A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

Egyének, társadalmi mozgalmak és civil szervezetek első válaszkísérlete a válságra, egy radikális gazdasági átalakuláshoz vezető program megalkotása érdekében; Peking, 2008. október 15.

• A bankok társadalmi tulajdonba vétele az elértéktelenedett pénzügyi eszközök állami felvásárlása helyett;
• A nép szükségletein és igényein alapuló bankok létrehozása, a már meglévő, szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló népi hitelformák megerősítése mellett;
• A pénzügyi rendszer teljes átláthatóságának intézményes kiépítése, a bankok üzleti könyveinek nyilvánossá tételével, az állampolgári szervezetek és a szakszervezetek támogatásával;
• A bankrendszer parlamenti és lakossági felügyeletének bevezeté­se;
• Szociális (főként a munkakörülményeket figyelembe vevő) és kör­nyezetvédelmi szempontok érvényesítése a hiteligények elbírálása során, különösen forprofit hitelezés esetén;
• Elsőbbség biztosítása az alacsony kamatozású, szociális és környe­zetvédelmi szükségletek kielégítését célzó hitelezéseknek, illetve a szociális gazdaság hatókörének kierjesztése;
• A központi bankok átalakítása demokratikus úton elfogadott szociális, környezetvédelmi és – a recesszió elkerülése érdekében – növeke­dési célok figyelembe vételével; nyilvános elszámolásra kötelezett intézményekké változtatásuk;
• A bevándorlók hazautalásainak biztosítása olyan jogszabályok törvénybe iktatásával, amelyek mérséklik az efféle tranzakciókra kivetett díjakat és adókat.

• Az adóparadicsomok felszámolása;
• A fosszilis tüzelőanyagok és az atomenergetika ágazatában működő vállalkozásoknak juttatott adókedvezmények megszüntetése;
• Ténylegesen progresszív adórendszer érvényre juttatása;
• Globális pénzügyi rendszer kifejlesztése a belső elszámolási árak alkalmazása és az adóelkerülés megelőzése érdekében;
• Az államosított bankok profitjának megadóztatása, ami lehetővé teszi az állampolgári befektetési alapok létrehozását;
• A széndioxid-kibocsátás és a környezetet leginkább károsító gazda­sági szereplők progresszív megadóztatása;
• A spekulatív célú tőkemozgások ellenőrzésére hivatott mechanizmu­sok, pl. a Tobin-adó bevezetése;
• A vámkivetés jogának visszaállítása a luxustermékek importjára és egyéb, helyben is előállítható termékekre, ami javíthatja az államok fiskális egyensúlyát, segítheti a helyi termelőket, s ezáltal csökkent­heti a globális széndioxid-kibocsátást.

• A katonai kiadások radikális csökkentése;
• Az állami kiadások átcsoportosítása: a bankok szanálása helyett a minimáljövedelem és a társadalombiztosítás garantálása, valamint az olyan alapvető szolgáltatások megteremtése, mint a lakhatás, az ivóvízellátás, a villamosítás, az egészségügy, az oktatás, a gyermek­neveléshez nyújtott támogatás vagy az internet-hozzáférés;
• Az állampolgári befektetési alapok felhasználása a legszegényebb rétegek segélyezésére;
• Segítségnyújtás a lakóingatlanokra fölvett jelzálogkölcsönök törlesz­tésére nem képes, kilakoltatással fenyegetett embereknek a fizetési feltételek újratárgyalásával;
• A közszolgáltatások privatizációjának leállítása;
• A foglalkoztatás növelése érdekében köztulajdonú vállalatok létreho­zása parlamenti, önkormányzati és/vagy munkavállalói ellenőrzés­sel;
• A köztulajdonban lévő vállalatok eredményességének növelése a vezetés demokratizálásával; a vállalati vezetők, az alkalmazottak és a szakszervezetek közötti együttműködésen alapuló irányítás elterjesztése;
• Az állampolgári részvételen alapuló költségvetési tervezés beveze­tése a közkiadások minden szintjén;
• Nagy volumenű beruházások eszközlése a hatékony energiafelhasz­nálás, az alacsony széndioxid-kibocsátást lehetővé tevő tömegközle­kedés, a megújuló energiaforrások, valamint a környezeti egyensúly helyreállítása területén;
• Az alapvető élelmiszerek árainak költségvetési támogatása vagy ellenőrzése.

• A rövid távú (árfolyamesésre játszó, a részvények birtoklása nélküli) részvénykereskedés (short-selling) állandó és globális tilalma;
• A származtatott értékpapírok (derivatívok) kereskedelmének betiltá­sa;
• Az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatos spekuláció betiltása;
• A fejlődő országok adósságának eltörlése – miközben adósságállo­mányuk növekszik, a válság következtében a Dél államainak devizái leértékelődnek;
• A válság megoldására irányuló vitákban való részvételre fölhívó ENSZ-nyilatkozat támogatása, tekintettel arra, hogy a krízis hatása jóval nagyobb lesz a fejlődő/harmadik világ gazdaságaira;
• A Világbank, az IMF és a WTO fokozatos megszüntetése;
• Az amerikai dollár nemzetközi tartalékvaluta-státuszának fokozatos felszámolása;
• Társadalmi bizottság (people's inquiry) felállítása egy igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásához szükséges mecha­nizmusok kialakítása céljából;
• Garancia arra, hogy a válság miatt a nemzetközi segélyezés mértéke nem csökken;
• A kapcsolt segélyek megszüntetése;
• A segélyek neoliberális feltételrendszerének megszüntetése;
• A nemzetközi cserén alapuló fejlődés paradigmájának felváltása a helyi és regionális piacokra termelést középpontba állító, fenntartható fejlődéssel;
• A helyi piacokra való termelést szolgáló ösztönzők bevezetése;
• A kétoldalú szabad kereskedelmi egyezmények megkötésére és a gazdasági partnerségre irányuló tárgyalások felfüggesztése;
• Regionális gazdasági együttműködés támogatása olyan szerve­zeteken keresztül, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas¹ – Dél-amerikai Nemzetek Szövetsége – Union of South American Nations), az ALBA (Alternativa Bolivariana para América² – Bolivári Alternatíva Amerikának – Bolivarian Alternative for the Americas), a TCP (Tratado de Comercio de los Pueblos³ – Népek Kereskedelmi Egyezménye – Trade Treaty of the Peoples) és egyéb, a valódi fejlődést és a szegénység felszámolását célzó kezdemé­nyezések.

• Globális kompenzációs rendszer létrehozása azon országok szá­mára, amelyek nem termelik ki fosszilisenergia-kincseiket, hogy csökkentsék ezek káros hatását a klímára – ahogyan ezt Ecuador javasolta;

• Jóvátétel fizetése a Dél országai számára az Észak által elkövetett környezeti pusztításért, segítve ezzel a Dél népeit a klímaváltozással és a környezeti válsággal való küzdelmükben;
• A fejlődéshez való jogról szóló ENSZ-nyilatkozatban (UN Declaration on the Right to Development) megfogalmazott elővigyázatossági elv következetes alkalmazása valamennyi fejlesztési vagy környezeti jellegű projektumoknál;
• A kiotói egyezményben megfogalmazott Tiszta Fejlesztési Mecha­nizmus (Clean Development Mechanism) keretében megvalósuló, környezetvédelmi szempontból káros projektumok – pl. monokultúrás eukaliptusz-, szója- vagy pálmaolaj-ültetvények – részére nyújtott hitelek felfüggesztése;
• Az emissziókereskedelem és olyan egyéb, ökológiai szempontból nem kívánatos eredményre vezető technológiák felszámolása, mint a szénlekötés (carbon sequestration), a bioüzemanyagok, az atom­energia, a „tiszta szén"-technológia stb.;
• A fogyasztás radikális csökkentésére irányuló stratégiák kifejleszté­se a gazdag országokban és a fenntartható fejlődés elősegítése a legszegényebb országokban;
• Demokratikus irányítás bevezetése a klímaváltozás mérséklésére hivatott valamennyi nemzetközi finanszírozási mechanizmus eseté­ben, a déli országok és a civil társadalom erőteljes részvételével.

• Az iparcentrikus fejlődés kártékony paradigmájának felváltása, amelyben a vidéki szektort arra kényszerítik, hogy az urbanizációhoz és az iparosításhoz szükséges forrásokat biztosítsa;
• Az élelmiszer-biztonságot, az élelmiszer-szuverenitást és a fenn­tartható gazdálkodást szolgáló mezőgazdasági stratégiák támoga­tása;
• Földreformok és minden olyan intézkedés ösztönzése, amely támogatja a családi gazdálkodást és segíti a paraszti és őslakos közösségeket;
• A szociális és környezetvédelmi szempontból káros monokultúrás termesztés térhódításának megakadályozása;
• A munkaidő meghosszabbítását célzó, illetve a dolgozók elbocsátá­sát megkönnyítő munkajogi „reformok" leállítása;
• A munkahelyek megvédése a „prekarizált" és alulfizetett munkavi­szonyok betiltásával;
• Az „azonos munkáért azonos fizetési elv" garantálása a nők szá­mára – egyrészt alapelvként, másrészt (a dolgozók vásárlóerejének növelésével) a recesszió egyik ellenszereként;
• A vendégmunkások jogainak biztosítása a munkahely-megszün­tetésekkel szemben, szavatolva biztonságos hazatérésüket és reintegrációjukat. Azokat, akik nem mehetnek vissza hazájukba, nem lehet kényszeríteni a hazatérésre; garantálni kell biztonságukat, és állást vagy valamilyen alapellátást kell nyújtani számukra.