A tanulmány 1968-at gyújtópontnak fogja fel: annak a két évtizeden átívelő, a kapitalista világrendszer mélyreható (geo)politikai, gazdasági-társadalmi és szellemi-kulturális átalakulását eredményező korszak epicentrumának, amely a dekolonizációtól a neoliberalizmus fölülkerekedéséig tartott, megnyitva a globalizáció korszakát.

1968 májusa Franciaországban egy nagyon is világméretű forradalmi időszak epicentrumát jelentette. Mint minden esemény, ez is több idő­síkba illeszkedett, bekövetkezte pontosan nem volt megjósolható, és új lehetőségek előtt nyitott utat. Az 1965-től 1973-ig terjedő periódus a mélyreható változások korszaka volt. Egy hosszabb időszak részét jelen­tette, amely a hatvanas évek elején vette kezdetét, s a nyolcvanas évek elején ért véget. E korszakot eleinte a dekolonizáció, a vége felé pedig a neoliberalizmus térhódítása határozta meg, amely egyúttal megnyitotta a globalizáció új szakaszát. Ez az esemény megkövetelte az előzmények újraolvasását, átrendezte a tényeket és azok interpretációját, irányt sza­bott a fejlődésnek, és rámutatott felforgató missziójára.

Az időbe beágyazódva két folyamat indult útjára 1968 májusában. Az egyik az a hatalmas méretű társadalmi mozgalom volt, amely vegyítette az események kapcsán detonátorként szolgáló, türelmetlen nemzetközi egyetemi diákságot a szociális és politikai harccal, valamint a munkás­mozgalommal, amely még mindig stratégiai helyet foglalt el, és amely a hallgatók küzdelmével való egyesülése következtében irányt adott az eseményeknek. A másik a világról vallott felfogás megújulását és ennek megnyilvánulását jelentette. Ez a megújulás új és meghatározó esz­meáramlatok keveredése nyomán jöhetett létre, teret engedett a heves művészeti és kulturális forrongás előtt. Ezek a folyamatok befolyásolták a világ geopolitikai átrendeződését, ami együtt járt az enyhülés lezárulásá­val. Ez az átalakulás a dekolonizáció kibontakozása, a szovjet birodalom válsága és az Egyesült Államok, Európa és Japán alkotta új, domináns tömb létrejötte körül szerveződött.

1968 májusa Franciaországban nem derült égből villámcsapásként bontakozott ki. Már jóval a májusi francia események előtt számos országban egyetemeket foglaltak el. Sőt, a viták és a gondolkodás meg­újítása már legalább 1960 óta zajlottak. Ahogy mindez összekeveredett a munkások harcával, az a forma adta a francia helyzet sajátos jellegét, amelyet ebből a szempontból csak az olaszországi „lopakodó május­hoz" (mai rampant) hasonlíthatunk. Ebben a cikkben a franciaországi mozgalmat csak a nemzetközi mozgalomra való hivatkozás kapcsán fogjuk érinteni.

1. Féktelen, szilaj diákinternacionálé tört előre a világ színpadán.

1960-ban az ifjúság kiterjedtebb mozgalmának határozott formájaként a világ több pontján diákmozgalom ütötte fel a fejét új problémákat he­lyezve előtérbe. A gyarmati háborúk katalizátorként hatottak ezekre a mozgalmakra és radikalizálták őket. E konfliktusok az érintett országokat katonai beavatkozásra késztették, ami együtt járt a hadseregben később évekig szolgáló fiatalok besorozásával. Franciaország Algériában harcolt (1954-től 1962-ig), az Egyesült Államok Vietnamban volt lekötve (az 1965-i első légitámadásoktól Saigon 1975-ös elestéig), Portugália pedig a saját gyarmatain bonyolódott hosszú konfliktusba (egészen az 1974-es „szegfűk forradalmáig"). Ezekben az országokban a háborúellenes mozgalmakat az ifjúság széles rétegei támogatták, egyúttal átalakultak a nemzedékek közötti kapcsolatok. Más országokban a háborúellenes mozgalmakkal való szolidaritás hozzájárult a nemzetközi diákmozgalom kibontakozásához. Ezek a mozgalmak megértették, mit is jelent a deko­lonizáció történelmi folyamata. Radikalizálódtak a rendfenntartó erőkkel való összecsapásaik nyomán, a rendőri fellépés pedig elmérgesítette az egyetemi intézmények és a politikai hatalom közötti viszonyt. Ezek a mozgalmak egyre élesebb kritikát fogalmaztak meg az általuk gyarmato­sítónak, tekintélyelvűnek, hierarchizáltnak és erkölcsprédikátornak tartott társadalmak fejlődésével szemben.

A diákmozgalom az elismeréséért, a függetlenségéért küzdött, és saját orientációját kereste. Jelen volt egész Európában és az Egyesült Államokban. Franciaországban például 1962-ben az UNEF¹ – miután az algériai béke iránti elkötelezettsége példátlanul radikalizálta – ismét erőre kapott, amikor elutasította az egyetemi felvételi bevezetését és védte a hallgatói jogokat. 1965-től kezdve a német egyetemisták tiltakozó mozgalma – Berlinből kiindulva – az egész NSZK-ban elter­jedt, elítélve a gyűlések betiltását és a tanulmányokra fordítható idő korlátozását. Ugyancsak 1965-ben Madridban csendes felvonulást tartottak, tiltakozva a hivatalos hallgatói szervezet megválasztásának kormányzati kontrollja ellen. 1966-ban Nagy-Britanniában létrehozták a Radical Student Alliance-t, mert elutasították a hallgatói érdekvédelmi szervezet reformistának ítélt vezetését. 1967 decemberében a madridi gazdaságtudományi kar bezárása ellen tiltakozó hallgatói demonstrációk átterjedtek Barcelonára, Salamancára és Spanyolország többi részére. Londonban óriási tüntetéseket tartottak, 1968 februárjában pedig elfog­lalták a Leicesteri Egyetemet, megkérdőjelezve a hallgatói képviselet addigi formáit. 1968 márciusában a Sevillai Egyetem bezárása miatt Madridban, Zaragozában, sőt még az Opus Dei² Bilbaóban található Navarrai Egyetemén is zavargások robbantak ki. Áprilisban Madridban négynapos lázadás tört ki, amelyet Sevillában, Bilbaóban és Alicantéban továbbiak követtek. A madridi barikádok arra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy reformokat vezessen be.

A vietnami háború elleni tüntetések radikalizálták és egyesítették a diákmozgalmakat. Ezek közvetlenül támadták az amerikai hatóságokat az Egyesült Államokban, majd Európában, Japánban és a világ többi részén. 1964 őszén Berkeleyben a Free Speech Movement a Vietnam Day Commitee³ előfutára lett. 1965 elején kezdődtek az Egyesült Álla­mokban az első katonaibehívó-égetések és az 1962-ben létrejött SDS (Students for a Democratic Society) által szervezett első washingtoni tüntetések. 1965 nyarán Oxfordban és a London School of Economics-on megtartották az első „teach in"-t,⁴ 1966 nyarán pedig Bertrand Russell útjára indította a Vietnami Törvényszéket,⁵ amely 1967 májusában Stockholmban tartotta plenáris ülését. 1966-ban Berlinben sor került az első nagyszabású tüntetésre. 1967 októberében Washingtonban az SDS diákszervezet aktivistái áttörték a Pentagon körül felállított kordont. Annak ellenére, hogy a hippik virágokat dugtak a katonák puskáinak csövébe, utóbbiak erőszakot alkalmazva oszlatták szét a tüntetőket. 1968 januárjá­ban a Zengakuren⁶ felhívására japán diákok tiltakozó megmozdulást tartottak az amerikai Enterprise repülőgép-hordozó kikötése miatt – 300 tüntetőt letartóztattak. 1968 februárjában Amerika-ellenes tüntetések söpörtek végig az NSZK több mint tíz nagyvárosán. 1968 márciusában Rómában és Londonban az Egyesült Államok nagykövetségeinél tar­tott demonstrációk során véres összecsapások robbantak ki a rendőri erőkkel. Tokióban gimnazisták tömegei özönlöttek az utcára. Spanyol­országban a hallgatók a vietnami békéért és az amerikai bázisok ellen tüntettek. 1968 áprilisában a New York-i Columbia University elfoglalása kiszélesítette az összecsapások színterét.

2. A diákmozgalmak az adott helyzetben a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak. A hallgatói mozgalmak intenzív és változatos vitákat folytattak, amelyek nyomán megkérdőjelezték az egye­temi intézményeket és szerepüket a társadalmi fejlődés radikális kritikája terén. 1968 előtt számos esetben a diákmozgalmak szorosan nyomon követték a politikai helyzet alakulását, amire sorozatosan úgy reagáltak, hogy az megrázkódtatta a különböző színezetű hatalmakat. Ez történt Prágában, Varsóban és Belgrádban a szovjetrendszer megkérdőjelezése révén. De ez történt Madridban, miként Athénban vagy Lisszabonban is, ahol meg az európai diktatúrákat rengették meg. Ez vonatkozik Mexikóra és még nagyon sok más országra is, ahol nyilvánvalóvá vált a szociális viszonyok és a geopolitikai alávetettség közötti összefüggés. Az Egyesült Államok esete szintén hasonló, itt a diákmozgalom a diszkrimináció-és rasszizmusellenes mozgalom összefonódásáról beszélhetünk. És végső soron ez érvényes a diákmozgalmak és a munkásmozgalmak egyesülésére, főképpen Olaszországban és Franciaországban, valamint kisebb mértékben Spanyolországban. 1968 után számos helyen olyan mozgalmak bontakoztak ki, amelyek sajátos helyzetükből kiindulva 1968-ban előtérbe kerülő különböző kérdésekre kerestek választ: ilyen volt a szociális harc elsőbbsége és a hatalommal fenntartott kapcsolatok megkérdőjelezése.

A diákmozgalmak radikalizálódtak és nyíltan politikai kérdéseket kezdtek feszegetni. 1962-ben az Egyesült Államokban az SDS nyi­latkozata kitért a generációs ellentétekre, a déli államok problémáira, a hidegháborúra és az atombombára. 1965-ben létrehozták a FUNY-t (a Free University of New Yorkot). Nyugat-Berlinben afrikai és német hallgatók tüntettek egy rasszizmussal vádolt film bemutatása ellen, s ez a rendőrséggel való összecsapásba torkollott. 1965-1967-ben a provók⁷ Amszterdamban felszabadították a képzeletet, és felfedezték az ökológia, a feminizmus, az anarchizmus, a szolidaritás megannyi útját-módját. 1966-ban megtartották az első diákszemináriumot a Német Egyetemisták Szövetsége (AstA) és a francia FGEL (Bölcsészhallgatók Általános Szövetsége) részvételével. 1967 júliusában az AstA – Herbert Marcuse jelenlétében – közzétette a „Kritikai Egyetem szemináriumainak ideiglenes jegyzékét". 1967 novemberében Londonban elindították az El­lenegyetemet. A Sindzsukuban, Tokió egyik kerületében kitört erőszakos zavargások után a japán nagyvállalatok bejelentették, hogy a letartóz­tatott diákok közül senkit sem fognak alkalmazni. 1967 novemberében Olaszországban a trentói és a torinói egyetemfoglalások más városokra is átterjedtek. 1968 márciusában a képzőművészeti kar elfoglalásakor a torinói Vörös Gárdisták a professzorok megválasztását követelték.

Drámai módon, az egyesült államokbeli események állandóan hivatko­zási alapként szolgáltak a világméretű lázongás számára. 1965 augusz­tusában lázadás robbant ki Los Angeles Watts nevű városrészében. 1966 októberében Oaklandben a Fekete Párducok megalakulása elindította a frontális lázadás korszakát. A Fekete Párducok vezetőit 1968 januárjá­ban San Franciscóban letartóztatták. Martin Luther King 1968. április 5-i meggyilkolása az egész világot megdöbbentette; az eseményt száztíz amerikai városban zavargások követték, amelyek során tucatnyian éle­tüket vesztették, több ezren pedig megsebesültek. 1968. május 13-án Washingtonba érkezett a szegények menete.

Mindezzel együtt járt a szovjetrendszer megkérdőjelezése annak eu­rópai perifériáján, ami kihangsúlyozta a tiltakozás világméretű jellegét. 1967 októberében Prágában spontán diákmegmozdulás kezdődött. 1968 januárjában Varsóban ötven egyetemi hallgatót letartóztattak, Adam Michniket pedig elbocsátották az egyetemi állásából, mivel egy szovjetellenesnek ítélt színdarab betiltása ellen tiltakozott. Márciusban a varsói diákmegmozdulások átterjedtek az egész országra. A lengyel egyetemek sztrájkba léptek, a hallgatók pedig Krakkóban és Poznanban is összecsaptak a rendőrökkel. A varsói Műszaki Egyetem elfoglalása megmutatta, hol található a mozgalom epicentruma. 1968 júniusában Belgrádban a filozófiai és szociológiai kar elfoglalásakor kijelentették: „Elegünk van a vörös burzsoáziából!" A mozgalom azonban a maga teljességében Csehszlovákiában bontakozott ki. 1968 márciusában húszezer fiatal nagygyűlésén elfogadták a prágai ifjúság manifesztumát. Václav Havel Az ellenállás témájához című áprilisi cikke kiemelte ennek jelentőségét. Május 1-jén Prágában hatalmas tömeg támogatta Alexan­der Dubceket és a pártvezetést. 1968. augusztus 20-án bekövetkezett Csehszlovákia inváziója; a szovjet tankok „rendet teremtettek". A prágai tavasz demokratikus követelései és az eltiprása keltette megrázkódtatás mély repedéseket idézett elő a szovjet tömbön.

1968 áprilisában és májusában a mozgalom felerősödött Nyugat-Eu­rópában, elterjedt és elmélyült. Szaporodtak és fertőzővé váltak az egye­temfoglalások. 1968 áprilisában Rudi Dutschke, a német SDS vezetője egy ellene elkövetett merényletben súlyosan megsebesült. A mozgalom kibővült és magába szippantotta a gimnazistákat és a fiatal munkásokat is. Erőszakos összecsapások robbantak ki Nyugat-Berlinben, Ham­burgban, Münchenben, Hannoverben. Olaszországban a nyugtalanság átterjedt Pisára, Milánóra, Firenzére, Rómára, Nápolyra, Velencére, Cataniára, Palermóra és Trentóra. 1968. május 13. után a franciaországi események doppingként hatottak a nemzetközi mozgalomra. 1968. május 29-én Rómában barikádokat emeltek a felborogatott autókból. Brüsszelben elfoglalták a rektori hivatalt. Novemberben Nagy-Britanniában egymást követték az egyetemfoglalások. 1969. január 24-én Madridban az egyetemi válság a rendkívüli állapot kihirdetéséhez vezetett.

A mozgalom azonban nem korlátozódott Európára. Mexikó ezen a téren fontos szerepet játszott. 1968 júliusában az olimpiai játékokra ké­szülődő Mexikóvárosban az egyetemi hallgatók Kuba-párti tüntetést szer­veztek, amelyet keményen megtoroltak. Augusztusban háromszázezer tüntető vonult végig Mexikóvároson. Szeptemberben háromezer embert tartóztattak le, a rendőrség pedig megszállta az egyetemi negyedet és az Autonóm Egyetemet. Barikádok emelkedtek a Tlatelocón, a Három Kultúra terén a lakosság segítségével. Október 2-án támadásba lendültek a tankok és több tucatnyian vesztették életüket. Bertrand Russell támo­gatásával felhívást tettek közzé az olimpiai játékok bojkottjára, amelyet széles körben terjesztettek.

Az összecsapások egymást érték nagyon sok országban. Egyiptomban a Palesztina ügyében tartott 1968. áprilisi és májusi megmozdulások az 1972-i diákmozgalomban folytatódtak, amely kihatott Szadat politikájára. A diáktüntetések hatalmas méreteket öltöttek Pakisztánban. Algírban a hallgatók elérték Bumedien politikájának megváltozását. Szenegálban is igen hevesek voltak a diákmegmozdulások 1968 folyamán. Omar Blondin Diopot, a franciaországi Március 22. Mozgalom egyik alapítóját, 1973-ban Dakarban, a zárkájában meggyilkolták.

3. A diákmozgalom összefonódása a szociális küzdelemmel és a munkásmozgalommal irányt szabott a korszaknak. Midőn a diákmoz­galmak nyilvánvalóvá tették a mély társadalmi repedések meglétét, felka­varták a politika állóvizét. Az oktatási és egyetemi rendszer a társadalmi ellentétek centrumában helyezkedett el ama szerepe révén, amelyet a társadalom reprodukálása és átalakítása terén játszott. Találkozott a rezsimek politikai fejlődése és a szabadságjogok biztosítása iránt érzé­keny kispolgári értelmiség követeléseivel. Nicos Poulantzas aláhúzta a társadalmi rétegek szerepét a fasizmusból való „békés kilábalás" terén Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában. Csakhogy a ter­melés kapcsán folytatott társadalmi harc, s különösen a munkások harca adta a mozgalomnak a valódi jelentősségét. A nagyszabású sztrájkokkal és általánossá válásukkal kezdődött a konfrontáció; a szakszervezetek bevonására pedig azért volt szükség, hogy magasabb szintre lehessen lépni, és tervbe lehessen venni az eltökélt és offenzív általános sztrájkot. A munkásmozgalom mindvégig stratégiai helyzetben maradt, még akkor is, ha nem foglalta magában a társadalmi mozgalom egészét. A diákharc és a munkások küzdelmének összefonódása össztársadalmi dimenziót kölcsönzött a mozgalomnak, és megkönnyítette a társadalom legna­gyobb részének a mozgósítását. Franciaországban és Olaszországban a diákmozgalmak és a munkásmozgalom összefogása és az általános sztrájkra való áttérés jellemezte 1968 májusát.

Az ötvenes években elkezdődött ipari modernizáció nem volt konflik­tusmentes. A fordi kompromisszum a taylorizmusnak való behódolást és a munka tudományos megszervezésének elkeresztelt militarizációt jelen­tette. A szakszervezeti mozgalom rendszerellenes mozgalomként növelte a sztrájkok számát. A belső piacra alapozott növekedés a fogyasztást a szabályozás módjává, az egyes társadalmi rétegek integrációjának és megrendszabályozásának tényezőjévé változtatja. A gondoskodó állam magára vállalta a közvetett bér kifizetését és a közszolgáltatások révén biztosította az egészségügyi ellátást, az oktatást és a nyugdíjellátást. A demokratizálódás az oktatási rendszerre, az esélyegyenlőség és az érdem előtérbe állítására támaszkodott.

A termelési folyamat eme forradalma mély társadalmi felfordulással járt együtt. Az élenjáró szektorok új munkásosztálya új fizetett rétegekkel: technikusokkal, káderekkel és mérnökökkel bővült. A futószalag másik oldalán a munka leminősítése új társadalmi csoportokat: nőket, fiatal városlakókat, vidékről a városba költözőket és külföldi bevándorlókat érintett. A két csoport közül a stabil munkahellyel rendelkező, szakképzett munkások tartották fenn a munkásmozgalom történetében gyökerező szakszervezeti mozgalom képviseletét.

A hallgatói közeg változásnak indult. A termelési módszerek gépesíté­sének és a munkások szakképzésének és ellenőrzésének kettős folya­mata, továbbá a társadalmi integráció maga után vonta a hallgatói lét­szám ugrásszerű növekedését. Franciaországban az egyetemi hallgatók száma, amely a megelőző nyolc évben megduplázódott, 1968-ban elérte az 500 ezer főt. Másfelől ezeknek a termelési folyamatba integrálódott rétegeknek a – jóllehet relatív – proletarizálódása ellentmondásba került a kispolgárságnak ígért jövőképpel. Ez az ellentmondás visszhangra lelt a diákok nehéz életkörülményeiben, amelyet csak hangsúlyosabbá tett az urbanizációs válság és a lakáshelyzet megoldatlansága, s amely találko­zott a diákmiliő nyomorúságának szituacionista téziseivel. A diákmozga­lom kiterjedt az egyetemi dolgozókra, különösen a fiatal tanársegédekre, valamint a gimnazistákra. A hallgatói mozgalom visszautasította azt a szerepet, amelyet a jövő káderei számára kijelöltek, és megkérdőjelezte a hierarchiát, a tekintélyt és az elit reprodukcióját.

A gyors ütemben iparosodó országokban a társadalmi feszültségek súlyosbodtak. A szakszervezetek érzékenyen reagáltak a mozgósí­tásra. 1967-ben az IG Metall képviselői részt vettek a diákok nyugat­berlini nagygyűlésén. A szakszervezetek haboztak az élesen kritikus diákmozgalommal szembeni bizalmatlanság és a nyíltan adódó lehe­tőségek között. Spanyolországban a munkásbizottságok részt vettek a diákmegmozdulásokban, az összefogás azonban Franciaországban és Olaszországban volt a leglátványosabb. 1967 novemberében Olaszor­szágban a Fiat munkásaival vállalt szolidaritásból tüntettek a hallgatók, ami összekapcsolódott a trentói, a torinói egyetemek elfoglalásával, majd a foglalások Milánóra, Rómára és Nápolyra való átterjedésével. Már ekkor érzékelhető volt a különböző elkötelezettségű csoportok sok­színűsége (Vörös Gárda, Uccelli, autonómok, szituacionisták, trockisták, maoisták), amelyek lendületet biztosítottak a diákmozgalomnak anélkül, hogy közülük bármelyik is ki tudta volna sajátítani a maga számára az irányítást. 1968-ban az agitáció elérte az egyetemeket és a gyárakat. Az OKP kinyilvánította, hogy ellenzi a diákmozgalmat, de azért több kerek­asztal-beszélgetést szervezett az ifjúság lázadásáról. 1968 májusában új történelmi tömb létrehozását javasolta, amely magában foglalta volna a hallgatókat és a munkásokat is. Novemberben sztrájkhullám söpört végig, a gimnazisták csatlakoztak az egyetemi hallgatókhoz és a társa­dalmi mozgósításhoz. 1968. december 5-én Rómában bejelentették az általános sztrájkot.

Franciaországban az iparosítás terén a gyarmati háborúk miatt bekö­vetkezett lemaradás most erőltetett ütemű modernizációba csapott át. A szakszervezetek, megosztottságuk ellenére, csatlakoztak a mozgalom­hoz. A gyárfoglalások a társadalmi elismerés rendkívüli pillanatai voltak. A hatékony és jelképes küldetéssel bíró általános sztrájk a mozgalmat a csúcspontjára repítette. A jobboldali pártok masszív választási győzelme nem szüntette meg a társadalmi erők közötti kapcsolatot. A sokat vitatott grenelle-i tárgyalások során az 1936-os Népfront óta a legkedvezőbb megállapodásokat sikerült kiharcolni. A társadalmi mozgalom meghajtó ereje nem merült ki. Ez majd a munkás- és parasztbizottságok különféle formáiban fogja erejét veszíteni. 1973-ban pedig ismét magára talál a „LIP harcában", amely az önigazgatást helyezte előtérbe.⁸ Hangsúlyos­sá vált benne a paraszti küzdelem, a dolgozó parasztok mozgalmának fejlődésével együtt, amelyet Bernard Lambert és a larzaci felvonulások tettek közismertté.⁹ Teret nyitott a társadalmi emancipáció nagyszámú kollektív formáinak és az olyan újdonsült társadalmi mozgalmaknak, mint az új feminista mozgalmak, a fogyasztói mozgalmak, a homoszexuálisok mozgalmai, az első környezetvédő mozgalmak és a szolidaritási moz­galmak széles spektruma.

4. 1968 májusát a világ gondolkodásmódjának megújulása és annak megnyilvánulásai jellemezték. Az ötvenes évek vége óta, sőt helyenként már 1947-től kezdve új és hatalmas eszmeáramlatok járták be a világot. Ezek az eszmék bizonyos helyeken az adott országtól, az időponttól és a helyzettől függően bukkantak a felszínre, de 1965-től erőteljesen koncentrálódtak. A radikális kritika és a kritikai elmélet kere­sése révén kerültek előtérbe. 1968 májusa korántsem teremtette meg az értelmiségiek egységét. Ne feledkezzünk meg Raymond Aron haragjáról, aki egyik legvisszafogottabb kijelentésében így fogalmazott: „egyszerű és tragikus »pszichodrámáról« beszélhetünk". A következőkben kiemel­jük azokat az eszméket, amelyek megteremtették ezt az intellektuális mozgalmat, még ha egyesek, akik az adott pillanatban képviselték őket, később túl is léptek rajtuk. Rámutatunk néhány olyan témára, amely meghatározta 1968 májusát és az utána következő időszakot. A csupán illusztráció gyanánt kiemelt nevek azokat a személyiségeket hivatottak felidézni, akik mások mellett formalizálták és világosan kifejtették a szóban forgó eszmeáramlatokat. A hallgatók véleményével és számával, valamint a viszonylagos autonómiára és a nemzetközi körforgásra adott válaszokkal kapcsolatos egyetemi krízis jelentős mértékben elősegítette ennek az áramlatnak a megerősödését, kiérlelődését és elterjedését. Kiemelte az egyetemek áteresztő képességét, főleg a társadalmi moz­galmak értelmisége, mindenekelőtt a munkásértelmiség által képviselt kérdések és reflexiók vonatkozásában.

A kritikai látásmód az ipari társadalmak elemzéseiből és új paradig­máiból: a fordizmusból, a keynesianizmusból, a gondoskodó államból, a szociálliberalizmusból és a szociáldemokráciából táplálkozott. Nagy jelentőséget tulajdonított a munkásosztály átalakulásának az új mun­kásküzdelmek jelentésein keresztül, ahogy azt Daniel Mothé, Serge Mallet, Emma Goldschmidt rendkívül nagyszámú művei aláhúzzák. Új perspektívákat nyitott Bernard Lambert dolgozó parasztjainak újabb ál­lásfoglalásával. Gazdagodott főleg Pierre Naville-nak az állam természe­téről közzétett elemzései révén. Olaszországban az eszmék látványos módon születtek meg, elsősorban a Luciana Castellina, Lucio Magri és Rossana Rossanda által létrehozott Il Manifesto című lap segítségével. Ez a kritika megkérdőjelezte a technikai civilizációt, a produktivizmust, a fogyasztói társadalmat.

A marxizmus revíziója, különösen annak nyugati változata, a sztáliniz­mus bírálatából és a szovjetrendszertől való eltérésből táplálkozott. Nagy lökést kapott a kínai-szovjet szakítástól és a sokasodó, főleg kubai és vietnami példáktól. A totalitarizmus és a bürokrácia analízise kifinomul­tabbá vált. Cseh és lengyel, na meg néhány jelentős szovjet értelmiségi, köztük Szaharov képviselte ezt. Belgrádban Milovan Gyilasz kísérletet tett a létező kommunizmus osztályelemzésére. Az állam- vagy pártkapi­talizmus analízisével vitába szállt Charles Bettelheim és Paul Sweezy. Az Egyesült Államokban több közgazdász, például Harry Magdoff, megfejtette az amerikai imperializmus titkát. A marxizmus revízióját a függetlenné vált volt gyarmatokon is elvégezték a nemzetközi rendszer és az új rezsimek vizsgálatával. Samir Amin és André Gunder Frank vizsgálat tárgyává tették a kapitalizmus terét, világát és hosszú időtar­tamát. Az Egyesült Államokban Immanuel Wallerstein a kapitalizmus történetét kutatta, és együtt dolgozott többek között Fernand Braudellel és Georges Dubyvel az Annales iskola történettudományi módszerének újbóli megalapozásán.

1968 májusának evidenciájává vált, hogy a bürokratikus totalitarizmust és a magát liberálisnak kikiáltó nyugati társadalmakat egységesen kell szemlélni. 1949 és 1967 között ezen dolgozott a Socialisme ou barbarie című folyóiratban mindenekelőtt Cornelius Castoriadis, Claude Lefort és Jean-Francois Lyotard, az Arguments című lapban pedig Edgar Morin és Kostas Axelos. A kétféle rezsim egyazon kritikája, kiterjesztve az újonnan függetlenné vált államokra, a különbségeiken túl rámutatott a magánkapitalizmus, a bürokratikus rendszerek, modelljeik és fejlődésük egységességére. Ezenkívül olyan utakat nyitottak, amelyeket 1968 máju­sa fedezett fel, ilyen volt a szabadságjogok, a kreativitás és a nyílt önigaz­gatás pályája. Ez a vita nem valamiféle lomha, hosszú folyam módjára zajlott, hanem telve volt szenvedéllyel és heves érzelmekkel. Egymással ellentétes, eltérő, különböző trockista és maoista, guevarista, anarchista és szituacionista, reformista, radikális stb. áramlatok sokaságába torkol­lott, amelyek lázasan gyártották a korszakról, a hatalom megszerzésének stratégiáiról, a szocializmus építéséről szóló elemzéseiket.

A marxizmus továbbra is aktuális kérdés maradt. A XIX. században a marxizmusnak sikerült hidat vernie különböző fejtegetéseiben a tudomá­nyos gondolkodás és az akkoriban a munkásmozgalomban megtestesülő társadalmi mozgalom között. A dogmatizmus azonban lerombolta ezt a hidat. Ám a megújulás mégis a marxizmusból kiindulva történt meg. Immanuel Wallerstein hozakodott elő azzal, hogy a skolasztikus gondol­kodás mintájára, amely a kereszténységből, az egyház nyelvét használva emelkedett ki, a marxizmus meghaladása is a marxizmus nyelvezetének felhasználásával fog végbemenni, amely a társadalmak fejlődésének megértéséhez továbbra is kulcsfontosságú marad.

A strukturalizmus a fennmaradó egzisztencializmus örökébe lépett. Sartre teljes súlyával ránehezedett a mozgalom kultúrájára és feje búb­jáig belemerült 1968 májusának eseményeibe. Sok egyéb hozzájárulása mellett ő kölcsönözte a mozgalom számára a körülményekre és a szituá­ciónak megfelelő szabadságra való hivatkozást. Simone de Beauvoir sok tekintetben viszonyítási ponttá vált, főleg, de nem kizárólag a feminizmus új nemzedéke számára. Ennek hangja megújult az írónő 1949-ben írt A második nem című könyvének a fiatal nők és férfiak új generációja általi felfedezésével. Utóbbiak megértették a nyugodt és mélyreható állítás fontosságát: a nők nem nőnek születnek, hanem azzá válnak. A struktu­ralizmus megújította és felfedezte a társadalomtudományokat. A közgaz­daságtant gyökeresen felforgatta Althusser mester, elsősorban a Lire le Capital [Olvassuk A tőkét] című könyvével, továbbá Étienne Balibar és az École de la Régulation, a strukturális antropológiát Claude Lévi Strauss munkássága, valamint Emmanuel Terray, Claude Maillassoux és sokan mások, aztán a szociológiát Bourdieu és Passeron (a Les Héritiers 1964-ben és a Reproduction 1970-ben), a pszichoanalízist Lacan és a Freudi Iskola. A tudományok általános felfordulásából emeljük ki a szituáció szempontjából fontosabbakat: a jogtudomány szembekerült az anarchista forgószéllel, a neveléstudomány körüli ciklon ekkor kezdett kibontakoz­ni, a nyelvészet megújításán pedig mindenekelőtt Noam Chomsky és Umberto Eco fáradozott.

1968 májusa felszámolta a marxizmus és a pszichoanalízis birodalma közti hidat. Herbert Marcuse a Freudról szóló művei révén ebben meg­határozó szerepet játszott: az Érosz és civilizáció 1955-ben, Az egydi­menziós ember 1964-ben jelent meg. Nyilvánvalóvá tette „a libidó nem represszív fejlődésének lehetőségét az érett szakaszba lépett civilizáció körülményei között". Bizonyos folytonosságot biztosított a Frankfurti Is­kolával, hatalmas hatást gyakorolt a német szélsőbaloldalra közvetlenül Rudi Dutschkén keresztül – minden mozgó fronton jelen volt. Emlékez­tetni kell William Reich újrafelfedezésére, és Az orgazmus funkciója újbóli kiadására (első kiadás: 1927), valamint A fasizmus tömegpszichológiája ismételt megjelentetésére (első kiadás: 1934).

1968 májusa előtérbe helyezte a törekvést az egyéni autonómia el­érésére. Mindez magában foglalta az elidegenedés elleni harcot, amely 1968 májusának egyik vezérszava lett. Az elidegenedés tudatára való ráébredés a mindennapi élet radikális kritikájából származott. Azt hirdette, hogy a közös politikai gondolkodás a mindennapok radikális megkérdője­lezéséből is megszülethet. A németországi mozgalmakban aktívan részt­vevő Jürgen Habermas felhívta a figyelmet a Frankfurti Iskola oktatási rendszerére, az imperializmusra, továbbá a szocialista forradalomra, a kultúrára, valamint a tőkés rendszerre, a pszichológiára és a társada­lomra vonatkozó elméleti kritikájára. Antonio Gramsci a kultúráról és a politikáról szóló ragyogó elemzéseivel ismét polgárjogot nyert, ami pél­dául a politikai tömegmozgalmakkal kapcsolatban új inspirációkat keltett. Henri Lefebvre elemezte és bírálta a mindennapi életet, a várost, továbbá az urbanizációt, a változások szociológiáját és a modernség kritikáját. A szituacionisták kritikája, amely a Szituacionista Internacionálén keresztül terjedt, s jelentős szerepet játszott az események előkészítésében és nemzetközi terjedésében, pusztítónak bizonyult. Három figyelmeztető pamflet is megjelent 1967-ben: Guy Debord: A spektákulum társadalma [La société du spectacle, magyarul Bp., 2006, Balassi], Raoul Vaneigem: Értekezés az élni tudásról a fiatal generációk számára [Le traité de savoir vivre á l'usage des jeunes générations] és Mustapha Khayati: A diákmiliő nyomorúságáról [De la misére en milieu étudiant]. Új csapásirányt vettek főleg a látványos keres­kedő és fogyasztói társadalom, és a médiumok természetét és szerepét illetően. Szerintük a mindennapi életet a szó szoros értelmében gyarma­tosították. Az egyéni autonómiára való törekvés együtt jár az erkölcsök átalakulásával, a test felszabadulásával és a szexuális forradalommal. A szexualitás érthetővé teszi az elidegenedést, konkretizálja a modern világ nyomorúságát és kiemeli a szűkösség kegyetlenségét.

Az önállóságra való törekvés, a kinyilvánított individualitás nem állt ellentétben a társadalmi szolidaritással, az emancipációval és a kollektív elkötelezettséggel. Olyannyira nem, hogy 1968 májusa világossá tette – ahogy Kristin Ross nagyon helyesen megfogalmazta – az egyenlőség szenvedélyét, a tömegek által követelt és a jelenbe illeszkedő egyenlőség passzióját. Nem 1968 májusa jelentette a szentté avatott individualizmus és a liberális ellenforradalom okát; az 1968 májusára adott konzervatív reakció lett a kezdeményezőjük. 1968 májusa ismét megerősítette, hogy szabadság és egyenlőség, a helyzettől függően, egymással összeegyeztethetők; hogy csupán a konzervatív reakció egyszerűsítette le e problémát puszta „emberi jogi" kérdéssé, s alacsonyította le a demok­ráciát a piac, a politikát pedig az igazgatás színvonalára. 1968 májusa a szabadságot nem az igazságtalanság ellenében nyilvánította ki, hanem azt szükségesnek ítélte az igazságtalanság ellen folytatott harcban. 1968 májusának gyűlölete mindig is élő marad az uralmon lévők számára, azok számára, akik pusztításnak tartják az erkölcs, a munka, a hatalom, az állam és a nemzet bármiféle megkérdőjelezését, azt, ami kétségbe vonja az uralkodó társadalmi viszonyok reprodukálását.

A tekintélyelvűség és a hierarchia kritikája élesen világított rá a ha­talom kérdésére és az uralmi viszonyokra. Foucault a kórházon és a börtönön keresztül leplezte le e viszonyok természetét. A hatvanas évek minden megközelítése összefogott a kényszeren alapuló rendszerek és az önkényes ideológiák lerombolása érdekében. Az uralmi viszonyok nem maguktól értetődőek, hanem történetileg alakultak ki – legitimitá­suk feltételekhez van kötve. Az uralmi viszonyok bírálata kérdőre vonta a történelmet, s tovább erősödött, midőn szétszakadt a fátyol, amely a gyarmatosítás valóságát elleplezte. A mindennapi élet, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok átpolitizálása ellentmondásos módon a hatalom hétköznapi formáinak elutasításába és az univerzális forradalom utáni vágyba torkollott.

1968 májusa után új trend született. Fordítsuk figyelmünket csupán egyik aspektusára, a mindennapi cselekvésről való gondolkodásra, az értelmiségi – nem csupán egyetemi – foglalkozás újfajta kapcsolatára a társadalmi és politikai cselekvéssel! A társadalmi gyakorlat megváltozá­sának helyet adó új megközelítések számos területet meghatároztak: Bourdieu példáját követve a szociológia, Deleuze és Guattari példáját követve a pszichoanalízis, a pszichológia, az oktatás és az orvostudo­mány stb. A hatalomgyakorlás és a végzet formáinak elutasítása ismét teret kínált a nőknek és a férfiaknak történelmük megkonstruálásához. A mozgósítás új formái bontakoztak ki: Foucault-t követve a hetvenes évek elején létrehozták a GIP-et (Groupe d'Information sur les Prisons). 1968 májusa felfedte az értelmiségiek gondolkodását, s nemcsak a külvilág, hanem elsősorban saját maguk számára. Az események sokuk gondol­kodását és magatartását megváltoztatták.

5. Az 1968-as felfordulást intenzív művészi és kulturális forrongás jellemezte. 1968 májusa azonos irányba terelt két, általában különböző megközelítést. Az egyenlőtlenségek és az igazságtalanságok társadalmi kritikája találkozott a munkában és a mindennapi életben tapasztalható elidegenedés művészi kritikájával. A kultúrát úgy fogták fel, mint min­denki közös javát. Ez a kultúra kiemelte az emberek azon szándékát, hogy a magukévá tegyék az életüket és a testüket. A hétköznapi élet és a médiumok bírálata maga után vonta és megnyitotta a társadalmi analízis, a divat vagy példának okáért a „sztárság" új megközelítéseit. A lázadó ifjúság belevetette magát a grandiózus hippi-gyülekezetekbe, a hatalmas rock-koncertekbe, amelyek együtt jártak a vietnami háború elleni tüntetésekkel.

A képzőművészeti iskolák és az építészeti karok voltak a mozgósítási központok. Így volt ez Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Bri­tanniában. Az elfoglalt párizsi Képzőművészeti Főiskolán a plakátműhely nemesi levelet adományozott az Észak és Dél megannyi országában kibontakozó festőművészetnek. Az építészet vegyítette a szociális funkciót és az architekturális gesztust, a kollektív alkotást és az egyéni megformálást, a népi negyedek popularizmusát és a luxusgettók poszt­modern sznobizmusát.

Az irodalom a formát támadta. 1965-ben Georges Perec megírta A dolgokat. Állandóan kísérleteztek a forradalmi irodalommal. A Philippe Sollers által 1960-ban útjára indított Tel Quel című folyóirat közölte Barthes, Foucault, Derrida, Eco, Todorov stb. írásait. 1968-ban a csoport megvédte a forradalom iránt nyitott, avantgárd irodalom állásfoglalását, amely a marxizmust a freudizmussal vegyítette.

A mozi és a színház ezerféle módon vett részt a forradalomban. Pil­lanatokon belül minden finomkodást felszámoltak. Az Odéon Színház elfoglalása és az Avignoni Fesztivál megszállása a rettenetes türelmetlen­ségről tanúskodott. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének sikere a posteriori figyelmeztető jel volt. A cannes-i filmfesztivál 1968. május 31-én történt elfoglalásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kultúra és a művészi termékek piacosítása, valamint a médiaparádé fényei behatá­rolták a totalitárius utat. De 1968 májusa felfedte az állami vezérlést és a pénztőkét összevegyítő hegemóniának a törékenységét.

1968 májusa újra kapcsolatot teremtett a szürrealizmussal. A költészet tárgyává tette a felfoghatatlant, az irreálist, a valószerűtlent. Az 1968-as házfalakat elárasztották az uralmi viszonyok elutasításáról, a hatalom kísértésétől mentes, szabad világról szőtt álmok képei. 1968 májusának a falakon virító jelmondatait kétféleképpen lehet olvasni. Az önkifeje­zésnek ez a módja első látásra a képromboló, zabolátlan felszabadulás megnyilvánulása; a szólásszabadság magával ragadt és mámorossá tett. Közelebbről nézve viszont meglepő és nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Vegyük például az egyik legvitatottabb jelszót: „Élvezz határtalanul!" Első látásra ez az egocentrizmus kicsúcsosodásának is fölfogható. De úgy is fel lehet fogni, hogy a kényszer vagy a hatalom által diktálthoz képest másként is lehet élvezethez jutni, a leküzdendő akadály helyett lehet más utat is választani.

Egyesek 1968 májusában „filozófiai tömegmozgalmat" véltek felfedezni (Jean Dollé – Roland Castro: Vive la Révolution). Deleuze és Guattari 1984-ben úgy elemezték 1968 májusát, mint tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes eseményt, mint „a távolbalá­tás jelenségét, mintha egy társadalom hirtelen meglátná, mindazt, ami tolerálhatatlan, és azt is, hogy más is lehetséges". Henri Lefebvre új és termékeny koncepciót dolgozott ki, amelyben mindazok jól eligazodnak, akik átélték ezeket az eseményeket, „a forradalom ünnepét".

6. 1968 májusa új ellentétrendszereket és új konfliktusformákat eredményezett. Megkezdődött a dekolonizáció válsága, ami az új álla­mok számára a tekintélyuralmi és katonai rezsimekben nyilvánult meg. 1979-től kezdve a neoliberalizmus kétségbe vonta a New Deal szociális kompromisszumát és teret engedett az általános elbizonytalanodásnak. 1989-ben a Szovjetunió felbomlása¹⁰ betetőzte a válságot, amelynek sebességét hitetlenkedve figyeltük. A győztes hatalmi blokk új nemzetközi rendet teremtett.

1968 májusa megmutatta a New Deal szociális kompromisszumának határait. A hatvanas években a termelékenység és a belső piac növeke­dése nem szüntette meg a vállalatokon belül a hatalom önkényességét és a demokrácia hiányát. A gondoskodó állam megfeneklett az ifjúság egy részének ellenállásán. Az ipari kapitalizmus kínlódva hozta létre megvalósulásának társadalmi alapjait. A nemzetközi rendszer továbbra is az egyenlőtlen árucserén és a nyersanyagok kitermelésén nyugodott, s nem tette lehetővé a modell elterjedését a harmadik világban. 1968 után a fejlődési modell még nem merült ki, a következő évtizedben még tovább növekedett. Csakhogy a kukac már benne volt az almában; a fejlődés dinamikája többé már nem tűnt evidenciának. A hetvenes évek végétől kezdve a tőkés globalizáció új szakasza: a neoliberális korszak vette kezdetét. A pénzügyi kapitalizmus ráerőltette logikáját az ipari kapitaliz­musra, a vállalat a részvényesek diktatúrájának uszályába került. A teljes foglalkoztatásra való törekvést az infláció elleni harc követte, amely maga után vonta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Domináns blokk szerveződött az Egyesült Államok, Európa és Japán körül, új nemzetközi rend jött létre a G7 vezetésével, amely marginalizálta az Egyesült Nem­zetek Szervezetét. Ez a rend a nemzetközi gazdasági szervezeteken: például a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon; a kereskedelmi szervezeteken: például a WTO-n (Kereskedelmi Világszervezet) és a katonai szervezeteken: például a NATO-n nyugodott.

1968 májusa hozzájárult a szovjetrendszer határainak felfedéséhez. Az 1961-ben felépített berlini fal az enyhülés végét jelentette.¹¹ Felerősítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként Nyugaton megszűnt a vita a Kelet felé fordulásról.

A Kína és a Szovjetunió közötti 1965-ös szakítás a kétpólusú világ végét jelezte. A kínai modell által kiváltott érdeklődés 1968-ban meg­tette a magáét, de az 1966-ban elindított kínai kulturális forradalom a szimpatizánsok legnagyobb részét meghökkentette. A Vörös Khmerek megdöbbentő és tragikus gyilkos őrülete teljessé tette az illúzióvesztést. 1968 eseményei Lengyelországban, főleg pedig Csehszlovákiában sú­lyosan megrázkódtatták a szovjet tömböt. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter megpróbált kimászni a vietnami gödörből és a Khomeini Iránjával folytatott perpatvarból. Elindította offenzíváját, amely alaposan összekeverte a tőkés piacot és az emberi jogok látványos ideológiájára redukált demokráciát. 1980-ban Reagan rákényszerítette a Szovjetuniót a fegyverkezési versenyre,¹² végletesen korlátozva ezzel annak képes­ségét a szovjet társadalom belső fejlesztésére. 1989-ben eme külső offenzíva és a belső ellentmondások kombinációjának hatására, valamint a szabadságjogok és a demokrácia hiánya következtében bomlásnak indult a Szovjetunió. E bomlás gyorsaságát nehezen hittük el.

1968 májusa a dekolonizációból táplálkozott és együtt járt a válság­gal. 1968-ra a dekolonizáció még nem fejeződött be. Az algériai és a vietnami háborúhoz kapcsolódó küzdelmek megszabták a mozgalom ritmusát. Nem szabad megfeledkezni Palesztina még mindig befejezet­len és befejezhetetlen felszabadulásáról; a korszakot meghatározta az 1967-es háború, az 1970-es jordániai „fekete szeptember", az 1972-es müncheni merénylet és az 1973-as háború. 1975-ben Angola, Mozam­bik és Bissau-Guinea felszabadulása szorosan összekapcsolódott a demokrácia portugáliai megteremtődésével. Az apartheid bukására és Dél-Afrika felszabadulására 1993-ig kellett várni. A dekolonizáció vál­sága akkor kezdődött, amikor a dekolonizáció még be sem fejeződött. 1961-ben megalakult az el nem kötelezett mozgalom Belgrádban. A kibontakozó fejlődési modell összevegyítette az uralkodó államra, a nehéziparra, a parasztság felemelésére nagy hangsúlyt fektető megkö­zelítést a keynesi célkitűzésekkel. Ez rámutatott a nyugati produktivista és a szovjet megközelítés rokonságára. 1966-ban az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek havannai szolidaritási értekezlete – melyhez hoz­zájárult még Che Guevara 1967. októberi bolíviai halála – hivatkozási alapként szolgált a mozgalmak radikalizmusához. 1968-tól 1972-ig a diákmozgalmak rámutattak a déli országok politikai rendszereinek fejlő­désére. Leleplezték az állam természetét és képtelenségét a nemzetközi rendszer megkérdőjelezésére. Az egyéni szabadságjogok megsértése, a jogállam mulasztásai, a demokrácia tagadása jócskán csökkentették az állam társadalmi bázisát. A nemzeti felszabadulás osztályszövetségeinek felbomlása meggyengítette az államot. Az 1973-tól 1977-ig tartó olajvál­ság, úgy tűnt, magával hozza a harmadik világ és az el nem kötelezettek megerősödését. Valójában az újdonsült G7 offenzívája megfordította a tendenciát. Ez az offenzíva a sok-sok tekintélyuralmi és elnyomó rezsim ellentmondásaira és diszkreditálódására támaszkodott. Új, félelmetes fegyverét: az adósságválság-kezelést, úgy készítette elő és úgy alkal­mazta, mint a déli országok móresre tanításának egyik eszközét. Az előírt fejlődési modell minden egyes társadalomnak a világpiachoz való strukturális hozzáidomulásán nyugodott, s e piac szabályozását a tőke világpiaci logikáját megalkotó tőkekörforgás szabadsága biztosította.

7. Az új lendület és a restauráció közötti ellentmondás fennmaradt. 1968 májusa után megkezdődött a belőle származó, az új modernitást hordozó formák és eszmék progressziója, valamint a hatalom konzervatív válaszai közti éles feszültségek korszaka.

A korainak bizonyult vagy befejezetlen forradalmak viszonylagos kudarcuk miatt gyakran elnyomásba és restaurációba torkollanak. Az erkölcsi rend fölülkerekedett Franciaországban és szerte a nagyvilág­ban; a tekintély erényét vég nélkül ismételgették; az uralmi viszonyok legitimitását újra megerősítették. A forradalmi eseményeket követően sok esetben az apály, sőt a restauráció időszaka következett. A francia társadalom ehhez hozzá volt szokva: erre emlékeztet bennünket az 1789-es forradalom, az 1871 -i kommün és az 1936-os Népfront. Így hát 1968 májusa is megtapasztalta a szabadságjogok fellángolásának az individualizmusba való visszahúzódását, az egyenlőség utáni szen­vedély elitizmusba való átalakulását, az univerzalizmus szeretetének összekeveredését az elnyugatosítással és a képzelet behatárolását a piac térhódítása által.

Az új impulzusok folytatták térhódításukat. Az elindított perek, a „vo­nalas" gondolkodók gyűlölete és a marketingesek nyakló nélküli alkal­mazása ellenére 1968 májusának felforgató eszméi nem tűntek el. Az új társadalmi mozgalmak felújították a mozgósítást, az állampolgári tudat visszahódította a polgárjogot, a kollektív és a társadalmi meríthetett az egyéni autonómiából, a hatalmi viszonyok kritikája pedig új teret nyitott az emancipáció előtt.

1968 májusa mint a fennálló rend radikális megkérdőjelezésének kor­szaka, felszínre hozta a korábbi forradalmak megoldatlan problémáit. Ne feledkezzünk meg a dekolonizációs mozgalom kritikájáról és különösen a népszuverenitásnak és a nemzetállamok természetének a kérdéséről! Ugyancsak tartsuk szem előtt az 1917-es forradalom révén megszületett dilemmákat, mindenekelőtt a demokrácia és a szabadságjogok problé­máját! S végezetül emlékezzünk az 1930-as évek munkásharcaiból meg­születő bizonytalanságokra, elsősorban a vállalati demokrácia, valamint a szociális mozgalmak és az állampolgári tudat közötti viszony problemati­kájára! Napjainkra maradt a keynesi modell, a szovjetizmus és a nemzeti felszabadulásból származó modellek határairól történő elmélkedés.

A társadalom és a világ átalakításáról folytatott viták a mai napig aktu­álisak. A megoldatlan problémák közé tartozik a demokrácia definiálásra váró kérdése. E kérdés kapcsán heves viták zajlanak. Az Egyesült Álla­mok úgy tolta előtérbe a demokráciát, hogy szorosan összekapcsolta a tőkés piaccal és az emberi jogok látványos ideológiájával. Ez a cinikus tö­rekvés lehetetlenné teszi az igazságtétel megtagadásának elkendőzését, ami aláaknázza a demokráciát. Amint azt Jacques Ranciére kimutatta, ez felszínre hozza azoknak a demokráciagyűlöletét, akik máskülönben nagy előszeretettel hivatkoznak rá. 1968 májusának gyűlöletét mindig is a rend és a normák tisztelete határozta meg, amit a szabadság fuvallata kétségbe ejtett, az uralkodó osztályok pedig mindig is féltek és azóta is félnek, aggódnak egy újabb váratlan forradalom kitörése miatt. Az új konzervativizmus újraindítja a vitát 1968 májusáról.

Új rendszerellenes mozgalom, az alterglobalizmus¹³ folytatja a harcot, és újra szóba hozza a korábbi ellentéteket: a dekolonizációt, az 1917-es forradalmat, a 30-as évek munkásmozgalmát és 1968-at. 1968 májusá­nak lendületével kapcsolatban javasolja a végzetszerűség elutasítását, kijelentve, hogy lehetséges egy másik világ megteremtése, az önigazgató társadalmi fórumok tevékenysége, a társadalmi mozgalmak összefo­gása, amelyek közül sok ebben a korszakban jött létre; az alternatíva lehetősége azzal szemben, hogy a világot és az egyes társadalmakat a világméretű tőkepiac szabályozza, a jogok biztosítása mindazoknak, akik visszanyúlnak az egyenlőség iránti ragaszkodáshoz.

1968 májusának kora lezárult, de az általa gerjesztett hullámok még mindig éreztetik hatásukat és ellentmondásaikat.

*

E cikk egyes részeit a Jacques Capdevielle és Henri Rey által szerkesztett Dictionnaire de mai 68 (Paris, 2008, Larousse) bevezetőjéhez írtam.

 

(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

 

A cikk eredeti címe: Gustave Massiah: Mai 1968 dans le Monde. Forrás: Attac France, http://www.france.attac.org

 

Válogatott irodalom

A tanulmány elkészítéséhez Élise Massiah nyújtott értékes segítséget.

Dreyfus-Armand, G. – Gervereau, L. (szerk.): Mai 68. Les mouvements étudiants en France et dans le monde. Párizs, 1988, Bibliothèque de Documentation Internationale Contemporaine.

Dreyfus-Armand, G. – Franck, R. – Levy, M.-F.- Zancarini-Fournel, M. (szerk.): Les années 68. Le temps de la contestation. Párizs-Brüsszel, 2000, IHTPE-CNRS/Éditions Complexe.

Duby, G. (szerk.): Atlas Historique Mondial. Párizs, 2006, Editions Larousse.

Faure, Ch.: Mai 68, Jour et Nuit., Párizs, 1998, Découvertes Gallimard.

Mallet, S.: La nouvelle classe ouvrière. Párizs, 1969, Le Seuil.

Al Massira: La révolte des étudiants égyptiens., Párizs, 1972, Editions Maspéro.

Christophe Kantcheff: Mai 68, le bel héritage. Politis, n° 962/964, Párizs, 2007. július 26.

Ranciére, J.: La haine de la démocratie. Párizs, 2005, Editions La Fabrique.

Ross, K.: Mai 68 et ses vies ultérieures (2002). Párizs-Brüsszel, 2005, Le Monde Diplomatique/ Editions Complexe.

Trebitsch, M.: Voyages autour de la Révolution. Les circulations de la pensée critique de 1956 á 1968, in Les années 68, le temps de la contestation. i. m.

Fordítói jegyzetek

1 Union Nationale des Étudiants de France – Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövetsége, amely 1907-ben alakult meg.

2 A latin kifejezés jelentése: Isten műve. Katolikus egyházi szervezet, amelyet 1928-ban Balaguer spanyol pap alapított. Célja a katolikus vallás erősítése a mindennapi életben és a társadalomban. Balaguert 2002-ben a Vatikán szentté avatta.

3 Baloldali csoportok, diákszervezetek és békepártiak koalíciója, amely heve­sen tiltakozott a vietnami háború ellen. Számos tüntetést és felvonulást szervezett Kaliforniában a háború idején.

4 A vietnami háború idején népszerűvé vált tiltakozási forma. A rendezvényeken mindenki szabadon fejthette ki a véleményét.

5 A Háborús Bűnök Nemzetközi Törvényszékét Bertrand Russell brit filozófus hozta létre, közreműködött benne Jean-Paul Sartre is. A bíróság az amerikai külpolitikát és a vietnami katonai szerepvállalást vizsgálta. Ülései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, Washington azonban nem foglalkozott velük.

6 Egyetemi Hallgatók önigazgató Szövetségeinek Japán Föderációja, 1948-ban alapították, harcos békemozgalmat folytatott a szigetországban a koreai háború és a Japánban található amerikai katonai bázisok ellen.

7 Hollandiában alakult ifjúsági anarchista, lázadó, magát „ökológiainak" tartó mozgalom, amely gyakran humoros, provokatív akcióival hívta fel magára a figyelmet. Legismertebb akciójukkor, 1966 márciusában füstbombát dobtak Beatrix hercegnő esküvői menetére.

8 A besanponi LIP óragyárat pénzügyi nehézségek miatt be akarták zárni, mire a dolgozók sztrájkba léptek és elfoglalták az üzemet, amelyet maguk szándékoztak irányítani.

9 A dél-franciaországi Larzac melletti katonai bázist a kormány ki akarta bővíteni, mire a helyi parasztság erőszakmentes tiltakozó akcióba kezdett. A kormány tízéves küzdelem után végül elállt a tervtől. Bernard Lambert (1931-1984) az 1970-es években a francia paraszt-szakszervezeti mozgalom legismertebb vezetője volt.

10 A Szovjetunió felbomlása valójában 1991-ben következett be.

11 Lapszus. Az enyhülés ui., mint közismert, éppen a hatvanas évtizedre esik, csúcspontjaként pedig az 1975-i helsinki záróokmányt szokták emlegetni. Csak ezt követően kezdődött a „kis hidegháború", amely Gorbacsov hatalomra jutásáig tartott.

12 Ronald Reagan valójában csak 1981-ben vette át az elnöki tisztséget.

13 A szövegben a francia szóhasználatot követve: altermundializmus (altermondialisme).

A június 16-17-i párizsi tárgyalások elnöke összegzi az elhangzottakat. Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok-központú és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e? Újra kell kezdenünk, célzott, hosszú távú, először az állami beruházásokra építő stratégia alapján, miközben a fundamentális kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el.

2008. június 16-17-én abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Párizsban találkozhattam a pénzügyi rendszer szakértőinek egy kiemel­kedő csoportjával. A pártatlan nemzetközi tanácskozást a Közgazdászok a békéért és a biztonságért (Economists for Peace and Security) és a Kezdeményezés a gazdaság újragondolásáért (Initiative for Rethinking the Economy) elnevezésű csoportok hívták össze. Két napon keresztül nem hivatalos tárgyalásokon elnököltem.¹

Szándékom az, hogy megbeszéléseink általános tendenciáit, gravi­tációs központját felelevenítsem javarészt anélkül, hogy bármely részt­vevő nézőpontját egy konkrét kategóriába sorolnám. Az alábbiakban tulajdonképpen saját meglátásaim sorakoznak. Ugyanakkor, reményeim szerint, az alábbi esszé egy szélesebb körű eminens csoport jóval tágabb szakmai álláspontját tükrözi.

1. A pénzügyi helyzet mélysége és súlyossága

A tanácskozás elején a legfőbb közös kiindulópontot a jelenlegi pénzügyi válság mélysége és súlyossága adta. Ezt a résztvevők az 1930-as évek óta történt pénzügyi események – ide értve az 1980-as évekbeli ázsiai és az 1990-es évekbeli orosz krízist – sorozatán kívül helyezték el. Akadt, aki ezt „korszakosnak" és „történelminek" nevezte. E mai krízist három té­nyező együttállása különbözteti meg az eddig válságoktól: (a) az Egyesült Államokból, vagyis a globális rendszernek nem a perifériájáról, hanem a központjából indult ki; (b) egy egymást követő buborékokból kifejlődött gazdasági buborék kipukkanását tükrözi; (c) a buborék, az értékpapír kibocsátásokon keresztül, egyedülállóan bonyolult és kinyomozhatatlan úton-módon irányult a pénzügyi struktúrára.

Ez a válság globális válság, amely az Egyesült Államokból indult útjára. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződik a globális hitelgazda­ság irányítása, mely eddig az USA-ban fókuszálódott, s alapja a korrekt és nyílt kereskedelem terén való jó hírnevünk volt. Az egyik résztvevő szerint a „G1 legitimációs válságáról" van szó. Hogy az Egyesült Álla­mokban koncentrálódó és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e, az a Csoport szerint nyitott kérdés.

Miközben néhány jelenlévő szerint a válság kiindulópontját a makro­gazdasági egyensúlyhiányok – egyfelől a megtakarítások és a beruhá­zások másfelől a kereskedelmi deficit – okozták, a többség borúlátóbb volt. Ez a nagyobb csoport elismeri, hogy a világ pénzügyi központjának számító országban folyó fizetési mérleghiányt kell produkálni – máskü­lönben a többi ország számára nem állnának rendelkezésre a tartalék­képzéshez szükséges dolláreszközök. A válság akkor alakul ki, amikor az instabilitás, az alkalmatlan vezetés és a korrupció észlelése miatt a világ elveszíti bizalmát a dollár értékelésének alapot adó rendszerben, s ez a szabályozási tekintély és a piaci rend összeomlásához vezet.

A buborékok szerves részei a kapitalizmusnak, a korai 30-as évek óta azonban nem ezek adták a fő irányt, hanem az iparosítás és a tech­nológia volt a meghatározó. Csak a 90-es évek végén, az információs technológia hirtelen fejlődésének időszakában lettek az egész gazda­ság tendenciáit meghatározók a pénzügyi megfontolások – beleértve a kockázati tőke felvirágzását és az ázsiai, illetve az orosz válság után az Egyesült Államokba szivárgó tőkét is. Az eredmény esetleges és ingatag volt – óriás beruházások pl. a titokzatos széles sáv területén, amelyek pénzügyi összeomláshoz vezettek -, ugyanakkor bizonyos társadalmi hozadéka is volt. A gazdaság szárnyalt s teljes foglalkoztatást ért el nulla infláció mellett. A széles sávú infrastruktúra jó része pedig fennmaradt későbbi hasznosításra.

Ugyanez nem mondható el a Bush-éra egymást követő lakás- és áru­piaci buborékjairól. A lakáspiaci buborék, melyet a hatóságok ahelyett hogy szabályozták volna, tudatosan tápláltak, a nagy múltú, a lakástu­lajdonlást támogató amerikai modellt csődbe taszította. A lakosság egy sebezhető részét csúnyán rászedték. A válság kibontakozása társadalmi következményekkel járt, melyek jóval túlnyúltak ezen a rétegen, a jó hitelekkel és stabil jelzáloggal rendelkező amerikaiak széles tömegé­ig, akiknek az otthonai most elértéktelenednek. Az elhagyott házak ugyanakkor gyakran lakhatatlanná válnak, így a széles sáv esetével ellentétben a lakásbuborék által generált tőke a válság során jelentős mértékben elenyészik.

A lakásbuborék kipukkadását egy árupiaci buborék kialakulása követte, különösen az olaj, az élelmiszer-gabona és az alapfémek terén. Ez egy spekulatív buborék, amely nem magyarázható „alaptézisekkel": az olaj­árak az elmúlt évben megkétszereződtek, miközben az olaj iránti kereslet mindössze néhány százalékkal emelkedett. Az energia-, élelmiszer- és fémárak szimultán árnövekedése ugyancsak a közös pénzügyi eredetről árulkodik. A szabályozás változásai, többek között az Enron-kiskapu és a „swap-kiskapu" (mindkettőt az akkor szenátor Phil Gramm csempészte be a törvénybe az ezredfordulón), illetve a London-kiskapu (a Határidő Árutőzsdei Bizottság [Commodity Futures Trading Commission, CFTC] szándékos hanyagságának köszönhetően) pénzügyi spekulációt generált az árutőzsdén. A London-kiskapu 2006 eleji megalkotása éppen csak megelőzi a buborék robbanó fázisát, és ez nyilván nem véletlen.

Az energia- és élelmiszerpiacon a pénzügyi erők rugalmatlan ellátással néznek szembe, ezért tornássza fel ez a buborék az árindexet, miköz­ben az előző kettő ezt nem tette. A pénzfelvevő piac relatív szűk mivolta biztosítja, hogy a makro-növekedési hatások minimálisak: a magasabb árak magasabb költségekhez vezetnek. Sőt, azokon a területeken, ahol a kínálati visszahatások rövid távon jelentkeznek, mint pl. a szénterme­lésben vagy az intenzív gazdálkodásban – ide értve a gabonából való etanolelőállítást is -, ezek a válaszok környezeti szempontból ártalma­sak. A jólét olajbáróknál és földbirtokosoknál való koncentrációja rend­kívül bomlasztó hatású. Végezetül, az olaj- és élelmiszerárak szimultán növekedése a szegény országokban megállíthatatlanul élelmiszervál­sághoz, éhezéshez, humanitárius és politikai krízishez vezet. A buborék természetesen azután fog robbanni, hogy ezek a hatások megjelentek.

A hitelnyújtást helyettesítő értékpapír-kibocsátás az USA-ban régóta működő, a kormányzati támogatást élvező Fannie Mae és Freddie Mac nevű szervezetek által megalkotott gyakorlat. Ez a New Dealt követő amerikai lakáspolitika sikerének egyik fő tényezője. Kérdés azonban, hogy hol a határ? Hol van az a pont, ahol a feltételek már túlságosan alacsony szintre esnek? Mostanra már világosan kell látnunk, hogy a szokásostól eltérő lakáshiteleket nem lehet biztonságosan kezelni ezzel a módszerrel, mert a hitelminőséget és így a vagyontárgy értékét nem lehet biztonságosan felbecsülni. Ráadásul az utóbbi évek szabályozási klímájában (amikor – mint arra William K. Black rámutatott – a politika kiválasztottjai láncfűrészekkel jelentek meg a sajtókonferenciákon), a szokásos körültekintő kölcsöngyakorlatok tökéletesen becsődöltek. A lakáskrízist megmételyezték az értékbecslési csalások, amit a hitelké­pességet vizsgáló cégek figyelmen kívül hagytak és ezáltal elő is segí­tettek. „Senki nem figyelt a hitelcsomagra." Most a rendszer elemeinek tisztasága – a kölcsönkezeléstől a kezességvállaláson át a hitelképesség vizsgálatáig – megkérdőjeleződött.

A csalás, a megtévesztés, a bizalom elárulása, főleg egy olyan piacon, amely tele van speciális adósságpapírokkal, titkos jogi személyiségek­kel és tőzsdén kívüli piaci tranzakciókkal, ott, ahol a bizalom képezi az értékbecslések alapját. Ez a bizalom most összeomlott. Az eredmény, mint ahogy azt John Eatwell megfogalmazta, az, hogy a pénzügyi krízis piaci patthelyzet formáját ölti – az intézmények szisztematikusan nem akarják elfogadni szerződött partnereik hitelképességét. Ez különös­képpen akkor jelent súlyos gondot, ha egy szerződött partnernek nincs közvetlen lehetősége végső hitelezőhöz fordulni – és így a válság au­tomatikusan továbbterjed a rendszernek a központi bankok közvetlen hatókörétől távolabb eső részeiben is. A közgazdász-fizikus Ping Chen ezzel kapcsolatban egy magasabb elméleti szempontot említett: a haté­kony piacok és a hitelképességet vizsgáló ügynökségek logikája, amely a Brown-mozgásra épül, léket kapott. A szabályozatlan pénzügyi piacok a természetszerűleg instabil és esetleg robbanékony információs és társadalmi hálózatoktól függenek.

A fenti három pont üzenete a következő amerikai elnök számára meg­lehetősen világos. A csoportban senki sem gondolja, hogy a pénzügyi válság 2009 januárjára eltűnik vagy akár csak stabilan kontrollálhatóvá válik. Abban az időszakban kétségkívül sürgető prioritásokkal kell majd szembenézni: további fiskális expanzió, gyors fellépés az ingatlanárveré­sekhez vezető lakásvesztések hulláma ellen, valamint gyors fellépés az árupiaci tőkespekuláció ellen – ezek vezetik jelenleg a tennivalók listáját. De a pénzügyi gondok nem fognak eltűnni. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan kedélyes hitelbővítés, mint ami 1994-ben Clintont vállaira kapta és elnökségén végigvitte, most nincs a pakliban.

Ehelyett a következő adminisztráció egy ahhoz hasonlatos belső ke­resleti helyzettel fogja szemben találni magát, mint amilyen a '90-es évek elején, az idősebb George Bush idejében fordult elő, amikor a bankok és más hitelintézetek – melyeket a '80-as évek eleji harmadik világbeli adósságválság nagyon súlyosan érintett – szép csöndesen ültek a hatalmas amerikai államkincstári portfóliókon, s tőkéjüket egy meredek hozamgörbe kiaknázásával építették újra. 1994-ig nem kezdtek újra ke­reskedelmi és ágazati hitelbővítési tevékenységbe – ez 5-6 évvel volt a hitelek kifutása után. Egyelőre azonban nyitott kérdés, hogy a meredek hozamgörbe ezúttal honnan érkezik.

Ráadásul a következő adminisztráció nem élvezheti azt a megbízha­tóan stabil árkörnyezetet, amely a 80-as évek eleje óta megszokott volt, s lehetővé tette az infláció nélküli keresletnövekedést, amely a 90-es évek végén teljes foglalkoztatáshoz vezetett. Minden ebbe az irányba tett lépés az olaj és alapárucikkek árának instabilitásától és magának a dollárnak a bizonytalanságaitól való kínlódás veszélyét rejti. A politikai kezdeményezésekkel hadilábon álló erők ki fogják használni ezeket a sebezhető pontokat annak érdekében, hogy elbizonytalanítsanak és megakadályozzanak minden, a gazdasági növekedést szolgáló vagy a gazdasági fejlődésnek új irányt adó szisztematikus stratégiát a következő elnökség ideje alatt.

Ennek egy példája, kétségkívül az illetékes Államkincstár jóváhagyá­sával, az USA-ról szóló és nyilvánosságra hozott „IMF audit" ki nem mondott, ám nyilvánvaló következtetései. Az inflációs refrént fogja dalolni a washingtoni és a Wall Street-i fiskálisok jó öreg sirató kórusa. Vagyis, a probléma, amely a pénzügyi szektor deregulációjában, az alkalmatlan vezetésében és a korrupcióban gyökerezik, az amerikai politikai diskur­zusban a központi fiskális vezetés és a felelőtlenség problémájaként je­lenítődhet meg. Amennyiben ez megtörténik, az új elnöki kurzus számára súlyos kihívást fog jelenteni, hogy képes legyen a gazdasági növekedést egy alapjaiban más és konstruktívabb irányba terelni, valamint megbir­kózni olyan kritikus területekkel, mint az infrastrukturális veszteségek, az energiakérdés vagy a klímaváltozás.

A fenti okok miatt a Párizsi Csoport egyetértett abban, hogy a követ­kező vezetés abszolút prioritást kell hogy adjon – egy átfogóbb gazda­sági stratégia integráns részeként – a pénzügyi szektor gondjainak. A pénzügyi válságot a gyökereinél kell kezelni, s ez a pénzintézetek céljait, működését, irányítását és szabályozását jelenti. Személyes véleményem szerint politikai szempontból alapvetően fontos, hogy a tágabb gazdasági problémák pénzügyi eredetét mindenkor szem előtt tartsuk, ennek érde­kében pedig erős felügyeletre és reformprogramra van szükség.

2. Az instabil makrogazdasági környezet

Az 1990-es években az amerikai gazdaságot egy az információ tech­nológiai befektetésekre fókuszáló hitelbővülés hajtotta, a 2000-es évek közepén pedig a lakáshitelek robbanásszerű bővülése, ami építkezéseket generált és jelentős középosztálybeli fogyasztást tartott fenn. A keres­letnövekedés ezen forrásai mára kimerültek, sőt visszájukra fordulnak. Mindeközben az üzemanyag- és élelmiszerárak jelentős növekedése elszippantja a vásárlóerőt, és minden halasztható vásárlást vagy beru­házást késleltet. Ez áll a nyár elején jelzett masszív gépjármű-eladási visszaesések mögött is.

A fizetőképes amerikai keresletet 2008-ban fiskális expanzió támogatja. A januárban bevezetett adócsökkentések óriási, egyszeri hatással voltak a májusi lakossági vásárlásokra – vénás infúzió az összkeresletnek, noha egy része az importtermékek felé csordogál el. A második negyedéves adatok szerint a megnövekedett szövetségi kormányzati kiadások – kü­lönösen a védelmi kiadások – is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak lényeges hatással vannak a dollár értékére és az exportkeresletre az alacsonyabb kamatlábak. A jövő évben mindezek a keresleti források hiányozni fognak.

Ráadásul a nyár közepén az államok és a helyi önkormányzatok taka­rékossági költségvetések végrehajtásába kezdtek, melyeket a vagyoni értékcsökkenés, az ingatlan-adóalapok beszűkülése és a forgalmiadó­bevételek stagnálása miatt zuhanó bevételi előrejelzések kényszerítettek rájuk. Mindeközben a törzsrészvényekre adott lakásvásárlási kölcsönök megszűnnek, a jelzálog-fedezetű értékpapírokba fektetett nyugdíjak alul­finanszírozottak, s a privát befektetések feltehetően követik a fogyasztás visszaesését. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a privát szektorban bármi újabb keresleti forrás bukkanjon fel. Miközben a terminus technicus szerint 2008-ban a recessziót valószínűleg elkerüljük, komolyabb haté­kony intézkedés hiánya esetén 2009-ben stagnálás következik, s akkor már nem lehet majd kivédeni a recessziót.

Amennyiben a kiürült és eladatlan házak (már amelyiket nem rombolják le azonnal) sokáig gazdátlanul maradnak, kicsi az esély a lakáshelyzet közeli rendeződésére. A belföldi értékek a szélesebb lakosság számára elérhető újabb hitelbővülést sem fogják biztosítani. A lakásügy rendező­dése valójában nem várható a következő elnöki periódus ideje alatt. Előre nem látható okok miatt történhetnek még pozitív fejlemények, miként az a technológiai ágazatban előfordult a 90-es években. De erős hit kell ahhoz, hogy valaki efféle kedvező történésekre alapozva kezdjen banki tranzakci­ókba. Valószínűbb, hogy a magánhitelpiacon semmiféle pozitív esemény nem történik 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben. Ezért kiemelt politikai cél lesz a gazdasági növekedés más eszközökkel való elérése.

Az egyetlen lehetséges másik út, a fiskális politika azt a két kérdést veti föl, hogy milyen mértékű fiskális expanzióra lesz szükség és milyen időtávon belül?

Mostanában „második élénkítő csomagot" szorgalmazó hangokat lehet hallani. Ez azt jelzi, hogy az első élénkítő csomag, noha hatékony, de szükségszerűen rövid életű volt. De ugyanez lesz igaz a második élénkítő csomagra is. S ha vége van a választásoknak, vajon a helyén marad-e a jelenlegi rövidtávú élénkítést támogató koalíció? Ha nem, akkor mi fog történni?

Ha a fenti elemzés igaz, az új elnökség politikai tőkéjének gyors kime­rülését kockáztatja egy rövid távú stimulációs lépéssorozattal, amely alig tehet többet mint hogy minden alkalommal a felszínen tartja a gazdasá­got néhány hónapra. Mivel ezek a lépések nem fognak a magánhitelek újraéledéséhez vezetni, minden erőfeszítés a „túl későn, túl kicsi" képét fogja végül magára ölteni, s így a kudarc borítékolható. Mindeközben egy ismétlődő adócsökkentést hozó politika csak alááshatja az ország jelenlegi reputációját, hiszen a világ többi része valószínűleg nem szíve­sen pénzelne egy olyan országot, ahol a gazdaságpolitika mindössze a fogyasztók számára kiállított banki csekkek kitöltögetéséből áll.

Mi lehet az alternatíva? Az elejétől kell újra kezdenünk, célzott, hosszútávú, alapvetően az állami beruházásokra építő stratégia alapján az Egyesült Államok fizikai infrastruktúrájának újjáépítésére, az ener­giafelhasználási minták reformjára, valamint a klímaváltozásra és egyéb égető kérdésekre reflektáló új technológiák kifejlesztésére koncentrálva. Támogatnunk kell a Bush-éra buborékjainak kipukkanása miatt állásukat vesztett embereket, de eredményesen kell őket támogatnunk – munka­nélküliségi biztosítással, az állami és önkormányzati közszolgáltatások kiterjesztését szolgáló jövedelemelosztással, képzési és átképzési programokkal. Arra kell törekednünk egy öt évtől a következő generáci­óig terjedő időszakon belül, hogy a magánberuházások a fent felsorolt közcélokhoz képest kiegészítő jellegű tevékenységek felé mozduljanak el. Meg kell győznünk a világot arról, hogy ezeket a célokat érdemes finanszírozni.

Mint már említettem, ezt a stratégiát egy ellenséges környezetben, instabil olaj- és élelmiszerárak mellett kell kidolgozni. Hiba lenne azon­ban ezt az instabilitást inflációgerjesztőként interpretálni a szó általában használt értelmében, egy monetáris politikai válasz igényével. És mivel a fizetések nem változtak vagy növekedtek, a fogyasztói árak növekedé­sével a reáljövedelmek meglehetősen meredeken estek. Miként azt Ben Bernake egyik nyilatkozatában elismerte, az árindexváltozások egyike sem a béreknek tulajdonítható. Bernake szavaival: „ennek a kapcsolat­nak az empirikus bizonyítéka gyengébb, mint szeretnénk" (kiemelés a szerzőtől).

Ezért az infláció elleni felelős küzdelmet irányító szokásos formulák egyike sem alkalmazható. Ezeket a formulákat egy olyan világban dol­gozták ki, ahol az amerikai jegybank politikája (a „hitelesség" csatornáján keresztül) elrettentő funkcióval bírt a túlzott bérnövekedéssel szemben. De a túlzó bérrendezések ismeretlenek voltak negyedszázadon keresztül. Ehelyett éppen a pénzügyi piacokon keletkezik árbuborék! Nincs hitelező, aki a magasabb kamatlábaktól megijedne. Nincs tőzsdei energiakereske­dő, aki visszarettenne az olajárak feltornászásától csak azért, mert valaki másnak ezért néhány százalékkal magasabb kamatot kell majd fizetnie egy bankkölcsön után hat hónappal vagy egy évvel később.

A szövetségi jegybanki politika – amely egy gyenge gazdaság és instabil árupiaci árak közé szorult – a célok és az eszközhiány közti konfliktussal kénytelen szembenézni. „Nem veheti fel a harcot az inflációval" kamatemelésen keresztül a dollár támogatása és az im­portköltségek alacsonyan tartása érdekében. Ezt Luis Carlos Bresser Pereira „valutaárfolyam-populizmusnak" nevezi, ami ismerős jelenség Latin-Amerikában, és vonzó a politikusok számára, de a fejlődés ellen hat. Amennyiben a Fed Bank ezt az utat választja, a hazai gazdaság magához térésének normális csatornái bezáródnak, ráadásul a pénz­ügyi piacok valószínűleg meginognak, és a dollár védelmére egy tisztán monetáris politika még rövid távon is fenntarthatatlan lesz.

Az is lehet, hogy a Fed továbbra is hadakozik a jelenlegi pénzügyi válsággal, kiemelt prioritásként finanszírozza a likviditást; ebben az esetben a dollár azon a szinten fog megállni, amit a nemzetközi tarta­léktulajdonosok egyezsége megjelöl. Ebben az esetben nem a bérek és az árak spirálja, hanem az emelkedő árak és a dollár további esése az, amit nem lehet majd teljesen kivédeni.

Egyik lehetőség sem vonzó, nyilvánvalóan valami más megoldást kell találni. De mi lehet az?

Bizonyos körökben visszatérő szlogen, hogy az elnökök ne kom­mentálják a Fed Bank tevékenységét. Ebben a helyzetben azonban szükséges a kommentár. Egy megfelelő nyilatkozat a monetáris politika magasabb céljairól nem jelent interferenciát a rutinszerű döntéshozatallal, pl. a Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOM) munkájában. Sőt, a szomorú valóságot kell tükröznie: a Fed Bank és más pénzügyi szabályozó intézmények az elmúlt évtizedben nem teljesítették kötelességeiket, most az ezeknek való megfelelést újra fel kell vállalniuk.

Egy szabályozási rendszer legfőbb eleme maga a szabályozás. Egy lényegéből adódóan instabil és farkastörvényű ágazat tevékenységeit alá kell rendelnie magasabb társadalmi céloknak, ezáltal megelőzni annak lehetőségét, hogy pénzügyi érdekek diktálják a kormányzati politikát. Mindazonáltal pontosan ezt a helyzetet hagytuk előállni. A Fed-nek és más felelős intézményeknek most részben az a feladatuk, hogy vissza­állítsák a korábbi erőviszonyokat. Különösen a pénzügyi szabályozások alapos felülbírálatára van szükség a pénzügyi instabilitás leküzdése, az árucikkbuborék lelohasztása, a pénzügyi ágazatban jelen levő hatalmas monopóliumjáradékok visszaszorítása, a hitelgazdálkodás új feltételeinek megállapítása és a legrászorultabb területeken produktív tőkebefekte­tések generálása érdekében. Ez elsősorban a Fed feladata, noha több komoly intézményközi és nemzetközi dimenziója is van ennek.

Csak ha a pénzügyi spekulációt már térdre kényszerítettük, lehet az árucikkek árnövekedését generáló erőket megfékezni. Csak ha ezeket az erőket már megfékeztük, lehet a kamatlábak megállapításának szo­kásos menetét kontroll alatt tartani. Az évek során megtanultuk, hogy „az infláció mindenütt jelen van, és mindig monetáris jelenség", amelyet csak a Fed Bank képes előidézni és gyógyítani. De nem! Ez infláció nincs ott mindenütt és mindig az olcsó hiteleknek köszönhető. Lehet financiális tünet, és jelenleg valóban az, melynek hátterében a kontroll nélküli árupiaci spekuláció és a zuhanó dollár áll. Ezt a pénzügyi piacok, valamint az ezek alapját képező energia- és élelmiszerpiacok működését közvetlenül befolyásoló lépésekkel kell kezelni. A kamatlábak emelése nem tesz lehetővé hatékony fellépést, kivéve, ha az emelés drasztikus, ez esetben viszont a reálgazdaság nagy árat kell hogy fizessen.

A hatékony szabályozás helyreállítása mellett a kormányzat más eszközökkel is rendelkezik. Az egyik legfontosabb: a stratégiai olajtar­talék. Miért nem adnak el belőle, és törik le az energiaspekulánsokat, ahogy azt Paul Davidson javasolta? S ha az USA számára ésszerű a tartalékolt olajat ily módon használni, akkor más országok számára bizonyára ésszerű lenne gabonát tartalékolni (amikor hozzáférhető) az élelmiszerárak stabilizálása érdekében. Ezek az intézkedések megfelelő eszközt jelentenek az élelmiszerárak jelenlegi instabilitása ellen. A dollár esetében egy agresszív, egyoldalú lépés, mely egyébként valószínűleg válaszlépést váltana ki az Európai Központi Bank és más fontos sze­replők részéről, „a globális recesszió felé tartó versenyt" jelentené. Az alternatíva: kollektív fellépés a fontosabb valuták, így pl. a dollár stabi­lizálása érdekében, egymás szempontjainak figyelembe vételével. Az alábbiakban erről lesz szó.

3. A nemzetközi monetáris rendszer jövője

A Párizsi Csoportban több, a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer struktúrája és irányítása terén elismert szakértő vett részt. Majdnem mindegyikük egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer bajban van s hogy komoly változások várhatók a közeljövőben, ha ugyan még nem kezdődtek el. Hogy ezek a változások evolúciószerűen vagy központi reformok által vezérelve következnek-e be, ez nyitott kérdés maradt. Az új rendszer ideális szerkezetével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus, azonban az eszmecsere bizonyos vonulatai tanulságosak voltak.

A jelenlegi nemzetközi monetáris rendszer alapvetően két kritikus fogyatékosságtól szenved. Először is nem sikerült stabilitást, kiszámít­hatóságot produkálnia az általános üzleti tevékenységek számára. A tőzsdefolyamatok szinte teljesen determinálják a kamatmozgások irányát, aminek eredményeként ezek nagymértékben rendszertelenek, kiszámít­hatatlanok és ki vannak téve a manipulációnak, miközben a mögöttük álló pénzügyi hálózatok átláthatatlanok és nagy rendszerkockázatnak vannak kitéve. Másrészt, a monetáris rendszer nem ad egy olyan keretet, ame­lyen belül az egyes országok koherens fejlesztési, növekedési és teljes foglalkoztatási stratégiákat folytathatnának; ellenkezőleg: rigid fegyelmet és egyenetlen teljesítményt kényszerít rájuk. Nem véletlen, hogy a fejlődő világ legnagyobb sikertörténetei éppen két olyan országban zajlottak le -Kínában és Indiában, 1980 óta -, amelyek nem használtak bankhiteleket, s így elszigetelve maradtak a pénzügyi sokkoktól. Az 1990-es évek vége óta ezt a két országot mások is követték (elsősorban Argentína), mivel felismerték, hogy a leghatékonyabb pénzügyi stratégia gyakran az, ha leválnak a nemzetközi rendszerről.

Ebben az instabil és szeszélyes közegben az Egyesült Államok mint az egyetlen komolyabb valuta szolgáltatója igen előkelő pozíciót foglal el, kü­lönösen a '80-as évek eleje óta. Hogy a dollár meddig képes tartani ezt a pozícióját, az komoly bizonytalansági tényezőt jelent az Egyesült Államok számára. De ugyanezzel a bizonytalansággal a világ többi országának is szembe kell néznie, kiknek többsége számára kényelmes, hogy egyetlen tartalékvalutával rendelkeznek, s különösen kényelmes, hogy ez a valuta az USA-é. A világgazdaság éppen azért volt képes 2001 óta növekedni és jelentősen prosperálni, mert az Egyesült Államok, az összes létező fize-tésimérleg-kényszer megerőszakolása árán is, kész volt magas szinten tartani a fizetőképes keresletet. Az USA megtehette ezt, hiszen adósságai saját valutájában, alacsony kamatlábak mellett vannak.

Egy többpólusú rendszerre való áttérés véget vetne ennek a helyzetnek. Egy efféle megoldás rendkívül kockázatos lenne, mert egy többpólusú rendszerben nem léteik Consumer of Last Resort ('a végső menedéket jelentő amerikai vásárló'). Ha egyetlen ország vagy régió sem akar (vagy képes) adósságot felhalmozni, a többiek nem tudnak exportvezérlésű növekedést produkálni a teljes foglalkoztatás érdekében. A világ legna­gyobb része érti ezt, és ezért értelemszerűen támogatja Amerikát ebben a szerepkörben. Az összeomlás valódi veszélye tehát nem kívülről fenyegeti az amerikai vezetést, hanem egy belső hanyatlás és káosz felől.

A Bretton Woods-rendszer a tőke kontrollján keresztül próbált meg­birkózni az instabilitással. Úgy gondolta, hogy a nemzetközi számlák rendezését szolgáló globális pénzzel és klíringszövetséggel, valamint egy olyan kiigazítási rendszerrel, amely inkább támogatja a többletből adódó expanziót, mint a deficites országokban jelentkező visszaesést – így minden érintettet a teljes foglakoztatás felé terel, majd sakkban tartja a nemzetközi privát pénzügyi szereplőket. Az ITO Havannai Char­tája (amelyet sohasem hajtottak végre) hangsúlyozta egy ilyen típusú aszimmetrikus kiigazítás szükségességét a fejlődő országok számára a szabad kereskedelem farkastörvényei alól való mentességekkel együtt. A csoportból néhányan úgy gondolják, hogy ehhez a vízióhoz kellene visz-szanyúlni, ez adhatna kiinduló pontot egy új rendszer megtervezéséhez. A többség szerint ez az idea elérhetetlen, s inkább az instabilitás erősebb kontrolljának szűkebb célrendszerét keresik, valamint a növekedés és a magas foglalkoztatási arány irányába mutató tendenciák erősítését szorgalmazzák – vagyis inkább a dollártartalék-rendszer hibáinak korri­gálását, mint annak helyettesítését.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a dollárrendszer túlélése nem választható el az Egyesült Államok reputációjától, különösen három területen. Az első geopolitikai: a második világháború után az USA azért jutott kiemelkedő pozícióba, mert ő lett a nemkommunista világ elismert és elfogadott vezetője. Amerika biztonságot nyújtott ennek a világnak, cserébe pénzügyi privilégiumokat kapott. A hidegháború éveiben azon­ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok a többi ország számára nem nyújt megfelelő biztonságot, ehelyett sokak szemében ő maga lett az instabilitás melegágya. Az ország pénzügyi pozíciója meg kell hogy fizesse ennek árát.

A reputáció második fontos területe a pénzügyi kormányzat: az USA kiemelkedő pénzügyi pozícióját annak a széles körben elfogadott né­zetnek köszönhette, hogy az amerikai pénzpiacok viszonylag tiszták, stabilak és átláthatók. Ez a reputáció az elmúlt években nyilvánvalóan erős nyomásnak volt kitéve. Az ebből következő bizonytalanságok nem érintik a kincstár likviditását, de érintik a dollár értékelését, valamint a tartaléktőkeként funkcionáló dolláralapú értékpapírok vonzerejét.

Harmadrészt, az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető sze­repének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „techno­lógiai boom" generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható. Ez a feladat a következő vezetésre vár.

Ezeket az alapvető kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el, melyek szerint a pénzügyi rendszerrel kapcsolatos legfontosabb kérdések jelenleg az átláthatóság, a nyilvá­nosság felé fordulás és a cégek jobb kockázatmenedzsment-tevékeny­sége – azaz a Bázel II Program. Ez a program azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerben rejlő kockázatokat. A rendszerkockázat egy változó világban központi és kikerülhetetlen kérdés. Mindeközben az IMF, a világ pénzügyi irányításának egyik intézménye, kivénhedt erővé vált, melyet saját rigid ideológiája és a hitelező államok aszimmetrikus kiszolgálása diszkreditált. Nem meglepő, hogy a fejlődő államok már nem akarnak az IMF-fel dolgozni.

A kínai, indiai és brazil résztvevők azt hangsúlyozták, hogy regionális pénzügyi egyezmények s bizonyos esetekben új intézmények vannak kialakulóban. (Az egyik legfőbb példa természetesen az euró.) Európán kívül ezek nem a devizaárfolyamok rögzítését, hanem a menedzsment és a kiszámíthatósági zónák létrehozását célozzák swap-hálózatok, a tőkefelügyelet és különösen a beáramlás kontrolljának kombinációján keresztül. Az ázsiai és latin-amerikai regionális valuták és klíringegységek egyre reálisabb lehetőséget jelentenek. Ezek növelni fogják a regionális gazdasági stabilitást, és csökkenteni fogják a dollártartalékok iránti keres­letet, azonban ellentétes hatásuk lesz az amerikai gazdasági stabilitásra, hacsak nem teszünk valamit. E fejlemények közül sok máris jelentős mértékben kikerült az Egyesült Államok közvetlen kontrollja alól.

Mit kell tehát tennie az Egyesült Államoknak? Tanácskozásunk során három fő tennivalót fogalmaztunk meg a következő adminisztráció szá­mára.

• Először is, az amerikai dollár kulcsvaluta szerepét a lehető legna­gyobb mértékben és a lehető leghosszabb ideig meg kell őrizni, még akkor is, ha ez teljesen nem is lehetséges. Ez leginkább a legfőbb partnerek, így az USA és annak fejlett, illetve fejlődő világbeli leg­nagyobb hitelezői közti nyílt együttműködésen keresztül valósítható meg. Ezen a téren Kína központi szereppel bír. Az Egyesült Államok, a feszítő körülmények miatt, egyszerűen rá lesz kényszerülve, hogy megegyezést keressen Kínával a mindkét ország számára jelentős előnyöket hozó gazdasági kapcsolatok minél hosszabb ideig tartó fenntartása érdekében.
• Tágabb perspektívában az USA-nak el kell fogadnia a pénzügyi vál­ság kockázatai csökkentésének lehetőségét, a fejlődő világ nagy ré­szében magukban rejtő, és ezáltal a folyamatos gazdasági fejlődést lehetővé tevő regionális stabilizációs blokkok szükségszerűségét és előnyeit egyaránt. De cserébe a feltörekvő régióknak és intézménye­iknek támogatniuk kell a dollárt a tartalékképzés stabilizálásával és az USA-ban történő befektetések ösztönzésével.
• Végezetül, az amerikai többlettartalékokat az USA technológiai vezető szerepének – különösen az energiaátalakítási szektorban – fokozatos újjáélesztésével lehet csökkenteni. Az USA végered­ményben a megtermelt javak eladásával lehet képes a „pénzügyi hegemónból normális országba" való átmenet – amennyiben az kivédhetetlen – végrehajtására. Mindenkinek közös érdeke, hogy ez az átmenet, amennyiben kikerülhetetlen, a lehető legsimább és leglassúbb legyen.

4. Politikai prioritások az Egyesült Államok számára

A Párizsi Csoportnak feltett utolsó kérdés arról szólt, hogy milyen főbb po­litikai prioritásokat javasolnak az Egyesült Államok számára a következő vezetés előtt nagy valószínűséggel álló gazdasági és pénzügyi kihívások ismeretében. A tanácskozás figyelemre méltó konszenzust hozott a főbb pontok tekintetében.

A soron következő adminisztráció feltehetően két területen: a lakáskér­dés és az olajügy terén fog akut helyzettel találkozni. Jól látható, hogy az árverezési válság és a lakásárak folyamatos esésének leküzdése érdekében tett jelenlegi erőfeszítéseket folyamatosan maga alá gyűri a válság gyors mélyülése. Becslések szerint mintegy tízmillió háztartás került „víz alá", a háztartások vagyonában pedig mintegy 6 billió dol­lárnyi kár keletkezett. Ráadásul a probléma rendkívül időérzékeny: ha egy házat egyszer elárvereztek és elhagytak, végzetes romlás telepszik a környékre, egyre sötétebb és mélyebb gondok érik azokat is, akiket elárvereztek, de azokat is, akiket nem. Az árverezéseket megállító és a családokat otthonaikban megtartó hatékony politika most az egyik legsürgősebb prioritás. Ha a következő adminisztráció nem képes megakadályozni egy erősödő lakásvesztési hullámot, valószínűleg más problémákat sem fog tudni megoldani. Ezért sürgősen fel kell állítani az Ingatlantulajdonosok Hiteltársaságát (Homeowners Loan Corporation, HOLC), valamint a Megoldás Befektetési Társaságot (Resolution Trust Corporation, RTC).

Amennyiben az olaj- és árucikkbuborékok januárig nem robbannak szét, ezeknek az áraknak egy ésszerű szintre hozatala is sürgős feladatot fog jelenteni. Miként a megtakarítási és hitelválság újraszabályozáshoz vezetett, az árupiaci válságnak is újraszabályozást kell hoznia a határ­időtőzsdén. Bizonyos technikai lépések előnyt élveznek, különösen az Enron- és London-kiskapuk bezárása (mint ahogy az most történik), valamint a hitelbukáscserék (credit default swap – CDS) kockázatvál­lalási korlátok közé szorítása az árutőzsdén. Tágabb perspektívában, ahogy azt föntebb már említettem, az új adminisztráció olajat adhat el a stratégiai tartalékból – mint ahogy ez meg is történt a „Sivatagi Vihar"² akcióban és a Katrina hurrikán pusztítása után. Amint az olajárak lejjebb szállnak, stabilizálni kell őket egy racionális szinten; a politikai cél nem az olcsó olaj, hanem a konszolidáció elősegítéséhez érzékenyen igazított olajárak kell legyenek, a középosztály kiszipolyozása nélkül.

Az új vezetés az élelmiszertermelő nemzetekkel is kooperálhat az ex­portmegszorítások és a készletfelhalmozások csökkentése érdekében. De akárcsak az olaj esetében, ezek az árak is elköteleződést kell hogy jelentsenek az alapélelmiszer-ellátás és azok árának stabilizációját célzó új, globális politika mellett. Mihelyt az intézkedések hatása érződni kezd, a Fed megszabadul az alól a nyomás alól, ami a dollár védelmére, illetve rosszabb esetben az élelmiszerek és üzemanyagok iránti igény letöré­séhez szükséges recesszió produkálására kényszeríti.

Ezek az intézkedések minden bizonnyal érzékenyen fogják érinteni a spekulánsokat, s arra fogják kényszeríteni a spekulatív eszközöket alkalmazó pénzintézeteket, hogy szembesüljenek veszteségeikkel. De ezt a lépést meg kell tenni, mégpedig a gazdaság talpra állása érdekében minél előbb. A Csoport véleménye szerint az árupiaci buborék szétpuk-kanásából származó nagyobb veszteségeket nem elsősorban a bankok, hanem az árfolyam-fedezeti alapok, a privát részesedési alapok és más spekulatív közös alapok fogják megérezni – ezek olyan veszteségek, melyeket a nagyobb rendszer képes tolerálni. Nem kell pánikba esni. Sokkal egyszerűbb lesz újjáépíteni a pénzügyi rendszert, mint kezelni azt a városi és külvárosi krízist, amely egy kezeletlen ingatlanválság eredménye lesz, nem is beszélve a helyenként éhínséghez közelítő körülmények okozta károk felszámolásáról.

A szabályozások érvényesítése csupán akarat és elhatározás kérdése, akárcsak az új törvényeké. A cselekvés szándéka véget vethet annak az önbeteljesítő próféciának, hogy a kormányokat (ezen a területen) szük­ségszerűen legyűri a piacok komplexitása. A következő kormányzatnak gyorsan kell lépnie a felügyeleti kapacitásokat az elmúlt években ért ha­talmas károk helyreállítása érdekében. Hangsúlyoznia kell autoritásának kézbe vételét – betöltve ezzel az elmúlt időszakban kialakult szabályo­zási fekete lyukakat. Erőskezű szakembereket kell ültetnie a Fed Bank Felügyelő Bizottságába és más intézmények megüresedő pozícióiba. Újjá kell építenie a felügyeleti intézményeket, megfelelő juttatásokat kell biztosítania a kiemelkedően tehetséges, köztük az idősebb szakértők alkalmazása és megtartása érdekében. Elegendő embert kell alkalmaz­nia a rendszerben való kompetenciájának megszerzése érdekében, s kerülnie kell a fanatikusokat. Az országnak egy hatékonyan működő szabályozási rendszerre van szüksége, nem az újabb Rudy Giulianik karrierjét egyengető platformra.

Egy rövidtávú fiskális ösztönző csomagra lehet szükség tekintettel a gazdasági problémákra, illetve az e téren való mielőbbi politikai győze­lem szükségességére. Ezt azonban illúziók nélkül kell végrehajtani. A gazdaság nem fog újra növekedési pályára állni egyetlen ilyen csomag hatására. A fiskális expanzió a következő kormányzati időszakban hosszútávú feladat kell hogy legyen, s a hosszútávon szükséges intéz­mények kiépítésére kell koncentrálnia. Ezért a kormányzati és a helyi közszolgáltatásokat támogató általános jövedelemelosztás, a nemzeti infrastrukturális bank, illetve az energia- és környezetvédelmi program mind egy hosszútávú, a kereslet stabilitását, munkahelyek teremtését és az amerikai vezető szerep, illetve a vezető piacokon domináns expor­tőrként való esetleges újbóli felemelkedésünket segítő, technikai bázis újjáteremtését célzó stratégia része kell legyen.

Minthogy a pénzügyi válság kikerülhetetlenül érinteni fogja a nyugdíjak értékét, a következő adminisztrációnak fontolóra kell vennie a társada­lombiztosítási juttatások kiterjesztésére irányuló lépések megtételét az idősek jövedelmeinek stabilabb alapokra helyezése érdekében.

A hosszútávú tőkeelköteleződéseket adekvát módon finanszírozzák a hosszúlejáratú adósságok. Ezért a költségvetési hiány növekedését tiló rendelkezések³ nem kell hogy korlátot jelentsenek az ez irányú cselek­véseknek. Nem származhat azonban baj egy progresszív adóemelés beprogramozásából a következő évekre, a költségvetési deficit-előirány­zatok kordában tartása érdekében. Amennyiben a körülmények indokol­ják, a hatályba lépés előtt ezek az adóemelések mindig elhalaszthatók.

Beszélgetéseinknek központi meglátása az volt, hogy ezeket az intéz­kedéseket nem lehet az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi helyzeté­től elvonatkoztatva szemlélni vagy megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy dollár elleni sikeres spekulációs támadás komoly zavart okozna ennek vagy bármely más stratégiának a végrehajtásában. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a dollárnak a kamatlábak megemelésével való egyoldalú védelme tovább súlyosbítaná a reálgazdasági problémákat.

Az ebből a dilemmából kivezető út – az egyetlen út – a multilaterális koordináció és együttműködés, az Egyesült Államoknak és hitelezőinek közösen tett erőfeszítései. Ez azt jelenti, hogy a következő vezetésnek gyorsan és hiteles elköteleződéssel vissza kell térnie a kollektív biztonság és közös döntéshozatal világába, melynek negligálására a Bush-admi­nisztráció oly sok erőfeszítést tett. Az Irakból való békés kivonulás például fontos jelzése lehetne annak, hogy a jövőben az amerikai kormány más szabályok szerint kíván játszani.

Röviden: a kollektív biztonság nem puszta szlogen, hanem jövőbeni pénzügyi és gazdasági biztonságunk kulcseleme – azé a biztonságé, amely nem teremthető meg egyoldalú eszközökkel. Csakis közös lépések tarthatják fenn Amerika hitelezőinek elköteleződését a dollártartalék-rend­szer stabilitása mellett elegendő ideig ahhoz, hogy az hatással legyen az amerikai gazdasági átmenet következő szakaszára. Ugyanakkor az egyoldalú militarizmus pénzügyi és gazdasági dimenzióinak további föl nem mérése biztos utat jelent a következő kormányzat gazdasági és pénzügyi stratégiájának bukása felé. A két legfontosabb kérdés amellyel szembe kell néznünk – hogy miképpen tartsunk fenn Amerika gazdasági vezető szerepét a világ nagy részében, illetve hogyan kezeljük az ame­rikai katonai hatalmat – nem választható el egymástól.

A kollektív biztonság azonban több mint a kockázatok és az instabili­tások csökkentésének egyik módja. Ez az eljövendő gazdaság gyógyító jellegű átalakulásának alapköve. Nyilvánvaló, hogy annak a nemzetközi hatalomnak a katonai bázisa, amelyre az Egyesült Államok továbbra is apellál, tökéletesen elavult már évtizedek óta. Miként azt Irak mindenki számára (beleértve a professzionális hadseregeket is) bizonyította, a katonai erőfölény önmagában korántsem biztosítéka a stabilitásnak és a biztonságnak, főképp pedig elfogadhatatlan a humán és társadalmi rá­fordítások mellett. A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és lefoglalják azokat technológiai lehetőségeket és kapacitá­sokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk. Az eszközök hozzáférhetővé tételében kulcsfontosságú lépés lenne a kizárólagosan a katonai eszköztárra alapozott biztonsági rendszerünkből való elmozdulás. És ugyanez áll más országok esetében is. Kína például szenet favorizáló energiagaz­dálkodási terveket alkotott, részben azért, mert az ehhez szükséges erőművek szétszórtan helyezkednek el és katonailag is felhasználhatók. Egy biztonságos világban egy ilyen országnak sokkal inkább hatalmas vízienergia-potenciáljának fejlesztésére kellene törekedne, miként azt az 1930-as években sebezhetetlen Egyesült Államok tette. A vízi energia szénmentes de katonailag sebezhető. A katonai félelmek stabil csökken­tése kulcslépés a kollektív problémák nagy léptékű megoldását lehetővé tevő piacok megnyílása felé.

Rövid konklúzióm: a következő amerikai elnök az első pillanattól kezd­ve azonnali cselekvést kívánó akut helyzettel néz szembe, különösen az olaj- és a lakáskérdés terén. Ezeken a területeken mielőbbi sikerek elérésére kell törekednie, ez a közép- és hosszútávú programok alapja. Középtávon az intézmények kiépítése, valamint a (nemzeti, illetve nem­zetközi) pénzügyi rendszert kézben tartó kompetens és hatékony hatalom helyreállítása lesz a fő feladat.

A hosszútávú cél az energiabázisunk átalakítása és a környezeti kihívásoknak való megfelelés kell legyen – nem kevesebb, mint Ame­rika újjáépítése. S ezt csak egy olyan nemzetközi pénzügyi klíma teszi lehetővé, amely a multilaterális döntéshozatalhoz való visszatéréssel és a kollektív biztonság mellett való elköteleződéssel válik lehetséges­sé. Az amerikai nép készen áll erre. Az elnöknek meg kell értetnie azt, hogy a világ közösségének vezetése, a világméretű kollektív cselekvés irányítása Amerika valódi küldetése. Egy nagy nemzet nem hiábavaló háborúskodással, hanem nagy erőfeszítések árán találhatja meg jövőjét, céljait, helyét a történelemben, valamint népe számára a prosperitást és a biztonságot.

*

Az EPS-IRE 2008. június 16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről megtartott tanácskozásán rész vett szakértők:

Amerikaiak:

BLACK, William K.: University of Missouri-Kansas City; Black korábban a szabályozás terén működött, kriminológus és ügyvéd, a Keating Five ügy (a 80-as évekbeli hitelválság kapcsán keletkezett korrupciós botrány – A ford.) egyik kirobbantója

DAVIDSON, Paul: New School University, a Journal of Post Keynesian Economics szerkesztője

GALBRAITH, James: The University of Texas at Austin and Chair, EPS

GUTTMANN, Robert: Hofstra University and Centre d'Economie de l'Universite Paris-Nord HARVEY, Thea: Igazgató, EPS

KREGEL, Jan: Levy Economics Institute of Bard College and University of Missouri, Kansas City. Korábban az ENSZ-nek dolgozott (UNCTAD)

ROSSER, Barkley: James Madison University, a Journal of Economic Behavior and Organization szerkesztője

WEBSTER, Lucy Law: EPS

Franciák:

BLIN, Arnaud: Forum for a New World Governance (Fórum a Világ Új Kormányzásáért) CALAME, Pierre: Charles Leopold Mayer Foundation CHAVAGNEUX, Christian: Az Alternatives Economiques szerkesztő­helyettese

DEMBINSKI, Paul: Observatoire de la Finance

FONTANEL, Jacques: Centre d'Etudes sur la Securite Internationale et les Cooperations Internationales, Universite Pierre-Mendes-France, Grenoble

GNOS, Claude: Universite de Bourgogne

JACQUET, Pierre: Agence Francaise de Developpement and Cercle des Economistes KALINOWSKI, Wojtek: IRE LALUCQ, Aurore: IRE PARGUEZ, Alain: Universite de Besancon

RAVEAUD, Gilles: Universite Paris 8 Saint-Denis (jegyzőkönyvvezető).

Más országokból:

AGARWALA, Ramgopal: Research and Information System for Developing Countries, New Delhi. Korábban a Világbank pekingi kép­viselője

BRESSER PEREIRA, Luiz Carlos: Getulio Vargas Foundation, Sao Paulo. Brazília volt pénzügyminisztere

CHEN, Ping: China Center for Economic Research, Peking University and Center for New Political Economy, Fudan University

EATWELL, John: a Queens' College elnöke, University of Cambridge

LIETAER, Bernard, Research Fellow at the Center for Sustainable Resources of the University of California at Berkeley

A cikk eredetileg angolul jelent meg: Policy and Security Implications of the Financial Crisis: A Plan for America, Challenge, vol. 51. no. 6 (2008 November/December). A fordítás az M. E. Sharpe Inc. és a szerző enge­délyével készült. English text copyright © 2008 by M.E. Sharpe, Inc.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Fordítói jegyzetek:

1 A tanácskozás házigazdája, Pierre Calame és Aurore Lalucq nagylelkű kezdeményezése nyomán, a Charles Leopold Mayer Alapítvány az Emberi Haladásért volt. A résztvevők teljes listája a mellékletben szerepel. Ez az írás a Challenge 2008. november-decemberi számában jelenik meg.

2 Kuvait 1990-es iraki lerohanására válaszként adott amerikai hadművelet.

3 Az ún. PAYGO (pay-as-you-go) szabályok, amelyeket az Egyesült Államok 1990. évi költségvetési törvényében vezettek be és 2001-ig voltak érvényben, 2007. január 4-én újra bevezetésre kerültek. Megkövetelik minden kiadásnövekedés vagy bevételcsökkenés ellensúlyozását, úgy hogy a költségvetési hiány ne növekedjen.

*

Tojás Tóbiás a falra ült,

Tojás Tóbiás lependerült.

Hiába száz ló, száz katona,

Nem rakják Tóbiást össze soha.

(angol mondóka Tóthfalusi István fordítása)

 

Humpty Dumpty sat on a wall.

Humpty Dumpty had a great fall.

All the king's horses and all the king's men

Couldn't put Humpty together again.

A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

• megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
• lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
• a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS¹ ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)² révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

¹ A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

² Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr