Az évtizedeket Magyarországon töltő szovjet diplomata emlékezése Kádár Jánosról egy történelemszemlélet, egy gondolkodásmód és egy történelmi jelenség együttes dokumentuma.

1. Üdvözlöm a tényt, hogy megrendezésre került a mostani konferencia, amely Kádár János politikai útjának és személyének elemzésével foglalkozik, aki a múlt századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb államférfija volt, és akinek a hatása mind a mai napig érvényesül. Köszönöm a meghívást, hogy legyek résztvevője a vitának. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a véleményem alighanem különbözni fog a konferencián felszólalók többségének véleményétől.

 

2. Személyes megjegyzések. – A konferencia résztvevői között, azt hiszem, én találkoztam legtöbbet Kádár Jánossal, dolgoztam vele, a legkülönfélébb témákról folytattunk eszmecserét. Első ízben 1963-ban Moszkvában találkoztunk. Később sok közös dolgom volt vele, amikor az SZKP KB apparátusában dolgoztam, azután a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén, majd megint a KB apparátusában. Én kísértem mindig, amikor látogatást tett a Szovjetunióban, közelről figyelhettem őt a legkülönfélébb nemzetközi találkozókon Moszkvában és más országok fővárosaiban. Tanúja lehettem három olyan momentumnak, amely jelentős volt Kádár életében és természetesen Magyarországra nézve is, nevezetesen 1973 februárjában, amikor L. I. Brezsnyevvel és Zavidovval beszélgetett; 1985 szeptemberében, amikor Gorbacsovval tárgyalt; és 1988 májusában, amikor legutolsó telefonbeszélgetését folytatta az SZKP KB főtitkárával.

Legutoljára 1988 júniusában találkoztam vele egy személyes beszélgetésen, amikor arra kért, közöljem M. Sz. Gorbacsovval, hogy az MSZMP májusi pártkonferenciája nem úgy alakult, ahogy várta, mert „a pártapparátus összeesküvését és árulásá"-t kellett tapasztalnia.

Részt vettem Kádár temetésén 1989 júliusában (az SZKP képviseletében akkor a Politikai Iroda tagja, az SZKP KB titkára, Je. Ligacsov és az SZKP titkára, A. Dobrinyin érkezett Budapestre). Kádártól az emberek tízezrei vettek búcsút, a nép számára az esemény semmivel sem volt kisebb jelentőségű, de talán még nagyobb is, mint Nagy Imre újratemetése. Az emberek érezték, hogy egy történelmi korszak ért akkor véget.

Én személy szerint, függetlenül a mai antikommunista és Kádár-ellenes kórustól, mindig is azt tartottam, és tartom mai is, hogy Kádár János kiemelkedő politikai alakja volt a második világháború utáni Magyarországnak és Európának. Mindig is tiszteltem, ami persze nem jelenti azt, hogy idealizálni próbáltam volna akár mint embert, akár mint politikust. De maga az a körülmény, hogy Kádár János több mint harminc évig állt országa élén, arra enged következtetni, hogy tehetséges, okos és körültekintő politikus volt, aki tudta, miként fejezze ki és védje országa, népe és pártja érdekeit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen népszerű volt a magyar nép előtt. Nemrég végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy Magyarország három legkimagaslóbb történelmi alakja közé tartozik. Ám országa határain kívül is jelentős tekintélye volt.

 

3. A szovjet vezetők és Kádár János kapcsolatáról. – 1956 előtt a szovjet vezetők csak úgy ismerték őt, mint az MDP Politikai Bizottságának egyik tagját. Igaz persze, hogy az ideig csupán egyetlenegyszer járt a Szovjetunióban, még 1948-ban egy pártdelegáció tagjaként. Kádár János nem tartozott az úgynevezett moszkoviták csoportjához, vagyis hogy nem élt szovjet emigrációban, nem végzett tanulmányokat a Komintern iskoláiban. Őt a hazai munkásmozgalom nevelte, a kommunista illegalitásban tevékenykedett. Köztudott, hogy Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Kádár jelöltsége is felmerült, de a moszkvai vezetésben valaki felvetette, hogy lehet benne elfojtott sértettség indokolatlan letartóztatása és négyévi börtönbüntetése (1951-1954) miatt. A magyar Politikai Bizottság végül Gerő Ernő főtitkárrá választása mellett foglalt állást. Ennek a lépésnek az elhibázott volta igen hamar megmutatkozott, és Ny. Sz. Hruscsov is belátta később, hogy inkább Kádár János mellé kellett volna állni.

Kádár János életének nagy pillanata 1956 őszén jött el. És most nem érinteném a kérdést, hogy mi zajlott le akkor: ellenforradalom, nemzeti-felszabadító forradalom, népfelkelés vagy lázadás. A dolog lényege az, hogy Magyarországon kitört a káosz, az ország irányíthatatlanná vált, a népi-demokratikus rendszer jövője beláthatatlan volt, Nagy Imre döntése pedig, hogy szakít a Varsói Szerződéssel, és kikiáltja a semlegességet, objektíve vezetett a szovjet beavatkozáshoz, mert máskülönben felborult volna az európai erőegyensúly, hatályon kívül került volna a potsdami egyezmény. Nagy Imre nem tudta kivezetni az országot a zsákutcából, kapcsolatai Moszkvával összeomlottak, amin csak tovább rontott november 4-e hajnalán mondott zavaros beszédével. Amikor itt, Magyarországon azt hangoztatják, hogy Kádár szakítása Nagy Imre kormányával árulás volt, hogy ő egy közönséges Júdás, elvtársai gyilkosa és hóhéra, akkor ez megítélésem szerint érzelmi kirohanás vagy erősen ideologizált értékelés. Zárójelben jegyzem meg, hogy minden nézőpontnak lehet létjogosultsága, de azokat bizonyítani is kell. Történelmi igazság viszont, hogy 1956 végén Moszkvában és más szocialista országok fővárosaiban, beleértve Kínát és Jugoszláviát is, úgy látták, hogy a magyar válság megoldása a kormányzat fegyveres megdöntésében és leváltásában rejlik. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Moszkva és szövetségesei az Egyiptomot ért angol-francia-izraeli agresszió fényében tudatosan hunytak szemet a nemzetközi jog normáinak megsértése fölött.

Próbáljuk meg értékelni Kádár szerepét az akkori válságos események tükrében. Moszkva nehéz választás előtt állt. Nagy Imrében és kormányában nem volt többé bizalma. Vele szemben ott volt Kádár János, aki mint pártvezető sokkal több valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Ezt mutatja 1956. november elsejei rádióbeszéde. Kádárt, Münnich Ferenccel együtt, akit már régóta ismertek a Kremlben, haladéktalanul Moszkvába vitték. Két napon át folyt a vita az SZKP KB Elnökségében, amikor Hruscsov, aki épphogy visszaérkezett a Titóval való találkozásáról, végre úgy határozott, hogy az új kormány feje igenis Kádár legyen, ne Rákosi, vagy valaki más a „brigád"-jából, és ne is Münnich. G. Zsukov marsall egyre sürgette elvtársait: „Döntsetek mihamarabb, mert a harckocsik már felmelegített motorral vesztegelnek, nálatok pedig még nincs a kormánynak feje." Közismert tény, hogy Kádár János nem állt rá azonnal, hogy ő vezesse az ideiglenes kormányt. Az volt a kikötése, hogy, úgymond, nem hajlandó eljátszani egy szovjet marionettfigura szerepét (erre bizonyítékom is van, mert a KGB egyik veterán tisztje mondta el nekem, aki Kádárt Budapestről Moszkvába kísérte, majd vissza, és tolmácsolt neki a tárgyalásokon); hogy a rákosistákat nem szabad a hatalom közelébe engedni; és hogy Nagyot le kell váltani és félre kell állítani. Ezt mind megígérték neki. Kádár tisztában volt vele, hogy Magyarországon nem virágokkal és tapsorkánnal fogadják majd. Később mesélte Brezsnyevnek, hogy akkor azt sem tudta bizonyosan, egyáltalán megússza-e élve, annyira kaotikus volt a helyzet az országban.

Ezt követően hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kivezesse Magyarországot a katasztrófaállapotból, persze szovjet védnökséggel a háta mögött. De vajon történhetett volna másképp az akkori körülmények között? Hruscsov mint afféle „keresztapa" segített neki, annak ellenére, hogy Moszkvában és Budapesten is nem kevés ellenlábasa volt Kádárnak. Az újonnan megalakult párt, az MSZMP kezdetben nem élvezett túl nagy támogatottságot; ha jól emlékszem, talán az ország lakosságának 30%-a volt mellette. Ahhoz, hogy Budapesten az 1957. május elsejei felvonulásra és nagygyűlésre kimenjen egymillió ember, igencsak meg kellett dolgozni, és legkivált a bizalom elnyerése volt nagy teljesítmény. Ahogy konszolidálódtak az állapotok, és mindinkább kialakult a közmegegyezés, úgy nőtt Kádár tekintélye az országban és világszerte, többek között a Szovjetunióban is. A szovjet-magyar kapcsolatok sikeresen fejlődtek. Magyarország a szocialista közösség egyik legelismertebb országává vált, hangjára egész Európában figyeltek. Ez mindenekelőtt a kádári vezetés érdeme volt. Hruscsov, Brezsnyev és Andropov is egyetértett abban, hogy Kádár személyének kiválasztásával stratégiailag helyes döntés született, amely hatékonyan működött sok-sok éven át. Erről még Gorbacsov is megemlékezett 1986-os levelében, amikor Kádár harmincéves évfordulóját ünnepelte az MSZMP vezetői posztján. „Az Öreg" nem adott rá engedélyt, hogy ezt a levelet a sajtó közölje, csak a KB Agitprop Osztályának brosúrájában jelent meg.

 

5. Moszkva szemében Kádár igazi kommunista volt, antifasiszta, internacionalista, hű szövetséges, tapasztalt vezető. 1964-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet. A legfelsőbb szovjet vezetésben számítottak rá, tanácskoztak vele, kikérték a véleményét. Így volt ez például a lengyel és a csehszlovákiai válság idején, vagy amikor kiéleződtek a szovjet-kínai ellentétek. 1969-ben fontos szerepet szántak Kádár Jánosnak a Kommunista Pártok Világkonferenciájának előkészítésében.

Kádár János tisztában volt a Szovjetunió és az SZKP történelmi helyével és szerepével, ezért is törekedett rá, hogy minél jobb személyes kapcsolatokat ápoljon a szovjet vezetőkkel, Hruscsovtól Gorbacsovig. Ebben mindenekelőtt arra látott eszközt, hogy eredményesen védje Magyarország nemzeti érdekeit. Magától értetődik persze, hogy az említett kölcsönviszonyban sokféle árnyalat volt megfigyelhető. Például Brezsnyev felfogásához képest Kádár időnként bonyolultan fejezte ki magát, de általában azért megtalálták a közös nyelvet. Különösen sokat adott viszont Kádár véleményére Ju. Andropov, aki megértette, hogy Magyarország vezetője Moszkvánál pontosabban érzékeli az európai országok, különösen pedig a szomszédai helyzetét. Amikor Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották, Kádár a saját köreiben azt mondogatta tréfásan, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy egy finnugor nép képviselője (Andropov egykor Karéliában dolgozott) lett a Szovjetunió legelső embere. Andropov sokéves bizalmas kapcsolatot tartott fenn Kádárral; neki például arról a súlyos betegségéről is beszélt, amely végül a sírba vitte. Ami Gorbacsovot illeti, ő akkor ismerkedett meg a magyar vezetővel, amikor még az SZKP sztavropoli területének volt az első titkára. Mihail Gorbacsov sűrűn hivatkozott a magyar tapasztalatokra, őszinte tiszteletét fejezte ki mindig Kádár iránt, csak éppen jobban szeretett maga beszélni, mint hallgatni a beszélgetőtársát. Ez év júliusában, amikor megfordult Budapesten, azt mondta, hogy neki Kádárral sohasem voltak ellentétei. Kádár egyedül azért bírálta őt, hogy a szovjet peresztrojkába már tíz évvel korábban is belekezdhetett volna. Ugyanakkor Gorbacsov magyarországi látogatása 1986 nyarán lényegében azt a folyamatot mozdította előre, hogy Kádár Jánost felmentsék az MSZMP legfelsőbb tisztségéből, és tisztes nyugállományba helyezzék. Az emberek mérlegeltek és látták, hogy mi a jelentősége a fiatalságnak és az energiának.

A Szovjetunió vezetői előtt Kádár János soha nem játszotta a bábfigura szerepét, amivel kivívta mindenki tiszteletét. Mindamellett pontosan ismerte a két ország és a két párt súlya, valamint a viselt felelősség mértéke közti különbséget. Ha 1956-1957-ben még voltak is olyan kísérletek, hogy Kádárt igazgassák, kioktassák, beavatkozzanak a belső ügyeibe, később ez gyakorlatilag megszűnt. Kádár rendszerint azt mondta a Szovjetunió képviselőiről, hogy akit Moszkva küld neki, azzal ő minden esetben együtt dolgozik. Képes volt rá azonban, hogy bárkinek letörje a szarvát, vagy akár arra, hogy követeket távolítson el. Számára az egyedüli tekintély az SZKP KB mindenkori főtitkára volt (lehetne sorolni a példákat, amikor összeütközésbe került Kosziginnel, Katusevvel vagy Kirilenkóval).

Volt bátorsága, hogy kimondja, ha nem értett egyet a szovjet állásponttal (helytelenítette azt a módszert, amellyel 1964-ben eltávolították Hruscsovot minden addig betöltött tisztségéből, ráadásul nyilvánosan fejtette ki nézeteit a kérdésről; szóvá tette a magas katonai kiadásokat, a harckocsik túlzott számát a szovjet hadseregben; bírálta a KGST megreformálásához való szovjet hozzáállást; számon kérte, hogy miért nem közöltek azonnal valós információkat a csernobili katasztrófa méreteiről; vagy hogy milyen meggondolatlan módon viszonyultak Sztálinhoz; stb.). Kifejezetten elégedetlen volt azzal a módszerrel, amellyel a szocialista országok a közös akciót vezették Csehszlovákiában, ezért nem is utazott el 1968 novemberében Varsóba, hogy találkozzék Brezsnyevvel.

Általában véve tekintélyes és köztiszteletben álló pártvezetőként ismerték el, akinek volt bizonyos mértékű autonómiája a szocialista közösségen belül. Belpolitikájában mindig szem előtt tartotta 1956 tragikus tapasztalatait, ami kifejeződött az agrárszektorban végzett különféle kísérleteiben, a szövetkezeti mozgalomban és természetesen az 1968-as gazdasági reformban. A szovjet vezetők tökéletesen megértették, hogy a tragikus 1956 után a kádári politika sikerének záloga az életszínvonal emelése, az általános egyetértés erősítése („aki nincs ellenünk, az velünk van") és még inkább, mint más országokban, a szabadság mértéke, a kulturális és vallási téren gyakorolt tolerancia és hasonlók. Amikor Kádár a magyar sajátosságokat magyarázta, mindig megemlítette, hogy a népnek feltétlenül meg kell mondani az igazat. Azt magyarázta Moszkvában, hogy neki egy kis országban könnyebb újításokat bevezetni és kísérleteket folytatni, amelyeknek az eredményei hasznosak lehetnek még a Szovjetunióban is. Ismertté vált az a kijelentése, amelyet olasz újságírókkal beszélgetve tett, miszerint a Szovjetunió úgy építi a szocializmusba vezető utat, mint egy medve – hanem már Magyarországon ez így nem megy, itt sokkal kifinomultabb módszerekre van szükség. Kádár látta a létező szocializmus hiányosságait, és igyekezett megtalálni a kivezető utat, miközben azt vallotta, hogy a szocializmus építésének előrehaladtával az életnek is javulnia kell; a párt egymagában semmit nem érhet el, az új társadalom kialakításához nemzeti összefogásra van szükség, aminek elengedhetetlen feltétele a választási demokrácia bizonyos fokú szélesítése; ám amennyiben nincs többpártrendszer, akkor a pártnak magának kell saját ellenzékévé válnia; a politikai gépezeten szelepeket kell nyitni a belső túlnyomás levezetésére; át kell venni a piacgazdaság számos elemét, vele párhuzamban pedig szűkíteni kell a direktív tervezés szféráját. Könnyen lehet, hogy ma már mindez sematikusnak tetszik, de akkor is efféle kísérletekből rakódott össze a magyar koncepció „az emberarcú szocializmus"-ról, méghozzá a gyakorlatban és nem csupán a szándékban, mint 1968-ban a prágai reformereknél.

 

6. Egészen nyilvánvaló, hogy Kádárnak és politikai csapatának (csupa tehetséges és rátermett emberből állt!, gondoljanak például Fock Jenőre, Aczél Györgyre vagy Fehér Lajosra) a kísérletei lépten-nyomon sorompókba és akadályokba ütköztek. A Szovjetunió 1985-ig paternalista politikát folytatott, tolakodó módon istápolta szövetségeseit, minden fontosabb politikai lépéshez Moszkva jóváhagyása kellett, ahol olykor a marxizmus-leninizmus dogmatikus nézetei érvényesültek (szép számmal voltak védelmezői az SZKP-n belül), úgyhogy nem volt könnyű cselekedni. Kádárnak sem sikerült mindig. Moszkva egyik alapvető érve ez volt: „Mi biztosítjuk a védőpajzsot nukleáris rakétáinkkal, a biztonság megőrzésében miénk a legnagyobb felelősség, hatalmasak a kiadásaink, ugyanakkor szállítunk nektek kőolajat, energiahordozókat, nyersanyagot, miközben az imperializmus igyekszik aláásni a szocialista világ stabilitását, és a hídverés taktikáját alkalmazva megpróbál kiragadni a blokkból egyes országokat. Legyetek óvatosabbak. Mellé ne fogjatok!" Az 1968-as közös csehszlovákiai fegyveres fellépés után, majd V. Gomulka lengyelországi bukását követően a Kreml bizalmatlansága megnőtt az egyes országokban tervezett reformokkal és újításokkal szemben. 1972 februárjában, amikor Magyarországon bizonyos jelei mutatkoztak a gazdasági reform sikertelenségének, hírek kezdtek keringeni a Politikai Bizottságon belül kiéleződött vitákról; Brezsnyev meglehetősen nyersen fejtette ki nézeteit Zavidovóban Kádár gazdasági és szociális politikájáról, feszegette a káderpolitika kérdéseit, miközben kitért a magyar államfő legbelsőbb köreire is, és refrénszerűen ismételgette: „Mi hiszünk neked, János, de gondold meg…" Kádár János mindent tudomásul vett, de nem ígért meg semmit. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a hírek talán nem a leghitelesebb forrásból származnak. Számára az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban megkapta a bizalmat. Mint szuverén vezető egy ideig még kivárt, majd 1974-1975-ben változtatásokat hajtott végre a pártvezetésben. Előtte még, 1972 májusában, amikor betöltötte hatvanadik életévét, „kísérleti léggömböket" eregetett föl nyugdíjba vonulásáról. Ezeket a „léggömböket" éppúgy szánta saját elvtársainak, mint Brezsnyevnek Moszkvába. Az SZKP KB főtitkára nem találta jó gondolatnak Kádár visszavonulását. 1972 novemberében azt mondta neki Budapesten, hogy véleménye szerint a magyar KB helyesen lépett fel, amikor nem fogadta el a lemondását. „Mi ezt nem tehetjük meg csak úgy, nekünk kötelességünk, hogy kitartsunk a helyünkön, és szolgáljuk a mi közös ügyünket. Kekkonen Finnországban visszavonulhat, hogy anekdotákkal teli könyvet írjon az erdőben ücsörögve. De az ilyesmi nem nekünk való…"

Voltak belső visszahúzó erők is. A párt és a KB egységének külső homlokzata mögött véleménykülönbségek húzódtak meg, dúlt a harc balosok és jobbosok, konzervatívok és reformerek között. A Politikai Bizottságon belül szabadon vitatkozhatott bárki, de Kádáré volt az utolsó szó. Ahogy ő mondta, az egység megőrzéséért harcolni kell, újra kell teremteni minden politikai időszakban. Ellenzéke távozott vagy kitért előle (Marosán Gy., Nyers R., a „munkásellenzék" tagjai, 1972-ben).

A külső hatások nem korlátozódtak arra, hogy Moszkvának éppen mi volt a véleménye, Magyarország helyzetét az is befolyásolta, hogy időről időre ravasz nemzetközi játék folyt körülötte.

Azután a hetvenes évek második felétől elkezdtek súlyosbodni a gazdasági nehézségek, felerősödött a világgazdaság negatív hatása, a külső eladósodás nőttön-nőtt. Fokozatosan lassult, a nyolcvanas évekre pedig megállt az életszínvonal növekedése, ami már politikai problémát okozott.

Magyarország belépése az IMF-be és a Világbankba csak pillanatnyi lélegzetvételre volt jó. Az a kísérlet, hogy minél szorosabb kapcsolatok jöjjenek létre az EGK-val, nem járt sikerrel. 1985-1986-ban Kádár János Moszkvától kért segítséget, de kiderült, hogy a Szovjetunió maga is nehézségekkel küzd, és lényegében semmit sem tud adni Magyarországnak.

Mindezt tetézte egy új és igen súlyos gond is. Kádár János idővel, dicsősége csúcsán, saját stabilitási politikájának a rabjává vált, ami kiváltképpen a káderkérdést érintette, mert azokhoz az emberekhez ragaszkodott váltig, akik sok éven át ott álltak körülötte. Még nagyobb baj volt, hogy „az örökös vezető" kezdte elveszíteni a valóságérzékét, és nem érdekelte többé a politikai megújulás. Hozzá még elvesztette politikai bátorságát is. Kádár János ott maradt egyedül a hatalom csúcsán, amikor már réges-régen nem voltak ellenfelei. Az országban pedig egyre bonyolódott a helyzet. Ezt ugyan érzékelte, de már kiutat nem talált. A korábbi tapasztalatok most nem segítettek. Józan ésszel belátható, hogy a szocialista országokban jóval simábban kellett volna végbemennie a vezetőváltásnak, mert lám, végül ő maga vált akadályává Magyarország modernizációs politikájának.

Már 1980-ban vagy 1981-ben nyugdíjba kellett volna mennie, de ő 1988-ig halogatta a kérdést. Lehet, hogy azért, mert nem látott utódot maga körül. Ez amúgy politikai bizottságbeli elvtársainak is a bűne volt, mert nem merték megmondani Kádárnak az igazságot, és mindent Moszkvával beszéltek meg (az NDK-ban Hoeneckerrel még ennél is rosszabb volt a helyzet). Mellesleg Gorbacsov is megmondhatta volna neki egyenesen, ehelyett azonban csak célzásokat tett, hogy vigyáznia kellene magára, lazábbá tehetné időbeosztását, pihenhetne többet stb. Gorbacsov nyilvánvalóan azért nem szólt neki, mert érezte, hogy az öreg Kádár egyre kevésbé ellenzi a peresztrojka politikáját. 1985-ben Kádár megkérdezte Gorbacsovtól, hogy nem fél-e, hogy vele is megismétlődik Hruscsov esete.

Kádár életének befejezése tisztán emberi tragédia. A pártja szabályosan a sorsára hagyta a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült embert. Amikor sor került az 1956-os események felülvizsgálatára, már nem volt képes védeni magát, hacsak nem tekintjük ilyen lépesnek összefüggéstelen beszédét a KB plénuma előtt 1989 áprilisában, amelyben azért érvényesült valami sajátosan furcsa logika. Azt hangoztatta, hogy nem volt szovjet ügynök, hogy 1956 és 1958 között nemcsak Nagy Imre halt meg, hanem őelőtte is haltak meg emberek, és hogy ő, Kádár János nem bújik ki a felelősség alól. Levélben kérte a KB-t, hogy bíróság vizsgálja meg a bűnösségét, de ezt nem tették meg neki.

Szerintem semmilyen dokumentum sem létezik, amely Kádár közvetlen bűnrészességét bizonyítaná a volt miniszterelnök halálos ítéletének meghozatalában, de az is egyértelmű, hogy nem tett erőfeszítéseket a legsúlyosabb büntetés enyhébb ítéletre változtatásáért. Mellesleg szólva mindez csak az én előfeltevésem.

 

7. Ki volt Kádár János? A magyarországi rendszerváltás óta minden vita az 1956-os események átértékelése körül zajlik. Ezen a prizmán keresztül ítélik meg Kádárt is, annál is inkább, mert az MSZP Nagy Imrét választotta ideológiai mintaképéül. A szocialisták nem vallják magukénak Marxot és Engelst, Lenint orosz jelenségnek tekintik, Kádártól elfordultak, a Szocialista Internacionálén belül sem találtak senkit. Minden jel arra vall, hogy itt a baloldaliaknak nincs szükségük előfutárra. Pedig akárhogy vesszük is, Kádár 1956-ban mégiscsak kivezette az országot a katasztrófából, még ha áldozatok árán is. Ha nagyobb távlatokban, retrospektíve nézzük a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a Rákosi-Nagy-Kádár tragikus hármasból éppen hogy ő hajtotta a legtöbb hasznot Magyarországnak. Hazája sikerei az 1960-1970-es években az ő nevéhez kapcsolódnak, amikor növekedett a jólét, és megerősödött Magyarország nemzetközi tekintélye. Ő egy kiemelkedő magyar politikus, akit nem lehet csak úgy kitörölni a történelemből, aki jól látható nyomokat hagyott a 20. századi Európa történelmében. Az ő szerepe és jelentősége semmivel sem kisebb, mint Horthyé, Bethlené vagy Telekié, akiknek mostanában az emlékműveket állítják Magyarországon. Napnál világosabb, hogy mi itt a gond: az, hogy Kádár egy magyar kommunista. Csak úgy megjegyzem, hogy Kádár mindig is magyar maradt. Emlékezzünk akár 1975-ös beszédére a helsinki konferencián. Most, hogy mindenki leszámolni igyekszik vele, próbálják befeketíteni a baloldali nézeteket, a baloldali pártok politikáját, a szocializmus eszméit. Egymásnak ellentmondó tényeket ragadnak ki Kádár politikai tevékenységéből (32 év alatt sok ilyen ellentmondást lehet találni bármelyik politikusnál), ijesztgetik a lakosságot, dezorientálják a fiatal nemzedéket, amely amúgy sem tud túl sokat a szocializmus korszakáról Magyarországon. Egyre hevesebbé válnak a viták Kádár személye körül, egyre többen igyekeznek megbélyegezni a szocialista korszakot Magyarország történelmében, ha már 1990-ben, a megegyezéses hatalomváltás körülményei között erre nem volt lehetőségük. Valami hasonló megy végbe Lengyelországban is, ahol Jaruzelskivel együtt az egész megelőző rendszert döntögetik talapzatáról. Magyarországon, közvetlenül Kádár János születésének 95. évfordulóját megelőzően, meggyalázták feleségével közös sírját. Soha nem hittem volna, hogy ebben az országban olyan gyalázatos tettek történhetnek, amelyek a legsötétebb középkort vagy a legvadabb nomád időket idézik.

 

8. Kádár János politikai pályafutásáról folytatni kell a vitát, a történészeknek ez a dolguk. De Magyarország egyszer még mindenképpen meg fogja adni Kádár Jánosnak azt az elismerést, amely valójában megilleti. A népeknek körültekintőbben és tisztelettudóbban kellene bánniuk nagy fiaikkal. Nálunk, Oroszországban is hasonló túlkapások figyelhetők meg ezen a téren, mert mi éppúgy hajlamosak vagyunk rá, hogy kemény kézzel intézzük el politikusainkat, csakhogy nagy elődök nélkül nem volna jelenünk. Az ő tapasztalataikban nagyon sok a megszívlelendő tanulság, az ő győzelmeik és kudarcaik világítják meg az utat előttünk.

 

(Fordította: Székely Ervin)

Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.

A kubai forradalom hatalmas túlélőképessége vitathatatlan; ellenállt a bojkott, a blokád, a fenyegető támadások, továbbá a Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmus bukásának. A túlélés nem csupán vegetálást jelent, hanem egy – remélhetően – tartósan életképes új gazdasági-társadalmi modell kialakítását is.

Bevezetés

A kubai forradalom és szocialista gazdasága hatalmas túlélőképességről tett tanúbizonyságot a politikai akadályok és kihívások ellenében. Sikeresen szállt szembe az USA által vezényelt invázióval, tengeri blokáddal, terrorista támadások százaival és a fél évszázada tartó bojkottal.¹ Kuba képes volt ellenállni a Szovjetunió és a kelet-európai kollektivista rendszerek összeomlásának utóhatásaival, továbbá Kína és Indokína kapitalizmusba fordulásával szemben, és felépített egy új fejlődési modellt.

Sok tudós és politikai vezető, beleértve az ellenségeseket is, megemlíti, hogy Kuba igen fejlett és működőképes szociális jóléti programot alkotott: ingyenes, általános és minőségi egészségügyi ellátással és ingyenes oktatással az óvodától a speciális egyetemi képzésekig.²

A kül- és belpolitikában, az USA bojkottja és nyomása ellenére, Kuba sikeresen tudott gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni az egész világgal.³

A nemzeti és személyes biztonság tekintetében Kuba a világelsők közt van. A bűnözési mutatók alacsonyak és az erőszakos bűncselekmények ritkák. A terrorista fenyegetések és akciók (melyek többsége az USA-ból és annak kubai emigráns ügynökeitől származik) meggyengültek, és kisebb veszélyt jelentenek a kubai emberekre, mint az amerikaiakra és európaiakra.

Pontosan a kubai forradalom sikere, annak a külső fenyegetésekkel (amely más kormányokat már rég megdöntött volna) szembeni ellenálló képessége az, ami mára jelentős problémák sorozatát hozta létre. Ezek sürgős beavatkozást igényelnek, ha – mint tudjuk – a forradalom a 21. századba lép. Ezek a problémák múltbeli külső kényszerek és a belső politikai fejlődés következményei. Néhányuk a szükségintézkedések elkerülhetetlen következménye, de most azonnali és radikális megoldásokért kiáltanak.

 

 

 

Forradalmi erények

 

A kubai forradalom nagy erénye, hogy életben maradt, fenntartva sok pozitív társadalmi vívmányát, amikor sok korábbi és későbbi reformista vagy forradalmi rendszer megbukott, megdöntötték vagy összeomlott. Az USA és szövetségesei megdöntötték Arbenz reformista rendszerét Guatemalában (1954), Mossadeghét Iránban (1953), Allendéét Chilében (1973), Lumumbáét Kongóban stb. A Fehér Ház elűzte Nicaraguában a szandinista kormányt 1989-ben, Aristide rendszerét 1992-ben és 2004-ben stb. Ezzel ellentétben, Kuba legyőzte az USA által szponzorált inváziót 1961-ben, ellenállt az USA tengeri blokádjának 1962-ben, meghiúsította a CIA által az utóbbi fél évszázadban szervezett merényletkísérletek és terrorista támadások százait, továbbá úrrá lett egy világméretű bojkotton.⁴

Igen éber diplomáciával Kuba előnyös és a lehetőségeket kihasználó kereskedelmi és segély-megállapodásokat kötött a néhai Szovjetunióval és Kelet-Európával. A 20. század végére Kuba diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat létesített majdnem az egész világgal – az USA bojkottja ellenére. Kuba még az USA kereskedelmi embargóját is megtörte 2001-ben, élelmiszert és gyógyszert hozott be (előnytelen és egyoldalú feltételekkel) amerikai külkereskedőktől és farmerektől.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása, valamint Oroszország és Kelet-Európa nyugati kapitalista függőségbe kerülése pusztító csapást mért a kubai gazdaságra. A kereskedelmi partnerek elvesztése a termelésben meredek zuhanáshoz vezetett. Kína és Indokína kapitalistává változása kevés alternatívát hagyott szabadon. A kubai kormány a gazdasági szükségintézkedések stratégiájához nyúlt, egy „speciális időszakot" vezetett be, kényszerű megszorításokkal és strukturális kiigazítással, ami szétterítette a gazdaság rendbetételének kínjait az egész kubai társadalomban – ellentétben a kapitalista országok gyakorlatával. Kuba 1990 és 2000 között átalakította gazdaságát, hogy megfeleljen a világgazdaság kényszereinek, miközben megtartotta szociális védőhálóját, ami példa nélküli eredmény.

Kuba talpra állása több pilléren nyugszik: a turizmus gyors és átfogó fejlesztésén, nagy léptékű és hosszú távú beruházásokkal európai és latin-amerikai multikkal való együttműködéssel; a biotechnológiába való masszív befektetéseken, hogy a gyógyszeripari kutatást és exportot fejlesszék; a Venezuelával kötött hosszú távú és nagy léptékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokon, ami magában foglalja kubai orvos­csoportok és orvosi felszerelések olajipari termékekre való cseréjét – kedvező feltételek mellett; közös vállalatokon a nikkel-, rum-, dohány- és déligyümölcs-termelés és -export fejlesztésére; továbbá élelmiszerimport-megállapodásokon amerikai és kanadai mezőgazdasági vállalatokkal.⁵ A kubaiak bezárták cukorgyáraik többségét, és jelentős mértékben csökkentették a cukortermelést, a cukornádültetvényeket alternatív termények termesztésére állították át, igaz, korlátozott mértékben.

Az új, fejlett számítástudományi iskolákba (200 millió dollár)⁶ , a gyógyturizmusba és a külső humanitárius projektekbe történő nagyberuházások folytatódtak. Ez a gazdasági stratégia, kedvező külső feltételekkel párosulva (a mezőgazdasági és bányászati cikkek magas világpiaci ára, a venezuelai elnök, Hugo Chávez radikalizálódása, a szélsőjobb rendszerektől a mérsékelt centrum-jobb neoliberális rendszerek felé történő váltás Latin-Amerikában), és a kubai emberek többségének tudatos áldozatvállalása fokozatos, de stabil gazdasági kibontakozáshoz vezetett 1994 után, amit felgyorsult növekedés követett 2003-at követően.⁷

A mély válságból való gazdasági kilábalás közben a kubai kormány fenntartotta szociális hálójának és jóléti ellátásának alapvető rendszerét. Minden fő egészségügyi és oktatási program folytatódott – ingyenesen és a köz számára hozzáférhetően. A gazdasági átalakítás miatt elmozdított munkások továbbra is megkapták fizetésüket, továbbá államilag finanszírozott állásokat és átképzést ajánlottak nekik. A lakbérek és a közszolgáltatások díjai alacsonyak maradtak. A nyugdíjakat továbbra is fizették. Az élelmiszerek állami támogatása és az alapvető cikkek jegyrendszere folytatódott. A kulturális, sport- és szabadidő-tevékenységek fejlődtek – finanszírozásuk radikális csökkentésének ellenére. Az általános hiányjelenségek és a társadalmi nélkülözés ellenére a bűnözési mutatók mélyen a latin-amerikai és az egyesült államokbeli szint alatt maradtak.

A nemzetvédelmi intézmények sikeresen megvédték a kubai lakosságot az USA által támogatott terrorista támadásoktól, és a Fehér Ház által pénzelt „disszidens" szervezetek belső destabilizáló erőfeszítéseitől.⁸ Kuba nagyfokú gazdasági sebezhetősége ellenére visszautasította az USA és az Európai Unió kísérleteit arra, hogy belső biztonsági és gazdasági kérdésekben diktáljanak neki.⁹ Kuba megakadályozta Washington azon törekvését, hogy Kubát a kelet-európai, kaukázusi és orosz példákhoz hasonlóan szabadpiaci csatlóssá tegyék. Kuba saját, független politikai-gazdasági modelljét követte.

A volt kommunista országok szovjetunióbeli, kelet-európai és ázsiai példájával ellentétben a kubai gazdasági váltás nem eredményezett szörnyű egyenlőtlenségeket, ahol a milliomosok és multimilliomosok szűk csoportja szerezte volna meg a köztulajdonú vagyontárgyakat és erőforrásokat, miközben a társadalom többi részét meghagyják szegénynek és állástalannak, hogy így nézzenek farkasszemet az égbeszökő bérleti díjakkal, az elérhetetlen magánosított egészségüggyel és oktatással, továbbá a nyomorúságos nyugdíjakkal.¹⁰ Hasonló különbség, hogy Kuba többségi részesedést tartott meg a legtöbb (ha nem az összes) külföldi tőkével közös vállalatban,¹¹ ellentétben azzal, ahogy az USA és Európa felvásárolta majdnem az összes jelentős vállalatot Kelet-Európában a feldolgozóiparban, a pénzügyi, a média- és a kereskedelmi szektorban!

Még inkább figyelemreméltó, hogy Kelet-Európával és a volt Szovjetunióval ellentétben Kuba nem szenvedte el a profitok, bérleti díjak, valamint a prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem széles hálózataiból származó illegális jövedelmek masszív kivonását az országból. Kubának a vegyes gazdaságra való áttérésekor sem jelentek meg olyan szervezett bűnözői társaságok, mint amelyek igen nagy szerepet játszottak a választási eredmények létrejöttében vagy meghiúsulásában Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában, Albániában és a többi új kapitalista demokráciában.¹²

Kuba sikere a túlélése elé tornyosuló világtörténelmi akadályok elhárításában, feltűnő gazdasági újjáéledése és az elrettentő nemzeti védereje nagy részben a népi kitartás, a forradalmi vezetőkhöz való hűség, továbbá az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség társadalmi értékké válása sajátos kombinációjának köszönhető. Azonban épp a kubai kormány sikere (az USA bojkottja és a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett akadályok kezelésében és legyőzésében) hozta létre a problémák és ellentmondások új láncolatát.

 

 

A „speciális időszak" utáni új ellentmondások és kihívások

 

A turizmus felkarolása, mint a gazdasági talpra állás egyik vezérfonala, volt a leggyorsabb, legkönnyebb és legésszerűbb Kuba természeti adottságainak kihasználása tekintetében a gazdasági visszaesés, tőkeszegénység és politikai elszigeteltség ellensúlyozására. Ezenfelül ez volt az a szektor, amely a leginkább érdekelte a leendő külföldi befektetőket. A turizmus növelte a szűkös keményvaluta-bevételeket, amivel az alapvető árucikkek behozatalát fedezték, elsősorban az olaj-, a feldolgozóipari és a gyógyászati termékekét, valamint az élelmiszerekét.

Mindazonáltal az idő múlásával a turizmus nagy torzulásokat okozott a gazdaságban: a turizmusban dolgozó szakképzetlen vagy félig szakképzett munkaerő számára kifizetett bérek sokszorosan meghaladták például a képzett tudósok, orvosok vagy a szakképzett mezőgazdasági munkások bérét. Ezenfelül a turizmus „vegyes vállalkozásai" egy új, bürokratikus burzsoázia megjelenéséhez és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezettek.¹³ Hasonlóan romboló, hogy a turisták tömeges beáramlása megnövelte a lumpenproletariátus, prostituáltak, drogdílerek és másfajta nem produktív „csalók" számát, akiknek tiltott jövedelmei meghaladták a dolgozókét, az alkalmazottakét és a szakemberekét. Ez a csoport hálózatokat épített ki a szálloda-, étterem- és éjszakaiklub-vezetőkkel, ami a korrupciót bátorította, és kikezdte a forradalmi erkölcsöt. A továbbra is létező áruhiány, a tényleges vásárlóerő alacsony száma és a kívánt fogyasztói javak hiánya gyengítette a kormányzati kampányokat, amelyeket a turizmus tevékenységeinek – a turisták elriasztása nélküli – „erkölcsössé" tétele céljából kezdeményeztek.

A turizmus infrastruktúrájára fordított nagyszabású, hosszú távú befektetések (szállodák, éttermek, import bútorok és élelmiszerek) mezőgazdasági forrásokat vontak el. A mezőgazdasági termelés, különösen az élelmiszereké, jelentősen csökkent, azok elérhetősége főleg a helyi lakosság számára vált nehezebbé, ami kedvezett a fekete-, szürke- és „szabad" piacok széles körű kialakulásának. Kuba élelmiszerfüggő országgá vált.¹⁴ Miközben a turizmus vonzotta a keményvalutát, százmilliókat költöttek élelmiszer-behozatalra az USA-ból, Kanadából, Argentínából, a Dominikai Köztársaságból és máshonnan. Az USA-tól való élelmiszerfüggés megnövelte Kuba sérülékenységét az exportembargó bármilyen szigorításával szemben. Felvethető, hogy Kuba nemzetbiztonsága gyengült, mivel Kuba keményvalutában előre fizet, ahogy az USA pénzügyminisztériuma megköveteli, az amerikai élelmiszerimport egyre nagyobb részéért.

Néhány politikai hírelemző Kubában és azon kívül is azzal érvel, hogy a kubai kereskedelemben érdekelt mezőgazdasági vállalatok, farmerek és politikusok (több mint harminc tagállamban) erős lobbicsoportot képeznek, amely képes nyomást gyakorolni a Fehér Ház blokádjának megszüntetése érdekében. A tények nem támasztják alá ezt az érvelést. Az utóbbi évtizedben, Clinton és Bush elnöksége idején, nem történt valódi elmozdulás az USA Kuba elleni nyomásának megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ahogy növekedett a kubai behozatal az USA-ból, úgy sokasodtak a Kongresszus korlátozó intézkedései az utazás, az átutalások és a harmadik országok cégeinek feketelistázása terén, és nőtt a Fehér Ház által a destabilizációra és propagandakampányra fordított összeg nagysága is.

A turizmus a „speciális időszak" szükségszerű eleme volt, része az azonnali intézkedéseknek, de sajnos a gazdaság bebetonozott és stratégiai növekedési szektorává vált. Kuba folytatja „monokulturális" függőségének hagyományos ciklusait – cukorexportját átirányítva az USA-ból a Szovjetunióba és Kelet-Európába, majd átváltva turizmusra, kanadai és európai vendégekkel. Az új függőséggel az a probléma (akárcsak a régivel), hogy „rövid távú" megoldásokat kínál, miközben mélyíti a hosszú távú szerkezeti problémákat, beleérve az emberi erőforrások rossz elosztását (az építészek londinerek lesznek) és a sokrétű gazdaság hiányát, ami rugalmasabban megküzdhetne a kapitalista világpiac lényegéből fakadó, elkerülhetetlen gazdasági ciklusokkal.

Kuba növekvő élelmiszer-függősége kifejezetten égető kérdéssé válik, amit az is jelez, hogy a kubaiak étrendjében egyre nagyobb szerepet játszó rizst, babot, baromfit, sertést és marhahúst, valamint más lényeges termékeket (időnként a cukrot) importálni kell. Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében kiemelte a behozott élelmiszerek árának hatalmas emelkedését, megemlítve, hogy a tejpor ára megháromszorozódott a megelőző három évben, a rizsliszt ára (2006-ról 2007-re) 10%-kal, a csirke a kétszeresével emelkedett.

Kuba mezőgazdasági termelésének nagy részét a turizmus és a kivitel érdekeinek szolgálatába állították: a dohány, a déli- és trópusi gyümölcsök, az (igen kevés) cukor, a minőségi gyümölcsök többsége, a hústermékek és a baromfi a „farmer" magánpiacokon vagy pedig a dollár- vagy „konvertibilis" valuta alapú speciális boltokban talál vevőre. Ennek eredményeként az államilag támogatott „sarki" boltokban áruhiány alakult ki. A „városi kertek" kialakulása egy lehetséges megoldásnak bizonyult néhány kisközösség részére – ami friss, minőségi „bio"-terményeket nyújt -, de nem fedezi a népesség nagyobb részének a szükségleteit.

Az élelmiszer-termelés hanyatlása szembeszökő, különösen a rizsé (Kuba rizsszükségletének 75%-át importálja). Egy vezető kubai közgazdász azt mondta nekem, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók rizstermelési hajlandóságának hiányából fakad, mivel a rizs munkaerő-igényes növény, legalábbis az érte kapható fizetség alacsony más, nem mezőgazdasági munkahelyekkel összehasonlítva. Kuba alacsony születési mutatóival és igen magasan képzett népességével mezőgazdaságidolgozó-hiányban szenved. Azonban Kuba, nem tisztázott okok miatt, elutasítja a bevándorlás ösztönzését olyan országokból, ahol a képzett mezőgazdasági munkásokból többlet van, például Haitiből, pedig ezáltal megerősíthetné csökkenő mezőgazdaságimunkaerő-bázisát, és növelhetné az alapvető hazai élelmiszernövények termesztését, amin az élelmiszer-biztonság nyugszik. Kuba mezőgazdasági függése a külföldi tőkétől, különösen az izraeli befektetőktől a déligyümölcs-szektorban, szintén nehezen érthető, mivel agronómusok és mezőgazdasági népoktatók nagy számban állnak rendelkezésre, és adott a lehetőség a marketingismeretek elsajátítására is.¹⁵ A világ déligyümölcspiaca különösen jövedelmező volt a brazil tőke számára, legalábbis a hatvanas évek óta, miközben Kuba késve lépett a piacra, részben külföldi tőke segítségével, ami profitkivitellel jár.

Miközben Kuba a turizmusba, biotechnológiába és más termelő ágazatban ténylegesen nagy arányú beruházásokat hajtott végre, elhanyagolta a lakásépítéseket, tízéves várólistákra helyezve több mint egymillió családot. A lakáshiány az egyik legfőbb forrása a kubai emberek elégedetlenségének, még a középszintű párt- és állami hivatalnokokénak is, akiknek együtt kell élniük anyósukkal, apósukkal. Továbbá a jelenlegi lakásállomány nagyon elhanyagolt; különösen szembeötlő ez Havanna központi óvárosában, ahol még az alacsony költséggel járó vakolatjavítás és festés is újraéleszthetné a munkásnegyedeket, amelyek most fájóan leromlottak.

Miközben a kormány meghirdette programját évi 100 000 lakás építésére, a programot rosszul irányítják (bürokratikus késések), a hivatalnokok lopkodják az építőanyagot, a termelékenység alacsony, az építőanyagok mennyisége elégtelen.¹⁶ Nem a lakáskérdés megoldása, hanem a szállodaépítő turizmus kapott elsőbbséget az elmúlt húsz évben. A gazdaság „talpra állításának" hangsúlyozása a „speciális időszakban" ahhoz vezetett, hogy a lakásszektorban elhanyagolták az alapvető fogyasztói szükségleteket.

A rövid távú „termelés" győzelme a fogyasztói programok végrehajtása felett közép- és hosszú távú problémákhoz vezet. Kubai demográfusok figyelmeztettek a kubai népesség abszolút fogyására és a társadalom öregedésére, ami csökkenti a termelőmunkára fogható emberek számát.¹⁷ Kubai népességelemzők szerint a népesedési vészhelyzet társadalmi-gazdasági kulcstényezői a lakások számának alacsony száma és a magas megélhetési költségek (Oficina Nacional de Estadísticas [ONE] 2007). Kuba gazdasági fejlődése, társadalmi stabilitása és politikai legitimációja is megköveteli, hogy a lakásépítéseket, -felújításokat és -helyreállításokat a legfontosabb feladatok közé sorolják.¹⁸

Kuba alacsony gazdasági termelékenysége, „bürokratikus eredménytelensége" és a mindennapos fásultság a munkahelyeken részben a nem kielégítő közlekedési hálózatnak köszönhető, az emberek és áruk elégtelen szállításának, legalábbis a hazai piacot illetően. A hosszú várakozás a buszmegállókban, a pontatlanság, a túlzsúfolt buszok és a tömegközlekedésre „átalakított" teherautók (a veserázó „camelosok"), továbbá az erősen szennyező üzemanyagok idült rendellenességekhez vezettek. A nem megfelelő közlekedésből adódó pontatlanság a munkahelyeken hozzájárult termelékenység csökkenéséhez, és néha „elfogadott" kifogás a lógások indoklására. A közlekedés anomáliái aláássák a munkahelyi és iskolai közhangulatot: ha a közhatalom képtelen az adminisztratív fegyelemre egy olyan alapvető dolog, mint a közlekedés területén, akkor hogyan fordulhatnak az alkalmazottakhoz nagyobb munkafegyelmet követelve? Az irányítók fegyelmének hiánya rossz példát mutat minden dolgozó számára.

Kuba mostanában ezer buszt vásárolt Kínától, ami némi enyhülést okozott, de a munkások továbbra is rákényszerülnek az autóstoppolásra, ami jelzi, hogy a nehézségek megmaradtak. Szintén probléma, hogy a termelőktől a fogyasztókig történő áruszállítás során keletkezett „veszteségek" tartós élelmiszer-, építőanyag- és olajhiányt okoztak.¹⁹ Főleg a korrupciót, a gyakori lopásokat, az irányítás hiányát, a nem megfelelő vezetői ellenőrzést okolhatjuk ezért, valamint hogy a fogyasztóknak és öntudatos munkásoknak nincs módjuk a politikai ellenőrzés gyakorlására. Azokban az ágazatokban, amelyeket az állam elsődleges fontosságúnak jelölt ki, mint a turizmus, a nikkel- és gyógyszeripar, a közlekedés elfogadható hatékonysággal működik.

A közlekedés problémáját nem egyszerűen a politikai akarat hiánya okozza. Fidel Castro 2005. novemberi bejelentése, hogy a benzin több mint 50%-át ellopkodták és eladták a feketepiacon, jelzi a kormányzati hatalom csődjét és az adminisztratív nemtörődömséget.²⁰ Az energiáért, közlekedésért és kereskedelemért felelős minisztereket még meg sem dorgálták a nyilvánosság előtt.

Kubának legalább 10 000 új szállítóeszközre van szüksége, de ez még csak a kezdet. Szükség van képzett karbantartókra és üzemeltetőkre, valamint szerevezett fogyasztói és munkásbizottságokra, hogy ellenőrizzék, vajon az új szállítóeszközöket, ha már egyszer beszerezték őket, a megjelölt célra alkalmazzák-e.

A munkások motiválása szempontjából fontos a társadalmi-politikai nevelés, az erkölcsi buzdítás és a példaadó történelmi vezetők példájának felidézése, de nyilvánvalóan elégtelen, ha közben a bér- és fizetési színvonal nem megfelelő.

Raul Castro 2007. július 26-ai camagüeyi beszédében rámutatott: „Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a velünk szemben álló szélsőséges, objektív nehézségek miatt a mai fizetések nyilvánvalóan elégtelenek minden szükséglet kielégítésére, és így megszűnt a szerepük annak a szocialista elvnek az érvényre juttatásában, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék, és munkája szerint részesedjen a javakból. Ez társadalmi fegyelmezetlenségeket és elnézést szült, amit, ha már gyökeret vert, nehéz kiirtani, még akkor is, ha a mögöttük álló objektív okokat már megszüntettük."²¹

Az alacsony bérek, a gyenge motiváció, a munkafegyelem hiánya és az alacsony termelékenység ördögi kört alkot, ami hatással van a szolgáltatásokra, a gyáriparra és a mezőgazdaságra, de erény is kovácsolható belőle. Az utóbbi három évben a béreket – majdnem két évtized befagyasztás után – felszabadították, és viszonylag jelentős emeléseket adtak. A fizetésemelések mégis alatta maradtak annak a szintnek, ami nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, mivel ezt a háztartási áram, az élelmiszer (aminek jelentős részét a „szabad" piacon szerzik be), a ruházat és az egyéb létszükségleti cikkek jelentős áremelkedése kísérte.

Nemcsak nagyobb, hatékony fogyasztói vásárlóerőre van szükség, hanem a fogyasztási javak nagyobb kínálatára – megfizethető árakon. Az áruhiány melletti béremelések ahhoz vezetnek, hogy több pénz kevesebb áruval áll szemben, és a nem hivatalos áremelések elmállasztják a nominális „emeléseket". A gazdaságnak egyensúlyban kell tartania a fogyasztói javak nagyobb termelését és behozatalát a termelőeszközökbe történő beruházásokkal és a kivitelre termeléssel. A turizmus eszközeinek fejlesztését egyensúlyban kell tartani a tőkeberuházásokkal és a külpia­cokra termeléssel. Az ellentét a turisták luxuskörülményei és a munkások szegényes lakásai között hatalmasra nőtt a „speciális időszakban". A külföldi turistaipar terjeszkedésének folytatódása a gazdasági talpra állás másfél évtizedében, valamint a közjavak eltulajdonításából származó jövedelemkülönbségek bomlasztják a szocialista erkölcsi világképet. A különbségek nőttek a vegyes vállalatok vezetőinek, külkereskedőknek és a dollár-/eurógazdaságban dolgozóknak juttatott nem hivatalos „jutalmak" miatt. Egy új jövedelempolitika már önmagában nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, ha együtt járna minden dolgozó nagyobb mértékű közvetlen részvételével a munkahely irányításában és ügyintézésében, valamint ha széles teret nyitnának a gazdaság átalakításának megvitatására.

Az új jövedelempolitikát a gazdaság kulcsfontosságú ágazatainak fejlesztésére kell irányítani. A mezőgazdaság, a feldolgozóipar és az alkalmazott számítástechnika növekedésének ösztönzése a kormányzati politika irányának megváltoztatását követeli meg, különös tekintettel az oktatási és szakképzési programokra.²² Míg a hatvanas években a legtöbb ázsiai és latin-amerikai ország Kuba után kullogott, mára messzire lehagyták Kubát azáltal, hogy gazdaságaikat több lábra építették, hogy versenyképes feldolgozóipari exportszektorokat hoztak létre, és hogy exportfüggőségüket, amely néhány árucikken nyugodott, csökkentették. Az ázsiai országok megnövelték áruik hozzáadott értékét, így növelve bevételeiket, ami magasabb bérekhez, valamint a felsőoktatás és a munkakínálat jobb „illeszkedéséhez" vezetett. Kuba gazdaságát az igen fejlett oktatási rendszer és a tulajdonképpen monokulturális gazdaság közötti megbomlott egyensúly jellemzi, a gazdaság nem kínál megfelelő munkalehetőségeket a széles körű felsőoktatásból kikerülők számára. Kubának változtatnia kell oktatási rendszerén, hogy olyan diplomásokat képezzen, akik képesek irányítani és működtetni a tömegfogyasztás tömegtermékeit előállító ipari és mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az egészségügyben dolgozó képzett tudósokat.

Kuba nikkelt és déligyümölcsöt termel és exportál, de a feldolgozás hozzáadott értéket termelő tevékenysége, a késztermékek előállítása másutt folyik. Kuba exportra 5-6 millió tonna nyerscukrot állított elő évtizedeken keresztül, de a Szovjetunió felbomlása után már világpiaci áron kellett eladnia. Ezzel ellentétben Brazília a feldolgozott cukornád többcélú – különösen energiaforrásként való – hasznosításában lépett előre, miközben Kuba eltékozolta szűkös külföldi valutáját olaj vásárlására, csökkentve ezzel az általános növekedést. Ezután Kuba sok cukorgyárat zárt be. Néhány cukornádültetvényt más terményre állítottak át, de sok parlagon maradt, még akkor is, amikor az etanol ára az égbe szökött, és a kubai élelmiszer-behozatal nőtt. Sok kritikusnak igaza van, amikor rámutat az élelmiszer-termelés etanolra állításának negatív hatásaira, de Kuba esetében ez nem áll meg: a parlag sem élelmiszert, sem etanolt nem termel.

A közvagyon eltulajdonításának elterjedt gyakorlata nagyban fékezi a gazdasági növekedést, és növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Fidel Castro csak egy mutatót emelt ki, a benzin elosztásában a feketepiaci eladások miatt tapasztalt 50%-os jövedelemveszteséget. A hivatali korrupció és a közvagyon eltulajdonítása a feketepiacot működtetők kezében koncentrálja a jövedelmeket, növelve az egyenlőtlenséget, és rombolva az tisztességes munkások munkaerkölcsét. Ugyanennyire jelentős az is, hogy a tolvajlás a források rossz elosztását eredményezi, késlelteti az áruk és szolgáltatások fogyasztókhoz jutását, és áruhiányhoz vezet. A magas rangú hivatalnokok megbüntetése szükséges, de nem elegendő. A nyilvános elszámoltatás különösen reformért kiált; az új rendszer független elszámoló hatóságokon alapulhatna, fogyasztói és munkás-ellenőrzőbizottságokon, akiknek joguk lenne „betekinteni az elszámolásokba". A munkások és szakértők ellenőrzése nem fogja teljesen megszüntetni a korrupciót, de a hatóságokat kérdőre vonja ismétlődő, független jelentéseivel. Raul Castro elnök de facto követelte, hogy a miniszterek a jövőben szigorú munkaterveket kövessenek, és munkaterületükön friss, írásbeli jelentéseket tegyenek. A vezetésen belüli nagyobb beszámoltathatóság szükséges, de nem elegendő. Léteznie kell alulról meghatalmazott bizottságok általi ellenőrzésnek és felügyeletnek, továbbá egy párhuzamos, független, általános elszámoló hivatalnak.

A vegyes vállalatok és az osztálykülönbségek bizonyos foka bizonyára szükségszerű volt, hogy vonzzák a tőkét az általános válság, az összeomló kereskedelem és a pénzügyi hálózatok éveiben, azaz a „speciális időszakban". Azonban amit akkor taktikai visszavonulásnak vagy ideiglenes alkalmazkodásnak gondoltak, bebetonozódott, s ez messzemenő következményekkel járt. A társadalmi különbségek létrehozták azt az osztályt, amelyet Fidel Castro a liberális ideológiát magához ölelő újgazdag osztálynak nevezett. Ők a köz- és a magánszféra nagyobb mértékű együttműködését szorgalmazzák, s az országot végső soron a birodalmi tőke által uralt világpiacba szeretnék integrálni. A közvagyon Kubában még mindig domináns és politikailag erős,²³ de ha nem tud megbirkózni a hiánytól szenvedő közszükségletek és az egyéni fogyasztási igények kielégítésével, egyre inkább sebezhetővé válik a liberális kritikával és a sajátos „piaci szocialistákkal" szemben. Az utóbbiak úgy érvelnek, hogy a hiányjelenségeket az szüntetheti meg, ha a tőkés befektetőknek, továbbá a hazai és külföldi kereskedelmi érdekeknek nagyobb mozgásteret nyújtanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek nem kizárólag a piaci erőknek, a korrupciónak és a turizmusnak köszönhetőek. Mindez a gazdaság irányítása és adminisztrációja, valamint a közkiadásokkal való rendelkezés fölötti politikai hatalom koncentrációjának is a következménye. Az újgazdag burzsoázia növekedésének megfékezése többet követel, mint vissza-visszatérő népmozgalmakat (például amikor a szociális munkások elfoglalták a benzinkutakat), és többet az erkölcsi buzdítások felújításánál (amelyek egyébként fontosak). Az Új Osztály elleni harc megköveteli a választott képviselők új rendszerét, akik felügyelik a költségvetés felosztását a különféle minisztériumok számára, és jogukban áll beidézni az illetékes hivatalnokokat televízión közvetített meghallgatásokra, szigorú elszámoltatásra a nyilvánosság előtt, ha szükséges.

A lakosság elégedetlenségének egyik leggyakrabban és visszatérően említett oka, hogy nagy az aránytalanság a külföldre juttatott emberbaráti segélyek és a hazai piaci áruhiány között. Senki sem kívánja, hogy Kuba ne vállaljon továbbra is szolidaritást a nem Kubában élő szegényekkel, de a kubai lakosság nem támogatja a segélyek jelenlegi mértékét, a fennálló hazai fogyasztói áruhiány mellett.

Sokféle kifogás érte Kuba külföldi kötelezettségvállalásait és rosszul meghatározott prioritásait. Először is, sok segély egyszerűen adomány, és nincs gyakorlati haszna Kuba számára: az egészségügyi programokat a fogadó országok rendszerei nem viszonozzák kedvező diplomáciai vagy politikai intézkedésekkel. Valójában a kubai egészségügyi kiadások lehetővé teszik sok reakciós és USA-barát rendszer számára, hogy forrásokat szabadítsanak fel a külföldi befektetőknek adott kedvezményekre vagy hadieszközök vásárlására (amint azt Honduras, Pakisztán, Afrika és mások példája bizonyítja), valamint visszafogják az egyes népek saját kormányaikkal szembeni harcát, amely a szociális szolgáltatásokért folyik. Nem kétséges, hogy Kuba megnyeri ezen országok szegényeinek jóindulatát, de egyidejűleg sok kubai haragját is kiváltja. A hazai programok felgyorsításának sürgős igénye mellett Kuba nincs abban a helyzetben, hogy költséges külföldi programokat tartson fenn mindenféle pénzügyi, állami vagy kereskedelmi hozadék nélkül. Ugyanezt a kérdést felvethetjük a külföldi diákok, betegek és számos konferenciaküldött támogatásával kapcsolatban is.

Komolyan át kell gondolni a dolgokat, és még komolyabb gazdasági döntéseket kell hozni, hogy eredményes egyensúlyt hozzunk létre Kuba égető belső szükségletei és külföldi humanitárius küldetése között. Egy pozitív példa a kiegyensúlyozott kölcsönös kapcsolatra Kuba és Venezuela viszonya – kedvezményes olaj, befektetések és kereskedelem Caracas részéről cserébe a magasan képzett kubai munkaerő által nyújtott jelentős orvosi, oktatási és szociális szolgáltatásokért.

Kuba jelentős elvárásokkal és eredményekkel rendelkező fejlődő ország, ahol azonban a szegénység még mindig magától értetődő és látványos (gondoljunk csak a Havanna központjában omladozó házakra és a leromlott infrastruktúrára).

Ha Kuba le akarja győzni a bimbózó neoliberalizmus növekvő belföldi és külföldi kihívásait, az állami szektornak sokkal jobban kell reagálnia a tömegigényekre. A nagyobb átláthatóság és a jobb válaszadó készség megköveteli a fogyasztói és termelői szektor erősebb képviseletét és ellenőrzési lehetőségét.

 

 

Kultúra: forradalom és a neoliberális kritikusok

 

A neoliberalizmus fenyegetése számtalan forrásból fakad. A legnyilvánvalóbb „kemény fenyegetés" az USA birodalmából jön – kormányzatából és ál-„nemkormányzati szervezeteiből" (NGO-k), továbbá a tömegpropagandából és szórakoztatóiparból, valamint informális forrásokból, például rokonoktól és sportügynököktől. Azt mondom, hogy ez a „keményvonalas" gyűlölködés a kubai forradalom ellen közismert és félelmet kelt, de a legkevésbé hatékony – mivel pontosan felismerhető, és már sokan alaposan megértették.

A jelenlegi legjelentősebb kulturális fenyegetés belülről fakad, amit a forradalmi kulturális termékek visszaszorulása jelez a mozikban, irodalomban, színházban és zenében. A hatvanas és hetvenes években Kuba csodálatos dokumentumfilmeket készített a vietnami emberek hősies küzdelméről, a feketék felkeléséről az Egyesült Államokban, valamint a tétovázó értelmiségiek és a harcos forradalmárok szembenállásáról. Az utóbbi két évtizedben egy dokumentumfilm sem készült az iraki, afgán és szomáliai ellenállás világtörténelmi küzdelméről az USA által levezényelt birodalmi háborúk ellen, a kolumbiai gerillák küzdelméről a halálosztagos demokrácia ellen, és a New Orleans-i fekete tömegek küzdelméről otthonuk, iskoláik és kórházaik kapitalista leradírozása ellen.

Egy vezető kubai filmipari hivatalnok mondta nekem, hogy ezek „fontos témák", de hiányoznak hozzá a források, és gyakran kell a vegyes vállalatokban spanyol és más európai producerekkel dolgozniuk, akik nem érdeklődnek a forradalmi küzdelmek iránt. A pénzügyi érv nem meggyőző.²⁴ Gyarmatosításellenes háborúkról filléres költségvetéssel készültek filmek: két repülőjegy, egy videokamera, magnó, hálózsák és politikai akarat – kevesebb mint 5.000 dollárért (kisebb összeg, mint egy egyszeri üdülési hirdetés egy európai újságban). Semmilyen pénzügyi nyomás nem kényszeríti őket arra, hogy megfeleljenek a liberális és posztmodern európai koproducerek ízlésének.

Sok úgynevezett „kritikus" film és írás kifigurázza a forradalmárokat és harcosokat, vagy pedig egyszerűen kihagyja őket. Az a benyomásunk támad a mai kubai kulturális termékek láttán, hogy Kubában nem maradt egyetlen őszinte forradalmár sem.

A kubai televízió mostanában a hetvenes évek irodalmi hivatalnokaival készített interjúkat, olyan funkcionáriusokkal, akik az akkori merev és dogmatikus kulturális álláspontokat képviselték. Az „új kritikusok" hangos felháborodásban törtek ki, nem csak a korábbi hivatalnokok kulturális politikáját kritizálták jogosan, de a tv-csatornákat és a kormányzat kultúrpolitikáját is támadták, valamint elbocsátásokat, nyomozást és cenzúrát követeltek.²⁵ Más szóval, az „új kritikusok" pontosan ugyanazokat a tekintélyelvű módszereket követelték, amelyeket korábbi elnyomóik használtak. Továbbá heves hadjáratuk már-már boszorkányüldözéssé vált minden olyan irodalmi vagy művészeti törekvés ellen, amely megpróbálta megvédeni vagy bemutatni a forradalmi értékeket vagy a mai Kuba bármely pozitív társadalmi mozzanatát.

Az „új mozi" állandó műsorszámai közt megtaláljuk, a forradalmárok mechanikus és élettelen karikatúrája ellenpontozásaként, a kubai emigránsokat, akiket érzékeny személyiségnek ábrázolnak, akiknek „érzelmeik" vannak Kuba iránt, azonban kényelmesen elvannak külföldön. Az új mozi elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban az emigránsoknak nincs általános betegbiztosításuk, az egyetemet is magában foglaló ingyenes oktatásuk. Ezekben a filmekben az emigráns szereplőknek nincs tudomásuk arról, hogy a gyilkos Bush-rendszer Közel-Keleten milliók életét oltja ki. Egyetlen emberiesség elleni bűntett sem kerül bele az új kritikusok érzelmes „személyes forgatókönyveibe".

A kubai új irodalom, a szocialista realizmussal való szakítása után, rasszista és szexista sztereotípiákkal van tele – általában kiemelve a fülledten érzéki, hosszú lábú és domború fenekű (nalgas) mulattokat. Romantikus kalandok európai turistákkal vagy üzletemberekkel, melyek könnyfakasztó elválásokhoz és egy új országbeli szebb jövőre vonatkozó ígéretekhez vezetnek.

A Szovjetunióval és Kelet-Európával fennálló korábbi több évtizedes szoros kulturális kapcsolathoz képest most semmit sem tudhatunk meg arról (se filmekből, se írásos beszámolókból), hogy a posztszovjet blokk milyen katasztrofális válságban van, s hogy a neoliberalizmus mennyire teret nyert Kelet­-Európában. Sehol sem említik a kubai művészek azokat a masszív társadalmi-gazdasági válságokat, amelyeket a volt kommunista országok gazdaságainak külföldi felvásárlása okozott. Nincsenek dokumentumfilmek vagy dramatikus feldolgozások a nyugdíjalapok kirablásáról, a kábítószeres és szegény fiatal lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként dolgoztató bűnbandák felemelkedéséről, a példa nélküli népességfogyásról, ami a kábítószernek, az alkoholnak, az öngyilkosságoknak és a már egyszer térdre kényszerített fertőző betegségek (tbc, szifilisz) újbóli megjelenésének köszönhető. A kubai emigráns nosztalgia ábrázolásában semmi sincs a neoliberalizmus másik oldalából, s csak a nyugati középosztály relatív jólétét mutatja – egy csökkenő életszínvonalú osztályét.

Lehet, hogy a saját liberális víziókkal rendelkező „új kritikusok" azért tagadják meg a „piaci szocializmus" vagy „posztszocializmus" katasztrofális következményeinek ábrázolását, mert attól félnek, hogy ezzel hiteltelenítenék egy „új és nyitott Kubába" való átmenetről kialakított saját verziójukat? A kapitalizmusba való átmenet iszonyú következményeit megkerülve inkább a könnyebb feladatra fókuszálnak, hogy Kuba múltjának és jelenének aktuális problémáit és ellentmondásait egy idealizált Nyugattal állítsák szembe. Csak kevés művész és értelmiségi fejezi ki aggodalmait liberális-demokratikus nézeteik csapdáival és ellentmondásaival kapcsolatban.

Kulturális forradalomra van szükség Kubában, hogy legyőzzék az afrokubaiak hirdetésekben, vezető pozíciókban és a hivatalos média-megjelenésekben való alulreprezentáltságát, továbbá hogy mélyítsék és kiterjesszék az afrokubaiak szakmai képzését, hogy így csökkentsék felülreprezentáltságukat a bokszban és más, sérüléssel járó sportágakban.

A forradalmi kultúra gyakorlatának és a faji megkülönböztetés elleni pozitív akcióprogramoknak az újraélesztése megerősíti és elmélyíti a 21. századi szocializmus fejlődését, és megnyitja az utat a gazdasági döntéshozatal kritikai újragondolása felé. A múlt gazdasági gyakorlatának kritikai észrevételezése és megvitatása valószínűleg fokozott figyelemhez, ésszerűséghez, összehangoltsághoz és költségelőny-elemzéshez vezet. A ráhagyatkozás az áldozathozatalt kérő erkölcsi felszólításokra már nem olyan hatékony, mint amilyen a kilencvenes években volt. A nagy volumenű közprogramok elindítása „megkésett eredményeket" vagy a későbbi teljesítésre vonatkozó ígéreteket hozott a lakosságnak, ami nem váltott ki népi lelkesedést, ahogy arra Raul Castro közvetlenül utalt 2007. július 26-ai beszédében.

A kubai beruházások tervezését a Nagy Haladó Ötlet iránti lelkesedési hullámok jellemezték, ami tartalmazhatott néhány haladó vonatkozást, de amit más prioritásoktól elkülönítetten valósítottak meg, így ezzel kapcsolatban nem teljesültek a költségelőny-elemzés kritériumai. Két terület emelkedik ki: a számítógépesítés és a biotechnológia. Mindkettőbe dollármilliókat fektettek, és elértek néhány innovatív eredményt, de ez más ágazatokkal összevetve igen költségesnek bizonyult.

Idevágó példa, hogy Kuba több száz millió dollárnak megfelelő összeget fektetett be egy gondosan megépített számítástechnikára szakosodott egyetembe. Az egyetemépítési projektet beilleszthették vagy integrálhatták volna a létező egyetemi központokba, de ennél fontosabb, hogy integrálhatták volna kulcsintézményekkel, hogy olyan adatbázisokat és programokat alkossanak, amik információfeldolgozási képességeikkel javítják a gyárak, benzinkutak, a kórházi és betegadminisztráció stb. hatékonyságát. Az ellentmondás a speciális, költséges és fejlett számítástudományi egyetem és a kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági intézmények visszamaradott adatfeldolgozása között jelzi a hajlamot arra, hogy miként kerülhetünk egy „Nagy Ötlet" hatalmába – számítógépesítés annak átgondolása nélkül, hogy ez hogyan függ össze az alacsony hatékonyság, a lopás és a késések problémáival, és hogyan képes megoldani azokat.

A biotechnológia az a terület, amit a kubaiak a leggyakrabban említenek a jövő növekedési ágazataként. A befektetett több mint egymilliárd dollár révén első osztályú intézményeket lehetett létrehozni, első osztályú tudósokat képezni és toborozni, kifejleszteni néhány fontos védőoltást, és előrelépést tenni az orvosi ellátásban. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Kubában, mint a világ többi részén, a biotechnológiai befektetések hozama, mind orvosi áttörésekben, mind pénzügyi értelemben számolva, a legjobb esetben is egyenetlen. A biotechnológiai újítások Kubában, Európában és az USA-ban csak szerény javulást okoztak a közegészségügyben. Minden egyes sikeres felfedezést több tucat költséges és sikertelen program előz meg. Mivel Kubában az alapvető szükségletek kielégítéséhez szükség lenne olcsó és könnyen beszerezhető tápláló élelmiszerekre, tömegközlekedésre, lakásokra és más, égetően szükséges dologra, a prioritások kérdését fel kell vetni és széleskörűen, nyíltan meg kell vitatni. A fogyasztási javak krónikus hiánya, az infrastruktúra leromlása, az alacsony fizetések mellett hogyan tudná Kuba folytatni milliós összegek igen kockázatos ágazatokba való befektetésének gyakorlatát?

A nemzetközi tudományos elismerés és a humanitárius segélyek megérik-e a húsz évnél hosszabb ideje létező hazai hiányjelenségek miatti kiábrándulást és a csökkenő forradalmi buzgalmat?

A kubai külpolitika nagyon sok diplomáciai sikert könyvelhet el: az ENSZ általános közgyűlésén 98%-os támogatást kapott, és majdnem egyhangú szavazatokat az Amerikai Államok Szervezetében az USA gazdasági blokádja ellenében. Kubának kereskedelmi kapcsolatai vannak majdnem az egész világgal, sőt egyoldalú kereskedelme az USA-val annak ellenére, hogy Clinton és Bush elnökök keresztülvitték a Helms-Burton kereskedelmi és utazási embargótörvényt. Kuba és Venezuela a Fehér Ház szigorú nyomása ellenére sikeresen mozdítottak elő stratégiai, kereskedelmi, befektetési és katonai szövetségeket. Washington nyomása ellenére Kuba külpolitikája diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített és terjesztett ki még Washington legszervilisebb szolgarendszereivel is. Kuba „emberektől emberekig" diplomáciája kivívta a világ szegényeinek rokonszenvét. Hajthatatlan szembenállása az ázsiai és közel-keleti szabadpiacokkal és katonai inváziókkal (különösen Irak, Afganisztán és Libanon gyarmatosító lerohanásával szemben) elnyerte a világ népeinek támogatását és sok harmadik világbeli kormány szimpátiáját is.

Épp Kubának a birodalmi diplomáciai és gazdasági blokád áttörésében elért sikere szülte az új ellentmondások láncolatát: a jogos államérdek a kubai kereskedelem és diplomáciai támogatottság növelésében néha odavezetett, hogy a kormány támogatott és helyeselt néhány olyan reakciós, neoliberális rendszert, mint Lula Da Silváét Brazíliában, és baráti gesztusokat tett a halálbrigád-elnöknek, Uribének Kolumbiában.²⁶ A fő probléma, hogy a kubai állam és a Kubai Kommunista Párt nem válik szét. Ami megfelelő diplomáciailag a kubai államnak, az a neoliberális rendszerek ellen csatázó népmozgalmak nézőpontjából politikailag reakciós lehet. Kuba úgy tudná megoldani ezt a problémát, ha az állam és a párt elkülönült szervezetek lennének. A Párt a nép küzdelmével szolidárisan, forradalmi szempontból szólalhatna meg, az állam pedig a fennálló rendszerekkel tárgyalhatna.

 

 

Összefoglalás: ellentmondások és alternatívák

 

Kuba sikere, hogy úrrá lett a kelet-európai és volt szovjet kereskedelmi partnereinek összeomlásán, és átalakította gazdaságát, korunk történelmének egyik legdrámaibb eseménye. Hasonlóan, Kuba nemzetbiztonsági rendszerének ellenálló képessége, amellyel elhárította a világ legnagyobb szuperhatalmának a forradalom lerombolására tett kísérleteit, példa nélkül áll korunk világtörténelmében.

Kuba sikere, hogy szerény gazdasági talpra állást produkált, miközben fenntartotta fontos szociális programjait, a világ többi része fölé emeli, ahol a gazdasági átalakításokat a szociális ellátások óriási mértékű csökkentése kísérte. A forradalmi kormány által megtervezett változások azonban jelentős ellentmondásokat okoztak, amelyek még nem fenyegetik a rendszert, de ilyenekké válhatnak, ha elhanyagolják őket. Vannak olyan folyamatok, gyakorlatok, politikák és struktúrák, amelyek fokozatosan mállasztják a tömegtámogatás alapját, és amelyeket sürgősséggel kezelni kell, amíg még megoldhatók. A pozitív reformok a következőkből állhatnak:

1. Kiegyensúlyozott gazdasági tervezés, a bürokrácia munkás-fogyasztói felügyelete és munkás-fogyasztói részvétel a közös döntéshozatalban.
2. Minden minisztérium számláinak, bevételeinek és kiadásainak publikálása, hogy a nyilvánosság részletesen megvizsgálhassa azokat.
3. Minden vezető hivatalnok költségtérítési számlájának, közlekedésének, lakhatásának, ajándékainak, magánvagyonának és külföldi vásárlásainak nyilvánosságra hozatala.
4. Nyilvános vita és népszavazás a beruházási prioritásokról, a külföldi segélyek és a hazai programok arányáról az egészségügyben, a lakásépítésről, az élelmiszereket és a közlekedést érintő kérdésekről.

A kubai döntéshozóknak szakítaniuk kell a monokulturális mentalitásukkal – nem elegendő szakítani a cukorexporttal, és ráhagyatkozni a turistaiparra, valamint az elsődleges termékekre (nikkel, déligyümölcs, dohány és í. t.). Politikailag ésszerű lehet korlátozott kapcsolatokat kiépíteni amerikai mezőgazdasági exportőrökkel, de semmi értelme élelmiszerfüggővé válni és föladni az élelmiszer-biztonságot, különösen az USA pénzügyminisztériumával folytatott egyoldalú kereskedelemben, amely készpénzt követel (nincs hitel!).²⁷ Az ALBA jó alternatíva az USA dominálta ALCA-val szemben, de Kubának is meg kell tennie a magáét. Növelnie kell (a jelenleg majdnem zéró) élelmiszer-behozatalát Bolíviából, Ecuadorból vagy Nicaraguából, nem pedig az USA-ból, az élelmiszert cserébe kérve a gyógyszerexportért, valamint az egészségügyi és orvosi szolgáltatásokért számlázott összegekért.

Kubának meg kell fontolni a művelés alól sietve kivont cukornádültetvényeinek újramegnyitását, különösen azokét (az alföldeken), amelyeken lehetővé tehető a gépi aratás. A cukor tartósan magas ára miatt, ami a bio-üzemanyagok (etanol) felé fordulásnak köszönhető, Kuba külföldi valutát kereshet, etanolt termelhet, és így csökkentheti függőségét a benzinbehozataltól, ami még a venezuelai támogatás ellenére is több mint 30 dollár hordónként.

Kuba új, specializált számítástudományi központját integrálni kell a gazdasággal és a szociális szolgáltatásokkal: alkalmazott programok, diákmunka-programok a kórházakban és gyárakban, hogy sürgősen információs hálóba kössék a kórházakat, klinikákat és munkahelyeket. A szállítási rendszert számítógépesíteni kell, hogy kézben tartsák a határidőket, csökkentsék a felesleges kitérőket, ami az állami raktárakból ellopkodott áruk feketepiacosok számára történő törvénytelen kiszállításait fedezi. A számítógépesítés, ami lehetővé teszi a benzin és más áruk eladásából keletkezett bevételek napi, sőt óránkénti nyomon követését, megnöveli a bevételeket, és csökkenti a korrupciót. A számítógépesítés, továbbá a fogyasztói-munkás-könyvelői felügyeleti tanácsok fogják részben meghatározni a 21. század szocializmusát.

Az ipar több lábra állítása, különösen azokban a termelési vonalakban, amelyek közvetlenül érintik a népi ipar termékeit és a kivitelt, nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakképzésben, a számítógépes rendszerépítésben és a fogyasztói kutatásokban. A számítógépesítést sokkal egyértelműbben kell összekötni a sürgető népigények kielégítésével.

Kubának be kell fektetnie a nikkeliparba, a nikkel feldolgozásába, feldolgozóipari szakmunkás állásokat létrehozva, és növelve a hozzáadott értéket a Kínába és máshova irányuló exportban. Kubának mindenekelőtt vissza kell szereznie élelmiszer-biztonságát.²⁸ Egyáltalán nincs olyan ok, amely kizárná, hogy Kuba önellátóvá váljon baromfi, hús, rizs, bab és más alapvető élelmiszerek tekintetében, ha átalakítja gazdasági fejlődési prioritásait, és nagyobb hangsúlyt fektet hazai piacai fejlesztésére és kiszélesítésére, továbbá ha a beruházásokat átcsoportosítja a túlfejlett tercier ágazataiból az elsődleges és másodlagos szektorokba.

Kuba túlhangsúlyozta külföldi orvosi segélyprogramjait, új szakrendelőket épített, miközben a hazai kórházak leromlottak. A várótermeknek és folyosóknak a vidéki szakrendelőkben tisztáknak kell lenniük, és rendesen ki kell őket festeni. Néhány rendelőben szakemberhiány van. A karbantartó személyzetet nem használják ki. A kórházakban hiányoznak az alapvető oktató felszerelések, a diagnosztizáló központokból pedig a kémiai reagensek. Amíg a külső megfigyelők jogosan mutatják ki Kuba hatalmas fölényét az USA szegényes közegészségügyével szemben, a kubaiak mostanában panaszkodnak a kezelések elhalasztása és a várakozás miatt, mivel az orvosi személyzet külföldön kapott feladatokat.

Kuba meg kell fontolja, egyetértve Martinak a forradalom belső nemzeti dinamizmusa újraélesztéséről szóló tételével, hogy előresorolja, a legfontosabbak közé, a kubai emberek fogyasztói igényeinek kielégítését. Ezt el lehet érni az export és a hazai szektor közötti, valamint a fejlett képzés és a gazdaság gyakorlati igényei közötti egyenlőtlenségek kiigazításával. Az oktatási rendszer, amely jelenleg a szolgáltató szektor felé fordul, olyan diplomásokat kell képezzen, akik több lábra állítják a feldolgozóipart, és újraélesztik az élelmiszer-termelést.

Kuba a múltban már megmutatta, hogy képes megoldani belső ellentmondásait. A jelenlegi ellentmondások nem visszafordíthatatlanok, de a mai prioritások, stratégiák és struktúrák komoly és mély újragondolását igénylik. Egy átfogó, nyílt vita szükséges az összes antiimperialista kubai között, hogy elmélyítsék és fönntartsák a forradalom vívmányait.

Az új dogmák, az apolitikus és liberális művészek, írók és filmkészítők pózolása szintúgy akadálya a forradalom elmélyítésének, mint a bebetonozott bürokraták. A kubai forradalom és vezetői számíthatnak az afro- és európai kubaiak nagy többségének hatalmas jóindulat-, szolidaritás- és lojalitás-tartalékaira. De időbeli és türelmi korlátok vannak – a kubaiak vágya a jó életre mindennapi szükségleteik kielégítését sürgeti.

A késések és állandó halasztások a lakás-, bér- és élelmiszer-szükségletek kielégítésében csak a belső liberális ellenforradalmárokat segíti, akik a nagyobb „piaci szabadság" mellett érvelnek.²⁹ Az erkölcsi felhívások és büntetőintézkedések szükségesek, de elégtelenek, ha nem járnak együtt nagyobb népi felügyelettel, az anyagi javak nagyobb kínálatával, anyagi ösztönzőkkel, megfizethető minőségi és változatos élelmiszerekkel, minden család számára elérhető lakásokkal. A forradalom jövője most van, nem a későbbi életpályánk során, hanem ebben az évben. Nem kevesebb, mint a kubai forradalom jövője forog kockán a stratégiáról, a társadalom szerkezetéről és a politikai akciókról folytatott jelenlegi vitában.

Ahogy az 1959-es Forradalom történelmi vezetője, Ramiro Valdes parancsnok mondta 2007. május 28-án: „A hazai gazdaság megerősítése a tudomány és technológia, a társadalmi problémák megoldása és népünk életminősége terén olyan feladatok, amihez nagyobb rátermettséggel kell hozzányúlnunk, ha elszántságunk, a forradalom és a kubai szocializmus valóban visszafordíthatatlan, ahogy Fidel és Raul szeretné."³⁰

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Morris Morley: Imperial State and Revolution: The United States and Cuba (1952-1986). Cambridge University Press, NY 1987.

² Ernst and Young: A Business Guide to Cuba (2006. február), Bridgetown, Barbados, 1. rész; lásd még Fidel Vascos Gonzalez: Economía Cubana: Se Acelera su Ritmo de Crecimiento, Cubarte, 2007.

³ Uo. 3. rész, 36. o.

⁴ Morley: i. m.

⁵ Ernst and Young: i. m.

⁶ Interjúk a Számítástudományi Egyetem igazgatójával, 2006. február 11.; lásd még Ernst and Young: i. m. 6. rész.

⁷ Ernst and Young: i. m. 1. és 2. rész, The United Nations Economic Commission for Latin America (CEPAL) 2006. évi jelentés Kuba 2003 óta fenntartott növekedésére fókuszálva.

⁸ James Petras: „The Responsibility of Intellectuals: Cuba, the US and Human Rights", 2003. május 6. Rebelión www.rebelion.com

⁹ Interjú Felipe Perez Roque kubai külügyminiszterrel, 2004. február 4.

¹⁰ Paul Klebnikov: Godfather of the Kremlin: The Decline of Russia in the Age of Gangster Capitalism. Harcourt, NY, 2000; James Petras: „Global Ruling Class: Billionaires and How They Made it". Journal of Contemporary Asia, 2008. január; David Hoffman: The Oligarchs. Public Affairs, NY, 2003.

¹¹ Ernst and Young: i. m. IV. rész: Foreign Direct Investment és VI. rész: Sectors for Foreign Investment.

¹² Klebnikov: i. m.; Hoffman: i. m.

¹³ Fidel Castro beszéde a Havannai Egyetemen, 2005. november 17. (Granma, 2005. november 18.) Fidel hangsúlyozta, hogy a Forradalom fő veszélye a belőle kinövő Új Osztály.

¹⁴ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26-án. „A Forradalom 49. éve." Raul kiemelte, hogy nagyobb hazai mezőgazdasági termelésre van szükség, különösen a helyi piacokra szánt élelmiszerekére – rámutatva ezzel a „szerkezeti hiányosságokra".

¹⁵ Gideon Alon: „Just a Farmer in Cuba". Haaretz, 2007. július 3. Az izraeli sajtó riportja Rafi Eitant, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad európai tevékenységére felügyelő korábbi főnökét említi: „Eitan egy olyan cég résztulajdonosa, amelynek hatalmas kertészetei vannak Kubában […] A cég mezőgazdasági tevékenységet folytat Kubában […] déligyümölcslé-sűrítményeket állít elő a világ legnagyobb ültetvényén." Izraeli tőkések dollártízmilliókat fektetnek be egy havannai irodanegyedbe, ami 18 darab hatszintes irodaépületből áll majd 2 millió négyzetláb irodaterülettel. A fejlesztés a kubai állami ügynökség, a Cubalse and Grupo BM és egy Rafi Eitan által vezetett izraeli cég közös vállalkozása.

¹⁶ Lásd a Juventude Rebelde-ét a következőben: Gerardo Arreola: „Trabas burócratas ahondan crises de vivienda en Cuba: Juventude Rebelde", idézi a La Jornada 2007. június 18-án. A kereskedelmi szakszervezet lapja, a Trabajadores szerint a 2005-re jóváhagyott 8934 lakásépítésből csak 1445-öt valósítottak meg 2007 májusáig.

¹⁷ „La Población cubana decrece y envejece". Xinhua, 2007. július 11.; Gerardo Arreola: „Decrece la publación cubana". La Jornada, 2007. március 9.

¹⁸ Uo.

¹⁹ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26. Raul megemlíti, hogy mennyi olajat pazarolnak el, amíg a tejet a tejgazdaságoktól a feldolgozókba szállítják, illetve vissza a fogyasztókhoz, akik az előbbi tejgazdaságok mellett laknak.

²⁰ Fidel Castro beszéde 2005 novemberében a Havannai Egyetemen (Granma, 2005. november 19.), az erről szóló tudósítás: Gerardo Arreola: „El Presidente Cubano recibe 2006 en un gasolinera de la Habana". La Jornada, 2006. január 2.

²¹ Raul Castro beszéde, 2007. július 26.

²² Pedro Campos: „Debería Cuba reconsiderar comércio unidireccional con EEUU y avanzar a la autosuficiencia alimentica". 2007. június (Perucho1949@yahoo.es).

²³ A vegyes vállalatok megjelenése ellenére fenmaradt az állami tulajdon túlsúlya, lásd Jose Luis Rodriguez gazdasági miniszter nyilatkozatát: Gerardo Arreola: „Firme en Cuba el predominio de la propriedad estatal: ministro de Economía". La Jornada, 2007. május 30.

²⁴ Interjú Havannában, 2005. február 7.

²⁵ Gerardo Arreola: „Cuba: el fantasma de la censura". La Jornada, 2007. január 19.

²⁶ Gerardo Arreola: „Intercambian invitaciones Castro y Uribe para hacer visitas reciprocas". La Jornada, 2007. április 2.; „Nueva etapa de cooperación y solidaridad con Cuba: Torrijos". La Jornada, 2005. december 2. Torrijos Panama elnöke és közismert szabadpiacpárti, aki támogatja az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, az ALCA ötletét.

²⁷ Kuba élelmiszerimportért felelős vezetője, Pedro Alvarez az USA-ból behozott élelmiszerekre költött összeget 1,5-1,6 millió dollárra becsülte; olyan árukról van szó, amelyeknek a nagy részét Kubában is elő lehetne állítani. 2006-ban Kuba nettó kereskedelmi hiányának több mint felét tette ki az amerikai élelmiszer-behozatal. Kuba 2001 és 2006 között 2,26 billió dollárt költött amerikai élelmiszer-vásárlásokra. Kuba amerikai élelmiszerimportjáról lásd Ernst and Young: i. m. II. és III. rész; „Cuba preve comprar este año en el exterior entre mil 600 y mil 700 MDD in alimentos". La Jornada, 2007. július 31. A kubai gazdapiacoknak a bérekhez és fizetésekhez képest csillagászati árairól lásd BBC News, 2007. július 31.

²⁸ Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében hangsúlyozta, hogy növelni kell az élelmiszer-termelést, hogy iparosítani és több lábra kell állítani a gazdaságot, továbbá bírálta a bürokrácia tehetetlenségét, és új tulajdonviszonyokat szorgalmazott a külföldi befektetéseket illetően (az utóbbit a jelenlegi állami adminisztráció hozzá nem értése miatt).

²⁹ Kubában Raul Castro mostanában független, tudományos alapon szervezett munkacsoportok sorát hozta létre, hogy megvitassák az állami tulajdon problémáit és hiányosságait, valamint a köz- és magánszféra közötti alternatív kapcsolatokat.

³⁰ La Jornada, 2007. május 30.

Folyóiratunk régi adósságát törleszti, midőn e számunkban tematikus összeállítást közöl az információs társadalom új jelenségeiről és kihívásairól – hiszen ezzel a kérdéskörrel kiemelten utoljára tizenkét évvel ezelőtt, az Eszmélet 27. számában foglalkoztunk. A válogatás szerzői olyan vitális kérdéseket feszegetnek, mint az oktatási rendszer „információs társadalmasítása", a digitális közjavakhoz (az információs tudástermékekhez), vagy az információs társadalom eszközeihez (számítógép, internet) való hozzáférésben hazánkban mutatkozó növekvő társadalmi egyenlőtlenségek problémája.

Számunk három másik írása a hazai és a kelet-közép-európai baloldal „betegségéről" előző számunkban kezdődött vita kérdésfelvetéseivel foglalkozik, ami akkora érdeklődést váltott ki, hogy következő számainkban is visszatérünk rájuk. Tamás Gáspár Miklós és a vele vitázó Krausz Tamás inkább a múltértelmezésen keresztül folytatja a valójában nagyon is jelenkorunkról és jövőnkről folyó polémiát, míg Hajdú János hozzászólása a jelen hazai pártpolitikai „megváltásának" lehetőségeit mérlegeli. Az államszocializmusból örökölt baloldaliság egyfajta „rekvizítumaiként" adjuk közre egy „magyar szakos" volt szovjet diplomatának, illetve a kubai rendszer sok évtized óta vezető ideológusának írásait, melyeket kiválóan ellenpontoz a lukácsi örökség „nagy öregje", Mészáros István mély elemzése a „politika strukturális válságá"-ról.

Tartalomjegyzék

1. Vietorisz Tamás, Z. Karvalics László : „Milliónyi kis tudáskazán” Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet.
2. Ferge Sándor : Digitális közjavak
3. Molnár Szilárd : A magyar információs társadalom fejlődése a társadalmi tőke szempontjából
4. László Gábor : Nyílt forráskódú szoftverek és demokratizálási potenciál
5. Mészáros István : A politika strukturális válsága
6. Tamás Gáspár Miklós : Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
7. Krausz Tamás : Vita TGM tézisével. Miről szól a „nagyszerű kapitalizmus” elmélete?
8. Hajdu János : A tagadás nem program
9. Szigeti Péter, Mészáros Ádám, Böcskei Balázs, Artner Annamária : Globalizáció alulnézetben – Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Beszélgetés Artner Annamária könyvéről.
10. Bartha Eszter : Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: „… a múltat be kell vallani” c. könyvéről
11. Tütő László : ZS-k és zsék, avagy: Ki erőszakolta meg Zsanettet?
12. Valerij Muszatov : Felszólalás a 2007. június 15-én rendezett budapesti konferencián
13. Armando Hart : A XXI. század szocializmusa felé
14. James Petras, Robin Eastman-Abaya : Kuba: a forradalom folytatása és jelenlegi ellentmondásai

A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság árnyékában társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a közoktatásnak és a tudománynak az ipari korszakban kialault, sokáig rendkívül sikeres struktúrái információs társadalmivá alakulnak, autonómia, a magasabb szintű társadalmi szerepvállalás és a kooperáció mintázatai mentén.

„Nincs igaz szó, mely egyszerre ne lenne gyakorlat is.

Ezért igazat szólni annyit tesz, mint átalakítani a világot." (Paulo Freire)

 

Paulo Freire életművének fő gondolata szerint az elnyomás alóli felszabadulás és egy konstruktív humán és ökológiai környezetbe való átmenet legfőbb eszköze a megfelelő oktatás.¹ Ez az elképzelés ma is éppoly érvényes, mint Freire 1997-ben bekövetkezett halálakor, s ezért a kortárs társadalomelméleti diskurzustól is megköveteli Freire gondolatainak aktualizálását, vagy még inkább a belőlük adódó következtetések levonását.

A tanulmányban két, egymástól látszólag távoli területet vizsgálunk meg, és igyekszünk fényt deríteni a köztük fennálló alapvető kapcsolatra, amely részben közvetlen kölcsönhatásokból, részben pedig számos áttétellel működő szerkezeti közösségből fakad.

Az első téma a mindennapi iskolai oktatási gyakorlat és a tudomány közti újfajta alapviszony kialakításának szükségessége. A részleges integráció formájában megvalósuló, újfajta elvű és újfajta volumenű tudástermelés mindkét nagy alrendszer (tudomány és oktatás) számos strukturális gondjára jelenthet megoldást, s ennek révén válhat az ipari korszak közoktatása és tudománya is információs társadalmivá. Ehhez társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség, amelynek során a meginduló integráció maga is visszacsatolási „lökésekkel" segítheti előre a folyamatot.

A Freire fő téziséből kiinduló másik gondolatkör a fenntartható fejlődésbe való átmenettel kapcsolatos. A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság elhárításához mélyreható kulturális változásra van szükség, melyben az oktatásnak szükségszerűen döntő szerepet kell kapnia. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez különösen érvényes a helyi és regionális közösségek veszélyeztetettségét okozó, látszólag apró kérdésekre, amelyeknek komoly szerep jut a magasabb szintű ökológiai és társadalmi szerepvállalás, a kooperáció és a tudatosság kialakításában.

Az elméleti keret: a kontroll átfogó és szűk értelmezése

A fenntarthatósági krízis közeledése egyre erősebben mutat rá egy átfogó és alapvető kulturális-civilizációs változás szükségességére – az ipari korszakban kialakult struktúrák, intézmények és mechanizmusok elavulására. Ennek az immár globális szinten értelmezett gazdasági, politikai és kulturális kihívásnak a része az információs társadalom tudományának és oktatásának várva várt megszületése. A közös mozzanat a jelenlegi tudástermelési, megosztási, kommunikációs és kontrollfolyamatok átalakítása. A közoktatást és a tudományt megújító, illetve a fenntarthatóságot szolgáló nagy volumenű intézményes átszervezéseket ráadásul oly módon kell megtervezni, hogy azok ne teremtsenek új, elnyomó jellegű bürokráciákat. Ehhez egy teljesen új, emberi méretű kisközösségekből álló, decentralizált hálózatra lesz szükség, amelynek körvonalairól egyre többet tudunk – annyit azonban még nem, hogy ne megoldásra váró kérdésként kelljen tárgyalnunk.

Sok helyről indulhatnánk el tehát az egymásba ágyazódó szempontok labirintusában, a legcélszerűbbnek mégis az tűnik, ha gondolatmenetünkkel a „kontroll" kibernetikai fogantatású, de a társadalomtudományba is jó ideje beköltözött fogalmától rugaszkodunk el.

A „kontroll" – Norbert Wiener² és a fogalmat különösen termékennyé tevő és azt sokoldalúan népszerűsítő James Beniger³ nyomán – a komplex rendszerként felfogott társadalom (társadalmak, emberi kisközösségek, illetve maga az „emberiség") működését biztosító szabályozási, vezérlési, irányítási, koordinációs és információs folyamatok összességét sűríti, amellyel a rendszer különböző elemei a viselkedések befolyásolásán keresztül érik el a szükségesnek tartott „kimeneteket". A kontrollstruktúrákat egyaránt hordozzák törvények és intézmények, írott és íratlan szabályok, normák, hagyományok, szokások, „bevett" viselkedésmódok, elfogadott erkölcsi kódok, de kialakult életmódbeli szokások, eszközhasználati rutinok, sőt maga a mindenkori nyelv is. Jelentése ezért jóval mélyebb a szokásosan használt „uralom, hatalom" értelemnél. Norbert Elias nagy munkája, A civilizáció folyamata éppen azáltal termékenyítette meg a történeti szociológiai gondolkodást, hogy bemutatta: a társadalmakat pókhálóként szövik át meg át azok a kontrollmechanizmusok, amelyek az individuális viselkedés szabályozásával, belsővé tett normákon keresztül érik el a tágabb közösség sikeres adaptációját lehetővé tévő automatizmusok meggyökeresedését.

Kihívásokkal és megoldásra váró társadalmi problémákkal teli korszakunk leírható – és részben megérthető – tehát egymásra rétegződő kontrollstruktúrák bonyolult szőtteseként is,⁴ ahol a „legabsztraktabb" mintákat a globális térre és az emberiség egészére szabott kontrollfolyamatok (makro)szintje kínálja. Középszinten helyezkednek el az egyes társadalmak, a multinacionális nagyvállalatok, illetve a globálisan összekapcsolt nagy társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, tudomány, közoktatás, egészségügy), és „alul" találjuk a helyi (és más önszervező – pl. szakmai, illetve érdeklődés-) közösségek mikroszintjét, a lokális dimenziót.

A nagy társadalmi alrendszerek válságjelenségeinek és a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusnak egyaránt az ad keretet, hogy éppen kialakul az új, globális kontrollminőség, amely újrarendezi és középszintűvé szorítja vissza a feladatainak egyre kevésbé megfelelő hagyományos kontrollstruktúrákat.

Andrew Shapiro nyomán⁵ azonban elterjedt egy másik, a bemutatottnál sokkal szűkebb kontroll-fogalom is, amelyet szintén termékenynek tartunk és használni fogunk. Shapiro „kontrollforradalom" alatt azt a monumentálisnak ígérkező váltást érti, amely az internethez hasonló új technológiáknak köszönhetően az intézményektől az individuumokhoz helyezi az ellenőrzés funkcióját – vagyis a kontroll ebben az esetben a negatívnak tartott hatalmat megtestesítő nagy erejű intézményekkel (kormányok, vállalatbirodalmak, média) szemben kiépülő individuális és közösségi „ellensúlyra" utal. Ebben a jelentésében a kontroll azokra a mechanizmusokra használható, amelyeket különböző korszakokban az elnyomónak, emberellenesnek tartott szerkezetek megregulázására, kordában tartására fejlesztettek ki az egyes közösségek. A megkülönböztetés érdekében a későbbiekben mindezt „farkas-kontrollnak" fogjuk nevezni.

Mivel Beniger és Elias kontroll-fogalmai az emberi kultúra kognitív és szocializációs oldalát hangsúlyozzák, remek értelmezési keretet kínálnak a tudomány és az oktatás óriásrendszereinek átalakulásához, szervesen kapcsolódva az információs társadalom vitairodalmához. A fenntartható fejlődésbe való átmenet vizsgálatához azonban egy még tágabb, antropológiai-pszichológiai-történeti-szociológiai beágyazású fogalmi térre van szükség, amellyel képesek vagyunk érvényes állításokat tenni a kulturális evolúció rendszerszintjén is. Itt ismét Wienert hívhatjuk segítségül, mert a kontroll kibernetikai fogalma olyan általános, hogy abba beilleszthető a társadalmi lét minden aspektusa – így a fenntartható fejlődés felé való kulturális átmenet szokásos „intézményi" és „kognitív" szempontjain túl az érzelmi és akarati oldal is, amely a szándékosságot, a tudatosságot és a spiritualitást is összefogja. Shapiro kiegészítő üzenete pedig az elméleti felismerések akcionista „lefordítását", vagyis már a cselekvésszervezést segíti.

Kontrollválság és kontrollforradalom a tudományban és az oktatásban

James Beniger modellje szerint a 19. század második felében az ipari fejlődés és a nyomában járó társadalmi és politikai átalakulások egyre erősebb kontrollválságot idéztek elő. Ezt egy olyan kontrollforradalom „ütötte helyre", amely technológiai és társadalmi innovációkat lán­colt egybe a modern iparszervezéstől a korszerű bürokrácián át a „mo­dern" tudomány, közoktatás és média kialakulásával. S noha Beni­ger maga csak a 19. század közepétől a 20. század első harma­dáig tartó időszakot dokumentálta részletesen, a modellt követői, ismer­tetői⁶ és saját maga is használhatónak véli az azóta eltelt időszak fejleményeire is. Ennek megfelelően az egymástól látszatra távol álló válságtünetek (az ökológiai válság, az akut gazdasági fejlettségbeli különbségek, a biztonsági problémák, az értékválság stb., stb.) egyaránt a korábbi kontrollforradalommal helyreálló rendszeregyensúly újbóli megrendülésének jelzései, és mint ilyenek egy következő kontroll­forradalomért kiáltanak.

Ebből a „válságmátrixból" elsőként nagyon röviden a tudományt, majd sokkal hosszabban az oktatást vesszük szemügyre, hogy aztán a talán leginkább érzékeny területig, a fenntarthatóságig jussunk.

A tudomány jelenlegi helyzete és dinamikája James Beniger termékeny modellje nyomán nem csupán nagy leíró erővel magyarázható ún. kontrollválságként (control crisis), de maga a szerző is vállalkozott arra, hogy egy önálló tanulmányban kifejtse⁷ ez irányú gondolatait. Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ezt a tanulmányt már kevésbé kidolgozottnak érezzük, és a tudomány kontrollválságára másutt vélünk rábukkanni, mint Beniger.

Azokon a területeken, ahol az algoritmizálható agymunka gépesítése, vagyis a szellemi munka automatizálása folytatható, ott mindig enyhébb a tudomány kontrollválsága. A tudományos közösség ugyanakkor lépésről lépésre eljut annak felismeréséhez, hogy a kontrollválság számos (finanszírozási, irányítási, erőforrás-kezelési, koordinációs) összetevője közül a szűk keresztmetszet a nem algoritmizálható tudások birodalma: a tudástermelési folyamatból ma már leginkább az értelmezésre és kontextusba helyezésre képes, a jeltömeg méretét ellensúlyozni tudó emberi agyak hiányoznak.

A csillagászat ma már gyorsabban termel és dolgoz fel jeleket, mint amennyit az összes csillagász együttesen feldolgozni képes. 700 millió fényképfelvételen csak az emberi szemtől remélhető, hogy az apró csillagporszemcséket azonosítja; a képfeldolgozás automata rendszerei erre még nem alkalmasak (Stardust Project). A régészek által felszínre hozott milliárdnyi egyedi objektum megtekintése, azonosítása, osztályozása, rendszerezése, előfeldolgozása elképzelhetetlen emberi kezek, agyak és szemek nélkül. Egy biotóp teljes átvizsgálásához nem áll rendelkezésre egyidejűleg több száz tudós, de ha egy tudós mellé rendelünk háromszáz, megfelelően felkészített diákot, akkor azok képesek kiszűrni például a frissen megjelent invazív növényeket – és a sort még hosszan folytathatnánk.

A tudomány új kontrollforradalma tehát csakis az emberi infrastruktúrából nőhet ki, csakis humán forradalom lehet – és mint ilyen, már nem technológiai, hanem társadalmi innovációt követel.

Minden más lehetőség kizárása után a közoktatás, ezúttal Lewis Mumford⁸ metaforáját használva, mint kész megagépezet tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy jelenlegi működését radikálisan megújítva egyúttal kutatási megagépezetté is váljon, részben megoldva a tudomány – és mintegy mellesleg: részben saját – kontrollválságát.

Az UNESCO 2004-es adataiból kiinduló, felületesen óvatos extrapoláció szerint 2007-re körülbelül 800 millió diák tartozik a 12-18 éves korosztályba, akikre körülbelül 40 millió tanár felügyel, üzemszerű rendben. A pedagógiai fordulat arra az antropológiai előfeltételezésre épül, hogy a különböző absztrakciós szintű és megfelelően irányított problémamegoldó folyamatokba a 12-18 éves korosztály bevonható, hogy a diákok tanáraik és a folyamatban érintett tudósok segítségével képesek lesznek releváns új tudások létrehozására, ráadásul közvetlen érintettségük és választásaik folytán erősen motiválttá is válnak a tanulásra, amelynek révén tudományos óriásprojektek teljes értékű résztvevőivé válhatnak. A majdani óriásgépek tehát kutatók, tanárok és diákok mélységében sokszorosan tagolt hibridjeiként szerveződhetnek, ahol az adott témával eltöltött idő, a problémamélység, illetve a méretek függvényében különülnek el a feladatok.

Ez látszólag utópisztikus, valójában azonban nagyon is realisztikus világ. A tudomány kontrollválságának leküzdése közben ugyanis a közoktatás olyan gyakorlati fordulata is megvalósulhat, amelyre elvi és elméleti szinten már régóta készen állnak a pedagógiai játéktér szereplői. (Aki nagyon kíváncsi, már arra is számos példát találhat, hogy a majdani megagépezet kialakulásának „előszeleként" kisebb diákközösségekkel már meg is kezdődött a tudományos problémamegoldás folyamatába való becsatlakozás.⁹ )

Dióhéjban ez az a vízió, amelynek pedagógiai és társadalompolitikai tartalma mintha Freire köpönyegéből bújt volna ki. 1970-es emble­matikus könyve, a Pedagogy of the Oppressed normatív módon fogalmazta meg, milyen irányba kell megváltoznia az iskolának és az oktatásnak, hogy a továbbiakban ne az elnyomást, hanem a felszabadítást szolgálja.

A „katedrapedagógia" alkonya és új tudástermelési tér az iskolákban

Az érintettség, a helyi problémákra való reflexió fontosságát Freire akkor ismerte fel, amikor írástudás-terjesztő missziója közben Brazília északkeleti (legszegényebb és legelnyomottabb) vidékein szembesült a standard tankönyvek használhatatlanságával.¹⁰

A fennálló oktatási rendszerek alapjellemzőit Freire a banking edu­cation kategóriája köré rendezi (ahogy a pénzt betesszük a bankba, úgy tesszük a tudást a diák fejébe – ezt Magyarországon katedrapedagógiának hívjuk). A tanár tanít és nevel, a diákot tanítják és nevelik. A tanár mindent tud, a diák semmit. A tanár beszél, a diák figyel, és követi a tanár választásait és gondolatait, az általa kijelölt tartalmakat. A tanár cselekszik, a diáknak a tanár cselekvésének követése és ezen keresztül a cselekvés illúziója jut. A tanár összevegyíti a saját szakmai autoritását magának a tudásnak az autoritásával, a diákot a tanulási folyamat objektumává fokozva le. Mindezek nyomán a katedrapedagógia a diákok kreatív erejének csökkentésében vagy egyenesen lenullázásában merül ki, a világ megváltoztatásában ellenérdekeltek szolgálatában.

Emiatt erős a nyomás az oktatási tartalmaknak a valóságtól való eltávolítására is, nehogy felerősödjön az ahhoz esetleg hozzákapcsolódó kritikai potenciál, illetve az összefüggések felismerése – ez tételesen megfogalmazódik olyan pedagógiai pozíciókban, amelyek szerint a jelennel kapcsolatos ismeretek átadására az iskolának nem kell vállalkoznia. Az elnyomás mechanisztikus, a gyakorlattal szemben a memóriára támaszkodó, a tudás birtoklását annak megélése fölé helyező, az élet teljessége helyett csak annak árnyképeit közvetítő kontrollstruktúráját (overwhelming control) Freire nekrofilnak – azaz halottkedvelőnek – nevezi. A kultúra és a tudás, amely ebben a rendszerben megőrződik, mint a diák megismerő munkájának tárgya, valójában inkább a tanár tudástulajdona (knowledge property), a közvetítő szerep és reflexió híján pedig nem valóságos tudást és nem valóságos kultúrát reprezentál.

A Freire látleletének megjelenése óta eltelt évtizedek alatt a pedagógiai kultúra a világ minden részén sokat távolodott a katedrapedagógia szélsőségeitől, és a tanító-nevelő munka megújításának fősodra ugyanilyen felfogásban fogott a modernizációhoz. A pedagógiai konstruktivizmus esernyője alatt sikeresen bontakozott ki egy olyan gyakorlati ellenmozgalom, amelyik lépésről lépésre egyre több nekrofil jellemzőt alakított át az iskolákban, legyenek azok Chicago, Malmö, Budapest, Valparaiso, Manila vagy éppen Maputo valamelyik kerületében, és az internet megjelenésével ez a folyamat látványosan fel is gyorsult. A mai pedagógiai elméletben és a politikai filozófiában nincs olyan számottevő erő, amelyik visszafordítani igyekezne a folyamatokat, ne előre vinni.

Csakhogy a valóságosan végbemenő változások mégsem rendszerszintűek és nem is rendszertermészetűek – pusztán felszíni változások, mint azt majd részletesebben is látni fogjuk. Emiatt esetlegesek is a szónak abban az értelmében, hogy személyek, tantestületek vagy éppen egy oktatáspolitikai kurzus választásainak megfelelően történik valami – vagy nem történik semmi – a módszertani kultúra, a pedagógiai szemlélet vagy a rejtett tanterv átalakítása érdekében. Sporadikusak, mert nincs egységesség és tömegesség az „új" átvételében és terjedésében. Bizonytalanok, mert nem mélyen rögzült mintázatok alapján, nagyjából azonos nyomvonalon alakulnak és szilárdulnak meg a korszerű standardok, hanem a mai napig ki vannak téve a tanárok, tanári stílusok, tantestületek és iskolavezetők választásainak. Lokálisak, mert a koordináció a finanszírozás (kis)közösségi volta és a nemzeti kultúrák iskolai túlreprezentáltsága miatt nem tud kilépni a nemzetállamok feletti tervezési térbe. Képmutatóak, mert a „kis lépések" apológiája rendre a valódi kihívás elkerülése érdekében formálódik érvvé, és a „sok helyen már megújult a rendszer" lefegyverző állítása elfedi, hogy „még több helyen" nem.

Freire terápiaként 1970-ben azt javasolja, hogy a Jelen pszeudopartici­pációját, a részvétel illúzióját a valóban közösen megtervezett, kointencionális oktatás (co-intentional education) váltsa fel. Az oktatás Tárgyaként felfogott diák helyébe Alanyként emancipált diáknak és tanárnak kell kerülnie, akik közösen fedezik fel és alkotják újra és újra a valósághoz ezer szállal kötődő tudást. A közös reflexiókon és kritikákon keresztül közös és erősen gyakorlati természetű tudások formálják a folyamatokat, amelynek során nem külső kényszer, hanem belsőleg vállalt elköteleződés a felhajtóerő – ez az első lépés a felszabaduláshoz (liberation) vezető úton. A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban? Ha nem valamilyen eleven probléma szervezi maga köré a tanulási folyamatot?

Freire megoldása a kommunikációhoz elengedhetetlen dialógusközpontúság és a kooperációképességhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás (critical thinking). A forradalom akkor megy majd végbe, amikor a tudásszerzés nem előre programozott tananyagcsomagok kényszerzubbonyába szorul, a jutalom és a büntetés silány módszertani kultúrájának zivataros égboltja alatt, hanem a dialógus és a kritikai gondolkodás képességével felvértezett individuumok saját személyiségüket tükrözik vissza (reprezentálják) a megismerés saját maguk által választott, szervezett, szisztematizált és fejlesztett keretei között.

De vajon még mindig a régi, nekrofil struktúrák nehezednek-e az oktatásra és nyomják el továbbra is a következő generációkat, vagy már látjuk a végbemenő paradigmaváltás kontúrjait, a diák, a tanár, a tanulási folyamat vagy a tananyag radikálisan új szellemű transzformációival?

A válaszunk egészen határozottan az, hogy noha a csírái itt-ott megjelennek egy egészen más elvű tudásgazdálkodásnak és oktatásfilozófiának, hogy az (el)nyomás enyhül, hogy „jobb", mint korábban, mindez még nem jelenti azt, hogy a valódi emancipáció végbement volna. Továbbra is a tudásnak a tömegtermelése folyik a szónak abban az értelmében, hogy a folyamatok célfüggvénye a diák fejében végbemenő tudásváltozás és az általa produkálható és mérhető tudásteljesítmény. A tudás tananyaggá párolt korpuszainak adagolása – kanállal, szakáccsal, előemésztve. Még a legmodernebb iskolák is a 19. század utolsó harmadának munkaerő-piaci követelményeket és a nemzeti identitás attribútumait középpontba helyező levegőjét árasztják.

Az oktatás új kontrollforradalom előtt

Freire ikercsillaga, Ivan Illich ugyancsak 1970-ben megjelent, hason­lóan provokatív könyvében¹¹ megmondja, hogy mi a végső ok: a világ különböző bürokráciáinak összeolvadása (merger of world bureau­cracies), amely nemcsak az iskolát, hanem a gazdasági életet, a keres­kedelmet, a politikai intézményrendszert vagy az egészségügyet (és tegyük hozzá: a tudományt) is homogenizálja.

Ahogy korábban láttuk, mindez a 19. század végén elindult kontrollforradalom eredménye: a termelés és az elosztás (a gazdaság és a politika) irányíthatóságát fenntartó technológiai és társadalmi innovációk diadala. Az iskolák képét is az első pillanattól fogva e bürokratikus kontroll formálta. Ennek három sarkalatos eleme, a finanszírozás, a tanterv meghatározása és a tanárképzés a mai napig lényegét tekintve alapvetően változatlan, még akkor is, ha a képet alternatív iskolafenntartók (önkormányzatok, alapítványok, egyházak) és alternatív tananyagok is színesítik. Minden más erre épül rá: a tananyagok, a rendtartás, a működés szabályozása, a tanórák és azok szakmai-pedagógiai tartalma.

Az iskolák közti különbségek ezeken a felszíni vonatkozásokban ragadhatóak meg, illetve az oktatás milyenségét döntően meghatározó tanárok teljesítmény-, színvonal- és felkészültségbeli különbségeiben. Minden olyan reform, amely a felszín korszerűsítését szolgálta az oktatástechnológia, a tantárgyak, a módszertani kultúra vagy az iskolai idő- és munkaszervezés megújításával, javított az összteljesítményen, miközben változatlanul hagyta a bürokratikus kontroll szerkezeti meghatározottságait. Az oktatás világválságáról elindult diskurzus is jórészt a felszín jelenségvilágára koncentrált, azt hagyva figyelmen kívül, hogy az iskola a mai napig tökéletesen ellátja az ipari korszakban kialakított funkcióit: a szülők munkaideje alatti gyermekfelügyeletet, a termelés és az adminisztráció feladattömegét kezelni képes, interoperábilis és írástudó generációk előállítását, a tanárutánpótlás biztosítását és a tudományos elit kinevelésének korai feladatait.

Az ipari korszak bürokratikus kontroll alatt álló iskolájában azonban másodlagos a gyermek: a legfontosabb célfüggvény a mérhető tudásteljesítmény és az állampolgári érintkezéshez és a kultúraelsajátításhoz (fogyasztáshoz) szükséges készségek és képességek kialakítása. A bürokratikus kontroll iskolája saját jól felfogott érdekében megengedi ugyan, hogy intelligens, elkötelezett és csupa szív pedagógusok aranyozzák be a gyermekek életét, ha van rá kedvük, idejük és indíttatásuk, de nem törődik avval, ha közömbös, kontraszelektált, felkészületlen, alulmotivált tanárok lelki terrorja és elidegenítő unalma teszi börtönné a tantermeket.

Gaudig, Freinet, Freire és sokan mások már az ipari korszakban az információs társadalom iskolájáról álmodtak. Helyesen látta meg Illich: a tanulás új gyermek- és emberképhez igazodó világának megteremtéséhez először nem az iskolákat kell megváltoztatni, hanem a mögötte álló gazdasági és politikai rendet – utána változnak majd az iskolák is. Másképpen: az iskolákhoz nyúlni anélkül, hogy a létüket meghatározó bürokratikus kontrollt nem váltja fel valami más, Illich szavaival a semmibe vezető hídépítés (bridges to nowhere).

A forradalmi ideológia azonban, amelynek Marx-fordulata óta Freire sincs híján, nem számol avval, hogy egy kontrollválság radikális társadalomfordító programok híján is kihordja a jövőt. Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a bürokratikus kontroll éppen az információtechnológia újabb nagyszerű vívmányainak a rendszerbe állításával hosszabbította meg sikeresen a saját válságának kibontakozásához vezető utat és időt. Eközben viszont mind több olyan, rendszerszintű fejleményre is felfigyelhetünk, amelyek már egy következő időszak új típusú kontrollkörnyezete felé mutatnak – külső beavatkozás nélkül, a fennálló viszonyok inherens változási logikájából fakadóan.

Példaképp négy jelenséget említünk meg, amelyek ugyanannak a szerkezeti változásnak a különböző oldalairól tudósítanak.

Avval, ahogyan többek között a fenti nyomások miatt is a tudás potenciális hordozójaként tekintett gyermek felé fordul a bürokratikus kontroll, egyúttal el is kezdi felszámolni magát. Saját célfüggvényei érdekében ugyanis olyan folyamatokat indít el, amelyek már az őt felváltó új kontrollminőség építőelemei lesznek.

Az is rögvest egyértelművé válik, hogy a változás letéteményesei nem a maguk fertályán kis tudás- és értékoázisokat létrehozó pedagógus-hősök, hanem az intézményi struktúrát globális méretekben, rendszerszinten átalakítani képes aktorok. Nincs lokális alternatíva – pontosabban ugyanannak a valóságnak egymást kiegészítő és felerősítő lokális percepciói vannak. Emiatt az új kontrollminőségről is keveset tudunk egyelőre, de az bizonyos, hogy az ipari korszakban kiformált nemzetállami-bürokratikus érdekstruktúrákat felülírja, és globális (planetáris) szintű koordináción alapszik majd. Várható, hogy az új kontrollminőség nem egyetlen döntési centrumhoz köthető, hanem sok kis döntési centrum tartja működésben. Nem egy szereplő irányít teljes hatáskörrel (amit ma az oktatáspolitika allegóriája testesít meg), hanem sok: az új kontrollminőség emiatt részben multi-stakeholder világ, részben önkormányzás (self-governance) lesz a szó igazi értelmében. Valódi önszervező rendszer tehát: ám azokat a módokat, ahogyan az önszerveződés végbemegy, nagyban meghatározzák majd a tudatos akciók, a politikai síkon megvalósított társadalmi innovációk. Kérdés, hogy a sok kicsi hogy függ majd össze. Hogy lehet a kis közösségeket egy hierarchiamentes hálóban úgy összefogni, hogy ahol a központi koordináció lényeges, ott meglegyen, de a kis közösségek és azok egyes tagjai autonómiájának megsértése nélkül? Az új kontrollstruktúra célfüggvénye a kooperatív tudásfolyamatok révén összecsiszolt, kreatív polgár, ahol ez a minőség nem a legtehetségesebbek jellemzője csupán, hanem szinte mindenkié, aki az oktatási rendszerből kilép.

A premodern gyermekkép szimbóluma, a pálca helyett, amely a fegyelmezendő mivoltra utal, az ipari korszak jelképe a tölcsér, amellyel az üres fejekbe tudás töltetik. És noha a tölcsér jobb, mint a pálca, mostanra már egyre nyilvánvalóbban inadekvát a paternalista gyermekkép, amelyre épül, amelyből vétetett. Ez igazából sohasem volt korszerű, de mostanra már kifejezetten kártékonnyá vált. A kilencvenes évek közepének digitális robbanása óta ugyanis egyre jobban látszik, ahogy a screenagerek, a számítógép és a televízió nemzedéke az információs írástudás magabiztos birtokosaiként egyre több kompetenciát mutatnak általában és az iskolán túli tudáskörnyezet birtokbavételével speciálisan is. Milyen tölcsérrel álljon a számítógépes analfabéta tanár a diákja mellé, aki épp a chicagói reptér forgalmát irányítja egy szimulációs játékon? Az információs társadalom új kontrollstruktúrájának és gyermekképének a szimbóluma a tölcsért leváltó „milliónyi kis tudáskazán" – feltételezzük, hogy Freire nem tiltakozna ez ellen a kép ellen.

A harmadik világ kontextusában, ahol sok esetben magának az iskolának mint intézménynek a fizikai megteremtéséért is óriási erőforrásokat kell mozgósítani (mint például Indiában, mert épülethiány vagy tanárhiány miatt nem láthatók el a gyerekek), ahol a tudáshordozókhoz való hozzáférés mindennapi gond, ahol a foglalkoztathatóság komoly korlátja a kibocsátásnak, sok esetben még a bürokratikus kontroll előtti állapotban van az oktatási rendszer. Ebből a perspektívából nehéz, de nem lehetetlen a következő rendszerszint hegycsúcsait pásztázni, és ahhoz igazítani a cselekvést. Kiindulásképpen azt kell felismerni és elfogadni, hogy az utolérés reménytelen program. Nem a fejlettek éppen lecserélés alatt álló mintáinak másolása, hanem az új minőség felé mutató közös cselekvések megtalálása a stratégiai kihívás. A problématér közösségének felismerése az együttes cselekvés kiindulópontja: a globális környezeti kihívások, az emberi össztudás tömegének gyarapítása az ősi, helyi tudásokkal (indigenous knowledge), a javak termelésében és fogyasztásában való összeabroncsozottság, amely határoktól függetlenül növeli meg a milliónyi tudáskazán iránti keresletet.

A vízió, amelyik globális koordináció alatt álló tudástermelő közösségekké kívánja kovácsolni a diákokat és a tanárokat, olyan jövő- és gyermekkép, amely messzemenően az új kontrollminőség felé mutat. Pontosabban: az egyik lehetséges irányt és megoldást jelzi, amellyel elképzelt és megtervezett mikrovilágok társadalmi innovációként életre kelhetnek. A tudomány képviselői új szereplőként jelennek meg az iskolák életében, másutt bizonyára az egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömeghatást elérni képes társadalmi vállalkozók, social enterpreneurök alakítanak ki új működésmódokat.

A felszabadító üzenet része az, hogy az akut társadalmi problémák közül a tudásszakadék csökkentése bele van kódolva a vízióba. S mivel – nem utolsósorban Freire szellemében – a majdani tudástermelésnek valóságos problémákra kell vonatkoznia, kétség sem férhet hozzá, hogy sok egyéb mellett a gazdasági fejlődésnek és az életminőségnek a fenntarthatóság kérdéskörében összefutó kihívásegyüttese lesz az a terület, amelyekre bizonyosan fókuszálni kell majd. Szubregionális szinten, a majdani globális programok előképeként már a rendszerszintű változás előtt tervezhetőek és elindíthatóak kísérleti, ún. pilot-projektek, amelyek égető környezeti, ökológiai vagy egészségügyi kérdésekben termelnek meg más erőforrás híján előállni nem képes tudásokat. A bürokratikus kontroll egyik erénye, hogy effajta programokat gyorsan és hatékonyan vezényel le – ha bele tud törődni abba, hogy nem a tölcsér másik végét, hanem a megoldó erőt kell a gondjaira bízottakban látnia.

Kulturális átmenet a fenntartható fejlődésbe

A fenntartható fejlődésre való átállás erőteljesen (és kölcsönösen) kötődik a mindennapi iskolai gyakorlat és a diákok által végzett kreatív tudományos munka közti kapcsolat gondolatához. A legfontosabb láncszem köztük talán éppen az a korábbi megjegyzésünk, mely szerint ha meg akarjuk változtatni az iskolákat, először a társadalmi környezetüket adó gazdasági és politikai rendet kell megváltoztatnunk. Ugyanez vonatkozik a fenntartható fejlődésbe való átmenetre is – csak sokkal sürgetőbben.

Miközben azt láttuk, hogy az információs társadalmak kiformálódása már önmagában is felkavarja és egyre inkább átrendezi a kontrollfolyamatokat, az átrendeződésnek a sürgető mivoltát radikálisan növeli az emberiséget nyilvánvalóan fenyegető és egyre közeledő globális ökológiai és társadalmi válság.¹³ Amennyiben a világ jelenlegi túlzott erőforrás-fogyasztását, hulladéktermelését és egyéb, környezetünkkel kapcsolatos problémáit nem fogjuk vissza, mégpedig mielőbb, az elkerülhetetlenül regionális ökológiai vészhelyzetekhez vezet, amelyek pedig hamar áttevődnek egyre terjedő, összeomlás felé vezető, kezelhetetlen társadalmi ellentétekbe. A közvéleménynek és a döntéshozóknak tehát mihamarabb túl kell jutniuk azon a ponton, amikor még mindig tagadják (sokszor tudat alatt is) és elutasítják a helyzet lényegét, s vele együtt a szóban forgó mély és kiterjedt gazdasági és politikai változások szükségességét.

A tagadásra való hajlam a közeledő válság vészjelzéseinek sokszorozódásával várhatóan egyre csökken. Ma az erdők, a halászat és a globális felmelegedés követel figyelmet; holnap a kőolaj, hamarosan pedig a szántók és legelők katasztrofális eróziója, vagy sok terület elsivatagosodása, mindenekelőtt a harmadik világban. A túlfeszített rendszerekből fakadó egyre súlyosabb ökológiai csapások hatására nem az emberiség hagyja majd el a tagadást, hanem a tagadás az emberiséget. Még nem vonatkoztattuk önmagunkra a régi bölcsességet: ha azt akarod, hogy a szamár rád figyeljen, csapj a fejére.

A társadalom gazdasági és politikai alapjait átrendező lényeges változások tehát valószínűleg inkább lesznek a fenyegető vagy kezdeti fenntarthatósági krízisre adott válaszok, mint az iskolákkal és a tudománnyal kapcsolatban tárgyaltakhoz hasonló, az intézményes erők nyomására adott reakciók. Ha azonban egyszer a fenntarthatósági kényszerek hatására elindulnak a megfelelő irányba mutató folyamatok, az intézményes erők mindkét területen jelentősen javítják majd ezek továbbvitelének esélyeit.

A fenntartható fejlődésre való átállással kapcsolatban előfeltevésünk ellentétes a jelenleg uralkodó konvencionális nézettel, miszerint a társadalmi problémák megoldásának lehetőségét a jövő technológiai változásai hordják magukban. Azt állítjuk, hogy a szükséges technológiáknak már birtokában vagyunk – noha ezek még fejleszthetőek -, s amennyiben a forrásokat megfelelően mobilizáljuk, hasznosítjuk és osztjuk el, ezek a technológiák a társadalom számára elérhetőek.¹⁴

A valódi probléma tehát az, hogy egyelőre nem sikerült széles körű társadalmi együttműködést és koordinációt teremteni és fenntartani autonóm (azaz nem kényszer alatt működő) egyének között. A megoldáshoz olyan hatékony mechanizmusok kialakítása szükséges, amelyek képesek ellensúlyozni vagy leszerelni a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények antiszociális és kizsákmányoló mozzanatait, amelyek egyúttal a fenntarthatóság felé való elmozdulással szembeni ellenállás sarkalatos elemei is.

A feladat az, hogy beazonosítsuk a rendszer átstrukturálására alkalmas evolúciós folyamatokat, és módokat találjunk azok megerősítésére annak érdekében, hogy elhárítsuk a fenyegetően közeledő ökológiai és társadalmi válságot.

A potyautas-kontroll (free rider control)¹⁵ minden működőképes kooperatív rendszer lényeges mechanizmusa, amelyet az emberiség a biológiai evolúció évmilliárdos folyamataival örökölt, s azóta is az emberi együttműködésnek a főemlősökön jóval messzebbre visszamenő alapját képezi. A potyautas a kooperatív egységnek olyan tagja, amely más tagoktól elfogad támogatást, de azt nem viszonozza. Mivel az evolúció menete véletlenszerű variációk állandó újratermelésétől függ, minden kooperatív rendszerben szükségképpen újra meg újra feltűnnek potyautasok. Ha egy rendszerben a hányaduk túlnő egy (amúgy elég alacsony) korláton, akkor a kooperáció összeomlik. Ezért egy kooperatív rendszer csak akkor életképes, ha kitermeli és fenntartja azokat a mechanizmusokat is, amelyek a megjelenő potyautasokat állandóan leszerelik. Ez azonban önmagában nem elegendő a jelenlegi valóságból a fenntarthatóságba való átmenethez.

Az ősi kultúra és az emberi agy struktúrája

A kölcsönös összeférés és a kooperáció imperatívusza, mint a potyautas-kontrollt megvalósító mechanizmusok, különböző alakváltozatokban kísérték végig főemlős őseink kis csoportokba szervezett létformáit. Ezen a fokon azonban még nem eredményezett valóságos és kölcsönös méltányosságot élelemhez vagy nemi partnerekhez való hozzáférés tekintetében; a domináns egyének többhöz jutottak. Valódi méltányosság csak az emberré válás után, vadász-halász-gyűjtögető ősi közösségeinkben jelent meg, és a későbbi metamorfózisok ellenére, mint látni fogjuk, máig is jelentős szerepet játszik a társadalmi kötőszövetek táplálásában és mentalitásunkban.

A fenntartható fejlődés kérdésének ilyen irányú megközelítésekor az egyik lehetséges, noha nem elterjedt kiindulópont az emberi agy struktúrája, mely minden társadalmi cselekmény alapja. Mai modern agyunk, mellyel egy szinte globális dimenziójú társadalmat működtetünk, lényegében¹⁶ ugyanaz, amellyel őseink vadásztak és halásztak. Agyunk speciális emberi tulajdonságai az évszázezredek alatt lezajlott evolúciós folyamatok során alakultak ki, mégpedig szorosan kötődő, kis létszámú (jellegzetesen 100-200 fős) közösségek támogatására, melyek méretét mind kommunikációs folyamataik, mind a természetből nyerhető erőforrásaik szigorúan ezen a szinten tartották.

Ezt a nézetet erősen alátámasztják Robin Dunbar regressziószámításai a csoportnagyság és a főemlősök neocortexének kapcsolatáról, melyek azt mutatják, hogy az emberi aggyal genetikailag összhangban lévő csoportméret 150 fő körül mozog.¹⁷ Az ilyen méretű közösségeket a saját és más csoporttagok társas kapcsolatainak monitorozásával az egyének képesek megfelelően összetartani. A kapcsolatok száma a közösség méretével exponenciálisan emelkedik, ennek kezelésében pedig az agy kapacitásai már korlátozottak. A másik korlátot az jelenti, hogy nagyobb csoportok mind hamarabb kényszerülnek új környékre továbbmozdulni, mivel hamarabb élik föl közvetlen környezetük növényi és állati erőforrásait – s az ilyen elmozdulások ütemének természetes felső határa van, mert nem lehet óránként továbbhurcolkodni, de még naponta sem. A csoportméret e két korlátozó tényezője az evolúció során összefonódva alakult ki.

A későbbiek során a genetikai evolúciónál sokkal gyorsabb kulturális evolúció vezetett az egymást kölcsönösen támogató, autonóm individuumok közti, önkéntes együttműködésen alapuló társadalmi kapcsolatokhoz mint túlélési előnyhöz. Michael Tomasello¹⁸ azt állítja, hogy az ember és a főemlősök közti lényegi eltérés majdnem teljes egészében a progresszív kulturális evolúció terméke, mely egy vagy legfeljebb két alapvető fontosságú genetikai változásra épül. Amellett érvel, hogy a genetikai szempontból gyorsan elrepülő 8 millió év, mely a csimpánzoktól elválaszt minket, többre nem adott volna lehetőséget. Tomasellónak ez a tézise meggyőzőnek tűnik, főleg annak alapján, amit a DNS szerepét illetően az ezredfordulóig kiderített a genetika tudománya.¹⁹ Dunbar viszont, előzőleg idézett könyvében, erősen ellenzi ezt a nézetet, és a nyelvet a főemlősök közti általános kommunikációs rendszer, a csoporton belüli szociális viszonyokat kialakító és fenntartó kontrollstruktúra termékének tartja (amelynek emblematikus tevékenységtípusa a látszatra spontán, valójában szigorúan szabályozott kurkászás, a páronként eszközölt kölcsönös szőrápolás és vakargatás). Ennek szociális szerepét veszi át sokkal hatékonyabban a vokális alapokon induló nyelv, elsősorban a közösségi hálót kifeszítő pletyka céljaira.²⁰

Tomasello legújabb írásaiban több, számunkra fontos új érv és téma jelenik meg. Az első a megosztott célokra együttesen irányuló szándékosság és törekvés képessége²¹ (shared intentionality) mint a minket a csimpánzoktól megkülönböztető, döntő genetikai ugrás, amely minden emberi kooperáció és arra épülő kulturális evolúció alapja. Erre vezeti vissza a mutatást mint kommunikációt,²² melynek lényege, hogy valaki egy másik ember figyelmét egy harmadik tárgyra (vagy személyre) irányítja olyan körülmények közt, hogy azt mind az első, mind a második szándékos irányításként értelmezi. Tomasello szerint a nyelv kulturális kifejlődése ezen az alapon indul.²³ (Megjegyzendő, hogy Tomasello és Dunbar nézete nem szükségképp ellentétes: a korai nyelv valószínűleg a mutogató és vokális jelek kombinációján alapulhatott.)

Csimpánzok a mutatásra nem képesek, még az emberi mutogatás értelmezésére sem, viszont érdekes módon kutyák igen,²⁴ amit Tomasello a farkasok megszelídítésére és kutyává domesztikálására vezet vissza. Innen ered az az érdekes ötlete is, hogy az emberi kooperációhoz vezető genetikai ugrást talán a megelőző ősemberi fokra rákövetkező egyfajta „megszelídülés" tette volna lehetővé.

Az újonnan kifejlődött társadalmi kapcsolatok²⁵ védelmet és elismerést hoztak a halász-vadász közösségek minden autonóm tagja számára, illetve különösen megemelték az évek során a válságok kezelésében több tapasztalatot felhalmozott idősebb egyedek tekintélyét az erejük teljében lévő egyedek, elsősorban hímek fizikai dominanciájával szemben. Ezt jelentősen alátámasztják a vadászó és gyűjtögető társadalmakban a pubertás időszakában szinte univerzálisan megjelenő körülmetélési szertartások:²⁶ a közösség szimbolikus kasztrációs fenyegetéssel követelte meg a serdülőkor és a felnőttkor közti határ átlépésekor a megfontolt és tiszteletteljes viselkedést.²⁷ A közösséget körülvevő természetes környezetre vonatkozó számos tényszerű instrukció átadásával, valamint a kitartást és a bátorságot bizonyító (tipikusan napokon keresztül, potenciálisan veszélyes körülmények között egyedül leküzdendő) próbákkal járó, az átmenetet szimbolizáló rítusok (rites of passage) célja egyértelműen az élethosszig tartó rendkívüli élmények megteremtése volt.

Hasonlóképpen a kulturális evolúció vezetett ezeknek a közösségeknek a természettel való olyan kapcsolatához, amely az egyszerű jelenléten messze túlmenő, tiszteletteljes és védelmező jellegű, spirituális felhangokkal megerősített természeti beágyazottságot mutat (embedding in nature). Az ősi közösségek fejlődése egy olyan természetes világhoz vezetett, amelynek a védőszellemeit – az emberi kapcsolatok mintájára – célszerű volt tisztelettel kezelni azért, hogy cserébe ők is tiszteletet mutassanak, és megadják azt, amire az emberi közösségnek szüksége van.

Mindezt erősen alátámasztja az, amit az emberiség természeti kapcsolatairól tudunk abból a korszakból, amely közvetlenül megelőzte a jelenkorig túlélő halász-vadász közösségeknek az antropológusok által részletesen dokumentált, komoly tisztelettel kezelt természet-szellem-világát. A régészeti leletek rávilágítanak arra a korábbi kíméletlen életmódra, melynek időszakában a világ különböző tájain kipusztult a megafauna, a nagy testméretű állatfajták világa, sok helyen teljesen, másutt nagyrészt.²⁸ Mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az Ausztrália területén először megjelenő emberi közösségek kipusztították a nagy növényevő erszényeseket, hüllőket és madarakat, s ettől függetlenül mindössze kb. 11-13 ezer éve pedig az észak- és dél-amerikai kontinensen egy nagy csoport állatfajtát,²⁹ beleértve a mamutokat és masztodonokat. Mindez szerves része volt e kontinensek ember általi első megszállásának.

A következmények kétségtelenül fenyegetőek voltak. A kontinenshatárok elérésével, a hívogató szűz területek elfogyásával bizonytalanná vált a szükséges húsmennyiség megszerezhetősége, így az emberi közösségek fennmaradása. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy mind a nők egészséges biológiai ciklusához, mind a magzat agyfejlődéséhez nagy mennyiségű, szerves vegyületekben kötött vasra van szükség,³⁰ amelynek a hús volt a fő forrása akkor (és mai is). Nem meglepő tehát, hogy csak azok a vadász-halász közösségek maradtak fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy az antropológusok rájuk bukkanhassanak, amelyek sikeresen válaszoltak a megváltozott helyzet kihívására. Ennek során a természettel új és tiszteletteli, védelmező viszonyt alakítottak ki, amelynek szellemében óvakodtak attól, hogy kiirtsák a legnagyobb vadak után a közepes és kisebb nagyságrendű vadakat is.

A neolitikus átmenet következményei

A neolitikus átmenet során, a mezőgazdaság megjelenésével (először Eurázsiában mintegy tíz-tizenegy ezer évvel ezelőtt, s az amerikai kontinensen valamivel később) ledőlt a halász-vadász közösségek méreteit mindaddig szabályozó táplálékellátási korlát. Az evolúciós előny akkor azokra az egyre nagyobb közösségi csoportokra szállt át, amelyek adott területeken a mezőgazdaság révén egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűséget voltak képesek fenntartani, s így területeikből ki tudták szorítani először az ősi halász-vadász közösségeket és később az új, de náluk kisebb társadalmi csoportokat is.

Az ősi közösségek méreteit túllépő nagyobb társadalmi egységek összetettebb viszonyait azonban már nem volt képes a hagyományos kooperatív módon rendezni és fenntartani az az emberi agy, amely a halász-vadász közösségekhez vezető kulturális evolúció alapja volt, s azóta, lényeges vonásaiban, nem változott semmit. A nagyobb társadalmi aggregátumokat, amelyek már elérték a (majdnem) kontinentális méreteket, csak a hierarchikusan tagolt közösségeken belül működő instabil hatalmi viszonyokkal lehetett akkortól és azóta is összetartani. A korai agrártársadalmak, noha egyre hierarchikusabbakká váltak, viszonylag humánusak voltak, mert a termékenység spirituális princípiuma hatotta át őket.³¹ Ez vonatkozott az élettel azonosított gabonát termő földre, ezt szimbolizálta a nők termékenysége, ezt tisztelték az istennők képében; s ez vezetett számos korai agrártársadalomban a nőknek a férfiakénál magasabb státusához.

A hímnemű hadúristenségek és a meredező karmú, agyarú, csőrű ragadozó vadállatokat és madarakat ábrázoló bálványképeik csak a későbbi korszakokban tűntek föl,³² amikor a szomszédos társadalmak között már fegyveres konfliktusok törtek ki a földterületek degradálódása és a meglevő erőforrásokért folytatott verseny során, s ezekben túlélési előnyt jelentett a katonai erő és a puszta számokban megtestesülő fölény. Ez hozta magával a férfierő, a virtus felmagasztalását, a nők társadalmi státusának felszámolását, és tette a társadalmi kapcsolatokat konfliktusokkal terheltekké, erőszakosakká és kizsákmányolóvá. Ezzel együtt jelenik meg a családok sok gyermek vállalására való ösztönzése, az akkoriban keletkező, részben még ma is élő vallások szerves részeként.

Bizonyos időszakokban és területeken a szemben álló közösségekben destruktív visszacsatolási ciklusok indultak. Megnőtt a földek degradációjához vezető populációs nyomás, és ez a versenyző közösségek közti ellenségeskedés kiéleződésébe, a még magasabb születésszám általi számbeli előnyökre való törekvésbe, így végső soron még erősebb populációs nyomásba fordult. Mindez még intenzívebb földdegradációt és a rivális etnikumok kiirtásának szándékát, a nagy családok még állhatatosabb erőltetését eredményezte, vagyis ismét csak még erősebb populációs nyomásig szaladt.

Világszerte több esetben is az összeomlásig jutott ez a folyamat, melyet itt csak vázlatosan mutattunk be, annak illusztrációjára, hogy a legfenyegetőbb helyzetek akkor állnak elő, ha az összefonódott ökológiai és társadalmi tényezők egymást súlyosbítják. Sajnos az emberiség mai globális helyzetében épp ilyen destruktív jellegű összefonódás áll fenn.

A valóságos történelmi összeomlások tényezőit és logikáját részletesen tárgyalja Jared Diamond Collapse (Összeomlás) című könyvében, amelynek egyes esettanulmányaiból mindig az domborodik ki, hogy a közösségek és a társadalmak hogyan és miért voltak képtelenek egy-egy fenyegető helyzet kihívására megfelelő kooperatív választ találni. Diamond négy tipikus okot talált erre, mindegyik esetében sok alváltozattal.³³ Az összeomlott társadalmak vagy nem látták előre a vészhelyzet kialakulását, mielőtt a következmények beütöttek volna; vagy nem észlelték, hogy a destruktív folyamatok már működésben vannak; vagy éppen észlelték is, de ennek ellenére meg se próbálták a vészes csapást kivédeni; végül észlelték is, próbáltak is megfelelő adaptációt találni, de esetleg a probléma megoldása valóban meghaladta képességeiket, esetleg túl keveset tettek túl későn, és amivel próbálkoztak, talán visszafelé sült el, és a folyamat így vagy úgy összeomlással végződött.

Ha mérlegre tesszük a kulturális evolúciónak ezt a korszakát, amelynek késői változataira voltaképpen a mai napig ráismerhetünk, sok visszássága ellenére (amelybe a helyi és regionális összeomlások veszélyét is bele kell értenünk) mégsem lesz teljesen negatív a kép. A túlélésért folytatott össztársadalmi harccal párhuzamosan, és nagy részben e harc közvetlen következményeként, a versengő társadalmak termelő- és katonai tevékenységét elősegítő tudás- és technológiai alapzat gyors tempóban kiszélesedett. A társadalmak egyre hatékonyabb uralmat fejlesztettek ki a természet felett, s ennek értékét nem csorbítja, hogy legújabban, a modern tudomány eredményeinek köszönhetően, mindez annak az illúziónak is a kialakulásához vezetett, hogy meg is valósult egy gyakorlatilag teljes kontroll. A modernitás előrehaladása azonban nem változtatott az emberi kapcsolatoknak és az azokat igazolni hivatott erkölcsnek a hierarchikus, konfliktusokkal terhelt és kizsákmányoló jellegén. Csak átformálta és korszerűsítette azokat a mechanizmusokat, amelyek a kontrollstruktúrákat védik és újratermelik. Míg a korai időszakokban a politikai és katonai hatalom urai a kontrollt közvetlen fegyveres erőszakkal gyakorolták, a jelenkori fejlettebb társadalmakban az alapvető termelési források és nagy pénzjövedelmek birtokosai teszik ezt, amennyire lehet, a tőkevagyon eszközeivel és megfelelően manipulált piaci viszonyok segítségével. A nyers erőszak azonban, utolsó érvként, a mai napig a tarsolyban van.

A természet folyamataiba és az emberi produkció, illetve reprodukció problémáiba való belátásunk jelenlegi, viszonylag magas szintjének elérésével az embernek a természet fölött, valamint az emberi természet fölött gyakorolt kontrolljának illúziója szertefoszlik. A nagyobb létszámú csoportoknak a kisebbekkel szembeni posztneolitikus evolúciós előnyeit, az ezeket támogató zsákmányoló jellegű kulturális tulajdonságokkal együtt, a szemünk láttára írja felül az új evolúciós imperatívusz, melyet az emberiségnek a globális rendszerszint ökológiai és társadalmi korlátaival való ütközése hívott életre. Így aztán azok a hierarchikus erkölcsi értékek, amelyek a múltban e társadalmakat működtették, s a mai napig erősen hatnak, és amelyek implicit módon tolerálják a kapzsi, ragadozó és kizsákmányoló emberi kapcsolatokat, egyre inkább a túlélési előny gátjaiként jelennek meg. Sőt, egyre szélesebb körben tekintik őket egzisztenciális kockázatnak, mert az önkéntes és konstruktív együttműködés útjába állított akadályok az egész emberiséget társadalmi-ökológiai válság és az abból következő katasztrofális összeomlás felé sodorják.

A fenntarthatóság adaptációs alapfeladata

A túlélés érdekében az emberiségnek egy irányváltással el kell indulnia egy olyan evolúciós-adaptációs úton, mely a tudás és a komplexitás egy magasabb szintjén vezet újra végig egy korábbi kulturális evolúciós folyamaton, azon, mely vadászó és gyűjtögető őseinket elvezette az autonóm és kölcsönösen támogató együttműködések társadalmi viszonyai közé és a közösségeknek a természetbe való tiszteletteljes és védelmező beágyazásához.

A jelenlegi világ konfliktusokkal terhes dinamikája nem folytatható, mert a hosszú ideje sértett természet türelme kifogyóban van. A természettel való kapcsolatunk drámai módon kerül előtérbe; helyi ökológiai krízisek összeolvadása és globális méretűvé növekedése fenyeget. A katasztrofális összeomlás elkerülése érdekében ezért ismét, mint halász-vadász őseink korában, elsősorban a természettel való viszonyunkat kell törekvéseink középpontjába helyezni.

Ez a nehéz evolúciós kihívás azonban valójában áldás álöltözetben. Minthogy a két konfliktus (a társadalomé önmagával, illetve a társadalomé a természettel) összefonódik, a természettel való konfliktus feloldása nem valósítható meg anélkül, hogy az emberi társadalom fel ne oldja önmagával való sok évezredes konfliktusát. Az összefonódott konfliktusok megoldása érdekében tehát mindkét irányból egyszerre kell elindulnunk, megfelelő adaptációs lépésekkel, s hamar kell cselekednünk, hogy a fenntartható világ felé mozduljunk el, amíg még van rá idő.

Amire égető szükségünk van, az az emberi agy struktúrájával összhangban lévő olyan, nagyméretű társadalmak megalkotása, melyek kicsi és kooperatív közösségekből felépülő, nem hierarchikus hálózatokból állnak. Erre mostanáig nem kínálkozott praktikus mód, bár a lehetséges megoldásokat már kezdjük látni, elsősorban (de nem szükségképp kizárólag) az internet állandó, valódi minőségi változásokat hordozó megújulásaiban. A globális szintű közösségi kooperáció működő modelljeinek kialakítása, amelyeket nem hierarchikus kötöttségek kényszerítenek ki, hanem autonóm egyének önkéntes kezdeményezésén alapulnak, sürgető feladat – nélkülük nemigen beszélhetünk majd fenntartható fejlődésről.

Ennek a feladatnak a megoldásában a kiindulópont az a nagyfokú instabilitás, amely az ősi közösségekkel ellentétben a mai világot jellemzi. Ennek végső oka s ugyanakkor a megoldás fő reménye az, hogy a neolitikus mezőgazdasági átmenet után kialakult hierarchikus hatalmi viszonyok ellentmondásban vannak azokkal a modern társadalmakba is mélyen beágyazott kulturális hagyományokkal, amelyek az ősi méreteket megközelítő mai kisközösségek emberi viszonyait még most is sokszor az ősi kooperatív, kölcsönös segítségre kész, kölcsönösen autonómiatisztelő és érzelmileg nagyon magasra értékelt módon kívánják rendezni és fenntartani.

Dunbar erre sok példát mutat³⁴ az Ausztráliában, Afrikában és Dél-Amerikában máig is túlélő vadász-gyűjtögető közösségek életéből. Ezekben a legnagyobb csoport (clan), amelyben az emberek személyesen ismerik egymást, tipikusan 150 főt számlál. Az első, hétezer évvel ezelőtti közép-keleti földművelő települések lakosságát a régészek az építmények számának alapján ugyancsak tipikusan kb. 150 főre becsülik. Dunbar említi a hutterita kommunális vallási közösségeket, melyeknek történelme Európában négyszáz évre megy vissza, s melyek ma Kanadában és az Egyesült Államokban (Dakota) élnek tovább. Ezek átlagosan 100 fősek, mert amint elérik a 150-es határt, kettéhasadnak, annak a belátásnak alapján, hogy e létszám felett egyre nehezebb a közösséget csupán a közvélemény fegyelmével összetartani. A kb. ötezer tagú amerikai mormon hitközösség 19. századi vándorlása Utah felé ugyancsak 150 fős csoportokban történt, a hitközösség feje, Brigham Young utasítása alapján, mert ezek egymástól függetlenül tudtak működni, hatékony belső koordináció fenntartásával. A katonaságnál is a 100-200-as nagyságrendű század alakult ki, mint az önállóan működni képes és feszesen koordinált elemi harci csoport. A katonai századon belüli szoros emberi kapcsolatokat jól érzékeltetik a friss iraki haditudósítások, amelyek illusztrálják, hogy a mai napig a század a legnagyobb egység, amelyen belül emberek hajlandók életüket kockára tenni azért, hogy társaik életét megmentsék. A szociológiában jól ismert és dokumentált elv, hogy a 150-200-nál nagyobb csoportok egyre hierarchikusabbak, míg a kisebb csoportok sokszor minden szerkezet nélkül, személyes kapcsolatok alapján tartják magukat működésben. Dunbar szerint mindez arra mutat, hogy „emberi társadalmak rejtve hordanak magukban kb. 150 fős természetes csoportokat […], [amelyeknek] nincs sajátos funkciójuk: egy társadalomban szolgálhatnak egy célra, egy másik társadalomban más, különböző célra",³⁵ de valamilyen formában és céllal univerzálisan jelen vannak. Az ősi kultúra ma kicsi, emberszabású közösségekben él csak tovább, de azokban sokszor igen szilárdan.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ősi emberi közösségeket a nyelven alapuló kultúra tartotta össze. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy a nyelv társadalmi összetartó szerepében annak nemcsak a kognitív oldala volt fontos, hanem megkülönböztetetten az érzelmi és spirituális oldala is, különösen ének formájában. Szertartásokkal, dobolással és sokszor eksztatikus csoporttánccal összekapcsolva ez minden halász-vadász csoport központi eleme, s mint a közösség tagjainak megosztott, közvetlenül testileg érzékelt élménye, rendkívül erős érzelmi kapocs is volt.³⁶

A közösségi csoportos tánc ősi hagyománya, mint a nyelv, kizárólagosan emberi képesség, mert még legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok se tudnak együtt közös ütemet tartani. Az ilyen csoportos vagy körtánc – megkülönböztetve azt a sokkal későbbi, európai eredetű páros tánc formáitól – máig is minden emberi csoportra univerzálisan jellemző vonás, mely akkor is mindig fel-felbukkant, ha későbbi társadalmak tiltani vagy üldözni próbálták. Barbara Ehrenreich Dancing in the Streets (Tánc az utcákon) című könyvében hangsúlyozza, hogy semmi nem gátolja, hogy az ősi közösségi ünnepségek és eksztatikus szertartások tovább éljenek népesebb és tagoltabb jelenkori társadalmainkban, kivéve azt a félelmet és gyűlöletet, amellyel a hierarchikus elitek tiltották és üldözték ezeket a történelem folyamán – és amennyire tehetik, teszik ma is.

Az elitek félelme nem alaptalan. Az ilyen eksztatikus ünnepségek és a ritmikusan megosztott csoportos táncok során leomlanak az egyéni tartózkodás korlátai, amelyek az embereket egymástól elválasztják, és az egyediség érzete beleolvad a közösségbe tartozás mámorító élményébe, mely a halhatatlanság és a szellemvilágba tartozás élményével határos. Ahogy ezt Ehrenreich megfogalmazza, „a múlt táncolt vallásaival összehasonlítva a mai hitek sápadt élmények – ha másért nem, éppen, mert »hitek«, tehát hívéstől függenek, és azt követelik, szemben a közvetlen ismerettel. Az ősi rituális táncos, a menád és a vudu gyakorlója nem hitt istenében vagy isteneiben, hanem ismerte őket, mert a csoporteksztázis tetőfokán azok eltöltölték lényét jelenlétükkel."³⁷

Az ilyen élmények közösségi alapját a modern pszichológia fogalmaival absztraktabb módon, de rokon értelmezéssel foghatjuk meg. Eszerint személyes énünk a korai gyermekkori fejlődés során úgy épül fel, hogy abba sok elem integrálódik bele nemcsak szüleink korai képéből, ahogy azt érzékeltük, hanem közösségünk alapvető vonásaiból, valamint a világot és a társadalmat illető ki nem mondott feltevéseiből is, ahogy azokat az anyanyelvünkkel együtt tudat alatt magunkba szívtuk. A közösség tehát nemcsak hogy körülvesz minket, hanem bennünk is él mint énünk integráns része. És mivel a közösség tovább él, amikor a mi biológiai létünk megszűnik, nem meglepő, hogy a halhatatlanság érzése számunkra könnyen válhat meggyőzővé ünnepségek csoportos énekeinek és táncainak elragadtatásával; ez adja meg a közösségi mámor halhatatlanságot sugalló felhangjait.³⁸ Mindebből ered az a rendkívül erős közösségi kapocs, amitől a hierarchikus eliteket a hideg rázza. Mert az ünnepségek örömteli énekeiben, szertartásaiban, csoportos táncaiban, elragadtatásában éppen azok a szociális hatalmi és életszínvonalbeli különbségek merülnek el, amelyekre a hierarchikus társadalmak felső rétegeinek egész életformája rá van építve. Ehrenreich szavaival: „Az ünnepségek és eksztatikus szertartások tilalma és üldözése az évszázadok során férfiak, és néha nők, tudatos munkája volt, akik egy valóságos és sürgető fenyegetést észleltek benne. A »civilizációnak« az a vonása, amely a legellenségesebb az ünnepséggel szemben, nem a kapitalizmus vagy az ipari társadalom – amelyek viszonylag késői »újítások« -, hanem maga a társadalmi hierarchia, ami sokkal régebbi. Amikor egy osztály, vagy egy etnikai csoport, vagy egy nem (gender) gyakorol uralmat alárendelt népessége fölött, akkor félni kezd az alárendelteket szociálisan megerősítő (empowering) szertartásoktól, amelyek veszélyeztetik a társadalmi rendet és a fennálló kontrollstruktúrákat."³⁹

Ha visszatekintünk az ősi halász-vadász közösségek e két sarkalatos vonásának makacs továbbélésére – a modern társadalmakba mélyen beágyazott kis, emberszabású közösségekre és az ünnepségekre, táncokra, szertartásokra, amelyek letiltva, üldözve mégis újra és újra felbukkannak -, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges egy ilyen hagyomány fennmaradása a brutális posztneolitikus társadalmakban, sajátos genetikai alap nélkül (ha Tomasello érvelését követjük), tisztán kulturális alapon, a nagy társadalmi ellentmondás dacára?

Tomasello érvelése a kulturális evolúciót nemcsak történelmi, azaz filogenetikus pályáján követi, hanem az egyes ember életpályáján, tehát ontogenetikai síkon is, főleg az élet első hónapjaiban és éveiben.⁴⁰ Ekkor szilárdulnak meg azok az alapok, amelyek lehetővé teszik a kultúra generációról generációra való, lépésenként továbbfejlődő átadását. És ezek a korai élmények szükségképp olyan kicsiny és szűk társadalmi környezetekben születnek, amelyek nem haladják meg az ősi közösségek méreteit. Így nem meglepő talán, hogy sok embernek ebből a korból tudat alatt olyan élménye marad, amely az elvesztett Éden nemesebb emberi kapcsolataira, az autonóm egyének közt működő spontán és önkéntes kooperációra van beállítva.

Az ilyen kooperáció széles körű újrateremtésének kilátásait erősen javítja az ősi hagyományok továbbélése korunk társadalmaiban. Ezen túlmenően viszont elengedhetetlen a modern társadalmak legmélyébe beépített konfliktusgeneráló és zsákmányoló jellegzetességek felszámolása, amelyeket korunkban főképp a nagyvállalati, állami és pártbürokráciák hierarchikus kontrollja tartott vagy tart működésben, a piaci demokrácia vagy éppen a múlt századi centralizált és hierarchikus szocializmus leple alatt. Sok egyéb mellett a tudomány és a közoktatás világát is a mai napig ezek a kontrollstruktúrák határozzák meg.

Mély kulturális megújulás nélkül tehát a fenntartható fejlődésre való áttérés nem valósulhat meg. Mindez nyilvánvalóan nem következhet be elég hamar ahhoz, hogy megelőzze és kivédje annak az ökológiai és társadalmi katasztrófának a veszélyét, melyet a közvélemény egy része bizonytalan lehetőségként már jó ideje sejt, de nem érez eléggé a zsigereiben ahhoz, hogy kiváltson egy kulturális váltásra irányuló ellenállhatatlan nyomást.

Új kontrollmechanizmusok – „kicsiben" és „nagyban"

A fenntarthatóságba való kulturális átmenethez új emberi értékekre és azoknak megfelelő új kontrollmechanizmusra van szükségünk, az együttműködést elősegítő olyan kontrollra, amelyik különbözik a potyautas-kontrolltól, amennyiben egy magasabb fokú társadalmi kihívásra ad választ. A kihívás két okból magasabb fokú.

Az első, hogy a modern társadalom sokkal nagyobb méretű és ennek megfelelően tagoltabb, mint az ősi társadalmak, s így összetettebb és tagoltabb kontrollt is kíván. A másik, hogy bár a potyautasok ártalmasak, mert vonakodnak viszonozni a kapott segítséget és támogatást, legalább nem vesznek el semmit erőszakkal másoktól, nem sértik mások autonómiáját, és nem sajátítják ki mások munkaerejét. Viszont a mezőgazdasági forradalmat követő társadalmakban fellépő antiszociális erők jellegzetesen ilyen és hasonló módokon sértik a közösségi igazságérzetet, méltányosságot, és így a kooperáció lehetőségét.

Az eddigiekben azokat az intézményes kapcsolatokat, amelyeket kontrollálni kell, egy csoport jelzővel írtuk körül – hierarchikus, konfliktusgeneráló, erőszakos, brutális, zsákmányoló, kizsákmányoló, fosztogató, ragadozó -, de önmagában egyik sem fogja meg a mögöttük álló fogalom lényegét kielégítő módon. Ahhoz, amit mondani kívánunk, legközelebb a Plautustól származó klasszikus latin mondás áll, homo homini lupus, ember az embernek farkasa. Ezeket az intézményekbe szervezett, azokban működő emberfarkas-kapcsolatokat kell tehát ártalmatlanná tenni.

Viszont lényeges most mindjárt tisztáznunk, hogy intézményes kapcsolatrendszerek leszereléséről és kiküszöböléséről beszélünk, nem pedig kiszemelt egyedek emberfarkassá minősítéséről, a társadalom ellenségévé nyilvánításáról, kipellengérezéséről és összetöréséről. Sok történelmi példa igazolja, hogy olyanok, akik az utóbbi irányba fordulnak, nem a meglevő probléma megoldását érik el, hanem csak annak más formában való újratermelését. (Ugyancsak hangsúlyozni kívánjuk, hogy a plautusi mondás mint metafora csak emberfarkasokra vonatkozhat, mert a természet farkasaira, falkáikon belül, ellenkezőleg, az állhatna, hogy lupus lupo non est homo, farkas a farkasnak nem embere, tehát egymással szemben szinte nemesen viselkednek, nem embertelenül).

A neolitikus mezőgazdasági áttörés óta működő konkrét társadalmi kontrollt, más-más helyeken és korszakokban, így korunkban is, egymástól különböző mértékben, különböző minőséggel és különböző eszközökkel olyan intézményi kapcsolatokon keresztül gyakorolták, amelyeket tehát emberfarkas-jellegűeknek nevezünk, nem feledve, hogy ez az általános fogalom milyen sok szerkezeti és minőségi különbséget fedez. A fenntarthatóságot előmozdító kulturális váltás azt kívánja, hogy ezt a kontrollt egy olyan társadalmi kontroll váltsa fel, amelyre az előzőleg említett káros társadalmi kapcsolatoknak nincs vagy legalábbis egyre kevésbé van befolyásuk. Ezt emberfarkas-kapcsolatokat leszerelő kontrollnak, a „farkasok" kontrolljának, röviden farkas-kontrollnak hívjuk tehát, shapirói, szűk értelemben. Ilyen jellegű kontrollmechanizmusok hatékony megjelenése a korunkbeli társadalom legkülönbözőbb szintjein az előfeltétele annak, hogy az emberi törekvések a fenntartható kultúra felé orientálódhassanak. Ez nem célja, hanem előfeltétele annak, hogy a hierarchiák megszüntetésével egykor egy teljesen újfajta, benigeri értelemben vett átfogó kontrollmechanizmus jöhessen létre, amely az „emberfarkasok által gyakorolt" kontrollt váltja fel.

Ennek a reorientációnak a harmadik világ egyes területein még folytatódó népességnövekedéstől és a módosabb vidékeket jellemző érzéketlen túlfogyasztástól egy magasabb életminőség felé kell mutatnia, amelyben a hangsúly az anyagi javak és emberi kapcsolatok egyensúlyára helyeződik, egy stabil világlakosság ernyője alatt, melynek mérete a kívánt életminőséggel összeférhető.

Amikor azt elemezzük, hogy korunkban hogyan jelenhetne meg egy ilyen típusú hatékony kontroll, hirtelen bevillan, hogy őseink vadászó és gyűjtögető társadalmaiban nem voltak jelen emberfarkas jellegű, antiszociális kapcsolatok, noha látszólag nem működött bennük egy közvetlenül ezekre irányuló leszerelő-megregulázó mechanizmus.

Vagy talán mégis? Ennek keresése termékeny új irányba tereli az egész kérdés megfogalmazását. Ösztönösen érezzük, hogy a leghatékonyabb farkas-kontroll nem az, amely beazonosítja és leszereli a már működő emberfarkas-jellegű kapcsolatok rendszerét, hanem az, amelyik hatékonyan megelőzi, hogy ilyen ártalmas kapcsolatok egyáltalán megjelenhessenek!

Amint ez a felismerés látóterünkbe kerül, a vadászó és gyűjtögető őseink pubertáskori átmeneti-beavatási rítusai egészen új értelmet nyernek. Ez különösen igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az önkéntes együttműködés alapját adó személyes autonómia tisztelete, valamint a környezet megbecsülése és védelme, ami az ősi emberiség természetbe való tökéletes beágyazását lehetővé tette, egy kulturális evolúció termékei, nem az emberi génekbe évszázezredekkel régebben bekódolt tartalom.⁴¹ Miképpen tudunk tehát útjára indítani egy hasonló kulturális evolúciós folyamatot jelenkori világunkban?

A szokásos irányelv-lefektetési logikákkal ez nem fog menni. Ahogy Donella Meadows, a fenntarthatóságnak az 1970-es évek óta egyik első és fő apostola, utolsó írásában kifejezi: a természet és az emberiség együttes rendszere sokkalta bonyolultabb, mintsem hogy lehetővé tenné evolúciójának előrevetítését, s még kevésbé evolúciós pályájának kontrollját egy előírt kívánatos jövendőbeli állapotának elérése felé.⁴²

A kívánt irányba vezető, ám kiszámíthatatlanul előbukkanó evolúciós ösvényeket azonban szélesíteni tudjuk, mint ahogy némely kártyajátékban is felhasználhatjuk a váratlanul kapott joker lehetőségeit. Az oktatás és a tudomány korábban tárgyalt összefonódása pontosan ilyen átjárót nyithat a jövő felé – talán a legígéretesebbet az összes ösvény közül.

Oktatás és tudomány összefonódása és a „megelőző kontroll" esélyei

Azt gondoljuk, hogy a felnövekvő nemzedékek jól tudatosított, lokális és globális környezeti problémák megoldását célul kitűző, valóságos, tudományos problémamegoldó projektekbe való integrálása adja meg az átjárás kulcsát. Még ha ez az integráció kezdetben szerény, korlátozott méretű kísérleti projektekkel történik is csak, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy megindítson egy valóban hatékony, megelőző típusú kontrollmechanizmus felé haladó kulturális evolúciót. Jellegét és kontrollfunkcióját tekintve az evolúció analóg a vadászó és gyűjtögető őseink által gyakorolt pubertáskori átmeneti-beavatási szertartásokkal.

Az analógiát három, egymástól jól elkülöníthető területen vehetjük nagyító alá.

a) Fennáll, először is, egy kognitív, értelmi egybeesés. A tudástermelővé átszervezett oktatási rendszerekben – természetesen más tudományágak művelése mellett – könnyen lehet a fenntarthatóság legfontosabb változóira is koncentrálni. Rendkívüli mennyiségű tényinformáció születhet és kerülhet feldolgozásra a helyi és regionális részletek sűrű lefedésével, melyeket e nélkül valószínűleg nem lehet megfelelően értékelni és sikeresen rendszerezni. Ezt tekinthetjük úgy, mint az ősi átmeneti-beavatási szertartások instrukciós komponensének modern megfelelőjét, amely akkor a természet világában való túlélés kihívásaira készítette fel a fiatalokat. Ma a fenntarthatósági krízisek közeledtével, az oktatás és a tudomány közös megagépezetének egy hasonló, de modern instrukciós és kutatási tevékenységében való részvétel nagyon is hasonló szerepet hivatott betölteni a 12-18 éves diákok életében és egyre táguló ismeret- és tapasztalatvilágában.

b) Másodszor, fennáll egy érzelmi egybeesés a sikeres önkéntes együttműködés alapját képező felelősségteljes autonómia megteremtésével. Az oktatási rendszerek új tudás termelését szolgáló átszervezésének egyik nélkülözhetetlen eleme az az elv, hogy az eredeti tudományos munkát végző diákok autonómiáját tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy az ő egyszerű feladataik a vezető tudósokhoz mérten csak második vagy harmadik szintűek. Együttes teljesítményük azonban mégis meghaladja az algoritmizálható programokkal működő számítógépes rendszerek képességeit, egyenesen „rátelepülnek" arra. Tevékenységük és értékhozzáadásuk ott kezdődik, ahol a számítógépes feldolgozó rendszerek tevékenysége véget ér: az értelmezésre váró jeltömegnél. A feldolgozásnak ez a szakasza emberi éleslátást és ösztönös megérzést követel, nem helyettesíthető gépi intelligenciával, és nem lehet mozgósítani a diákok autonómiájának őszinte tisztelete nélkül – s ez természetesen nagy kihívást jelent a régimódi, tölcsérezéshez szokott tanárok számára is.

A fiatal diákok autonómiájának tisztelete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mások autonómiáját tisztelő emberekként nőjenek fel. Igazi jelentősége azonban annak van, hogy ezt a megerősítést a diákok eredeti és kooperatív szellemi munkavégzéssel összeköttetésben kapják. Tapasztalataikban így a személyes autonómia és a kooperáció úgy jelenik meg, mint egy egységes társadalmi erőkifejtés két oldala. Ilyen tapasztalatok híján mai, konfliktusokkal terhelt világunkban sokkal valószínűbb lenne, hogy a személyes autonómiát és a kooperációt mint két kölcsönösen ellentétes lehetőséget érzékeljék.

Mindez egybecseng az ősi átmeneti-beavatási szertartások másik érzelmi motívumával is, amely tiszteletet biztosított az idősebbek autonómiája s így sok évtizedes tapasztalataikon nyugvó véleményei iránt. Az idősebbek tisztelete ugyancsak tiszteletet termett a közösség más tagjainak is, és a mások autonómiája iránti általános tisztelet tette lehetővé, hogy az új, eredeti, kreatív és újító jellegű ötletek, bárkitől is származtak azok, visszhangra és megfontolásra találjanak. Mindez pedig messzemenően megerősítette annak a lehetőségét, hogy a szükségszerűen kooperatív erőfeszítések a lehető legjobb esélyekkel szolgálják a közösség fennmaradását egy sokszor instabil és veszélyes természeti környezetben.

Napjainkban az egész emberiség olyan korszakba lépett be, amelyben a természeti környezet újfajta módon vált instabillá és veszélyessé. Noha látszólag már megszelídítettük azt néhány nyilvánvaló irányban – legtöbbünknek nem kell óvakodnia tigrisektől, kígyóktól és cápáktól -, ez a természeti környezet emberi tevékenységeink súlya alatt immár ökológiai határaiig, sőt azokon is túl feszült, és olyanfajta intelligens és újító szellemű, autonóm társadalmi együttműködést igényel, amelynek híján ijesztően hamar kellene globális méretű vészhelyzettel szembesülnünk.

Fontos leszögezni, hogy a fentiekben méltatott autonóm együttműködés felé való átmenethez, amelyet most vizsgálunk, nem szükséges a fenntartható fejlődéssel összekötött környezeti tudományok bevonása az oktatási-tudományos megagépezetbe – nem úgy, mint az első és a hamarosan tárgyalt harmadik összhang esetében. Az autonóm együttműködést jelentősen erősíti bármely tudomány, amely a szükséges és lehetséges módokon olvad össze a tizenévesek oktatásával. Érthető viszont, hogy amint mindezek folytán egy valóban autonóm együttműködési stílus és gyakorlat kezd elterjedni a társadalmi kapcsolatokban, az várhatóan megindítja a farkas-jellegű, a fenntarthatóságra irányuló társadalmi erőfeszítések elleni intézményes ellenállások felszámolását is

c) Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb -, erős egybeesést találunk a motivációk, az ösztönzés „kis világaival" is. Ez abból az egzisztenciális érintettségből táplálkozhat, amely a fenntarthatóságkutatási projektek aktív részeseivé tett tizenéveseknek a zsigereibe égeti a fenyegetés komolyságát és a szükséges változtatások iránti felelősséget. A fiatalok már csak azért is a legerősebben érzékenyek minderre, mert életük középpontjában a jövőjük áll, míg a felnőttek figyelmét a mindennapi gondok a jelenre terelik, az idősek pedig jellemzően a múltban élnek.

Viszont a zsigerekbe kódolt veszélyérzet nem múlik el, amikor a fiatalok felnőnek, hanem tovább kíséri őket abba az életkorba, amikor már sokkal nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a világ dolgaira. Mindez párhuzamot mutat azzal a szimbolikus testi fenyegetettséggel, amely a pubertáskorú fiúknak az érett férfiúvá válást megelőző ősi rituális körülmetélésében rejlik, s amely hatékonyan megakadályozza, hogy emberfarkassá váljanak. Egy hasonlóan személyes testi veszélyeztetettségérzést váltottak ki a képesség és kitartás próbái, egyedül a vadonban, amelyek az ősi átmeneti-beavatási szertartásoknak tipikus részei voltak.

Modern körülmények közt a fenntarthatóság összeomlásának szakadékába vetett pillantás előbb-utóbb egy hasonlóan közvetlen testi veszélyeztetettségérzetet kelt. Noha a szorongás, amit ez kivált, még távolinak tűnhet, amennyiben most még az erdőket, a halászatot, a fajok kihalását, a klímaváltozást, a sivatagosodás veszélyét érinti, de a fiatalok számára mégis a gyermeki ártatlanság megingását eredményezheti. A valóság betör a gyermekkor biztonságos kis világába, s azt egy sokkal nagyobb világ részeként mutatja meg nekik, amely már egyáltalán nem biztonságos, és szinte teljesen az ellenőrzésükön kívül áll. Mintha közvetlenül érzékelnék, amint a Természet fájdalmas sebet ejt az emberiségen – ennek sokkja személyes élményként rezonál az ősi beavatási szertartások gyötrelmével. Ami egykor a társadalom és a Természet haragjának rettenetes képzete volt a figyelmeztetések elutasítása miatt, az a várható katasztrófák bekövetkezésétől való félelem formáját ölti, ha csak társadalmi kapcsolatainkat és a Természetet illetően mindnyájan feltétel nélkül el nem kötelezzük magunkat egy sokkal érettebb, autonóm és önkéntes együttműködésre.

A diákok számára tehát a modern oktatási-tudományos probléma­megoldási folyamatokban való autonóm és kooperatív részvételnek nagy a jelentősége, mert ezek az ősi beavatási rítusokhoz hasonlóan egy életre szóló, rendkívüli beavatási élményt nyújtanak. De a személyes élmény mellett a beavatási folyamat három különböző, korunkban már megindult vagy éppen meginduló társadalmi innováció dinamikáját is visszatükrözi: a tudomány és oktatás egyre szorosabb összefonódását, a fenntartható fejlődés imperatívuszának elfogadását és a globális korszakába lépett emberiség új kontrollstruktúrájának kialakítását.

Epilógus: fenntarthatóság, kontroll és társadalom

Tudomány és oktatás összefonódásának előzetes tárgyalásakor már jeleztük, hogy bár ez a folyamat az információs társadalom fejlődésének során önmagától is halad előre, az átmenet ütemét lassítja, hogy az oktatás társadalmi kontrollja nagyrészt még mindig az ipari korszak követelményeihez igazodik. Minden olyan hatás, amely az információs társadalom igényeinek megfelelő kontrollstruktúrák kialakítását sürgeti, amely a káros ökológiai hatások egyre fenyegetőbb terjedése miatt a fenntartható fejlődés felé való elmozdulást igénylő politikai nyomást növeli, és a szükséges gazdasági és társadalmi változásokkal szembeni farkas-jellegű ellenállások leszerelése és megelőzése érdekében követeli a kontrollmechanizmusok cseréjét, a tudomány és az oktatás összefonódását is gyorsítani fogja.

És itt jutunk vissza a diákok „beavatásának" kérdéséhez. Minél gyorsabban alakul ki és kezd működni az oktatás és a tudomány részben közös megagépezete, annál hamarabb fejti ki hatását az új generációknak a fenntartható fejlődésre való „átprogramozásában". Ez részben közvetlen hatásként, eredményként jelentkezik, amely új ismeretek és eljárások révén sikeresebb fellépést tesz lehetővé a klíma-, energia-, ökológiai problémákkal vagy épp a hulladékkezeléssel kapcsolatos válságterületeken. Másfelől sokkal mélyebbre is hatol, mert mindez egy új kontrollmechanizmus öntőformáiban terem meg, a diákok megélt tapasztalatainak révén, az egyéni autonómia és önkéntes kooperáció primer gyakorlatával, szöges ellentétben a farkas-jellegű intézmények monopolisztikus, bürokratikus és hatalmi, illetve érdekkötésekből táplálkozó politikai praxisával.

Nyilvánvaló, hogy az új kontrollstruktúra megerősödése tovább gyorsítja mind a fenntartható fejlődés, mind a tudomány és az oktatás fúziójának sebességét, így a szaporodó pozitív visszacsatolási ciklusok révén hamarosan el lehet jutni arra a pontra, amikor a folyamat már nem visszafordítható. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a ciklusokat, megfelelő kontrolljuk híján, azok farkas-ellenzői képesek lehetnek – akár a legelején is – sikeresen leállítani. Korunk tudásintenzív jellege miatt azonban mindazok, akik a tudományt és közoktatási rendszerüket az ipari korszakba fagyasztanák vissza, saját versenyképességüket áldozzák fel. A fenntarthatóság szempontjait figyelembe nem vevők befolyása sorvadásnak indul a nemzetközi közösségben. A régi kontrollstruktúrákhoz való ragaszkodás előbb-utóbb ellehetetleníti a más normákkal szerveződő gazdasági, technológiai és kulturális áramlásokat és tranzakciókat.

A pozitív ciklusok egyre táguló körei azonban azt eredményezhetik, hogy a jövő generációknak az önkéntes együttműködésre való készsége drasztikusan növekszik minden, a közösség számára fontos, ám ma még sok esetben a politika zsákutcáiban megrekedő egyéb kérdésben is, hiszen sok ipari korszakból származó struktúra vár még újratervezésre, illetve átépítésre. Noha a diákok tudományos-oktatási tapasztalatai nem érintik közvetlenül a pénzvagyonon és jövedelmen keresztül gyakorolt kontrollt, ezek a tapasztalatok bőséges lehetőséget kínálnak a kritikai gondolkodás számára, illetve nagyfokú erősödést a társadalmi kapcsolatok tudatosságában, melyeket a farkas-jellegű kontroll erői inkább rejtve tartanának.

Ki tartja vissza a bestiát, hogy elkerüljünk egy újabb sötét korszakot? – kérdezi James Martin legújabb könyvében.⁴³ A fiatalok T-generációja, az átmenet (transition) nemzedéke – adja meg a választ. Azok a fiatalok, akik globálisan hasonló jellemzőikkel, attitűdjeikkel és tudásukkal mind nyitottabbak és alkalmasabbak a kooperációra és a konstruktív társadalmi cselekvésre. Hogy mikor lesz valóság a vízióból, miszerint a T-generáció egyre nagyobb számban vesz részt iskoláikban zajló, a fenntartható fejlődésre (is) orientált tudományos projektekben? Hogy kialakul-e a felnőttkorba való átmenet rítusaként szolgáló, minden fiatalnak értelmes cselekvési teret adó, teljes körű polgárságtudomány, „citizen science", amely beléjük plántálja az önkéntes és kölcsönösen támogató együttműködés mintázatait, valamint helyi közösségeik és a globális emberi társadalom minden egyes tagja autonómiájának tiszteletét?

A válasz nem rajtuk múlik: a sok százmillió apró tudáskazán készen áll arra, hogy beizzítsák.

 

Jegyzetek

¹ Paulo Freire: Pedagogia do oprimido. Rio de Janeiro, Editora Paz e Terra 1970, 23ª Edição, 1996; angol fordításban: Pedagogy of the Oppressed. (Magyarul különböző válogatásokban jelentek meg részletek ebből a könyvből.)

² Norbert Wiener: Cybernetics. MIT Press, 1948; uő: The Human Use of Human Beings. Da Capo Press, 1950.

³ James R. Beniger: The Control Revolution. Harvard University Press, 1986.

⁴ Az egymásra rétegződő kontrollstruktúrák fogalmának absztrakcióját és átfogó jellegét már a tisztán biológiai kontrollstruktúrák egymásra rétegződése is illusztrálja, amely a többsejtű szervezetekben visszamegy az egyes sejtekig, s azokon belül a mitokondrium és egyéb sejtszervecskék együttműködésének szabályozásáig: John Stewart: Evolution's Arrow: The Directions of Evolution and the Future of Humanity (Az evolúció nyila: az evolúció irányai és az emberiség jövője). Canberra: The Chapman Press, 2000, 5. fejezet; http://users.tpg.com.au/users/jes999/index.htm

⁵ Shapiro Andrew L.: The Control revolution. A Century Foundation Book Public Affairs, New York, 1999.

⁶ Magyarországon elsőként: Varga Károly: Az aránypár megoldása. A moder­nizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel-Kép, 1998. 3. sz. 63-82.

⁷ James R. Beniger: Information Society and Global Science In: Telescience: Scientific Communication in the Information Age (Információs társadalom és globális tudomány a távtudományban: tudományos kommunikáció az információs korszakban). Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 495, 1988. január, 14-28. Újraközölve: Charles Dunlop – Rob Kling (eds.): Computerization and Controversy: Value Conflicts and Social Choices. San Diego: Academic Press, 1991.

⁸ Lewis Mumford: The Myth of the Machine, vol. 1: Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1967; vol. 2: The Pentagon of Power. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1970. (Magyarul [válogatásban]: A gép mítosza. Európa, 1986, 2000.)

⁹ Diák csillagászok, diák ökológusok és diák régészek régóta számos nemzetközi projekt sikeres résztvevői. Észtországban az észt fák adatbázisát az ottani sulinetes diákok építették fel, tanáraikkal és tudósokkal közösen. Szingapúrban a középiskolások élő biokémiai kísérleti projektek résztvevői. A magyarországi kutató diákmozgalomban több ezer középiskolás vesz részt, patrónus-professzoraival közösen.

¹⁰ „Semleges" mondatokkal, mint „a papír fehér", vagy „Jancsi labdát dob", kudarcba fulladt a tanítás, ám amikor Freire olyanfajta példákat kezdett szerkeszteni, hogy „a földesúr ellopja azt, ami a tiéd", varázslatosan megnyílt az írástudáshoz vezető kapu.

¹¹ Deschooling Society (A társadalom „iskolátlanítása"). Harrow Books, Harper and Row, 1970.

¹² A behelyettesíthetőségnek azonban erős korlátai vannak: vajon mennyi szellemi tőkére van szükség a repülőgépek üzemanyag-fogyasztásának csökkentéséhez? (Hiszen tisztán szellemi tőkével a gép nem fog felszállni, bármennyit fektetünk is belé.)

¹³ Minderről jó tudományos képet ad a Scientific American 2005. szeptemberi, e témának szentelt száma: Crossroads for Planet Earth (Föld bolygónk a keresztútnál).

¹⁴ Az ilyen technológiákról kitűnő összképet ad Paul Hawken – Amory Lovins – L. Hunter Lovins: Natural Capitalism. New York, Little Brown, 1999. A címben a „kapitalizmus" kifejezés megtévesztő: a jobboldali kritika szerint inkább „természetes szocializmusnak" kellene nevezni, tehát politikailag semleges.

¹⁵ Stewart: i. m. 5. fejezet.

¹⁶ Lényegében, tehát alapszerkezetében és tipikus működési módjában. Ebből viszont nem következik – mint azt Norman Doidge hangsúlyozza nemrég megjelent könyvében (The Brain that Changes Itself [Az agy, mely önmagát módosítja], Viking, 2007) -, hogy agyunk anatómiája, mint írja, megrekedt volna a pleisztocén korszakban (291-292.). Ez utóbbi nézet „nem veszi számításba az agy képlékenységét, amely ugyancsak része genetikai örökségünknek. A vadász-gyűjtögető agy éppoly képlékeny volt, mint a miénk, és egyáltalán nem volt a pleisztocénban megrekedve, sőt, ellenkezőleg, képes volt szerkezetét és működését a váltakozó körülményeknek megfelelően átszervezni." Doidge könyve részletesen bemutatja az elmúlt két évtizedben zajló forradalmi paradigmaváltást, amely az emberi agynak a tudományokban Descartes óta begyökeredzett mechanikus szemléletét egy sokkal formálhatóbb és átrendezhetőbb szemlélettel cseréli fel.

¹⁷ Robin Dunbar: Grooming, Gossip, and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója). Cambridge: Harvard University Press, 1996, 3. és 4. fejezet.

¹⁸ Michael Tomasello: The Cultural Origins of Human Cognition (A társadalmi megismerés kulturális forrásai). Cambridge, MA, Harvard University Press, 1999.

¹⁹ Az RNS genetikai szerepe sokkalta fontosabb, mint eddig gondoltuk, de arról, hogy ez milyen módon befolyásolhatta az emberiség biológiai és kulturális evolúcióját, még semmit sem tudunk. The RNA Revolution. The Economist, 2007. június 14., 13. és 87-89.

²⁰ Dunbar: i. m.

²¹ M. Tomasello – M. Carpenter – J. Call – T. Behne – H. Moll: Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition (Intenciók megértése és megosztása: a megismerés kulturális forrásai). Behavioral and Brain Sciences, 28, 2005, 675-691. Ezt és a további Tomasello-referenciákat pdf-formátumban lásd: http://www.eva.mpg.de/~tomas/

²² M. Tomasello: Why don't apes point? (A majmok miért nem mutatnak?) In: N. J. Enfield – S. C. Levinson (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, cognition, and interaction (Az emberi társadalmiság gyökerei: kultúra, megismerés és kölcsönhatás). Oxford, Berg, 2006, 506-524.

²³ Ugyancsak Tran Duc Thao szerint „a mutatás gesztusának, mint a nyelv legősibb jelének, megvan az az egészen egyedülálló sajátossága, hogy puszta anyagi formájával teljesen önmaga termeli ki tulajdon jelentését". Recherche sur l'origine du langage et de la conscience. Editions Sociales, Paris, 1973. Magyar fordításban: A nyelv és a tudat. Gondolat, Budapest, 1978, 39.

²⁴ B. Hare – M. Tomasello: Human-like social skills in dogs? Trends in Cognitive Science, 9, 2005, 439-444.

²⁵ Az ősi közösségek társadalmi kapcsolatainak itt és a későbbiekben bemutatott sajátosságait és értékelését elsősorban Stanley Diamond munkássága befolyásolta. Lásd In Search of the Primitive: A Critique of Civilization (A primitív nyomában: a civilizáció kritikája). 1974, 1980.

²⁶ Ezeknek a halász-vadász közösségekben megfigyelt átmeneti-beavatási szertartásoknak széles antropológiai irodalmuk van. Az ősi társadalmi viszonyokat illetően azok a megfigyelések a leghitelesebbek, amelyek olyan közösségekből erednek, amelyeket a későbbi civilizációk hatásai legkevésbé érintettek, például a legkorábbi megfigyelések Ausztráliában, Észak- és Dél-Amerikában. Ezekben jellegzetesen egyenlőség áll fenn mind nők és férfiak, mind különböző családok között.

²⁷ A rituális körülmetélés eredetének és társadalmi jelentőségének értelmezésére tucatjával vannak különböző, egymásnak részben ellentmondó elméletek. Arra az értelmezésre, amelyet a kulturális evolúció szempontjából legmeggyőzőbbnek tartunk, s amelyet a szövegben tárgyalunk, nem találunk az irodalomban sem direkt megerősítést, sem cáfolatot.

²⁸ Noha e kipusztulást sokan sokáig próbálták az utolsó jégkorszakot követő klímaváltozásokkal magyarázni, ez nem kielégítő ok, mert a klímaváltozás a különböző földrészeken nagyjából egyidejűleg zajlott le, míg a nagy állatfajták különböző helyeken nagyon különböző időkben tűntek el. Lásd Tim Flannery: Future Eaters (A jövendő megevői). Reed New Holland, 1994, 183-186. Flannery részletesen tárgyalja a világszerte lefolyt kipusztulásokat s lehetséges okaikat.

²⁹ Flannery szerint ez a kipusztulás 11 ezer éve történt. Egy újabb forrás (C. J. Donlan: Restoring America's Big Wild Animals. Scientific American, 2007. június, 73.) szerint a kipusztulás Észak-Amerikában 13 ezer éve történt, és öt rendbe (order) tartozó, 45 kg-nál nagyobb testsúlyú, 35 állatfajta közül 25-nek az eltűnését eredményezte.

³⁰ Leonard Shlain: Sex, Time, and Power: How Women's Sexuality Shaped Human Evolution (Nemiség, idő és hatalom: miként befolyásolta a női szexualitás az emberiség evolúcióját). Penguin Books, 1994, 26-35, 105-111.

³¹ Leonard Shlain: The Alphabet versus the Goddess (Az ábécé az istennő ellen). Peguin-Compass, 1998.

³² Shlain: i. m.

³³ New York, Viking, 2005, 14. fejezet, 419-440.

³⁴ Dunbar: i. m. 69-79.

³⁵ Uo. 77.

³⁶ Uo. 142-147.; Barbara Ehrenreich: Dancing in the Streets (Tánc az utcákon). New York, Holt, 2006.

³⁷ Ehrenreich: i. m. 256.

³⁸ Ennek árnyoldala is van. Amikor egy közösség összeomlik, annak tagjai zsigereikben érzik a halált. Innen a székely, ír és skót népballadák, melyekkel a közösség szublimálja az elviselhetetlen halálérzetet. Ha a közösség túl kicsi az ilyen művészi szublimáció időszerű megteremtéséhez, a halálérzet valósággá válik. Anestasia Shkilnyk A Poison Stronger than Love: Destruction of an Ojibwa Community (Egy méreg, mely a szeretetnél erősebb: egy ojibwa közösség elpusztítása) című könyvében (Yale University Press, 1985) arról tudósít, hogy az érintett közösségben tíz év alatt a halálesetek nyolcvan százalékának oka gyilkosság vagy öngyilkosság volt.

³⁹ Ehrenreich: i. m. 251.

⁴⁰ Lásd Tomasello: i. m.; Tomasello et al.: i. m.

⁴¹ A legtöbb emberben, férfiakban sokkal inkább, mint nőkben, úgy tűnik, van valamelyes potenciális „emberfarkas" vonás. Ennek eredete olyanfajta főemlős őseinkig mehet vissza, mint a páviánok, amelyeknek csoportjait erejük teljében lévő hímek védték párducoktól és más ragadozóktól. Legközelebbi rokonaink közt a csimpánzok csoportjai hímek által domináltak, de a bonobókéi nem. Ősi átmeneti-beavatási szertartásaink azt sugallják pubertáskori hím-körülmetéléseikkel, hogy az ember öröksége jobban hasonlít a csimpánzokéra, mint a bonobókéra.

⁴² Donella Meadows: Dancing with Systems (Tánc a szisztémákkal). Whole Earth Magazine, 2002. tél.

⁴³ James Martin: The Meaning of the 21st Century. A vital blueprint for ensuring our future. Riverhead Books, 2006.