A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

Egyének, társadalmi mozgalmak és civil szervezetek első válaszkísérlete a válságra, egy radikális gazdasági átalakuláshoz vezető program megalkotása érdekében; Peking, 2008. október 15.

• A bankok társadalmi tulajdonba vétele az elértéktelenedett pénzügyi eszközök állami felvásárlása helyett;
• A nép szükségletein és igényein alapuló bankok létrehozása, a már meglévő, szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló népi hitelformák megerősítése mellett;
• A pénzügyi rendszer teljes átláthatóságának intézményes kiépítése, a bankok üzleti könyveinek nyilvánossá tételével, az állampolgári szervezetek és a szakszervezetek támogatásával;
• A bankrendszer parlamenti és lakossági felügyeletének bevezeté­se;
• Szociális (főként a munkakörülményeket figyelembe vevő) és kör­nyezetvédelmi szempontok érvényesítése a hiteligények elbírálása során, különösen forprofit hitelezés esetén;
• Elsőbbség biztosítása az alacsony kamatozású, szociális és környe­zetvédelmi szükségletek kielégítését célzó hitelezéseknek, illetve a szociális gazdaság hatókörének kierjesztése;
• A központi bankok átalakítása demokratikus úton elfogadott szociális, környezetvédelmi és – a recesszió elkerülése érdekében – növeke­dési célok figyelembe vételével; nyilvános elszámolásra kötelezett intézményekké változtatásuk;
• A bevándorlók hazautalásainak biztosítása olyan jogszabályok törvénybe iktatásával, amelyek mérséklik az efféle tranzakciókra kivetett díjakat és adókat.

• Az adóparadicsomok felszámolása;
• A fosszilis tüzelőanyagok és az atomenergetika ágazatában működő vállalkozásoknak juttatott adókedvezmények megszüntetése;
• Ténylegesen progresszív adórendszer érvényre juttatása;
• Globális pénzügyi rendszer kifejlesztése a belső elszámolási árak alkalmazása és az adóelkerülés megelőzése érdekében;
• Az államosított bankok profitjának megadóztatása, ami lehetővé teszi az állampolgári befektetési alapok létrehozását;
• A széndioxid-kibocsátás és a környezetet leginkább károsító gazda­sági szereplők progresszív megadóztatása;
• A spekulatív célú tőkemozgások ellenőrzésére hivatott mechanizmu­sok, pl. a Tobin-adó bevezetése;
• A vámkivetés jogának visszaállítása a luxustermékek importjára és egyéb, helyben is előállítható termékekre, ami javíthatja az államok fiskális egyensúlyát, segítheti a helyi termelőket, s ezáltal csökkent­heti a globális széndioxid-kibocsátást.

• A katonai kiadások radikális csökkentése;
• Az állami kiadások átcsoportosítása: a bankok szanálása helyett a minimáljövedelem és a társadalombiztosítás garantálása, valamint az olyan alapvető szolgáltatások megteremtése, mint a lakhatás, az ivóvízellátás, a villamosítás, az egészségügy, az oktatás, a gyermek­neveléshez nyújtott támogatás vagy az internet-hozzáférés;
• Az állampolgári befektetési alapok felhasználása a legszegényebb rétegek segélyezésére;
• Segítségnyújtás a lakóingatlanokra fölvett jelzálogkölcsönök törlesz­tésére nem képes, kilakoltatással fenyegetett embereknek a fizetési feltételek újratárgyalásával;
• A közszolgáltatások privatizációjának leállítása;
• A foglalkoztatás növelése érdekében köztulajdonú vállalatok létreho­zása parlamenti, önkormányzati és/vagy munkavállalói ellenőrzés­sel;
• A köztulajdonban lévő vállalatok eredményességének növelése a vezetés demokratizálásával; a vállalati vezetők, az alkalmazottak és a szakszervezetek közötti együttműködésen alapuló irányítás elterjesztése;
• Az állampolgári részvételen alapuló költségvetési tervezés beveze­tése a közkiadások minden szintjén;
• Nagy volumenű beruházások eszközlése a hatékony energiafelhasz­nálás, az alacsony széndioxid-kibocsátást lehetővé tevő tömegközle­kedés, a megújuló energiaforrások, valamint a környezeti egyensúly helyreállítása területén;
• Az alapvető élelmiszerek árainak költségvetési támogatása vagy ellenőrzése.

• A rövid távú (árfolyamesésre játszó, a részvények birtoklása nélküli) részvénykereskedés (short-selling) állandó és globális tilalma;
• A származtatott értékpapírok (derivatívok) kereskedelmének betiltá­sa;
• Az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatos spekuláció betiltása;
• A fejlődő országok adósságának eltörlése – miközben adósságállo­mányuk növekszik, a válság következtében a Dél államainak devizái leértékelődnek;
• A válság megoldására irányuló vitákban való részvételre fölhívó ENSZ-nyilatkozat támogatása, tekintettel arra, hogy a krízis hatása jóval nagyobb lesz a fejlődő/harmadik világ gazdaságaira;
• A Világbank, az IMF és a WTO fokozatos megszüntetése;
• Az amerikai dollár nemzetközi tartalékvaluta-státuszának fokozatos felszámolása;
• Társadalmi bizottság (people's inquiry) felállítása egy igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásához szükséges mecha­nizmusok kialakítása céljából;
• Garancia arra, hogy a válság miatt a nemzetközi segélyezés mértéke nem csökken;
• A kapcsolt segélyek megszüntetése;
• A segélyek neoliberális feltételrendszerének megszüntetése;
• A nemzetközi cserén alapuló fejlődés paradigmájának felváltása a helyi és regionális piacokra termelést középpontba állító, fenntartható fejlődéssel;
• A helyi piacokra való termelést szolgáló ösztönzők bevezetése;
• A kétoldalú szabad kereskedelmi egyezmények megkötésére és a gazdasági partnerségre irányuló tárgyalások felfüggesztése;
• Regionális gazdasági együttműködés támogatása olyan szerve­zeteken keresztül, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas¹ – Dél-amerikai Nemzetek Szövetsége – Union of South American Nations), az ALBA (Alternativa Bolivariana para América² – Bolivári Alternatíva Amerikának – Bolivarian Alternative for the Americas), a TCP (Tratado de Comercio de los Pueblos³ – Népek Kereskedelmi Egyezménye – Trade Treaty of the Peoples) és egyéb, a valódi fejlődést és a szegénység felszámolását célzó kezdemé­nyezések.

• Globális kompenzációs rendszer létrehozása azon országok szá­mára, amelyek nem termelik ki fosszilisenergia-kincseiket, hogy csökkentsék ezek káros hatását a klímára – ahogyan ezt Ecuador javasolta;

• Jóvátétel fizetése a Dél országai számára az Észak által elkövetett környezeti pusztításért, segítve ezzel a Dél népeit a klímaváltozással és a környezeti válsággal való küzdelmükben;
• A fejlődéshez való jogról szóló ENSZ-nyilatkozatban (UN Declaration on the Right to Development) megfogalmazott elővigyázatossági elv következetes alkalmazása valamennyi fejlesztési vagy környezeti jellegű projektumoknál;
• A kiotói egyezményben megfogalmazott Tiszta Fejlesztési Mecha­nizmus (Clean Development Mechanism) keretében megvalósuló, környezetvédelmi szempontból káros projektumok – pl. monokultúrás eukaliptusz-, szója- vagy pálmaolaj-ültetvények – részére nyújtott hitelek felfüggesztése;
• Az emissziókereskedelem és olyan egyéb, ökológiai szempontból nem kívánatos eredményre vezető technológiák felszámolása, mint a szénlekötés (carbon sequestration), a bioüzemanyagok, az atom­energia, a „tiszta szén"-technológia stb.;
• A fogyasztás radikális csökkentésére irányuló stratégiák kifejleszté­se a gazdag országokban és a fenntartható fejlődés elősegítése a legszegényebb országokban;
• Demokratikus irányítás bevezetése a klímaváltozás mérséklésére hivatott valamennyi nemzetközi finanszírozási mechanizmus eseté­ben, a déli országok és a civil társadalom erőteljes részvételével.

• Az iparcentrikus fejlődés kártékony paradigmájának felváltása, amelyben a vidéki szektort arra kényszerítik, hogy az urbanizációhoz és az iparosításhoz szükséges forrásokat biztosítsa;
• Az élelmiszer-biztonságot, az élelmiszer-szuverenitást és a fenn­tartható gazdálkodást szolgáló mezőgazdasági stratégiák támoga­tása;
• Földreformok és minden olyan intézkedés ösztönzése, amely támogatja a családi gazdálkodást és segíti a paraszti és őslakos közösségeket;
• A szociális és környezetvédelmi szempontból káros monokultúrás termesztés térhódításának megakadályozása;
• A munkaidő meghosszabbítását célzó, illetve a dolgozók elbocsátá­sát megkönnyítő munkajogi „reformok" leállítása;
• A munkahelyek megvédése a „prekarizált" és alulfizetett munkavi­szonyok betiltásával;
• Az „azonos munkáért azonos fizetési elv" garantálása a nők szá­mára – egyrészt alapelvként, másrészt (a dolgozók vásárlóerejének növelésével) a recesszió egyik ellenszereként;
• A vendégmunkások jogainak biztosítása a munkahely-megszün­tetésekkel szemben, szavatolva biztonságos hazatérésüket és reintegrációjukat. Azokat, akik nem mehetnek vissza hazájukba, nem lehet kényszeríteni a hazatérésre; garantálni kell biztonságukat, és állást vagy valamilyen alapellátást kell nyújtani számukra.

• A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása után térségünk országainak azonnal át kell venniük bankrendszerünk irányítását: szabályozással, közvetlen beavatkozással és térítésmentes államo­sítással, követve az új ecuadori alkotmányban lefektetett elvet, amely megtiltja az állam felelősségvállalását magánadósságokért. (290. § 7 pont: „Az állam számára tilos magánadósságok átvállalása.")
• Az intézkedéseknek meg kell előzniük a tőke külföldre menekülését, a valutapánikot, a külföldi bankok hazai fiókjaiból a pénz áthelyezését az anyabankhoz, továbbá a hitelek befagyását, vagyis azt, hogy a bankok visszatartsák a hitelezést a különben rendelkezésükre álló pénzből.
• A jelenlegi körülmények között, amikor a likviditási problémák miatt a pénzt kiszivattyúzzák a perifériáról, minden ország offshore bankjait be kell zárni, mivel veszélyes, hogy menedéket nyújtanak a szabá­lyozás és a pénzügyi ellenőrzés alól kibújóknak.
• A bankok könyvelését hozzáférhetővé kell tenni, a bankfelügyeletet meg kell erősíteni és szigorú szabályozást kell alkalmazni, hogy átlát­hatóvá váljék a nemzeti bankrendszerek valódi helyzete, mivel ezek az intézmények őrzik a lakosság megtakarításait. (Mivel a pénzügyi szolgáltatások közszolgáltatások.) Az egyik ilyen intézkedésnek ga­rantálnia kell, hogy a belföldi likvid eszközökbe történő befektetések elérjenek egy minimális szintet (belföldi likviditási együttható).
• Ösztönözni kell a fejlődést szolgáló és a nem profit alapú népi gaz­dasági tevékenységet, amelyet a helyi lakosság kezelhet az olyan helyeken, ahol léteznek erre helyi szervezetek.
• Ha az állam közbelép, akkor mentőakciójának költségeit fedezni kell a kisegített bank vagyonából, és fel kell jogosítani arra, hogy ezt érvényesítse a részvényesek és a banki vezetők vagyona terhére.

• Az összehangolt pénzügypolitika hiánya öldöklő „leértékelési ver­senyt" eredményez, ami a válságot csak elmélyíti és elszabadítja a gazdaságaink közötti versengést és megakadályozza, hogy e térség egyeztetett válaszokat találjon, sőt lényegében veszélyezteti az integrációra tett kezdeményezések (pl. a Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) előrehaladását. Épp ezért világosan deklarálnunk kell, hogy készen állunk a latin-amerikai pénzügyi egyezmény létrehozására, ami egyből nyilvánvalóvá teszi nemzetgazdaságaink „megvédé­sének" további lehetőségeit. Így a latin-amerikai devizák kosarán alapuló fizetési rendszer bevezetése a résztvevő országok mind­egyike számára pótlólagos likviditást nyújt, és így képesek lesznek eltávolodni a dollárválság logikájától.
• A gazdaságaink „védelmére" létrehozandó intézmények példáját követve központi bankjaink közt jobb együttműködésre van szükség, amely túlmutat a neoliberális dogmán nemzetközi tartalékaink haté­konyabb és naprakészebb kezelése révén. Tehát tovább kell halad­nunk a Nemzetközi Valutaalap (IMF) alternatívájaként létrehozandó Dél Valutaalapjának megteremtésének útján, amely segítséget nyújt a nemzeti likviditási és fizetései mérlegproblémák esetén.

• Alapvetően fontos, hogy a tartalékok védelmére és a tőkekimenekítés megakadályozására a már létező devizaszabályozást törvényileg is megerősítsék, és ahol még nem létezik ilyen, ott létrehozzák azt.
• A válság következtében a nemzetközi pénzügyi rendszerben felfüggesztett fizetések esetében elkerülhetetlen, hogy térségünk országai megfontolják az államadósság visszafizetésének felfüg­gesztését. Ezt az intézkedést a válság által fenyegetett nemzeti források ideiglenes védelme érdekében kell megtenni, és el kell kerülni az államkincstárak kiürülését.

• Javasoljuk, hogy a nemzetek és az állampolgárok a lehető legna­gyobb mértékben szerezzenek ellenőrzést természeti erőforrásaik fölött, hogy azokat ésszerűen aknázzák ki, és az ebből nyert árbe­vétel a nép érdekeit szolgálja.
• Javasoljuk egy Térségi Társadalmi Vészalap felállítását, amely azonnal megteremtené az élelmiszer- és az energia-önrendelkezést (szuverenitást), kezeli a bevándorlás égető problémáját és csökkenti az adósságtörlesztést. Ezt az alapot a Dél Bankja vagy az Alba Bank működtetheti.
• Annak érdekében, hogy ne a bankárokat, hanem inkább saját lakos­ságunkat mentsük, a szociális célú állami közkiadásokat fenn kell tartani, sőt meg kell fontoljuk e kiadások emelését, hogy ellensúlyoz­ni tudjuk a nemzetközi válság népeinket érintő azonnali hatásait. Mi elsőbbséget biztosítunk a munkahelyek biztonságának, az általános jövedelemsegélynek, a közegészségügynek, közoktatásnak és a lakhatásnak.
• Inflációellenes intézkedéseket javaslunk pl. árkontrollt, amely segít megőrizni a legalacsonyabb jövedelmek, a nyugdíjak és segélyek értékét, valamint szerepet játszik a jövedelem és a vagyon újrael­osztásában.

Andor László – Farkas Péter (szerk.): Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig. Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

A gyengécske és töredezett hazai globalizációkritika fontos állomása Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig című kisszótár megjelenése, amely példát mutathat nem csupán az elméletek, nézetek és álláspontok sok­színűségének felvillantásával, hanem a tudományos igényesség, a köz­érthetőség és az olvasmányosság olyan egyensúlyával, amelynek révén a kötet igen széles olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat.

Az elmúlt évek hazai nyomtatott globalizációkritikai szakirodalmán végigtekintve néhány folyóiraton kívül főként monográfiákat, illetve ta­nulmányköteteket találunk, ezért már maga a műfaj is üdítő színfoltnak számít. Az ATTAC honlapjának ismerői ugyanakkor olvashatták már azt a kislexikont, amely néhány itt is megtalálható címszónak az elődjét tar­talmazza. A formáját tekintve rövid szótárra emlékeztető, valójában a le­hetőségekhez képest mély elemzést nyújtó, enciklopédiának is beillő mű egészen pontosan 68 darab többoldalas szócikken keresztül értelmezi a világgazdaság jelenségeit. Nehéz egyszerre tudományosan is igényes, megalapozott módon, egyúttal olvasmányos és könnyen emészthető stílusban írni a világgazdaság problémáiról, különösen egy ilyen szigorú műfaj keretein belül, ez azonban ebben az esetben mégis sikerült. A kötet stílusában és tartalmában is túllépett az egyszerű fogalomtár keretein, s nem csupán kézikönyvként, hanem önálló olvasmányként is megállja a helyét.

A könyv összeállításában nem kevesebb, mint 25 szerző segédkezett: egyetemi professzortól a tanársegédig, gyakorló pénzügyi elemzőtől az elméleti közgazdasági kutatóig, globalizációkritikai mozgalmártól az ál­lamigazgatásban dolgozóig minden szakember jegyzett néhány testhez­álló szócikket. Közös bennük, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert kritikával szemlélik, méghozzá azzal a progresszív baloldali kritikával, amelynek gondolatai igencsak ráférnek a hazai közgondolkodásra. Szó nincs azonban arról, hogy a szerzők közös álláspontot képviselnének: más megközelítési móddal, értékrenddel, elméleti háttérrel érkeztek, s a szerkesztőknek nem is volt szándékuk, hogy egységes álláspontot ala­kítsanak ki. Egyesek szerint a rendszer reformálható: „az erőltetett, gyors liberalizáció helyett először törekedni kell a megfelelő szabályozó kere­tek, intézmények kialakítására" (260. oldal), mások szerint az anomáliák nem számolhatók fel, hiszen azok a kapitalizmus „természetes megnyil­vánulásai" (132. oldal). Közös azonban a kritikaiság, s az a vágy, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert igazságosabbá, fenntarthatóbbá lehet és kell is tenni. A közös nevezőket az olvasónak kell megtalálnia, de az értelmezés szabadsága pontosan ezért széles, a sokszínűség értékes és inspiráló. S hogy miért nem született egy egységes „valódi" könyv? Miként Artner Annamária írja: „a mozgalom által egyesíteni szándékozott áramlatok sokszínűsége olyan érdem, mely egyben a közösen vállalható célok korlátja is" (ATTAC szócikk, 34. oldal).

Már a témák kiválasztása is kritikai szemléletmódot tükröz: míg egy neoliberális kisszótár a versenyképességet, a tőkevonzó képességet, a technológiatranszfert és a tőzsdetechnikai elemzést tekintené legfonto­sabb szócikkeinek, itt olyan témák kerülnek terítékre, mint a washingtoni konszenzus, az adósságválság, a fejlődés-gazdaságtan, a fenntartható fejlődés, a mikrohitel, a közvetlen demokrácia vagy épp a hazánkban még az előbbieknél is kevésbé ismert SAPRI. Így már a témakörök felvetése is tanulságos s jelzi a szerzők és szerkesztők szakmai irányult­ságát, valamint elkötelezettségét a kritikai nézőpontok iránt. A szerzők sokszor tudatosan szembeállítják egymással a neoliberális és a kritikai nézőpontokat, amellyel nem csupán a párbeszéd lehetőségét teremtik meg, hanem megkönnyítik (a neoliberális emlőkön nevelkedett olvasók számára is) az álláspontok megértését és befogadását.

A kötet egyik fő értéke, hogy az átlagos magyar olvasó számára kevéssé ismert tények, hazánkban sajnos nem sok figyelmet kapó ma­gyarázatok is megjelennek benne. Mert az adósságválság nem csupán a hitelek visszafizetéséről és az eladósodott országok nyomorba dön­téséről szól, hanem arról az adósságbumerángnak nevezett jelenségről is, amelynek révén az adósságválság több módon is visszahat a fejlett országok gazdaságára többek között a természet károsítása, a kábító­szer-kereskedelem vagy épp a migráció révén. Sokkal pontosabb képet kapunk például a mainstream sajtóban agyonajnározott délkelet-ázsiai országokról is, hiszen a kistigrisek súlyos társadalmi-gazdasági (gyenge vagy nem is létező szociális ellátórendszer, a lehetőségekhez képest visszafogott reálbér-növekedés), valamint politikai árat (tekintélyuralmi, katonai diktatúrák, szakszervezetek elnyomása) fizettek a „csodáért". S míg hazánkban „leginkább arról esik szó, hogy mennyire nehéz vagy könnyű az euró bevezetése, az ehhez előírt fiskális és monetáris konvergenciakritériumainak teljesítése", s jobb esetben felmerül, hogy „a hozzá vezető út nehéz, majdhogynem járhatatlan", addig az eurózónáról szóló szócikk elemzi a megvalósíthatóságon jóval túlmutató fenntartha­tóság problémáját (64-67. oldal). Hiszen az egyenlőtlen növekedés, az eltérő adottságok, az optimális valutaövezet kérdései felvetik a szabályo­zás reformjának, a monetáris együttműködés új formáinak kérdéseit. A figyelmes olvasók olyan érdekességekre is bukkanhatnak, mint például az a tény, hogy a Szociális Világfórum ikonjának számító Porto Allegre részvételi költségvetést alkalmaz, amelynek keretében a költségvetés egy hányadáról a helyi lakosok döntenek. A szócikkek sok Magyaror­szágon tévesen használt fogalmat pontosítanak, többek között azt, hogy mit is értünk globalizációkritikán vagy épp a liberalizmuson. A pénzügyi válság kitörésekor, a fenyegető klímakatasztrófa árnyékában különösen aktuálisak a valutaválsággal, a Tobin-adóval, a zöldmozgalmakkal, a fenntartható fejlődéssel foglalkozó részek.

A „hagyományos" szócikkeken túl néhány olyan jelentős gondolkodó arcéle is helyet kapott, akik elméleti vagy gyakorlati tevékenységükkel jelentős hatást gyakoroltak a világgazdaságra. Ezek nem egyszerű önéletrajzok, hanem olyan történeti, elmélettörténeti háttérbe ágyazott egységek, amelyek bemutatják Keynes, Stiglitz, Tobin, Wallerstein, Polányi, valamint Friedman közgazdasági nézeteit, rendkívül alapos, ám lényegre törő módon, a legfontosabb közgazdasági összefüggések elemzésével.

A szerzők fontosnak tartották a történeti összefüggések és folyamatok ábrázolását, így mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy milyen rég­óta létezik alternatíva a fennálló világrenddel szemben s hogy a marxista, keynesi, szociáldemokrata, zöld stb. elméletek és mozgalmak milyen megoldásokat kínáltak és kínálnak jelenleg is korunk közgazdasági problémáira. Bár a könyv alapvetően a világgazdaság folyamatait hiva­tott vizsgálni, nem tisztán közgazdasági műről van szó, hiszen elemezni kell a mélyebb történeti és társadalmi összefüggéseket is; nem lehet elvonatkoztatni a szociális szempontoktól, a mainstream által csupán gazdaságinak tekintett döntések társadalmi és környezeti hatásaitól. A politikai gazdaságtani megközelítés figyelembe veszi az érdekek, a hatalom, az intézmények struktúráját és folyamatait, átfogó és komplex képet közvetít, s rendszerben, sőt világrendszerben gondolkodik. Hiszen az IMF hitelezési politikájában is fontos szerepet játszanak a politikai szempontok, s a politikai döntések mögött is gyakran ott rejtőzik a gaz­dasági érdek. Nem lehet vizsgálni a XXI. század világgazdaságát a tech­nológiai kérdések megválaszolása nélkül, különösképpen az informatikai forradalommal és a fenntarthatósággal kapcsolatos problémáknál kap ez utóbbi megközelítésmód szerepet.

A könyvet olvasva bebizonyosodik, hogy még a globalizációkritikát sem érdemes 100%-ban importálni s a hazai és a nemzetközi vonások együt­tes értelmezése mind tudományos szempontból, mind az érthetőséget tekintve célravezető. A szócikkek nagy része tartalmaz olyan Magyar­országról szóló részeket, amelyek tágabb, világgazdasági kontextusba ágyazva segítenek megérteni a hazai folyamatokat s amelyek kapcsán elmondható, hogy a magyar struktúrákat elemezve is nagy szükség van arra a progresszivitásra, amely nem csupán a külföldi példák és a ránk hatást gyakorló események képében jelenik meg, hanem amely szem­léletmódjában is fontos hozzáadott értéket jelent.

A szócikkek álláspontja, stílusa és vérmérséklete, köszönhetően a közreműködők széles körének, igen változatos. Bár szakmailag a szó­cikkek korrektek és megalapozottak, a szerzők nem rejtik véka alá véle­ményüket, s sokszor egy-egy szó vagy mondat is súlyos ítéletet tükröz: „a Nemzetközi Valutaalap feladata lett, hogy a gazdasági válsággal – és egyéb politikai és szociális – problémákkal küzdő országokból kicsikarja az adósságszolgálathoz szükséges összegeket" (18. oldal). Így a szerzők élesen bírálják többek között a WTO tevékenységét, hiszen a GATS fő célkitűzése, hogy „minden emberi tevékenységet profitot termelő áru­cikké változtasson" (27. oldal), s rámutatnak a legfontosabb teendőkre: „pusztán a kritika fegyverével a monetarizmus, a neoliberalizmus nem legyőzhető, csak a vesztes országok, népek társadalmi mozgalmai vezethetnek sikerre" (81. oldal). S kijut a jogos bírálatból a hazai köz­gondolkodásnak s tudományos életnek is. Miként Stiglitzről olvashatjuk a róla szóló szócikkben: „az éppen divatos szerzők mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észreven­ni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézeteinek érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt", „Stiglitz tizennyolc egyetem díszdoktora (régiónkban Bécs, Prága és Bukarest szerepel a listán, Szófia hamarosan következik.)"

És bár lehet vitatkozni azokkal a megállapításokkal, amelyek szerint például „a szabad kereskedelmi rendszernek mondott, valójában az óriásvállalatok által uralt világgazdaság fő haszonélvezője az egyetlen talpon maradt nemzetállam, az Egyesült Államok" (95. oldal) vagy hogy az elégedetlenség és a különböző mozgalmak valóban arra utalnak-e, hogy „a kapitalizmus továbbra is kitermeli a maga sírásóját" (103. oldal), a határozott állásfoglalások és vélemények épp a könyv karakteres, elkötelezett globalizációkritikai jellegét húzzák alá.

Formáját tekintve a könyv jól kezelhető: a szócikkek – bár önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket – tartalmukban is utalnak egymásra s nem csupán a lexikonszerű, kötelező egymásra hivatkozásokat találjuk meg. Ez szinte egy összefüggő mű érzetét kelti, s megkönnyíti azoknak az olvasóknak is a dolgát, akik hiányosabb ismeretekkel vágnak neki a tájékozódásnak. A szócikkek végén megadott irodalom olvasóbarát módon felhívja a figyelmet az adott témakör néhány alapművére. Bár a hagyományos értelemben vett legfontosabb könyvek és más alapművek mindenhol megtalálhatók, sokkal több forrást is fel lehetett volna sorolni. A globalizációkritikai mozgalom fontos nemzetközi forrása az internet is: több nemzetközi forrás, internetes honlapcím a témák iránt középfokon érdeklődőknek segített volna jobban eligazodni a könyvtárnyira duzzadt és változó minőségű kritikai művek dzsungelében.

A mű kézikönyvként egyszerre szolgál tudományos és ismeretterjesztő célokat. A globalizációkritikákkal eddig is foglalkozók több nézőpontot és területet ismerhetnek meg, s a téma iránt eddig nem érdeklődők, illetve a csak mainstreammel foglalkozók megtudhatják, hogy „lehet más a világ". Bár a borító színe nem is vörös, nem is zöld, de a kötet kötelező olvasmány mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni a neoliberalizmus és a globalizáció jelenlegi formájának közgazdasági, elméleti, elvi, gaz­daságpolitikai, valamint különböző funkcionális területeken értelmezhető bírálatát s azokat a sokszínű álláspontokat, elméleteket és programokat, amelyek segíthetnek kialakítani egy igazságosabb és fenntartható világ­gazdaságot.

Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy az ország iparosítását a gazdaság világpiaci nyitásával érje el. Kína energiabiztonsági törekvéseit a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja.

Kína szénhidrogénéhsége mára globális dimenziót nyert, mivel az olajke­reslet gyorsabban nő a kínálatnál. A növekvő energiaimport a kormányok fókuszába került mind Kínában, ahol igyekeznek a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges energiaforrásokat biztosítani, mind a nyugati hatalmaknál, ahol Kína energiabiztonsági törekvéseinek nemzetközi politikai következményeitől tartanak. Írásomban a kínai iparosítás hullám néhány összetevőjét vizsgálom az ország olajdiplomáciájával össze­függésben, szem előtt tartva azt a tényt, hogy Kína mind jobban beépül a kapitalista globalizáció folyamatába. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés teljes mértékben összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy Kína iparosítását a gazdaság világpiaci megnyi­tásával érje el. A kapitalista modernizációnak ezt a folyamatát elemzem cikkemben, arra fókuszálva, hogy a kínai vezetők hogyan kezelik az energiakérdést. Napjainkban Kína egyik legsúlyosabb problémájává a megfelelő mennyiségű olaj beszerzése vált.

Kína olajfogyasztása

Ma Kína, az Egyesült Államok után, a világ második számú olajfogyasz­tója, mely Észak-Amerikával, Japánnal, Indiával és Európával versenyez az olajforrásokért. Az elmúlt években Kínán iparosítási hullám söpört végi, ennek következtében ez lett a világ egyik leggyorsabban növekedő gazdasága. Kína bruttó hazai terméke (GDP) reálértékben évi 8-10%-al növekszik, ennek alapján becsült energiaszükséglete 2020-ig 150%-kal fog nőni. Ha zavarok jelentkeznek a fő olajtermelő országokban: a Közel-Keleten vagy Afrikában, akkor az igen sebezhetővé teszi Kínát. Ebből következően a kormány energiabiztonsági törekvéseit nagyobb­részt a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja. Jelenleg Kína évi 80 millió tonna nyersolajat importál. Olajfogyasztása átlagosan kb. évi 7%-kal növekszik. Az előrejelzések szerint az ázsiai ország olajigénye 2020-ra eléri az évi 400 millió tonnát. Ez részben megmagyarázza a jelenlegi olajellátási nehézségeket és a nyersolaj magas árát.

A növekedés fenntartásához Kínának egyre több olajra lesz szüksége. Mivel 1993-ban nettó olajimportőrré vált, ezért a prosperáló gazdasága fenntartásához szükséges üzemanyag után kétségbeesetten kutatva bejárta az egész földgolyót. Egyre több olajra van szükségük a magán­autózásra való tömeges áttérés miatt. Ezen a területen az olajfogyasztás évi 7,5%-al növekszik, hétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. Következésképp, 2010-re Kínában kilencvenszer több személygépkocsi lesz, mint amennyi 1990-ben volt. Az autók száma évi 19%-al bővül, és az előrejelzések szerint az összes gépkocsi számában Kína 2030-ra meg­előzheti az Egyesült Államokat. Az autóeladások meredek emelkedéséhez a kifejezetten alacsony benzinár is hozzájárul. A mai kínai benzinárak az európai és a japán kiskereskedelmi árak alig harmadát érik el.

Kínának olajönellátásra csak korlátozottan képes, mivel fogyasztásával arányos bizonyított olajkészletekkel nem rendelkezik. Bár a hetvenes és nyolcvanas években Kína nettó olajexportőr volt, de 1993-ra már nettó behozatalra szorult és külföldi olajtól való függése egyre növekszik. Jelen­leg szükségletei 32%-át importálja, és ez az arány 2010-ig előreláthatólag megduplázódik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik elemzése szerint Kína olajimportjának nagysága 2030-ra eléri az Egyesült Államok jelenlegi olajimportjának szintjét. Mivel Kína olaj-behozatali függőségé­nek növekedésére számít, ezért olajkutatási és kitermelési lehetőségek megszerzésére irányuló aktív diplomáciai és gazdasági tevékenységbe kezdett többek között Kazahsztánban, Oroszországban, Venezuelában, Szudánban, Nyugat-Afrikában, Szaúd-Arábiában és Kanadában. Orosz­országgal olyan megállapodásokat ütöttek nyélbe, amelyek biztosítják a hozzáférést a szibériai gáz és olajkészletekhez és csatlakoztatják Kínát az orosz vezetékrendszerekhez. Pekingi látogatása idején a venezuelai elnök, Hugo Chávez új egyezményeket írt alá, amelyek megengedik, hogy kínai vállalatok olaj és gáz után kutathassanak, valamint finomítókat létesíthessenek Venezuelában. Az elnök kijelentette, hogy országa csök­kenteni szeretné függőségét az amerikai olajeladásoktól, és ezért Kínának nagyobb hozzáférést biztosít Venezuela természeti erőforrásaihoz.

De a beszerzési források bővítésére tett kísérletek ellenére, Kína egyre inkább a közel-keleti olajtól függ. Jelenleg Kína olajimportjának 58%-a származik ebből a katonailag és politikailag is rendkívül instabil régióból. Ráadásul a közel-keleti olaj aránya 2015-re várhatólag 70% lesz. Kíná­nak történelmileg nem volttartós stratégiai érdekeltsége a Közel-Keleten, de kapcsolata ezzel a régióval, ahonnan olajbehozatalának többsége származik, egyre fontosabbá válik.

Olajdiplomácia

Amerika érdekei szembekerültek Kína megnövekedett gazdasági sú­lyával, miután az utóbbi fejlődő ország csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO). Kína saját régiójában fő gazdasági szereplővé vált, és ezzel megváltozott a korábbi hatalmi egyensúlyt. Ezért az amerikai imperializmus igyekszik megfékezni vagy legalább lelassítani Kína gyors terjeszkedését kijátszva az ország gyenge emberjogi teljesítményének, kiterjedt korrupciójának és szennyező iparának kártyáit. A Nyugat szeret­né elérni, hogy Kína visszafogja széndioxid kibocsátását. A Kína-püfölés kéz a kézben jár a protekcionizmussal, melyet a „diktatúra táplálása" elleni nemes felháborodásként álcáznak. Az amerikai-kínai viszonyt mindezen kívül a Tajvantól Tibetig nyúló geopolitikai kérdések sokasága is befolyásolja. De minden kétséget kizáróan a közel-keleti olajhoz való hozzáférés a két nagyhatalom közti kapcsolat kulcskérdésévé fog válni. Ugyanakkor viszont Kína katonai ereje nem elég fejlett ahhoz, hogy fajsúlyos szerepet játszhasson a közel-keleti politikában. Ezért olajér­dekei Amerika katonai erejének vannak kiszolgáltatva. Emiatt Kínának fel kellett ismernie, hogy energiabiztonsága egyre inkább az Egyesült Államokkal való együttműködéstől, nem pedig a vele való versengéstől függ. Azonban mostanában, ahogy új olajforrások után kutatva Kína a nyugati féltekét is felfedezte, az Egyesült Államok kormánya sokkal agresszívebben válaszol, mint korábban bármikor.

Washingtont különösen ingerültté tette, hogy Kína saját térségén kívüli olajforrásokat keresve olyan „lator államokat" is támogat, mint például Iránt és Szudánt – csak azért, mert függ az olajuktól. Kína ugyan számít a Közel-Keleten kívüli olajprojektek felfutására, de Peking a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ragaszkodni fog e régió legfőbb olajtermelő orszá­gaihoz fűződő jó viszonyához, már csak biztonságpolitikai érdekből is. Másrészt, Kína szeretne néhány olyan olajtermelő és exportáló országgal is jó kapcsolatot ápolni, amelyeket az amerikai imperializmus nem kedvel. Ezek közé tartozik, Irán, Venezuela és Szudán, ahol a hatalmon levők nemzeti érdekeiket védik a külföldi kapitalisták dominanciájával szem­ben. Az Egyesült Államok Kongresszusa által felállított Amerikai-Kínai Biztonságpolitikai Ellenőrző Bizottság jelentése figyelmeztetett arra, hogy Kína növekvő energiaimport-igénye ösztönzőleg hat arra, hogy közelebb kerüljön a terrorizmust támogató országokhoz, például Iránhoz, Irakhoz vagy Szudánhoz. Ezt a szándékot csak fokozza az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok a Perzsa öböl uralmára tör. A térségbe történő kínai fegyvereladás, a terrorizmust támogató országok segítése, valamint a polgári és katonai célra is használható technológiák terjesztése mind súlyos gondot jelentenek Washington számára.

Az afganisztáni és iraki háború jól példázza, hogy a kínai diplomáciát miért körözte le a nyugatiak katonai beavatkozása. Kína gazdasági be­hatolását az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgáló mindkét háború megakadályozta. Manapság Kína attól tart, hogy ez megismétlődhet Iránnal, legnagyobb olaj- és gázszállítójával. A két or­szágot egyre növekvő, jelenleg 120 milliárd dollár értékű szerződés köti össze. Az Egyesült Államok és az Európai Unió által követett diplomáciai stratégia Irán atomprogramjának megállítására irányul, Kína viszont 2004 októberében írta alá addigi legjelentősebb energiaszerződését Iránnal és vállalta, hogy megakadályoz minden amerikai kísérletet arra, hogy Irán atomprogramját az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja. Ez jelezheti azt, hogy Kína nem csak a Perzsa-öbölben meghatározó szerepű, katonailag erős, sőt atomfegyverrel is rendelkező Iránban érdekelt, hanem – ener­giabiztonsági megfontolásból – a kritikus globális biztonsági kérdéseket érintő nemzetközi együttműködésben is. Az Iránhoz fűződő különleges viszonyán túl Kínáról az is köztudott, hogy tömegpusztító fegyverek technológiájával látja el a „lator államokat" beleértve Észak-Koreát, Szíriát, Líbiát és Szudánt. Kína hagyományos fegyvereket is szállít, és ez a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő amerikai csapatokat is fenyeget­heti. Különösen aggasztó, hogy Kína hajóelhárító cirkálórakétákat ad el Iránnak, amelyek veszélyt jelenthetnek az olajtankerek forgalmára és az ott állomásozó amerikai hajókra. Ez a fegyverkereskedelem növekvő veszélyt jelent az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeire nézve, különösen a Közel-Keleten és Ázsiában.

A Perzsa-öböl olajához való hozzájutást biztosító kínai stratégia kulcs­eleme a Szaúd-Arábiával ápolt különleges viszony. A Rijadhoz fűződő szálak a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, amikor Kína közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat adott el az arab országnak. Azóta ez a kapcsolat csak erősödött. A magas rangú kínai vezetők Szaúd-arábiai látogatásai 1999-ben jutottak a csúcsra Csiang Cö-min elnök hivatalos útjával, amikor a kínai vezető meghirdette a „stratégiai olajkapcsolatot" a két ország között. Kína felajánlotta interkontinentális ballisztikus rakéták eladását Szaúd-Arábia számára. Az Egyesült Államokhoz fűződő spe­ciális kapcsolat fenntartása érdekében a szaúdiak egészen mostanáig inkább visszautasították a kínaiak számos ajánlatát és korlátozták a kínai beszerzéseket. De a szaúdi-amerikai kapcsolatok folytonos romlása, vagy hosszabb távon az uralkodó rezsim megváltozása az olajkirály­ságban arra sarkallhatja a szaúdiakat, hogy ne kizárólag Amerikára hagyatkozzanak rendszerük biztonságának garantálásában és nagyobb szerepet juttassanak Kínának.

Kína Közel-Keleten kívüli olajforrás-keresése több oldalról is alááshat­ja az Egyesült Államok biztonsági érdekeit: a Dél-kínai-tengeren Kína határvitába bonyolódott Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Tajvannal, Vietnammal és Bruneijel, a Spratly- és Paracel-szigetek energiakincsei miatt. A Kelet-kínai-tengeren, ahol gazdag olaj és gázlelőhelyeket sejte­nek, az energiaforrásokért vívott versengés egyre erősebb Kína és Japán között. Kína már hozzá is fogott a gázkutatáshoz a Kelet-kínai-tenger hozzá tartozó oldalán. A japán kormány szerint a gáztartalékok egy része valójában a határvonal hozzá tartozó oldalán található, tehát Kína az ő felségvizein próbálja feltárni a szénhidrogénkincset. A vitatott területen Japán is megengedte saját cégeinek a kutatófúrásokat, amit viszont Kína tart provokációnak. Az orosz olajhoz való hozzáférés egy további feszültségforrás. Kína és Japán hosszú hónapokon át licitháborút vívott egymással a Kelet-Szibériából szállító orosz olajvezeték építése ügyé­ben. A kínai tervek szerint a vezetéknek a mandzsúriai Tacsing városába kell befutnia, míg Japán ragaszkodik ahhoz, hogy a vezeték a Japánnal átellenben található orosz kikötőig, Nahodkáig érjen.

Ez a feszült légkör ellenségeskedést szül a közhangulatban és a poli­tikában, ami már erőszakos japánellenes tüntetésekhez is vezetett 2005 áprilisában, és valószínűleg ez csak fokozódni fog. A kínai olajvállalatok szemet hunynak afelett, hogy az afrikai kormányok mire használják olajdollárjukat. Szudán az egyik olyan ország, ahol ez a közömbösség keresztezi az amerikaiak korrupcióellenes és az emberi jogok védelmére irányuló törekvéseit. A kínaiak közös olajszerződések alapján több mint 8 milliárd dollárt fektettek be ebben az országban, többek között a Vörös­tengerig érő 1.500 km hosszú olajvezetékbe, az olajmunkásoknak álcá­zott többezres katonaságba, valamint fegyvereladásokkal is támogatták a húsz éve polgárháborúban álló szudáni kormányt. 2004 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1564. határozata kőolajtermékekre alkalmazott szankciókat helyezett kilátásba Szudán ellen, ha nem szün­teti meg a dárfúri tartományban harcoló katonai csoportok támogatását. Szudáni olajérdekei védelmében (ez Kína olajimportjának 7%-át jelenti), Peking nagyon világosan kifejezésre juttatta, hogy az ilyen szankciók életbeléptetésére irányuló minden törekvést meg fog vétózni.

Közben Kína folyamatos nyugati terjeszkedése az alapvető gazdasági és politikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára. Mind Amerika mind Mexikó hazai olajtermelése csökken, ezért az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy az itt termelt nyersolaj egy tetemes részét átengedje, hisz olajfelhasználásának harmada innen származik. A szűkülő olajforrások arra kényszerítik majd az Egyesült Államokat, hogy másutt keressen olajutánpótlást, leginkább a Közel-Keleten, és így még inkább ettől a kavargó régiótól fog függni. A nyugati féltekén Kína olaj- és gázmegállapodásokat kötött már Argentínával, Brazíliával, Peruval és Ecuadorral, de a leginkább Venezuela, Ameri­ka negyedik legnagyobb olajszállítója iránt érdeklődik. A 2005 elején megkötött olajegyezmények biztosítják a kínai vállalatok számára az olaj- és gázkutatást, valamint finomítók létesítését Venezuelában. Az állami tulajdonú kínai olajtársaságok szintén nekiláttak, hogy nagyra törő olajegyezményeket üssenek nyélbe az Egyesült Államok első számú olajszállítójának számító Kanadával, beleértve helyi energiacégek fel­vásárlását is. Kína egyik legnagyobb állami energiavállalata, a Sinopec szeretne részesedést vásárolni Alberta tartomány hatalmas olajhomok­mezőiből. A kanadai Enbridge óriáscég azt szorgalmazza, hogy építsenek egy Albertát a Csendes-óceán partján fekvő Brit Kolumbiával összekötő olajvezetéket 2,5 milliárd dollárból, hogy hajón Kínába szállíthassák a nyersanyagot. Bár még nem világos, hogy ezek közül a tervek közül mi valósul meg, annak a lehetősége, hogy a kínaiak részesedést szerezze­nek a kanadai energiaiparban – és így módjuk lehessen elterelni Kanada Amerikába irányuló potenciális olajexportjának harmadát – igencsak aggaszthatja Washingtont.

A kínai olajipar modernizációja

Az utóbbi évtizedben Kína jelentős mértékben modernizálta és átszervez­te hazai olaj- és gáziparát. A kínai kormány 1998-ban a legtöbb állami tu­lajdonú olaj- és gázvállalatát két vertikálisan integrált cégbe: a CNPC-be (China National Petroleum Corporation – Kínai Nemzeti Kőolajtársaság) és a Sinopecbe (China Petrochemical Corporation – Kínai Petrokémiai Társaság) szervezte. Az átszervezés a két vállalatnak területi jelleget is adott – a CNPC főleg északot és nyugatot, a Sinopec pedig a délt fedte le -, ezenkívül a CNPC inkább a nyersolajtermelésben, a Sinopec pedig a finomításban lett erős. A két vállalat elbocsátotta a fölösleges dolgo­zók millióit, megszabadult néhány kevésbé nyereséges üzletágától, és nyugati bankokat bízott meg azzal, hogy leányvállalataikat kicsinosítva bevezessék a hongkongi és a New York-i tőzsdére.¹ Az átalakítás előtt a CNPC főleg olaj- és gázkutatásban, valamint kitermelésben tevékenyke­dett, a Sinopec pedig a finomításban és a kereskedelemben. A harmadik nagy állami vállalat, a CNOOC (China National Offshore Oil Corporation – Kínai Nemzeti Part menti Olajtársaság), a tengeri kutatást és terme­lést végzi, ő adja a kínai belföldi nyersolajtermelés valamivel több mint 10%-át. Az iparág jelenlegi felügyeleti szerve a 2003 elején létrehozott Állami Energiaigazgatás (SEA). Az átalakításnak az volt a célja, hogy az állami vállalatokat a máshol szokásos vertikálisan tagolt társaságokhoz tegyék hasonlatossá. E folyamathoz kapcsolódóan leválasztották vagy megszüntették e vállalatok nem nyereséges melléktevékenységeit, és a különböző szolgáltatásokat, például a lakások és a kórházak fenntartását. Tömeges elbocsátásokra is sor került, mivel más állami tulajdonú vállala­tokhoz hasonlóan ezek is felduzzasztott létszámmal működtek.

Mivel Kína a szocializmusba vezető út kapitalista módját választotta, ezért olaj- és gázipari vagyonának jelentős részét a tőzsdére vitte. A Kínai Népköztársaság megnyitotta olajszektorát a külföldi tőke előtt, hogy ezzel megkönnyítse a nyugati technológia és az ennek megfelelő menedzs­mentismeretek behozatalát. A tőzsdei bevezetés néhány jellemzője meg­lehetősen szokatlan volt. Először is, kizárólag kisebbségi részesedést vittek tőzsdére. Másodszor, a cégvezetésre nincs jelentős befolyása a külföldi befektetőknek. A kínai kormány még mindig többségi részese­déssel bír mindhárom cégben, és a külföldi befektetők nem nevezhettek ki igazgatósági tagokat. Az elemzők ezeket a befektetéseket általában a hat energiaipari szuper óriás kínai behatolási kísérletének tekintették, ami szükségszerűen magával vonja a kínai óriásokkal létesített partner­kapcsolatokat. A Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépés melletti elkötelezettsége miatt várható, hogy Kína tovább nyit a külföldi befektetések felé, de még ekkor is az a valószínűbb, hogy a jelentős kínai olaj- és gázberuházások majdnem mindegyikében jelen lesz egy kínai energiaipari óriáscég. Mivel a WTO-megállapodás előír bizonyos jogokat, a szuper óriások közül a vezető három (a BP, az ExxonMobil és a Shell) mindegyike belép a kínai kiskereskedelmi piacra – de csak a CNPC, a Sinopec vagy mindkettő partnereként. A kínai olajfinomító-ipar konszo­lidációja után, melynek során a kisebb finomítók tucatjait zárták be, a kínai olajóriások ismét a kapacitások bővítésére törekszenek. A kínai olajfeldolgozó szektor egyik legsúlyosabb problémája a nehezebb közel-keleti nyersolaj feldolgozására is alkalmas kapacitások hiánya, amelyet pedig a középtávon növekvő kínai importigény nélkülözhetetlenné tesz. A meglévő finomítók közül többet átalakítanak, hogy képesek legyenek kezelni a nehezebb és magasabb kéntartalmú nyersolajtípusokat is.

Ráadásul Kína belefogott gázinfrastruktúrájának nagy léptékű kiterjesz­tésébe. A kilencvenes évekig a földgázt többnyire csak a műtrágyagyárak használták és kevés elektromos áramot állítottak elő belőle. Ma Kína teljes energiafelhasználásában a földgáznak csak 3%-os szerep jut. A kínai földgázberuházások egyik nagy kerékkötője az egységes szabá­lyozás hiánya. Jelenleg a földgázárakat a helyi szabályozók tarkasága irányítja. A kínai kormány jelenleg azon munkálkodik, hogy létrehozza a földgázipar egységes jogi szabályozásának tervezetét. Az ország legnagyobb gáztartalékai nyugat- és Északközép-Kínában vannak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy további vezetéképítésekre van szükség ah­hoz, hogy a gázt a keleti városokba lehessen szállítani. A CNPC nemrég fejezte be gáz gerincvezetéke, a Nyugat-Keleti Vezeték építését. A kínai olajkitermelés döntő része (85%-a) a szárazföldről származik. A tengeri termelés felfuttatása kiemelt fontosságú terv, amelyet Kína külföldi vál­lalatok technikai és pénzügyi segítségével hajt végre. Az ország azon törekvése, hogy minimálisra csökkentse függését a közel-keleti olajtól, arra fogja csábítani Pekinget, hogy Oroszországgal és Kazahsztán­nal szövetkezzen, és túl sokat költsön grandiózus vezetéképítésekre. 2000-re Kína odáig jutott, hogy kifejezze érdeklődését a szibériai mezők olajtartalékai iránt.

Az orosz szövetséges

A kínai-orosz kapcsolatok fejlődésének nagy lökést adott Vlagyimir Putyin elnök 2000. júliusi látogatása. Gazdasági megfontolásokból az orosz elnök már korábban kezdeményezte a Kínával való megbékélést. A kínai vezetőség leginkább „a kölcsönös politikai bizalom elmélyítése" és a „gazdasági együttműködés fejlesztése" kifejezéseket használták. Jelentős erőfeszítéseket tettek a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, be­leértve az orosz-kínai határ keleti szakaszáról szóló újabb egyezmény ratifikálását mindkét ország parlamentjében,egy nemzetbiztonsági kér­déseket érintő konzultációs rendszer kiépítését, valamint megállapodás aláírását az energiaipari és befektetési együttműködés továbbfejlesz­téséről. 2001-ben aláírták a kínai-orosz jószomszédi-, barátsági- és együttműködési szerződést. 2003 májusában a két ország közös közle­ményben deklarálta, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban megkezdődött a fejlődés új szakasza, a „stratégiai együttműködés". Kína ugyanakkor keveset tett azért, hogy ösztönözze a gazdasági kapcsolatokat, ami közelebb hozhatta volna az új Oroszországot. Nyilvánvaló, Kínát csak a szibériai orosz olaj- és földgázmezők érdekelték. Ma Kína Oroszország legnagyobb fegyvervásárlója, amely üzlet a jelenlegi helyzet szerint minden bizonnyal folytatódni fog, mivel az Egyesült Államok sikeresen megakadályozta az Európai Unió fegyverembargójának megszüntetését és Izraelt is visszatartja a Pekinggel való hadiipari üzletektől.

Ahogy arra a kínai és orosz vezetők rámutattak, a kétoldalú kapcsola­tok olyan jók még sosem voltak, mint manapság. Kína és Oroszország is nagyhatalom, mindkettő állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, tehát megegyező vagy hasonló pozícióban vannak. E két állam vezetői évente csúcstalálkozót tartanak, és legalább háromszor találkoznak minden évben, például az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együtt­működés (APEC) fórumán vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján. Kína már nem érzi úgy, hogy a posztkommu­nista Oroszország politikai modellje fenyegeti. Épp ellenkezőleg, a '90-es években a kínai kommunisták az orosz példára hivatkozva mutattak rá a demokráciába való sietség árára és veszélyeire. Számos kétoldalú együttműködési megállapodást írtak alá a pénzügyek, energia, áramel­látás és egyebek területén, és megegyeztek abban is, hogy orosz-évet rendeznek Kínában, valamint kínai-évet Oroszországban – 2006-ban illetve 2007-ben. A két fél megegyezett az olaj- és gázipari együttmű­ködés folytatásában, ami olajvezetékek építését és mindkét országban való közös kitermelést is magában foglal. Az Oroszországból Kínába szállított olaj mennyisége 2006-ban elérte az évi 15 millió tonnát.

Putyin első látogatása után a befektetési és energiakérdések uralták a moszkvai kétoldalú csúcstalálkozókat. Az orosz-kínai kereskedelem 21,2 milliárd dollárt ért el 2004-ben és évi 25%-os növekedéssel számoltak. Orosz becslések szerint az oroszországi kínai befektetések 2020-ra el­érhetik a 12 milliárd dollárt. Az energiainfrastruktúrában mindkét ország hosszú távú közös tervekkel számol. Mindkét fél újjá szeretné éleszteni a szibériai Irkutszkot Kínával összekötő 2 600 km hosszú távvezeték építésének tervét. Kínának reménye, hogy részesedést szerezhet a Nyugat-Szibériából Nahodka kikötőjébe futó olajvezetékben, nem vált valóra. Mindazonáltal Oroszország kötelezettséget vállalt a Kínába irányuló vasúti olajszállítások növelésére. Az élénk európai és japán kereslet miatt Oroszország nyilvánvalóan vonakodik attól, hogy Peking­nek kizárólagos hozzáférést biztosítson szibériai olaj- és gázkincséhez.

Közben, úgy tűnik, a nemzetközi diplomácia területén, legalábbis az energiakérdésben, Oroszország nem csupán Kínát, hanem más fontos ázsiai érintetteket is bevonó széleskörű megbeszélésre törekszik. A főbb érintettek Közép-Ázsiában, Oroszország befolyási övezetében találhatók. Az olyan közép-ázsiai országok, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türk­menisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a becslések szerint 200 milliárd hordónyi olajkészlettel rendelkeznek, ami a világkészletek egynegyedét jelenti. Mindamellett e régióban a kínai befolyás egyre növekszik.

Mérete és olajkészleteinek gazdagsága miatt Kazahsztán vált Kína egyik legfőbb közép-ázsiai stratégiai partnerévé. A kazah olajtermelés körülbelül évi 15%al növekszik és nagyjából a bruttó hazai termék (GDP) negyedét adja. Kína kettős céllal szállt be a kazah olajért folyó küzde­lembe. Először is meg akarják szerezni a gazdaság számára szükséges szénhidrogéneket. Másodszor pedig több lábra kívánják állítani Kína olajellátását. Termelési kapacitásaik növelése céljából a CNPC és a Sinopec olyan vállalatokban szereznek részesedéseket, amelyek már aktívak a kazah piacon. Eközben a kínai cégek előkészületeket tesznek a jövőben Kínába vezető csővezetékek kiépítésére. A CNPC évente nagyjából 6 millió tonna olajt termel ki Kazahsztánban. A kínai vállalat éves kitermelése Kazahsztánban 2010-re várhatóan eléri a 14 millió tonnát. A Sinopec addigra szintén meg fogja kezdeni tömegtermelését az általa megszerzett mezőkön.

Összegzés

Jól látható, hogy Kína miként válaszol a közel-keleti olajbehozataltól való függőségből fakadó kihívásokra. Mivel nem sikerült a forrásokhoz való hozzáférés és ellenőrzés szilárd biztosítása, ezért Kína számára csak egy út áll nyitva az egyes termelőktől és régióktól való függőségének mérséklésére, ha globális energiaforrásait diverzifikálja, azaz minél több lábra állítja. E válaszok három síkon futnak. Először is, Kína mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a közel-keleti olajtól való függőségét és ezért a magas árak mellett is az egész világon agresszí­ven vásárolja az olajkészleteket. Másodszor, a pekingi kormányzat – a csővezetékekbe és part menti feltárásokba való beruházásokkal – nagy lendülettel modernizálja és ésszerűsíti energiaiparát. Harmadszor, miután külföldi cégekkel közös vállalatokat hozott létre, Kína fokozza kitermelési és finomítási kapacitásait. E háromféle válasz összefonódik a geopolitikai kérdésekkel Közép-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában is. Orosz­országgal baráti kapcsolatokat épített ki, miután Putyin került hatalomra 2000-ben. Ezen túlmenően az olajéhség arra késztette a kínai kormányt, hogy a közép-ázsiai olajmezőkre is bemerészkedjen.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzet

1 A PetroChina és a Sinopec leányvállalatai 7.5 milliárd dollárhoz jutottak a külföldieknek történt kibocsátások során. A befektetők egyike Warren Buffet, aki 2004-ben megvásárolta a PetroChina 13%-át.