A szerző szerint a neoliberalizmus térhódítása a politikai és piacpárti liberálisok mára felbomló szövetsége által volt lehetséges. A kialakuló transznacionális osztály uralmát átalakuló formában gyakorolja – a proletarizálódás globális, az államok hitelüket vesztik és a poszt-állampolgárok provincializálódnak -, így nemzeti vagy vallási múltúnk jelenleg válik jövőnkké, mivel a feltétlen értékek, hitek és hűség veszik át a félresikeredett univerzalista modernizmus szerepét.

1. a világ népességének folyamatban lévő proletarizálása, amelybe beletartozik a parasztság felgyorsított átalakítása kötöttségektől mentes, mobil munkaerővé;
2. a posztjóléti és posztfejlesztő állam fokozatos delegitimálása, amit Friedman (2003) és Wallerstein (2003) is állít, szerintem azonban az államok összeomlása a leggyengébb láncszemeknél csak egy általánosabb és rendszerszerű folyamat jéghegyének csúcsa;
3. válaszként a nemzetek feletti osztályok kozmopolita nézetek mentén való kialakulására, a posztállampolgárok etnizálódása, benszülötté és „beszűkültté" válása (pl. Friedman, 2003).

^h  A szerző egy korábbi változatban még hozzáteszi: „A szociáldemokrata örök­séget lecserélték a munkások szelíd tiltakozására a neoliberális korporatizmus – vagy ahogy Peck és Tickell fogalmazta: a roll-out vagy intézménypárti neolibe­ralizmus – működtetésében. Ugyanez állt magára az Európai Unióra, mely a kelet­európai ármenetet, majd a közelgő bővítést nagyrészt neoliberális elvek mentén irányította, nagyon kevés megértéssel a szociális rendszerek és jogok fenntar­tása iránt, de hatalmas lelkesedéssel az Európai Gyáriparosok Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists) érdekeinek érvényesítésében." – Roll-out neoliberalism: a neoliberalizmus azon fázisa, mikor megszilárdítására felhasznál­ták (roll-out) az intézményeket és a kormányzatot, szemben a korábbi fázissal, amikor azokat visszaszorítani (roll-in) akarták.

 

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények, vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. A piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapitalista maradt. Kelet-Ázsiában hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót.

Az ötszáz éves béke

A nyugati társadalomtudomány nagy mítoszainak egyike, hogy a nemzet­államok és az államközi rendszerbe való betagozódás európai találmány. A valóság ezzel szemben az, hogy leszámítva néhány, az európai gyar­mati hatalmak által kreált új államot (elsősorban Indonéziát, Malajziát és a Fülöp-szigeteket), Kelet-Ázsia legfontosabb államai – Japántól, Koreától és Kínától át Vietnamig, Laoszig, Thaiföldig és Kambodzsáig – nemzet­államok voltak jóval az európai államok kialakulása előtt. Mi több, ezen államok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak egymással, közvetlenül vagy a kínai központon keresztül, és ezt az összetartozást erősítették azok a közösen vallott törvények, normák és szabályok, amelyek megkülönböztették a kölcsönös interakciók által összekapcsolt rendszert mint egy világot a sok közül. Ahogyan a Kína-központú hűbéri adózó rendszert kutató japán tudósok megmutatták, ez a rendszer ele­gendő hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel ahhoz, hogy összehasonlításuk analitikusan értelmes legyen.¹

Mindkét rendszer olyan eltérő jogállású területek sokaságát foglalta magába, amelyek egy közös kulturális örökséget mondhattak a magu­kénak, és kiterjedt kereskedelmet folytattak a rendszer határain belül. Noha az országhatáron túli kereskedelmet Kelet-Ázsiában szigorúbban szabályozták, mint Európában, a Szung-idők (960-1276) óta virágzott a magánkereskedelem a tengereken, és átformálta a hűbéri adózás termé­szetét, amelynek fő célja, Takeshi Hamashita szavaival, „a profitszerzés lett a nem hivatalos kereskedelmen keresztül, amely alárendelt szerepet játszott a hivatalos rendszerben". Emellett analógiára ad példát az állam­közi verseny, amelyet mindkét rendszerben megfigyelhetünk. A különbö­ző területek, amelyeket a Kína-központú hűbéri adózó rendszer kapcsolt össze, „elég közel voltak ahhoz, hogy befolyásolják egymást, de […] túl messze ahhoz, hogy asszimiláljanak vagy asszimilálódjanak". A hűbéri adózó rendszer biztosította számukra a kölcsönös politikai-gazdasági interakció szimbolikus kereteit, amelyek azonban elég lazák voltak ahhoz, hogy meglehetős autonómiát nyújtsanak a perifériális részeknek a kínai központú rendszeren belül. így a rendszer két perifériális tagja, Japán és Vietnam, Kína versenytársai voltak a birodalmi címadás funkciójának gyakorlásában. Japán ugyanakkor hűbéres viszonyt létesített a Rjúkjú Királysággal, Vietnam pedig Laosszal.² Sugihara explicite kijelenti, hogy a legjobb technológiák és a szervezeti know-how széles körű diffúziója alapján „joggal feltételezhetjük egy kelet-ázsiai, multipólusú politikai rendszer meglétét […], amely számos hasonlóságot mutat az európai államközi rendszerrel".³

Ezek a hasonlóságok analitikusan értelmessé teszik a két rendszer összevetését. De amint összehasonlítjuk a dinamikájukat, azonnal nyilvánvalóvá válik két alapvető különbség. Először, ahogyan másutt megmutattam, az európai rendszer dinamikáját a nemzetállamok közötti szakadatlan katonai versengés, illetve a rendszer és változó centruma földrajzi kiterjedésének állandó expanziója jellemezte.⁴ Az európai hatal­mak közötti tartós béke kivétel volt inkább, mint szabály: „a XIX. század a nyugati civilizáció krónikáiban páratlan jelenséget produkált" a napóleoni háborúkat követő »százéves békét«" (1815-1914).⁵ Ez az időszak sem mondható azonban békésnek: az európai hatalmak számtalan hódító háborút folytattak az Európán kívüli világban, és belebonyolódtak egy olyan pusztító fegyverkezési versenybe, amely a háború iparosításában kulminált. Az európai hatalmak ilyen irányú lekötöttsége elindította a földrajzi terjeszkedés új hullámát, amely eleinte tompította az európai rendszeren belüli konfliktusokat. Végeredményben azonban olyan újabb háborúsorozathoz vezetett (1914-1945), amely korábban nem ismert mértékű pusztítást hozott.⁶

A nemzetállamok kelet-ázsiai rendszerének fő sajátossága – éles el­lentétben az európai dinamikával – a rendszeren belüli katonai versengés és a rendszerhatárokon túli földrajzi terjeszkedés csaknem teljes hiánya. így a kínai határháborúkat leszámítva, amelyeket alább tárgyalok, a kelet­ázsiai nemzetállamok csaknem megszakítás nélküli békében éltek egy­más mellett nem száz, hanem háromszáz esztendeig, mielőtt alárendelt helyzetű tagjai lettek az európai rendszernek. Ezt a háromszáz éves békét csak a Korea elleni két japán invázió tette zárójelbe, amelyek anticipálták Kína beavatkozását: így került sor az 1592-98-as és az 1894-95-ös kínai-japán háborúra. 1598 és 1894 között Kína csak három rövid há­borúba bonyolódott Ázsiában: 1659 és 1660, illetve 1767 és 1771 között Burmával háborúzott, 1788 és 1789 között pedig Vietnammal. Ázsiában kitört még két másik fegyveres konfliktus, amelyek nem érintették Kínát: az 1607-18-as és az 1660-62-es sziámi-burmai háború. És valóban, ha csak Kínát tekintjük, akkor nem háromszáz, hanem ötszáz éves békéről beszélhetünk, mivel a Japán 1592-es koreai invázióját megelőző két évszázadban Kína csak egy ízben viselt hadat más kelet-ázsiai államok ellen: ez volt a Vietnam elleni háború 1406 és 1428 között, amelynek célja az volt, hogy helyreállítsák a Tran-dinasztia hatalmát.⁷

A kelet-ázsiai államok közötti hosszú béke összefügg a kelet-ázsiai és az európai rendszer másik alapvető különbségével: a kelet-ázsiai államok nem versengtek egymással azért, hogy tengeren túli birodalma­kat építsenek ki, sőt, nem is mutattak erre különösebb hajlandóságot, és kimaradtak abból a fegyverkezési versenyből, amelyet Európában megfigyelhetünk. Ugyanakkor a kelet-ázsiai államok is versenyeztek egymással. Sugihara például kimutatja a versengést a Tokugava-kori Japánra (1600-1868) jellemző két, egymást kiegészítő tendenciában: egyfelől, megkíséreltek kiépíteni egy Japán-központú hűbéri adózó rendszert a Kína-központú rendszer helyett, másfelől nagy érdeklődést mutattak a koreai és kínai technológiai és szervezeti tudás iránt a me­zőgazdaság, a bányászat és a manufaktúrák területén. Ezen tendenciák révén, jegyzi meg Heita Kawakatsu, „Japán ideológiailag és materiálisan egy mini-Kínává szeretett volna válni".⁸ Ez a fajta verseny azonban a ke­let-ázsiai fejlődést egészen más irányba vitte, mint amerre Európa ment: az állam- és nemzetgazdaság kiépítése került előtérbe a háborúzás és a területi expanzió helyett.

Ez a kijelentés látszólag ellentmond a hosszú háborúk sorozatának, amelyek Kína határterületein folytak a Ming-uralom utolsó éveiben és a Csing-kor első másfél százada alatt. Ahogyan Peter Perdue megállapítja, a „határ perspektívájából" egészen más értelmezést kap a Kína-közpon­tú rendszer története. A nomád lovasok jelenléte, akik portyázásaikkal állandóan fenyegették a határt és időnként a kínai fővárosig is eljutot­tak, prominens szerephez juttatta a katonai tevékenységet Kína északi és északkeleti határainak történetében. Ez a tevékenység különösen fokozódott, amikor 1644-ben az északi hódítók megalapították a Csing-dinasztiát, és hozzáláttak ahhoz, hogy biztosítsák, más északi hódítók nem tehessék meg velük azt, amit ők megtettek a Ming-dinasztiával.

Északon és északnyugaton Kína jóval hatalmasabb és jobban elkü­lönülő népekkel nézett szembe, mint más határain. Itt nagyon is világos volt, hogy csak a kemény kéz politikája biztosítja a kereskedelmi-rituális rendet. A Csing-uralkodók csak akkor állíthatták biztonsággal, hogy ők a Peking-központú hűbéri rendszer vitathatatlan urai, amikor katonai szövetségre léptek a keleti mongolokkal, elpusztították a rivális nyugati mongolokat, meghódították Hszincsiangot, és biztosították a Tibet feletti formális fennhatóságot.⁹

A fenti fenyegetésből következő területi expanzió és a velejáró katonai tevékenység rögzítette azokat a határokat, amelyeket az eljövendő kínai rezsimek mindenáron igyekeztek megőrizni és biztosítani. Fő céljuk az volt, hogy a nehezen védhető határvidéket pacifikált perifériává alakítsák, illetve védőzónát hozzanak létre a Belső-Ázsiából érkező portyázók és hódítók ellen. Amint az 1760-as évek végére elérték a kitűzött célt, meg­állt a területi terjeszkedés, és a katonai akciók helyét átvette a rendőri ellenőrzés, amely a kínai államhatalom monopóliumának konszolidációját volt hivatott demonstrálni az erőszak használata helyett az újonnan létre­hozott határterületeken. Noha ez jelentős méretű expanzió volt, eltörpült az európai terjeszkedés egymást követő hullámai mellett. Elegendő, ha megemlítjük a korábbi ibériai terjeszkedést az amerikai kontinensen és Délkelet-Ázsiában, az egykorú orosz expanziót Észak-Ázsiában, illetve a holland behatolást Délkelet-Ázsiába, hogy ne is beszéljünk Britannia ké­sőbbi hódításairól Délkelet-Ázsiában és Afrikában, illetve az észak-ameri­kai és az ausztráliai „leágazásról". Az egymást követő európai hullámoktól eltérően a Csing-terjeszkedést időben és térben szigorúan korlátozták a határvédő szempontok. A kínai határháborúkat tehát semmiképpen nem lehet beleilleszteni egy elképzelt „végtelen" terjeszkedési láncba.

A különbség nemcsak mennyiségi volt, hanem minőségi is. Kína terü­leti expanziója a Csing-korban nem ágyazódott bele egyfajta „önmagát erősítő körkörös folyamatba", míg az európai államok egymással ver­sengő katonai apparátusai a folytonos expanziónak köszönhették fenn­maradásukat, amelyet mindenáron biztosítani igyekeztek, nem törődve azzal, hogy ennek árát a föld más népei és államközösségei fizetik.¹⁰ Kelet-Ázsiában nem figyelhető meg ilyen önmagát erősítő, ciklikus fo­lyamat. A Csing-kori Kína területi terjeszkedését nem motiválta a többi állammal való versengés a tengeren túli perifériák erőforrásaiért, és nem is teremtett ilyen birodalmat. Az utóbbi típusú versenyhez kapcsolódó politikai gazdaság logikája lényegében tért el a kínai gyakorlattól. „Ahe­lyett, hogy erőforrásokat vont volna el a perifériáktól, a kínai állam sokkal inkább hajlott a befektetésre. A politikai terjeszkedés, az új határterületek integrálásának igénye arra ösztönözte a kormányt, hogy erőforrásokat irányítson a perifériákra, nem pedig arra, hogy elvonja azokat."¹¹

Az európai és a kelet-ázsiai rendszer eltérő dinamikáját a fontosabb szempontok tekintetében két másik különbség is meghatározta, amelyek szorosan kötődtek ehhez a dinamikához – a hatalom megosztásának különbsége a rendszerelemek között, illetve az abban megmutatkozó különbség, hogy a hatalom elsődleges forrása mennyire volt belül, il­letve kívül a rendszeren. Még az európai „hosszú" tizenhatodik század (1350-1650), illetve a kelet-ázsiai Ming-kor (1368-1643) előtt is világos, hogy a politikai, gazdasági és kulturális hatalom Kelet-Ázsiában jóval inkább koncentrálódik a rendszer központjában (Kína), mint Európában, ahol sokkal nehezebb lenne azonosítani egy „valódi" centrumot. De ez a különbség még markánsabbá válik az 1592-98-as kínai-japán háború után, amikor bebizonyosodik, hogy Japán nem képes megkérdőjelezni Korea meghódításával Kína katonai szupremáciáját, Európában pedig az 1648-as vesztfáliai béke intézményesíti az erőegyensúlyt.

Az európai rendszer kiegyensúlyozott hatalmi szerkezete önmagában növelte az európai államok hajlandóságát a háborúra. Ahogyan Polányi hangsúlyozza, a hatalmi egyensúly mechanizmusai – vagyis azok a mechanizmusok, amelyek által három vagy több, a hatalom gyakorlására képes elem úgy viselkedik, hogy kombinálják a gyengébb elemek hatal­mát a legerősebb ellen, ha annak növekedne a hatalma – kulcsszerepet játszottak a XIX. századi százéves béke biztosításában. Történetileg azonban a hatalmi egyensúly mechanizmusai mindig csak azon az áron tudták garantálni a részt vevő felek függetlenségét, hogy állandó háborúk folytak gyorsan változó szövetségesek oldalán.¹² A fő oka annak, hogy a XIX. században ugyanezek a mechanizmusok békét és nem háborút eredményeztek, az, hogy Anglia – a politikai és gazdasági hatalom koncentrációjának köszönhetően – az informális brit uralom eszközévé transzformálta a hatalmi egyensúlyt, amely a brit érdekeknek megfelelően ekkor a békét és nem a háborút propagálta.¹³

Az erőegyensúly felborulása és a háborúk ritkulása közötti kapcso­lat, amelyet megfigyelhetünk a XIX. századi európai rendszerben, azt mutatja, hogy a kelet-ázsiai rendszerre jellemző egyensúlyhiány volt az oka a kelet-ázsiai államok közötti hosszú békének. Az a tény azonban, hogy a XIX. századi brit hatalmi koncentráció az államközi verseny olyan eszkalálódásával járt együtt, amely nemcsak a háború még pusztítóbb eszközeit termelte ki, hanem be is vetette azokat, hogy hozzájuthasson a rendszeren kívüli erőforrásokhoz, arra vall, hogy a nagyobb egyensúly­hiány önmagában nem magyarázza a két fenti versenytípus csaknem teljes hiányát a kelet-ázsiai rendszerben. Más alkotóelemeknek kellett meglenniük az európai rendszerben, amelyek hiányoztak a kelet-ázsiai „keverékből", hogy létrejöjjön az államközi verseny ezen eltérő típusa. A legelfogadhatóbb magyarázat az európai fejlődési út nagyobb extro-vertáltsága a kelet-ázsiai modellel való összehasonlításban, illetve ahhoz viszonyítva.

Noha az eltérő jogállású területeken belüli, illetve a határaikon túli kereskedelem létfontosságú volt mind a két rendszer működése szem­pontjából, a távolsági kereskedelemnek a helyihez viszonyított gazda­sági és politikai súlya jóval nagyobb volt az európai, mint a kelet-ázsiai rendszerben. A nemzetközi kereskedelem általában, a kelet-nyugati kereskedelem pedig specifikusan sokkal inkább volt a jólét és a hatalom forrása az európai államokban, mint Kelet-Ázsia országaiban, különösen Kínában. Ez volt az az alapvető aszimmetria, amely megalapozta Velen­ce gazdagságát, és rábírta az ibériai államokat, amelyeket csábítottak és segítettek Velence genovai riválisai, hogy közvetlen kapcsolatot keres­senek a keleti piacokhoz.¹⁴ Ugyanez az aszimmetria magyarázza Cseng Ho indiai-óceáni expedícióinak a költségekhez viszonyított alacsony hozadékát a XV. században. Ha nem lett volna ez az aszimmetria, Cseng Ho körbehajózhatta volna Afrikát. Képes lett volna „felfedezni Portugáliát jó néhány évtizeddel korábban, mielőtt Tengerész Henrik portugál infáns expedíciói (1415-től) terjeszkedni kezdtek volna Centától délre".¹⁵ Az a véletlen, hogy Kolumbusz „felfedezte" Amerikát, miközben rövidebb utat keresett az ázsiai gazdagsághoz, megváltoztatta az aszimmetria feltételeit, mert új utakat biztosított az európai államok számára az ázsiai piacokhoz, miközben a jólét és a hatalom új forrásaihoz jutottak az atlanti régióban. De Charles Davenant még a felfedezés után két évszázaddal is úgy vélekedett, hogy „az szab törvényt az egész kereskedelmi világnak", aki uralja az ázsiai piacokat.¹⁶

Az európai hatalmi harcnak ez az extrovertáltsága döntő szerepet játszott a kapitalizmus, a militarizmus és a territorializmus sajátos kom­binációjában, amely az európai rendszer globalizációját ösztönözte.¹⁷ A kelet-ázsiai rendszer ellenkező dinamikája – ahol a hatalmi harc fokozódó introvertáltsága a politikai és gazdasági erők olyan kombinációját hozta létre, amely nem mutatott hajlandóságot a „végtelen" területi terjeszke­désre – hipotetikusan erősíti a fenti állítást (ha elképzeljük, mi lett volna, ha az európai fejlődés elemei megjelennek az ázsiai modellben). De éppúgy, mint ahogyan az extrovertált európai út kialakulása csak azon hatalmi stratégiák diffúziójának fényében érthető meg igazán, amelyeket az olasz városállamok terjesztettek el Európában, az introvertált kelet­ázsiai út is csak a Ming- és Csing-politika kontextusában értelmezhető, amelynek sikerült megteremtenie az akkori idők messze legnagyobb és legjelentősebb piacgazdaságát.

Piacgazdaság és Kína „természetes" útja a gazdagsághoz

A nemzeti piacok éppen annyira „nyugati találmányok", mint a nemzetálla­mok és az államközi rendszerek. Amint azt Adam Smith nagyon jól tudta, de a nyugati társadalomtudomány később elfelejtette, a XVIII. században a legnagyobb nemzeti piacot nem Európában találjuk, hanem Kínában.¹⁸ Ennek a nemzeti piacnak a kialakulása hosszú történetre tekint vissza, de XVIII. századi konfigurációja a Ming- és a korai Csing-dinasztia ál­lamépítő tevékenységében gyökerezik.

A déli Szung-kor alatt (1127-1276) a komoly katonai kiadások, a Kína északi határain vívott háborúk, a mongol és tunguz törzseknek fizetett jó­vátétel, a selyemút feletti ellenőrzés elvesztése és az olyan jövedelmező kormánymonopóliumok meggyengülése, mint a só-, a vas- és a borterme­lés, rábírták a Szung-udvart, hogy támogassák a magánkereskedelmet a tengereken – mint új jövedelemforrást. Különösen nagy jelentőségű volt a navigációs technológia ösztönzése a hajóépítőknek nyújtott pénzügyi és technikai támogatás formájában. A kínaiak úttörők voltak az iránytű hasz­nálatában a navigáció terén, és a hegyes tetejű, lapos fenekű, hegyes vázú dzsunkákat olyan sebességgel kormányozták a vadul hullámzó vizeken, hogy a világ egyetlen hajója sem vehette fel velük a versenyt. A katonai nyomás és a nagy területi veszteségek északon masszív migrációt indítottak el a déli területek felé, amelyek különösen kedvező feltételeket biztosítottak a magas hozamú öntözéses rizstermelés szá­mára. Mivel a termelésnek ez a módja nagyon munkaigényes, illetve az extra munkaerővel jelentősen növelhető a föld termelékenysége, a területek népessége igen gyorsan nőtt, és jóval nagyobb népsűrűséget eredményezett, mint a kortárs európai átlag. Az öntözéses rizstermelés hatékonysága ráadásul nemcsak a megélhetést biztosította, hanem jelentős élelmiszer-felesleget is adott a parasztoknak, akik így növelni tudták a megtermelt és piacra vitt áruk mennyiségét és választékát, és be tudtak kapcsolódni a nem mezőgazdasági tevékenységekbe.¹⁹

A tengeri kereskedelem és az öntözéses rizstermelés együttes hatá­sára a tengerparti területek hosszú gazdasági fellendülést tapasztaltak, amely a navigációs technológia fejlődésén és a „tengeri selyemút" kiala­kulásán alapult. Virágzásnak indultak Kuangcsou, Csüancsou és a délke­leti tengerpart kisebb kikötővárosai – a hűbéri adózó rendszer centrumai. Ugyanakkor a délkelet-ázsiai szigeteken élő kínai telepesek fellendítették a tengeri magánkereskedelmet, amely nemsokára fontosabbá vált, mint a hivatalos hűbéri adózás, és ez lett a gazdasági csere fő formája Kína és a tengerparti Ázsia között.²⁰ A tengeri magánkereskedelem és a Délkelet­Ázsiába irányuló migráció folytatódó állami támogatása a Jüan-uralom alatt (1277-1368) megszilárdította a tengerentúli kínai kereskedelmi hálózatokat a déli tengereken és az Indiai-óceánon. Ha nagyságukat tekintjük, ezek a kereskedelmi közösségek bátran felvehették a versenyt bármelyik egykorú európai hálózattal. Azok a tendenciák tehát, amelyek később az európai fejlődési út tipikus jegyei lettek, Kelet-Ázsiában már a Szung- és a Jüan-uralom alatt megjelentek.²¹

Kelet-Ázsiában azonban ezek a tendenciák nem vezettek az euró­paihoz hasonló államközi versenyhez a tengerentúli kereskedelmi és territoriális birodalmak kiépítésében. Ellenkezőleg, a Ming-uralom alatt korlátoztak minden ilyen irányú törekvést: olyan politikát követtek, amely a hazai kereskedelmet preferálta és esetenként tiltotta a külföldi keres­kedelmet. 1403-ban a Ming-dinasztia Nancsingből Pekingbe költöztette a fővárost, hogy jobban tudják védeni az északi határokat a mongol betörések ellen. Ez a döntés kiterjesztette északra a piaci cserének azt a körforgását, amely délen már kialakult. Hogy garantálják az új főváros és környéke ellátását, a Mingek rendbe hozták és kibővítették azt a csa­tornarendszert, amely a déli rizstermelő vidékeket kötötte össze az északi politikai centrummal, így segítve a piacgazdaság és a „csatornavárosok" további terjeszkedését az alsó Yangzi-vidéken. Hasonlóan fontosak vol­tak az első Ming-uralkodóknak az északi gyapottermelés támogatására tett erőfeszítései. Ennek köszönhetően észak a nyers gyapot termelésére szakosodott, míg az alsó Jangcse-vidéken feldolgozták a gyapotot, és textiltermékeket állítottak elő, ami tovább növelte a nemzeti piacot, és előmozdította az észak-déli kereskedelmet a nagy csatornán.²²

Miközben a Ming-dinasztia intézkedései ösztönözték a nemzeti piac kialakulását és terjeszkedését, az uralkodók központosítani akarták az erőforrások ellenőrzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozták a ten­geri kereskedelmet és a Délkelet-Ázsiába irányuló kínai migrációt. Cseng Ho admirális hét nagy expedíciója Délkelet-Ázsiába és az Indiai-óceánra

1405 és 1433 között szintén azt a célt szolgálta, hogy megszilárdítsák a külkereskedelem állami ellenőrzését. Az expedíciók azonban túlságosan is nagy pénzeket emésztettek fel; és amint a Ming-uralkodóknak közvet­len katonai fenyegetéssel kellett szembenézniük az északi határokon, úgy döntöttek, hogy nem támogatják tovább ezeket a vállalkozásokat. Több mint egy évszázaddal ezután a Ming-rezsim teljesen befelé fordult: továbbra is támogatta az országon belüli kereskedelmet, de korlátozta a tengeri magánkereskedelmet, keményen megtorolta a nem enge­délyezett külső kereskedelmet a tengerparti Ázsiával, csökkentette az ajándékdiplomáciát, és megtiltotta a tengerjáró hajók építését.²³

Janet Abu-Lughod szerint a Ming-kori Kína visszavonulása az Indiai­óceánról már több mint száz éve zavarba, sőt egyenesen kétségbeesés­be ejti a komoly tudósokat. A következőket írja erről:

Miután közel volt ahhoz, hogy megszerezze az uralmat a föld jelen­tős része felett, és technológiája felülmúlta riválisaiét, nemcsak a hajóépítésben, hanem a tengerészeti és katonai hatalmi erőt tekintve is […], [Kína] vajon miért fordított hátat a lehetőségnek, vonta vissza a flottáját és hagyott hátra egy óriási hatalmi vákuumot, amelyet nem tudtak betölteni a moszlim kereskedők, akiket nem támogatott egy ál­lami tengerészeti erő, viszont amelyet az európai riválisok nagyon is készek, mi több, képesek voltak betölteni 70 év hatalmi űr után?²⁴

A korábban már említett aszimmetria a jólét és a hatalom forrásai között a kelet-ázsiai és az európai kontextusban egyszerű választ ad erre a kérdésre. Az európai államok vég nélküli háborúkat vívtak azért, hogy a nyugati és keleti tengeri átjárók korlátlan urai legyenek, mert a keleti kereskedelem ellenőrzése volt a gazdagságuk és hatalmuk egyik jelentős forrása. A kínai uralkodók szemében ezzel szemben sokkal fontosabbak voltak a szomszédos államokkal való békés kapcsolatok, illetve a népes települések integrálása a mezőgazdasági alapú nemzetgazdaság szer­kezetébe, mint a kereskedelmi utak feletti ellenőrzés megszerzése. Ezért a Ming-dinasztia teljesen ésszerű döntést hozott, amikor elhatározták, hogy nem fecsérlik tovább az erőforrásokat a keleti-nyugati tengeri át­járók megszerzésére, hanem a nemzeti piac kiépítésére koncentrálnak, elindítva ezzel azt a folyamatot, amelyet Smith később a kínai gazdagság „természetes" útjának nevezett.²⁵

Valóban, azt mondhatjuk, hogy még a kínai ajándékdiplomáciának -amelynek hatókörét Cseng Ho expedíciói megkísérelték kiterjeszteni, míg a későbbi Ming-uralkodók ezt a kört következetesen szűkítették – is magasabb volt a gazdasági költsége, mint a haszna. Miután több mint ezer évvel korábban kialakult egy egységes adózási rendszer a Csin-és a Han-dinasztiák alatt, a kínai császári udvar és a vazallus államok közötti hűbéres viszony nem terjedt ki az adóbeszedésre. Ellenkezőleg, különösen a Tang-dinasztia után a vazallus államok csak szimbolikus ajándékokat ajánlottak fel a kínai császári udvarnak, amely ezt sokkal értékesebb ajándékokkal viszonozta. Az egyedüli kivétel ez alól a Jüan­dinasztia volt. így a „hűbér" valójában olyan kétoldalú tranzakciót jelentett, amely lehetővé tette a Középső Királyságnak, hogy .„megvásárolja" a vazallus államok szövetségét, és egyúttal ellenőrizze az emberek és árucikkek mozgását messze elnyúló határain.²⁶

1. kép Cseng Ho expedícuióinak útvonala

 

 

Ennek a gyakorlatnak a fenntarthatósága és hatékonysága – amely vi­lágtörténetileg a legfontosabb példája Hobbes azon mondásának, hogy „a bőkezűséggel párosult gazdagság is hatalom, mert szolgákat és bará­tokat szerez nekünk"²⁷ – számos feltételtől függött. A kínai gazdaságnak meg kellett termelnie azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tették, hogy megvásárolja a vazallus államok szövetségét; a kínai államnak ellenőrzést kellett gyakorolnia ezen erőforrások felett; és, végül, szük­ség volt arra, hogy a vazallus államok belássák: nem fizetődnek ki azok a próbálkozások, hogy a kínai kormány megkerülésével csikarjanak ki erőforrásokat a kínai államtól és gazdaságtól (portyák, hódító hadjára­tok, háborúk vagy egyszerűen csak illegális kereskedelem útján). Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a Ming-dinasztiának sikerült kon­szolidálni és kiterjeszteni a nemzetgazdaságot, a XVI. század elejére befelé forduló politikájukkal egyre nehezebben tudták a rendszer sikeres működését biztosítani. Belülről kiterjedt korrupció, magas infláció és nö­vekvő államháztartási deficit gyengítette a rendszert. A válságot súlyos­bították a külső okok: növekvő katonai nyomás, a dzsürcsik (mandzsuk) terjeszkedése északon és az illegális kereskedelem elterjedése, amivel szemben a Mingek adószedői tehetetlenek voltak a délkeleti partokon. Az illegális árucserét bonyolító fegyveres kínai és japán kereskedők megjelenését a japán hadvezérek is aktívan támogatták, akik a jövedel­mező kínai kereskedelemből finanszírozták egymás elleni háborúikat. A fokozódó pénzügyi nehézségek miatt a Ming-dinasztiának vissza kellett fognia az ajándékdiplomáciát, és elvesztette a déli partok feletti katonai ellenőrzést. így megint a magánkereskedelem lett a gazdasági csere fő eszköze a régióban.²⁸

Az egymást erősítő belső hanyatlás és a külső nyomások végül súlyos társadalmi konfliktusokat robbantottak ki Kínában. Mivel a birodalom jóformán kormányozhatatlanná vált, a Mingek úgy próbálták megoldani a válságot, hogy adóreformokkal és a virágzó magánkereskedelem kihasználásával enyhítettek a paraszti terheken. A robotmunkát és a ter­ményadót – amelyeket a lázadó parasztok különösen nehezményeztek -egyszeri, ezüstben fizetendő adóval helyettesítették. Az elértéktelenedett papírpénzt felváltotta az egységes, stabil valutának számító ezüstpénz. Hogy növeljék az ezüstbehozatalt, az 1560-as években feloldották a dél­kelet-ázsiai kereskedelem korlátozását, és megadóztatták az engedéllyel kereskedő tengerjáró hajókat.²⁹

A pénzügyi és kereskedelmi politikában bekövetkezett változást a tengeren túli kereskedelemből származó jelentős ezüstbehozatal ösztö­nözte, kezdetben Japánból (Japán volt a régió fő ezüstszállítója), majd Európából és Amerikából.³⁰ Noha az ezüst, amelyet spanyol hajók szál­lítottak az amerikai kontinensről Manilán keresztül Kínába, valamelyest enyhítette a pénzügyi válságot, a Ming-dinasztiát teljes anyagi csődbe juttatta a Japán ellen vívott költséges háború az 1590-es években, majd pedig a mandzsuk általános támadása az 1610-es években. Mindehhez hozzájárult még az udvaron és az adminisztráción belüli általános kor­rupció. A Japánban bevezetett kereskedelmi korlátozó intézkedések és az európai ezüstszállítmányok jelentős megcsappanása mérték az utolsó csapást a Ming-dinasztiára az 1630-as és 40-es években. Miután az ezüst nagyon megdrágult, a kormány kénytelen volt növelni a parasztság adóterheit, ami társadalmi robbanáshoz vezetett. Újult erővel törtek ki a parasztfelkelések, és általánossá vált a birodalmon belüli zűrzavar, ami 1644-ben a Ming-dinasztia összeomlásához vezetett.³¹

Ahogy a Csing-uralom konszolidálódott, az új uralkodók felelevenítették a korai Ming-elődök politikáját, amely a hazai kereskedelmet preferálta a külföldivel szemben. 1661 és 1683 között a Csing-uralkodók ismét meg­tiltották a tengeri magánkereskedelmet, és a felperzselt föld taktikájával a „senki földjévé" változtatták Kína délkeleti tengerpartját, amely korábban összekötötte Kínát a világpiacokkal. A „hídszerep" helyett ez a vidék a két világ elkülönülését volt hivatott demonstrálni. A kereskedelem tilalmát végül 1683-ban feloldották, de szigorúan korlátozták a hajóépítést, sza­bályozták a kereskedelmi hajók méretét és súlyát, és megtiltották, hogy lőfegyvereket helyezzenek el a fedélzeten. Ezzel új korszak kezdődött, amikor a kereskedelem legális volt ugyan, de a tengerparti Kína elvesz­tette törékeny autonómiáját. Ráadásul 1717-ben a kínai alattvalóknak ismét megtiltották, hogy magánszemélyként a tengeren túlra utazzanak, 1757-ben pedig Csüancsou lett a külföldi kereskedelem egyetlen legális kikötője, ami közel egy évszázadra megpecsételte az egész délkeleti partvidék sorsát.³²

Miközben ekképp korlátozták a külkereskedelmet, a határvidékek integrálása nemcsak a nemzeti piac nagyságát növelte, hanem csök­kentette a birodalom védelmi költségeit, amelynek áldásaiból, hála a Csing-uralkodóknak, a lakosság is részesült alacsony és stabil adók formájában. A kiszámítható és alacsony adók mellett az állam komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja vagy legalábbis csökkentse a korrupciót és az adókerülést. Az egész birodalomra kiterjedő földmérések készültek, pénzügyi reformokat dolgoztak ki, és hatékonyabbá tették az információgyűjtést. Ugyanilyen fontos volt a birtokok újraelosztásának és kisajátításának felkarolása. Hogy a Han földesurakkal szemben konszo­lidálják hatalmukat, az első Csing-uralkodók bátorították a nagybirtokok feldarabolását és azt, hogy a szerződéses munkások bérlőkként művel­hessék a földet. Ugyanakkor lehetővé tették a földek kisajátítását, hogy az adók emelése nélkül erősítsék pénzügyi bázisukat.³³

A földbirtoklás dupla „demokratizálása" – egyfelől a nagybirtokok feldarabolása, másfelől a kisajátítások támogatása révén – komoly feladatokat rótt az államra, mert szükségessé tette az öntözőrendszer karbantartását és kiterjesztését. Ahogyan a befolyásos hivatalnok, Csen Hung-mou megjegyzi:

Amikor szegény emberek új területeket vonnak művelés alá, az ad­minisztráció feladata, hogy segítséget nyújtson, és gondoskodjon a helyi öntözőrendszerek megfelelő állapotáról és fejlesztéséről. Ha a helyi közösség nem tudja megfizetni ennek költségeit, akkor hivata­los forrásokból kell előteremteni a hiányzó összeget.³⁴

A kormányzat tevékeny szerepe a mezőgazdaság, az öntözőrendszer és a vízi szállítás fejlesztésében integráns része volt a Csingek politikájá­nak, akik ekképpen igyekeztek csökkenteni a gazdasági fejlődés térbeli és időbeli egyenlőtlenségeit. Ahogyan már korábban megjegyeztük, a régiók közötti egyenlőtlenségeken az uralkodók úgy próbáltak segíteni, hogy ösztönözték a belső perifériák gazdasági felemelésére irányuló piaci tendenciákat. Idetartoztak: a ritkán lakott területek felé irányuló migráció támogatása információ, infrastruktúra és kölcsönök formájában; az új termények és kézművestechnikák elterjesztésének gyakorlata; ko­moly infrastrukturális beruházások, hogy lakhatóvá tegyék az ökológiai peremterületeket; és a szegényebb területeket pártoló földadóztatási politikák.³⁵

A Csing-kormány emellett jelentős intézkedéseket tett annak érdeké­ben, hogy leküzdjék az időszakos éhínséget. Ennek a politikának a köz­ponti eleme a nagy gabonatároló rendszer kibővítése és központosítása volt, amely korábban nem látott méreteket öltött. A Csing-kormány nem kevésbé, sőt még jobban támaszkodott a piaci mechanizmusokra, mint elődei, hogy etetni tudja Kína óriási és gyorsan növekvő lakosságát. Felülmúlta azonban őket abban, hogy a gabonatárolók segítségével meg tudta védeni a lakosságot a gabonapiac ingadozásaitól: a bőség idején ugyanis a kormány olcsón megvette és felhalmozta a gabonát, amit aztán a piaci ár alatt „adott vissza" a rászorulóknak ínség és szokatlanul magas árak idején. A helyi gabonatárolók forgalmát magas rangú hivatalnokok ellenőrizték. Nekik kellett biztosítaniuk, hogy az egyes tárolók meg tudjanak birkózni az árak szélsőséges ciklikus ingadozása által kiváltott élelmezési problémákkal.³⁶

A fenti politikák együttes eredménye olyan figyelemre méltóan hosszú béke, prosperitás és demográfiai növekedés lett, hogy Smith joggal nevezhette a XVIII. századi Kínát a gazdagság „természetes" útja min­taképének. De hasonló inspirációt jelentett ekkor Kína a felvilágosodott abszolutizmus, a meritokrácia és a mezőgazdasági alapú nemzetgaz­daság híveinek. Noha egyetlen XVIII. századi kínai gondolkodó sem ragadta meg teoretikusan az önérdekű vállalkozás hozzájárulását a nemzetgazdasághoz, jegyzi meg Rowe, a fent idézett Csen Hung-mou éppúgy az uralom eszközének tekintette a piacot, mint Smith, Hobbes, Locke és Montesquieu.

Csen nem habozik a profitszerzés motívumához folyamodni, hogy meg­nyerje a helyi lakosság támogatását különböző fejlesztési projektjeihez, mint például új utak építése, új árucikkek bevezetése a helyi exportba, közösségi gabonatárolók létesítése stb. És valóban, Csen megfogalma­zása nem sokban különbözik Adam Smith „láthatatlan kezétől", amikor azt állítja, hogy ezek a projektek „mindenki számára hasznot hoznak […], éppen úgy, mint amennyire az egyéneknek hasznosak".³⁷

Sem Csen, sem kínai kortársai „nem vetették el azonban a társadalmi harmónia konfuciuszi eszményét egy korlátok nélküli piaci harc kedvé­ért […], amelyet a laissez faire politikája volt hivatott alátámasztani".³⁸ Noha Smith maga nem volt konfuciánus, a Csing-kormány fejlesztési politikája, amely prioritást adott a mezőgazdaság fejlesztésének, a földek felosztásának és kisajátításának, a hazai piac konszolidációjának és kiterjesztésének, éppen megfelel az általa A nemzetek gazdagságában javasolt fejlődési programnak.³⁹

A fejlődés Csen- és Csing-féle koncepciójával nem az a baj, hogy elutasítja a laissez faire keretpolitikáját, hanem az, hogy nem ismerte fel időben a kínai partokat fenyegető, közelgő vihart. Mint ahogyan Smith, ők sem látták, hogy a látszólag „természetellenes" európai út a gaz­dagsághoz a kreatív pusztítás olyan folyamatán keresztül formálja át a világot, amelyre nem volt precedens a világtörténelemben. „Az európai hajók – írja McNeill – tulajdonképpen kifordították önmagából Eurázsiát. A tengeri határ váltotta fel a sztyeppe határát, ahol korábban megjelentek az idegenek, és elkezdődött az ázsiai államok és népek autonómiájá­nak a felmorzsolása."⁴⁰ Ha Smith – aki a közelgő vihar epicentrumában ült – nem látta előre ezt a fejleményt, megbocsáthatjuk Csennek és a Csingeknek, hogy nem ismerték fel a közelgő veszélyt. Amit velük együtt sok mai kortárs is elmulaszt látni, az éppen a kapitalista és a nem kapi­talista piaci alapú fejlődés közötti alapvető különbség.

Kapitalisták a nem kapitalista piacgazdaságban

„A világ leghosszabb életű államának" kialakulásával foglalkozó klasszi­kus tanulmányát Elvin azzal a tézissel zárja, hogy Kína a tartós egyen­súlyi helyzetben való megrekedését az óriási nemzeti piac sikeres kiala­kításának köszönheti. A termelés és a népesség gyors növekedése miatt minden erőforrás szűkösen állt rendelkezésre, leszámítva a munkaerőt, ami egyre jobban megnehezítette a jövedelmező újításokat.

"Mivel a mezőgazdaságban csökkent a felesleg, és így csökkent az egy főre eső jövedelem és az egy főre eső kereslet, mivel olcsóbbá vált a munkaerő, miközben drágultak az erőforrások és a tőke, és végül mivel a gazdálkodási és szállítási technológiák olyan jók voltak, hogy nem érte meg egyszerű, vagyis kevésbé tőkeigényes fejlesz­téseken gondolkodni, a racionális stratégia mind a parasztok, mind pedig a kereskedők számára az volt, hogy ne munkát megtakarító gépeket találjanak fel, hanem takarékoskodjanak jobban az erőfor­rásokkal és az állótőkével. Az óriási, de csaknem statikus piacok nem hoztak létre olyan szűkületet a termelési rendszerben, amely ösztönözte volna a kreativitást. Amikor nőtt az időszakos hiány, az olcsó szállításon alapuló kereskedelem sokoldalú alkalmazkodó­képessége gyorsabb és biztosabb megoldást jelentett, mint egy új gép feltalálása. Ezt a helyzetet úgy írhatjuk le, mint a „magas szintű egyensúly csapdáját".⁴¹

A leírás némileg kétértelmű abban a tekintetben, hogy pontosan mikor került bele Kína a magas szintű egyensúly csapdájába. Elvin minden­esetre tesz két megállapítást, amelyek segítenek tisztázni ezt a kétér­telműséget, illetve meghatározzák a Ming- és a korai Csing-dinasztiák alatti piaci alapú fejlődés természetét. Az első állítás, hogy a jobbágyság és a jobbágyi földbérlet eltűnése a Csing-korban egy „lényegét tekintve új típusú agrártársadalom kialakulásához vezetett". Elvin másik fontos megállapítása, hogy a „technológiai újítások és találmányok a 800 és 1300 közötti időszakban olyan óriási változásokat eredményeztek, hogy az eredményt helyesen csak »forradalomként« írhatjuk le. Ezután a kínai növekedés lelassult, nemcsak a felgyorsuló Európához képest, hanem a saját korábbi teljesítményének viszonylatában is."⁴²

Az 1300 előtti kínai fejlődés túlmegy a jelen vizsgálódás keretein. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló bizonyíté­kok, beleértve Elvin adatait, hihetővé teszik Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall azon állítását, hogy a kapitalizmus „elsőként csaknem" a Song-kori Kínában született.⁴³ Ahogyan korábban megjegyeztük, azok a tendenciák, amelyek a „hosszú" tizenhatodik században váltak jellem­zővé az európai kapitalista útra, Kínában jelen voltak már a Song- és a Yuan-uralom alatt. Bárhogyan legyen is, a kínai növekedés lelassulását 1300 után úgy értelmezhetjük, mint az ország első megrekedését a ma­gas szintű egyensúly csapdájában – ahogyan Smith, úgy tűnik, maga is ezt teszi, amikor megjegyzi, hogy Kína talán már jóval Marco Polo ideje előtt elnyerte mindazt a gazdagságot, amit törvényeinek és intézménye­inek természete megenged számára.⁴⁴

Ez az értelmezés azonban ellentmond annak a figyelemre méltó gaz­dasági növekedésnek, amit Sugihara a XVIII. századi „kínai csodának" nevez. Sugihara egy precedens és párhuzam nélküli kelet-ázsiai ipari forradalom okának és egyben hatásának tulajdonítja az ember-föld arányának alapvető különbségeit a kelet-ázsiai és a nyugat-európai centrumok között 1800 előtt. Mivel a kelet-ázsiai államok – válaszul a természetes erőforrások korlátaira (különösen a földhiányra) – számos munkaigényes intézményt és munkaintenzív technológiát fejlesztettek ki, a lakosságnövekedés nem az életszínvonal romlásával, hanem éppen ellenkezőleg, annak szerény emelkedésével járt együtt. A malthusi kor­látok megkerülése különösen figyelemreméltó volt Kínában, amelynek lakossága korábban már több ízben elérte a 100-150 milliós „plafont", ám utána csökkeni kezdett, míg 1800-ra csaknem 400 millióra nőtt. „Ez nyilvánvalóan határkövet jelentett a világ demográfiájában, és a világ GDP-jére gyakorolt hatása messze felülmúlta a brit posztindusztriális forradalmat, amely 1820-ban a világ GDP-jéből kevesebb mint 6%-kal részesedett." A „kínai csoda" megismétlődött Japánban kisebb területi skálán, ahol kevésbé robbanásszerű népességnövekedés zajlott le, mint Kínában, de jelentősebb volt az életszínvonal-növekedés.⁴⁵

1. ábra Kombinált GDP a világ GDP-jének arányában

(GDP az 1990-es nemzetközi Geary-Khamis millió dollárban, Maddison (2007) alapján)

 

 

 

Amint azt az 1. ábra mutatja, a brit ipari forradalom kezdete óta még legalább fél évszázadig nőtt Kelet-Ázsia részesedése a világ GDP-jéből. Ha Kína már 1300 táján vagy még korábban megrekedt az egyensúly­csapdában, mivel magyarázzuk a gazdaság eme új fellendülését? Vajon a Ming- és a korai Csing-uralkodók állam- és nemzetgazdaság-építő tevékenysége és a korai Csing-időszakban kialakuló „új típusú agrártár­sadalom" semmit nem tett azért, hogy kiszabadítsa Kínát a magas szintű egyensúly csapdájából?

Három szempont segíti a kérdések megválaszolását. Először, a munka-intenzív gazdasági növekedésnek az a tendenciája, hogy megreked a magas szintű egyensúly csapdájában, nem zárja ki egy még magasabb egyensúly elérését, ami változásokat igényel a földrajzi és intézményes környezetben, amelybe a gazdaság beleágyazódik. Másodszor, a XVIII. századi kínai gazdasági „csoda" a legjobban úgy értelmezhető, mint egy magas egyensúlyi helyzetből egy még magasabb egyensúly felé való elmozdulás, amelyet elsősorban éppen a földrajzi és intézményes kör­nyezet változásai motiválnak, a Ming- és a Csing-uralkodók politikájának köszönhetően. Harmadszor, eme felfelé mutató elmozdulás ellenére a piaci alapú fejlődés Kínában egészen más irányba mutat, mint Európá­ban: vagyis orientációjában kevésbé lett kapitalista.

A piaci alapú fejlődés kapitalista jellegét nem a kapitalista intézmények vagy a berendezkedés határozza meg, hanem az államhatalom viszonya a tőkéhez. Akármennyi kapitalistát hozzá lehet adni a piacgazdasághoz, attól még a piacgazdaság nem-kapitalista marad, ha az osztályérdekeik­nek nem rendelik alá az államot.⁴⁶ Fernand Braudel maga is a császári Kínát említi, mint a legalkalmasabb példát, annak a feltevésének az igazolására, hogy a piacgazdaságot el kell választani a kapitalizmustól. Kína nemcsak egy „szilárd alapokon álló piacgazdasággal rendelkezett […], helyi piaci láncok sokaságával, kézművesek és utazó kereskedők népes táborával, forgalmas vásárlóutcákkal és városi központokkal", ha­nem a Sanhszi tartomány kereskedői és bankárai, valamint a Fucsienből és más déli tengerparti tartományokból származó kínaiak, akik megte­remtik a tengerentúli kolóniákat, sok rokon vonást mutatnak azokkal a kereskedő közösségekkel, akik a XVI. századi Európa legfontosabb kapitalista szerveződéseit alkották. És mégis, az állam „tagadhatatlan ellenszenve minden olyan egyén iránt, aki »abnormálisan« gazdaggá vált", azt jelentette, hogy „nem jöhetett létre kapitalizmus, csak bizonyos világosan körülhatárolt csoportokon belül, akiket az állam támogatott és ellenőrzött, és akik többé-kevésbé az állam kegyének köszönhették a létezésüket".⁴⁷

Braudel eltúlozza annak mértékét, hogy mennyire voltak kiszolgáltatva egy ellenséges állam kénye-kedvének a Ming- és a Csing-kor kapitalistái, hogy a korábbi dinasztiákról ne is beszéljünk. Ennek ellenére igaz, hogy Kelet-Ázsiában nem találunk párhuzamot az Európában egyre erősebbé váló államokra, amelyek azonosulnak a kapitalizmus céljaival – kezdve az olasz városállamoktól a holland protonemzetállamig, illetve egészen a brit nemzetállamig, amely ekkor kezdte kiépíteni az egész világra ki­terjedő tengeri és territoriális birodalmát. Ez a sorozat különbözteti meg mindenekelőtt kapitalistaként az európai fejlődési utat. És fordítva, az a tény, hogy ennek a sorozatnak nincsen kelet-ázsiai párhuzama, mutatja meg a legvilágosabban, hogy a piaci alapú fejlődés a Ming- és a korai Csing-korszakban Kínában és egész Kelet-Ázsiában végig nem-kapita­lista maradt. Ezzel a fejleménnyel szorosan összefügg a teljes hiánya mindennek, ami csak távolról is emlékeztetne az európai államokra jel­lemző szakadatlan fegyverkezési versenyre és a tengerentúli területi ter­jeszkedés folyamatos „kényszerére". R. Bin Wong írja a következőket:

Európa kereskedelmi gazdagságának jó részét lecsapolták rászoruló kormányaik, akik állandóan növelni akarták bevételeiket, hogy fizetni tudják a háborúskodás egyre növekvő költségeit. Mind az európai kereskedők, mind pedig a kormányaik profitáltak ebből a komplex viszonyból: az előbbiek mesés profithoz jutottak, az utóbbiak meg­kapták az annyira szükséges állami adókat. A késő császárkori kínai állam nem alakított ki ilyenfajta, kölcsönösen függő viszonyt a gazdag kereskedőkkel. Mivel az állam nem tapasztalt olyan pénzügyi nehézségeket, mint az európai államok a XVI. és a XVIII. század között, a kínai hivatalnokoknak kevesebb okuk volt arra, hogy új pénzügyi formákon, nagy kereskedelmi kölcsönökön vagy az állam-és magánadósság koncepcióján gondolkodjanak.⁴⁸

Kínán belül a nemzetgazdaság szerves részeiként óriási üzleti szerve­zetek alakultak ki, amelyek a kereskedelmi közvetítők és alvállalkozók kiterjedt hálózatát ellenőrizték. De még a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódás is jóval könnyebb és hozzáférhetőbb volt az ország minden lakosa számára, mint Európában.⁴⁹ Ennek eredményeképpen a kínai kapitalisták alárendelt társadalmi csoportot alkottak, és kevés lehetőségük volt arra, hogy alárendeljék az általános érdeket a saját osztályérdekeiknek. És valóban, a kelet-ázsiai kapitalizmus fejlődésére nem a centrumokban mutatkozott a legjobb esély, hanem a rendszeren belüli réseken, az országok külső peremén. Ennek a fejlődésnek a legkitűnőbb példája a tengeren túli kínai diaszpóra, amelynek rugalmas­ságára és tartós gazdasági jelentőségére kevés párhuzamot találunk a világtörténelemben. A Mingek korlátozásai, periodikus irányváltások és a moszlimokkal és más riválisokkal való versengés ellenére a tengerentúli kínai diaszpóra kivételes profltot termelt, és állandó bevételt biztosított a helyi kormányoknak és rendszeres pénzforrást a kínai tengerparti területeknek.⁵⁰

A XVII. századi átmenet a Mingből a Csing-uralomba olyan feltételeket teremtett, amelyek hasonlítottak ahhoz, ami ekkortájt ment végbe Euró­pában: a Cseng-család kiépített egy, a hollandéhoz hasonló kereskedelmi birodalmat. Európai hadihajók és lőfegyverek segítségével a Csengek megszabadultak portugál versenytársaiktól, sikeresen szálltak szembe a Ming adóbeszedőkkel és tengeri erőkkel, megszerezték a selyem- és kerámiakereskedelem monopóliumát, és kiépítettek egy Kuangtungtól és Fucsientől Japánig, Tajvanig és Délkelet-Ázsiáig terjedő óriási be­folyási övezetet. 1650-re létrehoztak egy rebellis államot Kína délkeleti partvidékén. Miután a szárazföldön nem tudták legyőzni a mandzsukat, 1662-ben visszavonultak Tajvanra, ahonnan elűzték a hollandokat, és megalapították a saját királyságukat. Ahogyan Csumej Ho megállapítja: „a Csengeknek legalább olyan hatékony kereskedelmi és információs hálózattal kellett rendelkezniük, mint fő ellenfeleiknek, a mandzsuknak és a hollandoknak […]. És valóban, a Cseng-szervezetben találunk a VOC-hoz hasonló közös vonásokat."⁵¹

Ugyanennyire fontos, hogy a Csengek jelentős szerepet játszottak a dinasztikus átmenetben is. A dinasztikus harc kezdeti szakaszában a Cseng-család a Mingek fontos és elismert szövetségese volt. A család több tagja szolgált hivatalnokként vagy hadvezérként a Mingek hadse­regében. Miután a Csing-hadsereg 1647-ben megjelent Fucsienben, Cseng Cse-hung megkísérelt átállni a Qingek oldalára. Terve azonban balul ütött ki, mert a Csingek bebörtönözték és végül kivégezték. Ennek ellenére Cseng Cseng-kung alatt a Csengek hatalma újból megerősö­dött. Az 1660-as és 70-es években a tajvani rezsim de facto független királyságként funkcionált, hűbéri adókat szedett, és önállóan kereskedett a spanyolországi Fülöp-szigetekkel, a Rjúkjú Királysággal és Délkelet­Ázsia számos más királyságával. Cseng Cseng-kung utóda, Cseng Jing többször elutasította a Csingeknek a félautonóm státusz elismerésére tett ajánlatát, és helyette azt javasolta, hogy a Csingek vazallus államként ismerjék el Tajvant a koreai és a rjúkjúi precedens alapján. A Kanghszi császár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy „a tajvani tolvajok fucsieniek. Tajvan nem hasonlítható Koreához és Rjúkjúhoz." A Cseng-rezsimet végül az 1683-ban elszenvedett katonai vereség törölte el.⁵²

A Cseng és a holland kereskedelmi birodalmak összehasonlítását eltérő sorsuk különösen tanulságossá teszi. Az európai kontextusban a hollandok élen jártak az európai államok közötti hatalmi egyensúly intézményesítésében; abban, hogy a kapitalista réteg megerősödött ezekben az államokban; és a tengerentúli területekért folytatott államközi verseny fokozódásában. Kelet-Ázsiában éppen ellenkezőleg: a Cseng-birodalom bukása utat nyitott a kínai kereskedők lefegyverzésének, a nemzetgazdaság-építés folyamatának, mind a Csing-kori Kínában, mind pedig a Tokugawa-kori Japánban, és a tengerentúli kínai hatalom meredek hanyatlásának a régió territoriális államaival szemben. Aho­gyan Kenneth Pomeranz megjegyzi, a Cseng-birodalom „tanulságos példája annak, hogy ha van is az európai fegyveres kereskedelemnek és gyarmatosításnak ázsiai párhuzama, az nem volt normális része a kínai államrendszernek".⁵³

Annak ellenére, hogy a Csing-kori Kína és a Tokugava-kori Japán komoly sikereket könyvelhetett el a kelet-ázsiai ipari forradalom előmoz­dításában és, ahogyan fentebb megmutattuk, a kelet-ázsiai részesedés világtermelésbeli növelésében, Sugihara is elismeri, hogy a két ország befelé tekintő politikája eredményeképpen a XVIII. század elejétől jelen­tősen csökkent a kereskedelem az ázsiai országok között.⁵⁴ Ami ennél is rosszabb, olyan politikai űrt hagytak Délkelet-Ázsia tengerein, amelyet a lefegyverzett kínai kereskedők vajmi nehezen tudtak betölteni. Ezt a vá­kuumot aztán fokozatosan betöltötték az európai államok, társaságok és kereskedők, akiknek dominanciája a XVIII. és a XIX. század fordulójától gyorsan nőtt a délkelet-ázsiai tengereken. Ebben a tekintetben különö­sen kritikusnak bizonyult a Csing-dinasztia belső szétesése és a kínai hajóépítő-ipar és navigációs technika hanyatlása abban az időszakban, amikor Európa gyors sikereket ért el mindkét területen.⁵⁵

Ebben a tekintetben mindenképpen érvényes Smith értékelése, amely szerint a kiterjedtebb külkereskedelem Kína nemzeti érdekeit szolgálta volna („különösen akkor, ha annak jelentős része kínai hajókon bonyo­lódott volna"),⁵⁶ elsősorban a nemzetbiztonság szempontjából – vagyis hogy Kína képes legyen arra, hogy ellenőrizze a fokozódó európai nyomást a tengereken, és szükség esetén szembe tudjon szállni vele. Legalább egy évszázadig azonban a Csingek számára a fő problémát az északnyugati határok, illetve a Han Kína feletti uralom biztosítása jelentette, ahol a külföldi hódítóknak tekintett mandzsuk uralmának legitimitása sokáig bizonytalan maradt. Ilyen körülmények között az, hogy nagy pénzeket invesztáljanak a hajóépítésbe, a navigációba és a tengeri szállítókereskedelembe, a legjobb esetben luxusnak, a legrosz-szabb esetben pedig a birodalmi „túlterjeszkedés" legbiztosabb útjának tűnhetett. Ráadásul minek kockáztattak volna egy ilyen túlterjeszkedést, amikor az európaiak ádázul küzdöttek egymással azért, hogy ezüstöt szállíthassanak Kínába, cserébe a kínai árucikkekért? Hála Kína nagy versenyképességének a selyem, a porcelán és a tea exportjában, va­lamint Kína „ezüstéhségének", amelynek eredményeképpen az ezüst árszintje Kínában a duplája volt a világ más részein uralkodó áraknak, a

XVI.-tól a XVIII. századig az „Újvilág" ezüstjének háromnegyede Kínába vándorolt.⁵⁷ Kína önközpontú fejlődésének sikere tükrében – amely bá­mulatba ejtette az európaiakat is – érthető, hogy a Csingek nem figyeltek fel az új, fenyegető hatalomra, amelyet az agresszív tengeri „barbárok" hoztak el a régióba.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Kelet-Ázsiából hiányzott az európai fejlődési útra jellemző összhang a militarizmus, az iparosítás és a kapitalizmus között, amely ösztönözte az expanziót, és amelyet egyúttal fenntartott a szüntelen tengerentúli területi terjeszkedés. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai államok jóval hosszabb békeidőszakokat élvezhettek történelmük folyamán, mint az európaiak, és Kína mint a világ legnagyobb piacgazdasága konszolidálhatta a helyzetét. És mégis, a ten­gerentúli terjeszkedésből és az európai stílusú fegyverkezési versenyből való kimaradás végeredményben kiszolgáltatta Kínát és az egész kelet­ázsiai rendszert a terjeszkedő európai hatalmak katonai támadásának és az európai rendszerbe történő erőszakos betagozásnak.

Bekebelezés és hibridizálás

Kelet-Ázsia bekebelezése az európai rendszerbe és az 1. ábrán látható csökkenő részesedése a világtermelésből elsősorban nem a nyugati és kelet-ázsiai, különösen kínai gazdasági vállalkozások közötti verseny eredménye. Szemben Marx és Engels azon állításával, hogy az olcsó árucikkek jelentették a „nehéztüzérséget", amellyel az európai burzsoá­zia szétzúzta a Kínai Falat,⁵⁸ a brit kereskedőket és termelőket komoly kihívás elé állították kínai versenytársaik azután is, hogy a brit hadihajók nyomására visszavonták azokat a kormányrendeleteket, amelyek koráb­ban védték a kínai nemzetgazdaságot. Igaz, hogy az 1830-as évektől a brit pamutáruk importja valóban tönkretette a kínai gazdaság néhány szektorát és régióját, de a vidéki piacokon a brit pamutruha soha nem tudott versenyezni az erősebb kínai ruhával. Ráadásul amint a külföldi import kiszorította a pamutfonál kézi fonását, az olcsóbb, gépek által elő­állított fonál új ösztönzést adott a házi szövőiparnak, ami nemcsak hogy megőrizte korábbi pozícióit, hanem fejlődésnek is indult.⁵⁹ Azok a nyugati vállalatok, amelyek fióküzemeket létesítettek Kínában, soha nem tudtak behatolni az ország óriási belső területeire, és szükségük volt a kínai kereskedőkre, hogy be tudják szerezni a nyersanyagot, illetve eladhassák a termékeiket. Igaz, hogy a nyugati termékek és üzletek több iparágban diadalmaskodtak, de a vasutat és a bányászatot leszámítva a kínai piac általában frusztrációt jelentett a külföldi kereskedőknek.⁶⁰

Ahelyett, hogy lerombolta volna a kapitalizmus „bennszülött" formáit, Kína bekebelezése a Nagy-Britannia által vezetett kapitalista gazdaság struktúráiba serkentően hatott a kínai kereskedőközösségekre, akik a Kína-központú hűbéri adózó rendszer réseiben tudtak megkapaszkodni és fejlődésnek indulni. Ahogyan az ópiumháborúk és a belső felkelések hatására a Csing-udvar egyre inkább elvesztette az ellenőrzést az áruk és emberek mozgása felett, úgy sokasodtak a jövedelmező lehetőségek a kereskedőközösségek számára. Az ópiumkereskedelem volt a lehető­ségek egyik fő forrása; de a legnagyobb lehetőséget a „kulikereskedelem" biztosította – a szerződéses munkások toborzása és szállítása a tenge­ren túlra, valamint a Kínába küldött jövedelmekhez kapcsolódó pénzügyi tranzakciók. A kulikereskedelem teremtette meg nemcsak a kereskedők, hanem az olyan kikötővárosok gazdagságát, mint Szingapúr, Hong Kong, Penang és Makaó, amelyek privilegizált „konténerei" lettek a kínai kereskedődiaszpóra jólétének. Ennek hatására szerte Délkelet-Ázsiában megerősödtek a kínai települések, és így a tengerentúli kínai tőke több lehetőséghez jutott, hogy profitáljon az eltérő jogállású területeken belüli, illetve közötti kereskedelmi és pénzügyi közvetítésből a régióban.⁶¹

A háborúk, felkelések, romló kereskedelmi feltételek és természe­tes katasztrófák által okozott kincstári és pénzügyi nyomás végül rákényszerítette a Csing-udvart, hogy enyhítse a tengeren túli kínaiak tevékenységének ellenőrzését, és kérje a pénzügyi segítségüket. A segít­ség fejében a Csing-udvar hivatalokat és címeket adott nekik, garantálta vagyonuk és Kínában élő rokonaik biztonságát, valamint bekapcsolód­hattak a busásan jövedelmező fegyverkereskedelembe és a kormányzati kölcsönüzletekbe. Ez a „politikai csere" nem mentette meg a Qingeket, de egészen 1911-es bukásukig ez volt a tengerentúli kínai kapitalisták meggazdagodásának fő forrása.⁶²

A XIX. század első felében – írja Joseph Esherick – az ópium volt a „Nyugat egyetlen lehetséges belépőjegye a kínai piacra".⁶³ Britannia esetében sokkal többről van szó, minthogy az indiai ópium brit eladása Kínának elengedhetetlen volt az Indiából Londonba áramló adó transz­ferének biztosításában. Ahogyan a Kelet-India-ház statisztikai osztályve­zetője elmagyarázza nekünk:

India az ópiumexporttal segíti Anglia teával való ellátását. Kína azáltal, hogy ópiumot fogyaszt, megkönnyíti a bevételek mozgását India és Anglia között. Anglia azáltal, hogy teát fogyaszt, ösztönzi a kereslet növekedését az indiai ópium iránt.⁶⁴

Az ópiumkereskedelem kiterjesztését a kezdetektől az a szükséglet motiválta, hogy növeljék az India és Kína közötti kereskedelmet annak érdekében, hogy megkönnyítsék a „bevételek mozgását" India és Anglia között. Lord Cornwallis, India főkormányzója már 1786-ban rámutatott arra, hogy az India-Kína kereskedelem kiterjesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy legalább részben fizetni lehessen a kínai tea- és selyemexportot Britanniába és más európai országokba, és mindenek­előtt, hogy biztosítani tudják az óriási adótranszfert Bengálból Angliába az átváltásokból származó veszteség nélkül.⁶⁵ Miután 1813-ban meg­szüntették a Kelet-indiai Társaság monopóliumát az indiai kereskedelem felett, a Társaság megkétszerezte a kínai ópiumcsempészet támoga­tására tett erőfeszítéseit. A szállítmányok gyorsan nőttek – csaknem megháromszorozódtak 1803-13 és 1823-33 között -, és beigazolódott Cornwallis érvelésének helyessége. Egy kortárs beszámolója szerint az ópiumkereskedelemből

a tiszteletre méltó Társaság éveken át óriási bevételhez jutott, és rajtuk keresztül a brit kormány és nemzet is felbecsülhetetlen politikai és financiális előnyöket élvezett. A Nagy-Britannia és Kína közötti kereskedelmi mérleg megfordulása az előbbi javára lehetővé tette, hogy India tízszeresére növelje a brit manufaktúrák termékeinek behozatalát; közvetlenül elősegítette a keleti brit dominancia erő­södését; megtérítette Őfelsége indiai vállalkozásának költségeit; a cserék és teabevételek révén komoly bevételhez juttatta a brit államkincstárat, és évente 6 millió font nagyságú jövedelemmel gazdagította a nemzetet.⁶⁶

A Kelet-indiai Társaság monopóliumának megszűnése 1833-ban fokozta a versenyt a brit kereskedelem eme busásan jövedelmező üzletágában, és arra buzdította a brit kereskedőket, hogy támogassák az „angol erős kéz" politikáját, és így gyakoroljanak nyomást a kínai kormányra, amely korlátozta az ópiumkereskedelmet. A kínai kormány azonban nemhogy nem engedett a brit nyomásnak, hanem mindent megtett, hogy megszün­tesse ezt a kereskedelmet, amely legalább annyira volt káros és romboló hatású Kína politikai gazdaságára, mint amennyire jövedelmező Britannia számára. Az ópiumcsempészés „leszivárgott" a kínai hivatalnokokig, kiknek korrupciója minden szférában gátolta a hivatalos politika végrehaj­tását, és közvetlenül vagy közvetve táplálta a társadalmi nyugtalanságot. Ugyanakkor a kereskedelem masszívan „elszívta" Kínából az ezüstöt Indiába. Az Indiába szállított ezüst évi 1,6 millió taelről⁶⁷ 1814-24 között évi 5,6 millió taelre nőtt az első ópiumháborút megelőző két évben.⁶⁸ Amint azt az 1838-as császári rendelet, amely bejelentette a kormány döntését, hogy felszámolja az ópiumkereskedelmet, hangsúlyozta: „Kína hasznos gazdagsága bele fog ömleni a tengeren túli régiók feneketlen mélységébe."⁶⁹

Azáltal, hogy az energikus és megvesztegethetetlen Lin Cö-hszüt állította az ópiumcsempészet elleni harc élére, a kínai kormánynak nem állt szándékában akadályozni a kereskedelmi lehetőségeket a külkeres­kedelem olyan ágazataiban, mint a selyem-, a tea- vagy a gyapotexport; ezeket továbbra is támogatta. Lin maga világosan megkülönböztette az illegális ópiumkereskedelmet, amelyet kész volt felszámolni a brit kor­mány közreműködésével vagy anélkül, a kereskedelem legális formáitól. Azt kérte a brit kormánytól, hogy támogassa ez utóbbiakat, amelyek helyettesítenék az illegális kereskedelmet.⁷⁰ Miután Lin nem tudta meg­győzni Britanniát, hogy támogassa a titkos kereskedelem felszámolását a nemzetközi jog és morál nevében, elrendelte a csempészáru lefoglalását és megsemmisítését, valamint az elfogott csempészek bebörtönzését. A kínai területen végrehajtott rendőrakciót a brit parlament „súlyos és gonosz bűnnek" minősítette, az „igazság olyan szörnyű megsértésének", hogy Angliának, úgymond, „szigorú és tagadhatatlan joga az isteni és emberi törvény értelmében", hogy „erőszakkal vegyen elégtételt, ha a békés eszközök nem vezetnének eredményre".⁷¹

Nyilvánvalóan más nézeteket vallottak a nemzetközi jogról és morálról Kínában, mint Britanniában. De míg a kínaiak csak a saját országukban akartak törvényt szabni, és érvényt szerezni a jognak, addig a britek jogot formáltak arra, hogy Kínára is rákényszerítsék a saját felfogásukat. Hogy parafrazáljuk Marxot, egyenlő jogok között az erő lesz a döntőbí­ró. Kínának nem volt válasza a felfegyverzett gőzhajóra, amelyik 1841 februárjában egyetlen nap alatt megsemmisített kilenc hadi dzsunkát, öt erődöt, két hadi állomást és egy parti telepet.⁷² Egy katasztrofális hábo­rú, több súlyos lázadás és egy második, hasonlóan katasztrofális britek elleni háború után (amelyhez ezúttal Franciaország is csatlakozott) Kína alárendelt és egyre inkább perifériális helyzetű tagja lett a globális kapita­lista rendszernek. Kína periferizálódása nem csak annak az eredménye, hogy az európai rendszer bekebelezte a kelet-ázsiait. Legalább ennyire fontos volt a kelet-ázsiai államközi kapcsolatok radikális megváltozása, amelyet siettettek a kínai és japán kísérletek, hogy kövessék az európai fejlődési utat.

Amint Kawakatsu és Hamashita aláhúzzák, Japán modernizációja és terjeszkedése a XIX. század végén és a XX. század elején lényegében nem volt más, mint Japán több évszázados erőfeszítésének új eszkö­zökkel történő folytatása, hogy saját magát helyezze a kelet-ázsiai hűbéri adózó rendszer középpontjába.⁷³ Mindazonáltal a rendszer kontextu­sában bekövetkezett változás radikálisan megváltoztatta az államközi verseny természetét, amely a Tokugava- és Csing-rezsimek konszolidá­ciója óta jellemezte a kelet-ázsiai rendszert. Ebben az új kontextusban a Kelet-Ázsián belüli államközi verseny elválaszthatatlan lett azoktól a próbálkozásoktól, hogy felzárkózzanak a nyugati szakértelemhez az áru­termelő iparban, amelynek modernizálása (Kelet-Ázsiában nem kevésbé, mint Európában) szorosan összekapcsolódott a hadiipar fejlesztésével. A kelet-ázsiai rendszer így „internalizálta" a fegyverkezési versenyt, amely már régóta az európai rendszer egyik meghatározó jegye volt.⁷⁴

Az iparosítási erőfeszítések – közel 25 évvel a kezdeményezésük után – hasonló gazdasági eredményeket hoztak Kínában, mint Japánban. Az 1894-es kínai-japán háború előestéjén „még nem volt kirívó különbség a két ország modern gazdasági fejlődésének mértékében és eredménye-iben".⁷⁵ Mindazonáltal Japán katonai győzelme már jelezte a két ország iparosítási projektjének alapvető különbségét. Kínában a fő ágensek a helyi hatóságok voltak, akiknek jelentősen megnőtt a hatalmuk a központi kormányzattal szemben az 1850-es lázadások leverése idején, és akik az iparosítást arra használták, hogy megszilárdítsák a saját autonómiájukat. Japánban ezzel szemben az iparosítás a Meidzsi-restauráció integráns része volt, amely a nemzeti kormány kezében összpontosította a hatal­mat a helyi hatóságok rovására.⁷⁶

A kínai-japán háború kimenetele elmélyítette a japán és kínai iparosítás útjának divergenciáját. Kína veresége tovább gyengítette a már amúgy is törékeny nemzeti kohéziót, és mélyülő politikai káoszt okozott, aminek következménye lett a szuverenitás további korlátozása, súlyos jóvátételek fizetése, a Csing-rezsim végső bukása, a félszuverén hadiurak növekvő autonómiája, amit a japán invázió és a megújuló polgárháborúk követtek a nacionalizmus és a kommunizmus erői között. Az államhatalom eme katasztrofális összeomlása talán a legfontosabb magyarázat arra, hogy Kínának miért tartott olyan sokáig visszanyerni azt a gazdasági helyet és státuszt, amit a XVIII. században globálisan élvezett.

Ezzel szemben az 1894-es győzelem Kína felett, majd az Oroszország feletti győzelem az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban Japánnak -Akira Iriye szavaival – „előkelő helyet juttatott az imperialista politikai játszmában".⁷⁷ A kínai területek megszerzése – különösen Tajvan bekebe­lezése 1895-ben, amelyet a Liaotung-félsziget meghódítása követ, majd Japán 1905-ben megkap minden orosz jogot és privilégiumot Dél-Man­dzsúriában, és végül mindennek betetőzéseképpen Kína elismeri a Korea feletti japán fennhatóságot, amelyet 1910-ben gyarmatként annektálnak – értékes előretolt állásokhoz juttatja Japánt, amelyek kiindulópontként szolgálnak a Kína elleni jövendő támadásokhoz, ugyanakkor biztosítják az olcsó élelem, nyersanyag és piacok tengerentúli kínálatát. Ugyanak­kor a Kína által fizetett jóvátétel, amely több volt, mint Japán nemzeti jövedelmének az egyharmada, segített finanszírozni a japán nehézipar fejlesztését, illetve aranystandardra helyezni a japán valutát. Ez javította Londonban Japán hitelét, és így az ország további forrásokhoz jutott, hogy folytassa otthon az ipari terjeszkedést, illetve a tengerentúlon az imperialista expanziót.⁷⁸

A japán és kínai fejlődési út bifurkációja az 1930-as években kulminált, amikor Japánnak sikerült elhomályosítani Britanniát, és domináns hata­lommá válni a régióban. Miután 1931-ben Japán megszállta Mandzsúriát, 1935-ben elfoglalta Észak-Kínát, 1937-től pedig megkezdte Kína teljes invázióját, és sikerült meghódítania Belső-Ázsia és Délkelet-Ázsia nagy részét, úgy tűnt, hogy az országnak végre sikerül elérnie az oly régóta áhított célt, s Kína helyett Japán lesz a délkelet-ázsiai régió centruma. A japán kísérlet a regionális szupremáciára azonban nem volt fenntartható. Miután holtpontra jutott a 15 éves háború Kínával (1931-1945), és, vála­szul Pearl Harborra, megjelent a régióban az Egyesült Államok vezette pusztító erő, Japán beleroppant abba, amit az imperiális túlterjeszkedés klasszikus példájának nevezhetünk. Japán veresége után a Kínai Nép­köztársaság kikiáltása kérdőjelezte meg a nyugati hegemóniatörekvé­seket a kelet-ázsiai dominanciáért vívott küzdelemben, amely azóta is alakítja a trendeket és történéseket a régióban.

A cikk a Japan Focus című elektronikus újságban jelent meg 2008. január 10-én.

Irodalom

Abu-Lughod, Janet. 1989. Before European Hegemony: The World System A.D. 1250-1350. New York, Oxford University Press.

Jegyzetek

1 Lásd Ikeda (1996) áttekintését a japán kutatók munkáiról. A japán iskola egyfelől épít Fairbank és tanítványai Kína-központú rendszerének korábbi értelme­zésére (Fairbank 1968), másfelől igyekszik kritikusan meghaladni ezt a koncepciót. A kétféle értelmezés viszonyáról Lásd Perdue (2003).

2 Hamashita (1993: 75-6.; 1994: 92.; 1997: 114-124.).

3 Sugihara (1996: 38.).

4 Arrighi (2007: 8. fejezet).

5 Miközben 1815 és 1914 között csak három és fél évig háborúztak az európai hatalmak (beleértve a krími háborút), az 1815 előtti két évszázadban átlagosan 60-70 évig tartottak az európai háborúk. Polányi (2004: 27.).

6 Lásd Arrighi (2007: 5. és 8. fejezet).

7 A történeti részletekről lásd Gernet (1982); Freeman-Grenville (2002); „Ancient Battles and Wars of Siam and Thailand". In Siamese and Thai History and Culture (1999); „China, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2004; „Southeast Asia, 1400-1900 A.D." In Timeline of Art History. The Metropolitan Museum of Art, New York, October 2001. Ötszáz éves békéről természetesen csak az európai százéves békével való összehasonlításban beszélhetünk, és kizárjuk a polgárháborúkat, valamint a határháborúkat, amelyeket alább tárgyalunk.

8 Sugihara (1996: 37-8.); Kawakatsu (1994: 6-7.).

9 Perdue (2003: 60, 65.).

10 McNeill (1982: 143.); Arrighi (2007: 266-72.).

11 Wong (1997: 148.). Ez a kapcsolat analóg az európai tengeren túli birodal­mak és a kínai hűbéri rendszer alapvető különbségével. Az utóbbi, ahogyan majd látni fogjuk, a legtöbb esetben a perifériákra irányította az erőforrásokat ajándékok vagy kedvezményes kereskedelem formájában.

12 Polányi (2004: 29-30.).

13 Arról, hogyan alakította át Anglia a hatalmi egyensúlyt az informális uralom eszközévé, lásd Arrighi-Silver (1999: 59-64.).

14 Arrighi (1994: 2. fejezet). A Kelet-Nyugat aszimmetriának hosszú története van, amely megelőzi a „hosszú" tizenhatodik századot és a Ming-kort. Lásd Lewis (1970: vii.); Cipolla (1976: 206.); Abu-Lughod (1989: 106-7.). A jelen tanulmányban azonban csak azzal a partikuláris Kelet-Nyugat aszimmetriával foglalkozunk, amely alakította, illetve amelyet egyúttal alakítottak is az európai fejlemények a „hosszú" tizenhatodik században és a kelet-ázsiai események a Ming- és a Qing-korszak idején.

15 Kennedy (1992: 6-7.). Más vonatkozásban idézhetjük McNeillt: „Könnyen elképzelhető, hogy ha a kínaiak úgy döntöttek volna, hogy folytatják a tengerentúli felfedező expedíciókat, egy kínai admirális, kihasználva a Japán-tengeri áramlatot, több évtizeddel azelőtt eljutott volna a San Francisco-öbölbe, mielőtt Kolumbusz beleütközött a Karib-szigetekbe." McNeill (1998: 229.). Mivel a kínai hajók valószí­nűleg 1500 tonna vizet szorítottak ki, míg Vasco Da Gama zászlóshajója csak 300 tonnát, elmondhatjuk, hogy Kína ebben az időben páratlan tengeri kapacitással rendelkezett. Lásd McNeill (1982: 44.).

16 Idézi: Wolf (1982: 125.).

17 Arrighi (2007: 234-49.).

18 Arrighi (2007: 2. fejezet).

19 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 269-70.); Lo (1969: 77-91.); Bray (1986: 119.); Elvin (1973: 9. fejezet); Palat (1995: 59.).

20 Lo (1969: 57-58.); Hui (1995: 29-30.).

21 Yang (1952); Elvin (1973: 14. fejezet); Shiba (1983: 106-7.); Guan (1994:

57-60.).

22 Arrighi-Hui-Hung-Selden (2003: 271.); Hung (2001a: 491-7.).

23 Wang (1998: 316-23.); McNeill (1982: 47.); Zhang (1991: 49-51.); Hui

(1995: 34-8, 53.).

24 Abu-Lughod (1989: 321-2.).

25 Smith megkülönbözteti a gazdagság „természetes" és „természetellenes" vagy „retrográd" útját. A „természetes" úton, amelyet ő Kínának tulajdonít, a tőke nagy része először a mezőgazdaságba áramlik, majd a manufaktúrákba, legvégül pedig a külföldi kereskedelembe. Ellentétes fejlődési folyamat jellemzi a „természetellenes" vagy „retrográd" utat, amelyre példa Hollandia és általában az európai államok: itt a tőke először a külföldi kereskedelembe invesztál, majd a manufaktúrákba és csak legvégül a mezőgazdaságba. Lásd Smith (1992: 364-369.) és Arrighi (2007: 57-63.).

26 Vö. Gao (1993: 1-78.).

27 Hobbes (1999: 135.).

28 Tong (1991: 115-29.); Wakeman (1985: 1. fejezet); Huang (1969: 105-23.); Hung (2001b: 12-18.); Wills (1979: 210-11.).

29 Tong (1991); Atwell (1986); Flynn-Giraldez (1995); Wills (1979: 211.); Elisonas (1991: 261-62.); Hung (2001a: 498-500.).

30 Atwell (1998: 403-16.); Brooks (1998: 205.).

31 Atwell (1986 és 1998: 407-15.).

32 Skinner (1985: 278-9.); Wills (1979).

33 Wang (1973); Perdue (1987: 78-9.); Hung (2004: 482-3.); Bartlett (1991); Huang (1985: 97-105.); Jing (1982: 169-81.). Miután a Csing-uralkodók politiká­jának köszönhetően nagyon gyorsan növekedett a lakosság lélekszáma, ez a cél is változott: a kisajátítások támogatása kezdetben azt a célt szolgálta, hogy meg­erősítsék a központi kormányzat pénzügyi bázisát, majd pedig azt, hogy ellássák élelemmel a gyorsan növekvő lakosságot. Rowe (2001: 56-7.).

34 Idézi: Rowe (2001: 223.).

35 Pomeranz (2000: 250.); Mann (1992: 86.); Wong (1997: 148.).

36 Will-Wong (1991); Rowe (2001: 155-185.).

37 Rowe (2001: 201-2.).

38 Rowe (2001: 204.).

39 Arrighi (2007: 2. fejezet).

40 McNeill (1998: 231.).

41 Elvin (1973: 314.).

42 Elvin (1973: 318.).

43 Chase-Dunn-Hall (1997: 47.).

44 Smith rögtön hozzátesz ehhez egy másik állítást, amelyik hasonló kétér­telműséget árul el, mint Elvin elemzése arról, hogy mikor „rekedt meg" Kína az egyensúlyi állapotban. „Kína, noha talán egy helyben áll, nem úgy tűnik, mintha hátrafele menne." Smith (1961: I, 80-1.).

45 Sugihara (2003: 79, 82, 89-90, 94, 117. fn 2.).

46 Arrighi (2007: 3. és 8. fejezet).

47 Braudel (1982: 153; 588-9.; kiemelés az eredetiben).

48 Wong (1997: 146.).

49 Hamilton-Chang (2003); Wong (2004).

50 Hui (1995: 35-36.); Wills (1998: 333.); Wang (1991: 85-6; 1998: 320-23.).

51 Wills (1979, 1998); Wong (1983); Coyett ([1675] 1903); Ho (1994: 44.).

52 Hung (2001b: 33-37.).

53 Pomeranz (2000: 204.)

54 Sugihara (1996: 38-9.).

55 Cushman (1993: 136.); Hui (1995: 79-80.).

56 Smith (1961: I, 106; II, 202.).

57 Flynn-Giraldez (1999: 23-24.).

58 Marx-Engels (1998: 81.).

59 Johnson (1993: 171-74.); Feuerwerker (1970: 371-5.); Hamilton-Chang (2003).

60 Kasaba (1993); Chen (1984: 58-61.); So (1986: 103-116.); Nathan (1972: 5.).

61 Hui (1995: 3. fejezet); Northup (1995); Headrick (1988: 259-303.).

62 Tsai (1993: 63.); Hui (1995: 3. fejezet).

63 Esherick (1972: 10.).

64 Thornton (1835: 89.).

65 Bagchi (1982: 96.); Greenberg (1951: 2. fejezet).

66 Idézi: Greenberg (1951: 106-7.).

67 A kínai ezüsttael kb. 40 grammot nyomott. (A ford.)

68 Yen et al (1957: 34.); Lin (1991: 11.).

69 Idézi: Greenberg (1951: 143.)

70 Waley (1958: 18, 28-31, 46, 123.); Hao (1986: 113-15.).

71 Idézi: Semmel (1970: 153.); Lásd még: Owen (1934).

72 Parker (1989: 96.).

73 Kawakatsu (1994: 6-7.); Hamashita (1988: 20.).

74 Az ópiumháborúk brutálisan megmutatták a nyugati katonai fölény minden implikációját, és rádöbbentették a kínai és japán uralkodó rétegeket a felgyorsított katonai modernizálás szükségességére. Lásd Tsiang (1967: 144.); Fairbank (1983: 197-8.); So-Chiu (1995: 49-50.).

75 Feuerwerker (1958: 53.).

76 So-Chiu (1995: 53, 68-72.).

77 Iriye (1970: 552.).

78 Peattie (1984: 16-18.); Duus (1984: 143, 161-2.); Feis (1965: 422-23.).

(Fordította: Bartha Eszter)

 

Mennyiben felelős az afrikai elitek „rossz kormányzása" a kontinens leszakadásában a harmadik világban tapasztalható széttartó fejlődés során és mennyiben az importhelyettesítést nélkülöző korábbi helyi perverz fejlődés? Hogyan jelölte ki a kereteket a világkapitalizmus fejlődése és mi okozta a világ régiói sorsában bekövetkezett változásokat az 1970-es évek közepén?

Az utóbbi negyed évszázadban az 1970-es évek végének afrikai válsága találó elnevezéssel „afrikai tragédiává" vált.¹ 1975-ben a szubszaharai Afrika egy főre számított régiós GNP-átlaga a világátlag 17,6 százaléka volt, 1999-re ez 10,5 százalékra csökkent. Az általános harmadik világbeli trendekhez viszonyítva a szubszaharai egészségügy, a halandóság és írni-olvasni tudás színvonala hasonló visszaesést mutat. A születéskor várható élettartam ma 49 év, s a régió népességének 34 százaléka alultápláltnak számít. Az afrikai gyermekhalandósági mutató 1999-ben ezer élve szülésre számítva 107 volt, ugyanakkor Dél-Ázsiában ez 69, Latin-Amerikában 32. A szubszaharai 15-49 év közötti népesség közel 9 százaléka HIV/AIDS-fertőzött – ez olyan arány, amely más régiók muta­tóit messze felülmúlja. A tbc-s betegek száma 100 000 lakosra számítva 121; Dél-Ázsia és Latin-Amerika hasonló adatai 98 és 45.²

Tanulmányom fő törekvése, hogy ezt az átalakulást világtörténeti perspektívából újraértelmezze, s a szubszaharai Afrika tapasztalatait az 1975 óta megfigyelhető harmadik világbeli széttartó fejlődés szélesebb folyamatába ágyazza. Az újraértékelés két célt is szolgál. Egyrészt azt, hogy megbecsüljük, milyen mértékben lehetett volna előre látni a válsá­got és a tragédiát a John Saul által és általam az 1960-as évek végén bevezetett sajátos megközelítésű politikai gazdaságtan alkalmazásával.³ Másrészt a visszatekintés magyarázattal szolgálhat nem csupán a mi „régi" politikai gazdaságtanunk legnagyobb hiányosságaira, hanem az „új" gazdaságtani elmélet gyengeségeire is, amit a „nemzeti választás" elméletének képviselői a válságra adott válaszként az 1980-as években vezettek be.

A következőképpen járok el. Először a fő téziseket fejtem ki, amelyeket Saullal közösen dolgoztunk ki, mielőtt a válság bekövetkezett, s összeha­sonlítom ezeket az „új" politikai gazdaságtan megállapításaival. Ezután vizsgálatnak vetem alá az afrikai válság tényeit, hogy bemutassam: az 1980 körüli évek a szubszaharai Afrika világgazdasági pozíciói szem­pontjából fordulópontot jelentettek, és első megközelítésben magyará­zattal kívánok szolgálni a harmadik világ fejlődésében 1979-1982 között bekövetkezett radikális változásokra. A tanulmány utolsó fejezetében továbbmegyek az értelmezésben, ennek a változásnak a szélsőségesen különböző hatásairól szólok a harmadik világ egyes régiói szempontjából, külön figyelmet szentelve Afrika és Kelet-Ázsia sorsának éles kontraszt­jára; majd azzal zárom a tanulmányt, hogy megpróbálom összegezni, vajon az afrikai elitek és kormányok mit tehettek volna annak érdeké­ben, hogy elkerüljék az afrikai tragédiát, vagy legalább semlegesítsék legrombolóbb aspektusait.

1. Afrikai politikai gazdaságtana, az „új" és a „régi"

Az utóbbi húsz évben az afrikai válságot mindenekelőtt azzal magya­rázzák, hogy az afrikai eliteknek és uralkodó csoportoknak, úgymond, hajlama van a „rossz politizálásra", a „rossz kormányzásra". A definíciók különbözőek voltak, akárcsak az afrikaiak föltételezett vonzalmai ezen hibák elkövetésére. Az elképzelés azonban, mely szerint az afrikai tragé­diáért az elsődleges felelősség az afrikai elitek és kormányok számlájára írandó, a legtöbb magyarázatban megtalálható volt. Mint látni fogjuk, e tézist az utóbbi években megkérdőjelezte néhány mértékadó kutatás a harmadik világ gazdasági teljesítményének meghatározóiról. Ez azonban nem vált közkinccsé, s kevés hatással volt a válság domináns magya­rázataira.

A legbefolyásosabb szöveg, ami ezt az általános vélekedést megala­pozta, a Világbank egyik 1981-es dokumentuma, az ún. Berg-jelentés⁴ volt. E jelentés az afrikai válság okainak magyarázatában meglehetősen „internalista" volt, éles kritikával illette az afrikai kormányok politikáját, amely, úgymond, aláásta a fejlődést azáltal, hogy nem ösztönözték tovább a mezőgazdasági termelőket termelésük növelése és az ex­port érdekében. A túlértékelt nemzeti valuták, a paraszti gazdálkodás elhanyagolása, az erős protekcionizmussal védett ipari termelés és a túlzó állami beavatkozás – az afrikai válságért leginkább felelős „rossz" politikákként ezeket a mozzanatokat emelték ki. Az ellenkező oldalon pedig a nemzeti valuták jelentős leértékelését, az ipar védelmének leépítését, a mezőgazdasági termelés és az export ártámogatásának megszüntetését, illetve az állami vállalkozások magánvállalkozásokkal való helyettesítését (nem csupán az iparban, hanem a szociális ellátások terén is) – olyan „jó" politikaként, ami a szubszaharai Afrikát megment­heti a bajoktól.

A Berg-jelentés diagnózisai és prognózisai egybecsengtek egy másik, szintén 1981-ben publikált s roppant befolyásra szert tett tanulmányban leírtakkal. Robert Bates „Piacok és államok a trópusi Afrikában" című munkája hamar klasszikussá vált mind az „új" politikai gazdaságtan művelőinél, mind azokban az érvelésekben, amelyek az állam beavat­kozásának veszélyeit hangsúlyozták az elmaradott országokban.⁵ Bates véleménye szerint az újonnan függetlenné vált országokban az állami vezetők a gyarmati rezsimektől örökölt gazdasági ellenőrző eszközöket arra használták fel, hogy a városi eliteknek s mindenekelőtt saját ma­guknak kedvezzenek. Azzal, hogy megszüntették a mezőgazdaságból élők ösztönzését a termelés növelésére, e politikák aláásták a fejlődés folyamatát. Bates válaszai a problémákra – az államhatalom leépítése, a parasztság számára pedig szabad választás biztosítása a piaci lehető­ségek megragadására – hasonlatos volt a Világbank Berg-jelentésében, illetve az ezt követő jelentéseiben javasoltakhoz.⁶ Ugyanakkor Berg válságmagyarázata pesszimistább és radikálisabban államellenes volt, mint a Világbanké. A Világbank helyzetértékelései látszólag kettős fel­tevésén alapultak. Azt vélelmezték, hogy az afrikai kormányok „rossz" politikájában fontos szerepe volt a negatív hatások ismerete hiányának, valamint hogy a „jó" politika pozitív hatásai, miután alkalmazni kezdik őket, széles körű támogatást fognak generálni a folytatáshoz. Az egyetlen (vagy legfőbb) feladat a válság megoldására ezért az afrikai kormányok meggyőzése volt arról, hogy az áttérés a „rosszról" a „jó" politikára saját érdekükben és választóik érdekében is áll. Történeti megfontolásokból, illetve a társadalmi struktúra jellegzetességei alapján (az afrikai elitek számára rendelkezésre álló, a gyarmati időszakból örökölt eszközök; az etnikai, regionális és gazdasági csoportok, illetve osztályok közötti hatal­mi konfliktusok; stb.) az „új" politikai gazdaságtan (a továbbiakban ÚPG) a Világbankhoz képest lényegesen szkeptikusabb volt azzal kapcsolat­ban, hogy az afrikai kormányokat meg lehet-e győzni a „rossz" politikáról a „jó" politikára való átállásról, illetve hogy az átállás után kitartanak-e a „jó" politika mellett.⁷ Ezért az ÚPG államellenessége, magától értetődően, nem csupán a piaci erők felszabadítását tűzte ki célul a kormányzati meg­szorítások és szabályozások alól, ahogyan ezt a Világbank is javasolta. Célja volt még az államot ellenőrző társadalmi koalíciók legitimitásának aláásása is – azoknak az erőknek, amelyeket orvosolhatatlanul a „rossz" politikák letéteményesének tartottak, minthogy a saját hatalom és kivált­ságok újratermelésének hatékony eszközét látták bennük.

A Világbank és az ÚPG „internalista" és „államminimalista" diag­nózisa nem maradt válasz nélkül. A legnagyobb kihívás maguktól az afrikai kormányoktól érkezett. Az egyik dokumentumban, amelyet a Berg-jelentéssel azonos évben publikáltak s 1980-ban Lagosban ír­tak alá, az Afrikai Egységszervezet (AESZ) államfői a válságot külső sokkhatások sorozatának rovására írták. Ezek között a nyersanyagok cserearányromlását, a gazdag országok növekvő protekcionizmusát, a hitelek kamatainak megugrását és a növekvő adósságszolgálati kö­telezettségeket említették. A Lagosi Akcióterv – miként a továbbiakban emlegették – a válság megoldásának kulcsát nem a világpiaci mecha­nizmusokban, hanem a nagyobb bizalomban látta, vagyis az afrikai államok saját erőforrásaik mobilizálására, gazdasági integrációjuk és együttműködésük felgyorsítására való képességében.⁸ A Lagosi Akció­tervben megfogalmazott kollektív egymásra támaszkodás elve, amely egy megteremtendő közös, kontinentális méretű piacban öltene testet, az abban az időben befolyásos dependenciaelmélet hatását tükrözte, s a kontinens közelinek hitt teljes felszabadulásából merített erőt az afrikai államok számára. Ám sem a dependenciaelmélet, sem a dekolonizáci­óból nyert erő nem bizonyult tartósnak.

Nem sokkal a terv meghirdetése után a gyorsan rosszabbodó gazda­sági helyzetben a szaheli aszály és az éhínség újult erővel csapott le, s 1983-84-ben érte el csúcspontját. A következő évben az AESZ soros csúcstalálkozóján, Addisz-Abebában a résztvevők azzal a céllal gyűltek össze, hogy az ENSZ-közgyűlés rendkívüli ülésszakán ismertetendő javaslatot fogadjanak el Afrika gazdasági és társadalmi problémáinak kezelésére. A csúcstalálkozón megszületett az „Afrika gazdasági talpra állításának programja, 1986-1990" című dokumentum, amely újfent a külső sokkhatásokat emelte ki a válság elmélyülésének okaként, s amely­nek leküzdéséhez a nagyobb mértékű önerőre támaszkodás fontosságát hangsúlyozta. A Lagosi Tervvel éles ellentétben e dokumentum nyíltan kimondta, hogy az afrikai kormányok felelősséget viselnek a válságért és az általuk kezdeményezett lépések elégtelenségéért. E beismeréssel párhuzamosan megállapodtak a Berg-jelentésben foglaltaknak megfelelő politikai reformok bevezetéséről is, és arra kérték a nemzetközi közös­séget, hogy tegyen lépéseket az Afrikát szorító külső adósság terheinek könnyítésére, valamint exportcikkeik árának stabilizálására, illetve növe­lésére. Az eredmény egyfajta „közös paktum" volt az afrikai államok és a „nemzetközi közösség" között a válság megoldására irányuló közös fellépésre, amit az ENSZ „Akcióprogram Afrika gazdasági talpra állítására és fejlesztésére, 1986-1990" néven fogadott el.⁹

Fantu Chern, rámutatva arra, hogy az afrikai államok – a Nyugattal ellentétben – lényegében tartották magukat e közös paktumhoz, az ENSZ Akcióprogramját a Berg-jelentés egyszerű reinkarnációjaként írja le.¹⁰ Ez a jellemzés nagyjából helytálló, ugyanakkor elkendőzi a változást, amely a Világbank pozíciójában végbement. Ahogy az afrikai államok egyre nö­vekvő számban vetették alá magukat az IMF és a Világbank strukturális alkalmazkodási programjának – a legjobb esetben is vegyes eredménnyel -, a Világbank és az ÚPG újraértékelte saját neoutilitarizmusát, az állam szerepét minimálisra redukáló előírásait, s ettől kezdve az intézmények szerepét, illetve a „jó kormányzás" fontosságát kezdték hangsúlyozni.¹¹ 1997-re a Világbank gyakorlatilag feladta az állammal kapcsolatos minimalista nézeteit. Az az évi „World Development Report"-jában az ál­lamapparátusok és az állami intervenciók mértékével kapcsolatos korábbi aggodalmakat háttérbe szorította a hatékony hivatalok és a kezdemé­nyező állam szerepének hangsúlyozása a struktúraátalakítási programok megvalósításában. Az új elvárás azonban a korábbiaknál is nagyobb felelősséget rakott az afrikai elitek és kormányok vállára gazdaságuk talpra állításának sikertelensége s a sikertelenséget kísérő társadalmi katasztrófák esetén. A térség szorosabb világgazdasági integrációjával, a piacok állami ellenőrzéstől való felszabadításával és a magángazdaság lehetőségeinek szélesebbre tárásával – azaz Afrikának az IMF és a Vi­lágbank elvárásai iránti engedékenységével – kapcsolatos optimizmust a hosszan elhúzódó válság során felváltotta az afrikai kormányok és elitek képességeinek a korábbiaknál is pesszimistább megítélése.¹²

Újraolvasva a „Tanulmányok Afrika politikai gazdaságtanáról" című munkánkat, megdöbbentenek a köztünk és az 1980-as, 1990-es évek­ben uralkodóvá vált új politikai gazdaságtan közötti hasonlóságok és különbözőségek. A mi elemzésünk megelőlegezte az afrikai elitek legtöbb kritikáját, amellyel Bates 13 évvel később rukkolt elő. Sokkal korábban annál, mint hogy az afrikai tragédia elkezdődött volna, az elsők között voltunk, akik kimutatták, hogy az uralkodó elitek, ideológiai kötődé­seiktől függetlenül, inkább a probléma részei, semmint megoldások a szubszaharai Afrika alulfejlettségének feltételei mellett. Egy 1968-ban először publikált tanulmányban úgy érveltünk, hogy e problémák leg­fontosabbika a „felesleg elvonása", ami a városi elitek és szubelitek szembetűnő fogyasztását erősítette a bürokrácia felduzzasztásával, a „munkásarisztokrácia" viszonylag magas tömegfogyasztása, a profltok, kamatok, osztalékok és mindenféle jutalékok külföldre utalása révén. A mezőgazdasági termelékenység és a hazai piacok növekedésének megfojtásával ez a „feleslegelvonás" állandósította az afrikai gazdaságok függését a nyersanyagok világpiaci igényeinek változásaitól. Amíg ez a minta nem változik, fejtettük ki megfigyelésünket, „a trópusi Afrika gazda­sági növekedésének gyorsulása a létező politikai, gazdasági keretekben nagyon valószínűtlen, és mivel az egyszerű importhelyettesítés fázisát kihagyták, a lassulás bekövetkezése várható".

Ugyanakkor a felesleg elvonásának megváltoztatása olyan módon, hogy az ösztönözze a mezőgazdasági termelékenységet, „egyet je­lentene azon osztályok privilégiumai elleni támadással, amelyeken a legtöbb afrikai kormányzat hatalmi bázisa nyugszik". Ezért az 1960-as évek gazdasági fejlődését a trópusi Afrikában „perverz növekedésként" jellemeztük, azaz olyan növekedésként, amely sokkal inkább aláássa, semmint megalapozza a gazdaság lehetőségeit a hosszú távú növe­kedésre. Az általános optimizmus idején Afrika gazdasági fejlődésének kilátásait illetően s különösen az afrikai eliteknek a fejlesztésében betöltött szerepe kapcsán mi mind a két vonatkozásban meglehetősen pesszimisták voltunk. Még azt is megjegyeztük, hogy „a mai Afrikában az eliten belüli verseny jellege, különösen a katonák szerepének megnöve­kedése mutatja, hogy a helyzetet meghatározó erők az ellenforradalmi irányba húznak".¹³

Az ilyen diagnosztikai párhuzamok ellenére a mi politikai gazdaságta­nunk két szempontból is radikálisan különbözött az ÚPG-től. Sokkal na­gyobb figyelmet szenteltünk a globális környezetnek, amelyben az afrikai fejlesztési erőfeszítések kibontakoztak, és sokkal semlegesebbek voltunk az államok szerepét illetően a fejlesztési folyamatokban. A globális ösz-szefüggések a mi nézeteink szerint jobban láthatóvá tették a helyzetet. Az ÚPG-től eltérően mi kulcsszerepet tulajdonítottunk a világkapitaliz­musnak, amely korlátozza és meghatározza a fejlesztési erőfeszítéseket, valamint az országok szintjén megmutatkozó eredményeknek és követ­kezményeknek. A többletek kisajátításának módszere, amely aláásta az afrikai gazdaságok hosszú távú növekedési potenciálját – beleértve a városi elitek magamutogató fogyasztását és a „munkásarisztokrácia" viszonylag magas tömegfogyasztási szintjét -, legalább annyira volt következménye e gazdaságok világgazdaságba való integrálódásának, mint az afrikai elitek politikájának, amely arra irányult, hogy a gazdaság többletének minél nagyobb hányadát kisajátítsa. Ezen túl, ahogy az egyik fenti idézet mutatja, rájöttünk, hogy az egyszerű importhelyettesítés fázi­sának kimaradásával növekedni fog a nyomás, amit a világkapitalizmus az afrikai országok fejlődésére gyakorol.

Ahogy látni fogjuk, ez a politikai gazdaságtan képes volt előre jelezni és magyarázni az 1970-es évekbeli afrikai válságot. Ugyanakkor nem nyújtott segítséget azoknak az erőknek a megértéséhez, amelyek a későbbiekben a válságot tragédiává fokozták. Nem vettük észre a világ­kapitalizmus kezdődő zavarait, még kevésbé annak különösen romboló hatásait az afrikai gazdaságokra, ami éles ellentétben állt a más har­madik világbeli régiókra, leginkább a Kelet-Ázsiára gyakorolt jótékony hatásokkal. Azzal kezdem, hogy bemutatom, mi az, amit előre láttunk az afrikai válság kapcsán, s mi az, amit nem.

2. Az afrikai válság egyenlőtlen alakulása

Az elterjedt vélekedés ellenére, mely a szubszaharai Afrikát egységes fejlődési katasztrófaövezetnek tekinti, a szubkontinensnek is megvoltak a maga sikertörténetei. Jean-Claude Berthélemy és Ludvig Sonderling egy, az 1960 és 1996 közötti tartós afrikai növekedésről írt tanulmányuk­ban húsz ilyen sikeres országot sorolnak fel, négyet Észak-Afrikában, a maradék 16-ot a szubszaharai Afrikában.¹⁴ Ezek különösen jó teljesít­mények, s minden összehasonlítást kiállnak Kelet-Ázsia gazdaságainak „csodájával". Ez döntő bizonyítékkal szolgál arra, ami az Economist megfogalmazásában úgy foglalható össze, hogy az alacsony jövedelmű afrikai országok a többi alacsony jövedelmű országgal összehasonlítva nem szenvednek „jellemhibától", amely lehetetlenné tenné számukra a tartós növekedést. Mostani céljainkhoz e tapasztalatok közül a legfonto­sabb az időbeli eloszlás.

1. táblázat: A szubszahari Afrika sikertörténetei, 1960-96
A növekedési periódus kezdete	A növekedési periódus vége
	1970-74	1975-79	1980-84	1985-90	1990-94	1995-96
1960-64	Etiópia, Dél-Afri­ka, Togo	Elefánt­csontpart, Malawi, Namíbia, Tanzánia	Kenya
1965-69		Gabon		Kamerun		Botswana*
1970-74			Lesotho
1975-79
1980-84						Ghana* Mauritius*
1985-89						Mozambik* Uganda*
* A növekedési periódus folytatódik 1996 után is.

 

Teljes népesség 2000-ben, ezer főben:
Botswana	1.541		Malawi	11.308
Kamerun	14.876		Mauritius	1.161
Elefántcsontpart	16.013		Mozambik	18.292
Etiópia	62.908		Namíbia	1.757
Gabon	1.230		Dél-Afrika	43.309
Ghána	19.306		Togo	4.527
Kenya	30.669		Tanzánia	35.119
Lesotho	2.035		Uganda	23.300
A szubszaharai Afrika népessége 2000-ben 650 946 000 fő volt.
Forrás: Jean-Claude Berthélemy – Ludvig Soderling: „The Role of Capital Accumulation, Adjustment and Structural Change for Economic Take-Off", 325.

 

Az 1. táblázatban a 16 sikertörténettel bíró afrikai országot csoportosítot­tam a kezdő és a záró évek szerint. Ahogy a táblázatból látható, a legtöbb sikertörténet (12 a 16-ból) két csoportot alkot, a nagyobbik csoport (8) a hatvanas években kezdte és a hetvenes években zárta a növekedést, és egy kisebb csoport (4) az 1980-as években kezdte és 1996-ban még nem fejezte be. A demográfiailag jelentéktelen Mauritius kivételével a kisebb csoport olyan országokból áll, amelyek katasztrófákon mentek keresztül a korábbi években. Mivel későbbi növekedésük nem kompen­zálta korábbi visszaesésüket, az ő „sikereik" fiktívek. Ezzel szemben a nagyobbik csoport igazi sikertörténetekkel bír, és jól alátámasztja 1968-as vitaanyagunkat, miszerint az afrikai országok akkori gazdasági növekedése „perverz" volt – azaz olyan, amely inkább aláásta, semmint megerősítette potenciáljukat a hosszú távú fejlődésre. A nyolcból egy kivételével az összes sikertörténet befejeződött az 1970-es években, s az egyetlen, amely az 1970-es éveket túlélte (Kenya), az 1980-as évek elején fejeződött be, s ráadásul egyetlen olyan ország sem került be a második csoportba, amely részese volt a korai sikereknek.

Azonban van egy olyan vonatkozása az 1. táblázat időbeli megosz­lásának, amit a mi 1968-as diagnózisunk magyarázat nélkül hagy. Ez a sikertörténetek számának meredek csökkenése: a kezdetek időpontjával számítva az 1960-64-es alperiódus 8 országával szemben 1965-69-ben már csak 3, 1970-74-ben csupán 1, s nincs egyetlen egy sem 1975-79 között. E csökkenés részben a „perverz" növekedés dinamikájával indo­kolható. A csökkenés mértéke azonban az afrikai fejlődésben bekövet­kezett fontos változásokra mutat, ami nem csupán a magas növekedési ütemet felmutató országok további fejlődési lehetőségeit csökkentette drasztikusan, de a lehetőségeket is a növekedés elindítására. Azt az elképzelést, hogy a szubszaharai Afrika gazdasági viszonyainak az 1970-es évek végén tapasztalt hanyatlásában többről van szó, mint „perverz" növekedésről, a régió általános teljesítménye igazolja. A 2. táblázat az első és harmadik világbeli régiók és országok egy főre eső GNP-adatait mutatja a „világ" egy főre eső GNP-jének százalékában, míg a 3. táblá­zat a 2. táblázat értékeinek százalékos változásait mutatja a kiválasztott alperiódusokban, valamint a teljes 1960-1996-os periódusban.¹⁵

2. táblázat: Regionális egy főre jutó GNP a világ egy főre jutó GNP-jének százalékában
	1960	1965	1970	1975	1980	1985	1990	1995	1999
Szubszaharai Afrika	19	18	17	18	16	13	12	11	10
Latin-Amerika	71	65	65	73	76	66	59	61	60
Közel-Kelet és Észak-Afrika	31	25	31	35	37	36	36	34	34
Dél-Ázsia	6	6	6	5	5	6	6	7	7
Kelet-Ázsia*	7	7	7	9	11	13	17	23	25
Harmadik világ*	16	15	16	17	18	18	19	22	23
Észak-Amerika	443	329	416	326	433	333	469	334	489
Nyugat-Európa	328	439	353	416	384	462	411	468	417
Ausztrál-Ázsia	339	338	331	375	321	393	317	406	357
Japán	282	355	500	535	578	640	715	719	704
Fejlett országok	359	374	397	413	431	456	479	475	486
* Beleértve Kínát is.
Forrás: World Bank: World Tables, vols. 1 and 2, 1984; World Bank? World Development Indicators, CD ROM, Washington DC, 2001.

A „világ" GNP-je = 100. A „világ" egy főre eső GNP-jének átlagszámítá­sakor a volt Szovjetuniót és Kelet-Európát, valamint néhány afrikai, ázsiai és latin-amerikai országot nem vettünk számításba, mivel hiányoznak az összehasonlítható adatok a táblázatban szereplő egy vagy több évre vonatkozóan. Ennek ellenére a táblázatban szereplő államok 1999-ben a világ GNP-jének 96,7%-át adták. A világ egy főre jutó átlagos GNP-je, amely a 2. táblázatban szerepel, nagyon közel áll a Föld egy főre jutó átlagos GNP-jéhez.

3. táblázat: Az egy főre jutó GNP százalékos változása a világ egy főre jutó GNP-jének arányában
	1960-75	1975-90	1990-99	1960-99
Szubszaharai Afrika	-5	-33	-17	-47
Latin-Amerika	3	-19	2	-15
Közel-Kelet és Észak-Afrika	13	3	-6	10
Dél-Ázsia	-17	20	17	17
Kelet-Ázsia	29	89	47	257
Harmadik világ	6	12	21	44
Észak-Amerika	-26	44	4	10
Nyugat-Európa	27	-1	1	27
Ausztrál-Ázsia	11	-15	13	5
Japán	90	34	-2	150
Fejlett országok	15	16	1	35

Együtt szemlélve a két táblázatot betekintést nyerünk a világ régióinak egymáshoz mért sikereiről vagy kudarcairól. Három dolog igényel ma­gyarázatot. Az első, hogy bár a szubszahari Afrika a harmadik világ régiói közül messze a legrosszabbul teljesít, ez a negatív minősítés majdnem kizárólagosan 1975 utáni jelenség. 1975-ig az afrikai teljesítmények nem sokkal rosszabbak a világ átlagánál, s jobbak Dél-Ázsiánál, de még a fejlett világ leggazdagabb régiójánál (Észak-Amerika) is. Csak 1975 után történik változás: Afrika igazi összeomlást él át, zuhanást, amelyet az 1980-as és 1990-es években folyamatos hanyatlás követ, s ez a fő oka az egész 1960-1999 közötti periódus viszonylagosan rossz teljesítményének. Ebben az esetben is a „perverz" növekedés segíthet megmagyarázni az összeomlást, de aligha alkalmas arra, hogy megin­dokolja annak mértékét.

Másodszor, az 1975-1990-es afrikai összeomlás része volt annak a fontos változásnak, amely a harmadik világ gazdasági teljesítményében bekövetkezett interregionális egyenlőtlenségekben mutatkozott meg. Ebben az időszakban erős széttartás figyelhető meg a szubszaharai Afrika, Latin-Amerika és kisebb mértékben a Közel-Kelet és Észak-Afrika visszaesése, valamint Kelet- és Dél-Ázsia javuló mutatói között (lásd a 3. táblázatot). Az afrikai összeomlás ennek a divergenciának egy külö­nösen extrém manifesztációja volt. Felmerül a kérdés, miért történt ez a széttartó fejlődés, miért volt különösen káros Afrika és különösen előnyös Kelet-Ázsia számára.

S végezetül, mind az afrikai összeomlás, mind az interregionális szét­tartó fejlődés a fejlett világon belüli lényeges trendváltásokkal párosult. Ahogy a fenti számok mutatják, a fejlett világ régióinak egymáshoz viszonyított teljesítménye 1960 óta három fő tendenciával jellemezhető. Az egyik: Japán pozícióinak lényeges javulása 1990-ig, majd az elért szint állandósulása. A másik: Nyugat-Európa pozícióinak kevésbé lénye­ges javulása szintén 1990-ig, majd az elért pozíciók kevésbé markáns állandósulása az 1990-es években. A harmadik: az észak-amerikai pozíciók romlása 1975-ig, később pedig azok javulása.¹⁶ Felmerül a kérdés, hogy ezek a tendenciák összefüggenek-e egymással, s vajon az 1980-as évek afrikai és latin-amerikai összeomlásai valamilyen módon kapcsolódnak-e Észak-Amerika szerencséjének ezzel időben egybeeső megfordulásával.

Összegezve, ami a szubszaharai Afrika válságát tragédiává változ­tatta – katasztrofális következményekkel nem csupán az ott élők jóléte szempontjából, de szélesebb értelemben Afrika világban elfoglalt helyére nézve is -, az a régió 1980-as évekbeli gazdasági összeomlása volt.¹⁷ S bár ez az összeomlás mértékét tekintve túltett a többin, mégis integráns része volt a harmadik világbeli és a fejlett világbeli régiók közötti elto­lódásoknak. Az afrikai tragédiát ezért mind az ezeket az átalakulásokat létrehozó erők, mind azon okok szempontjából meg kell magyarázni, amelyek ilyen súlyossá tették az Afrikára gyakorolt hatásukat. Azaz a kö­vetkező két alapkérdésre kell választ adnunk. Először is: mi okozta a világ régiói sorsában bekövetkezett változásokat az 1970-es évek közepén? Másodszor: mi befolyásolta az egyes harmadik világbeli régiók teljesítmé­nyét pozitív vagy negatív irányba, a szubszaharai Afrikáét pedig messze negatívabb irányba, mint bármely más harmadik világbeli régióét.

3. Az afrikai válság világrendszerbeli összefüggései

Az első kérdésre adott válasz jelentős részben arra a válságra épül, ami az 1970-es években a világkapitalizmust érte, valamint a hegemón hatalom, az Egyesült Államok erre adott válaszára. Az 1970-es évek válsága egyszerre volt a nyereségesség és a legitimáció válsága.¹⁸ A nyereségesség válsága elsősorban abból fakadt, hogy az üzleti vállal­kozások számára általában, az ipari cégek számára pedig különösen felerősödött a verseny nyomása világszerte, ami az 1950-es és 1960-as évek világkereskedelmének és termelésének gyors expanziójából fakadt.

A legitimációs válság bizonyos fokig a nyereségesség válságából eredt. A politika és az ideológia, ami lényeges szerepet játszott a termelés és a kereskedelem világméretű expanziójának elindításában és fenntartá­sában az 1950-es és az 1960-as években – szélesebb értelmezésben a keynesianizmus -, kontraproduktívvá vált mind társadalmilag, mind gazdaságilag, miután az expanzió felerősítette a fokozódó mértékben szűkössé váló humán és természeti erőforrások iránti versenyt. De a legitimációs válságnak az is oka volt, hogy az USA a kommunista világ kihívását a harmadik világban növekvő társadalmi és gazdasági költsé­gekkel tudta csak ellensúlyozni.

Az USA kezdeti válasza a válságra – kivonulás Vietnamból és a nyitás Kína felé, de ragaszkodás a keynesianizmushoz mind otthon, mind kül­földön – csak rontott a helyzeten, s az USA hatalmának és presztízsének meredek zuhanását okozta. E hanyatlás integráns része volt az a kiáb­rándulás, ami az USA hegemóniájával indított s Philip McMichael által „fejlesztési projektnek" nevezett vállalkozás eredményeivel (különösen Afrikában) kapcsolatosan jelentkezett.¹⁹ Ez nem a harmadik világ gazda­sági körülményeinek romlása miatt történt. Kezdetben úgy tűnt, a globális válság javítani fogja a harmadik világ, beleértve Afrika országainak gaz­dasági kilátásait. Az 1970-es évek elején a cserearányok – különösen, de nem kizárólag az olajat termelő országok számára – javultak. Sőt, a fejlett világ nyereségességi válsága, amely párosult a rutinszerűen a nyugati bankokban és az extraterritoriális pénzpiacokon elhelyezett nagy olajjö­vedelmek által kiváltott inflációval, bőséges likviditást eredményezett. Ez a többletlikviditás került azután igen előnyös feltételek mellett kölcsön­tőkeként a harmadik világ és a szocialista tábor országaiba, beleértve Afrika országait is. Ennek eredményeképpen az 1970-es évek elején Dél-Ázsia kivételével minden harmadik világbeli régió helyzete javult (lásd a 2. táblázatot). Ugyanakkor a harmadik világbeli országok éppen ebben az időben váltak mind türelmetlenebbekké a „fejlesztési projekt" vonatkozásában, s próbálták a világgazdaságban elfoglalt pozíciójukat újratárgyalni az „Új Gazdasági Világrend" (NEO) intézménye révén. Erre legalább három jó okuk is volt.

Az első az volt, hogy még a legjobban teljesítő harmadik világbeli régiók gazdasági fejlődése is elmaradt a dekolonizáció és az általános iparosítás vagy modernizáció által keltett várakozásoktól. Ahogy a 4. és az 5. táblázatból kitűnik, az első világhoz viszonyítva minden harmadik világbeli régió növelte iparosodottságának (az ipar és a bruttó nemzeti termék [GDP] arányában mérve), illetve urbanizációjának mértékét (a nem vidéki lakosság össznépességen belüli arányában mérve) – sokkal jobban, mint ahogy az egy főre jutó hazai termék (GNP) javult.

4. táblázat: Az ipar részesedése a GDP-ből régiónként, a világátlag százalékában
	1960	1965	1970	1975	1980	1985	1990	1998
Szubszaharai Afrika	55	65	65	72	71	76	87	75
Latin-Amerika	100	99	98	114	115	122	112	101
Közel-Kelet és Észak-Afrika	39	39	44	40	41	57	69	69
Dél-Ázsia	49	52	53	65	71	74	81	76
Kelet-Ázsia*	63	69	83	96	115	117	124	149
Harmadik világ*	77	80	81	94	100	105	107	114
Észak-Amerika	99	100	90	89	88	85	83	90
Nyugat-Európa	102	99	101	104	101	98	96	93
Ausztrál-Ázsia	90	92	88	84	80	76	67	65
Japán	123	120	131	120	120	126	126	115
Fejlett országok	103	103	103	101	100	100	99	97
Harmadik világ, a fejlett országok %-ban	75	78	78	92	99	106	108	118
* Beleértve Kínát Forrás: mint az 1. táblázatnál

5. táblázat: A nem rurális népesség aránya az egyes régiókban a világ­átlag arányában
	1960	1965	1970	1975	1980	1985	1990	1995	1999
Szubszaharai Afrika	51	54	59	64	67	69	72	76	79
Latin-Amerika	149	154	161	168	170	170	168	166	164
Közel-Kelet és Észak-Afrika	91	98	105	110	111	117	121	126	128
Dél-Ázsia	51	51	53	56	59	59	59	60	61
Kelet-Ázsia*	51	53	52	53	57	64	71	74	77
Harmadik világ*	64	66	69	71	75	79	82	84	86
Észak-Amerika	212	207	207	202	194	186	178	172	168
Nyugat-Európa	206	204	206	205	199	191	183	178	173
Ausztrál-Ázsia	242	237	237	234	224	213	201	192	185
Japán	190	193	200	207	200	191	183	177	172
Fejlett országok	206	204	206	205	198	190	182	176	171
* Beleértve Kínát Forrás: mint az 1. táblázatnál

Más szavakkal, a harmadik világ országai viselték az iparosítás és az ur­banizáció társadalmi terheit, a fejlett világ történelmi tapasztalatai alapján várt gazdasági előnyök nélkül. A második s az előbbivel részben össze­függő ok a „fejlesztési projekt" válsága volt, mivel a gazdasági növekedés alig tett valamit a harmadik világbeli szegénység felszámolása érdeké­ben. Robert McNamara, a Világbank elnöke már 1970-ben beismerte, hogy az alacsony jövedelmű országokban a GNP magas növekedési ütemének elérése a gyermekhalandóságot „magas" szinten, a várható életkort „alacsony" szinten tartja, az írástudatlanságot „széles körben" állandósítja, a munkanélküliséget általánossá és növekvő mértékűvé, a jövedelmek és a javak elosztását pedig „roppant aszimmetrikussá" teszi.²⁰ S bár az 1970-es években sok harmadik világbeli ország jövedelme nőtt abszolút és viszonylagos értelemben is, a népesség jóléte csak nagyon lassan javult (ha javult egyáltalán).²¹

S végül a harmadik ok az volt, hogy a harmadik világ régióinak vagy legalábbis egyes régióinak gazdasági pozícióbeli javulása a fejlett vi­lággal szemben nem állt párhuzamban azzal az általánosan tapasztalt világpolitikai hatalmi egyensúlybeli eltolódással, amit az USA vietnami kudarca, Portugália afrikai veresége, Izraelnek az 1973-as háború­ban tapasztalt nehézségei és a Kínai Népköztársaságnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában fenntartott helyének elfoglalása váltott ki. Az első és a második olajválság oka és következménye is volt a világ hatalmi egyensúlyában tapasztalt eltolódásnak. S így volt ez az Észak és Dél között megnövekedett tőkeáramlással is mind a magán-, mind a közszférában. A harmadik világ új gazdasági világrend követelése az erőforrások folyamatban lévő újraosztását próbálta felgyorsítani és intézményesíteni.²²

Az afrikai államfők által 1980-ban aláírt Lagosi Akcióterv még azt a magabiztosságot sugározta, melyet a harmadik világbeli kormányok az USA hegemóniájának válságából merítettek. De a terv a gyorsan változó körülményeket is tükrözte. Ez részben az a hatás volt, amit a világkereskedelem és a termelés növekedésének lelassulása okozott, s amely 1975 után a legtöbb harmadik világbeli nem olajtermelő országnak cserearányromlást hozott. Ennél fontosabb volt ugyanakkor az Egyesült Államok radikálisan új reakciója hatalmának és presztízsének folytatódó csökkenésére. Ez a visszaesés az 1970-es évek végén érte el mélypont­ját az iráni forradalommal, az olajárak további megugrásával, Afganisztán szovjet inváziójával és a dollárba vetett bizalom új és komoly megingá­sával. Ebben az összefüggésben történt, hogy a Carter-adminisztráció utolsó éveiben – s ennél nagyobb eltökéltséggel Reagan alatt – draszti­kus változások következtek be az USA politikájában.

Katonai téren az amerikai kormányzat igyekezett elkerülni az olyan szá­razföldi hadszíntereket, mint amilyenek a vietnami vereséghez vezettek, inkább a helyettesekkel vívott háborúkat részesítette előnyben (mint Ni­caraguában, Angolában és Afganisztánban), vagy a csupán szimbolikus jelentőségű konfrontációkat, lényegtelen ellenségekkel (mint Grenadában vagy Panamában), vagy a légibombázást, ahol high-tech hadigépezete abszolút fölényben volt (mint Líbiában). Ezzel párhuzamosan az USA a Szovjetunióval szemben a fegyverkezési verseny eszkalációját indította el, amit az utóbbi nem tudott megengedni magának. Ennél is fontosabb, hogy az amerikai kormányzat olyan gazdaságpolitikához folyamodott – a pénzkínálat drasztikus csökkentése, magasabb kamatok, a gazdagoknak alacsonyabb adók és a kapitalista vállalkozások számára a virtuálisan korlátlan szabadság megteremtése -, ami nem csupán a New Deal ottho­ni örökségét számolta fel, de a szegény országok számára Truman által 1949-ben útjára indított „Fair Deal"-t is.²³ E politikák sorozatával az USA kormánya agresszív versenybe szállt a világban a tőkékért, hogy a saját fizetési mérlegében keletkező kereskedelmi és folyó fizetési hiányokat fedezze, s ezáltal világszerte a kamatok jelentős megemelkedését és a globális tőkemozgások irányának alapvető megváltozását okozta.

így az Egyesült Államok, amely az 1950-es és 1960-as években a világ likvid pénzeinek és a közvetlen tőkebefektetéseknek a forrása volt, az 1980-as években a világ legnagyobb adósává és messze legnagyobb tőkeimportőrévé vált. E fordulat mértéke felbecsülhető az USA fizetési mérlege egyenlegének alakulása alapján is.²⁴ Az 1965-69 közötti ötéves periódusban az egyenleg még 12 milliárd dolláros többletet mutatott, amely a G7 országok teljes többletének majdnem felét (46%-át) adta. 1970-74-ben a többlet 4,1 milliárd dollárt tett ki, a G7 országok többleté­nek 21%-át. 1975-79-ben a többlet 7,4 milliárd dolláros deficitbe fordult. Ezek után a hiány korábban elképzelhetetlen szintre emelkedett, 146,5 milliárd dollárra 1980-84-ben, 660,6 milliárd dollárra 1985-89-ben, 324,4 milliárd dollárra 1990-94-ben és 912,4 milliárd dollárra 1995-99-ben. A felszaladó USA-deficitek eredményeképpen a G7 országok 46,8 milli­árd dolláros tőkekivitele az 1970-es években (az 1970-79-es periódus egyenlegeinek többleteiből számítva) az 1980-89 közötti évekre 347,4 milliárd dolláros tőkeimportra változott, és ez a tőkeimport az 1990-99-es periódusban is 318,3 milliárd dollárt tett ki.²⁵

Ez történelmi léptékű fordulat volt, ami az USA gazdaságának rendkí­vüli tőkevonzó képességét tükrözte az egész világból, abszolút és relatív értelemben is. Valószínű, hogy ez volt a legfontosabb ok Észak-Amerika gazdasági szerencséjének akkoriban megfigyelhető változásában és a harmadik világ gazdasági szerencséjének régiónként eltérő alakulásában. A megfordult tőkeáramlás felerősítette a keresletet és a beruházásokat Észak-Amerikában, és csökkentette a világ többi részén. Ugyanakkor ez az átterelődés lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy kereskedelmi mérlegében nagy hiányok keletkezzenek, köszönhetően a növekvő keresletnek az olyan áruk iránt, amelyeket az amerikai üzleti körök már nem tartottak kifizetődőnek gyártani. Mivel a feldolgozóiparban a verseny nyomása különösen erőssé vált, ezek az importált javak inkább ipari, mintsem mezőgazdasági termékek voltak.

Ezek az összeadódó hatások a világ régióit két csoportba osztották. Az egyik csoportot azok alkották, melyek történelmi, földrajzi okokból nagy előnyökkel bírtak a versenyben, hogy részt kapjanak az olcsó ipari termékek növekvő észak-amerikai igényének kielégítésében. Ezek a régiók profitáltak a tőkeáramlás irányának megváltozásából, mivel fizetési egyenlegük javulása csökkentette a késztetést, hogy a világ pénzpiacain versenyre keljenek a tőkéért az Egyesült Államokkal. Másrészről voltak olyan régiók, melyek történelmi és földrajzi okokból különösen hátrányos helyzetben voltak az észak-amerikai igényekkel való versenyben. Ezek a régiók általában fizetésimérleg-nehézségekbe ütköztek, ami abba a reménytelen helyzetbe taszította őket, hogy közvetlenül az Egyesült Államokkal kellett versenyre kelniük a világ pénzpiacain. Tágabb értelem­ben ez tűnik számomra a harmadik világ régiói az 1970-es évek végén kezdődő s az 1980-as években teljes mértékben kibontakozó széttartó fejlődése elsődleges okának. Egy másodlagos, mégis fontos oka e szét­tartásnak az ún. washingtoni konszenzus létrejötte volt, amely az USA katonai és pénzügyi politikájának megváltozását kísérte – s amit John Toye találóan a fejlesztési politika elmélete „ellenforradalmának" hív.²⁶ A Berg-jelentés és a Világbank Afrikáról készült későbbi jelentéseinek csokra, akárcsak az ÚPG, részei voltak ennek az ellenforradalomnak. A megelőző harminc év fejlesztésbarát rendszere hivatalosan felszámo­lásra került, és a harmadik világ országait egy teljesen más szabályok szerinti játékra hívták – vagyis arra, hogy országaik gazdaságát nyissák meg az erősödő világpiaci verseny hideg szelének, s hogy egymással és a fejlett világ országaival versengve törvényeikben a tőkés vállalko­zás lehető legnagyobb szabadságát biztosítsák. Különösen Afrikában a „strukturális alkalmazkodás" ezen új stratégiája mint az egyre inkább diszkreditált, az előző harminc évben domináló „állami modell" tagadása jelent meg. A gyakorlatban a gyógymód sokszor rosszabb volt, mint a betegség maga.²⁷ Ugyanakkor, bár az új stratégia nem teljesítette a fej­lesztési ígéreteket, tudatosan vagy anélkül hozzájárult a harmadik világ országai gazdaságának a tőkefelhalmozás új, globális körülményeihez való alkalmazkodásához, ami a tőkeáramlás Egyesült Államok irányába történő megfordulásának volt a következménye.²⁸ A washingtoni kon­szenzus így hozzájárult a harmadik világ régiói széttartó fejlődésének konszolidációjához.

4. Az afrikai válság összehasonlító perspektívából

Ilyen körülmények között miért teljesített Kelet-Ázsia – és szerényebb mértékben Dél-Ázsia – ennyivel jobban, mint Latin-Amerika és különösen a szubszaharai Afrika? Legalábbis része a válasznak, hogy Latin-Amerika és a szubszaharai Afrika az 1970-es évek folyamán sokkal inkább füg­gővé váltak a külföldi tőkétől, mint Kelet- vagy Dél-Ázsia. Amikor az USA irányába váltott a tőkeáramlás, az ilyen függőség fenntarthatatlanná vált. Miután az 1982-es mexikói fizetésképtelenség drámaian megmutatta, mi­lyen életképtelenné vált addigra a régi szerkezet, a „tőkeözön" – amiben a harmadik világ országai (a latin-amerikai és afrikai országok különösen) az 1970-es években részesültek – az 1980-as évekre „kiszáradt". Afrika esetében a szó szerinti szárazság a Szahel-övezetben a dolgokat lénye­gesen rosszabbra fordította. Ám nem felejthetjük el, hogy a mexikói baj még a szaheli katasztrófa előtt lesújtott Afrikára, lényegesen redukálva lehetőségeit, hogy megbirkózzék az elkövetkező természeti és ember által okozott katasztrófákkal.

A korábbi nagyobb függés a külföldi tőkétől arra ad magyarázatot, hogy Latin-Amerika és Afrika miért bizonyult sokkal sebezhetőbbnek a világgazdasági körülmények 1980 körül bekövetkező drasztikus meg­változása után. Ugyanakkor arra aligha, hogy Dél-Ázsia és Kelet-Ázsia miért teljesítettek sokkal jobban, mint 1980 előtt. S azt sem magyarázza, hogy Dél- és Kelet-Ázsia helyzete miért javult kitartóan Latin-Amerika és különösen Afrika hanyatlásával szemben. Azt feltételezem, hogy a globális hatások egyenlőtlen voltának megértéséhez, melyet a harma­dik világ különböző régióira gyakoroltak, e régiókat földrajzi-történelmi „individuumokként" kell kezelnünk, sajátos prekoloniális, koloniális és posztkoloniális örökséggel, amely a változásokhoz való alkalmazkodás különböző képességeivel ruházta fel őket. Ezt könnyebb volt kimondani, mint levezetni. Visszatekintve, Afrika gazdaságáról írt tanulmányaink egyik legnagyobb gyengéje az volt, hogy nem fordítottunk figyelmet sem a források meglétére vagy hiányára, sem azokra a politikai-gazdasági alakzatokra, amelyeket a szubszaharai Afrika a prekoloniális és koloni-ális korszakokból örökölt meg, ahhoz képest, hogy az ilyen örökségeket a harmadik világ más régiói esetében igenis tekintetbe vettük. Amíg a harmadik világ régiói között a kapcsolatokban a verseny nem dominált, ahogy ez az 1970-es évek elején még így volt, ezek az örökségek persze számítottak, de nem annyira, mint ekkor, amikor e kapcsolatokat növek­vő és domináns mértékben a verseny kezdte meghatározni, ahogy ez az 1980-as és 1990-es években történt. Itt arra szorítkozom, hogy ezt két olyan régió példájával támasszam alá, melyeket a többinél jobban ismerek, Kelet-Ázsiával és a szubszaharai Afrikával – melyek a tárgyalt korszakban véletlenül éppen a legjobban és a legrosszabbul teljesítő régiók voltak. Három különböző, mégis egymással szorosan összefüggő kérdésre fókuszálok: a munkaerőre, a vállalkozásokra, valamint az állami és nemzetgazdasági formációkra.

Arthur Lewis klasszikus érvelése, hogy az alulfejlett régiókat a „mun­kaerő korlátlan kínálata" jellemzi, valójában soha nem volt alkalmazható Afrikára, ahol a munkaerő kínálata, úgy tűnik, mindig alulmúlta az igénye-ket.²⁹ A szubszahari Afrikának a gyarmatosítás előtti időkben a nyugati világgal fenntartott kapcsolatait elsősorban a lőfegyverek importja és a rabszolgák exportja uralta, ami kétségkívül rontott a munkaerő-ellátottsá­gon, bármilyen volt is ez előtt az interakció előtt a természeti erőforrások­hoz képest a munkaerő strukturális hiánya. Ahogy Eric Wolf megjegyzi, már mielőtt a rabszolga-kereskedelem fellendült volna, „Afrika nem volt […]túlnépesedett vidék […] a szűkös elem […] nem a föld volt, hanem a munkaerő".³⁰ Az ezt követő elnéptelenedés és a termelőtevékenységek megszűnése – közvetve vagy közvetlenül – a rabszolgák befogására és exportjára vezethető vissza, ami alacsony népességet és kis helyi piaco­kat eredményezett, amely körülmény Afrika nagy részén még a gyarmati korszakot is túlélte.³¹ A gyarmati korszak idején a munkaerő-kínálat nőtt ugyan, de ugyancsak nőtt az arra való igény is, ahogy Afrika természeti erőforrásainak használatba vétele intenzívebbé vált. Nagyobb népesség­feleslegek, melyek készen álltak a formális gazdaság feltételeinek megfe­lelő alkalmazásra, a városi körzetekre voltak jellemzőek. Ezek a feltételek azonban csupán a munkaerő azon kisebbik hányada számára álltak fenn, akiket magán- vagy állami foglalkoztatójuk formálisan is alkalmazásba vett, azaz a „belső munkaerőpiac" feltételei szerint foglalkoztatott. Ezen a szinten tényleg volt munkaerő-felesleg, ám a „külső" munkaerőpiacon a kínálat általában és tartósan szűkös maradt.³²

A dekolonizáció alatt és után a munkaerőhiányt újratermelte részben az Afrika természeti kincsei iránt mutatkozó kereslet, amely az 1970-es évek közepéig élénk maradt, részben pedig az újonnan függetlenné vált államok erőfeszítése, hogy modernizáljanak és iparosítsanak. Csupán az 1980-as évek összeomlása után történt, hogy a szubszaharai Afrika strukturális munkaerőhiánya munkaerő-fölöslegbe váltott, ami a migráció gyors növekedésében mutatkozott meg a legtöbb szubszaharai ország­ban, s történt ez annak ellenére, hogy a városi „belső munkaerőpiacok" összeomlottak, ami csökkentette a vidéki és a városi jövedelmek közötti különbségeket. Elegendő csak megemlíteni, hogy az 1980-as évek vé­gén az afrikai városok népessége évi 6-7 százalékkal nőtt, míg a rurális vidékeké csupán 2 százalékkal.³³

Ezzel éles ellentétben Kelet-Ázsia a prekoloniális és a koloniális korszakokból az alulfejlettségnek olyan kondícióit örökölte, ami minden más harmadik világbeli régiónál jobban hasonlított Lewis ideáltípusára, egészen biztosan sokkal jobban, mint a szubszaharai Afrika, Latin-Ame­rika, a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika, s legalább annyira, amennyire Dél-Ázsia. Kelet-Ázsiának a természeti erőforrásokhoz viszonyított struk­turális munkaerőbősége sok okra vezethető vissza. Részben a régióban uralkodó rizstermelő kultúrában gyökerezik. Részben a Kína-központú népességrobbanás következménye volt, amely a nyugati világgal a XVI-XVII. században felélénkült kereskedelmi és egyéb kapcsolatokkal párhuzamosan és azt követően zajlott. Részben a hagyományos iparok munkaerő-intenzív technikáinak elavulásával és fokozatos feladásával volt összefüggésben, amire az Európa-centrikus világrend struktúráiba történt betagolódás kényszerítette ezt a régiót a XIX. század végén és a XX. század elején.

Az 1950-es és 1960-as években a természeti erőforrásokhoz viszo­nyítva bőséges munkaerő-kínálat megmaradt azáltal, hogy kitartottak a tipikus nyugati iparosítás tőke- és természetierőforrás-intenzív technikái mellett. Csak az 1980-as évekre váltak ezek az erőfeszítések egyszerre munkaintenzívebbé, illetve a korábbiaknál sikeresebbé – s így elkezdték felszívni a munkaerőtöbbletet. Az összehasonlításban ugyanakkor Kelet­Ázsia munkaerőtöbblete egyike maradt a legnagyobbaknak a harmadik világ régióin belül. Különösen Kínában a tartós gazdasági fellendülés a migrációs folyamatok olyan élénkülésével járt a növekedés centrumai irányába, ami számokban messze felülmúlja a szubszaharai Afrika ha­sonló folyamatait.

Az első különbség volt a döntő, mivel a harmadik világ régióinak esz­kalálódó versenye az 1980-as években olyan körülményeket teremtett, hogy a nagy létszámú, rugalmas és alacsony bérű munkaerő-utánpót­lás elsődleges meghatározójává vált annak, hogy egy ország ezen új konjuktúrának a haszonélvezőjévé tudott-e válni, vagy csak annak hátrá­nyai jutottak számára. Ugyanilyen fontos volt ugyanakkor egy saját vállal­kozói réteg megléte is, amely a régión belül tudta mobilizálni a munkaerőt a tőkeakkumuláció, valamint világpiaci, globális likviditási pozícióinak javítása érdekében. Kelet-Ázsia szerencséjére és a szubszaharai Afrika szerencsétlenségére a gyarmati és a prekoloniális múltból örökölt helyi vállalkozói hagyományok közötti különbségek is sokkal inkább Kelet­Ázsiának kedveztek. Ebben az értelemben Kelet-Ázsia adottságai igazán különlegesek voltak. Messze a legrégibb és legkiterjedtebb vállalkozói hálózat a régión belül a kínai diaszpórába ágyazódott be. Ez olyan háló­zat volt, ami a régiót évszázadokon keresztül uralta, egészen addig, amíg a XIX. század második felében a nyugati és japán riválisok, kihasználva a saját imperializmusuk nyújtotta védelmet, háttérbe nem szorították. A második világháború után a gazdasági nacionalizmusok jelentkezése visszafogta Kelet-Ázsiában a bármilyen fajtájú transznacionális vállalko­zások terjedését. De gyakran nyújtott védelmet melegházszerű formában az alakuló új vállalkozói rétegeknek nemzeti szinten. Végső soron a természeti erőforrásokhoz viszonyítva a munkaerő túlkínálata továbbra is kedvező körülményeket biztosított az ilyen rétegek kereskedelemben és iparban történő megjelenéséhez. Azonban a legnagyobb lehetőségek ideje a régi és az új vállalkozói rétegek számára akkor jött el a helyi és a határokon túli munkaerő-kínálat mobilizálásából elérhető nyereségek realizálására, mikor az 1970-es évek válsága és az arra adott amerikai válasz a nagyszámú, rugalmas és alacsony bérű munkaerőt hatalmas emeltyűvé tette az iparcikkek növekvő amerikai piacán a nagyobb része­sedésért folyó versenyben.³⁴

Semmi hasonló nem figyelhető meg a szubszahari Afrikában. A kor­szakokon átnyúló relatív munkaerőhiány a természeti erőforrásokhoz képest kedvezőtlen körülményeket teremtett az ipari és kereskedelmi vállalkozói réteg kialakulása és újratermelődése számára. A gyarmato­sítás előtti korszakban a rabszolga-kereskedelem nem csupán fokozta a munkaerő és a vállalkozások hiányát, hanem a meglévő vállalkozá­sokat is átirányította – Frederic Lane-től kölcsönzött kifejezéssel élve – a „védelemtermelő iparba".³⁵ A gyarmati időkben a védelemtermelő tevékenységeket a gyarmati adminisztráció és katonaság vette át, míg a vállalkozói funkciókat túlnyomórészt külföldiek tartották kézben – az afrikaiaknak gyakran nem is engedték meg, hogy üzleti tevékenységet gyakoroljanak.³⁶ Ahogy Bates megjegyezte, „a bennszülött népek Afrika nagy részén gyorsan, lendületesen és ügyesen a gyarmati piacokra való termelésre álltak át", a bennszülött agrártársadalmak tagjai gyakorta váltak a magántulajdon élharcosaivá. Ironikus ugyanakkor, hogy a kapi­talizmus elsődleges képviselői a régióban – azaz a gyarmati hatalmak kormányzatai – gyakran akadályozták az ez irányú fejlődést, a „közös­ségi" tulajdonjogokat propagálva és erőltetve.³⁷

A függetlenség után a gazdasági nacionalizmus – akár kapitalista, akár antikapitalista – nagyszámú nem-afrikai kisvállalkozót ijesztett el, anélkül hogy a helyükbe megfelelő számban afrikai vállalkozók léptek volna. Az 1970-es évek végén a szubszaharai Afrika nem csupán azért került hátrányba a kezdődő versenyképességi küzdelemben, mert a rugalmas és alacsony bérű munkaerő terén strukturális hiánytól szenvedett, de azért is, mert hiányzott az a vállalkozói réteg, amely képes lett volna nyereségesen mobilizálni a meglévő rugalmas és alacsony bérű mun-kaerőt.³⁸ Hogy az 1980-as évek összeomlásával nagyobbá lett rugalmas és alacsony bérű munkaerő-kínálat idővel kedvezőbb körülményeket teremt-e majd a saját üzleti osztályok kialakulása számára, még a jövő titka. Egyelőre a hazai piacok jelentős összezsugorodásával ez az ösz-szeomlás inkább rontotta, mint javította az ilyen jellegű fejlődés kilátásait. S végül ezek a versenyképességbeli előnyök, melyekkel Kelet-Ázsia, s a hátrányok, melyekkel a szubszaharai Afrika bírt, párosultak az egymá­séitól nagyon eltérő örökségekkel az államépítés és a nemzetgazdasági integráció terén. Az elterjedt vélekedés ellenére a XVIII. század folyamán Kelet-Ázsia mindkét területen megelőzte a világ összes régióját, bele­értve Európát is. Ez a korai vezető szerep nem óvta meg a következő évszázadban a Kína-központú államrendszert és azok gazdaságait az Európa-központú rendszernek történő alávetéstől, ugyanakkor nem törölte el a Kína-központú rendszer történelmi örökségét. Inkább a két rendszer struktúráinak egyfajta hibridizációját segítette elő, ami a máso­dik világháború (és különösen az 1970-es évek válsága) után különösen előnyös feltételeket teremtett a tőkefelhalmozás számára.³⁹

Kelet-Ázsiától gyökeresen eltérően a szubszaharai Afrika a prekolo-niális és a koloniális korszakból olyan politikai, gazdasági formációt örökölt, amely kevés teret hagyott életképes nemzetgazdaságok és ro­busztus államok kiépítésére. A kísérlet, hogy ezeket megteremtsék, egé­szében nagyon messzire jutott el a függetlenség elnyerésekor élvezett igen nagyfokú legitimációs többletük dacára.⁴⁰ Abban az időben, ahogy

Mahmood Mamdani hangsúlyozta, az afrikai nacionalisták számára há­rom alapvető cél létezett: „a civil társadalom faji korlátoktól való mentesí­tése, a bennszülött hivatalok detribalizálása, s a gazdaság fejlesztése az egyenlőtlen nemzetközi kapcsolatok viszonyai között. Míg a nacionalista kormányok, akármilyen politikai orientációt követtek is, nagy lépéseket tettek a faji egyenlőtlenségek felszámolása terén, semmit sem tettek, vagy alig valamit, a vidéki hatalom detribalizálása érdekében." Mamdani szerint ez az oka annak, hogy „a faji egyenlőtlenség felszámolása nem vált tartóssá, illetve annak, hogy a fejlesztési politika csődöt mondott".⁴¹ Az iménti érvelés azt sugallja, hogy az afrikai államok gazdaságilag talán akkor is sikertelenné váltak volna, ha sikeresen detribalizáltak volna. Ugyanakkor az a tény, hogy az afrikai elitek számára szükséges lett volna a kolonializmusból megörökölt társadalmi struktúrák detribalizálása, ha életképes nemzetállamokat akartak teremteni, újabb hátrány volt abban az intenzív versenykörnyezetben, amelyet az 1970-es évek globális krízise és az arra adott amerikai válasz teremtett.

Hozzá kell tennünk, hogy a két régió közötti fejlődési potenciál kü­lönbségét már a válság előtt felnagyította az a különleges bánásmód, amelyben az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségeseit részesítette a hidegháború korai szakaszában. Ahogyan ezt sok megfigyelő aláhúzta, ez a preferenciális bánásmód kritikus szerepet játszott a régió gazdasági újjászületésének beindulásában. A koreai háború, jegyzi meg Bruce Cumings, „Japán számára Marshall-tervként szolgált". A háborús vásár­lások „Japánt a világverő ipar pályájára repítették".⁴² Összességében az 1950-70 közötti húsz évben az USA Japánnak folyósított segélye éves átlagban eléri az 500 millió dollárt.⁴³ A Dél-Koreának és Tajvannak nyúj­tott segélyek együttes összege még ennél is nagyobb volt. Az 1946-78 közötti időszakban a Dél-Koreának folyósított katonai és gazdasági segély 13 milliárd dollárt tett ki (600 dollárt egy főre számítva), Tajvané pedig 5,6 milliárd dollárt (425 dollárt egy főre). E bőkezűség igazi mér­tékét mutatja az a tény, hogy az 1946-78 között Dél-Koreának nyújtott közel 6 milliárd dolláros gazdasági segéllyel szemben ugyanebben a periódusban egész Afrika 6,89, Latin-Amerika pedig 14,8 milliárd dollárt kapott.⁴⁴

Ugyanilyen fontos, hogy az Egyesült Államok kedvezményes hozzáfé­rést biztosított kelet-ázsiai szövetségesei számára saját belső piacaira, míg az ő protekcionizmusukat, állami beavatkozásukat, sőt az amerikai multik kizárását olyan mértékben tolerálta, amire nem volt példa az amerikaiak gyakorlatában a világnak egyetlen más régiójában sem. „A három északkelet-ázsiai gazdaság (Japán, Dél-Korea és Tajvan) az 1950-es években ritka hosszú lélegzetet vehetett, olyan inkubációs periódust élvezhetett, amihez a világon kevés más nép jutott hozzá."⁴⁵ Afrika gazdaságai nem jutottak hozzá ilyen lehetőségekhez. Ellenkező­leg, az USA Afrika-politikájának központi eleme a hidegháború idején a kontinens szívében Lumumba demokratikus kormányának lecserélése volt Mobutu ragadozó rezsimjével. Mikorra a világgazdasági válság az 1970-es években elkezdődött, a hidegháború tovább növelte annak va­lószínűségét, hogy Kelet-Ázsia sikeres, Afrika pedig sikertelen lesz az elkövetkezendő két évtized kiélezett versenyében.

5. „Balszerencse" és „jó kormányzás"

Ebből az elemzésből az következik, hogy a washingtoni konszenzus dogmáival ellentétben (mutatis mutandis a nemzeti fejlesztés legtöbb elméletével is így vagyunk) nem léteznek önmagukban „jó" vagy „rossz" politikák térben és időben. Ami jó egy régióban, az rossz lehet ugyan­abban az időben egy másik régióban vagy ugyanabban a régióban egy másik korszakban. Érdekes, hogy egy másik premisszából kiindulva a Világbank egyik kiváló közgazdásza, William Easterly mostanában egészen hasonló következtetésre jutott. Easterly az 1990-es évek elején már publikált egy társszerzőkkel együtt írt tanulmányt, „Jó politika vagy jó szerencse? Az országok növekedési eredményei és a külső sokkha­tások" címmel, amely rámutatott, hogy az egyes országok gazdasági teljesítménye az idők folyamán jelentősen ingadozott, annak ellenére, hogy kormányaik kitartottak ugyanazon politika mellett. A jó gazdasági teljesítmény, úgy tűnt, inkább a „jó szerencsétől", mint a „jó politikától" függött.⁴⁶ Újabb cikkében Easterly ezt a véleményt egy lépéssel to­vábbfejlesztette, rámutatva arra, hogy a fejlődő országokban a „politikai változók lényeges javulása" – azaz a washingtoni konszenzus pontjaihoz való nagyobb ragaszkodás – nem gazdasági teljesítményük javulásához, hanem éppen ellenkezőleg, annak jelentős romlásához vezetett, az egy főre számolt növekedési ütemük az 1960-79 közötti időszak 2,5 száza­lékáról 1980-98-ban 0 százalékra csökkent.⁴⁷

Easterly nem kérdőjelezi meg közvetlenül a washingtoni konszenzus által hirdetett politikát. Ugyanakkor az a két fő indok, amivel megmagya­rázza, hogy miért is nem tudták teljesíteni azt, amit ígértek, önmagában is megsemmisítő kritikája annak az elvnek, hogy ez a politika abszolút értelemben „jó" lett volna, ahogy ezt propagátorai máig is állítják. Először is – állítja – az országok ki voltak téve a csökkenő megtérülés problé­májának, ha egy bizonyos ponton túlléptek; vagy ha egyszerre nagyobb számú ország követte ugyanazt a politikát, az megszűnt „jó" eredménye­ket produkálni. „Egy ország növekedhet gyorsabban, mint a szomszédai, ha a középiskolai beiskolázási rátája magasabb, de a saját növekedési üteme nem feltétlenül növekszik attól, hogy növekedik a középiskolai beiskolázottság." Másodszorra, és ez Easterly véleménye szerint még fontosabb, a „külvilág által meghatározott faktorok, mint a kamatszintek növekedése, a fejlődő országok eladósodottságnak növekvő terhei, az ipari országok növekedésének lelassulása, a tudásalapú műszaki válto­zások mind szerepet játszottak a fejlődő országok stagnálásában".⁴⁸

Bár nem kimondottan az afrikai országokkal összefüggésben került megfogalmazásra, a mi célkitűzéseink szempontjából szembeszökő, hogy ez a kettős magyarázat mennyivel közelebb áll az afrikai vál­ságnak a Lagosi Tervben megfogalmazott diagnózisához, mint amit a Berg-jelentés vagy az ÚPG kínáltak. Ez félreérthetetlen – még ha hallgatólagos is – beismerése annak, hogy a Világbank és az ÚPG által megfogalmazottakkal szemben nem az afrikai elitek „rossz" politikája és „gyenge" kormányzati teljesítménye az afrikai válság elsődleges oka. Sokkal inkább azt sugallja, hogy a válság okozói elsősorban a globális gazdaság strukturális és konjunkturális folyamatai, amivel a Lagosi Ak­cióterv aláírói teljes mértékben egyet is értenének.

A globális gazdaság strukturális folyamatai nagyjából egybeesnek Easterly érvelésének első részével, amely rámutat arra, hogy azok a politikák és tettek, amelyek kívánatos tulajdonságokhoz kötődnek – mint a nemzeti gazdagság, a jólét és a hatalom -, gyakran vannak kitéve a „bonyolult összetétel problémájának". Általánosításuk olyan versengést eredményez, ami az eredetileg megfogalmazott szándékokkal ellen-tétes.⁴⁹ Ezzel szemben a globális gazdaság konjunkturális folyamatai megfelelnek az Easterly második magyarázatában megfogalmazottak­nak. Bármilyen strukturális okok is vezettek az 1970-es évek globális válságához, az a hirtelen váltás, ami a világrend körülményeiben 1980 körül bekövetkezett, elsősorban az USA reakciójának következménye volt. Ez a válasz volt az, ami minden másnál inkább világszerte a kama­tok emelkedéséhez, a globális recesszió elmélyüléséhez és a harmadik világ adósságterheinek növekedéséhez vezetett. A „politikai változók javítása", amit a washingtoni konszenzus képviselői hirdettek, semmit nem tett azért, hogy kivédje e változásoknak a harmadik világ országai számára negatív hatásait, s minden valószínűség szerint hozzájárult az USA hatalmának és gazdaságának növeléséhez.

Ez a lehetséges magyarázat mára még a New York Times oldalain is megjelenik. Az újság tudósítója, Joseph Kahn a közelmúltban így tudósított az ENSZ nemzetközi pénzügyi és fejlesztési konferenciájáról, amelyet a mexikói Monterrey-ben rendeztek: „Talán Kína kivételével az egyetlen ország, amely kétségkívül profitált a piacok világszerte történt megnyitásából, az Egyesült Államok, ahol az óriási tőkebeáramlás se­gített az amerikaiaknak, hogy a megtakarításaiknál többet költsenek, s hogy többet importáljanak, mint exportáljanak. »A globalizáció velejárója, hogy a fölös tőke a perifériáról a centrum irányába, vagyis az Egyesült Államokba vándorok – jelentette ki Soros György, […] [aki] azért jött Monterrey-be, hogy meggyőzze a vezetőket egy 27 milliárd dolláros alap létrehozásának fontosságáról […], hogy az finanszírozza a fejlesztést, különösen akkor, amikor a magántőke érkezése elmarad. »Az USA kor­mányának véleménye az, hogy a piacoknak mindig igazuk van – mondta Soros. – Az én véleményem, hogy a piacoknak szinte soha nincsen igazuk, emiatt korrigálni kell őket.«"⁵⁰

Az ún. globalizáció veszteseinek, mindenekelőtt Afrika népeinek szá­mára nem az a probléma, hogy „a piacoknak szinte soha nincsen igazuk, emiatt korrigálni kell őket". Az igazi probléma, hogy néhány ország és ré­gió olyan hatalommal bír, hogy a világpiacot a saját előnyére alakítja, míg mások nem rendelkeznek ilyen erővel, s a költségeket nekik kell viselniük. Ez a hatalom nagyjából megfelel annak, amit Easterly és szerzőtársai „jó szerencsének" hívnak. Az itt kifejtett perspektívából az, ami bármely időben jó vagy rossz szerencsének tűnik, valójában mélyen gyökerezik abban a különleges történelmi örökségben, ami egy országot vagy régiót kedvező vagy kedvezőtlen módon pozicionál a világrend strukturális és konjunkturális folyamataiban. Ha ez az, amit ezen a terminuson értünk, akkor az afrikai tragédia igenis a rossz szerencse nagy dózisának ered­ménye – azaz prekoloniális és koloniális örökség, amely nagymértékben akadályozta a régiót abban, hogy az 1970-es évek válságára adott ame­rikai válasz következtében felerősödött globális versenykörnyezetben helytálljon. Ugyanakkor sem az amerikai felelősség a világkonjunktúra változásában, sem az afrikai balszerencse, hogy rosszul volt felszerelkez­ve az új körülmények közötti versengésre, nem menti fel az afrikai eliteket az alól, hogy csődöt mondtak a hatalmukban lévő azon eszközök alkal­mazásában, amelyek az 1980-as évek válságának és romboló társadalmi következményeinek enyhítését eredményezhették volna.

Röviden ismertetném, hogy nézeteim szerint melyek voltak a legnyilván­valóbb hibák. Először is, annak ellenére, hogy az uralkodó csoportok nagyon keveset tehettek azért, hogy elkerüljék a rendszerkörnyezet megváltozását, amely a régió 1980-as évekbeli összeomlásának elin­dítója volt, mégis elgondolkodhattak volna azon, hogy a régió korábbi gazdasági növekedésének modellje mennyire volt fenntartható. Ez nagyobb visszafogottságot eredményezett volna – s nem csupán a hival­kodó fogyasztás növelése, hanem különösen a régió sebezhetőségét a változó világrendben megnövelő külföldi eladósodottság növekedésének elfogadása terén. Ebben az értelemben a Lagosi Akcióterv felhívása a kollektív önerőre támaszkodásra jól célzott volt. Sajnos túl későn jött, s ami még rosszabb, nem követte semmilyen cselekvés.

Másodszor, miután a változások megtörténtek, talán kevésbé lett volna káros a külföldi adósság kapcsán fizetésképtelenséget jelenteni, mint azt a Világbank által diktált feltételek mellett átütemezni. Rövid távon az ösz-szeomlás nagyobb mérvű lett volna, ám elkerülhették volna a washingtoni konszenzus képviselői által kikényszerített „jó politika" hosszú távú ne­gatív következményeit. Ebből a szempontból a UNPAAERD (ENSZ-program Afrika gazdasági fejlesztésére – a ford.) rossz üzlet volt Afrika számára már a kezdetekkor, s még rosszabb a továbbiakban, mivel az afrikai országok tartották magukat a megállapodáshoz, míg a gazdag országok és képviselőik nem.

Harmadjára és a legfontosabbként, még annak feltételezésével is, hogy Afrika uralkodó csoportjai semmit sem tehettek volna, hogy elkerüljék vagy enyhítsék az 1980-as évek összeomlását, sokat tudtak volna tenni annak érdekében, hogy csökkentsék annak hatását saját polgáraik számára. Ez felveti számunkra a társadalom gazdagságának és jólétének kérdését. Az utóbbi fél évszázad egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy a gazdagság globális hierarchiája, amit az egy főre jutó GNP nagyságával mérnek, igen stabil. Néhány kivétellel az alacsony jövedelmű országok szegények ma­radnak, a magas jövedelmű országok gazdagok maradnak, s a közepes jövedelmű országok maradnak e két csoport között.⁵¹ Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes csoportokon belül is lényeges eltérések vannak a jólét tekintetében (ahogy ezt a különböző szociális mutatók bizonyítják), amelyet a különböző országok polgárai élveznek.

Ebből következik, hogy míg az államok keveset tehetnek nemzetgazda­ságuk felértékelődéséért a gazdagság globális hierarchiáján belül, mindig van mit tenniük azért, hogy növeljék (vagy csökkentsék) polgáraik jólétét a szegénység vagy gazdagság adott szintjén.⁵²

Afrikai összefüggésbe helyezve, az a fajta detribalizáció, amit Mamdani javasolt, valószínűleg nagyobb eredménnyel járt volna, mint bármely más stratégia. Ebből a szempontból Afrika uralkodó csoportjai valószí­nűsíthetően sokkal kevesebbet tettek, mint ami hatalmukban állt volna. De egyáltalán nem világos, hogy milyen mértékben voltak kevésbé hatékonyak, mint más országok és régiók uralkodó csoportjai, beleértve az Egyesült Államokat is. Sőt, ha számításba vesszük a gazdagság és a hatalom terén megnyilvánuló különbségeket, akkor úgy tűnik, hogy viszonylagosan még kevésbé teljesítettek rosszul.

Jegyzetek

1 Ez az előadás – amely először 2002 áprilisában hangzott el a Johns Hopkins Egyetem Globális Tanulmányok Intézete által szervezett „Afrika politikai gazda­ságtana – új megközelítésben" c. konferencián – egy John Saullal közös projekt eredménye, melynek célja, hogy kiértékeljük harminc évvel ezelőtt Afrika politikai gazdaságtanáról publikált írásainkat. Az előadás e változatának előkészítésekor Ben Brewer, Jake Lowinger, Darlene Miller és Calga Ozur segítségének, illetve John Saul, Beverly Silver és Jozé Itzigsohn korábbi változathoz fűzött kritikáinak köszönhetek sokat. Az „afrikai tragédia" terminust Colin Leys „Szembesülve az afrikai tragédiával" c. cikkéből vettem át, New Left Review I./204, 1994. március­április, 33-47.

2 Lásd az ENSZ fejlesztési programját, Human Development Peport 2001, 144, 165, 169. A jelentés adatainak forrása az ENSZ, a WHO és a FAO.

3 Ez a cikkek sorában valósult meg, melyeket később a „Tanulmányok Afrika politikai gazdaságtanáról" címmel gyűjtöttünk össze, New York, 1973. Abban a gyűjteményben, akárcsak e dolgozatban, Afrika a szubszaharai Afrikát jelenti.

4 World Bank: Accelerated Development in Sub-Saharan Africa: An Agenda forAction, Washington DC, 1981.

5 Robert Bates: Markets and States in Tropical Africa: The Political Basis of Agricultural Policy, Berkeley, 1981. Afrika „új" politikai gazdaságtanának jelent­kezésére az 1980-as években lásd többek között: Carol Lancaster: „Political Economy and Policy Reform in Sub-Saharan Africa". In Stephen Commins (ed.): Africa's Development Challenges and the World Bank, Boulder, 1988.

6 Lásd különösen: Toward Sustained Development in Sub-Saharan Africa: A Joint Programme of Action, World Bank, Washington DC, 1984; Financing Adjustment with Growth in Sub-Saharan Africa: 1986-1990, Washington DC, 1986.

7 Lásd: Lancaster: „Political Economy and Policy Reform", 171-173.

8 OAU: The Lagos Plan of Action for the Economic Development of Africa 1980-2000, Geneva, 1981.

9 Akilagpa Sawyerr: „The Politics of Adjustment Policy". In Adedeji, Rasheed – Morrison (eds): The Human Dimension of Africa's Persistent Economic Crisis, London, 1990, 218-223.

10 Fantu Cheru: The Silent Revolution in Africa: Debt, Development and Democracy, London, 1999, 15-16.

11 Robert Bates: Beyond the Miracle of the Market: The Political Economy of Agrarian Development in Kenya, Cambridge, 1989; Sub-Saharan Africa: From Crisis to Sustainable Growth. A Long-term Perspective Study, World Bank, Washington DC, 1989; Governance and Development, World Bank, Washington DC, 1992.

12 Lásd: Ray Bush – Morris Szeftel: „Commentary: Bringing Imperialism Back In". Review of African Political Economy, no. 80, 1999, 168. Az Economist két, címlapra került cikke is jó példát nyújt erre a változásra. Mindössze három évvel azután, hogy a szubszaharai Afrikáról a címoldali cikk azt írta, hogy jobb állapot­ban van, mint egy generáció óta bármikor, a 2000. május 13-19. szám címlapján ez állt: „Afrika, a reménytelen kontinens". Szigorúan megbírálva Afrika gyenge vezetői garnitúráját, akik „kisajátították a hatalmat", a „nemzeti intézményeket inkább rombolták, mint erősítették, s országaikat »kagylóáNamokká« változtatták, melyek a modernitás díszruháját öltötték, de belül üresek". A folyóirat feltette a kérdést: „Van valami örökletes jellemhibája Afrikának, amely elmaradottságban tartja, lehetetlenné téve a fejlődést? Észrevéve a két címlaptörténet közötti kont­rasztot, egy johannesburgi gazdasági lap, a Financial Mail így vágott vissza: az Economist szerkesztőinek van valami örökletes jellemhibája, ami meggátolja őket a következetes véleményalkotásban? Lásd: „The Hopeless Continent". World Press Review, 2000. október, 24-25.

13 Arrighi-Saul, Essays on the Political Economy of Africa, 16-23, 33, 34. (Kiemelés – G. A.)

14 A tartós növekedés definíciója: „10 vagy több éves töretlen fejlődés, mely során a mozgó ötéves növekedési átlagok meghaladják a 3,5%-ot". Az a 16 szubszaharai ország, amely ebbe a kategóriába tartozik 15,4 éven át 7,1%-os növekedést produkált. Lásd: Jean-Claude Berthélemy – Ludvig Soderling: „The Role of Capital Accumulation, Adjustment and Structural Change for Economic Take-Off: Empirical Evidence from African Growth Episodes". World Development, no. 2, 2001; a fenti átlag az ő 1. számú táblázatukból került kiszámításra.

15 A 2. táblázatban az egy főre eső GNP adatok különösen alkalmasak a nemzeti jövedelmek és a gazdaság különbségeinek, valamint az előrelépés vagy visszaesés mérésére a világ országainak és régióinak jövedelmi és gazdasági sorrendjében. Ahogy később kifejtjük, a jólétbeni különbségek mérésére nagyon tökéletlen módszerek vannak.

16 A negyedik szembeszökő dolog az észak-amerikai és nyugat-európai érté­kek egymással ellentétes ciklikussága a 2. táblázatban. Ennek a tendenciának a megvitatása túlmutat a jelen tanulmány keretein. Az ingadozásokat ugyanakkor figyelembe vettük a belőlük következő trendek meghatározásakor.

17 Az afrikai összeomlás szélesebb társadalmi összefüggéseire lásd: Mary Chinery-Hesse: „Divergence and Convergence in the New World Order". In Adebayo Adedeji (ed.): Africa Within the World: Beyond Dispossession and Dependence, London, 1993, 144-7.

18 Lásd Giovanni Arrighi: Twentieth Century: Money, Power and the Origins of Our Times, London, 1994, 300-56.; Arrighi – Beverly Silver et al.: Chaos and Governance in the Modern World System, Minneapolis, 1999.

19 Philip McMichael: Development and Social Change: A Global Perspective, Thousand Oaks, CA, 1996.

20 Robert McNamara: „The True Dimension of the Task". International Development Review, vol. 1, 1970, 5-6.

21 Dudley Seers: „The Birth, Life and Death of Development Economics". Development and Change, 1979. október.

22 Stephen Krasner: Structural Conflict: The Third World Against Global Liberalism, Berkeley, 1985.

23 Lásd: McMichael: Development and Social Change.

24 A „hibákat és kihagyásokat" nem számítva az egyenlegek többlete nettó tőkekiáramlásra, a deficit nettó tőkebehozatalra utal.

25 Minden mutató az IMF adataiból számítva.

26 John Toye: Dilemmas of Development: Reflections on the Counter-Revolution in Development Economics, Oxford, 1993.

27 Lásd egyebek között: Yusuf Bangura – Bjorn Beckman: „African Workers and Structural Adjustment: The Nigerian Case"; Richard Sandbrook: „Economic Crisis, Structural Adjustment, and the State in Sub-Saharan Africa". Mindkettő in Dharam Ghai (ed.): The IMF and the South: The Social Impact of Crisis and Adjustment, London, 1991; Sawyerr: „The Politics of Adjustment Policy"; Paul Mosley – John Weeks: „Has Recovery Begun? Africa's Adjustment in the 1980s Revisited". World Development, no. 10, 1993; Susan George: „Uses and Abuses of African Debt". In Adebayo Adedeji (ed.): Africa Within the World; Ademola Ariyo – Afeikhena Jerome: „Privatization in Africa: an Appraisal". World Development, no. 1, 1998; Sarah Bracking: „Structural Adjustment: Why It Wasn't Necessary and Why It Did Work". Review of African Political Economy, no. 80, 1999; Jake Lowinger: „Structural Adjustment and the Neoclassical Legacy in Tanzania and Uganda". Kézirat.

28 Lásd Giovanni Arrighi: „World Income Inequalities and the Future of Socialism". NLR I/189, 1991. szeptember-október; McMichael: Development and Social Change; Bracking: „Adjustment"; Manfred Bienefeld: „Structural Adjustment: Debt Collection Device or Development Policy?" Review (Fernand Braudel Centre), no. 4, 2000.

29 Arthur Lewis: „Economic Development with Unlimited Supplies of Labour". Manchester School, no. 2, 1954. Giovanni Arrighi: „Labour Supplies in Historical Perspective". Újra kiadva in Arrighi-Saul: Essays on the Political Economy of Africa (5. fejezet). A cikk nem annyira Lewis kritikája volt (aki tisztában volt azzal, hogy elmélete csak korlátozott mértékben alkalmazható Afrika vonatkozásában), hanem inkább Lewis elmélete Dél-Rhodesiára való alkalmazásának kritikája. Lásd: W. L. Barber, in The Economy of British Central Africa, London, 1961.

30 Eric Wolf: Europe and the People Without History, Berkeley, 1982, 204-5.

31 Lásd többek között: Bade Onimode: A Political Economy of the African Crisis, London, 1988, 14-15.; Walter Rodney: How Europe UnderdevelopedAfrica, Wa­shington, DC, 1974, 95-113.

32 Lásd: Arrighi-Saul: Essays on the Political Economy of Africa, 116-29.

33 Vali Jamal: „Adjustment Programmes and Adjustment: Confronting the New Parameters of African Economies". In Vali Jamal (ed.): Structural Adjustment and Rural Labour Markets in Africa, New York, 1995, 22-23.

34 A regionális munkaerő-kínálat határokon átnyúló mobilizálására lásd: Satoshi Ikeda – Alex Irwan: „The Rise of East Asia: One Miracle or Many?" In Ravi Palat (ed.): Pacific-Asia and the Future of the World-System, Westport, 1993; Giovanni Arrighi: „The Rise of East Asia: World-Systemic and Regional Aspects". International Journal of Sociology and Social Policy, no. 7, 1996. A külföldi kínai vállalkozói réteg vitalitására a prekoloniális, koloniális és posztkoloniális korszak­ban lásd: Po-keung Hui – Ho-Fung Hung – Mark Selden: „Historical Capitalism, East and West". Revised version of a paper presented to the Institute for Global Studies at Johns Hopkins in December 1999.

35 Lásd: Frederic Lane: Profits from Power: Readings in Protection Rent and Violence-Controlling Enterprises, Albany 1979.

36 John Iliffe: The Emergence of African Capitalism, Minneapolis, 1983.

37 Robert Bates: „Some Conventional Orthodoxies in the Study of Agrarian Change". World Politics, no. 2, 1984, 240-44.

38 Lancaster: „Political Economy and Policy Reform". 174-5.

39 Lásd: Arrighi-Hui-Hung-Selden: „Historical Capitalism, East and West".

40 Nem értek egyet Pierre Engelbert azon megállapításával, hogy az „alacsony legitimitású államok létezése nem kizárólagosan Afrikára jellemző, de koncentráci­ójuk ezen a kontinensen eltér a világ minden más régiójától, s részben ez a felelős az Afrika és a világ többi régiójának gazdasági teljesítménye közötti különbségért". Lásd: State Legitimacy and Development in Africa, Boulder 2000, 6. Feltételezem, hogy az állami legitimitás minden érvényes és megbízható mutatója – melyeket legjobb tudomásom szerint még nem sikerült kiötölni – megmutatná, hogy a füg­getlenség elnyerésének idején ilyen koncentráció nem figyelhető meg, s a legiti­máció minden csökkenése sokkal inkább a következménye volt, semmint az oka Afrika viszonylagosan rossz gazdasági teljesítményeinek az 1980-as években.

41 Mahmood Mamdani: Citizen and Subject: Contemporary Africa and the Legacy of Late Colonialism, Princeton, 1996, 287-8.

42 Bruce Cumings: „The Political Economy of the Pacific Rim". In Ravi Palat (ed.): Pacific-Asia and the Future of the World-System, 31.

43 William Borden: The Pacific Alliance: United States Foreign Economic Policy and Japanese Trade Recovery 1947-1955, Madison, WI, 1984, 220.

44 Bruce Cumings: „The Origins and Development of the Northeast Asian Political Economy: Industrial Sectors, Product Cycles, and Political Consequences". In F. C. Deyo (ed.): The Political Economy of New Asian Industrialism, Ithaca, NY, 1987, 67.

45 Cumings: „Origins and Development of the Northeast Asian Political Economy', 68.

46 William Easterly – Michael Kremer – Lant Pritchett – Lawrence Summers: „Good Policy or Good Luck? Country Growth Performance and Temporary Shocks". Journal of Monetary Economics, vol. 32, 1993.

47 William Easterly: „The Lost Decades: Developing Countries' Stagnation in Spite of Policy Reform 1980-1998". Journal of Economic Growth, vol. 6, 2001.

48 Easterly: „The Lost Decades", 135, 137, 151-155.

49 E folyamat egy korai elemzését lásd: Arrighi – Jessica Drangel: „The Stratification of the World Economy: An Exploration of the Semiperipheral Zone". Review (Fernand Braudel Centre), 1986. nyár; Giovanni Arrighi: „Developmentalist Illusion: A Reconceptualization of the Semiperiphery". In W. G. Martin (ed.): Semiperipheral States in the World-Economy, Westport, 1990. Frissebb elemzés­ként lásd: Arrighi – Beverly Silver – Benjamin Brewer: „Industrial Convergence and the Persistence of the North-South Divide". Revised version of a paper presented to the International Studies Association in February 2001.

50 Globalization Proves Disappointing". New York Times, 2002. március 21.

51 Lásd: Arrighi-Drangel: „Stratification of the World Economy"; Roberto Patricio Korzeniewicz – Timothy Patrick Moran: „World-Economic Trends in the Distribution of Income, 1965-1992". American Journal of Sociology, no. 4, 1997, 1000-1039., különösen 5. táblázat.

52 Peter Evans hangsúlyozta újabban ezt a lehetőséget az indiai Kerala és a brazíliai Pőrto Alegre példáján, „Beyond »Institutional Monocropping«: Institutions, Capabilities, and Deliberative Development". Kézirat. Lásd még Santosh Mehrotra – Richard Jolly: Development with a Human Face: Experience in Social Achievements and Economic Growth, Oxford, 1997.

(Fordította: Búr Gábor)