikában

Több évtizedes visszaesés után a haladó erők Latin- és Karibi-Ameriká­ban – mely egyben indián és afroázsiai Amerika is – ma újra lehetőséget látnak arra, hogy védekezésből támadásba menjenek át. Ezért bizonyos mértékben fölvállalták a kapitalizmus jelenleg zajló átalakulásának kritikai elemzését, s előrehaladtak a neoliberális globalizációval szem­beni elméleti és gyakorlati alternatívák fölmutatásának útján. A liberális globalizáció – mint a tőke globálissá válásának új szakasza – a munká­hoz való jog megkérdőjelezésével, a közvetlen és közvetett jövedelmek leszorításával, valamint a dolgozók osztályszervezeteinek egyszer s mindenkorra történő felszámolásával a kizsákmányolás új alakzatának körvonalait jelöli ki. A transznacionális vállalatok által gyakorolt ellenőrzés az általánossá vált konkurencia felett az oligopolisztikus piacokon – ami egyfelől vonzó gazdasági területek keresésére buzdít (ahol alacsonyak a munkabérköltségek, nincs szociális védelem, s nincsenek szakszervezeti jogok), másfelől a periférikus térségek dolgozóit elvándorlásra készteti (a kelet-európaiakat és az észak-afrikaiakat Nyugat-Európába, a mexikói­akat és más latin-amerikaiakat az Egyesült Államokba, a délkelet-ázsiai országok lakóit pedig Japánba) – a végsőkig fokozza a munkaerőpiacok közötti rivalizálást, s a nemzetközi kapitalista munkamegosztás újfajta geográfiáját vázolja fel. Latin-Amerikában az Észak által ösztönzött ter­melésáthelyezési folyamatok intenzívebbekké váltak, hogy kívül profitot húzzanak a viszonylag képzett és alacsony bérért rendelkezésre álló munkaerőből, ugyanakkor belül – a kapitalista világrendszer centrumának munkavállalóit megzsarolva – megkíséreljék újraindítani a tőkefelhal­mozást, amelynek lendülete elmerült a strukturális válságban és az új imperialista háborúkba való előremenekülésben.

Latin-Amerikában – csakúgy, mint a (fél)periféria más régióiban – a gyári termelés nagyrészt a régi „fordista" modell szerint bontakozott ki, standardizált nagyszériákkal az ipari ágazatokban; a szerint a modell szerint tehát, amely Északon a munkásság utolsó nagy fellegváraival együtt ma eltűnőben van. Földrészeken átnyúló leányvállalatok létesültek, melyek révén a „posztfordista", a „fordista" és a „prefordista" módszerek egyszerre léteznek, a kizsákmányolás földrajzi határai megváltoznak, s a világ minden dolgozója között kapcsolat és konkurencia létesül. A világtermelésben Latin-Amerikára rótt szerep a földrészt olyan térséggé alakította, ahol a tőke és a munka ellentéte közvetlen, az osztályharc kiélezett, s ahol a konfliktusok (tőke és természet, tőke és tudomány, tőke és demokrácia ellentéte…) megtöbbszöröződtek. E nagy horderejű változások ellentmondásba kerülnek a kivívott szociális vívmányokkal és a nemzeti felszabadító harcokkal, amelyek az 1950-es és 60-as években már megmutatták erejüket. Kétségtelen, hogy a tőke ellenoffenzívája be tudta fagyasztani az osztályharc során korábban elért eredményeket, ugyanakkor azzal, hogy általánossá teszi a rendszer belső ellentmon­dásait – belevonva a pártok és a szakszervezetek mellett a mindig sokkal kiterjedtebb társadalmi mozgalmakat és ellenzéki erőket is -, az ellentéteket egyben globalizálja és a feszültség magasabb szintjére emeli. Latin-Amerikát az Észak alapvetően továbbra is neokolonializmusa kiváltságos terepeként kezeli – mely nyitva áll tőkekivitele és árui előtt, s munkaerő- és természetierőforrás-tartalékot jelent számára -, láthatóan anélkül, hogy meghallaná azokat az elég világos politikai üzeneteket, amelyeket a földrész a világhoz intéz. A kontinensre jellemző állandósult függés az a keret, amelyen belül a transznacionális cégek – manapság különösen a bioenergetikai vállalatok – diktátuma a nemzeti fölhalmozási folyamatok felett érvényesül.

Az ALCA meghiúsítása és az ALBA életre hívása

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek Latin-Amerika-szerte széles tömegeket megmozgató kezdeményezéseken keresztül fejezték ki, miként vélekednek az Egyesült Államok kontinens feletti hatalmáról, nevezetesen az USA kereskedelmi és pénzügyi háborújáról, ami való­jában az imperializmus katonai eszközökkel vívott háborúinak másik arca. A leghevesebb támadást a latin-amerikai népek ellen az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA¹) indította. Az USA kormányzatának e neokolonialista projektumát a tömegek és a forradalmi vagy haladó kormányok összehangolt fellépése zátonyra futtatta. Az ellenoffenzíva az ALBA-ban² öltött testet, amelyet 2004 decemberében Kuba és Venezuela kezdeményezett, s amely 2006 áprilisában kiegészült Bolíviával, majd 2007-ben Ecuador, Nicaragua és Haiti is közeledett hozzá, valamint tá­mogatásáról biztosította a földrész szinte minden társadalmi mozgalma. Ellentétben az ALCA-val, amely a kereskedelem további liberalizációját és a privatizációt tűzte ki célul, az ALBA – a latin-amerikai társadalmi har­cok s különösen a közjavak társadalmi tulajdonára vonatkozó követelés szellemében – a szegénység és a szociális kirekesztés elleni küzdelmet részesíti előnyben. Az ALBA azonban nem az egyedüli megvalósításra váró program; napirenden vannak más, ezt kiegészítő kezdeményezé­sek is, mint pl. a Petrosur – lásd lejjebb -, amelyek imperialistaellenes orientációt fejeznek ki, s a néptömegek érdekeinek védelmét helyezik előtérbe. Ilyenformán tehát Latin- és Karibi-Amerikában a világot uraló tőke válaszkísérlete a strukturális válság leküzdésére az osztályszerve­zetek és a tömegmozgalmak fellendülését váltotta ki.

2007. április 30-án Hugo Chavez Frias elnök, a venezuelai bolívari forradalom vezetője bejelentette országa kilépési szándékát az IMF és a Világbank intézményeiből, amelyeket a szegény országokat kizsákmá­nyoló, „az amerikai imperializmus által kézben tartott szervezetek"-nek nevezett. A venezuelai nemzethez intézett május 1-jei beszédében ehhez hozzáfűzte: „Addig kell kilépnünk, amíg ki nem fosztanak bennünket." E kijelentések az Egyesült Államok politikai és üzleti köreiben rendkívül heves reakciót váltottak ki. Élesen bírálták az elnök „indulatos stílusát", aki „láthatóan nincs tisztában azzal, mekkora kockázatot vállal, ha or­szága nem törleszti rendesen adósságait", s aki „kénytelen lesz majd visszavonulót fújni, amikor ráébred a hasonló akciók következményeire". Azt is föltételezték, hogy az elnök környezetének hozzá nem értése olyan fokú, hogy előfordulhat: azt sem lesznek képesek megmondani, milyen gyakorlati lépések szükségesek ahhoz, hogy Venezuela távozhasson a nemzetközi pénzügyi szervezetekből. A venezuelai pénzügyminiszter hiába ismételte, hogy országa nem kíván változtatni a külső adósság­szolgálat teljesítésének kialakult rendjén, a pénzpiacok – a történelem önjelölt alanyai – mégis „elégedetlenségüknek" adtak hangot, aminek következtében lezuhant a venezuelai állam által kibocsátott papírok értéke, s romlott az ország kockázati besorolása. Miután az elnök a kőolaj, a villamos áram és a távközlés államosításával „megcsonkította a caracasi tőzsdét" (tranzakcióinak több mint egyötödével), majd G. W. Busht az ENSZ-közgyűlés szónoki emelvényén az ördöghöz hasonlítot­ta – s lehet, hogy ezzel országát megfosztotta egy helytől a Biztonsági Tanácsban -, Chavez újabb kihívást intéz az imperializmussal szemben, ezúttal monetáris és pénzügyi területen. Ellenfelei nem titkolt megvetése s az ellene felhozott rágalmak e stratégiai jelentőségű döntés helyességét mutatják.

Az IMF-ből való kilépés időszerűsége nem érthető meg a nélkül a perspektíva nélkül, amit a Dél Bankjának (Bancosur) létrehozása nyitott meg, s amihez Venezuela – összhangban más nagy latin-amerikai álla­mokkal – döntő mértékben járul hozzá. Ezen új multilaterális intézmény célja a külső eladósodás mérséklése és új fejlesztési stratégiák finan­szírozása, a hagyományos kapitalista bankoktól alapvetően különböző működési logika szerint. A Dél országai ma amerikai kincstárjegyeket kénytelenek vásárolni (több mint 1000 milliárd dollár értékben), hogy finanszírozzák a kapitalista világrendszer egyensúlyhiányát, s egyi­dejűleg dollárt kell tartalékolniuk, hogy védjék nemzeti valutájukat a spekulációs célú támadásoktól, amiknek a pénzpiacokon ki vannak téve. Eljött az ideje a Dél egységfrontba tömörülésének, hogy ezek az országok forrásaikat ne az amerikai államadósság értékpapírjaiban s ne az Észak valutáiban, hanem a Dél egy olyan multilaterális bankjában halmozzák fel, amit azok az államok hoznának létre és ellenőriznének, melyek elutasítják az Egyesült Államok pénzügyi diktátumait. Ez az új típusú intézmény nem a világot uraló tőke neoliberális stratégiáinak transzmissziószíja lenne, hanem olyan pénzügyi intézmény, amely a Dél népeinek érdekeit szolgáló fejlődést segíti elő. Feladata, hogy finanszí­rozza a többség élet- és munkakörülményeinek javítását célzó politikai döntéseket, a közszolgáltatások és a szociális infrastruktúra fejlesztését, illetve a paraszti tömegek érdekei iránt méltányosabb mezőgazdaságot, a belső piac igényeit kielégítő ipart és a magas hozzáadott értékű ex­portot, amely alkalmas a nemzetközi kapitalista munkamegosztás meg­kérdőjelezésére. Egy ilyen bank létrehozása 2008-ban – amely kísérlet a monetáris szuverenitás visszaszerzésére, és potenciális pénzügyi alapja annak, hogy a kontinens országai kereskedelmi kapcsolataikat egymás között a tagországok valutájában bonyolítsák le (legalábbis amíg egy új, közös valuta nem születik) – hiteles és járható utat kínál a Dél országainak arra, hogy fölszabaduljanak az IMF neokolonialista gyámkodása alól.

Kilépés az IMF-ből, dollártalanítás, Bancosur, Petrosur

Egy igazságosabb nemzetközi gazdasági rend megteremtése, egyebek között, föltételezi az IMF jelenlegi szerepének megkérdőjelezését, amely­nek szoros függése az amerikai államkincstártól ma már senki előtt sem titok. A good governance (jó kormányzás) jelszava, amit az IMF a Dél országainak nyújtott segélyek és az adósságszolgálat könnyítésének legfőbb feltételéül szab, a Valutalap pénzügyi intervencióinak erősödő át-politizálódásáról tanúskodnak, s rámutatnak arra, hogy felvállalt missziói egyre inkább eltérnek a szervezet eredeti mandátumától. A magánszektor feletti gyámkodása, amelynek „bizalma", úgymond, a tartós növekedés föltétele, az állami intézmények „valamennyi aspektusára" kiterjed, be­leértve magát a politikai rendszert. Demokratikus intézmények, informá­cióáramlás, átláthatóság, a társadalmi szereplők részvétele, a források hatékony kezelése, szakértői kompetencia, beszámoltatási kötelezettség, integritás, az emberi jogok tiszteletben tartása – ezek lennének a good governance elvárásai.³

De hogyan is áll ezekkel a követelményekkel az IMF maga? Vajon alkalmazza-e hasonló határozottsággal saját működésére azokat a nor­mákat, amelyeket a Dél országaitól elvár?

• Az Egyesült Államoknak egyedül van vétójoga minden fontosabb kérdésben.
• Dokumentumainak hozzáférhetősége – bár e téren történt bizonyos előrelépés – továbbra is korlátozott.
• Az általa folytatott tárgyalások többségükben teljesen átláthatatla­nok.
• Tárgyalópartnerei szűk körből kerülnek ki (pénzügyminisztériumok, központi bankok), sokszor magánvállalkozókra is kiterjednek, az érintett népek véleményét azonban nem kérik ki.
• Mivel a döntések rendszerint konszenzussal születnek, a programo­kat csak kivételes esetben fogadják el szavazással.
• Szerkezetátalakító programjai, az egyensúlytalanságok megszünte­tése szempontjából, hatástalanoknak bizonyultak, sőt, hozzájárultak a pénzügyi válságok keletkezéséhez és elmélyüléséhez.
• Szakértőit nem vetik alá semmiféle értékelésnek azzal kapcsolatban, hogy ajánlásaik beváltak-e vagy sem.
• Elemzéseik a rendelkezésre álló tudományos szakirodalom ismere­tében fenntartásokra adnak okot.
• A korrupcióellenes retorika ellenére az IMF közismerten korrupt rezsimeket is finanszíroz.
• Segélyeinek nem egy kedvezményezettjéről köztudott, hogy rend­szeresen megsérti az emberi jogokat.

Ebből következik, hogy egy jó kormánynak, ha valóban a nép jólétét tartja szem előtt, szakítania kell az IMF-fel, amint a körülmények lehetővé teszik.

Latin- és Karibi-Amerikában ma Kuba az egyetlen ország, amely nem tagja a Valutaalapnak, s ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – az egész térség legmagasabb növekedési ütemét produkálta az elmúlt tíz évben, 2006-ot is beleértve. Kuba az Egyesült Államok blokádja dacára kitartott pénzügyi szuverenitásának megőrzése mellett. 1993-ban, midőn a szovjet tömb megszűnése folytán az ország különösen nehéz helyzetbe került, a forradalmi kormány úgy döntött, hogy eltörli az amerikai dollár birtoklásának tilalmát, és gazdaságát dolláralapra helyezi. Az intézkedés célja a külföldi devizák beáramlásának elősegítése, a külkereskedelmi de­ficit mérséklése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt, hogy ezáltal meg lehessen őrizni a szociális rendszer alapjait: az ingyenes egészség­ügyet és oktatást, a közszolgáltatásokat (ivóvíz, villamos áram, telefon, közlekedés…), az alacsony élelmiszerárakat és lakbéreket. A rendkívüli nehézségek ellenére e törekvések sikerrel jártak. 1994-től a gazdaság magához tért, s a gazdasági folyamatokat sikerült technikailag is kézben tartani. A dollárosításnak azonban nem csak kedvező hatásai voltak. Az egyenlőtlenségek érzékelhetően növekedtek. A 2004 októberében elhatározott dollártalanítás célja ezeknek a problémáknak a felszámolása volt. A kubai központi bank bejelentette, hogy megszünteti a dollár szabad forgalmát, amit a kedvező gazdasági eredményeknek köszönhetően felértékelt konvertibilis pesóval (CUC) vált fel. A dollártalanítást a jövedel­mek újraosztása kísérte: felemelték a béreket és a nyugdíjakat, valamint növelték a libretára⁴ kapható termékek mennyiségét. A dollártalanítás folyamata nem ért véget – erre majd akkor kerülhet sor, amikor a kubai peso újra az ország egyetlen fizetőeszköze lesz -, s nem becsülhetők le a fennmaradó nehézségek sem. A központi bank kénytelen tartalékot fölhalmozni a hivatalos devizában, hogy szavatolja a konvertibilis peso belső forgalmát, kézben tartsa a külföldi bankszámlákat, az árfolyamot és az árakat. A kormánynak újra és újra rá kell vennie a külföldi bankokat és befektetőket, hogy őrizzék meg a kubai gazdaság iránti bizalmukat, s a kubai népet is meg kell győznie a hatékony monetáris ellenőrzés és a korszerűsített szocialista tervgazdálkodás szükségességéről. Mindazo­náltal a pénzügyi szuverenitás visszaszerzése érdekében tett lépések eredményei kétségtelenek.

Bár Kuba tapasztalatai egyediek és nem exportálhatók, gondolkodásra késztetnek. A latin- és karibi-amerikai népek számára a nagy kihívás jelenleg az, hogy az ALBA – mint a nemzeti érdekeket tiszteletben tartó regionális tömörülés – megszilárduljon, függetlensége megerősödjön. Ez ellensúlyt jelenthet az Egyesült Államok hegemóniájával szemben, s hozzájárulhat egy többpólusú világ létrejöttéhez. Ahhoz, hogy ez az alternatív régiós együttműködés kibontakozhasson, saját pénzügyi alapjainak konszolidálásán túl fejlesztenie kell a komplementaritást a Dél más integrációs folyamataival, mindenekelőtt a Mercosurral. Ezek egyike minden bizonnyal a Bancosur, amely arra hivatott, hogy az ALBA bankjává váljon. Mostanáig a kapcsolatok elsősorban Kuba és Venezuela között fejlődtek, ama stratégiai terv keretében, amely (kubai) szociális szolgáltatásokért (venezuelai) kőolaj-technológiát nyújt cserébe, s kiter­jed az együttműködés egy sor egyéb területére is: távközlés, bányászat, kohászat, élelmiszeripar, szállítás… A regionális együttműködés – e két ország kapcsolatainak megszilárdításán túl – a kontinens egészét magá­ban foglaló, alapvető átalakulással kecsegtet, ami kiindulópontja lehet az integráció olyan újszerű formáinak, melyek a résztvevők közötti szolidari­táson alapulnak, s szigorú határt szabnak a világot uraló tőke térségbeli expanziójának. Az ALBA szert kell tegyen egy multilaterális pénzügyi intézményre és – ha lehetséges – közös valutára is, hogy ezáltal képessé váljon hatékonyan támogatni a tagállamok gazdaságának diverzifikálását, megteremteni az élelmiszer-ellátás függetlenségét, elősegíteni a szociális ágazatok fejlesztését, megszüntetni a mélyszegénységet, és javítani a nép életfeltételeit. Az ALBA másik pillére az a projektum, amely egyet­len, kontinensméretű vállalatba, a Petrosurba próbálja integrálni a régió kőolajipari vállalkozásait: a PDVSA-t⁵ (Venezuela), a Cupetet⁶ (Kuba), az YPFB-t⁷ (Bolívia), a Petrobrast⁸ (Brazília), az ENERSA-t⁹ (Argentína) és a Petroecuadort¹⁰ (Ecuador). Ezek az országok ilyenformán nagyobb súlyra tehetnek szert a nemzetközi tárgyalásokon, s együtt határozhatják meg az energiaforrások megújításának és a környezet megóvásának stratégiáját. Az effajta regionalizáció, mely tiszteletben tartja a népek jogát a fejlődésre, arra, hogy szuverén módon dönthessenek, s közösen határozhassák meg jövőjüket, véleményünk szerint szükségszerűen a kapitalizmus meghaladását föltételezi.

A népi ellenállás újjászületése Latin-Amerikában

A nemzetközi munkamegosztás átalakulásának az a módja, amelyet a neoliberális globalizáció, a kikényszerített ipari szerkezetátalakítás, a termelésáthelyezés és a „humán erőforrásokkal való gazdálkodás" hozott létre, egyben tehát serkentette a globális ellenállás erőinek újjáéledését is, amelyeket a globalizáció eleinte felbomlasztott. Latin-Amerika- és Karibi-Amerika-szerte megjelentek vagy újjászerveződtek a népi mozgalmak, amelyek a társadalmi küzdelmek igen különböző előzményeiből sarjad­tak, s konkrét szociális és gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. E mozgalmak sikeresen mozgósították a tömegeket: a megalopoliszok kis keresetű dolgozóit, a bádogvárosok szegényeit (munkanélkülieket, a feketegazdaság kizsákmányoltjait, hajléktalanokat.), a föld nélküli és kisparcellás parasztokat, az indián közösségeket, a kispolgárság és a középburzsoázia jelentős rétegeit (beleértve a hivatalnoki réteget is), amelyeket szegénységbe taszított a neoliberális gazdaságpolitika, nagy­számú haladó – vallási, pacifista, feminista, homoszexuális és környezet­védő – civil szervezetet… A társadalmi harcok megélénkülése az egész kontinensen szembetűnő. A szerveződések egy része osztályalapon áll, s egyértelműen rendszerellenes és forradalmi programot képvisel, mint például a kolumbiai népi ellenállás, a Földnélküliek Mozgalma Brazíliában, a Másik Kampány¹¹ Mexikóban (amely társadalmi mozgalmakat, radikális politikai pártokat és neozapatistákat egyesít) vagy az indián paraszt- és munkásszervezetek egyes frakciói Bolíviában. Mindezek a mozgalmak (noha egymástól is jól megkülönböztethetők) harcosan osztályharcos irányzatot képviselnek. A mozgalmak másik része spontán jellegű: ezek­nek nem mindig van vezetőjük vagy politikai szervezetük, ugyanakkor kö­zelebb állnak az endogén – a változások dinamikájából fakadó – társadal­mi realitásokhoz. Tevékenységük fókuszában legtöbbször a tőke-munka ellentéte áll (mint a piqueterók, az önigazgató argentínai munkásvállalatok dolgozói esetében¹² ), máskor az Egyesült Államok háborús fenyegetése vagy katonai támaszpontok létesítésére irányuló szándéka (ilyenek többek között a kolumbiai szolgálatmegtagadók, az ecuadori Manta támaszpont ellen tiltakozó aktivisták vagy a paraguayi békeharcosok).

Mostanáig az ezeknek a mozgalmaknak a nemzetközi szintű tömö­rítését célzó törekvések nem vezettek megfelelő eredményre. Az ún. alterglobalizációs (globalizációkritikus) mozgalmak, így különösen azok, amelyek a Szociális Fórumok keretei között jelentek meg (világ-, regi­onális és nemzeti szinten, illetve tematikus fórumokon), bár rendkívül pozitív hatással voltak a tömegmozgalmak fellendítésére, ténylegesen gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy megfékezzék a transznacionális kapitalizmus és az imperialista hadseregek agresszivitását. Mozgó­sító erejükből legtöbbször csak alkalmi vagy ciklikusan visszatérő elutasításokra és tiltakozásokra futotta, ezeket azonban nem tudták összekapcsolni a dolgozó tömegek mindennapos osztályharcával, s nem voltak képesek arra sem, hogy erős struktúrákká szerveződjenek. Sokkal hatékonyabbak voltak, mint láttuk, az ALCA tervével szembeni kontinensszintű tömegmegmozdulások – ámbár az akciók e két típusa nem vált el mereven egymástól, hiszen az Egyesült Államokkal megkö­tendő szabadkereskedelmi megállapodás elleni tiltakozás a 2004-ben Quitóban megtartott első Amerikai Szociális Fórum programjában is kiemelt hangsúlyt kapott. Hogy az ALCA offenzíváját végül meg lehetett állítani, ez alighanem annak volt köszönhető, hogy a latin-amerikai népek sokszínű ellenállását sikerült egy irányba terelni, meg persze annak is, hogy a haladó kormányok, jelesül Kuba, Venezuela és Brazília vezetése kellően intelligensnek bizonyult, s megvolt az ereje is hozzá, hogy amikor kellett, összefogjon az imperialista uralommal szembeni hatékony fellé­pés érdekében. Az egyes országok szintjén a különböző mozgalmak és szervezetek együttműködése el tudott érni bizonyos sikereket, főként a közjavak privatizációjának leállítása terén és/vagy olyan kérdésekben, amelyek szoros kapcsolatban álltak a lakosság alapvető szükségleteivel. A népi nyomás többször is meghátrálásra kényszerítette a neoliberális kormányzatokat helyi szinten (Pőrto Alegrétől El Salvadoron át Bogotáig), sőt országosan is. Magától értetődően e mozgalmaknak az elmúlt évek­ben végbement előretörése meghatározó szerepet játszott a kontinens baloldali-demokratikus frontjainak választási győzelmeiben, Bolíviában, Brazíliában, Ecuadorban, Argentínában, Uruguayban és Nicaraguában, valamint a legutóbb Guatemalában s talán nemsokára Paraguayban is.

A haladó erők koalíciója mindazonáltal egy sor kihívással kell(ett) szembenézzen. Bár a tömegmozgalmaknak olykor sikerült megbuktat­niuk a helyi oligarchiák rezsimjeit, a hatalmat a komprádor burzsoázia maradványai s hivatásos, korrupt politikusai kaparintották meg, súlyosbít­va a neoliberális politika hatásait és az ország alávetettségét. Ez történt például Peruban. Máskor a népmozgalom ugyan győzelmet aratott a választásokon, ám rövid időn belül elbürokratizálódott, kiüresedett és visszaváltozott rendszerkonform erővé. Ennek voltunk tanúi többek között Uruguayban. Mindaddig, amíg ezek a csoportosulások nem tesznek szert szilárd struktúrára és nagyon világosan megfogalmazott politikai célokra, fellépésük a regnáló társadalomellenes rendszerek ellen hiábavaló: nem fogják tudni az eszmét tettekké változtatni, s nem lesznek képesek a várt alternatívát megvalósítani. Gyengeségre ítélik önmagukat, s visszakozni fognak az amerikai imperializmus minden újabb csapásának hatására. Mert nincs okunk kételkedni abban, hogy az Egyesült Államok, amely jelenleg vesztésre áll Irakban, a jövőben éppúgy fokozza majd az elnyo­mást és az erőszakot a kontinensen, ahogyan ezt a múltban is tette. A baloldal kormányra kerülése a népi osztályok érdekeit szolgáló társa­dalmi program hiányában csupán a neoliberalizmus által okozott válság menedzselésére szorítkozhat, s ennek egyenes következményeként rövidebb-hosszabb távon elkerülhetetlenül elveszíti legitimitását. Ez az, ami Brazíliában fenyeget.

Mindezek alapján belátható, mennyire elodázhatatlan feladat megol­dást találni e mozgalmak politikai szervezetének és reprezentációjának a problémáira, hogy az osztályharc intenzitása magasabb szintre emel­kedjen, létrejöjjenek a forradalmi mozgalmak új alanyai, s valóra lehessen váltani egy olyan stratégiát, amely nem éri be a hatalom megszerzésé­vel. A fő kérdés tehát továbbra is – mint mindig – az állam problémája; pontosabban, az államhatalom gyakorlásának kérdése a hatalom meg­szerzése után.¹³ Ezzel néz szembe egyébként az európai baloldal is pl. Franciaországban és Olaszországban – másfajta társadalmi-politikai keretek között. Jóllehet az osztályviszonyok a két földrészen különbözők, s ebből következik, hogy a stratégiáknak és az intézményes formáknak is különbözniük kell, a feladatok terén vannak lényeges érintkezési pontok, mint pl. az álláspontok egymáshoz közelítésének követelménye vagy a nép érdekeinek szolgálatába állított államhatalom hatékony és demokratikus ellenőrzése.

Kuba és Venezuela meghatározó jelentősége a szocialista átalakulásban

Ebben az összefüggésben érthető meg, miért volt oly rendkívüli hatás­sal Latin- és Karibi-Amerikára a Kubában és Venezuelában végbement átalakulás, ahol a forradalmi kormányok a hatalmat a szociális állam érdekében gyakorolják – nem csupán a privatizáció elvetésével, hanem elsősorban azzal, hogy fokozatosan fölszámolják a termelési eszközök magántulajdonát. E két ország különböző módokon, de egybecsengően mutatja, miként válhat az államhatalom a szocialista jövő támaszává, s hogyan tudja két forradalom kölcsönösen erősíteni egymást. Azok a fiatal kubaiak, akik csak a „különleges szakasz" megszorításait is­merhették, most tanúi és – az internacionalista missziók révén – aktív segítői lehetnek egy testvérnép forradalmi kibontakozásának, az ifjú venezuelaiak pedig hasznosíthatják a kubaiak tapasztalatait, s cserébe lélegzetvételhez juttathatják őket. Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ez a két ország, amely kézzelfoghatóvá teszi Bolívar és Martí reményét a földrész függetlenné válására, a kolumbiai gerillákkal együtt az amerikai imperializmus legfőbb célpontjai Latin-Amerikában. Venezuela ma azon munkálkodik, hogy újrafogalmazza szocialista – bolívari és keresztény, békés, de nem fegyvertelen – társadalmi projektumának alkotóelemeit, hogy megerősítse a népi részvétel jogi kereteit a döntések meghozatalá­ban, az ország stratégiai erőforrásainak államosításában és a „társadalmi missziók"¹⁴ megvalósításában.

Kuba közel ötven éve bizonyítja, hogy az ellenállás lehetséges. A szi­get – anélkül, hogy önmagát a szocializmushoz vezető egyedüli útnak tartaná – példájával emlékeztet rá, milyen alapvetően fontos a radikális társadalomátalakítás tervének véghezviteléhez a párt és a szakszerve­zetek megléte, az államhatalom országos szintű gyakorlása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonának, a szociális igazságosságnak és a szocialista tervezésnek a fenntartása.

Mint a dollártalanítás folyamatával kapcsolatban mondtuk, Kuba tapasztalatai példaszerűek, még ha nem is alkotnak lemásolható „mo­dellt". Hogy a sziget képes kézben tartani gazdasága talpra állításának folyamatát, ezt lényegében annak köszönheti, hogy fenntartotta fejlődési stratégiájának tervezését, továbbá annak, hogy a szocialista állam sza­vatolja a válsággal való szembenézés érdekében elkerülhetetlen átszer­vezések végrehajtását, s egyformán őrködik a társadalmi konszenzus, a reformok fokozatossága és a lakossággal való rendszeres párbeszéd felett. Ezzel magyarázható, hogy a piaci mechanizmusok újjáéledése a „különleges szakasz" bevezetése óta nem vezetett el a kapitalizmushoz való „megtéréshez". Kuba azért tudta megvalósítani a cukoriparról való átállást s fenntartani szociális rendszerét, mert az állam központosította a döntéshozatalt, összhangot teremtett mikro- és makrogazdasági politikája között, s továbbra is biztosította a tömegszükségletek kielégítésének elsőbbségét minden egyéb érdek felett.

Bár a turisztikai ágazat kiskaput nyitott a külföldi valutákhoz való hoz­záférés terén, az állam képes volt arra, hogy a bevételeket a szociális rendszer fenntartásához szükséges mértékben kiegyenlítse. Bátorították a közvetlen külföldi beruházásokat, ami olykor destabilizálta a munka világán belüli kapcsolatokat. Ezért az állam fellépett a munkások jogainak és a szakszervezetek szerepének védelmében, s korlátozta a jövede­lemkülönbségeket. A külföldi valuták hazautalása elmélyítette az egyen­lőtlenségeket, a magántulajdonosok hazai tőkefelhalmozási lehetőségei azonban korlátozottak maradtak. Néhány területen engedélyezték ugyan az önálló munkavégzést, bérmunkások alkalmazása viszont – a licencbir­tokos családok kivételével – továbbra sem megengedett. Dollárért árusító üzleteket és agrárpiacokat nyitottak, ahol az egyéni és szövetkezeti parasztok árusíthatják terményeiket, ám a fogyasztás legnagyobb része – továbbra is alacsony árakon – a libretán és munkásmenzákon keresztül zajlik. A pénzbőség nem vonja maga után a magántőkés fölhalmozást, s nem ad kizárólagosságot a bérmunkán alakuló értékteremtésnek. A növekvő kőolaj-kitermelésnek köszönhetően az állam igyekszik elérni az energetikai önállóságot, s tervszerű intézkedéseket hoz a környezetvéde­lem terén. És szintén a tervezés segítségével – nevezetesen az önerőre támaszkodó és tudásintenzív fejlődés elősegítésével – mérsékelni lehet majd az országnak a turizmustól való, egyelőre fokozódó függését.

A XXI. század különlegesen nehéz viszonyai között az együttműkö­désnek és a nemzetközi szolidaritásnak az a módja, ahogy a kubai és a venezuelai forradalom támogatja egymást, s ahogy az együttműködést igyekeznek a földrész más, haladó országaira, szervezeteire és mozgal­maira is kiterjeszteni, az egyik olyan tartóoszlop, amelyen a szocializmus építése Latin- és Karibi-Amerikában alapulhat s kibontakozhat. Ez két­ségtelenül ellentmond annak az irányvonalnak, amelyet a nemzetközi baloldal egy része követ – nevezetesen az, amely kapcsán Ernesto Che Guevara hamar levonta a következtetést az Észak harckészségének elvesztéséről: „Az Egyesült Államok magára vállalja az ún. »szabad világ« vezetését, [aminek] megvédése a kapitalisták számára – akik fenn kívánják tartani a jelenlegi rendszert – létfontosságú, de bizonyos mértékben a munkásoknak is az, hiszen a Dél olcsó nyersanyagaihoz való hozzáférés megszűnése azonnal a tőke-munka ellentétének ki­éleződését vonná maga után, s ennek eredménye mindenki számára katasztrofális lenne. A munkásosztály reakciója […] az Egyesült Államok támogatása volna […] A szakszervezetek szerepe az Egyesült Államok­ban az, hogy villámhárítóként szolgáljanak a két, egymással szemben álló erő között, s ezen keresztül titkon gyengítsék a tömegek forradalmi erejét. Ez a meztelen igazság [.] Nem lehet elvárni az Egyesült Álla­mok munkásosztályától, hogy messzebb lásson az orránál. A dolgozók szükségszerű ragaszkodása életszínvonaluk megőrzéséhez [az egyik] olyan tényező, ami miatt végső soron felszabadító harcunk nem egy társadalmi rendszer, hanem egy nemzet ellen irányul, amely az érdek legfőbb törvényétől vezettetve egységfrontba tömörül, hogy megvédje mindama kiváltságokat, amelyeket a latin-amerikai gazdaságok feletti gyámkodásnak köszönhetően ért el."¹⁵

Az internacionalizmus rekonstruálása – szocialista terv a XXI. századra

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek nemzetközi szintű dinami­kájának megértésével kapcsolatban a legtöbb nehézség alighanem abból a körülményből fakad, hogy ma a kapitalizmussal és az imperializmussal szemben álló, haladó erők nem rendelkeznek a korábbi korszakokra jellemző homogenitással, s nincsenek olyan politikai szervezeteik, ame­lyek összefognák a dolgozók emancipációs törekvéseit, a népek nemzeti felszabadító harcát és a szocializmus építését. E nehézséghez járul Északon a „baloldal" – ahogyan továbbra is nevezik – jelentős osztagai által követett kompromisszumos stratégia, amelyben engedmény enged­ményt követ, s amely a nemzetközi szolidaritás legelemibb normáinak feladásával jár együtt azokkal a politikai és társadalmi formációkkal, amelyek Délen továbbra is elengedhetetlennek tartják a szembeszállást az imperializmussal, s a szocialista távlatok megalapozottságát képvi­selik. Lépjünk túl a múlt dogmatizmusán, s tekintetünket – a szocialista ideálokat és értékeket szemünk előtt tartva – fordítsuk a jövő felé, hogy felmérhessük a társadalmi átalakulások konkrét lehetőségeit, s közelítsük egymáshoz azokat a mozgalmakat, amelyek cselekvései valóban az osztályharc talajából sarjadnak. Kézzelfogható taktikai eredményeket kell elérnünk – ott, ahol ez lehetséges – a strukturális változások, a szociális jogok és a dolgozók méltóságának visszaszerzése terén, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a kapitalizmus meghaladásának és a valódi szocialista részvételi demokrácia megteremtésének stra­tégiai célkitűzéseit. A radikális baloldalnak – különösen az európainak -, véleményünk szerint, sürgősen ebbe az irányba kell elmozdulnia: az egységes föllépés érdekében túl kell lépjen a partikularizmusokon, a személyes ellentéteken és taktikázásokon.

Arról van tehát szó, hogy az ellenállást – világosan meghatározott osz­tályálláspont alapján – meg kell kísérelnünk globális méretű offenzívává változtatni. Ennek előfeltétele, hogy a tőkelogika elleni küzdelemhez -harcot hirdetve egyszersmind a harckészség hiánya ellen, mely a munka világának számos reprezentatív szervezete esetében tetten érhető – a jogoktól megfosztott emberek egyre nagyobb tömegei csatlakozzanak, s a kapitalista centrum-országok dolgozói (munkások, munkanélküliek, létbizonytalanságban s a társadalom peremén élők) kapcsolatba kerül­jenek a Dél – s mindenekelőtt Latin-Amerika – népeivel és az általuk kiharcolt vívmányokkal, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel, az amerikai nagytőkével és helyi csatlósaival. E globális horderejű harc megkerülhetetlen feladata új nemzetközi munkavállalói szervezetek létrehozása. A népek világméretű antiimperialista harca újraindításának előfeltétele a Venezuela-Kuba-tengely megszilárdítása és a földrész haladó államainak megerősítése. A szocialista átalakulás a XXI. század viszonyai között csakis az alulról szerveződő népi ellenállás egészére támaszkodva bontakozhat ki – beleértve a Közel-Kelet ellenállási moz­galmait is. E projektum nem lehet csupán pár radikális baloldali csoport ügye: minden olyan haladó erő – a tömegmozgalmak, az osztályalapokon álló pártok és szakmai szervezetek – közös kincsévé kell válnia, melyek a kapitalista világrendszer centrumában megkérdőjelezik az imperialista pénzügyi körök háborús diktátumát. Ez az új internacionalizmus azt a meggyőződést kell széleskörűen képviselje, hogy mindazoknak, akik a centrum nagyvárosaitól a periféria falvaiig szemben állnak a kapitalista globalizáció társadalmi és környezeti pusztításaival, közös a sorsuk. A harc egy gyökeresen más és valóban emberarcú világért egy és ugyanaz. A világ haladó erői csakis együtt érhetik vagy veszíthetik el.

Jegyzetek

1 ALCA: Área de Libre Comercio de las Américas – Free Trade Area of the Americas – Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet.

2 ALBA: Alternatíva Bolivariana para las Américas – Bolivarian Alternative for the Americas – Bolívari Alternatíva Amerikának.

3 R. Herrera: „Why Lift the Embargo?". Monthly Review, 2004, vol. 55. n° 8, 49-54.

4 Libreta de abastecimiento: az alapvető élelmiszerekre kiterjedő kubai jegy­rendszer nyilvántartására szolgáló élelmiszerkönyv.

5 Petróleos de Venezuela, SA.

6 Unión Cubana de Petróleo.

7 Yacimientos Petrolíferos Fiscales Boilivianos.

8 Petróleo Brasileiro, SA.

9 Energia Argentína, SA.

10 Empresa Estatal Petroleos del Ecuador.

11 Otra Campana; a Marcos alparancsnok (subcommandante) vezette neozapatisták által 2005 nyarán, a Lacadonai Őserdő Hatodik Kiáltványában bejelentett Másik Kampány célja egy alulról szerveződő, össznemzeti baloldali mozgalom elindítása, aminek célja olyan új alkotmány életbe léptetése, mely alap­jaiban zárja ki a neoliberalizmust az ország berendezkedéséből. Lásd magyarul főleg: http://hungary.indymedia.org.

12 Vö. B. Duterme: „A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege". Eszmélet, 68., 2005. tél, 90-100.

13 L. Vasapollo – E. Echevarría – A. Jam: Che Guevara economista: Attualitá des dibattito sulla transizione tra Cuba e URSS. Jaca Book, Milánó, 2007.

14 A missziók elnevezései:

A társadalmi missziók célja: „kiegyenlíteni a kirekesztettekkel szembeni szociális adósságot, s a jólét részesévé tenni őket".

Lásd bővebben Remy Herrera cikkét: „If I Had a Hammer: Hugo Chavez and the Bolivarian Revolution". Political Affairs – A Marxist Monthly. http://www .politicalaffairs.net/article/articleview/2272/1/133/

15 Lásd ezzel kapcsolatban a fiatal Che 1954-ben keletkezett, meglepő és kevéssé ismert cikkét: „La Clase obrera de los EEUU… ^amiga o enemiga?". In E. Guevara: América Latina – Despertar de un continente. Ocean Press, Melbourne, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)

Anders Áslund: How Capitalism Was Built. The Transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia. Cambridge: Cambridge University Press, 2007.

Anders Áslund svéd közgazdász talán kevésbé ismert nemzetközileg, mint Jeffrey Sachs, de tény, hogy az 1990-es években hozzá hasonló be­folyásos tanácsadóként tartották számon az átalakuló Kelet-Európában. Azóta is mint prominens szakértő jelenik meg tudományos berkekben, fenntartva kapcsolatait különböző, az átalakulás körül ügyködő szerve­zetekkel is, mint például a Soros Alapítvány.

Áslund a sokkterápia kompromisszumot nem ismerő szószólójaként vált híressé; egyike volt azoknak, akik az átmenet kezdetén és később is a tervgazdaságból a piaci mechanizmusba való gyors átalakulást hirdet­ték. Ezt az irányzatot később alaposan megrengette az orosz pénzügyi válság (1998) és egyéb „nem várt" fejlemények. Ez idő tájt jelent meg a szakirodalomnak egy markáns vonulata, amely óvatosabb, fokozatosabb átmenetet hirdetett, és szakított a neoklasszikus tankönyvek különféle dogmáival. A neoliberalizmus – és az oroszországi IMF-szerepvállalás – legismertebb kritikusa Joseph Stiglitz volt.

Áslund új könyve kísérlet arra, hogy összefoglaló jelentést adjon az átalakulásról, és egyúttal válaszoljon a kritikusoknak is. Az olvasó láthat­ja, hogy a sok kritika és válság ellenére a piaci fundamentalizmus él és virul. Mi több, Anders Áslund és a hasonló keményvonalas neoliberálisok még igazolva is látják korábbi – és mindvégig képviselt – álláspontjukat a közel két évtized eseményei láttán.

Az elmúlt évtizedek alatt Áslund minden lehetséges kérdést megvitatott már a maga szempontjából, és nagyon nehéz számára új problémákat felvetni. Mindenre van válasza, amelyeket ha elfogadnánk, azonnal mindennek a szebbik oldalát látnánk. Zavar bennünket a 20 százalékos jövedelemcsökkenés, amelyen minden érintett ország átment a 90-es évek első felében? Áslund elmagyarázza, hogy a statisztika tökéletlen és nem volt képes felölelni a tényleges kibocsátást azokban az években. Lehangol bennünket az Oroszországban tragikusan megnőtt férfiha­landóság? Áslund elmondja, hogy mindez baleseteknek és keringési problémáknak volt tulajdonítható, tehát semmilyen összefüggésben nem áll a rendszerváltással. Úgy gondoljuk, hogy az 1998-as pénzügyi vál­ság valamilyen súlyos rendszerproblémából fakadt? Áslund azt mondja: egyszerűen annyi történt, hogy a piacok korrekt módon megbüntettek egy kormányt, amely nem volt képes magától leszokni a túlköltekezésről. Fenntartásaink vannak az új orosz oligarchiával kapcsolatban? Áslund megnyugtat: az oligarchák gondját viselik a gazdaságnak, beruháznak, ellentétben másokkal, akik a tőkét kiszivattyúzták az országból.

Bármi legyen a kérdés, Áslund azt mondja nekünk: nézzük csak az élet napos oldalát. Kicsire nem adunk, bonyolult összefüggésekkel nem fárasztjuk magunkat, kudarc nem csüggeszthet bennünket. Az ő értelme­zésében a kétkedőket, a gradualistákat, a szociáldemokratákat cáfolta meg az élet. Kinek volt mindig igaza? Elsősorban az IMF-nek, nagyrészt a Világbanknak is, továbbá a szuperhősök kis csapatának, amely olyan ismert neveket foglal magába, mint a lengyel Leszek Balcerowicz, a cseh Václav Klaus és az orosz Jegor Gajdar. Az egykori orosz elnök, Borisz Jelcin is a legjobb osztályzatot kapja.

A leginkább piacbarát vezetők dicsérete mellett Áslund pozitívan ér­tékeli a gazdasági átalakulás egészét is. Kinyilvánítja, hogy Belarusz, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével az összes posztkommunista ország sikeresen átalakult. Ez azt jelenti, hogy Oroszország is sikeres­nek mondható, még akkor is, ha – Áslund szavaival – „Oroszország féldemokratikus oligarchiából központosított rendőrállammá alakult át" Putyin vezetése alatt (275. o.). E probléma kezelésére Áslund ketté­választja a gazdasági és politikai értékelést. Politikailag Oroszország elfajult, de a gazdasági átmenet annyira sikeres volt, hogy ezen még az elfajult politika sem tudott rontani.

Áslund véleménye ezen a szakaszon belesimul a főáramnak mondha­tó gondolkodásmódba, amely szerint Oroszország a jó irányban haladt az 1990-es években, de rossz irányba fordult, miután Putyin hatalomra került. Kevésbé illeszkedik már a főáramba az a nézet, miszerint az új orosz oligarchia talán nem a legtökéletesebb, de aki elfogadja a gazdag emberek létét Nyugaton, annak nem szabad, hogy baja legyen a keleti gazdagokkal, vagyis az oligarchákkal sem. Magyarázata szerint „nem az oligarchák bűne, hogy olyan viszonyok alakultak ki; ők viszont racionálisan válaszoltak a kialakult viszonyokra" (263. o.). Áslund úgy véli: az új gazda­gok felemelkedésével kapcsolatos ellenkezés tisztán ideológiai eredetű, és javasolja, hogy foglaljunk el pragmatikusabb álláspontot ez ügyben.

„A nyugati tulajdonjogok eredete nem különösebben szép [.], de a kapitalizmus sikeres Nyugaton, mert a tulajdonjogokat mégis elfogadják" – írja (271. o.). Ez azonban így egy vitatható állítás. Nem szabad elfelej­teni, hogy a XX. század közepére a laissez-faire kapitalizmust felváltották másfajta modellek, amelyek magukba építették a jóléti államot és a piac komplex szabályozását, és ez nagyon szorosan összefügg a rendszer legitimációjával.

Áslund keményen dolgozik azon, hogy a piaci radikalizmus sikerét bebizonyítsa, legalábbis a gradualizmus bármely formájával való össze­hasonlításban. Érvelése azonban inkonzisztens és emiatt támadható is. A Cseh Köztársaság például sikerként mutatkozik számára, mivel volt egy Václav Klaus nevű, piacbarát vezetője (előbb pénzügyminiszterként, majd kormányfőként). Magyarország sokkal kevesebb dicséretet kap, mivel nem rendelkezett ilyen hosszú időn át ilyen prominens (verbális) szabadpiac-orientált politikussal. Ugyanakkor elmondható, hogy bármi­lyen mércét is alkalmazunk, Magyarországon a piaci intézmények mindig is fejlettebbek voltak, mint Csehországban. Emiatt Áslund kénytelen azt mondani, hogy Magyarország is a sokkterápia példája, csak éppen egy kicsit késlekedett Lengyelországhoz képest. Amiről megfeledkezik, az az, hogy Magyarország vezető pozíciója a gazdasági átmenetben nem valamiféle gyorsított eljárás következménye volt, hanem több évtized re­formpolitikájának az eredménye. Emiatt lehetetlen nem gradualizmusként tekinteni a magyar történetre. Mivel Áslund ragaszkodik hozzá, hogy az államszocialista reformok korlátozottak voltak, jelentéktelennek állítja be a reformpárti bürokrácia tevékenységét; kénytelen azt feltételezni, hogy a bürokrácia úgy általában a reform akadálya volt.

Áslund persze tudja, hogy a kommunista bürokrácia jelentős rétegei érdekeltté váltak a piaci reformokban és végül a kapitalizmusra való áttérésben is. Hőse, Borisz Jelcin ennek legfényesebb példája; példa arra, hogy egyes csúcsszintű kommunista funkcionáriusok rövid idő alatt átfestették és átprogramozták magukat, amikor úgy látták, hogy ennek jött el az ideje. Áslund meglehetősen nyíltan rajong Jelcinért, s emiatt nem igazán értjük, miért helyesli egyidejűleg az egykori kommunista hivatalnokok kizárását a demokratikus politikai életből (232. o.). Érdekes módon a könyv más részeiben világosan elmagyarázza, hogy a politikai áttörés után nem a korábbi csúcsbürokraták voltak azok, akik néha kisik­latták a liberális reformokat, hanem a járadékvadászatban (az átmeneti ártorzulásokból való haszonszerzésben) érdekelt csoportok. Mindazo­náltal nehezményezi, hogy sok politológus a tárgyalásos átmenetet szorgalmazta (a politikatudósok többsége volt ezen a véleményen) és a konszenzusteremtés fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy nagyobb legitimitást és politikai stabilitást teremtsenek egyes országokon belül és a régió egészét tekintve is.

A könyv komoly strukturális hiányossága, hogy Jugoszlávia szinte teljesen hiányzik belőle. Bár mindig is sajátos jegyekkel bírt, Jugoszlávia része volt a szocialista Keletnek több mint négy évtizeden át, és egész biztosan része maradt ugyanannak a gazdaságföldrajzi egységnek az átmenet időszakában is. Áslund könyvében Délkelet-Európa nem más, mint Románia és Bulgária. Érdekes módon a Nyugat-Balkán szerepel­tetésének hiányára (néhány, véletlenszerű említésen túl) még csak ma­gyarázatot sem kapunk. Csak gyaníthatjuk, hogy Jugoszlávia kifelejtése két szempontból is segít Áslundnak abban, hogy az átmenetet a maga módján interpretálja. Egyrészt elkerülheti, hogy a posztkommunista átalakulás legtragikusabb fejezetével foglalkozzon. Másodszor, figyel­men kívül hagyhatja Szlovéniát, amely valószínűleg a legsikeresebb posztkommunista gazdaságnak számít anélkül, hogy vezetői valaha is figyelmet fordítottak volna a neoliberális kórusra. Szlovénia, amely az új EU-tagok közül elsőként vezette be az eurót, gyakorlatilag ki lett retusálva az Áslund által elmondott átmenettörténetből, olyannyira, hogy még ott sem kerül szóba, ahol a szerző felsorolja, hogy az EU mely országokkal kezdett csatlakozási tárgyalásokat 1998-ban (283. o.).

Áslund feledékenynek bizonyul más esetekben is. Felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a lengyel GDP nőni kezdett 1993-ban, de elfelejti megemlíteni a könyvben, hogy Lengyelország 1991-ben 50 százalékos adósságelengedésben részesült. Általában nem szentel nagy teret an­nak, hogy megmagyarázza, milyen szerepet játszottak a külső adósságok (és a hitelezők képviselői) a reformpolitika alakításában.

Természetesen, a keleti gazdaságok régi kutatójaként, Áslund egy sor jó megfigyeléssel is szolgál. Elemzése az államszocialista rendszerek összeomlásáról kifinomultnak mondható; a tucatnyi ok közül első helyen említi a fegyverkezési versenyt (nagyon helyesen). Egy helyütt megem­líti, hogy „a posztkommunista átalakulás története jelentős mértékben a Soros Alapítvány története" (303. o.); ezt a megjegyzést a korszak kutatóinak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Tisztán látja, hogy a posztkommunista átalakulás nem követ egységes mintát; eltérő utakat követtek eddig és fognak követni ezután is a kelet-európai és volt szovjet gazdaságok.

Gyakran látjuk azt, hogy Áslund a józan észre hallgatva ítélkezik, de nem sorakoztat fel elegendő tényt, vagy nem von le lehetséges konklúzi­ókat. A monetáris politika jó példa erre. Teljesen igaza van abban, hogy az elhibázott árfolyam-politika egy olyan súlyos ok volt, amely a keletnémet átalakulást túlzottan költségessé tette a nyugati adófizetők és a keleti munkavállalók számára egyaránt. Ha viszont úgy látja, hogy az árfolyam hatással van a reálgazdaságra, miért nem alkalmazza ezt a nézetét a könyv más részeiben, például az 1998 előtti Oroszország elemzésekor? A terjedelmi korlátok és az összegzésre való törekvés miatt az elemzés sokszor csonka marad, és egyben félrevezető is.

Megtudjuk például, hogy Magyarország „csaknem teljes konvertibilitás­ra tett szert 1989-ben" (125. o.). Egy részletesebb elemzés elmondaná, hogy ez volt az az időszak, amikor a forint korlátozott, külső konvertibili­tását bevezették, s ezek a minősítő jelzők igen fontosak. Mi emlékszünk rá: 1989 volt az az év, amikor belföldi magánszemélyek számára a vásá­rolható valuta összegét 300 dollárról 50 dollárra szállították le. Az olvasó eldöntheti, hogy az Áslund által használt kifejezés jól megragadja-e azt, ami 1989-ben a monetáris folyamatokban történt. Ugyanezt a történetet folytathatjuk tovább. Áslund azt mondja: „Magyarországnak nem kellett nagyon leértékelnie" az 1990-es évek elején (125. o.). Az ember azt kérdezheti: a 15%, amellyel a forintot leértékelték 1991 januárjában, nagy volt-e, vagy kicsi? Nem volt nagy, ha a többi, kevésbé szerencsés átalakuló országhoz viszonyítjuk, de mivel ez volt a forint történetének legnagyobb arányú leértékelése, nem lenne szabad könnyen átsiklani felette.

Van példa arra is, hogy Áslund eltérő álláspontot foglal el a könyv különböző részeiben. A bevezetésben azt írja, hogy „a nemzetközi közösség tudta, hogyan kell piacgazdaságot építeni" (2. o.). A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a nemzetközi közösség meglehetősen inko­herens és sokszor zavarodott volt. Az idősebb Bush elnök a Szovjetunió szétesését próbálta megakadályozni, amikor a dezintegráció felgyorsult; a Hetek (G7) létrehozták az EBRD-t az átmenet támogatására, ami Áslund szerint hiba volt (ő úgy látja, hogy az EBRD-be helyezett tőkét az IMF-re és annak mechanizmusaira kellett volna bízni). Elítéli az EU-t, mert a szociáldemokrata paradigmát hirdette Közép-Európában (96. o.). Végül a bevezetővel ellentétes következtetést fogalmaz meg: „a Nyugat nem lehet túl büszke a posztkommunista világnak nyújtott segítségére" (304. o.).

Áslund jogosan foglal el kritikus álláspontot a Nyugat politikájával kapcsolatban, bár mások nyilván más kombinációt állítanának össze az erősségekből és hibákból. Áslundnak éreznie kellene, hogy az IMF tökéletességét hirdető álláspontja sokkal több érvet igényelne. Az 1998-as orosz válság egyfajta Waterloo volt az IMF számára. A Valutaalap tekintélye megrendült az 1980-as évek latin-amerikai válsága során, de a kelet-európai átalakulás új lehetőséget adott a washingtoni intézmény szakembereinek, hogy bizonyítsák hozzáértésüket. Sajnos a siker nem egyértelmű – hogy enyhén fogalmazzunk… Az EBRD ugyanakkor, amely döntően a mikroszféra fejlesztésére kellett hogy koncentráljon, a legtöbb vélemény szerint a legsikeresebb nemzetközi pénzügyi szervezet azok közül, amelyek az átmenetben szerepet játszottak. Paradox módon Áslund sokkal több statisztikát használ az EBRD-től, mint bármely más forrásból, ami talán egyfajta tudatalatti elismerése az általa egyébként megvetett banknak.

Áslund érvelésének lényegi eleme, hogy a kelet-európai népek véle­ménye alapvetően egybeesett azzal, amit a neoliberalizmus élharcosai képviseltek. Abból a tényből, hogy a tekintélyelvű rendszerek általában véve kevésbé voltak piacbarátok, mint a demokráciák, levonja azt a kö­vetkeztetést, hogy a szabadpiaci kapitalizmus az, amit a kelet-európai emberek akartak mindig is. Ez a kérdés azonban sokkal körültekintőbb elemzést igényelne. Először is látni kell, hogy a politikai támogatottság olyan figurák mögött, mint Gajdar vagy Balcerowicz, folyamatosan fogyat­kozott az évek során, hasonlóan a magyar neoliberálisokéhoz (SZDSZ). Ezzel a trenddel összhangban megvizsgálhatjuk, hogy nem arról volt-e szó sok esetben, hogy egyre nagyobb társadalmi csoportok kerestek védelmet keresztény- vagy szociáldemokrata politikai erőknél (még akkor is, ha azok radikális alternatívákat nem kínáltak fel a neoliberalizmussal szemben). Látni kell azonban, hogy efféle tárgyilagos megközelítést nem várhatunk el Áslundtól, akinek a szociáldemokrácia iránti gyűlölete néha süt a könyv lapjaiból. Egészen odáig is elmegy, hogy a szociáldemokrata politikákat hibáztatja a Közép-Európában kialakult magas munkanél­küliségért. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki Svédországból jön, sokkal jobban érti, mi is a szociáldemokrácia, még akkor is, ha netán nem szimpatizál ezzel a politikai platformmal.

Összességében a könyv anyaga fölött Áslund azon törekvése uralko­dik, hogy a saját álláspontját és barátaiét igazolja. Sok hasznos adattal és néhány használható megfigyeléssel szolgál, de a könyv értékét nagyban csökkenti a szubjektivitás, amely végeredményben egy rózsaszínűre festett képet nyújt az átmenetről. A reformokat bevezették, a kapitalizmus helyreállt, s a kelet-európai népek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nos, ha valóban ilyen egyszerű lett volna minden.

***

A recenzió eredeti, angol változatát közölte az Internationale Politik – Global Edition, amely az Internationale Politik (Németország vezető külpolitikai havilapja) negyedévente megjelenő, angol nyelvű változata.

• Mindenfajta pénzügyi tranzakció adóztatása, beleértve a valutaügyleteket is, hogy ezzel csökkentsük a spekulációt, lassítsuk a pénzügyi piacok sebességét és visszaszorítsuk a rövidtávú megfontolásokat;
• A tőkejövedelmek progresszív adóztatása. A pénzügyi piacok felduzzadásához hozzájáruló egyik legfontosabb tényező a vagyonkoncentráció. Ezért a pénzügyi piacok lassítása és stabilizálása érdekében jelentős jövedelem újraelosztásra van szükség a gazdagoktól a szegények számára továbbá a túlzott profittermelésre ösztönző tényezők visszaszorítására.
• A jóléti rendszerek és a fontos infrastruktúra elemek – energia, vasút – privatizációjának leállítása, és visszafordítása ott, ahol már megtették.

1. Bevezetés

Kelet-Európában az átmenet a tulajdonjogok rendszerének megválto­zásával, illetve a hatalom magántulajdonnal szembeni hozzáállásának megváltozásával kezdődött. Ez Észak-Korea és Kuba kivételével minden volt szocialista országban teret nyert (Kornai, 2007). Az átmeneti jelző tehát nem a gazdaság ideiglenes voltára, hanem a tőkés piacgazda­sággá történő átalakulásra utal. A magántulajdon a piacgazdaság egyik alapfeltétele, hiányában a fizetőképes kereslet szinte teljesen hiányzik, illetve torzultan van jelen. A szocialista jog az állami tulajdont favorizálja a magántulajdonnal szemben mind jogi megoldásaiban, mind a politikai döntéshozatal során; az állami tulajdont a tervgazdálkodás keretein belül, központi tervek alapján hasznosítja. Amikor a hatalom kezd engedni az állami tulajdon primátusából, és a magántulajdon szerzésére, felhal­mozására, illetve hasznosítására lehetőséget biztosít, akkor – akarva-akaratlanul, de ez történt – a modern piacgazdaság alapjait fekteti le. Ez tehát az átmeneti gazdaság kezdete, a vége pedig a magántulajdon dominanciájára épülő kapitalista piacgazdaság kialakulása.

1.1. Az átmeneti gazdaságok jelentősége a politológia és a közgaz­daságtan számára

A modern globalizált világgazdaságban a klasszikus gazdasági nagyha­talmak mellett az átmeneti gazdaságok, a piacgazdaság vérkeringésébe frissen bekapcsolódó volt szocialista államok jelentős kihívásoknak néztek, illetve néznek elébe. Az átmenet fogalmilag mindig feltételezi, hogy valahonnan valahová, de legalábbis valamerre eljutunk. Általában sohasem oda érkeznek a társadalmak, mint amit megcéloztak. Sok a szándékon túli eredmény, a diszfunkcionális elem. A létező fejlettebb minták követése sokat segíthet, de mivel mindig a történetileg adott be­fogadó közegen múlik a mintaátvétel eredményessége, ezért sohasem a szándékok szerint, hanem össztársadalmi méretekben azokon túli ered­mények jönnek létre. Valószínű, hogy az exszocialista országok mind­egyike a fejlett centrum-kapitalizmust kívánja utánozni, de a szándékból még nem következik, milyen mértékben és milyen fokon fog sikerülni nekik. Nézzük meg először azt – nagy irodalma van a politológiában, de általában a társadalomtudományokban is a „transitology"-nak -, hogy honnan indultak ezek az országok.

Egy magyar kutató, Szigeti Péter (2007) arra az álláspontra helyez­kedett, hogy az ún. államszocialista társadalmak leírásában a legadek-vátabbnak a lengyel gazdaságszociológiai iskola J. Wiatr és W. Narojek nevével fémjelezhető irányzata bizonyult. Idézzünk hosszabban Jerzy Wiatrtól: „A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következ­ményének teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelen­ségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gaz­dasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társa­dalmi életközpontjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizo­nyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, »nem-politikai« területein is." (Wiatr, 1980: 196.)

Látható: a tervező társadalmak szociológiájában, hatalmi és gazdasági rendszerük elemzéséből az a következtetés adódott, hogy ezek nem a piac által, hanem a politika által integrált társadalmak voltak. Ugyanis az állami tulajdon bázisán a felhalmozást és a fogyasztás, illetőleg a köz- és a magánfogyasztás közötti arányokat politikai döntések következtében alakították ki. Ez a felfogás azzal is alátámasztható, hogy a racionális redisztribúcióra épülő politikai berendezkedés volt az egypárti hatalom­gyakorlás – ahogy ezt annak idején, 1979-ben a Konrád-Szelényi szer­zőpáros alaposan leírta. De a konvergenciaelméletek idején például a kitűnő francia konzervatív gondolkodó, Raymond Aron (1962: 110-111.) is hasonló interpretációval állt elő, mint amilyet ebben a retropspektív magyarországi vitában Szigeti képviselt. Ugyanis nem a piaci nyereség­esélyekhez igazodó, magántulajdonos vállalkozók hozták az alapvető allokációs döntéseket, hanem az egypárti tervező mechanizmusban a Központi és a Politikai Bizottságok voltak ügydöntő makrogazdasági helyzetben. A tervalku közegében dőltek el a dolgok, nem pedig a pia­con. A polgárok sok ún. ingyenes közfogyasztást kaptak, nem fizettek személyi jövedelemadót, de alacsony fizetésekért dolgoztak ezekben a rendszerekben. Erősen nivelláló elosztás alakult ki, viszont igen magas volt a redisztribúciós hányad, amely Magyarországon 63-64%-ot tett ki. Innen indultak, s ehhez képest az átmenet a kapitalista piacgazdaság­ba a tulajdoni, a hatalmi és a politikai intézményrendszer és viszonyok megváltoztatását előfeltételezi: privatizációt, az elkülönült magántulaj­donos termelők piaci összekapcsolását és a politikai rendszer többpárti, pluralista jellegét. A társadalmi és gazdasági konfliktusok kanalizálása ugyanis elsődlegesen a pártokon keresztül, parlamenti közvetítéssel történik – érdekpluralista és pártcentrikus rendszerekben (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia stb.) vagy pedig vala­minő vezérdemokrácia formájában, amint ezt Putyin Oroszországában vagy más posztszovjet köztársaságokban láthatjuk.

1.2. Kornai János álláspontja

A nemzetközileg is jelentőset alkotó magyar közgazdász, Kornai Já­nos érdekes és értékelendő álláspontot fejtett ki az átmeneti országok állapotáról, teljesítményéről. Könyvének címe (Szocializmus, kapita­lizmus, demokrácia és rendszerváltás) – alighanem tudatosan – rímel J. Schumpeter világhírű munkájának címére (Capitalism, Socialism, and Demokracy), amely 1937-ben jelent meg először. Kornai sok-sok kutatása és könyve nyomán itt, ebben a nyolc tanulmányát tartalmazó kötetében egyfajta összegzésre vállalkozik. Világossá teszi, hogy egyfelől nem a transitology (transformational paradigm) álláspontjáról szemléli a kérdéseket, hanem a sokkal komplexebb „rendszerparadigma" mód­szertani álláspontjáról (lásd 8. tanulmányát, különösen 2007: 169-171.). Interdiszciplinárisan fogja fel a gazdasági kérdések megközelíthetőségét is. Másfelől egyértelmű, hogy közép-kelet-európai országok átmenete – a szó használható, csak a transitology módszere nem – világtörténelmileg miben unikális, egyedülálló (5. tanulmány, 7-81.). Nézzük megoldását, amely hat jellemző vonásban foglalja össze kutatási eredményeit a más­fél évtized alatt végbement nagy átalakulásról.

1. és 2. A változások a nyugati civilizáció fejlődésének fő irányaiban történtek: tehát a kapitalista gazdasági rendszer és a politikai demokrácia irányába.

3. Az átalakulások a társadalmi élet minden területét, szféráját érintet­ték, gazdaságot, ideológiát, politikát, jogot, társadalmi rétegződést.

4. Az átalakulás erőszakmentes volt, véres események és utcai harcok nélkül.

5. Mindez békés körülmények között ment végbe, sem háború nem előzte meg, sem idegen katonai megszállás nem történt.

6. Végül elképesztő gyorsasággal, egy-másfél évtized alatt megtörtént „a nagy átalakulás" (Polányi Károly leleményének átvételével).

Történelmi összehasonlítások nyomán pedig szerzőnk arra a követ­keztetésre jutott, hogy néhány (két, három vagy négy) jellemző máskor is előfordult már a világtörténelemben a gazdaság és a társadalom Great Transformation-je esetében, de az, hogy mind a hat jellemző egyszerre, egyidejűleg fejtse ki – a szerző szerint pozitívnak értékelt – hatását, eb­ben áll térségünk történéseinek egyedülállósága (2007: 88-93.).

Vajon valóban ennyire pozitív ez a mérleg? Mi itt a megfelelő mérték? Ugyanis annak nem sok nyomát látni, hogy ennek a térségnek az orszá­gai felzárkóztak volna a centrum-kapitalizmushoz. Egyikük sem lett valós versenytársa az OECD-országoknak. Ha nem csupán az egyedi-nemzeti fejlődési pályák szintjén elemzünk, hanem markánsan eltérő változatokat vetünk össze, mondjuk, a közép-kelet-európai, az orosz és a kínai utat, akkor meglepő eredményre juthatunk. Az összehasonlítás szempontját Groth (2003) is gyümölcsözően használja.

2. Átmeneti országok

2.1. Áttekintés

A kétpólusú világrend összeomlásával, a hidegháború megszűnésével a második világháború óta nem önálló országok sokasága nyerte visz-sza függetlenségét. Azonban ez a függetlenség nagy felelősséggel és hatalmas feladatokkal járt. A nagy, föderatív berendezkedésű országok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek, s új, kicsiny, de relatíve egységesebb nemzetállamok sokasága jött létre a posztszovjet térségben. Sok kicsit viszont könnyű kezelni a divide et impera elve szerint – éppen geopolitikailag. A nyílt piacgazdaságra való átállás és a globalizáció felismerése, elfogadása és kiaknázása nagy terheket ró ezekre az országokra.

Az átmeneti gazdaságok két leghatalmasabb példája a jelenkorban Kína és Oroszország. Az ő esetükben Kelet-Európához képest az az egyik lényeges különbség, hogy politikailag önállóak. Közös bennük, hogy a méretük önmagában nehezíti, illetve példátlanul serkenti piac­gazdasági eredményeiket, hiszen hatalmas belső piaccal, munkaerővel és nyersanyagkészletekkel rendelkeznek, ugyanakkor a reformok és átszervezések lokális szinten történő érvényesítése nagyban meg­nehezedik és lelassul. Egyik ország sem rendelkezett piacgazdasági berendezkedéssel 1990 előtt. Oroszország esetén az átmenet gyors és traumatikus volt, míg Kína esetében máig tartóan lassú és fokozatos, ami sok szempontból lehetőséget biztosít a közgazdaságtan számára az átmenet módszereinek vizsgálatára.

2.2. Kelet-Európa átmeneti gazdaságainak történelmi jellegzetességei

A kelet-európai országok (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, a volt Jugoszlávia, a volt Csehszlovákia, a balti államok, Románia, Moldáv Köztársaság, Bulgária) túlnyomó része hasonló történelmi viharoknak volt kitéve. Önálló államként csak nagyon kevés létezett a XX. század előtt, és a népcsoportok is gyakran vándoroltak be, illetve olvadtak össze, míg napjainkra – a jugoszláv háború kivételével jobbára konfliktusmentesen – homogén kultúrájú nemzetállamokká váltak. Bizonyos országok nem is léteztek sokáig, míg mások, mint a magyar vagy a lengyel királyság, többször is idegen hatalmak uralma alá kerültek. Magyarország a török uralom idején három részre szakadt, Lengyelországot pedig az orosz cár, a Habsburg és a porosz birodalom osztották fel egymás között. A balkáni országok török vagy magyar uralom alatt álltak, Csehország az osztrák uralkodók tartománya volt, a mai Szlovákia a magyar királyság része, a balti államok pedig orosz fennhatóság alatt álltak az utóbbi ezer év nagyobb részében. Sok országnak először az első világháborút köve­tően sikerült elnyernie függetlenségét a nagyhatalmaktól (Oroszország, Németország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia). A hidegháború alatt, a tervgazdálkodás idejében természetesen a mai értelemben vett piacgazdaságtól jobbára elzártan zajlott a gazdasági élet. A Szovjetunió által irányított szocialista világpólus és az általa képviselt, piacgazdaságot elítélő ideológia, majd annak megszűnése számos problémát vetett fel a frissen önállósult országok számára. Az országok különválása máig nem ért véget, hiszen a jelentős föderatív államok megszűnése (Csehszlovákia szétválása, Jugoszlávia szétesése), illetve legújabban Montenegró szüle­tése a viszonyok bizonyos rendezetlenségére vall. (Kisteleki et. al. é. n.)

Rá kell mutatnunk arra is a nagy átalakulások lezárulta után, hogy Koszovó kérdése még messze nem jutott nyugvópontra. Geopolitikai kérdésnek fogható fel: lenyelik-e a szerbek az utolsó keserű pirulát is, s belemegy-e Oroszország (és Kína) abba, hogy az amerikaiak által támo­gatott kiválás nyomán nemcsak újabb presztízsveszteséget szenvednek el hagyományos befolyási övezetük további elvesztésével, hanem a közvetlen amerikai katonai jelenlét kiterjedjen a Balkánra is. Mellesleg ez az EU-nak sem igazán érdeke, de mivel nincs igazán egységes külpolitikája, ezért rendre nem tudja megszabni a tempót ott, ahol az euroatlanti szövetségen belüli ellentétek közegében kellene politizálnia. Az Európai Unió ugyanis roppant módon érintve van ebben a látszólag kis jelentőségű kérdésben: ha ugyanis a jelentős albán etnikai dominan­cia (80-90%-os) a kiválás ultima ratiója lehet más tényezők előtt, akkor ehhez az érvelésmódhoz a ma már az Unióhoz tartozó országok egyes nemzeti kisebbségei is kedvet kaphatnak (pl. a baszkok). A kiválással a kocka el van vetve. Nem véletlen, hogy a szlovák és a román vezetés kifejezte aggodalmait Koszovó kiválásával kapcsolatban, látva, hogy a Felvidéken, illetőleg Erdélyben élő magyar etnikai dominanciájú terüle­teken élők, illetve radikálisabb politikai képviselőik reményeket fűznek egy ilyen fejleményhez. A nem EU-tag Szerbiának – amely számára egy ilyen területi veszteség valóságos Trianon – pedig Koszovó kapcsán a Vajdaság vagy legalábbis bizonyos részei további kockázatokat hordoz­nak. Igaz, a nemzetközi tanácskozásokon Koszovó kiválásának unikális jellegét szokás hangsúlyozni. Azt, hogy nem lehet példa más országok kisebbségei számára. Csakhogy ami egyszer már megtörtént, az már fait accompli, precedens erejű (ha nem feltétlenül példaértékű is egyben). Egy igazán erős EU, különösen hosszú távon, egyáltalán nem érdeke az Egyesült Államoknak. így a Balkán destabilizációs tényezőit egy bizonyos mértékben érdekében áll melegen tartania.

2.3. Az európai átalakuló országok növekedési teljesítménye és zavarai

A GDP növekedésének szempontjából vizsgált másfél évtizedben Len­gyelország, Szlovénia, Albánia és Magyarország bizonyult vezetőnek, míg a leszakadók között Szerbiát és Montenegrót találjuk, ahol a háború súlyos visszaesést eredményezett (Csaba, 2006: 42.). Az új EU-tag Lit­vánia és Lettország lemaradottsága még a szovjet örökségnek tudható be, amelyet a külföldi működő tőke sem tudott kellően ellensúlyozni, Észtország kivételével. Lengyelország és Kelet-Németország radikális átalakítási módszere sikeresnek mondható, hiszen gyorsabb talpra állást biztosított, az 1990-es években azonban ez csak relatív előnyt jelentett az előnyösebb helyzetű országokhoz (pl. Magyarország) képest. 1992-től már növekedésnek indult a termelés, azonban Kelet-Németország az egyesülés folyamán létrejött problémák miatt nem volt olyan eredményes, mint az előbbi. 1994-ben indult meg általánosan a növekedés, azonban míg például Lengyelország, Szlovénia vagy Magyarország esetében (2006-ig) ez fenntarthatónak bizonyult, addig Románia és Csehország esetében még ezt sem mondhatjuk el.

A kis országok erős dependenciájára, függőségére sajnos jó példa hazánk is. Alighanem csak strukturális összefüggésekkel magyarázható, hogy egyfelől visszatérően komoly egyensúlytalansági problémák lép­nek fel (1994 és 1997 között a Bokros-csomag kiváltó oka, hasonlóan a 2006-tól jelentkező kormányzati megszorításokéhoz). A bérszínvonal (minimálbéren keresztüli) és a 800 ezer fős közalkalmazotti szféra addigi nyomorúságos bérének 2002-2006 közötti rendezése a fizetési mérleg megbomlását eredményezte. Ezért 2007-ben a kormány 5,6%-kal csök­kentette a reálbérszintet. De külső eladósodásunk mutatói sem kecseg­tetnek túlzottan sok mindennel. „Az államadósság nagyjából 80 milliárd dollár. Ennek talán ha 25 százalékát használtuk akár fogyasztásra, akár beruházásra, a döntő többségét a folyamatosan halmozódó kamatteherre fizettük ki. Ez a legdurvább és a legrosszabb adósságcsapda, amiből nagyon nehéz kikerülni. Az én számításaim szerint a Magyarországon foglalkoztatott 4 millió embernek nagyjából 2-3 évig ingyen kellene dol­goznia ahhoz, hogy visszafizessük az adósságot. Tehát ha semmilyen fizetést nem kapnának 2-3 évig, akkor tudnánk kijönni ebből az adósság­csapdából. így, hogy közben még fizetést is kapunk, azt gondolom, hogy 20-30, vagy akár 50 évet is igénybe vehet, jó gazdaságpolitika esetén – jellemezte helyzetünket a Nemzeti Bank exelnöke (Ezredvég, 2008/1. 105.). Másfelől az átalakulásban nagy szerepet játszó külföldi tőke domi­nanciája – némely pozitív hatása mellett¹ – egyoldalúan exportorientált gazdaságfejlesztéshez vezetett.

Sokat mond az átmeneti gazdaságokról és társadalmakról, ha -empirikus bizonyító anyagának ismertetése nélkül – összefoglaljuk a gazdaságszociológus Szalai Erzsébet álláspontját. Hazánkban az a gazdasági elit vált társadalmi struktúránkban és a politikai hatalomban való befolyását tekintve meghatározó helyzetűvé, amelyik a kulturális és politikai elittel szemben egyértelműen a globalizációs folyamat új le­hetőségei mentén tevékenykedett. így tudott megelőzni más eliteket és társadalmi csoportokat. Ennek a késő kádári technokráciának (a korábbi állami nagyvállalati vezetők, bankárok egy része, nagyvállalkozók és az állami gazdasági bürokrácia), illetőleg a hozzá kapcsolódó demokratikus ellenzéknek és új reformértelmiségnek nem volt öröklött magánvagyona, amellyel a gazdasági hatalmát megalapozhatta és kiterjeszthette volna. De volt szociális, kapcsolati és tudástőkéje, amelyet tőkefelhalmozása kiindulópontjául használhatott. Ezen az alapon lehetett P. Bourdieu tőke­konverzió-elméletét, fontos pontokon némiképp módosítva, dinamizálni és a hazai folyamatokra alkalmazni. Ha Held-Mc Grew (1998) nyomán „globalizációnak nevezzük azt a történelmi folyamatot, amely úgy alakítja át a társadalmon belüli viszonyokat és tranzakciókat, hogy ezáltal az in­terakció és a hatalomgyakorlás világrészeken átnyúló hálózatai jöjjenek létre", akkor nálunk az említett hatalmi csoportosulás vitte ezt végbe és vált maga is egyben a hálózat konstitutív részesévé. A nemzetközi szak­irodalom és Lányi Kamilla által pénzügyi szuperstruktúrának nevezett képződménnyel együttműködve sikeresen szervezte meg és szerezte meg a külpiaci nyitás körülményei között hatalmi dominanciáját. A politikai rendszerváltást követően – melyben a politikai elit volt a főszereplő és meghatározó – gyengültek az addigi domináns főszereplők társadalmi tőkéi. „Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a »gazdasági me-zőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezérelve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvál­lalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalatok számára. […] a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéjét is veszélyezteti, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adja át. De valójában a tőkeelemek cseréje történik […] A késő kádári technokrácia krémje lemond hazai gazda­sági tőkéinek egy részéről azért, hogy egyrészt bővítse a nemzetközi, szociális és kulturális tőkéjét – a szuperstruktúra elismerje és honorálja teljesítményét -, másrészt, hogy egyes tagjai maguk is annak részévé válhassanak, és így hazai gazdasági tőkéiket nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassák." (Szalai, 2001: 230.; kiemelések – V. I.)

Megállapítható: a posztszocialista államok a térség reorganizációja, gazdaságszerkezetének és hatalmi viszonyainak nagy változásai köze­pette is közepesen fejlett országok maradtak, talán a legjobban reagáló Szlovénia kivételével. Közelítésről-utolérésről az általánosság szintjén azonban aligha beszélhetünk.

2.4. Az orosz átalakulás

Az orosz átalakulás kezdete nem 1991-re (a SZU felbomlása), hanem valójában csak 1994-re tehető, hiszen az 1993. decemberi választást követően alakult ki az az elnöki adminisztráció, amely képes volt a gazdasági stabilizáció megkezdésére. Ehhez a dátumhoz igazítva a gazdasági növekedés és visszaesés a többi átmeneti gazdaság ritmusát követi (Csaba, 2006: 304-305.). Az összeomlás Csaba László szerint történelmileg szükségszerű volt, olyan belső tényezők okozták, amelyek a rendszer alkalmazkodóképességét meghaladó feladatokat állítottak az ország elé. Egy új államot kellett létrehozni, új határokkal, új hatásköri és illetékességi felosztással, az államadósság és a külképviseletek új államok közötti megosztásával, az egész adminisztráció átalakításával. Nem csoda hát, hogy a korszak bel-, illetve külföldi közgazdászainak javaslatai inkább csak eszmetörténeti jelentőségűek (ilyen volt például a Jelcin által felkarolt, Gorbacsov által elvetett Satalin-program – Krausz, 2003: 76-77.), mintsem tényleges megoldási lehetőségek voltak, hi­szen a megvalósításukhoz szükséges szervezési és adminisztrációs kapacitást már többszörösen túlterhelték más feladatok. A formális in­tézmények körében rendszervákuum keletkezett, és ezt az űrt informális intézmények töltötték ki, amelyek saját törvényekkel rendelkeztek. Ennek eredményeképpen a politika döntéseinek számos esetben a mellék­hatásai váltak meghatározóvá, míg elsődlegesen célzott hatásai csak töredékesen valósultak meg.

A polgári reformpolitika kialakítását és végrehajtását nagyban akadá­lyozta, hogy más posztszocialista országoktól eltérően nem került sor a demokratikus átalakulás mint végcél kitűzésére (Csaba, 2006: 45.). Nem dolgoztak ki új alkotmányt, ami a reformellenes erőknek jogi alapot adott például a föld magánkézbe adásának obstrukciójához. Ugyanakkor a Szovjetunióban kialakult mentalitás a jogi háttér hiányosságaival társulva a magántulajdon legitimációját nagyban megnehezítette, ami nagy visz­szatartó erő egy tőkés piacgazdaságra nézve. Ha elfogadjuk a Csaba László által képviselt „liberális paradigmát", amely az alkalmazkodni nem tudással magyarázza az összeomlást, akkor utólag szemlélve azt kell mondanunk: mintha mégiscsak létezett volna az a homo sovieticus, amin a nyugatiak egykor annyit gúnyolódtak. Az orosz társadalomból ti. éppen ezért hiányzott a polgári megegyezés képessége, ami számos jellegze­tességgel ruházta fel az orosz politikát és a gazdaságot is, mint amilyen például a privatizációs ügyek évtizedek múltán történő felülvizsgálata. Ahogy Krausz Tamás általánosítva írja: „Az államfüggő orosz burzsoázia [.] (osztály)tudatában van annak, pontosabban (osztály)tudatalattijának meghatározó komponense, hogy kisajátításának nincsen társadalmi legitimációja, és nem is lehet" (2003: 137.). Történelmileg szinte egye­dülálló módon a szovjet birodalom önmagát számolta fel; nem felkelés, külső hódító vagy vesztett háború következménye volt a bukás, hanem maguk a pártvezető elitek bontották szét a Szovjetuniót, mégpedig egy azt ellenző népszavazás (1991. március 17.) eredményének dacára. Történészek kimutatták, hogy a dezintegrációs folyamatok 1990 után voltak érzékelhetőek (Krausz – Sz. Bíró, 2003: 46-48.), s hogy ebben a helyi, tagköztársasági elitek fokozatosan álltak a jelcini kiválási politika mellé (ezt Krausz [2003: 76-84.] dokumentumokkal is igazolja).

Rontotta a reformtörekvések esélyeit, hogy Vlagyimir Putyin közigaz­gatási központosításáig a helyi hatalom volt túlsúlyban a központival szemben az átalakulás során. 1995-ben az infláció mérséklődött és 1996-ban évi 50% alá süllyedt, ami a központi hatalom megszilárdulá­sával egy időben történt. 1997-ben az éves infláció már csupán 14,7% volt. Csaba (2006: 308.) szerint ezek az adatok azt sugallják, hogy maga az orosz átalakulás folytán előállt transzformációs visszaesés hasonló a közép-európai országok átlagos visszaeséséhez (kb. a GDP 20%-a). 1998-ban Oroszország konjunkturális jellegű visszaesést élt át, melynek súlyosságát a monetáris politika hiányosságai fokozták. A közép-európai országokhoz hasonlóan az infláció mérséklődésével a tartós növekedés is megjelent, fellendültek a kereskedelmi és piaci folyamatok.

Egy francia kutató-professzor, Jean Radvanyi hosszú távot tekintve ér­tékeli Putyin kétarcú Oroszországát. Elemzései nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy Krausz Tamás a neoliberális modernizáció útjával való szakításként jellemezte a jelcinizmus csődje után fellépő, Putyin-féle elnöki rendszert (Krausz, 2003: 109-138.). Hangsúlyozza, hogy némiképpen irányított demokráciáról van szó, de a vezér sikereinek kulcsa éppen abban áll, hogy 1999 után képes volt megállítani országa destabilizálódását. Ennek belső és külső okai – visszatekintve – egyaránt jól láthatóak. A kaotikus jelcini reformok belülről gyengítették meg az államot, számos régió és köztársaság törvényhozása szembeszállt a szövetségi intézményekkel, cégóriások vonhatták ki magukat adó- és illetékfizetési kötelezettségeik alól. Mindenütt virágzott a korrupció és a nepotizmus. Kívülről pedig „az Egyesült Államok és atlanti szövetségesei példátlan támadást indítottak annak érdekében, hogy csökkentsék Moszkva befolyását egész hagyo­mányos hatalmi övezetében. [.] [Oroszországot] bizonyos nyersanyagok szállítójának másodlagos szerepére kell kényszeríteni, amelyek kiter­melése ráadásul csak a nagy nyugati társaságok részvétele révén lesz lehetséges." (Radvanyi, 2007: 4.) Putyin az ezen helyzetből való kilábalás érdekében épített fel egy eredményes stratégiát: visszaszerezte – esz­közökben sem válogatva – a nyersanyag-jövedelmek feletti ellenőrzést, reorganizálta az orosz ipart és a régiókban felbomlott orosz intézmény­rendszert, megtörte az oligarchiákat. A termelés először 2006-ban érte el az 1991 előtti szintet. Az elnöki adminisztráció sikerei egyben a karizma­tikus vezető sikereit hozták, amiben szerepet játszott az is, hogy a szilárd politikai többség fenntartásáért Putyin némely demokratikus szabadság­jogot korlátoz (párt- és egyesületbejegyzés, tv-csatornák ellenőrzése, fölöttébb gyanús személyi ügyek stb.). A gazdaság kapitalista átalakulása és a hatalomgyakorlás autoriter módja közötti feszültség fennáll, de Putyin „felvilágosult abszolutizmusát" az eredmények és a jól megválasztott és helyzetadekvát hazafias újjáépítési retorika jól ellensúlyozzák.

A 2002 és 2007 közötti időszakban az olaj tartósan magas ára a vártnál nagyobb növekedést hozott Oroszországnak anélkül, hogy a szerkezeti és versenyképességi problémákkal igazán szembenézett volna és azokra megoldást dolgozott volna ki. Bár a hatás természetesen előnyös volt, azonban kizárólag nyersanyagkivitel és hagyományos indusztrializáció alapján nyilvánvalóan nem lehet hosszú távon egy modern (tehát posztindusztriális) gazdaságot működtetni. Tehát ez a reorganizáció és világgazdasági energiaár-szökés kétségtelenül növekedést eredménye­zett, ugyanakkor a tényleges gazdasági fejlődés feltételeinek megterem­tése a háttérbe szorult, jóllehet a növekedéselmélet klasszikus képviselői (Solow, Kuznets és Chernery) már fél évszázada a műszaki fejlődést és a nem műszaki, inkább társadalmi és szervezeti innovációt nevezték meg a növekedés hosszú távú forrásaként. Oroszország hatalmas visszaesése, majd reorganizációja azonban messze elmarad Kína 30 éve tartó evolutív pályájához képest.

2.5. Egy különleges eset: Kína evolutív fejlődése. Államszocializmus vagy kognitív kapitalizmus?

Kína számára a 80-as évek elején elindított „nyitás" politikája volt az a minőségi ugrás, amellyel elkezdte lerombolni a maga köré emelt fala­kat. Ennek következtében óriási léptékű, tartós, folyamatos változások játszódtak és játszódnak le a félkontinensnyi országban. Kulcsár Kálmán (2007) idézi Alain Peyrefitt megfigyeléseit, amelyek már a mai Kína tíz legfontosabb jellemző vonását rögzítik. „(1) Nagy létszámú és állandóan gyarapodó lakosság. A jelzett időben két és félszer annyian éltek ott, mint Európában. (2) Akkora területen fekszik, mint Európa az Atlanti-óceántól az Uralig. Egy ilyen terület – ahogy annak idején Montesquieu írta – nagy birodalmat és »despotikus uralmat« feltételez, éspedig (3) sokfajta etnikai ellentéttel. Kínában akkor több mint ötvenhat nemzetiség élt. (4) Ötezer éves kifinomult kultúrával rendelkezik, és a legrégibb a ma is élő civili­zációk közül. Ez a civilizáció az egyetlen, amely a kezdetétől mind a mai napig megszakítás nélküli, éspedig négyezer évre visszamenő, krono­logikusan ismert történelemmel rendelkezik. (5) Az országot, különböző szélsőségekkel, többfajta éghajlati viszony jellemzi. (6) A hódoltsági és a belső uralmi viszonyai is többfélék. A császárnak, kormányzónak, a hivatalnoknak, az apának, az ősöknek való alávetettséggel formájában és tartalommal. Mindezek meghatározott rendet alkotnak, e rendeknek megfelelő alávetettséggel, amelyet csak a lázadások szakítanak meg.

(7) Nagy létszámú, mondhatni tömeges parasztság él az országban, és

(8) sokfajta egyenlőtlenség jellemző a lakosságra. (9) Az ország nagy befolyást gyakorolt és gyakorol a szomszédaira, de a világra is. A kínai találmányok, a tudás és ismeret – csak egy-két példát említve: a kultúra, a technika stb. területén – jelentősen befolyásolták akár távoli országok fejlődését is. (10) Az országban azonban mai is sokféle gyanakvás él a szomszédok és a távolabbi világ iránt. Ötszáz éve alakult ki és ma még távolról sem oszlott el (sőt, a második világháborút követő évtizedekben meg is erősödött) a külső világgal és az idegenekkel szemben. Ellentét­ben Japánnal, még ma is félnek attól, hogy a nyugatiak felborítják, vagy legalábbis megzavarják a kínai rendet." (Kulcsár, 2007: 7-8.)

Ezek valós jellemzők, adottságok, éspedig máig hatóak. Kiegészítve és rátérve a gazdasági összefüggésekre, különlegesség az is, hogy Kína legnagyobb városainak többsége a tengerparti övezetben található. Ezek a városok történelmileg jelentős kereskedelmi és ipari kultúrával rendelkeznek. A csúcstechnológiai ipari zónák, az állami szintű gazdasági és technológiai zónák, a különleges gazdasági övezetek, a nyitott part menti városok, a nyitott városok, a szabadkereskedelmi területek és az exportra termelő zónák kialakítása évtizedeket vett igénybe.

A kínai fejlődés egyik érdekes megoldása a különleges gazdasági öve­zetek létrehozása, amelyek célja a külföldi működő tőke (Foreign Direct Investment) generálása és a szerkezetváltáshoz szükséges technológi­ák megszerzése volt. A modernizált termelés és a nagyhatalmi pozíció elérése tette az exportot a kínai gazdaság növekedésének motorjává. Kína gazdasága az elmúlt két évtizedben évi 9,5%-os bővüléssel büsz­kélkedhetett, és az infrastrukturális beruházások magas értéke mellett az export dinamikus bővülése vezérelte. A GDP összege alapján Kína a negyedik helyre lépett elő a világranglistán.

Kína természetesen számos problémával küzd. A nagyfokú urbanizá­ció jelentősen befolyásolja az ott élő tömegek szociális tudatát, rontja a városi élet minőségét. A nagyfokú mobilitás a közösségek átértékelődé­sét eredményezi, ami a tradicionális közösségcentrikusság előnyeinek elvesztésével fenyeget. A kínai kormány a különleges kedvezmények eltörlésével egyenlő esélyeket próbál teremteni a régiók között. 1990 óta a regionális jövedelmek között nagyfokú különbségek érezhetőek, az enklávé jellegű fejlődés valószínűleg folytatódik. Egyes közigazgatá­si területek humán erőforrásokkal való ellátottsága jelentős mértékben kisebb, a középső és határ menti vidékeken a humán erőforrások, illetve a tárgyi feltételek hiánya nehezíti a felzárkózást. Összefoglalva: „Kína megmaradt duális gazdaságnak. A különleges gazdasági övezetek zárványszerűen fejlődtek. Az állam földterületet adott át, adókedvezmé­nyeket nyújtott és biztosította a szükséges közlekedési infrastruktúrát. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Kína egyre több területen váljon a világgazdaság vezető exportőrévé: kezdve a textilipari termékekkel, folytatva a műanyag gyermekjátékokkal, eljutva egészen a műszaki cikkek összeszereléséig. A lehengerlő kínai áruexport és az egyre erő­södő kínai tőkeexport mögött azonban különféle belső ellentmondások is kimutathatók. Az elemzők elsősorban a bankrendszer gyengeségeire mutatnak rá, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a növekedési rekordok ellenére az egy főre eső GDP az amerikainak kb. egyhatoda, és ez az alacsony jövedelem a kínai versenyképesség egyik legfontosabb tényezője." (Andor, 2007: 29.)

Érdemes Kína perspektíváiról, értékeléséről két álláspont bemutatásá­val összehasonlító elemzést készítenünk. A gazdasági tényezők elem­zését itt is kiegészítjük társadalmi, kulturális és politikai aspektusokkal, hiszen éppen ez az az ország, amelynek fejlődése rámutat a gazdaság gazdaságon kívüli, ideológiai, politikai és a tradíciókat jelenbe integráló tényezők jelentőségére.

1. Kína a „magyar úton" jár, csak idő kérdése, hogy a gazdasági válto­zások politikai pluralizmushoz vezessenek. A gazdasági modernizáció, amelynek etalonjait a centrum-kapitalizmus szolgáltatja, szükségképpen átalakítják a politikai berendezkedést. A központosított, monolitikus hatalom helyére pluralista szerkezetű politikai tagoltság lép, és annak valaminő intézményesülése. Összegezzük egy kínai szerzővel az ebbe a típusba tartozó okfejtéseket, érveket.

Fang Jue (1998) a demokrácia jegyében a kínai átalakulásról és mo­dernizációról úgy vélte, hogy az átalakulásnak a szabad és általános vá­lasztások útján kell haladnia. A Népi Kongresszusnak független, modern törvényhozó hatalommá válása a párt és a kormány teljes elválasztásán kell hogy nyugodjék. A sajtó, a publikálás és a társulás szabadsága ve­zet a politikai pártok és a kormány közötti viszony modernizálásához, a központosított hatalom megszűnéséhez.

A gazdasági diszkriminációt egyenlő versenyfeltételekkel kellene fel­számolni, szektorsemlegességgel, a társadalmi tulajdoni formák élvezte védelmek leépítésével (amint ez kezdetben Magyarországon is történt). A magántulajdon és a magánvállalkozás legyen szabad, bár a mono­polizálódást szerzőnk szerint korlátozni kellene. Külföldi vállalkozások minden szektorban tevékenykedjenek, a stratégiai jelentőségű ágazatok sem lehetnek kivételek ez alól, és a kínai piacot minden tekintetben meg kell nyitni. A belső piac védelme eszerint nem modern.

Az állami gazdálkodást javaslata szerint közgazdálkodássá kelle­ne átváltoztatni. A kormányzati szabályozó tevékenységnek pedig piackonformmá kell válnia. Előtérbe kell állítani az emberi jogokat és a kultúra spirituális egységesítő erejét, amellyel a hagyományos és nagyon sokféle kínai territóriumok modern társadalommá alakíthatóak. A balol­dali időszak régi és lejárt kultúrájához való ragaszkodás gátja a szellemi vitalitásnak és a modern kulturális fejlődésnek – foglalja össze Kulcsár (2007: 159-162.) a kínai szerző nézeteit.

Eléggé egyértelmű, hogy itt a gazdaságban, a politikában, az állam szerepfelfogásában és a kultúra területein is a mai centrum-kapitalizmus szelleme a mintaadó. A feladat a sajátosságok között történő recepció, átvétel, mert a kínai út javasolt menete a népköztársaságból a köztársa­ság felé vezet. A nyugatitól gyökeresen eltérő kultúra és életmód kevés szerephez jut, hasonlóan ahhoz, hogy a jelenlegi pártirányításos politikai rendszernek milyen gazdasági és országos integrációt fenntartó funkci­onális összefüggései vannak. Azért nem tarthatóak nagyon előrelátónak az ehhez hasonló perspektívák, mert a KKP által vezetett fokozatos reformok 30 éve beváltak, és sokkal sikeresebbek, mint például az orosz átalakulás és jó néhány európai átmeneti ország esete. Más országok­hoz hasonlóan sok strukturális anomáliája elemezhető a mai Kínának (területi fejlettségbeli egyenlőtlenségek, falusi munkanélküliség, belső migráció, a rurális reform szükségessége, az urbanizáció elmaradása az iparosodástól stb.). Arra azonban, hogy a politikai pluralizmussal és a magántulajdon előtérbe állításával ezek a strukturális inkompatibilitások rendeződnének, nem sok jel mutat.

Hasonló felfogást képvisel Victor Nee és Sonja Opper, amikor Kínát „politikai kapitalizmus"-ként mutatják be. A szerzők „elutasítják azt a feltételezést, hogy az óriási országban teljesen kifejlett piacgazdaságról volna szó. Kiemelik, hogy az állam nemcsak szabályozza a vállalatok működési környezetét, hanem közvetlenül bele is avatkozik döntéseikbe. A rendszert átmenetinek látják, és egyfajta hibrid gazdasági rendnek tekintik, amely előbb-utóbb valamilyen más modell irányában tovább fog fejlődni" – összegzi álláspontjukat Andor (2007: 30.). Implicite ez pedig a gazdasági, értsd: nem központosított politikai hatalommal kiegészített kapitalizmus. Magunk részéről azt gondoljuk, hogy a Peyrefitt említette sajátosságok aligha teszik lehetővé és idézik elő, hogy Kína ebbe az irányba „nyugatosodjon".

2. Világrendszer-elméleti megközelítésben az aktuálisan is döntő kér­dés, hogy melyek a kritériumai az államszocialista Kína különállóságá­nak egy kapitalista berendezkedéshez képest. Meddig nem az, és mitől kezdve lesz az? Annyi nyilvánvaló, hogy a hagyományok és kulturális tradíciók nyomán, azoktól megerősítetten itt az uralmi formák hordoz­zák a specifikumokat. Ma is Montesquieu-re kell hagyatkoznunk? Nagy síkságokon, óriási tömegű lakosság mellett a despotizmus az adekvát uralmi forma?

Giovanni Arrighi számára evidencia: a délkelet-ázsiai, évszázados sinocentrikus hűbérajándék-kereskedelmi rendszerre épülnek a mai gazdasági folyamatok is. A térség országhatárokon átívelő üzleti vállal­kozásai jogilag független egységek informális (nem hivatalos) hálózatára támaszkodnak, amelyekben a japán termelő és kereskedelmi cégek ná­luk honos szerződési/alvállalkozói rendszere e regionális üzleti hálózatok létrehozásában jól kiegészült a tengeren túli kínai üzleti diaszpóra tevé­kenységével. Utóbbiak legújabb kori felfutása és terjeszkedése szorosan összefügg a Kínai Népköztársaság negyedszázada tartó, óriási tempójú gazdasági növekedésével és a világpiacra való visszatérésével. Arrighival szólva: jelentős az a kapcsolódás – a kereskedelmi és pénzügyi műve­leteknek az áramlása -, amely a jelenkori kínai kapitalista diaszpórákat a szárazföldi Kína gazdasági tevékenységéhez köti.

„A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdasá­gaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek demográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési potenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi állam közül, az Egyesült Államokat is ideértve […] Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapitalista világgazdaság forgalmi­adó-hierarchiájának csupán legalacsonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai." (Arrighi, 1996: 182.) Kína hazai termelésének és külkereskedelmének hihetetlen lendülete ellenére az egy főre jutó GNP-je – világpiaci árakhoz viszonyítva – változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. Éppen a nyolcvanas évek vége óta robbanásszerűen beáramló külföldi tőkebefektetések képezik a GDP (tehát az összes belföldi termelés) évi átlagos, 8-10%-os növekedését. Ezen GDP-növekedés ipari szektorra jutó részének a felét pedig külföldi befektetések adják. A külföldi tőkének adott államkapitalista koncesszi­ók építik jelentős részben a Kínai Népköztársaságot, zömében olyan sajátos, vegyes tulajdoni szerkezettel, amelyben a többségi tulajdonos a kínai állam. Vonzerejét a tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jó képességű, szorgalmas munkaerő jelenti. Ugyanakkor Kína egyik legnagyobb sikerének a 400 milliós szegénység felszámo­lását tekinthetjük. A 80-as évektől kölcsönös érdekeken alapuló szoros politikai szövetség alakult ki a KKP és a külföldi kínai tőkés vállalkozók között. Utóbbiak kiváló lehetőségeket kapnak ahhoz, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítő tevékenységük révén profithoz jussanak. A KKP pedig „miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nemzeti egyesítés eszméjét is, az »egy nemzet – két rendszer« elv alapján" (Arrighi, 1996: 183.).

Az ezen iskolához kapcsolódó magyar kutató szerint (Szigeti, 2005: 153-154.) „valóban két különböző társadalmi rendszerről van szó, mert az államszocialista Kína annak ellenére sem olvad bele a térség egé­szének délkelet-ázsiai színekkel tarkított kapitalista arculatába, hogy óriási teret nyitott a külföldi tőkebehozatalnak, és árugazdaságként jól illeszkedik a régió egészéhez".

Miért és/vagy mennyiben nem olvadt bele Kína a tőkés dominanciájú, egyenlőtlen és hierarchikus világgazdaságba? Azért és annyiban nem olvadt be, „mert nem adta fel tulajdonviszonyaiban jelentősen vegyessé váló gazdasága feletti jogi, politikai és pénzügyi szabályozó hatalmát. Belső társadalmi és területi egyenlőtlenségeinek kezelésében, népesség­szaporulatának eredményes szabályozásában, gazdasága integrációjá­ban, fejlesztési terveiben rendelkezik az államszocializmusra jellemző, nélkülözhetetlen tulajdonságokkal: a felhalmozás és a fogyasztás, illetőleg utóbbin belül a köz- és magánfogyasztás arányainak megha­tározásával. Ha nemzeti valutáját »szabadon« átválthatóvá alakítaná (tehát a vásárlóerő-paritástól függetlenített árfolyam-meghatározottságra térne át, következésképpen a globális valutapiac alakulásához igazo­dó pénznemmé tenné azt, elveszítené gazdaságpolitikai szabályozó szerepét), ha lemondana a makrogazdasági koordinációról,² melyek a nemzetgazdaság nem piaci, politikai integrációs típusának legfonto­sabb feltételei, s jelentős köztulajdoni szektorokat is feltételeznek, akkor válna az államszocialista kísérlet visszamenetté, akkor teljesedne ki a gazdaság feletti magánhatalom, s akkor válna a Kínai Népköztársaság is – előbb-utóbb a jelzőtlen, polgári köztársaság államformájában – a tőkés uralmi és felhalmozási rendszer részévé. Mindez, noha a nyers, politikai szocializmusok átmeneti jellegéből adódóan, hosszú távon egy­általán nem kizárt" – mondja az uralkodó felfogástól eltérően Szigeti Péter (2005: 154.), mégsem gondolja, hogy ez már csak idő kérdése volna, hogy a gazdaság mozgásba hozott erői szükségszerűen átalakítanák a rendszer állami, politikai, ideológiai felépítményét, megváltoztatnák a hatalom jellegét.

A saját arculatú, a térségben egyetlen szuverénnek mondható állam­szocialista országban ötezer éves civilizációs és uralmi tradíciók szól­hatnak a történelmileg is számottevő, sok szempontból eredményes modernizációs kísérlet folytatódása mellett. Ahogy Szigeti (2005: 155.) dialektikusan mondja: „Kína csak úgy része a tőkerendszernek, hogy nem-része annak". Átmeneti ország, csak nem világos, hogy saját koráb­bi énjétől, önállóságát megőrizve egy új, modern Kína felé halad-e, vagy átmenete egyben beilleszkedés lesz-e a tőkés világgazdaság őt megillető hierarchiaszintjébe. Közép- és Kelet-Európában az átmeneti országok zöme, akár sikeresen, akár sikertelenül, de elvileg és potenciálisan csatlakozott a Nyugat „washingtoni konszenzus" által kicövekelt útjához. Kína izgalmasabb. Nagyobb egység, hosszabb kifutással és alternatív lehetőségekkel. Megőrzi államszocialista karakterét? Előfordulhat az is, hogy az itteni evolutív pálya államszocializmusa egyfajta kognitív kapi­talizmust produkál? Vegyes tulajdonformájú piacgazdaságot, politikailag központosított, makrogazdasági koordinációval, amely jobban megőriz­heti saját identitását a globális kapitalizmus körülményei között is? Olyat, amelyik tanult a közép- és kelet-európai országok elvegyüléséből. Ezt a problémát szerettük volna gondolatilag érzékelhetővé tenni.

Irodalom

Andor László (2007): Összehasonlító gazdaságtan. ZSKF, Budapest.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180.

Arrighi, Giovanni (1996): Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. sz. 169-197.

Aron, Raymond (1962): Dix-huit legons sur la société industrielle. Gallimard, Paris.

Czeglédi Pál (2005): Verseny és gazdasági növekedés az átementi gazdaságok­ban. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar.

Csaba László (2006): Fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Groth, A. (2003): China in comparative perspective. The Journal of East Asian Affairs, vol. XVII., no. 2.

Held, David-McGrew, Anthony (1998): The end of the Old Order? Globalisation and the Prospect for World Order. Review of International Studies, 24 (o), de­cember, 219-243., idézi Szalai Erzsébet: A „globális hatalom" természete, Élet és Irodalom 50. évf. 18. 2006. május 5.

Jue, Fang (1988): Program for Democratic Reform Journal of Democracy, Vol. 9. No. 4. Idézi Kulcsár (2007).

Kisteleki K. – Lövétei I. – Nagyné Szegvári K. – Pomogyi L. – Rácz L. (é. n.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. (Szerk. Rácz Lajos.) HVG Orac, Budapest.

Kornai János (2007): Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krausz Tamás (2003): Jelcinizmus a történelem mérlegén; Putyin és az orosz kapi­talizmus. Mindkettő in uő: Lenintől Putyinig. Tanulmányok és cikkek 1994-2003. La Ventana, Budapest.

Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (2003): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Ta­nulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Narojek, Winicjusz (1979): A tervező társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyv­kiadó, Budapest.

Radvanyi, Jean (2007): Vlagyimir Putyin kétarcú Oroszországa. Le Monde diplomatique, II. évf., december (magyar kiadás).

Schumpeter, J. A. (1980): A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjunktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció visszásságai. Napvilág Kiadó, Buda­pest.

Quin Hui (2006): Small goverment, big society? What is the role for the state in the Chinese transition process? Social Research, vol. 73., no. 1.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2007): Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. In Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 11-52.; Reflexiók a vitáról: uo. 256-273.

Tálas Barna (2006): Kína – a 21. század leendő hiperhatalma. Külügyi Szemle, V. évf. 1-2.

Wallerstein, Immannuel (1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Gondolat, Budapest.

Wiatr, Jerzy (1980): A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest. (Ere­deti lengyel kiadás: 1977.)

Jegyzetek

1 Ilyennek tekinthető a gazdasági növekedésben játszott szerepük, valamint a technikai-technológiai recepcióban és a munkakultúra-munkafegyelem terén történt előrelépésük.

2 Az alkalmazott eszközök felől Stiglitznél Kína azért a globalizációhoz való fokozatos és sikeres alkalmazkodás példája, mert kereskedelmében és pénzpia­cainak liberalizációjában körültekintő politikája révén el tudta kerülni a szomszédos kelet-ázsiai országokban bekövetkezett, nagy áldozatokkal járó pénzügyi válsá­gokat (Stiglitz, 2003: 75, 78.).