A parlamentáris kormányformában a választásokon osztják el a főhatalmat. Öt ciklus, megannyi tapasztalata áll mögöttünk. A szerző elemzi, hogy a választói magatartásban az osztályhelyzet, a hagyomány, családi kapcsolatok, vallás, morális beállítódás – s még egy sor más tényező – milyen módon, és milyen mértékben mutatkozik meg, illetve milyen tendenciák mutathatók ki. Felvetődik az is, hogy a szokásosan használt modellek és elemzői módszerek alkalmasak-e a választói magatartás mérésére, elemzésér.

1.) A nemzetközi és a hazai politológiai szakirodalom egyik legvita­tottabb kérdése az, hogy az osztályhelyzet milyen befolyást gyako­rol a politikai magatartásra és ezen belül a szavazói viselkedésre. Hosszú időn keresztül széles körben elfogadott volt az a felfogás, hogy a választói döntéseket elsősorban a társadalmi tagozódásban elfoglalt pozíció strukturálja, bár arról már erőteljesen megoszlottak a vélemények, hogy mit értsenek osztályon, osztályszerkezeten vagy társadalmi rétegződésen. Újabban, az 1990-es évek elejétől viszont a nyugati szakirodalomban az az álláspont kerekedett felül, hogy mind az osztályhelyzet, mind a valláshoz való viszony egyre csök­kenő szerepet játszik a választók orientálásában, s ezek funkcióját az egyéni értékválasztás, a hatalmon levő kormány teljesítményének megítélése és a pártok első számú vezetőinek személyes küzdelme veszi át.

Az osztályszavazás vizsgálata során a nyugat-európai politológusok leggyakrabban a kékgalléros-fehérgalléros megkülönböztetést alkal­mazták, a fizikai dolgozókat a munkásosztállyal, a szellemieket pedig a középosztállyal azonosítva. E dichotóm munkamegosztási sémára épül az osztályhovatartozás strukturáló hatásának erősségét mérő Alford-index, amely a legnagyobb baloldali pártra szavazó munkások és „középosztálybeliek" arányának különbségét mutatja ki. Ennél valamivel árnyaltabb megközelítésre nyújt lehetőséget a munkajelleg-csoport és a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján történő kategorizálás, mely a társadalmat értelmiségiekre, középszintű alkalmazottakra, képzett nem fizikaiakra, valamint szak-, betanított- és segédmunkásokra osztja. E társadalmi hierarchián nyugvó, stratifikációs modell továbbfejlesztésével alakították ki az EGP-osztálysémát, amely a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kötötte össze. Bonyolult, kilenc csoportra tagolódó hierarchikus rendszerének csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll, mely a felsőfokú végzettségű szakembereket, a vezető köztisztviselőket, a nagy cégek menedzsereit és a nagyvállalkozókat, illetőleg a középfokú végzettségű szakembereket és államigazgatási alkalmazottakat, a műszakiakat, a kisebb vállalkozások igazgatóit, valamint a szellemi foglalkozásúak felügyelőit foglalja magába. A harmadik osztályt az adminisztratív és a kereskedelmi rutinmunkát végző nem fizikai dolgozók alkotják, akiket a rangsorban az alkalmazottakkal rendelkező kis tulajdonosok, az önfog­lalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirto­kosok követnek. A hierarchia alapzatát a közvetlen termelésirányítók és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági fizikaiak képezik, vagyis azok, akiket kékgallérosoknak nevez a szakirodalom. Az EGP-szisztéma keretében vizsgált osztálysza­vazás erősségét a Thomsen-index méri.

A stratifikációs modellek körébe tartozik az az évszázadok óta ismert felosztás is, amely felső-, közép- és alsó osztályok között tesz különb­séget. Ez a megközelítés, mely eredetileg a földtulajdonos arisztokrácia, a burzsoázia és a proletariátus elkülönítését jelentette, az idők folya­mán jelentős tartalmi változáson ment keresztül, s olyan rétegződési elméletté vált, amely az iskolázottság, a jövedelem, a vagyoni helyzet, a foglalkozás és a hatalmi pozíció alapján kategorizálta az egyéneket. Lipset, a törésvonal-elmélet egyik megalkotója, alapvető politológiai művében ugyancsak e dimenziók mentén elemezte az osztálypozíciók sajátosságait. Ő az alsóbb osztályokba a munkásokat és a parasztokat, a középosztályokba a tisztviselőket, az értelmiségieket és a kisebb vállalko­zókat sorolta, míg felsőbb osztálybelieknek a nagybirtokosokat, a vezető üzletembereket és a magas képzettségű szakembereket tekintette. E többlépcsős, a munkamegosztásban elfoglalt helyre, a jövedelmi szintre és a foglalkozás presztízsére épülő társadalmi hierarchiához kötődik az identifikációs séma, melynek alkalmazása során a megkérdezettek sorolják be magukat az alsó-, a munkás-, az alsó-közép-, a közép- és a felső osztályba.

A választói magatartás vizsgálata során a különféle stratifikációs modellek mellett átfogó társadalomelméleti megközelítésen nyugvó osz­tályfogalmak is megjelennek. Talán leggyakrabban Max Weber teóriáját alkalmazzák, amely egyébként az EGP-szisztéma megalkotásához is mintául szolgált. Elmélete mindenekelőtt birtokos és birtoktalan osztályt különböztetett meg, s ez utóbbiak – felfogása szerint – azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért foly­tatott versenyből és a profitszerzésben sem vehetnek részt; tulajdon híján kizárólag munkateljesítményüket ajánlhatják fel. Weber emellett a birtokosok és a birtok nélküliek osztályhelyzetét a szerzéshez felhasznált birtok, illetőleg a felkínált teljesítmény alapján tovább differenciálta. Az előbbiek között a tulajdon tárgya és értékesítésének formája között tett különbséget, elhatárolva egymástól a járadékosokat és a vállalkozókat, az utóbbiak esetében pedig a teljesítmény jellege, illetőleg a munkaér­tékesítés folyamatos vagy eseti módja szerint kategorizált. Az osztályok mellett, amelyeket a gazdasági rendhez sorolt, Weber meghatározó jelen­tőséget tulajdonított a rendeknek is, amelyek a megbecsülés, az életvitel és a műveltség közösségére épülnek, s a kizárólag piaci feltételek között létező osztályokkal ellentétben valamennyi tagolt társadalomban megje­lennek. Az osztály és a rend, amely a megértő szociológia elméletében össze is kapcsolódhat, többnyire szemben áll egymással, hiszen a piac, amely személytelen dologi függési viszonyokra épül, nem ismeri a becsü­letet. Weber egyébként úgy látta, hogy a technikai-gazdasági változások az osztályhelyzetet állítják előtérbe, a viszonylagos nyugalom, a stabilitás időszakai viszont inkább a rendi tagolódásnak kedveznek.

A szavazói viselkedés kutatása során a másik klasszikus felfogást, a marxi osztályelméletet is alkalmazzák, melyet azonban leegyszerűsítve, dichotóm modellként értelmeznek. E megközelítésben Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különítette el egymástól, s eltekintett számos összefüggéstől, így attól is, hogy a munka jellege számottevően struk­turálja a bérmunkások helyzetét. Osztályfogalmát ezért egyes kutatók e dimenzió mentén egészítik ki, különbséget téve fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználók között. Ily módon a marxi osztályelméletet a munkajelleg-csoportokon nyugvó stratifikációs modellhez közelítik, elmosva az osztály és a réteg közötti elvi különbséget.

A marxi felfogás kiinduló pontját valóban a munka és a tulajdon szét­válása jelentette, tőkés és munkás ellentétét azonban, Max Weber meg­közelítésétől eltérően, nem pusztán a birtoklásra és a birtoknélküliségre alapozta. E teória ugyanis egy másik döntő fontosságú mozzanatot: a termelő és a nem termelő munka Adam Smithtől származó megkülön­böztetését is tartalmazza, amely a tőkeviszonyon és a szolgálattételen nyugvó munkavégzést határolja el egymástól. Termelőmunkának Marx az értéktöbbletet létrehozó tevékenységet nevezte, függetlenül annak konkrét formájától, vagyis a munkásosztályt nem a fizikai dolgozókkal, hanem azokkal azonosította, akik munkaerejüket a tőke változó részére cserélik ki. A nem termelő munkával viszont a munkáltató jövedelme áll szemben, amelyért a munkavállaló fogyasztási célú, valóságos vagy kép­zetes szolgálatokat nyújt alkalmazója számára. Ilyeneket elvileg bármely társadalmi csoporthoz tartozó egyén igénybe vehet, modern körülmények között viszont legnagyobb vásárlóként az állam lép fel.

A materialista történetfelfogásban tehát az osztály kategóriája a tőke­viszonyhoz kötődött, melynek keretében a burzsoázia és a proletariátus mellett a földtulajdonosok is önálló entitásként jelenhettek meg. E csoport egy sajátos természet adta termelési feltétel, az álló- és forgótőkétől egyaránt elkülönülő „földanyag" birtokosaként válhatott a polgári beren­dezkedés harmadik osztályává, miközben a földtulajdon egyértelműen alárendelődött a tőkeviszonynak. Ezzel szemben a nem termelő mun­kások az osztálystruktúrán kívül álló társadalmi képződményt alkottak, amely a végzett tevékenység különös használati értéke alapján oszlott felső és alsó szolgáltató rendre. Nem tartoztak a szűken értelmezett osz­tályfogalomba a kisiparosok, a kiskereskedők és a kisbirtokos parasztok sem, akik idegen munkát nem vagy csak kivételesen alkalmazó kisárutermelő középrendként formálisan a tőkeviszonyon kívül helyezkedtek el. Ily módon a marxi elméletben a polgári társadalom három osztályra és két rendre tagozódott s az előbbieken belül további csoportok különültek el, a tőke körforgásában betöltött pozíció és a munkamegosztás különböző dimenziói alapján. Ez utóbbi kategória tehát, mely a jövedelemformákhoz és szintekhez hasonlóan a materialista történetfelfogásban nem jelent meg osztályképző ismérvként, fontos szerepet töltött be az egyes enti­tásokon belüli rétegek elhatárolásában.

A tőke körforgásában elfoglalt hely alapján Marx különbséget tett termelő és kereskedő tőkések között s emellett a társadalmi munkameg­osztás nagy ágai mentén mindkét csoportot tovább tagolta. Az előbbi kategóriát ipari, mezőgazdasági és szolgáltató vállalkozókra bontotta, s e körbe sorolta azokat is, akik a nem anyagi termelés területén fektették be tőkéjüket. A forgalmi szférában áruval és pénzzel kereskedő burzsoákat különített el egymástól, s felosztásának bázisát a kereskedés tárgyán kívül az képezte, hogy a kölcsöntőke, termelőtőkévé átváltoztatva, a termelési folyamat közvetlen részesévé válik. Ugyanezen szempontok alapján írta le a proletariátus tagolódását is, azzal a kiegészítéssel, hogy a tevékenység tárgya alapján is különbséget tett a bérmunkások között. Az anyagi termelés területén termelő-, segéd-, felügyelő és szellemi munkásokat határolt el egymástól, vagyis, a modern munkajelleg-cso­portokhoz hasonlóan, nemcsak a fehér- és kékgallérosokat, hanem a hatalommal rendelkezőket és a hatalom nélkülieket is elkülönítette. Ennek során Marx még az igazgatókat, a felső menedzsment tagjait is a proletariátusba sorolta, ám hangsúlyozta, hogy a vállalati vezetők, a többi dolgozóval szemben, a tulajdonos(oka)t képviselik. Hasonlóan tagolta a forgalmi folyamatban alkalmazott munkásokat is, segéd-, érdemi-, felügyelő- és szellemi proletárokat különböztetve meg, felosztásának kiindulópontját azonban nem a gyári, hanem az irodai munkamegosztás képezte. Ugyanakkor a nem anyagi termelés területén belső rétegződést nem mutatott ki, mivel a klasszikus kapitalizmus időszakában az oktatás, a kultúra és a tudomány szférájában még csak a polgári berendezke­dés felé vezető átmeneti formák alakultak ki. E tevékenységeket ekkor még döntően szellemi szabadfoglalkozásúak végezték, akik a marxi elméletben a kisárutermelő középrendhez hasonló, ám attól elkülönült csoportként jelentek meg.¹

A hazai kutatások az osztályszavazás vizsgálata során elsődlegesen a munkajelleg-csoportokat alkalmazták, ám az egyes felvételek keretében használt sémák általában eltértek egymástól, nehezítve a felmérések eredményeinek összehasonlítását. Viszonylag gyakran folyamodtak a szerzők az osztályidentifikációs modellhez is, feltételezve, hogy az azonosulás a foglalkozáson alapuló besorolásnál egyértelműbben jelzi az egyének társadalmi státuszát. Az EGP-szisztémát viszont csak kivé­telesen használták az osztályhelyzet-strukturáló hatásának elemzésére, a weberi és a marxi elmélet alkalmazása pedig teljesen hiányzik a hazai kutatások eszköztárából. Ez alól csupán két, 1997-ben, illetőleg 2005-ben lebonyolított felvételünk képezett kivételt, melyek annak feltárására irányultak, hogy az apa, illetőleg az apai és az anyai nagyapa osztály-(rendi) helyzete befolyásolja-e, s ha igen, milyen mértékben a megkér­dezettek szavazói viselkedését.

2.) A társadalmi struktúrában elfoglalt hely és a választói magatartás kapcsolatának vizsgálata már a rendszerváltás előtt megkezdődött. Az 1989 őszén lebonyolított közvélemény-kutatások adatai azt mutatták, hogy a munkajelleg-csoportokra épülő stratifikációs hierar­chia csúcsán álló rétegek, a vezetők, az értelmiségiek és az egyéb szellemi foglalkozásúak, az átalakuló kongresszust követően még elsősorban az MSZP-t támogatták, a népszavazás elrendelése után azonban e csoportok tagjainak többsége is elfordult a szocialistáktól. Ezzel együtt a magasabb társadalmi státuszúak változatlanul a min­taátlagot meghaladóan preferálták az új baloldali pártot; november közepén az összes megkérdezett 11%-ával szemben 18%-uk voksolt volna a szocialistákra, jelezve, hogy a rendszerváltás időszakában az MSZP főként erre a bázisra számíthatott. Jelentős értelmiségi túlsúly jellemezte ez idő tájt az MDF és az SZDSZ szavazótáborát is, bár a népszavazás elrendelését követően e rétegben a Fórum is számottevő veszteséget szenvedett. Ugyanakkor a két legnagyobb ellenzéki párt befolyását fokozatosan a középrétegekre is kiterjesz­tette; az egyéb szellemi foglalkozásúak körében különösen a szabad demokraták pozíciója erősödött meg, s ezáltal a fehérgallérosok jelentős hányada e politikai alakzat vonzásába került. E változások­kal párhuzamosan a középrétegekben és a fizikai munkások között egyaránt érzékelhetően bővült a bizonytalanok aránya, miközben a betanított- és segédmunkát végzők csoportjában növekedett az újjászerveződő MSZMP híveinek száma.²

A rendszerváltás előtt lebonyolított felvételek ugyanakkor nem ad­tak választ arra a kérdésre, hogy a társadalmi struktúrában elfoglalt hely milyen mértékben befolyásolta a szavazói viselkedést. E témakör szisztematikus vizsgálata Szelényi Iván és szerzőtársai tanulmányával kezdődött, amely a TÁRKI 1990 májusában 981 fős mintán lefolytatott szociológiai felmérésének eredményeit dolgozta fel. A kutatócsoport az un. posztkommunista berendezkedés szerkezetét hárompólusú entitásként írta le, melyben az értelmiségből rekrutálódó új politikai elit, a kialakulóban levő, belsőleg tagolt vállalkozói/tulajdonosi osztály és a szintén fragmentált munkásosztály alkotja a társadalom alapstruktúrá­ját. E séma keretében fogalmazták meg a szerzők azon hipotézisüket, hogy a három osztálypozíció közötti tereket politikai mezőként foghatjuk fel, amelyek egy-egy pártcsalád bázisát képezhetik. Úgy vélték, hogy a liberális mező elsősorban az értelmiségi elit és az új vállalkozói osztály között húzódik, míg a keresztény nemzeti áramlat az újburzsoázia és a (másodgazdaságban érdekelt) munkásosztály határán helyezkedik el, s emellett, népi ideológiájával, a vidéki humán értelmiséget is befolyása alá vonhatja. A szociáldemokrácia terepét a munkásság és az értelmi­ség közötti mezőben találták meg, feltételezve, hogy a munkaerőpiacról kiszoruló fizikai dolgozók, a régi típusú bürokrácia és a piaci reformok által szintén fenyegetett, illetve erkölcsi-eszmei alapon álló szakértelmi­ségiek között érdekszövetség jöhet létre a jóléti állam intézményeinek megvédésére vagy kiépítésére.

Politikai szociológiai hipotézisüket a szerzők először makrostrukturális adatokkal tesztelték, amelyek szerint az értelmiségi elit a társadalom 10%-át alkotta, míg a keresők 25%-a az új kispolgárságból, 15%-a a hagyományos munkásosztályból, 50%-a pedig a második gazdaságban résztvevő fizikai dolgozókból került ki. E megoszlás alapján a jobbközép erők győzelmét reálisnak, a liberálisok szereplését is magyarázhatónak találták, a baloldali pártok gyenge teljesítményét viszont a séma gyen­geségének tekintették. Úgy látták, hogy ezen osztálytagozódás alapján a szociáldemokrata mezőért versengő pártoknak a voksok 25-30%-át kellett volna megszerezniük, ám e politikai alakzatok közül csak az MSZP jutott be a parlamentbe, a mandátumok alig több mint 8%-ával. Ezen ellentmondás feloldása érdekében a szerzők két új hipotézist fogal­maztak meg, amelyeket aztán empirikus felvételük eredményei alapján teszteltek. Egyrészt feltételezték, hogy sémájuk a keresztény nemzeti, illetőleg a liberális szavazótábor közötti társadalmi különbségeket megfe­lelően magyarázza, másrészt pedig úgy vélték, hogy a baloldal kudarcát elsődlegesen a potenciális szociáldemokrata szavazóknak a voksolástól való távolmaradása okozta.

Az osztályhelyzet és a választói magatartás kapcsolatának empirikus vizsgálatakor azonban a szerzők nem saját sémájukat, hanem a hazai szakirodalomban általánosan elterjedt munkajelleg-csoportokat használ­ták. Független változónak – az iskolai végzettség, az életkor és a nem mellett – a foglalkozást tekintették, különbséget téve értelmiségiek és irodai dolgozók, valamint szakképzett, szakképzetlen és mezőgazdasági fizikai munkások között. Ily módon nemcsak a kialakuló vállalkozói osz­tály és az új kispolgárság szavazói viselkedése maradt rejtve, hanem a hagyományos és a másodgazdaságban érdekelt munkásság politikai orientációja között sem tárhattak fel eltéréseket. A munkajelleg és az iskolai végzettség szerinti csoportosítás ugyanis csupán a magasabb és az alacsonyabb státuszú rétegek választói magatartását határolhatta el egymástól s így a szerzők politikaimező-elméletét nem tesztelhette. Ezt a kutatócsoport tagjai is világosan látták, s ezért most már csak azt feltételezték, hogy a keresztény nemzeti mezőért versengő pártok az alacsonyabb státuszú rétegekben (és az idősebb népesség körében) a szavazatok nagyobb hányadát tudták megszerezni, míg a liberális politikai erők feltehetően sikeresebben szerepeltek a magasabban iskolázott (és a fiatalabb) szavazók csoportjában. Másik hipotézisüket érdemben nem fogalmazták át, arra számítva, hogy a foglalkozás és az iskolai végzettség erőteljesebben befolyásolta a választási részvételt, mint a pártpreferenciákat s így a stratifikációs hierarchia talapzatán elhelyezkedők, főként az első fordulóban, a nem szavazók között felül­reprezentáltak voltak.

A szociológiai felvétel kereszttáblái a szerzők hipotéziseit csak részben igazolták. Mind az MDF-re, mind az SZDSZ-re ugyanis szignifikánsan kevesebben szavaztak az alacsonyabb státuszú munkások közül, bár e körben a Fórum kétségtelenül sikeresebben szerepelt liberális ve­télytársánál. A szakképzett fizikai dolgozók csoportjában is viszonylag számottevő különbséggel találkozhatunk; e rétegben a választások győztese mintaátlagánál 3%-kal több, második helyezettje pedig 1,5%-kal kevesebb voksot kapott. Még erőteljesebb volt a két legnagyobb párt híveinek aránya közötti eltérés a mezőgazdasági fizikaiak esetében. Az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek dolgozói ugyan egyaránt a választók összességénél kisebb mértékben preferálták az MDF-et és az SZDSZ-t, ám az előbbi politikai alakzat támogatottsága csak 3%-kal, míg az utóbbié 11%-kal maradt el e munkajelleg-csoportban a mintaát­lagtól. A keresztény nemzeti pártok azonban végül is azért érték el a várt eredményt a társadalom talapzatán, mert a kisgazdák és a keresztény­demokraták szignifikánsan felülreprezentáltak voltak a fizikai munkások valamennyi kategóriájában.

Az értelmiség szavazói viselkedésére vonatkozó előfeltételezés még inkább tévesnek bizonyult. E választói körben ugyanis az MDF és az SZDSZ hasonlóan szerepelt, cáfolva a magasabb státuszúak szavazói viselkedéséről vallott vélekedést. Az egyéb szellemi foglalkozásúak viszont, miként ezt már az 1989 őszén lebonyolított közvélemény-kuta­tások is igazolták, jórészt a szabad demokraták vonzásába kerültek; a mintaátlagnál 6,4%-kal nagyobb mértékben preferálták a liberális pólus vezető erejét, míg az MDF bázisában némileg alulreprezentáltan jelentek meg. Összességében azonban a Fórum az 1990 évi választásokon klasszikus néppárti jegyeket hordozott, mivel szavazótáborában valamennyi társadalmi csoport viszonylag jelentős arányban fordult elő.

Az alaphipotézis legkevésbé az MSZP esetében érvényesült, melynek bázisát, a nyugat-európai szociáldemokrata pártoktól eltérően, jórészt a magasabb státuszú rétegek alkották. A kereszttáblák tanúsága szerint az értelmiségiek a mintaátlagnál kétszer nagyobb valószínűséggel voksoltak a szocialistákra, miközben e politikai erő a munkásság körében még az SZDSZ-nél is alacsonyabb támogatottságot élvezett. Értelmiségi jellege szorosan összefüggött azzal, hogy a baloldal potenciális szavazóinak jelentős hányada távol maradt az urnáktól, amiből Szelényi Iván és szerzőtársai azt a következtetést vonták le, hogy az MSZP feltehetően hosszabb távon sem tudja megszólítani a szociáldemokrácia hagyomá­nyos bázisát alkotó fizikai dolgozókat.

Az adatok elemzése során alkalmazott matematikai-statisztikai mód­szerek lényegében megerősítették a kereszttáblák alapján megállapítható összefüggéseket. A logisztikus regressziós analízis pozitív kapcsolatot jelzett a szakképzett munkás és a mezőgazdasági fizikai státusz, illető­leg az MDF-re voksolás között, s ez utóbbiak esetében viszonylag erős réteghatást mutatott ki. Szignifikánsan negatív összefüggés állt fenn e téren az irodai dolgozók körében, míg az értelmiségi pozíció lényegében nem strukturálta a két nagy pártra történő szavazást. Mindazonáltal a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely, mint független változó a regressziós modell tanúsága szerint viszonylag csekély mértékben formálta a választói magatartást, ám jelentősebb szerepet játszott, mint a nem és az életkor. Ugyanakkor a réteghelyzet alapvetően befolyásolta a válasz­tási részvételt; a szakképzetlen és a mezőgazdasági fizikai dolgozók az átlagosnál jóval kisebb arányban járultak az urnákhoz, a szakmunkások a mintaátlaggal egyező mértékben vettek részt a voksoláson, az irodai alkalmazottak és az értelmiségiek pedig nagyon erős szavazási hajlan­dósággal rendelkeztek. Ez utóbbiak részvételi hányada 17%-kal haladta meg az össznépességét, s 30%-kal a stratifikációs hierarchia talapzatán elhelyezkedő mezőgazdasági fizikai dolgozókét. E meghatározó jelentő­ségű különbségeket Szelényi Iván és szerzőtársai összekapcsolták egy hiteles, szociáldemokrata értékeket valló párt hiányával, feltételezve, hogy a társadalmi struktúrában elfoglalt hely azért gyakorolt nagyobb hatást a részvételre, mint a pártpreferenciákra, mert a baloldali érzelmű szavazók nem találtak érdekeiknek és értékrendjüknek megfelelő politikai erőt.³

Szintén a munkajelleg-csoportok alapján közelítette meg az osztály­szavazást a Medián 1990 tavaszán lebonyolított felvétele is, amely a hagyományos stratifikációs modellt, a rendszerváltás körülményeihez igazodva, az önálló vállalkozó kategóriájával egészítette ki, s emellett a nyugdíjasokat, illetőleg az egyéb inaktívakat is külön rétegként kezelte. A felmérés eredményei szerint az MDF a vállalkozók és az egyéb szel­lemi foglalkozásúak, az SZDSZ a beosztott értelmiségiek, az FKgP és a KDNP a nyugdíjasok, az MSZP pedig a vezetők között volt a legnép­szerűbb, míg a Fidesz valamennyi munkás és alkalmazotti kategóriában hasonló támogatottságot élvezett. Ezek az adatok jelentős mértékben eltértek Szelényi Iván és szerzőtársai állításaitól, amit jórészt a tagoltabb stratifikációs modell magyaráz. A vezetők és az értelmiségiek szétválasz­tása során egyértelműen kiderült, hogy 1990-ben a szocialisták igazán csak az előbbiekre számíthattak, szemben a szabad demokratákkal, akik már ekkor az intelligencia pártjaként jelentek meg. A vállalkozóknak az alkalmazottaktól való elkülönítése világosan mutatta, hogy a kialakulóban levő tulajdonosi osztály, illetőleg az új kispolgárság a rendszerváltás időszakában legerősebben a Fórumhoz kötődött, bár e választói körben az SZDSZ híveinek aránya is meghaladta a mintaátlagot. Árnyaltabb megközelítést tett lehetővé a nyugdíjas kategória bevezetése is, jelezve, hogy a két kisebb jobbközép politikai erő a legidősebb korosztályokban szélesebb bázissal rendelkezett, mint az aktív szakképzetlen munkások között. Az egyéb szellemi foglalkozásúak és a szakmunkások eseté­ben viszont a TÁRKI és a Medián felvételének eltérő eredményeit a kategóriarendszer különbségeivel egyáltalán nem magyarázhatjuk. Míg Szelényi Iván és szerzőtársai szerint negatív szignifikáns összefüggés állt fenn az irodai dolgozói státusz és a Fórumra voksolás között, a Medián vizsgálat azt mutatta, hogy a vállalkozók mellett legnagyobb arányban éppen e csoport támogatta a választásokon győztes pártot. A szakmun­kások körében is viszonylag jelentős eltéréssel találkozhatunk, hiszen a TÁRKI adatai szerint e réteg a keresztény nemzeti pólushoz, a Medián felmérése alapján viszont inkább a liberális tömbhöz kötődött. Ez utóbbi felvétel ugyanakkor egyértelműen igazolta Szelényi és szerzőtársai azon feltételezését, hogy a magasabb státuszúak körében az SZDSZ erősebb befolyással rendelkezett az MDF-nél; a beosztott értelmiségiek 37%-a ugyanis a szabad demokratákat választotta s csupán 14%-uk voksolt a Fórumra, a vezetők esetében pedig ez az arány 31, illetőleg 17% volt.

A politikai tömbök szintjén egyébként még erőteljesebben érvényesült az az összefüggés, hogy a társadalmi hierarchián felfelé haladva gyen­gült a jobbközép alakzatok s erősödött a liberálisok támogatottsága. Míg a szakképzetlen fizikai dolgozók 44%-a szavazott valamely keresztény nemzeti pártra, a szakmunkások és az egyéb szellemi foglalkozásúak körében ez a részesedés csupán 35%-ot, illetőleg 38%-ot ért el, a beosz­tott értelmiségieknek pedig mindössze 28%-a sorakozott fel a jobboldal mögött. Törést e tendenciában a munkajelleg-csoportokba alig illeszt­hető vállalkozók okoztak, akiknek 48%-a a keresztény nemzeti blokkot választotta, jelezve, hogy a kialakulóban levő hazai tulajdonosi osztály s a hozzá kötődő új kispolgárság relatív többsége ekkor elsősorban a konzervatívoktól várta gazdasági és politikai érdekeinek képviseletét. Ily módon tehát az a paradox helyzet állt elő, hogy Szelényi Iván és szerző­társai alaphipotézisének egyik meghatározó elemét nem saját kutatásuk, hanem a Medián felvétele igazolta.

A tagoltabb munkajelleg-csoportosításra épülő vizsgálat az egyes pártok bázisának gyengébb pontjait is egyértelműbben körvonalazta. A szocialisták a vállalkozók, a kisgazdák a vezetők, a kereszténydemokra­ták pedig az egyéb szellemiek körében számíthattak a legkisebb támo­gatásra, míg a két liberális párt híveinek aránya a nyugdíjasok között volt a legalacsonyabb. A kiegyensúlyozott, néppárti jellegű szavazótáborral rendelkező MDF a jórészt háztartásbelieket és tanulókat magába foglaló egyéb inaktívak csoportjában maradt el leginkább mintaátlagától, mivel e választói körben a keresztény nemzeti tömb szimpatizánsai elsősorban az FKgP-t preferálták.

Valóban erős kapcsolatot ugyanakkor a Medián felvétele sem mutatott ki a társadalmi struktúrában elfoglalt hely és a szavazói viselkedés között. E független változó a statisztikai kapcsolat erősségét kifejező Cramér's V-mutatók szerint a nem kivételével valamennyi faktornál kevésbé be­folyásolta a választói magatartást. A rendelkezésünkre álló adatokból ugyanakkor nem derült ki, hogy az előbb említett összefüggések között találhatunk-e szignifikánsakat, s ha igen, azok milyen valószínűségi szinten álltak fenn.⁴

Az első többpárti választást követően végbement preferenciaváltozá­sok a réteghelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatát sem hagyták érintetlenül. Az MTA két intézetében 1992 decemberében 1200 fős min­tán lebonyolított szociológiai felvétel eredményei azt mutatták, hogy a pártok bázisában az egyes munkajelleg-csoportok tagjai közelítően azo­nos arányban jelentek meg. Kivételt ezalól csak a két csoportra osztott vezetők, illetőleg a szakképzetlen fizikaiak képeztek; az előbbiek az MDF és az MSZP, az utóbbiak pedig a kisgazdák szavazótáborában játszottak meghatározó szerepet. Ugyanakkor e felmérés a vállalkozók, a nyugdíja­sok és az egyéb inaktívak választói magatartását nem vizsgálhatta, mivel sémaként a hagyományos stratifikációs modellt alkalmazta.⁵

Az egy évvel később, 1993 decemberében 1500 fős mintán elvégzett felmérés, jórészt az MSZP szavazótáborának látványos növekedése következtében, érzékelhető elmozdulást jelzett az egyes munkajelleg­csoportok pártpreferenciáiban. A baloldali politikai erőket ugyan tovább­ra is elsősorban a vezetők támogatták, ám a szocialisták a beosztott értelmiségiek és a szakmunkások kategóriájában is az első helyre kerültek. Különösen a középvezetők preferálták erőteljesen a baloldalt, hiszen 31%-uk az MSZP-re, 7-7%-uk pedig a Munkáspártra, illetőleg az MSZDP-re voksolt volna, s csupán 12%-uk sorakozott fel az MDF, 11-11%-uk pedig a Fidesz és a KDNP mögött. Jóval gyengébb volt a szocialisták pozíciója a beosztott értelmiségiek között, 18%-os teljesít­ményükkel azonban, holtversenyben a Fórummal e csoportban is az élen végeztek, illetőleg 5%-kal megelőzve a Fideszt és az SZDSZ-t. Az egyéb szellemi foglalkozásúak kategóriájában viszont még fennmaradt a fiatal demokraták relatív többsége, ám a második helyet már, alig 2%-os lemaradással, az MSZP foglalta el. Az igazi változást azonban az jelen­tette, hogy a rendszerváltás óta először a szakmunkások csoportjában a szocialisták élvezték a legnagyobb támogatást; e választói kör 22%-a voksolt volna az MSZP-re, s csak 16, illetőleg 13%-a a Fideszre és az SZDSZ-re. Ezzel együtt a kékgallérosok csupán mintaátlaguknak megfe­lelő arányban jelentek meg a baloldali pártok bázisában; a szakmunkások 28%-a, míg az egyéb fizikai dolgozók mindössze 21,5%-a sorakozott fel e tömb mögött. Ez utóbbiak 42%-a még ekkor is a jobbközép politikai erők híve volt. Ezen adat értelmezésekor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a betanított és segédmunkások kategóriájába a mezőgazdasági fizikaiak is beletartoztak. Összességében tehát a stratifikációs modell értelmében felfogott osztályszavazás 1993 végén is kevéssé jellemezte a választói magatartást, a munkajelleg-csoport, mint független változó befolyásának mértékéről azonban a rendelkezésünkre álló adatok nem nyújtanak tájékoztatást.⁶

3.) Az 1994. májusi fölényes szocialista választási győzelem, ki­teljesítve a fél évvel korábban már érzékelhető tendenciákat, az egyes munkajelleg-csoportok pártpreferenciáinak jelentős mérvű átalakításával járt együtt. E változások mindenekelőtt az MSZP és az MDF szavazótáborának társadalmi összetételét érintették, nem függetlenül attól, hogy az előbbi politikai erő megháromszorozta híveinek arányát, az utóbbi pedig támogatóinak csaknem felét elvesztette. Viszonylag jelentősen módosult az SZDSZ bázisának profilja is, míg a kisebb parlamenti pártok esetében alig történt ér­demi elmozdulás.

A Medián választások utáni felvételének tanúsága szerint a győztes MSZP szavazótáborát sajátos kettősség jellemezte. A szocialisták ugyanis a vezetők és a szakmunkások kategóriájában érték el legjobb eredményüket, megszerezve e csoportok tagjai 45%-ának, illetőleg 43%-ának támogatását. Ily módon e politikai erő, a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártokhoz hasonlóan, bázisát tekintve munkáspárttá vált, miközben a menedzserek és a magas beosztású köztisztviselők relatív többségének bizalmát is elnyerte, illetőleg meg­őrizte. Ugrásszerűen nőtt az MSZP szavazótáborában a nyugdíjasok száma is; e választói kör 40%-a adta le voksát a baloldal vezető erejére, szemben a négy évvel korábbi 10%-kal. A beosztott értelmiségiek és az egyéb szellemi foglalkozásúak között viszont a szocialisták, voksaik nagymérvű emelkedése ellenére, csupán mintaátlaguknál valamivel alacsonyabb támogatottságot élveztek, a vállalkozók csoportjában pedig továbbra is erőteljesen alulreprezentáltak voltak. Ez utóbbi kate­góriákban a második helyen végzett SZDSZ bizonyult a legnépszerűbb pártnak, mely így, akárcsak külföldi testvérszervezetei, az értelmiségiek és a vállalkozók politikai formációjaként jelent meg a közvélemény előtt. Ugyanakkor a liberális tömb vezető erejének bázisában a szakmunkások és a szakképzetlen fizikai dolgozók is az össznépességnél nagyobb arányban fordultak elő, jelezve, hogy a szabad demokraták ekkor még a stratifikációs hierarchia talapzatán is viszonylag jelentős támogatott­sággal rendelkeztek. Az SZDSZ csupán a nyugdíjasok egyre növekvő táborában szerepelt gyengén, melyben egyébként – mint erre előbb már utaltunk – a korábbi konzervatív dominanciát egyértelmű szocialista fölény váltotta fel.

Az 1994 évi választások vesztese, az MDF a nyugdíjasok, az egyéb inaktívak és a beosztott értelmiségiek kivételével egyetlen csoportban sem tudta megőrizni pozícióját. Híveinek aránya különösen az egyéb szellemi foglalkozásúak és a vállalkozók körében csökkent, vagyis azokban a kategóriákban, amelyekben négy évvel ezelőtt a legnagyobb támogatottságot élvezte. Jelentős veszteségeket szenvedett a Fórum a szakmunkások és a szakképzetlen fizikaiak, valamint a vezetők köré­ben is; e csoportok egykori MDF-es szavazóinak túlnyomó többsége az MSZP-hez áramlott át. E változások nyomán az előző választás győztese néppártból az értelmiségiek és az idősebb korosztályok egy részének politikai szervezetévé vált, ami egyben azt is jelentette, hogy keresztény nemzeti arculata élesen kirajzolódott.

A másik két kormánypárt bázisában – mint előbb már jeleztük – érdemi változás lényegében nem történt. Mind a kisgazdák, mind a keresz­ténydemokraták továbbra is elsősorban a nyugdíjasokra számíthattak s emellett az előbbiek szavazótáborában a szakképzetlen fizikai dolgozók, az utóbbiakéban pedig az egyéb inaktívak is a mintaátlagot meghaladóan fordultak elő. A Fidesz híveinek összetétele is csupán annyiban módosult, hogy e párt a beosztott értelmiségiek és az egyéb szellemi foglalkozású­ak körében érzékenyebb veszteségeket szenvedett, mint a szakmunkás­ok és a szakképzetlen fizikai dolgozók között. Ez azonban semmiképpen sem jelentette azt, hogy a fiatal demokraták a munkásság viszonylag jelentős hányadának támogatását élvezték, hiszen mindkét csoportban az MSZP és az SZDSZ mögött a harmadik helyre szorultak.

Az MSZP, az SZDSZ és az MDF karakteresebbé vált szavazótábora el­lenére az osztályhelyzet és a választói magatartás közötti kapcsolat nem vált erősebbé, sőt még valamelyest gyengült is. A már említett Cramér's V-mutatók tanúsága szerint ezen összefüggés paramétere az 1990 évi 0,14-ről 0,13-ra mérséklődött, miközben a nemi hovatartozás strukturáló hatása 0,11-ről 0,14-re növekedett. Ily módon a független változók be­folyásolási rangsorában a munkajelleg-csoport került az utolsó helyre, erősítve azt a vélekedést, hogy az osztályszavazás alárendelt szerepet játszik a hazai választói magatartásban.⁷

Más szociológiai felvételeken alapuló tanulmányok ugyanakkor azt állították, hogy az első többpárti választással ellentétben az 1994 évi voksolást az osztályszemlélet újjáéledése jellemezte. Szelényi Iván, új szerzőtársaival készített cikkében, a lengyel és a magyar közvélemény­kutatási eredményeket összehasonlítva jutott arra a következtetésre, hogy a Baloldali Demokratikus Szövetség, illetőleg az MSZP egyaránt a munkásszavazók támogatásának köszönhette győzelmét. Elemzésének (hazai) empirikus alapját a Medián exit poll felmérése képezte, mely a megkérdezettek pártpreferenciáin kívül munkajelleg-csoportjukra is kiter­jedt. E dimenzióban a felvétel diplomásokra, menedzserekre, szellemi foglalkoztatottakra, fizikai dolgozókra, valamint mezőgazdasági munká­sokra tagolta a mintát, s így a stratifikációs modellbe a magánvállalko­zókat, vagyis a kialakulóban levő burzsoáziát és az új kispolgárságot nem illesztette be. Külön kategóriát alkottak viszont a gazdaságilag inaktívak, e körön belül azonban a nyugdíjasok, a háztartásbeliek, a tanulók és a gyermekgondozási segélyt igénybe vevők között nem tettek különbséget.

A több, mint 60.000 fős mintán lebonyolított exit poll adatai azt mu­tatták, hogy legnagyobb arányban a menedzserek és a fizikai dolgozók támogatták a szocialistákat; az előbbiek 36,1, míg az utóbbiak 32,6%-a voksolt az MSZP-re. A korábban már említett sajátos kettősséget tehát a választás napján végzett felmérés is igazolta, jelezve a stratifikációs hierarchia csúcsán és alapzatán elhelyezkedő csoportok hasonló politikai orientációját. A diplomások és az egyéb szellemi foglalkozásúak már va­lamivel kisebb mértékben preferálták a baloldal vezető erejét, legkevésbé pedig a mezőgazdasági munkások sorakoztak fel a szocialisták mögött, bár e körben az MSZP híveinek aránya a négy évvel ezelőttiekhez ké­pest tíz- és félszeresére növekedett. A tanulmányban közölt logisztikus regressziós változók is megerősítették, hogy elsősorban a fizikai dolgo­zók és a menedzserek támogatták az MSZP-t, ám azt is jelezték, hogy a szavazói viselkedést mindenekelőtt a templomba járás gyakorisága strukturálta. Emellett a középfokú végzettség és a városi lakóhely is szignifikánsan befolyásolta az MSZP-re voksolást, s így a többváltozós elemzésből Szelényi és szerzőtársai azt a következtetést vonták le, hogy a baloldal hívei főként az iskolázottabb, urbánus körülmények között élő, nem vallásos, fizikai munkásságból kerültek ki.

Az osztályszavazás elméleti problémáit is részletesen elemző tanul­mány a munkásság szavazói viselkedésének radikális átalakulását el­sősorban a rendszerváltás óta lezajlott társadalmi folyamatokkal magya­rázta. Szelényi és szerzőtársai úgy látták, hogy a változások lényegét a szocialista hierarchiából a tőkés osztályszerkezetbe való átmenet alkotja, melynek nyomán a politikában az érték alapú szimbolikus témákat foko­zatosan az érdekvezérelt gazdasági kérdések váltják fel. Ez egyben azt is jelenti, hogy a liberális- konzervatív törésvonal szerepét mindinkább a baloldali- jobboldali megosztottság veszi át, aktivizálva az első többpárti választáson az urnáktól jórészt távol maradó szociáldemokrata bázist. Ugyanakkor a szerzők arra az ellentmondásra is felfigyeltek, hogy mind a lengyel, mind a magyar szocialisták gazdaságpolitikai irányvonala eltér a hagyományos baloldali értékrendtől, ami a választók kiábrándulásá­hoz vezet. Érvként utaltak az 1995. szeptemberi közvélemény-kutatási eredményekre, amelyek szerint az MSZP támogatottsága az előző évi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza, miközben a kisgazdák 9%-ról 26%-ra növelték potenciális szavazóik arányát. Mivel, ismerve a hatalomra került technokraták neoliberális felfogását, gazdaságpolitikai téren nem vártak változást, feltételezték, hogy rövidesen jobboldali fordulat következik be, mely mindkét országban a baloldal kudarcát és az osztályfüggő politikai magatartás eltűnését eredményezheti. E negatív forgatókönyv megvaló­sulását Szelényi és szerzőtársai véleménye szerint az MSZP csak akkor kerülhetné el, ha a munkásság és – vagyonos nagypolgárság híján – a tőke funkcionális hordozója, a technokrata- menedzser réteg, illetőleg értelmiségi képviselői egy, a New Deal-re emlékeztető, átfogó kompro­misszumot kötnének, amire azonban nem láttak reális lehetőséget.⁸

Hasonló összefüggéseket tárt fel Gazsó Ferenc és Stumpf István tanul­mánya is, amely a munkajelleg-csoportok mellett az osztályidentifikációt is felhasználta a szavazói viselkedés strukturális meghatározottságának vizsgálatakor. A TÁRKI 1994. júniusi felvétele alapján a szerzőpáros is kimutatta, hogy az MSZP bázisa egyfelől a menedzserekre, másfelől a kékgallérosokra épül, s így a makrotársadalmi szerkezet két pólusát képezi le. E felmérés tanúsága szerint ugyanis a vezetők 50,4%-a, a betanított munkások 49,8%-a és a szakmunkások 39,8%-a voksolt a szocialistákra, akik egyébként a középszintű szakalkalmazottak és a segédmunkások között is 38,8%-os, illetőleg 38,6%-os támogatottságot élveztek. E kutatás azt is igazolta, hogy az MSZP szavazótáborának gyenge pontjait az értelmiségiek és a vállalkozók alkotják, hiszen e két csoportban a párt híveinek aránya épphogy meghaladta a 25%-ot. Ez utóbbi kategóriákban az SZDSZ bizonyult a legnépszerűbb politikai erőnek, főlénye azonban a vállalkozók körében nem volt olyan jelentős, mint az értelmiségiek között. A stratifikációs modell magyarázó ereje egyébként leginkább a szabad demokraták esetében érvényesült, hiszen e párt híveinek aránya a társadalmi hierarchián felfelé haladva fokoza­tosan növekedett, ami alól csak a döntően szocialista elkötelezettségű vezetőállásúak képeztek kivételt. Viszonylag jelentős támogatottsággal rendelkezett a vállalkozók kategóriájában az MDF is, mely leginkább a kialakuló burzsoázia és az új kispolgárság körében őrizte meg pozícióit. Ugyanakkor más munkajelleg-csoportokban a Fórum hívei közel azonos arányban fordultak elő, kivéve a segédmunkásokat, akik között az előző választás győztese rendkívül gyengén szerepelt. Ezek a megoszlások ugyanakkor számottevően különböztek a Medián felvételének korábban már ismertetett eredményeitől, amelyek a Fórumot elsődlegesen az in­telligencia és az idősebb korosztályok pártjaként mutatták be. Eltértek a két vizsgálat adatai a Fidesz esetében is, hiszen a TÁRKI felméréséből az derült ki, hogy a fiatal demokraták bázisának jelentős része nem a munkásságból, hanem a szellemi-értelmiségi rétegekből, illetőleg a vál­lalkozók köréből származott. A kisgazdák és a kereszténydemokraták viszont e felvételben a betanított és a segédmunkások pártjaiként jelentek meg s az előbbiek a szakmunkások 10,5%-át is magukhoz vonzották. Ezzel együtt e politikai erők a fizikai dolgozók valamennyi kategóriájában csupán a 3-5. helyet foglalták el, jóval elmaradva a szocialistáktól és a szabad demokratáktól. Mindazonáltal, amikor Gazsó Ferenc és Stumpf István a munkajelleg-csoportokat a dichotóm kékgalléros-fehérgalléros kategóriákba vonta össze, kiderült, hogy az előbbiek nemcsak az MSZP, hanem az FKgP és a KDNP bázisában is meghatározó szerepet játszot­tak, szemben az SZDSZ-szel, melynek szavazótáborát az utóbbiak túlsú­lya jellemezte. Ugyanakkor e felosztás alapján az MDF-et és a Fideszt egyik kategóriába sem sorolhatjuk be, mivel a szellemi foglalkozásúak és a fizikai dolgozók mindkét párt hívei között csaknem azonos arányban fordultak elő.⁹

Az osztályidentifikációra épülő vizsgálódás jórészt megerősítette azt a képet, amely az egyes pártok bázisáról a munkajelleg-csoportok sza­vazói viselkedésének feltárása nyomán alakult ki. A munkásosztállyal azonosulók 49,5%-a a szocialistákra adta le voksát, miközben e politikai erő híveinek 46%-a ebből a kategóriából származott. Ugyanakkor az önbesorolási hierarchián felfelé haladva az MSZP támogatottságának aránya folyamatosan csökkent; az alsó-középosztálybeliek 40,6%-a, a középosztálybeliek 35,2%-a és a felső-középosztálybeliek 21,4%-a sorakozott fel e párt mögött, jelezve, hogy a magasabb státusszal való identifikáció számottevően gyengítette a baloldali kötődést. Ezzel együtt nemcsak az alsó-közép, hanem még a középosztályban is az MSZP rendelkezett relatív többséggel, noha a felvétel tanúsága szerint az SZDSZ és az MDF ez utóbbi társadalmi csoportban támaszkodhatott a legszélesebb bázisra. A felső-középosztályban viszont egyértelmű liberális túlsúly érvényesült; e választói körben az SZDSZ és a Fidesz egyaránt 28,6%-os támogatottságot élvezett, harmadik helyre szorítva a győztes szocialistákat. A fiatal demokraták szavazótáborának másik alapvető jellegzetessége az volt, hogy a munkásosztállyal azonosulók között híveinek aránya épphogy meghaladta a 3%-ot s így ebben az identifikációs csoportban az utolsó helyet foglalta el. Mindazonáltal az adatok csak azt bizonyították, hogy a Fidesz választói inkább a maga­sabb státuszúak közé sorolják magukat, hiszen – mint erre előbb már utaltunk – e párt bázisát a munkajelleg-csoportok alapján a fehér- és kékgallérosok viszonylagos egyensúlya jellemezte. Sajátosan színezte az identifikáció a kisgazdák és a kereszténydemokraták szavazótáborát is, hiszen a munkamegosztásra épülő stratifikációs modell szerint e politikai erők inkább a hierarchia alapzatán szereztek híveket. Az önbesorolás és a pártpreferenciák közötti összefüggések viszont azt mutatták, hogy az FKgP a közép-, a KDNP pedig a felső-középosztályban is viszonylag jelentős népszerűséget élvezett, sőt az utóbbi politikai alakzatot legna­gyobb arányban éppen a társadalmi piramis csúcsán preferálták. Mindez azt sugallja, hogy a ténylegesnél magasabb státusszal való azonosulás inkább a jobboldali pártok támogatására ösztönöz, és egyben azt is jelzi, hogy a szerzőpáros álláspontjának megfelelően az individuális lét­helyzet szubjektív értékelése erőteljesebben befolyásolhatja a választói magatartást, mint a munkajelleg-csoportba tartozás. A tanulmányból ugyanakkor nem derül ki, hogy az osztályidentifikációs kategóriákban az egyes rétegek milyen arányban jelentek meg.¹⁰

Gazsó Ferenc és Stumpf István írása egyébként nemcsak a TÁRKI felmérésének adatait ismertette, hanem arra is kísérletet tett, hogy elmé­leti keretet nyújtson az osztályszavazás magyarázatához. Tanulmányuk – Szelényi Iván és szerzőtársai írásához hasonlóan – úgy találta, hogy a tulajdonon, valamint a szellemi tőke és az anyagi javak mind egyen­lőtlenebb elosztásán nyugvó struktúra kiépülése növeli a társadalmi tagoltság politikai magatartást befolyásoló szerepét. E változást azonban a szerzőpáros csupán individuális szinten feltételezte, hangsúlyozva, hogy az osztályszavazás nem kollektív, csoportminőségű cselekvésen alapult. Tanulmányuk szerint ez egyben azt is jelentette, hogy a különféle rétegek szavazói viselkedését nem vezérelték integratív politikai eszmék és értékrendek, hanem hasonló helyzetből fakadó egyedi politikai dön­tések adódtak össze. Mindazonáltal Gazsó és Stumpf úgy vélte, hogy a növekvő polarizáció miatt a jövőben a társadalmi struktúrában elfoglalt hely befolyásolhatja leginkább a pártpreferenciákat.¹¹

4.) A fölényes választási győzelmet követő nagymérvű népszerű­ségvesztés időszakában az MSZP szavazótáborának társadalmi összetétele ismét jelentősen átalakult. A Szonda Ipsos 1995 őszén, 3000 fős mintán lebonyolított felvétele szerint a szocialisták bázisá­ban megint a magasabb státuszúak jutottak meghatározó szerephez; a pártot választó vezetők 27%-a, a beosztott értelmiségiek 28%-a, míg az egyéb szellemi foglalkozásúak 26%-a voksolt volna e politikai alakzatra, szemben a szakmunkások 18%-ával, az egyéb fizikaiak 15%-ával, s a vállalkozók ugyancsak 15%-ával. Ha ezeket az ada­tokat az egy évvel korábbiakkal vetjük össze, a változás jellege még szembetűnőbb. 1994-hez képest a preferenciával rendelkező szak­munkások körében 22%-kal, az egyéb fizikaiak között pedig 26%-kal csökkent a szocialisták támogatottsága, miközben a beosztott értelmiségiek esetében a veszteség csak 11%-ot, míg a vezetők és az egyéb szellemi foglalkozásúak kategóriájában egyaránt 19%-ot tett ki. Az elvándorlás tehát elsősorban az MSZP munkásszavazóit jellemezte, jelezve, hogy a Bokros-csomag főként azokat távolította el a párttól, akik jórészt a választási program szociális ígéretei miatt voksoltak a baloldalra.

1996-ban, a szocialisták szavazótáborának lassú bővülése idején a bázis értelmiségi jellege valamelyest mérséklődött. A szeptemberben lebonyolított újabb felmérés tanúsága szerint a pártot választó szakmun­kások és egyéb fizikaiak körében az MSZP 5-5%-ot erősödött, miközben a beosztott értelmiségiek kategóriájában híveinek aránya 3%-kal mérsék­lődött. Legnagyobb mértékben az egyéb szellemi foglalkozásúak között nőtt a szocialisták népszerűsége, s így – átmenetileg – a rutinmunkát végző középszintű szakalkalmazottak váltak e politikai alakzat legerősebb támaszává. E választói körben az MSZP támogatottsága 6%-al haladta meg a mintaátlagot, a többi munkajelleg-csoportban viszont, a vezetők kivételével, a párt szimpatizánsai alulreprezentáltan fordultak elő.¹²

Az 1997 novemberében, szintén 3000 fős mintán elvégzett Szonda Ipsos felvétel az MSZP bázis összetételében nem mutatott erőteljes el­mozdulást. A szavazótábor nagymérvű bővülése ellenére a párt továbbra is elsősorban a magasabb státuszúak támogatását élvezte, sőt a vezető állásúak csoportjában híveinek aránya 28%-ról 40%-ra emelkedett. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a kékgallérosok körében a szocialisták nem szélesítették bázisukat; egy év alatt a preferenciával rendelkező szakmunkások között 3%-kal, az egyéb fizikaiak kategóriájá­ban pedig 5%-kal növelték szimpatizánsaik arányát. Még erőteljesebben bővült az MSZP tábora a vállalkozók csoportjában, jelezve, hogy az új kispolgárság (s talán a hazai burzsoázia) soraiban is erősödött a nagyobb kormányzó párt iránti bizalom. Ez utóbbi változás nyomán a vállalkozók és a magántermelők a támogatási rangsorban valamelyest megelőzték a szakmunkásokat és a képzetlen fizikai dolgozókat, ám meg sem köze­lítették a vezetőket és a középszintű szakalkalmazottakat.¹³

Az1998 februárjában és márciusában három hullámban lebonyolított újabb Szonda Ipsos felvétel azt jelezte, hogy a szocialista szavazótábor további bővülésének megfelelően a párt híveinek aránya, a vállalkozók kivételével, valamennyi munkajelleg-csoportban gyarapodott. Ennek mértéke azonban rétegenként jelentősen eltért egymástól; míg a vezető állásúak körében 11%-os, az egyéb fizikaiak esetében pedig 7%-os nö­vekedés ment végbe, a beosztott értelmiségiek között csak mérsékelt, 4%-os emelkedés történt, s ennél is kisebb mértékű volt a beáramlás az egyéb szellemi foglalkozásúak és a szakmunkások kategóriájában. Az érzékelhető gyarapodás ellenére a szocialisták támogatottsága, a vezetők kivételével, az összes munkajelleg-csoportban elmaradt a négy évvel ezelőttitől, ami arra utalt, hogy a javuló makrogazdasági mutatók és a lassan növekvő életszínvonal nem járt együtt a korábbi bázis teljes mértékű visszaáramlásával. Különösen a szakmunkások, az egyéb fizikai dolgozók és a középszintű szakalkalmazottak tartották magukat távol a párttól; körükben az MSZP híveinek aránya 9-12%-kal volt alacsonyabb, mint 1994-ben, ami már előre vetítette a szocialisták választási vereségét.

Az 1998 elején lebonyolított felvételek a második legerősebb párt, a Fidesz szavazótáborának vizsgálatára is kiterjedtek. Az adatok azt mu­tatták, hogy a fiatal demokraták bázisának összetétele az egykori MDF, KDNP és SZDSZ szavazók nagymérvű beáramlása nyomán jelentősen átalakult. Bár a párt továbbra is a 18-29 évesek körében élvezte a legerő­sebb támogatást, híveinek aránya a vezetők és a nyugdíjasok kivételével valamennyi kategóriában meghaladta a 30%-ot. Különösen a vállalkozók és a szakmunkások csoportjában javult a Fidesz pozíciója; e két réteg­ben a fiatal demokraták 10-10%-kal előzték meg a szocialistákat és számottevő fölényre tettek szert a munkanélküliek körében is. Az MSZP viszont a vezetők és a nyugdíjasok kategóriájában rendelkezett elsöprő támogatottsággal, 31%-kal, illetőleg 33%-kal előzve meg vetélytársát. A középszintű szakalkalmazottak és az egyéb fizikaiak csoportjában a két legnagyobb politikai alakzat lényegében azonos méretű bázisra támasz­kodhatott, míg a beosztott értelmiségiek inkább a Fideszt preferálták.

Összességében a pártot választók körében az MSZP 8%-kal előzte meg ellenfelét, a tömbök szintjén azonban a későbbi győztes jobbközép-koa­líció 1998 elején is erősebbnek bizonyult a szociálliberális oldalnál.¹⁴

A harmadik többpárti választás előtt elvégzett Szonda Ipsos felvételek elsősorban a szocialista szavazótábor változásaira koncentráltak s így ezek alapján, a Fidesz kivételével, más pártok bázisának módosulása­iról nem nyerhettünk információkat. Hiányzott a kutatási eredmények feldolgozásából a munkajelleg-csoportok és a pártpreferenciák közötti összefüggések matematikai-statisztikai módszerekkel történő vizsgá­lata is; ez alól csupán a köztisztviselői státusz és az MSZP-re voksolás kapcsolata jelentett kivételt, melynek esetében a regressziós elemzés béta-együtthatója 1995-ben 0,05, 1997-ben pedig 0,06 értéket mutatott. E független változó befolyása azonban meg sem közelítette az idősebb életkor és az egykori MSZMP-tagság strukturáló hatásának mértékét, noha a második időpontban a közigazgatási alkalmazottak több mint fele a szocialistákra voksolt volna.¹⁵

A Sofres Modus közreműködésével 1997 novemberében lebonyolított fővárosi felvételünk eredményei egyrészt megerősítették, másrészt ki­egészítették a Szonda Ipsos közvélemény-kutatási adatait. E vizsgálat is azt bizonyította, hogy a választások előtti hónapokban az MSZP-t legnagyobb mértékben a vezetők és az egyéb szellemi foglalkozásúak támogatták; az előbbiek csaknem 60%-a, az utóbbiak pedig több mint 40%-a voksolt volna a szocialistákra, míg a munkások körében a párt híveinek aránya épphogy meghaladta a 30%-ot. Ennél is gyengébb ered­ményt ért el az MSZP a beosztott értelmiségiek és a vállalkozók között; e csoportokban a pártot választók mindössze 28,1%-a, illetőleg 25,6%-a preferálta a baloldal vezető erejét, megint jelezve, hogy a szocialisták legkevésbé az intelligencia és az új burzsoázia bizalmát tudták elnyerni. A szabad demokraták bázisában viszont éppen e két réteg jelent meg felülreprezentáltan, ami ismételten igazolta azt a vélekedést, hogy a rendszerváltás időpontjától távolodva a liberálisok, Nyugat-Európához hasonlóan, nálunk is mindinkább az értelmiség, illetőleg a tulajdonosi osztály támogatását élvezik. Mindkét csoport a Fidesz szavazótáborában is a mintaátlagot meghaladó arányban fordult elő, ám e politikai alakzat változatlanul a fiatalabb inaktívak (tanulók, háztartásbeliek és gyermek­gondozási segélyen levők) körében volt a legnépszerűbb. Ugyanakkor, a Szonda Ipsos közvélemény-kutatási adataival ellentétben, a munkások között csak mérsékelten nőtt a fiatal demokraták bázisa; e kategóriában épphogy megelőzték a kisgazdákat, akik a megszorító intézkedéseket követően a fizikai dolgozók viszonylag jelentős hányadát befolyásuk alá vonták, csaknem megkétszerezve kékgalléros híveik számát. Emellett az FKgP a vállalkozók és a középszintű szakalkalmazottak körében is viszonylag jelentős népszerűséget élvezett, a vezetők és a beosztott értelmiségiek viszont egyöntetűen elutasították e politikai formációt.

A matematikai-statisztikai számítások lényegében megerősítették a kereszttáblák elemzése nyomán levont következtetéseket. A Chi-négyzet különösen a vezetői státusz és az MSZP-re voksolás, illetőleg a munkássághoz tartozás és az FKgP támogatása között mutatott ki erős kapcsolatot; 99,99%, illetőleg 99%-os volt a valószínűsége annak, hogy e tényezők között szignifikáns összefüggés állt fenn s a 14,353-as, valamint a 11,897-as érték a viszony relatív szorosságát is egyértelműen jelezte. Az értelmiségi pozíció, mint független változó strukturáló hatása már valamivel gyengébben érvényesült. E faktor 99%-os szinten befo­lyásolta pozitívan az SZDSZ és 95%-os valószínűséggel negatívan a szocialisták preferálását, ismételten cáfolva azt a vélekedést, mely az MSZP-t értelmiségi jellegű pártnak tekintette. Szignifikáns összefüg­gés állt fenn a fiatal, inaktív státusz és a Fidesz támogatása között is, ugyanakkor e politikai alakzat esetében egyetlen munkajelleg-csoport meghatározó szerepét sem mutathattuk ki. Mindez azt bizonyítja, hogy a fiatal demokraták bázisának generációs jellege a nagymérvű átalakulás ellenére fennmaradt.

A társadalmi struktúrában elfoglalt hely befolyásoló szerepéről némileg más képet kaptunk, ha független változónak nem a munkajelleg-csopor­tot, hanem az osztályidentifikációt tekintettük. Ebben az esetben a Fidesz a felső-középosztály pártjaként jelent meg; az 5,053 Chi-négyzet érték szerint ugyanis 97,5%-os valószínűsége volt annak, hogy e státusz és a fiatal demokraták preferálása között szignifikáns összefüggés állt fenn. Tovább erősítette az „elit" jelleget az a tény, hogy e politikai erő támo­gatását a munkásosztállyal azonosulók 99%-os valószínűségi szinten elutasították. Ily módon a Fidesz az SZDSZ-nél is erőteljesebben kötődött a stratifikációs hierarchia csúcsához, hiszen a szabad demokraták inkább középosztályi háttérrel rendelkeztek. Kisebb eltéréssel az FKgP esetében is találkozhattunk, hiszen a munkásosztályi identifikáció nem 99,99%-os, hanem csak 95%-os szinten valószínűsítette a kisgazdák támogatását. E különbség hátterében az húzódott meg, hogy a fizikai dolgozók 38,9%-a nem azonosult osztályával, miközben a szellemi foglalkozásúak 15,9%-a, a vezetők 16,3%-a s a vállalkozók 10,7%-a e kategóriába sorolta magát. Ezzel együtt a munkások esetében a munkajelleg-csoportba tartozás és az identifikáció között a Chi-négyzet paraméter szerint szinte oksági összefüggés állt fenn, jelezve az önértékelés viszonylagos megbízható­ságát. Még kevésbé bizonyultak homogénnek más osztálykategóriák, az alsó-középosztályban azonban a szakalkalmazottak, a középosztályban pedig az értelmiségiek és a vezetők szignifikánsan felülreprezentáltan jelentek meg. A vállalkozók többsége is a középosztályba sorolta magát, ám e kategóriák között a Chi-négyzet érték csak gyenge kapcsolatot mu­tatott ki. A felső-középosztályban az értelmiségiek, illetőleg a kialakulóban levő burzsoázia és a új kispolgárság képviselői egyaránt mintaátlagukat meghaladó arányban fordultak elő, az összefüggés azonban egyik csoport esetében sem volt szignifikáns. Ezen adatok tehát azt jelezték, hogy a társadalmi különbségek a rendszerváltást követő évtizedben is elsősorban a vezetői, a szellemi és a fizikai munka elkülönülésének dimenziójában jelentek meg a közvélemény előtt, amihez feltehetően az is hozzájárult, hogy a felvételekben alkalmazott vállalkozói kategória a mezőgazdasági őstermelőktől a nagytőkésekig az önállóak egész spektrumát átfogja.

5.) A Fidesz győzelmével végződött 1998. évi választásokon, leg­alábbis a Medián felvételének tanúsága szerint, a jobboldal vezető ereje valamennyi munkajelleg-csoportban megelőzte a szocialistá­kat. Különösen az egyéb szellemi foglalkozásúak és a szakképzetlen fizikai dolgozók kategóriájában szerepeltek sikeresen a fiatal demok­raták, melyekben 14%-kal, illetőleg 12%-kal több szavazatot kaptak legnagyobb vetélytársuknál. Jelentős fölénnyel nyert a győztes párt az MSZP alapvető bázisának tekintett vezetők körében is; a mene­dzserek és a magas állású köztisztviselők 39%-a voksolt a Fidesz­re s csupán 29%-a a szocialistákra. A szakmunkások, a beosztott értelmiségiek és a vállalkozók csoportjában -, némileg ellentmondva a választások előtti felméréseknek – a fiatal demokraták teljesítmé­nye csak 5-7%-kal haladta meg az MSZP-ét, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy az utóbbi két kategóriában, mintaátlagához képest, az SZDSZ kiugró eredményt ért el. A szocialisták csupán a nyug­díjasok között végeztek az első helyen, ám e körben kétszer annyi voksot gyűjtöttek össze, mint a választásokon győztes párt. Végül is, a Medián adatai szerint, az MSZP e szavazatok révén előzte meg listán 1%-kal a Fideszt.

A választások harmadik helyezettje, az FKgP legjobb eredményét a vál­lalkozók körében érte el s emellett jelentős támogatottsággal rendelkezett hagyományos bázisában, az egyéb inaktívak, a szakképzetlen fizikaiak és a nyugdíjasok között is. Ugyanakkor a beosztott értelmiségiek, az egyéb szellemi foglalkozásúak és a vezetők csoportjában továbbra is alulreprezentált volt, bár 1994-hez képest a menedzserek és a magas állású köztisztviselők kategóriájában kétségtelenül erősítette pozíció­ját. Az SZDSZ, mint erre előbb részben már utaltunk, változatlanul az intelligencia, a vezetők és a vállalkozók bizalmát élvezte, ám korábbi teljesítményéhez viszonyítva e csoportokban is érzékeny vesztesége­ket szenvedett. Nem változott lényegesen az MDF szavazótáborának összetétele sem; a rendkívül meggyengült Fórum most is a beosztott értelmiségiek és az idősebb korosztályok körében szerzett több szava­zatot mintaátlagánál. A parlamentben újonnan bekerült MIÉP, a pártot viszonylag jelentős mértékben preferáló szakmunkások kivételével, az egyes csoportokban alacsony, ám viszonylag kiegyensúlyozott támoga­tottsággal rendelkezett. Ebből azonban megalapozott következtetéseket aligha vonhatunk le, mivel a minta egészében e politikai erő híveinek aránya épphogy meghaladta tényleges választási teljesítményének felét, ami arra utal, hogy a bázis rejtőzködő magatartása már közvetlenül a voksolás után is érvényesült.

A politikai tömbök szintjén mintha az 1990. évi választásokhoz tértünk volna vissza. A stratifikációs hierarchián felfelé haladva ugyanis gyengült a jobbközép pólus és erősödött a szociálliberális oldal támogatottsága; a szakképzetlen fizikai dolgozók és a szakmunkások 59-59%-a, az egyéb szellemi foglalkozásúak 53%-a, a vezetők 52%-a s a beosztott értelmisé­giek 49%-a voksolt a kereszténynemzeti pártokra, miközben a munkajel­leg-csoportokon kívülálló vállalkozók esetében ez az arány 57%-ot tett ki. Egyértelmű konzervatív fölény érvényesült az egyéb inaktívak körében is, ezen belül a fiatalabb korosztályok inkább a Fideszhez, az idősebbek pedig az FKgP-hez kötődtek. Az MSZP kiugró teljesítménye ellenére a jobbközép-tömb még a nyugdíjasok között is megelőzte a szociálliberális pólust, ám előnye e kategóriában mindössze 1% volt.

A kereszttáblából kiolvasható egyértelmű összefüggések dacára a ma­tematikai-statisztikai számítások a társadalmi struktúrában elfoglalt hely és a pártpreferenciák között továbbra is gyenge kapcsolatot jeleztek. A már többször említett Cramér's V-mutatók szerint a munkajelleg-csoport befolyásoló ereje az 1994. évi 0,13-ról 0,12-re csökkent, s így a független változók rangsorában csupán a nemi hovatartozást előzte meg. Ugyan­akkor e számítások szerint valamennyi társadalmi-demográfiai jellemző strukturális hatása mérséklődött, amit a Medián felvételeit elemző Kará­csony Gergely a pártrendszer koncentrálódásával, a nagy gyűjtőpártok megerősödésével magyarázott.¹⁶

A harmadik többpárti választást követően az osztályhelyzet és a pártpreferenciák kapcsolatát legrészletesebben Róbert Péter vizsgálta. Tanulmánya a TÁRKI 1990-ben, 1994-ben és 1998-ban lebonyolított választások utáni felvételén alapult s így, más kutatásoktól eltérően, az egyes politikai erők bázisának változásait szituációkötötten s nem retrospektív adatok alapján elemezte. írása sajátos minőséget képviselt abból a szempontból is, hogy a munkajelleg-csoportok, illetőleg az identi­fikációs modellek helyett osztálysémaként az EGP-szisztémát használta. Ennek hazai változatát kialakítva a szerző felső, illetőleg alsó szolgáltatói osztály, rutin szellemi foglalkozásúak és szolgáltató munkások, önállóak, alsó vezetők, továbbá szakképzett, valamint szakképzetlen munkások között tett különbséget. Felosztása tehát a vezető állásúak és a beosztott értelmiségiek kategóriáját a két szolgáltatói osztállyal helyettesítette, melyekbe a tulajdonosokat és a menedzsereket az irányított gazdasági egység mérete, a vezetőket az adminisztratív pozíció szintje, az értelmi­ségieket pedig foglalkozási hierarchiájuk alapján sorolta be. Emellett, a szokványos kék- fehérgalléros megosztást feloldva, a középszintű szakal­kalmazottakat és a tercier szektor munkásait egy csoportba vonta össze, az alsó szintű vezetőket és a technikusokat, leválasztva a szakmunkás­okról, külön osztályba helyezte, a fizikai dolgozókat pedig képzettségük szintje szerint bontotta két kategóriára. Ily módon, az önállóakkal együtt, hétfokozatú skálát alakított ki, amelyben, az EGP-szisztémának megfe­lelően, a munkamegosztásban elfoglalt hely a tulajdonviszonyokkal, az alkalmazási szektorral és a végzettséggel együtt jelent meg csoportképző ismérvként. Elemzésekor kontrollváltozóként az iskolázottságot, a lakó­helyet, a korcsoportot és a nemi hovatartozást alkalmazta, hangsúlyozva, hogy korábbi vizsgálatok szerint is e társadalmi-demográfiai jellemzők befolyásolják a választói magatartást.

Róbert Péter az osztályszavazás-kutatását négy pártra: a szocialis­tákra, a szabad-demokratákra, a fiatal demokratákra és a kisgazdákra korlátozta, melynek során az egyes politikai erők bázisának társadalmi összetételét kívánta feltárni. Matematikai-statisztikai módszerként a logisztikus regressziót alkalmazta, az osztályhatásokra vonatkozó becs­léseket az első lépésben kizárólag e faktor alapján, a másodikban pedig a társadalmi-demográfiai változók bevonásával adva meg. Ezen elem­zési technika használatával log-odds esélyhányadosokat nyert, amelyek azt mutatták, hogy az egyes csoportokba sorolt személyek esetében hányszoros a valószínűsége valamely párt támogatásának bármely más politikai erő preferálásával szemben. E valószínűségek relatívak voltak, vagyis az ún. referencia kategóriákra vonatkoztak; Róbert Péter az egyes független változók esetében ilyen viszonyítási alapnak tekintette a szak­képzetlen és mezőgazdasági munkásokat, a legfeljebb nyolc általánost végzetteket, a községi lakosokat, a 60 éven felülieket és a nőket.¹⁷

Az MSZP bázisát vizsgálva a szerző mindenekelőtt azt mutatta ki, hogy az első többpárti választáson a felső szolgáltatói osztály képviselői csak­nem háromszoros valószínűséggel adták le voksukat a szocialistákra, ám az összefüggés csak 90%-os szinten volt szignifikáns s ráadásul az osztályhatás eltűnik, ha a kontrollváltozókat is figyelembe vesszük. Ez utóbbiak közül pozitívan befolyásolta a szocialisták támogatását a főis­kolai végzettség s negatívan a 31-40 év közötti életkor, de e kapcsolatok is csak 90%-os, illetőleg 95%-os szinten bizonyultak szignifikánsnak. Szoros negatív összefüggés állt fenn az önálló státusz és a legnagyobb baloldali párt preferálása között is, az alacsony elemszám miatt azonban a matematikai-statisztikai igazolás sikertelen maradt.

Az 1994. évi választások esetén a log-odds esélyhányadosok is az osz­tályhatás erősödését jelezték. Az elemzés első lépcsőjében a logisztikus regressziós becslés ugyan csak azt mutatta ki, hogy az alsó szolgáltatói osztályba tartozás negatívan érintette a szocialisták támogatását, a kontrollváltozók bevonása nyomán azonban a társadalmi struktúrában elfoglalt hely befolyásoló szerepe látványossá vált. Különösen a felső szolgáltatói osztály tagjai és az alsó vezetők (közvetlen termelésirányí­tók és technikusok) preferálták az MSZP-t; az előbbiek 2,7-szeres, az utóbbiak pedig 2,3-szoros valószínűséggel szavaztak a legnagyobb bal­oldali pártra s ezek az összefüggések 99%-os, illetőleg 95%-os szinten bizonyultak szignifikánsnak. A rutin szellemi foglalkozásúak és szolgáltató munkások, illetőleg a szakképzett fizikai dolgozók is felülreprezentáltként jelentek meg a szocialisták bázisában, megerősítve azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint 1994-ben e párt szavazótáborában a szakmunkások is jóval mintaátlaguk felett fordultak elő. Ugyanakkor az esélyhányadosok az iskolázottság esetében negatív összefüggéseket mutattak, azt a látszatot keltve, hogy a magasabb végzettségűek kevésbé szavaztak az MSZP-re, miközben az EGP-séma csúcsán elhelyezkedő osztály képviselői preferálták leginkább e politikai alakzatot. Ebből a sa­játos ellentmondásból Róbert Péter azt a következtetést vonta le, hogy a társadalmi hierarchia alsó régióiból az iskolázatlanság, a felsőkből pedig az osztályhelyzet vonzotta a választókat a szocialisták táborába. Mind­azonáltal a szerző azt is megjegyezte, hogy a munkásszavazók sokkal inkább a szakképzett, semmint a képzetlen és a mezőgazdasági fizikai dolgozók köréből származtak, ami szemben áll azzal a feltételezéssel, hogy az EGP-szisztéma talapzatán legerőteljesebben az alacsony vég­zettség ösztönzött a baloldal preferálására.

Az 1998. évi felvétel alapján elvégzett logisztikus regressziós becs­lések, a korábban elemzett közvélemény-kutatási eredményekhez hasonlóan, az MSZP bázisának érzékelhető módosulását jelezték. A kontrollváltozókat figyelembevevő esélyhányadosok tanúsága szerint a felső szolgáltatói osztály tagjai és az alsó vezetők több mint kétszeres valószínűséggel támogatták a szocialistákat s csaknem hasonló mértékű volt a rutin szellemi foglalkozásúak és a szolgáltató munkások felülrep­rezentáltsága is. Mindhárom EGP-kategória esetében 95%-os szintű szignifikáns összefüggés állt fenn, míg a kisebb vállalatok menedzserei és az alacsonyabb beosztású értelmiségiek 90%-os valószínűséggel kötődtek a legnagyobb baloldali párthoz. Eltűntek viszont e formáció bázisából a szakmunkások s így az MSZP, 1990-hez hasonlóan, ismét a magasabb státuszúak politikai szervezetévé vált. Fennmaradt viszont az EGP-szisztéma és az iskolázottság hatása közötti ellentmondás, mivel az egyetemi végzettség 99%-os szinten negatívan befolyásolta a szocialisták támogatását. Ugyanilyen erősségű hatást gyakorolt a 30 évnél alacsonyabb életkor is s a következő, 31-40 éves korcsoportba tartozók is 95%-os valószínűséggel elutasították a baloldal vezető erejét. A generációs törésvonal meghatározó szerepe nem volt új jelenség, négy évvel korábban azonban a strukturáló befolyást még az jellemezte, hogy a 41-60 év közötti kohorszok pozitívan viszonyultak az MSZP-hez.¹⁸

Míg a szocialisták bázisának jellegzetességeiről Róbert Péter matema­tikai-statisztikai becslései nyomán viszonylag egyértelmű információkat szerezhettünk, az SZDSZ szavazótáborának összetételéről meglehe­tősen ellentmondásos kép rajzolódott ki. 1990-ben, a számítások első lépcsőjében az esélyhányadosok még azt mutatták, hogy az önállóak csaknem háromszoros, a felső szolgáltatói osztály képviselői pedig két- és félszeres valószínűséggel szavaztak e pártra és szignifikánsan támogatták a szabad demokratákat az alsó szolgáltatói osztály tagjai, illetőleg a rutin szellemi munkát végzők és a tercier szektor munkásai is. Ily módon úgy tűnt, hogy a liberális tömb vezető ereje a stratifikációs hierarchia felsőbb régióiban nyerte el a választók bizalmát, vagyis már kezdetben is a szellemi foglalkozásúak és a vállalkozók politikai alakza­taként működött. A kontrollváltozók bevonásakor azonban e szignifikáns összefüggések eltűntek s meghatározó szerepüket a lakóhely strukturáló hatása vette át. E második közelítésben az SZDSZ-re elsősorban a bu­dapesti és a városi választók voksoltak, jelezve e párt urbánus jellegét.

Más kutatási eredményektől eltérően a második többpárti választá­son a szerző számításai gyengülő osztályhatást mutattak ki. Ekkor már csak, 95%-os szinten, az alsó szolgáltatói osztály esetében állt fenn szignifikáns összefüggés, amely a kontrollváltozók figyelembevétele után eltűnt. Helyét az iskolai végzettség, a település jellege és a kor­csoporti megoszlás foglalta el; a log-odds esélyhányadosok szerint a 30 évnél fiatalabb életkor 99%-os, a 31-40 éves kohorszokba tartozás, az egyetemi diploma és az érettségi, valamint a budapesti lakóhely pedig 95%-os szinten valószínűsítette az SZDSZ támogatását. Ily módon a liberális választók elsősorban a magas iskolai végzettségű, viszonylag fiatal fővárosi szavazók közül kerültek ki; a generációs hatás Róbert Péter szerint egyben azt is jelezte, hogy a győztes pártok életkori metszetben osztoztak a szociálliberális beállítottságú voksolókon.

1998-ban az osztályhatás annyiban érvényesült, hogy első közelítés­ben a felső szolgáltatói osztály tagjai két- és félszeres valószínűséggel preferálták a szabad demokratákat, ám a becslések második lépcsőjében ez a befolyás eltűnt. Az alacsony elemszám miatt egyébként e releváns összefüggés is csak 90%-os szinten bizonyult szignifikánsnak, a kontrollváltozók esetében pedig ugyanezen ok folytán nem állt fenn statisz­tikailag értékelhető kapcsolat. Ez alól csupán a 31-40 év közötti életkor képezett kivételt; az e kohorszokba tartozók ugyanis három és félszeres valószínűséggel támogatták az SZDSZ-t, ami az adott esetszám mellett is 95%-os szintű összefüggést jelentett. Róbert Péter ezen adatokból azt a következtetést vonta le, hogy a nagymérvű, több mint kétharmados szavazatvesztés a párt bázisának karakterét nem változtatta meg. Az egyes társadalmi csoportok tagjai lényegében hasonló arányban távoz­tak a szabad demokraták táborából, vagyis az elkötelezetten liberális voksolók köréből is erőteljes volt a kiáramlás.¹⁹

Még kevésbé mutattak ki osztályhatásokat a logisztikus regressziós számítások a Fidesz esetében. 1990-ben ugyan, a kontrollváltozók bevo­nása után, a felső szolgáltatói osztály tagjai nyolcszoros valószínűséggel szavaztak a fiatal demokratákra, ám a szerző kétségét fejezte ki a becs­lés érvényességét illetően. Fenntartását azzal az érvvel támasztotta alá, hogy az első többpárti választáson inkább az alacsonyabb végzettségűek vonzódtak e párthoz, hiszen az érettségizettek és az egyetemi diplomát szerzők 99%-os, illetőleg 90%-os szinten elutasították a Fideszt. Egy­értelműen kimutatták viszont az esélyhányadosok e politikai alakzat ge­nerációs jellegét, mivel a 30 évnél fiatalabbak ötszörös valószínűséggel sorakoztak fel a fiatal demokraták mögött. Emellett sajátos női túlsúly is megjelent e bázisban, mégpedig a legmagasabb, 99%-os szinten.

A négy évvel későbbi adatok nyomán készült becslések, akárcsak az SZDSZ esetében, szignifikáns kapcsolatot jeleztek az alsó szolgáltatói osztályba tartozás és a Fidesz preferálása között. A kontrollváltozók bevonása után azonban ez a releváns összefüggés is eltűnt, átadva helyét az életkori meghatározottságnak. 1994-ben a két legfiatalabb korcsoport tagjai 64-szeres, illetőleg 12-szeres valószínűséggel voksoltak e pártra, miközben a női túlsúly és a végzettség paradox hatása teljesen megszűnt. A második többpárti választáson tehát az esélyhányadosok szerint is erősödött a Fidesz generációs jellege, nem nyertek viszont megerősítést azok az adatok, amelyek e politikai alakzat felső-közép­osztályi hátterét sugallták.

1998-ban, a szavazótábor radikális gyarapodása ellenére, a logisztikus regressziós becslések változatlanul a fiatal demokraták korosztályi kötő­déseit húzták alá, bár az életkor meghatározó szerepe is érzékelhetően gyengült. Ugyanakkor sem az EGP-sémában elfoglalt hely, sem az iskolai végzettség nem ösztönzött e párt támogatására, melynek szavazótábora így, a mérsékelt városi felülreprezentáltságtól eltekintve, látszólag az egész társadalmat leképezte.²⁰ E sajátos helyzet oka feltehetően az, hogy a harmadik többpárti választáson a Fidesz mögött egy heterogén elemekből álló társadalmi koalíció sorakozott fel, amely a két világháború közötti korszak köztisztviselőinek és közalkalmazottainak leszármazottait, a kis- és középbirtokos parasztság jelentős részét, a másodgazdaságból kinövő vállalkozókat és a fiatal menedzsereket egyaránt magába foglalta. Ily módon – Enyedi Zsolt kifejezését használva – a Fidesz mozaik-törés­vonal párttá vált, melynek bázisa az erős belső tagoltság ellenére mégis élesen elkülönült a többi politikai erő szavazótáborától.²¹

A negyedik párt, a kisgazdák esetében az esélyhányadosok markáns és viszonylag tartós osztályhatásokat tártak fel, melyek azonban, az eddig tárgyaltaktól eltérően, negatív jellegűek voltak. Mindhárom válasz­táson a felső és az alsó szolgáltatói osztály képviselői jóval mintaátlaguk alatt voksoltak az FKgP-re s távol tartották magukat e párttól a rutin szellemi foglalkozásúak és a tercier szektor munkásai is. Ez utóbbiak 1990-ben, a vizsgálat első lépcsőjében 95%-os valószínűséggel utasí­tották el a kisgazdákat s 1994-ben az alsó szolgáltatói osztály esetében is ilyen kapcsolat állt fenn. Ugyanakkor a kontrollváltozók bevonása után a negatív osztályhatások mindkét alkalommal eltűntek, s helyüket a nemi hovatartozás, a lakóhely és az iskolai végzettség meghatározó szerepe foglalta el. A férfiak 1990-ben 95%-os, 1994-ben pedig 99%-os valószí­nűségi szinten kötődtek az FgP-hez, miközben a második időpontban az urbánus környezet, illetőleg a főiskolai diploma szignifikánsan e politikai alakzat elutasítására ösztönzött. 1998-ban már a szakképzett munkások is negatívan viszonyultak a kisgazdákhoz s ekkor, a felső szolgáltatói osztály képviselői és e munkásszavazók esetében, az osztályhatás 95%­os, illetőleg 90%-os valószínűséggel a kontrollváltozók bevonása után is fennmaradt. Mindazonáltal a nemi hovatartozás és a település jellege továbbra is erőteljesebben alakította az FKgP bázisát; a férfiak változat­lanul több mint kétszeres valószínűséggel voksoltak a kisgazdákra, a megyeszékhelyek (és jóval kisebb mértékben más városok) lakosai pedig jórészt hiányoztak e politikai formáció szavazótáborából. 1998-ban az életkori faktor is negatívan befolyásolta az FKgP-re szavazást; a 31-40 és még inkább a 41-50 évesek szignifikánsan távol tartották magukat e párttól, melynek generációs jellege így nyilvánvalóbbá vált. Összességé­ben tehát a log-odds hányadosok azt mutatták, hogy a kisgazdák első­sorban a falun élő idősebb férfiak bizalmát nyerték el, akiknek többsége a szakképzetlen, illetőleg a mezőgazdasági munkások kategóriájába tartozott. Ez utóbbiak azonban a hétfokú EGP-szisztémában nem alkot­tak külön osztályt s így az FKgP döntően paraszti jellegét a logisztikus regressziós becslések nem jelezhették.²²

Empirikus elemzéseit összegezve Róbert Péter mind a négy párt esetében egyrészt néhány következtetést, másrészt újabb kutatási problémákat fogalmazott meg. Úgy találta, hogy az osztályhatások leg­inkább az MSZP-re való szavazást jellemezték s, mint erre korábban már utaltunk, a bázis kettős jellegét is kimutatta. Feltételezte, hogy az EGP-hierarchia magasabb régióiban, a felső szolgáltatói osztály tagjai és az alsó vezetők körében a szocialistákat racionális osztályszavazás alapján támogatták, ám kérdésesnek tartotta, hogy e választói maga­tartás a korábbi párttagságban is kifejeződő baloldali elkötelezettségre vagy az előnyök megőrzéséhez fűződő érdekekre épül-e. A szerző szerint az e felvetésre adott válasz dönti majd el, hogy a nómenklatúrát politikai vagy inkább gazdasági törésvonal választja el a társadalom többi csoportjától.

Az SZDSZ esetében Róbert Péter már jóval gyengébb osztályha­tásokat tapasztalt, amiből azt a következtetést vonta le, hogy e párt az értelmiséget megosztó ideológiai és politikai törésvonalak mentén szerveződött meg, vagyis szociokulturális alapon ágyazódott be a tár­sadalomba. Ugyanakkor, – Körösényi nyomán – feltételezte, hogy a liberális mezőhöz egy szekularizált, városi értelmiségi csoport kapcso­lódott, amely, kiegészülve a hagyományos vállalkozói középosztállyal, megfelelő alapot nyújthat a szabad demokraták osztályhatáson nyugvó támogatásához. Ilyen társadalmi koalíciót azonban a szerző – más ku­tatóktól eltérően – csak 1990-ben látott, és ezt azzal magyarázta, hogy az SZDSZ a kisburzsoázia számára túlzottan szociálliberálissá vált. Mindezek nyomán a szabad demokraták jövője szempontjából alapvető kérdésnek tekintette, hogy mennyire tudják elnyerni a vállalkozói, illetőleg a piaci beágyazottságú új középosztály bizalmát, vagyis milyen mérték­ben képesek kiszélesíteni osztályszavazóik körét.

A fiatal demokraták esetében Róbert Péter megismételte azon korábbi állítását, amely szerint az EGP-szisztémában elfoglalt hely legkevésbé a Fidesz preferálását befolyásolta. Ennek alapján úgy vélte, hogy e párt bázisának jellegzetességei azok érveit erősítik, akik tagadják az osztály­helyzet és a pártpreferenciák kapcsolatát, s e faktor helyett más független változóknak tulajdonítanak meghatározó szerepet. Egy gondolatkísérlet erejéig a szerző is felvetette azt a hipotézist, mely szerint az MSZP 1994 évi győzelme az osztályszavazás súlyának növekedését, a Fidesz négy évvel későbbi sikere pedig annak gyengülését jelezheti, ám kételkedett abban, hogy a fiatal demokraták választási kampányának központi elemei, a vallás, illetőleg a nemzeti és a polgári értékek „osztály feletti" eszmékként strukturálták a szavazói viselkedést. Feltételezte, hogy a közismert generációs, illetőleg a szociokultúrális törésvonalak mellett valamilyen módon a pártot támogató középrétegek politikai orientációja is érvényesült, bár elismerte, hogy e csoportok nem alkottak egységes középosztályt. Mégis elképzelhetőnek tartotta, hogy az EGP-modellnél „finomabb szerkezetű" foglalkozási séma – amely például elkülöníti egymástól a nómenklatúrához kötődő, illetőleg az attól távol álló me­nedzsereket és vállalkozókat – talán kimutathat társadalomstrukturális hatásokat a Fidesz bázisában.

Végezetül a kisgazdák esetében a szerző ismételten hangsúlyozta, hogy a hierarchia talapzatán lévő szakképzetlen és mezőgazdasági munkásokhoz képest a társadalom kedvezőbb helyzetű csoportjai szig­nifikánsan elutasították ezt a politikai alakzatot. Körösényi nyomán úgy vélte, hogy sajátos szavazótábora ellenére az FKgP-t nem tekinthetjük munkáspártnak, ám ehhez hozzáfűzte, hogy a szakképzetlen, iskolá­zatlan és regionálisan is hátrányos pozíciójú vesztesek egy olyan alsó osztályt képezhetnek, melynek tagjai elsősorban a kisgazdák mögött sorakoznak fel. Ezen összefüggés alaposabb elemzését, gazdasági meghatározottságának, osztályjellegének feltárását újabb kutatásoktól várta, miközben továbbra sem tett említést e párt bázisának másik, bir­tokos paraszti összetevőjéről.²³

Az EGP-osztályséma és a logisztikus regressziós módszer alkal­mazása inkább megerősítette, semmint új elemekkel gazdagította ismereteinket a társadalmi struktúrában elfoglalt hely és a választói magatartás kapcsolatáról. Kivételt ezalól csak az alsó szintű vezetők, a közvetlen termelésirányítók és a technikusok szavazói viselkedésének feltárása jelentett; e csoportoknak a szakmunkások rétegéről való le­választása egyértelműen bizonyította, hogy pártpreferenciáikat illetően sokkal közelebb álltak a felső szolgáltatói osztályhoz, mint a képzett fizikai dolgozókhoz. (Emellett a többváltozós matematikai-statisztikai módszer használata azzal az előnnyel járt, hogy a második lépcsős kontroll, kimutatva a rejtett faktorok hatását, pontosabb képet rajzolt az egyes független változók tényleges befolyásoló szerepéről.) Az igazán új információk hiányát jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy Róbert Péter a kilenc fokozatú EGP-szisztéma helyett hétfokú skálát alkalmazott s így a birtokos parasztok, illetőleg a mezőgazdasági munkások sajátos politikai orientációi feloldódtak az önállóak, illetőleg a szakképzetlen fizikaiak választói magatartásában. Az osztályszavazás további dimenzióinak megismerését azonban az is akadályozhatta, hogy a felső, illetőleg az alsó szolgáltatói osztály tőkéseket, menedzsereket, köztisztviselőket és értelmiségieket egyaránt magába foglal, noha e társadalmi csoportok pártpreferenciái jelentősen eltérhetnek egymástól. Megközelítésének korlátait egyébként a szerző is felismerte, amikor a Fidesz szavazótá­borának vizsgálatakor egy „finomabb szerkezetű" foglalkozási sémától várta e párt osztálybázisának feltárását.

6.) Az ezredfordulót követő első választáson, a Medián felvételének adatai szerint, a szoros szocialista győzelem ellenére a munkajel­leg-csoportok túlnyomó többségében ismét a Fidesz végzett az első helyen. A fiatal demokraták különösen a vállalkozók kategóriájában előzték meg legnagyobb vetélytársukat s emellett az MSZP hagyo­mányos bázisának számító vezetők körében is jelentős előnyre tettek szert. Fennmaradt fölényük a szakmunkások, az egyéb szellemi foglalkozásúak és a beosztott értelmiségiek között is, bár ez utóbbi két csoportban a különbség mértéke a négy évvel ezelőttihez képest felére, illetőleg harmadára mérséklődött. Ugyanakkor a szakképzet­len fizikaiak választói magatartásában éles fordulat ment végbe; míg 1998-ban e rétegben a Fidesz 12%-kal előzte meg a szocialistákat, 2002-ben, noha csak 1%-os előnnyel, a baloldal vezető ereje végzett az élen. A foglalkoztatottak körében érvényesülő fiatal demokrata fölény miatt az MSZP megint a nyugdíjasoknak köszönhette listás sikerét; e csoport tagjainak 50%-a sorakozott fel a győztes párt mö­gött, miközben legnagyobb ellenfelét csak 38%-uk támogatta.

2002-ben tovább folytatódott az SZDSZ gyengülése, mely már törzs­szavazói, a beosztott értelmiségiek és az egyéb szellemi foglalkozásúak között is érzékeny veszteségeket szenvedett. Az előbbi kategóriában csaknem felével, az utóbbiban pedig több mint egyharmadával csökkent híveinek aránya s ugyanilyen mértékben zuhant támogatottsága a vál­lalkozók csoportjában is. Ezzel együtt a szabad demokraták továbbra is a stratifikációs hierarchia csúcsán élveztek nagyobb népszerűséget; a beosztott értelmiségiek 11, míg a vezetők és az egyéb szellemi foglal­kozásúak 10-10%-a voksolt erre a pártra, miközben a szakmunkások mindössze 6%-a preferálta az SZDSZ-t. E hosszú távú tendenciát ugyanakkor keresztezte a szakképzetlen fizikaiak választói magatartása, akiknek 9%-a adta le voksát a liberális politikai alakzatra.

Az SZDSZ-hez hasonlóan a MIÉP pozíciója is gyengült; e párt a vállalkozók kivételével valamennyi munkajelleg-csoportban vesztett népszerűségéből, amit az egyéb inaktívak körében elnyert többlettá­mogatás nem ellensúlyozhatott. Különösen a vezetők és a nyugdíjasok fordultak el a nemzeti radikalizmustól, de jelentősen csökkent e politikai erő híveinek aránya a beosztott értelmiségiek, a szakmunkások és a képzetlen fizikaiak között is. Ugyanakkor, akárcsak 1998-ban, a Medián adataiból most sem vonhatunk le végleges következtetéseket, mivel a szavazótábor egy részének rejtőzködő magatartása miatt a MIÉP tényleges teljesítménye csaknem 50%-kal volt magasabb a felvételben megjelenő eredményénél.

Sajátos pozíciót foglalt el a 2002. évi választáson a Centrum, mely a konzervatív és a liberális tömb határvonalán helyezkedett el. Ennek meg­felelően hívei elsősorban az egyéb szellemi foglalkozásúak, a beosztott értelmiségiek és a vállalkozók közül kerültek ki, vagyis szavazótáborának profilja leginkább a szabad demokratákéhoz hasonlított. Valószínű, hogy e társadalmi csoportok konzervatív vagy nemzeti-liberális beállítottságú képviselői voksoltak leginkább a Centrumra, melynek bázisából viszont a szakmunkások, a képzetlen fizikaiak és a nyugdíjasok csaknem teljesen hiányoztak. így módon az „elitjelleg" 2002-ben elsősorban ezt a pártot jellemezte, amit egyébként az is bizonyít, hogy szavazótáborában a középiskolai végzettségűek a diplomások, valamint a budapestiek erő­teljesen felülreprezentáltak voltak.

Míg első közelítésben, a pártok szintjén a Medián felvétele 1998-hoz képest alig jelzett változást, a keresztény nemzeti és a szociálliberális tömb közötti erőviszonyok gyökeresen átalakultak. 2002-ben ugyanis a Fidesz a foglalkoztatottak körében azért tudta megelőzni az MSZP-t, mert a kisgazda bázis túlnyomó többségének bizalmát elnyerte, s emellett a MIÉP híveinek egy részét is befolyása alá vonta. Ezzel párhuzamosan a szocialisták szavazótábora is kiszélesedett; a párt 16%-kal növelte híveinek arányát a szakmunkások s 13%-kal a képzetlen fizikaiak között, visszanyerve egykori kékgalléros támogatóit. Erősödött az MSZP pozíci­ója a stratifikációs hierarchia felsőbb régióiban is, ahol főként a szabad demokraták korábbi szimpatizánsait vonzotta magához. E változások nyomán a jobboldali tömb támogatottsága a négy évvel korábbihoz képest a nyugdíjasok, az egyéb inaktívak, a képzetlen fizikai dolgozók és a szakmunkások között 5-15%-kal csökkent, miközben a magasabb státuszúak körében változatlan maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy az előbbi csoportokban erőteljesen növekedett a szociálliberális oldal híveinek aránya; ennek mértéke a szakképzetlen munkások esetében 20%-ot, a nyugdíjasok és az egyéb inaktívak kategóriájában 11-11%-ot, a szakmunkások rétegében pedig 8%-ot tett ki. Sőt, a baloldali választási koalíció valamelyest a stratifikációs hierarchia magasabb lépcsőfokain is erősítette pozícióját, amit feltehetően az egykori munkáspárti szavazók­nak az MSZP táborába történő átáramlása magyaráz.

A szocialisták munkásbázisának bővülése ellenére az osztályhelyzet és a választói magatartás közötti kapcsolat tovább gyengült. A Cramér's V-mutatók tanúsága szerint a munkajelleg-csoport befolyásoló ereje az 1998. évi 0,12-ről 0,10-re mérséklődött s így, folyamatos csökkenés után, eddigi mélypontját érte el. Ugyanakkor az életkor, az iskolai végzettség és az egykori MSZMP-tagság strukturáló hatása is csökkent, a nemi ho­vatartozásé, a lakóhelyé és a valláshoz való viszonyé pedig változatlan maradt. Az átrendeződés nyomán a munkajelleg-csoport a független változók rangsorában holtversenyben a negyedik-hetedik helyre került, melyet a befolyásolás erősségét tekintve az állampárthoz tartozás, a település jellege és a vallási törésvonal előzött meg.²⁴

A DKMKA 2003. novemberi felvétele, amelyet a szocialisták jelentős népszerűség-vesztesének időszakában bonyolítottak le, a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely strukturáló hatását az osztályidentifikációs séma alkalmazásával vizsgálta. A kutatás során használt modellben a szokványos felosztást az alsó osztály kategóriájával egészítették ki, különbséget téve ezáltal a munkásság és a munkaerőpiacról jórészt kiszorult „underclass" között. Emellett, más felvételekhez hasonlóan, a felső- és a felső-középosztályt egy csoportba vonták össze, amit ezen társadalmi alakzatok alacsony elemszáma indokolt.

A felmérés eredményei mindenekelőtt azt tanúsították, hogy a Fidesz – a munkásosztály kivételével – valamennyi identifikációs kategóriában fölényesen vezetett a szocialisták előtt. Előnye a felső-közép, illetőleg a középosztállyal azonosulók csoportjában 15-15%-ot, az alsó közép­osztályban csaknem 10%-ot, az alsó osztályban pedig 12,4%-ot tett ki, s támogatottságának mértéke ezen csoportokban megközelítette, illetőleg valamelyest túllépte az 50%-ot. Különösen széles bázisra támaszkodha­tott a középosztályban; e kategória pártot választó tagjainak 53,26%-a voksolt volna a fiatal demokratákra, jelezve, hogy az MDF és az SZDSZ helyett végérvényesen a Fidesz vált a „társadalmi centrum" pártjává.

A második helyre szorult MSZP kizárólag a munkásosztállyal azonosu­lók körében előzte meg legnagyobb vetélytársát, ám ennek mértéke nem érte el a 0,5%-ot. Ugyanakkor e társadalmi csoportban híveinek aránya 6-11%-kal magasabb volt, mint más kategóriákban, vagyis, a korábbi vizsgálatok eredményeitől eltérően, a szocialisták népszerűségvesztése a stratifikációs hierarchia felsőbb régióiban erőteljesebben jelentkezett. Míg a munkásosztállyal azonosulók 46,4%-a preferálta az MSZP-t, a támogatottság mértéke a középosztályban csak 38,35%-ot, a felső- kö­zéposztályban pedig 35%-ot tett ki. E változást talán az magyarázza, hogy a rendszerváltás előrehaladtával s különösen az 1998-2002 között hatalmon levő polgári kormány tevékenységének eredményeként a ko­rábbi, jórészt állampárti hátterű vezetőket fokozatosan a menedzserek és a magasabb állású köztisztviselők új generációja váltja fel.

Az SZDSZ és az MDF, mint erre előbb már utaltunk, középosztálybeli hí­veit jórészt, illetőleg teljes mértékben elvesztette, a felső-középosztályban azonban befolyását bizonyos fokig megőrizte. E választói kör preferenci­ával rendelkező tagjainak 10,1%-a, illetőleg 4,94%-a voksolt volna e két pártra, miközben a hierarchia következő lépcsőfokán ez az arány csupán 4,94%, illetőleg 0,72% volt. A szabad demokraták pozícióját egyébként továbbra is az jellemezte, hogy a stratifikációs modellben felfelé haladva erősödött támogatottságuk, a vizsgálat időpontjában arculatát újraformáló Fórum esetében viszont ilyen összefüggés sem érvényesült.

A felvételben önálló politikai alakzatként szereplő ötödik párt, a tör­vényhozásból kiszorult MIÉP híveinek aránya valamennyi identifikációs kategóriában 5% alatt maradt. Legszélesebb bázissal az alsó közép­osztályban rendelkezett, melyben a pártot választók 3%-a adta volna le voksát a nemzeti radikálisokra, s emellett az „underclass" csoportban is kismértékű támogatottságot élvezett. A közép- és a munkásosztállyal azonosulók viszont egyöntetűen elutasították e pártot, a felső-kö­zéposztályban pedig mindenki elzárkózott a jobbszél vezető erejétől. Ugyanakkor a MIÉP szavazóinak rejtőzködő magatartása 2003-ban is torzíthatta a felmérés eredményét, ennek mértékéről azonban most sem rendelkezünk ismeretekkel.

Ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes pártok bázisában az osztályiden­tifikációs csoportok milyen arányt képviselnek, némileg más kép raj­zolódik ki. Ezek az adatok ugyanis azt mutatták, hogy a Fidesz és az SZDSZ szavazótáborának relatív többségét a középosztállyal azonosulók alkották, vagyis e megközelítésben a szabad demokraták megőrizték pozíciójukat a társadalom „centrumában". Az MSZP és a MIÉP esetében viszont ilyen eltéréssel nem találkozhatunk; az előbbi párt bázisában a munkásosztály, az utóbbiéban pedig az alsó középosztály szimpatizánsai jelentek meg a legnagyobb arányban. Minden korábbi felvétel adataival ellentétben a preferencia rangsor utolsó helyén álló MDF is elsősorban a munkásságra támaszkodhatott, a rendkívül alacsony elemszám miatt azonban ezt az eredményt nem tekinthetjük relevánsnak.

A matematikai-statisztikai módszerek alkalmazása jórészt megerősítette a kereszttáblák elemzése alapján levont következtetéseket. A Chi-négyzet értékek tanúsága szerint a középosztállyal azonosulás és a Fideszre voksolás, illetőleg az alsó- középosztályi identifikáció és a MIÉP támoga­tása között 97,5%-os szinten szignifikáns összefüggés állt fenn, miközben 95%-os volt a valószínűsége annak, hogy a magukat a munkásosztály­ba sorolók elutasították a fiatal demokratákat. Ez utóbbi csoport tagjai ugyanakkor 99,5%-os szinten kötődtek a szocialistákhoz, s a 10,268 Chi-négyzet érték a kapcsolat viszonylagos szorosságát is jelezte. Hasonló összefüggéseket mutattak ki a lineáris regressziós analízis béta-együttha­tói is, amelyek szerint a munkásosztállyal azonosulókhoz képest a Fidesz szignifikánsan népszerűbb volt az alsó- középosztályi és a középosztályi identifikációval rendelkezők körében, míg ugyanezen viszonyítás alapján az MSZP az alsó osztályban alulreprezentáltnak bizonyult. Ráadásul e kapcsolatok közül az első 99,5%-os, a másik kettő pedig 99,95%-os va­lószínűségi szinten állt fenn, jelezve, hogy az osztályazonosulási csoport, mint független változó a vizsgálat időpontjában meghatározó jelentőségű befolyást gyakorolt a szavazói viselkedésre.²⁵

A matematikai-statisztikai elemzések tehát azt bizonyították, hogy a Fidesz elsősorban a közép-, a MIÉP az alsó-közép, az MSZP pedig a munkásosztállyal azonosulók pártjává vált, ami bizonyos elmozdulást mutatott a Sofres Modus 1997 évi felvételének eredményeihez képest. Folytonosságot csupán a munkásosztályi identifikáció és a fiatal demok­raták elutasítása között tapasztalhatunk, ám e negatív kapcsolat valószí­nűsége 99%-ról 97,5%-ra csökkent, feltehetően azért, mert a jobboldal vezető ereje a kisgazdák munkásszavazóinak egy részét is megszerezte. Ugyancsak a tömeges átáramlással magyarázhatjuk, hogy az SZDSZ he­lyett a Fidesz töltötte be a középosztály politikai szervezetének szerepét, elvesztve egyben felső középosztályi jellegét. A legjelentősebb változás azonban az MSZP esetében következett be; míg 1997-ben, alapvetően a Bokros-csomag utóhatásaként, a munkásosztályi identifikáció és a szocialisták preferálása között mindössze 90%-os, a politikai szociológiai kutatásokban általában figyelmen kívül hagyott szignifikáns összefüggés állt fenn, 2003 őszén, mint erre előbb már utaltunk, e kapcsolat 99,5%-os valószínűségi szinten létezett. Ez arra utal, hogy a szocialisták ez év nya­rán kezdődött gyors ütemű népszerűségvesztése a felvétel időpontjáig a párt 2002-re kiszélesedett munkásbázisát még alig érte el.

2005 novemberében, öt hónappal a választások előtt a Szonda Ipsos 3000 fős mintán elvégzett felvétele viszont ismét azt jelezte, hogy az MSZP elsősorban az identifikációs modell felsőbb régióiban rendelkezett erősebb pozíciókkal. A szocialisták ugyanis kizárólag a felső- középosz­tályban előzték meg a Fideszt, s a hierarchián lefelé haladva egyre nőtt hátrányuk legnagyobb vetélytársukkal szemben. Az adatok értékelését ugyanakkor jelentősen nehezíti, hogy az önbesorolási skála felső-közép-, közép-, alsó-közép- és alsó osztály között tett különbséget, mellőzve a munkásság kategóriáját. Ily módon ez utóbbi csoport jórészt feloldódott a két középső egységben, amit az is bizonyít, hogy azok az összes meg­kérdezett 47%-át, illetőleg 34%-át tették ki. Ennek ellenére a vizsgálat eredményei azt egyértelműen igazolták, hogy a fiatal demokraták vezeté­sének időszakában az MSZP a társadalmi hierarchia alsóbb lépcsőfokain általában mintaátlagán aluli támogatottsággal rendelkezett. (Ebben az időpontban a megkérdezettek 34%-a voksolt volna a Fideszre, s 30%-a a szocialistákra.) Ugyanakkor az SZDSZ bázisának összetételében nem történt érdemi változás; e politikai alakzat szintén a felső-középosztály körében élvezte a legerősebb támogatást, s az alsó osztályban bizonyult a legnépszerűtlenebbnek. A mintában önállóan megjelenő negyedik párt, az MDF, a középosztálytól várhatott leginkább szavazatokat, ám e körben is csak a preferenciával rendelkezők 2,6%-a sorakozott fel mögötte.²⁶

A Medián 2006. évi választások utáni felvétele, talán korábbi gyenge strukturáló hatása miatt, a munkajelleg-csoport választói magatartást befolyásoló szerepére nem terjedt ki. Nem került a független változók kö­rébe az osztályazonosulási séma sem s így e felmérés teljes mértékben mellőzte a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely és a pártpreferenciák közötti kapcsolat vizsgálatát. A kutatás eredményeit összegző tanul­mányában Karácsony Gergely mégis fontos összefüggést fogalmazott meg az MSZP bázisáról, kimutatva, hogy a szocialisták szavazótábora az elkötelezett, pártos voksolók mellett egy olyan csoportot is magába foglal, amely az állami gondoskodás igénye miatt támogatja e politikai alakzatot. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis a közvélemény leginkább a baloldal vezető erejéhez kötötte a szociális gondoskodás politikáját s e vélekedést az ezredfordulót követően a jóléti rendszerváltás programja felerősítette.²⁷

7.) Korábban már utaltunk arra, hogy két alkalommal, 1997-ben és 2005-ben kísérletet tettünk a marxi értelemben felfogott osztály, illetőleg rendi helyzet és a pártpreferenciák közötti kapcsolatok feltárására. Kutatásaink elsősorban a szavazói viselkedés kontinu­itásának elemzésére irányultak, feltételezve, hogy a statisztikailag igazolható térbeni folytonosság hátterében alapvetően hosszú távú társadalomstrukturális hatások húzódnak meg. Ennek igazolása érdekében azt vizsgáltuk, hogy az apa, illetőleg az apai és az anyai nagyapa státusza befolyásolta-e, s ha igen, milyen mértékben a választók magatartását. Ugyanakkor a jelenkori polgári társadalom esetében a materialista történetfelfogás elméleti kategóriáit nem alkalmaztuk, hanem helyettük -, más kutatókhoz hasonlóan – a munkajelleg-csoportot és az osztályidentifikációs sémát használtuk a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely és a szavazói viselkedés kapcsolatának bemutatására.

A Sofres Modus közreműködésével 1997-ben lebonyolított felvétel eredményeit korábban kétváltozós korrelációs számítások alapján ele­meztük. Ennek során, eltérően a materialista történetfelfogás elméletétől, a felső szolgáltató rendbe tartozó köztisztviselőket és közalkalmazotta­kat, a szabad foglalkozásúakat, valamint a proletariátus részét képező magántisztviselőket, értelmiségi elnevezéssel egy kategóriába vontuk össze, a vasúti tisztekből, az erdészekből és az altisztekből pedig, állami és uradalmi segédszemélyzet megjelöléssel, szintén önálló csoportot képeztünk. Külön egységként vizsgáltuk az egyházi alkalmazottakat, akik egyébként a felső, illetőleg az alsó szolgálattevők rendjének egyik meghatározó elemét alkották.

Kétváltozós korrelációs együtthatóink igazolták azt a hipotézisünket, hogy a két világháború közötti társadalmi helyzet viszonylag jelentős hatást gyakorolt a leszármazottak pártpreferenciáira. E hányadosok tanúsága szerint a nagyobb jobboldali politikai alakzatokat elsősorban az egykori kisárutermelők, valamint az állami és uradalmi segédszemély­zethez tartozók utódai támogatták. Az előbbiek a kisgazdák, az utóbbiak pedig az MDF, majd a Fidesz bázisában jelentek meg felülreprezentáltan, ami arra utal, hogy e pártok szavazótábora eltérő történelmi háttérrel rendelkezett. Az FKgP esetében az apai ág bizonyult meghatározónak; az első többpárti választáson 99%-os, a másodikon 95%-os és 1997-ben szintén 95%-os valószínűségi szinten szignifikáns kapcsolat állt fenn az apai nagyapa kisárutermelői státusza és a kisgazdák támogatása között. Anyai ágon az összefüggés egy alkalommal, 1990-ben volt releváns s csupán 95%-os szinten, ám ez is jelezte a birtokos paraszti, a kisiparosi és a kiskereskedői háttér magatartást befolyásoló szerepét. Ugyanak­kor apai ágon az értelmiségi, illetőleg a proletár származás negatívan érintette az FKgP preferálását ; az előbbi választói körben 1990-ben, az utóbbiban pedig 1997-ben 95%-os valószínűséggel utasították el a „vidék" pártját. A viszonylag nagyszámú szignifikáns összefüggés azon­ban nem jelentett szoros kapcsolatot; a legmagasabb értékű korrelációs együttható 0,10 volt, jelezve a generációkon átívelő szocializációs hatá­sok tényleges erejét.

A Fórum szavazótáborában az állami és uradalmi segédszemélyzet leszármazottai az első két választáson mindkét ágon felülreprezentáltan fordultak elő. A négy összefüggés közül három 95%-os szinten bizonyult szignifikánsnak, míg 1994-ben anyai ágon a releváns kapcsolat 99%-os valószínűséggel állt fenn, s a 0,14 értékű hányados a többihez képest viszonylag erős hatást jelzett. 1997-ben, a felvétel időpontjában viszont e befolyás teljesen eltűnt, mivel a vasúti tisztek, a közigazgatási altisztek és az erdészek unokái jórészt a Fidesz bázisába áramlottak át.

A kisebb jobboldali politikai alakzatok, a KDNP, illetőleg az MDF-ből kivált MIÉP és MDNP viszont más jellegű társadalmi háttérrel rendelkez­tek. A nemzeti radikálisokat 1994-ben és 1997-ben elsősorban a burzsoá státuszú apai nagyapák leszármazottai támogatták, s emellett, első alka­lommal, anyai ágon releváns kapcsolat állt fenn az egykori kisárutermelői pozíció és e párt preferálása között is. A kereszténydemokraták és az MDNP bázisában ugyanakkor az értelmiségiek jelentek meg felülreprezentáltan. 1990-ben 95%-os valószínűsége volt annak, hogy apai ágon a hagyományos intelligenciából származók a KDNP-re voksoltak, 1997-ben pedig, anyai ágon 99%-os szintű szignifikáns összefüggés létezett e társadalmi háttér és a Néppárt támogatása között.

Korrelációs együtthatóink tehát azt mutatták, hogy a jobboldal meg­osztottságának hátterében még 1997-ben is szavazótáboruk társadalmi heterogenitása húzódott meg. Az FKgP az egykori kisárutermelők, az MDF az állami és uradalmi segédszemélyzet, a kisebb pártok pedig a két világháború közötti uralkodó osztály és értelmiségi támogatóik leszár­mazottait sorakoztatták fel maguk mögött, jelezve, hogy a múlt politikai strukturáltsága ekkor még az egyes oldalak tömbösödését is akadályoz­ta. Ugyanakkor a vasúti tisztek, az erdészek és a közigazgatási altisztek utódainak a Fideszbe történő átáramlása azt mutatta, hogy a második többpárti választás után, jórészt a fiatal demokraták organizációs tevé­kenységének eredményeként, a konzervatív póluson is megkezdődött a pártrendszer koncentrációjának folyamata.

A korrelációs hányadosok azt a feltevésünket is bizonyították, hogy a szocialisták szavazótáborában a tradicionális munkásosztály leszárma­zottai felülreprezentáltan jelentek meg. 1994-ben és 1997-ben mind apai, mind anyai ágon a proletár származás, illetőleg az MSZP támogatása között 99 %-os szinten szignifikáns összefüggés állt fenn, s még 1990-ben, a baloldal látványos meggyengülésének idején is 95%-os volt a valószínűsége annak, hogy az anyai ágon munkásszármazásúak a szo­cialistákra voksoljanak. Az értelmiségi háttér viszont 1994-ben mindkét ágon negatívan befolyásolta az MSZP preferálását s más társadalmi cso­portok esetében is többnyire ilyen előjelűeknek bizonyultak a kétváltozós korrelációs együtthatók, ám ezek a kapcsolatok statisztikailag nem érték el a releváns szintet. Ugyanakkor a szignifikáns összefüggések közül egyiket sem tekinthetjük igazán szorosnak, hiszen a hányadosok értéke a 0,08 és a 0,14 közötti intervallumban helyezkedett el.

A két kis baloldali párt, az M(SZM)P és az MSZDP esetében viszont a korrelációs hányadosok ilyen hátteret nem mutattak ki. 1990-ben, az apai ágon a kisárutermelői származás és a szociáldemokratákra szavazás, illetőleg, paradox módon, az egyházi alkalmazotti háttér és az újjáalakult kommunista formáció preferálása között állt fenn 95%-os szinten szigni­fikáns kapcsolat, amelyek azóta teljes mértékben eltűntek. Az alacsony elemszám miatt azonban ezekből az együtthatókból nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket; erre az is figyelmeztet, hogy 1994-ben a fővárosi felmérés egyik terepén, a XII. kerületben a proletár származás és a Munkáspártra voksolás között 99%-os valószínűséggel releváns összefüggés létezett.

Míg a nagyobb jobboldali pártok elsősorban az egykori középrendek, a szocialisták pedig a hagyományos munkásság leszármazottaira támaszkodhattak, addig a liberális centrumban ilyen egyértelmű társa­dalmi hátteret nem mutathattunk ki. Az SZDSZ bázisában apai ágon 1994-ben az egyházi alkalmazottak, 1997-ben pedig az értelmiségiek utódai jelentek meg felülreprezentáltan s a kapcsolat az első esetben 95%-os, a másodikban pedig 99%-os szinten bizonyult szignifikánsnak. Hányadosaink azt már világosabban jelezték, hogy mely társadalmi csoportok leszármazottai utasították el a szabad demokratákat. 1990-ben 99% volt a valószínűsége annak, hogy a proletár származásúak nem támogatták a legnagyobb liberális formációt, míg négy évvel ké­sőbb, mindkét ágon, az egykori állami és uradalmi segédszemélyzet unokái viselkedtek hasonlóan. Ez utóbbi összefüggések egyértelműen jelezték az MDF és az SZDSZ bázisa közötti alapvető különbséget, melyet a munkajelleg-csoportok és az identifikációs sémák alapján nem sikerült kimutatni. A vasúti tisztek, az erdészek és a közigazgatási altisztek leszármazottai ugyanis 1994-ben mindkét ágon szignifikánsan megjelentek a Fórum táborában, s 95%-os valószínűséggel hiányoztak a szabad demokratákéból, vagyis a két világháború közötti korszak kishivatalnokai és államfenntartó „szolgái" több generáción keresztül átörökítették keresztény nemzeti, a liberalizmussal (is) élesen szemben álló értékrendjüket.

A Fidesz esetében a változó társadalmi hátteret elsősorban a párt jellegének s ennek nyomán szavazótáborának radikális átalakulása magyarázza. Generációs politikai erőként 1990-ben a fiatal demokratá­kat apai ágon a proletár, 1994-ben pedig az értelmiségi származásúak preferálták szignifikánsan, a felvétel időpontjában viszont e formáció bá­zisában a hagyományos intelligencia utódai mellett az állami és uradalmi segédszemélyzet, valamint anyai ágon a tulajdonosi osztály leszárma­zottai fordultak elő felülreprezentáltan. Ugyanakkor ezen összefüggések kivétel nélkül 95%-os valószínűségi szinten bizonyultak relevánsnak s a kapcsolatok gyengeségét jól mutatta, hogy az együtthatók egyetlen alkalommal sem érték el a 0,10 értéket.

Összességében a kétváltozós korrelációs hányadosok meggyőzően bizonyították, hogy az egykori kisárutermelők és más középrendek le­származottai elsősorban a keresztény nemzeti erőket támogatták, míg a korabeli burzsoázia és az értelmiségiek utódainak voksai megoszlottak a konzervatív és a liberális tömb között. A kerületi bontású számításokból egyértelműen kiderült, hogy az újlipótvárosi liberális tőkések és kiskeres­kedők éppúgy átörökítették politikai beállítottságukat, mint a Hegyvidék konzervatív szabadelvű, illetőleg Terézváros nemzeti radikális tulajdono­sai. Még egyértelműbben igazolták az együtthatók a baloldali szavazók jelentős részének tradicionális munkáshátterét s egyben azt is jelezték, hogy más társadalmi csoportok a szocialisták táborában csak véletlen­szerűen jelentek meg, illetőleg szignifikánsan hiányoztak. Mindazonáltal a releváns kapcsolatok kivétel nélkül gyengének bizonyultak, ami arra utal, hogy ezek az összefüggések csupán a választók viszonylag szűk köré­ben érvényesültek, ám ezekben meghatározó szerepet játszottak.²⁸

Felvételünk eredményeinek a marxi kategóriák alapján történt újabb vizsgálata még egyértelműbb képet rajzolt a két világháború közötti társadalmi helyzet szavazói viselkedést befolyásoló hatásáról. Má­sodelemzésünk adatai mindenekelőtt azt jelezték, hogy különösen a felső szolgáltató rend, illetőleg a munkásság leszármazottai esetében érvényesült a történelmi meghatározottság. A vizsgálat során alkal­mazott Chi-négyzet módszer paramétereinek tanúsága szerint a felső szolgálattevők utódai először az MDF, majd a Fidesz bázisában jelentek meg felülreprezentáltan, ami arra utal, hogy politikai magatartásukat alapvetően a keresztény nemzeti értékrend vezérelte. Az első többpárti választáson 97,5%-os, 1994-ben pedig 99,95%-os valószínűsége volt annak, hogy e társadalmi csoport anyai ágú leszármazottai a Fórumot preferálták, a vizsgálat időpontjában pedig az apai nagyapák unokái kö­tődtek 97,5%-os szinten az MDF helyét fokozatosan elfoglaló Fideszhez. Ugyanakkor 1994-ben apai ágon a felső szolgáltató rend utódai 95 %-os valószínűséggel utasították el a szocialistákat s e viselkedésük szintén szerves részét képezte politikai beállítottságuknak.

A tradicionális munkásság leszármazottai még egyértelműbben kö­tődtek az MSZP-hez, mint a felső szolgálattevők utódai a legnagyobb jobboldali párthoz; apai ágon mindhárom, az anyain pedig két alkalommal szignifikáns összefüggés állt fenn e státusz és a szocialisták támoga­tása között. 1990-ben 95%-os, négy évvel később 99%-os, a vizsgálat időpontjában pedig 99,5%-os valószínűséggel preferálták az apai ágú unokák az MSZP-t, s ez utóbbi esetben a 8,9627 Chi-négyzet érték az e körben fennálló legszorosabb kapcsolatot mutatta. A másik ágon ugyan az első többpárti választáson az összefüggés csupán 90%-os, a politikai szociológiában általában nem értékelt szinten állt fenn, 1994-ben azonban ennek mértéke 99,5%-ot, 1997-ben pedig 99%-ot tett ki. A szocialisták támogatása ugyanakkor a leginkább baloldalellenesnek vélt alakzatok határozott elutasításával társult; az 1945 előtti proletariátus le­származottai 1990-ben szignifikánsan az SZDSZ-t, 1994-ben az MDF-et, három évvel később pedig a Fideszt diszpreferálták. Legerőteljesebben a szabad demokratáktól tartották magukat távol; anyai ágon 97,5%-os volt a valószínűsége annak, hogy e csoport tagjai nem voksoltak a liberá­lis tömb vezető erejére, amit elsősorban e párt rendszerváltáskori heves antikommunista kampánya magyaráz. Ennél kevésbé egyértelműen, 95%-os szinten utasították el az anyai nagyapák utódai a Fórumot, majd az apaiak unokái az átmenetileg szétesett jobboldalt újjászervező fiatal demokratákat.

A kisárutermelők leszármazottai esetében már bonyolultabb politikai orientációval találkozhattunk. E csoport tagjai apai ágon mindhárom, az anyain pedig két alkalommal szignifikánsan kötődtek az FKgP-hez, jelezve, hogy az egykori kistulajdonosok is generációkon keresztül örö­kítették át értékrendjüket és hagyományos életformájukhoz való ragasz­kodásukat. Különösen az előbbi ágon mutattak a paraméterek releváns kapcsolatokat; 1990-ben és 1997-ben 99,5%-os, 1994-ben pedig 99%-os valószínűséggel állt fenn összefüggés a kisárutermelői származás és a kisgazdák támogatása között. Ráadásul az első többpárti választáson, majd a vizsgálat időpontjában a 10,2703, illetőleg a 10,2203 Chi-négyzet érték a többi összefüggéshez képest a kötődés viszonylagos szorossá­gát is kimutatta, hasonlóan a korábban vizsgált kétváltozós korrelációs hányadosokhoz. ( A szorosság mértéke 0,0254 illetőleg 0,0226 volt.)

A másodelemzés azonban azt is jelezte, hogy a kisárutermelő közép­rend leszármazottai nemcsak a legtradicionálisabb alakzatot, hanem a liberális tömb vezető pártját is erőteljesen preferálták. 1990-ben és 1994-ben 97,5%-os valószínűsége volt annak, hogy az anyai ágon kis­tulajdonosi háttérrel rendelkező szavazók az SZDSZ-re voksoltak, amit feltehetően e társadalmi csoport egykori erős belső tagoltsága magyaráz. A két világháború között ugyanis a kisárutermelők egy része a gazdaság modern, tőkés szektorához kötődött s ennek megfelelően liberális társa­dalom- és gazdaságfelfogást képviselt. Különösen erősen jellemezte e beállítottság az újlipótvárosi kiskereskedőket és kisiparosokat, akiknek leszármazottai viszonylag jelentős mértékben kerültek be a XIII. kerületre is kiterjedő fővárosi mintába.²⁹

Más társadalmi csoportoktól eltérően az egykori burzsoázia utódai esetében csupán egyetlen releváns kapcsolattal találkozhattunk. Míg a kétváltozós korrelációs együtthatók tanúsága szerint a tulajdonosi osztály leszármazottai a konzervatív, illetőleg a liberális formációkat egyaránt támogatták, a Chi-négyzet alkalmazása a korábban tárgyalt releváns kötődések közül csupán azt erősítette meg, hogy 1997-ben anyai ágon 97,5%-os szintű szignifikáns összefüggés létezett e származás és a Fideszre voksolás között. Az eltérés hátterében ugyanakkor elsősor­ban módszertani probléma húzódott meg, mivel az alacsony elemszám kizárta más kapcsolatok e matematikai – statisztikai eszközzel történő vizsgálatát. Ugyanezen ok miatt nem adhatunk választ arra a kérdésre sem, hogy az alsó szolgálattevők, illetőleg a szabadfoglalkozású értelmi­ségiek utódai mely politikai erőkhöz kötődtek szignifikánsan.

Ha az összefüggéseket a pártok szemszögéből vizsgáljuk, világosan láthatjuk, hogy a korai MDF a felső szolgáltató rend, az FKgP a kisárutermelők, az MSZP pedig a hagyományos munkásosztály leszármazottainak politikai formációjaként is működött. Ugyanakkor, a várakozásokkal ellen­tétben az SZDSZ nem az egykori burzsoázia, hanem a modernizálódott kistulajdonosok utódait vonzotta magához, a Fidesz pedig jobboldali fordulatáig e dimenzióban sem rendelkezett igazán osztálykarakterrel. Konzervatív párttá válását követően viszont a fiatal demokraták nemcsak a jelen, hanem a múlt struktúráit illetően is egyesítették a különféle jobb­oldali áramlatok híveit. Míg a Fórum bázisában az egykori tulajdonosi osztály tagjainak unokái alulreprezentáltan jelentek meg, a Fidesz 1997. évi fővárosi szavazótáborában a két világháború közötti felső szolgá­lattevők és burzsoák leszármazottai egyaránt jóval mintaátlaguk feletti arányban fordultak elő. A karakterváltozást emellett az is jelezte, hogy a tradicionális munkásság utódai a vizsgálat időpontjában szignifikánsan elutasították e pártot, noha, mint erre korábban már utaltunk, 1990-ben, a korrelációs együtthatók tanúsága szerint apai ágon még 95%-os szinten releváns kapcsolat állt fenn e státusz és a Fidesz támogatása között. (A Chi-négyzet érték viszont csak 90%-os valószínűséggel mutatott ki szignifikáns összefüggést.)

Másodelemzésünkben, a marxi fogalmak alkalmazása nyomán eltűnt az értelmiség, illetőleg az állami és uradalmi segédszemélyzet kate­góriája. Helyüket a szignifikáns összefüggésekben a felső szolgáltató rend foglalta el, jelezve, hogy az előbbi csoportban a köztisztviselők, az utóbbiban pedig a vasúti tisztek leszármazottainak politikai magatartása játszott meghatározó szerepet. Ehhez az is hozzájárult, hogy az alacsony elemszám miatt nem tesztelhettük a szabadfoglalkozásúak utódainak szavazói viselkedését s így a Chi-négyzet alkalmazása az értelmiségi eredet és a liberális pártokra voksolás között nem mutathatott ki releváns kapcsolatot. Az egykori intelligencia harmadik összetevője, a magánal­kalmazottak csoportja a materialista történetfelfogás osztályelméletének megfelelően a proletariátus kategóriájába került át, de ez a változtatás nem érintette a hagyományos munkásság leszármazottainak az MSZP-hez való szoros kötődését. Ugyancsak az alacsony elemszám miatt nem terjedhetett ki a másodelemzés az alsó szolgálattevők (közigazgatási altisztek, erdészek és házicselédek) unokáinak pártpreferenciáira sem, noha indokoltan feltételezhetjük, hogy az állami és uradalmi segédsze­mélyzet e kategóriába sorolható alkotóelemei is inkább a keresztény nemzeti oldalt preferálták.

A 2005. májusában a Szonda Ipsos közreműködésével lebonyolított felvételünk adatait szintén a Chi-négyzet alkalmazásával értékeltük. (E felmérés a közvéleménykutató-cég szokásos 3000 fős vizsgálatának részét képezte, és elsődlegesen a múlt struktúrájában elfoglalt hely és az utódok pártpreferenciái közötti összefüggések feltárására irányult.) Számításaink eredményei azt mutatták, hogy az egyes politikai alakza­tok közül kizárólag az MSZP esetében álltak fenn releváns kapcsolatok. Paramétereink tanúsága szerint 99,9%-os valószínűsége volt annak, hogy az 1945 előtt proletár státuszú apák gyermekei a szocialistákat támogatták, míg az azonos helyzetű apai nagyapák unokái körében ez az összefüggés 95%-os szinten bizonyult szignifikánsnak. Ezen adatok megerősítették korábbi elemzéseink eredményeit, ismételten igazolva, hogy a tradicionális munkásosztály leszármazottai tartósan kötődnek a baloldal vezető erejéhez. Ugyanakkor a negatív hatások terén is régebbről ismert kapcsolatokkal találkozhattunk; a felső szolgálattevők utódai apai ágon 97,5%-os, az anyai ágon pedig 95%-os valószínűséggel utasították el az MSZP-t. Az egykori köztisztviselők, közalkalmazottak és vasúti tisztek leszármazottai tehát éppoly következetesen szemben állnak a szocialistákkal, mint ahogy a proletár származásúak e pártot preferálják, s így e két társadalmi csoport választói magatartása lénye­gében egymás tükörképét alkotja.

A Chi-négyzet értékek a Fidesz esetében is karakteres, ám kizárólag negatív szignifikáns összefüggéseket mutat ki. A proletár apák leszárma­zottai a nyolc évvel korábbinál jóval egyértelműbben, 99,5%-os szinten utasították el a fiatal demokratákat, miközben, új releváns kapcsolatkén, az alsó szolgálattevők anyai ágú unokái 97,5%-os valószínűséggel diszpreferálták a jobboldalt legnagyobb pártját. Paramétereink tehát azt is jelzik, hogy a Fidesz mozaik-törésvonal jellegű szavazótáborából elsősorban az egykor legalacsonyabb státuszú társadalmi csoportok leszármazottai hiányoztak, bár ez az összefüggés nem jellemezte olyan határozottan a fiatal demokraták bázisát, mint az MSZP-t a tradicionális munkásháttér.

A két világháború közötti osztály, illetőleg rendi helyzet azonban a szocialista bázis esetében sem jutott kitüntetett szerephez. Ha a DKMKA 2003 őszi felvétele alapján számított Chi-négyzet értékeket is bevonjuk elemzésünkbe, láthatjuk, hogy a pozitív hatású független változók valószí­nűségi rangsorában az apa proletár státusza az egykori MSZMP-tagság, a 60 év feletti életkor, az alapfokú végzettség és az ateista beállítottság mögött csak az ötödik helyet foglalta el. Ennél is alacsonyabb szinten gyakorolt hatást a választói magatartásra az apai nagyapa korabeli tár­sadalmi pozíciója, amely a szignifikáns faktorok között az utolsó helyre került. Hasonló jelenséggel találkozhattunk a negatív oldalon is; a fiatal életkor, az egyház tanításainak követése és a szakmunkásvégzettség jóval nagyobb valószínűséggel magyarázta a szocialisták elutasítását mint a felső szolgáltató rendből való származás.

Az osztályhatás dimenziójában viszont számítási eredményeink más képet rajzoltak fel, mely egyben a politikai szférában a materialista történetfelfogás kategóriáinak érvényességét is igazolta. A független változók valószínűségi rangsorában az apa 1945 előtti proletár státusza ugyanis megelőzte a munkásosztályi identifikációt, a negatív oldalon pedig kizárólag a múlt struktúrájának befolyásoló szerepe jelent meg. Mindez azt jelezte, hogy korunk hazai kapitalizmusának új osztály- és rendi szerkezete még nem szilárdult meg annyira, hogy a két világháború közötti tőkés, illetőleg az 1945 utáni államszocialista berendezkedésben elfoglalt helynél szignifikánsabb hatást gyakoroljon a szavazói viselke­désre. (Korábban már utaltunk arra, hogy legalábbis a '90-es években a választók a társadalmi hierarchiát jórészt még a „régi rendszer" viszonyai alapján értelmezték.)

Múlt és jelen kapcsolatának jellege mellett magyarázatot igényel az is, hogy – a proletár apától való származás és a Fideszre voksolás közötti negatív összefüggés kivételével – más pártok esetében 2005-re miért tűntek el az 1997-ben még fennálló releváns összefüggések. Valószínű, hogy e téren a pártstruktúra koncentrációja játszott meghatározó szere­pet, melynek révén az FKgP és a MIÉP bázisának jó része is a Fideszbe áramlott át. Ily módon szükségszerűen megszűnt a kistulajdonosi szár­mazás és a kisgazdákra szavazás közötti, korábban szilárdnak látszó kapcsolat, miközben e változás nyomán a fiatal demokraták szavazótá­bora még összetettebbé vált. 2005-re e mozaik-törésvonal párt bázisa a korabeli felső szolgálattevők, kisárutermelők és burzsoák utódait egyaránt magába foglalta, a fennálló pozitív összefüggések azonban, talán éppen e heterogén jelleg miatt, nem bizonyultak szignifikánsnak. A releváns kapcsolatok számának csökkenését azonban azzal is magyarázhatjuk, hogy az idő előrehaladtával a történelmi meghatározottság szerepe va­lamelyest elhalványult. Erre utalhat az, hogy Budapesten 1997-ben apai ágon a proletár eredet és az MSZP támogatása között a Chi-négyzet tanúsága szerint még 99,5%-os szinten állt fenn összefüggés, nyolc évvel később viszont, az ország egész területén, ilyen kötődés csak 95 %-os valószínűséggel létezett. Második feltevésünknek viszont ellentmond, hogy 1994-ben, szintén a fővárosban, apai ágon a felső szolgáltató rend leszármazottai 95%-os, 2005-ben pedig, országos minta adatai alapján, már 97,5%-os szinten utasították el a baloldal vezető erejét.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a stratifikációs modellek, az EGP-szisztéma és a marxi elmélet alkalmazása egyaránt jelezte a társadalmi struktúrában elfoglalt hely és a szavazói viselkedés között fennálló kapcsolatot. Az osztályhatások azonban többnyire gyengének bizonyultak az egykori MSZMP-tagság, a valláshoz való viszony és az életkor politikai magatartást determináló szerepéhez képest, miközben ez utóbbi független változók történelmi, illetőleg strukturális meghatáro­zottságokat is közvetítettek. A bonyolult kapcsolatrendszerek feltárása további kutatásokat igényel, amelyek az osztályok, a rendek és a mun­kajelleg-csoportok közötti mozgásokat, az egyének társadalmi mobilitását is figyelembe veszik.

Jegyzetek

1 A nyugati választáskutatások során alkalmazott osztály- és stratifikációs elméletekről részletesebben lásd Wiener György: A polgári tudományosság az osztályszavazásról. Eszmélet, 54. szám (2002) 16-46. old; A marxi osztályelmélet. Eszmélet, 56. szám (2002) 36-48. old.

2 Lendvay Judit – Nagy Lajos Géza: Pártpreferenciák és választói magatartás 1989 végén. Társadalomkutatás, 1989. évi 4. szám 96-97.old.

3 Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Szelényi Szonja – Bruce Western: Politikai mezők a posztkommunista átmenet korszakában. Pártok és társadalmi osztályok a magyar politikában (1989-1990). Szociológiai Szemle, (1991) 8-23; 29; 32-33. old.

4 Az adatok forrása: Karácsony Gergely: A választói magatartás trendjei Magyar­országon. In.: Kurtár Sándor – Sándor Péter – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2003. II. kötet. Budapest, 2003, DKMKA, 1512. old. 1. táblázat; 1527. old. 5. táblázat.

5 Az adatok forrása: Gazsó Ferenc – Gazsó Tibor: Választói magatartás és pártpreferenciák Magyarországon. In: Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások Politikatudományi vizsgálatok a mai Magyarországról. Budapest, 1994, MTA Politikai Tudományok Intézete109; 125. old. 8.2 táblázat

6 Bruszt László – Simon János: Az Antall-korszak után, a választások előtt. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Budapest, 1994, DKMKA,. 800. old.

7 Az adatok forrása: Karácsony Gergely: i. m. 1512. old. 1. táblázat; 1530. old. 12. táblázat.

8 Szelényi Iván – Fodor Éva – Eric Hanley: Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet? Eszmélet, 29. szám (1995) 65; 73-85. old.

9 Gazsó Ferenc – Stumpf István: Pártok és szavazóbázisok két választás után. Társadalmi Szemle, (1995) 6. szám10-11.old.

10 Gazsó Ferenc – Stump István: i. m. 9-10. old.

11 Gazsó Ferenc – Stumpf István: i. m. 8-9; 16. old.

12 Az adatok forrása: Az MSZP képe a közvéleményben 1996 szeptemberében. 1996. szeptember, Szonda Ipsos, 19. old. 6. tábla; 20. old.

13 Az MSZP pozíciója a közvéleményben 1997 szeptemberében. 1997. novem­ber, Szonda Ipsos, 5-6. old.; 8. old. 3. táblázat; 9-10. old.

14 Az MSZP pozíciója a közvéleményben az 1998-as országgyűlési választások előtt. 1998. április , Szonda Ipsos, 14. old. 7. tábla; 15; 16. old. 8. tábla; 17. old.

15 Az MSZP pozíciója a közvéleményben az 1998-as országgyűlési választások előtt. I. m. 3. old. 6. tábla.

16 Az adatok forrása: Karácsony Gergely: i. m. 1512. old. 1. táblázat; 1534. old. 19. táblázat.

17 Róbert Péter: Osztály és párt Magyarországon. Politikatudományi Szemle, (1999) 1. szám, 76-78 old.

18 Róbert Péter: i. m. 79-80. old.; 88. old. 1. táblázat.

19 Róbert Péter: i. m. 80-82; 89. old. 2. táblázat.

20 Róbert Péter: i. m. 82-83; 90. old. 3. táblázat.

21 Wiener György: Az 1998. évi választások. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1999. Budapest, 1999. DKMKA, 177. old. Enyedi Zsolt: A voluntarizmus tere. Századvég, 9. évfolyam (2004) 3. szám. Idézi Karácsony Gergely: Árkok és légvárak – A választói viselke­dés stabilizálódása Magyarországon. In: Karácsony Gergely (szerk.): Parlamenti választás 2006 Elemzések és adatok. Budapest, 2006, DKMKA – Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet 71-72.old.

22 Róbert Péter: i. m. 83-84. old; 91. old. 4. táblázat.

23 Róbert Péter: i. m. 84-87. old.

24 Az adatok forrása: Karácsony Gergely: A választói magatartás trendjei Ma­gyarországon. In.: i. m. 1512. old. 1. táblázat; 1537.old. 26. táblázat.

25 Az adatok forrása: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon. Budapest, 2005, DKMKA. Uo. 572-573.old. A béta-együtthatókat és azok elemzését lásd Fábián Zoltán: Törésvonalak és a politikai-ideológiai azonosulás szerepe a párt­szimpátiák magyarázatában. 217. old; 218. old. 1.táblázat; 234. old. 2. táblázat folytatása; 236. old. 3. táblázat folytatása.

26 Politikai és preferencia helyzetkép 2005 novemberében. 2005. november, Szonda Ipsos, 32-33. old

27 Részletesebben lásd Karácsony Gergely: Árkok és légvárak. A választói viselkedés stabilizálódása Magyarországon. I. m. 80. old; 81. old. 2.4. táblázat; 89-90. old.

28 Az 1997. évi Sofres Modus felvétel adatainak kétváltozós korrelációk alapján történő elemzéséről és a számítások eredményéről lásd Wiener György: Válasz­tási eredmények és választói magatartás Budapesten. In: Bőhm Antal-Gazsó Ferenc- Stumpf István – Szoboszlai György: Parlamenti választások 1998. Po­litikai szociológiai körkép. Budapest, 2000, MTA Politikai Tudományok Intézete – Századvég Kiadó, 192-194 old.; 209-211 old. 8-13 táblázat

29 E kisárutermelők beállítottságáról részletesebben lásd Wiener György: i. m. 193-194 old.

Pors (1877-1944) az ukrán munkásmozgalom igen érdekes, eredeti figurája volt, akinek neve számos politikai ok következtében napjainkig ismeretlen maradt. A II. Internacionálé ortodoxiájából fakadó kényszereken kívüli elveket képviselt. A forradalom, a társadalmi és nemzeti-nemzetiségi törekvések összefüggésének problematikája állt érdeklődésének középpontjában, amely furcsa módon napjainkban ismét érdeklődésre tart számot.

Eljött az idő a pénzügyi piacok demokratikus ellenőrzésére!

„A piac leszerelését!" Amikor az Attac 1998-ban megalakult, ezt a jelszót adta ki a délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlás mögötti háttér ellen. Azóta már tanúi lehettünk más, a pénzügyi piacok által kiváltott válságoknak is Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, Argentínában és láttuk az „Új gazdaság" buborékának kipukkadását 2001-ben.

Napjainkban ismét egy válság közepében találjuk magunkat. Bár még nem látszik a vége, de lehetséges, hogy az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy gazdasági világválság után ez lesz a legsúlyosabb. A válság magja az Amerikai háztartások másodrendű (subprime) jelzáloghiteleinek gyors emelkedése, valamint az ezzel együtt járó értékpapírosítás, melyen keresztül ezeket a hiteleket – az Egyesült Államokban és világszerte – pénzintézeteknek illetve kisbefektetőknek adták tovább. E hitelek csődhulláma drámai következményekkel járt a pénzintézetek – spekulációs alapok és nagybankok – valamint a nem pénzintézeti szektor számára is. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az értékpapírosítás eljárásai és ennek „közvetítői" (azok a társaságok, ahol az értékpapírosítást végzik) központi szerepet játszanak az egész pénzügyi felépítésben. Valójában ezeket a mechanizmusokat úgy kell felfognunk, mint egy bővebb mechanizmus készlet, mint a hitellel történő kivásárlás (LBO) és strukturált befektetési közvetítők (SIV) egyik elemét. Ezek a fejlemények rámutatnak a pénzügyi szemfényvesztés egyik szélsőséges formájára és hatásuk 2002 után megmutatkozott a pénzügyi szektor profitjának drámai emelkedésében, de ugyanakkor jelentős – a világgazdaságot ma is lekötő -pénzügyi válsághoz is vezettek.

A jelenlegi helyzet egyik kulcstulajdonsága, hogy az Egyesült Államok gazdasága az áltagosnál talán szigorúbb recessziós szakaszba lép, vagy sokkal szigorúbba, ha a megfelelő ellenintézkedéseket nem teszik meg. Nehéz kitalálni, hogy a keresletet hogyan ösztönözhetnék, mivel a jelzálogkölcsönök többé már nem állnak rendelkezésre. Ez az egész világra hatással lesz, és lehetséges, hogy egy hasonló recessziót kelt életre a főbb európai országokban. A gazdasági tevékenységek összehúzódása azt jelenti, hogy nő a munkanélküliség, nagyobb a nyomás a bérből és fizetésből élők fokozott „rugalmasságára a munkaerőpiacon", a vásárlóerőt csökkentik, megnyirbálják a szociális védelmet stb. Az iparosodott országok keresletének csökkenése sok fejlődő országra is lesújt majd.

Felkészülhettünk volna rá. A pénzügyi krach sajnálatos módon igazolja a Nobel-díjas Stiglitz, az Attac, a szociális mozgalmak és a neoliberális vállalkozás más kritikusainak „megtévedt" szakértői előrejelzéseit.

Ma, a válság nyomása alatt, még a pénzügyi körök főárama is reformokat követel. Azonban – mint ilyen helyzetben mindig – a reformokban nem lesz egyetértés. Minden azon múlik, hogy kinek az érdekei szerint határozzák meg a reformokat. Ha a bankárok követelnek állami beavatkozást, akkor veszteségeik társdalomra hárítását értik alatta, miközben a nyereséget megtartják magánzsebeikben. Ha reformról beszélnek, akkor az olyan szakaszos (újra) szabályozást és rövidtávú válságkezelést jelent, mellyel megpróbálják megóvni a neoliberális alapokat és egy idő után visszatérnek a szokásos üzletmenetre.

Az emberek nagy többségének az érdekeit az új alapelveket megszilárdító valódi változások szolgálnák, melyek a pénzügyeket a társadalmi méltányosság, a gazdasági stabilitás és fenntartható növekedés alá rendelnék. Nem engedhetjük meg, hogy jövőre visszatérjünk a korábbi állapotokhoz!

A válság nem néhány szerencsétlen körülmény következménye, és nem is lehet csupán a felügyelet és a hitelminősítő intézetek kudarcára vagy egyéni szereplők szabályszegésére redukálni. Szisztematikus gyökerei vannak, és így az egész rendszer felépítését és mechanizmusait kérdőjelezi meg.

Mivel a pénzügyi piacok képezik az egész neoliberális globalizáció központi elemét és hajtóerejét, így minden, ami itt történik – legyen az jó vagy rossz – súlyos következményekkel jár a gazdaság többi szektorára. A pénzügyi szektor e dominanciája a főbb devizák közti lebegő árfolyamrendszer 1973-as bevezetése, a tőkekorlátozások eltörlése valamint a pénzügyi piacok ezt követő liberalizációja és deregulációja után alakult ki. Azóta, a pénzintézetek és pénzügyi mechanizmusok gyors terjeszkedési fázison estek át, a pénzügyi vagyon és adósság ezzel párhuzamosan nőtt, általánosabban szemlélve a „pénzügyi érdekek" szorítása a „reál" gazdaságon félelmetes mértékben erősödött. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy e folyamat látványosan felgyorsult a 2000-es évek elején, mikor az Egyesült Államok gazdasága kilábalt a 2001-es válságból (recesszió és a tőzsde összeomlása), különösen az ország belső (szembetűnően háztartási) adósságának valamint külfölddel szemben fennálló deficitjének drámai növekedése mutatja világosan a világ többi részének növekvő hozzájárulását az amerikai gazdaság finanszírozásához. E fejlődési irányok együttesen egy új gazdasági modellt hoztak létre, a kapitalizmus egy új formáját, amit gyakran globalizációnak néhányan pedig pénzügyi kapitalizmusnak neveznek, míg mások részvényesi kapitalizmusról beszélnek. Bárhogy nevezzük is ezen új jelenséget, nyilvánvaló, hogy amíg a pénzügyi piacoknak a korábbi időkben alárendelt és lebonyolítói szerepük volt a gazdaságban most e kapcsolat visszájára fordult. A pénzügyi piacok profitmaximálási logikája és dinamikája behatol a gazdasági és társadalmi élet minden pórusába. A pénzügyi tőke tökéletes mobilitása, ami a neoliberális politika eredménye, kulcsszerepet játszik a világgazdaságban. Globális versenyre kényszeríti nem csak a multinacionális vállalatokat, hanem az államokat (társadalmi és pénzügyi rendszerüket) és a földgolyó különböző szegleteiben dolgozó munkásokat is. A kapitalistákat a munkásokkal szemben előnyben részesítő hatalmi viszonyok megteremtése, a tőke ilyen dominanciája növekvő egyenlőtlenségekhez vezetett – a munkások szelete a jövedelemtortából csökken és a kockázatokból is egyre többet viselnek.

A domináns modell csődje sohasem volt annyira nyilvánvaló, mint manapság. Teljesen elvesztette hitelét. Ebből nyilvánvaló következtetéseket kell levonnunk.

A lehetőség történelmi időablaka kitárul. A közvélemény nyomásának függvénye lesz, hogy elérjük-e a valódi változást a dolgok menetében.

Lehet más a pénzügyi rendszer!

A jelenlegi pénzügyi rendszer összetettsége lehetetlenné teszi, hogy a problémákat egyetlen eszközzel orvosoljuk. Nincs archimédeszi pont. Az eszközök egész készletére van szükség. Ennek ellenére, a közeljövőben felmerülő – minden bizonnyal vitatott – különálló javaslatok százaira való tekintettel, meghatározhatunk néhány alapvető követelményt, melyeket az egyes javaslatoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy felszabadító reformoknak fogadhassuk el őket:

A. Rendszerszintű változást a javítgatások helyett!

Az egész pénzügyi rendszer annak neoliberális formájában nem bizonyult gazdaságilag stabilnak és hatékonynak, azonban veszélyezteti az egyenlőséget, az általános jólétet és a demokráciát. Ezért rendszerszintű változások szükségesek! Az egyik fő célunk a neoliberalizmus tartópilléreinek lerombolása, különösen a tőke globális mobilitásáé. Néhány a gazdagságot és vagyonvezérelt felhalmozást mentő szabályozási intézkedés vagy kozmetikai reformok nem elegendőek!

B. Új Bretton Woods kell, nem pedig „öngyógyító piaci erők"!

A válság megmutatta, hogy a politikai szabályozás nélkül magukra hagyott piacok katasztrofális eredményre vezetnek. Ezért demokratikus ellenőrzésre és nemzetközi együttműködésre van szükség nem pedig a nemzetgazdaságok anarchikus versengésére. A gazdasági döntéshozatalban – mindhárom generáció vonatkozásában – elsőbbséget kell biztosítani a fenntartható fejlődésnek és az emberi jogoknak.

A megfelelő intézményi hátteret az ENSZ pártfogása alatt kell létrehozni.

A nemzeti felügyeleteket és a szabályozó hatóságok közti nemzetközi együttműködést meg kell erősíteni. A minősítést a nyilvános felügyelet részévé kell tenni.

A korlátlan szabad kereskedelmet és a globális szabad tőkeáramlást korlátok közé kell szorítani. Az áru és pénz be- és kiáramlásának általános „nyitottságát" fel kell váltania a világ különféle országai és régiói közt zajló tárgyalásokon elért egyezmények új rendszerének, mely az emberek jogainak osztályra való tekintet nélküli kölcsönös tiszteletben tartásán, valamint a munkások történelmi vívmányainak megvédésén alapul, és amely kifejezi a kevésbé fejlett országokkal vállalt szolidaritást is.

C. Törjük meg a pénzügyi piacok uralmát!

A valódi változásnak alapvetően a pénzügyi piacok reálgazdaság feletti uralmának megtörésére kell irányulnia. Néhány e célra megfelelő eszköz:

D. Érvényesítsük a „szennyező fizet" elvet!

A pénzügyi instabilitás lényegi jellemzője a kapitalizmusnak általában és a neoliberális kapitalizmusnak különösen. Az állami beavatkozás a pénzügyi vészhelyzetekkel való szembeszállásra kétségtelenül szükséges. Az 1930-as évek bűnös laisser-faire politikáját nem szabad megismételnünk. Azonban e beavatkozás költségeit nem az adófizetőknek, hanem a válság okozóinak kell fizetniük. Ennek megfelelően egy speciális válságalapot kell létrehozni, mely tompíthatja a válság reálgazdaságra gyakorolt hatását. Ezt az alapot feltölthetjük egy minden 50.000 euró feletti tőkejövedelemre kivetett egyszeri adóval és 1% pótlólagos vállalati adóval.

E. Reformáljuk meg az Európai Uniót!

Az Európai Unióra speciális figyelmet szükséges fordítanunk. A lisszaboni és egyéb szerződések pénzügyi vonatkozásait a neoliberális dogma szerint alakították ki. A Lisszaboni Szerződés 63. paragrafusa megtiltja a tőkeáramlás mindenfajta korlátozását és ezzel tökéletes feltételeket teremt arra, hogy a pénzügyek gúzsba kössék a társadalmat – ezért ezt el kell törölnünk! Szintén korlátozni szeretnénk a cégalapítás szabadságát (49. paragrafus), mely megengedi a tőke áttelepülését a számára legkedvezőbb körülmények közé és így a pénzintézetek menedéket lelhetnek a londoni cityben vagy választásuk szerint akárhol másutt. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) státuszát is meg kell változtatni! A bank az európai neoliberalizmus szíve. Monetáris és fiskális politikája teljesen a neoklasszikus dogmára épül. Ezen intézmény monetarista ideológiával szembeni autonómiájára és demokratikus kontrolljára van szükség, mivel politikája drámai mértékben befolyásolja az állampolgárok sorsát. Nem értünk egyet azzal, hogy az EKB a fogyasztói infláció 2% alatt tartására fókuszál, ami a neoliberális politika központi eleme. Ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy az EKB a foglalkoztatásra, a vásárlóerő fenntartására és a pénzügyi rendszer stabilitására összpontosítson!

F. Reformáljuk meg a rendszer központi elemeit!

A válság tükrében fordítsunk különös figyelmet a jelenlegi rendszer néhány sarokpontjára:

a. A bankrendszer tőke- és működési szabályozása

A bankokkal szembeni tőkekövetelményeket szigorítani kell. Ebből a szempontból a Bázel II szabályozás rossz irányba tett lépés volt. Épp ezért szükség van a Bázel III-ra, ami tükrözi a válság konzekvenciáit. A mérlegen kívüli ügyleteket, amelyek a jelen válság magját adják, meg kell tiltani.

Az értékpapírosítás művelését – az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát követve – olyan intézményekre kell korlátozni, melyek a kormányok szigorú ellenőrzése alatt álnak. Az értékpapírosítás legrosszabb típusait, mint a fedezett adósságleveleket (CDO), melyek célja a másodrendű hitelek tömeges újraértékesítése volt, be kell tiltani. A befektetési banki tevékenységet el kell választani a többi pénzügyi tevékenységtől. Az állami- és szövetkezeti bankrendszert meg kell erősíteni. Köztulajdonban kell tartani legalább néhány kulcsfontosságú bankot, hogy stabil finanszírozást nyújtsanak a fenntartható és igazságos fejlődés számára. A hitelminősítőket – melyek a jelen válság során csúnyán csődöt mondtak, ahogy az a megelőző évtizedek majdnem minden válságai alatt is történt – nyilvános ellenőrzés alá kell vonni. Legalábbis a hitelminősítőket nem szabad hogy azok a cégek finanszírozzák, melyeket minősít – ellenkezőleg, a minősítéseket használók és a pénzügyi termékeket kibocsátók által közösen fenntartott alapból kell finanszírozásukat megoldani.

b. Nagy tőkeáttételű intézmények

Kinek van szüksége spekulációs alapokra és mi belőlük a gazdaság haszna? Amikor Németország a 2007-es G8 csúcson a spekulációs alapok (hedge funds) nagyobb átláthatóságáért szállt síkra, az volt az érvelés, hogy ezek az alapok hasznosak, mivel olyan kockázatokat vállalnak fel, melyet mások nem. A valóságban e kockázatok csupán a maximális profit reményében felvállalt spekuláció kockázatai. Ezekből a műveletekből a gazdaságnak semmilyen előnye nem származik, épp ellenkezőleg, destabilizálják a rendszert. A tőkeáttétel hitelből való finanszírozása miatt a kockázatot a bankokra hárítják. Éppen emiatt nem szabadna az ilyen tranzakciókat megengedni. A spekulációs alapokat kockázatelhárító eszköznek nyilvánítani épp olyan mintha egy piromániásra bíznánk a tűzvédelmet. A felügyeleteknek meg kell akadályozniuk, hogy a bankok a spekulációs alapokkal üzleteljenek. Senki másnak nincs szüksége a spekulációs alapokra csak a magas kockázatú maximális profitot kereső gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek.

c. A származékos ügyletek szabályozása

Amíg a globális gazdaságban fennmarad bizonyos reálgazdasági kockázat, például az árfolyamkockázat, a származékos ügyletek pozitív szerepet játszhatnak, amennyiben fedezetet nyújtanak az ilyen kockázatok ellen. E cél elérése érdekében tőzsdéken kell kereskedni velük, szabványosítani és egy felügyeleti szervvel jóváhagyatni kell őket. A tőzsdén kívüli (OTC) kereskedést meg kell tiltani.

d. Offshore központok

Kinek van szüksége offshore bankközpontokra (OFC) és a pénzügyi paradicsomokra? Csak olyan gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek, akik el akarják rejteni vagyonukat az adóhatóság elől, valamint a maffiának, terroristáknak, fegyverkereskedőknek és más bűnözőknek, akik tisztára akarják mosni pénzeiket. Nincs olyan meggyőző gazdasági érv, mely indokolná az ilyen területek gazdasági szerepének fenntartását. Éppen ezért a gazdaságban betöltött szerepüket teljesen meg kell szüntetni.

Amíg ez nem lehetséges, mivel néhány nagy iparosodott ország maga is offshore bankközpont és ezért a többit is védi, addig egyoldalú intézkedéseket használhatunk, például megszüntethetjük a banktitkot az ilyen helyen bejegyzett bankok számára, kötelezhetjük a bankokat adóparadicsomokban lévő fiókjaik bezárására, magas adókat vethetünk ki az offshore központokkal folytatott tranzakciókra stb.

e. A kockázati tőkealapok szabályozása

A kockázati tőkealapok növelhetik a reálgazdaság hatékonyságát és biztosíthatják a kockázati tőkét, ha megfelelően szabályozzák őket. A tőkekövetelményeket meg kell szigorítani. A tőkeáttételt fenntartható szintre kell korlátozni. A vállalatirányítás reformjára is szükség van, például a hosszú távú tulajdonosok háromszoros szavazati jogot kaphatnak. A szakszervezeteknek, fogyasztóknak és más érintetteknek kötelező részvételt kell biztosítani a vállalati döntéshozatalban.

f. A háztartások eladósodottságának szabályozása

Az eladósodottságot – legfőképp a háztartások esetében – szabályozással kell korlátozni, minden országban plafon alá szorítva a törlesztés és kamatfizetés jövedelemhez viszonyított arányát. A csekély vásárlóerővel rendelkező rétegek lakhatása és lakáshoz juttatása a kormányok szociális programjainak egyik eleme. Nem szabad, hogy a magánpénzintézetek legrosszabb csoportjának prédájává váljon. Határozottan kiállunk az ingatlan árverések újraszabályozását sürgető javaslatok mellett, melyek szerint a túladósodott lakástulajdonosok bérlőkké válhatnának.

2008. május

Attac Ausztria, Attac Dánia, Attac Finnország, Attac Flandria, Attac Franciország, Attac Lengyelország, Attac Marokkó, Attac Németország, Attac Spanyolország, Attac Svájc, Attac Svédország

Mi az átmenet fogalmilag, vége van -e és melyik ország, hogyan jött ki belőle? Meglepő, hogy az összehasonlító elemzés eredménye Közép-Európa, Oroszország és Kína között az utóbbi javára billen. Miért és mennyiben?

A pamflet az Államvédelmi Hatóság (Országgyűlés), az államvédelmi médikusok (gondolatgyógyászok) és az államvédelmi önkéntesek (civil segítők) tevékenységének azonosságával és különbségeivel foglalkozik.

* Az írás  "Hogyan nem védelmezzük államunkat?" című ellendarabja a következő számban található.