Amikor „digitális közjavakról" beszélünk, olyan jószágokra gondolunk, amelyeket biztosítani kívánunk mindenki számára. Az információs vagy más néven tudástermékek fogyasztásából senkit sem kívánunk kirekeszteni. Különösen manapság, afnikor az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, a tudástőke jelentősége vetekszik a materiális tőke jelentőségével. Az írás arra keresi választ, hogy a „korlátlan rendelkezésre álláson" kívül milyen társadalmi, gazdasági és jogi feltételek kellenek a digitális közjavak kialakulásához.

Volt idő, amikor a közjavak fogalmába csak a „természettől adott" jószágok tartoztak bele: legelők, erdők, vizek stb., illetve amelyek szoros kapcsolatban voltak a természettel, és nem igényeltek folyamatos újra-előállítást: mint például az utak, kikötők stb. A közjószág fogalma később kiterjedt bizonyos „termelt" javakra, közös szolgáltatásokra (igaz­ság­szolgáltatás, védelem, óvoda, iskola), illetve a közös tulaj­donú építményekre és alkotásokra (középületek, múzeumok, közgyűjte­mények).

Általában is jellemző, hogy a közös jószágok többnyire közös tulajdont képviselnek. Tekintve, hogy a „tulajdonosi közösség" ezekben az esetekben az egész ország, az „állam" – még abban az esetben is, ha a jószág „gazdája", üzemeltetője, fenntartója az állam képviseletében egy önkormányzat vagy egy intézmény -, ezeket a közjavakat „állami közjavaknak" is nevezhetjük, megkülönböztetésül azokkal a közjavakkal szemben, amelyek magántulajdonban (esetleg civil tulajdonban) vannak, s amelyeket ennek megfelelően „civil közjavaknak" is nevezhetnénk.

A tulajdonforma egyébiránt nem követelmény a közjószág fogalom meghatározásában. A közjószág, mint közgazdaságtani fogalom, csak annyit jelent, hogy olyan hasznos dologról (innen a jószág elnevezés) van szó, amelynek a fogyasztásából senki sem rekeszthető ki, amelyet bárki fogyaszthat anélkül, hogy saját fogyasztásával másokat korlátozna a fogyasztásban. Tehát sem versengés, sem kirekesztés nincs. Pontosabban a „tiszta közjavak" esetében beszélhetünk erről, mivel vannak olyan közjavak is, amelyek esetében a kritériumok egyike vagy másika nem (mindig) érvényesül. Az ilyen jószágokat vegyes jószágoknak vagy másként kvázi-közjavaknak is nevezik (klubjószág, közös jószág). A tulajdonhoz való jognak, a tulajdon védelmének a kirekesztés szempontjából van jelentősége. Magántulajdonú jószágok esetében a kirekesztésmentesség nehezebben biztosítható, mint közös tulajdonoknál.

Érdemes megvizsgálni közelebbről is a közjószágok két legfontosabb tulajdonságát, a nem kirekesztő és nem versengő „viselkedést".

Egyes javak esetében az látható, hogy a jószág belső adottsága biztosítja a korlátozásmentes hozzáférést vagy a párhuzamos igénybevételt. Vagy legalábbis ilyennek tekinthető némi közelítéssel. A tenger vize olyan tömegben áll rendelkezésre és olyan roppant kiterjedésű, hogy mindenki számára lehetővé teszi a hajózást, akár egyidejűleg is. Igaz előfordul, hogy két hajó összeütközik, ezt az eseményt azonban inkább balesetnek tekintjük, mintsem arra mutató jelnek, hogy az óceánt mégsem kellene közjószágnak tekinteni.

Más közjavak esetében viszont az említett, „belsőnek" nevezett adottságok a legkevésbé sem teszik automatikussá a szabad (mindenki számára történő) hozzáférést, s nem csak az egyidejű hozzáférést korlátozzák, de néha komoly erőfeszítések szükségesek a közjószág-természet fenntartására. Szomorú fejlemény, hogy mind több esetben igaz ez egyes – korábban korlátlannak hitt – természetes közjavakra is.

A közjavak, illetve a közjavakhoz történő, mindenki számára egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása mind komolyabb feladatot jelent a társadalmak számára. Nem meglepő tehát, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: mit tekintsünk közjószágnak, s milyen módon történjen a közjószág megvalósítása? Ezek a kérdések nem új keletűek. A történelem folyamán e kérdésekre változó, a gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő válaszok születtek.

A közjavak fogalma időben változó tartalmú. Olyan javakat jelent, amelyek az emberek többsége számára annyira fontosak, hogy azokat „mindenkinek" – a társadalom minden tagja számára – biztosítani kívánják. Méghozzá olyan bőségben, hogy rivalizálás nélkül juthasson hozzá bárki. Termelt javak esetében ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közjavak előállítása gazdaságilag lehetséges és ésszerű kell legyen. Ez utóbbi feltételt még tovább szükséges pontosítani avval, hogy a termelt közjószágok előállításhoz történő hozzájárulás mértéke és aránya társadalmilag elfogadott kell legyen.

Számos példát találunk arra, hogy korábban közjószágnak tekintett dolgok váltak magánjószággá, azaz piaci áruvá. Akár azért, mert szűkössé váltak, akár azért, mert (újra)előállításuk költsége jelentősen megemelkedett. De találunk példát arra is, hogy a közjószág-jelleg a „potyautas-probléma" miatt szűnik meg, amikor a társadalom nem tolerálja a közjószág előállításához történő hozzájárulás elmaradását vagy túl alacsony mértékét. Habár az előállítás költségei nem egyénileg merülnek fel, egyfajta „társadalmi igazságosság" jegyében – nem kis mértékben az egyéni érdekeknek megfelelően – fogalmazódik meg az igénybevétellel arányos hozzájárulás elve. Eszerint a közjószágot igénybe vevők a hozzáférés díjában (esetleg árában) kötelesek megtéríteni az előállítás költségeit, vagy legalábbis hozzájárulni ahhoz. „Potyautas" az, aki a közjószágból nem az annak előállításához történő hozzájárulással arányosan, hanem annál nagyobb mértékben részesedik. Ez különösen azon javak esetében érzékeny kérdés, amelyek esetében a költségek arányosak a közjószág igénybevételével, használatával.

Általános tendencia, hogy mind kevesebb „természetes közjószág" létezik, vagyis a közjavak jellemzően termelt javak. E helyen azért nem a „termelt áruk" kifejezést használjuk, mert a közjószágok sajátossága, hogy újraelőállításuk és elosztásuk nem a piaci modell alapján történik. Ez jut kifejezésre abban is, hogy a közjavak esetében nem beszélhetünk árról, csupán ráfordításokról, avagy költségekről. Még pontosabban: társadalmi ráfordításokról, illetve társadalmi költségekről, miután a költségek nem egyénileg jelentkeznek. A piaci modell egyéb tekintetben is ellentmondásban van a közjószág fogalommal. A piaci modell elengedhetetlen eleme, hogy a hozzáférést fizetés ellenében teszi lehetővé. A piaci ár megfizetése azonban nemcsak a ráfordítások megtérítését szolgálja, hanem a kirekesztés egyik – jóllehet akaratlan – eszköze is.

Nem ellentmondás, hogy a közjószág előállításához szükséges ráfordítások társadalmilag jelentkeznek, miközben a költségek arányosíthatók a fogyasztással. Számos olyan közjószágot ismerünk, amelynek esetében a létrehozás (előállítás) nem a tényleges vagy várható fogyasztásra (fogyasztók számára, igényeire) van méretezve, hanem a műszaki vagy társadalmi szükségletek és lehetőségek által meghatározott. Gondoljunk akár az utakra, hidakra, akár az igazságszolgáltatásra, közigazgatásra vagy akár az egészségügyre.

Más oldalról nézve, a felsorolt példákra az az állítás is igaz, hogy jellemzően olyan dolgokról van szó, amelyeknek az induló (fix) költségei igen magasak, a változó (fogyasztással arányos) költségei pedig ehhez viszonyítva alacsonyak. Igaz az is, hogy az említett javak csak szűk tartományban „hangolhatók" a fogyasztáshoz, vagyis meglehetősen rugalmatlanok a kereslet-kínálat változásaival szemben. Ugyanakkor meglehetősen nehéz a fogyasztás egységének a meghatározása is, ami pedig feltétele volna a költségek fogyasztással történő arányosításának.

Az eddigiekben a közjószágok hagyományos értelmezéséből kiindulva, a fogalom pontosítása mellett, megemlítettünk néhány tipikus közjószág-problémát. Mindez azért fontos, mert a továbbiakban, a „digitális közjavak" vizsgálata során, ezek segítségével még szembeötlőbben mutathatók be az információs kor közjószágai, azok sajátosságai.

Nem túlzás ugyanis azt mondani, hogy a technikai fejlődés nyomán egyre újabb és újabb dolgokkal kapcsolatban vetődik fel az a bevezetőben feltett kérdés, hogy mit tekintsünk közjószágnak. Kiegészítve akár mindjárt a kérdés második felével: hogyan történjen e közjavak előállítása, a hozzáférés biztosítása? Merthogy a digitális közjavak is termelt javak, tehát valakiknek elő kell állítani azokat, és ez természetesen ráfordításokkal jár.

Először – ha nem is a teljesség igényével – nézzük meg, milyen javakra kell gondolnunk, amikor a digitális közjavakat említjük. Igaz-e ezekre, hogy olyan „jószágokról" van szó, amelyet mindenki számára biztosítani kívánunk A válasz kétségtelenül igen, s ehhez elegendő ezeknek a javaknak a lassan mindenki által ismert és használt elnevezését használni. Az információs vagy más néven tudástermékekről beszélve vitathatatlan, hogy olyan dolgokról van szó (információ, tudás), amelyek mindenki számára fontosak, mindenki számára értéket jelentenek, s amelyekből senkit sem kívánunk kirekeszteni. Fokozottan igaz ez a „mai világban", ahol szinte közhelyszerű, hogy az információ egyre fontosabb erőforrássá válik, illetve a tudástőke jelentősége mindinkább vetekszik a materiális tőke jelentőségével.

Az információ vagy a tudás persze túl általános fogalom ahhoz, hogy akár csak a bevezetőben megemlített néhány közjószághoz (utak, hidak, igazságszolgáltatás, közigazgatás stb.) hasonlíthassuk. Ha azonban hírportálként, online tv-ként vagy rádióként, jogtárként, elektronikus könyvként, digitális lexikonként említjük, kézzelfoghatóbbá válik, milyen termékekről is van szó. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan dologról van szó, amely hagyományos (materiális) formájában magánjószágként ismeretes. Lassan kialakulnak az új technológiák által „kitermelt" új javakat azonosító fogalmakat. Blog, wiki, podcast, tagging, vlogs: új szavak – legtöbb esetben még magyar megfelelő nélkül -, amelyek a digitális javak előállításának, elosztásának és hozzáférésének újabb és újabb formáit jelölik, jelezve az infokommunikációs technológia popularizálódását. A mindenki által elérhető olcsó személyi számítógépek, a professzionális szoftverek és elsősorban a világháló lehetővé teszi, hogy bárki passzív fogyasztóból aktív alkotóvá, a digitális javak előállítójává váljon.

A professzionális kutatóknak, tudósoknak is kialakultak a sajátos „e-argó" kifejezései: digitális könyvtár, digitális sajtó, e-nyomat, e-könyv, repository és különösen az Open Access (nyílt hozzáférésű) folyóiratok. Ezek a kifejezések mind ugyanannak a változásoknak a kifejezői: a digitális technológia alkalmazása demokratizálja a médiát, a nyilvános közlést.

A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: mi váljon ezekből a magánjavakból közjószággá? Elegendő ehhez a könnyen és olcsón elérhető technika és az internet nyilvánossága? A közjószággá válást biztosítja-e a digitális javak „korlátlansága"? Avagy az egyéni érdekek bizonyulnak erősebbnek, és a szerzői és szomszédos jogok intézményére támaszkodva a digitális javakkal kapcsolatban a szellemi tulajdon és annak védelme lesz jellemző? Egyre erősebb a törekvés a digitális javak kisajátítására. Az, ahogyan a szabályozó hatóságok, a bíróságok, illetve a piac képviselői kezelni fogják ezt a kérdést, meghatározó lesz arra nézve, hogy a digitális információk digitális javakká válhatnak-e.

Két, egymással ellentétes szemlélet és törekvés figyelhető meg a digitális javakkal kapcsolatban. A digitális javakra vonatkozó jogi szabályozás (DRM) – amelynek tartalomban, időben mindinkább kiterjedő és a szigorodó, szankcionáló jellege veszélyeztetheti a net szabadságát is – a digitális javak magánjószág-jellegéből indul ki. A szellemi tulajdon védelmére építve, a törvény erejével teszi kirekesztővé az információs termékeket. A mindinkább anakronisztikussá váló „copyright"-szabályozásnak az immateriális jószágokra történő kiterjesztése eredményezi többek között azt a furcsaságot, hogy egyedi sorszámmal azonosított digitális jószágok jelennek meg, mintha valóban értelmezhető volna a példány vagy a példányszám fogalma. A szellemi (magán)tulajdon által kirekesztő, a copyright-szabályozás hatásaként versenyt folytató digitális javak nagyon is alkalmasak a piaci áru szerepre, ugyanakkor teljességgel nélkülözik a közjavak jellegzetességeit.

A másik irányzat – amelyet a Creative Commons (CC), illetve a copyleftnek becézett Általános Közreadási Feltételek (General Public License, GPL) fémjeleznek – éppen ellentétes hatású. A két szabályozás közös pontja a szerzői jog feltétlen védelme. A szerző(k)nek mindkét jogvédelmi rendszerben vitathatatlan joguk van saját szellemi termékükhöz és ahhoz, hogy egy adott szellemi termékre vonatkozóan ezt mindenkivel tudathassák. Egyik változat sem teszi azonban erre hivatkozva kirekesztővé a digitális javakat, azokat a jószágokat, amelyek az adott szellemi termékből „készülnek". Nem véletlen, hogy mindkét szabályozás neve tartalmaz egy-egy ebből a szempontból fontos kulcsszót: az egyikben a public, a másikban a commons szerepel. Az egyik nyilvános vagy szabad hozzáférésre, a másik a közös jószág jellegre utal. A szerzői jog mellett – amelyet tehát a jog ezekben a rendszerekben is véd – van egy másik fontos fogalom: a használat joga. A szabad használat szabad vagy – másként kifejezve – nyílt hozzáférést (Open Access) jelent. A nyílt hozzáférés pedig kirekesztésmentességet eredményez, vagyis a javak közjószág-jellegének egyik alapvető feltételét garantálja.

Kicsit büszkék lehetünk rá, hogy ennek a változásnak az egyik mérföldköve magyar vonatkozású. 2002. február 14-én született meg a Budapesti Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés (Budapest Open Access Initiative, BOAI), az első azoknak a nemzetközi megállapodásoknak a sorában, amelyek a tudományos művek és kutatási eredmények (mint a digitális javak egy fontos csoportja) nyilvános és szabad terjesztését és hozzáférést kívánják biztosítani.

Sokan tekintik a nyílt és szabad hozzáférésű termékeket „ingyen jószágoknak". Ezzel kapcsolatban egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezni. Sem a GPL, sem a CC nem tiltja, hogy a szellemi termékekkel – ha tetszik, digitális javakkal – kapcsolatban bárki is díjat szedjen vagy bevételre tegyen szert.¹

Minthogy semmi sincs ingyen, természetesen megoldást kell keresni arra, hogy akár a szerzőnek magának, akár azoknak, akik a termék továbbfejlesztésében, terjesztésében, alkalmazhatóságának javításában közreműködnek, jövedelmük származzon az elvégzett munkájuk alapján. Gondosan kell azonban arra ügyelni, hogy a fizetség, amelyből ez a jövedelem származik, s amelyet végső soron a digitális jószágért kell fizetni, ne tegye kirekesztővé azt, ami eredetileg és a jog szándéka szerint sem az. Ezért fontos, hogy a szellemi javak előállítása és elosztása olyan üzleti modell szerint történjen, amely ezt biztosítani tudja.

Ilyen üzleti modell ma már több is kialakult. Elsősorban a szoftvereknek – a digitális közjavak másik fontos csoportjának – az előállításával kapcsolatban. Az egyik a közvetlen adomány, amelyet a szabad szoftver letöltője és használója önkéntesen fizethet. A másik az alapítványi modell, amelyben a forrásgyűjtő szervezet részben szintén adományokból, részben pályázati és más támogatási csatornákból, továbbá egyéb módokon – például különféle használati tárgyak értékesítésének bevételéből – gyűjti össze a digitális javak előállításának ellenértékét, és abból finanszírozza a fejlesztési projekteket. Az utóbbi megoldás a termelési és az elosztási oldal megfelelő szétválasztásával sikerrel oldja meg a minden tekintetben „valódi" közjószágok előállítását és mindenki számára való elérhetőségét. Ez egyben a források felhasználásának különösen magas hatékonyságát is biztosítja (az össztársadalmi ráfordítások minimalizálása által), ami viszont erősen indokolttá teszi a rendelkezésre álló szűkös közösségi források ilyen módon történő felhasználásának előtérbe helyezését.

Jegyzet

¹ Ezt a jogot egyébként az 1948-ban megfogalmazott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 27. cikke is garantálja, amely szerint:

1. Mindenkinek joga, hogy szabadon részt vegyen a közösség kulturális életében, élvezze a művészetet, és részesedjen a tudományos eredményekből, illetve azok hasznaiból.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megvédje bármely tudományos, irodalmi vagy művészi alkotásból származó erkölcsi és anyagi érdekeit, amelyeknek ő maga az alkotója.

Folyóiratunk régi adósságát törleszti, midőn e számunkban tematikus összeállítást közöl az információs társadalom új jelenségeiről és kihívásairól – hiszen ezzel a kérdéskörrel kiemelten utoljára tizenkét évvel ezelőtt, az Eszmélet 27. számában foglalkoztunk. A válogatás szerzői olyan vitális kérdéseket feszegetnek, mint az oktatási rendszer „információs társadalmasítása", a digitális közjavakhoz (az információs tudástermékekhez), vagy az információs társadalom eszközeihez (számítógép, internet) való hozzáférésben hazánkban mutatkozó növekvő társadalmi egyenlőtlenségek problémája.

Számunk három másik írása a hazai és a kelet-közép-európai baloldal „betegségéről" előző számunkban kezdődött vita kérdésfelvetéseivel foglalkozik, ami akkora érdeklődést váltott ki, hogy következő számainkban is visszatérünk rájuk. Tamás Gáspár Miklós és a vele vitázó Krausz Tamás inkább a múltértelmezésen keresztül folytatja a valójában nagyon is jelenkorunkról és jövőnkről folyó polémiát, míg Hajdú János hozzászólása a jelen hazai pártpolitikai „megváltásának" lehetőségeit mérlegeli. Az államszocializmusból örökölt baloldaliság egyfajta „rekvizítumaiként" adjuk közre egy „magyar szakos" volt szovjet diplomatának, illetve a kubai rendszer sok évtized óta vezető ideológusának írásait, melyeket kiválóan ellenpontoz a lukácsi örökség „nagy öregje", Mészáros István mély elemzése a „politika strukturális válságá"-ról.

Tartalomjegyzék

1. Vietorisz Tamás, Z. Karvalics László : „Milliónyi kis tudáskazán” Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet.
2. Ferge Sándor : Digitális közjavak
3. Molnár Szilárd : A magyar információs társadalom fejlődése a társadalmi tőke szempontjából
4. László Gábor : Nyílt forráskódú szoftverek és demokratizálási potenciál
5. Mészáros István : A politika strukturális válsága
6. Tamás Gáspár Miklós : Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus
7. Krausz Tamás : Vita TGM tézisével. Miről szól a „nagyszerű kapitalizmus” elmélete?
8. Hajdu János : A tagadás nem program
9. Szigeti Péter, Mészáros Ádám, Böcskei Balázs, Artner Annamária : Globalizáció alulnézetben – Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Beszélgetés Artner Annamária könyvéről.
10. Bartha Eszter : Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: „… a múltat be kell vallani” c. könyvéről
11. Tütő László : ZS-k és zsék, avagy: Ki erőszakolta meg Zsanettet?
12. Valerij Muszatov : Felszólalás a 2007. június 15-én rendezett budapesti konferencián
13. Armando Hart : A XXI. század szocializmusa felé
14. James Petras, Robin Eastman-Abaya : Kuba: a forradalom folytatása és jelenlegi ellentmondásai

A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság árnyékában társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a közoktatásnak és a tudománynak az ipari korszakban kialault, sokáig rendkívül sikeres struktúrái információs társadalmivá alakulnak, autonómia, a magasabb szintű társadalmi szerepvállalás és a kooperáció mintázatai mentén.

„Nincs igaz szó, mely egyszerre ne lenne gyakorlat is.

Ezért igazat szólni annyit tesz, mint átalakítani a világot." (Paulo Freire)

 

Paulo Freire életművének fő gondolata szerint az elnyomás alóli felszabadulás és egy konstruktív humán és ökológiai környezetbe való átmenet legfőbb eszköze a megfelelő oktatás.¹ Ez az elképzelés ma is éppoly érvényes, mint Freire 1997-ben bekövetkezett halálakor, s ezért a kortárs társadalomelméleti diskurzustól is megköveteli Freire gondolatainak aktualizálását, vagy még inkább a belőlük adódó következtetések levonását.

A tanulmányban két, egymástól látszólag távoli területet vizsgálunk meg, és igyekszünk fényt deríteni a köztük fennálló alapvető kapcsolatra, amely részben közvetlen kölcsönhatásokból, részben pedig számos áttétellel működő szerkezeti közösségből fakad.

Az első téma a mindennapi iskolai oktatási gyakorlat és a tudomány közti újfajta alapviszony kialakításának szükségessége. A részleges integráció formájában megvalósuló, újfajta elvű és újfajta volumenű tudástermelés mindkét nagy alrendszer (tudomány és oktatás) számos strukturális gondjára jelenthet megoldást, s ennek révén válhat az ipari korszak közoktatása és tudománya is információs társadalmivá. Ehhez társadalmi kommunikációnk és irányítási (kontroll-) folyamataink széles körű átszervezésére, radikális társadalmi innovációra van szükség, amelynek során a meginduló integráció maga is visszacsatolási „lökésekkel" segítheti előre a folyamatot.

A Freire fő téziséből kiinduló másik gondolatkör a fenntartható fejlődésbe való átmenettel kapcsolatos. A gyors ütemben közelítő globális ökológiai és társadalmi válság elhárításához mélyreható kulturális változásra van szükség, melyben az oktatásnak szükségszerűen döntő szerepet kell kapnia. Létre kell jönnie egy olyan típusú oktatásnak, amely a társadalom felnövekvő generációit az értelem, az érzelem és az akarat erejével vonja be a növekvő ökológiai és társadalmi veszélyekre és azok orvoslására vonatkozó tudás megteremtésébe. Ez különösen érvényes a helyi és regionális közösségek veszélyeztetettségét okozó, látszólag apró kérdésekre, amelyeknek komoly szerep jut a magasabb szintű ökológiai és társadalmi szerepvállalás, a kooperáció és a tudatosság kialakításában.

Az elméleti keret: a kontroll átfogó és szűk értelmezése

A fenntarthatósági krízis közeledése egyre erősebben mutat rá egy átfogó és alapvető kulturális-civilizációs változás szükségességére – az ipari korszakban kialakult struktúrák, intézmények és mechanizmusok elavulására. Ennek az immár globális szinten értelmezett gazdasági, politikai és kulturális kihívásnak a része az információs társadalom tudományának és oktatásának várva várt megszületése. A közös mozzanat a jelenlegi tudástermelési, megosztási, kommunikációs és kontrollfolyamatok átalakítása. A közoktatást és a tudományt megújító, illetve a fenntarthatóságot szolgáló nagy volumenű intézményes átszervezéseket ráadásul oly módon kell megtervezni, hogy azok ne teremtsenek új, elnyomó jellegű bürokráciákat. Ehhez egy teljesen új, emberi méretű kisközösségekből álló, decentralizált hálózatra lesz szükség, amelynek körvonalairól egyre többet tudunk – annyit azonban még nem, hogy ne megoldásra váró kérdésként kelljen tárgyalnunk.

Sok helyről indulhatnánk el tehát az egymásba ágyazódó szempontok labirintusában, a legcélszerűbbnek mégis az tűnik, ha gondolatmenetünkkel a „kontroll" kibernetikai fogantatású, de a társadalomtudományba is jó ideje beköltözött fogalmától rugaszkodunk el.

A „kontroll" – Norbert Wiener² és a fogalmat különösen termékennyé tevő és azt sokoldalúan népszerűsítő James Beniger³ nyomán – a komplex rendszerként felfogott társadalom (társadalmak, emberi kisközösségek, illetve maga az „emberiség") működését biztosító szabályozási, vezérlési, irányítási, koordinációs és információs folyamatok összességét sűríti, amellyel a rendszer különböző elemei a viselkedések befolyásolásán keresztül érik el a szükségesnek tartott „kimeneteket". A kontrollstruktúrákat egyaránt hordozzák törvények és intézmények, írott és íratlan szabályok, normák, hagyományok, szokások, „bevett" viselkedésmódok, elfogadott erkölcsi kódok, de kialakult életmódbeli szokások, eszközhasználati rutinok, sőt maga a mindenkori nyelv is. Jelentése ezért jóval mélyebb a szokásosan használt „uralom, hatalom" értelemnél. Norbert Elias nagy munkája, A civilizáció folyamata éppen azáltal termékenyítette meg a történeti szociológiai gondolkodást, hogy bemutatta: a társadalmakat pókhálóként szövik át meg át azok a kontrollmechanizmusok, amelyek az individuális viselkedés szabályozásával, belsővé tett normákon keresztül érik el a tágabb közösség sikeres adaptációját lehetővé tévő automatizmusok meggyökeresedését.

Kihívásokkal és megoldásra váró társadalmi problémákkal teli korszakunk leírható – és részben megérthető – tehát egymásra rétegződő kontrollstruktúrák bonyolult szőtteseként is,⁴ ahol a „legabsztraktabb" mintákat a globális térre és az emberiség egészére szabott kontrollfolyamatok (makro)szintje kínálja. Középszinten helyezkednek el az egyes társadalmak, a multinacionális nagyvállalatok, illetve a globálisan összekapcsolt nagy társadalmi alrendszerek (gazdaság, politika, tudomány, közoktatás, egészségügy), és „alul" találjuk a helyi (és más önszervező – pl. szakmai, illetve érdeklődés-) közösségek mikroszintjét, a lokális dimenziót.

A nagy társadalmi alrendszerek válságjelenségeinek és a fenntarthatósággal kapcsolatos diskurzusnak egyaránt az ad keretet, hogy éppen kialakul az új, globális kontrollminőség, amely újrarendezi és középszintűvé szorítja vissza a feladatainak egyre kevésbé megfelelő hagyományos kontrollstruktúrákat.

Andrew Shapiro nyomán⁵ azonban elterjedt egy másik, a bemutatottnál sokkal szűkebb kontroll-fogalom is, amelyet szintén termékenynek tartunk és használni fogunk. Shapiro „kontrollforradalom" alatt azt a monumentálisnak ígérkező váltást érti, amely az internethez hasonló új technológiáknak köszönhetően az intézményektől az individuumokhoz helyezi az ellenőrzés funkcióját – vagyis a kontroll ebben az esetben a negatívnak tartott hatalmat megtestesítő nagy erejű intézményekkel (kormányok, vállalatbirodalmak, média) szemben kiépülő individuális és közösségi „ellensúlyra" utal. Ebben a jelentésében a kontroll azokra a mechanizmusokra használható, amelyeket különböző korszakokban az elnyomónak, emberellenesnek tartott szerkezetek megregulázására, kordában tartására fejlesztettek ki az egyes közösségek. A megkülönböztetés érdekében a későbbiekben mindezt „farkas-kontrollnak" fogjuk nevezni.

Mivel Beniger és Elias kontroll-fogalmai az emberi kultúra kognitív és szocializációs oldalát hangsúlyozzák, remek értelmezési keretet kínálnak a tudomány és az oktatás óriásrendszereinek átalakulásához, szervesen kapcsolódva az információs társadalom vitairodalmához. A fenntartható fejlődésbe való átmenet vizsgálatához azonban egy még tágabb, antropológiai-pszichológiai-történeti-szociológiai beágyazású fogalmi térre van szükség, amellyel képesek vagyunk érvényes állításokat tenni a kulturális evolúció rendszerszintjén is. Itt ismét Wienert hívhatjuk segítségül, mert a kontroll kibernetikai fogalma olyan általános, hogy abba beilleszthető a társadalmi lét minden aspektusa – így a fenntartható fejlődés felé való kulturális átmenet szokásos „intézményi" és „kognitív" szempontjain túl az érzelmi és akarati oldal is, amely a szándékosságot, a tudatosságot és a spiritualitást is összefogja. Shapiro kiegészítő üzenete pedig az elméleti felismerések akcionista „lefordítását", vagyis már a cselekvésszervezést segíti.

Kontrollválság és kontrollforradalom a tudományban és az oktatásban

James Beniger modellje szerint a 19. század második felében az ipari fejlődés és a nyomában járó társadalmi és politikai átalakulások egyre erősebb kontrollválságot idéztek elő. Ezt egy olyan kontrollforradalom „ütötte helyre", amely technológiai és társadalmi innovációkat lán­colt egybe a modern iparszervezéstől a korszerű bürokrácián át a „mo­dern" tudomány, közoktatás és média kialakulásával. S noha Beni­ger maga csak a 19. század közepétől a 20. század első harma­dáig tartó időszakot dokumentálta részletesen, a modellt követői, ismer­tetői⁶ és saját maga is használhatónak véli az azóta eltelt időszak fejleményeire is. Ennek megfelelően az egymástól látszatra távol álló válságtünetek (az ökológiai válság, az akut gazdasági fejlettségbeli különbségek, a biztonsági problémák, az értékválság stb., stb.) egyaránt a korábbi kontrollforradalommal helyreálló rendszeregyensúly újbóli megrendülésének jelzései, és mint ilyenek egy következő kontroll­forradalomért kiáltanak.

Ebből a „válságmátrixból" elsőként nagyon röviden a tudományt, majd sokkal hosszabban az oktatást vesszük szemügyre, hogy aztán a talán leginkább érzékeny területig, a fenntarthatóságig jussunk.

A tudomány jelenlegi helyzete és dinamikája James Beniger termékeny modellje nyomán nem csupán nagy leíró erővel magyarázható ún. kontrollválságként (control crisis), de maga a szerző is vállalkozott arra, hogy egy önálló tanulmányban kifejtse⁷ ez irányú gondolatait. Mindezt azért kell megemlítenünk, mert ezt a tanulmányt már kevésbé kidolgozottnak érezzük, és a tudomány kontrollválságára másutt vélünk rábukkanni, mint Beniger.

Azokon a területeken, ahol az algoritmizálható agymunka gépesítése, vagyis a szellemi munka automatizálása folytatható, ott mindig enyhébb a tudomány kontrollválsága. A tudományos közösség ugyanakkor lépésről lépésre eljut annak felismeréséhez, hogy a kontrollválság számos (finanszírozási, irányítási, erőforrás-kezelési, koordinációs) összetevője közül a szűk keresztmetszet a nem algoritmizálható tudások birodalma: a tudástermelési folyamatból ma már leginkább az értelmezésre és kontextusba helyezésre képes, a jeltömeg méretét ellensúlyozni tudó emberi agyak hiányoznak.

A csillagászat ma már gyorsabban termel és dolgoz fel jeleket, mint amennyit az összes csillagász együttesen feldolgozni képes. 700 millió fényképfelvételen csak az emberi szemtől remélhető, hogy az apró csillagporszemcséket azonosítja; a képfeldolgozás automata rendszerei erre még nem alkalmasak (Stardust Project). A régészek által felszínre hozott milliárdnyi egyedi objektum megtekintése, azonosítása, osztályozása, rendszerezése, előfeldolgozása elképzelhetetlen emberi kezek, agyak és szemek nélkül. Egy biotóp teljes átvizsgálásához nem áll rendelkezésre egyidejűleg több száz tudós, de ha egy tudós mellé rendelünk háromszáz, megfelelően felkészített diákot, akkor azok képesek kiszűrni például a frissen megjelent invazív növényeket – és a sort még hosszan folytathatnánk.

A tudomány új kontrollforradalma tehát csakis az emberi infrastruktúrából nőhet ki, csakis humán forradalom lehet – és mint ilyen, már nem technológiai, hanem társadalmi innovációt követel.

Minden más lehetőség kizárása után a közoktatás, ezúttal Lewis Mumford⁸ metaforáját használva, mint kész megagépezet tökéletesen alkalmasnak látszik arra, hogy jelenlegi működését radikálisan megújítva egyúttal kutatási megagépezetté is váljon, részben megoldva a tudomány – és mintegy mellesleg: részben saját – kontrollválságát.

Az UNESCO 2004-es adataiból kiinduló, felületesen óvatos extrapoláció szerint 2007-re körülbelül 800 millió diák tartozik a 12-18 éves korosztályba, akikre körülbelül 40 millió tanár felügyel, üzemszerű rendben. A pedagógiai fordulat arra az antropológiai előfeltételezésre épül, hogy a különböző absztrakciós szintű és megfelelően irányított problémamegoldó folyamatokba a 12-18 éves korosztály bevonható, hogy a diákok tanáraik és a folyamatban érintett tudósok segítségével képesek lesznek releváns új tudások létrehozására, ráadásul közvetlen érintettségük és választásaik folytán erősen motiválttá is válnak a tanulásra, amelynek révén tudományos óriásprojektek teljes értékű résztvevőivé válhatnak. A majdani óriásgépek tehát kutatók, tanárok és diákok mélységében sokszorosan tagolt hibridjeiként szerveződhetnek, ahol az adott témával eltöltött idő, a problémamélység, illetve a méretek függvényében különülnek el a feladatok.

Ez látszólag utópisztikus, valójában azonban nagyon is realisztikus világ. A tudomány kontrollválságának leküzdése közben ugyanis a közoktatás olyan gyakorlati fordulata is megvalósulhat, amelyre elvi és elméleti szinten már régóta készen állnak a pedagógiai játéktér szereplői. (Aki nagyon kíváncsi, már arra is számos példát találhat, hogy a majdani megagépezet kialakulásának „előszeleként" kisebb diákközösségekkel már meg is kezdődött a tudományos problémamegoldás folyamatába való becsatlakozás.⁹ )

Dióhéjban ez az a vízió, amelynek pedagógiai és társadalompolitikai tartalma mintha Freire köpönyegéből bújt volna ki. 1970-es emble­matikus könyve, a Pedagogy of the Oppressed normatív módon fogalmazta meg, milyen irányba kell megváltoznia az iskolának és az oktatásnak, hogy a továbbiakban ne az elnyomást, hanem a felszabadítást szolgálja.

A „katedrapedagógia" alkonya és új tudástermelési tér az iskolákban

Az érintettség, a helyi problémákra való reflexió fontosságát Freire akkor ismerte fel, amikor írástudás-terjesztő missziója közben Brazília északkeleti (legszegényebb és legelnyomottabb) vidékein szembesült a standard tankönyvek használhatatlanságával.¹⁰

A fennálló oktatási rendszerek alapjellemzőit Freire a banking edu­cation kategóriája köré rendezi (ahogy a pénzt betesszük a bankba, úgy tesszük a tudást a diák fejébe – ezt Magyarországon katedrapedagógiának hívjuk). A tanár tanít és nevel, a diákot tanítják és nevelik. A tanár mindent tud, a diák semmit. A tanár beszél, a diák figyel, és követi a tanár választásait és gondolatait, az általa kijelölt tartalmakat. A tanár cselekszik, a diáknak a tanár cselekvésének követése és ezen keresztül a cselekvés illúziója jut. A tanár összevegyíti a saját szakmai autoritását magának a tudásnak az autoritásával, a diákot a tanulási folyamat objektumává fokozva le. Mindezek nyomán a katedrapedagógia a diákok kreatív erejének csökkentésében vagy egyenesen lenullázásában merül ki, a világ megváltoztatásában ellenérdekeltek szolgálatában.

Emiatt erős a nyomás az oktatási tartalmaknak a valóságtól való eltávolítására is, nehogy felerősödjön az ahhoz esetleg hozzákapcsolódó kritikai potenciál, illetve az összefüggések felismerése – ez tételesen megfogalmazódik olyan pedagógiai pozíciókban, amelyek szerint a jelennel kapcsolatos ismeretek átadására az iskolának nem kell vállalkoznia. Az elnyomás mechanisztikus, a gyakorlattal szemben a memóriára támaszkodó, a tudás birtoklását annak megélése fölé helyező, az élet teljessége helyett csak annak árnyképeit közvetítő kontrollstruktúráját (overwhelming control) Freire nekrofilnak – azaz halottkedvelőnek – nevezi. A kultúra és a tudás, amely ebben a rendszerben megőrződik, mint a diák megismerő munkájának tárgya, valójában inkább a tanár tudástulajdona (knowledge property), a közvetítő szerep és reflexió híján pedig nem valóságos tudást és nem valóságos kultúrát reprezentál.

A Freire látleletének megjelenése óta eltelt évtizedek alatt a pedagógiai kultúra a világ minden részén sokat távolodott a katedrapedagógia szélsőségeitől, és a tanító-nevelő munka megújításának fősodra ugyanilyen felfogásban fogott a modernizációhoz. A pedagógiai konstruktivizmus esernyője alatt sikeresen bontakozott ki egy olyan gyakorlati ellenmozgalom, amelyik lépésről lépésre egyre több nekrofil jellemzőt alakított át az iskolákban, legyenek azok Chicago, Malmö, Budapest, Valparaiso, Manila vagy éppen Maputo valamelyik kerületében, és az internet megjelenésével ez a folyamat látványosan fel is gyorsult. A mai pedagógiai elméletben és a politikai filozófiában nincs olyan számottevő erő, amelyik visszafordítani igyekezne a folyamatokat, ne előre vinni.

Csakhogy a valóságosan végbemenő változások mégsem rendszerszintűek és nem is rendszertermészetűek – pusztán felszíni változások, mint azt majd részletesebben is látni fogjuk. Emiatt esetlegesek is a szónak abban az értelmében, hogy személyek, tantestületek vagy éppen egy oktatáspolitikai kurzus választásainak megfelelően történik valami – vagy nem történik semmi – a módszertani kultúra, a pedagógiai szemlélet vagy a rejtett tanterv átalakítása érdekében. Sporadikusak, mert nincs egységesség és tömegesség az „új" átvételében és terjedésében. Bizonytalanok, mert nem mélyen rögzült mintázatok alapján, nagyjából azonos nyomvonalon alakulnak és szilárdulnak meg a korszerű standardok, hanem a mai napig ki vannak téve a tanárok, tanári stílusok, tantestületek és iskolavezetők választásainak. Lokálisak, mert a koordináció a finanszírozás (kis)közösségi volta és a nemzeti kultúrák iskolai túlreprezentáltsága miatt nem tud kilépni a nemzetállamok feletti tervezési térbe. Képmutatóak, mert a „kis lépések" apológiája rendre a valódi kihívás elkerülése érdekében formálódik érvvé, és a „sok helyen már megújult a rendszer" lefegyverző állítása elfedi, hogy „még több helyen" nem.

Freire terápiaként 1970-ben azt javasolja, hogy a Jelen pszeudopartici­pációját, a részvétel illúzióját a valóban közösen megtervezett, kointencionális oktatás (co-intentional education) váltsa fel. Az oktatás Tárgyaként felfogott diák helyébe Alanyként emancipált diáknak és tanárnak kell kerülnie, akik közösen fedezik fel és alkotják újra és újra a valósághoz ezer szállal kötődő tudást. A közös reflexiókon és kritikákon keresztül közös és erősen gyakorlati természetű tudások formálják a folyamatokat, amelynek során nem külső kényszer, hanem belsőleg vállalt elköteleződés a felhajtóerő – ez az első lépés a felszabaduláshoz (liberation) vezető úton. A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban? Ha nem valamilyen eleven probléma szervezi maga köré a tanulási folyamatot?

Freire megoldása a kommunikációhoz elengedhetetlen dialógusközpontúság és a kooperációképességhez nélkülözhetetlen kritikai gondolkodás (critical thinking). A forradalom akkor megy majd végbe, amikor a tudásszerzés nem előre programozott tananyagcsomagok kényszerzubbonyába szorul, a jutalom és a büntetés silány módszertani kultúrájának zivataros égboltja alatt, hanem a dialógus és a kritikai gondolkodás képességével felvértezett individuumok saját személyiségüket tükrözik vissza (reprezentálják) a megismerés saját maguk által választott, szervezett, szisztematizált és fejlesztett keretei között.

De vajon még mindig a régi, nekrofil struktúrák nehezednek-e az oktatásra és nyomják el továbbra is a következő generációkat, vagy már látjuk a végbemenő paradigmaváltás kontúrjait, a diák, a tanár, a tanulási folyamat vagy a tananyag radikálisan új szellemű transzformációival?

A válaszunk egészen határozottan az, hogy noha a csírái itt-ott megjelennek egy egészen más elvű tudásgazdálkodásnak és oktatásfilozófiának, hogy az (el)nyomás enyhül, hogy „jobb", mint korábban, mindez még nem jelenti azt, hogy a valódi emancipáció végbement volna. Továbbra is a tudásnak a tömegtermelése folyik a szónak abban az értelmében, hogy a folyamatok célfüggvénye a diák fejében végbemenő tudásváltozás és az általa produkálható és mérhető tudásteljesítmény. A tudás tananyaggá párolt korpuszainak adagolása – kanállal, szakáccsal, előemésztve. Még a legmodernebb iskolák is a 19. század utolsó harmadának munkaerő-piaci követelményeket és a nemzeti identitás attribútumait középpontba helyező levegőjét árasztják.

Az oktatás új kontrollforradalom előtt

Freire ikercsillaga, Ivan Illich ugyancsak 1970-ben megjelent, hason­lóan provokatív könyvében¹¹ megmondja, hogy mi a végső ok: a világ különböző bürokráciáinak összeolvadása (merger of world bureau­cracies), amely nemcsak az iskolát, hanem a gazdasági életet, a keres­kedelmet, a politikai intézményrendszert vagy az egészségügyet (és tegyük hozzá: a tudományt) is homogenizálja.

Ahogy korábban láttuk, mindez a 19. század végén elindult kontrollforradalom eredménye: a termelés és az elosztás (a gazdaság és a politika) irányíthatóságát fenntartó technológiai és társadalmi innovációk diadala. Az iskolák képét is az első pillanattól fogva e bürokratikus kontroll formálta. Ennek három sarkalatos eleme, a finanszírozás, a tanterv meghatározása és a tanárképzés a mai napig lényegét tekintve alapvetően változatlan, még akkor is, ha a képet alternatív iskolafenntartók (önkormányzatok, alapítványok, egyházak) és alternatív tananyagok is színesítik. Minden más erre épül rá: a tananyagok, a rendtartás, a működés szabályozása, a tanórák és azok szakmai-pedagógiai tartalma.

Az iskolák közti különbségek ezeken a felszíni vonatkozásokban ragadhatóak meg, illetve az oktatás milyenségét döntően meghatározó tanárok teljesítmény-, színvonal- és felkészültségbeli különbségeiben. Minden olyan reform, amely a felszín korszerűsítését szolgálta az oktatástechnológia, a tantárgyak, a módszertani kultúra vagy az iskolai idő- és munkaszervezés megújításával, javított az összteljesítményen, miközben változatlanul hagyta a bürokratikus kontroll szerkezeti meghatározottságait. Az oktatás világválságáról elindult diskurzus is jórészt a felszín jelenségvilágára koncentrált, azt hagyva figyelmen kívül, hogy az iskola a mai napig tökéletesen ellátja az ipari korszakban kialakított funkcióit: a szülők munkaideje alatti gyermekfelügyeletet, a termelés és az adminisztráció feladattömegét kezelni képes, interoperábilis és írástudó generációk előállítását, a tanárutánpótlás biztosítását és a tudományos elit kinevelésének korai feladatait.

Az ipari korszak bürokratikus kontroll alatt álló iskolájában azonban másodlagos a gyermek: a legfontosabb célfüggvény a mérhető tudásteljesítmény és az állampolgári érintkezéshez és a kultúraelsajátításhoz (fogyasztáshoz) szükséges készségek és képességek kialakítása. A bürokratikus kontroll iskolája saját jól felfogott érdekében megengedi ugyan, hogy intelligens, elkötelezett és csupa szív pedagógusok aranyozzák be a gyermekek életét, ha van rá kedvük, idejük és indíttatásuk, de nem törődik avval, ha közömbös, kontraszelektált, felkészületlen, alulmotivált tanárok lelki terrorja és elidegenítő unalma teszi börtönné a tantermeket.

Gaudig, Freinet, Freire és sokan mások már az ipari korszakban az információs társadalom iskolájáról álmodtak. Helyesen látta meg Illich: a tanulás új gyermek- és emberképhez igazodó világának megteremtéséhez először nem az iskolákat kell megváltoztatni, hanem a mögötte álló gazdasági és politikai rendet – utána változnak majd az iskolák is. Másképpen: az iskolákhoz nyúlni anélkül, hogy a létüket meghatározó bürokratikus kontrollt nem váltja fel valami más, Illich szavaival a semmibe vezető hídépítés (bridges to nowhere).

A forradalmi ideológia azonban, amelynek Marx-fordulata óta Freire sincs híján, nem számol avval, hogy egy kontrollválság radikális társadalomfordító programok híján is kihordja a jövőt. Az elmúlt évtizedben azt láttuk, hogy a bürokratikus kontroll éppen az információtechnológia újabb nagyszerű vívmányainak a rendszerbe állításával hosszabbította meg sikeresen a saját válságának kibontakozásához vezető utat és időt. Eközben viszont mind több olyan, rendszerszintű fejleményre is felfigyelhetünk, amelyek már egy következő időszak új típusú kontrollkörnyezete felé mutatnak – külső beavatkozás nélkül, a fennálló viszonyok inherens változási logikájából fakadóan.

Példaképp négy jelenséget említünk meg, amelyek ugyanannak a szerkezeti változásnak a különböző oldalairól tudósítanak.

Avval, ahogyan többek között a fenti nyomások miatt is a tudás potenciális hordozójaként tekintett gyermek felé fordul a bürokratikus kontroll, egyúttal el is kezdi felszámolni magát. Saját célfüggvényei érdekében ugyanis olyan folyamatokat indít el, amelyek már az őt felváltó új kontrollminőség építőelemei lesznek.

Az is rögvest egyértelművé válik, hogy a változás letéteményesei nem a maguk fertályán kis tudás- és értékoázisokat létrehozó pedagógus-hősök, hanem az intézményi struktúrát globális méretekben, rendszerszinten átalakítani képes aktorok. Nincs lokális alternatíva – pontosabban ugyanannak a valóságnak egymást kiegészítő és felerősítő lokális percepciói vannak. Emiatt az új kontrollminőségről is keveset tudunk egyelőre, de az bizonyos, hogy az ipari korszakban kiformált nemzetállami-bürokratikus érdekstruktúrákat felülírja, és globális (planetáris) szintű koordináción alapszik majd. Várható, hogy az új kontrollminőség nem egyetlen döntési centrumhoz köthető, hanem sok kis döntési centrum tartja működésben. Nem egy szereplő irányít teljes hatáskörrel (amit ma az oktatáspolitika allegóriája testesít meg), hanem sok: az új kontrollminőség emiatt részben multi-stakeholder világ, részben önkormányzás (self-governance) lesz a szó igazi értelmében. Valódi önszervező rendszer tehát: ám azokat a módokat, ahogyan az önszerveződés végbemegy, nagyban meghatározzák majd a tudatos akciók, a politikai síkon megvalósított társadalmi innovációk. Kérdés, hogy a sok kicsi hogy függ majd össze. Hogy lehet a kis közösségeket egy hierarchiamentes hálóban úgy összefogni, hogy ahol a központi koordináció lényeges, ott meglegyen, de a kis közösségek és azok egyes tagjai autonómiájának megsértése nélkül? Az új kontrollstruktúra célfüggvénye a kooperatív tudásfolyamatok révén összecsiszolt, kreatív polgár, ahol ez a minőség nem a legtehetségesebbek jellemzője csupán, hanem szinte mindenkié, aki az oktatási rendszerből kilép.

A premodern gyermekkép szimbóluma, a pálca helyett, amely a fegyelmezendő mivoltra utal, az ipari korszak jelképe a tölcsér, amellyel az üres fejekbe tudás töltetik. És noha a tölcsér jobb, mint a pálca, mostanra már egyre nyilvánvalóbban inadekvát a paternalista gyermekkép, amelyre épül, amelyből vétetett. Ez igazából sohasem volt korszerű, de mostanra már kifejezetten kártékonnyá vált. A kilencvenes évek közepének digitális robbanása óta ugyanis egyre jobban látszik, ahogy a screenagerek, a számítógép és a televízió nemzedéke az információs írástudás magabiztos birtokosaiként egyre több kompetenciát mutatnak általában és az iskolán túli tudáskörnyezet birtokbavételével speciálisan is. Milyen tölcsérrel álljon a számítógépes analfabéta tanár a diákja mellé, aki épp a chicagói reptér forgalmát irányítja egy szimulációs játékon? Az információs társadalom új kontrollstruktúrájának és gyermekképének a szimbóluma a tölcsért leváltó „milliónyi kis tudáskazán" – feltételezzük, hogy Freire nem tiltakozna ez ellen a kép ellen.

A harmadik világ kontextusában, ahol sok esetben magának az iskolának mint intézménynek a fizikai megteremtéséért is óriási erőforrásokat kell mozgósítani (mint például Indiában, mert épülethiány vagy tanárhiány miatt nem láthatók el a gyerekek), ahol a tudáshordozókhoz való hozzáférés mindennapi gond, ahol a foglalkoztathatóság komoly korlátja a kibocsátásnak, sok esetben még a bürokratikus kontroll előtti állapotban van az oktatási rendszer. Ebből a perspektívából nehéz, de nem lehetetlen a következő rendszerszint hegycsúcsait pásztázni, és ahhoz igazítani a cselekvést. Kiindulásképpen azt kell felismerni és elfogadni, hogy az utolérés reménytelen program. Nem a fejlettek éppen lecserélés alatt álló mintáinak másolása, hanem az új minőség felé mutató közös cselekvések megtalálása a stratégiai kihívás. A problématér közösségének felismerése az együttes cselekvés kiindulópontja: a globális környezeti kihívások, az emberi össztudás tömegének gyarapítása az ősi, helyi tudásokkal (indigenous knowledge), a javak termelésében és fogyasztásában való összeabroncsozottság, amely határoktól függetlenül növeli meg a milliónyi tudáskazán iránti keresletet.

A vízió, amelyik globális koordináció alatt álló tudástermelő közösségekké kívánja kovácsolni a diákokat és a tanárokat, olyan jövő- és gyermekkép, amely messzemenően az új kontrollminőség felé mutat. Pontosabban: az egyik lehetséges irányt és megoldást jelzi, amellyel elképzelt és megtervezett mikrovilágok társadalmi innovációként életre kelhetnek. A tudomány képviselői új szereplőként jelennek meg az iskolák életében, másutt bizonyára az egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömeghatást elérni képes társadalmi vállalkozók, social enterpreneurök alakítanak ki új működésmódokat.

A felszabadító üzenet része az, hogy az akut társadalmi problémák közül a tudásszakadék csökkentése bele van kódolva a vízióba. S mivel – nem utolsósorban Freire szellemében – a majdani tudástermelésnek valóságos problémákra kell vonatkoznia, kétség sem férhet hozzá, hogy sok egyéb mellett a gazdasági fejlődésnek és az életminőségnek a fenntarthatóság kérdéskörében összefutó kihívásegyüttese lesz az a terület, amelyekre bizonyosan fókuszálni kell majd. Szubregionális szinten, a majdani globális programok előképeként már a rendszerszintű változás előtt tervezhetőek és elindíthatóak kísérleti, ún. pilot-projektek, amelyek égető környezeti, ökológiai vagy egészségügyi kérdésekben termelnek meg más erőforrás híján előállni nem képes tudásokat. A bürokratikus kontroll egyik erénye, hogy effajta programokat gyorsan és hatékonyan vezényel le – ha bele tud törődni abba, hogy nem a tölcsér másik végét, hanem a megoldó erőt kell a gondjaira bízottakban látnia.

Kulturális átmenet a fenntartható fejlődésbe

A fenntartható fejlődésre való átállás erőteljesen (és kölcsönösen) kötődik a mindennapi iskolai gyakorlat és a diákok által végzett kreatív tudományos munka közti kapcsolat gondolatához. A legfontosabb láncszem köztük talán éppen az a korábbi megjegyzésünk, mely szerint ha meg akarjuk változtatni az iskolákat, először a társadalmi környezetüket adó gazdasági és politikai rendet kell megváltoztatnunk. Ugyanez vonatkozik a fenntartható fejlődésbe való átmenetre is – csak sokkal sürgetőbben.

Miközben azt láttuk, hogy az információs társadalmak kiformálódása már önmagában is felkavarja és egyre inkább átrendezi a kontrollfolyamatokat, az átrendeződésnek a sürgető mivoltát radikálisan növeli az emberiséget nyilvánvalóan fenyegető és egyre közeledő globális ökológiai és társadalmi válság.¹³ Amennyiben a világ jelenlegi túlzott erőforrás-fogyasztását, hulladéktermelését és egyéb, környezetünkkel kapcsolatos problémáit nem fogjuk vissza, mégpedig mielőbb, az elkerülhetetlenül regionális ökológiai vészhelyzetekhez vezet, amelyek pedig hamar áttevődnek egyre terjedő, összeomlás felé vezető, kezelhetetlen társadalmi ellentétekbe. A közvéleménynek és a döntéshozóknak tehát mihamarabb túl kell jutniuk azon a ponton, amikor még mindig tagadják (sokszor tudat alatt is) és elutasítják a helyzet lényegét, s vele együtt a szóban forgó mély és kiterjedt gazdasági és politikai változások szükségességét.

A tagadásra való hajlam a közeledő válság vészjelzéseinek sokszorozódásával várhatóan egyre csökken. Ma az erdők, a halászat és a globális felmelegedés követel figyelmet; holnap a kőolaj, hamarosan pedig a szántók és legelők katasztrofális eróziója, vagy sok terület elsivatagosodása, mindenekelőtt a harmadik világban. A túlfeszített rendszerekből fakadó egyre súlyosabb ökológiai csapások hatására nem az emberiség hagyja majd el a tagadást, hanem a tagadás az emberiséget. Még nem vonatkoztattuk önmagunkra a régi bölcsességet: ha azt akarod, hogy a szamár rád figyeljen, csapj a fejére.

A társadalom gazdasági és politikai alapjait átrendező lényeges változások tehát valószínűleg inkább lesznek a fenyegető vagy kezdeti fenntarthatósági krízisre adott válaszok, mint az iskolákkal és a tudománnyal kapcsolatban tárgyaltakhoz hasonló, az intézményes erők nyomására adott reakciók. Ha azonban egyszer a fenntarthatósági kényszerek hatására elindulnak a megfelelő irányba mutató folyamatok, az intézményes erők mindkét területen jelentősen javítják majd ezek továbbvitelének esélyeit.

A fenntartható fejlődésre való átállással kapcsolatban előfeltevésünk ellentétes a jelenleg uralkodó konvencionális nézettel, miszerint a társadalmi problémák megoldásának lehetőségét a jövő technológiai változásai hordják magukban. Azt állítjuk, hogy a szükséges technológiáknak már birtokában vagyunk – noha ezek még fejleszthetőek -, s amennyiben a forrásokat megfelelően mobilizáljuk, hasznosítjuk és osztjuk el, ezek a technológiák a társadalom számára elérhetőek.¹⁴

A valódi probléma tehát az, hogy egyelőre nem sikerült széles körű társadalmi együttműködést és koordinációt teremteni és fenntartani autonóm (azaz nem kényszer alatt működő) egyének között. A megoldáshoz olyan hatékony mechanizmusok kialakítása szükséges, amelyek képesek ellensúlyozni vagy leszerelni a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények antiszociális és kizsákmányoló mozzanatait, amelyek egyúttal a fenntarthatóság felé való elmozdulással szembeni ellenállás sarkalatos elemei is.

A feladat az, hogy beazonosítsuk a rendszer átstrukturálására alkalmas evolúciós folyamatokat, és módokat találjunk azok megerősítésére annak érdekében, hogy elhárítsuk a fenyegetően közeledő ökológiai és társadalmi válságot.

A potyautas-kontroll (free rider control)¹⁵ minden működőképes kooperatív rendszer lényeges mechanizmusa, amelyet az emberiség a biológiai evolúció évmilliárdos folyamataival örökölt, s azóta is az emberi együttműködésnek a főemlősökön jóval messzebbre visszamenő alapját képezi. A potyautas a kooperatív egységnek olyan tagja, amely más tagoktól elfogad támogatást, de azt nem viszonozza. Mivel az evolúció menete véletlenszerű variációk állandó újratermelésétől függ, minden kooperatív rendszerben szükségképpen újra meg újra feltűnnek potyautasok. Ha egy rendszerben a hányaduk túlnő egy (amúgy elég alacsony) korláton, akkor a kooperáció összeomlik. Ezért egy kooperatív rendszer csak akkor életképes, ha kitermeli és fenntartja azokat a mechanizmusokat is, amelyek a megjelenő potyautasokat állandóan leszerelik. Ez azonban önmagában nem elegendő a jelenlegi valóságból a fenntarthatóságba való átmenethez.

Az ősi kultúra és az emberi agy struktúrája

A kölcsönös összeférés és a kooperáció imperatívusza, mint a potyautas-kontrollt megvalósító mechanizmusok, különböző alakváltozatokban kísérték végig főemlős őseink kis csoportokba szervezett létformáit. Ezen a fokon azonban még nem eredményezett valóságos és kölcsönös méltányosságot élelemhez vagy nemi partnerekhez való hozzáférés tekintetében; a domináns egyének többhöz jutottak. Valódi méltányosság csak az emberré válás után, vadász-halász-gyűjtögető ősi közösségeinkben jelent meg, és a későbbi metamorfózisok ellenére, mint látni fogjuk, máig is jelentős szerepet játszik a társadalmi kötőszövetek táplálásában és mentalitásunkban.

A fenntartható fejlődés kérdésének ilyen irányú megközelítésekor az egyik lehetséges, noha nem elterjedt kiindulópont az emberi agy struktúrája, mely minden társadalmi cselekmény alapja. Mai modern agyunk, mellyel egy szinte globális dimenziójú társadalmat működtetünk, lényegében¹⁶ ugyanaz, amellyel őseink vadásztak és halásztak. Agyunk speciális emberi tulajdonságai az évszázezredek alatt lezajlott evolúciós folyamatok során alakultak ki, mégpedig szorosan kötődő, kis létszámú (jellegzetesen 100-200 fős) közösségek támogatására, melyek méretét mind kommunikációs folyamataik, mind a természetből nyerhető erőforrásaik szigorúan ezen a szinten tartották.

Ezt a nézetet erősen alátámasztják Robin Dunbar regressziószámításai a csoportnagyság és a főemlősök neocortexének kapcsolatáról, melyek azt mutatják, hogy az emberi aggyal genetikailag összhangban lévő csoportméret 150 fő körül mozog.¹⁷ Az ilyen méretű közösségeket a saját és más csoporttagok társas kapcsolatainak monitorozásával az egyének képesek megfelelően összetartani. A kapcsolatok száma a közösség méretével exponenciálisan emelkedik, ennek kezelésében pedig az agy kapacitásai már korlátozottak. A másik korlátot az jelenti, hogy nagyobb csoportok mind hamarabb kényszerülnek új környékre továbbmozdulni, mivel hamarabb élik föl közvetlen környezetük növényi és állati erőforrásait – s az ilyen elmozdulások ütemének természetes felső határa van, mert nem lehet óránként továbbhurcolkodni, de még naponta sem. A csoportméret e két korlátozó tényezője az evolúció során összefonódva alakult ki.

A későbbiek során a genetikai evolúciónál sokkal gyorsabb kulturális evolúció vezetett az egymást kölcsönösen támogató, autonóm individuumok közti, önkéntes együttműködésen alapuló társadalmi kapcsolatokhoz mint túlélési előnyhöz. Michael Tomasello¹⁸ azt állítja, hogy az ember és a főemlősök közti lényegi eltérés majdnem teljes egészében a progresszív kulturális evolúció terméke, mely egy vagy legfeljebb két alapvető fontosságú genetikai változásra épül. Amellett érvel, hogy a genetikai szempontból gyorsan elrepülő 8 millió év, mely a csimpánzoktól elválaszt minket, többre nem adott volna lehetőséget. Tomasellónak ez a tézise meggyőzőnek tűnik, főleg annak alapján, amit a DNS szerepét illetően az ezredfordulóig kiderített a genetika tudománya.¹⁹ Dunbar viszont, előzőleg idézett könyvében, erősen ellenzi ezt a nézetet, és a nyelvet a főemlősök közti általános kommunikációs rendszer, a csoporton belüli szociális viszonyokat kialakító és fenntartó kontrollstruktúra termékének tartja (amelynek emblematikus tevékenységtípusa a látszatra spontán, valójában szigorúan szabályozott kurkászás, a páronként eszközölt kölcsönös szőrápolás és vakargatás). Ennek szociális szerepét veszi át sokkal hatékonyabban a vokális alapokon induló nyelv, elsősorban a közösségi hálót kifeszítő pletyka céljaira.²⁰

Tomasello legújabb írásaiban több, számunkra fontos új érv és téma jelenik meg. Az első a megosztott célokra együttesen irányuló szándékosság és törekvés képessége²¹ (shared intentionality) mint a minket a csimpánzoktól megkülönböztető, döntő genetikai ugrás, amely minden emberi kooperáció és arra épülő kulturális evolúció alapja. Erre vezeti vissza a mutatást mint kommunikációt,²² melynek lényege, hogy valaki egy másik ember figyelmét egy harmadik tárgyra (vagy személyre) irányítja olyan körülmények közt, hogy azt mind az első, mind a második szándékos irányításként értelmezi. Tomasello szerint a nyelv kulturális kifejlődése ezen az alapon indul.²³ (Megjegyzendő, hogy Tomasello és Dunbar nézete nem szükségképp ellentétes: a korai nyelv valószínűleg a mutogató és vokális jelek kombinációján alapulhatott.)

Csimpánzok a mutatásra nem képesek, még az emberi mutogatás értelmezésére sem, viszont érdekes módon kutyák igen,²⁴ amit Tomasello a farkasok megszelídítésére és kutyává domesztikálására vezet vissza. Innen ered az az érdekes ötlete is, hogy az emberi kooperációhoz vezető genetikai ugrást talán a megelőző ősemberi fokra rákövetkező egyfajta „megszelídülés" tette volna lehetővé.

Az újonnan kifejlődött társadalmi kapcsolatok²⁵ védelmet és elismerést hoztak a halász-vadász közösségek minden autonóm tagja számára, illetve különösen megemelték az évek során a válságok kezelésében több tapasztalatot felhalmozott idősebb egyedek tekintélyét az erejük teljében lévő egyedek, elsősorban hímek fizikai dominanciájával szemben. Ezt jelentősen alátámasztják a vadászó és gyűjtögető társadalmakban a pubertás időszakában szinte univerzálisan megjelenő körülmetélési szertartások:²⁶ a közösség szimbolikus kasztrációs fenyegetéssel követelte meg a serdülőkor és a felnőttkor közti határ átlépésekor a megfontolt és tiszteletteljes viselkedést.²⁷ A közösséget körülvevő természetes környezetre vonatkozó számos tényszerű instrukció átadásával, valamint a kitartást és a bátorságot bizonyító (tipikusan napokon keresztül, potenciálisan veszélyes körülmények között egyedül leküzdendő) próbákkal járó, az átmenetet szimbolizáló rítusok (rites of passage) célja egyértelműen az élethosszig tartó rendkívüli élmények megteremtése volt.

Hasonlóképpen a kulturális evolúció vezetett ezeknek a közösségeknek a természettel való olyan kapcsolatához, amely az egyszerű jelenléten messze túlmenő, tiszteletteljes és védelmező jellegű, spirituális felhangokkal megerősített természeti beágyazottságot mutat (embedding in nature). Az ősi közösségek fejlődése egy olyan természetes világhoz vezetett, amelynek a védőszellemeit – az emberi kapcsolatok mintájára – célszerű volt tisztelettel kezelni azért, hogy cserébe ők is tiszteletet mutassanak, és megadják azt, amire az emberi közösségnek szüksége van.

Mindezt erősen alátámasztja az, amit az emberiség természeti kapcsolatairól tudunk abból a korszakból, amely közvetlenül megelőzte a jelenkorig túlélő halász-vadász közösségeknek az antropológusok által részletesen dokumentált, komoly tisztelettel kezelt természet-szellem-világát. A régészeti leletek rávilágítanak arra a korábbi kíméletlen életmódra, melynek időszakában a világ különböző tájain kipusztult a megafauna, a nagy testméretű állatfajták világa, sok helyen teljesen, másutt nagyrészt.²⁸ Mintegy 40 ezer évvel ezelőtt az Ausztrália területén először megjelenő emberi közösségek kipusztították a nagy növényevő erszényeseket, hüllőket és madarakat, s ettől függetlenül mindössze kb. 11-13 ezer éve pedig az észak- és dél-amerikai kontinensen egy nagy csoport állatfajtát,²⁹ beleértve a mamutokat és masztodonokat. Mindez szerves része volt e kontinensek ember általi első megszállásának.

A következmények kétségtelenül fenyegetőek voltak. A kontinenshatárok elérésével, a hívogató szűz területek elfogyásával bizonytalanná vált a szükséges húsmennyiség megszerezhetősége, így az emberi közösségek fennmaradása. Ennek az volt az elsődleges oka, hogy mind a nők egészséges biológiai ciklusához, mind a magzat agyfejlődéséhez nagy mennyiségű, szerves vegyületekben kötött vasra van szükség,³⁰ amelynek a hús volt a fő forrása akkor (és mai is). Nem meglepő tehát, hogy csak azok a vadász-halász közösségek maradtak fenn elég hosszú ideig ahhoz, hogy az antropológusok rájuk bukkanhassanak, amelyek sikeresen válaszoltak a megváltozott helyzet kihívására. Ennek során a természettel új és tiszteletteli, védelmező viszonyt alakítottak ki, amelynek szellemében óvakodtak attól, hogy kiirtsák a legnagyobb vadak után a közepes és kisebb nagyságrendű vadakat is.

A neolitikus átmenet következményei

A neolitikus átmenet során, a mezőgazdaság megjelenésével (először Eurázsiában mintegy tíz-tizenegy ezer évvel ezelőtt, s az amerikai kontinensen valamivel később) ledőlt a halász-vadász közösségek méreteit mindaddig szabályozó táplálékellátási korlát. Az evolúciós előny akkor azokra az egyre nagyobb közösségi csoportokra szállt át, amelyek adott területeken a mezőgazdaság révén egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűséget voltak képesek fenntartani, s így területeikből ki tudták szorítani először az ősi halász-vadász közösségeket és később az új, de náluk kisebb társadalmi csoportokat is.

Az ősi közösségek méreteit túllépő nagyobb társadalmi egységek összetettebb viszonyait azonban már nem volt képes a hagyományos kooperatív módon rendezni és fenntartani az az emberi agy, amely a halász-vadász közösségekhez vezető kulturális evolúció alapja volt, s azóta, lényeges vonásaiban, nem változott semmit. A nagyobb társadalmi aggregátumokat, amelyek már elérték a (majdnem) kontinentális méreteket, csak a hierarchikusan tagolt közösségeken belül működő instabil hatalmi viszonyokkal lehetett akkortól és azóta is összetartani. A korai agrártársadalmak, noha egyre hierarchikusabbakká váltak, viszonylag humánusak voltak, mert a termékenység spirituális princípiuma hatotta át őket.³¹ Ez vonatkozott az élettel azonosított gabonát termő földre, ezt szimbolizálta a nők termékenysége, ezt tisztelték az istennők képében; s ez vezetett számos korai agrártársadalomban a nőknek a férfiakénál magasabb státusához.

A hímnemű hadúristenségek és a meredező karmú, agyarú, csőrű ragadozó vadállatokat és madarakat ábrázoló bálványképeik csak a későbbi korszakokban tűntek föl,³² amikor a szomszédos társadalmak között már fegyveres konfliktusok törtek ki a földterületek degradálódása és a meglevő erőforrásokért folytatott verseny során, s ezekben túlélési előnyt jelentett a katonai erő és a puszta számokban megtestesülő fölény. Ez hozta magával a férfierő, a virtus felmagasztalását, a nők társadalmi státusának felszámolását, és tette a társadalmi kapcsolatokat konfliktusokkal terheltekké, erőszakosakká és kizsákmányolóvá. Ezzel együtt jelenik meg a családok sok gyermek vállalására való ösztönzése, az akkoriban keletkező, részben még ma is élő vallások szerves részeként.

Bizonyos időszakokban és területeken a szemben álló közösségekben destruktív visszacsatolási ciklusok indultak. Megnőtt a földek degradációjához vezető populációs nyomás, és ez a versenyző közösségek közti ellenségeskedés kiéleződésébe, a még magasabb születésszám általi számbeli előnyökre való törekvésbe, így végső soron még erősebb populációs nyomásba fordult. Mindez még intenzívebb földdegradációt és a rivális etnikumok kiirtásának szándékát, a nagy családok még állhatatosabb erőltetését eredményezte, vagyis ismét csak még erősebb populációs nyomásig szaladt.

Világszerte több esetben is az összeomlásig jutott ez a folyamat, melyet itt csak vázlatosan mutattunk be, annak illusztrációjára, hogy a legfenyegetőbb helyzetek akkor állnak elő, ha az összefonódott ökológiai és társadalmi tényezők egymást súlyosbítják. Sajnos az emberiség mai globális helyzetében épp ilyen destruktív jellegű összefonódás áll fenn.

A valóságos történelmi összeomlások tényezőit és logikáját részletesen tárgyalja Jared Diamond Collapse (Összeomlás) című könyvében, amelynek egyes esettanulmányaiból mindig az domborodik ki, hogy a közösségek és a társadalmak hogyan és miért voltak képtelenek egy-egy fenyegető helyzet kihívására megfelelő kooperatív választ találni. Diamond négy tipikus okot talált erre, mindegyik esetében sok alváltozattal.³³ Az összeomlott társadalmak vagy nem látták előre a vészhelyzet kialakulását, mielőtt a következmények beütöttek volna; vagy nem észlelték, hogy a destruktív folyamatok már működésben vannak; vagy éppen észlelték is, de ennek ellenére meg se próbálták a vészes csapást kivédeni; végül észlelték is, próbáltak is megfelelő adaptációt találni, de esetleg a probléma megoldása valóban meghaladta képességeiket, esetleg túl keveset tettek túl későn, és amivel próbálkoztak, talán visszafelé sült el, és a folyamat így vagy úgy összeomlással végződött.

Ha mérlegre tesszük a kulturális evolúciónak ezt a korszakát, amelynek késői változataira voltaképpen a mai napig ráismerhetünk, sok visszássága ellenére (amelybe a helyi és regionális összeomlások veszélyét is bele kell értenünk) mégsem lesz teljesen negatív a kép. A túlélésért folytatott össztársadalmi harccal párhuzamosan, és nagy részben e harc közvetlen következményeként, a versengő társadalmak termelő- és katonai tevékenységét elősegítő tudás- és technológiai alapzat gyors tempóban kiszélesedett. A társadalmak egyre hatékonyabb uralmat fejlesztettek ki a természet felett, s ennek értékét nem csorbítja, hogy legújabban, a modern tudomány eredményeinek köszönhetően, mindez annak az illúziónak is a kialakulásához vezetett, hogy meg is valósult egy gyakorlatilag teljes kontroll. A modernitás előrehaladása azonban nem változtatott az emberi kapcsolatoknak és az azokat igazolni hivatott erkölcsnek a hierarchikus, konfliktusokkal terhelt és kizsákmányoló jellegén. Csak átformálta és korszerűsítette azokat a mechanizmusokat, amelyek a kontrollstruktúrákat védik és újratermelik. Míg a korai időszakokban a politikai és katonai hatalom urai a kontrollt közvetlen fegyveres erőszakkal gyakorolták, a jelenkori fejlettebb társadalmakban az alapvető termelési források és nagy pénzjövedelmek birtokosai teszik ezt, amennyire lehet, a tőkevagyon eszközeivel és megfelelően manipulált piaci viszonyok segítségével. A nyers erőszak azonban, utolsó érvként, a mai napig a tarsolyban van.

A természet folyamataiba és az emberi produkció, illetve reprodukció problémáiba való belátásunk jelenlegi, viszonylag magas szintjének elérésével az embernek a természet fölött, valamint az emberi természet fölött gyakorolt kontrolljának illúziója szertefoszlik. A nagyobb létszámú csoportoknak a kisebbekkel szembeni posztneolitikus evolúciós előnyeit, az ezeket támogató zsákmányoló jellegű kulturális tulajdonságokkal együtt, a szemünk láttára írja felül az új evolúciós imperatívusz, melyet az emberiségnek a globális rendszerszint ökológiai és társadalmi korlátaival való ütközése hívott életre. Így aztán azok a hierarchikus erkölcsi értékek, amelyek a múltban e társadalmakat működtették, s a mai napig erősen hatnak, és amelyek implicit módon tolerálják a kapzsi, ragadozó és kizsákmányoló emberi kapcsolatokat, egyre inkább a túlélési előny gátjaiként jelennek meg. Sőt, egyre szélesebb körben tekintik őket egzisztenciális kockázatnak, mert az önkéntes és konstruktív együttműködés útjába állított akadályok az egész emberiséget társadalmi-ökológiai válság és az abból következő katasztrofális összeomlás felé sodorják.

A fenntarthatóság adaptációs alapfeladata

A túlélés érdekében az emberiségnek egy irányváltással el kell indulnia egy olyan evolúciós-adaptációs úton, mely a tudás és a komplexitás egy magasabb szintjén vezet újra végig egy korábbi kulturális evolúciós folyamaton, azon, mely vadászó és gyűjtögető őseinket elvezette az autonóm és kölcsönösen támogató együttműködések társadalmi viszonyai közé és a közösségeknek a természetbe való tiszteletteljes és védelmező beágyazásához.

A jelenlegi világ konfliktusokkal terhes dinamikája nem folytatható, mert a hosszú ideje sértett természet türelme kifogyóban van. A természettel való kapcsolatunk drámai módon kerül előtérbe; helyi ökológiai krízisek összeolvadása és globális méretűvé növekedése fenyeget. A katasztrofális összeomlás elkerülése érdekében ezért ismét, mint halász-vadász őseink korában, elsősorban a természettel való viszonyunkat kell törekvéseink középpontjába helyezni.

Ez a nehéz evolúciós kihívás azonban valójában áldás álöltözetben. Minthogy a két konfliktus (a társadalomé önmagával, illetve a társadalomé a természettel) összefonódik, a természettel való konfliktus feloldása nem valósítható meg anélkül, hogy az emberi társadalom fel ne oldja önmagával való sok évezredes konfliktusát. Az összefonódott konfliktusok megoldása érdekében tehát mindkét irányból egyszerre kell elindulnunk, megfelelő adaptációs lépésekkel, s hamar kell cselekednünk, hogy a fenntartható világ felé mozduljunk el, amíg még van rá idő.

Amire égető szükségünk van, az az emberi agy struktúrájával összhangban lévő olyan, nagyméretű társadalmak megalkotása, melyek kicsi és kooperatív közösségekből felépülő, nem hierarchikus hálózatokból állnak. Erre mostanáig nem kínálkozott praktikus mód, bár a lehetséges megoldásokat már kezdjük látni, elsősorban (de nem szükségképp kizárólag) az internet állandó, valódi minőségi változásokat hordozó megújulásaiban. A globális szintű közösségi kooperáció működő modelljeinek kialakítása, amelyeket nem hierarchikus kötöttségek kényszerítenek ki, hanem autonóm egyének önkéntes kezdeményezésén alapulnak, sürgető feladat – nélkülük nemigen beszélhetünk majd fenntartható fejlődésről.

Ennek a feladatnak a megoldásában a kiindulópont az a nagyfokú instabilitás, amely az ősi közösségekkel ellentétben a mai világot jellemzi. Ennek végső oka s ugyanakkor a megoldás fő reménye az, hogy a neolitikus mezőgazdasági átmenet után kialakult hierarchikus hatalmi viszonyok ellentmondásban vannak azokkal a modern társadalmakba is mélyen beágyazott kulturális hagyományokkal, amelyek az ősi méreteket megközelítő mai kisközösségek emberi viszonyait még most is sokszor az ősi kooperatív, kölcsönös segítségre kész, kölcsönösen autonómiatisztelő és érzelmileg nagyon magasra értékelt módon kívánják rendezni és fenntartani.

Dunbar erre sok példát mutat³⁴ az Ausztráliában, Afrikában és Dél-Amerikában máig is túlélő vadász-gyűjtögető közösségek életéből. Ezekben a legnagyobb csoport (clan), amelyben az emberek személyesen ismerik egymást, tipikusan 150 főt számlál. Az első, hétezer évvel ezelőtti közép-keleti földművelő települések lakosságát a régészek az építmények számának alapján ugyancsak tipikusan kb. 150 főre becsülik. Dunbar említi a hutterita kommunális vallási közösségeket, melyeknek történelme Európában négyszáz évre megy vissza, s melyek ma Kanadában és az Egyesült Államokban (Dakota) élnek tovább. Ezek átlagosan 100 fősek, mert amint elérik a 150-es határt, kettéhasadnak, annak a belátásnak alapján, hogy e létszám felett egyre nehezebb a közösséget csupán a közvélemény fegyelmével összetartani. A kb. ötezer tagú amerikai mormon hitközösség 19. századi vándorlása Utah felé ugyancsak 150 fős csoportokban történt, a hitközösség feje, Brigham Young utasítása alapján, mert ezek egymástól függetlenül tudtak működni, hatékony belső koordináció fenntartásával. A katonaságnál is a 100-200-as nagyságrendű század alakult ki, mint az önállóan működni képes és feszesen koordinált elemi harci csoport. A katonai századon belüli szoros emberi kapcsolatokat jól érzékeltetik a friss iraki haditudósítások, amelyek illusztrálják, hogy a mai napig a század a legnagyobb egység, amelyen belül emberek hajlandók életüket kockára tenni azért, hogy társaik életét megmentsék. A szociológiában jól ismert és dokumentált elv, hogy a 150-200-nál nagyobb csoportok egyre hierarchikusabbak, míg a kisebb csoportok sokszor minden szerkezet nélkül, személyes kapcsolatok alapján tartják magukat működésben. Dunbar szerint mindez arra mutat, hogy „emberi társadalmak rejtve hordanak magukban kb. 150 fős természetes csoportokat […], [amelyeknek] nincs sajátos funkciójuk: egy társadalomban szolgálhatnak egy célra, egy másik társadalomban más, különböző célra",³⁵ de valamilyen formában és céllal univerzálisan jelen vannak. Az ősi kultúra ma kicsi, emberszabású közösségekben él csak tovább, de azokban sokszor igen szilárdan.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az ősi emberi közösségeket a nyelven alapuló kultúra tartotta össze. Fontos viszont hangsúlyozni, hogy a nyelv társadalmi összetartó szerepében annak nemcsak a kognitív oldala volt fontos, hanem megkülönböztetetten az érzelmi és spirituális oldala is, különösen ének formájában. Szertartásokkal, dobolással és sokszor eksztatikus csoporttánccal összekapcsolva ez minden halász-vadász csoport központi eleme, s mint a közösség tagjainak megosztott, közvetlenül testileg érzékelt élménye, rendkívül erős érzelmi kapocs is volt.³⁶

A közösségi csoportos tánc ősi hagyománya, mint a nyelv, kizárólagosan emberi képesség, mert még legközelebbi főemlős rokonaink, a csimpánzok se tudnak együtt közös ütemet tartani. Az ilyen csoportos vagy körtánc – megkülönböztetve azt a sokkal későbbi, európai eredetű páros tánc formáitól – máig is minden emberi csoportra univerzálisan jellemző vonás, mely akkor is mindig fel-felbukkant, ha későbbi társadalmak tiltani vagy üldözni próbálták. Barbara Ehrenreich Dancing in the Streets (Tánc az utcákon) című könyvében hangsúlyozza, hogy semmi nem gátolja, hogy az ősi közösségi ünnepségek és eksztatikus szertartások tovább éljenek népesebb és tagoltabb jelenkori társadalmainkban, kivéve azt a félelmet és gyűlöletet, amellyel a hierarchikus elitek tiltották és üldözték ezeket a történelem folyamán – és amennyire tehetik, teszik ma is.

Az elitek félelme nem alaptalan. Az ilyen eksztatikus ünnepségek és a ritmikusan megosztott csoportos táncok során leomlanak az egyéni tartózkodás korlátai, amelyek az embereket egymástól elválasztják, és az egyediség érzete beleolvad a közösségbe tartozás mámorító élményébe, mely a halhatatlanság és a szellemvilágba tartozás élményével határos. Ahogy ezt Ehrenreich megfogalmazza, „a múlt táncolt vallásaival összehasonlítva a mai hitek sápadt élmények – ha másért nem, éppen, mert »hitek«, tehát hívéstől függenek, és azt követelik, szemben a közvetlen ismerettel. Az ősi rituális táncos, a menád és a vudu gyakorlója nem hitt istenében vagy isteneiben, hanem ismerte őket, mert a csoporteksztázis tetőfokán azok eltöltölték lényét jelenlétükkel."³⁷

Az ilyen élmények közösségi alapját a modern pszichológia fogalmaival absztraktabb módon, de rokon értelmezéssel foghatjuk meg. Eszerint személyes énünk a korai gyermekkori fejlődés során úgy épül fel, hogy abba sok elem integrálódik bele nemcsak szüleink korai képéből, ahogy azt érzékeltük, hanem közösségünk alapvető vonásaiból, valamint a világot és a társadalmat illető ki nem mondott feltevéseiből is, ahogy azokat az anyanyelvünkkel együtt tudat alatt magunkba szívtuk. A közösség tehát nemcsak hogy körülvesz minket, hanem bennünk is él mint énünk integráns része. És mivel a közösség tovább él, amikor a mi biológiai létünk megszűnik, nem meglepő, hogy a halhatatlanság érzése számunkra könnyen válhat meggyőzővé ünnepségek csoportos énekeinek és táncainak elragadtatásával; ez adja meg a közösségi mámor halhatatlanságot sugalló felhangjait.³⁸ Mindebből ered az a rendkívül erős közösségi kapocs, amitől a hierarchikus eliteket a hideg rázza. Mert az ünnepségek örömteli énekeiben, szertartásaiban, csoportos táncaiban, elragadtatásában éppen azok a szociális hatalmi és életszínvonalbeli különbségek merülnek el, amelyekre a hierarchikus társadalmak felső rétegeinek egész életformája rá van építve. Ehrenreich szavaival: „Az ünnepségek és eksztatikus szertartások tilalma és üldözése az évszázadok során férfiak, és néha nők, tudatos munkája volt, akik egy valóságos és sürgető fenyegetést észleltek benne. A »civilizációnak« az a vonása, amely a legellenségesebb az ünnepséggel szemben, nem a kapitalizmus vagy az ipari társadalom – amelyek viszonylag késői »újítások« -, hanem maga a társadalmi hierarchia, ami sokkal régebbi. Amikor egy osztály, vagy egy etnikai csoport, vagy egy nem (gender) gyakorol uralmat alárendelt népessége fölött, akkor félni kezd az alárendelteket szociálisan megerősítő (empowering) szertartásoktól, amelyek veszélyeztetik a társadalmi rendet és a fennálló kontrollstruktúrákat."³⁹

Ha visszatekintünk az ősi halász-vadász közösségek e két sarkalatos vonásának makacs továbbélésére – a modern társadalmakba mélyen beágyazott kis, emberszabású közösségekre és az ünnepségekre, táncokra, szertartásokra, amelyek letiltva, üldözve mégis újra és újra felbukkannak -, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges egy ilyen hagyomány fennmaradása a brutális posztneolitikus társadalmakban, sajátos genetikai alap nélkül (ha Tomasello érvelését követjük), tisztán kulturális alapon, a nagy társadalmi ellentmondás dacára?

Tomasello érvelése a kulturális evolúciót nemcsak történelmi, azaz filogenetikus pályáján követi, hanem az egyes ember életpályáján, tehát ontogenetikai síkon is, főleg az élet első hónapjaiban és éveiben.⁴⁰ Ekkor szilárdulnak meg azok az alapok, amelyek lehetővé teszik a kultúra generációról generációra való, lépésenként továbbfejlődő átadását. És ezek a korai élmények szükségképp olyan kicsiny és szűk társadalmi környezetekben születnek, amelyek nem haladják meg az ősi közösségek méreteit. Így nem meglepő talán, hogy sok embernek ebből a korból tudat alatt olyan élménye marad, amely az elvesztett Éden nemesebb emberi kapcsolataira, az autonóm egyének közt működő spontán és önkéntes kooperációra van beállítva.

Az ilyen kooperáció széles körű újrateremtésének kilátásait erősen javítja az ősi hagyományok továbbélése korunk társadalmaiban. Ezen túlmenően viszont elengedhetetlen a modern társadalmak legmélyébe beépített konfliktusgeneráló és zsákmányoló jellegzetességek felszámolása, amelyeket korunkban főképp a nagyvállalati, állami és pártbürokráciák hierarchikus kontrollja tartott vagy tart működésben, a piaci demokrácia vagy éppen a múlt századi centralizált és hierarchikus szocializmus leple alatt. Sok egyéb mellett a tudomány és a közoktatás világát is a mai napig ezek a kontrollstruktúrák határozzák meg.

Mély kulturális megújulás nélkül tehát a fenntartható fejlődésre való áttérés nem valósulhat meg. Mindez nyilvánvalóan nem következhet be elég hamar ahhoz, hogy megelőzze és kivédje annak az ökológiai és társadalmi katasztrófának a veszélyét, melyet a közvélemény egy része bizonytalan lehetőségként már jó ideje sejt, de nem érez eléggé a zsigereiben ahhoz, hogy kiváltson egy kulturális váltásra irányuló ellenállhatatlan nyomást.

Új kontrollmechanizmusok – „kicsiben" és „nagyban"

A fenntarthatóságba való kulturális átmenethez új emberi értékekre és azoknak megfelelő új kontrollmechanizmusra van szükségünk, az együttműködést elősegítő olyan kontrollra, amelyik különbözik a potyautas-kontrolltól, amennyiben egy magasabb fokú társadalmi kihívásra ad választ. A kihívás két okból magasabb fokú.

Az első, hogy a modern társadalom sokkal nagyobb méretű és ennek megfelelően tagoltabb, mint az ősi társadalmak, s így összetettebb és tagoltabb kontrollt is kíván. A másik, hogy bár a potyautasok ártalmasak, mert vonakodnak viszonozni a kapott segítséget és támogatást, legalább nem vesznek el semmit erőszakkal másoktól, nem sértik mások autonómiáját, és nem sajátítják ki mások munkaerejét. Viszont a mezőgazdasági forradalmat követő társadalmakban fellépő antiszociális erők jellegzetesen ilyen és hasonló módokon sértik a közösségi igazságérzetet, méltányosságot, és így a kooperáció lehetőségét.

Az eddigiekben azokat az intézményes kapcsolatokat, amelyeket kontrollálni kell, egy csoport jelzővel írtuk körül – hierarchikus, konfliktusgeneráló, erőszakos, brutális, zsákmányoló, kizsákmányoló, fosztogató, ragadozó -, de önmagában egyik sem fogja meg a mögöttük álló fogalom lényegét kielégítő módon. Ahhoz, amit mondani kívánunk, legközelebb a Plautustól származó klasszikus latin mondás áll, homo homini lupus, ember az embernek farkasa. Ezeket az intézményekbe szervezett, azokban működő emberfarkas-kapcsolatokat kell tehát ártalmatlanná tenni.

Viszont lényeges most mindjárt tisztáznunk, hogy intézményes kapcsolatrendszerek leszereléséről és kiküszöböléséről beszélünk, nem pedig kiszemelt egyedek emberfarkassá minősítéséről, a társadalom ellenségévé nyilvánításáról, kipellengérezéséről és összetöréséről. Sok történelmi példa igazolja, hogy olyanok, akik az utóbbi irányba fordulnak, nem a meglevő probléma megoldását érik el, hanem csak annak más formában való újratermelését. (Ugyancsak hangsúlyozni kívánjuk, hogy a plautusi mondás mint metafora csak emberfarkasokra vonatkozhat, mert a természet farkasaira, falkáikon belül, ellenkezőleg, az állhatna, hogy lupus lupo non est homo, farkas a farkasnak nem embere, tehát egymással szemben szinte nemesen viselkednek, nem embertelenül).

A neolitikus mezőgazdasági áttörés óta működő konkrét társadalmi kontrollt, más-más helyeken és korszakokban, így korunkban is, egymástól különböző mértékben, különböző minőséggel és különböző eszközökkel olyan intézményi kapcsolatokon keresztül gyakorolták, amelyeket tehát emberfarkas-jellegűeknek nevezünk, nem feledve, hogy ez az általános fogalom milyen sok szerkezeti és minőségi különbséget fedez. A fenntarthatóságot előmozdító kulturális váltás azt kívánja, hogy ezt a kontrollt egy olyan társadalmi kontroll váltsa fel, amelyre az előzőleg említett káros társadalmi kapcsolatoknak nincs vagy legalábbis egyre kevésbé van befolyásuk. Ezt emberfarkas-kapcsolatokat leszerelő kontrollnak, a „farkasok" kontrolljának, röviden farkas-kontrollnak hívjuk tehát, shapirói, szűk értelemben. Ilyen jellegű kontrollmechanizmusok hatékony megjelenése a korunkbeli társadalom legkülönbözőbb szintjein az előfeltétele annak, hogy az emberi törekvések a fenntartható kultúra felé orientálódhassanak. Ez nem célja, hanem előfeltétele annak, hogy a hierarchiák megszüntetésével egykor egy teljesen újfajta, benigeri értelemben vett átfogó kontrollmechanizmus jöhessen létre, amely az „emberfarkasok által gyakorolt" kontrollt váltja fel.

Ennek a reorientációnak a harmadik világ egyes területein még folytatódó népességnövekedéstől és a módosabb vidékeket jellemző érzéketlen túlfogyasztástól egy magasabb életminőség felé kell mutatnia, amelyben a hangsúly az anyagi javak és emberi kapcsolatok egyensúlyára helyeződik, egy stabil világlakosság ernyője alatt, melynek mérete a kívánt életminőséggel összeférhető.

Amikor azt elemezzük, hogy korunkban hogyan jelenhetne meg egy ilyen típusú hatékony kontroll, hirtelen bevillan, hogy őseink vadászó és gyűjtögető társadalmaiban nem voltak jelen emberfarkas jellegű, antiszociális kapcsolatok, noha látszólag nem működött bennük egy közvetlenül ezekre irányuló leszerelő-megregulázó mechanizmus.

Vagy talán mégis? Ennek keresése termékeny új irányba tereli az egész kérdés megfogalmazását. Ösztönösen érezzük, hogy a leghatékonyabb farkas-kontroll nem az, amely beazonosítja és leszereli a már működő emberfarkas-jellegű kapcsolatok rendszerét, hanem az, amelyik hatékonyan megelőzi, hogy ilyen ártalmas kapcsolatok egyáltalán megjelenhessenek!

Amint ez a felismerés látóterünkbe kerül, a vadászó és gyűjtögető őseink pubertáskori átmeneti-beavatási rítusai egészen új értelmet nyernek. Ez különösen igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy az önkéntes együttműködés alapját adó személyes autonómia tisztelete, valamint a környezet megbecsülése és védelme, ami az ősi emberiség természetbe való tökéletes beágyazását lehetővé tette, egy kulturális evolúció termékei, nem az emberi génekbe évszázezredekkel régebben bekódolt tartalom.⁴¹ Miképpen tudunk tehát útjára indítani egy hasonló kulturális evolúciós folyamatot jelenkori világunkban?

A szokásos irányelv-lefektetési logikákkal ez nem fog menni. Ahogy Donella Meadows, a fenntarthatóságnak az 1970-es évek óta egyik első és fő apostola, utolsó írásában kifejezi: a természet és az emberiség együttes rendszere sokkalta bonyolultabb, mintsem hogy lehetővé tenné evolúciójának előrevetítését, s még kevésbé evolúciós pályájának kontrollját egy előírt kívánatos jövendőbeli állapotának elérése felé.⁴²

A kívánt irányba vezető, ám kiszámíthatatlanul előbukkanó evolúciós ösvényeket azonban szélesíteni tudjuk, mint ahogy némely kártyajátékban is felhasználhatjuk a váratlanul kapott joker lehetőségeit. Az oktatás és a tudomány korábban tárgyalt összefonódása pontosan ilyen átjárót nyithat a jövő felé – talán a legígéretesebbet az összes ösvény közül.

Oktatás és tudomány összefonódása és a „megelőző kontroll" esélyei

Azt gondoljuk, hogy a felnövekvő nemzedékek jól tudatosított, lokális és globális környezeti problémák megoldását célul kitűző, valóságos, tudományos problémamegoldó projektekbe való integrálása adja meg az átjárás kulcsát. Még ha ez az integráció kezdetben szerény, korlátozott méretű kísérleti projektekkel történik is csak, magában hordozza annak a lehetőségét, hogy megindítson egy valóban hatékony, megelőző típusú kontrollmechanizmus felé haladó kulturális evolúciót. Jellegét és kontrollfunkcióját tekintve az evolúció analóg a vadászó és gyűjtögető őseink által gyakorolt pubertáskori átmeneti-beavatási szertartásokkal.

Az analógiát három, egymástól jól elkülöníthető területen vehetjük nagyító alá.

a) Fennáll, először is, egy kognitív, értelmi egybeesés. A tudástermelővé átszervezett oktatási rendszerekben – természetesen más tudományágak művelése mellett – könnyen lehet a fenntarthatóság legfontosabb változóira is koncentrálni. Rendkívüli mennyiségű tényinformáció születhet és kerülhet feldolgozásra a helyi és regionális részletek sűrű lefedésével, melyeket e nélkül valószínűleg nem lehet megfelelően értékelni és sikeresen rendszerezni. Ezt tekinthetjük úgy, mint az ősi átmeneti-beavatási szertartások instrukciós komponensének modern megfelelőjét, amely akkor a természet világában való túlélés kihívásaira készítette fel a fiatalokat. Ma a fenntarthatósági krízisek közeledtével, az oktatás és a tudomány közös megagépezetének egy hasonló, de modern instrukciós és kutatási tevékenységében való részvétel nagyon is hasonló szerepet hivatott betölteni a 12-18 éves diákok életében és egyre táguló ismeret- és tapasztalatvilágában.

b) Másodszor, fennáll egy érzelmi egybeesés a sikeres önkéntes együttműködés alapját képező felelősségteljes autonómia megteremtésével. Az oktatási rendszerek új tudás termelését szolgáló átszervezésének egyik nélkülözhetetlen eleme az az elv, hogy az eredeti tudományos munkát végző diákok autonómiáját tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy az ő egyszerű feladataik a vezető tudósokhoz mérten csak második vagy harmadik szintűek. Együttes teljesítményük azonban mégis meghaladja az algoritmizálható programokkal működő számítógépes rendszerek képességeit, egyenesen „rátelepülnek" arra. Tevékenységük és értékhozzáadásuk ott kezdődik, ahol a számítógépes feldolgozó rendszerek tevékenysége véget ér: az értelmezésre váró jeltömegnél. A feldolgozásnak ez a szakasza emberi éleslátást és ösztönös megérzést követel, nem helyettesíthető gépi intelligenciával, és nem lehet mozgósítani a diákok autonómiájának őszinte tisztelete nélkül – s ez természetesen nagy kihívást jelent a régimódi, tölcsérezéshez szokott tanárok számára is.

A fiatal diákok autonómiájának tisztelete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mások autonómiáját tisztelő emberekként nőjenek fel. Igazi jelentősége azonban annak van, hogy ezt a megerősítést a diákok eredeti és kooperatív szellemi munkavégzéssel összeköttetésben kapják. Tapasztalataikban így a személyes autonómia és a kooperáció úgy jelenik meg, mint egy egységes társadalmi erőkifejtés két oldala. Ilyen tapasztalatok híján mai, konfliktusokkal terhelt világunkban sokkal valószínűbb lenne, hogy a személyes autonómiát és a kooperációt mint két kölcsönösen ellentétes lehetőséget érzékeljék.

Mindez egybecseng az ősi átmeneti-beavatási szertartások másik érzelmi motívumával is, amely tiszteletet biztosított az idősebbek autonómiája s így sok évtizedes tapasztalataikon nyugvó véleményei iránt. Az idősebbek tisztelete ugyancsak tiszteletet termett a közösség más tagjainak is, és a mások autonómiája iránti általános tisztelet tette lehetővé, hogy az új, eredeti, kreatív és újító jellegű ötletek, bárkitől is származtak azok, visszhangra és megfontolásra találjanak. Mindez pedig messzemenően megerősítette annak a lehetőségét, hogy a szükségszerűen kooperatív erőfeszítések a lehető legjobb esélyekkel szolgálják a közösség fennmaradását egy sokszor instabil és veszélyes természeti környezetben.

Napjainkban az egész emberiség olyan korszakba lépett be, amelyben a természeti környezet újfajta módon vált instabillá és veszélyessé. Noha látszólag már megszelídítettük azt néhány nyilvánvaló irányban – legtöbbünknek nem kell óvakodnia tigrisektől, kígyóktól és cápáktól -, ez a természeti környezet emberi tevékenységeink súlya alatt immár ökológiai határaiig, sőt azokon is túl feszült, és olyanfajta intelligens és újító szellemű, autonóm társadalmi együttműködést igényel, amelynek híján ijesztően hamar kellene globális méretű vészhelyzettel szembesülnünk.

Fontos leszögezni, hogy a fentiekben méltatott autonóm együttműködés felé való átmenethez, amelyet most vizsgálunk, nem szükséges a fenntartható fejlődéssel összekötött környezeti tudományok bevonása az oktatási-tudományos megagépezetbe – nem úgy, mint az első és a hamarosan tárgyalt harmadik összhang esetében. Az autonóm együttműködést jelentősen erősíti bármely tudomány, amely a szükséges és lehetséges módokon olvad össze a tizenévesek oktatásával. Érthető viszont, hogy amint mindezek folytán egy valóban autonóm együttműködési stílus és gyakorlat kezd elterjedni a társadalmi kapcsolatokban, az várhatóan megindítja a farkas-jellegű, a fenntarthatóságra irányuló társadalmi erőfeszítések elleni intézményes ellenállások felszámolását is

c) Harmadszor – és talán ez a leglényegesebb -, erős egybeesést találunk a motivációk, az ösztönzés „kis világaival" is. Ez abból az egzisztenciális érintettségből táplálkozhat, amely a fenntarthatóságkutatási projektek aktív részeseivé tett tizenéveseknek a zsigereibe égeti a fenyegetés komolyságát és a szükséges változtatások iránti felelősséget. A fiatalok már csak azért is a legerősebben érzékenyek minderre, mert életük középpontjában a jövőjük áll, míg a felnőttek figyelmét a mindennapi gondok a jelenre terelik, az idősek pedig jellemzően a múltban élnek.

Viszont a zsigerekbe kódolt veszélyérzet nem múlik el, amikor a fiatalok felnőnek, hanem tovább kíséri őket abba az életkorba, amikor már sokkal nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a világ dolgaira. Mindez párhuzamot mutat azzal a szimbolikus testi fenyegetettséggel, amely a pubertáskorú fiúknak az érett férfiúvá válást megelőző ősi rituális körülmetélésében rejlik, s amely hatékonyan megakadályozza, hogy emberfarkassá váljanak. Egy hasonlóan személyes testi veszélyeztetettségérzést váltottak ki a képesség és kitartás próbái, egyedül a vadonban, amelyek az ősi átmeneti-beavatási szertartásoknak tipikus részei voltak.

Modern körülmények közt a fenntarthatóság összeomlásának szakadékába vetett pillantás előbb-utóbb egy hasonlóan közvetlen testi veszélyeztetettségérzetet kelt. Noha a szorongás, amit ez kivált, még távolinak tűnhet, amennyiben most még az erdőket, a halászatot, a fajok kihalását, a klímaváltozást, a sivatagosodás veszélyét érinti, de a fiatalok számára mégis a gyermeki ártatlanság megingását eredményezheti. A valóság betör a gyermekkor biztonságos kis világába, s azt egy sokkal nagyobb világ részeként mutatja meg nekik, amely már egyáltalán nem biztonságos, és szinte teljesen az ellenőrzésükön kívül áll. Mintha közvetlenül érzékelnék, amint a Természet fájdalmas sebet ejt az emberiségen – ennek sokkja személyes élményként rezonál az ősi beavatási szertartások gyötrelmével. Ami egykor a társadalom és a Természet haragjának rettenetes képzete volt a figyelmeztetések elutasítása miatt, az a várható katasztrófák bekövetkezésétől való félelem formáját ölti, ha csak társadalmi kapcsolatainkat és a Természetet illetően mindnyájan feltétel nélkül el nem kötelezzük magunkat egy sokkal érettebb, autonóm és önkéntes együttműködésre.

A diákok számára tehát a modern oktatási-tudományos probléma­megoldási folyamatokban való autonóm és kooperatív részvételnek nagy a jelentősége, mert ezek az ősi beavatási rítusokhoz hasonlóan egy életre szóló, rendkívüli beavatási élményt nyújtanak. De a személyes élmény mellett a beavatási folyamat három különböző, korunkban már megindult vagy éppen meginduló társadalmi innováció dinamikáját is visszatükrözi: a tudomány és oktatás egyre szorosabb összefonódását, a fenntartható fejlődés imperatívuszának elfogadását és a globális korszakába lépett emberiség új kontrollstruktúrájának kialakítását.

Epilógus: fenntarthatóság, kontroll és társadalom

Tudomány és oktatás összefonódásának előzetes tárgyalásakor már jeleztük, hogy bár ez a folyamat az információs társadalom fejlődésének során önmagától is halad előre, az átmenet ütemét lassítja, hogy az oktatás társadalmi kontrollja nagyrészt még mindig az ipari korszak követelményeihez igazodik. Minden olyan hatás, amely az információs társadalom igényeinek megfelelő kontrollstruktúrák kialakítását sürgeti, amely a káros ökológiai hatások egyre fenyegetőbb terjedése miatt a fenntartható fejlődés felé való elmozdulást igénylő politikai nyomást növeli, és a szükséges gazdasági és társadalmi változásokkal szembeni farkas-jellegű ellenállások leszerelése és megelőzése érdekében követeli a kontrollmechanizmusok cseréjét, a tudomány és az oktatás összefonódását is gyorsítani fogja.

És itt jutunk vissza a diákok „beavatásának" kérdéséhez. Minél gyorsabban alakul ki és kezd működni az oktatás és a tudomány részben közös megagépezete, annál hamarabb fejti ki hatását az új generációknak a fenntartható fejlődésre való „átprogramozásában". Ez részben közvetlen hatásként, eredményként jelentkezik, amely új ismeretek és eljárások révén sikeresebb fellépést tesz lehetővé a klíma-, energia-, ökológiai problémákkal vagy épp a hulladékkezeléssel kapcsolatos válságterületeken. Másfelől sokkal mélyebbre is hatol, mert mindez egy új kontrollmechanizmus öntőformáiban terem meg, a diákok megélt tapasztalatainak révén, az egyéni autonómia és önkéntes kooperáció primer gyakorlatával, szöges ellentétben a farkas-jellegű intézmények monopolisztikus, bürokratikus és hatalmi, illetve érdekkötésekből táplálkozó politikai praxisával.

Nyilvánvaló, hogy az új kontrollstruktúra megerősödése tovább gyorsítja mind a fenntartható fejlődés, mind a tudomány és az oktatás fúziójának sebességét, így a szaporodó pozitív visszacsatolási ciklusok révén hamarosan el lehet jutni arra a pontra, amikor a folyamat már nem visszafordítható. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a ciklusokat, megfelelő kontrolljuk híján, azok farkas-ellenzői képesek lehetnek – akár a legelején is – sikeresen leállítani. Korunk tudásintenzív jellege miatt azonban mindazok, akik a tudományt és közoktatási rendszerüket az ipari korszakba fagyasztanák vissza, saját versenyképességüket áldozzák fel. A fenntarthatóság szempontjait figyelembe nem vevők befolyása sorvadásnak indul a nemzetközi közösségben. A régi kontrollstruktúrákhoz való ragaszkodás előbb-utóbb ellehetetleníti a más normákkal szerveződő gazdasági, technológiai és kulturális áramlásokat és tranzakciókat.

A pozitív ciklusok egyre táguló körei azonban azt eredményezhetik, hogy a jövő generációknak az önkéntes együttműködésre való készsége drasztikusan növekszik minden, a közösség számára fontos, ám ma még sok esetben a politika zsákutcáiban megrekedő egyéb kérdésben is, hiszen sok ipari korszakból származó struktúra vár még újratervezésre, illetve átépítésre. Noha a diákok tudományos-oktatási tapasztalatai nem érintik közvetlenül a pénzvagyonon és jövedelmen keresztül gyakorolt kontrollt, ezek a tapasztalatok bőséges lehetőséget kínálnak a kritikai gondolkodás számára, illetve nagyfokú erősödést a társadalmi kapcsolatok tudatosságában, melyeket a farkas-jellegű kontroll erői inkább rejtve tartanának.

Ki tartja vissza a bestiát, hogy elkerüljünk egy újabb sötét korszakot? – kérdezi James Martin legújabb könyvében.⁴³ A fiatalok T-generációja, az átmenet (transition) nemzedéke – adja meg a választ. Azok a fiatalok, akik globálisan hasonló jellemzőikkel, attitűdjeikkel és tudásukkal mind nyitottabbak és alkalmasabbak a kooperációra és a konstruktív társadalmi cselekvésre. Hogy mikor lesz valóság a vízióból, miszerint a T-generáció egyre nagyobb számban vesz részt iskoláikban zajló, a fenntartható fejlődésre (is) orientált tudományos projektekben? Hogy kialakul-e a felnőttkorba való átmenet rítusaként szolgáló, minden fiatalnak értelmes cselekvési teret adó, teljes körű polgárságtudomány, „citizen science", amely beléjük plántálja az önkéntes és kölcsönösen támogató együttműködés mintázatait, valamint helyi közösségeik és a globális emberi társadalom minden egyes tagja autonómiájának tiszteletét?

A válasz nem rajtuk múlik: a sok százmillió apró tudáskazán készen áll arra, hogy beizzítsák.

 

Jegyzetek

¹ Paulo Freire: Pedagogia do oprimido. Rio de Janeiro, Editora Paz e Terra 1970, 23ª Edição, 1996; angol fordításban: Pedagogy of the Oppressed. (Magyarul különböző válogatásokban jelentek meg részletek ebből a könyvből.)

² Norbert Wiener: Cybernetics. MIT Press, 1948; uő: The Human Use of Human Beings. Da Capo Press, 1950.

³ James R. Beniger: The Control Revolution. Harvard University Press, 1986.

⁴ Az egymásra rétegződő kontrollstruktúrák fogalmának absztrakcióját és átfogó jellegét már a tisztán biológiai kontrollstruktúrák egymásra rétegződése is illusztrálja, amely a többsejtű szervezetekben visszamegy az egyes sejtekig, s azokon belül a mitokondrium és egyéb sejtszervecskék együttműködésének szabályozásáig: John Stewart: Evolution's Arrow: The Directions of Evolution and the Future of Humanity (Az evolúció nyila: az evolúció irányai és az emberiség jövője). Canberra: The Chapman Press, 2000, 5. fejezet; http://users.tpg.com.au/users/jes999/index.htm

⁵ Shapiro Andrew L.: The Control revolution. A Century Foundation Book Public Affairs, New York, 1999.

⁶ Magyarországon elsőként: Varga Károly: Az aránypár megoldása. A moder­nizáció kommunikációs elmélete 30 év után. Jel-Kép, 1998. 3. sz. 63-82.

⁷ James R. Beniger: Information Society and Global Science In: Telescience: Scientific Communication in the Information Age (Információs társadalom és globális tudomány a távtudományban: tudományos kommunikáció az információs korszakban). Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 495, 1988. január, 14-28. Újraközölve: Charles Dunlop – Rob Kling (eds.): Computerization and Controversy: Value Conflicts and Social Choices. San Diego: Academic Press, 1991.

⁸ Lewis Mumford: The Myth of the Machine, vol. 1: Technics and Human Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1967; vol. 2: The Pentagon of Power. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1970. (Magyarul [válogatásban]: A gép mítosza. Európa, 1986, 2000.)

⁹ Diák csillagászok, diák ökológusok és diák régészek régóta számos nemzetközi projekt sikeres résztvevői. Észtországban az észt fák adatbázisát az ottani sulinetes diákok építették fel, tanáraikkal és tudósokkal közösen. Szingapúrban a középiskolások élő biokémiai kísérleti projektek résztvevői. A magyarországi kutató diákmozgalomban több ezer középiskolás vesz részt, patrónus-professzoraival közösen.

¹⁰ „Semleges" mondatokkal, mint „a papír fehér", vagy „Jancsi labdát dob", kudarcba fulladt a tanítás, ám amikor Freire olyanfajta példákat kezdett szerkeszteni, hogy „a földesúr ellopja azt, ami a tiéd", varázslatosan megnyílt az írástudáshoz vezető kapu.

¹¹ Deschooling Society (A társadalom „iskolátlanítása"). Harrow Books, Harper and Row, 1970.

¹² A behelyettesíthetőségnek azonban erős korlátai vannak: vajon mennyi szellemi tőkére van szükség a repülőgépek üzemanyag-fogyasztásának csökkentéséhez? (Hiszen tisztán szellemi tőkével a gép nem fog felszállni, bármennyit fektetünk is belé.)

¹³ Minderről jó tudományos képet ad a Scientific American 2005. szeptemberi, e témának szentelt száma: Crossroads for Planet Earth (Föld bolygónk a keresztútnál).

¹⁴ Az ilyen technológiákról kitűnő összképet ad Paul Hawken – Amory Lovins – L. Hunter Lovins: Natural Capitalism. New York, Little Brown, 1999. A címben a „kapitalizmus" kifejezés megtévesztő: a jobboldali kritika szerint inkább „természetes szocializmusnak" kellene nevezni, tehát politikailag semleges.

¹⁵ Stewart: i. m. 5. fejezet.

¹⁶ Lényegében, tehát alapszerkezetében és tipikus működési módjában. Ebből viszont nem következik – mint azt Norman Doidge hangsúlyozza nemrég megjelent könyvében (The Brain that Changes Itself [Az agy, mely önmagát módosítja], Viking, 2007) -, hogy agyunk anatómiája, mint írja, megrekedt volna a pleisztocén korszakban (291-292.). Ez utóbbi nézet „nem veszi számításba az agy képlékenységét, amely ugyancsak része genetikai örökségünknek. A vadász-gyűjtögető agy éppoly képlékeny volt, mint a miénk, és egyáltalán nem volt a pleisztocénban megrekedve, sőt, ellenkezőleg, képes volt szerkezetét és működését a váltakozó körülményeknek megfelelően átszervezni." Doidge könyve részletesen bemutatja az elmúlt két évtizedben zajló forradalmi paradigmaváltást, amely az emberi agynak a tudományokban Descartes óta begyökeredzett mechanikus szemléletét egy sokkal formálhatóbb és átrendezhetőbb szemlélettel cseréli fel.

¹⁷ Robin Dunbar: Grooming, Gossip, and the Evolution of Language (Kurkászás, pletyka és a nyelv evolúciója). Cambridge: Harvard University Press, 1996, 3. és 4. fejezet.

¹⁸ Michael Tomasello: The Cultural Origins of Human Cognition (A társadalmi megismerés kulturális forrásai). Cambridge, MA, Harvard University Press, 1999.

¹⁹ Az RNS genetikai szerepe sokkalta fontosabb, mint eddig gondoltuk, de arról, hogy ez milyen módon befolyásolhatta az emberiség biológiai és kulturális evolúcióját, még semmit sem tudunk. The RNA Revolution. The Economist, 2007. június 14., 13. és 87-89.

²⁰ Dunbar: i. m.

²¹ M. Tomasello – M. Carpenter – J. Call – T. Behne – H. Moll: Understanding and sharing intentions: The origins of cultural cognition (Intenciók megértése és megosztása: a megismerés kulturális forrásai). Behavioral and Brain Sciences, 28, 2005, 675-691. Ezt és a további Tomasello-referenciákat pdf-formátumban lásd: http://www.eva.mpg.de/~tomas/

²² M. Tomasello: Why don't apes point? (A majmok miért nem mutatnak?) In: N. J. Enfield – S. C. Levinson (eds.): Roots of Human Sociality: Culture, cognition, and interaction (Az emberi társadalmiság gyökerei: kultúra, megismerés és kölcsönhatás). Oxford, Berg, 2006, 506-524.

²³ Ugyancsak Tran Duc Thao szerint „a mutatás gesztusának, mint a nyelv legősibb jelének, megvan az az egészen egyedülálló sajátossága, hogy puszta anyagi formájával teljesen önmaga termeli ki tulajdon jelentését". Recherche sur l'origine du langage et de la conscience. Editions Sociales, Paris, 1973. Magyar fordításban: A nyelv és a tudat. Gondolat, Budapest, 1978, 39.

²⁴ B. Hare – M. Tomasello: Human-like social skills in dogs? Trends in Cognitive Science, 9, 2005, 439-444.

²⁵ Az ősi közösségek társadalmi kapcsolatainak itt és a későbbiekben bemutatott sajátosságait és értékelését elsősorban Stanley Diamond munkássága befolyásolta. Lásd In Search of the Primitive: A Critique of Civilization (A primitív nyomában: a civilizáció kritikája). 1974, 1980.

²⁶ Ezeknek a halász-vadász közösségekben megfigyelt átmeneti-beavatási szertartásoknak széles antropológiai irodalmuk van. Az ősi társadalmi viszonyokat illetően azok a megfigyelések a leghitelesebbek, amelyek olyan közösségekből erednek, amelyeket a későbbi civilizációk hatásai legkevésbé érintettek, például a legkorábbi megfigyelések Ausztráliában, Észak- és Dél-Amerikában. Ezekben jellegzetesen egyenlőség áll fenn mind nők és férfiak, mind különböző családok között.

²⁷ A rituális körülmetélés eredetének és társadalmi jelentőségének értelmezésére tucatjával vannak különböző, egymásnak részben ellentmondó elméletek. Arra az értelmezésre, amelyet a kulturális evolúció szempontjából legmeggyőzőbbnek tartunk, s amelyet a szövegben tárgyalunk, nem találunk az irodalomban sem direkt megerősítést, sem cáfolatot.

²⁸ Noha e kipusztulást sokan sokáig próbálták az utolsó jégkorszakot követő klímaváltozásokkal magyarázni, ez nem kielégítő ok, mert a klímaváltozás a különböző földrészeken nagyjából egyidejűleg zajlott le, míg a nagy állatfajták különböző helyeken nagyon különböző időkben tűntek el. Lásd Tim Flannery: Future Eaters (A jövendő megevői). Reed New Holland, 1994, 183-186. Flannery részletesen tárgyalja a világszerte lefolyt kipusztulásokat s lehetséges okaikat.

²⁹ Flannery szerint ez a kipusztulás 11 ezer éve történt. Egy újabb forrás (C. J. Donlan: Restoring America's Big Wild Animals. Scientific American, 2007. június, 73.) szerint a kipusztulás Észak-Amerikában 13 ezer éve történt, és öt rendbe (order) tartozó, 45 kg-nál nagyobb testsúlyú, 35 állatfajta közül 25-nek az eltűnését eredményezte.

³⁰ Leonard Shlain: Sex, Time, and Power: How Women's Sexuality Shaped Human Evolution (Nemiség, idő és hatalom: miként befolyásolta a női szexualitás az emberiség evolúcióját). Penguin Books, 1994, 26-35, 105-111.

³¹ Leonard Shlain: The Alphabet versus the Goddess (Az ábécé az istennő ellen). Peguin-Compass, 1998.

³² Shlain: i. m.

³³ New York, Viking, 2005, 14. fejezet, 419-440.

³⁴ Dunbar: i. m. 69-79.

³⁵ Uo. 77.

³⁶ Uo. 142-147.; Barbara Ehrenreich: Dancing in the Streets (Tánc az utcákon). New York, Holt, 2006.

³⁷ Ehrenreich: i. m. 256.

³⁸ Ennek árnyoldala is van. Amikor egy közösség összeomlik, annak tagjai zsigereikben érzik a halált. Innen a székely, ír és skót népballadák, melyekkel a közösség szublimálja az elviselhetetlen halálérzetet. Ha a közösség túl kicsi az ilyen művészi szublimáció időszerű megteremtéséhez, a halálérzet valósággá válik. Anestasia Shkilnyk A Poison Stronger than Love: Destruction of an Ojibwa Community (Egy méreg, mely a szeretetnél erősebb: egy ojibwa közösség elpusztítása) című könyvében (Yale University Press, 1985) arról tudósít, hogy az érintett közösségben tíz év alatt a halálesetek nyolcvan százalékának oka gyilkosság vagy öngyilkosság volt.

³⁹ Ehrenreich: i. m. 251.

⁴⁰ Lásd Tomasello: i. m.; Tomasello et al.: i. m.

⁴¹ A legtöbb emberben, férfiakban sokkal inkább, mint nőkben, úgy tűnik, van valamelyes potenciális „emberfarkas" vonás. Ennek eredete olyanfajta főemlős őseinkig mehet vissza, mint a páviánok, amelyeknek csoportjait erejük teljében lévő hímek védték párducoktól és más ragadozóktól. Legközelebbi rokonaink közt a csimpánzok csoportjai hímek által domináltak, de a bonobókéi nem. Ősi átmeneti-beavatási szertartásaink azt sugallják pubertáskori hím-körülmetéléseikkel, hogy az ember öröksége jobban hasonlít a csimpánzokéra, mint a bonobókéra.

⁴² Donella Meadows: Dancing with Systems (Tánc a szisztémákkal). Whole Earth Magazine, 2002. tél.

⁴³ James Martin: The Meaning of the 21st Century. A vital blueprint for ensuring our future. Riverhead Books, 2006.

Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.¹ Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,² és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?³ Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.⁴

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokrácia–diktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

¹ Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

² Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

³ Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

⁴ Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?

A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a specifikus tulajdonsága a volt szovjet tömb országaiban létrejött kapitalizmusnak. (S ebből közvetve adódik az a levezetett kérdés: miért ilyen jelentéktelen a kapitalizmussal szembeni politikai ellenállás Kelet-Európában.) Mivel az ismert séma szerint a „polgári forradalomra" háramló „modernizációs" és szekularizációs munkát a bolsevik forradalom végezte el, ez mind a rendi múlt elemeit, mint a proletárszocializmust elsöpörte, ezért politikai és kulturális értelemben régiónkban jött létre a „legtisztább" tőkés rendszer.

Kétség se férhet hozzá, a baloldal számára Kelet-Európának szimbolikus és történelmi jelentősége van. Végtére is itt került sor az állítólagos szocialista kísérletre. Amikor 1989-ben összeomlott a keleti tömb, a legtöbb ember úgy érezte, hogy a globális kapitalizmus horizontján túl már semmi sincs. Bár egyáltalán nem biztos, hogy ami elbukott, az valóban szocializmus volt, a nyugati baloldal intézményei, szervezetei, irányzatai úgy tűntek el a történelmi süllyesztőben, mintha mindaz, amit képviseltek, azonos lett volna avval a vigasztalan romhalmazzal, ami Sztálinnak és diadokhoszainak a birodalma volt. Bármilyen dicstelen, szürke, ijesztő és unalmas is volt ez a birodalom, a mai bentlakók úgy vélik, hogy minden tekintetben magasabb rendű, mint az új fölállás. A szocialistákat, úgy tetszik, az emberek annak az általánosan elfogadott véleménynek az alapján utasítják el, hogy a kapitalizmuson kívül nem létezik más, a demokratáknak meg azt mondják, hogy a diktatúra vidám piknik volt ehhez az új liberális demokráciához viszonyítva.

Ám a „kelet-európaiak" többségével szemben (Vlagyivosztoktól Prágáig és az Aral-tótól Kelet-Berlinig) és a zsémbes nyugati kommunistákkal ellentétben én nem tudom és nem is akarom siratni a posztsztálini tragikomédia dicstelen kimúlását annak ellenére se, hogy a kelet-európaiaknak akad néhány érdekes oka erre a viselkedésre; és a legtöbb liberálistól eltérően nem gondolom, hogy ami összeomlott, az szocializmus volt, és azt sem gondolom, hogy a novus ordo seclorum szükségszerű is, meg sikeres is. Vagy ami azt illeti, hogy különösen novus lenne.

Természetesen meg tudom érteni, hogy ezek a vélekedések a legitimáció legkülönfélébb tétjeit és stratégiáit jelentik, mint ahogy mindig is evvel a kockázattal jártak, és a legitimációnak a történelem és a történetelmélet révén kell végbemennie. Ha meg akarjuk érteni, miért is olyan különösen érdekes és rendkívül taszító változata Kelet-Európa a kései kapitalista társadalomnak, akkor meg kell szabadulnunk attól a gondolattól, hogy ennek a jelenségnek bármi köze volna a „totalitárius" szellemi beállítottsághoz vagy az „elmaradott", a tekintélyelvűségben gyökerező szokásokhoz és a szolgalelkűséghöz; ezekkel a fogalmakkal a hidegháború „naturalizálta" a meglepően modern, de se nem liberális, se nem Nyugat-barát ellenfelének ideológiai önképét.

Kétségtelen, hogy a legfontosabb az a gyötrelmes kérdés, amely az 1917-ben született és 1989-ben szégyenletesen kimúlt rendszer természetét firtatja. Sok folyókilométernyi könyvtári polcot töltenek meg azok a művek, amelyek ezt a kérdést akarják fölfejteni, mely oly sok szívfájdalom és szenvedés oka volt, és a huszadik század jelentősebb radikális mozgalmainak önértelmezését is meghatározza.

Hiszen ha a rendszer szocialista volt, akkor a reformista szociáldemokrácia áruló volt, az antileninista szélsőbal nem volt egyéb, mint puszta őrület; ha viszont a rendszer nem volt szocialista, akkor minden hősies áldozat, különösképpen a nyugati és déli kommunista hivatásos forradalmároké, hiábavaló volt. Ha a rezsim ténylegesen szocialista volt, és a gulag, a népirtás és a kirakatpörök ebben a ténylegesen szocialista rendszerben történtek meg, akkor a szocialista eszme maga bűnös, ám ha a rezsim nem volt autentikusan szocialista, akkor a gulag nem mond ellent a szocialista eszme morális és politikai megvalósíthatóságának. Ha a szovjet típusú rendszer nem volt sikeresebb, mi több, egészében véve rosszabb volt, mint a kapitalista rendszerek általános működése, akkor ennek felelősségét aszerint kell megosztani, hogy mit is gondolunk a rendszer fő jellemzőiről. Ezekre a régi kérdésekre egyszerre történeti és filozófiai választ kell találnunk.

Nem kétséges, hogy a szovjet tömb országaiban kiirthatatlanul jelen voltak a klasszikus kapitalista sajátosságok: a bérmunka, az árugazdaság, a munkamegosztás, a kötelező munkavégzés, a tőkének való alávetettség, a pénz, a járadék, a tulajdont illető, alapjában változatlan római jog [az ELTE „marxista-leninista" polgári jogi tankönyvét fordításban minden változtatás nélkül taníthatták nyugat-európai, közös piaci jogászoknak az 1960-as években], a munkahelyi, üzemi hierarchia, éles különbség a fizikai és a „szellemi" munka között, iszonyú egyenlőtlenség, a proletár ellenállás elfojtása, a munkásosztály autonómiájának megtörése, elnyomó patriarchális család, a nők fizetetlen házimunkája, politikai és ideológiai elnyomás, féktelen állami nacionalizmus, etnikai és faji megkülönböztetés, cenzúra az emancipatorikus művészet és társadalomtudomány ellen, és persze vad, féktelen kizsákmányolás. Evvel a lehangoló fölsorolással szemben a kétkedő igazhívők, közülük Trockij a leghíresebb, mindössze egyetlen tényt tudtak felhozni: a magántulajdon eltörlését. A társadalmasítás és a gazdasági tervezés szerintük mindenki számára meggyőzően bizonyította, hogy a kapitalizmus a Szovjetunióban még a sztálini „thermidor" idején se, a Kínai Népköztársaságban és a csatlós államaikban se tért, mert nem is térhetett vissza. [„Visszatérésről" persze csakugyan nem volt szó, hiszen korábban nem volt kelet-európai és ázsiai kapitalizmus.]

A rendszer szörnyűnek elég szörnyű, de valahol mégis szocialista. A proletariátust így vagy úgy minden jelentős tétel „tulajdonosának" tekintették, bár a proletariátus nem rendelkezhetett állítólagos tulajdonával, és nem ellenőrizte, nem is ellenőrizhette és irányíthatta a gazdaságot, és nem szólhatott bele abba se, hogyan folyik a termelés, és mi legyen a gazdasági fejlődés célja. Ennek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a keleti tömbben nem voltak magánkapitalisták, és nem voltak „valódi" piacok se. Ez azért is érdekes, mert óhatatlanul fölveti azt a kérdést: vajon tényként kell-e kezelnünk, hogy a kapitalizmust elsősorban a piacok megléte és a termelési eszközök magántulajdonosainak jelenléte jellemzi.

Ez volna az ortodox marxista nézet? Ami engem illet, ezt erősen kétlem.

Tekintsük át röviden, mit is takar ez a szó: „magán", ami legalábbis Rousseau óta a polgári társadalom lényegét fejezi ki. [Pl. ezen alapszik a különbségtétel „bourgeois" és „citoyen" között.]

A „magán" elsősorban kiváltságos, elkülönült, védett területet jelöl, mely fölött valaki/valami ellenőrzést gyakorol, és ami egyúttal kizárja más versengők hozzáférését az ellenőrzéshez. Ez a valaki/valami lehet fizikai vagy jogi személy, pl. intézmény, mondjuk, a korona, netán szerzetes- vagy lovagrend. Hiszen mondhatjuk-e, hogy a koronabirtok nem magántulajdon ebben az értelemben? Vajon Kelet-Európában az óriási egyházi birtokok 1945 előtt nem voltak-e magántulajdonban, s mint ilyenek, nem zárták-e ki azokat, akik úgyszintén szívesen birtokolták volna őket? Vajon „az állam", netán metafizikailag, milyen értelemben volt nem-kizárólagos, nem-ellenőrző, nem-haszonélvező tulajdonos? A koronabirtokok tulajdonát szintén a közösség együttes hasznára fordították, pl. hadsereget állítottak ki és fizették a zsoldosokat, de vajon ez a különleges használat nem volt kizárólagos, nem öltött tulajdoni formát? Vajon a király alattvalói saját érdekükben tetszésük szerint fölhasználhatták volna a kincstári tulajdont? Vajon az a tény, hogy inkább jogi, mintsem fizikai személy volt az, „aki" a javakat birtokolta azok kizárásával, akik semmilyen termelőeszközzel nem rendelkeztek, cáfolja-e az elkülönített tulajdon meglétét? Úgy tetszik, hogy az osztálytársadalmakban, mint a piaci kapitalizmus és a szovjet típusú rendszerek, a tulajdonlás lényege a tulajdonnak az elkülönítettsége azoktól, akik munkabér ellenében működtetik, de nem birtokolják a termelőeszközöket. Másfelől, nem lényegi sajátossága a tulajdonlásnak a tulajdonosok politikai vagy jogi természete. A szovjet típusú rendszerek apologétái azt mondták – még az is lehet, hogy hitték is -, hogy a proletariátus állítólagos politikai hatalma megváltoztatta ennek a titokzatos entitásnak, „az államnak" a jellegét, s ez ennélfogva nemcsak az új uralkodó osztálynak a politikai és közigazgatási képviselete lett, hanem új típusú tulajdonossá is vált, amely nem sajátít el értéktöbbletet „nem-proletár" vagy „nem-szocialista" célokra, ami persze a gyakorlatban azt jelentette, hogy az értéktöbblet jó részét a megszokott módon újra befektették.

Minthogy a proletariátusnak természetesen nem volt semmiféle politikai hatalma, tehát nem is gyakorolhatta, ahogyan a munkásellenzék Oroszországban már 1919-ben helyesen rámutatott erre, meglehetősen egyértelműnek látszik, hogy a kormányzat politikai irányvonala és ideológiája semmilyen elképzelhető módon nem változtatja meg a tulajdon nélküli munkások kirekesztését az „ő" misztikus, képzetes tulajdonuk élvezetéből, irányításából vagy isten ne adja, eladásából. Tökéletesen igaz tehát, hogy a tulajdonos funkcióját hivatalnokok vagy apparatcsikok gyakorolták a föntről jövő utasításoknak megfelelően, és ezek az apparatcsikok a társadalom gazdasági javait nem birtokolták, és nem tudták őket közvetlenül a maguk hasznára fordítani, sem elidegeníteni nem tudták tetszésük szerint, más szóval, nem az „apparátus" vagy „nomenklatúra" mint olyan volt a termelési eszközök kollektív tulajdonosa. De ez egyáltalán nem előföltétele általában a tulajdonlásnak, amely teljességgel független a „magán", a „privát" szó és fogalom eredeti, történeti jelentésétől. Egyáltalán nem szükséges, hogy a „nomenklatúra" egyes tagjai részesüljenek a proletariátus által előállított értéktöbbletből, mint ahogyan a részvénytársaságokban a részvényesek szoktak; ugyanakkor azonban bármennyire is elkülönült volt ez a tulajdon, hiszen a társadalmi újraelosztás az apparátusnak, a nomenklatúrának kedvezett, amely számottevő anyagi privilégiumokat élvezett, ezek azonban – mint köztudomású – nem voltak különösebben tartósak vagy garantáltak vagy átörökíthetők; mégis, az elkülönült tulajdon fölötti elidegenítési, ellenőrzési, működtetési, irányítási jog nem volt hozzáférhető a társadalomi verseny- és vetélytársak számára; s ez elegendő ahhoz, hogy uralkodó osztálynak nevezzük.

Ami itt specifikus, az a kormányzati funkciók és az uralkodó osztályokhoz tartozás szintézise. Ennek történeti előzményei vannak Kelet-Európában és Ázsiában is, és Karl Wittfogel és más képzeletgazdag emberek hajlamosak voltak ezeket a hagyományokat [„hidraulikus", azaz folyamszabályozó, gátépítő, emiatt centralizáló-etatista, állami rabszolgaságot használó ókori keleti rezsimek] túlbecsülni, de én személy szerint nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentőséget kellene tulajdonítanunk, hiszen ez a helyzet csak a bolsevik forradalommal, újonnan állt elő, ami pedig föltűnően fütyült a precedensekre [beleértve a Marx által reményteli figyelemmel elemzett „obscsinát" és „zadrugát", azaz faluközösséget].

Más szóval az ún. „szocialista állami tulajdon" a munkások szempontjából (és ez a lényegi aspektus) fogalmilag nem különbözik a „tőkés magántulajdontól", bár a társadalmi szervezet és társadalmi dominancia eltérő módszereit jelenti, és magyarázhatja a hiányzó piac rejtélyét.

Ha a piac anonim mechanizmus, amely a kínálatot igazítja a kereslethez, és ennek megfelelően allokálja a forrásokat, akkor a „szocialista" tervezés olyan nem-anonim, szándékolt-tudatos és hierarchikus („föntről lefelé" irányuló) mechanizmus, amelyet eredetileg ugyanerre szántak, de amely – s ebben teljes a közmegegyezés – sokkal kevésbé hatékony.

A kétféle mechanizmus különbségeit jórészt tompítja egyfelől a Kornai János és mások leírása szerint piacot szimuláló, utánzó „tervalku" az egykori keleti tömb gazdaságaiban, másfelől pedig az erőteljes kormányzati beavatkozás és a gazdasági célok politikai és ideológiai erők általi [gyakran katonai, területi és demográfiai szempontú] meghatározása a korai kapitalizmus kialakulása során. Senki sem állíthatja komolyan, hogy a brit és holland Kelet-Indiai Társaságok és az ezekhez hasonló szervezetek tiszta „piaci" intézmények voltak. A katonai és katonailag szervezett erők összecsapása éppen annyira alakította a piaci kapitalizmus arculatát, mint a tőzsde. A tőke újrabefektetését és az újraelosztást a hiánygazdaságokban mindig is az állami vagy a kormányzati akarat végezte – még az olyan, hivatalosan tőkésnek nevezett társadalmakban is, mint a háborús Németország és az 1940-es, 1950-es évek Nagy-Britanniája. És ne felejtsük el, hogy a piacgazdaság neokonzervatív (vagy „neoliberális") modellje szintén ideológiailag motivált politikai lépés eredményeként született, és nem volt más a helyzet a gabonatörvények (Corn Laws) és a szabadkereskedelem esetében a tizenkilencedik században se. Úgy látszik, az a különbség, hogy a polgári társadalmakban [nem minden „tőkés" társadalom „polgári" társadalom is egyben] az uralkodó osztály politikai cselekvését szokás szerint ellenőrzés alatt tartják a választások és a „szabad" pártharcok, míg az egypártrendszerű „szocialista" diktatúrákban ilyen fékek nincsenek. Persze ha hiányoznak is ezek a fékek és ellensúlyok, nem azt jelenti, hogy ezekben a diktatúrákban az uralkodó osztályokon belül ne folytak volna mindig is gyilkos küzdelmek, ahogyan azt se jelenti, hogy a diktatúra apparátusai ne tudtak volna (ne tudnának) irányt váltani: elég csak összehasonlítani a Kínai Kommunista Párt politikáját Mao idején és a mai, Hu Csin-tao-féle vezetés alatt, hogy lássuk, a változások úgy mentek végbe, hogy érintetlenül hagyták a politikai „fölépítményt", anélkül hogy a rezsim a legcsekélyebb mértékben is „pluralizálódott" vagy „liberalizálódott" volna. Más szavakkal, Sztálin valódi örököseinek „totalitárius" kormányzása simán összeegyeztethető a szabadpiaci kapitalizmus legelvadultabb változatával.

A föntiekből következik, hogy rossz nyomon indul el az, aki a modern kormányzati gazdaságirányítási utak közötti lényegi különbségeket abban próbálná megragadni, hogy a politikai autoritás versengő (szabadelvű vagy zsarnoki) modelljeiben lévő eltérések által meghatározott szocialista és kapitalista tervezés különbségeit keresi. Itt egyidejűleg vannak jelen egymást átfedő modellek és óriási különbségek. A kérdés nem az, vajon a „piaci szocializmus" megvalósítható vagy kívánatos-e, illetve hogy valaha létezett-e már, hanem sokkal inkább az, hogyan határozzuk meg azt a nem-piaci kapitalizmust, amely, úgy tetszik, a keleti tömb szovjet típusú rezsimjeiben Európában és Ázsiában állt fönn.

Ennek a leírásnak a szokásos módon az októberi forradalomból és e forradalomnak a második világháborút követően Kelet-Európa, Kelet- és Délkelet-Ázsia egyes részeiben végbement variánsaiból kell kiindulnia. Kezdjük mindjárt azzal az absztrakt megfogalmazással, hogy az állítólagos „szocialista" forradalom az osztálytársadalmakat nem változtatta osztály nélküli társadalmakká, hanem a kaszttársadalmakból (vagy „rendi" társadalmakból) csinált osztálytársadalmakat.

A bolsevikok tudtukon kívül – amint azt szinte azonnal megértették az olyan különböző figurák, mint a baloldali kommunista Hermann Gorter, sőt: Antonio Gramsci (híres cikkében: „Forradalom »A tőke« ellen", 1918. január, in: Szabó Tibor, szerk.: Gramsci: Politikai írások, 1916-1926, Bp.: Kossuth, 1985, 43-47.), majd később Karl Korsch – félig-meddig egyetértettek a gyűlölt „legális marxistákkal" és kautskyánusokkal abban, hogy a proletár forradalmárokkal polgári forradalmat kell csinálni. A régi Kelet-Európa négy birodalma (a Hohenzollern, a Habsburg, a Romanov és a Török Birodalom) az 1848 utáni tessék-lássék vagy egyenesen szemfényvesztő látszatreformok ellenére – a nyugati peremvidékek és a modernizáció néhány szigetkéjét vagy inkább foltját leszámítva – mezőgazdasági kaszttársadalom maradt, ahol a népesség túlnyomó többsége személyes szolgaságban, alázatban, úrtiszteletben, írástudatlanságban élt, robotot (corvée-t) teljesített (tehát fizetetlen, önkényesen kirótt kényszermunkát a hűbérúr javára, a nagybirtokon az 1930-as évekig), nem is beszélve az egyházi uralomról, a csendőrség, feudális ispánok és intézők brutális önkényéről. A földtelen parasztok, akiket már nem jobbágyoknak neveztek, hanem akiket – a mezőgazdasági „cselédeket", zselléreket – félig-meddig rabszolgának tekintettek, az időnként fellángoló esztelen jacquerie-k, zendülések vagy pogromok (amelyeket többnyire az udvar bátorított annak érdekében, hogy megrémítse a dzsentrit és a gyönge, védtelen városokban élő, nyugtalankodó purgereket és mesterlegényeket) ellenére sem tudtak semmit tenni életkörülményeik javítása érdekében. A társadalmi forradalmároknak először az „elmaradott" rendi vagy kaszttársadalom problémájával kellett megbirkózniuk, hiszen a „burzsoázia" zöme középkorias, túlnyomó többségében szegény és tudatlan kiskereskedőkből állt; a „proletárok" pedig főleg napszámosok, kézművesek, vándoriparosok voltak, és a még döntő mértékben feudális társadalom réseiben tengődtek; itt a földbirtokos arisztokráciát és a szoldateszkát, a tiszti-nemesi kasztot leszámítva általános volt a jogfosztottság. A viszonylag jómódú és modern Magyarországon a teljes lakosságnak kevesebb mint hét százaléka rendelkezett választójoggal, és a választási csalás, szavazathamisítás és rendőri megfélemlítés bevett gyakorlatnak számított még ezek között a különlegesen biztonságos körülmények között is. Az ellenzéki képviselőket fegyveres rendőrök távolították el a képviselőházból a házelnök [gr. Tisza István] parancsára – és mindez az osztrák-magyar belle époque-ban, a szecessziós cs. kir. aranykorban, nem pedig a sötét Szibériában történt.

Keleten a különböző szocialista irányzatok a modernizáció végrehajtására óhajtották fölhasználni az új forradalmi államot, vagyis a polgári forradalom alapföladatának betöltésére, legalábbis ez volt az a kötelesség, amelyet a korszak közkeletű „haladó" doktrínája szerint az ilyen forradalmaknak teljesíteniük illik. Autochton, őshonos, szervesen kialakult polgárság hiányában a mezőgazdasági, rendi vagy kaszttársadalom elsöprésének ezt a döntő fontosságú lépését a proletariátus és az értelmiség közötti stratégiai szövetség tette meg.

De ezek a társadalmi csoportok meglehetősen sajátságosak voltak Kelet-Európában, mivel őket is premodern kasztszerűség jellemezte. Kelet-Európában az ipari munkásságot túlnyomó részt bevándorló, allogén („más etnikumú") csoportok alkották. A munkásszakszervezetek tagjai Csehországban és Magyarországon nem nagyon tudtak csehül vagy magyarul, hanem németül beszéltek (az első magyarországi szocialista perben 1871-ben a királyi törvényszéknek tolmácsokat kellett alkalmaznia ahhoz, hogy a vádlottak tanúvallomásait fölvegyék, mivel a vádlottak – a magyarországi munkásmozgalom vezetői – egyike sem beszélt magyarul), nem is beszélve a jól ismert svájci (és nem zsidó) radikális Rudolf Rockerről, aki kénytelen volt jiddisül megtanulni, amikor meg akarta szólítani a londoni East End proletár anarchistáit (ma ehhez bengáliul vagy gudzsárátiul kellene megtanulnia). Kelet-Európában az, hogy valaki proletár szocialista, egyet jelentett avval, hogy etnikailag elkülönült (a nagyrészt németül beszélő kozmopolita vagy „internacionalista" közösségben) és felekezetileg vagy vallásilag (az ateisták vagy vallásukat nem gyakorló, felekezeten kívülre sodródott keresztyének, zsidók vagy a szabadgondolkodók közösségében) eltávolodik a nép többségétől. A forradalmi értelmiség – bármilyen divatjamúlt is ennek említése – jórészt zsidó volt. Aligha meglepő tehát, hogy a tekintélyes orosz történész, Alekszandr Usakov fölmérése szerint a bolsevik központi bizottság tizenkét tagjából kilenc volt zsidó, a tizenöt fős jobboldali szociálforradalmárok (eszerek) központi bizottságában tizenhárom tag volt zsidó, a baloldali eszereknél a tizenkét főből tíz, az anarchisták moszkvai bizottsága öt tagból állt, s ebből négy zsidó volt. Ha nem is ennyire végletesen, de hasonló arányok jellemezték a munkásmozgalmat az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Balkánon és az arab Közel-Keleten, ahol akkoriban még a Fényes Porta uralkodott.

Max Weber beszélt a „páriakapitalizmusról" (a fogalmat aztán a második világháború idején a belga forradalmi marxista, Abram Léon dolgozta ki), és ez egy bizonyos pontig „páriaszocializmus" volt, az elszigetelt városi proletariátus és az elszegényedett, talajt vesztett értelmiség bátor vállalkozása, amelynek a képzeletbeli világát a fejlett Nyugat mítosza tette teljessé – de erről később. A kelet-európai baloldalon több emlékirat beszéli el, hogy itt keleten mennyire bálványozták a parlamenti szocialistákat a távoli Reichstagban Berlinben vagy Bécsben [a magyar olvasó ismerheti Sinkó Ervin gyönyörű esszéjét erről: „Szemben a bíróval", 1935, in: Sinkó: Szemben a bíróval: Válogatott tanulmányok, s. a. r. Sükösd Mihály, Bosnyák István, Bp.: Gondolat, 1977, 47-90.], bár ezt ők nem is sejtették: Bebelt, Liebknechtet, Adlert, Rennert, Bauert újkori szentekként tisztelték, akik megkapták azt a tiszteletet és méltóságot, ami kevésbé szerencsés keleti atyjukfiainak nem adatott meg; a vezetőkhöz való efféle viszonyulás hasonlít ahhoz, ahogyan a rastafárik a Karib-szigeteken Hailé Szelassziét imádják: a fekete férfit, mégis császár és egyben Júda oroszlánja. A proletárok és a deklasszált értelmiség Keleten, az érthetetlen nyelven beszélő, archaikus parasztság tengerében (ne feledjük, míg a városban lengyelül beszéltek, a falun ukránul, egy másik városban magyarul beszéltek, de falun már románul énekeltek, a hivatalnokok franciául és németül bonyolították a levelezést, de alattvalóik valamelyik szláv patois-ban, nyelvjárásban hebegtek-habogtak, és még a hivatalos és fölöttébb mesterséges Hochdeutsch-ot sem értették sokan, még „a népi németek" többsége se), a „vörös" városok és kerületek (Presznya, Floridsdorf, Csepel, Griviţa) számtalan tekintetben idegenek maradtak. Miközben a szociáldemokraták szervezte fölnőttoktatási tanfolyamokon Bécsben, Pesten, Krakkóban, Czernowitzban (Cernăuţi, Csernovci) az emberek ugyanazokról a dolgokról beszélgettek, mint a Fábiánus Társaság tagjai vagy a Cooper Union [ma is fönnálló „haladó", baloldali szabadegyetem New Yorkban] hallgatói, addig a fölsőbb osztályok tagjai semmit sem olvastak, illetve ha mégis, akkor Mme de Sévigné leveleit, míg a szegény, írástudatlan és istenfélő parasztok boszorkányokban, ráolvasásban, vajákolásban hittek, és 1945 utánig nem tudták legtöbb helyen leolvasni akár a toronyóra számlapját, és talán arról sem hallottak, hogy a Föld gömbölyű. Az 1930-as években született falukutató, szociográfiai írók beszámolnak róla, hogy a legtöbb paraszt éveken át nem használja a hivatalos pénzérméket, nem igazán hiszi el, hogy már nem Ferenc József az uralkodó, és hogy ők maguk most egy újmódi „utódállam" polgárai.

A szakszervezeti szemináriumok magasabb szinten folytak, mint a királyi tudományos akadémiák vitái. A radikális folyóiratok Szent-Pétervárott és Pesten hamarabb foglalkoztak Nietzschével és Baudelaire-rel, mint Londonban. Mr. Pulitzer a népszerű tömegsajtót Magyarországról exportálta New Yorkba, és nem fordítva. Evvel egyidejűleg Kelet-Európában a rendi társadalom életképesebb és szörnyűbb volt, mint a tizennyolcadik század elején Franciaországban. De legalább a francia felvilágosodás philosophe-jai franciák voltak – ki gondolta volna álmában is, hogy Voltaire-t vagy Diderot-t franciátlannak minősítse? Ugyanakkor azonban a kelet-európai szocialisták Lenintől és Martovtól Otto Bauerig, Lukácstól Luxemburgig és Eisnertől Dobrogeanu-Ghereáig és Marchlewski-Karskiig a jövendő köztársaság honpolgárai voltak, és így is tekintettek rájuk. A nagy orosz radikális író, Korolenko kijelentette, hogy az ő hazája nem Oroszország, hanem az orosz irodalom. Nem mondhatnám, hogy nekem még sosem volt hasonló érzésem.

A tizennyolcadik század egyetlen francia másként gondolkodója sem volt soha franchouillard soviniszta. De az, hogy „internacionalista", nem jelent egyet az elgyökértelenedett, lojalitás nélküli hontalannal (nem-honpolgárral). Az internacionalizmus álláspont, nem pedig állapot.

De a kelet-európai radikálisok mindig is gyökértelenek voltak (és részben ma is azok): szabad akaratukból és sorsszerűen. Igaz persze, nem voltak világpolgárok, hanem a hallgatag és rémítő paraszti óceán modernista szigeteinek lakói. Bármilyen rosszindulatú kijelentés, mégis nagyon mulatságosnak találom, hogy a magyar „nemzeti konzervatívok" engem és a hozzám hasonlókat „idegenszívűeknek" nevezik. Nem fair persze, túlságosan is magyar vagyok, ennek ellenére mégis jól jellemzi a kelet-európai radikálisokat, nem mintha a radikálisok egyébként csakugyan a le parti de l'étranger, a „külföld pártjának" a tagjai lennének, de utópiájuk a Nyugat volt és az is maradt, a „szerződés" világa szemben a „státusz" régi, helyi világával.

Az osztálytársadalom előrelépés volt a rendi, a kaszttársadalomhoz képest, az egyenlőtlenség inkább látszott elviselhetőnek, mint a hierarchikus kényszer és a szisztematikus megalázás. Az osztály nélküli társadalom célját és jelszavát a gyenge és ijedt polgársággal – leszámítva persze a hasonlóan „idegenszívű", Rothschild-féle, az udvarral, a katolikus egyházzal és a lehető legkékebb vérű arisztokráciával szövetkezett haute finance-t – szembeszögezni csöppnyit hamis volt, hiszen a névleges ellenfél gyönge volt, míg a valós ellenfél, a feudális nemesség és a katonai kaszt elvileg maga is a burzsoá Nyugat ellenlábasa volt. A radikálisok számára George Eliot, Samuel Butler és Anatole France (és persze mögöttük Feuerbach, Nietzsche és Herbert Spencer) harcostársaknak tűntek, mert ők is ellenséget láttak a keresztyénségben, az arisztokrácia, a mágnások hivatalos (és legbelül, innigst tagadott) tanépületében.

Ám az arisztokrata rend és a falusi nyomorúság fölszámolásának célja hiteles volt, a politikai szenvedély pedig heves. De miért a marxizmus, ez a nyugati munkásmozgalom természet adta ellenségeivel szemben megfogalmazott, bonyolult elmélet lett a kelet-európai feudalizmusellenes, egyenlőségre törekvő forradalom ideológiája? Nem értek egyet Alain Besançonnal abban, hogy figyelmen kívül kell hagynunk Oroszországban a marxi örökséget, és a leninizmus fő forrásaként Marx helyébe a Narodnaja Volja szellemi ihletőit, Belinszkijt és Piszarevet kellene állítanunk. A marxizmust Oroszországban a modernség centrális elméletének tekintették, amely ugyanazt a történelmi funkciót tölti be, mint amelyet a tizenkilencedik századi Nyugat-Európában a korai liberalizmus játszott. A régi, tekintélyes, megállapodott, őshonos burzsoázia, az eredeti fölhalmozás, az ipari bázis, a pénzen és hitelen alapuló piaci hálózat hiányában a tőkés modernitás megteremtésének föladata azokra várt, akik népes proletariátust akartak, mert meg voltak győződve róla, hogy csak modern munkásosztály képes fejlett technika révén bőséget teremteni, és a bőség révén olyan igazságos társadalom hozható létre, amely nemcsak egyenlő lett volna, hanem egyben kizsákmányolástól és uralomtól mentes. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ki kellett tépni a jobbágyok és a zsellérek, cselédek szolgasorban sínylődő alsó kasztjának a földtől való, kvázi-természetes (ideológiailag naturalizált) függéséből, illetve a nemességhez atyai tekintélyéhez fűződő, személyes-törzsi viszonyrendszereit, melyek modelljéül a fölkent, szent király időtlen formulája szolgált, ahol az úrtisztelet és a szófogadás nem elnyomásnak, hanem az emberi viszonyok erkölcsi csúcsának látszott – amint azt Gogol kései műveiben vagy a Pobedonoszcevhez hasonló doktrinérek (akik de Maistre és de Bonard nézeteiből merítettek) írásaiban olvashatjuk. A „legális marxisták", Sztruve és Tugan-Baranovszkij a liberális kapitalizmus nyílt, kimondott hívei voltak. Ez a vonás ma is jól látható a kínai, a nyugat-bengáliai vagy dél-afrikai kommunista pártok politikájában (sőt, az iraki, szíriai és az észak-afrikai, maghrebi kommunista pártoknál is): a marxista-leninisták minden elmaradott országban hétpróbás modernizálók, csakúgy, mint antileninista ikertestvéreik, a szociáldemokraták voltak valamikor a Nyugat előrehaladott és gazdag országaiban.

A bolsevikok számára ezért a „szocializmus" a „természetes" kötelékek szétszaggatására irányuló radikális lépések sorozata volt. Ettől a fejleménytől rettegett Rousseau és Tolsztoj, akik ugyanakkor utálkozva fordultak el a nagybirtok („the landed interest") dominálta rendi agrártársadalomban tapasztalt szolgaságtól, kegyetlenségtől és erkölcsi romlottságtól.

Leninnek és Trockijnak nem voltak ilyen félelmei. Ipari kapitalizmust akartak a tipikus hátrányai: egyenlőtlensége, féktelen individualizmusa és a képzelt szabadság hamis tudata nélkül. Nem állt szándékukban újrateremteni holmi természetes (azaz földművelő vagy pásztorkodó) közösséget földbirtokos nemesség nélkül, mert nem hittek benne, hogy szabadság és igazságosság lehetséges vagy éppenséggel kívánatos lenne a szűkösség, hiány viszonyai között. Olyan sajátos kapitalizmust akartak megvalósítani, amelyben a polgárság szerepét a proletár élcsapatnak kell játszania, de csak politikailag. A tulajdonlás átalakult – és ez valóban forradalmi lépés volt, amely hű maradt a tizenhetedik századi Putney-viták során és a „veszettek" (les enragés) marginális szubkultúrájában („lunatic fringe") bizonytalanul körvonalazott régi, radikális eszmékhez – elvont entitássá, amely egy másik elvont entitásra utalt, a társadalmi totalitásra, s ezáltal elválasztotta egymástól az ellenőrzés, az irányítás, az igazgatás, az értékesítés, a foglalkoztatás, a hitel, a beruházás és a tőkejavak („assets") elidegenítését (más szóval az Entäusserungot, vagyis egyszerűen eladását) a szubjektum nélküli, elvont, „kollektív tulajdontól".

Ez színtiszta ideológia volt, ideológiának a rezsim és fönnmaradása szempontjából kulcsfontosságú ideológia. Ezért büntették súlyos börtönnel vagy még ennél is rosszabbal az „újosztály"-elméleteket. Persze a tulajdont nem lehet elválasztani az ellenőrzéstől és az irányítástól, és az a szólam, amely szerint a dolgozó tömegek vagy a munkásosztály valahogy mégis „tulajdonos", még a legfanatikusabb keményvonalasok között is kacajt keltett. (Az 1950-es évek egyik híres élce így határozta meg a konyakot: ez az ital, amelyet a proletariátus választott képviselői útján fogyaszt.) Mindazonáltal a tulajdonjog és az ellenőrzés közötti ideológiai hasadással sikeresen újra lehetett fogalmazni a szerzésvágytól („acquisitiveness") elszakított profitmotívumot: a sztahanovistákat („munkásarisztokraták", akik az átlagot meghaladó termelési eredményekkel „teljesítették túl" – állítólag – a tervet) a több fogyasztási cikkhez, nem tőkejavakhoz („capital goods") való hozzájutás reménye hajtotta.

Hozzá kell tennünk, hogy a termelési teljesítmény fokozása érdekében a szovjet rendszer már az 1920-as évektől kezdve a munkabér szélsőséges egyenlőtlenségével és a versennyel operált („szocialista munkaverseny", elit „szocialista brigádok" kiemelt fizetéssel). Ennyiben szembeszállt az októberi forradalom és utódai pl. Kínában és másutt – lényegét tekintve az értelmiségi-proletár forradalmi élcsapat által vagy irányításával, közvetve vagy közvetlenül, szocialista-kommunista „hamis tudattal" végigküzdött antifeudális PARASZTI FORRADALMAK – puritán és egalitárius világszemléleti örökségével. Az ún. „kommunista" pártok pusztán ideologikusan ellenezték az „anyagiasságot", a „nyerészkedést", a „fusizást" stb., de rendszerük valóságos, habár bonyodalmas versenyviszonyokon nyugodott: verseny volt maga a „tervalku", a naturális-központi tervezés intézményrendszere és az „ágazati lobbik", a helyi pártbizottságokban székelő területi érdekcsoportok között, verseny volt a nagyvállalati-hatalmi gócok, a tervhivatal, a központi bank és a központi pártapparátus (olykor a minisztertanács titkárságának apparátusa) között, verseny volt az uralkodó osztály zárt mikrokozmoszába való bejutásért és a kebelén belüli előmenetelért és hatalomért, a pozíciók által garantált javakért és szolgáltatásokért, stb. stb. Egyébként tévedés azt gondolni, hogy – szemben a „szovjet" vagy más államkapitalizmussal – a piaci kapitalizmusban (akár a posztfordista, a keynesi „jóléti államot" követő, neokonzervatív-neoliberális-globalista piaci kapitalizmusban) tiszta és torzítatlan piaci és versenyviszonyok uralkodnak. Ez ma éppúgy utópia, mint akkor volt, amikor ezt Polányi Károly elsőként kimutatta. Politikai befolyás nélkül a tőkés rendszerek irányíthatatlanok, és az állam nemcsak külső szabályozóként, hanem játékosként is jelen van a versenyben – soha meg nem feledkezve elsődleges funkciójáról: az osztályharc temperálásáról és manipulálásáról.

A „szovjet" típusú államkapitalizmus osztályállama sikeres küzdelmet folytatott az osztályharc minden politikai megnyilvánulása (sztrájk, munkástanácsok stb.) ellen, ezt jobban és alaposabban végezte el, mint a nyíltan tőkés államok legtöbb változata (a náci Harmadik Birodalmat természetesen kivéve). Itt pedig éppen a forradalmat kirobbantó és vezető értelmiségi-proletár élcsapat ellenállását kellett leküzdenie – s ezt a sztálini megtorlások első szakasza (kb. 1927-1937) győzedelmesen el is intézte. (A kelet-európai „szovjet" csatlós államokban ez nagyjából 1947 és 1953 között ment végbe.)

Ha valóban a proletariátus lett volna a „kollektív tulajdonos", akkor a munka (és csak a termelőmunka) mint olyan jogosítványt jelentett volna tulajdonszerzésre. De pontosan ez az, ami a kapitalizmusban lehetetlen. A munkás által megtermelt értéktöbblet nem megy át az ő tulajdonába: még ha néha tud is részvényeket vásárolni munkabéréből, ezt csak a gyárkapun kívül mint magánszemély teheti meg: mivel a pénze és nem a munkája jogosítja föl arra, hogy részvényt vagy kötvényt vegyen. Ugyanez érvényes az ún. „szocialista", azaz államkapitalista rezsimekre: a munkás által előállított értéktöbblet nem alakulhat át a munkás tulajdonává. Az egyenlőséget bizonyos mértékig lehetett fokozni, s fokozták is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társult tulajdonlást („co-ownership").

Az értéktöbbletet ama rejtélyes entitás, az állam sajátította el, fektette be újra vagy fogyasztotta el. Ez még mindig magántulajdon, ahogyan azt följebb meghatároztuk, hiszen a munkástól elkülönült, viszont nem is egyéni tulajdon. Persze a nagyvállalatok, trösztök („corporations") a piacgazdaságban szintén nem egyéni tulajdonban vannak ma már, a részvénytársaságok („joint-stock companies") fő részvényesei se magánszemélyek vagy akár más tőkés vállalatok, hanem befektetési és nyugdíjalapok, pénzügyi társaságok, amelyeket a termeléstől és értékesítéstől elválasztott jogi cégek, piackutató és technikai vállalatok irányítanak. Viszont nincsenek formálisan alárendelve a központi kormányzati hatalomnak, amelynek a szovjet típusú államkapitalista rendszerekben jogában állt a pénzben kifejezhető célok („targets") kijelölése, a források allokációja, a vállalatnak vagy a cégnek az általános célrendszerbe („overall order of goals") való beillesztése, s e célok nyíltan gazdaságon kívüliek lehettek, mint pl. a társadalmi igazságosság kiterjesztése, távoli körzet megjutalmazása, esetleg valamely régió társadalmi és etnikai összetételének megváltoztatása – csupa olyasmi, ami nem ismeretlen a „normális" piacgazdaságban, de kevésbé rendszeres és következetes.

A tulajdonlás elkülönültsége közös jellemzője a „piaci" és a („szocialistának" csúfolt) „államkapitalizmusnak", viszont a piacok elsőbbsége és túlsúlya erősen megkülönbözteti egymástól a magántulajdon és a kizsákmányolás e két modern rendszerét.

A liberális társadalmakban a piacokat a kereskedelmi és pénzügyi jog, a kormányzati kontroll („government watchdogs") és nyilvános fölülvizsgálat („public scrutiny") korlátozza és szabályozza, mindez persze a tőke felé „lejt", ám a versenytársak, a bürokrácia és a szakszervezetek által gyakorolt nyomással időnként sikerül ellensúlyozni is ezt a hátrányt.

A „tervalku" (a fogalmat Kornai János vezette be) sokkal bonyolultabb. Az államkapitalizmus sztálini és posztsztálini formáiban (vannak ezen kívül másféle, pl. szociáldemokrata, New Deal típusú, fasiszta, gaulle-ista és keresztyén-korporatív államkapitalizmusok is) a névlegesen az állam tulajdonában lévő vállalatok, gazdasági minisztériumok (a „szocialista" kormányokban voltak kohóipari, halászati minisztériumok, textilipari minisztériumok, és így tovább) és a területi csoportok (amelyeket a területi, helyi, ún. „párt"-bizottságok befolyásoltak), a hadsereg és a biztonsági szolgálatok egynémely apparátusai (ezek olykor vállalatokat birtokoltak, irányítottak, alapítottak) közötti verseny rejtve és informálisan folyt, anélkül hogy rendszeres, írott nyoma maradt volna. Ezeknek a csoportoknak meg kellett egyezniük egymással és a legfőbb döntőbíróval, a Központi Bizottság apparátusával (mivel nem maga a választott testület tartotta kezében a gyeplőt) abban, hogyan részesüljenek az újrabefektetési pénzeszközökből („re-investment instruments"): részesedésük (akárcsak a mai korporatív kapitalizmusban) legalább annyira függött politikai befolyásuktól, mint profitjuktól („a terv teljesítésétől"). A termelési irányszámok csökkentése, engedély a profilváltásra („branching out"), munkásfölvétel (létszámemelés), a bérfejlesztés kérdéseiben szívós lobbizás, megvesztegetés és politikai följelentés módszereivel jutottak megegyezésre. A nehézipari lobbinak, a takarékpénztári lobbinak, a titkosszolgálati lobbinak egyaránt megvoltak az álhírlapírói a cenzúrázott sajtóban: mindig tudtuk, ki fogja alkalomadtán fölemelni a szavát a belső felforgatás és a külföldi beavatkozás ellen – gyakorta csak furfang volt ez a költségvetés módosítása érdekében, olyasféleképpen, mint manapság.

A „tervalku" és a kormányzati/népgazdasági ágazatok közötti ellenőrzött vetélkedés nem vezetett instabilitáshoz és nyíltan vívott hatalmi harcokhoz (kivéve a válságidőszakokat), mert az állam a proletárok ellenállását hatékonyan kézben tudta tartani. Sztrájk, szabotázs, munkalassítás, rendszeres hiányzás és a többi bűncselekmény volt, de a „kollektív tulajdon" mítoszának ideológiai szupremáciája sokkal fontosabb volt. Az ellenállásnak a nyers önérdeket és a puszta elégedetlenséget meghaladó észokokra (indítékokra: „reasons") kellett épülnie. Ilyen észokok („reasons") pedig nem álltak rendelkezésre, mert a tulajdonlás mítoszával szemben megnyilvánuló erős, de kimondatlan-kifejtetlen („inarticulate") hitetlenség ellenére a tulajdon (az elkülönült állami „magán"-tulajdon) ténye megfoghatatlannak tetszett.

Az emberek bizonyítékokat kerestek arra, hogy a társadalmi különbségek hasonlítanak a korábban jól ismert hierarchikus modellhez. De mivel ez rendi vagy kaszttársadalom volt (hagyományos jogi privilégiumokkal a születés és az öröklés jogán), ezért hiábavaló volt az összevetés, hiszen a névleges „proletárdiktatúra" idején modern osztálytársadalom formálódott ki, amelyben jelentős társadalmi mobilitás és elitellenes, plebejus kultúra jött létre. Amikor valamely társadalom csalódottan szemléli a bekövetkezett változásokat, szinte mindig retorikai cselhez folyamodik annak igazolására, hogy semmi sem változott. (Ld. pl. azt az általános meggyőződést Romániában, hogy 1989 decemberében nem zajlott le forradalom, csak a nyugati televíziók és a magyar kémek, szovjet, izraeli, észak-koreai terroristák technikai csalása volt az egész eseménysor – s ezt még azok is vallják, akiket akkor eltalált egy lövedék. „Semmi sem változott", „ugyanazok az emberek ülnek a hatalomban" – a meghitt paranoid szólamok.) De a szovjet típusú államkapitalizmus gyökeresen sok mindent csakugyan gyökeresen megváltoztatott, ezért aztán a széles körben hangoztatott összehasonlítások a cárizmussal (amelyek még a viszonylag szolid történettudomány és az álnaivok [faux naїfs] által produkált politikatudományban is elterjedtek) egyszerűen nevetségesek. A bolsevik uralom a polgári forradalom szokványos céljai közül sokat valóra váltott: az iparosítást, az urbanizációt, a szekularizációt, a kötelező általános iskolarendszert, a művészetek, a tudomány, a technika nagylelkű támogatását, a tribalizmus, nemzetségi rendszer maradványainak fölszámolását, a gigantikus infrastruktúra kiépítését (vasútvonalakat, autópályákat, csővezetékeket), és talán mind között a legfontosabb, hogy a paraszti lakosságot a sárkunyhókból az Angliában „tanácsi telepnek" („council estates"), az USA-ban „lakótelepnek" („housing projects"), Franciaországban HLM-nek (habitation à loyer modéré) nevezett negyedekbe helyezte át – hatalmas méretekben.

A vigasztalan, szürke, vasbeton „lakótelepeket" a kelet-európaiak többsége ma is nagyon kedveli. Ők adtak nekik lehetőséget arra, hogy szakítsanak a paraszti múlttal, kilépjenek abból a régi rendből, amely 1917-re már a világtörténelem leggyűlöltebb társadalmi és politikai berendezkedése lett. Erről túl gyakran megfeledkeznek.

A paraszt szó a magyar nyelvbe a szlávból került át, s eredeti jelentése „ostoba, együgyű", az angol villain (gazember), a francia vilain a késői latin villanus szóból ered, ez eredetileg „falusit", „parasztot" jelentett. A földművelő rendi vagy kaszttársadalomban szokásos megvetés az „alantas származásúak" iránt (angolul: „ignoble", ami eredetileg közembert, nem nemest jelent) elképzelhetetlen volna mai, viszonylag egalitárius világunkban. Ám a legtöbb kelet-európai ember nagyszüleit a földesúr tiszttartói, az ispánok, intézők és a csendőrök még rendszeresen pofozták és rugdalták, s a verés után még meg is kellett csókolniuk a rájuk emelt kezet. A magyar köztársaság első elnöke (1918/19-ben), a forradalmár Károlyi gróf a birodalom egyik leggazdagabb mágnása volt, akit először az az eset késztetett komolyan arisztokrata kasztjának elárulására, amikor egy sikeres vadászatot követően szívélyes nemesi unokatestvérének vadászkastélyában minden vendég reszkető, pucér román parasztlányt talált az ágyában, valahogy úgy, ahogy manapság udvariasságból a szállodák ajándék csokoládét helyeznek a vendég párnájára.

A kaszt gyakorta egyet jelentett a rasszal. A normannoknak a szászokkal, a vikingeknek a keltákkal, a latinoknak a trákokkal, a türkméneknek a finn-ugorokkal, a skandináv varégoknak, mint például a kijevi Rusz hercegének, Vlagyimirnak, a Fényes Napnak a szlávokkal ( a „szláv" szóból származik a slave, schiavone, esclave, vagyis „a rabszolga" kifejezés számos nyugat-európai nyelvben) kapcsolatos mítoszai, a frankoknak a gallokkal, a helléneknek a pelaszgokkal szembeni előítéleteiről tanúskodnak, s jól mutatják, hogy a társadalmi hierarchiát „biopolitikai" meghatározottságok éltették.

Kétségtelen, hogy a társadalmi fölsőbbrendűségről, képességekről és jó szerencséről szóló polgári mítosz és a Bonaparte Napóleontól származó megfogalmazás: le carrière ouverte aux talents (szabad pálya a tehetségeknek), egyaránt tartalmaz biológiai komponenseket is. (Gondoljunk csak az atletikus alkatú, muzikális feketékről, az érzelmes oroszokról, a fukar, de szorgalmas angolszászokról, a gyors eszű zsidókról szóló és a többi hasonló városi legendára.)

De ez semmi a kaszt vagy a „hivatásrend" mindent átható, „természetes" állandóságához képest. Az állítólag kozmopolita és kifinomult Budapesten még manapság is olykor úgy szólítanak meg az utcán, akik a televízióból ismernek: „Elnézést, uram, engedje meg, hogy egy kisember (!) megszólítsa" – ami persze nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben ne sértegessenek.

A kasztnak ez a természetfölöttien makacs tartóssága és rugalmassága volt az, ami Dosztojevszkijt és Lenint, Adyt és Rosa Luxemburgot annyira fölháborította és föllázította, nem annyira az osztálytársadalom, ez a viszonylag ártalmatlan állapot, amellyel szemben politikailag és kulturálisan ott állt a tekintélyes, erős munkásmozgalom mint az ellenkultúra („adversary culture") forrása, amely a hatalom ellenfeleinek tekintélyt kölcsönzött – Nyugaton. Marxnak a sippenfremd, körperfremd és naturfeindlich doktrinér írástudó „rurális idiotizmusa", falusias butasága iránti ellenséges érzelmeket tulajdonítottak az értetlen, passéiste, múltimádó, konzervatív tárcaírók, de ez az ellenséges érzés az egész fölvilágosító, aufklärista népséget jellemezte. A narodnyikok imádták a féljobbágyi sorba visszasüllyesztett orosz részesaratót, a muzsikot, de azt akarták, hogy ne legyen többé ilyen. [Ezt nevezte Magyarországon Erdei Ferenc „a paraszti életforma csődjé"-nek.]

A bolsevikok népirtó dühvel számolták fel a parasztságot, és kezdetben véget akartak vetni a patriarkális, monogám házasságnak és mindenféle vallási kultusznak is – szintén a rájuk jellemző öldöklő erőszakkal. Nyilvánvalóan nem tudtak fönntartani magántulajdonon alapuló rendszert a piac kreatív káosza nélkül, s aztán a családhoz és tettetett államkultuszhoz folyamodtak. Hiszen az ő sajátos tulajdonviszonyaikat sem lehet megvédeni, ha a társadalmi élet más területein anarchia van.

Ugyanakkor azonban nem szabad alábecsülni a bolsevikok romboló dühét. Ebben osztoztak a keleti radikalizmus más változataival, pl. a katonai-szekuláris nacionalizmussal Kemal Atatürktől Nasszerig, Boumediène-ig, Michel Aflaqig (a Ba'ath Párt szír keresztyén, nemzeti szocialista alapítójáig), akikhez – tagadhatatlan – nem csak futó hasonlatosság fűzi őket. A földhözragadt, archaikus közösségtől, amelynek alapvető technikái a Kr. u. negyedik századtól máig alig változtak, megdöbbentő az ugrás az avant-garde Majakovszkijhoz, Iszaak Babelhoz és El Liszickijhez. Ennek az ára példátlan szenvedés és atavisztikus regresszió volt. Modernizáló katonai monarchiát „szocialista tanácsköztársaságnak" nevezni nevetséges, de nem sokkal nevetségesebb, mint keresztyén hatalomnak nevezni valamely arisztokratikus, rendi vagy kaszttársadalmat, amely a régi, főleg perzsa Közép-Ázsia közvetítésével egyfelől a Bizánci Birodalom örökösének, másrészt a Szent Német-római Birodalom örökösének vallja magát. Ez utóbbi mind között a legrégibb klisé, de az is igaz, hogy a charlemagne-i (Nagy Károly-i) birodalomnak kevés köze volt a Hegyi beszédhez – noha állhatatosan serénykedett azon, hogy a pogányokat karddal és tűzzel keresztyén hitre térítse -, mint Sztálin birodalmának a forradalmi szocializmushoz.

Ezt persze mindenki tudja, de a kapitalizmus pártján álló mai propaganda a szocializmus szellemét előszeretettel idézte meg úgy, hogy a Szovjetunióra vagy a „Khmer Rouge"-ra utalt. Ez olyasmi, mintha kijelentenők, hogy Isten létezését a merovingok egyszer és mindenkorra megcáfolták. (Amivel persze azt se bizonyítottuk, hogy Isten létezik.) (Tütő László az Eszméletben igen szellemesen így jellemezte a „szocializmus" ilyesfajta leírását: olyan, mintha összegyűjtenők – föltehetőleg az elmegyógyintézetekből – a magukat Napóleonnak tartó és nevező személyek önjellemzéseit, és belőlük következtetnénk arra, hogy ki volt históriailag Bonaparte Napóleon.)

A nyugati piaci kapitalizmus többé-kevésbé szervesen fejlődött, ami azt jelenti, hogy a kontinuitás és a hagyomány elemei fönnmaradtak, ma is élnek. A vidéket nem tarolták le teljesen, tovább él néhány arisztokratikus és keresztyén nézet a becsületről és a könyörületességről (meg ennek a szokása is), létezik még csekélyke tisztelete az intézményeknek, és valami csoda folytán tovább él a kiválóság („excellence") egynehány ősi mércéje. Sok tekintetben a Nyugat, bár büszkébb és kevésbé elfogódott, mégis sokkal „úrtisztelőbb". Egészen megdöbbentem, amikor egy társadalmi eseményen Washington DC-ben váratlanul megjelent Bill Clinton, és mindenki elnémult és fölállt. Ez se Kelet-, se Közép-Európában nem történhetnék meg, itt már nyoma sincs a hajdani monarchikus érzésnek: a politikusokat, a fejeseket az emberek itt semmibe veszik. Ugyanakkor azonban nincs plebejus büszkeség se. A piaci kapitalizmus (a „liberális demokrácia") még ideológiailag is a kiválóságról alkotott, félig-meddig képmutató eszméivel a társadalmi konformitásért vigaszul nyújt némi megbecsülést, és így egyszerre többé-kevésbé egalitáriusabb is, meg nem is, mint a leninista-sztálinista államkapitalizmus volt.

Ennek az oka valódi forradalmi változás, amelyet Lenin, Trockij és Mao pártja vitt végbe. Ez pedig a rendi vagy kaszttársadalmak látszólagos „természetességének" az eltörlése. Tekinthetjük ezt empirikus-kísérleti bizonyításnak: az erőszakos társadalmi mobilitás fölfelé, előre és kifelé, az Úr fölkentjeinek és a kékvérűeknek a kivégzése vagy száműzetésbe kényszerítése, az etnikai és vallásos hiedelmek és előítéletek otromba félrerúgása, amelyek pedig korábban szintén örökkévalónak és szentnek, ergo kvázi-természeti vagy természetes adottságnak tetszhettek; mindezek tanulságosan megmutatták, hogy a társadalmi, politikai és szakrális intézmények mulandók, ergo történetiek és nem természettől adottak. Ez a fölismerés az egyik legrészegítőbb tapasztalat, lásd Kant, Fichte és Hegel elragadtatását a francia forradalom napjaiban. Hasonló érzések hatották át a radikális lelkeket az orosz októberi forradalommal és a kínai kommunisták hosszú menetelésével kapcsolatban.

Ez a jelenség nemcsak „születőben lévő történelem", hanem a történelem beindítása és a történelemnek mint a valóság alapelvének a fölavatása. A közrendűek, az alacsonyabb kaszthoz tartozók és a kitaszítottak („the outcast") számára ez a cselekvőképesség („agency") megteremtését jelentette, a tekintély, a nyilvános vagy közautoritás alattvalóinak átalakulását a történelmi erő cselekvő részeseivé („ágenseivé"), azaz megteremtette a változás és változtatás hatalmát, igaz, csak múló, csalóka pillanatra, de mégis hatalmas ideológiai és kulturális horderővel. A társadalmi hierarchia és az uralom szentsége és „természetessége" megdőlt még akkor is, ha maga a hierarchia és az uralom megmaradt.

Az „isten" és a „természet" fogalmainak ez a kiüresedése, kenószisza teszi a bolsevikok által feldúlt Keletet az érett piaci kapitalizmus számára ideális tereppé. Végtére is a kapitalizmusnak jobbról a trón és az oltár szövetsége állt ellen makacsul, míg balról a forradalmi szocializmus/anarchizmus. A bolsevikok mindkettőt elsöpörték.

Se zarándoklatok, se sztrájkok: se apátok, se vikomtok, se szakszervezeti bizalmiak, se szervezők. Olyan osztálytársadalom, amelyből hiányzik a kaszt vagy a „rend" (a Stand, état, „estate", „státuszcsoport" értelmében) legcsekélyebb maradványa is, bizonyos értelemben modernebb társadalomnak tekinthető, mint nyugati hasonmása.

Rendkívül jellemző a szakszervezetek funkcióváltása a „létező szocializmusnak" vagy – még groteszkebb kifejezéssel – „államszocializmusnak" (?!) csúfolt államkapitalista rendszerben. A szakszervezeteknek az alapvetően a bérharcokat irányító szerepe helyett a szabadidő megszervezése jutott – csöppet sem jelentéktelen! – munkául (üdülés, sportolás, üzemi könyvtárak, vállalati óvodák, továbbképzés, üzemorvosi szolgálat stb. stb.). Az irányított szabadidő a modern kapitalizmusban döntő fontosságú, a proletár osztályidentitást egyszerre leküzdő, beépítő és eltagadó funkció: minden államkapitalista zsarnokság kifejlesztette ennek a katonás szervezetét: a Mussolini-féle fasiszta Dopolavoro, a náci Kraft durch Freude kéz a kézben járt a munkakényszer intézményeivel (náci munkásfront és í. t.). Egyébként a demokratikus „jóléti", félállami kapitalizmus is ismerte ezt a stratégiai eljárásmódot: a Léon Blum-féle népfrontkormány vezette be elsőnek a fizetett szabadságot és segítette a dolgozók olcsó nyaralását. A fasizmus sokat tanult a Szovjetuniótól, a „vörös Bécs" ún. „municipális szocializmusától (Karl-Marx-Hof!) és a francia, sőt, a spanyolországi népfronttól. A Roosevelt-féle New Deal ugyanakkor rengeteget tanult az olasz fasizmustól, átvette a Carta del lavoro legtöbb megoldását, munkatáborokkal, egyenruhákkal, meneteléssel együtt – nyíltan és tudatosan.

Ez volt a fordista (gazdaságpolitikai tekintetben keynesi) félig vagy teljesen államkapitalista modellek kora, amellyel együtt járt az antiindividualizmus, a tekintélyelvű konformizmus – és természetesen az államosított nacionalizmus, amely a szovjet tömb alapvető ideológiája is volt már az 1930-as évek elejétől.

A kelet-európai osztálytársadalmat a múltban is és bizonyos mértékben ma is a paraszti düh fűti. Amit a magyar nyelv uraknak nevez (die Herrschaften, the quality, domnii, dvorjanyje), s ami engedelmességet, tiszteletet parancsolt, mindörökre eltűnt, s helyébe a kapitalizmus önkéntes szolgasága, a servitude volontaire [La Boétie fogalma] lépett, az örökösen azonnali változás tudatára alapozva. „Az „esélyegyenlőség" és a „választási lehetőség" nem játszott jelentős szerepet a bolsevik államkapitalizmusban, mivel a bolsevik államkapitalista rendszert vagy eleve elrendelt célokhoz aszimptotikusan közeledő haladványként vagy emelkedésként fogták föl, de mindkét esetben elválaszthatatlan egységben fonódik össze a személyes sors és mindenki más társadalmi pozíciójában elkerülhetetlenül bekövetkező változásnak a tudata.

A rendi vagy kaszttársadalomra jellemző képzettel – ház, épület, lakás, lakhely – szemben az osztálytársadalom hérakleitoszi fluxusként, patakként, folyóként, áramlatként jelenik meg. A bolsevik forradalom megmutatta, ahogyan Lukács és Bloch azonnal megértette, hogy a természet és a történelem nem egyidejű, szinkronikus antagonisták, hanem az ideologikusan fölfogott és módosított társadalmi fejlődés egymást követő fázisai.

Az osztálytársadalom abszolút tisztasága az (akár forradalmi, akár ellenforradalmi) államkapitalizmusban a „természeti" (hierarchikus és/vagy faji) korlátok – a szédületes, örvénylő társadalmi mobilitás miatti – leomlásának meghatározó jelentőségű tapasztalatán nyugszik; mindennek viszont az a széles körű benyomás lett a következménye, hogy az individuum fölcserélhető, s ez olyan egyenlőségi érzést szült, amely gyökeresen eltért az egyetemes papság radikális protestáns gondolatától; nem, ez egyetemes „világi papság" volt, amelyet az erőszak és nyers elnyomás püfölt és taszigált, s ettől egyáltalán senki nem lehetett teljes biztonságban. A régi bolsevik főpapok a kirakatpörök vádlottai lettek, és a kínai nagy proletár kulturális forradalom jelszava: „tüzelni a főhadiszállásokra!", csak tovább erősítette ezt a döntő jelentőségű benyomást.

Mondhatnánk, ez volt Schumpeter „kreatív rombolás"-fogalmának leninista-sztálinista verziója (a fogalmat Schumpeter Bakunyin előtti tisztelgésként, mintegy hommage-ként használta), amelynek fő célja a kasztok, rendek restaurációjának megakadályozása volt, hiszen ettől tartottak a legjobban a bolsevikok, mert ők ebben látták a rendszer legitimitását fenyegető egyetlen valóságos veszélyt, s ezt mint a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét írták le.

Ez maszlag volt, hiszen nem is volt visszaállítható kapitalizmus, csak megtisztítandó és tökéletesítendő kapitalizmus. Az osztály, amely a modern társadalom, és csak a modern társadalom strukturális jellemzője – a Kommunista kiáltvánnyal ellentétben – nem mozdulatlanságot sugalló biokulturális valóság, mint a kaszt: az osztály, sok más jellemző mellett, a gazdaságon belüli stratégiai pozíció, amelyet az osztályharc erre vagy arra mozdíthat el. Az európai (kontinentális) konzervativizmus még mindig avval kísérletezik, hogy újra naturalizálja (természetinek-természetesnek tüntesse föl) az osztálytársadalmat (s ebben, mint minden másban, Max Webert követi), s ezt a naturalizációt rendszerint úgy hajtják végre, hogy a társadalmi-gazdasági „helyet" („location") kulturális attitűddé és kulturális típussá, habitussá transzformálják, ahogyan ez a Bürgerlichkeit és az embourgeoisement [polgárosodás, polgáriasság, polgárosultság] mítoszaiban tetten érhető, mintha a kapitalista osztályhoz való tartozás azon múlnék, hogy valaki kedveli-e Trollope-ot vagy Fontanét, szereti-e a Winterreisét, és a tetejében van-e a flâneur (a kószáló) rigolyás dilettantizmusához szükséges pénzecskéje. Ezek a mítoszok elképesztően népszerűek ma Kelet-Európában, mivel – úgy tetszik – itt csak egyféleképpen nemesíthetünk meg bármiféle társadalmi állapotot, jelesül ha visszavezetjük ezeket a kapitalizmus előtti, osztályok előtti biokulturális-biopolitikai szokásrendszerhez, magatartáshoz, etnikai végzethez vagy ilyesmihez.

Az a tény, hogy Keleten a modernista forradalmakat kívülállók vezették, mint a városi proletariátus és a többé-kevésbé zsidó értelmiség, visszatekintve úgy mutatja a történteket, mint az idegenszívűek bosszúját a „bennszülötteken". Mivel az ancien régime uralkodó és szolgáló osztálya eltűnt, őshonos burzsoázia pedig sohasem volt, a polgáriasságot (Bürgerlichkeit), polgárosodást mint kulturális tákolmányt úgyszólván ki kellett találni mint holmi képzeletbeli, nem-kommunista modernséget.

Következésképpen az 1989 utáni piaci rendszer apologétáinak le kellett kicsinyelniük a régi Kelet-Európa elmaradottságát.

A burzsoák, polgárok nélküli polgárosodás (Bürgerlichkeit), az 1945 előtti polgári jogok és republikanizmus nélküli állítólagos honpolgárság („citizenry"): ehhöz valóban égető szükség van képzeletünk erejére. Mert az nemzeti büszkeség kérdése, hogy ne ismerjük be: az egyetlen modernizáció, amelyet a Kelet valaha megtapasztalt, a bolsevik típusú modernizáció volt.

Ennek a modernizációnak a klasszikus kulturális-ideológiai „államapparátusa" (Althusser szava) [az, amit Magyarországon egyszerűen és tévesen az „ötvenes éveknek" neveznek] az álfolklórra alapozott völkisch [„népi"] giccs volt, verses eposzokkal, felező nyolcasokkal, állami népi együttesekkel, népviseletbe öltöztetett álparlamenti álképviselőkkel, konformista-nacionalista, ősreakciós, „össznépi" mítoszokkal – ahol az „osztályharc" ekkorra már tisztán mitológiai szerepét a németellenesség, majd az Amerika-ellenesség (tehát a Keleten régóta és máig hagyományos Nyugat-ellenesség) szimpla sovinizmusa vette át.

Minden modern intézményünk, gondolkodási és érzelmi szokásunk („habits of the heart and mind"), magaskultúránk és ennek hiánya a „kommunista" hatalom időszakában formálódott ki, persze sokszor azok révén is, akik szenvedélyesen gyűlölték a rendszert. Mondani se kell, a keleti tömb országai iszonyú rendőrállamok voltak legjobb korszakaikban is, de nem ez az egyetlen említésre méltó tulajdonságuk, mivel hasonló szörnyűségek, bár rövidebb ideig, másutt is előfordultak, de ez volt a rendszernek az a vonatkozása, amelyet mi, ellenzékiek az 1960-as évektől a legkönnyebben utasíthattunk el. Ez az ellenállás – bár ezt én mondom – erkölcsileg igazolható és politikailag jelentőségteljes volt, de önmagában nem tette lehetővé, hogy magasabb rendű tudásunk legyen a rendszer működéséről.

A rendszernek el kellett buknia, ez nyilvánvaló volt. A régió később, nem túl hosszú átmenetet követően a kapitalizmus jóval szokványosabb, piaci formájához került közel, és így fokozatosan megtört az elkülönült „magán"-tulajdont övező lényegi tabu. Annak az ideológiai hiedelemnek a végső bizonyítéka, hogy az államkapitalizmus nem volt kapitalizmus, azon a föltevésen nyugodott, hogy az értéktöbbletet a központi hatalom sajátította ki a közjó érdekében, s ugyanebből a célból is fektette be újra. Állítólag csak technikai okok – mint pl. olyan klasszikus problémák, mint a „szocialista elszámolás" [„sozialistische Rechnungslegung"], az ismert elméleti fejtörő – miatt maradtak a munkások bérmunkások, miattuk nem volt beleszólásuk a termelés folyamatába, hogy árufogyasztók és árutermelők voltak, adófizetők és a közszolgáltatások passzív ügyfelei. A fő ideológiai hipotézis szerint az összes természetes nyereséget („yield") újraosztják (természetesen nem csak személyes fogyasztásra) anélkül, hogy a tulajdonos osztály kizárólagos hasznára profitot tartanának vissza.

Ezt az ideológiai tételt addig lehetett fönntartani, ameddig a központi tervezés („a párt") el tudta rejteni a jövedelmek, de különösképpen az ellenőrzés és vezetés égbe kiáltó egyenlőtlenségeit. Az 1960-as évektől, a „piacbarát" reformok bevezetését követően a vállalatok és a szövetkezetek többé-kevésbé önálló egységekké váltak, és az „újraelosztás" a nyereségtől (profittól) függött, azaz a gazdaságirányítás a szokványos adózás rejtett formáját vezette be, miközben a tervezés egyre kevésbé volt központi, a célokat maguk a vállalatok tűzték ki, s azt mondhatjuk, túlnyomórészt ez a „csoport- (vagy »prebendárius«, »káptalani« típusú) tulajdon" vált általánossá a „kollektív tulajdon" helyett, és az egypárti irányítást a kompetitív, később majdnem plurális irányítás váltotta föl.

Amikor átalakult a vállalati irányítás, amely a „prebendárius" csoporttulajdon de facto birtokosaként a többségi részvényesek és a technikai vezetők funkcióját gyakorolta, akkor varázslatosan könnyű de iure is tulajdonossá válnia a menedzsment által végrehajtott kivásárlás („management buy-out": ez volt a „privatizáció" legelterjedtebb formája), kótyavetye („asset-stripping"), vagyonkihelyezés („outsourcing"), a stratégiai partnerek és külső pénzemberek, szponzorok bevonása stb. révén.

Létezésének legeslegutolsó pillanatában a „kommunista" rendszer föltárta titkát: nem valamiféle „nem-tulajdonjogot" alakított át magántulajdonná, hanem egyfajta magántulajdon egy másik fajta magántulajdon formáját vette föl.

A központi állami hatalom szerepe, úgy látszott, a döntőbíró funkciójára korlátozódott, akárcsak minden, magára valamit is adó polgári államrendben („polity"), és az egalitárius jóléti állam maradványainak fölszámolása is sikeresen lezajlott, mert nem maradtak antikapitalista erők. A dogmatikus, doktrinér kommunisták, akik lassan kezdték megérteni, mi zajlik körülöttük, teljesen marginalizálódtak, a munkástanácsok hagyományát és a szakszervezeteket szétverték, a katolikus liberalizmus- és szekularizmusellenesség még nem támadt fel poraiból, és nem élt a kollektív cselekvés hagyománya.

A legmélyebben ironikus azonban az, hogy politikailag a rendszert a burzsoázia örök balekja, a munkásmozgalom, Lengyelországban a Solidarność buktatta meg, amely hamar sok szélsőségesen liberális vagy szélsőségesen nacionalista vagy szélsőségesen katolikus párttá esett szét [egy apró kisebbség, a későbbi Unia Pracy kivételével], és ugyanez történt a régi rendszer ellenfeleivel, a hivatalos „kommunista", posztsztálini párttal. Ez a történet Kronstadt története, de tragikus nagyság és – hála az égnek – tömegmészárlás nélkül. A rejtőzködő uralkodó osztály előjött rejtekéből, és így tett a proletariátus is, de manapság már az előbbit „gazdasági elitnek", az utóbbit pedig nem munkásosztálynak (isten őrizz!), hanem alkalmazottaknak (die Arbeitnehmer, le salariat) vagy munkakeresőknek („job-seekers") kell nevezni, és ha az embernek különösen is komisz főnöke van, és nem akarja fizetni a társadalombiztosításunkat, akkor az ember egyéni vállalkozó vagy kisvállalkozó lesz (Magyarországon ez a folyamat azzal az érdekes következménnyel járt, hogy a vállalkozók átlagkeresete alacsonyabb, mint a bérmunkásoké…). Sok kelet-európai „kényszervállalkozó" (ez a hivatalos statisztikai vagy népszámlálási megnevezésük Magyarországon!…) rosszul táplálkozik. Sokan hajléktalanok. A kényszer, hogy az osztályokról hazudni kell, nem csökkent annak ellenére sem, hogy már nem kötelező az osztály nélküli társadalom fogalmán „épülnünk". De ideológiailag társadalmunk ma is osztály nélküli, mivel az osztály fogalmát nem szabad megemlíteni, mert csak holmi „totalitárius kommunisták" képesek osztályokról beszélni. A magát hivatalosan „polgári baloldalnak" (die bürgerliche Linke, the bourgeois Left) nevező alakulat csak „szegénységről" beszél.

Ám a szegénység nem kollektív cselekvő, a szegénység nem gondolkodik és nem tesz semmit. A „polgári baloldal" „szociális érzékenységet" emleget, ami a szokásos, a rászoruló szegényeknek járó jótékonykodást jelenti. Néhány évvel ezelőtt a „polgári baloldalhoz" tartozó emberek még marxista-leninistáknak tartották magukat, de sajnos csak ma jött el az idő, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a nyugati szociáldemokrácia jóléti államát pontosan ugyanazok miatt a nyomások miatt kellett lebontani, mint a kelet-európai jóléti államokat („a koraérett jóléti államot", hogy Kornai János kifejezését használjuk; neki mindenre csinos elnevezései vannak): az ok a süllyedő profitráta, öreg cimbora.

Az uralkodó osztály energikus cselekvésbe kezdett. A zuhanó életszínvonalat és a nyomában járó nyugtalanságot politikai engedményekkel csillapította, s ezek néhány magamfajta demokrata sültbolondot elkápráztattak, és az uralkodó osztály tagjai olyan radikálisan mentették a menthetőt, hogy avval a gazdag Nyugaton senki nem mert volna versenyezni. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az 1988 és 1995 között lezajlott „strukturális kiigazítás" több gazdasági vagyontételt („assets") pusztított el, mint a második világháború, a reálbérek még mindig nem érték el az 1970-es évek szintjét, minden társadalmi mutató a jól ismert és figyelmen kívül hagyott tényekről árulkodik, másfél millió munkahely vált köddé – és most csak a régió sikertörténetéről, Magyarországról beszélek. Oroszország, a legfontosabb terep, fekete lyuk, olyan ország, amelynek a szó hagyományos értelmében nincs gazdasága, de nincs állama se, amelynek állítólagos honpolgárai állampolgári hűséggel tartozhatnának, legalább annyira, hogy időnként megpróbálják befizetni az adókat, és hogy tudatosulhatna bennük országuk tétován kirajzolódó jogrendszere, amelyet büntetés terhe mellett kénytelenek volnának betartani. Ám ezek a tényezők szemmel láthatólag nem játszanak nagy szerepet arrafelé. Nem létezik honpolgári hazafiság [„Verfassungspatriotismus"] és nemzeti szolidaritás, készség valamiféle közös nemzeti cél érdekében hozott áldozatra, a nézőpont nem nemzeti, hanem faji/etnikai alapú. Mivel teljességgel hiányzik a társadalmi szolidaritás burzsoá verziója: a nacionalizmus, ezért virágzik az idegengyűlölet és az Indiában „kommunalizmusnak" nevezett jelenség. Az idegengyűlölők és a rasszisták, akik közül sokan korábban a KGB vagy a Securitate tisztjei voltak, szeretik a külföldieket okolni a kelet-európai társadalmak összeomlásáért – esetünkben a multinacionális és transznacionális korporációkat, a nemzetközi pénzügyi szervezeteket teszik meg bűnbaknak. Ám ezeket a csoportokat a ci-devant (levitézlett) „kommunista" nomenklatúra hívta az országba (vagy ahogy egyik szellemesebb fasiszta írónk nevezi őket: a „transzvesztita nomenklatúra-burzsoázia"), a mi uralkodó osztályunk elválaszthatatlan a Világegyetem Uraitól és a nemzetek fölötti hatalmaktól: ők voltak és maradtak az élcsapat. Ők alkotják a la Russie profonde-ot és mély-Magyarországot. És közülük mint minden keleti élcsapatban, sajnos különösen Oroszországban, sok a zsidó, s ott a hagyományok miatt is ez maga az elmebaj.

Végül is meglehetősen egyszerű annak a magyarázata, miért nincs Kelet-Európában ellenállás a kapitalizmussal szemben. A kapitalizmust itt szocialisták csinálták, itt a szocializmus kapitalizmust jelent, és megfordítva.

A kelet-európai konzervatívok, akik szeretnék újrateremteni vagy legalább újraképzelni a lenini rendszer előtti szent és „természetes" társadalmat, nem kedvelhetik a kapitalistákat, mert akkor evvel a kommunistákat kellene szeretniük. A leninista-sztálinista ancien régime bölcsességében és szentségében hűségesen hívő tömegek (számuk meredeken emelkedik, ld. a keményvonalas Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt hihetetlen diadalait) nem akarják látni a rendszer valódi természetét, amelyet mára az igazságosság, méltányosság („fairness") és kellemesség („niceness") meglepően népies-népszerű berendezkedésének („folksy arrangement") látomásává varázsoltak át. Nem is tudnak szembehelyezkedni a kapitalizmussal, mert még mindig (persze a saját változatukban) szocializmusnak nevezik. [Vö. egy számomra emlékezetes vitával: Kis János: „Szolidaritás huszonöt év után", Népszabadság, 2005. augusztus 27.; T. G. M.: „Lassú válasz Kis Jánosnak", Népszabadság, 2005. október 1.; Kis János: „Szocializmus, kapitalizmus, politika: Viszontválasz Tamás Gáspár Miklósnak", uo., október 8.; T. G. M.: „Az utak elváltak", uo., november 6. A vita teljes anyaga megjelent román és angol fordításban: Idea: artă şi societate #27, 2007, 160-189.]

A La Nouvelle Alternative azt a kérdést teszi fel nekem, mi a teendő a kelet-európai baloldal újjáépítése vagy megteremtése érdekében. A kapitalizmus ellenfelei számára a célok tiszták és egyértelműek, és nem szeretném az olvasók idejét olyan általánosságokra vesztegetni, amelyekben halvány, de mégis tapintható egyetértés van. De ki lesz itt a baloldal? Száz évvel ezelőtti válaszom közhelynek hatott volna, de ma idegesítően szokatlan.

A szocializmus nem bukott meg, mert soha meg se kísérelték.

A szocializmus proletárszocializmus, vagy nincs. A baloldal vagy proletár baloldal lesz, vagy nem lesz. Hadd mondjak erről pár szót.

Először is különbséget kell tennünk az 1917-et megelőző (és az ún. „szocialista" országokban az 1945-öt megelőző) régi, városi munkásság – ez modern, világi, politikailag elkötelezett, írástudó elit volt, amely az antikapitalista ellenkultúra („adversary culture") hatott át (Lionel Trilling és Daniel Bell általánosan elfogadott terminusa kiválóan jellemzi a II. Internacionálé proletariátusát) – és az új munkásosztály között, amelyet a bolsevik zsarnokság katonai- adminisztratív eszközökkel teremtett meg, amellyel véghezvitték az iparosítást és az urbanizációt.

Ideológiailag ezt az új proletariátust nem-osztálynak gondolták el a marxi ígéretnek megfelelően, ami a proletariátus és az elidegenedés uno eodemque actu megszüntetéséről szólt, egy olyan nem-osztálynak, melyben reményeik szerint megtestesül a „nép" rousseau-i/fichtei koncepciója, a tulajdon nélküliek totális és egyenlő politikai közössége. A proletár osztálytudat eretnekség és lèse-majesté (fölségsértés, főben járó bűn) lett volna a „kommunista", azaz osztály nélküli társadalomban. A leninista-sztálinista pártok mindig tiltakoztak a válságok idején kibontakozó vadsztrájkok ellen, mondván, „a munkásosztály nem harcolhat önmaga ellen", mert azt tételezték föl, hogy a munkásosztály az uralkodó osztály és a kollektív tulajdonos, ám egyben nem-tulajdonos, akit nem semmizhettek ki a tulajdonából. Az ész csele folytán a modern osztálytársadalom, amelyet az 1917-i bolsevik forradalom a földművelő rendi vagy kaszttársadalom erőszakos megdöntésével hívott életre, csak akkor tudott saját, adekvát öntudatra ébredni, amikor a posztsztálini államkapitalizmust magát 1989-ben a történelem elsöpörte. De pontosan ebben a pillanatban el is tűnt az osztályöntudat ideológiai igazolása, mert ironikus módon az osztály bármiféle említése látszólag az alighogy felszámolt „szocializmus" propagandafegyverzetéhez tartozott, azé a szocializmuséba, amely modern osztálytársadalmat teremtett, és széttördelte az osztálytudatot.

A volt „kommunista" utódpártok (ma szocialistának vagy szociáldemokratának szokták hívatni magukat) folyamatosan alakulnak át újabb modernista élcsapattá. Hajdanán a haladás tervgazdaságot, központosítást, központilag irányított gazdaságot, bürokratikus szabályokat stb. jelentett, ma a haladás és a modernitás érdekei monetarizmusért, kiegyensúlyozott költségvetésért, adócsökkentésért, mindennek a privatizációjáért, a szakképzettség fölszámolásáért („deskilling") stb. kiáltanak. A „kommunista" uralkodó osztály talán nem volt a Bürgerlichkeit (polgáriasság, polgárosodás) weberi értelmében vett klasszikus burzsoázia, mégis kapitalista uralkodó osztály volt és maradt, amely ma magába „emel", kooptál új csoportokat, és megkötötte a maga társadalmi különbékéjét vagy a liberalizmussal vagy – néhány helyen – a régi stílusú reakciós sovinizmussal és persze a Nyugattal.

A poszt-„kommunista" munkásosztály, amely se nem magánvaló, se nem magáért való osztály, inkább „alárendelt" osztálynak („subaltern class") tekinthető a Gramsci által meghatározott értelemben, s az ezt továbbfejlesztő Ranajit Guha és Gayatri Chakravorty Spivak szellemében. Olyan osztály ez, melynek se szimbolikus, se politikai képviselete, reprezentációja nincsen.

Kelet-Európában a független baloldal (mely nem tartozik a poszt-posztsztálini utódpártokhoz és környezetükhöz) amúgy nagyon hasonlít nyugati alakmásaihoz: kulturális baloldal, amely a kisebbségekkel, a bevándorlókkal, a menedékkérőkkel, a melegekkel, a környezettel és a béke ügyével foglalkozik (a feminizmus, amely tényleges harc tárgya lehetne, sajnos gyakorlatilag nem jön szóba); én osztom ezeket a gondokat. Mivel szimbolikusan a kulturális baloldal által képviselt csoportoknak van képviseletük, ezért lehetségesnek látszik egyfajta kiút az „alárendelt", „szubaltern" státuszból. De a munkások döntő többségükben fehér gójok, tehát az ő elnyomásuk észrevétlen marad, kivéve ha a „munkás" kifejezést éppen ebben a jelentésében használják – vagyis fehér gójok – abban a rasszista/etnicista diskurzusban, amely az elnyomott vagy diszkriminált faji/etnikai kisebbségek ellen irányul, vagyis a „munkás" fogalmát abban az értelemben használják, mint ahogy az Egyesült Államokban a konzervatív populisták propagandaszólamaikban az „átlag amerikai" fogalmára hivatkoznak. Ez a fogalomhasználat – főképp Lengyelországban, Romániában és Magyarországon – a munkásosztályt még láthatatlanabbá teszi, hiszen a fogalom jelentésének ez a kizárólagos, uralkodó használata egyértelműen tisztességtelen. „A proletariátus maga csak akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz." (Guy Debord: La Société du spectacle, 1967, §88. [Magyarul: Debord: A spektákulum társadalma, ford. Erhardt Miklós, Bp.: Tartóshullám, 2006, 54.]) Amit Debord a bolsevik forradalomról mond („ez volt az a momentum, amikor a munkásosztály képzete a munkásosztállyal radikális ellentétben merült föl", op. cit., §100) [az új magyar fordításban: »ebben a történelmi pillanatban… a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal«, 62. lap], ismét igazolódhat, ha nem vagyunk elővigyázatosak. Hiszen ha a kelet-európai baloldal rekonstrukciója „alárendeltként", szubalternként tekint a munkásosztályra, ahogyan azt Lenin és Trockij tette a megalázott parasztsággal, akkor a proletariátus soha nem válik „öntudatos osztállyá", a tudatosság osztályává, és a fölszabadulás csak újabb hatalomváltást jelent majd, mely valamiféle új ideológiai téveszme/manipuláció nevében továbbra is fönntartja az uralmat.

Kelet-Európa ismét a kapitalista rendszerek leggyöngébb láncszemének bizonyulhat, mert a kelet-európai kapitalizmus áttetszően tiszta, hiszen a leninista-sztálinista népirtás, kényszer és átfogó szolgaság tisztította meg és purgálta. Ebben a társadalomban nincsenek kvázi-feudális és kvázi-szocialista elemek. Ez olyan mikrokozmosz, amely – a nyugati rendszerekkel ellentétben – tiszta, totális, kristálytiszta és tökéletes kapitalizmus. Az egyetlen fajta ellenállás vele szemben tisztán nosztalgikus és passéiste (múltba forduló) vagy a földművelő-pásztori rendi vagy kaszttársadalom „természeti világának" szimbolikus nézőpontjából, vagy az emancipatorikus kísérletek tragédiája felől nézve, amelyek államkapitalizmushoz, zsarnoksághoz és meghunyászkodó önföladáshoz („abject surrender") vezettek. Más szóval pusztán ideologikus. Az új proletár, az az új ember, akinek Debord szerint nincs kontrollja saját élete fölött, a politikai alanyiság hiányának abszolút homályában („dwells in the absolute obscurity of not being a political subject"), az elfeledettségben és megtagadottságban lakik.

A kelet-európai baloldalnak legelőször is föl kell ébresztenie az osztály emlékét és valóságát, ami egy lépéssel közelebb hozhatja a munkásosztály autonómiájának és alanyiságának elismerését. Ebben a tekintetben rosszabb helyzetben vagyunk, mint akár 1848-ban. Van azonban egy jelentős különbség: sem a kapitalista modernség, sem a proletariátus nem alkot korszerűen előrehaladott enklávékat, szigeteket az archaikus szociális kozmoszban: most e kettő minden. Ma a munkásosztályé az abszolút többség, és politikailag: semmi.

Figyeld meg ezt, és innen indulj.

***

 

A szöveget az angol eredetiből fordította Baráth Katalin. A fordítást átnézte a szerző, szögletes zárójelben találhatók a magyar olvasó sajátságos érdeklődésére talán számot tarható kiegészítések.

Megjelent:

„Un capitalisme pur et simple". La Nouvelle Alternative, 19. évf. (2004) 60-61, 13-40.;
„Un capitalism pur şi simplu", Idea: artă + societate #19, 145-153.;
„Ein ganz normaler Kapitalismus", Grundrisse: zeitschrift für linke theorie & debatte 22 (2007), 9-23.; „A Capitalism Pure and Simple", Left Curve (sajtó alatt).