Az anarchia uralommenteséget, uralomnélküliséget jelent. Ebből szokatlan társadalmi és személyes következtetések is adódnak, ha túl tudunk lépni a szó használatával kapcsolatos beidegződéseinken.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

(Petőfi Sándor: A farkasok dala)

I. Az anarchia szelleme

Kísértet járja be a személyiséget, az anarchia kísértete.

Ki ne lázadna olykor valamilyen alávetettsége ellen?

Ki ne háborogna azon, hogy mások rendelkeznek vele?

Ki ne gondolná olykor, hogy nem akarja elviselni, hogy utasítgassák, hogy dirigáljanak neki?

Kiben ne vetődne fel, hogy tovább már nem tűri, hogy uralkodjanak rajta?

Az anarchia uralommentességet, uralomnélküliséget jelent.

Mindenkiben fel-felbukkan időnként az anarchia ösztöne. ösztönösen tiltakozunk, kapálózunk, védekezünk a rajtunk való kényszerek ellen.

Ösztönösen kialakulhat bennünk az önrendelkezés igénye. ösztönö­sen megjelenik bennünk az uralomellenesség szelleme.

Lehetséges, hogy az önrendelkezés kísértése az anarchia kísértete? Hogy az önrendelkezés szelleme az anarchia szelleme?

II. Ösztönös és a tudatos uralomellenesség; hatalom és uralom

Az egyén szabadságát (autonómiáját, önrendelkezését) minden külső uralom korlátozza. Elképzelhető, hogy ez nem minden hatalomra igaz?

Ki ne szenvedne a különböző kényszerektől? Ki ne élne szívesen külső kényszerek nélkül? De lehetséges-e az embereknek valamennyi kényszerűséget elkerülni? Lehetséges-e minden kényszer nélkül élni?

A korgó gyomor a táplálkozás kényszerűségére figyelmeztet. Az éhség az anarchistát is arra készteti, hogy táplálékot vegyen magához.

A fáradtság érzése a pihenés kényszerűségére figyelmeztet. A fáradt­ság az anarchistát is arra készteti, hogy lepihenjen.

A megégetett bőr fájdalma a lángoktól való védekezés kényszerűsé­gére figyelmeztet. A perzselő láng az anarchistát is arra készteti, hogy eltávolodjon, odébb húzódjon.

Stb.

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törekszik (mondhatni: az ösztönös anarchista), magától értetődő, spon­tán módon tiltakozik a rajta való kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik (tudatos anarchis­ta), szintén rosszul viseli el az alávetettségét. Rosszul viseli el a külső kényszereket. De nem lehetséges, hogy számára bizonyos természeti­biológiai erők olyan hatalmak, amelyek – éppen saját érdekében – al­kalmazkodásra késztetik?

Lehet, hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert jelentenek saját autonómiánk, szabadságtörekvésünk számára? Hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert képeznek eredmé­nyes önvédelmünk, védekező függetlenedési törekvésünk számára? Sőt, külső keretül, valamint nyersanyagként szolgálnak akkor is, ha valamilyen célt akarunk kitűzni és megvalósítani?

Lehet, hogy ebben az esetben a rendelkezésére álló (illetve megsze­rezhető) eszközök ismeretében határozzuk meg az elérendő célunkat? A természeti erőket, természeti hatalmakat pedig saját eszközeinkként, saját céljainknak a szolgálatában, saját hatalmunkként alkalmazzuk a célt megvalósító tevékenység egész folyamatában?

A cél megvalósulása az önrendelkezésre törekvő egyén hatalmát, szabadságát igazolja. A kitűzött cél elvétése, meghiúsulása viszont az ő gyengeségét, kiszolgáltatottságát, szabadsághiányát mutatja. Akkor is, ha megvalósíthatatlan célt tűzött ki maga elé. Akkor is, ha nem rendelkezett az egyébként reális cél megvalósításához elengedhetetlen eszközökkel, illetve nem szerezte meg azokat. Az általa kitűzött cél meghiúsulása azt bizonyítja, hogy számára idegen, általa nem birtokolt hatalmak uralkod­nak rajta. A kitűzött cél meghiúsulásával (megvalósulásának elmaradá­sával) idegen hatalmak uralmát hozza létre önmaga fölött.

Lehet, hogy a természeti erők, természeti törvények megtapasztalt hatalma nem feltétlenül jelenti a természetnek az emberen (az egyéne­ken) való uralmát? Lehet, hogy az uralomnélküliség eszménye és törek­vése nem jelent a természeti törvényektől, természeti hatalmaktól való mentességet, függetlenséget? Hogy az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekvő egyén nem minden külső hatalmat tekint egyúttal uralomnak is? Lehet, hogy a hatalom nem azonos az uralommal, és az uralomnélküliség nem azonos a hatalomnélküliséggel?

*

Ki ne szenvedne a különböző társadalmi kényszerektől? Ki ne élne szívesen társadalmi kényszerek nélkül? De lehetséges-e a társadalomból valamennyi kényszerűséget kiküszöbölni? Lehetséges-e minden társa­dalmi kényszer nélkül élni?

Meghonosodott az a gyakorlat, hogy a halottakat eltemetik (vagy más módon gondoskodnak róluk). A halottak eltemetése segíti a fertőzések elkerülését. A fertőzésektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy gondoskodjon a halottak elföldeléséről.

A modern korban kialakultak bizonyos közlekedési szabályok. Bizonyos közlekedési szabályok segítik a balesetek elkerülését. A balesetektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy betartson egyes közlekedési szabályokat.

Stb.

Lehet, hogy vannak olyan társadalmi kényszerek, hatalmak, amelyek nem jelentenek az emberen való idegen uralmat? Lehet, hogy vannak az emberek közötti kapcsolatokban olyan történelmileg kialakult (és történelmileg átalakult/átalakítható) szabályok, amelyek ugyan esetle­gesek, de csak más esetleges szabályokkal lennének lecserélhetők? Lehet, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, szokások, amelyeknek a formája esetleges (ezért felcserélhető), de a tartalma nélkülözhetetlen? Lehet, hogy olyan társadalmi, közösségi szintű szokások, szabályok is vannak, amelyek akkor is normaként nyilvánulnak meg az egyének viselkedésében, ha azokat semmiféle központi hatalom nem írja elő? (Sőt, olykor éppen az állami előírásokkal szemben alakulnak ki ilyen viselkedésmódok?)

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törek­szik, általában tiltakozik a rajta való társadalmi kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik, szin­tén rosszul viseli el a társadalmi kényszereket. De lehetséges, hogy nem minden társadalmi kényszerűségben látja önrendelkezésének korlátozó­ját, akadályát. Lehetséges, hogy nem minden társadalmi hatalmat tekint egyúttal rajta való uralomnak. Lehetséges, hogy némely szokásokhoz, szabályokhoz (közlekedési, temetkezési stb.) – éppen saját szabadsága, sikeres önrendelkezése érdekében – megpróbál alkalmazkodni.

Elképzelhető, hogy nemcsak az embertől független természeti erők lehetnek az emberi szabadságot segítő hatalmak, hanem az emberek maguk is létrehozhatnak ilyen hatalmakat bizonyos feladatok ellátására? Elképzelhető, hogy az emberek tiszteletben tartsák a maguk alkotta, illetve az általuk elfogadott társadalmi hatalmakat, és szabadságuk esz­közeként, saját hatalmukként használják őket?

III. Részleges és következetes uralomellenesség

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy pusztán önma­gára vonatkoztatja, tekinti érvényesnek az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája saját alávetettségeinek felszámolásáig, elke­rüléséig terjed (például egoista anarchizmus). Vagy azon – szociológiai értelemben vett – csoport alávetettségének a felszámolásáig, amelyhez magát sorolja, illetve amellyel valamilyen megfontolásból rokonszenvez. Az uralomnélküliség elvét részlegesen alkalmazza, amennyiben nem terjeszti ki mindenkire.

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy csupán egyes területekre (például csak a gazdaságra vagy csak a politikára) vonatkoztatja az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája a kiválasztott terület/területek hierarchiáinak, alávetettségeinek, uralmi viszonyainak felszámolásáig, elkerüléséig terjed. Részlegesen alkalmaz­za az uralomnélküliség elvét, amennyiben nem terjeszti ki valamennyi területre, nem terjeszti ki minden uralmi esetre, jelenségre.

Részleges, következetlen, nem végigvitt az egyén uralommentességre való törekvése, ha önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de nem zárja ki saját uralmát, hierarchikus fölényét mások fölött.

Részleges, következetlen az uralommentességre való törekvés, ha valamely egyén vagy csoport önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de saját helyzetének előnyeit mások rovására élvezi. Például elutasítja az államnak az egyének fölötti uralmát, de elfogadja a gazdasági mo­nopolhelyzeteknek, a tulajdonosi kiváltságoknak stb. az egyének fölötti uralmát (anarchokapitalizmus, modern libertarianizmus).

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén mindenkire és az élet valamennyi területére kiterjeszti, alkalmazza az uralomnélküliség elvét. A következetes (mert az uralommentesség szellemét végigvivő, a teljes uralommentességet képviselő) anarchista szükségképpen minden kényszerű alávetettség megszüntetéséért lép fel.

IV. Kaotikus anarchia – anarchikus (uralommentes) rend

Az uralom hiánya vezethet káoszhoz.

Lehetséges, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz, hanem a rend valamilyen uralom nélküli formájához vezessen? Lehetséges, hogy az egyének szabad, önkéntes kapcsolata, együttélése ne torkolljon kaotikus állapotokba?

Egyének uralommentes együttélésében mi vezethet a káosz elke­rüléséhez? Elképzelhető, hogy az egyének valamiben önként együtt­működjenek? Mikor és miben hajlandók az egyének uralommentes, hierarchiamentes együttműködésre?

Amikor egyének kisebb-nagyobb csoportjának közös problémái, teen­dői vannak, akkor az illetők érdekeltek abban, hogy ezeket az ügyeket közös ügyeknek tekintsék. Érdekeltek abban, hogy együttműködjenek egymással e közös ügyek intézésében, közös teendőik ellátásában, közös feladataik megoldásában. Érdekeltek abban, hogy a közös cél megvalósítása érdekében a tevékenységüket összehangolják, alkalmaz­kodjanak egymáshoz.

Ilyenek lehetnek – részben az említett példákat megismételve – a köz­lekedési szabályok kialakítása, a halottak eltemetése, bizonyos szükség­letek összehangolt kielégítése, együttműködési eljárások kikísérletezése stb. Azok az egyének, akik uralommentes önrendelkezésre törekednek, feltehetően nem teszik állami feladattá együttélésük, együttműködésük formáinak szabályozását stb.

Lehetséges-e, elképzelhető-e a közös ügyek, a közügyek intézésének, a közhatalomnak nem állami, nem politikai formája? Lehetséges-e egyé­neknek államilag nem szabályozott együttélése, együttműködése? Lehet­séges-e uralommentes (másként szólva: anarchista) közhatalom?

Elképzelhető-e, hogy olyan egyének, akik uralommentes önrendelke­zésre törekednek, megszervezzék saját nem kaotikus együttélésüket? Elképzelhető-e, hogy megszervezzék saját nem hierarchikus együtt­működésüket? Elképzelhető-e, hogy uralommentes önrendelkezésre törekvő egyének kisebb-nagyobb csoportjai önszabályozó, önkormányzó, önigazgató közösségekbe tömörüljenek, vagyis saját maguk szerveződ­jenek közösségbe?

Az ilyesmi elvileg nem elképzelhetetlen. Annyira nem, hogy számos ilyen módon működő közösség létezik-létezett a gyakorlatban. A törté­nelmi tapasztalatok szerint az ilyen szerveződéseknek főképpen az szab határt, hogy létezésük – egy ponton túl – alapvetően sérti a hierarchikus állami érdekeket. Alapjaiban sérti, mert minden hierarchiamentesen szerveződő közhatalom kihívást, konkurenciát jelent a politikailag szer­vezett (a társadalomtól elkülönült, elidegenült, arra kívülről ráerőszakolt) közhatalom számára.

Min alapulhat, mire alapozódhat az önrendelkezésre törekvő egyének önkéntes együttműködése?

Lehetséges, hogy szabad megegyezésük, a közöttük létrejött önkéntes megállapodás a feltétele annak, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz vezessen, hanem a rend valamilyen uralommentes formájához? A megegyezés tartalma, a megállapodás szabályai az együttműködésben résztvevő valamennyi egyénre vonatkoznak (és csak rájuk vonatkoznak). Az önkéntes megegyezésnek, megállapodásnak – a létrehozásban való közvetlen aktivitásuk intenzitásától függetlenül – mindannyian alanyai: megalkotói és cselekvő végrehajtói.

Mi történik akkor, ha valaki a továbbiakban nem kíván részt venni az önkéntes együttműködésben, mert megváltozott a véleménye, meggon­dolta magát, megváltozott a helyzete stb.? Ki lehet-e lépni az önkéntes együttműködésből?

Az uralommentes rend logikája nem kötheti meg az egyének autonó­miáját, nem akadályozhatja önrendelkezését. Mindenki csak addig tagja az összeszövetkezett egyének együttműködésének, ameddig cselekvő alanya annak. Vállalásainak teljesítése után bárki szabadon távozhat.

Elképzelhető-e, hogy az összeszövetkezett egyének megvédelmezik saját közös megállapodásaik betartását (mindaddig, míg nem változtat­nak e megállapodásokon)? Elképzelhető-e, hogy uralommentességre törekvő egyének közösségének tagjai saját maguktól megkövetelik anarchista rendjük szabályainak betartását? (Lehetséges-e egyáltalán ennek az ellenkezője?)

Mi történik akkor, ha némelyek megsértik az együttműködés önkéntes szabályait? Az uralommentes rend szellemében alkalmazható-e kényszer velük szemben? Védelmezhető-e az uralommentes rend (az anarchia rendje) erőszak alkalmazásával?

Ha valaki nem tartja be az együttműködés önkéntes szabályát, akkor attól a megállapodástól távolodik el, amelyet ő hozott létre (ő is létreho­zott). Ha már nem ért egyet az eredeti megállapodással, megteheti, hogy kiválik az önkéntes együttműködésből. Ha elmulasztja ezt megtenni, akkor nem logikátlan az uralommentes rendet vele szemben (miképpen minden uralmi törekvéssel szemben is) megvédeni.

Akár az is előfordulhat, hogy az összeszövetkezett egyének az ura­lommentes (anarchikus) rend védelmében rendfenntartó funkciót hoznak létre, és rendfenntartó hatalommal ruházzák fel? Miben különbözik az anarchia „rendőre" a hagyományos állami rendőrtől? Hatalmát megbízó­jától, az összeszövetkezett egyének uralommentes együttműködésétől kapja. Feladata behatárolt és ideiglenes. Hatalma konkrét feladat ellátá­sára korlátozódik és a konkrét feladat elvégzéséig tart.

V. A tulajdon az anarchikus (uralommentes) rendben

Minden egyén legalapvetőbb szükséglete, létszükséglete, hogy biztosítva legyen a megélhetése.

Mikor mondhatjuk azt, hogy biztosított valamely egyén megélhetése?

Ha garantálva van számára, hogy maga gondoskodhasson a megél­hetéséről. Nevezetesen: táplálékra és személyes használati tárgyakra tehessen szert. Vagyis, ha önmaga rendelkezik a megélhetésének valamennyi alapfeltételével, eszközével. Ha adva van a létezése feletti önrendelkezés.

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök magántulajdona?

A magántulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használa­tából való kirekesztést jelent. A tulajdonnélküliek számára nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy létfenntartási eszközökhöz jussanak. De a nem önellátó magántulajdonosoknak sem adja meg a létfenntartás független­ségének biztonságát. (Itt most eltekintünk attól, hogy a magántulajdon az egyének között konfliktusok, versengés, előjogok, hierarchiák kialakulá­sához vezet, vagyis alá-fölé rendelődést, uralmi viszonyokat hoz létre.)

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök közös tulajdona?

Nem feltétlenül. A csoporttulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Az állami tulajdon is mo­nopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Kirekesztést jelent akkor, ha az állami tulajdon használatáról politikai vagy szakbürokrácia rendelkezik. Kirekesztést jelent akkor is, ha teljes egyetértés hiányában az állami tulajdon fölött rendelkezési jogot gyakorlók többsége dönt a használatáról.

Milyen tulajdon teszi lehetővé a megélhetés biztonságát?

Akkor biztosított az egyének számára a megélhetés, ha a közösen birtokolt termelési eszközök használatából senki sincs kizárva. Ha min­denki számára garantált, hogy személyes munkavégzéssel gondoskod­hasson a megélhetéséről. Vagyis, ha valamilyen közösen megállapított elv (például hatékonyság, szolidaritás, valamilyen célszerűség, illetve ezek kombinációja) alapján rendezett formában mindenkinek lehetősége van hasznos munkavégzésre. Az ilyen tulajdon a megélhetési eszközök tulajdonának vagy a fogyasztási javak – személyes tevékenységen nyugvó – személyi, egyéni tulajdonának is nevezhető.

VI. Mindennapi anarchia

Az uralommentesség szelleme nem tűri a hierarchiákat. A következetes uralomellenességből, hierarchiaellenességből a gyengék, a lemaradók segítése következik.

Lehetséges, hogy a következetes anarchia nem ismeri a „győztesek és legyőzöttek" megkülönböztetést? Elképzelhető, hogy a végigvitt anarchia olyan rend, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek, mert ebben a rendben győzni csak közösen lehet? Elképzelhető, hogy az együttműködésnek ebben a rendjében mindenki vesztesnek számít, ha nem győz mindenki? Hiszen hogyan valósulhatna meg uralommentes, hierarchiamentes együttműködés, ha a szereplők egymással való egyéni versengésre kényszerülnének? (Ami nem zárja ki a közös célokért való versengő erőfeszítést.)

Nem kizárt, hogy egyének, csapatok versenyszerű megmérkőztetése valójában a hierarchikus szemléletre történő lelki manipuláció. Nem ki­zárt, hogy a legkülönbözőbb versenyek népszerűsítése valójában annak szükségletére való nevelés, hogy vereséget akarjunk mérni másokra, és hogy mások vereségéből merítsünk boldogságot. Nem kizárt, hogy a győ­zelmi kultusz mindennapi sulykolása valójában pszichológiai-pedagógiai ösztönzés és felkészítés annak a hierarchikus társadalmi gyakorlatnak az elfogadására, amely létkérdéssé, kényszerűséggé teszi mások meg­előzését, legyőzését.

Lehetséges, hogy ahol legyőzöttek vannak, ott bizonyos értelemben mindenki vesztes?

*

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen előjogot. Akkor sem, ha vele szembeni előjog, és akkor sem, ha az ő előjoga. Bármiféle előjog alá-fölé rendeltséget, uralmi viszonyt eredményez.

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen hierarchikus előnyt. Bármiféle hierarchikus megkülönböztetés – az adott kérdésben – uralmi viszonyt eredményez.

Lehetséges, hogy uralmi eljárás többet elvenni, uralmi elvárás többet elvárni, mint amennyit adunk? Lehetséges, hogy az uralommentesség (anarchia) szellemének következetes alkalmazója a számára kedvező előnyöket is elutasítja?

Lehetséges, hogy bármilyen önkéntes megállapodás megszegése uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem az fejeződik-e ki benne, hogy a megállapodás megszegője fölébe helyezi magát a többieknek, és uralmi pozíciót élvez?

Lehetséges, hogy valamely megbeszélt találkozóról való késés uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem azt a felfogást tükrözi-e a késés, hogy a megbeszélt találkozó résztvevőit az illető nem tekinti önmagával egyen­rangúaknak?

Nem az uralommentesség (anarchia) szellemének megsértése (vagy az uralommentesség következetlen alkalmazása) fejeződik-e ki a fenti esetekben? Nem az fejeződik-e ki bennük, hogy visszaélünk mások munkájával, idejével, idegrendszerével stb.? Nem azt a szemléletet fejezik-e ki, hogy egyeseknek több jár (javakból, mások idejéből, alkal­mazkodásából), mint a többieknek?

Elképzelhető-e, hogy az uralommentességre való következetes törek­vés nem zárja ki az uralom minden formáját? Lehetséges, hogy bizonyos esetekben éppen önmagunk tudatos fegyelmezése, az önmagunk fölötti uralom növeli meg az egyéni szabadságunkat? Lehetséges, hogy minden uralommentes emberi kapcsolat nélkülözhetetlen feltétele az egymással együttműködő egyének – saját érdekükben is történő – önuralma?

VII. A személyes önrendelkezés defenzív és offenzív formája

Mit tehet az egyén, ha személyes önrendelkezésre törekszik?

Az önrendelkezésre törekvő egyén szembetalálja magát a rövidtávú és a hosszútávú önrendelkezés alternatívájával. Az adott helyzetben dönthet az első, illetve a második javára. Viszont ha nem dönt, akkor eleve lemond – az adott helyzetben való – önrendelkezéséről.

Az egyén megteheti, hogy döntésében a jelent, a rövidtávot választja, részesíti előnyben. Amit akar, azt mindenáron, bármilyen áron akarja. Lehet, hogy tudatában van döntésének valamennyi távlati kockázatával: előre látja, számításba veszi a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeit. És így is megmarad az elhatározása mellett. Akár természeti-társadalmi szankcionálása, sőt teljes pusztulása árán is ragaszkodik a döntéséhez – mert ragaszkodik önmagához, önrendel­kezéséhez.

Az is lehet, hogy az egyén nincs tudatában döntésének távlati kocká­zataival, nem látja előre, nem veszi számításba a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeket. Nem előrelátóan, hanem pusztán a jelennek, nem feltétlenül teljesen tudatosan, hanem némiképp ösztönösen döntött. De elfogadja, vállalja döntésének a következmé­nyeit.

Akár tudatosan, akár ösztönösen döntött az egyén a jelen javára, egyidejűleg a nem kívánt következmények javára is döntött. E követ­kezmények gyakorlati elutasításával szemben e következményeket is saját maga választotta.

Az egyén megteheti, hogy elpusztulásának kockázata árán is a sze­mélyes önrendelkezést választja. Defenzívnek ítélt helyzetében defenzív megoldást választ. Ebben az esetben a pusztulás nem más, mint a távlati önrendelkezés hiányától való megszabadulás.

Az önrendelkezésre törekvő egyén megteheti, hogy az adott helyzetben való döntésekor az önrendelkezésnek nem rövidtávú, hanem hosszabb távú szempontjait részesíti előnyben. Ebben az esetben a hosszabb távra szóló célkitűzés – megvalósulásának, illetve megközelítésének egész folyamatában – útmutatóként, vezérfonalként szolgál az egyén számára. A hosszútávú önrendelkezés célja megkönnyíti a mindenkori jelenben való eligazodást. Az ilyen célhoz következetesen ragaszkodó egyén nem tesz olyat, ami célkitűzésével (az önmagához való tudatos ragaszkodással) ellentétes. Ebben a megközelítésben az egyén lényegi (vagyis önrendelkezésével kapcsolatos) döntései mindig ugyanarról szólnak: az egyén személyes, társadalmi és természeti viszonyainak -konkrét helyzetben lehetséges – uralommentes alakításáról.

Innen nézve a jelen pusztán azonnali lehetőségein való felülemelke­dés, a csupán rövidtávú sikerek elkerülése nem mutatkozik lemondásnak vagy veszteségnek.

Andor László – Farkas Péter (szerk.): Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig. Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

A gyengécske és töredezett hazai globalizációkritika fontos állomása Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig című kisszótár megjelenése, amely példát mutathat nem csupán az elméletek, nézetek és álláspontok sok­színűségének felvillantásával, hanem a tudományos igényesség, a köz­érthetőség és az olvasmányosság olyan egyensúlyával, amelynek révén a kötet igen széles olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat.

Az elmúlt évek hazai nyomtatott globalizációkritikai szakirodalmán végigtekintve néhány folyóiraton kívül főként monográfiákat, illetve ta­nulmányköteteket találunk, ezért már maga a műfaj is üdítő színfoltnak számít. Az ATTAC honlapjának ismerői ugyanakkor olvashatták már azt a kislexikont, amely néhány itt is megtalálható címszónak az elődjét tar­talmazza. A formáját tekintve rövid szótárra emlékeztető, valójában a le­hetőségekhez képest mély elemzést nyújtó, enciklopédiának is beillő mű egészen pontosan 68 darab többoldalas szócikken keresztül értelmezi a világgazdaság jelenségeit. Nehéz egyszerre tudományosan is igényes, megalapozott módon, egyúttal olvasmányos és könnyen emészthető stílusban írni a világgazdaság problémáiról, különösen egy ilyen szigorú műfaj keretein belül, ez azonban ebben az esetben mégis sikerült. A kötet stílusában és tartalmában is túllépett az egyszerű fogalomtár keretein, s nem csupán kézikönyvként, hanem önálló olvasmányként is megállja a helyét.

A könyv összeállításában nem kevesebb, mint 25 szerző segédkezett: egyetemi professzortól a tanársegédig, gyakorló pénzügyi elemzőtől az elméleti közgazdasági kutatóig, globalizációkritikai mozgalmártól az ál­lamigazgatásban dolgozóig minden szakember jegyzett néhány testhez­álló szócikket. Közös bennük, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert kritikával szemlélik, méghozzá azzal a progresszív baloldali kritikával, amelynek gondolatai igencsak ráférnek a hazai közgondolkodásra. Szó nincs azonban arról, hogy a szerzők közös álláspontot képviselnének: más megközelítési móddal, értékrenddel, elméleti háttérrel érkeztek, s a szerkesztőknek nem is volt szándékuk, hogy egységes álláspontot ala­kítsanak ki. Egyesek szerint a rendszer reformálható: „az erőltetett, gyors liberalizáció helyett először törekedni kell a megfelelő szabályozó kere­tek, intézmények kialakítására" (260. oldal), mások szerint az anomáliák nem számolhatók fel, hiszen azok a kapitalizmus „természetes megnyil­vánulásai" (132. oldal). Közös azonban a kritikaiság, s az a vágy, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert igazságosabbá, fenntarthatóbbá lehet és kell is tenni. A közös nevezőket az olvasónak kell megtalálnia, de az értelmezés szabadsága pontosan ezért széles, a sokszínűség értékes és inspiráló. S hogy miért nem született egy egységes „valódi" könyv? Miként Artner Annamária írja: „a mozgalom által egyesíteni szándékozott áramlatok sokszínűsége olyan érdem, mely egyben a közösen vállalható célok korlátja is" (ATTAC szócikk, 34. oldal).

Már a témák kiválasztása is kritikai szemléletmódot tükröz: míg egy neoliberális kisszótár a versenyképességet, a tőkevonzó képességet, a technológiatranszfert és a tőzsdetechnikai elemzést tekintené legfonto­sabb szócikkeinek, itt olyan témák kerülnek terítékre, mint a washingtoni konszenzus, az adósságválság, a fejlődés-gazdaságtan, a fenntartható fejlődés, a mikrohitel, a közvetlen demokrácia vagy épp a hazánkban még az előbbieknél is kevésbé ismert SAPRI. Így már a témakörök felvetése is tanulságos s jelzi a szerzők és szerkesztők szakmai irányult­ságát, valamint elkötelezettségét a kritikai nézőpontok iránt. A szerzők sokszor tudatosan szembeállítják egymással a neoliberális és a kritikai nézőpontokat, amellyel nem csupán a párbeszéd lehetőségét teremtik meg, hanem megkönnyítik (a neoliberális emlőkön nevelkedett olvasók számára is) az álláspontok megértését és befogadását.

A kötet egyik fő értéke, hogy az átlagos magyar olvasó számára kevéssé ismert tények, hazánkban sajnos nem sok figyelmet kapó ma­gyarázatok is megjelennek benne. Mert az adósságválság nem csupán a hitelek visszafizetéséről és az eladósodott országok nyomorba dön­téséről szól, hanem arról az adósságbumerángnak nevezett jelenségről is, amelynek révén az adósságválság több módon is visszahat a fejlett országok gazdaságára többek között a természet károsítása, a kábító­szer-kereskedelem vagy épp a migráció révén. Sokkal pontosabb képet kapunk például a mainstream sajtóban agyonajnározott délkelet-ázsiai országokról is, hiszen a kistigrisek súlyos társadalmi-gazdasági (gyenge vagy nem is létező szociális ellátórendszer, a lehetőségekhez képest visszafogott reálbér-növekedés), valamint politikai árat (tekintélyuralmi, katonai diktatúrák, szakszervezetek elnyomása) fizettek a „csodáért". S míg hazánkban „leginkább arról esik szó, hogy mennyire nehéz vagy könnyű az euró bevezetése, az ehhez előírt fiskális és monetáris konvergenciakritériumainak teljesítése", s jobb esetben felmerül, hogy „a hozzá vezető út nehéz, majdhogynem járhatatlan", addig az eurózónáról szóló szócikk elemzi a megvalósíthatóságon jóval túlmutató fenntartha­tóság problémáját (64-67. oldal). Hiszen az egyenlőtlen növekedés, az eltérő adottságok, az optimális valutaövezet kérdései felvetik a szabályo­zás reformjának, a monetáris együttműködés új formáinak kérdéseit. A figyelmes olvasók olyan érdekességekre is bukkanhatnak, mint például az a tény, hogy a Szociális Világfórum ikonjának számító Porto Allegre részvételi költségvetést alkalmaz, amelynek keretében a költségvetés egy hányadáról a helyi lakosok döntenek. A szócikkek sok Magyaror­szágon tévesen használt fogalmat pontosítanak, többek között azt, hogy mit is értünk globalizációkritikán vagy épp a liberalizmuson. A pénzügyi válság kitörésekor, a fenyegető klímakatasztrófa árnyékában különösen aktuálisak a valutaválsággal, a Tobin-adóval, a zöldmozgalmakkal, a fenntartható fejlődéssel foglalkozó részek.

A „hagyományos" szócikkeken túl néhány olyan jelentős gondolkodó arcéle is helyet kapott, akik elméleti vagy gyakorlati tevékenységükkel jelentős hatást gyakoroltak a világgazdaságra. Ezek nem egyszerű önéletrajzok, hanem olyan történeti, elmélettörténeti háttérbe ágyazott egységek, amelyek bemutatják Keynes, Stiglitz, Tobin, Wallerstein, Polányi, valamint Friedman közgazdasági nézeteit, rendkívül alapos, ám lényegre törő módon, a legfontosabb közgazdasági összefüggések elemzésével.

A szerzők fontosnak tartották a történeti összefüggések és folyamatok ábrázolását, így mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy milyen rég­óta létezik alternatíva a fennálló világrenddel szemben s hogy a marxista, keynesi, szociáldemokrata, zöld stb. elméletek és mozgalmak milyen megoldásokat kínáltak és kínálnak jelenleg is korunk közgazdasági problémáira. Bár a könyv alapvetően a világgazdaság folyamatait hiva­tott vizsgálni, nem tisztán közgazdasági műről van szó, hiszen elemezni kell a mélyebb történeti és társadalmi összefüggéseket is; nem lehet elvonatkoztatni a szociális szempontoktól, a mainstream által csupán gazdaságinak tekintett döntések társadalmi és környezeti hatásaitól. A politikai gazdaságtani megközelítés figyelembe veszi az érdekek, a hatalom, az intézmények struktúráját és folyamatait, átfogó és komplex képet közvetít, s rendszerben, sőt világrendszerben gondolkodik. Hiszen az IMF hitelezési politikájában is fontos szerepet játszanak a politikai szempontok, s a politikai döntések mögött is gyakran ott rejtőzik a gaz­dasági érdek. Nem lehet vizsgálni a XXI. század világgazdaságát a tech­nológiai kérdések megválaszolása nélkül, különösképpen az informatikai forradalommal és a fenntarthatósággal kapcsolatos problémáknál kap ez utóbbi megközelítésmód szerepet.

A könyvet olvasva bebizonyosodik, hogy még a globalizációkritikát sem érdemes 100%-ban importálni s a hazai és a nemzetközi vonások együt­tes értelmezése mind tudományos szempontból, mind az érthetőséget tekintve célravezető. A szócikkek nagy része tartalmaz olyan Magyar­országról szóló részeket, amelyek tágabb, világgazdasági kontextusba ágyazva segítenek megérteni a hazai folyamatokat s amelyek kapcsán elmondható, hogy a magyar struktúrákat elemezve is nagy szükség van arra a progresszivitásra, amely nem csupán a külföldi példák és a ránk hatást gyakorló események képében jelenik meg, hanem amely szem­léletmódjában is fontos hozzáadott értéket jelent.

A szócikkek álláspontja, stílusa és vérmérséklete, köszönhetően a közreműködők széles körének, igen változatos. Bár szakmailag a szó­cikkek korrektek és megalapozottak, a szerzők nem rejtik véka alá véle­ményüket, s sokszor egy-egy szó vagy mondat is súlyos ítéletet tükröz: „a Nemzetközi Valutaalap feladata lett, hogy a gazdasági válsággal – és egyéb politikai és szociális – problémákkal küzdő országokból kicsikarja az adósságszolgálathoz szükséges összegeket" (18. oldal). Így a szerzők élesen bírálják többek között a WTO tevékenységét, hiszen a GATS fő célkitűzése, hogy „minden emberi tevékenységet profitot termelő áru­cikké változtasson" (27. oldal), s rámutatnak a legfontosabb teendőkre: „pusztán a kritika fegyverével a monetarizmus, a neoliberalizmus nem legyőzhető, csak a vesztes országok, népek társadalmi mozgalmai vezethetnek sikerre" (81. oldal). S kijut a jogos bírálatból a hazai köz­gondolkodásnak s tudományos életnek is. Miként Stiglitzről olvashatjuk a róla szóló szócikkben: „az éppen divatos szerzők mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észreven­ni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézeteinek érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt", „Stiglitz tizennyolc egyetem díszdoktora (régiónkban Bécs, Prága és Bukarest szerepel a listán, Szófia hamarosan következik.)"

És bár lehet vitatkozni azokkal a megállapításokkal, amelyek szerint például „a szabad kereskedelmi rendszernek mondott, valójában az óriásvállalatok által uralt világgazdaság fő haszonélvezője az egyetlen talpon maradt nemzetállam, az Egyesült Államok" (95. oldal) vagy hogy az elégedetlenség és a különböző mozgalmak valóban arra utalnak-e, hogy „a kapitalizmus továbbra is kitermeli a maga sírásóját" (103. oldal), a határozott állásfoglalások és vélemények épp a könyv karakteres, elkötelezett globalizációkritikai jellegét húzzák alá.

Formáját tekintve a könyv jól kezelhető: a szócikkek – bár önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket – tartalmukban is utalnak egymásra s nem csupán a lexikonszerű, kötelező egymásra hivatkozásokat találjuk meg. Ez szinte egy összefüggő mű érzetét kelti, s megkönnyíti azoknak az olvasóknak is a dolgát, akik hiányosabb ismeretekkel vágnak neki a tájékozódásnak. A szócikkek végén megadott irodalom olvasóbarát módon felhívja a figyelmet az adott témakör néhány alapművére. Bár a hagyományos értelemben vett legfontosabb könyvek és más alapművek mindenhol megtalálhatók, sokkal több forrást is fel lehetett volna sorolni. A globalizációkritikai mozgalom fontos nemzetközi forrása az internet is: több nemzetközi forrás, internetes honlapcím a témák iránt középfokon érdeklődőknek segített volna jobban eligazodni a könyvtárnyira duzzadt és változó minőségű kritikai művek dzsungelében.

A mű kézikönyvként egyszerre szolgál tudományos és ismeretterjesztő célokat. A globalizációkritikákkal eddig is foglalkozók több nézőpontot és területet ismerhetnek meg, s a téma iránt eddig nem érdeklődők, illetve a csak mainstreammel foglalkozók megtudhatják, hogy „lehet más a világ". Bár a borító színe nem is vörös, nem is zöld, de a kötet kötelező olvasmány mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni a neoliberalizmus és a globalizáció jelenlegi formájának közgazdasági, elméleti, elvi, gaz­daságpolitikai, valamint különböző funkcionális területeken értelmezhető bírálatát s azokat a sokszínű álláspontokat, elméleteket és programokat, amelyek segíthetnek kialakítani egy igazságosabb és fenntartható világ­gazdaságot.

Vannak-e Kuronnak, Modzelewskinek, Kotakowskinak, Baumannak vagy Brusnak utódai a kapitalista viszonyok között? Vagy minden alternatív hagyományt szétzúzott a globális piacgazdaság és a vele járó posztmodern gondolkodás?

Ha manapság szóba kerül Lengyelország, akkor nagyon kevés ember­nek jut eszébe az, hogy „baloldal". Mi tagadás, a XXI. század elején, a rendszerváltás után húsz évvel, nem a baloldal határozza meg a lengyel politikát és nem a baloldali gondolatok az irányadóak a közbeszédben sem. Természetesen ez nem csak Lengyelországra igaz régiónkban. Pedig a lengyel társadalomban mély gyökerei voltak (vannak?) a kü­lönböző szocialista elképzeléseknek, baloldali alternatíváknak. A nyolc­vanas években az önigazgatás elvére épülő Szolidaritás-mozgalom felemelkedése reményt adhatott arra nézve, hogy van alternatívája a „létező szocializmusnak", illetve a konzervatív vagy liberális ideológiákon alapuló kapitalizmusnak. A neoliberális rendszerváltás azonban lerom­bolt minden ilyen illúziót egy időre, s ennek következménye, hogy szinte teljesen marginalizálódott minden olyan gondolat, amely nem a létrejövő új rendszer apológiáját tűzte zászlajára. Lengyelország tehát nem egyedi ebben a tekintetben. Mindezek mellett joggal merülhet fel a kérdés, hogy vannak-e örökösei az új rendszerben a korábban oly erős intellektuális baloldalnak Lengyelországban? Vannak-e Kurońnak, Modzelewskinek, Kołakowskinak, Baumannak vagy Brusnak utódai a kapitalista viszonyok között? Vagy minden alternatív hagyományt szétzúzott a globális piac­gazdaság és a vele járó posztmodern gondolkodás?

A kilencvenes évtized a dezintegráció évtizede volt. Megszűnt az államszocialista rendszer és vele együtt – közös ellenség híján – dara­bokra esett szét a Szolidaritás is. Mindkét iránynak számos „örököse" létezik a mai napig. A mai lengyel baloldal is – nem a pártokra gondolok – besorolható ennek megfelelően. Ha a megjelenő folyóiratokra tekintünk, akkor egyrészt léteznek a régi rendszer vezetéséhez közelállók orgá­numai, ilyen a Dziś [Ma] című folyóirat, mely Mieczysław F. Rakowski¹ főszerkesztésével meghatározó szerepet tölt be a baloldali értelmiség körében, illetve a bulvár baloldal népszerű lapjának számító NIE [NEM] hetilap.

A Dziś az államszocialista rendszerhez valamilyen módon kötődő értelmiség lapja. Nem annyira elméleti, mint inkább politikai jellegű havilap. Élesen kritizálja a jobboldali kormányokat, olykor fellép a régi rendszer védelmében is. Noha az egyetlen jelentős fórum, ahol az 1981-es hadiállapotot bevezető Wojciech Jaruzelski és társai elleni bün­tetőper ellen komoly, színvonalas írásokban tiltakoztak, a lap egyelőre nem tud kiszakadni a régi beidegződések hálójából. Így érthető, hogy a társadalom jelentős részére csekély hatással bír a Dziś. A lap pozitív oldalaként értékelhető, hogy elemzéseket közölnek a közvéleményt is aktívan foglalkoztató aktuális témákkal kapcsolatban; a gazdasági válságot, a neoliberalizmus kompromittálódását vagy a világpolitika fő kérdéseit illetően.

Ugyanakkor a Jaruzelski-rendszer népszerűtlen szóvivője, Jerzy Urban² által szerkesztett NIE antiklerikális, bulvárstílusú és sokszor pri­mitív hangvételére is van bizonyos fogadókészség, de e lapot nehezen lehetne a baloldali értelmiség szócsövének tekinteni.

A Szolidaritás baloldali örökségét viszi tovább a Lewą Nogą [Bal Láb­bal] és a Bez Dogmatu [Dogma nélkül], illetve a radikálisabb Rewolucja [Forradalom]. A Bez dogmatunak nincs köze a Nobel-díjas lengyel író, Henryk Sienkiewicz hasonló című társadalmi regényéhez; mindenesetre felfedezhető némi rokonság a XIX-XX. század fordulóján élő lengyel realista-pozitivista hagyományokkal. A folyóirat létrehozása egy konkrét politikai eseményhez kötődik. 1993-ban az új abortusztörvény elfogadása körül kialakult társadalmi vita arra sarkallt néhány baloldali gondolkodót, hogy világossá tegye az egyházzal szemben képviselt álláspontját. Az újságot abból a megfontolásból indították útjára, hogy szükséges egy olyan társadalmi, politikai és kulturális folyóirat, amely a problémákat komolyan veszi és öncenzúra nélkül képes velük foglalkozni. Olyan tár­sadalmi témákat feszegetnek, melyeket a legtöbb sajtótermék meg sem említ. A szerkesztők feltett szándéka a lengyel demokrácia alapjainak megvédése, nevezetesen az egyéni szabadság védelme és az állam vi­lági jellegének megőrzése.³ Kapcsolatban állnak minden olyan társadalmi mozgalommal, amely a jog ideologizálása, a közélet klerikalizálása, vala­mint a vallási indoktrinációknak az iskolai és tudományos programokba való bevezetése ellen lép fel. A negyedévente 2000 példányban megje­lenő lap vállalja, hogy szembe megy a trendekkel, a divatos és kritikátlan nézőpontokkal. Nem respektálja az erkölcsi és politikai tekintélyeket, a tabutémákat, valamint az egyedüli igazságnak elfogadott téziseket.

A Bez Dogmatu-hoz hasonló szellemiségű a Lewą Nogą című fél­évente megjelenő periodika. Az ugyanannál a kiadónál megjelenő lapot Przemysław Wielgosz és Stefan Zgliczyński szerkeszti. A szerkesz­tőbizottságban azonban Magyarországon is jól ismert szerzőgárda tevékenykedik, többek között Samir Amin és Giovanni Arrighi, de aktív szerepet vállal az egykori Szolidaritás szakszervezet balszárnyának aktivistája, a munkás-önigazgatás bevezetését szorgalmazó Zbigniew Marcin Kowalewski is. Kowalewski személyében e lapokhoz kapcsolódik a radikális Rewolucja is. A nyílván anyagi okokból ritkán megjelenő lap a lengyel trockista hagyomány életben tartója. Kowalewski maga is a IV. Internacionálé tagja. Az 1981. december 13-án Lengyelországban beve­zetett hadiállapot idején éppen Franciaországban tartózkodó Kowalewski kiutasítása ellen komoly akciókat szervezett a francia radikális baloldal. Később, a rendszerváltás idején élesen tiltakozott a Szolidaritás jobbol­dali eltolódása ellen.

A Lewą Nogą 500 oldalas, tematikus számai egy-egy aktuális társa­dalmi kérdésre helyezik a hangsúlyt. Ilyen volt a Nők, szex és forrada­lom, amelyben Rosa Luxemburgtól kezdve Alekszandra Kollontajon át Theodor W. Adorno tanulmányait közölték; vagy az Európa közpon­túság témája, amelyben szintén olyan ismert szerzők, mint Immanuel Wallerstein, Giovanni Arrighi vagy Martin Bernal „szólaltak" meg. De az Eszmélethez hasonlóan ők is készítettek már Marx aktualitásáról külön­számot Max Horkheimer vagy Noam Chomksy részvételével. A Lewą Nogą mindenképpen a baloldali értelmiség egyik legszínvonalasabb és legfigyelemreméltóbb lapja. Sajnos mind a Lewą Nogą, mind a Rewolucja anyagi problémákkal küzd, mely az utóbbi időben a lapok megjelenésére is hatással vannak.

Új színt hozott a lengyel baloldalon a Krytyka Polityczna [Politikai Kriti­ka]. A lap 2002-ben jelent meg először azzal a céllal, hogy elsősorban a tudomány, a kultúra és a politika mezején fejtsék ki álláspontjukat. Véle­ményük szerint lehet a társadalomra bizonyos hatást gyakorolni. Alapvető céljuk, hogy a baloldali gondolkodást a közéletben megerősítsék. Teszik ezt abból a meggyőződésből, hogy egy leendő baloldali politika számára elengedhetetlen, hogy előbb kialakuljon a társadalomban az erre való fogadókészség. A lengyel közéletben, az egyetemek vitaklubjaiban az elmúlt évtizedben szinte kizárólag a liberális-konzervatív szemléletmód jelent meg. Így nem csoda, ha ma Lengyelországban szinte nem létezik számottevő baloldali média sem. Sőt, a baloldalról folytatott viták is több­nyire jobboldali vagy liberális napi-, ill. hetilapokban zajlanak. A Krytyka Polityczna bázisát a Varsói Egyetemen végzett fiatal filozófusok, szoci­ológusok, nyelvészek és művészek alkotják. Fiatalos lendületük rövid időn belül viszonylag nagy népszerűséget hozott a lapnak és a körülötte létrejött klubnak. Sőt, országszerte, a nagyobb városokban is létrejöttek első klubjaik. Ezzel lehetővé vált, hogy ne csak a megjelenő folyóirat és a hozzá kapcsolódó kiadó által megjelentetett művek útján jussanak el az érdeklődőkhöz, hanem szinte állandó jelleggel a KP vitaestjein is.

A Krytyka ma már a lengyel baloldal egyik jelentős bázisa. Még akkor is, ha fiatalságuk és egyesek szerint nem eléggé kiforrott ideológiájuk miatt őket is számos kritika éri, főleg baloldalról. Grzegorz Konat, egy baloldali hetilap, a Przegląd [Szemle] hasábjain többek között azért kritizálta a Krytykát, mert szerinte nem fektetnek megfelelő hangsúly a gazdasági kérdésekre, persze ironikusan meg is jegyzi, hogy ez nem is csoda, hiszen nincsenek közgazdászok a soraikban, egy művésztől pedig nem várható el, hogy állást foglaljon a nagy gazdasági kérdésekben. Konat emellett kiemeli azt is, hogy a Krytyka egy fiatalokból álló zárt varsói értelmiségi kör, amelynek nincs kapcsolata a valósággal. A saját nyelvükön, maguknak beszélnek. Problémásnak tartja a Krytyka múlttal kapcsolatos viszonyát is. Szerinte nem elfogadható, hogy a fiatalok a szocialista korszak eredményeit negligálják és abból csupán a demok­ratikus ellenzék hagyományát vállalják fel. Végül pedig problémásnak tartja a baloldali szerző a Krytyka vezetőjének imázs építését is; Stawomir Sierakowski, Konat számára egy lengyel Che Guevera képét idézi fel. Azt is rosszallja, hogy Sierakowski és néhány társa állandó vendége a jobboldali és a liberális napilapoknak.

A Krytyka munkatársai valóban gyakran írnak a jobboldali konzervatív Dziennik és a Rzeczpospolita, valamint a liberálisabb Gazeta Wyborcza hasábjain, ám kizárólag a saját értékrendjüknek megfelelően. Sierakowski több vitát folytatott jobboldali szerzőkkel is a közelmúltban a lengyel bal­oldal jövőjéről. Hogy miért engedik be ezek a lapok a balosokat, és hogy van-e haszna ezen vitáknak, nem e tanulmány feladata megválaszolni. A Przegląd „vádjaira" Michał Sutowski válaszolt. Véleménye szerint ma már minden gazdasági kérdés, tehát ha a nők vagy a homoszexuálisok diszkriminációjával foglalkozik egy cikkük, akkor közvetve ez is gazdasági kérdést boncolgat, hiszen minden ilyen megkülönböztetés is attól függ, hogy a diszkriminált egyén hol foglal helyet a társadalomban. Másrészt pedig valóban nincsenek teljesen negligálva a konkrét gazdasági prob­lémák sem a lapban, ám kétségtelen, hogy kisebb a szerepük, mint az elméleti, politikai vagy az irodalmi jellegű irományoknak.

Fontos kérdés azonban, hogy milyen elméleti és politikai hagyomá­nyokra támaszkodik a Krytyka. Valóban nem az államszocialista rend­szerben keresik gyökereiket, sokkal inkább a Munkásvédő Bizottság (KOR) tevékenységében. Kinga Dunin személyében egy egykori KOR-tag is aktív szerepet vállal a Krytykában, de a 2004-ben elhunyt Kuroń vagy a még mindig aktív Modzelewski cikkeit is megtalálhatjuk náluk. Elméleti tekintetben pedig az első világháború előtti Lengyel Szocialista Párt (PPS) hagyományait elevenítették fel. Nyíltan felvállalják Stanisław Brzozowski lengyel gondolkodó örökségét. Brzozowski Magyarországon kevésbé ismert személyiség, aki a XIX. század végi Ifjú Lengyelország [Młoda Polska] mozgalmából nőtt ki. Az ő nevéhez fűződik a marxizmus „meghonosítása" a lengyel gondolkodásban. Számos művet hagyott az utókorra, amely kétségkívül a baloldal egyik megkerülhetetlen és vállal­ható öröksége. Az elmúlt két évben újra kiadták Brzozowski két jelentős művét, a Płominie [Lángok] és a Mocarz [Uralkodó] című intellektuális „regényeket".

A Krytyka a lengyel szocialista hagyományok propagálása mellett, többek között nagy szerepet tölt be a poszt-marxista Slavoj Žižek munkásságának lengyelországi terjesztésében is. Žižek ma az egyik legolvasottabb baloldali gondolkodó a világban, Lengyelországban több művét a Krytyka stábja fordította le és adta ki. Itt kell megjegyezni, hogy magyarul néhány rövidebb írásán kívül semmi nem olvasható a szlovén gondolkodótól.

Összességében a Krytyka Polityczna valóban felforgatta az állóvizet a lengyel baloldalon. Az idősebb generáció egyes tagjainak részéről érzékelhető bizonyos ellenszenv is a lappal szemben. Kétségtelen azonban, hogy a jelenleg még nem, vagy csak nagyon kismértékben érzékelhető hatással bíró kör pozitív szerepet tölt be a lengyel balol­dalon, a fiatalok megszólításában pedig az élen jár. A főszerkesztő, Sławomir Sierakowski egyértelműen közvélemény-formáló publicistává nőtte ki magát. Még 2004-ben vált szélesebb körben ismertté, amikor megfogalmazta a Nyílt levél az európai közvéleményhez című felhívását. Az angolul és franciául is közzétett levelet 250 meghatározó lengyel értelmiségi írta alá. A felhívás abból a tényből indult ki, hogy a baloldali alternatívában gondolkodók érdekeit sem a parlament, sem a média nem fejezi ki, egyetlen lehetőség, ha az Európai Unió egy politikailag és intézményileg is erős, nemzetek feletti szervezetté alakul a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás értékeire támaszkodva. Sierakowski a francia forradalom e kissé módosított hármas jelszavát tekinti a közös európai alapértékeknek, szemben a lengyel kormányok által is erőltetett, majd meg nem szavazott, keresztény kultúrával. A Krytyka Polityczna főszerkesztője új véli – összhangban Jürgen Habermas eredeti gondo­latával -, hogy egy politikailag erős Európai Unió tud csak a globális gazdasággal szemben fellépni, nemzetállami szinten erre nincs lehető­ség. Ebből a megfontolásból a Krytyka Polityczna az uniós csatlakozást is támogatta.

Az említetteken kívül marginális szerepet tölt be a Forradalmi Baloldal Hullámának [Nurt Lewicy Rewolucyjnej] Dalej! [Tovább!] című folyóirata. A szervezet 1987 óta folyamatosan létezik nyíltan vállalva a trockista hagyományt. 2006-ban csatlakoztak Piotr Ikonowicz Új Baloldal [Nowa Lewica] pártjához, amelyen belül önálló platformot alkotnak. Tagjai a IV. Internacionálénak, rendszeres résztvevői az Európai Szociális Fórumnak. A Dalej! eddig 40 alkalommal jelent meg. A szervezetnek kifejezetten nem tett jót, hogy Ikonowicz a 2007-es előrehozott parlamenti választáson, a számos botrányba keveredett Andrzej Lepper Önvédelem [Samoobrona] pártjának listáján indult.⁴ A Dalej! egyértelműen antikapitalista orgánum, emellett bírálja a sztálini típusú központosított rendszert, ugyanakkor védelmezi a „létező szocializmust", amely képes volt gátat szabni a kapitalizmus terjedésének. Továbbá kiemelt érdeklődéssel tekint a kö­zel-keleti régióra, egyértelműen arab-barát szemmel közelítve a térség konfliktusához.

Összességében a lengyelországi baloldali folyóiratok még nem tudnak „versenyezni" a jobboldali, konzervatív értékrenddel megjelenő sajtóter­mékekkel. Ismertségben és példányszámban is messze elmaradnak a konzervatív Arcana vagy a Tygodnik Powszechny mögött. Örömteli vi­szont, hogy egyre magasabb színvonalon, egyre „eladhatóbb" formában tudnak megjelenni. Az alternatív közvélemény-formálás felé azonban még hosszú az út Lengyelországban is.

A nyomtatásban megjelenő lapok mellett néhány internetes oldalt is érdemes kiemelni, ilyen a www.lewica.pl, www.monde-diplomatique.pl, www.socijalizm.org.

Jegyzetek

1 Rakowski 1926-ban született és éppen a közelmúltban halt meg (2008. novem­ber 8). 1958 és 1982 között a Polityka című hetilap munkatársa, majd főszerkesz­tője volt. 1981-ben a Jaruzelski-kormány miniszterelnök-helyettese, 1989-1990-ben a Lengyel Egyesül Munkáspárt főtitkára. 1990 óta a Dziś főszerkesztője.

2 Urban 1933-ban született, 1981 -1989 között a kormány szóvivője. A rendszer­váltás után a NIE főszerkesztője és üzletember. 2004-ben a Wprost hetilap a 100 leggazdagabb lengyel között a 98. helyre sorolja.

3 Az 1993-as abortusz-törvény korlátozta a nők jogait az abortusz kérdésében. Míg korábban – 1956 óta – a rossz anyagi helyzetre való tekintettel is el lehetett végeztetni a terhességmegszakítást, az új rendelkezés erre nem adott lehető­séget. Az egyház egyértelműen az abortusz ellen lépett fel. Ezzel szemben az abortusz liberalizálása mellett érvelők, mint a Bez dogmatu alapító, Lengyelország felekezeti állammá alakulásától tartottak. Az ügy Lengyelország védelmét jelen­tette a fundamentalizmussal szemben. Később az Alkotmánybíróság eltörölte a törvény alkotmányellenes passzusait.

4 Andrzej Lepper 1954-ben született. 2006 -2007-ben mezőgazdasági miniszter és miniszterelnök-helyettes volt a Marcinkiewicz, majd a Kaczyński kormányokban. 2007-ben korrupciós botránya miatt Leppert leváltották miniszteri posztjáról. Pártja a legutóbbi választásokon nem jutott be a Szejmbe.

Egyének, társadalmi mozgalmak és civil szervezetek első válaszkísérlete a válságra, egy radikális gazdasági átalakuláshoz vezető program megalkotása érdekében; Peking, 2008. október 15.

• A bankok társadalmi tulajdonba vétele az elértéktelenedett pénzügyi eszközök állami felvásárlása helyett;
• A nép szükségletein és igényein alapuló bankok létrehozása, a már meglévő, szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló népi hitelformák megerősítése mellett;
• A pénzügyi rendszer teljes átláthatóságának intézményes kiépítése, a bankok üzleti könyveinek nyilvánossá tételével, az állampolgári szervezetek és a szakszervezetek támogatásával;
• A bankrendszer parlamenti és lakossági felügyeletének bevezeté­se;
• Szociális (főként a munkakörülményeket figyelembe vevő) és kör­nyezetvédelmi szempontok érvényesítése a hiteligények elbírálása során, különösen forprofit hitelezés esetén;
• Elsőbbség biztosítása az alacsony kamatozású, szociális és környe­zetvédelmi szükségletek kielégítését célzó hitelezéseknek, illetve a szociális gazdaság hatókörének kierjesztése;
• A központi bankok átalakítása demokratikus úton elfogadott szociális, környezetvédelmi és – a recesszió elkerülése érdekében – növeke­dési célok figyelembe vételével; nyilvános elszámolásra kötelezett intézményekké változtatásuk;
• A bevándorlók hazautalásainak biztosítása olyan jogszabályok törvénybe iktatásával, amelyek mérséklik az efféle tranzakciókra kivetett díjakat és adókat.

• Az adóparadicsomok felszámolása;
• A fosszilis tüzelőanyagok és az atomenergetika ágazatában működő vállalkozásoknak juttatott adókedvezmények megszüntetése;
• Ténylegesen progresszív adórendszer érvényre juttatása;
• Globális pénzügyi rendszer kifejlesztése a belső elszámolási árak alkalmazása és az adóelkerülés megelőzése érdekében;
• Az államosított bankok profitjának megadóztatása, ami lehetővé teszi az állampolgári befektetési alapok létrehozását;
• A széndioxid-kibocsátás és a környezetet leginkább károsító gazda­sági szereplők progresszív megadóztatása;
• A spekulatív célú tőkemozgások ellenőrzésére hivatott mechanizmu­sok, pl. a Tobin-adó bevezetése;
• A vámkivetés jogának visszaállítása a luxustermékek importjára és egyéb, helyben is előállítható termékekre, ami javíthatja az államok fiskális egyensúlyát, segítheti a helyi termelőket, s ezáltal csökkent­heti a globális széndioxid-kibocsátást.

• A katonai kiadások radikális csökkentése;
• Az állami kiadások átcsoportosítása: a bankok szanálása helyett a minimáljövedelem és a társadalombiztosítás garantálása, valamint az olyan alapvető szolgáltatások megteremtése, mint a lakhatás, az ivóvízellátás, a villamosítás, az egészségügy, az oktatás, a gyermek­neveléshez nyújtott támogatás vagy az internet-hozzáférés;
• Az állampolgári befektetési alapok felhasználása a legszegényebb rétegek segélyezésére;
• Segítségnyújtás a lakóingatlanokra fölvett jelzálogkölcsönök törlesz­tésére nem képes, kilakoltatással fenyegetett embereknek a fizetési feltételek újratárgyalásával;
• A közszolgáltatások privatizációjának leállítása;
• A foglalkoztatás növelése érdekében köztulajdonú vállalatok létreho­zása parlamenti, önkormányzati és/vagy munkavállalói ellenőrzés­sel;
• A köztulajdonban lévő vállalatok eredményességének növelése a vezetés demokratizálásával; a vállalati vezetők, az alkalmazottak és a szakszervezetek közötti együttműködésen alapuló irányítás elterjesztése;
• Az állampolgári részvételen alapuló költségvetési tervezés beveze­tése a közkiadások minden szintjén;
• Nagy volumenű beruházások eszközlése a hatékony energiafelhasz­nálás, az alacsony széndioxid-kibocsátást lehetővé tevő tömegközle­kedés, a megújuló energiaforrások, valamint a környezeti egyensúly helyreállítása területén;
• Az alapvető élelmiszerek árainak költségvetési támogatása vagy ellenőrzése.

• A rövid távú (árfolyamesésre játszó, a részvények birtoklása nélküli) részvénykereskedés (short-selling) állandó és globális tilalma;
• A származtatott értékpapírok (derivatívok) kereskedelmének betiltá­sa;
• Az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatos spekuláció betiltása;
• A fejlődő országok adósságának eltörlése – miközben adósságállo­mányuk növekszik, a válság következtében a Dél államainak devizái leértékelődnek;
• A válság megoldására irányuló vitákban való részvételre fölhívó ENSZ-nyilatkozat támogatása, tekintettel arra, hogy a krízis hatása jóval nagyobb lesz a fejlődő/harmadik világ gazdaságaira;
• A Világbank, az IMF és a WTO fokozatos megszüntetése;
• Az amerikai dollár nemzetközi tartalékvaluta-státuszának fokozatos felszámolása;
• Társadalmi bizottság (people's inquiry) felállítása egy igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásához szükséges mecha­nizmusok kialakítása céljából;
• Garancia arra, hogy a válság miatt a nemzetközi segélyezés mértéke nem csökken;
• A kapcsolt segélyek megszüntetése;
• A segélyek neoliberális feltételrendszerének megszüntetése;
• A nemzetközi cserén alapuló fejlődés paradigmájának felváltása a helyi és regionális piacokra termelést középpontba állító, fenntartható fejlődéssel;
• A helyi piacokra való termelést szolgáló ösztönzők bevezetése;
• A kétoldalú szabad kereskedelmi egyezmények megkötésére és a gazdasági partnerségre irányuló tárgyalások felfüggesztése;
• Regionális gazdasági együttműködés támogatása olyan szerve­zeteken keresztül, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas¹ – Dél-amerikai Nemzetek Szövetsége – Union of South American Nations), az ALBA (Alternativa Bolivariana para América² – Bolivári Alternatíva Amerikának – Bolivarian Alternative for the Americas), a TCP (Tratado de Comercio de los Pueblos³ – Népek Kereskedelmi Egyezménye – Trade Treaty of the Peoples) és egyéb, a valódi fejlődést és a szegénység felszámolását célzó kezdemé­nyezések.

• Globális kompenzációs rendszer létrehozása azon országok szá­mára, amelyek nem termelik ki fosszilisenergia-kincseiket, hogy csökkentsék ezek káros hatását a klímára – ahogyan ezt Ecuador javasolta;

• Jóvátétel fizetése a Dél országai számára az Észak által elkövetett környezeti pusztításért, segítve ezzel a Dél népeit a klímaváltozással és a környezeti válsággal való küzdelmükben;
• A fejlődéshez való jogról szóló ENSZ-nyilatkozatban (UN Declaration on the Right to Development) megfogalmazott elővigyázatossági elv következetes alkalmazása valamennyi fejlesztési vagy környezeti jellegű projektumoknál;
• A kiotói egyezményben megfogalmazott Tiszta Fejlesztési Mecha­nizmus (Clean Development Mechanism) keretében megvalósuló, környezetvédelmi szempontból káros projektumok – pl. monokultúrás eukaliptusz-, szója- vagy pálmaolaj-ültetvények – részére nyújtott hitelek felfüggesztése;
• Az emissziókereskedelem és olyan egyéb, ökológiai szempontból nem kívánatos eredményre vezető technológiák felszámolása, mint a szénlekötés (carbon sequestration), a bioüzemanyagok, az atom­energia, a „tiszta szén"-technológia stb.;
• A fogyasztás radikális csökkentésére irányuló stratégiák kifejleszté­se a gazdag országokban és a fenntartható fejlődés elősegítése a legszegényebb országokban;
• Demokratikus irányítás bevezetése a klímaváltozás mérséklésére hivatott valamennyi nemzetközi finanszírozási mechanizmus eseté­ben, a déli országok és a civil társadalom erőteljes részvételével.

• Az iparcentrikus fejlődés kártékony paradigmájának felváltása, amelyben a vidéki szektort arra kényszerítik, hogy az urbanizációhoz és az iparosításhoz szükséges forrásokat biztosítsa;
• Az élelmiszer-biztonságot, az élelmiszer-szuverenitást és a fenn­tartható gazdálkodást szolgáló mezőgazdasági stratégiák támoga­tása;
• Földreformok és minden olyan intézkedés ösztönzése, amely támogatja a családi gazdálkodást és segíti a paraszti és őslakos közösségeket;
• A szociális és környezetvédelmi szempontból káros monokultúrás termesztés térhódításának megakadályozása;
• A munkaidő meghosszabbítását célzó, illetve a dolgozók elbocsátá­sát megkönnyítő munkajogi „reformok" leállítása;
• A munkahelyek megvédése a „prekarizált" és alulfizetett munkavi­szonyok betiltásával;
• Az „azonos munkáért azonos fizetési elv" garantálása a nők szá­mára – egyrészt alapelvként, másrészt (a dolgozók vásárlóerejének növelésével) a recesszió egyik ellenszereként;
• A vendégmunkások jogainak biztosítása a munkahely-megszün­tetésekkel szemben, szavatolva biztonságos hazatérésüket és reintegrációjukat. Azokat, akik nem mehetnek vissza hazájukba, nem lehet kényszeríteni a hazatérésre; garantálni kell biztonságukat, és állást vagy valamilyen alapellátást kell nyújtani számukra.