Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.

Magyarország információs társadalma az elmúlt években – a mérsékelt ütemű fejlődés ellenére is – az egyre mélyülő megosztottság képét mutatja. Az eddig ismert okok mellett elgondolkodtató, hogy a kirekesztettek többségének semmilyen közvetlen kapcsolata nincs a jellegadó eszközökkel (számítógéppel, internettel), illetve olyan személyekkel, akik ezeket a mindennapi rutin szintjén használják. Ahhoz viszont, hogy a digitális megosztottságért leginkább felelős kulturális, tudásbeli gátakat lebontsuk, olyan közösségi informatikai kezdeményezések szükségesek, amelyek révén regenerálódhatnak azok a hiányos társadalmi kapcsolatok, amelyeken keresztül az innovációk, az új értékek, attitűdök a jelenleginél gyorsabb ütemben tudnának terjedni.

Problémafelvetés

A fejlett nyugati demokráciákban a társadalomkutatók azt tapasztalták az utóbbi évtizedekben, hogy egyre csökken az emberek hajlandósága a civil, közösségi szervezetekben való részvételre, csökkent a politikai participáció mértéke, az állampolgárok nem bíznak abban, hogy a demokratikusan választott vezetőik valóban a választók érdekeiket képviselik, egyre kevesebben vesznek részt népszavazásokon, kevesebben járnak templomba. Mindezeket a kedvezőtlen tendenciákat metszi keresztül a modern információs és kommunikációs technológiai (a továbbiakban: IKT) eszközök forradalmi léptékű elterjedése, melyekkel kapcsolatban gyorsan fellángoltak a társadalomra gyakorolt hatásukról szóló viták. A számítógépek, internet, mobiltelefónia alapjaiban változtatják meg a hagyományos fogalmak jelentését, a társadalmi alrendszerek működését. Behatolnak a mindennapi életünkbe, egyre fontosabb szerepet töltenek be a kommunikációban, tanulásban, munkavégzésben, kapcsolattartásban, szórakozásban. Az internet társadalmi elterjedése, diffúziója a fejlett országokban a televízió valaha mért elterjedési ütemével vetekszik. Az Egyesült Államokban egy 50 éves trend tört meg 2003-ban: ebben az évben történt meg először, hogy a tv-nézésnél több időt fordítottak a fiatalok egy másik médium, a világháló használatára (Cole 2003). Úgy tűnik tehát, hogy az internet hatása túlszárnyalja a telefon és a televízió 20. századra gyakorolt társadalomalakító erejét.

A szociológiai gondolkodás történetében meghatározó szerepet játszik annak a folyamatnak a vizsgálata, amely a modern társadalmakban egyre inkább háttérbe szoruló személyes kapcsolatok és az ezeken alapuló elsődleges közösségek (családi, szomszédi, baráti kapcsolatok) csökkenő jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Számos társadalomkutató a modern társadalmak fejlődésének egyik alapvető veszélyét abban látja, hogy egyre inkább a személytelen, közvetett kapcsolatokon – például intézményeken, szerződéseken, kommunikációs technológiákon – alapuló szerveződések törnek előre, míg ezzel párhuzamosan csökken a társadalmi normákat közvetlenül átadó, fenntartó közösségek szerepe. Szociológusok sora figyelmeztet arra, hogy a társadalmi tőkét befolyásoló tényezők erodálódása (például a gyengülő civil társadalom, a társadalmi kapcsolatokat erősítő közösségi terek csökkenő száma stb.) miatt évtizedek óta hanyatlik a bizalom, az emberi kapcsolatok intenzitása és a civil szerepvállalás mértéke. Ebben a kontextusban válik egyre népszerűbbé a társadalomtudományokban a társadalmi tőke fogalma, amit tovább erősít az IKT-eszközök egyre gyorsuló társadalmi diffúziója.

Kérdésként merül fel tehát, hogy az IKT-eszközök használatával egyre inkább hálózatszerűen működő társadalomban, közösségekben az internet lesz-e az a végső izoláló technológia, ami még inkább visszaszoríthatja a közösségi életben való részvételünket, vagy inkább ellenkező folyamat figyelhető meg.

Elméleti háttér

A rohamos fejlődést látva hamarosan napvilágot is láttak olyan kutatási eredmények (Kraut et al. 1998; Nie et al. 2000; 2002; 2003), amelyek szerint az internet tovább izolálja a felhasználókat, kiszakítja őket a társadalmi hálózatokból, hiszen a használat miatt kevesebbet érintkeznek családtagokkal, barátokkal és közösségekkel. Norman H. Nie professzor meglátása szerint az e-mail hiába alkalmas kapcsolatot kialakítani emberek között, ha nem képes egy kávé vagy sör melletti beszélgetés, egy ölelés hangulatát nyújtani, így az internet lehet az a végső izoláló technológia, amely végleg romba dönti a televízió és az autók által már így is meggyengített közösségeket. Kutatásuk (Nie-Erbring 2002) szerint minél több időt internetezik valaki, jellemzően annál kevesebb időt tölt el valódi emberi lények társaságában. Egyesült államokbeli longitudinális adatbázison végzett elemzések szerint (Kraut et al. 2004) az internethasználat elvezethet a barátokkal és családtagokkal való kapcsolat (látogatás) gyakoriságának visszaszorulásához, ráadásul ez a hatás erősebb azoknál, akik a használat előtt több társadalmi kapcsolattal rendelkeztek. Mindez azt eredményezheti, hogy „a számítógép-hálózatok használatának következtében idővel egy egész társadalom felelőtlenebbé vagy atomisztikusabbá válhat" (Levine 2004). A pesszimista nézőpontot képviselők szerint ha az interneten keresztül létre is jönnek új ismeretségek, ezek többnyire pusztán gyenge kapcsolatok,¹ hiszen az e-mail „alacsonyabb" szintű kommunikáció, mint a telefonálás vagy a személyes találkozás (Cummings-Butler-Kraut 2002). Az információs technológiák negatív hatásait erősíti, hogy ezek alkalmat adnak az anonimitás és az individualizmus megerősödésére, így gyengítik a társadalmi normákat, a bizalmat, pusztítják a társadalmi tőkét (Kiesler et al. 1991).

Mindez joggal veti fel azt a kérdést, hogy a modern információtechnológia miként hat a társadalmi integrációra, a kisközösségek kohéziójára, az egyén társas viszonyaira. Vajon a televízió után itt egy újabb olyan technológia, amely szétzúzza az emberi kapcsolatokat, izolálja az egyént, gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és -kontrolálló szerepét? – vetődik fel a kérdés egyre gyakrabban a szociológiai szakirodalomban.

Természetesen a disztópikus forgatókönyvek mellett nincs hiány az utópisztikus látásmódot képviselőkből sem. Jon Katz 1997 végén úgy mutatja be az internetet a napi rutin szintjén használó „hálózati polgárt", mint egy toleráns, a közügyek iránt felelősséget érző és vállaló, erős civil öntudattal rendelkező, szabadságszerető embertípust. A lelkes szólamok szerint az IKT-eszközök elterjedése megerősíti az egyént az állammal és a hagyományos hierarchikus struktúrákkal szemben, és soha nem tapasztalt mértékű lehetőséget ad arra, hogy sok felhasználó kommunikáljon egyszerre sok más emberrel. Szoftverek, webes alkalmazások, közösségi informatikai fejlesztések sora táplálja azt a reményt, hogy a hanyatló civil aktivitás, a bizalom, a deliberatív, azaz a folyamatos konzultáción, bevonáson alapuló politikai élet, a nyilvánosság intézményei megerősíthetőek az IKT-eszközök értelmes, körültekintő és innovatív használata révén.

Putnam (2000) a televízió elterjedése miatti életvitel- és időháztartásbeli változásokat a társadalmi tőke csökkenésének magyarázató tényezői között döntőnek tekinti,² viszont az új információs és kommunikációs technológiai eszközök esetében lát reményt arra, hogy ezek használata révén az egyének növelni tudják társadalmi tőkéjüket (Putnam 2002). Cole és Robinson (2002) vizsgálatai azt igazolják, hogy az internetet használók nem fordítanak kevesebb időt társas kapcsolataik ápolására, mint a világhálót nem használók, az internethasználók pedig pozitívabb társadalmi attitűdökkel rendelkeznek, miközben kevésbé érzik magukat magányosnak. Wellman és munkatársai (2002) már határozottabban fogalmaznak: „Az internet erősíti a személyek közötti kapcsolattartást, a szervezetekben való részvételi hajlandóságot és új lehetőséget biztosít a közösségi elkötelezettségnek", vagyis az „internet képes növelni a társadalmi tőkét, a civil elkötelezettséget, és az online közösségeknél ez a fejlődés érzékelhető is".

A társadalmi tőkére tehát tekinthetünk úgy, mint „magánjószág"-ra (private good) és úgy is, mint „közjószág"-ra (public good) (Putnam 2000). Előbbi esetben az egyéni érdekek által vezérelt kapcsolatépítés eredményéhez jutunk, utóbbinál viszont annak ellenére, hogy nem a közösségek alakítanak ki társadalmi kapcsolatokat, mégis részesednek a hálózati mechanizmusok következményeiből. Ez a kölcsönös haszon vezeti el az embereket az együttműködésre, melynek hagyománya, kultúrája országonként, sőt ezen belül egyes régiónként is eltérő lehet (Putnam 1993; 2000).

A társadalmi tőkének tehát van egy olyan makroszintű olvasata is, mely szerint ez a tőkefajta elsősorban nem magánvagyon, hanem sokkal inkább egy olyan közjószág, amelyből mindenki részesülhet. Más tőkefajtákhoz hasonlóan a társadalmi tőke is erőforrás, így annál sikeresebb egy társadalom, erősebb egy gazdaság, minél több társadalmi tőkével rendelkeznek a közösségek. Az emberek közötti együttműködés és bizalom mértéke a gazdasági-társadalmi hatékonyság egyik kiemelkedő erőforrása, egyenesen egy gazdaság sikerességének fokmérője. A makroszintű megközelítésmódot képviselőkhöz sorolható Fukuyama (1997) is, aki szerint a társadalmi tőke szintjétől függően az egyes társadalmak gazdaságának még a szerkezete is eltérő, sőt mindezt összefüggésbe hozza a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök elterjedésével is. Meglátása szerint a már a digitális forradalom előtt is magasabb társadalmi tőkével rendelkező társadalmakban sokkal sikeresebben terjednek el a számítógépek, az internet, azaz véleménye szerint a bizalom- és kapcsolathiányos országok nem igazán képesek kihasználni az IKT-eszközök nyújtotta előnyöket.

Tanulságok Magyarország számára

Mindez különösen érdekes kérdést vet fel Magyarország tekintetében is, hiszen nálunk az utóbbi néhány évben alig változott az internethasználók szociológiai összetétele, a háztartások PC- és internetellátottsága. A felnőtt magyar lakosság 53 százaléka nem használt számítógépet 2006-ban, 64 százaléka pedig nem tekinthető internetezőnek a World Internet Project³ (2006) – a továbbiakban: WIP – becslései szerint.

Hazánkban az elmúlt években – a diffúziós (elterjedési) várakozásokkal ellentétben – a fontosabb lakossági mutatók terén csak lassú fejlődésről beszélhetünk. Az otthoni számítógépek aránya 2003-hoz képest 2004 végére pontosan annyival – 1 százalékponttal – bővült, mint az „öreg" technológiának számító színes televízióé, csakhogy amíg a tv ezt 96 százalékos lefedettségi szintről produkálta, addig a PC pusztán 32 százalékról. Ugyanígy nehéz pozitív eredményként elkönyvelni az otthoni internetfelhasználás terén tapasztalt 2-4 százalékpontos éves növekedési ütemet, amellyel Magyarország körülbelül 20 év alatt érné el az Egyesült Államok mostani otthoni hozzáférési arányát.

Ennél is aggasztóbb az a jelenség, hogy a nem használókon belül túlsúlyban vannak azok, akiknek semmilyen közvetlen, személyes kapcsolatuk sincsen az információs társadalom jellegadó eszközeivel, továbbá olyan közeli személyekkel, akik például interneteznek vagy használnak e-közszolgáltatásokat. Tíz internetet nem használó közül hatot még soha senki nem akart személyesen meggyőzni arról, hogy a világháló használata előnnyel járna a számára. Mindez vissza is tükröződik abban, hogy ma már egyértelműen a motivációbeli korlátok (nem érdekli, nincs rá szüksége) játsszák a főszerepet az anyagi akadályokkal szemben (WIP 2006).

Ennek pedig nagyon súlyos társadalmi-gazdasági következményei lehetnek. Már most azt tapasztaljuk, hogy az információs társadalom lassú fejlődési üteme mellett egyre mélyül a lakosság digitális megosztottsága Magyarországon. Sajnos jó esélyünk van arra, hogy az ország kulturális értelemben véglegesen kettészakadjon: a társadalom körülbelül egyharmada követi az információs társadalom változásainak trendjeit, jellemző rájuk a folyamatos technológiaváltás – például mobil eszközök, vezeték nélküli széles sávú internet-hozzáférés használata stb. -, valamint az online szolgáltatások kiterjedt használata, míg a felnőtt lakosság körülbelül kétharmada inkább elutasító, közömbös magatartást mutat az információs társadalom jellegadó eszközeivel szemben.

A megosztottság főbb törésvonalai az életkor, az iskolai végzettség és a településtípus mentén rajzolódnak ki. Az életkor előrehaladtával drámaian csökken az internethasználat valószínűsége: a harminc évnél fiatalabb korosztályhoz képest a 60 év felettiek esélye erre 94, de a 30-39 éveseké is több mint 50 százalékkal alacsonyabb. A legerősebb hatása az iskolai végzettségnek van: a nyolc általánost végzettekhez képest a felsőfokú végzettségűek csaknem tizenháromszoros, de még a középfokú végzettségűek is több mint négyszeres mértékben esélyesek – minden más vizsgált tényező hatását kiszűrve – a világháló használatára.

Milyen megoldási lehetőségek adódnak, milyen kutatási eredmények segíthetik a helyes beavatkozási irányok feltérképezését?

A társadalmi tőke és az internethasználat elterjedése közötti kapcsolat vizsgálatakor világos képet kaptunk (Albert-Dávid-Molnár 2006): az internethasználókra valóban jobban jellemző a társas környezet gazdagsága, mint a nem használókra. Az a csoport, akiknek van barátja, külföldi, illetve vidéki rokona, ismerőse, valamint az adatfelvételt megelőző hónapban volt baráti összejövetelen, 1,5-2,5-szörös arányban nagyobb eséllyel internethasználó, mint az, amelynek tagjai nem rendelkeznek ilyen kapcsolatokkal. Még fontosabb talán az, hogy minden más tényező hatását kiszűrve az internethasználat elkezdése a vizsgált időintervallumban (2001 és 2003 között) kétszeres arányban jellemezte a baráttal rendelkezők csoportját a barátokat nélkülözőkhöz képest.

Jól érzékelhető tehát, hogy a nem internetezők alacsonyabb társadalmi tőkével rendelkeznek, azonban ez az esetek döntő többségében nem pusztán csak azt jelenti, hogy mérhetően kevesebb a társadalmi kapcsolatuk és kevésbé kiterjedt a társadalmi hálójuk, hanem egyben jóval kevesebb is az olyan ember, akitől tanácsot, segítséget kérhetnének az IKT-eszközökkel, a világháló hasznával, használatával kapcsolatban. Egyszerűen hiányoznak azok a kommunikációs csatornák, amelyeken keresztül a megfelelő minták, illetve társadalmi kényszerek megjelenhetnének előttük.

Ebben a kontextusban értékelődnek fel újra és újra azok a közösségi helyek, amelyek – főleg a kistelepüléseken – nemcsak a nélkülözhetetlen szolgáltatásokat teszik elérhetővé, hanem egyben olyan szociális teret is biztosítanak, ahol emberek találkozhatnak, beszélgethetnek, információkat cserélhetnek, adott esetben tanulhatnak, szórakozhatnak.

Kutatási eredményeink (Molnár 2004; Albert-Dávid-Molnár 2006) azt bizonyítják, hogy az internetezés esélyét elsősorban nem a közvetlen családi, rokoni kapcsolatok befolyásolják, hanem a baráti, ismerősi kör. Ezen belül is azt láttuk, hogy nem elsősorban a kapcsolatok mennyisége, hanem azok minősége számít döntő tényezőnek. A számítógép- és internethasználat elterjedésében a gyenge kötések (barát, ismerős, sőt idegen szakember) játsszák a döntő szerepet, aminek a létrejöttében és ápolásában az IKT-eszközök hozzáférését is biztosító közösségi terek – például könyvtárak, kisposták, közösségi házak, teleházak – töltenek be kulcsszerepet.

Adatainkból tehát kitűnik, hogy az innovációk elterjedését valóban jelentős mértékben befolyásolja a társadalmi kapcsolatrendszer finom szövete, hiszen igen éles különbséget látunk az internetet nem használók beszűkült társadalmi kapcsolatai, illetve a már használók és a most belépők társas készségei között. Különösen figyelemreméltó az, hogy a különböző közösségi helyek és a barátok milyen kiemelkedő szerepet töltenek be az internetezés szempontjából a belépők körében.

Éppen ezért elszomorító, hogy a rossz gazdasági helyzetben lévő kistelepüléseken paradox módon ezek a közösségi helyek esnek először áldozatul a leépítéseknek, így pontosan a gyenge kötések visszaszorulása miatt mondhatjuk azt, hogy az IKT-eszközök elterjedését nagymértékben akadályozza a kapcsolathiányos magyar társadalom.

Bármennyire is meglepő, de a magyarországi kispostákat felváltó mobil posták elleni tiltakozások, népi ellenállási mozgalom kibontakozása mögött is elsősorban a közösségi helyeknek a gyenge kötésekben játszott kiemelkedő szerepét, illetve annak féltését, a megóvására irányuló szándékot kell látnunk (Molnár-Székely-Karvalics 2005). A postahivatalok nemcsak különféle szolgáltatásokat biztosító intézmények, hanem a közösségi érzést erősítő és fenntartó színhelyek is. Ide nemcsak azért mennek be az emberek, mert fel akarnak adni egy levelet, hanem azért is, mert itt elérhetik a helyi lakosok által fenntartott „ingyenes közösségi szolgáltatást" is: ismerősökkel, barátokkal találkozhatnak, információkat szerezhetnek be, informálódhatnak a közösséget érintő eseményekről. Mindez hozzájárul a közösségi érzés erősítéséhez, az egyének társadalmi kapcsolathálójának kiterjesztéséhez.

A társadalmi közvetítők szerepe

Számos kutatási eredmény támasztja alá azt a tényt, hogy a magyar társadalomban igen jelentős azoknak az aránya, akik a digitális világ szempontjából teljes elszigeteltségben élnek. A legnagyobb társadalompolitikai kihívást elsősorban az jelenti, hogy esetükben sem belső motiváció, nyitottság, érdeklődés, sem a külső segítségnyújtás lehetősége nem fedezhető fel. Az elszigeteltség fő forrása, hogy a nem internetezőkre egy beszűkült társadalmi kapcsolatrendszer jellemző, így hiányoznak azok az alapvető társadalmi kötések, interakciók, amelyek elősegítenék az innovációk elterjedését.

A beszűkült társadalmi kapcsolatok különösen az új lehetőségekkel, eszközökkel kapcsolatos információk beszerzésénél okoznak jelentős hátrányt. Az alábbi táblázatokból látható, hogy a személyi számítógépek, internetcsatlakozás beszerzésénél elsősorban nem a családtagoktól, rokonoktól kérnek tanácsot, hanem a gyenge társadalmi kapcsolatokat alkotó ismerőstől, szakembertől.

PC vásárlásakor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak PC-hez; több válasz is lehetséges volt):
Baráttól, ismerőstől	40%
Szakembertől	35%
Családtagtól	16%
Munkatárstól	15%
Más rokontól	7%
Nem kapott tanácsot senkitől	16%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

 

Az internet bevezetésekor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, amelyek vásárlás útján jutottak internet-hozzáféréshez; több válasz is lehetséges volt):
Szakembertől	35%
Baráttól, ismerőstől	31%
Családtagtól	24%
Munkatárstól	14%
Más rokontól	4%
Nem kapott tanácsot senkitől	25%
Forrás: Informatikai és Hírközlési Minisztérium, 2005

Mindez azért fontos jelzés, mert a magyar társadalom digitális megosztottságát vizsgálva azt látjuk, hogy az internetet nem használók döntő többségének sem az eszközökkel nincs kapcsolata, sem olyan személyekkel, akik egyébként járatosak az információs társadalomban. Az összes nem használó 57 százaléka lakik olyan háztartásban, ahol sem internet, sem számítógép, sem internetező nincs, további 20 százaléknál szintén nincs otthon internet, sem használó, viszont van számítógép. Ezt a két csoportot tekinthetjük az információs társadalom jellegadó eszközeitől, rétegeitől teljes mértékben elszigeteltnek.

Az internetet nem használók a háztartásokban élő személyek százalékában:
Van a háztartásban			Arányuk az internetet nem használók százalékában
számítógép	internet	internethasználó
van	van	van	9%
van	nincs	van	12%
nincs	nincs	van	2%
van	nincs	nincs	20%
nincs	nincs	nincs	57%
Forrás: Eneten, 2005

Az információs társadalommal kapcsolatos elszigeteltséget növeli, hogy a nem használók több mint fele még nem is gondolt rá, hogy kipróbálja az internetet.

Gondolt-e már arra, hogy kipróbálja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Nem gondoltam még rá	54%
Igen, de nem próbáltam még ki	24%
Igen, ki is próbáltam már	20%
Igen, régebben rendszeresen használtam is	2%
Forrás: Eneten, 2005

Az igen erős szubjektív korlátok (motivációhiány, érdektelenség) mellett sajnos közrejátszanak egyéb mikroszintű, de ugyanakkor objektív akadályozó tényezők is. Ugyanis az internetet nem használók több mint fele – 66 százaléka – semmilyen ösztönzést, segítséget nem kap más személyektől.

Biztatta-e már valaki, hogy használja az internetet? (az internetet nem használók százalékában):
Igen, a családból valaki	15%
Igen, ismerősök	13%
Igen, munkahelyen kollégák	5%
Más személy	1%
Nem, senki sem	66%
Forrás: Eneten, 2005

A belső motiváció és a külső segítség hiánya leginkább az idősebb és a szegényebb rétegeket érinti, ők az információs társadalom szempontjából pillanatnyilag teljesen elérhetetlenek. A nem internetezőkön belül idesorolható minden második felnőtt magyar lakos. Számuk a teljes felnőtt lakosság körében 30 százalékra tehető, azaz mintegy 3 millió főre.

 

 

Hiányzó láncszemek: IT-mentor és közösségi informatika

 

Többek között ezekre a kutatási tapasztalatokra támaszkodva került előtérbe egy új szakma kialakításának igénye is. Az IT-mentor⁴ olyan szakképzett, gyakorlott segítő, aki például közösségi hozzáférési helyen személyes segítséget nyújt az embereknek élethelyzetük, életesélyeik javításában, elsődlegesen a modern IKT-eszközökre és hálózati szolgáltatásokra támaszkodva. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket. A mentor lenne az az összekötő kapocs, aki képes a közösségék igényeinek, kulturális hagyományainak megfelelően közelebb hozni a digitális világ új szolgáltatásait, lehetőségeit azok számára is, akik ennek előnyeivel még nincsenek tisztában.

A magyarországi IT-mentor-program egyedi kezdeményezés. A megoldás sajátossága elsősorban abban áll, hogy az IT-mentor személyében olyan szakembert képeznek, aki az informatikai eszközök használata mellett a célcsoport szociális helyzetét, problémáit is ismeri. A mentor közösségi hozzáférési pontokon segít az IKT-eszközök által nyújtott lehetőségek kihasználásában, illetve bizonyos élethelyzetek kezelésében. Ennek megfelelően komplex támogatást nyújt, az egyének és a közösségek társadalmi-gazdasági folyamatait segíti, lehetővé téve a hátrányos helyzetű egyének és térségek esélyegyenlőségének fokozását.

Az IT-mentor legfontosabb feladata a digitális írástudás elterjesztése előtt álló, az egyének szintjén tapasztalt motivációs gátak leküzdése. Ő hidalná át az IKT-eszközök és a segítségükkel elérhető tartalmak, elektronikus szolgáltatások, valamint a – hagyományos és a digitális értelembe vett – hátrányos helyzetűek hozzáférése és használata közötti távolságot. A mentorok feladata elsőrendűen az, hogy azokat az embereket segítsék, akik önállóan nem képesek igénybe venni az információs társadalom nyújtotta szolgáltatásokat, nem tudják (ki)használni az információs és kommunikációs technológia kínálta lehetőségeket.

Az IT-mentor-szolgáltatás, -szakma csíráit már a 2001-ben elfogadott Nemzeti Információs Társadalom Stratégiában is megtalálhatjuk: a társadalompolitikai fejezet kiemelte, hogy „az intézményekbe olyan szakemberek kellenek, akik képzettségük és attitűdjeik révén interfészként képesek közvetíteni" a felhasználók és nem felhasználók között.

A 2004 elején megjelenő eKormányzat 2005 stratégia már „IT mentornak" nevezi ezt a közvetítő szakembert, akinek a részvétele nélkül elképzelhetetlen az elektronikus közszolgáltatások társadalmasítása.

A Magyar Információs Társadalom Stratégia programfüzeteinek megfogalmazásakor viszont már világosan látható volt, hogy a magyar társadalom jelentősebb része nem fog segítség nélkül a digitális kultúrának a részévé válni. A Társadalmi integráció (e-inclusion) program kiemelt célcsoportjai: az idősek, a valamilyen fogyatékkal élők, a romák, a digitális megosztottság szempontjából hátrányos helyzetben lévők. A program kiemelt célja volt, hogy a fizikai infrastruktúra – jellemzően az eMagyarország-pontok – mellett a humán infrastruktúra is kiépüljön az IT-mentori hálózaton keresztül: azaz olyan közösségi hozzáférési pontok hálózata, ahol nemcsak az IKT-eszközök speciális használatának igényei elégíthetők ki, hanem a kiemelt célcsoportokat és a segítségül hívható infokommunikációs technológiát is jól ismerő IT-mentor („szociális munkásba oltott informatikus") szakember is elérhetővé válik.

Világossá vált, hogy a technológiai eszközök lehelyezése, elérhetővé tétele nyilvános helyeken csak akkor ér bármit is, ha az kivált valamilyen kedvező társadalmi-gazdasági hatást. Az egyik ilyen legfontosabb hatás, hogy a meggyengült, erőtlenné váló kistelepülések közösségeit megerősítse. Ha egy ilyen közösségépítő, -erősítő, -regeneráló hatást nem tud kiváltani az, hogy egy eMagyarország-ponton, könyvtárban, kispostán vagy teleházban elérhető a fénymásoló, a számítógép és a széles sávú internet, akkor az kidobott pénz, mert csak azok fogják igénybe venni, akik eddig is (azaz diákok, fiatalok, képzettek). A legnagyobb gond a kistelepüléseken van (számuk kb. 2500), ahol alig van már olyan humánerőforrás, akire alapozni lehetne, így a közösségek megtartó ereje rohamosan csökken Magyarországon. Szociológiai alapművek tucatjai szólnak arról, hogy mennyire káros, ha a társadalomnak ezek az alapszövetei rosszul kezdenek működni, ha nem töltik be funkcióikat, például normák, viselkedési minták, értékek átadását.

Ennek ellenére évekig nem történt semmi érdemi előrelépés a politika, államigazgatás részéről az IT-mentori szakma meghonosításával kapcsolatban, mígnem 2006 végén elindult az Információs Társadalmi Tanácsadó (ITT) képzés a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium támogatásával. Ennek célja az volt, hogy az információs társadalmi területen működő (vagy a terület iránt érdeklődő), már diplomával rendelkező szakemberek speciális, tanácsadói szakoktatásban részesüljenek, amelyet mindennapi tevékenységük során hasznosítani tudnak.

A két koncepció – IT-mentor és IT-tanácsadó – között lényegi különbségek fedezhetők fel. Az IT-tanácsadókat arra képezik, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az internet nem az ördögtől való; vannak olyan szolgáltatásai, amelyek fontosak lehetnek a hétköznapokban. Ezt valóban el tudja látni egy tanácsadó egy könyvtárban, de ez ettől még nem közösségfejlesztés, ettől még nem szolgálja a társadalmi integrációt. Inkább egy reflektív szolgáltatás: ha bejön valaki – jellemzően az ügyfélszolgálatra -, akkor az ott elhangzott kérdésre keres választ, amiben segítségül hívja az IKT-eszközöket. Az IT-tanácsadó tehát jellemzően azt a réteget tudja megszólítani, akik rendelkeznek motivációval, érdeklődnek a digitális világ iránt, de vagy nem értenek hozzá, vagy nincs ehhez eszközük, hozzáférésük. Az IT-mentor ezzel szemben proaktív: azokat próbálja elérni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy számukra milyen előnyöket is nyújthatnak az IKT-eszközök, online szolgáltatások; az igényeket, elvárásokat ő gyűjti be, ő azonosítja a közösségre jellemző problémacsoportokat, ezeket pedig egy más eszközvilággal, más megközelítésmóddal próbálja kezelni.

Az IT-mentor intézménye tehát egy közösségi szolgáltatás; a mentor egy közösség szintjén gondolkodik, jóllehet természetesen segítséget nyújt egyéneknek is. Az IT-tanácsadó ezzel szemben csak perszonalizált segítséget nyújt, tanácsadással.

Az IT-tanácsadó alkalmas arra, hogy támogassa azokat, akik nyitottak az IKT-eszközök használatára, ugyanakkor nem ismerik annak lehetőségeit, mivel senki nem mondta el érthetően számukra, hogy mindez alkalmas például ügyintézésre, kommunikációra, banki szolgáltatások igénybevételére stb. Kérdés, hogy mekkora ez a (nyitott attitűddel, de korlátos hozzáféréssel, hozzáértéssel bíró) réteg Magyarországon? Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de egyéb kutatások szegmentációs próbálkozásaiból a felnőtt magyar lakosság körülbelül 15 százalékára lehet következtetni. Ez jóval kisebb réteg, mint azok, akiknek csak egy IT-mentori szolgáltatás tud hatékony segítséget adni.

Az IT-mentor mindezzel szemben elsősorban – ráépülve a tanácsadói szerepkörre – a teljes mértékben távolmaradókat, elutasítókat, kirekesztetteket próbálja elérni, ami elsősorban nem az "e" betűvel összefüggő jelenség, hanem szociális, szociálpolitikai, közösségfejlesztési, oktatási probléma, azaz elsősorban ilyen irányú kompetenciákkal rendelkező szakembereket igényel. Tehát az IT-mentor elsősorban azokat célozza meg, akiknek sem belső motivációs igényük, sem külső, fizikai lehetőségük nincs kapcsolatba kerülni a digitális világgal. Ez a réteg a fentiekben bemutatott kutatások eredményeire támaszkodva a magyar társadalom mintegy 30-40 százalékát teszi ki.

Jól látható, az IT-mentor és az IT-tanácsadó nem egymást kizáró, de mégis különböző folyamatokra reflektálnak. Az egyik ezért jó, a másik azért, így észre kell venni, hogy mégsem azonos a két elképzelés, tehát nem helyes, ha a gazdasági minisztérium csak az IT-tanácsadókban gondolkodik.

Az információs társadalom kihívásaira adott magyarországi válaszok mindezt a tudást nem nélkülözhetik. Mára világossá vált, hogy bármilyen informatikai infrastrukturális beruházás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha képes elérni valamilyen közösségi hatást; ha képes beindítani valamilyen közösségfejlesztési, esélynövelési mechanizmust. Ha ezek elmaradnak, úgy érthetően késni fog a társadalom alkalmazkodóképességének növekedése is.

Úgy tűnik, a magyar társadalom nem képes – hiszen ehhez egyelőre nem is kap semmiféle segítséget, ösztönzést például a politikai osztálytól – annyi társadalmi tőkét termelni, amennyi a megújulásához szükséges lenne. Vélhetően túl gyors az a változás, amit a rendszerváltás gazdasági, politikai, társadalmi átalakulása után az információs társadalom kihívása Magyarország elé állít. Azonban az akadályozó tényezők, a veszélyek feltérképezésében és főleg az ezek megszüntetését elérni kívánó helyes beavatkozási irányok meghatározásában a civil társadalom fogalomköre, a szociológia adhat még egy-két használható gondolatot.

 

Felhasznált irodalom

Albert Fruzsina – Dávid Bea – Molnár Szilárd (2006): Az Internet-használat és a társadalmi tőke időbeni alakulása Magyarországon. Egy longitudinális vizsgálat eredményei. In: Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyorsfényképe 3. TÁRKI, Budapest, 2006, 69-110.

A digitális jövő térképe: Gyorsjelentés a World Internet Project 2006. évi magyarországi kutatásának eredményeiről. ITHAKA, Budapest, 2006.

Dombi Gábor – Kollányi Bence – Molnár Szilárd (2007): Társadalmi befogadást most! Az életminőség, digitális esélyegyenlőség és a társadalmi megújulás Magyarországa. eInclusion éves jelentés.

Eneten Közvélemény- és Piackutató Központ (2005): Lakossági internethasználat 2005.

Gáspár Mátyás (2002): Telecottage – The chance for small communities for development. http://instruct1.cit.cornell.edu/courses/crp637/Gaspar_Telecottage_HU_YUG.doc

Gáspár Mátyás (2004): e-Community: How to. Establish and Run a Successful Telecenter. UNDP.

Informatikai és Hírközlési Minisztérium (2005): Helyzetértékelés a szélessávú elektronikus kommunikációs stratégia megalapozásához. Lakossági szegmens. Nemzeti Szélessávú Stratégia projekt.

Katz, Jon (1997): The Digital Citizen. Wired, 12.

Kraut, Robert – Patterson, Michael – Lundmark, Vicki – Kiesler, Sara – Mukhopadhyay, Tridas – Scherlis, William (1998): Internet paradox: A social technology that reduces social involvement andpsychological well-being? American Psychologist, 53, (9), 1017-1032.

Kraut, Robert – Kiesler, Sara – Boneva, Bonka – Cummings, Jonathon – Helgeson, Vicki – Crawford, Anne (2002): Internet Paradox Revisited. Journal of Social Issues, 58, 1, Spring 2002, 49-74.

Kraut, Robert – Rainie, Lee – Shklovski, Irina (2004): The Internet and Social Participation: Contrasting Cross-Sectional and Longitudinal Analyses. Journal of Computer-Mediated Communication, 10 (1).

Levine, Peter (2005): Az internet és a civil társadalom. Információs Társadalom, V. évf. 1. sz. 41-60.

Molnár Szilárd (2004): Sociability and Internet. Review of Sociology, 10, 2, 67-84.

Molnár Szilárd – Székely Levente – Z. Karvalics László (2005): Mobilposta Magyarországon – szakmai és stratégiai elemzés. Kutatási Jelentés. 111-127.

Nie, Norman H. – Erbring, Lutz (2000): Internet and Society: A Preliminary Report. IT & Society 1 (1): 275-283.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine (2002): The Impact of Internet Use on Sociability: Time-Diary Findings. IT & Society 1 (1): 1-20.

Nie, Norman H. – Hillygus, D. Sunshine – Erbring, Lutz (2003): Internet Use, Interpersonal Relations and Sociability: A Time Diary Study. In: The Internet in Everyday Life. Ed. by Wellman and Haythornthwaite. Oxford: Blackwell Publishers. Cikk: http://www.people.fas.harvard.edu/~hillygus/Wellmanchapter.pdf

Putnam, Robert D. (1993): Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton University Press.

Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon and Schuster.

Putnam, Robert D. (2002): Bowling Together. The American Prospect, vol. 13.

Wellman, Barry – Haase, Anabel Quan – Witte, James – Hampton, Keith (2002): Növeli, csökkenti vagy kiegészíti az Internet a társadalmi tőkét? Információs Társadalom, II. évf. 1. sz. 5-26.

Jegyzetek

¹ Más nézőpont szerint persze a gyenge kapcsolatok is fontos erőforrások.

² Putnam a televíziózással kapcsolatban kiemeli, hogy felnőtt egy olyan generáció, amely a tv-t szinte csak kikapcsolódásra, háttérzajnak vagy csatornaszörfözésre használja, nem pedig céltudatos információszerzésre. Nem véletlen, hogy ebben a fiatal, 18-29 éves korosztályban radikálisan csökkent a társulási hajlam a szülőkhöz képest.

³ Lásd még http://www.ithaka.hu/Kutatas/wip

⁴ Az Információs Társadalom Mentor kifejezés Gáspár Mátyástól, a magyar teleház mozgalom meghatározó személyiségétől származik. Lásd bővebben: http://itmentor.hu/

A kubai forradalom hatalmas túlélőképessége vitathatatlan; ellenállt a bojkott, a blokád, a fenyegető támadások, továbbá a Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmus bukásának. A túlélés nem csupán vegetálást jelent, hanem egy – remélhetően – tartósan életképes új gazdasági-társadalmi modell kialakítását is.

Bevezetés

A kubai forradalom és szocialista gazdasága hatalmas túlélőképességről tett tanúbizonyságot a politikai akadályok és kihívások ellenében. Sikeresen szállt szembe az USA által vezényelt invázióval, tengeri blokáddal, terrorista támadások százaival és a fél évszázada tartó bojkottal.¹ Kuba képes volt ellenállni a Szovjetunió és a kelet-európai kollektivista rendszerek összeomlásának utóhatásaival, továbbá Kína és Indokína kapitalizmusba fordulásával szemben, és felépített egy új fejlődési modellt.

Sok tudós és politikai vezető, beleértve az ellenségeseket is, megemlíti, hogy Kuba igen fejlett és működőképes szociális jóléti programot alkotott: ingyenes, általános és minőségi egészségügyi ellátással és ingyenes oktatással az óvodától a speciális egyetemi képzésekig.²

A kül- és belpolitikában, az USA bojkottja és nyomása ellenére, Kuba sikeresen tudott gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni az egész világgal.³

A nemzeti és személyes biztonság tekintetében Kuba a világelsők közt van. A bűnözési mutatók alacsonyak és az erőszakos bűncselekmények ritkák. A terrorista fenyegetések és akciók (melyek többsége az USA-ból és annak kubai emigráns ügynökeitől származik) meggyengültek, és kisebb veszélyt jelentenek a kubai emberekre, mint az amerikaiakra és európaiakra.

Pontosan a kubai forradalom sikere, annak a külső fenyegetésekkel (amely más kormányokat már rég megdöntött volna) szembeni ellenálló képessége az, ami mára jelentős problémák sorozatát hozta létre. Ezek sürgős beavatkozást igényelnek, ha – mint tudjuk – a forradalom a 21. századba lép. Ezek a problémák múltbeli külső kényszerek és a belső politikai fejlődés következményei. Néhányuk a szükségintézkedések elkerülhetetlen következménye, de most azonnali és radikális megoldásokért kiáltanak.

 

 

 

Forradalmi erények

 

A kubai forradalom nagy erénye, hogy életben maradt, fenntartva sok pozitív társadalmi vívmányát, amikor sok korábbi és későbbi reformista vagy forradalmi rendszer megbukott, megdöntötték vagy összeomlott. Az USA és szövetségesei megdöntötték Arbenz reformista rendszerét Guatemalában (1954), Mossadeghét Iránban (1953), Allendéét Chilében (1973), Lumumbáét Kongóban stb. A Fehér Ház elűzte Nicaraguában a szandinista kormányt 1989-ben, Aristide rendszerét 1992-ben és 2004-ben stb. Ezzel ellentétben, Kuba legyőzte az USA által szponzorált inváziót 1961-ben, ellenállt az USA tengeri blokádjának 1962-ben, meghiúsította a CIA által az utóbbi fél évszázadban szervezett merényletkísérletek és terrorista támadások százait, továbbá úrrá lett egy világméretű bojkotton.⁴

Igen éber diplomáciával Kuba előnyös és a lehetőségeket kihasználó kereskedelmi és segély-megállapodásokat kötött a néhai Szovjetunióval és Kelet-Európával. A 20. század végére Kuba diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat létesített majdnem az egész világgal – az USA bojkottja ellenére. Kuba még az USA kereskedelmi embargóját is megtörte 2001-ben, élelmiszert és gyógyszert hozott be (előnytelen és egyoldalú feltételekkel) amerikai külkereskedőktől és farmerektől.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása, valamint Oroszország és Kelet-Európa nyugati kapitalista függőségbe kerülése pusztító csapást mért a kubai gazdaságra. A kereskedelmi partnerek elvesztése a termelésben meredek zuhanáshoz vezetett. Kína és Indokína kapitalistává változása kevés alternatívát hagyott szabadon. A kubai kormány a gazdasági szükségintézkedések stratégiájához nyúlt, egy „speciális időszakot" vezetett be, kényszerű megszorításokkal és strukturális kiigazítással, ami szétterítette a gazdaság rendbetételének kínjait az egész kubai társadalomban – ellentétben a kapitalista országok gyakorlatával. Kuba 1990 és 2000 között átalakította gazdaságát, hogy megfeleljen a világgazdaság kényszereinek, miközben megtartotta szociális védőhálóját, ami példa nélküli eredmény.

Kuba talpra állása több pilléren nyugszik: a turizmus gyors és átfogó fejlesztésén, nagy léptékű és hosszú távú beruházásokkal európai és latin-amerikai multikkal való együttműködéssel; a biotechnológiába való masszív befektetéseken, hogy a gyógyszeripari kutatást és exportot fejlesszék; a Venezuelával kötött hosszú távú és nagy léptékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokon, ami magában foglalja kubai orvos­csoportok és orvosi felszerelések olajipari termékekre való cseréjét – kedvező feltételek mellett; közös vállalatokon a nikkel-, rum-, dohány- és déligyümölcs-termelés és -export fejlesztésére; továbbá élelmiszerimport-megállapodásokon amerikai és kanadai mezőgazdasági vállalatokkal.⁵ A kubaiak bezárták cukorgyáraik többségét, és jelentős mértékben csökkentették a cukortermelést, a cukornádültetvényeket alternatív termények termesztésére állították át, igaz, korlátozott mértékben.

Az új, fejlett számítástudományi iskolákba (200 millió dollár)⁶ , a gyógyturizmusba és a külső humanitárius projektekbe történő nagyberuházások folytatódtak. Ez a gazdasági stratégia, kedvező külső feltételekkel párosulva (a mezőgazdasági és bányászati cikkek magas világpiaci ára, a venezuelai elnök, Hugo Chávez radikalizálódása, a szélsőjobb rendszerektől a mérsékelt centrum-jobb neoliberális rendszerek felé történő váltás Latin-Amerikában), és a kubai emberek többségének tudatos áldozatvállalása fokozatos, de stabil gazdasági kibontakozáshoz vezetett 1994 után, amit felgyorsult növekedés követett 2003-at követően.⁷

A mély válságból való gazdasági kilábalás közben a kubai kormány fenntartotta szociális hálójának és jóléti ellátásának alapvető rendszerét. Minden fő egészségügyi és oktatási program folytatódott – ingyenesen és a köz számára hozzáférhetően. A gazdasági átalakítás miatt elmozdított munkások továbbra is megkapták fizetésüket, továbbá államilag finanszírozott állásokat és átképzést ajánlottak nekik. A lakbérek és a közszolgáltatások díjai alacsonyak maradtak. A nyugdíjakat továbbra is fizették. Az élelmiszerek állami támogatása és az alapvető cikkek jegyrendszere folytatódott. A kulturális, sport- és szabadidő-tevékenységek fejlődtek – finanszírozásuk radikális csökkentésének ellenére. Az általános hiányjelenségek és a társadalmi nélkülözés ellenére a bűnözési mutatók mélyen a latin-amerikai és az egyesült államokbeli szint alatt maradtak.

A nemzetvédelmi intézmények sikeresen megvédték a kubai lakosságot az USA által támogatott terrorista támadásoktól, és a Fehér Ház által pénzelt „disszidens" szervezetek belső destabilizáló erőfeszítéseitől.⁸ Kuba nagyfokú gazdasági sebezhetősége ellenére visszautasította az USA és az Európai Unió kísérleteit arra, hogy belső biztonsági és gazdasági kérdésekben diktáljanak neki.⁹ Kuba megakadályozta Washington azon törekvését, hogy Kubát a kelet-európai, kaukázusi és orosz példákhoz hasonlóan szabadpiaci csatlóssá tegyék. Kuba saját, független politikai-gazdasági modelljét követte.

A volt kommunista országok szovjetunióbeli, kelet-európai és ázsiai példájával ellentétben a kubai gazdasági váltás nem eredményezett szörnyű egyenlőtlenségeket, ahol a milliomosok és multimilliomosok szűk csoportja szerezte volna meg a köztulajdonú vagyontárgyakat és erőforrásokat, miközben a társadalom többi részét meghagyják szegénynek és állástalannak, hogy így nézzenek farkasszemet az égbeszökő bérleti díjakkal, az elérhetetlen magánosított egészségüggyel és oktatással, továbbá a nyomorúságos nyugdíjakkal.¹⁰ Hasonló különbség, hogy Kuba többségi részesedést tartott meg a legtöbb (ha nem az összes) külföldi tőkével közös vállalatban,¹¹ ellentétben azzal, ahogy az USA és Európa felvásárolta majdnem az összes jelentős vállalatot Kelet-Európában a feldolgozóiparban, a pénzügyi, a média- és a kereskedelmi szektorban!

Még inkább figyelemreméltó, hogy Kelet-Európával és a volt Szovjetunióval ellentétben Kuba nem szenvedte el a profitok, bérleti díjak, valamint a prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem széles hálózataiból származó illegális jövedelmek masszív kivonását az országból. Kubának a vegyes gazdaságra való áttérésekor sem jelentek meg olyan szervezett bűnözői társaságok, mint amelyek igen nagy szerepet játszottak a választási eredmények létrejöttében vagy meghiúsulásában Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában, Albániában és a többi új kapitalista demokráciában.¹²

Kuba sikere a túlélése elé tornyosuló világtörténelmi akadályok elhárításában, feltűnő gazdasági újjáéledése és az elrettentő nemzeti védereje nagy részben a népi kitartás, a forradalmi vezetőkhöz való hűség, továbbá az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség társadalmi értékké válása sajátos kombinációjának köszönhető. Azonban épp a kubai kormány sikere (az USA bojkottja és a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett akadályok kezelésében és legyőzésében) hozta létre a problémák és ellentmondások új láncolatát.

 

 

A „speciális időszak" utáni új ellentmondások és kihívások

 

A turizmus felkarolása, mint a gazdasági talpra állás egyik vezérfonala, volt a leggyorsabb, legkönnyebb és legésszerűbb Kuba természeti adottságainak kihasználása tekintetében a gazdasági visszaesés, tőkeszegénység és politikai elszigeteltség ellensúlyozására. Ezenfelül ez volt az a szektor, amely a leginkább érdekelte a leendő külföldi befektetőket. A turizmus növelte a szűkös keményvaluta-bevételeket, amivel az alapvető árucikkek behozatalát fedezték, elsősorban az olaj-, a feldolgozóipari és a gyógyászati termékekét, valamint az élelmiszerekét.

Mindazonáltal az idő múlásával a turizmus nagy torzulásokat okozott a gazdaságban: a turizmusban dolgozó szakképzetlen vagy félig szakképzett munkaerő számára kifizetett bérek sokszorosan meghaladták például a képzett tudósok, orvosok vagy a szakképzett mezőgazdasági munkások bérét. Ezenfelül a turizmus „vegyes vállalkozásai" egy új, bürokratikus burzsoázia megjelenéséhez és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezettek.¹³ Hasonlóan romboló, hogy a turisták tömeges beáramlása megnövelte a lumpenproletariátus, prostituáltak, drogdílerek és másfajta nem produktív „csalók" számát, akiknek tiltott jövedelmei meghaladták a dolgozókét, az alkalmazottakét és a szakemberekét. Ez a csoport hálózatokat épített ki a szálloda-, étterem- és éjszakaiklub-vezetőkkel, ami a korrupciót bátorította, és kikezdte a forradalmi erkölcsöt. A továbbra is létező áruhiány, a tényleges vásárlóerő alacsony száma és a kívánt fogyasztói javak hiánya gyengítette a kormányzati kampányokat, amelyeket a turizmus tevékenységeinek – a turisták elriasztása nélküli – „erkölcsössé" tétele céljából kezdeményeztek.

A turizmus infrastruktúrájára fordított nagyszabású, hosszú távú befektetések (szállodák, éttermek, import bútorok és élelmiszerek) mezőgazdasági forrásokat vontak el. A mezőgazdasági termelés, különösen az élelmiszereké, jelentősen csökkent, azok elérhetősége főleg a helyi lakosság számára vált nehezebbé, ami kedvezett a fekete-, szürke- és „szabad" piacok széles körű kialakulásának. Kuba élelmiszerfüggő országgá vált.¹⁴ Miközben a turizmus vonzotta a keményvalutát, százmilliókat költöttek élelmiszer-behozatalra az USA-ból, Kanadából, Argentínából, a Dominikai Köztársaságból és máshonnan. Az USA-tól való élelmiszerfüggés megnövelte Kuba sérülékenységét az exportembargó bármilyen szigorításával szemben. Felvethető, hogy Kuba nemzetbiztonsága gyengült, mivel Kuba keményvalutában előre fizet, ahogy az USA pénzügyminisztériuma megköveteli, az amerikai élelmiszerimport egyre nagyobb részéért.

Néhány politikai hírelemző Kubában és azon kívül is azzal érvel, hogy a kubai kereskedelemben érdekelt mezőgazdasági vállalatok, farmerek és politikusok (több mint harminc tagállamban) erős lobbicsoportot képeznek, amely képes nyomást gyakorolni a Fehér Ház blokádjának megszüntetése érdekében. A tények nem támasztják alá ezt az érvelést. Az utóbbi évtizedben, Clinton és Bush elnöksége idején, nem történt valódi elmozdulás az USA Kuba elleni nyomásának megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ahogy növekedett a kubai behozatal az USA-ból, úgy sokasodtak a Kongresszus korlátozó intézkedései az utazás, az átutalások és a harmadik országok cégeinek feketelistázása terén, és nőtt a Fehér Ház által a destabilizációra és propagandakampányra fordított összeg nagysága is.

A turizmus a „speciális időszak" szükségszerű eleme volt, része az azonnali intézkedéseknek, de sajnos a gazdaság bebetonozott és stratégiai növekedési szektorává vált. Kuba folytatja „monokulturális" függőségének hagyományos ciklusait – cukorexportját átirányítva az USA-ból a Szovjetunióba és Kelet-Európába, majd átváltva turizmusra, kanadai és európai vendégekkel. Az új függőséggel az a probléma (akárcsak a régivel), hogy „rövid távú" megoldásokat kínál, miközben mélyíti a hosszú távú szerkezeti problémákat, beleérve az emberi erőforrások rossz elosztását (az építészek londinerek lesznek) és a sokrétű gazdaság hiányát, ami rugalmasabban megküzdhetne a kapitalista világpiac lényegéből fakadó, elkerülhetetlen gazdasági ciklusokkal.

Kuba növekvő élelmiszer-függősége kifejezetten égető kérdéssé válik, amit az is jelez, hogy a kubaiak étrendjében egyre nagyobb szerepet játszó rizst, babot, baromfit, sertést és marhahúst, valamint más lényeges termékeket (időnként a cukrot) importálni kell. Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében kiemelte a behozott élelmiszerek árának hatalmas emelkedését, megemlítve, hogy a tejpor ára megháromszorozódott a megelőző három évben, a rizsliszt ára (2006-ról 2007-re) 10%-kal, a csirke a kétszeresével emelkedett.

Kuba mezőgazdasági termelésének nagy részét a turizmus és a kivitel érdekeinek szolgálatába állították: a dohány, a déli- és trópusi gyümölcsök, az (igen kevés) cukor, a minőségi gyümölcsök többsége, a hústermékek és a baromfi a „farmer" magánpiacokon vagy pedig a dollár- vagy „konvertibilis" valuta alapú speciális boltokban talál vevőre. Ennek eredményeként az államilag támogatott „sarki" boltokban áruhiány alakult ki. A „városi kertek" kialakulása egy lehetséges megoldásnak bizonyult néhány kisközösség részére – ami friss, minőségi „bio"-terményeket nyújt -, de nem fedezi a népesség nagyobb részének a szükségleteit.

Az élelmiszer-termelés hanyatlása szembeszökő, különösen a rizsé (Kuba rizsszükségletének 75%-át importálja). Egy vezető kubai közgazdász azt mondta nekem, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók rizstermelési hajlandóságának hiányából fakad, mivel a rizs munkaerő-igényes növény, legalábbis az érte kapható fizetség alacsony más, nem mezőgazdasági munkahelyekkel összehasonlítva. Kuba alacsony születési mutatóival és igen magasan képzett népességével mezőgazdaságidolgozó-hiányban szenved. Azonban Kuba, nem tisztázott okok miatt, elutasítja a bevándorlás ösztönzését olyan országokból, ahol a képzett mezőgazdasági munkásokból többlet van, például Haitiből, pedig ezáltal megerősíthetné csökkenő mezőgazdaságimunkaerő-bázisát, és növelhetné az alapvető hazai élelmiszernövények termesztését, amin az élelmiszer-biztonság nyugszik. Kuba mezőgazdasági függése a külföldi tőkétől, különösen az izraeli befektetőktől a déligyümölcs-szektorban, szintén nehezen érthető, mivel agronómusok és mezőgazdasági népoktatók nagy számban állnak rendelkezésre, és adott a lehetőség a marketingismeretek elsajátítására is.¹⁵ A világ déligyümölcspiaca különösen jövedelmező volt a brazil tőke számára, legalábbis a hatvanas évek óta, miközben Kuba késve lépett a piacra, részben külföldi tőke segítségével, ami profitkivitellel jár.

Miközben Kuba a turizmusba, biotechnológiába és más termelő ágazatban ténylegesen nagy arányú beruházásokat hajtott végre, elhanyagolta a lakásépítéseket, tízéves várólistákra helyezve több mint egymillió családot. A lakáshiány az egyik legfőbb forrása a kubai emberek elégedetlenségének, még a középszintű párt- és állami hivatalnokokénak is, akiknek együtt kell élniük anyósukkal, apósukkal. Továbbá a jelenlegi lakásállomány nagyon elhanyagolt; különösen szembeötlő ez Havanna központi óvárosában, ahol még az alacsony költséggel járó vakolatjavítás és festés is újraéleszthetné a munkásnegyedeket, amelyek most fájóan leromlottak.

Miközben a kormány meghirdette programját évi 100 000 lakás építésére, a programot rosszul irányítják (bürokratikus késések), a hivatalnokok lopkodják az építőanyagot, a termelékenység alacsony, az építőanyagok mennyisége elégtelen.¹⁶ Nem a lakáskérdés megoldása, hanem a szállodaépítő turizmus kapott elsőbbséget az elmúlt húsz évben. A gazdaság „talpra állításának" hangsúlyozása a „speciális időszakban" ahhoz vezetett, hogy a lakásszektorban elhanyagolták az alapvető fogyasztói szükségleteket.

A rövid távú „termelés" győzelme a fogyasztói programok végrehajtása felett közép- és hosszú távú problémákhoz vezet. Kubai demográfusok figyelmeztettek a kubai népesség abszolút fogyására és a társadalom öregedésére, ami csökkenti a termelőmunkára fogható emberek számát.¹⁷ Kubai népességelemzők szerint a népesedési vészhelyzet társadalmi-gazdasági kulcstényezői a lakások számának alacsony száma és a magas megélhetési költségek (Oficina Nacional de Estadísticas [ONE] 2007). Kuba gazdasági fejlődése, társadalmi stabilitása és politikai legitimációja is megköveteli, hogy a lakásépítéseket, -felújításokat és -helyreállításokat a legfontosabb feladatok közé sorolják.¹⁸

Kuba alacsony gazdasági termelékenysége, „bürokratikus eredménytelensége" és a mindennapos fásultság a munkahelyeken részben a nem kielégítő közlekedési hálózatnak köszönhető, az emberek és áruk elégtelen szállításának, legalábbis a hazai piacot illetően. A hosszú várakozás a buszmegállókban, a pontatlanság, a túlzsúfolt buszok és a tömegközlekedésre „átalakított" teherautók (a veserázó „camelosok"), továbbá az erősen szennyező üzemanyagok idült rendellenességekhez vezettek. A nem megfelelő közlekedésből adódó pontatlanság a munkahelyeken hozzájárult termelékenység csökkenéséhez, és néha „elfogadott" kifogás a lógások indoklására. A közlekedés anomáliái aláássák a munkahelyi és iskolai közhangulatot: ha a közhatalom képtelen az adminisztratív fegyelemre egy olyan alapvető dolog, mint a közlekedés területén, akkor hogyan fordulhatnak az alkalmazottakhoz nagyobb munkafegyelmet követelve? Az irányítók fegyelmének hiánya rossz példát mutat minden dolgozó számára.

Kuba mostanában ezer buszt vásárolt Kínától, ami némi enyhülést okozott, de a munkások továbbra is rákényszerülnek az autóstoppolásra, ami jelzi, hogy a nehézségek megmaradtak. Szintén probléma, hogy a termelőktől a fogyasztókig történő áruszállítás során keletkezett „veszteségek" tartós élelmiszer-, építőanyag- és olajhiányt okoztak.¹⁹ Főleg a korrupciót, a gyakori lopásokat, az irányítás hiányát, a nem megfelelő vezetői ellenőrzést okolhatjuk ezért, valamint hogy a fogyasztóknak és öntudatos munkásoknak nincs módjuk a politikai ellenőrzés gyakorlására. Azokban az ágazatokban, amelyeket az állam elsődleges fontosságúnak jelölt ki, mint a turizmus, a nikkel- és gyógyszeripar, a közlekedés elfogadható hatékonysággal működik.

A közlekedés problémáját nem egyszerűen a politikai akarat hiánya okozza. Fidel Castro 2005. novemberi bejelentése, hogy a benzin több mint 50%-át ellopkodták és eladták a feketepiacon, jelzi a kormányzati hatalom csődjét és az adminisztratív nemtörődömséget.²⁰ Az energiáért, közlekedésért és kereskedelemért felelős minisztereket még meg sem dorgálták a nyilvánosság előtt.

Kubának legalább 10 000 új szállítóeszközre van szüksége, de ez még csak a kezdet. Szükség van képzett karbantartókra és üzemeltetőkre, valamint szerevezett fogyasztói és munkásbizottságokra, hogy ellenőrizzék, vajon az új szállítóeszközöket, ha már egyszer beszerezték őket, a megjelölt célra alkalmazzák-e.

A munkások motiválása szempontjából fontos a társadalmi-politikai nevelés, az erkölcsi buzdítás és a példaadó történelmi vezetők példájának felidézése, de nyilvánvalóan elégtelen, ha közben a bér- és fizetési színvonal nem megfelelő.

Raul Castro 2007. július 26-ai camagüeyi beszédében rámutatott: „Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a velünk szemben álló szélsőséges, objektív nehézségek miatt a mai fizetések nyilvánvalóan elégtelenek minden szükséglet kielégítésére, és így megszűnt a szerepük annak a szocialista elvnek az érvényre juttatásában, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék, és munkája szerint részesedjen a javakból. Ez társadalmi fegyelmezetlenségeket és elnézést szült, amit, ha már gyökeret vert, nehéz kiirtani, még akkor is, ha a mögöttük álló objektív okokat már megszüntettük."²¹

Az alacsony bérek, a gyenge motiváció, a munkafegyelem hiánya és az alacsony termelékenység ördögi kört alkot, ami hatással van a szolgáltatásokra, a gyáriparra és a mezőgazdaságra, de erény is kovácsolható belőle. Az utóbbi három évben a béreket – majdnem két évtized befagyasztás után – felszabadították, és viszonylag jelentős emeléseket adtak. A fizetésemelések mégis alatta maradtak annak a szintnek, ami nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, mivel ezt a háztartási áram, az élelmiszer (aminek jelentős részét a „szabad" piacon szerzik be), a ruházat és az egyéb létszükségleti cikkek jelentős áremelkedése kísérte.

Nemcsak nagyobb, hatékony fogyasztói vásárlóerőre van szükség, hanem a fogyasztási javak nagyobb kínálatára – megfizethető árakon. Az áruhiány melletti béremelések ahhoz vezetnek, hogy több pénz kevesebb áruval áll szemben, és a nem hivatalos áremelések elmállasztják a nominális „emeléseket". A gazdaságnak egyensúlyban kell tartania a fogyasztói javak nagyobb termelését és behozatalát a termelőeszközökbe történő beruházásokkal és a kivitelre termeléssel. A turizmus eszközeinek fejlesztését egyensúlyban kell tartani a tőkeberuházásokkal és a külpia­cokra termeléssel. Az ellentét a turisták luxuskörülményei és a munkások szegényes lakásai között hatalmasra nőtt a „speciális időszakban". A külföldi turistaipar terjeszkedésének folytatódása a gazdasági talpra állás másfél évtizedében, valamint a közjavak eltulajdonításából származó jövedelemkülönbségek bomlasztják a szocialista erkölcsi világképet. A különbségek nőttek a vegyes vállalatok vezetőinek, külkereskedőknek és a dollár-/eurógazdaságban dolgozóknak juttatott nem hivatalos „jutalmak" miatt. Egy új jövedelempolitika már önmagában nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, ha együtt járna minden dolgozó nagyobb mértékű közvetlen részvételével a munkahely irányításában és ügyintézésében, valamint ha széles teret nyitnának a gazdaság átalakításának megvitatására.

Az új jövedelempolitikát a gazdaság kulcsfontosságú ágazatainak fejlesztésére kell irányítani. A mezőgazdaság, a feldolgozóipar és az alkalmazott számítástechnika növekedésének ösztönzése a kormányzati politika irányának megváltoztatását követeli meg, különös tekintettel az oktatási és szakképzési programokra.²² Míg a hatvanas években a legtöbb ázsiai és latin-amerikai ország Kuba után kullogott, mára messzire lehagyták Kubát azáltal, hogy gazdaságaikat több lábra építették, hogy versenyképes feldolgozóipari exportszektorokat hoztak létre, és hogy exportfüggőségüket, amely néhány árucikken nyugodott, csökkentették. Az ázsiai országok megnövelték áruik hozzáadott értékét, így növelve bevételeiket, ami magasabb bérekhez, valamint a felsőoktatás és a munkakínálat jobb „illeszkedéséhez" vezetett. Kuba gazdaságát az igen fejlett oktatási rendszer és a tulajdonképpen monokulturális gazdaság közötti megbomlott egyensúly jellemzi, a gazdaság nem kínál megfelelő munkalehetőségeket a széles körű felsőoktatásból kikerülők számára. Kubának változtatnia kell oktatási rendszerén, hogy olyan diplomásokat képezzen, akik képesek irányítani és működtetni a tömegfogyasztás tömegtermékeit előállító ipari és mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az egészségügyben dolgozó képzett tudósokat.

Kuba nikkelt és déligyümölcsöt termel és exportál, de a feldolgozás hozzáadott értéket termelő tevékenysége, a késztermékek előállítása másutt folyik. Kuba exportra 5-6 millió tonna nyerscukrot állított elő évtizedeken keresztül, de a Szovjetunió felbomlása után már világpiaci áron kellett eladnia. Ezzel ellentétben Brazília a feldolgozott cukornád többcélú – különösen energiaforrásként való – hasznosításában lépett előre, miközben Kuba eltékozolta szűkös külföldi valutáját olaj vásárlására, csökkentve ezzel az általános növekedést. Ezután Kuba sok cukorgyárat zárt be. Néhány cukornádültetvényt más terményre állítottak át, de sok parlagon maradt, még akkor is, amikor az etanol ára az égbe szökött, és a kubai élelmiszer-behozatal nőtt. Sok kritikusnak igaza van, amikor rámutat az élelmiszer-termelés etanolra állításának negatív hatásaira, de Kuba esetében ez nem áll meg: a parlag sem élelmiszert, sem etanolt nem termel.

A közvagyon eltulajdonításának elterjedt gyakorlata nagyban fékezi a gazdasági növekedést, és növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Fidel Castro csak egy mutatót emelt ki, a benzin elosztásában a feketepiaci eladások miatt tapasztalt 50%-os jövedelemveszteséget. A hivatali korrupció és a közvagyon eltulajdonítása a feketepiacot működtetők kezében koncentrálja a jövedelmeket, növelve az egyenlőtlenséget, és rombolva az tisztességes munkások munkaerkölcsét. Ugyanennyire jelentős az is, hogy a tolvajlás a források rossz elosztását eredményezi, késlelteti az áruk és szolgáltatások fogyasztókhoz jutását, és áruhiányhoz vezet. A magas rangú hivatalnokok megbüntetése szükséges, de nem elegendő. A nyilvános elszámoltatás különösen reformért kiált; az új rendszer független elszámoló hatóságokon alapulhatna, fogyasztói és munkás-ellenőrzőbizottságokon, akiknek joguk lenne „betekinteni az elszámolásokba". A munkások és szakértők ellenőrzése nem fogja teljesen megszüntetni a korrupciót, de a hatóságokat kérdőre vonja ismétlődő, független jelentéseivel. Raul Castro elnök de facto követelte, hogy a miniszterek a jövőben szigorú munkaterveket kövessenek, és munkaterületükön friss, írásbeli jelentéseket tegyenek. A vezetésen belüli nagyobb beszámoltathatóság szükséges, de nem elegendő. Léteznie kell alulról meghatalmazott bizottságok általi ellenőrzésnek és felügyeletnek, továbbá egy párhuzamos, független, általános elszámoló hivatalnak.

A vegyes vállalatok és az osztálykülönbségek bizonyos foka bizonyára szükségszerű volt, hogy vonzzák a tőkét az általános válság, az összeomló kereskedelem és a pénzügyi hálózatok éveiben, azaz a „speciális időszakban". Azonban amit akkor taktikai visszavonulásnak vagy ideiglenes alkalmazkodásnak gondoltak, bebetonozódott, s ez messzemenő következményekkel járt. A társadalmi különbségek létrehozták azt az osztályt, amelyet Fidel Castro a liberális ideológiát magához ölelő újgazdag osztálynak nevezett. Ők a köz- és a magánszféra nagyobb mértékű együttműködését szorgalmazzák, s az országot végső soron a birodalmi tőke által uralt világpiacba szeretnék integrálni. A közvagyon Kubában még mindig domináns és politikailag erős,²³ de ha nem tud megbirkózni a hiánytól szenvedő közszükségletek és az egyéni fogyasztási igények kielégítésével, egyre inkább sebezhetővé válik a liberális kritikával és a sajátos „piaci szocialistákkal" szemben. Az utóbbiak úgy érvelnek, hogy a hiányjelenségeket az szüntetheti meg, ha a tőkés befektetőknek, továbbá a hazai és külföldi kereskedelmi érdekeknek nagyobb mozgásteret nyújtanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek nem kizárólag a piaci erőknek, a korrupciónak és a turizmusnak köszönhetőek. Mindez a gazdaság irányítása és adminisztrációja, valamint a közkiadásokkal való rendelkezés fölötti politikai hatalom koncentrációjának is a következménye. Az újgazdag burzsoázia növekedésének megfékezése többet követel, mint vissza-visszatérő népmozgalmakat (például amikor a szociális munkások elfoglalták a benzinkutakat), és többet az erkölcsi buzdítások felújításánál (amelyek egyébként fontosak). Az Új Osztály elleni harc megköveteli a választott képviselők új rendszerét, akik felügyelik a költségvetés felosztását a különféle minisztériumok számára, és jogukban áll beidézni az illetékes hivatalnokokat televízión közvetített meghallgatásokra, szigorú elszámoltatásra a nyilvánosság előtt, ha szükséges.

A lakosság elégedetlenségének egyik leggyakrabban és visszatérően említett oka, hogy nagy az aránytalanság a külföldre juttatott emberbaráti segélyek és a hazai piaci áruhiány között. Senki sem kívánja, hogy Kuba ne vállaljon továbbra is szolidaritást a nem Kubában élő szegényekkel, de a kubai lakosság nem támogatja a segélyek jelenlegi mértékét, a fennálló hazai fogyasztói áruhiány mellett.

Sokféle kifogás érte Kuba külföldi kötelezettségvállalásait és rosszul meghatározott prioritásait. Először is, sok segély egyszerűen adomány, és nincs gyakorlati haszna Kuba számára: az egészségügyi programokat a fogadó országok rendszerei nem viszonozzák kedvező diplomáciai vagy politikai intézkedésekkel. Valójában a kubai egészségügyi kiadások lehetővé teszik sok reakciós és USA-barát rendszer számára, hogy forrásokat szabadítsanak fel a külföldi befektetőknek adott kedvezményekre vagy hadieszközök vásárlására (amint azt Honduras, Pakisztán, Afrika és mások példája bizonyítja), valamint visszafogják az egyes népek saját kormányaikkal szembeni harcát, amely a szociális szolgáltatásokért folyik. Nem kétséges, hogy Kuba megnyeri ezen országok szegényeinek jóindulatát, de egyidejűleg sok kubai haragját is kiváltja. A hazai programok felgyorsításának sürgős igénye mellett Kuba nincs abban a helyzetben, hogy költséges külföldi programokat tartson fenn mindenféle pénzügyi, állami vagy kereskedelmi hozadék nélkül. Ugyanezt a kérdést felvethetjük a külföldi diákok, betegek és számos konferenciaküldött támogatásával kapcsolatban is.

Komolyan át kell gondolni a dolgokat, és még komolyabb gazdasági döntéseket kell hozni, hogy eredményes egyensúlyt hozzunk létre Kuba égető belső szükségletei és külföldi humanitárius küldetése között. Egy pozitív példa a kiegyensúlyozott kölcsönös kapcsolatra Kuba és Venezuela viszonya – kedvezményes olaj, befektetések és kereskedelem Caracas részéről cserébe a magasan képzett kubai munkaerő által nyújtott jelentős orvosi, oktatási és szociális szolgáltatásokért.

Kuba jelentős elvárásokkal és eredményekkel rendelkező fejlődő ország, ahol azonban a szegénység még mindig magától értetődő és látványos (gondoljunk csak a Havanna központjában omladozó házakra és a leromlott infrastruktúrára).

Ha Kuba le akarja győzni a bimbózó neoliberalizmus növekvő belföldi és külföldi kihívásait, az állami szektornak sokkal jobban kell reagálnia a tömegigényekre. A nagyobb átláthatóság és a jobb válaszadó készség megköveteli a fogyasztói és termelői szektor erősebb képviseletét és ellenőrzési lehetőségét.

 

 

Kultúra: forradalom és a neoliberális kritikusok

 

A neoliberalizmus fenyegetése számtalan forrásból fakad. A legnyilvánvalóbb „kemény fenyegetés" az USA birodalmából jön – kormányzatából és ál-„nemkormányzati szervezeteiből" (NGO-k), továbbá a tömegpropagandából és szórakoztatóiparból, valamint informális forrásokból, például rokonoktól és sportügynököktől. Azt mondom, hogy ez a „keményvonalas" gyűlölködés a kubai forradalom ellen közismert és félelmet kelt, de a legkevésbé hatékony – mivel pontosan felismerhető, és már sokan alaposan megértették.

A jelenlegi legjelentősebb kulturális fenyegetés belülről fakad, amit a forradalmi kulturális termékek visszaszorulása jelez a mozikban, irodalomban, színházban és zenében. A hatvanas és hetvenes években Kuba csodálatos dokumentumfilmeket készített a vietnami emberek hősies küzdelméről, a feketék felkeléséről az Egyesült Államokban, valamint a tétovázó értelmiségiek és a harcos forradalmárok szembenállásáról. Az utóbbi két évtizedben egy dokumentumfilm sem készült az iraki, afgán és szomáliai ellenállás világtörténelmi küzdelméről az USA által levezényelt birodalmi háborúk ellen, a kolumbiai gerillák küzdelméről a halálosztagos demokrácia ellen, és a New Orleans-i fekete tömegek küzdelméről otthonuk, iskoláik és kórházaik kapitalista leradírozása ellen.

Egy vezető kubai filmipari hivatalnok mondta nekem, hogy ezek „fontos témák", de hiányoznak hozzá a források, és gyakran kell a vegyes vállalatokban spanyol és más európai producerekkel dolgozniuk, akik nem érdeklődnek a forradalmi küzdelmek iránt. A pénzügyi érv nem meggyőző.²⁴ Gyarmatosításellenes háborúkról filléres költségvetéssel készültek filmek: két repülőjegy, egy videokamera, magnó, hálózsák és politikai akarat – kevesebb mint 5.000 dollárért (kisebb összeg, mint egy egyszeri üdülési hirdetés egy európai újságban). Semmilyen pénzügyi nyomás nem kényszeríti őket arra, hogy megfeleljenek a liberális és posztmodern európai koproducerek ízlésének.

Sok úgynevezett „kritikus" film és írás kifigurázza a forradalmárokat és harcosokat, vagy pedig egyszerűen kihagyja őket. Az a benyomásunk támad a mai kubai kulturális termékek láttán, hogy Kubában nem maradt egyetlen őszinte forradalmár sem.

A kubai televízió mostanában a hetvenes évek irodalmi hivatalnokaival készített interjúkat, olyan funkcionáriusokkal, akik az akkori merev és dogmatikus kulturális álláspontokat képviselték. Az „új kritikusok" hangos felháborodásban törtek ki, nem csak a korábbi hivatalnokok kulturális politikáját kritizálták jogosan, de a tv-csatornákat és a kormányzat kultúrpolitikáját is támadták, valamint elbocsátásokat, nyomozást és cenzúrát követeltek.²⁵ Más szóval, az „új kritikusok" pontosan ugyanazokat a tekintélyelvű módszereket követelték, amelyeket korábbi elnyomóik használtak. Továbbá heves hadjáratuk már-már boszorkányüldözéssé vált minden olyan irodalmi vagy művészeti törekvés ellen, amely megpróbálta megvédeni vagy bemutatni a forradalmi értékeket vagy a mai Kuba bármely pozitív társadalmi mozzanatát.

Az „új mozi" állandó műsorszámai közt megtaláljuk, a forradalmárok mechanikus és élettelen karikatúrája ellenpontozásaként, a kubai emigránsokat, akiket érzékeny személyiségnek ábrázolnak, akiknek „érzelmeik" vannak Kuba iránt, azonban kényelmesen elvannak külföldön. Az új mozi elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban az emigránsoknak nincs általános betegbiztosításuk, az egyetemet is magában foglaló ingyenes oktatásuk. Ezekben a filmekben az emigráns szereplőknek nincs tudomásuk arról, hogy a gyilkos Bush-rendszer Közel-Keleten milliók életét oltja ki. Egyetlen emberiesség elleni bűntett sem kerül bele az új kritikusok érzelmes „személyes forgatókönyveibe".

A kubai új irodalom, a szocialista realizmussal való szakítása után, rasszista és szexista sztereotípiákkal van tele – általában kiemelve a fülledten érzéki, hosszú lábú és domború fenekű (nalgas) mulattokat. Romantikus kalandok európai turistákkal vagy üzletemberekkel, melyek könnyfakasztó elválásokhoz és egy új országbeli szebb jövőre vonatkozó ígéretekhez vezetnek.

A Szovjetunióval és Kelet-Európával fennálló korábbi több évtizedes szoros kulturális kapcsolathoz képest most semmit sem tudhatunk meg arról (se filmekből, se írásos beszámolókból), hogy a posztszovjet blokk milyen katasztrofális válságban van, s hogy a neoliberalizmus mennyire teret nyert Kelet­-Európában. Sehol sem említik a kubai művészek azokat a masszív társadalmi-gazdasági válságokat, amelyeket a volt kommunista országok gazdaságainak külföldi felvásárlása okozott. Nincsenek dokumentumfilmek vagy dramatikus feldolgozások a nyugdíjalapok kirablásáról, a kábítószeres és szegény fiatal lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként dolgoztató bűnbandák felemelkedéséről, a példa nélküli népességfogyásról, ami a kábítószernek, az alkoholnak, az öngyilkosságoknak és a már egyszer térdre kényszerített fertőző betegségek (tbc, szifilisz) újbóli megjelenésének köszönhető. A kubai emigráns nosztalgia ábrázolásában semmi sincs a neoliberalizmus másik oldalából, s csak a nyugati középosztály relatív jólétét mutatja – egy csökkenő életszínvonalú osztályét.

Lehet, hogy a saját liberális víziókkal rendelkező „új kritikusok" azért tagadják meg a „piaci szocializmus" vagy „posztszocializmus" katasztrofális következményeinek ábrázolását, mert attól félnek, hogy ezzel hiteltelenítenék egy „új és nyitott Kubába" való átmenetről kialakított saját verziójukat? A kapitalizmusba való átmenet iszonyú következményeit megkerülve inkább a könnyebb feladatra fókuszálnak, hogy Kuba múltjának és jelenének aktuális problémáit és ellentmondásait egy idealizált Nyugattal állítsák szembe. Csak kevés művész és értelmiségi fejezi ki aggodalmait liberális-demokratikus nézeteik csapdáival és ellentmondásaival kapcsolatban.

Kulturális forradalomra van szükség Kubában, hogy legyőzzék az afrokubaiak hirdetésekben, vezető pozíciókban és a hivatalos média-megjelenésekben való alulreprezentáltságát, továbbá hogy mélyítsék és kiterjesszék az afrokubaiak szakmai képzését, hogy így csökkentsék felülreprezentáltságukat a bokszban és más, sérüléssel járó sportágakban.

A forradalmi kultúra gyakorlatának és a faji megkülönböztetés elleni pozitív akcióprogramoknak az újraélesztése megerősíti és elmélyíti a 21. századi szocializmus fejlődését, és megnyitja az utat a gazdasági döntéshozatal kritikai újragondolása felé. A múlt gazdasági gyakorlatának kritikai észrevételezése és megvitatása valószínűleg fokozott figyelemhez, ésszerűséghez, összehangoltsághoz és költségelőny-elemzéshez vezet. A ráhagyatkozás az áldozathozatalt kérő erkölcsi felszólításokra már nem olyan hatékony, mint amilyen a kilencvenes években volt. A nagy volumenű közprogramok elindítása „megkésett eredményeket" vagy a későbbi teljesítésre vonatkozó ígéreteket hozott a lakosságnak, ami nem váltott ki népi lelkesedést, ahogy arra Raul Castro közvetlenül utalt 2007. július 26-ai beszédében.

A kubai beruházások tervezését a Nagy Haladó Ötlet iránti lelkesedési hullámok jellemezték, ami tartalmazhatott néhány haladó vonatkozást, de amit más prioritásoktól elkülönítetten valósítottak meg, így ezzel kapcsolatban nem teljesültek a költségelőny-elemzés kritériumai. Két terület emelkedik ki: a számítógépesítés és a biotechnológia. Mindkettőbe dollármilliókat fektettek, és elértek néhány innovatív eredményt, de ez más ágazatokkal összevetve igen költségesnek bizonyult.

Idevágó példa, hogy Kuba több száz millió dollárnak megfelelő összeget fektetett be egy gondosan megépített számítástechnikára szakosodott egyetembe. Az egyetemépítési projektet beilleszthették vagy integrálhatták volna a létező egyetemi központokba, de ennél fontosabb, hogy integrálhatták volna kulcsintézményekkel, hogy olyan adatbázisokat és programokat alkossanak, amik információfeldolgozási képességeikkel javítják a gyárak, benzinkutak, a kórházi és betegadminisztráció stb. hatékonyságát. Az ellentmondás a speciális, költséges és fejlett számítástudományi egyetem és a kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági intézmények visszamaradott adatfeldolgozása között jelzi a hajlamot arra, hogy miként kerülhetünk egy „Nagy Ötlet" hatalmába – számítógépesítés annak átgondolása nélkül, hogy ez hogyan függ össze az alacsony hatékonyság, a lopás és a késések problémáival, és hogyan képes megoldani azokat.

A biotechnológia az a terület, amit a kubaiak a leggyakrabban említenek a jövő növekedési ágazataként. A befektetett több mint egymilliárd dollár révén első osztályú intézményeket lehetett létrehozni, első osztályú tudósokat képezni és toborozni, kifejleszteni néhány fontos védőoltást, és előrelépést tenni az orvosi ellátásban. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Kubában, mint a világ többi részén, a biotechnológiai befektetések hozama, mind orvosi áttörésekben, mind pénzügyi értelemben számolva, a legjobb esetben is egyenetlen. A biotechnológiai újítások Kubában, Európában és az USA-ban csak szerény javulást okoztak a közegészségügyben. Minden egyes sikeres felfedezést több tucat költséges és sikertelen program előz meg. Mivel Kubában az alapvető szükségletek kielégítéséhez szükség lenne olcsó és könnyen beszerezhető tápláló élelmiszerekre, tömegközlekedésre, lakásokra és más, égetően szükséges dologra, a prioritások kérdését fel kell vetni és széleskörűen, nyíltan meg kell vitatni. A fogyasztási javak krónikus hiánya, az infrastruktúra leromlása, az alacsony fizetések mellett hogyan tudná Kuba folytatni milliós összegek igen kockázatos ágazatokba való befektetésének gyakorlatát?

A nemzetközi tudományos elismerés és a humanitárius segélyek megérik-e a húsz évnél hosszabb ideje létező hazai hiányjelenségek miatti kiábrándulást és a csökkenő forradalmi buzgalmat?

A kubai külpolitika nagyon sok diplomáciai sikert könyvelhet el: az ENSZ általános közgyűlésén 98%-os támogatást kapott, és majdnem egyhangú szavazatokat az Amerikai Államok Szervezetében az USA gazdasági blokádja ellenében. Kubának kereskedelmi kapcsolatai vannak majdnem az egész világgal, sőt egyoldalú kereskedelme az USA-val annak ellenére, hogy Clinton és Bush elnökök keresztülvitték a Helms-Burton kereskedelmi és utazási embargótörvényt. Kuba és Venezuela a Fehér Ház szigorú nyomása ellenére sikeresen mozdítottak elő stratégiai, kereskedelmi, befektetési és katonai szövetségeket. Washington nyomása ellenére Kuba külpolitikája diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített és terjesztett ki még Washington legszervilisebb szolgarendszereivel is. Kuba „emberektől emberekig" diplomáciája kivívta a világ szegényeinek rokonszenvét. Hajthatatlan szembenállása az ázsiai és közel-keleti szabadpiacokkal és katonai inváziókkal (különösen Irak, Afganisztán és Libanon gyarmatosító lerohanásával szemben) elnyerte a világ népeinek támogatását és sok harmadik világbeli kormány szimpátiáját is.

Épp Kubának a birodalmi diplomáciai és gazdasági blokád áttörésében elért sikere szülte az új ellentmondások láncolatát: a jogos államérdek a kubai kereskedelem és diplomáciai támogatottság növelésében néha odavezetett, hogy a kormány támogatott és helyeselt néhány olyan reakciós, neoliberális rendszert, mint Lula Da Silváét Brazíliában, és baráti gesztusokat tett a halálbrigád-elnöknek, Uribének Kolumbiában.²⁶ A fő probléma, hogy a kubai állam és a Kubai Kommunista Párt nem válik szét. Ami megfelelő diplomáciailag a kubai államnak, az a neoliberális rendszerek ellen csatázó népmozgalmak nézőpontjából politikailag reakciós lehet. Kuba úgy tudná megoldani ezt a problémát, ha az állam és a párt elkülönült szervezetek lennének. A Párt a nép küzdelmével szolidárisan, forradalmi szempontból szólalhatna meg, az állam pedig a fennálló rendszerekkel tárgyalhatna.

 

 

Összefoglalás: ellentmondások és alternatívák

 

Kuba sikere, hogy úrrá lett a kelet-európai és volt szovjet kereskedelmi partnereinek összeomlásán, és átalakította gazdaságát, korunk történelmének egyik legdrámaibb eseménye. Hasonlóan, Kuba nemzetbiztonsági rendszerének ellenálló képessége, amellyel elhárította a világ legnagyobb szuperhatalmának a forradalom lerombolására tett kísérleteit, példa nélkül áll korunk világtörténelmében.

Kuba sikere, hogy szerény gazdasági talpra állást produkált, miközben fenntartotta fontos szociális programjait, a világ többi része fölé emeli, ahol a gazdasági átalakításokat a szociális ellátások óriási mértékű csökkentése kísérte. A forradalmi kormány által megtervezett változások azonban jelentős ellentmondásokat okoztak, amelyek még nem fenyegetik a rendszert, de ilyenekké válhatnak, ha elhanyagolják őket. Vannak olyan folyamatok, gyakorlatok, politikák és struktúrák, amelyek fokozatosan mállasztják a tömegtámogatás alapját, és amelyeket sürgősséggel kezelni kell, amíg még megoldhatók. A pozitív reformok a következőkből állhatnak:

1. Kiegyensúlyozott gazdasági tervezés, a bürokrácia munkás-fogyasztói felügyelete és munkás-fogyasztói részvétel a közös döntéshozatalban.
2. Minden minisztérium számláinak, bevételeinek és kiadásainak publikálása, hogy a nyilvánosság részletesen megvizsgálhassa azokat.
3. Minden vezető hivatalnok költségtérítési számlájának, közlekedésének, lakhatásának, ajándékainak, magánvagyonának és külföldi vásárlásainak nyilvánosságra hozatala.
4. Nyilvános vita és népszavazás a beruházási prioritásokról, a külföldi segélyek és a hazai programok arányáról az egészségügyben, a lakásépítésről, az élelmiszereket és a közlekedést érintő kérdésekről.

A kubai döntéshozóknak szakítaniuk kell a monokulturális mentalitásukkal – nem elegendő szakítani a cukorexporttal, és ráhagyatkozni a turistaiparra, valamint az elsődleges termékekre (nikkel, déligyümölcs, dohány és í. t.). Politikailag ésszerű lehet korlátozott kapcsolatokat kiépíteni amerikai mezőgazdasági exportőrökkel, de semmi értelme élelmiszerfüggővé válni és föladni az élelmiszer-biztonságot, különösen az USA pénzügyminisztériumával folytatott egyoldalú kereskedelemben, amely készpénzt követel (nincs hitel!).²⁷ Az ALBA jó alternatíva az USA dominálta ALCA-val szemben, de Kubának is meg kell tennie a magáét. Növelnie kell (a jelenleg majdnem zéró) élelmiszer-behozatalát Bolíviából, Ecuadorból vagy Nicaraguából, nem pedig az USA-ból, az élelmiszert cserébe kérve a gyógyszerexportért, valamint az egészségügyi és orvosi szolgáltatásokért számlázott összegekért.

Kubának meg kell fontolni a művelés alól sietve kivont cukornádültetvényeinek újramegnyitását, különösen azokét (az alföldeken), amelyeken lehetővé tehető a gépi aratás. A cukor tartósan magas ára miatt, ami a bio-üzemanyagok (etanol) felé fordulásnak köszönhető, Kuba külföldi valutát kereshet, etanolt termelhet, és így csökkentheti függőségét a benzinbehozataltól, ami még a venezuelai támogatás ellenére is több mint 30 dollár hordónként.

Kuba új, specializált számítástudományi központját integrálni kell a gazdasággal és a szociális szolgáltatásokkal: alkalmazott programok, diákmunka-programok a kórházakban és gyárakban, hogy sürgősen információs hálóba kössék a kórházakat, klinikákat és munkahelyeket. A szállítási rendszert számítógépesíteni kell, hogy kézben tartsák a határidőket, csökkentsék a felesleges kitérőket, ami az állami raktárakból ellopkodott áruk feketepiacosok számára történő törvénytelen kiszállításait fedezi. A számítógépesítés, ami lehetővé teszi a benzin és más áruk eladásából keletkezett bevételek napi, sőt óránkénti nyomon követését, megnöveli a bevételeket, és csökkenti a korrupciót. A számítógépesítés, továbbá a fogyasztói-munkás-könyvelői felügyeleti tanácsok fogják részben meghatározni a 21. század szocializmusát.

Az ipar több lábra állítása, különösen azokban a termelési vonalakban, amelyek közvetlenül érintik a népi ipar termékeit és a kivitelt, nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakképzésben, a számítógépes rendszerépítésben és a fogyasztói kutatásokban. A számítógépesítést sokkal egyértelműbben kell összekötni a sürgető népigények kielégítésével.

Kubának be kell fektetnie a nikkeliparba, a nikkel feldolgozásába, feldolgozóipari szakmunkás állásokat létrehozva, és növelve a hozzáadott értéket a Kínába és máshova irányuló exportban. Kubának mindenekelőtt vissza kell szereznie élelmiszer-biztonságát.²⁸ Egyáltalán nincs olyan ok, amely kizárná, hogy Kuba önellátóvá váljon baromfi, hús, rizs, bab és más alapvető élelmiszerek tekintetében, ha átalakítja gazdasági fejlődési prioritásait, és nagyobb hangsúlyt fektet hazai piacai fejlesztésére és kiszélesítésére, továbbá ha a beruházásokat átcsoportosítja a túlfejlett tercier ágazataiból az elsődleges és másodlagos szektorokba.

Kuba túlhangsúlyozta külföldi orvosi segélyprogramjait, új szakrendelőket épített, miközben a hazai kórházak leromlottak. A várótermeknek és folyosóknak a vidéki szakrendelőkben tisztáknak kell lenniük, és rendesen ki kell őket festeni. Néhány rendelőben szakemberhiány van. A karbantartó személyzetet nem használják ki. A kórházakban hiányoznak az alapvető oktató felszerelések, a diagnosztizáló központokból pedig a kémiai reagensek. Amíg a külső megfigyelők jogosan mutatják ki Kuba hatalmas fölényét az USA szegényes közegészségügyével szemben, a kubaiak mostanában panaszkodnak a kezelések elhalasztása és a várakozás miatt, mivel az orvosi személyzet külföldön kapott feladatokat.

Kuba meg kell fontolja, egyetértve Martinak a forradalom belső nemzeti dinamizmusa újraélesztéséről szóló tételével, hogy előresorolja, a legfontosabbak közé, a kubai emberek fogyasztói igényeinek kielégítését. Ezt el lehet érni az export és a hazai szektor közötti, valamint a fejlett képzés és a gazdaság gyakorlati igényei közötti egyenlőtlenségek kiigazításával. Az oktatási rendszer, amely jelenleg a szolgáltató szektor felé fordul, olyan diplomásokat kell képezzen, akik több lábra állítják a feldolgozóipart, és újraélesztik az élelmiszer-termelést.

Kuba a múltban már megmutatta, hogy képes megoldani belső ellentmondásait. A jelenlegi ellentmondások nem visszafordíthatatlanok, de a mai prioritások, stratégiák és struktúrák komoly és mély újragondolását igénylik. Egy átfogó, nyílt vita szükséges az összes antiimperialista kubai között, hogy elmélyítsék és fönntartsák a forradalom vívmányait.

Az új dogmák, az apolitikus és liberális művészek, írók és filmkészítők pózolása szintúgy akadálya a forradalom elmélyítésének, mint a bebetonozott bürokraták. A kubai forradalom és vezetői számíthatnak az afro- és európai kubaiak nagy többségének hatalmas jóindulat-, szolidaritás- és lojalitás-tartalékaira. De időbeli és türelmi korlátok vannak – a kubaiak vágya a jó életre mindennapi szükségleteik kielégítését sürgeti.

A késések és állandó halasztások a lakás-, bér- és élelmiszer-szükségletek kielégítésében csak a belső liberális ellenforradalmárokat segíti, akik a nagyobb „piaci szabadság" mellett érvelnek.²⁹ Az erkölcsi felhívások és büntetőintézkedések szükségesek, de elégtelenek, ha nem járnak együtt nagyobb népi felügyelettel, az anyagi javak nagyobb kínálatával, anyagi ösztönzőkkel, megfizethető minőségi és változatos élelmiszerekkel, minden család számára elérhető lakásokkal. A forradalom jövője most van, nem a későbbi életpályánk során, hanem ebben az évben. Nem kevesebb, mint a kubai forradalom jövője forog kockán a stratégiáról, a társadalom szerkezetéről és a politikai akciókról folytatott jelenlegi vitában.

Ahogy az 1959-es Forradalom történelmi vezetője, Ramiro Valdes parancsnok mondta 2007. május 28-án: „A hazai gazdaság megerősítése a tudomány és technológia, a társadalmi problémák megoldása és népünk életminősége terén olyan feladatok, amihez nagyobb rátermettséggel kell hozzányúlnunk, ha elszántságunk, a forradalom és a kubai szocializmus valóban visszafordíthatatlan, ahogy Fidel és Raul szeretné."³⁰

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Morris Morley: Imperial State and Revolution: The United States and Cuba (1952-1986). Cambridge University Press, NY 1987.

² Ernst and Young: A Business Guide to Cuba (2006. február), Bridgetown, Barbados, 1. rész; lásd még Fidel Vascos Gonzalez: Economía Cubana: Se Acelera su Ritmo de Crecimiento, Cubarte, 2007.

³ Uo. 3. rész, 36. o.

⁴ Morley: i. m.

⁵ Ernst and Young: i. m.

⁶ Interjúk a Számítástudományi Egyetem igazgatójával, 2006. február 11.; lásd még Ernst and Young: i. m. 6. rész.

⁷ Ernst and Young: i. m. 1. és 2. rész, The United Nations Economic Commission for Latin America (CEPAL) 2006. évi jelentés Kuba 2003 óta fenntartott növekedésére fókuszálva.

⁸ James Petras: „The Responsibility of Intellectuals: Cuba, the US and Human Rights", 2003. május 6. Rebelión www.rebelion.com

⁹ Interjú Felipe Perez Roque kubai külügyminiszterrel, 2004. február 4.

¹⁰ Paul Klebnikov: Godfather of the Kremlin: The Decline of Russia in the Age of Gangster Capitalism. Harcourt, NY, 2000; James Petras: „Global Ruling Class: Billionaires and How They Made it". Journal of Contemporary Asia, 2008. január; David Hoffman: The Oligarchs. Public Affairs, NY, 2003.

¹¹ Ernst and Young: i. m. IV. rész: Foreign Direct Investment és VI. rész: Sectors for Foreign Investment.

¹² Klebnikov: i. m.; Hoffman: i. m.

¹³ Fidel Castro beszéde a Havannai Egyetemen, 2005. november 17. (Granma, 2005. november 18.) Fidel hangsúlyozta, hogy a Forradalom fő veszélye a belőle kinövő Új Osztály.

¹⁴ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26-án. „A Forradalom 49. éve." Raul kiemelte, hogy nagyobb hazai mezőgazdasági termelésre van szükség, különösen a helyi piacokra szánt élelmiszerekére – rámutatva ezzel a „szerkezeti hiányosságokra".

¹⁵ Gideon Alon: „Just a Farmer in Cuba". Haaretz, 2007. július 3. Az izraeli sajtó riportja Rafi Eitant, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad európai tevékenységére felügyelő korábbi főnökét említi: „Eitan egy olyan cég résztulajdonosa, amelynek hatalmas kertészetei vannak Kubában […] A cég mezőgazdasági tevékenységet folytat Kubában […] déligyümölcslé-sűrítményeket állít elő a világ legnagyobb ültetvényén." Izraeli tőkések dollártízmilliókat fektetnek be egy havannai irodanegyedbe, ami 18 darab hatszintes irodaépületből áll majd 2 millió négyzetláb irodaterülettel. A fejlesztés a kubai állami ügynökség, a Cubalse and Grupo BM és egy Rafi Eitan által vezetett izraeli cég közös vállalkozása.

¹⁶ Lásd a Juventude Rebelde-ét a következőben: Gerardo Arreola: „Trabas burócratas ahondan crises de vivienda en Cuba: Juventude Rebelde", idézi a La Jornada 2007. június 18-án. A kereskedelmi szakszervezet lapja, a Trabajadores szerint a 2005-re jóváhagyott 8934 lakásépítésből csak 1445-öt valósítottak meg 2007 májusáig.

¹⁷ „La Población cubana decrece y envejece". Xinhua, 2007. július 11.; Gerardo Arreola: „Decrece la publación cubana". La Jornada, 2007. március 9.

¹⁸ Uo.

¹⁹ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26. Raul megemlíti, hogy mennyi olajat pazarolnak el, amíg a tejet a tejgazdaságoktól a feldolgozókba szállítják, illetve vissza a fogyasztókhoz, akik az előbbi tejgazdaságok mellett laknak.

²⁰ Fidel Castro beszéde 2005 novemberében a Havannai Egyetemen (Granma, 2005. november 19.), az erről szóló tudósítás: Gerardo Arreola: „El Presidente Cubano recibe 2006 en un gasolinera de la Habana". La Jornada, 2006. január 2.

²¹ Raul Castro beszéde, 2007. július 26.

²² Pedro Campos: „Debería Cuba reconsiderar comércio unidireccional con EEUU y avanzar a la autosuficiencia alimentica". 2007. június (Perucho1949@yahoo.es).

²³ A vegyes vállalatok megjelenése ellenére fenmaradt az állami tulajdon túlsúlya, lásd Jose Luis Rodriguez gazdasági miniszter nyilatkozatát: Gerardo Arreola: „Firme en Cuba el predominio de la propriedad estatal: ministro de Economía". La Jornada, 2007. május 30.

²⁴ Interjú Havannában, 2005. február 7.

²⁵ Gerardo Arreola: „Cuba: el fantasma de la censura". La Jornada, 2007. január 19.

²⁶ Gerardo Arreola: „Intercambian invitaciones Castro y Uribe para hacer visitas reciprocas". La Jornada, 2007. április 2.; „Nueva etapa de cooperación y solidaridad con Cuba: Torrijos". La Jornada, 2005. december 2. Torrijos Panama elnöke és közismert szabadpiacpárti, aki támogatja az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, az ALCA ötletét.

²⁷ Kuba élelmiszerimportért felelős vezetője, Pedro Alvarez az USA-ból behozott élelmiszerekre költött összeget 1,5-1,6 millió dollárra becsülte; olyan árukról van szó, amelyeknek a nagy részét Kubában is elő lehetne állítani. 2006-ban Kuba nettó kereskedelmi hiányának több mint felét tette ki az amerikai élelmiszer-behozatal. Kuba 2001 és 2006 között 2,26 billió dollárt költött amerikai élelmiszer-vásárlásokra. Kuba amerikai élelmiszerimportjáról lásd Ernst and Young: i. m. II. és III. rész; „Cuba preve comprar este año en el exterior entre mil 600 y mil 700 MDD in alimentos". La Jornada, 2007. július 31. A kubai gazdapiacoknak a bérekhez és fizetésekhez képest csillagászati árairól lásd BBC News, 2007. július 31.

²⁸ Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében hangsúlyozta, hogy növelni kell az élelmiszer-termelést, hogy iparosítani és több lábra kell állítani a gazdaságot, továbbá bírálta a bürokrácia tehetetlenségét, és új tulajdonviszonyokat szorgalmazott a külföldi befektetéseket illetően (az utóbbit a jelenlegi állami adminisztráció hozzá nem értése miatt).

²⁹ Kubában Raul Castro mostanában független, tudományos alapon szervezett munkacsoportok sorát hozta létre, hogy megvitassák az állami tulajdon problémáit és hiányosságait, valamint a köz- és magánszféra közötti alternatív kapcsolatokat.

³⁰ La Jornada, 2007. május 30.

Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.

Folyóiratunk régi adósságát törleszti, midőn e számunkban tematikus összeállítást közöl az információs társadalom új jelenségeiről és kihívásairól – hiszen ezzel a kérdéskörrel kiemelten utoljára tizenkét évvel ezelőtt, az Eszmélet 27. számában foglalkoztunk. A válogatás szerzői olyan vitális kérdéseket feszegetnek, mint az oktatási rendszer „információs társadalmasítása", a digitális közjavakhoz (az információs tudástermékekhez), vagy az információs társadalom eszközeihez (számítógép, internet) való hozzáférésben hazánkban mutatkozó növekvő társadalmi egyenlőtlenségek problémája.

Számunk három másik írása a hazai és a kelet-közép-európai baloldal „betegségéről" előző számunkban kezdődött vita kérdésfelvetéseivel foglalkozik, ami akkora érdeklődést váltott ki, hogy következő számainkban is visszatérünk rájuk. Tamás Gáspár Miklós és a vele vitázó Krausz Tamás inkább a múltértelmezésen keresztül folytatja a valójában nagyon is jelenkorunkról és jövőnkről folyó polémiát, míg Hajdú János hozzászólása a jelen hazai pártpolitikai „megváltásának" lehetőségeit mérlegeli. Az államszocializmusból örökölt baloldaliság egyfajta „rekvizítumaiként" adjuk közre egy „magyar szakos" volt szovjet diplomatának, illetve a kubai rendszer sok évtized óta vezető ideológusának írásait, melyeket kiválóan ellenpontoz a lukácsi örökség „nagy öregje", Mészáros István mély elemzése a „politika strukturális válságá"-ról.

Tartalomjegyzék

1. Vietorisz Tamás, Z. Karvalics László : „Milliónyi kis tudáskazán” Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet.
2. Ferge Sándor : Digitális közjavak
3. Molnár Szilárd : A magyar információs társadalom fejlődése a társadalmi tőke szempontjából
4. László Gábor : Nyílt forráskódú szoftverek és demokratizálási potenciál
5. Mészáros István : A politika strukturális válsága
6. Tamás Gáspár Miklós : Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
7. Krausz Tamás : Vita TGM tézisével. Miről szól a „nagyszerű kapitalizmus” elmélete?
8. Hajdu János : A tagadás nem program
9. Szigeti Péter, Mészáros Ádám, Böcskei Balázs, Artner Annamária : Globalizáció alulnézetben – Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Beszélgetés Artner Annamária könyvéről.
10. Bartha Eszter : Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: „… a múltat be kell vallani” c. könyvéről
11. Tütő László : ZS-k és zsék, avagy: Ki erőszakolta meg Zsanettet?
12. Valerij Muszatov : Felszólalás a 2007. június 15-én rendezett budapesti konferencián
13. Armando Hart : A XXI. század szocializmusa felé
14. James Petras, Robin Eastman-Abaya : Kuba: a forradalom folytatása és jelenlegi ellentmondásai