A tanulmány 1968-at gyújtópontnak fogja fel: annak a két évtizeden átívelő, a kapitalista világrendszer mélyreható (geo)politikai, gazdasági-társadalmi és szellemi-kulturális átalakulását eredményező korszak epicentrumának, amely a dekolonizációtól a neoliberalizmus fölülkerekedéséig tartott, megnyitva a globalizáció korszakát.

1968 májusa Franciaországban egy nagyon is világméretű forradalmi időszak epicentrumát jelentette. Mint minden esemény, ez is több idő­síkba illeszkedett, bekövetkezte pontosan nem volt megjósolható, és új lehetőségek előtt nyitott utat. Az 1965-től 1973-ig terjedő periódus a mélyreható változások korszaka volt. Egy hosszabb időszak részét jelen­tette, amely a hatvanas évek elején vette kezdetét, s a nyolcvanas évek elején ért véget. E korszakot eleinte a dekolonizáció, a vége felé pedig a neoliberalizmus térhódítása határozta meg, amely egyúttal megnyitotta a globalizáció új szakaszát. Ez az esemény megkövetelte az előzmények újraolvasását, átrendezte a tényeket és azok interpretációját, irányt sza­bott a fejlődésnek, és rámutatott felforgató missziójára.

Az időbe beágyazódva két folyamat indult útjára 1968 májusában. Az egyik az a hatalmas méretű társadalmi mozgalom volt, amely vegyítette az események kapcsán detonátorként szolgáló, türelmetlen nemzetközi egyetemi diákságot a szociális és politikai harccal, valamint a munkás­mozgalommal, amely még mindig stratégiai helyet foglalt el, és amely a hallgatók küzdelmével való egyesülése következtében irányt adott az eseményeknek. A másik a világról vallott felfogás megújulását és ennek megnyilvánulását jelentette. Ez a megújulás új és meghatározó esz­meáramlatok keveredése nyomán jöhetett létre, teret engedett a heves művészeti és kulturális forrongás előtt. Ezek a folyamatok befolyásolták a világ geopolitikai átrendeződését, ami együtt járt az enyhülés lezárulásá­val. Ez az átalakulás a dekolonizáció kibontakozása, a szovjet birodalom válsága és az Egyesült Államok, Európa és Japán alkotta új, domináns tömb létrejötte körül szerveződött.

1968 májusa Franciaországban nem derült égből villámcsapásként bontakozott ki. Már jóval a májusi francia események előtt számos országban egyetemeket foglaltak el. Sőt, a viták és a gondolkodás meg­újítása már legalább 1960 óta zajlottak. Ahogy mindez összekeveredett a munkások harcával, az a forma adta a francia helyzet sajátos jellegét, amelyet ebből a szempontból csak az olaszországi „lopakodó május­hoz" (mai rampant) hasonlíthatunk. Ebben a cikkben a franciaországi mozgalmat csak a nemzetközi mozgalomra való hivatkozás kapcsán fogjuk érinteni.

1. Féktelen, szilaj diákinternacionálé tört előre a világ színpadán.

1960-ban az ifjúság kiterjedtebb mozgalmának határozott formájaként a világ több pontján diákmozgalom ütötte fel a fejét új problémákat he­lyezve előtérbe. A gyarmati háborúk katalizátorként hatottak ezekre a mozgalmakra és radikalizálták őket. E konfliktusok az érintett országokat katonai beavatkozásra késztették, ami együtt járt a hadseregben később évekig szolgáló fiatalok besorozásával. Franciaország Algériában harcolt (1954-től 1962-ig), az Egyesült Államok Vietnamban volt lekötve (az 1965-i első légitámadásoktól Saigon 1975-ös elestéig), Portugália pedig a saját gyarmatain bonyolódott hosszú konfliktusba (egészen az 1974-es „szegfűk forradalmáig"). Ezekben az országokban a háborúellenes mozgalmakat az ifjúság széles rétegei támogatták, egyúttal átalakultak a nemzedékek közötti kapcsolatok. Más országokban a háborúellenes mozgalmakkal való szolidaritás hozzájárult a nemzetközi diákmozgalom kibontakozásához. Ezek a mozgalmak megértették, mit is jelent a deko­lonizáció történelmi folyamata. Radikalizálódtak a rendfenntartó erőkkel való összecsapásaik nyomán, a rendőri fellépés pedig elmérgesítette az egyetemi intézmények és a politikai hatalom közötti viszonyt. Ezek a mozgalmak egyre élesebb kritikát fogalmaztak meg az általuk gyarmato­sítónak, tekintélyelvűnek, hierarchizáltnak és erkölcsprédikátornak tartott társadalmak fejlődésével szemben.

A diákmozgalom az elismeréséért, a függetlenségéért küzdött, és saját orientációját kereste. Jelen volt egész Európában és az Egyesült Államokban. Franciaországban például 1962-ben az UNEF¹ – miután az algériai béke iránti elkötelezettsége példátlanul radikalizálta – ismét erőre kapott, amikor elutasította az egyetemi felvételi bevezetését és védte a hallgatói jogokat. 1965-től kezdve a német egyetemisták tiltakozó mozgalma – Berlinből kiindulva – az egész NSZK-ban elter­jedt, elítélve a gyűlések betiltását és a tanulmányokra fordítható idő korlátozását. Ugyancsak 1965-ben Madridban csendes felvonulást tartottak, tiltakozva a hivatalos hallgatói szervezet megválasztásának kormányzati kontrollja ellen. 1966-ban Nagy-Britanniában létrehozták a Radical Student Alliance-t, mert elutasították a hallgatói érdekvédelmi szervezet reformistának ítélt vezetését. 1967 decemberében a madridi gazdaságtudományi kar bezárása ellen tiltakozó hallgatói demonstrációk átterjedtek Barcelonára, Salamancára és Spanyolország többi részére. Londonban óriási tüntetéseket tartottak, 1968 februárjában pedig elfog­lalták a Leicesteri Egyetemet, megkérdőjelezve a hallgatói képviselet addigi formáit. 1968 márciusában a Sevillai Egyetem bezárása miatt Madridban, Zaragozában, sőt még az Opus Dei² Bilbaóban található Navarrai Egyetemén is zavargások robbantak ki. Áprilisban Madridban négynapos lázadás tört ki, amelyet Sevillában, Bilbaóban és Alicantéban továbbiak követtek. A madridi barikádok arra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy reformokat vezessen be.

A vietnami háború elleni tüntetések radikalizálták és egyesítették a diákmozgalmakat. Ezek közvetlenül támadták az amerikai hatóságokat az Egyesült Államokban, majd Európában, Japánban és a világ többi részén. 1964 őszén Berkeleyben a Free Speech Movement a Vietnam Day Commitee³ előfutára lett. 1965 elején kezdődtek az Egyesült Álla­mokban az első katonaibehívó-égetések és az 1962-ben létrejött SDS (Students for a Democratic Society) által szervezett első washingtoni tüntetések. 1965 nyarán Oxfordban és a London School of Economics-on megtartották az első „teach in"-t,⁴ 1966 nyarán pedig Bertrand Russell útjára indította a Vietnami Törvényszéket,⁵ amely 1967 májusában Stockholmban tartotta plenáris ülését. 1966-ban Berlinben sor került az első nagyszabású tüntetésre. 1967 októberében Washingtonban az SDS diákszervezet aktivistái áttörték a Pentagon körül felállított kordont. Annak ellenére, hogy a hippik virágokat dugtak a katonák puskáinak csövébe, utóbbiak erőszakot alkalmazva oszlatták szét a tüntetőket. 1968 januárjá­ban a Zengakuren⁶ felhívására japán diákok tiltakozó megmozdulást tartottak az amerikai Enterprise repülőgép-hordozó kikötése miatt – 300 tüntetőt letartóztattak. 1968 februárjában Amerika-ellenes tüntetések söpörtek végig az NSZK több mint tíz nagyvárosán. 1968 márciusában Rómában és Londonban az Egyesült Államok nagykövetségeinél tar­tott demonstrációk során véres összecsapások robbantak ki a rendőri erőkkel. Tokióban gimnazisták tömegei özönlöttek az utcára. Spanyol­országban a hallgatók a vietnami békéért és az amerikai bázisok ellen tüntettek. 1968 áprilisában a New York-i Columbia University elfoglalása kiszélesítette az összecsapások színterét.

2. A diákmozgalmak az adott helyzetben a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak. A hallgatói mozgalmak intenzív és változatos vitákat folytattak, amelyek nyomán megkérdőjelezték az egye­temi intézményeket és szerepüket a társadalmi fejlődés radikális kritikája terén. 1968 előtt számos esetben a diákmozgalmak szorosan nyomon követték a politikai helyzet alakulását, amire sorozatosan úgy reagáltak, hogy az megrázkódtatta a különböző színezetű hatalmakat. Ez történt Prágában, Varsóban és Belgrádban a szovjetrendszer megkérdőjelezése révén. De ez történt Madridban, miként Athénban vagy Lisszabonban is, ahol meg az európai diktatúrákat rengették meg. Ez vonatkozik Mexikóra és még nagyon sok más országra is, ahol nyilvánvalóvá vált a szociális viszonyok és a geopolitikai alávetettség közötti összefüggés. Az Egyesült Államok esete szintén hasonló, itt a diákmozgalom a diszkrimináció-és rasszizmusellenes mozgalom összefonódásáról beszélhetünk. És végső soron ez érvényes a diákmozgalmak és a munkásmozgalmak egyesülésére, főképpen Olaszországban és Franciaországban, valamint kisebb mértékben Spanyolországban. 1968 után számos helyen olyan mozgalmak bontakoztak ki, amelyek sajátos helyzetükből kiindulva 1968-ban előtérbe kerülő különböző kérdésekre kerestek választ: ilyen volt a szociális harc elsőbbsége és a hatalommal fenntartott kapcsolatok megkérdőjelezése.

A diákmozgalmak radikalizálódtak és nyíltan politikai kérdéseket kezdtek feszegetni. 1962-ben az Egyesült Államokban az SDS nyi­latkozata kitért a generációs ellentétekre, a déli államok problémáira, a hidegháborúra és az atombombára. 1965-ben létrehozták a FUNY-t (a Free University of New Yorkot). Nyugat-Berlinben afrikai és német hallgatók tüntettek egy rasszizmussal vádolt film bemutatása ellen, s ez a rendőrséggel való összecsapásba torkollott. 1965-1967-ben a provók⁷ Amszterdamban felszabadították a képzeletet, és felfedezték az ökológia, a feminizmus, az anarchizmus, a szolidaritás megannyi útját-módját. 1966-ban megtartották az első diákszemináriumot a Német Egyetemisták Szövetsége (AstA) és a francia FGEL (Bölcsészhallgatók Általános Szövetsége) részvételével. 1967 júliusában az AstA – Herbert Marcuse jelenlétében – közzétette a „Kritikai Egyetem szemináriumainak ideiglenes jegyzékét". 1967 novemberében Londonban elindították az El­lenegyetemet. A Sindzsukuban, Tokió egyik kerületében kitört erőszakos zavargások után a japán nagyvállalatok bejelentették, hogy a letartóz­tatott diákok közül senkit sem fognak alkalmazni. 1967 novemberében Olaszországban a trentói és a torinói egyetemfoglalások más városokra is átterjedtek. 1968 márciusában a képzőművészeti kar elfoglalásakor a torinói Vörös Gárdisták a professzorok megválasztását követelték.

Drámai módon, az egyesült államokbeli események állandóan hivatko­zási alapként szolgáltak a világméretű lázongás számára. 1965 augusz­tusában lázadás robbant ki Los Angeles Watts nevű városrészében. 1966 októberében Oaklandben a Fekete Párducok megalakulása elindította a frontális lázadás korszakát. A Fekete Párducok vezetőit 1968 januárjá­ban San Franciscóban letartóztatták. Martin Luther King 1968. április 5-i meggyilkolása az egész világot megdöbbentette; az eseményt száztíz amerikai városban zavargások követték, amelyek során tucatnyian éle­tüket vesztették, több ezren pedig megsebesültek. 1968. május 13-án Washingtonba érkezett a szegények menete.

Mindezzel együtt járt a szovjetrendszer megkérdőjelezése annak eu­rópai perifériáján, ami kihangsúlyozta a tiltakozás világméretű jellegét. 1967 októberében Prágában spontán diákmegmozdulás kezdődött. 1968 januárjában Varsóban ötven egyetemi hallgatót letartóztattak, Adam Michniket pedig elbocsátották az egyetemi állásából, mivel egy szovjetellenesnek ítélt színdarab betiltása ellen tiltakozott. Márciusban a varsói diákmegmozdulások átterjedtek az egész országra. A lengyel egyetemek sztrájkba léptek, a hallgatók pedig Krakkóban és Poznanban is összecsaptak a rendőrökkel. A varsói Műszaki Egyetem elfoglalása megmutatta, hol található a mozgalom epicentruma. 1968 júniusában Belgrádban a filozófiai és szociológiai kar elfoglalásakor kijelentették: „Elegünk van a vörös burzsoáziából!" A mozgalom azonban a maga teljességében Csehszlovákiában bontakozott ki. 1968 márciusában húszezer fiatal nagygyűlésén elfogadták a prágai ifjúság manifesztumát. Václav Havel Az ellenállás témájához című áprilisi cikke kiemelte ennek jelentőségét. Május 1-jén Prágában hatalmas tömeg támogatta Alexan­der Dubceket és a pártvezetést. 1968. augusztus 20-án bekövetkezett Csehszlovákia inváziója; a szovjet tankok „rendet teremtettek". A prágai tavasz demokratikus követelései és az eltiprása keltette megrázkódtatás mély repedéseket idézett elő a szovjet tömbön.

1968 áprilisában és májusában a mozgalom felerősödött Nyugat-Eu­rópában, elterjedt és elmélyült. Szaporodtak és fertőzővé váltak az egye­temfoglalások. 1968 áprilisában Rudi Dutschke, a német SDS vezetője egy ellene elkövetett merényletben súlyosan megsebesült. A mozgalom kibővült és magába szippantotta a gimnazistákat és a fiatal munkásokat is. Erőszakos összecsapások robbantak ki Nyugat-Berlinben, Ham­burgban, Münchenben, Hannoverben. Olaszországban a nyugtalanság átterjedt Pisára, Milánóra, Firenzére, Rómára, Nápolyra, Velencére, Cataniára, Palermóra és Trentóra. 1968. május 13. után a franciaországi események doppingként hatottak a nemzetközi mozgalomra. 1968. május 29-én Rómában barikádokat emeltek a felborogatott autókból. Brüsszelben elfoglalták a rektori hivatalt. Novemberben Nagy-Britanniában egymást követték az egyetemfoglalások. 1969. január 24-én Madridban az egyetemi válság a rendkívüli állapot kihirdetéséhez vezetett.

A mozgalom azonban nem korlátozódott Európára. Mexikó ezen a téren fontos szerepet játszott. 1968 júliusában az olimpiai játékokra ké­szülődő Mexikóvárosban az egyetemi hallgatók Kuba-párti tüntetést szer­veztek, amelyet keményen megtoroltak. Augusztusban háromszázezer tüntető vonult végig Mexikóvároson. Szeptemberben háromezer embert tartóztattak le, a rendőrség pedig megszállta az egyetemi negyedet és az Autonóm Egyetemet. Barikádok emelkedtek a Tlatelocón, a Három Kultúra terén a lakosság segítségével. Október 2-án támadásba lendültek a tankok és több tucatnyian vesztették életüket. Bertrand Russell támo­gatásával felhívást tettek közzé az olimpiai játékok bojkottjára, amelyet széles körben terjesztettek.

Az összecsapások egymást érték nagyon sok országban. Egyiptomban a Palesztina ügyében tartott 1968. áprilisi és májusi megmozdulások az 1972-i diákmozgalomban folytatódtak, amely kihatott Szadat politikájára. A diáktüntetések hatalmas méreteket öltöttek Pakisztánban. Algírban a hallgatók elérték Bumedien politikájának megváltozását. Szenegálban is igen hevesek voltak a diákmegmozdulások 1968 folyamán. Omar Blondin Diopot, a franciaországi Március 22. Mozgalom egyik alapítóját, 1973-ban Dakarban, a zárkájában meggyilkolták.

3. A diákmozgalom összefonódása a szociális küzdelemmel és a munkásmozgalommal irányt szabott a korszaknak. Midőn a diákmoz­galmak nyilvánvalóvá tették a mély társadalmi repedések meglétét, felka­varták a politika állóvizét. Az oktatási és egyetemi rendszer a társadalmi ellentétek centrumában helyezkedett el ama szerepe révén, amelyet a társadalom reprodukálása és átalakítása terén játszott. Találkozott a rezsimek politikai fejlődése és a szabadságjogok biztosítása iránt érzé­keny kispolgári értelmiség követeléseivel. Nicos Poulantzas aláhúzta a társadalmi rétegek szerepét a fasizmusból való „békés kilábalás" terén Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában. Csakhogy a ter­melés kapcsán folytatott társadalmi harc, s különösen a munkások harca adta a mozgalomnak a valódi jelentősségét. A nagyszabású sztrájkokkal és általánossá válásukkal kezdődött a konfrontáció; a szakszervezetek bevonására pedig azért volt szükség, hogy magasabb szintre lehessen lépni, és tervbe lehessen venni az eltökélt és offenzív általános sztrájkot. A munkásmozgalom mindvégig stratégiai helyzetben maradt, még akkor is, ha nem foglalta magában a társadalmi mozgalom egészét. A diákharc és a munkások küzdelmének összefonódása össztársadalmi dimenziót kölcsönzött a mozgalomnak, és megkönnyítette a társadalom legna­gyobb részének a mozgósítását. Franciaországban és Olaszországban a diákmozgalmak és a munkásmozgalom összefogása és az általános sztrájkra való áttérés jellemezte 1968 májusát.

Az ötvenes években elkezdődött ipari modernizáció nem volt konflik­tusmentes. A fordi kompromisszum a taylorizmusnak való behódolást és a munka tudományos megszervezésének elkeresztelt militarizációt jelen­tette. A szakszervezeti mozgalom rendszerellenes mozgalomként növelte a sztrájkok számát. A belső piacra alapozott növekedés a fogyasztást a szabályozás módjává, az egyes társadalmi rétegek integrációjának és megrendszabályozásának tényezőjévé változtatja. A gondoskodó állam magára vállalta a közvetett bér kifizetését és a közszolgáltatások révén biztosította az egészségügyi ellátást, az oktatást és a nyugdíjellátást. A demokratizálódás az oktatási rendszerre, az esélyegyenlőség és az érdem előtérbe állítására támaszkodott.

A termelési folyamat eme forradalma mély társadalmi felfordulással járt együtt. Az élenjáró szektorok új munkásosztálya új fizetett rétegekkel: technikusokkal, káderekkel és mérnökökkel bővült. A futószalag másik oldalán a munka leminősítése új társadalmi csoportokat: nőket, fiatal városlakókat, vidékről a városba költözőket és külföldi bevándorlókat érintett. A két csoport közül a stabil munkahellyel rendelkező, szakképzett munkások tartották fenn a munkásmozgalom történetében gyökerező szakszervezeti mozgalom képviseletét.

A hallgatói közeg változásnak indult. A termelési módszerek gépesíté­sének és a munkások szakképzésének és ellenőrzésének kettős folya­mata, továbbá a társadalmi integráció maga után vonta a hallgatói lét­szám ugrásszerű növekedését. Franciaországban az egyetemi hallgatók száma, amely a megelőző nyolc évben megduplázódott, 1968-ban elérte az 500 ezer főt. Másfelől ezeknek a termelési folyamatba integrálódott rétegeknek a – jóllehet relatív – proletarizálódása ellentmondásba került a kispolgárságnak ígért jövőképpel. Ez az ellentmondás visszhangra lelt a diákok nehéz életkörülményeiben, amelyet csak hangsúlyosabbá tett az urbanizációs válság és a lakáshelyzet megoldatlansága, s amely találko­zott a diákmiliő nyomorúságának szituacionista téziseivel. A diákmozga­lom kiterjedt az egyetemi dolgozókra, különösen a fiatal tanársegédekre, valamint a gimnazistákra. A hallgatói mozgalom visszautasította azt a szerepet, amelyet a jövő káderei számára kijelöltek, és megkérdőjelezte a hierarchiát, a tekintélyt és az elit reprodukcióját.

A gyors ütemben iparosodó országokban a társadalmi feszültségek súlyosbodtak. A szakszervezetek érzékenyen reagáltak a mozgósí­tásra. 1967-ben az IG Metall képviselői részt vettek a diákok nyugat­berlini nagygyűlésén. A szakszervezetek haboztak az élesen kritikus diákmozgalommal szembeni bizalmatlanság és a nyíltan adódó lehe­tőségek között. Spanyolországban a munkásbizottságok részt vettek a diákmegmozdulásokban, az összefogás azonban Franciaországban és Olaszországban volt a leglátványosabb. 1967 novemberében Olaszor­szágban a Fiat munkásaival vállalt szolidaritásból tüntettek a hallgatók, ami összekapcsolódott a trentói, a torinói egyetemek elfoglalásával, majd a foglalások Milánóra, Rómára és Nápolyra való átterjedésével. Már ekkor érzékelhető volt a különböző elkötelezettségű csoportok sok­színűsége (Vörös Gárda, Uccelli, autonómok, szituacionisták, trockisták, maoisták), amelyek lendületet biztosítottak a diákmozgalomnak anélkül, hogy közülük bármelyik is ki tudta volna sajátítani a maga számára az irányítást. 1968-ban az agitáció elérte az egyetemeket és a gyárakat. Az OKP kinyilvánította, hogy ellenzi a diákmozgalmat, de azért több kerek­asztal-beszélgetést szervezett az ifjúság lázadásáról. 1968 májusában új történelmi tömb létrehozását javasolta, amely magában foglalta volna a hallgatókat és a munkásokat is. Novemberben sztrájkhullám söpört végig, a gimnazisták csatlakoztak az egyetemi hallgatókhoz és a társa­dalmi mozgósításhoz. 1968. december 5-én Rómában bejelentették az általános sztrájkot.

Franciaországban az iparosítás terén a gyarmati háborúk miatt bekö­vetkezett lemaradás most erőltetett ütemű modernizációba csapott át. A szakszervezetek, megosztottságuk ellenére, csatlakoztak a mozgalom­hoz. A gyárfoglalások a társadalmi elismerés rendkívüli pillanatai voltak. A hatékony és jelképes küldetéssel bíró általános sztrájk a mozgalmat a csúcspontjára repítette. A jobboldali pártok masszív választási győzelme nem szüntette meg a társadalmi erők közötti kapcsolatot. A sokat vitatott grenelle-i tárgyalások során az 1936-os Népfront óta a legkedvezőbb megállapodásokat sikerült kiharcolni. A társadalmi mozgalom meghajtó ereje nem merült ki. Ez majd a munkás- és parasztbizottságok különféle formáiban fogja erejét veszíteni. 1973-ban pedig ismét magára talál a „LIP harcában", amely az önigazgatást helyezte előtérbe.⁸ Hangsúlyos­sá vált benne a paraszti küzdelem, a dolgozó parasztok mozgalmának fejlődésével együtt, amelyet Bernard Lambert és a larzaci felvonulások tettek közismertté.⁹ Teret nyitott a társadalmi emancipáció nagyszámú kollektív formáinak és az olyan újdonsült társadalmi mozgalmaknak, mint az új feminista mozgalmak, a fogyasztói mozgalmak, a homoszexuálisok mozgalmai, az első környezetvédő mozgalmak és a szolidaritási moz­galmak széles spektruma.

4. 1968 májusát a világ gondolkodásmódjának megújulása és annak megnyilvánulásai jellemezték. Az ötvenes évek vége óta, sőt helyenként már 1947-től kezdve új és hatalmas eszmeáramlatok járták be a világot. Ezek az eszmék bizonyos helyeken az adott országtól, az időponttól és a helyzettől függően bukkantak a felszínre, de 1965-től erőteljesen koncentrálódtak. A radikális kritika és a kritikai elmélet kere­sése révén kerültek előtérbe. 1968 májusa korántsem teremtette meg az értelmiségiek egységét. Ne feledkezzünk meg Raymond Aron haragjáról, aki egyik legvisszafogottabb kijelentésében így fogalmazott: „egyszerű és tragikus »pszichodrámáról« beszélhetünk". A következőkben kiemel­jük azokat az eszméket, amelyek megteremtették ezt az intellektuális mozgalmat, még ha egyesek, akik az adott pillanatban képviselték őket, később túl is léptek rajtuk. Rámutatunk néhány olyan témára, amely meghatározta 1968 májusát és az utána következő időszakot. A csupán illusztráció gyanánt kiemelt nevek azokat a személyiségeket hivatottak felidézni, akik mások mellett formalizálták és világosan kifejtették a szóban forgó eszmeáramlatokat. A hallgatók véleményével és számával, valamint a viszonylagos autonómiára és a nemzetközi körforgásra adott válaszokkal kapcsolatos egyetemi krízis jelentős mértékben elősegítette ennek az áramlatnak a megerősödését, kiérlelődését és elterjedését. Kiemelte az egyetemek áteresztő képességét, főleg a társadalmi moz­galmak értelmisége, mindenekelőtt a munkásértelmiség által képviselt kérdések és reflexiók vonatkozásában.

A kritikai látásmód az ipari társadalmak elemzéseiből és új paradig­máiból: a fordizmusból, a keynesianizmusból, a gondoskodó államból, a szociálliberalizmusból és a szociáldemokráciából táplálkozott. Nagy jelentőséget tulajdonított a munkásosztály átalakulásának az új mun­kásküzdelmek jelentésein keresztül, ahogy azt Daniel Mothé, Serge Mallet, Emma Goldschmidt rendkívül nagyszámú művei aláhúzzák. Új perspektívákat nyitott Bernard Lambert dolgozó parasztjainak újabb ál­lásfoglalásával. Gazdagodott főleg Pierre Naville-nak az állam természe­téről közzétett elemzései révén. Olaszországban az eszmék látványos módon születtek meg, elsősorban a Luciana Castellina, Lucio Magri és Rossana Rossanda által létrehozott Il Manifesto című lap segítségével. Ez a kritika megkérdőjelezte a technikai civilizációt, a produktivizmust, a fogyasztói társadalmat.

A marxizmus revíziója, különösen annak nyugati változata, a sztáliniz­mus bírálatából és a szovjetrendszertől való eltérésből táplálkozott. Nagy lökést kapott a kínai-szovjet szakítástól és a sokasodó, főleg kubai és vietnami példáktól. A totalitarizmus és a bürokrácia analízise kifinomul­tabbá vált. Cseh és lengyel, na meg néhány jelentős szovjet értelmiségi, köztük Szaharov képviselte ezt. Belgrádban Milovan Gyilasz kísérletet tett a létező kommunizmus osztályelemzésére. Az állam- vagy pártkapi­talizmus analízisével vitába szállt Charles Bettelheim és Paul Sweezy. Az Egyesült Államokban több közgazdász, például Harry Magdoff, megfejtette az amerikai imperializmus titkát. A marxizmus revízióját a függetlenné vált volt gyarmatokon is elvégezték a nemzetközi rendszer és az új rezsimek vizsgálatával. Samir Amin és André Gunder Frank vizsgálat tárgyává tették a kapitalizmus terét, világát és hosszú időtar­tamát. Az Egyesült Államokban Immanuel Wallerstein a kapitalizmus történetét kutatta, és együtt dolgozott többek között Fernand Braudellel és Georges Dubyvel az Annales iskola történettudományi módszerének újbóli megalapozásán.

1968 májusának evidenciájává vált, hogy a bürokratikus totalitarizmust és a magát liberálisnak kikiáltó nyugati társadalmakat egységesen kell szemlélni. 1949 és 1967 között ezen dolgozott a Socialisme ou barbarie című folyóiratban mindenekelőtt Cornelius Castoriadis, Claude Lefort és Jean-Francois Lyotard, az Arguments című lapban pedig Edgar Morin és Kostas Axelos. A kétféle rezsim egyazon kritikája, kiterjesztve az újonnan függetlenné vált államokra, a különbségeiken túl rámutatott a magánkapitalizmus, a bürokratikus rendszerek, modelljeik és fejlődésük egységességére. Ezenkívül olyan utakat nyitottak, amelyeket 1968 máju­sa fedezett fel, ilyen volt a szabadságjogok, a kreativitás és a nyílt önigaz­gatás pályája. Ez a vita nem valamiféle lomha, hosszú folyam módjára zajlott, hanem telve volt szenvedéllyel és heves érzelmekkel. Egymással ellentétes, eltérő, különböző trockista és maoista, guevarista, anarchista és szituacionista, reformista, radikális stb. áramlatok sokaságába torkol­lott, amelyek lázasan gyártották a korszakról, a hatalom megszerzésének stratégiáiról, a szocializmus építéséről szóló elemzéseiket.

A marxizmus továbbra is aktuális kérdés maradt. A XIX. században a marxizmusnak sikerült hidat vernie különböző fejtegetéseiben a tudomá­nyos gondolkodás és az akkoriban a munkásmozgalomban megtestesülő társadalmi mozgalom között. A dogmatizmus azonban lerombolta ezt a hidat. Ám a megújulás mégis a marxizmusból kiindulva történt meg. Immanuel Wallerstein hozakodott elő azzal, hogy a skolasztikus gondol­kodás mintájára, amely a kereszténységből, az egyház nyelvét használva emelkedett ki, a marxizmus meghaladása is a marxizmus nyelvezetének felhasználásával fog végbemenni, amely a társadalmak fejlődésének megértéséhez továbbra is kulcsfontosságú marad.

A strukturalizmus a fennmaradó egzisztencializmus örökébe lépett. Sartre teljes súlyával ránehezedett a mozgalom kultúrájára és feje búb­jáig belemerült 1968 májusának eseményeibe. Sok egyéb hozzájárulása mellett ő kölcsönözte a mozgalom számára a körülményekre és a szituá­ciónak megfelelő szabadságra való hivatkozást. Simone de Beauvoir sok tekintetben viszonyítási ponttá vált, főleg, de nem kizárólag a feminizmus új nemzedéke számára. Ennek hangja megújult az írónő 1949-ben írt A második nem című könyvének a fiatal nők és férfiak új generációja általi felfedezésével. Utóbbiak megértették a nyugodt és mélyreható állítás fontosságát: a nők nem nőnek születnek, hanem azzá válnak. A struktu­ralizmus megújította és felfedezte a társadalomtudományokat. A közgaz­daságtant gyökeresen felforgatta Althusser mester, elsősorban a Lire le Capital [Olvassuk A tőkét] című könyvével, továbbá Étienne Balibar és az École de la Régulation, a strukturális antropológiát Claude Lévi Strauss munkássága, valamint Emmanuel Terray, Claude Maillassoux és sokan mások, aztán a szociológiát Bourdieu és Passeron (a Les Héritiers 1964-ben és a Reproduction 1970-ben), a pszichoanalízist Lacan és a Freudi Iskola. A tudományok általános felfordulásából emeljük ki a szituáció szempontjából fontosabbakat: a jogtudomány szembekerült az anarchista forgószéllel, a neveléstudomány körüli ciklon ekkor kezdett kibontakoz­ni, a nyelvészet megújításán pedig mindenekelőtt Noam Chomsky és Umberto Eco fáradozott.

1968 májusa felszámolta a marxizmus és a pszichoanalízis birodalma közti hidat. Herbert Marcuse a Freudról szóló művei révén ebben meg­határozó szerepet játszott: az Érosz és civilizáció 1955-ben, Az egydi­menziós ember 1964-ben jelent meg. Nyilvánvalóvá tette „a libidó nem represszív fejlődésének lehetőségét az érett szakaszba lépett civilizáció körülményei között". Bizonyos folytonosságot biztosított a Frankfurti Is­kolával, hatalmas hatást gyakorolt a német szélsőbaloldalra közvetlenül Rudi Dutschkén keresztül – minden mozgó fronton jelen volt. Emlékez­tetni kell William Reich újrafelfedezésére, és Az orgazmus funkciója újbóli kiadására (első kiadás: 1927), valamint A fasizmus tömegpszichológiája ismételt megjelentetésére (első kiadás: 1934).

1968 májusa előtérbe helyezte a törekvést az egyéni autonómia el­érésére. Mindez magában foglalta az elidegenedés elleni harcot, amely 1968 májusának egyik vezérszava lett. Az elidegenedés tudatára való ráébredés a mindennapi élet radikális kritikájából származott. Azt hirdette, hogy a közös politikai gondolkodás a mindennapok radikális megkérdője­lezéséből is megszülethet. A németországi mozgalmakban aktívan részt­vevő Jürgen Habermas felhívta a figyelmet a Frankfurti Iskola oktatási rendszerére, az imperializmusra, továbbá a szocialista forradalomra, a kultúrára, valamint a tőkés rendszerre, a pszichológiára és a társada­lomra vonatkozó elméleti kritikájára. Antonio Gramsci a kultúráról és a politikáról szóló ragyogó elemzéseivel ismét polgárjogot nyert, ami pél­dául a politikai tömegmozgalmakkal kapcsolatban új inspirációkat keltett. Henri Lefebvre elemezte és bírálta a mindennapi életet, a várost, továbbá az urbanizációt, a változások szociológiáját és a modernség kritikáját. A szituacionisták kritikája, amely a Szituacionista Internacionálén keresztül terjedt, s jelentős szerepet játszott az események előkészítésében és nemzetközi terjedésében, pusztítónak bizonyult. Három figyelmeztető pamflet is megjelent 1967-ben: Guy Debord: A spektákulum társadalma [La société du spectacle, magyarul Bp., 2006, Balassi], Raoul Vaneigem: Értekezés az élni tudásról a fiatal generációk számára [Le traité de savoir vivre á l'usage des jeunes générations] és Mustapha Khayati: A diákmiliő nyomorúságáról [De la misére en milieu étudiant]. Új csapásirányt vettek főleg a látványos keres­kedő és fogyasztói társadalom, és a médiumok természetét és szerepét illetően. Szerintük a mindennapi életet a szó szoros értelmében gyarma­tosították. Az egyéni autonómiára való törekvés együtt jár az erkölcsök átalakulásával, a test felszabadulásával és a szexuális forradalommal. A szexualitás érthetővé teszi az elidegenedést, konkretizálja a modern világ nyomorúságát és kiemeli a szűkösség kegyetlenségét.

Az önállóságra való törekvés, a kinyilvánított individualitás nem állt ellentétben a társadalmi szolidaritással, az emancipációval és a kollektív elkötelezettséggel. Olyannyira nem, hogy 1968 májusa világossá tette – ahogy Kristin Ross nagyon helyesen megfogalmazta – az egyenlőség szenvedélyét, a tömegek által követelt és a jelenbe illeszkedő egyenlőség passzióját. Nem 1968 májusa jelentette a szentté avatott individualizmus és a liberális ellenforradalom okát; az 1968 májusára adott konzervatív reakció lett a kezdeményezőjük. 1968 májusa ismét megerősítette, hogy szabadság és egyenlőség, a helyzettől függően, egymással összeegyeztethetők; hogy csupán a konzervatív reakció egyszerűsítette le e problémát puszta „emberi jogi" kérdéssé, s alacsonyította le a demok­ráciát a piac, a politikát pedig az igazgatás színvonalára. 1968 májusa a szabadságot nem az igazságtalanság ellenében nyilvánította ki, hanem azt szükségesnek ítélte az igazságtalanság ellen folytatott harcban. 1968 májusának gyűlölete mindig is élő marad az uralmon lévők számára, azok számára, akik pusztításnak tartják az erkölcs, a munka, a hatalom, az állam és a nemzet bármiféle megkérdőjelezését, azt, ami kétségbe vonja az uralkodó társadalmi viszonyok reprodukálását.

A tekintélyelvűség és a hierarchia kritikája élesen világított rá a ha­talom kérdésére és az uralmi viszonyokra. Foucault a kórházon és a börtönön keresztül leplezte le e viszonyok természetét. A hatvanas évek minden megközelítése összefogott a kényszeren alapuló rendszerek és az önkényes ideológiák lerombolása érdekében. Az uralmi viszonyok nem maguktól értetődőek, hanem történetileg alakultak ki – legitimitá­suk feltételekhez van kötve. Az uralmi viszonyok bírálata kérdőre vonta a történelmet, s tovább erősödött, midőn szétszakadt a fátyol, amely a gyarmatosítás valóságát elleplezte. A mindennapi élet, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok átpolitizálása ellentmondásos módon a hatalom hétköznapi formáinak elutasításába és az univerzális forradalom utáni vágyba torkollott.

1968 májusa után új trend született. Fordítsuk figyelmünket csupán egyik aspektusára, a mindennapi cselekvésről való gondolkodásra, az értelmiségi – nem csupán egyetemi – foglalkozás újfajta kapcsolatára a társadalmi és politikai cselekvéssel! A társadalmi gyakorlat megváltozá­sának helyet adó új megközelítések számos területet meghatároztak: Bourdieu példáját követve a szociológia, Deleuze és Guattari példáját követve a pszichoanalízis, a pszichológia, az oktatás és az orvostudo­mány stb. A hatalomgyakorlás és a végzet formáinak elutasítása ismét teret kínált a nőknek és a férfiaknak történelmük megkonstruálásához. A mozgósítás új formái bontakoztak ki: Foucault-t követve a hetvenes évek elején létrehozták a GIP-et (Groupe d'Information sur les Prisons). 1968 májusa felfedte az értelmiségiek gondolkodását, s nemcsak a külvilág, hanem elsősorban saját maguk számára. Az események sokuk gondol­kodását és magatartását megváltoztatták.

5. Az 1968-as felfordulást intenzív művészi és kulturális forrongás jellemezte. 1968 májusa azonos irányba terelt két, általában különböző megközelítést. Az egyenlőtlenségek és az igazságtalanságok társadalmi kritikája találkozott a munkában és a mindennapi életben tapasztalható elidegenedés művészi kritikájával. A kultúrát úgy fogták fel, mint min­denki közös javát. Ez a kultúra kiemelte az emberek azon szándékát, hogy a magukévá tegyék az életüket és a testüket. A hétköznapi élet és a médiumok bírálata maga után vonta és megnyitotta a társadalmi analízis, a divat vagy példának okáért a „sztárság" új megközelítéseit. A lázadó ifjúság belevetette magát a grandiózus hippi-gyülekezetekbe, a hatalmas rock-koncertekbe, amelyek együtt jártak a vietnami háború elleni tüntetésekkel.

A képzőművészeti iskolák és az építészeti karok voltak a mozgósítási központok. Így volt ez Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Bri­tanniában. Az elfoglalt párizsi Képzőművészeti Főiskolán a plakátműhely nemesi levelet adományozott az Észak és Dél megannyi országában kibontakozó festőművészetnek. Az építészet vegyítette a szociális funkciót és az architekturális gesztust, a kollektív alkotást és az egyéni megformálást, a népi negyedek popularizmusát és a luxusgettók poszt­modern sznobizmusát.

Az irodalom a formát támadta. 1965-ben Georges Perec megírta A dolgokat. Állandóan kísérleteztek a forradalmi irodalommal. A Philippe Sollers által 1960-ban útjára indított Tel Quel című folyóirat közölte Barthes, Foucault, Derrida, Eco, Todorov stb. írásait. 1968-ban a csoport megvédte a forradalom iránt nyitott, avantgárd irodalom állásfoglalását, amely a marxizmust a freudizmussal vegyítette.

A mozi és a színház ezerféle módon vett részt a forradalomban. Pil­lanatokon belül minden finomkodást felszámoltak. Az Odéon Színház elfoglalása és az Avignoni Fesztivál megszállása a rettenetes türelmetlen­ségről tanúskodott. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének sikere a posteriori figyelmeztető jel volt. A cannes-i filmfesztivál 1968. május 31-én történt elfoglalásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kultúra és a művészi termékek piacosítása, valamint a médiaparádé fényei behatá­rolták a totalitárius utat. De 1968 májusa felfedte az állami vezérlést és a pénztőkét összevegyítő hegemóniának a törékenységét.

1968 májusa újra kapcsolatot teremtett a szürrealizmussal. A költészet tárgyává tette a felfoghatatlant, az irreálist, a valószerűtlent. Az 1968-as házfalakat elárasztották az uralmi viszonyok elutasításáról, a hatalom kísértésétől mentes, szabad világról szőtt álmok képei. 1968 májusának a falakon virító jelmondatait kétféleképpen lehet olvasni. Az önkifeje­zésnek ez a módja első látásra a képromboló, zabolátlan felszabadulás megnyilvánulása; a szólásszabadság magával ragadt és mámorossá tett. Közelebbről nézve viszont meglepő és nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Vegyük például az egyik legvitatottabb jelszót: „Élvezz határtalanul!" Első látásra ez az egocentrizmus kicsúcsosodásának is fölfogható. De úgy is fel lehet fogni, hogy a kényszer vagy a hatalom által diktálthoz képest másként is lehet élvezethez jutni, a leküzdendő akadály helyett lehet más utat is választani.

Egyesek 1968 májusában „filozófiai tömegmozgalmat" véltek felfedezni (Jean Dollé – Roland Castro: Vive la Révolution). Deleuze és Guattari 1984-ben úgy elemezték 1968 májusát, mint tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes eseményt, mint „a távolbalá­tás jelenségét, mintha egy társadalom hirtelen meglátná, mindazt, ami tolerálhatatlan, és azt is, hogy más is lehetséges". Henri Lefebvre új és termékeny koncepciót dolgozott ki, amelyben mindazok jól eligazodnak, akik átélték ezeket az eseményeket, „a forradalom ünnepét".

6. 1968 májusa új ellentétrendszereket és új konfliktusformákat eredményezett. Megkezdődött a dekolonizáció válsága, ami az új álla­mok számára a tekintélyuralmi és katonai rezsimekben nyilvánult meg. 1979-től kezdve a neoliberalizmus kétségbe vonta a New Deal szociális kompromisszumát és teret engedett az általános elbizonytalanodásnak. 1989-ben a Szovjetunió felbomlása¹⁰ betetőzte a válságot, amelynek sebességét hitetlenkedve figyeltük. A győztes hatalmi blokk új nemzetközi rendet teremtett.

1968 májusa megmutatta a New Deal szociális kompromisszumának határait. A hatvanas években a termelékenység és a belső piac növeke­dése nem szüntette meg a vállalatokon belül a hatalom önkényességét és a demokrácia hiányát. A gondoskodó állam megfeneklett az ifjúság egy részének ellenállásán. Az ipari kapitalizmus kínlódva hozta létre megvalósulásának társadalmi alapjait. A nemzetközi rendszer továbbra is az egyenlőtlen árucserén és a nyersanyagok kitermelésén nyugodott, s nem tette lehetővé a modell elterjedését a harmadik világban. 1968 után a fejlődési modell még nem merült ki, a következő évtizedben még tovább növekedett. Csakhogy a kukac már benne volt az almában; a fejlődés dinamikája többé már nem tűnt evidenciának. A hetvenes évek végétől kezdve a tőkés globalizáció új szakasza: a neoliberális korszak vette kezdetét. A pénzügyi kapitalizmus ráerőltette logikáját az ipari kapitaliz­musra, a vállalat a részvényesek diktatúrájának uszályába került. A teljes foglalkoztatásra való törekvést az infláció elleni harc követte, amely maga után vonta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Domináns blokk szerveződött az Egyesült Államok, Európa és Japán körül, új nemzetközi rend jött létre a G7 vezetésével, amely marginalizálta az Egyesült Nem­zetek Szervezetét. Ez a rend a nemzetközi gazdasági szervezeteken: például a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon; a kereskedelmi szervezeteken: például a WTO-n (Kereskedelmi Világszervezet) és a katonai szervezeteken: például a NATO-n nyugodott.

1968 májusa hozzájárult a szovjetrendszer határainak felfedéséhez. Az 1961-ben felépített berlini fal az enyhülés végét jelentette.¹¹ Felerősítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként Nyugaton megszűnt a vita a Kelet felé fordulásról.

A Kína és a Szovjetunió közötti 1965-ös szakítás a kétpólusú világ végét jelezte. A kínai modell által kiváltott érdeklődés 1968-ban meg­tette a magáét, de az 1966-ban elindított kínai kulturális forradalom a szimpatizánsok legnagyobb részét meghökkentette. A Vörös Khmerek megdöbbentő és tragikus gyilkos őrülete teljessé tette az illúzióvesztést. 1968 eseményei Lengyelországban, főleg pedig Csehszlovákiában sú­lyosan megrázkódtatták a szovjet tömböt. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter megpróbált kimászni a vietnami gödörből és a Khomeini Iránjával folytatott perpatvarból. Elindította offenzíváját, amely alaposan összekeverte a tőkés piacot és az emberi jogok látványos ideológiájára redukált demokráciát. 1980-ban Reagan rákényszerítette a Szovjetuniót a fegyverkezési versenyre,¹² végletesen korlátozva ezzel annak képes­ségét a szovjet társadalom belső fejlesztésére. 1989-ben eme külső offenzíva és a belső ellentmondások kombinációjának hatására, valamint a szabadságjogok és a demokrácia hiánya következtében bomlásnak indult a Szovjetunió. E bomlás gyorsaságát nehezen hittük el.

1968 májusa a dekolonizációból táplálkozott és együtt járt a válság­gal. 1968-ra a dekolonizáció még nem fejeződött be. Az algériai és a vietnami háborúhoz kapcsolódó küzdelmek megszabták a mozgalom ritmusát. Nem szabad megfeledkezni Palesztina még mindig befejezet­len és befejezhetetlen felszabadulásáról; a korszakot meghatározta az 1967-es háború, az 1970-es jordániai „fekete szeptember", az 1972-es müncheni merénylet és az 1973-as háború. 1975-ben Angola, Mozam­bik és Bissau-Guinea felszabadulása szorosan összekapcsolódott a demokrácia portugáliai megteremtődésével. Az apartheid bukására és Dél-Afrika felszabadulására 1993-ig kellett várni. A dekolonizáció vál­sága akkor kezdődött, amikor a dekolonizáció még be sem fejeződött. 1961-ben megalakult az el nem kötelezett mozgalom Belgrádban. A kibontakozó fejlődési modell összevegyítette az uralkodó államra, a nehéziparra, a parasztság felemelésére nagy hangsúlyt fektető megkö­zelítést a keynesi célkitűzésekkel. Ez rámutatott a nyugati produktivista és a szovjet megközelítés rokonságára. 1966-ban az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek havannai szolidaritási értekezlete – melyhez hoz­zájárult még Che Guevara 1967. októberi bolíviai halála – hivatkozási alapként szolgált a mozgalmak radikalizmusához. 1968-tól 1972-ig a diákmozgalmak rámutattak a déli országok politikai rendszereinek fejlő­désére. Leleplezték az állam természetét és képtelenségét a nemzetközi rendszer megkérdőjelezésére. Az egyéni szabadságjogok megsértése, a jogállam mulasztásai, a demokrácia tagadása jócskán csökkentették az állam társadalmi bázisát. A nemzeti felszabadulás osztályszövetségeinek felbomlása meggyengítette az államot. Az 1973-tól 1977-ig tartó olajvál­ság, úgy tűnt, magával hozza a harmadik világ és az el nem kötelezettek megerősödését. Valójában az újdonsült G7 offenzívája megfordította a tendenciát. Ez az offenzíva a sok-sok tekintélyuralmi és elnyomó rezsim ellentmondásaira és diszkreditálódására támaszkodott. Új, félelmetes fegyverét: az adósságválság-kezelést, úgy készítette elő és úgy alkal­mazta, mint a déli országok móresre tanításának egyik eszközét. Az előírt fejlődési modell minden egyes társadalomnak a világpiachoz való strukturális hozzáidomulásán nyugodott, s e piac szabályozását a tőke világpiaci logikáját megalkotó tőkekörforgás szabadsága biztosította.

7. Az új lendület és a restauráció közötti ellentmondás fennmaradt. 1968 májusa után megkezdődött a belőle származó, az új modernitást hordozó formák és eszmék progressziója, valamint a hatalom konzervatív válaszai közti éles feszültségek korszaka.

A korainak bizonyult vagy befejezetlen forradalmak viszonylagos kudarcuk miatt gyakran elnyomásba és restaurációba torkollanak. Az erkölcsi rend fölülkerekedett Franciaországban és szerte a nagyvilág­ban; a tekintély erényét vég nélkül ismételgették; az uralmi viszonyok legitimitását újra megerősítették. A forradalmi eseményeket követően sok esetben az apály, sőt a restauráció időszaka következett. A francia társadalom ehhez hozzá volt szokva: erre emlékeztet bennünket az 1789-es forradalom, az 1871 -i kommün és az 1936-os Népfront. Így hát 1968 májusa is megtapasztalta a szabadságjogok fellángolásának az individualizmusba való visszahúzódását, az egyenlőség utáni szen­vedély elitizmusba való átalakulását, az univerzalizmus szeretetének összekeveredését az elnyugatosítással és a képzelet behatárolását a piac térhódítása által.

Az új impulzusok folytatták térhódításukat. Az elindított perek, a „vo­nalas" gondolkodók gyűlölete és a marketingesek nyakló nélküli alkal­mazása ellenére 1968 májusának felforgató eszméi nem tűntek el. Az új társadalmi mozgalmak felújították a mozgósítást, az állampolgári tudat visszahódította a polgárjogot, a kollektív és a társadalmi meríthetett az egyéni autonómiából, a hatalmi viszonyok kritikája pedig új teret nyitott az emancipáció előtt.

1968 májusa mint a fennálló rend radikális megkérdőjelezésének kor­szaka, felszínre hozta a korábbi forradalmak megoldatlan problémáit. Ne feledkezzünk meg a dekolonizációs mozgalom kritikájáról és különösen a népszuverenitásnak és a nemzetállamok természetének a kérdéséről! Ugyancsak tartsuk szem előtt az 1917-es forradalom révén megszületett dilemmákat, mindenekelőtt a demokrácia és a szabadságjogok problé­máját! S végezetül emlékezzünk az 1930-as évek munkásharcaiból meg­születő bizonytalanságokra, elsősorban a vállalati demokrácia, valamint a szociális mozgalmak és az állampolgári tudat közötti viszony problemati­kájára! Napjainkra maradt a keynesi modell, a szovjetizmus és a nemzeti felszabadulásból származó modellek határairól történő elmélkedés.

A társadalom és a világ átalakításáról folytatott viták a mai napig aktu­álisak. A megoldatlan problémák közé tartozik a demokrácia definiálásra váró kérdése. E kérdés kapcsán heves viták zajlanak. Az Egyesült Álla­mok úgy tolta előtérbe a demokráciát, hogy szorosan összekapcsolta a tőkés piaccal és az emberi jogok látványos ideológiájával. Ez a cinikus tö­rekvés lehetetlenné teszi az igazságtétel megtagadásának elkendőzését, ami aláaknázza a demokráciát. Amint azt Jacques Ranciére kimutatta, ez felszínre hozza azoknak a demokráciagyűlöletét, akik máskülönben nagy előszeretettel hivatkoznak rá. 1968 májusának gyűlöletét mindig is a rend és a normák tisztelete határozta meg, amit a szabadság fuvallata kétségbe ejtett, az uralkodó osztályok pedig mindig is féltek és azóta is félnek, aggódnak egy újabb váratlan forradalom kitörése miatt. Az új konzervativizmus újraindítja a vitát 1968 májusáról.

Új rendszerellenes mozgalom, az alterglobalizmus¹³ folytatja a harcot, és újra szóba hozza a korábbi ellentéteket: a dekolonizációt, az 1917-es forradalmat, a 30-as évek munkásmozgalmát és 1968-at. 1968 májusá­nak lendületével kapcsolatban javasolja a végzetszerűség elutasítását, kijelentve, hogy lehetséges egy másik világ megteremtése, az önigazgató társadalmi fórumok tevékenysége, a társadalmi mozgalmak összefo­gása, amelyek közül sok ebben a korszakban jött létre; az alternatíva lehetősége azzal szemben, hogy a világot és az egyes társadalmakat a világméretű tőkepiac szabályozza, a jogok biztosítása mindazoknak, akik visszanyúlnak az egyenlőség iránti ragaszkodáshoz.

1968 májusának kora lezárult, de az általa gerjesztett hullámok még mindig éreztetik hatásukat és ellentmondásaikat.

*

E cikk egyes részeit a Jacques Capdevielle és Henri Rey által szerkesztett Dictionnaire de mai 68 (Paris, 2008, Larousse) bevezetőjéhez írtam.

 

(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

 

A cikk eredeti címe: Gustave Massiah: Mai 1968 dans le Monde. Forrás: Attac France, http://www.france.attac.org

 

Válogatott irodalom

A tanulmány elkészítéséhez Élise Massiah nyújtott értékes segítséget.

Dreyfus-Armand, G. – Gervereau, L. (szerk.): Mai 68. Les mouvements étudiants en France et dans le monde. Párizs, 1988, Bibliothèque de Documentation Internationale Contemporaine.

Dreyfus-Armand, G. – Franck, R. – Levy, M.-F.- Zancarini-Fournel, M. (szerk.): Les années 68. Le temps de la contestation. Párizs-Brüsszel, 2000, IHTPE-CNRS/Éditions Complexe.

Duby, G. (szerk.): Atlas Historique Mondial. Párizs, 2006, Editions Larousse.

Faure, Ch.: Mai 68, Jour et Nuit., Párizs, 1998, Découvertes Gallimard.

Mallet, S.: La nouvelle classe ouvrière. Párizs, 1969, Le Seuil.

Al Massira: La révolte des étudiants égyptiens., Párizs, 1972, Editions Maspéro.

Christophe Kantcheff: Mai 68, le bel héritage. Politis, n° 962/964, Párizs, 2007. július 26.

Ranciére, J.: La haine de la démocratie. Párizs, 2005, Editions La Fabrique.

Ross, K.: Mai 68 et ses vies ultérieures (2002). Párizs-Brüsszel, 2005, Le Monde Diplomatique/ Editions Complexe.

Trebitsch, M.: Voyages autour de la Révolution. Les circulations de la pensée critique de 1956 á 1968, in Les années 68, le temps de la contestation. i. m.

Fordítói jegyzetek

1 Union Nationale des Étudiants de France – Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövetsége, amely 1907-ben alakult meg.

2 A latin kifejezés jelentése: Isten műve. Katolikus egyházi szervezet, amelyet 1928-ban Balaguer spanyol pap alapított. Célja a katolikus vallás erősítése a mindennapi életben és a társadalomban. Balaguert 2002-ben a Vatikán szentté avatta.

3 Baloldali csoportok, diákszervezetek és békepártiak koalíciója, amely heve­sen tiltakozott a vietnami háború ellen. Számos tüntetést és felvonulást szervezett Kaliforniában a háború idején.

4 A vietnami háború idején népszerűvé vált tiltakozási forma. A rendezvényeken mindenki szabadon fejthette ki a véleményét.

5 A Háborús Bűnök Nemzetközi Törvényszékét Bertrand Russell brit filozófus hozta létre, közreműködött benne Jean-Paul Sartre is. A bíróság az amerikai külpolitikát és a vietnami katonai szerepvállalást vizsgálta. Ülései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, Washington azonban nem foglalkozott velük.

6 Egyetemi Hallgatók önigazgató Szövetségeinek Japán Föderációja, 1948-ban alapították, harcos békemozgalmat folytatott a szigetországban a koreai háború és a Japánban található amerikai katonai bázisok ellen.

7 Hollandiában alakult ifjúsági anarchista, lázadó, magát „ökológiainak" tartó mozgalom, amely gyakran humoros, provokatív akcióival hívta fel magára a figyelmet. Legismertebb akciójukkor, 1966 márciusában füstbombát dobtak Beatrix hercegnő esküvői menetére.

8 A besanponi LIP óragyárat pénzügyi nehézségek miatt be akarták zárni, mire a dolgozók sztrájkba léptek és elfoglalták az üzemet, amelyet maguk szándékoztak irányítani.

9 A dél-franciaországi Larzac melletti katonai bázist a kormány ki akarta bővíteni, mire a helyi parasztság erőszakmentes tiltakozó akcióba kezdett. A kormány tízéves küzdelem után végül elállt a tervtől. Bernard Lambert (1931-1984) az 1970-es években a francia paraszt-szakszervezeti mozgalom legismertebb vezetője volt.

10 A Szovjetunió felbomlása valójában 1991-ben következett be.

11 Lapszus. Az enyhülés ui., mint közismert, éppen a hatvanas évtizedre esik, csúcspontjaként pedig az 1975-i helsinki záróokmányt szokták emlegetni. Csak ezt követően kezdődött a „kis hidegháború", amely Gorbacsov hatalomra jutásáig tartott.

12 Ronald Reagan valójában csak 1981-ben vette át az elnöki tisztséget.

13 A szövegben a francia szóhasználatot követve: altermundializmus (altermondialisme).

Andor László

A 2007 nyarával kezdődött, előbb amerikai, majd globálissá szélesedett pénzügyi válság az elmúlt évtizedekben tapasztaltaknál komplexebb és valószínűleg mélyebb krízist jelent a világgazdaság és -társadalom számára. A válság éppen komplexitása miatt nem magyarázható egy okkal. A főbb okok az alábbiak:

1. A spekulatív buborékok rendszerint pénzügyi csődhöz és reálgazda­sági visszaeséshez vezetnek. Ennek eredete egyes térségek vagy szektorok túlfinanszírozása. Ez a jelenség számos válságot gene­rált a piacgazdaság történetében. Ezúttal az amerikai ingatlanpiaci szektor volt a spekuláció célterülete, ezért beszéltek eleinte csak az ún. subprime, azaz másodrendű ingatlanpiaci válságról;
2. A 2001 őszétől Amerikában követett prociklikus gazdaságpolitika. Az amerikai gazdaságpolitika a már korábban (a dotkom-buborék kipukkadásakor) jelentkező válság enyhítésére, és részben a 2001 szeptemberi terrortámadás ellensúlyozására rendkívül laza mone­táris politikát folytatott, ami a túl bő likviditás miatt ellenőrizhetetlen és instabil helyzetet hozott létre;
3. A 70-es évek óta tartó pénzügyi liberalizáció, amelynek köszönhe­tően ma minden korábbit meghaladó pénztömeg forog a piacokon. Ez okozhatta, hogy a spekulatív buborék, majd pedig az összeomlás minden korábbit meghaladó méretű legyen, és széleskörű nemzet­közi „fertőzéshez" vezethessen. Az 1970-es évek óta bekövetkezett nagy pénzügyi válságok (a 80-as évek adósságválsága, a 90-es évek valutaválságai, a dotkom-buborék kipukkadása és a mostani, jelzálogpiaci eredetű válság ebből a szempontból egy láncolatot alkot);
4. A kockázatkezelés kudarca. Elvileg a bankokon belül is kiépültek azok az osztályok, részlegek, amelyek feladata a kockázatok fel­mérése és elhárítása lett volna. Ez azonban csődöt mondott, mivel a rendszerkockázatot nem tudta jelezni, nem is jelezhette előre;
5. Bizonyos döntések a válságkezelés során csak a válság mélyülésé­hez járultak hozzá. A válságot és annak nagyságrendjét hamar felis­merték (már a januári davosi konferencián a többség úgy vélekedett, hogy az USA-ban recesszió lesz), de egyes döntések inkább csak súlyosbították a helyzetet. Ilyen volt mindenekelőtt, hogy az amerikai kormány hagyta csődbe menni a Lehman Brothers-t.

A válság teljes lefolyása még hátra van, de néhány dolgot nagy bi­zonyossággal ki lehet jelenteni. Egészen bizonyos, hogy a nemzetközi pénzügyekben új korszakot lehet nyitni a mostani válság után. Most már mindenki arról beszél, hogy újra kell szervezni a rendszert; a fran­cia elnök, a brit miniszterelnök stb., stb., tehát akik igen nagy elánnal vetették bele magukat a nemzetközi pénzügyi rend megmentésébe és újjászervezésébe. Folyamatosan erről beszélnek. Megint virágkorát éli az új Bretton-Woods kifejezés, tehát hogy egy új nemzetközi konferencia keretében kellene újragondolni az egész globális pénzügyi architektúrát. Szinte biztos, hogy ez valamilyen formában meg fog történni, és szinte biztos, hogy a pénzügyi rendszerben ez két fontos irányban fog történni: 1. az állam erősödik a privát szektor rovására és 2. a privát szektoron belül a bankrendszer újból megerősödik a tőkepiac rovására. Egy kor­rekció történik tehát. Az a rendszer, amelyet az 1990-es években – és egészen a közelmúltig – láttunk, ebben a formában valószínűleg nem helyreállítható, tehát egy másfajta pénzügyi rendszert foguk látni.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy éppen azért, mert intézményi ér­telemben minden válság az innovációnak a korszaka is, ez egy olyan időszak, amikor lehet kezdeményezni. Tehát nemcsak elszenvedni kell a válságnak a következményeit. Reálgazdasági értelemben akkor is lesz­nek ennek a pénzügyi válságnak következményei, hogyha a pénzügyi szektoron belül megáll az összeomlási folyamat egy idő után. Ismétlem, nemcsak elszenvedni kell, hanem meg kell próbálni konstruktívan hoz­záállni és rámutatni arra, hogy hol voltak a hiányosságok, hol voltak a torz struktúrák és ezek helyett mit lehet javasolni a legkisebb vagy a legalacsonyabb szinttől, a közvetlen környezetünktől egészen a globális struktúrákig elmenve. Ez egy olyan folyamat tehát, amelynek van egy bizonyos pénzügyi vezérfonala, de fölvet számos politikai, szociális és egyéb problematikát, amelyet az itt jelenlevők nyilván tovább fognak elemezni. Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna bevezetésként mondani.

---

Krausz Tamás

Tisztelt Hallgatóság! önök, akik itt ülnek, többségükben az Eszmélet olvasói, és ezért nemigen lepődhetnek meg azon, hogy a világrendszer neoliberális pénzügyi irányítása összeomlott. Hiszen, ha csak arra gon­dolok, hogy kiket hívtunk meg, kikkel találkoztunk és kiket publikáltunk a nemzetközi baloldal képviselői közül – mondjuk James Petrastól Wallersteinig, Wallersteintől az angol barátainkig, Peter Gowanig, az orosz Bugalinig, Kolganovig, Kagarlickijig -, szóval ha végiggondol­juk ezt, nyugodtan mondhatjuk: az egész baloldali, marxista elméleti irodalom tulajdonképpen már réges-régen (a 90-es évek közepétől) ezt az összeomlást „megjósolta", vagyis leírta a pénzügyi és általános gazdasági válság elkerülhetetlen bekövetkeztét, a neoliberalizmus-neokonzervativizmus félelmetes egyenlőtlenségeket eredményező po­litikájának gyászos végét. Ha történetileg gondolkodunk erről az egész folyamatról, akkor az embernek az jut legelőször eszébe, hogy sok ilyen válság volt már. Andor László a tíz évvel korábbi, 1998-as pénzügyi vál­ságra, összeomlásokra utalt, de mehetünk vissza a történelmi időkbe, ahogy azt általában az elemzők, történészek meg is teszik, legutóbb például Berend T. Iván vagy Eric Hobsbawm az 1929/33-as válságot emlegette mint „előtörténetet". A vizsgálódások alapján az derül ki, hogy a jelenlegi pénzügyi válság mögött is nyilvánvalóan meghúzódik egy teljesen normális – Marx által vizsgált – túltermelési-gazdasági válság, amellyel a napilapok – főképpen Magyarországon – sokkal keveseb­bet foglalkoznak. Az uralkodó nézet nálunk még mindig az, hogy egy tisztán pénzügyi válságról van szó, amelyet főleg a még mindig vezető pozícióban lévő neoliberális közgazdászok, ideológusok képviselnek (és persze mentegetnek), köztük természetesen a neoliberalizmus oly régi „csodadoktorai" mint Csaba László, Bokros Lajos vagy éppen Békesi László. Jellemző, hogy a neoliberális világrend összeomlását önmaguk igazolása végett is kizárólag szubjektív okokkal magyarázzák. Csaba László, ha nem akadémikus lenne, akkor az ember azt mondaná, hogy kóklerkedik. Azt mondja, hogy a bankszférában a menedzsment hibái okozzák a válságot. De akkor állandóan hibázik ez a menedzsment, már nem tudom hány évtizede! Tehát nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú magyarázatok nem elegendők. Hogy a válság hová tart? Egyelőre – úgy tűnik – ez a válság nem érte még el a csúcspontját. Az elemzések akkor érnek meg, amikor az adott jelenség már virágjába borult. Egyelőre még nem tartunk itt, hisz a gyárbezárások, a munkanélküliség növekedése még nem érte el azt a pontot, hogy a társadalmi feszültségek kicsattan­janak, de elkerülhetetlennek látszik – úgy tűnik -, főleg Kelet-Európában, hogy a válság sokkal mélyebben nyilvánuljon meg, mint a nyugat-európai országokban, noha már ott is bizonyos iparágakban megtörténtek a bezárások, a termeléscsökkentés, úgyhogy ennek társadalmi hátterével kell majd a későbbiekben részletesebben foglalkoznunk.

Már Soros György is újraolvassa Marxot, amint azt Eric Hobsbawmtól tudjuk, aki egy interjúban utalt erre. Nálunk a tőke és ideológiai reprezen­tánsai nem tanulnak ilyen gyorsan, noha valamikor forgatták ők is Marxot. Soros az a típus, aki nemcsak előkészíti a válságokat, hanem mindjárt elemzi és meg is jósolja azokat. Mindenesetre annyi kiderült és annyi világos, hogy a neoliberalizmusnak mint a világrendszer pénzügyi irá­nyításának, gazdasági irányításának módszere és politikája összeomlott, megbukott. Történelmi értelemben is kirajzolódott, hogy korszakváltás előtt állunk. Ebben a helyzetben bizonyos alternatívák körvonalai már láthatók. Jó ezekre felkészülni.

Emlékezzünk rá, hogy a nagy gazdasági világválságot is megjósolták. Éppen egy magyar ember volt az, aki Szovjet-Oroszországban megjó­solta szinte napra pontosan azt a pénzügyi válságot, amely 1929 nyarán robbant ki New Yorkban, és azt gondolta és azt várta ettől, hogy ezzel a kommunista forradalom terrénuma kiszélesedik egész Európában, sőt az egész világon. Ám a várakozásokkal ellentétben Németországban, emlékezzünk rá, a válság a fasizmust hozta fel, a fasizmus nőtt ki a tőkés gazdaság válságából. Ez a „jós" Varga Jenő volt, aki később, Sztálin környezetében is igen kiváló és mélyenszántó gondolkodónak bizonyult a közgazdaság területén és az általános válságelmélet kidolgozásában is vannak érdemei.

Úgy tűnik, ebből a válságból, rövidtávon, az következik, hogy a szabad­piaci mítoszok gyorsan letűnnek. Ugyanazok a neoliberális gondolkodók már új ideológiai lufikat gyártanak arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet ezt a pénzügyi válságot, az állam segítségével, a nagytőke javára mene­dzselni. Tehát az történik, hogy a megrendült magánbankok, a magántőke helyére egy csomó helyen az össztőkés, azaz az állam nyomul be, amely állam – nyilván bizonyos protekcionista megfontolásokkal is – a banktőke érdekeit és a rendszert magát igyekszik megvédeni. A válságot a helyi és a nemzetközi társadalomra hárítják át, és a lakosság ezt kénytelen tudomásul venni, mert nem létezik sehol olyan antikapitalista tömeg­mozgalom, amely képes lenne a tőkerendszert megrendíteni. Politikai értelemben itt és most feleslegesnek látszik a kapitalizmus végéről fantá­ziálni, de elméletileg fel kell vetni továbbra is a kérdést, mint azt Mészáros István magyar nyelven is éppen most megjelent könyvében felteszi: mi következik A tőkén túl? Ám politikailag a valódi gyakorlati kérdés most az, amit mi már 20 éve mondunk, még az MSZP baloldali tömörülésén is nem is egy miniszterelnök jelenlétében, hogy értsék már meg végre: nem lehet humanisztikus politikákat építeni a neoliberális útra. Mára nem marad más, minthogy a neoliberalizmus árát megfizessük. Kelet-Európa és Oroszország ebből a szempontból a legsebezhetőbb. Rövid távon a válság következményeit a félperiférián, itt Kelet-Európában – s ez elég valószínű lehetőség – a válságot egy erős nacionalista tekintélyuralmi ha­talomkoncentrációval oldja meg a tőke és annak politikai képviselői. Ennek jelei nagyon tisztán láthatók, mindenekelőtt abban, ahogyan a naciona­lista, rasszista indulatokat szabadjára engedik. Persze a tekintélyuralom nagyon eltérő formákban valósulhat meg. Kelet-Európa a gyenge pont, a fennálló rendszer menedzselése itt sokkal nehezebb lesz demokratikus eszközökkel. Azt is lehet mondani, hogy ez olyan válság lehet, amelyet hagyományosan nem fog tudni a polgári demokrácia Kelet-Európában végigvinni és menedzselni. Nincsenek meg hozzá igazából a stabil tár­sadalmi hordozók. Nagyon törékeny a hatalmi szerkezet.

Mi lehet egy másik forgatókönyv, amely nem ilyen elborzasztó, tehát nem az autoriter tekintélyuralmi fejleményeket erősíti? Egy neokeynesiánus fordulat volna egy másik típusú megoldás, amelynek Nyugat-Európában igen erős társadalmi háttere van. Nem tudom, hogy ez mennyire érkezhet át ide, Kelet-Európába, de az kétségtelen, hogy ez egy lehetséges fejlődési pálya lehet.

Mielőtt a harmadik lehetőségre rátérnék, jeleznem kell, hogy ha törté­netileg végiggondoljuk az összes válságot (1873-tól, az 1920-21-es, az 1929-33-as, az 1968-73-as, az 1989-91-es, az 1998-as és a jelenlegi válságig), akkor úgy néz ki, hogy rövidtávon semmi érdemlegeset nem lehet a kis országokban tenni. Marad a régi feladatunk – ha már nagy társadalmi mozgalmak nem jöttek létre -, hogy a rendszert kritikailag közelítsük meg, hogy leleplezzük a hatalmi eliteket, hogy miért nem számolja föl a szélsőjobboldali „alternatívát". Ez válság idején külö­nösen veszélyes játék, mert a kelet-európai rendszerek balra zártak, jobbra nyitottak, elképzelhető, hogy – rövidtávon, hangsúlyozom – egy szélsőjobboldali felbuzdulás és nacionalista jobbrafordulás következik, esetleg már 2010-ben is. Elegendő, ha az ember Ausztriára néz, és ak­kor megérti, hogy egy rosszabb helyzetben lévő Magyarországon vagy Romániában – nem is beszélek Lengyelországról – milyen fejlemények várhatók. Tehát rövidtávon a rendszerkritikai baloldalnak sok kártyát nem oszt a történelem, de hosszabb távon a válságok története azt a tapasz­talatot erősíti, hogy egy szocialisztikus munkásmozgalom is megélén­külhet. Ez akár a tradicionális szakszervezeteket is kimozdíthatja abból a rendszerimmanens pozícióból, amelyben még jelenleg is lébecolnak, hiszen az ő társadalmi hátterüket mindez erősen érintheti. Nekünk, rendszerkritikai baloldalnak éppen erre a szituációra kell felkészülni. Ez a kerekasztal-beszélgetés, nézetem szerint, egy apró lépés abba az irányba, hogy legalább intellektuálisan felkészüljünk arra a szituációra, amikor a történelem valamit a számunkra is nyújthat. A magam 10 percét ezzel be is fejeztem. Köszönöm a figyelmet.

---

Artner Annamária

Megpróbálom én is 14 percbe beszorítani hozzászólásomat, ahogy Krausz Tamás. Hoztam egy kis bemutatót, mert bizonyos dolgokat jobban lehet vele illusztrálni.

Azt a címet adtam neki, hogy Haldokló főnix? És ez a kapitalizmusra vonatkozik. A főnix az a madár, amelyik elégése után mindig újraéled. Azt állítom, hogy ez a főnix mindig újraéled, de mégis folyamatosan haldoklik, egyre rosszabb állapotban éled újjá. És magától nem is fog meghalni, ehhez hozzá kell segíteni. Kiindulópontom is az, hogy ez egy gazdasági válság, és egészen hihetetlen, hogy ezt sokan pénzügyi válságra redukálják. A válság általában azt jelenti, hogy a tőkék túlter­melése következik be, ami a fokozott automatizációból – ahogy Marx mondja -, a növekvő szerves összetételből adódik csökkenő profitráta mellett, amit szintén Marx állapított meg. Az adatok bizonyítják, hogy a profitráta történelmi tendenciájában valóban süllyed. A válság mindig a pénzügyekben tör felszínre, 1929-33-ban is így történt. Hol is törhetne másutt, hiszen fölös tőkékről van szó, vagyis olyan tőkékről, amelyeket a kedvezőtlen profitkilátások miatt nem tudnak a termelésbe fektetni. Az ilyen tőke csak a pénzügyekben csapódhat ki. A válságnak tehát mindig reális alapja van. A globalizációban csak annyiban módosul a helyzet, hogy míg korábban az áthárítás körei a kapitalizmusban lehetővé tették, hogy a centrumországokban keletkező válság – vagyis a fölös tőkék – a perifériára áramolva tőkekihelyezés, eladósodás formájában és egyéb módokon új életre keljenek és az alacsonyabb termelési költségeken, ala­csonyabb béreken ismét profitot fialva visszaáramoljanak a fejlett orszá­gokba, amelyek aztán átstrukturálják, magasabb technikai szintre emelik a termelésüket, addig itt a globalizációban homok került a fogaskerekek közé. Ugyanis a rendszerváltás, a rendszeralternatíva bukása lehetővé tette a tőke számára, hogy ámokfutóként is fenntarthassa önmagát. Vagyis minden korlátot lerázott magáról. Amíg rendelkezésére álltak új piacok, például Kelet-Európában, addig működtethette a válságáthárítási mechanizmusokat. Mára azonban ezek az áthárítási lehetőségek beszű­kültek. Gondoljuk Latin-Amerikára, gondoljunk a feltörekvő Kínára, aki a saját maga útját akarja járni. Eközben a tőke korlátlanul és hatalmas ütemben végezhette dolgát, gyorsuló ütemben folyt a tőkefelhalmozást, a szerves összetétel növekedése és ebből következően a profitráta csökkentése. A spekuláció mindig is része volt a kapitalizmusnak, most is nagyrészt csak virtuálisan olyan nagy, mint amilyennek érezzük, mint amilyennek mérjük. Valóban megnőtt az aránya, de ez jórészt virtuális pénz. Több ezer milliárd dollár fordul meg egy nap alatt a tőzsdéken, de csak azért, mert egy dollár többször is megfordul. Hallatlanul megnőtt a spekulációs pénz forgási sebessége, amit a technológia tett lehetővé. A spekulációban mutatkozik meg leginkább a profithajsza a maga tiszta, „szublimált" formájában. Hogy a tőkés termelés egyetlen célja a profit, az a spekulációban ragadható meg a legkönnyebben. A profitráta süllyedő tendenciájának illusztrálására mutatok néhány grafikont: az első egy hosszútávú, világprofitrátára vonatkozó grafikon a forrás megjelölésével, a második, az amerikai statisztikai hivatal, illetve a Gazdasági Elemző Hivatal amerikai bruttó és nettó profitrátájára vonatkozó adatsor.

1. ábra A „világ" profitrátája 1875-2003 tízéves mozgó átlagok a nettó nemzeti és hazai termék arányában, %

Forrás: Minqi Li et al. In.: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the pros­pects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

2. ábra Amerikai nem pénzügyi vállalatok profitrátája 1960-2007, %

 

Forrás: US Bureau of Economic Analysis. In: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the prospects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

A 2. ábrán jól látszik az utolsó, az a 2001-es leülés és az utána követ­kező fellendülés. Nagyon jól megfigyelhető a bruttó profitráta csökkenő tendenciája és az is, hogy a nettó profitráta lassabban csökken, merthogy az adótartalmát a profitnak csökkentették. Tehát úgy tartotta a felszínen a kormány a profitrátát, hogy kevesebb adót szedett a tőkétől.

A 2008-as válság okairól már beszéltünk, és hogy nevetséges módon a menedzserek önzésérére és a csökkenő ingatlanárakra vezetik vissza, mintha az csak úgy, a levegőből jönne. Teszi ezt például – ahogy Krausz Tamás említette – Csaba László akadémikus és Lámfalussy Sándor, az Európai Monetáris Intézet egykori elnöke.

Valójában azonban itt is a fölös tőkék megjelenéséről van szó. A termelésből kimenekülő, mert ott profittal nem befektethető fölös tőkék, amelyek keresik az értékesítési lehetőségüket, áramolnak a spekuláci­óba, és a neoliberalizmus körülményei között ezt hihetetlen tempóban és mennyiségben tudják megtenni. Folyik a monopolisztikus verseny, és ezért hatalmas tőkekoncentráció jön létre. Nagyon sok tehát a ha­sonlóság 1929-33-mal. Éppen ezért abból indultam ki, hogy talán a tőkekoncentrációt lehetne megnézni, hiszen pontosan ez az a mecha­nizmus, amelyen keresztül ez a tőkefelhalmozás folyik, amely erodálja a profitrátát, és amely szükségszerűen válságokhoz vezet.

Lássuk a 3. ábrát!

3. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 a vevő ágazata szerint, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

1989 táján volt a rendszerváltás, kibontakozott a globalizáció. Sokkal többet elárul ez a grafikon, mint amennyit el fogok róla mondani. Csak a lényeget: nézzük meg, hogyan szökik a magasba az amerikai infor­mációtechnológiai boom hatására a tőkekoncentráció. Az is látszik – a vastag fekete vonal jelöli -, hogy a telekommunikációs szolgáltatószféra az, amelyik ezt a boomot igazán vitte a szolgáltatások, sok egyéb üzleti szolgáltatások révén. A szaggatott vonal az ipar, amelyik alig-alig ugrik fel. A halvány vonal szintén felugrik később. De figyeljük ezt az érdekes vonalat! Ez bizony a pénzügyi tőkekoncentrációnak a vonala. Mit látunk? Ugye a 2001-es felfutásban még olyan nagyon nem játszott szerepet. Állításom tehát, hogy a 2001-es reálgazdasági boom, amely a mikro­elektronikai telekommunikációs technológiákra épült, készítette elő ezt a mostani válságot. Egyébként, érdekes módon a World Trade Center két tornyára emlékeztet a ábra görbéje, nekem legalábbis ez asszoci­álódott. Nézzük meg a ábrát! Látszik, hogy az információtechnológiai fellendülésében a szolgáltatások viszik a prímet. Ehhez fontos tudni, hogy akkor érik be egy technológia, amikor elterjed a gazdaságban, ami jelen esetben az információs, illetve az azt kiszolgáló és használó szol­gáltatásokat jelentik. Amikor ez a boom leül – mint látjuk -, akkor egyszer csak minden visszaesik. De mi az, ami kevésbé esik vissza, sőt elkezdi átvenni a terepet az összeolvadások (a tőkekoncentráció) sorában? Ez a pénzügyi szféra koncentrációja, amely mind a szolgáltatásokon belül, mind a feldolgozóiparhoz képest előre tör. Itt látszik tehát a fordulat, hogy a termelésben és a termeléshez kapcsolódó szolgáltatásokban profitot nem hozó tőke beáramlik a pénzügyi szférába, mert másutt nem talál magának kedvező megtérülési lehetőséget.

Ugyanakkor egyre nagyobb tőkék olvadnak össze, mert hogyha ugyan­ezeket a folyamatokat megnézzük az összeolvadások számát tekintve, akkor sokkal laposabb vonalakat kapunk. Ezt mutatja a 4. ábra.

4. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások száma 1987-2007 az eladó ágazata szerint, tranzakciók száma

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Nézzük meg, a halvány vonallal jelzett pénzügyi fúziók vonalát! Látszik, hogy milyen kevés számú pénzügyivállalat-összeolvadás történt. Tehát a pénzügyi szervezetekbe áramlott be a fölös tőke, és azok már önma­gukban is nagyok voltak, és ott keletkezett a hatalmas, új összeolvadási, fuzionálási hullám.

Egyfajta újrafelosztás is zajlik a piacon, folyik a piacokért a harc. Néz­zük az 5. ábrát! Ezen egyszerre látjuk az eladásokat és a vételeket. Fúzió és felvásárlás, az alatta lévő két vonal pedig az európai és az amerikai vállalatokat érintő eladások és vételek. Az is jól látszik, hogy Amerika két vonala a tőkekoncentrálási hullám idején mélyen Európa alatt helyezke­dik el, tehát Európa az, amelyik mind a tőkekoncentrációs eladásokban, mind a vásárlásokban viszi a prímet.

5. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 európai, amerikai vevők és eladók, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Ebből a grafikonból az is látszik, hogy az európai vállalatok voltak leginkább érintettek ezekben az összeolvadási hullámokban. Tehát az amerikai gazdaság mind mélyebben épült be az európai és természete­sen az egyéb gazdaságokba is.

A konkrét reálgazdasági válság jelei az Amerikai Egyesült Államokban is igen jól tetten érhetők az amerikai statisztikákból nyerhető adatok­ban, a raktárkészletek csökkenésében, a profitok csökkenésében, a foglalkoztatásban, a munkaintenzitás növelésében. Először is a tartós fogyasztási cikkek raktárkészleteiben már 2005 után stagnálás követ­kezett be, majd növekedés. 2005-6-ban a raktárkészletek csökkenése a nem tartós fogyasztási cikkek esetében is megállt. Mindez azt jelenti, hogy már 2005-től mutatkoztak a fogyasztáscsökkenés jelei. A válság mindig fogyasztói kereslethiányként jelentkezik, ám az csak egy követ­kezmény. Ez nagyon fontos, de most sajnos nincs időm ezt elmagyarázni. Másodszor, a vállalati profitoknál nagyon jól látszott a megtorpanás már 2006-ban, amit csökkenés követett. Nyilván 2001 és 2006 között az imént elemzett fuzionálási hullám, a tőkefelhalmozás lökte meg a profitokat. Harmadszor, a civil szféra munkanélküliségi rátája is barométerként szolgált, illetve szolgálhatott volna: túl azon, hogy az adatsorokból szépen elemezhetők az elmúlt évtizedek konjunktúrahullámai, 2005-ben már jól látszanak belőlük a válság jelei. Negyedszer, nézzük a kizsákmányolás állapotára utaló adatokat! Az egy órára jutó kompenzáció, tehát a teljes összeg, amit egy munkaórára a munkáltatók kifizettek, már 2000-ben visszaesik, majd ezen az alacsonyabb szinten stagnál. De ami még ennél is érdekesebb, hogy miközben 2006-tól a munkanélküliség is nő, az egy munkaórára jutó kibocsátás 2006 után megugrik. Tehát miközben csök­kennek a bérek, miközben elkezd stagnálni a termelés, a raktárkészletek csökkennek és még nagyon sok egyéb adat van, amit nem hoztam, de ezekkel egybecseng, tehát a romló tőkeértékesülési helyzetben az egy órára jutó kibocsátás nő. Röviden: csökkenő-stagnáló bérek mellett nö­vekvő termelés, például a növekvő munkaintenzitásnak vagy a fizetetlen túlóráknak stb. köszönhetően nem jelent mást, mint a kizsákmányolási ráta növekedését.

Lássuk, mi lesz mindennek a hatása Magyarországra! A centrum­országok nagytőkéjének áthárítási körei tovább működnek, csak nem olyan sikerrel, mint korábban, mert túlfutotta magát a tőke ebben a tőkefelhalmozásos ámokfutásban, miközben alaposan megfogyatkoztak és kimerültek az áthárításra alkalmas perifériák. A periféria ezzel együtt is sokkal jobban megszenvedi a válságot. Látjuk, halljuk a hírekben, hogy Izland, Ukrajna, Magyarország, Albánia, Azerbajdzsán nagy IMF-hitelre szorul. Magyarország 12,5 milliárd dollárt kapott az IMF-től és további milliárdokat az EU-tól. Mi lesz mindennek az ára? Először is a költségvetési hiány további – esetleg gyorsított – lefaragása, még ha azt is mondják, hogy nem, a jövőbe nem látunk, nem tudjuk, hogy milyen mértékben, de az irány az biztos. Ezt most egyelőre tagadják, de majd meglátjuk. Azután a nagy ellátórendszerek reformja, amit nem lehet le­venni a napirendről, ugye eddig azért nem lehetett, mert neoliberalizmus van, most pedig azért nem, mert válság van. Úgyhogy ebben a játékban a munkásosztály nem nyerhet. Az önkormányzati rendszer karcsúsításáról is beszélnek, ami a demokrácia visszavágását fogja jelenteni, annak a kevés demokráciának is, amiben részünk van. És itt van az adóstruktúra sokat emlegetett változása: a fogyasztás és vagyonadó felé próbálják eltolni, valamint a bérekre nehezedő terhek csökkentését kívánják elérni. Ugye, ha a bérek adótartalmát csökkentik, de a fogyasztási adót növelik, akkor tudjuk, hol vagyunk a reálbérekkel? A béka feneke alatt.

És végezetül: mi várható általában? Nyilván lesz tűzoltás (állami be­avatkozás) szerte a világban, ami azt fogja eredményezni, hogy a tűz elalszik. A gerenda azonban leszakadt merthogy az már jó alaposan megégett, és mindenképpen rogyadozik az épület. Struktúraváltásra van szükség ahhoz, hogy ezt a csökkenő profitrátát egy új technológiával megemeljék, kiemeljék ideiglenesen ebből pangó, illetve válságos hely­zetből. Ez azonban időigényes, és versenyképességi átrendeződéssel jár, amelyben a perifériák sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a centrumországok, és itt nincs kétség: a munkaerő árának a leszorítása következik. Úgyhogy a tőke és a munka viszonya tovább fog éleződni a világ minden táján.

A kapitalizmus főnixe tehát e válság után is újraéledhet, de olyan álla­potban, amiről mindenkinek, aki lát, a közeli halál jut az eszébe.

Köszönöm a türelmüket.

---

Tamás Gáspár Miklós

Hozzászólásomban végig támaszkodni fogok egy sajtó alatt lévő írásom­ra („Szürkület ", Élet és Irodalom, 2008. november 17.).

Engedjék meg nekem, hogy én is történelmi párhuzammal kezd­jem. Az 1920-as években, mint köztudomású, nem más volt a német birodalmi pénzügyminiszter, mint Rudolf Hilferding, a nagy marxista közgazdász, A finánctőke szerzője, aki jobb meggyőződése ellenére megszorítási politikát folytatott a szociáldemokrata többségű kormány­ban. Mondanom se kell, hogy ennek a politikának a megszüntetését már nem ő végezte el, hanem azok, akiknek a kezétől aztán meghalt Belgiumban, 1942-ben. Ez a helyzet most nem áll fönn, nem hiszem, hogy a jelenlegi világválság hatására akár végzetes összeomlás kö­vetkeznék be, akár fasiszta hatalomátvétel. Ez nem valószínű, már csak azért sem, mert a náci és fasiszta áttörésre nem került volna sor, amennyiben nem kellett volna legyőzni az akkor még erőteljes munkás­mozgalmat, a kommunista és szociáldemokrata pártokat. Ezek ma már gyakorlatilag nem léteznek. Következésképpen az a kapitalizmusnak is sokba kerülő procedúra, amit Harmadik Birodalom néven ismerünk, egyszerűen szükségtelen.

Ez nem jelenti azt, hogy ma a demokrácia ügye jól áll. Két adatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete legutóbbi, reprezentatív mintán végzett politikai attitűdvizsgálatának az eredményei azt mutatják, hogy a lakosság 52%-a az egypártrendszert tartaná kívánatosnak, 75%-a pedig erőske­zű vezető személyes uralmában látja a kiutat. Természetesen ezt nem kell szó szerint érteni. Ez az elégedetlenség kifejezése. Mindenesetre világos, hogy aggasztó dezintegrációs folyamatok zajlanak le a politikai rendszerben.

Alternatív erők – ahogy Krausz Tamás mondta – nem igazán mutatkoz­nak. Valószínű, hogy a rendszer lényegéből fakadó válságjelenségeket a rendszeren belül véglegesen megoldani nem lehet, a rendszeren kívül mutató komoly politikai erők pedig nem nagyon mutatkoznak. Csírájukban itt-ott láthatók, de erőtlenek. Azért terelem a szót politikai kérdésekre, mert ennek a válságnak a közvetlen kiváltó okai között nagyon komoly politikai tényezők szerepelnek. Az első számú politikai tényező: a Clinton­kormány idején zajlott le az a fordulat, amelyben az amerikai demokrata párt, amely hagyományosan az alkalmazotti középosztálynak és a felsőbb szakmunkásrétegeknek a pártja, megpróbálkozott vele, hogy megrefor­málja a szociális rendszereket és az egészségügyi rendszert. A reform szó Magyarországon csak piaci reformot jelent. Itt most nem erről volt szó, hanem épp ellenkezőleg: széleskörű, általános állami bázisú szoci­ális- és egészségügyi ellátás bevezetéséről – ami nem volt lehetséges, mert az ellenerők túl hatalmasok voltak, és megakadályozták ebben a Clinton-kormányt. Hillary Clintont már másodszor nem engedik az egész­ségügyi reform közelébe. Nem véletlenül! A Clinton-kormányzat erőteljes kísérleteket tett rá, hogy elérje a reálbérek növekedését. Ezt közvetlenül a tőkére gyakorolt nyomással nem tudták megvalósítani. Hogyan lehetett ebben a politikában, amely kombinálta a neoliberalizmust és bizonyos keynesi elemeket, elérni azt, hogy mégis növeljék az alkalmazottaknak, az alkalmazotti középosztálynak az életszínvonalát? Úgy, hogy közvetett állami garanciákkal lehetővé tették hitelekből a lakás- és házépítést az amerikai középosztály nagyon nagy tömegeinek. Innen keletkezett az a hólabda, amely aztán az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piacnak a megszűnéséhez vezetett. Az ok lényegében a tőkével nem rendelkező, dolgozó lakosságnak az osztályharcban elszenvedett veresége. Ezt így is meg lehet fogalmazni, és nem pontatlanul. Az amerikai dolgozók egy részének relatív előnyhöz juttatását kerülő úton kísérelték meg, lénye­gében a külföldi dolgozókra – indirekten – hárítva ennek a dolognak a terhét. Mert lényegében a föltörekvő piacok (elsősorban Kína és India), a tőlük fölvett kölcsönök és az általuk megvásárolt amerikai állampapírok voltak azok, amelyek megpróbálták garantálni ezeket a lakásépítéseket (és ugyancsak politikai eszközök bevetésével tartották olcsón a gép­kocsiüzemanyag-árakat, ugyanebből a célból: az amerikai dolgozók pacifikálása és integrálása érdekében). Ott tartunk, hogy kétmillió embert lakoltattak ki az elmúlt hónapban az Egyesült Államokban. Napi tízezer család veszti el az otthonát. Úgyhogy ez a politika összeomlott.

Ez mutatja világosan, hogy az ilyen mérsékelt kiigazító reform, ami­nővel eleinte (félénken és ellentmondásosan) próbálkozott a Clinton­kormány, a rendszeren belül szinte szükségképpen ellentmondásos eredményekhez vezet. Ilyenfajta ellentmondásos megmentési kísérleteit a rendszernek nyilván most is látni fogjuk, és látjuk is például a mostani különféle bankmentő és gazdaságélénkítő kísérletekben. Az ellentmon­dást a szó szoros értelmében értem, jelesül azt, hogy van egyfajta meg­mentési kísérlet a nyugati centrumországok számára, és van egy egé­szen más kísérlet az olyan félperifériás és perifériás országok számára, mint Magyarország. Ugye, nyugaton a konjunktúra serkentését szolgálják a különféle csomagok, nálunk pedig továbbra is a megtakarítást, az ak­kumulációt, a reálbérek lenyomását szolgálja ez a csomag, amelyet az IMF-től és az Európai Uniótól „kaptunk". Tehát lényegében azt a politikát folytatják Magyarországon – de már nem mindenütt, úgyszólván csak Magyarországon -, amelyik a válság kirobbanásához vezetett. Olykor még radikálisabb formában. Mindez meglehetősen fenyegető, főleg ha belegondolnak abba, hogy Magyarországon most fog először sor ke­rülni 1928 óta nominálbér-csökkentésre. Gróf Károlyi Gyula kormánya felére-kétharmadára vágta vissza a közalkalmazottak fizetését a válság megelőzése végett. Most felhívom a figyelmet arra, hogy ez 1928-ban történt, és látjuk, hogy mennyire vette elejét a válságnak.

Minden józan ember belátta – legalábbis a hatalommal és pénzzel rendelkező országokban -, hogy a belső fogyasztás serkentése, a fize­tőképes fogyasztói kereslet növelése az, ami megmentheti legalább rövid távon a legsúlyosabb következményektől a tőkés gazdaságot. Nálunk viszont lefelé nyomják a reálbért, ami lefelé nyomja a fogyasztói keres­letet, azaz Magyarországot a hivatalos politika – a négypárti hivatalos politika – nyomja a válság még mélyebb bugyrai felé.

Magyarország egészen különlegesen rossz helyzetben van, nem utolsó sorban annak a politikának a következtében, amelyet – beszo­rozva hárommal – évtizedek óta folytatnak. Ez persze egyszerűsítés, de ennyire van most időm. Befejezésül még szeretném fölhívni rá a figyelmet, hogy mindenkinek igaza van, aki azt mondja – és én magam is azt mondom, nem különösebb bánattal a hangomban, szívemben – , hogy a neokonzervatív gazdaságpolitika megbukott. Éljen!

Ez nagyon helyes, de ne feledkezzünk meg róla, hogy a jóléti állam is megbukott, és a jóléti államnak a változatlan (fordista, New Deal-es, szo­ciáldemokrata, Ludwig Erhard-i, Karl Schiller-i vagy Charles de Gaulle-i formában) való föltámasztása abban a formájában, ahogyan az 1970-es években szétverték, valószínűleg nem lehetséges; szerintem nem is kívánatos. Újfajta megoldásokat kellene keresni. Ám sajnos a radikális, szociális fordulathoz nem állnak fönn sem a technikai, sem a gazdasági, és elsősorban nem állnak fönn a politikai előfeltételek.

Az, hogy 1945-ben – alapvetően akkor! – elkezdődött az igazi jóléti állam kifejlesztése, ahhoz egyrészt kellett a második világháború és a belőle levont nagyon fontos morális és politikai következtetések. Többek között azért lehetett megegyezni ezekben a dolgokban annak idején, mert belátta az uralkodó osztály is, hogy nem ismétlődhet meg az, ami megtörtént a két világháború között Európában, mert ez pusztuláshoz vezet. Ezért került sor kiegyezésre – amelynek megvoltak a rendkívüli hátrányai is egyébként, mozdulatlan, konformista, „besült" társadalmat hozott létre -, ugyanakkor azonban a harminc dicsőséges esztendő (les trente glorieuses) fejlődése a második világháború utáni Nyugat-Euró­pában mégsem lebecsülendő eredmény. Nyugodtan megemelhetjük a kalapunkat azért az akkori fejlődés („jóléti állam", „a bőség társadalma") láttán.

De elsősorban az antifasiszta ellenállási küzdelemben megerősödött munkásmozgalom nyomásának volt köszönhető, hogy az európai kom­munista és szociáldemokrata pártok egyrészt beépültek a rendszerbe, másrészt viszont számos követelésüket teljesítették. Forradalmi helyzet volt az 1940-es évek végén Franciaországban és Olaszországban. Olaszországban – mint tudjuk – nemzetközi politikai okokból nem került hatalomra a kommunista párt, a PCI, amelynek többsége volt, és népi többsége volt a Francia Kommunista Pártnak is. És tulajdonképpen hasonló helyzetben volt sok más baloldali párt is. De ezek mögött hatal­mas munkásmozgalom állott, amelynek a megbékítésére olyan komp­romisszumokat kötött az uralkodó osztály és a polgári állam, amilyen kompromisszumokat sem azelőtt, sem azóta nem kötöttek. Ez történelmi távlatból nézve: kivételes, egyedülálló. Ilyenfajta nyomásnak, egyrészt ilyen rettenetes történelmi összeomlásnak (háborús szenvedésnek), másrészt ilyen társadalmi nyomásnak nincs kitéve a jelenlegi polgári állam. Következésképpen hogyha el is tekintünk a technikai, a tudomá­nyos és gazdasági fejlődés új elemeitől, akkor is azt kell mondanom, nem állnak fönn a kompromisszum politikai előfeltételei.

Még akkor is, hogyha valaki rajongana a tervező állami jóléti-gazda­ságpolitikáért – én nem rajongok történetesen azért se -, aminek végül is egyáltalán nem sikerült meghaladnia a kapitalista rendet, be kell látnia, hogy a megboldogult „jóléti állam" és a néhai „fogyasztói társadalom" elviselhető körülményeket teremtett, ráadásul lehetőséget adott az alsóbb néprétegeknek ahhoz, hogy valamelyest beleszólhassanak az életük alakításába. A jóléti állam kétségkívül demokratikusabb berendezkedés volt, mint amit az 1970-es évek óta látunk. A problémák nagyon súlyosak, és elsősorban hatalmiak, azaz politikaiak, s ezért nagyon nagy mértékben morálisak, tekintve, hogy az emberek akaratáról és tudatáról van szó. Kulturális kérdések is fölmerülnek. Mindezeken a területeken azok az erők, amelyek humánusabb társadalom irányában próbálnak változá­sokat előidézni, nem állnak jól. Jobban állnak, mint tíz évvel ezelőtt, de nem állnak jól.

---

Farkas Péter

Mondandómhoz a történelmi hátteret Krausz Tamás vázolta fel, az elmé­leti alapokat pedig Artner Annamária. Hat tézist ismertetek.

1. Az első az, hogy a kapitalizmus története során azok a bizonyos 7-10 éves gazdasági ciklusok valóban léteztek. A ciklusok végén a termelés felfutott a technikai fejlődés és a piaci verseny nyomán, de ennek következtében túltermelés mutatkozott, a profitok a mélybe süllyedtek, és bekövetkezett a válság. A felesleges tőkék (termelő kapacitások, áru, pénz) „leíródtak", elértéktelenedtek, kezdődhetett a következő ciklus.

2. A második tézis: e ciklusok szempontjából az 1970-es évek elején új korszak kezdődött. Ekkor zajlott le a második világháború utáni leg­nagyobb válság, mert az eltelt negyed évszázad folyamán a keynesi állami beavatkozásos politika anticiklikus volt, s ez elsimította a 7-10 éves periódusok amplitúdóját. A 70-es évek első felében azonban a termelésben és – például a nyersanyagár-robbanás nyomán – pénzformában felhalmozódó felesleges tőkék nem íródtak le nem­zeti keretek között, mint korábban, ugyanis megmentették azokat a globalizáció, a nemzetközi tőkekihelyezés révén. Mindez persze csak a lényeget megragadó elméleti konstrukció. A valóság bonyolultabb volt, de a felesleges tőke nagy része valóban ezt az utat járta be. A globális tőkementés három formában zajlott:

a) a fejlődő országok és a kelet-európai, szocializmus felé haladó országok eladósításával;

b) a pénzügyi luftballon kialakulása révén;

c) és – minden ellenkező híresztelés ellenére – a termelésben is megvoltak a technikailag és „erkölcsileg" felesleges, tehát profitot már nem hozó kapacitások, ezek jelentős részét kihelyezték a fejlődő országokba, egyesítették a sokkal olcsóbb munkaerővel, majd immár profitábilisan tovább működtették.

A pénzügyi luftballon felfúvódásának sok eleme volt. Új pénzügyi eszközöket kreáltak, mint az úgynevezett derivatívákat (amelyek nyersanyagok várható árára, tőzsdeindexek jövőbeni alakulására adnak „opciós" spekulációs lehetőséget). Kibontakozott a deviza­kereskedelem és a devizaspekuláció is, amely korábban korlátozott volt, mivel a második világháború után kialakult Bretton-Woods-i pénzügyi rendszerben a rögzített devizaárfolyamok rendszere ér­vényesült. A tőzsdei árfolyamok, a tőzsdeindexek pedig soha nem látott mértékben szárnyaltak, részben azért, mert a vállalatok értékét egyre inkább a tőzsdei árfolyamuk révén, nem a valódi eredményeik alapján állapították meg. Mindaddig, amíg mindenki hitt ebben a rendszerben, nőttön-nőtt a pénzügyi luftballon az egyre magasabb árfolyamok és a csupán számítógépek képernyőjén létező, egyre hatalmasabb virtuális pénzmennyiség révén. Mindez nem példát­lan, nem előzmény nélküli. El kell olvasni John Kenneth Galbraith elemzését az 1929-33-as válságról. Most azonban a gazdasági aránytalanságok méretei sokkal nagyobbak és sokkal feszítőbbek, mint 1929-33 előtt.

3. Harmadik tézisként éppen a lufi méretéről lesz szó. Három adatot ismertetek.

Míg történelmileg – két évszázadra visszamenően – nagyságrendi­leg azonos volt a nemzetközi kereskedelem értéke és a nemzetközi pénzügyi áramlások nagysága, ma ez az arány már közelíti a száz­szorost.

A tőzsdék szárnyalásáról: az 1929-33-as nagy válság előtt mintegy 2 év alatt háromszorosára emelkedett a New York-i tőzsde. Az elmúlt 15 év alatt mintegy 7-10-szeresükre nőttek a tőzsdei árfolyamok, miközben a reálgazdaság durván kétszeresére növekedett. Végül a harmadik elrettentő adat: a világ adóssága – a lakosságok, a vállalatok és az államok adóssága együtt – jelenleg Földünk teljes GDP-jének durván a tízszeresét teszi ki. 4. A negyedik tézis: 1970 óta is voltak válságok, nem is kicsik. Globális recesszió volt az 1970-es 1980-as évek fordulóján, majd a 90-es évek elején. 1978 táján az országok fele küzdött növekedési vál­sággal, majd legutóbb 2000 és 2002 között mutatkozott általános növekedési krízis. És ehhez adódtak még az ázsiai és a latin-ame­rikai pénzügyi válságok, például 1997 ás 2000 között. Mi történt ezek során? Gondoljunk vissza, hogyan mentették meg az ázsiai országokat? Pénzt nyomtak oda nekik – nem keveset. Országonként több tízmilliárd dollárt. Többet, mint amennyit most Magyarország kap. Mi történt akkor, amikor 1998-ban és 2002-ben a New York-i tőzsde is megingott? (Ki emlékszik még arra, hogy ebben a két évben 25-30%-kal estek a világ tőzsdéi?) Akkor az történt, amit akkoriban, a 2002-ben megjelent könyvemben írtam (A globalizáció és fenyegetései. Aula Könyvkiadó): állami beavatkozással, kereslet­ösztönzéssel, pénzügyi mentőövcsomagokkal hidalták át a válságot. (Mintha a mai helyzetről beszélnénk, ma is ezt teszik, csak sokkal nagyobb tőkeinjekciókra van szükség.) Arra is felhívtam a figyelmet, hogy a pénzteremtő beavatkozás súlyos csapást jelentett, mert nem engedte szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat, a reálfedezet nélküli értékpapírokat elértékteleníthették volna. Továbbá fennmaradtak, sőt tovább nőttek az országok kereskedelmi és fizetési mérlegeiben megmutatkozó egyensúlyi zavarok. Ezeket a problémákat a rendszer maga előtt görgette egyre nagyobb méretekben. Azt is megjósoltam, hogy nincs kizárva: belátható időn belül a New York-i felhőkarcolók emeleteiről csődbe ment tőketulajdonosok ugrálnak majd ki, mint 1929-33-ban. Mindezt látni lehetett! Nem arról van szó, hogy én olyan nagyon okos voltam. Erre a várható fejleményre nemcsak a marxizáló, vagy mar­xista gyökerű közgazdászok (Robert Wenttől Wallersteinig) utaltak, hanem még a tisztafejű polgári közgazdászok is. Soros Györgyöt is említhetjük, aki maga „lapátolta" a pénzt a luftballonba, de ő az 1950-es években Budapesten marxizmust hallgatott, s most bevallja, hogy újra Marxot olvas. Más kiváló polgári tudósok is előre jelezték a krízist, mint a Nobel-díjra jelölt Lester C. Thurow, vagy például Paul Hellyer, akinek a pénzügyi válságokkal foglakozó könyve magyarul is megjelent.

5. Az ötödik tézisemet nagyjából elmondta Tamás Gáspár Miklós. Ezek szerint a centrum országai önmagukra egészen más politikát alkalmaznak, mint amit a perifériának előírnak. A fejlett országok a keynesizmust és a neoliberalizmust elegyítették a saját kényük-ked­vük és érdekeik szerint. Saját magukra mindkettőt, az un. policy mix-t alkalmazták, a válsághelyzetekben azonban az állami mentőakció és gazdaságösztönzés került előtérbe. A neoliberális modellt azonban a periféria felé tovább erőltetik. Ezen nincs mit csodálkozni. A neo­liberális világrend az erősek érdeke, azért, hogy mind teljesebben megnyíljanak előttük a piacok. A baloldal feladata, hogy nemzetközi­leg felhívja a figyelmet: itt bizony kettős mércével mérnek. Az ATTAC Magyarország elnöke most megy Frankfurtba. Ott is el kell mondani a periféria és a félperiféria speciális helyzetét. A nemzetközi ATTAC mozgalomnak tehát arra kell felhívnia a világ figyelmét, hogy míg a centrum országokban a kereslet ösztönzésével előre menekülnek, nálunk újabb restrikciókat alkalmaznak.

6. A hatodik tézisben arról szólok, hogy hol tartunk, milyen válságról van szó és a jövőben milyen társadalmi modellek várhatók?

Nem pénzügyi válságról van egyszerűen szó, mint már mások is utal­tak erre. Még csak nem is egy egyszerű termelési válságról, hanem a globális kapitalizmus egyfajta működésimód-válságáról, csomópont­válságáról, amelynek során meg kell változzon a működés módja. Hogy milyen mértékben, azt sajnos – úgy, ahogy előttem elmondták -, nem a dolgozók manapság igen gyenge munkásmozgalma fogja meghatározni, hanem a válság mélysége. Az említett Thurow pro­fesszor a Future of Capitalism (1995) című könyvében azt mondja, hogy a kapitalizmus csak akkor változik, hogyha nagy válságok vannak vagy ha a népmozgalmak arra kényszerítik. Teljesen igaza van. Krausz Tamás ismertette a lehetséges politikai modelleket. Én most a gazdaságiakat sorolom.

a) Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Egy tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat ellenőrizni, szabályozni fogják. A cent­rumokban az állam szerepe feltehetően erősödni fog a gazda­ságszervezésben és a gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is a neoliberális politikát fogják ráerőltetni.

b) Egy valódi gazdasági összeomlás, súlyos válság esetén inkább egy másik, keynesiánizmusba hajló modell következne. A ka­pitalizmus működési módja nemzetközileg is változna. Ebben a modellben a nemzetközi pénzügyi luftballont egy kicsit tudato­sabban próbálnák leépíteni, esetleg megszüntetni. A multilaterális intézményeket megreformálnák, az államadósságokat leírnák, anticiklikus állami gazdaságpolitikát engednének mindenütt a világon és egyfajta politikairend-változás is lenne. Míg az első, neoliberális modellhez egy Amerika vezérelte, unilaterális modell illik, addig ehhez a másodikhoz már egy multipoláris.

c) És van egy harmadik modell is: a szociális/szocialista/fenntart­ható modell. Mindenki azt használhatja a három meghatározás közül, amelyik a szívéhez közelebb áll. Ebben a modellben már előtérbe kerül a „szociális és gazdasági jogok" általánossá tétele és garanciáinak megteremtése, továbbá környezetünk védelme. Ebben a modellben a gazdasági létbiztonság adta demokrácia, a mindenkire kiterjedő közvetlen és nem közvetlen demokrácia, a globális világrend demokráciája következik, azaz a többség érdekének védelme a kevesek kisajátító törekvéseivel szemben. Ez azonban inkább csak hosszútávú vízió. Egyelőre inkább a jobboldali akarnokság sötét felhői gyülekeznek, esetleg a válság háborús „feloldása". Csak reménykedhetünk, hogy világszerte megerősödik a latin-amerikai tendencia – amely e harmadikként ismertetett modell felé mutat. A történelmi múlt is arra tanít bennünket, hogy nagy vonalakban ezek az alternatívák állnak előttünk. A modellek azonban nem tisz­tán valósulnak meg, egyes helyzetekben részben átfedik egymást, részben pedig egymásba mehetnek át, továbbá a modellek sokfajta változata jöhet létre.

---

Sebők Miklós

Köszönöm a meghívást a Fordulat című új kritikai-társadalomelméleti lap nevében is, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Egy nagyon rövid gondolatot fejtenék csak ki az elhangzottak kapcsán. Bizonyára sokan ismerik Naomi Kleint, magyarul is olvasható több írása. Neki volt egy nagyon találó cikke a Nation című hetilapban Alan Greenspannel kap­csolatban. Greenspan hosszú éveken át a FED elnöke volt az Egyesült Államokban, és ebben a pozíciójában egyik meghatározó szereplője annak a pénzügyi-gazdasági rendnek, amelyet most éppen kicsit krí­zishelyzetben találunk. Az említett cikkében Naomi Klein arról ír, hogy nagyon nehéz Greenspan kapcsán eldönteni, hogy ő valójában hisz-e abban, amit mond vagy az érdekek miatt cselekszik úgy, ahogy cselek­szik. A legújabb események fényében ez a probléma megoldódni látszik, amennyiben Greenspan egy kongresszusi bizottságban azt mondta, hogy valójában rájött, hogy az egész gondolkodása egy tévedésen alapult. Valamilyen értelemben tehát úgy látszik, hogy ő tényleg hitt ebben a gazdasági rendszerben, miközben persze az ilyen utólagos belátások nem oldják meg a valódi problémát.

Ez a probléma pedig a társadalmi-gazdasági viszonyok strukturális újratermelődésében azonosítható. Még hogyha senki sem hinne a rend­szerben, akkor is minduntalan újjászületne, akkor is fennmaradna, ugyan­is érdekek mozgatják. Olyan pénzügyi-gazdasági érdekek, amelyeknek a hit egy fontos összetevője, de enélkül is egy fenntartható rendszert teremtenek. Felmerül tehát a kérdés, hogy kik ezek a szereplők, akik érdekeltek ebben a rendszerben, illetve ennek a rendszernek a fenntar­tásában. Itt ismét nem saját kútfőből szeretnék dolgozni, hanem Felcsuti Pétert említeném, aki az egyik nagy magyar bank vezetőjeként adott nemrégiben egy érdekes interjút. Ő mondta azt, hogy bizony nagyon sok esetben azok az emberek, akik nyilatkoznak a médiában és eligazítják – úgymond – az átlagembert a nagyon bonyolult és technikailag nagyon nehezen megfogható közgazdasági és pénzügyi kérdésekben, azok éppenséggel szereplői is ugyanennek a rendszernek. Tehát nem csak értelmezik, hanem játsszák is a darabot. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy fokkal már közelebb járunk a problémához, és azt is érezhet­jük, hogy hogyan zajlik az, hogy folyamatosan újratermelődik ugyanaz a diskurzus, ami közgazdasági-pénzügyi értelemben – és a gazdaság­politika értelmezése tekintetében – meghatározó Magyarországon is. Elhangzott már korábban néhány név ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Ők azok, akik ma meg tudják mondani, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a megfelelő irány egy gazdasági reform tekintetében vagy akár egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések tekintetében. Ők azok, akik egyébként a pénzügyi piacokon játszanak, és ők azok, akik egyébként a deregulá­ciót – akár a tőke, akár a pénzpiacok esetében – támogatják, és ezért nyilvánosan is de legalább a színfalak mögött fellépnek.

Addig, amíg ez a helyzet nem változik érdemben, szerintem elméleti úton is belátható, hogy nem fogunk tudni elmozdulni a mostani rendszer­től. Azaz kicsit a politikai-üzleti ciklusok mintájára egy „ideológiai-üzleti ciklusba" kerülünk, ahol most éppen az inga kileng egy irányba, de na­gyon hamar újra, ahogy a sokkhatás elmúlik, vissza fogunk lendülni a másikba. Újra egy deregulációs diskurzus fog tehát elindulni, amint kicsit észhez térnek azok a csoportok, akik ebben az egészben érdekeltek. Ez egy gyakorlati probléma: a hétköznapi diskurzus szintjén figyelhető meg, ahogy ezek a közgazdászok, makroelemzők határozzák meg azt, hogy az embereknek milyen képük él a gazdaságról és ennek megfelelően a társadalmi-gazdasági rendszerről. Rajtuk kívül pedig sok esetben csak olyanok szólalnak meg, akiknek nem feltétlenül a közgazdaságtan a szakterülete. A mai Metro újságban például az egyik női magazin főszerkesztője írt publicisztikát a gazdasági oldalra. Tehát egy ilyen szi­tuációban nagyon nehéz azt látni, hogy megfelelő intézményi támogatás hiányában hogyan lehetne először akár a tudati szintű változást elérni.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy elméleti szinten mi a teendő. Én itt egy tentatív válasszal szolgálnék csak. Úgy látom, hogy nem feltétlenül egy neokeynesiánus feltámadás lehet itt a megoldás. Számos oka lehet annak, miért. Sokkal inkább valamifajta koherens politikai-gazdaságtani vízió megteremtésében látnám a dolgok gyökerét, amennyiben ez a po­litikai gazdaságtan az érdekek feltárásával foglalkozna. Miért mondom mindezt? Az államelmélet számos különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – irányzatnak a gyűjtőneve. Ha egy liberálisabb, pozitív megközelítésű irányzatot értünk politikai gazdaságtan alatt, egy jó leírást jelenthet a mostani helyzetre a szabályozási csapda modellje. Bizonyos pénzügyi körök – a Wall Street például – el tudta érni azt, hogy egy olyan szabályozási változás menjen végbe, amely számukra megfelelő volt, és ők ezt ki is tudták használni. Tehát itt mindjárt van egy rendszerkonform politikai-gazdaságtani magyarázatunk a mostani szituációra. Alternatív magyarázatot nyújthat egy marxista alapokon építkező kritikai-államelmé­leti megközelítés. Ez azt mondja, hogy az állam azért sem lehet feltétlenül megoldás, mert ha instrumentálisan használják bizonyos érdekcsoportok, akkor ők egyfajta – ha nem is osztályuralmat, de valamilyen szűkebb – érdeket tudnak rákényszeríteni és az állam eszközeit ennek érdekében tudják felhasználni. Ez a gondolat már megjelenik a fiatal Marxnál is, aki Hegelt bírálja mint az akkor fennálló rendszer ideológusát, illetve a hegeli államelméletet mint ennek az ideológiáját. Tehát végső soron az látszik, hogy a már meglévő elemekre is építve valamifajta kritikai elméletet kel­lene szintetizálnunk, ami jobban meg tudja magyarázni azt, ami történik. Ugyanis ennek hiányában nem látszik az, hogy az elméletből kiindulva tudnánk új gyakorlati megoldásokat megfogalmazni. Így pedig végső soron most is egy ugyanolyan ideológiai-üzleti ciklusba kerülhetünk, mint amibe már korábban is többször belecsúsztunk.

A pénzügyi megrázkódtatás következményei fellépésre késztetnek a főáram közgazdaságtanával szemben, az USA által vezényelt imperializmus válsága a washingtoni konszenzussal szemben, az új hatalmi centrumok megjelenése az Egyesült Államokkal szemben és a nyersanyagforrások felhasználásának módja pedig a privatizáció és az individualizmus ellen.

Ez az esszé a globális politikai gazdaságtan azon aspektusait elemzi, amelyek – reményeim szerint – a haladó kormányokat és mozgalmakat a társadalmi változások kivívására fogják késztetni. Tanulmányomban elemezni kívánom, hogyan írható le a jelenkori kapitalista világ fejlődése, azaz a korlátoknak és lehetőségeknek ez a sajátos összejátszásából adódó állapot és ennek érdekében a kapitalista világrendszer négy válságterületét veszem szemügyre. Nem ezek ez egyedüli ellentmon­dásos elemei a jelenlegi helyzetnek de – szerintem – ezek rajzolódnak ki a legtisztábban.

Az első problémakör annak a pénzügyi megrázkódtatásnak a követ­kezménye, amely markában tartja az Egyesült Államok gazdaságát és melynek hatásai messzire terjednek. Ez a válság még tovább rontja a „mainstream" angol-amerikai közgazdaság hitelét. Azt nem tudom, hogy ez a mostani vajon a kapitalizmust alapjaiban megrengető válság-e? Hogy a helyzet ilyen súlyos legyen, ahhoz nemcsak sokkal mélyebbnek kellene lennie, de a válság hatásait sokkal drámaibb módon, a rend­szerből fakadó elégtelenségként érzékelnénk. De talán mindezeknél is fontosabb, hogy ha létezne olyan pártformáció, amely az ilyenfajta válságokat a kapitalizmus működésének inherens elemeinek tekintené és ezen ideológiai alapon képes lenne szocialista alternatívát megfogal­mazni, akkor ma a dél-afrikai apartheidpolitikát felszámoló mozgalomhoz hasonló, sikeres formációt segíthetne életre. Ha nem következik be va­lódi, mély és fájdalmasan húsba vágó válság, akkor a legjobb esetben is csak a kapitalizmus megreformálására nyílik lehetőség, felszámolása ismét a jövőbe tolódik.

A második válság annak az Egyesült Államok által vezényelt imperia­lizmusnak a válsága, amely hitelét vesztette a tetszés szerinti rendszer­váltogató háborúkban, valamint a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerrel és az ún. washingtoni konszenzussal szemben erősödő és egyre hatásosabb ellenállás következtében. A neoliberalizmus évtize­dek óta olyan felbecsülhetetlen károkat okozott, hogy mára ideológiai offenzívába kényszerült. A válság harmadik megnyilatkozási formája az új hatalmi centrumok megjelenésében érhető tetten – e hatalmi centrumok korábban a kapitalista rendszer perifériáját alkották. A válság harmadik szférájában olyan feszültségek keletkeztek, melyek eltávolítot­ták az új centrumokat az Egyesült Államoktól, és ezáltal manőverezési lehetőség nyílt az USA-val szakítani akaró országok számára. A válság negyedik szférája a nyersanyagforrások felhasználásának módja, a létszükségletet jelentő erőforrások egyenlőtlen elosztása és a tovább már fenntarthatatlan növekedési paradigma. Ebben a vonatkozásban a dél-afrikai és egyéb területek tömegmozgalmai jelentős szerepet vállal­nak a privatizáció, a korlátlan individualizmus elleni fellépésben, hiszen ezek a legelnyomottabbakat és legkizsákmányoltabbakat taszítják még súlyosabb katasztrófába.

Az első válság: A financializálódás és a pénzügyi válság¹

Hogy a jelenlegi pénzügyi összeomlás mekkora károkkal jár majd, azt csak később tudjuk meg, de már ma is széles körben érezhetjük hatását. A rendszer válságát vizsgálva nemcsak az a fontos kérdés, amelyik a gazdasági kiadásokkal és azzal a módszerrel kapcsolatos, hogy a men­tési munkálatokat az adófizetők kárára bonyolítják le, hanem az is, hogy vajon a pénzügyi kapitalizmus képes-e fenntartani magát? Martin Wolf, a Financial Times vezető gazdasági elemzője úgy fogalmaz, hogy a kapita­lizmus „a XX. század közepén jellemző menedzserkapitalizmusból globá­lis pénzügyi kapitalizmussá alakult át"². John Bellamy Foster, a Monthly Review szerkesztője úgy véli, hogy „a rendszer a financializálódás kö­vetkeztében megváltozott, a financializálódás a monopolkapitalizmusnak egy újfajta, hibrid fázisához vezetett, melyet nevezhetnénk 'monopolfi­nánc-kapitalizmusnak'"³. A pénzügyi rendszernek sikerült újrastrukturálnia a termelő kapitalizmust, azt a gazdaságot, amely valódi árukat termel és kiszolgálja a fogyasztói igényeket. A pénztőke bizonyos értelemben a termelés folyamatában keletkező többletértéknek egyre nagyobb részét sajátítja ki – nemcsak a vezető nyugati országokban, hanem a világrend­szer perifériájának tekintett régiókban is.

Egészében véve 2004-ben az Egyesült Államok pénzügyi szektorában működő vállalatok profitja 300 milliárd dollár volt szemben az összes, nem pénzügyi hazai iparág 534 milliárd dolláros profitjával, vagyis, más­képp fogalmazva, az összes hazai profitnak a 40%-át a pénzügyi szektor adta. Negyven évvel korábban még a teljes hazai profitnak kevesebb mint 2%-a jutott erre a szektorra. A profitrészesedés e növekedése figyelemre méltóan mutatja, hogy az USA politikai gazdaságában milyen mértékben uralkodott el a financializálódás. Ez a folyamat egyidejűleg zajlott a po­litika és a gazdaság terén, mivel a pénzügyi szektor fölébe kerekedett a gazdaság többi elemének és ténylegesen olyan hatalom birtokába került, melynek révén feltételeket diktálhat az adósoknak, a kiszolgáltatott tár­saságoknak, sőt a kormányoknak is. Ahogyan a pénztőke hatalma egyre nőtt, képes lett nagyobb mértékű deregulációt követelni, és ez lehetővé tette a szektor további terjeszkedését, ami viszont veszélybe sodorta a tágabb gazdasági rendszer stabilitását.

Úgy látszott, hogy a pénzügyi szféra új, mágikus P-P' áramkört fejlesz­tett ki, melynek az a sajátossága, hogy a pénz önmagában tud pénzt fialni anélkül, hogy valóságos termelés belépne a folyamatba. A felhalmozás új titkát vélték felfedezni a tőkeáttételben és kockázatkezelésben, ami lehetővé tette olyan eszközök felvásárlását, amelyek magasabb megtérü­léssel kecsegtettek, bár nagyobb kockázattal is jártak, illetve lehetőséget adott arra is, hogy a befektető törzsalaptőkéjének sokszorosát vegye fel kölcsön formájában – volt, hogy tízszeresét, hússzorosát, harmincszoro­sát, sőt egyes esetekben a törzstőkének akár a százszorosát is. Amikor ilyen magas a tőkeáttétel, akkor az érték egészen kicsi emelkedése is nagy profitokat eredményez az eredeti befektetési összegen. A globális piac pedig lehetővé teszi, hogy a pénzt alacsony kamattal, például japán jenben vegyék fel kölcsönben és magas megtérülésű amerikai pénzügyi aktívákban, bóvlikötvényekben és mindenféle egyéb származékos esz­közben helyezzék el.

Amíg az eszközérték növekedett – akár tengernyi kollaterális adósság­szolgálati (CDO) ingatlanban, akár ezeknél egzotikusabb termékekben -, addig a befektetők hatalmas pénzekhez jutottak. Ez a piacon további szereplőket bátorított arra, hogy maguk is éljenek ezzel a stratégiával és hogy az eszközök árát felhajtsák. Ezen eszközök emelkedő értéke lehe­tővé tette még nagyobb kölcsönök felvételét, amiből még több eszközt le­hetett venni, ezzel még jobban felhajtva az árakat, azaz létrejött egy olyan felfelé haladó spirál, amely egyre több buborékot tartalmazott. Persze ez a spirál végül összeomlott, a buborékok szétpattantak. A financializáció mint felhalmozási stratégia nemcsak súlyos válságot eredményezett a pénzügyi piacokon, hanem olyan helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, mint amilyenben a külföldi hitelezőknek súlyosan eladósodott szegény országok szoktak kerülni – manapság az USA valutája értékét veszti, kereskedelmi politikája az eliteket támogatja, kormánya pedig azzal a követeléssel áll elő, hogy egyes adófizetők fizessenek többet a pénzügyi rendszer újbóli feltőkésítése érdekében, miközben további adócsökken­tést hajt végre a tehetősebbek és a korporációk érdekében.

A mérgező kollaterális adósságszolgálatokról a legtöbb vitában szó esik, de a financializálás lényegi eleme magának az adósságnak a növekedése: nő az állami adósság (mely jórészt a katonai kiadásokból, adócsökkentésekből és egyéb, a korporációk és a gazdagok érdekében végrehajtott „ösztönzésekből" állt össze), mindenféle fogyasztói adósság és a korporatív adósság. Az adósságrobbanás egy olyan gazdaságot tudott revitalizálni, amely már erőteljes stagnálási hajlamot mutatott. Az osztályokra tagolt társadalom irracionalitása abban áll, hogy a vállalatok által felhalmozott profitot a tőkések nem fektetik be újra olyan termékek előállításába, amelyekre az embereknek és a társadalom egészének szüksége és igénye van, mert a munkásosztály vásárlóerejét korlátok között tartják; a korporatív szektor milliomosai nem fizetik az adókat, amelyek az állami szektornak arra kellenek, hogy a vágyott közösségi javakat biztosíthassák.

A termelési kapacitásokba túl sok beruházást eszközölnek, de egy irracionális társadalmi struktúrában ezt nem lehet kihasználni, mert eb­ben a struktúrában kizárólag az számít hatékony igénynek, mely mögött megfelelő vásárlóerő áll. A rendszert a kielégítetlen társadalmi igények közepette fellépő túltermelés jellemzi, valamint a dolgozókra nehezedő, a tőke osztályhatalmából fakadó követelés felerősödése: a dolgozók érjék be az alacsonyabb javadalmazással. A tőkehatalom szemmel láthatóan képes a dolgozókat egymás ellen hangolni. Az előállított és a tőke által kisajátított többlet nem talál magának utat a termelésbe, ezért a pénzügyi spekulációkban szóródik szét, ahol spekulációs buborékokat eredmé­nyez, melyek előbb-utóbb kidurrannak, káoszt és szenvedést okozva a teljes gazdaságban.

Ezen általános tendenciákon túl eljutunk a financializálódás és a növekvő egyenlőtlenségek kapcsolatához, a munkásság többségének hanyatló gazdasági kilátásaihoz (az alapvető szolgáltatások: a fűtés, a benzin, az egészségügy és az élelmiszerek árának szakadatlan növe­kedéséhez). Az Egyesült Államokban, ahol a részvényes kapitalizmus elsöprő győzelmet aratott (szemben a résztvevő [stakeholder] kapitaliz­mussal, amelyben a munkások, a közösségek és a nyilvánosság szintén érdekelt felek, akiknek a véleményét és szükségleteit nagyobb mértékben figyelembe kell venni), s a kiadások visszafogására legerőteljesebben mindig a munkásokat kényszerítették.

Bush elnöksége idején az Egyesült Államokban minden ötödik feldol­gozóipari munkahely megszűnt, és ez a jelenség is elválaszthatatlanul összefügg a financializációval és a globalizálódással. A béreket lenyom­ták, a nyugdíjak összegét megkurtították, az egészségügyi terheket a munkások és családjaik vállára rakták, az alkalmazottak egy csoportját részmunkaidőben foglalkoztatták vagy kirúgták, majd „szerződéses" dolgozóként újra felvették és így tovább – mindezt azért, hogy a profit gyorsabban növekedhessen és finanszírozni lehessen a cégek óriási adósságait. Ezek az adósságok úgy keletkeztek, hogy a vállalatoknak hatalmas hiteleket kellett felvenniük a felvásárlások fedezésére. Mind több ember dolgozik részidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel, akik meglehetősen pesszimisták a gyermekeik jövőjét illetően. Úgy látják, hogy kormányukat a nagy társaságok és a gazdagok tartják fogva.

A széles körben tapasztalható pesszimizmus jogos, mivel három olyan tényező is egybejátszik, amelyek az amerikai munkásság többségének kilátásait rontják. Az első az árucikkek és a szolgáltatások termelésének folyamatos globalizálódása: kihelyezik ezeket az alacsonyabb bért igénylő helyszínekre. A kisebb szakértelmet igénylő munkákat máshol, sokkal olcsóbban el lehet végeztetni. Ugyanakkor a magasabb műveltségi szint sem számít, az sem képes az USA-ban tartani a munkahelyeket, hiszen ott vannak India, Kína és Kelet-Európa jól képzett munkaerői. Másodsor­ban, a technológia az egyes munkásra eső termék mennyiségét növeli, ami azt jelenti, hogy minden dolgozó egyre több árucikket tud előállítani, és amikor az adott árucikkek iránti kereslet lelassul és nincs szükség a növekvő termelékenységre, akkor kevesebb munkás is elegendő a terme­lésben. Ezt látjuk az olyan alapvető iparágakban, mint az autógyártás vagy az acélipar, amelyek régebben sokkal több termelőmunkást alkalmaztak. Harmadsorban, azok a tevékenységek, ahol nő a munkaerő-szükséglet, általában rosszul fizetett, szakszervezetek nélküli „mc-munkák". Rá­adásul a szakszervezetek ellen folytatott könyörtelen harc, amely akkor vette kezdetét, amikor Ronald Reagan szétverte a légiforgalmi irányítók szakszervezetét, precedenst teremtett: a sztrájkokat rendre sztrájktörő helyettes-munkaerővel számolják fel, és akkor még nem is beszéltünk a tőkések azon lehetőségéről, hogy – hála az Országos Munkaügyi Tanács rugalmasságának – a dolgozóktól bármikor megválhatnak.

Az angolszász pénzügyi szakértelemben vakon bíztak, azt hitték szer­te a világban, hogy ezzel a gazdaságok a prosperitásukat mindörökre garantálhatják. Miután a tőke a saját gazdaságaiban már kipróbálta a financializációt és a növekedés adósságokon keresztül történő felfűtését, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közvetítésével pénzügyi rend­szerüket és szabályaikat rákényszerítették a feltörekvő világra is. Most, hogy a Wall Street összeomlik, az a paradox helyzet áll elő, hogy az USA pénzügyi birodalmának pilléreit a szuverén külföldi vagyonalapoknak és más befektetőnek kell megerősíteniük. Hogyan kell értelmeznünk ezeket az ellentmondásos fejleményeket? Ez politikai kérdés. Úgy kell rá vála­szolni, mint bármely más kérdésre, melyben egy maroknyi elit profitál a nagy többség rovására. A válasz nem vonatkozhat arra, hogyan tehetjük lehetővé, hogy továbbra is fennmaradjon ez a helyzet, hanem csakis arra kell koncentrálnunk, hogyan kényszeríthetünk ki olyan társadalmi szabályozást, amely útját állja az effajta magatartásnak.

Ezen a ponton következik be, hogy a lojális ellenzék – az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, Európában a szociáldemokraták, illetve a harmadikutas „háromszögelők" világszerte – lényegileg elfogadják a tőke hatalmát, és ezzel leértékelődnek a munkások szemében, akiknek ezután önmagukat kell megszervezniük antikapitalista pártok alapítá­sával, ha meg akarják védeni érdekeiket, és meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek a jövőben is csak a kizsákmányolásukat tudják biztosítani. A Bal (Die Linke) nevű német pártformáció, amely a szociáldemokratáktól határozottan balra áll, bizonyítéka annak, hogy lé­tezhet ilyen párt és meghatározó jelentőségre tehet szert hazája politikai életében. Mint esszénkben majd később rámutatunk, Latin-Amerikában, vagyis azon a kontinensen, amely a leghosszabb ideig szenvedte el a neoliberalizmus pusztítását, a tömegek egy sor olyan baloldali pártot tá­mogatnak, amelyek azt ígérik, hogy többé-kevesebbé szakítani kívánnak a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

A második válság: az Egyesült Államok imperializmusa elveszti hegemóniáját

Napjainkban az amerikai imperializmusnak két balsikert is el kellett szenvednie: a neoliberális washingtoni konszenzus hitelvesztését és azt az ellenérzést, ami a Washington arrogáns militarizmusának erőszakos­sága által keltett sokkal és félelemmel szemben világszerte támadt. Az erősödő elmarasztalás, véleményem szerint, feljogosít bennünket arra, hogy ezekben a lépésekben a hegemónia könnyed érvényesítésének folytatását és az uralkodó osztály azon önteltségének válságát is lássuk, miszerint egymagában is képes a világot igazgatni. Az iraki és az afga­nisztáni kudarcokat követően a Bush-féle neokonzervatívok arroganciája hitelét vesztette, megkérdőjeleződött a háborúkra és hódításokra épített programjuk, és mára már nagy valószínűséggel a legtöbb amerikai is elutasítja e politikát.

Ennek az uralkodó osztálynak van egy olyan rétege, amely kulcsszere­pet tulajdonított az amerikai tőkének kedvező nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rezsimeknek. Egy másik csoportjuk egy percig sem habozott a fenyegetés és a katonai akciók módszerét alkalmazni, hogy megerő­sítse vagy kierőszakolja az Egyesült Államok hegemóniáját. Az amerikai uralkodó osztály mindig is a fenti két módszer együttes alkalmazását támogatta, de a kettő közötti egyensúly elmozdulhat egyik vagy másik irányba a világban tapasztalható állapotok és a belpolitika hatására⁴ . Ennek az osztálynak a két uralkodó ideológiai frakcióját jól jellemzi, ha megnézzük a két legutóbbi elnök kormányában kulcsszerepet játszó figu­rákat és politikai lépéseiket. Bill Clinton kormányának legbefolyásosabb személyisége Robert Rubin pénzügyminiszter volt. Bush kormányában viszont a honvédelmi miniszter, Donald Rumsfeld kapta a legnagyobb hatalmat.

Persze igaz, hogy a Bush-kormányzat meghatározó szereplője Cheney alelnök, akiben felülmúlhatatlan, mindenre képes rajongás él a birodalmi elnökség kiépítése, illetve az elitnek nyújtandó előnyök iránt és hajlandó bármilyen eszközt felhasználni annak érdekében, hogy hazájában is, kül­földön is megfélemlítse és megsemmisítse az ellenzéket. Bár az amerikai hatalom kiterjesztése és az erőszak a Clinton-kormányzat idején is fontos szerephez jutott, mégis a washingtoni konszenzus kiterjesztése volt a külpolitika fő célkitűzése. Bush idején csak a félelem és a sokk maradt. Mára azonban mindkét stratégia gyakorlatilag sikertelennek mutatkozott. Ma már széles körben elismert tény, hogy a washingtoni konszenzus nem tudott fejlődést generálni, és annak ellenére, hogy az 1980-as és 1990-es években tucatnyi országra erőltették rá, mára gyakorlatilag világszerte elutasítják. De ezzel sem akarjuk azt állítani, hogy e két politikai irányvo­nal ne okozott volna mindmáig érezhető, hatalmas károkat.

Először hadd térjek ki röviden az USA militarizmusának, majd bőveb­ben a washingtoni konszenzus elhalásának kérdéseire. Az amerikaiakat az Irak elleni háborúba hazugságokkal csalták bele, és mára az amerikai polgárok már nem hiszik azt, hogy jó volt Irakot megtámadni. Formálódik az a felismerés, hogy az Egyesült Államok nemcsak Irakot vesztette el, hanem az afganisztáni helyzet is azt igazolja, hogy az USA képtelen egy általa megszállt országban rendszerváltást és imperialista stabilitást kierőszakolni. Erősödik az a meggyőződés, hogy az ilyen kalandorság csődbe viszi az országot, miközben a belső prioritásoknak – az egész­ségügynek és a tisztességesen megfizetett munkahelyeknek – kellene elsősorban érvényt szerezni; ez a belső kritika a birodalmi USA hatalmát belülről kezdi ki oly mértékben, amelyre korábban nem volt példa.

Lehet, hogy továbbra is sok amerikai támogatja a gyengébb „ellenség" fölött aratott könnyű győzelem során szerezhető nemzeti hatalom fenn­tartását, de elegük van a hosszú, kimerítő, költséges és szerencsétlen döntésekből. A „teljesített küldetés" nevű társasjáték sok amerikaiból váltott ki erőteljes reakciókat a bizonytalanságtól kezdve egészen azok iránti gyűlöletig, akik átverik és könnyen manipulálható tömegként kezelik őket. Az USA birodalmi ambíciói nagyfokú lélekvizsgálatra vezettek az elit körében, és széles ellenzéket termeltek ki nemcsak az ország határain kívül, hanem egyre inkább otthon is, ahol halkul az a követelés, hogy az USA világszerte terjessze a demokráciát és segítse elő a „fejlődést". Globálisan ezek a színjátékok tökéletesen hitelüket vesztették. Az USA hitelességének és hegemón hatalmának hanyatlása egyik jelentős alko­tórésze a világban tapasztalható újszerű jelenségeknek.

Tavaly, a kelet-ázsiai pénzügyi válság tizedik évfordulóján két állás­pontot emlegettek széles körben. Az első annak elismerése volt, hogy a tőkepiac liberalizációja instabilitással járt, nem pedig növekedéssel. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai is erre a következtetésre jutottak. Az IMF egyik vezető közgazdászának részvételével készült ta­nulmány azzal a megállapítással zárult, hogy nehezen lehet meggyőző kapcsolatot tételezni a pénzügyi integráció és a gazdasági növekedés között, mihelyt egyéb tényezőket is figyelembe veszünk. A tőkebeáramlás hirtelen megszűnésének pusztító hatásai lehetnek. Másrészt, a neolibe­rális gazdaságpolitika aligha puszta hiba volt. Világos, hogy a neoliberális teoretikusok és a Wall Street érdekei olyan pénzpolitikai lépéseknek kedveztek, amelyek ártottak az adós országoknak, miközben a banká­rok szép hasznot húztak a pénzügyi liberalizációból. Ma már nem csak radikális baloldaliak osztják ezt a nézetet.⁵

Azokban az országokban, amelyekre rákényszerítették a washingtoni konszenzus neoliberális irányvonalának elfogadását, a kisajátítás általi felhalmozás folyamata ment végbe – ezt a konstrukciót David Harvey vezette be. E folyamat során a dolgozókat megfosztják vagyonuktól és jogaiktól. Harvey a vízellátás, az egészségügy és az oktatás privatizáció­ját szorgalmazza, vagyis olyan javakét, amelyekhez a helyi lakosságnak átruházhatatlan előjogai kötődnek. A magángazdaságba való áthelye­zésük megakadályozta ezek lakossági használatát, azokét, akiknek jog szerint hozzáférésük kellett volna hogy legyen ezen elemi szolgáltatá­sokhoz. A terminológia összekapcsolható a pénzügyi válságot követő folyamattal is. A globális állami gazdaságirányító intézmények strukturális kiigazító programokat és általuk diktált feltételek teljesítését oktrojálták rá az államokra, amelyek a köztulajdon magánosítása által birtokaikból kiszorították az embereket. Ehhez a következő módszereket alkalmazták: a kölcsönök visszafizetése, az állami támogatások leépítése és a helyi gazdaság liberalizálása a külföldi befektetők és a helyi elit hasznára.

Amikor az Egyesült Államok 2007-ben bajba került, Washington megmentette a pénzügyi intézményeket ahelyett, hogy velük szemben is alkalmazta volna azokat a radikális gyógymódokat, amelyeket más országoknak oly melegen tanácsolt vagy rájuk kényszerített. Ehelyett csökkentette a kamatlábakat és megmentette a válságért felelős intézmé­nyeket. Miután az Egyesült Államok évtizedeken át szapulta és leszólta a harmadik világ fejletlen banki struktúráit és gyakorlatát, illetve „haver­szellemre" épülő kapitalizmusát, most feketén-fehéren megmutatkozott az amerikai pénzügyi rendszer életképtelensége. A banki kockázatok értékelési modelljeinek állítólagos finomítása a gyakorlatban egyszerű­en ostobaságnak bizonyult. A másodrendű (subprime) piacon feltárult tisztességtelenség sokkal kiterjedtebben volt jelen, mint bármely fejlődő nemzet bármely protekciós ügyletének becstelensége. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pénzügyi aktívák értéke a nyílt piacokon találja meg egyensúlyi szintjét, az USA pénzügyminisztériuma megpróbált kartellt szervezni, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, és hogy a lakáspiacot megtámogassa, ezzel pedig megmentse az ingatlanfedezettel bíró adós­ságpapírokat az összeomlástól; mindezek a lépések szöges ellentétben állnak azzal, amit a pénzügyminisztérium másoknak tanácsolt hasonló helyzetben. Ahogyan Martin Wolf írta: „Már nem sokáig fogják az embe­rek rezzenéstelen arccal végighallgatni, ahogy az amerikai hivatalnokok kioktatják őket a szabad pénzpiacok erkölcsi tisztaságáról"⁶. Tény, hogy a Dél-Afrikához hasonló országokra súlyos adósságterhek és a Mbeki-kormány által követett neoliberális pénzpolitika nehezedik, miközben maga az Egyesült Államok egészen más irányvonalat követ.

Annak, hogy a washingtoni konszenzus pénzpolitikájából hasznot húzók érdekei fehéren-feketén megmutatkoztak, annak egyik következ­ménye a nyugati vezetők tülekedése, hogy a most egyre jelentősebbé váló fejlődő országokat rábírják a nagyobb szerepvállalásra; cserében egyrészt több jogot kínálnak nekik, továbbá azt, hogy nagyobb hatalom­hoz juthatnak a Bretton Woods-i intézményekben. 2007-re – amikor a fejlődő gazdaságok a világgazdaságnak jóval nagyobb szeletére számí­tottak és sok fejlődő ország valóban jelentősebb ütemben is növekedett, mint a tehetős gazdaságok, amelyek már régóta irányításuk alatt tartották ezeket a rezsimeket – egyszer csak olyan kijelentések hallatszottak, mint amilyet például Mervyn King, a Bank of England kormányzója tett, misze­rint a Nemzetközi Valutaalap „az ismeretlenség homályába süllyedhet", ha elmaradnak a radikális reformok⁷ . Az, hogy a világ népességének 15%-át kitevő fejlett országok a Nemzetközi Valutaalapban és a Világ­bankban a szavazatok 60%-át tartják kézben, talán végső soron nem is áll igazán érdekükben.

A diplomácia frontján elhangoztak a G-8-ak körének kibővítésére vo­natkozó javaslatok is. Philip Stephens, a Financial Times vezető politikai kommentátora azt javasolja, hogy a szervezetet bővítsék tizenhárom tagúvá: kerüljön be India, Brazília, Dél-Afrika, Mexikó és Kína. A Világ­bank elnöke, Robert Zoellick szerint a bővítésnek az a célja, hogy a szer­vezetbe újonnan csatlakozó országok is „felelős résztvevők" legyenek⁸ . Elképzelhető, hogy a világgazdaság átszerveződése jelentősen kitágítja a nemzetek feletti, a tulajdonlást globálisan megszervező kapitalista osztály szerveződési körét; a jövőben ez az osztály minden bizonnyal legprominensebb módon, a szuverén pénztőke révén lesz majd jelen mindenhol, de általánosságban a globális méretekben szétterített tulajdon, illetve az elitek közötti fokozott együttműködés révén⁹ .

E folyamatokkal egyidejűleg a növekvő elégedetlenség és a helyi/ külföldi tőke arroganciájának elutasítása helyi mozgalmakat hívott életre, melyek alapvető változásokat és öntudatosságot követelnek például a Szociális Világfórum tanácskozásain. Már jelszavukat is megfogal­mazták: „Másféle világ is létezik". A Dél kormányaira ellentmondásos igényekkel fellépő csoportok nyomása nehezedik: a hazai kapitalisták, az alulról támadó tömegek, illetve fenn, a társadalom csúcsán a külföldi tőkét képviselő kormányok és nemzetközi szervezetek között egyensúlyoznak. Bár jelenleg az a várható forgatókönyv van érvényben, hogy ezek a kor­mányok általában a hagyományos imperialista hatalmakhoz dörgölőznek, ám egyre erősebb a tömegek ezzel ellentétes nyomása.

Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az Északon összpontosult financializáció utóbb majd átterjed a Dél országaira is a bankokon és más pénzügyi intézményeken keresztül (ezek túlnyomó részt külföldi tulajdonban vannak) az extraprofitnak nagyobb szeletét hasítva ki. Az, hogy a történelem újra lejátssza az imperialista pénztőke behatolásának színjátékát ezekben az országokban, kétségkívül új és sokkal súlyosabb válságokat fog teremteni, és persze e válságoknak az árát ismét a tömegeknek kell megfizetnie. Az alternatíva az a fundamen­tális változás lehetne, hogy a tőke fölötti ellenőrzés a társadalom kezébe kerül. Mindazt, amit a neoliberalizmussal szembeszegülve megtanultunk, fel kell használjuk arra, hogy nemet mondjunk a magas kockázatú pénz­ügyekre, igyekezve elkerülni az általuk okozott rombolást.

Vannak azonban biztató jelenségek is; akadt néhány olyan kormány a harmadik világban, amelyek pozitív irányban mozdultak el – van, amelyiknek az a célja, hogy a hazai kapitalisták előnyösebb helyzetbe kerüljenek, másokat a társadalmi problémák iránti valódi elkötelezettség vezérli, gyakorta pedig a kockán forgó érdekek közötti feszültségek kompromisszumos levezetése a céljuk. Latin-Amerikában a katonai jun­ták és a neoliberális politikai dominancia váltakozó korszakait követően a brazil vezetés alatt a Mercosur (Déli Közös Piac) meggátolta az Egyesült Államoknak azt a kezdeményezését, hogy létrehozza az amerikai sza­bad kereskedelmi övezetet. Ha egységes piacként tekintjük, akkor ez a világ hatodik legnagyobb gazdasága. A latin-amerikai régió, 260 millió lakosával és négytrillió dollárt meghaladó össz-GDP-jével, félelmetes fejlődési lehetőséget képvisel.

A jóval radikálisabb Bolíviai Alternatíva Latin-Amerikáért* nevű csopor­tosulás nemcsak regionális szolidaritást szorgalmaz, hanem szocialista elveken és célkitűzéseken nyugvó társadalmi átalakulást is követel. 2007-ben a Mercosur** és az ALBA által képvisel országok közösen létrehozták a Banco del Sur (a Dél Bankja) nevű intézményt, melynek révén a fejlesz­tésnek a szolidaritáson nyugvó, alternatív pénzügyi lehetősége nyílt meg, miközben ezek a szervezetek teljes egészében elutasítják Washington logikáját és ellenőrzését¹⁰ . Néhány tagállam kilépett a Nemzetközi Va­lutalapból és a Világbankból. A Banco del Sur alapelve az egy ország – egy szavazat, és mivel a Gazdasági és Társadalmi Fejlődést Segítő Venezuelai Bank prioritásaira épít, ezért támogatja a szövetkezeteket és a közösségi tulajdont, és közben a piacinál alacsonyabb kamatot követel az állami és társadalmi vállalkozásoktól. Hétmilliárd dollár javasolt tőké­sítésével ez a lépés komolyan fenyegeti az USA által ellenőrzött Bretten Woods-i intézményeket, valamint a Washington irányította, neoliberális Amerika-közi Fejlesztési Bankot (IADB).

A baloldali kormányok hatalomra kerülése óta drasztikus változások mentek végbe a régióban. 2005-ben a Nemzetközi Valutaalap hitelál­lományának 80%-a Dél-Amerikába volt kihelyezve. Ma a Nemzetközi Valutaalap globális hitelportfóliójának kevesebb mint 1%-a származik e régiós kölcsönökből. A Banco del Sur mellett szó van egyfajta regionális monetáris rendszerről is, hogy a kétoldalú kereskedelem lebonyolítható legyen a helyi valutákban, de távlatosan azzal a céllal, hogy a térségnek közös, egységes valutája legyen a jövőben.

A társadalmi mozgalmak abba az irányba tolják el a Banco del Sur-t, hogy a széles néprétegek érdekeihez közeledve utasítsa el az olyan megalomán infrastruktúrát (ahogy ez Brazíliában történt), mely monokultúrák – beleértve az agrárüzemanyagok – előállítását pénzeli és ehelyett a helyi infrastruktúra kiépítését finanszírozza, ilyenformán lehetővé téve a szuverén élelmiszer- és energiaellátást, a generikus gyógyszerek termelését. A későbbiekben a bank szeretné kiterjeszteni befolyását Dél-Amerika más országaira is. Az effajta formációk – amelyek mindig tartalmaznak rendszerátalakító és reformista elemeket – nagyon jelentős történelmi mozzanatokat jelölnek. A washingtoni konszenzus és az alternatív (mind a baloldalon, mind a nemzeti, fejlődéselvű jobbol­dalon) hatalmi centrumok növekvő ereje átformálják a globális politikai gazdaságot. Nem elhanyagolható itt az amerikai dollár gyengülésének jelentősége – hajdani dicsősége egyszerre volt következménye és forrása az USA hatalmának.

Ma szemtanúi lehetünk annak, hogyan veszti el az USA „túlzottan nagy privilégiumát" – ahogyan valamikor Charles de Gaulle megfogalmazta -, amelyet a nemzetközi valuta birtokosaként élvezhetett. 2008 januárjában Soros György a Világgazdasági Fórumon tartott beszédében azt mondta: „Alapvetően véget ért az a hatvan évig tartó időszak, amikor a dolláron, mint tartalékvalután nyugvó folyamatos hitelexpanzió szemtanúi voltunk"¹¹ . Az az előny, melyet az Egyesült Államok annak következtében élvezett, hogy saját valutájában vehetett fel kölcsönt, mára elolvadt a visszaélések, a túlméretezett folyószámla-deficitek, továbbá a dollárnak idegen kézbe való átkerülése következtében. Ez aztán egészen addig haladt előre, hogy a pénzcsinálás érdekei és a Federal Reserve (a Szövetségi Tartalékbank) által a pénzügyi összeomlás elhárítása érdekében meghatározott alacso­nyabb USA-kamatlábak lefelé hajtották a dollár értékét és tovább fokozták a dollártól való menekülés tempóját.

A dollár súlyos hanyatlása kiválthatta volna a szabadesésétől való félelmet is, bár ezt csillapította az a tény, hogy rövidtávon nem lehet könnyedén másik valutával helyettesíteni. Míg jelenleg a világ pénzügyi tartalékainak egyharmada euróban van és kétharmad amerikai dollárban, tekintélyes források szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy az euró akár egy évtizeden belül fontosabb valutatartalék lesz, mint a dollár. Ezek az előrejelzések az egyre növekvő amerikai inflációval, nagy folyószámla­deficitjével, az imperialista terjeszkedés költségeivel és a vezető közgaz­dászok gazdaságélénkítő modelljeinek következményeivel magyarázzák.¹² Természetesen a gazdasági helyzet mindenhol rosszabbodni fog; mikor ezeket a sorokat írom, Európa súlyos gazdasági problémákkal szembesül, és számottevő lassulás figyelhető meg „a feltörekvő gazdaságokban" is. Ezek a jelenségek együtt komolyabb válságot sejtetnek, mint amilyet ed­dig a pénzügyi világ irányítói beismertek. Ha a dollár újra megerősödne, az sokkal inkább annak a jele volna, hogy máshol súlyosabbak a bajok, mintsem annak, hogy az USA gazdasága felélénkült.

A pénzügyi tőke parazitaként terjeszkedett, és ezt nemcsak a Dél álla­maiban élő tömegek szenvedték el, hanem a gazdag országok dolgozói is, akiknek ma azt mondják: ki kell segíteniük „saját" bankjaikat és a többi pénzügyi intézményt. Ennek az újraelosztó modellnek az osztály­elemei egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Ahogyan a nemzetközi politikai gazdaság egyre több központ köré szerveződik, az USA hegemóniáját úgy éri majd egyre több oldalról támadás a jelenleg már érvényesülő támadásokon felül.

A harmadik válság: Az új hatalmi központok

Most vizsgáljuk meg azt a világtörténelmi fontosságú jelenséget, hogy új, nem nyugati gazdasági és politikai szereplők léptek a gazdaság színpadára. 2006-ban volt először, hogy a feltörekvő piacok a globális termelésnek több mint a felét adták. Ha továbbra is a maihoz hasonló tempóban növekszenek, akkor – az előrejelzések szerint – már a szá­zad közepére egészen más világban fogunk élni. Véleményem szerint felemelkedésük legalább olyan jelentős tényezőnek bizonyul majd, mint a XIX. század végén Németország, Oroszország és Japán felemelkedése volt. A Price Waterhouse Coopers egyik, 2006-ban készült tanulmánya szerint a kínai gazdaság 2050-re dollárban számolva közel olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok gazdasága, és a sorban a harmadik India lesz. Egy évvel később, 2007-ben a Goldman Sachs elemzői azt állították, hogy Kína 2027-ben meghaladja az amerikai gazdaság teljesít­ményét, India gazdasága pedig 2050 előtt jelentősebb lesz az USA-énál. Befektetési pénzemberek azt jósolják, hogy Brazília gazdasága 2050-re ugyanolyan fejlett lesz, mint a japán gazdaság, és hogy az indonéz és mexikói gazdaság teljesítménye meghaladja majd az Egyesült Királyság és Németország gazdasági kapacitását.

A Price Waterhouse Cooper elemzői úgy látják, hogy az „E-7" országai (Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország és Törökország) közel 35%-kal lesznek nagyobbak, mint a mai G-7 gazdaságai, és hogy ezek az országok mozgatják majd a világgazdaság növekedését. Bármit gondoljunk is az effajta elemzésekről, aligha kétséges, hogy jelentős változások vannak kilátásban a relatív nemzetállami gazdasági pozíci­ók tekintetében. Hogy ezek az új gazdasági hatalmak milyen szerepet játszanak a nemzetközi politikai gazdaságban, annak óriási jelentősége lesz. Az is nagyon fontos, hogy vajon ezek az országok is olyan újabb válságoknak lesznek-e kitéve a fokozódó financializálódás miatt, mint ami jelenleg az Egyesült Államokat sújtja? A nagyobb financializálódás és a sérülékenység új függőségeket teremthet és ezáltal újabb globális válságok kiindulópontjául szolgálhat.

Kína jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mára már a világ számos pontján megvetette a lábát. Nemrégiben például a kínai elnök, Hu Csin-tao negyvennyolc afrikai vezetővel találkozott, és ezen a tárgya­láson ígéretet tett a kontinensnek nyújtott támogatás összegének meg­duplázására, továbbá hogy harminchárom adós országnak Kína elengedi a tartozását, valamint hogy koncessziós hitelek és kölcsönök formájában ötmilliárd dollár kölcsönt nyújt Afrikának. A kínai elnök Latin-Amerikába is ellátogatott; Latin-Amerika kereskedelmének egyre nagyobb hányadát Ázsiával bonyolítja. Egyéb ázsiai fejlemények, például a régiós pénzügy­miniszterek fellépése a közös valuta megteremtése érdekében, szintén jelentős hatással vannak a dollár jövőjére nézve.

Ázsián belül is történelmi változások zajlanak. A Foreign Policy egyik friss tanulmánya így kezdődik: „Észak-Ázsia átalakulóban van. A hatvan évig tartó USA-dominancia után a hatalmi egyensúly átrendeződik. Az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlást mutat, Kína csillaga emelkedő­ben van, Japán és Korea pedig állandóan változik. Mindezen jelenségek mélységes hatást gyakorolnak Washingtonra"¹³ . Az ún. „pekingi kon­szenzus", mely a kölcsönös gazdasági előnyökön és a szuverenitáson alapul, széles körben fejti ki vonzó hatását, mert a demokráciának és a „szabadpiacnak" a Washington által cirkálóhajókkal és gazdasági fenye­getéssel megspékelt változatával szembeni alternatíva lett. Tény és való, hogy Kína ezzel együtt is kizsákmányoló hatalom, mely elnyomás alatt tartja munkásosztályát. Átmeneti kapitalista gazdaság az övé, melyben a magas beosztású párthivatalnokok gyermekei a szocializmus bukásakor kisajátították a társadalom vagyonát.

A kérdés nem az, hogy ezek a feltörekvő államhatalmak haladók-e, hanem hogy egy sokpólusú világ más országoknak is juttat-e teret a kibontakozáshoz, ami az USA hegemóniájának időszakában elkép­zelhetetlen volt. Kialakulóban van a Conn Hallinan által „a kényelem konzorciumának"¹⁴ nevezett jelenség, mely Kína, India és Oroszország partneri viszonyra lépését ígéri, ami, ha beérik, el tudja vonni a globális hatalmat Washingtontól. Oroszország fejlett haditechnikai rendszereket ad el Indiának és Kínának, továbbá e három ország az energetika terén is együttműködik. Daniel Drezner a Foreign Affairs című, a Külkapcso­latok Tanácsa (Council on Foreign Relations) intézményi kiadványában megjelent írásában a „kételkedők koalíciójáról" beszél, amelybe, szerinte, Argentínától Pakisztánig és Nigériáig meglehetősen sok ország tartozik, és felemlíti, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma van újraéle-dőben abban az USA-ellenességben, ami ismét egyre erősebbé válik.¹⁵ Így hát nincs kizárva annak a lehetősége, hogy olyan korszakba lépjünk, amelyben nagyobb tere nyílik a fejlődő államoknak a manőverezésre.

India és Kína számára nélkülözhetetlenek az energiaforrások, részben ez az oka annak, hogy 2001-ben életre hívták a Sanghai Együttműködési Szervezetet (SCO), melynek tagja: Kína, Oroszország és az ún. „sztán"-országok (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán). India később csatlakozott az SCO-hoz, míg Irán, Pakisztán, Mongólia és Afganisztán megfigyelői státuszt kaptak. (Az Egyesült Államoktól hangsúlyozottan megtagadták ezt a lehetőséget.) Az SCO álláspontja szerint az USA-nak el kéne hagynia a Közel-Keletet, és a szervezet manapság a NATO ellen­súlyaként kezd fellépni.¹⁶ Míg egyes országok, például India, igyekszik a globális manőverezésben minden elképzelhető húron játszani, eközben Iránban is több tízmilliárdot fektetett be a gáz- és olajérdekeltségekbe. Az energiaéhség szüli az ilyen akciókat, melyek aztán befolyással vannak az Egyesült Államok Irán-ellenes erőszakos fellépésének kimenetelére, illetve a Türkmenisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban telepített amerikai katonai bázisok jövőjére. Kína, mely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztó országa lesz, fokozott aktivitást tanúsít az egész világban az energiaforrások és persze egyéb alapanyagok biztosítása és kiaknázása érdekében.

Kialakulóban van – Enrico Mattei szavaival élve – egy újabb „hét nő­vér"; ez a kifejezés eredetileg arra a hét angol-amerikai vállalatra utalt, amelyek a második világháborút követően a Közel-Keleten ellenőrzésük alatt tartották az olajkitermelést. Ma már nem az Exxon Mobil, a Royal Dutch Shell és társaik uralják a piacot; korunk hét nővére, hét hatalmas olajtermelője az orosz Gazprom, a kínai CNPC, a venezuelai PDVSA, a brazil Petrobras, a szaúdi Aramco és a malajziai Petronas. A források nacionalista funkciója valószínűleg tovább nő, mivel ezek az állami tulajdonú vállalatok az angol-amerikai cégeket abba az irányba terelik, hogy újabb engedményeket tegyenek. Az újsütetű hét nővér üzletpoliti­kája persze eltér egymástól; a szaúdiak, az Egyesült Államok hűséges szövetségesei, a legerősebbek. Fontos fejlemény, hogy a venezuelai olaj ellenőrzését a Chavez-kormány vette át, amely megpróbálja nemzetét egyfajta XXI. századi szocializmus felé vezetni; ugyancsak jelentősek az Ecuadorban, Peruban és Bolíviában történt államosítások. Az pedig, hogy Putyin megkaparintotta a Gazpromot, jól szimbolizálja, hogy az orosz medve kezd magához térni.

A negyedik válság: a nyersanyagforrások és a fenntarthatóság

Az utolsó és valószínűleg legsúlyosabb válság a kritikus fontosságú nyersanyagok – az olaj, az élelmiszer és a víz – elérhetősége és el­osztása. Az emberiség léte forog kockán: ezen fennmaradásunkhoz alapvetően fontos források felhasználása egyszerűen nem esik egybe az alapvetően pazarló kapitalista fejlődés diktálta módszerekkel.

A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya, Az energia perspektívái a világban arról informál bennünket, hogy 2030-ban már kétszer annyi energiára lesz szüksége az emberiségnek, mint 2005-ben (hozzáigazítva a teljesítményfejlesztés hatásaihoz), és hogy ennek a megnövekedett igénynek közel háromnegyede a fejlődő országokból származik majd; India és Kína együtt igényli e felfutó követelés 45%-át. 2015 után nagy valószínűséggel Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátó or­szága, megelőzve az Egyesült Államokat is, és a sarkában ott lesz majd India mint a harmadik legjelentősebb kibocsátó. (Más tanulmányok sze­rint Kína játssza már mai is a legjelentősebb szerepet az üvegházhatást okozó gázok előállításában.)

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két politikai probléma merül fel. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok és a többi gazdag ország használta hosszú éveken át a világ nyersanyagforrásainak túlnyomó többségét. A társadalmi igazságosság nemcsak azt kívánja meg, hogy a fejlődő országok járulja­nak hozzá a meg nem újuló források ésszerű jövőbeli felhasználásához, hanem azt is, hogy azok, akik hosszú időn át túl sokat fogyasztottak e forrásokból, a szükséges átállás költségeinek ne arányos, hanem annál nagyobb részét viseljék. Másodsorban, az ökológiai megfontolásokat, továbbá a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő új irányba kell terelni az emberiség fejlődését, és ezeknek a szempontoknak jóval na­gyobb szerepet kell szánni a nemzetközi tanácsok munkája során, melyek ma mintha elfogadnák azt a kiindulópontot, hogy az egyetlen valóban lényeges fenyegetés a terrorizmus. A világ lakosságának egyhatoda olyan életmódot folytat, amely intenzíven igénybe veszi az energiát. Ahogy nő azoknak a száma, akik hasonló fogyasztói életforma után vágyakoznak, a Föld problémái egyre súlyosabbra fordulnak. Az amerikai álom egyre költségesebb lesz, míg végül kénytelenek leszünk mindannyian feladni a nyugati életformát. A jelen termelési és fogyasztói szokásai nem teszik lehetővé azt, hogy sokan osztozhassanak áldásain. Nem elég, hogy több milliárd ember van, aki nem részesül a globális kapitalizmus adta elő­nyökből, hanem a tetejében azok, akiknek a gazdagság élvezete jut, még további gazdasági nyomást gyakorolnak bolygónk nyersanyagbázisaira.

Ma minden negyedik haláleset valamilyen kapcsolatban áll a kör­nyezeti tényezőkkel, és az áldozatok többsége a szegény, elmaradott népek köréből való, akik már eleve sebezhetőbbek az alultápláltság és a megfelelő orvosi ellátás hiánya következtében. A rosszul tápláltság minden bizonnyal még súlyosabb probléma lesz, mivel az élelmiszerek ára állandóan emelkedik. A világ szegény népességének 75%-a vidéken lakik, többségük a mezőgazdaságból él. Mivel csak kínkeservesen tudják a megélhetéshez szükséges alapvető cikkeket megtermelni, ezért töme­gesen vándorolnak a fejlődő világ nagyvárosaiba. Ma mintegy egymilliárd azoknak a száma, akik ezeknek a nagyvárosoknak a nyomornegyede­iben élnek, ahol guberálnak vagy marginális létfeltételeiket utcai koldu­lással próbálják fenntartani. A mezőgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy gyakorlatilag a világ minden országának van elegendő földje, vize és megfelelő klimatikus viszonya ahhoz, hogy saját népességét a szükséges élelemmel ellássa.¹⁷ Ám ehhez komoly földreform, továbbá technikai és pénzügyi támogatás kellene. Ilyen agrárpolitikát azonban csak nagyon kevés helyen folytatnak, és az éhezés, az élelemhez való hozzájárulás bizonytalansága az emberiségnek közel felét fenyegeti.

Szerencsére vannak biztató jelek is, ilyen például, hogy egyes orszá­gok megtagadják a Világbank követelésének teljesítését, azaz anyagi támogatásban részesítik a mezőgazdaságot. A délkelet-afrikai Malawi – melynek lakói éveken át az éhínség peremén tengődtek, miután 2005-ben katasztrofálisan rossz volt a kukoricatermés, és a tizenhárommilliós lakosságból ötmillió élelmiszersegélyre szorult – elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti a szegényparasztokat, és az ország hamaro­san több százezer tonna kukoricát tudott exportálni a pénztámogatás eredményeképpen: a termelési hozamok meredeken megemelkedtek. Miközben az Egyesült Államok hajlandó élelmiszersegélyt nyújtani fölös mezőgazdasági terményeiből (amelyeket az amerikai farmerek óriási állami támogatással állítanak elő), hallani sem akar arról, hogy a sze­gény országok mezőgazdasági dolgozóit támogassa. Sőt azzal, hogy az Egyesült Államok kitartóan követeli ezen országok kormányaitól, hogy kövessék a szabadpiaci modellt és közben ingyen vagy nagyon olcsón biztosít exportot e szegény országokba, gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a harmadik világbeli farmerek versenyképesek lehessenek.

Egyre jobban terjed az etanol gyártásához való kukoricatermelés, illetve a dízelolaj kiváltására való szójafelhasználás, ezzel párhuzamo­san rohamosan növekszik azok száma, akik újonnan szerzett anyagi lehetőségeik révén húst akarnak fogyasztani. Ennek következtében a gabona túlnyomó része az állatoknak, nem pedig az embereknek jut. Például Kína átlagos hús fogyasztásából származó kalóriaigénye 1990 óta megduplázódott, és mivel egy font disznóhús előállításához tíz font gabonára van szükség – marhahús esetében ennek kétszerese szükséges -, az ilyen meredeken emelkedő igényeknek súlyos követ­kezményei vannak azok számára, akiknek az alapvető életfeltételek biztosítása is hovatovább elérhetetlen. A The Economist című magazin által számított élelmiszerár-index 2007-ben 30%-kal nőtt, 2008-ban pedig ennél is meredekebben emelkedik majd. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja 2008. március 23-án, a rendkívüli veszélyhelyzetre hivatkozva felszólította a kormányokat, hogy közös adományaikat legalább félmilliárd dollárral emeljék meg, hogy fedezni lehessen a megnövekedett költségeket, melyek a közel nyolcvan or­szágban élő, hetvenhárommillió rászorulónak az élelemmel való ellátá­sát fedezik. A szervezet felhívta a figyelmet arra, hogy három hét alatt 20%-kal emelkedtek az élelmiszerárak, és ehhez társult még a szállítási költségek növekedését okozó olajár-emelkedés. A gabona ára évi átlag 80-90 %-kal nő. A rizs ára 2008 márciusában egyetlen napon 30%-kal emelkedett, és így megkétszereződött 2008 januárja óta, tehát kevesebb mint három hónap alatt; a szegények számos ázsiai országban, ahol a rizs a legfőbb élelmiszer, tiltakozó tüntetéseket szerveztek.

Ezzel egyidejűleg az ún. amerikai étrendnek mondott finomított fehér liszt, gabonaédesítők és gabonával táplált állatok zsírja egyre több ország­ban veszi át a hagyományos ételek szerepét. A finomított cukor elhízáshoz vezet és elősegíti például a diabetes kialakulását, mert átveszi a hagyo­mányos ételek komplex tápanyagainak szerepét. A korlátlan profit iránti mohóság tönkreteszi az egészséget és súlyosan megnöveli a gyógyítás költségeit, hiszen mesterséges és egészségtelen ételekkel megmérgezi a fogyasztókat. A válság mind szélesebb területe a kapitalisták mindennapi tevékenysége nyomán jött létre, hiszen ez a tevékenység olyan rend­szerben zajlik, mely elismeri a bármi áron előállított profithoz való jogot. A tömegtájékoztatás és a politikai rendszer arra törekszik, hogy mindenkor távol tartsa a nyilvánosságot attól, hogy felismerje: a rendszer prioritásaiból következő súlyos terhek az egész emberiség vállára nehezednek.

Következtetések

Fenti fejtegetéseimben a jelenlegi világrendszer négy neuralgikus pontját: a pénzügyi válságot, az Egyesült Államok hatalmának, befolyásának rela­tív csökkenését, az újabb felhalmozási centrumok kialakulását, valamint a nyersanyagforrások kimerülését és az ökológiai katasztrófát emeltem ki. Az USA stratégiája továbbra is a katonai hatalmat tekinti az olaj és más nyersanyagok feletti ellenőrzés biztosítékának. A sas másik szárnya az extraprofitnak a pénzügyi eszközök révén való elsajátításán nyugszik, de ez aligha meríti ki a ragadozó taktikai arzenálját. Megköveteli, hogy a nemzetközi szabadalmi és licencrendszerek bebiztosítsák a védelmezett monopoljáradékot, hogy levédjék az eszmei vagyonjogokat – kezdve a Microsoft Windows-tól a nagy gyógyszergyártó cégekig, melyek a humán genom tulajdonjogát maguknak követelik. A tulajdonjogok kiterjesztését és a tudományos közkincs kisajátítását a fejlődő országok természete­sen elutasítják, mert csillagászati licencösszegeket kell fizetniük és nem kapnak engedélyt arra, hogy mint a múltban, ma is használhassák az emberiség közös tudásának örökségét.

Ahogyan korlátozni kell és társadalmi ellenőrzés alá szükséges vonni a magas kockázatú pénzügyi műveleteket, a tudományt is fel kell sza­badítani, hogy a technikai fejlődést ne lehessen mesterségesen vissza­fogni és ne lehessen kizárólagos használati jogok címen licencjogokat érvényesíteni. A fejlődő világ számára fehéren-feketén megmutatkozott a birodalmi sas mindkét szárnyának stratégiája.

A washingtoni konszenzus hitelét vesztette, és bár az általa okozott károk a mai napig súlyosbodnak, mégsem garantálta Washington ere­deti célját. A világ többsége nem hajtott fejet Washington előtt, inkább a vonakodók koalíciójában egyesült. Ha a Dél sok országában komoly baloldali kormányok vennék kezükbe a hatalmat, akkor a globális politi­kai gazdaság mélyreható átrendeződése következhetne be. Tény, hogy manapság nem éppen forradalmárok irányítják ezeket az országokat. Arra számíthatunk, hogy a Dél országaiban az együttműködés és a versengés egyes elemei mutatkoznak meg majd idővel – attól függően, hogy ezek az elitek milyen nyomásoknak lesznek kitéve. Egy haladó Dél­Afrika segíthetne az angolszász kapitalista világrendszer alternatívájának kialakításában, és hatással lehetne új hatalmi centrumokra, melyek a Dél globális érdekeit akarják képviselni, és az az idő is eljöhet, amikor lesznek olyan kormányok, amelyek ezt a képviseleti szerepet sikeresen meg is valósítják.

A cikk eredeti megjelenése: William K. Tabb: Four Crises of the Contemporary World Capitalist System. Monthly Review 2008. október

Jegyzetek

1 Ez a bekezdés William K. Tabb: The Centrality of Finance. Journal of World-Systems Research, XIII. (2007, 1.) című írásán alapul.

2 Martin Wolf: Unfettered finance is Fast Reshaping the Global Economy. Fi­nancial Times (2007. June 18)

3 John Bellamy Foster: The Financialization of Capitalism, Monthly Review (2007. April), 1.

4 William K. Tabb: The Two Wings of the Eagle, in John Bellamy Foster and Robert W. McChesney, eds., Pax Americana: Exploring the American Empire. New York, Monthly Review Press, 2004.

5 Kenneth Rogoff, Eswar Prasad, Shang-Jin Wei and M. Ayhan Kose (2003): The Effects of Financial Globalization on Developing Countries: Some Empirical Evidence. http://www.imf.org/research

6 Martin Wolf: Why the Sub-Prime Crisis is a Turning Point for the World Economy. A tanulmányt a Nottingham University-n, a Globalization and Economic Policy Centre-ben ismertette a szerző 2008. március 5-én.

7 Krisna Guha – Chris Giles: IMF wants more say for rising economies; Asian countries would have greater influence. Financial Times (2008. April 5)

8 Philip Stephens: A Table for Thirteen. Foreign Policy (January/February, 2008), 65.

9 William K. Tabb: Globalization Today: At the Borders of Class and State Theory. Science and Society (January, 2009).

10 Mark Engler: Latin America Banks on Independence. In These Times (February 2008), 43.

11 Craig Karmin – Joanna Slater: Dollar's Dive Deepens as Oil Soars. Wall Street Journal (2008. February 29)

12 Jeffrey Frankel: The Euro Could Surpass the Dollar Within the Next Decade. (2008. March 18) http:/www.voxeu.org . 2008

13 Jason T. Shaplen – James Laney: Washington's Eastern Sunset; The Decline of U.S. Power in Northeast Asia. Foreign Policy (November-December 2008), 82.

14 Conn Hallinan: Challenging a Unipolar World. Foreign Policy in Focus, (2008. January 21) http://www.fpif.org/fpiftxt/4904

15 William D. Drezner: The New New World Order. Foreign Affairs, (March/April 2007).

16 William K. Tabb: Fumbling Through the Great Game in Eurasia: the British and U.S. Spreading 'Freedom' through Invasion, Occupation, and Regime Change. Z Magazine (2006. November 19)

17 Fred Magdoff: The World Food Crisis. Monthly Review (2008. May)

* Az ALBA, tagjai: Bolívia, Dominika, Kuba, Nicaragua, Venezuela (a ford.)

** Teljes jogú tagok: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay. Hamarosan teljes jogú tag lesz: Venezuela,. Társult tagok: Bolívia, chile, Kolumbia, Ecuador és Peru. (a ford.)

A június 16-17-i párizsi tárgyalások elnöke összegzi az elhangzottakat. Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok-központú és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e? Újra kell kezdenünk, célzott, hosszú távú, először az állami beruházásokra építő stratégia alapján, miközben a fundamentális kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el.

2008. június 16-17-én abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Párizsban találkozhattam a pénzügyi rendszer szakértőinek egy kiemel­kedő csoportjával. A pártatlan nemzetközi tanácskozást a Közgazdászok a békéért és a biztonságért (Economists for Peace and Security) és a Kezdeményezés a gazdaság újragondolásáért (Initiative for Rethinking the Economy) elnevezésű csoportok hívták össze. Két napon keresztül nem hivatalos tárgyalásokon elnököltem.¹

Szándékom az, hogy megbeszéléseink általános tendenciáit, gravi­tációs központját felelevenítsem javarészt anélkül, hogy bármely részt­vevő nézőpontját egy konkrét kategóriába sorolnám. Az alábbiakban tulajdonképpen saját meglátásaim sorakoznak. Ugyanakkor, reményeim szerint, az alábbi esszé egy szélesebb körű eminens csoport jóval tágabb szakmai álláspontját tükrözi.

1. A pénzügyi helyzet mélysége és súlyossága

A tanácskozás elején a legfőbb közös kiindulópontot a jelenlegi pénzügyi válság mélysége és súlyossága adta. Ezt a résztvevők az 1930-as évek óta történt pénzügyi események – ide értve az 1980-as évekbeli ázsiai és az 1990-es évekbeli orosz krízist – sorozatán kívül helyezték el. Akadt, aki ezt „korszakosnak" és „történelminek" nevezte. E mai krízist három té­nyező együttállása különbözteti meg az eddig válságoktól: (a) az Egyesült Államokból, vagyis a globális rendszernek nem a perifériájáról, hanem a központjából indult ki; (b) egy egymást követő buborékokból kifejlődött gazdasági buborék kipukkanását tükrözi; (c) a buborék, az értékpapír kibocsátásokon keresztül, egyedülállóan bonyolult és kinyomozhatatlan úton-módon irányult a pénzügyi struktúrára.

Ez a válság globális válság, amely az Egyesült Államokból indult útjára. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződik a globális hitelgazda­ság irányítása, mely eddig az USA-ban fókuszálódott, s alapja a korrekt és nyílt kereskedelem terén való jó hírnevünk volt. Az egyik résztvevő szerint a „G1 legitimációs válságáról" van szó. Hogy az Egyesült Álla­mokban koncentrálódó és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e, az a Csoport szerint nyitott kérdés.

Miközben néhány jelenlévő szerint a válság kiindulópontját a makro­gazdasági egyensúlyhiányok – egyfelől a megtakarítások és a beruhá­zások másfelől a kereskedelmi deficit – okozták, a többség borúlátóbb volt. Ez a nagyobb csoport elismeri, hogy a világ pénzügyi központjának számító országban folyó fizetési mérleghiányt kell produkálni – máskü­lönben a többi ország számára nem állnának rendelkezésre a tartalék­képzéshez szükséges dolláreszközök. A válság akkor alakul ki, amikor az instabilitás, az alkalmatlan vezetés és a korrupció észlelése miatt a világ elveszíti bizalmát a dollár értékelésének alapot adó rendszerben, s ez a szabályozási tekintély és a piaci rend összeomlásához vezet.

A buborékok szerves részei a kapitalizmusnak, a korai 30-as évek óta azonban nem ezek adták a fő irányt, hanem az iparosítás és a tech­nológia volt a meghatározó. Csak a 90-es évek végén, az információs technológia hirtelen fejlődésének időszakában lettek az egész gazda­ság tendenciáit meghatározók a pénzügyi megfontolások – beleértve a kockázati tőke felvirágzását és az ázsiai, illetve az orosz válság után az Egyesült Államokba szivárgó tőkét is. Az eredmény esetleges és ingatag volt – óriás beruházások pl. a titokzatos széles sáv területén, amelyek pénzügyi összeomláshoz vezettek -, ugyanakkor bizonyos társadalmi hozadéka is volt. A gazdaság szárnyalt s teljes foglalkoztatást ért el nulla infláció mellett. A széles sávú infrastruktúra jó része pedig fennmaradt későbbi hasznosításra.

Ugyanez nem mondható el a Bush-éra egymást követő lakás- és áru­piaci buborékjairól. A lakáspiaci buborék, melyet a hatóságok ahelyett hogy szabályozták volna, tudatosan tápláltak, a nagy múltú, a lakástu­lajdonlást támogató amerikai modellt csődbe taszította. A lakosság egy sebezhető részét csúnyán rászedték. A válság kibontakozása társadalmi következményekkel járt, melyek jóval túlnyúltak ezen a rétegen, a jó hitelekkel és stabil jelzáloggal rendelkező amerikaiak széles tömegé­ig, akiknek az otthonai most elértéktelenednek. Az elhagyott házak ugyanakkor gyakran lakhatatlanná válnak, így a széles sáv esetével ellentétben a lakásbuborék által generált tőke a válság során jelentős mértékben elenyészik.

A lakásbuborék kipukkadását egy árupiaci buborék kialakulása követte, különösen az olaj, az élelmiszer-gabona és az alapfémek terén. Ez egy spekulatív buborék, amely nem magyarázható „alaptézisekkel": az olaj­árak az elmúlt évben megkétszereződtek, miközben az olaj iránti kereslet mindössze néhány százalékkal emelkedett. Az energia-, élelmiszer- és fémárak szimultán árnövekedése ugyancsak a közös pénzügyi eredetről árulkodik. A szabályozás változásai, többek között az Enron-kiskapu és a „swap-kiskapu" (mindkettőt az akkor szenátor Phil Gramm csempészte be a törvénybe az ezredfordulón), illetve a London-kiskapu (a Határidő Árutőzsdei Bizottság [Commodity Futures Trading Commission, CFTC] szándékos hanyagságának köszönhetően) pénzügyi spekulációt generált az árutőzsdén. A London-kiskapu 2006 eleji megalkotása éppen csak megelőzi a buborék robbanó fázisát, és ez nyilván nem véletlen.

Az energia- és élelmiszerpiacon a pénzügyi erők rugalmatlan ellátással néznek szembe, ezért tornássza fel ez a buborék az árindexet, miköz­ben az előző kettő ezt nem tette. A pénzfelvevő piac relatív szűk mivolta biztosítja, hogy a makro-növekedési hatások minimálisak: a magasabb árak magasabb költségekhez vezetnek. Sőt, azokon a területeken, ahol a kínálati visszahatások rövid távon jelentkeznek, mint pl. a szénterme­lésben vagy az intenzív gazdálkodásban – ide értve a gabonából való etanolelőállítást is -, ezek a válaszok környezeti szempontból ártalma­sak. A jólét olajbáróknál és földbirtokosoknál való koncentrációja rend­kívül bomlasztó hatású. Végezetül, az olaj- és élelmiszerárak szimultán növekedése a szegény országokban megállíthatatlanul élelmiszervál­sághoz, éhezéshez, humanitárius és politikai krízishez vezet. A buborék természetesen azután fog robbanni, hogy ezek a hatások megjelentek.

A hitelnyújtást helyettesítő értékpapír-kibocsátás az USA-ban régóta működő, a kormányzati támogatást élvező Fannie Mae és Freddie Mac nevű szervezetek által megalkotott gyakorlat. Ez a New Dealt követő amerikai lakáspolitika sikerének egyik fő tényezője. Kérdés azonban, hogy hol a határ? Hol van az a pont, ahol a feltételek már túlságosan alacsony szintre esnek? Mostanra már világosan kell látnunk, hogy a szokásostól eltérő lakáshiteleket nem lehet biztonságosan kezelni ezzel a módszerrel, mert a hitelminőséget és így a vagyontárgy értékét nem lehet biztonságosan felbecsülni. Ráadásul az utóbbi évek szabályozási klímájában (amikor – mint arra William K. Black rámutatott – a politika kiválasztottjai láncfűrészekkel jelentek meg a sajtókonferenciákon), a szokásos körültekintő kölcsöngyakorlatok tökéletesen becsődöltek. A lakáskrízist megmételyezték az értékbecslési csalások, amit a hitelké­pességet vizsgáló cégek figyelmen kívül hagytak és ezáltal elő is segí­tettek. „Senki nem figyelt a hitelcsomagra." Most a rendszer elemeinek tisztasága – a kölcsönkezeléstől a kezességvállaláson át a hitelképesség vizsgálatáig – megkérdőjeleződött.

A csalás, a megtévesztés, a bizalom elárulása, főleg egy olyan piacon, amely tele van speciális adósságpapírokkal, titkos jogi személyiségek­kel és tőzsdén kívüli piaci tranzakciókkal, ott, ahol a bizalom képezi az értékbecslések alapját. Ez a bizalom most összeomlott. Az eredmény, mint ahogy azt John Eatwell megfogalmazta, az, hogy a pénzügyi krízis piaci patthelyzet formáját ölti – az intézmények szisztematikusan nem akarják elfogadni szerződött partnereik hitelképességét. Ez különös­képpen akkor jelent súlyos gondot, ha egy szerződött partnernek nincs közvetlen lehetősége végső hitelezőhöz fordulni – és így a válság au­tomatikusan továbbterjed a rendszernek a központi bankok közvetlen hatókörétől távolabb eső részeiben is. A közgazdász-fizikus Ping Chen ezzel kapcsolatban egy magasabb elméleti szempontot említett: a haté­kony piacok és a hitelképességet vizsgáló ügynökségek logikája, amely a Brown-mozgásra épül, léket kapott. A szabályozatlan pénzügyi piacok a természetszerűleg instabil és esetleg robbanékony információs és társadalmi hálózatoktól függenek.

A fenti három pont üzenete a következő amerikai elnök számára meg­lehetősen világos. A csoportban senki sem gondolja, hogy a pénzügyi válság 2009 januárjára eltűnik vagy akár csak stabilan kontrollálhatóvá válik. Abban az időszakban kétségkívül sürgető prioritásokkal kell majd szembenézni: további fiskális expanzió, gyors fellépés az ingatlanárveré­sekhez vezető lakásvesztések hulláma ellen, valamint gyors fellépés az árupiaci tőkespekuláció ellen – ezek vezetik jelenleg a tennivalók listáját. De a pénzügyi gondok nem fognak eltűnni. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan kedélyes hitelbővítés, mint ami 1994-ben Clintont vállaira kapta és elnökségén végigvitte, most nincs a pakliban.

Ehelyett a következő adminisztráció egy ahhoz hasonlatos belső ke­resleti helyzettel fogja szemben találni magát, mint amilyen a '90-es évek elején, az idősebb George Bush idejében fordult elő, amikor a bankok és más hitelintézetek – melyeket a '80-as évek eleji harmadik világbeli adósságválság nagyon súlyosan érintett – szép csöndesen ültek a hatalmas amerikai államkincstári portfóliókon, s tőkéjüket egy meredek hozamgörbe kiaknázásával építették újra. 1994-ig nem kezdtek újra ke­reskedelmi és ágazati hitelbővítési tevékenységbe – ez 5-6 évvel volt a hitelek kifutása után. Egyelőre azonban nyitott kérdés, hogy a meredek hozamgörbe ezúttal honnan érkezik.

Ráadásul a következő adminisztráció nem élvezheti azt a megbízha­tóan stabil árkörnyezetet, amely a 80-as évek eleje óta megszokott volt, s lehetővé tette az infláció nélküli keresletnövekedést, amely a 90-es évek végén teljes foglalkoztatáshoz vezetett. Minden ebbe az irányba tett lépés az olaj és alapárucikkek árának instabilitásától és magának a dollárnak a bizonytalanságaitól való kínlódás veszélyét rejti. A politikai kezdeményezésekkel hadilábon álló erők ki fogják használni ezeket a sebezhető pontokat annak érdekében, hogy elbizonytalanítsanak és megakadályozzanak minden, a gazdasági növekedést szolgáló vagy a gazdasági fejlődésnek új irányt adó szisztematikus stratégiát a következő elnökség ideje alatt.

Ennek egy példája, kétségkívül az illetékes Államkincstár jóváhagyá­sával, az USA-ról szóló és nyilvánosságra hozott „IMF audit" ki nem mondott, ám nyilvánvaló következtetései. Az inflációs refrént fogja dalolni a washingtoni és a Wall Street-i fiskálisok jó öreg sirató kórusa. Vagyis, a probléma, amely a pénzügyi szektor deregulációjában, az alkalmatlan vezetésében és a korrupcióban gyökerezik, az amerikai politikai diskur­zusban a központi fiskális vezetés és a felelőtlenség problémájaként je­lenítődhet meg. Amennyiben ez megtörténik, az új elnöki kurzus számára súlyos kihívást fog jelenteni, hogy képes legyen a gazdasági növekedést egy alapjaiban más és konstruktívabb irányba terelni, valamint megbir­kózni olyan kritikus területekkel, mint az infrastrukturális veszteségek, az energiakérdés vagy a klímaváltozás.

A fenti okok miatt a Párizsi Csoport egyetértett abban, hogy a követ­kező vezetés abszolút prioritást kell hogy adjon – egy átfogóbb gazda­sági stratégia integráns részeként – a pénzügyi szektor gondjainak. A pénzügyi válságot a gyökereinél kell kezelni, s ez a pénzintézetek céljait, működését, irányítását és szabályozását jelenti. Személyes véleményem szerint politikai szempontból alapvetően fontos, hogy a tágabb gazdasági problémák pénzügyi eredetét mindenkor szem előtt tartsuk, ennek érde­kében pedig erős felügyeletre és reformprogramra van szükség.

2. Az instabil makrogazdasági környezet

Az 1990-es években az amerikai gazdaságot egy az információ tech­nológiai befektetésekre fókuszáló hitelbővülés hajtotta, a 2000-es évek közepén pedig a lakáshitelek robbanásszerű bővülése, ami építkezéseket generált és jelentős középosztálybeli fogyasztást tartott fenn. A keres­letnövekedés ezen forrásai mára kimerültek, sőt visszájukra fordulnak. Mindeközben az üzemanyag- és élelmiszerárak jelentős növekedése elszippantja a vásárlóerőt, és minden halasztható vásárlást vagy beru­házást késleltet. Ez áll a nyár elején jelzett masszív gépjármű-eladási visszaesések mögött is.

A fizetőképes amerikai keresletet 2008-ban fiskális expanzió támogatja. A januárban bevezetett adócsökkentések óriási, egyszeri hatással voltak a májusi lakossági vásárlásokra – vénás infúzió az összkeresletnek, noha egy része az importtermékek felé csordogál el. A második negyedéves adatok szerint a megnövekedett szövetségi kormányzati kiadások – kü­lönösen a védelmi kiadások – is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak lényeges hatással vannak a dollár értékére és az exportkeresletre az alacsonyabb kamatlábak. A jövő évben mindezek a keresleti források hiányozni fognak.

Ráadásul a nyár közepén az államok és a helyi önkormányzatok taka­rékossági költségvetések végrehajtásába kezdtek, melyeket a vagyoni értékcsökkenés, az ingatlan-adóalapok beszűkülése és a forgalmiadó­bevételek stagnálása miatt zuhanó bevételi előrejelzések kényszerítettek rájuk. Mindeközben a törzsrészvényekre adott lakásvásárlási kölcsönök megszűnnek, a jelzálog-fedezetű értékpapírokba fektetett nyugdíjak alul­finanszírozottak, s a privát befektetések feltehetően követik a fogyasztás visszaesését. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a privát szektorban bármi újabb keresleti forrás bukkanjon fel. Miközben a terminus technicus szerint 2008-ban a recessziót valószínűleg elkerüljük, komolyabb haté­kony intézkedés hiánya esetén 2009-ben stagnálás következik, s akkor már nem lehet majd kivédeni a recessziót.

Amennyiben a kiürült és eladatlan házak (már amelyiket nem rombolják le azonnal) sokáig gazdátlanul maradnak, kicsi az esély a lakáshelyzet közeli rendeződésére. A belföldi értékek a szélesebb lakosság számára elérhető újabb hitelbővülést sem fogják biztosítani. A lakásügy rendező­dése valójában nem várható a következő elnöki periódus ideje alatt. Előre nem látható okok miatt történhetnek még pozitív fejlemények, miként az a technológiai ágazatban előfordult a 90-es években. De erős hit kell ahhoz, hogy valaki efféle kedvező történésekre alapozva kezdjen banki tranzakci­ókba. Valószínűbb, hogy a magánhitelpiacon semmiféle pozitív esemény nem történik 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben. Ezért kiemelt politikai cél lesz a gazdasági növekedés más eszközökkel való elérése.

Az egyetlen lehetséges másik út, a fiskális politika azt a két kérdést veti föl, hogy milyen mértékű fiskális expanzióra lesz szükség és milyen időtávon belül?

Mostanában „második élénkítő csomagot" szorgalmazó hangokat lehet hallani. Ez azt jelzi, hogy az első élénkítő csomag, noha hatékony, de szükségszerűen rövid életű volt. De ugyanez lesz igaz a második élénkítő csomagra is. S ha vége van a választásoknak, vajon a helyén marad-e a jelenlegi rövidtávú élénkítést támogató koalíció? Ha nem, akkor mi fog történni?

Ha a fenti elemzés igaz, az új elnökség politikai tőkéjének gyors kime­rülését kockáztatja egy rövid távú stimulációs lépéssorozattal, amely alig tehet többet mint hogy minden alkalommal a felszínen tartja a gazdasá­got néhány hónapra. Mivel ezek a lépések nem fognak a magánhitelek újraéledéséhez vezetni, minden erőfeszítés a „túl későn, túl kicsi" képét fogja végül magára ölteni, s így a kudarc borítékolható. Mindeközben egy ismétlődő adócsökkentést hozó politika csak alááshatja az ország jelenlegi reputációját, hiszen a világ többi része valószínűleg nem szíve­sen pénzelne egy olyan országot, ahol a gazdaságpolitika mindössze a fogyasztók számára kiállított banki csekkek kitöltögetéséből áll.

Mi lehet az alternatíva? Az elejétől kell újra kezdenünk, célzott, hosszútávú, alapvetően az állami beruházásokra építő stratégia alapján az Egyesült Államok fizikai infrastruktúrájának újjáépítésére, az ener­giafelhasználási minták reformjára, valamint a klímaváltozásra és egyéb égető kérdésekre reflektáló új technológiák kifejlesztésére koncentrálva. Támogatnunk kell a Bush-éra buborékjainak kipukkanása miatt állásukat vesztett embereket, de eredményesen kell őket támogatnunk – munka­nélküliségi biztosítással, az állami és önkormányzati közszolgáltatások kiterjesztését szolgáló jövedelemelosztással, képzési és átképzési programokkal. Arra kell törekednünk egy öt évtől a következő generáci­óig terjedő időszakon belül, hogy a magánberuházások a fent felsorolt közcélokhoz képest kiegészítő jellegű tevékenységek felé mozduljanak el. Meg kell győznünk a világot arról, hogy ezeket a célokat érdemes finanszírozni.

Mint már említettem, ezt a stratégiát egy ellenséges környezetben, instabil olaj- és élelmiszerárak mellett kell kidolgozni. Hiba lenne azon­ban ezt az instabilitást inflációgerjesztőként interpretálni a szó általában használt értelmében, egy monetáris politikai válasz igényével. És mivel a fizetések nem változtak vagy növekedtek, a fogyasztói árak növekedé­sével a reáljövedelmek meglehetősen meredeken estek. Miként azt Ben Bernake egyik nyilatkozatában elismerte, az árindexváltozások egyike sem a béreknek tulajdonítható. Bernake szavaival: „ennek a kapcsolat­nak az empirikus bizonyítéka gyengébb, mint szeretnénk" (kiemelés a szerzőtől).

Ezért az infláció elleni felelős küzdelmet irányító szokásos formulák egyike sem alkalmazható. Ezeket a formulákat egy olyan világban dol­gozták ki, ahol az amerikai jegybank politikája (a „hitelesség" csatornáján keresztül) elrettentő funkcióval bírt a túlzott bérnövekedéssel szemben. De a túlzó bérrendezések ismeretlenek voltak negyedszázadon keresztül. Ehelyett éppen a pénzügyi piacokon keletkezik árbuborék! Nincs hitelező, aki a magasabb kamatlábaktól megijedne. Nincs tőzsdei energiakereske­dő, aki visszarettenne az olajárak feltornászásától csak azért, mert valaki másnak ezért néhány százalékkal magasabb kamatot kell majd fizetnie egy bankkölcsön után hat hónappal vagy egy évvel később.

A szövetségi jegybanki politika – amely egy gyenge gazdaság és instabil árupiaci árak közé szorult – a célok és az eszközhiány közti konfliktussal kénytelen szembenézni. „Nem veheti fel a harcot az inflációval" kamatemelésen keresztül a dollár támogatása és az im­portköltségek alacsonyan tartása érdekében. Ezt Luis Carlos Bresser Pereira „valutaárfolyam-populizmusnak" nevezi, ami ismerős jelenség Latin-Amerikában, és vonzó a politikusok számára, de a fejlődés ellen hat. Amennyiben a Fed Bank ezt az utat választja, a hazai gazdaság magához térésének normális csatornái bezáródnak, ráadásul a pénz­ügyi piacok valószínűleg meginognak, és a dollár védelmére egy tisztán monetáris politika még rövid távon is fenntarthatatlan lesz.

Az is lehet, hogy a Fed továbbra is hadakozik a jelenlegi pénzügyi válsággal, kiemelt prioritásként finanszírozza a likviditást; ebben az esetben a dollár azon a szinten fog megállni, amit a nemzetközi tarta­léktulajdonosok egyezsége megjelöl. Ebben az esetben nem a bérek és az árak spirálja, hanem az emelkedő árak és a dollár további esése az, amit nem lehet majd teljesen kivédeni.

Egyik lehetőség sem vonzó, nyilvánvalóan valami más megoldást kell találni. De mi lehet az?

Bizonyos körökben visszatérő szlogen, hogy az elnökök ne kom­mentálják a Fed Bank tevékenységét. Ebben a helyzetben azonban szükséges a kommentár. Egy megfelelő nyilatkozat a monetáris politika magasabb céljairól nem jelent interferenciát a rutinszerű döntéshozatallal, pl. a Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOM) munkájában. Sőt, a szomorú valóságot kell tükröznie: a Fed Bank és más pénzügyi szabályozó intézmények az elmúlt évtizedben nem teljesítették kötelességeiket, most az ezeknek való megfelelést újra fel kell vállalniuk.

Egy szabályozási rendszer legfőbb eleme maga a szabályozás. Egy lényegéből adódóan instabil és farkastörvényű ágazat tevékenységeit alá kell rendelnie magasabb társadalmi céloknak, ezáltal megelőzni annak lehetőségét, hogy pénzügyi érdekek diktálják a kormányzati politikát. Mindazonáltal pontosan ezt a helyzetet hagytuk előállni. A Fed-nek és más felelős intézményeknek most részben az a feladatuk, hogy vissza­állítsák a korábbi erőviszonyokat. Különösen a pénzügyi szabályozások alapos felülbírálatára van szükség a pénzügyi instabilitás leküzdése, az árucikkbuborék lelohasztása, a pénzügyi ágazatban jelen levő hatalmas monopóliumjáradékok visszaszorítása, a hitelgazdálkodás új feltételeinek megállapítása és a legrászorultabb területeken produktív tőkebefekte­tések generálása érdekében. Ez elsősorban a Fed feladata, noha több komoly intézményközi és nemzetközi dimenziója is van ennek.

Csak ha a pénzügyi spekulációt már térdre kényszerítettük, lehet az árucikkek árnövekedését generáló erőket megfékezni. Csak ha ezeket az erőket már megfékeztük, lehet a kamatlábak megállapításának szo­kásos menetét kontroll alatt tartani. Az évek során megtanultuk, hogy „az infláció mindenütt jelen van, és mindig monetáris jelenség", amelyet csak a Fed Bank képes előidézni és gyógyítani. De nem! Ez infláció nincs ott mindenütt és mindig az olcsó hiteleknek köszönhető. Lehet financiális tünet, és jelenleg valóban az, melynek hátterében a kontroll nélküli árupiaci spekuláció és a zuhanó dollár áll. Ezt a pénzügyi piacok, valamint az ezek alapját képező energia- és élelmiszerpiacok működését közvetlenül befolyásoló lépésekkel kell kezelni. A kamatlábak emelése nem tesz lehetővé hatékony fellépést, kivéve, ha az emelés drasztikus, ez esetben viszont a reálgazdaság nagy árat kell hogy fizessen.

A hatékony szabályozás helyreállítása mellett a kormányzat más eszközökkel is rendelkezik. Az egyik legfontosabb: a stratégiai olajtar­talék. Miért nem adnak el belőle, és törik le az energiaspekulánsokat, ahogy azt Paul Davidson javasolta? S ha az USA számára ésszerű a tartalékolt olajat ily módon használni, akkor más országok számára bizonyára ésszerű lenne gabonát tartalékolni (amikor hozzáférhető) az élelmiszerárak stabilizálása érdekében. Ezek az intézkedések megfelelő eszközt jelentenek az élelmiszerárak jelenlegi instabilitása ellen. A dollár esetében egy agresszív, egyoldalú lépés, mely egyébként valószínűleg válaszlépést váltana ki az Európai Központi Bank és más fontos sze­replők részéről, „a globális recesszió felé tartó versenyt" jelentené. Az alternatíva: kollektív fellépés a fontosabb valuták, így pl. a dollár stabi­lizálása érdekében, egymás szempontjainak figyelembe vételével. Az alábbiakban erről lesz szó.

3. A nemzetközi monetáris rendszer jövője

A Párizsi Csoportban több, a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer struktúrája és irányítása terén elismert szakértő vett részt. Majdnem mindegyikük egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer bajban van s hogy komoly változások várhatók a közeljövőben, ha ugyan még nem kezdődtek el. Hogy ezek a változások evolúciószerűen vagy központi reformok által vezérelve következnek-e be, ez nyitott kérdés maradt. Az új rendszer ideális szerkezetével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus, azonban az eszmecsere bizonyos vonulatai tanulságosak voltak.

A jelenlegi nemzetközi monetáris rendszer alapvetően két kritikus fogyatékosságtól szenved. Először is nem sikerült stabilitást, kiszámít­hatóságot produkálnia az általános üzleti tevékenységek számára. A tőzsdefolyamatok szinte teljesen determinálják a kamatmozgások irányát, aminek eredményeként ezek nagymértékben rendszertelenek, kiszámít­hatatlanok és ki vannak téve a manipulációnak, miközben a mögöttük álló pénzügyi hálózatok átláthatatlanok és nagy rendszerkockázatnak vannak kitéve. Másrészt, a monetáris rendszer nem ad egy olyan keretet, ame­lyen belül az egyes országok koherens fejlesztési, növekedési és teljes foglalkoztatási stratégiákat folytathatnának; ellenkezőleg: rigid fegyelmet és egyenetlen teljesítményt kényszerít rájuk. Nem véletlen, hogy a fejlődő világ legnagyobb sikertörténetei éppen két olyan országban zajlottak le -Kínában és Indiában, 1980 óta -, amelyek nem használtak bankhiteleket, s így elszigetelve maradtak a pénzügyi sokkoktól. Az 1990-es évek vége óta ezt a két országot mások is követték (elsősorban Argentína), mivel felismerték, hogy a leghatékonyabb pénzügyi stratégia gyakran az, ha leválnak a nemzetközi rendszerről.

Ebben az instabil és szeszélyes közegben az Egyesült Államok mint az egyetlen komolyabb valuta szolgáltatója igen előkelő pozíciót foglal el, kü­lönösen a '80-as évek eleje óta. Hogy a dollár meddig képes tartani ezt a pozícióját, az komoly bizonytalansági tényezőt jelent az Egyesült Államok számára. De ugyanezzel a bizonytalansággal a világ többi országának is szembe kell néznie, kiknek többsége számára kényelmes, hogy egyetlen tartalékvalutával rendelkeznek, s különösen kényelmes, hogy ez a valuta az USA-é. A világgazdaság éppen azért volt képes 2001 óta növekedni és jelentősen prosperálni, mert az Egyesült Államok, az összes létező fize-tésimérleg-kényszer megerőszakolása árán is, kész volt magas szinten tartani a fizetőképes keresletet. Az USA megtehette ezt, hiszen adósságai saját valutájában, alacsony kamatlábak mellett vannak.

Egy többpólusú rendszerre való áttérés véget vetne ennek a helyzetnek. Egy efféle megoldás rendkívül kockázatos lenne, mert egy többpólusú rendszerben nem léteik Consumer of Last Resort ('a végső menedéket jelentő amerikai vásárló'). Ha egyetlen ország vagy régió sem akar (vagy képes) adósságot felhalmozni, a többiek nem tudnak exportvezérlésű növekedést produkálni a teljes foglalkoztatás érdekében. A világ legna­gyobb része érti ezt, és ezért értelemszerűen támogatja Amerikát ebben a szerepkörben. Az összeomlás valódi veszélye tehát nem kívülről fenyegeti az amerikai vezetést, hanem egy belső hanyatlás és káosz felől.

A Bretton Woods-rendszer a tőke kontrollján keresztül próbált meg­birkózni az instabilitással. Úgy gondolta, hogy a nemzetközi számlák rendezését szolgáló globális pénzzel és klíringszövetséggel, valamint egy olyan kiigazítási rendszerrel, amely inkább támogatja a többletből adódó expanziót, mint a deficites országokban jelentkező visszaesést – így minden érintettet a teljes foglakoztatás felé terel, majd sakkban tartja a nemzetközi privát pénzügyi szereplőket. Az ITO Havannai Char­tája (amelyet sohasem hajtottak végre) hangsúlyozta egy ilyen típusú aszimmetrikus kiigazítás szükségességét a fejlődő országok számára a szabad kereskedelem farkastörvényei alól való mentességekkel együtt. A csoportból néhányan úgy gondolják, hogy ehhez a vízióhoz kellene visz-szanyúlni, ez adhatna kiinduló pontot egy új rendszer megtervezéséhez. A többség szerint ez az idea elérhetetlen, s inkább az instabilitás erősebb kontrolljának szűkebb célrendszerét keresik, valamint a növekedés és a magas foglalkoztatási arány irányába mutató tendenciák erősítését szorgalmazzák – vagyis inkább a dollártartalék-rendszer hibáinak korri­gálását, mint annak helyettesítését.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a dollárrendszer túlélése nem választható el az Egyesült Államok reputációjától, különösen három területen. Az első geopolitikai: a második világháború után az USA azért jutott kiemelkedő pozícióba, mert ő lett a nemkommunista világ elismert és elfogadott vezetője. Amerika biztonságot nyújtott ennek a világnak, cserébe pénzügyi privilégiumokat kapott. A hidegháború éveiben azon­ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok a többi ország számára nem nyújt megfelelő biztonságot, ehelyett sokak szemében ő maga lett az instabilitás melegágya. Az ország pénzügyi pozíciója meg kell hogy fizesse ennek árát.

A reputáció második fontos területe a pénzügyi kormányzat: az USA kiemelkedő pénzügyi pozícióját annak a széles körben elfogadott né­zetnek köszönhette, hogy az amerikai pénzpiacok viszonylag tiszták, stabilak és átláthatók. Ez a reputáció az elmúlt években nyilvánvalóan erős nyomásnak volt kitéve. Az ebből következő bizonytalanságok nem érintik a kincstár likviditását, de érintik a dollár értékelését, valamint a tartaléktőkeként funkcionáló dolláralapú értékpapírok vonzerejét.

Harmadrészt, az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető sze­repének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „techno­lógiai boom" generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható. Ez a feladat a következő vezetésre vár.

Ezeket az alapvető kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el, melyek szerint a pénzügyi rendszerrel kapcsolatos legfontosabb kérdések jelenleg az átláthatóság, a nyilvá­nosság felé fordulás és a cégek jobb kockázatmenedzsment-tevékeny­sége – azaz a Bázel II Program. Ez a program azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerben rejlő kockázatokat. A rendszerkockázat egy változó világban központi és kikerülhetetlen kérdés. Mindeközben az IMF, a világ pénzügyi irányításának egyik intézménye, kivénhedt erővé vált, melyet saját rigid ideológiája és a hitelező államok aszimmetrikus kiszolgálása diszkreditált. Nem meglepő, hogy a fejlődő államok már nem akarnak az IMF-fel dolgozni.

A kínai, indiai és brazil résztvevők azt hangsúlyozták, hogy regionális pénzügyi egyezmények s bizonyos esetekben új intézmények vannak kialakulóban. (Az egyik legfőbb példa természetesen az euró.) Európán kívül ezek nem a devizaárfolyamok rögzítését, hanem a menedzsment és a kiszámíthatósági zónák létrehozását célozzák swap-hálózatok, a tőkefelügyelet és különösen a beáramlás kontrolljának kombinációján keresztül. Az ázsiai és latin-amerikai regionális valuták és klíringegységek egyre reálisabb lehetőséget jelentenek. Ezek növelni fogják a regionális gazdasági stabilitást, és csökkenteni fogják a dollártartalékok iránti keres­letet, azonban ellentétes hatásuk lesz az amerikai gazdasági stabilitásra, hacsak nem teszünk valamit. E fejlemények közül sok máris jelentős mértékben kikerült az Egyesült Államok közvetlen kontrollja alól.

Mit kell tehát tennie az Egyesült Államoknak? Tanácskozásunk során három fő tennivalót fogalmaztunk meg a következő adminisztráció szá­mára.

• Először is, az amerikai dollár kulcsvaluta szerepét a lehető legna­gyobb mértékben és a lehető leghosszabb ideig meg kell őrizni, még akkor is, ha ez teljesen nem is lehetséges. Ez leginkább a legfőbb partnerek, így az USA és annak fejlett, illetve fejlődő világbeli leg­nagyobb hitelezői közti nyílt együttműködésen keresztül valósítható meg. Ezen a téren Kína központi szereppel bír. Az Egyesült Államok, a feszítő körülmények miatt, egyszerűen rá lesz kényszerülve, hogy megegyezést keressen Kínával a mindkét ország számára jelentős előnyöket hozó gazdasági kapcsolatok minél hosszabb ideig tartó fenntartása érdekében.
• Tágabb perspektívában az USA-nak el kell fogadnia a pénzügyi vál­ság kockázatai csökkentésének lehetőségét, a fejlődő világ nagy ré­szében magukban rejtő, és ezáltal a folyamatos gazdasági fejlődést lehetővé tevő regionális stabilizációs blokkok szükségszerűségét és előnyeit egyaránt. De cserébe a feltörekvő régióknak és intézménye­iknek támogatniuk kell a dollárt a tartalékképzés stabilizálásával és az USA-ban történő befektetések ösztönzésével.
• Végezetül, az amerikai többlettartalékokat az USA technológiai vezető szerepének – különösen az energiaátalakítási szektorban – fokozatos újjáélesztésével lehet csökkenteni. Az USA végered­ményben a megtermelt javak eladásával lehet képes a „pénzügyi hegemónból normális országba" való átmenet – amennyiben az kivédhetetlen – végrehajtására. Mindenkinek közös érdeke, hogy ez az átmenet, amennyiben kikerülhetetlen, a lehető legsimább és leglassúbb legyen.

4. Politikai prioritások az Egyesült Államok számára

A Párizsi Csoportnak feltett utolsó kérdés arról szólt, hogy milyen főbb po­litikai prioritásokat javasolnak az Egyesült Államok számára a következő vezetés előtt nagy valószínűséggel álló gazdasági és pénzügyi kihívások ismeretében. A tanácskozás figyelemre méltó konszenzust hozott a főbb pontok tekintetében.

A soron következő adminisztráció feltehetően két területen: a lakáskér­dés és az olajügy terén fog akut helyzettel találkozni. Jól látható, hogy az árverezési válság és a lakásárak folyamatos esésének leküzdése érdekében tett jelenlegi erőfeszítéseket folyamatosan maga alá gyűri a válság gyors mélyülése. Becslések szerint mintegy tízmillió háztartás került „víz alá", a háztartások vagyonában pedig mintegy 6 billió dol­lárnyi kár keletkezett. Ráadásul a probléma rendkívül időérzékeny: ha egy házat egyszer elárvereztek és elhagytak, végzetes romlás telepszik a környékre, egyre sötétebb és mélyebb gondok érik azokat is, akiket elárvereztek, de azokat is, akiket nem. Az árverezéseket megállító és a családokat otthonaikban megtartó hatékony politika most az egyik legsürgősebb prioritás. Ha a következő adminisztráció nem képes megakadályozni egy erősödő lakásvesztési hullámot, valószínűleg más problémákat sem fog tudni megoldani. Ezért sürgősen fel kell állítani az Ingatlantulajdonosok Hiteltársaságát (Homeowners Loan Corporation, HOLC), valamint a Megoldás Befektetési Társaságot (Resolution Trust Corporation, RTC).

Amennyiben az olaj- és árucikkbuborékok januárig nem robbannak szét, ezeknek az áraknak egy ésszerű szintre hozatala is sürgős feladatot fog jelenteni. Miként a megtakarítási és hitelválság újraszabályozáshoz vezetett, az árupiaci válságnak is újraszabályozást kell hoznia a határ­időtőzsdén. Bizonyos technikai lépések előnyt élveznek, különösen az Enron- és London-kiskapuk bezárása (mint ahogy az most történik), valamint a hitelbukáscserék (credit default swap – CDS) kockázatvál­lalási korlátok közé szorítása az árutőzsdén. Tágabb perspektívában, ahogy azt föntebb már említettem, az új adminisztráció olajat adhat el a stratégiai tartalékból – mint ahogy ez meg is történt a „Sivatagi Vihar"² akcióban és a Katrina hurrikán pusztítása után. Amint az olajárak lejjebb szállnak, stabilizálni kell őket egy racionális szinten; a politikai cél nem az olcsó olaj, hanem a konszolidáció elősegítéséhez érzékenyen igazított olajárak kell legyenek, a középosztály kiszipolyozása nélkül.

Az új vezetés az élelmiszertermelő nemzetekkel is kooperálhat az ex­portmegszorítások és a készletfelhalmozások csökkentése érdekében. De akárcsak az olaj esetében, ezek az árak is elköteleződést kell hogy jelentsenek az alapélelmiszer-ellátás és azok árának stabilizációját célzó új, globális politika mellett. Mihelyt az intézkedések hatása érződni kezd, a Fed megszabadul az alól a nyomás alól, ami a dollár védelmére, illetve rosszabb esetben az élelmiszerek és üzemanyagok iránti igény letöré­séhez szükséges recesszió produkálására kényszeríti.

Ezek az intézkedések minden bizonnyal érzékenyen fogják érinteni a spekulánsokat, s arra fogják kényszeríteni a spekulatív eszközöket alkalmazó pénzintézeteket, hogy szembesüljenek veszteségeikkel. De ezt a lépést meg kell tenni, mégpedig a gazdaság talpra állása érdekében minél előbb. A Csoport véleménye szerint az árupiaci buborék szétpuk-kanásából származó nagyobb veszteségeket nem elsősorban a bankok, hanem az árfolyam-fedezeti alapok, a privát részesedési alapok és más spekulatív közös alapok fogják megérezni – ezek olyan veszteségek, melyeket a nagyobb rendszer képes tolerálni. Nem kell pánikba esni. Sokkal egyszerűbb lesz újjáépíteni a pénzügyi rendszert, mint kezelni azt a városi és külvárosi krízist, amely egy kezeletlen ingatlanválság eredménye lesz, nem is beszélve a helyenként éhínséghez közelítő körülmények okozta károk felszámolásáról.

A szabályozások érvényesítése csupán akarat és elhatározás kérdése, akárcsak az új törvényeké. A cselekvés szándéka véget vethet annak az önbeteljesítő próféciának, hogy a kormányokat (ezen a területen) szük­ségszerűen legyűri a piacok komplexitása. A következő kormányzatnak gyorsan kell lépnie a felügyeleti kapacitásokat az elmúlt években ért ha­talmas károk helyreállítása érdekében. Hangsúlyoznia kell autoritásának kézbe vételét – betöltve ezzel az elmúlt időszakban kialakult szabályo­zási fekete lyukakat. Erőskezű szakembereket kell ültetnie a Fed Bank Felügyelő Bizottságába és más intézmények megüresedő pozícióiba. Újjá kell építenie a felügyeleti intézményeket, megfelelő juttatásokat kell biztosítania a kiemelkedően tehetséges, köztük az idősebb szakértők alkalmazása és megtartása érdekében. Elegendő embert kell alkalmaz­nia a rendszerben való kompetenciájának megszerzése érdekében, s kerülnie kell a fanatikusokat. Az országnak egy hatékonyan működő szabályozási rendszerre van szüksége, nem az újabb Rudy Giulianik karrierjét egyengető platformra.

Egy rövidtávú fiskális ösztönző csomagra lehet szükség tekintettel a gazdasági problémákra, illetve az e téren való mielőbbi politikai győze­lem szükségességére. Ezt azonban illúziók nélkül kell végrehajtani. A gazdaság nem fog újra növekedési pályára állni egyetlen ilyen csomag hatására. A fiskális expanzió a következő kormányzati időszakban hosszútávú feladat kell hogy legyen, s a hosszútávon szükséges intéz­mények kiépítésére kell koncentrálnia. Ezért a kormányzati és a helyi közszolgáltatásokat támogató általános jövedelemelosztás, a nemzeti infrastrukturális bank, illetve az energia- és környezetvédelmi program mind egy hosszútávú, a kereslet stabilitását, munkahelyek teremtését és az amerikai vezető szerep, illetve a vezető piacokon domináns expor­tőrként való esetleges újbóli felemelkedésünket segítő, technikai bázis újjáteremtését célzó stratégia része kell legyen.

Minthogy a pénzügyi válság kikerülhetetlenül érinteni fogja a nyugdíjak értékét, a következő adminisztrációnak fontolóra kell vennie a társada­lombiztosítási juttatások kiterjesztésére irányuló lépések megtételét az idősek jövedelmeinek stabilabb alapokra helyezése érdekében.

A hosszútávú tőkeelköteleződéseket adekvát módon finanszírozzák a hosszúlejáratú adósságok. Ezért a költségvetési hiány növekedését tiló rendelkezések³ nem kell hogy korlátot jelentsenek az ez irányú cselek­véseknek. Nem származhat azonban baj egy progresszív adóemelés beprogramozásából a következő évekre, a költségvetési deficit-előirány­zatok kordában tartása érdekében. Amennyiben a körülmények indokol­ják, a hatályba lépés előtt ezek az adóemelések mindig elhalaszthatók.

Beszélgetéseinknek központi meglátása az volt, hogy ezeket az intéz­kedéseket nem lehet az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi helyzeté­től elvonatkoztatva szemlélni vagy megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy dollár elleni sikeres spekulációs támadás komoly zavart okozna ennek vagy bármely más stratégiának a végrehajtásában. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a dollárnak a kamatlábak megemelésével való egyoldalú védelme tovább súlyosbítaná a reálgazdasági problémákat.

Az ebből a dilemmából kivezető út – az egyetlen út – a multilaterális koordináció és együttműködés, az Egyesült Államoknak és hitelezőinek közösen tett erőfeszítései. Ez azt jelenti, hogy a következő vezetésnek gyorsan és hiteles elköteleződéssel vissza kell térnie a kollektív biztonság és közös döntéshozatal világába, melynek negligálására a Bush-admi­nisztráció oly sok erőfeszítést tett. Az Irakból való békés kivonulás például fontos jelzése lehetne annak, hogy a jövőben az amerikai kormány más szabályok szerint kíván játszani.

Röviden: a kollektív biztonság nem puszta szlogen, hanem jövőbeni pénzügyi és gazdasági biztonságunk kulcseleme – azé a biztonságé, amely nem teremthető meg egyoldalú eszközökkel. Csakis közös lépések tarthatják fenn Amerika hitelezőinek elköteleződését a dollártartalék-rend­szer stabilitása mellett elegendő ideig ahhoz, hogy az hatással legyen az amerikai gazdasági átmenet következő szakaszára. Ugyanakkor az egyoldalú militarizmus pénzügyi és gazdasági dimenzióinak további föl nem mérése biztos utat jelent a következő kormányzat gazdasági és pénzügyi stratégiájának bukása felé. A két legfontosabb kérdés amellyel szembe kell néznünk – hogy miképpen tartsunk fenn Amerika gazdasági vezető szerepét a világ nagy részében, illetve hogyan kezeljük az ame­rikai katonai hatalmat – nem választható el egymástól.

A kollektív biztonság azonban több mint a kockázatok és az instabili­tások csökkentésének egyik módja. Ez az eljövendő gazdaság gyógyító jellegű átalakulásának alapköve. Nyilvánvaló, hogy annak a nemzetközi hatalomnak a katonai bázisa, amelyre az Egyesült Államok továbbra is apellál, tökéletesen elavult már évtizedek óta. Miként azt Irak mindenki számára (beleértve a professzionális hadseregeket is) bizonyította, a katonai erőfölény önmagában korántsem biztosítéka a stabilitásnak és a biztonságnak, főképp pedig elfogadhatatlan a humán és társadalmi rá­fordítások mellett. A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és lefoglalják azokat technológiai lehetőségeket és kapacitá­sokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk. Az eszközök hozzáférhetővé tételében kulcsfontosságú lépés lenne a kizárólagosan a katonai eszköztárra alapozott biztonsági rendszerünkből való elmozdulás. És ugyanez áll más országok esetében is. Kína például szenet favorizáló energiagaz­dálkodási terveket alkotott, részben azért, mert az ehhez szükséges erőművek szétszórtan helyezkednek el és katonailag is felhasználhatók. Egy biztonságos világban egy ilyen országnak sokkal inkább hatalmas vízienergia-potenciáljának fejlesztésére kellene törekedne, miként azt az 1930-as években sebezhetetlen Egyesült Államok tette. A vízi energia szénmentes de katonailag sebezhető. A katonai félelmek stabil csökken­tése kulcslépés a kollektív problémák nagy léptékű megoldását lehetővé tevő piacok megnyílása felé.

Rövid konklúzióm: a következő amerikai elnök az első pillanattól kezd­ve azonnali cselekvést kívánó akut helyzettel néz szembe, különösen az olaj- és a lakáskérdés terén. Ezeken a területeken mielőbbi sikerek elérésére kell törekednie, ez a közép- és hosszútávú programok alapja. Középtávon az intézmények kiépítése, valamint a (nemzeti, illetve nem­zetközi) pénzügyi rendszert kézben tartó kompetens és hatékony hatalom helyreállítása lesz a fő feladat.

A hosszútávú cél az energiabázisunk átalakítása és a környezeti kihívásoknak való megfelelés kell legyen – nem kevesebb, mint Ame­rika újjáépítése. S ezt csak egy olyan nemzetközi pénzügyi klíma teszi lehetővé, amely a multilaterális döntéshozatalhoz való visszatéréssel és a kollektív biztonság mellett való elköteleződéssel válik lehetséges­sé. Az amerikai nép készen áll erre. Az elnöknek meg kell értetnie azt, hogy a világ közösségének vezetése, a világméretű kollektív cselekvés irányítása Amerika valódi küldetése. Egy nagy nemzet nem hiábavaló háborúskodással, hanem nagy erőfeszítések árán találhatja meg jövőjét, céljait, helyét a történelemben, valamint népe számára a prosperitást és a biztonságot.

*

Az EPS-IRE 2008. június 16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről megtartott tanácskozásán rész vett szakértők:

Amerikaiak:

BLACK, William K.: University of Missouri-Kansas City; Black korábban a szabályozás terén működött, kriminológus és ügyvéd, a Keating Five ügy (a 80-as évekbeli hitelválság kapcsán keletkezett korrupciós botrány – A ford.) egyik kirobbantója

DAVIDSON, Paul: New School University, a Journal of Post Keynesian Economics szerkesztője

GALBRAITH, James: The University of Texas at Austin and Chair, EPS

GUTTMANN, Robert: Hofstra University and Centre d'Economie de l'Universite Paris-Nord HARVEY, Thea: Igazgató, EPS

KREGEL, Jan: Levy Economics Institute of Bard College and University of Missouri, Kansas City. Korábban az ENSZ-nek dolgozott (UNCTAD)

ROSSER, Barkley: James Madison University, a Journal of Economic Behavior and Organization szerkesztője

WEBSTER, Lucy Law: EPS

Franciák:

BLIN, Arnaud: Forum for a New World Governance (Fórum a Világ Új Kormányzásáért) CALAME, Pierre: Charles Leopold Mayer Foundation CHAVAGNEUX, Christian: Az Alternatives Economiques szerkesztő­helyettese

DEMBINSKI, Paul: Observatoire de la Finance

FONTANEL, Jacques: Centre d'Etudes sur la Securite Internationale et les Cooperations Internationales, Universite Pierre-Mendes-France, Grenoble

GNOS, Claude: Universite de Bourgogne

JACQUET, Pierre: Agence Francaise de Developpement and Cercle des Economistes KALINOWSKI, Wojtek: IRE LALUCQ, Aurore: IRE PARGUEZ, Alain: Universite de Besancon

RAVEAUD, Gilles: Universite Paris 8 Saint-Denis (jegyzőkönyvvezető).

Más országokból:

AGARWALA, Ramgopal: Research and Information System for Developing Countries, New Delhi. Korábban a Világbank pekingi kép­viselője

BRESSER PEREIRA, Luiz Carlos: Getulio Vargas Foundation, Sao Paulo. Brazília volt pénzügyminisztere

CHEN, Ping: China Center for Economic Research, Peking University and Center for New Political Economy, Fudan University

EATWELL, John: a Queens' College elnöke, University of Cambridge

LIETAER, Bernard, Research Fellow at the Center for Sustainable Resources of the University of California at Berkeley

A cikk eredetileg angolul jelent meg: Policy and Security Implications of the Financial Crisis: A Plan for America, Challenge, vol. 51. no. 6 (2008 November/December). A fordítás az M. E. Sharpe Inc. és a szerző enge­délyével készült. English text copyright © 2008 by M.E. Sharpe, Inc.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Fordítói jegyzetek:

1 A tanácskozás házigazdája, Pierre Calame és Aurore Lalucq nagylelkű kezdeményezése nyomán, a Charles Leopold Mayer Alapítvány az Emberi Haladásért volt. A résztvevők teljes listája a mellékletben szerepel. Ez az írás a Challenge 2008. november-decemberi számában jelenik meg.

2 Kuvait 1990-es iraki lerohanására válaszként adott amerikai hadművelet.

3 Az ún. PAYGO (pay-as-you-go) szabályok, amelyeket az Egyesült Államok 1990. évi költségvetési törvényében vezettek be és 2001-ig voltak érvényben, 2007. január 4-én újra bevezetésre kerültek. Megkövetelik minden kiadásnövekedés vagy bevételcsökkenés ellensúlyozását, úgy hogy a költségvetési hiány ne növekedjen.

*

Tojás Tóbiás a falra ült,

Tojás Tóbiás lependerült.

Hiába száz ló, száz katona,

Nem rakják Tóbiást össze soha.

(angol mondóka Tóthfalusi István fordítása)

 

Humpty Dumpty sat on a wall.

Humpty Dumpty had a great fall.

All the king's horses and all the king's men

Couldn't put Humpty together again.

A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.